Drasche-Lázár Alfréd új regénye, eltérően az eddigiektől, nem a mágnások és huszártisztek környezetében játszik, hanem az úgynevezett gentry körében s mint az iró előbbi regényei közül a Tűzkereszt, külföldre is kiviszi meséje egy részét. Ez a mese egy bájos, okos kisleány körül szövődik, a ki anyátlanul, nagybátyjánál nevelkedett fel, mialatt az apja léha szerelmi kalandok után futkos. Ez a nagybátya komoly, gondolkozó politikus, a ki egy politikai röpiratával szembe helyezkedik az egész közvéleménynyel: a hazaárulás vádjával terhelten kiközösítettje lesz a maga társadalmi körének. A kislányt, Évát is elveszi tőle apja s előbb egy nevelőnő gondjaira bizza, a kiről utóbb kiderül, hogy közönséges kalandornő, sőt kémnő, majd Genfbe küldi franczia rokonaihoz. Itt éri a kis Évát a háború, a kis leány nem tud nagynénjével megférni, intézetbe kerül, a hol az ententehoz tartozó lányoktól sokat kell szenvednie, - a háborúnak ez a belehullámzása a leányinternátus életébe egyike a regény legsikerültebb részeinek - végre apjával, a ki a háború fáradalmait jött Svájczba kipihenni, egy luzerni nagy szállóba jut. Itt találkozik az öregedő diplomatával, a kivel még Svájczba utaztában ismerkedett meg s a ki nagy benyomást tett rá, de találkozik egy gazdag magyar fiatalemberrel is, a kit egyszer látott Budapesten a színházban s a kiről azóta titokban folyton ábrándozott. Az ábrándozásból hamar kölcsönös szerelem lesz s a diplomata, a ki szintén szereti Évát, vereséget szenved a másik kérő fiatalságától. Ez a váza a regénynek azzal a találékonysággal van kitöltve, a mely Drasche-Lázár irói természetét jellemzi: egyre újabb és újabb környezetbe, érdekesebb és érdekesebb helyzetekbe bonyolítja szereplőit, egész sereg embert jellemez egy-két nem mély, de mégis megkülönböztető vonással. Drasche-Lázár kedveltsége az olvasók tömegei előtt onnan van, hogy a regénynek azt az elemét ragadja meg, a melyet a modern irodalom el szokott hanyagolni, holott az olvasó mindenek fölött szereti: a fordulatos és érdekfeszítő mesét. Ez a siker arra figyelmezteti az irodalmat, hogy az elbeszélésnek mégis csak a mesélés az ősformája, a regényolvasó többé-kevésbbé mindig mesehallgató gyerek, a ki nem bánja, ha az emberek, a kikről hall, nincsenek is reálisan, mélyreható megelevenítéssel megrajzolva, a történet psychologiai és szocziális távlatai nem nyúlnak messzire, - a fődolog neki az, hogy a történésekre való kíváncsisága folyton ébren maradjon, bő táplálékot kapjon és végül is kielégíttessék. A regényt a Franklin-Társulat adta ki.

Forrás: Vasárnapi Ujság 1920. ápr. 11.