Miközben végigkísértük Mószét ifjúságának útján addig a pillanatig, amikor teljesen fölkészülve kilépett a világba Aton anui templomának kapuján, s elmondhatta magáról, amit Írásaink mondanak róla: "Beavatást nyert az egyiptomiak minden tudományába", lásd, a kertünkkel szomszédos földön learatták a gabonát. Olajfánk régen elhullatta virágait. Forró nyárban érlelődik a szőlő, a fákon alma pirosodik - együnk belőle, mielőtt hozzáfognánk Mósze élete ama rejtett oldalának feltárásához, amely benne van ugyan az Írásokban s a hagyományokban, de olyan módon, hogy csak az elfogulatlanul látó szem hatolhat bele.

Abban az időben Negyedik Amenhotep, vagyis végleges néven Eknaton, udvarát áthelyezte a Látóhatár Városába. Fölépültek az új paloták, az előkelőségek elfoglalták őket, s velük együtt egyre több nép vonult a városba: munkások, akik a folyton gyarapodó építkezéseken dolgoztak, mesteremberek, akik bőséges foglalkozást találtak a máshol általános pangásban, kereskedők, akik remélték, hogy a világ minden részéről összehordott áruikat elhelyezhetik az új hatalmasságok házaiban, kertészek, akik buzgón szorgoskodtak a sivatag homokjából támadt város szépítésén, papok, akik Aton oltárainál állottak, mindenféle művészek, akik festményekkel, domborművekkel, szobrokkal kívánták szolgálni istenüket és királyukat. Az élet napról napra pezsgőbb lett, az új főváros heves életvágya mohón feszegette a szűknek bizonyuló határokat. Úgy látszott, Eknatonnak sikerül éltető erővel besugároznia a Birodalmat. Ha valaki olyan érkezett a városba, aki tíz éve nem volt ezen a vidéken, nem ismert rá. Gondosan megtervezett, pálmákkal szegett, mindenféle nagy fákkal árnyékolt, tiszta, kövezett utcákat látott, s ha nem tudta, hogy a fákat többnyire teljesen kifejlett állapotukban szállították ide, s helyezték gondosan megtrágyázott, bőven öntözött földbe, csodának vélhette gyors növekedésüket. A paloták, sőt a kisebb házak is művészi ízléssel épültek. Színes oszlopok, könnyed teraszok, szellős verandák, rácsos ablakok gyönyörködtették a szemet, a sok szín és forma ragyogott a tüzes napfényben. Csak annál kápráztatóbb volt ez a ragyogás, mert mindenütt kertek, parkok, csillogó tavak, ápolt virágcsoportok, öntözött pázsitszőnyegek árasztottak hűvös illatot, s keltették föl az ámuló szemlélőben a mennyei Aaru emlékét. Itt olyan királyi pár lakott, amely ifjonti lelkesedéssel s vallásos áhítattal akarta megvalósítani az emberhez méltó világot. Ebből a ragyogó, harmonikus, csaknem zenei szépségből kellett újjáalakulnia az egész világnak, a Birodalom minden egyes lakójának.

Milyen élet folyt a gyönyörű fővárosban?

Amint fölbukkant a szent Nap piros korongja a keleti hegyláncok mögül, megszólaltak Aton templomának harsogó kürtjei. Mint másvilági kakasok, adták hírül, hogy új nap kezdődik teljes szépségben, dicsőségben, örömben, áhítatban. A kisebb templomok pilónjain és erkélyein kisebb-nagyobb kürtök zengték örömittas kiáltásukat a világ minden tája felé. Színes ruháikban, virággal koszorúzva, ékszereiket csillogtatva-villogtatva vonultak az előkelőségek az Aton-templom oszlopos udvarára reggeli áldozathoz. De vonult az egyszerű nép is meg a katonaság, mert a hajnali áldozaton részt venni nemcsak kötelesség volt, hanem hasznos is. Nem remélhetett érvényesülést, anyagi-erkölcsi boldogulást, aki elhanyagolta. És bár az úri nép késő éjszakáig mulatozott, mégis legyőzte álmosságát, nyűgösségét, lelkes áhítatot mutatott, hiszen nem lehetett tudni, nem súgja-e be valaki lanyhaságát a király környezetének. A nép, persze, szívesen ment, mert szilárdan hitt Eknaton istenségében, meg aztán munka végeztével korán álomra tért, s kialudta magát.

Maga a király is megjelent a hajnali áldozáson Nefertiti királynéval együtt. Személyesen helyezték el virágaikat az oltáron, együtt imádkoztak a főpappal - Meryre, a vén anui főpap fiával -, s énekelték a himnuszt, amit a király költött a Naphoz. Fölemelő pillanat volt ez! A hatalmas oltár mögött a főpap fehérben, bíborkék köpenyeggel a vállán, kopasz fején virágkoszorú, mellén rubintáblákon az Állatöv aranyos jelei s a füles kereszt, kezében illatfüstölő, szemben vele a királyi pár, ugyancsak koszorúsan, s az előkelőségek meg az alacsonyabb rangú úri nép, hátul és körös-körül a katonák, a mesteremberek, a munkások s néhány csoport paraszt, akinek éppen dolga van a városban. A vaskos pilónok ormán zászlók csattognak, az oszlopcsarnokok színei égnek a kora reggeli fényben, az égboltozat magas és kék, galambok keringenek az óriásépületek fölött, hűvös levegő áramlik a keleti hegylánc felől, kertek és fák illatától terhesen. Zeng az ének, a zenekar szívemelő melódiákat játszik, előbb lassú, majd egyre gyorsabb ütemben forognak-keringenek a táncosnők, kéken kanyarog a füstölők nehéz füstje, virágok, virágok borítják az oltárt, minden reggel friss virágok, amiket részben a templom kertészei válogatnak gondosan, részben maga a hivő sereg hoz.

Ezután megkezdődik a napi munka a nép s a napi henyélés, szórakozás, ármánykodás az urak számára. Kerteket, teraszokat és verandákat vidáman fecsegő, nevetgélő, ételben-italban válogató, zenélő-daloló szépségek s előkelőségek lepnek el. Az utcákon nyüzsögnek a csikorgó taligák, szamarak, tevék taszigálják egymást, árusok üvöltik dallamosan áruik dicséretét, vándor iparosok ajánlkoznak mindenféle munkára, játszó gyermekek zsivajognak, bevásárló szakácsnék igyekeznek a bazárba, s tárgyalják az árakat, katonák vonulnak gyakorlatra... A Nílus partján hajók indulnak, bálákat, hordókat, zsákokat, ládákat cipelnek a rakodómunkások, meztelen testük ércként ragyog a fényben. Rabszolgák ütemes lépésekkel gyaloghintókat visznek. Hajcsárok marhacsordát terelnek a vágóhidak felé, négerek roskadoznak gyümölcsöskosarak alatt, szíriaiak cipelnek rudakra akasztott borostömlőket, evezősök egyhangú dala hangzik egy nagy hajó felől... Forr, zsibong, lüktet az élet mindenfelé.

Ilyenkor intézi a király is az állam ügyeit. Követségeket fogad, tárgyal, elrendel és megtilt, bírósági ítéleteket vizsgál felül, építési terveket beszél meg a mérnökökkel, fogadja főszobrászait: Tutmószét meg Antét, számvetéseket ellenőriz, jelentéseket hallgat. Társaságában mindig ott van a világ legszebb asszonya, Nefertiti hallgatagon, finoman, fején magas, széles, kék fejdísz. Mindent lát, mindent tud, nélküle a király semmilyen kérdésben nem dönt, nélküle nem készül épület, szobor, festmény, ünnepség. Halk és nyugodt a királyné, ha pedig észreveszi, hogy urát fölizgatta valami, gyöngéden ráteszi vékony kezét a karjára, karcsú, piros körmű ujjaival megfogja a könyökét, nagy, sötét szeme csillapítóan tekint a gyermekes, érzékeny arcba.

A déli órák forró petyhüdtségében pihen az egész város. Munkásnép és előkelőségek az árnyékba húzódnak, azok a pálmák, szikomorfák hűvösébe, ezek szellős teraszokra. Elcsendesül a nyüzsgés. A hajók lebocsátják a vitorlákat, mint madarak a szárnyukat, a parton tevék kérődznek, szamarak álldogálnak, hajcsáraik, szétvetve karjukat, a fűben alszanak. Délután azonban varázsütésre ismét pezsegni, forrni kezd az élet. S folyik a munkálkodás alkonyatig, amikor ismét áldozat és istentisztelet következik. A kürtök harsognak, a zenekar zeng, a táncosnők forognak, a tömeg énekel. És míg fárasztó munkáját befejezve lassan rágcsálja estebédjét a munkás, az előkelőségek kertjei megtelnek vidám csevegőkkel, csónakázókkal, labdázókkal, szerelmesekkel. Kigyúlnak a lámpák a teraszokon, hárfák pengenek, dobok dobognak, fuvolák sikonganak, a rabszolgák pecsétes korsókkal loholnak lépcsőn föl, lépcsőn le, rakott tálakat emelnek fejük fölé a mezítelen szolgálók... Az új főváros, Aketaton, a Napisten Látóhatára, gondtalanul vigad, szeretkezik, mint az isteni Kert halhatatlan lakói.

És Théba, a thébai Fehér Ház?

Annak semmi köze Aketatonhoz s a királyi párhoz. Tiy, az öregedő isteni Anya visszavonult a politikai tevékenységtől, csupán besúgóit fogadja esténként. Mert szemmel kell tartania a romlásba rohanó királyt s elvakult törtetőit, hízelgőit. Eye, a főpap-férj szintén úgy tett, mint aki halálos sértettségében tökéletesen visszavonult, miután bekövetkezett a teljes szakítás Ámun és Aton között, s az ő tökéletes egyensúlyozó művészetére, úgy látszik, semmi szüksége már senkinek. Várja idejének elkövetkezését, mert hogy elkövetkezik, mégpedig teljes összeomlás, feneketlen zűrzavar, kétségbeesés közepette, amikor is a csalódott emberek milliói az ő nevét kiáltozzák, az ő segítségét kérik, abban bizonyos. Éppen ezért fegyvereit és embereit kéznél tartja. Sűrűn megfordul a Deltában, erőszakolja katonai építkezéseit, tárgyalgat Horemhabbal, Alsó-Egyiptom katonai parancsnokával, aki mindent megtesz a király őrült rendeleteinek kijátszására, mert nem akarja, hogy ez a szegény álmodozó egyszer minden védelem nélkül maradjon. Eye mint előkelő "magán"-ember tartózkodott Alsó-Egyiptomban, de lehet-e magánember a királynő férje, a király mostohaapja, végrendeletileg kinevezett főtanácsadó, Ámun főpapja? Nem lesik-e arca minden rezdülését, minden óhaját, figyelmeztetését, akik tudják, hogy a világ forgandó, a király beteg, hívei alattomos haszonlesők, s Ámun egyháza fogcsikorgatva várja az alkalmat a végső leszámolásra? Ne legyünk elvakultak. Gondoljunk a jövőre. Az előrelátás az igazi bölcsesség. Szép, szép, hogy Eknaton olyan világbirodalomban akarja egyesíteni a népeket, amelyben Aton szeretete uralkodik, s a tiszta értelem kormányoz, szép, szép, hogy össze akar békíteni oroszlánt a zebrával, tigrist az antiloppal, farkast a báránnyal, krokodilt a csecsemővel, marhát a rózsával, fehéret a feketével, hogy egyetlen istenbe akarja olvasztani a kisebb-nagyobb istenek ádázul gyűlölködő seregét... Eknaton tervei csodálatosak. De várjuk meg a végüket. Mi történik, ha a beteg király egy napon elbúcsúzik a világtól, s visszatér a Napba? Vagy ha a Birodalomban ugrásra kész, acsarkodó erők nekiugranak Egyiptomnak? Tehát türelem. Tiszteljük Eyében a leendő hatalmasságot. Úgysem kell tenni semmit, hagyjuk a dolgokat a maguk folyására, nem szükséges föllázadni, fejünket kockáztatni, úgyis összedől minden magától... s milyen jó lesz akkor fölülkerekedni, s behajtani a jutalmat a csendes kitartásért.

Lám, éppen akkoriban, mikor Mósze kilépett a világba, lázadtak Arábia déli csücskében, Saábában Egyiptom ellen. Saába, a híres aranytermő ország, az aranynál is drágább opobalzsam egyetlen szállítója etiópiai hódításnak esett áldozatául, s megtagadta az adófizetést Egyiptomnak. Íme, máris kezdődik! Ha a lázadás elharapódzik, ha maga a vazallus Etiópia hivatalosan is megtagadja függőségét, s fegyverre kél, csatlakozik hozzá Núbia meg a többi néger állam, Arábiából pedig a Vörös-tenger mentén egy másik lázadó hadsereg nyomul föl a parton, magával sodorja a többé-kevésbé rokon népeket, átcsap Palesztinára, Szíriára, a foinik városokra, Mitannira, szövetkezik Hattival, az asszírokkal, Babilóniával, harapófogó kapja el Egyiptomot dél felől s a Delta felől egyszerre, mi következik akkor? Összeroppan a Birodalom, mint a dió. Hiszen a bolond álmodozó évek óta mindent elkövet a hadsereg fölbomlasztására! Nincs is más megbízható sereg, csak Horemhabé, de azt lekötik a Deltánál... S igazán csekély ügyesség kell hozzá, hogy Horemhabot Eye meg az Ámun-egyház mellé hajlítsák a Birodalom érdekében... hát még ha Eknaton éppen akkor, a kellő pillanatban meg is halna?

A vén vezír azonban, Ramósze - akinek egyetlen célja az volt, hogy sírjára vésethesse (mégpedig hazugság nélkül): "Egész életemben éjjel-nappal hűségesen szolgáltam a királyt" - azonnal munkához látott. Gyorsposta útján a fővárosba rendelte Horemhabot. Mósze ugyanekkor először Thébába ment, hogy találkozzék kétségbeesett anyjával, aki már azt hitte, sohasem látja többé, akárcsak a Legkedvesebbet. Onnan Aketatonba utazott, a királyhoz. Éppen a kellő időben érkezett, hogy részt vegyen a tanácskozáson.

A király olyan szelíd, olyan lelkes volt, mintha minden a legjobb rendben folynék. Mósze elé sietett, megölelte, megcsókolta kétfelől, örvendezett, hogy látja, maga mellé ültette, nyomban föl akarta neki olvasni legújabb himnuszát. Horemhab szintén örvendezett Mószénak, de a király gyermeteg kívánsága fölháborította. Le s fel rohangált a kihallgatás termében, kiabált, meg-megállt Eknaton előtt, s lemondással fenyegette.

- Föl akarják gyújtani a Birodalmat - kiáltotta dühtől vörösen -, s te, király, himnuszt akarsz mondani nekünk? Saába máris ég, rövidesen füstölni fog maga Etiópia, lándzsáikat köszörülik a feketék, Edom, Jerusálim, Kádes meg a többi szennyes barbár ugrásra készen lesi az alkalmas pillanatot, hogy széttépjen bennünket. És te, te himnuszokon töröd a fejed? Mióta kormányozol, egyetlen törekvésed, hogy lezülleszd a hadsereget, katonáim röhögnek rajtam... és te himnuszokat mondasz? Itt a parancsnoki korbácsom! Nesze! Egy pillanatig sem tartom tovább a kezemben, nem vagyok kutyapecér!

A király, mint mindig, megrettent, az öreg, pohos Ramósze pedig köhécselve csitította Horemhabot. De a dühös katona illetlenül kiabált tovább.

- Kit küldesz Saábába? Engem? Persze, azt hiszed, majd megy Horemhab, ő az egyetlen katona talpnyaló díszkatonáid között. De ha én Saábába hajózom, ki marad a Deltánál? Míg a büdös arabokkal vesződöm, ki véd meg a feketéktől? S ha a feketéktől megvédelek, ki védelmezi a Deltát? Talán Aton papjai a te himnuszaiddal?

- Ne haragudj, barátom és testvérem - kérlelte a király csüggedten. És faragott székébe ereszkedve, tenyerébe hajtotta homlokát.

Ekkor nyílt az ajtó, Nefertiti lebegett be rózsaszínben, kékben, könnyedén, mosolygó-komolyan. A hódolattal köszöntőknek csak intett a kezével, a királyhoz sietett, gyöngéden átkarolta meztelen vállát. Horemhabra szemrehányó tekintetet vetett.

- Miért nyugtalanítjátok az én isteni uramat? - kérdezte halkan. - Ő tudja, mit kell tennetek. A saábai lázadás leveréséről vitáztok?

- Arról, isteni asszony - készségeskedett az öreg Ramósze. - Éppen jókor jöttél, hogy szelídséged harmatjával hűsítsd indulatainkat, okosságod borotvaéle elválassza tévedéseinket az igazságtól.

- De hiszen olyan egyszerű, isteni testvérem! - kiáltott föl kedvesen a királyné. Könnyedén megsimogatta Eknaton fölsugárzó arcát, és a tehetetlenül bosszankodó katonára, majd Mószéra nyájas pillantást vetett. - Vedd föl a földről korbácsodat, Horemhab. - S mikor a parancsnok fölemelte korbácsát, Mószéhoz fordult: - Nem gondolja az én testvérem, hogy jó lesz, ha Horemhab a Deltában marad, s ő megy Saábába a lázadás leverésére?

Mósze meghajolt.

Egyszeriben mindnyájan fölragyogtak. A király gyermekes örömmel tapsolt, szeme odaadóan tapadt felesége virágarcára, mint egy másvilági lényre. Ramósze mélyen meghajolt, amennyire csak pohos hasa engedte, vékony, száraz karját kitárta. Horemhab megsuhogtatta korbácsát, nevetett.

- Ha Mósze vállalja a Vörös Föld toprongyos csürhéjét, azt a szedett-vedett rablóbandát, rajta! Szedje rendbe, ha tudja, s menjen Saábába. A thébaiak pedig vonuljanak Etiópia határához, nehogy, miközben ő Saábában vesződik, kedve legyen a négerekkel együtt ránk törni dél felől.

Mósze elgondolkodott. Miért küldi a királyné Arábiába?! Talán hogy távol legyen tőle, idegen földön? Kudarcot valljon a hitvány sereggel, így tegye magát veszélytelenné? Vagy éppen azt kívánná, ha a nehéz feladatot dicsőséggel oldaná meg? Diadallal térne vissza? Még most is szereti, még most is fáj neki, ami történt? Önmaga érzéseitől fél, vagy romlásba akarja dönteni? De hiszen szemmel látható, hogy állapotos. Már van egy kisleánya, most bizonyosan reméli, hogy fiút szül, trónörököst. Még ennek ellenére is veszélyesnek érzi magára Mószét? Ó, ezen csak mosolygott. Ha tudná, milyen távol van tőle, nem akarná eltávolítani!

Gyorsan megegyeztek mindenben. Eknaton mindenbe örömmel beleegyezett, mint aki boldog, hogy lerázhatja magáról ezt a bosszantó, érthetetlen, ostoba ügyet. Sehogy sem fért a fejébe, mit akarhatnak a saábaiak meg az etiópiaiak. Miért lázadoznak? Miért bontják meg a gyönyörű békességet? Miért nem férnek meg boldogan Aton békéjének ölében? A nagy testvéri közösségben? Hiszen Egyiptom s ő, a Nap Fia Isten szépségét akarja megvalósítani ezen a világon! Hát nem bolond mindenki, aki ahelyett hogy virágokat, illatos fűszereket áldozna Atonnak, himnuszokat énekelne, táncolna, gyönyörködve jóságában, fegyvert ragad, ordít, vérben gázol, sebeket kap és ad, falvakat éget, nőket hurcol el, férfiakat tesz rabbá? - Ostobák és értelmetlenek - dünnyögte szomorúan, félkarral átölelve könnyedén hozzásimuló feleségének vastagocska derekát. - Milyen gyönyörűen lehetne élni, ha megértenék, amit akarok... De kérlek, nagyon kérlek, testvérem, Mósze, kíméletesen harcolj. Igyekezz tárgyalásokat kezdeni, meggyőzni őket szándékuk ostobaságáról. Magyarázd meg nekik, milyen szép, boldog élet várakozik rájuk, ha szívükben győz a szeretet. Hiszen emberek ők is, lehetetlen, hogy meg ne értsék: minden ember Isten gyermeke. Szeressék egymást, hogy Istent szerethessék. Szeressék Istent, hogy egymást szerethessék. - Hevesen beszélt, a szavak torlódva törtek elő gyermekes, duzzadt ajkán, szép, barna szeme ragyogott. - Kérlek, Mósze, kíméld, szeresd őket, hiszen testvéreink. Úgy harcolj, hogy ne haljon meg senki. Házaikat ne gyújtsd fel, ne rombold le. Ha ostromra kerül sor, csak a falaikat törd, otthonaikat ne. Vigyázz, katonáid ne raboljanak, ne erőszakoskodjanak. Rabokat ne ejts, Mósze, fivérem, én nem akarok rabszolgákat látni. Szeretettel győzd meg őket, Mósze. Világosítsd meg elméjüket. Mondd meg, szeretném, ha egyetlen katona sem volna a világon...

A vezír meghatottan itta a király szavait, köhécselt, ujja hegyével a szemét tapogatta. Horemhab alig tudta elrejteni dühös jókedvét. Nefertiti odaadóan simult a királyhoz, szeretettel, de némi sajnálkozással nézett le rá, amint ott ült a széles székben, véznán, kisfiúsan, s félkarjával átölelve tartotta a derekát.

Mósze pedig meghajolt, karját széttárta, s így szólt:

- Isteni testvérem, mindent úgy fogok cselekedni, ahogy Isten s a lelkiismeretem parancsolja. Semmi mást nem keresek, mint Isten akaratának betöltését.

Ezek a szavak tökéletesen megnyugtatták a királyt.

Hagyományaink nem sokat tudnak Mósze arábiai hadjáratáról, azok pedig, akik életével foglalkoznak, meg sem szokták említeni. Még a legkiválóbb, alexandriai Philo, héber nevén Jedidjá, sem mond róla semmit Mósze-életrajzában. De számottevő Talmud-följegyzések kétségtelenné teszik, hogy igenis megbízatást kapott a lázadó Saába megfékezésére, s feladatának embere is volt.

Először galambpostát küldött Anuba, magához hívta Hort, testvérét és tanulótársát, akivel együtt készült az utolsó beavatásra. Hor gyorsan megérkezett, és azonnal tanácskozásra ült össze Mószéval. Nem kímélték az időt, éjjelt nappallá tettek, hol a szoba csendjében, hol a Palota kertjének holdvilágos útjain sétálgatva, hol egy teraszon heverve a nap tikkasztó óráiban, töprengtek, jegyezgettek, tanácskoztak. Hor, a fürge, mindig vidám, paraszti származású legény, aki egész életét a haditudományoknak szentelte, s kapásból mondta a világ minden országának hadseregéről a titkolt adatokat, most elemében volt. Nem győzte köszönni, hogy Mósze éppen őt választotta első munkatársául.

Indultak-érkeztek a futárok, tisztek mindenféle fajtája sürgött-forgott Mósze lakosztályában. Parancsok repültek, jelentések érkeztek. Hajók sorakoztak a félig-meddig kiépült rakparthoz, vonták föl vitorláikat, s indultak fölfelé a Níluson. Mit szállítottak a hajók Kobtiba, a Nílus-parti kikötőbe, ahonnét a Vörös-tenger Szauu nevű kikötőjéhez szárazföldi út vezetett? Nos, harcikocsikat, lovakat a harcikocsikhoz. Szamarakat a málhák hordozására. Hatalmas mennyiségű lisztet, sózott húst, szárított halat nemcsak a sereg élelmezésére, hanem hogy kiosszák a netán nélkülöző ellenséges lakosság között. Bálákba csomagolva rengeteg ruhát, sarut, mindenféle tarisznyát. Rakományszám kőkorsókat meg bőrtömlőket ivóvíz raktározása végett. Ugyancsak szénát, abrakot a lovaknak, szamaraknak, töméntelen préselt datolyát, fügét embernek-tevéknek. Thébában a hajók csapatokat is vettek fedélzetükre: íjászokat, parittyásokat, fejszéseket, lándzsásokat. Gyakorlott kocsihajtókat meg vívókat, akik harcikocsikról tudtak hadakozni. Bámész nép sereglett a hajókhoz, gyorsan híre terjedt, hogy lázadás tört ki Arábiában, veszélyben az arany, de félő, hogy föllázad maga Etiópia is, és a négerekkel szövetkezve megtámadja Felső-Egyiptomot Mozgósítás állapotába került a fél ország, abba a látszólagos zűrzavaros, áttekinthetetlen, olykor tébolyodott állapotba, ami valójában maga a legnagyobb rend, a legtisztább célszerűség.

Míg Mósze Aketatonban intézte a katonai ügyeket, főhadsegéde, Hor hol mellette volt, hol Thébába rohant, hol Kobtiban sürgött-forgott, hol meg följebb nyargalt, a núbiai-etiópiai határ mellé, s éjjel-nappal intézkedett, ellenőrzött, szemlélt, rendelt, tiltott vitatkozott, szállított, visszaküldött, elkobzott, lefoglalt... Ha száz keze lett volna, akkor is alig győzi vala. Tiszteket nevezett ki, tiszteket csapott el. Gyakorlatoztatta a kiszemelt csapatokat. Tolvajokat, sikkasztókat korbácsoltatott meg, küldött kényszermunkára a kőbányákba. Utakat javíttatott, szállítmányokat továbbított, hajókat rendelt, hajóparancsnokokat leckéztetett. Igyekezett kemény fegyelmet tartani az Eknaton uralkodása óta rohamosan züllő katonaság között. Réme volt az egész Felső-Egyiptomnak.

Nemcsak a hadsereg, a tisztviselők, iparosok lomha fegyelmezetlensége, nemtörődömsége okozott nehézségeket, hanem egy merőben szokatlan esemény is. Az aszuáni nagy kőbányák munkásai abbahagyták a munkát, magyarán mondva: föllázadtak. Sztrájkoltak. Most, ebben a bonyolult helyzetben látták elérkezettnek az időt, hogy nyomorult helyzetükre fölhívják a király figyelmét. Miután híre terjedt a bizalmas tanácskozáson mondott szavainak, a munkások kijelentették: "Hát szeretettel akarja legyőzni az ellenségeit? Kíméletet parancsol? Ne törjék a házaikat, ne gyújtsák föl, ne rabolják ki? Ne öljenek, ne tegyenek rabszolgává senkit? Szeretet, szeretet Aton nevében? De mi tizennyolc napja éhezünk! Nincs kenyerünk, nincs halunk, nincs hagymánk! Pedig mi nem vagyunk ellenség, mi egyiptomiak vagyunk! Dolgozunk! Mi adunk követ a templomokhoz, a palotákhoz, a laktanyákhoz, a mi köveinkből faragnak szobrokat a királynak meg az isteneknek!" Így beszélt Mósze előtt a munkások bizalmiférfiainak egy csoportja, amikor Mósze Kobtiba utazott, s Hor tágas, de rendetlen sátrában fogadta a küldöttséget.

- Nagy szót kell mondanunk! - kiáltotta egy elszánt kőfaragó, s fölemelte kérges, összevagdalt tenyerét. - Igazán, a Palota birodalmának ezen a helyén rosszat cselekszenek a mi uraink! És ha az Isten nem árasztja reánk is annak a szeretetnek egy kis sugarát, amit olyan bőségesen akar kiárasztani ellenségeire, inkább meghalunk, de nem dolgozunk tovább. Elszéledünk a birodalomba, megmagyarázzuk másoknak is, hogy ne dolgozzanak. Bizony, akár fejjel lefelé a falakra akaszthatsz bennünket, kegyelmes urunk, de követ, követ nem kaptok tőlünk egy darabot sem.

A kőbányák felügyelője, okos, nyájas úr, halkan és előzékenyen magyarázta a szótlanul hallgató Mószénak meg Hornak, hogy a munkások hazudnak, néhány lázító, akit rablógyilkosságért ítéltek kényszermunkára, ravaszul visszaél a háborús állapottal, s ezen a módon akar kereket oldani. Mósze azonban a felügyelő ápolt ábrázatára, majd a nehézkesen topogó munkások marcona, sápadt, elkeseredett arcára pillantott, s nyomban tudta, hol az igazság. Tapsolt, belépő testőrtisztjének megparancsolta, azonnal kötöztesse meg a felügyelőt munkásai szeme láttára, a bányászoknak pedig Hor szállítson a hadsereg készleteiből lisztet, sót, szárított halat, főzeléket. Új felügyelőt nevezett ki, s megparancsolta, csökkentse a kiszabott munkát két tizeddel. Így sikerült helyreállítani a rendet s a munkásokat munkájuk folytatására bírni. A történtekről maga tett jelentést a királynak, mikor visszatért Aketatonba.

De bár a nyugtalanságot lecsillapította, mindenfelé zengett a keserű dal, Horemhab kedves dala, amit részegen szokott énekelni:

Az ország nem lelkesedett túlságosan a háborúért. Elmúltak a nagy hadvezér-királyok napjai, amikor Egyiptom belekóstolt a terjeszkedésbe, a háborúskodás mámorába, s ujjongva dúskált a csatákon szerzett gazdagságban. A derék Nebmaare uralkodásának végső évei áporodott nyugalomban s jólétben teltek, a világ tökéletesen megszilárdult, mi sem volt természetesebb, mint hogy az uralkodó népnek megvan a bőséges eledele, jó ruhája, tisztességes otthona, elegendő ékszere, ipar, kereskedelem egészségesen lüktet, semmi gond, semmi aggodalom, az utak biztosak, a hajók olcsók és gyorsak, ki-ki gondoskodhat méltó sírhelyéről s árnyéklelke számára áldozatokról. Most meg háború van? A király Aton nevében szeretetet hirdet, de háborút akar viselni? Méghozzá Arábiában, Saába földjén? Mi közünk hozzá? Ezt a "mi közünk hozzá"-t természetesen elsősorban Ámun egyháza terjesztette, kajánul kidomborítván az ellentmondást, ami Aton virágos oltárai, szeretettől lángoló himnuszai s a hadikészülődés között a csecsemőnek is szembetűnik.

No, de a gyatrán élelmezett, zsoldjuktól elütött, elül-hátul megcsalt, becsapott, rosszul öltözött, silányul fegyverzett katonaságot, amely tetves-bolhás, pókhálós laktanyáiban a saját rondaságától bűzlött, s hovatovább rablóbandának kezdte tekinteni magát, a csaló, tolvaj, sikkasztó tisztek és felügyelők, lelkiismeretlen szállítók kisöprése után sikerült hadakozásra alkalmas szervezetté formálni. Már hallgattak a vezényszóra, teljesítették a parancsokat, tűrhetően meneteltek, ruhájuk jó volt, fegyverük használható, gyomrukat naponta háromszor meg tudták tömni, laktanyáikat kimeszelték... így hát elindulhatott az egész tábor Szauu felé, a Vörös-tenger kikötőjébe. Ott már várták a hajók, hogy átszállítsák a tengeren, s partra tegyék Saába földjén. Minthogy azonban a kémjelentések szerint Saába királya, akit forrásaink Kikanosznak neveznek (de ez bizonyára görögösített alakja egy ma már kideríthetetlen névnek), védekezni szándékozott a partra szállás ellen, gondosan ki kellett dolgozni az invázió többféle tervét. Saábának szerződése volt Egyiptommal, hogy kikötőjét nyitva tartja minden idegen hajó számára, ez pedig gyakorlatilag kiszolgáltatta Egyiptomnak, mert hiszen olyan hatalom, amely vele versenyezhetett volna, nem hajózott a Vörös-tengeren. És éppen az volt Kikanosz szemtelensége, hogy Etiópia éveken át folytatott uszítására megtagadta az egyiptomi hajók bebocsátását, ugyanakkor pedig megszüntette a szerződésekben vállalt áruk és nemesfémek kiszolgáltatását, valamint az adók és ajándékok megfizetését is. Kikötőjében etiópiai hajók állomásoztak. A két állam - Saába meg Etiópia - úgy gondolkozott, hogy könnyű lesz elbánni a vallási gyűlölködés által megosztott, katonailag, gazdaságilag hanyatló Birodalommal, amelynek trónján egy rajongó, tehetetlen, talán őrült király ül. Arra számítottak, hogy Ámun egyháza is megragadja a kínálkozó pillanatot, elbánik Aton egyházával, akár a király elkergetése vagy megölése árán is. Tudták, hányféle érdek, sérelem, bosszúvágy feszeng a látszólag csendes felszín alatt, hányan várják az alkalmat, hogy megszabaduljanak Eknatontól és körétől, hányan fenik a fogukat, miközben hajlonganak előtte, s himnuszait éneklik. Tudták, milyen titkos terveket sző Eye, milyen keserű duzzogás emészti a Thébában maradt királyi Anya szívét, arról is meg voltak győződve, hogy Horemhab, Alsó-Egyiptom parancsnoka Eye mellett s a király ellen foglal állást a döntő pillanatban, s megint hatalomra segíti Ámun papságát, mert hallottak dühös kifakadásairól, amiket a király előtt sem fékezett. Ugyancsak nem volt titok előttük, hogy a világ sokféle istenei, köztük az öveik is, féltékenyen fenekednek Aton ellen, s prófétáikat, papjaikat irántuk tartozó kötelességeikre figyelmeztetik. No és ott volt még a sok kisebb-nagyobb ázsiai állam és király, ők fogcsikorgatva tűrték Egyiptom fennhatóságát, sóvárogva emlékeztek azokra a szép időkre, amikor tetszésük szerint szövetkeztek, hadakoztak egymás ellen, s mindegyikük a saját világhatalmára törekedett.

Kikanosz tehát megerősítette kikötőjét, rendbe szedte fővárosának, Szanáának magas, sziklás hegyen épült várát, katonaságot gyűjtött, élelmet halmozott, s elszánta magát a védelemre.

Ezalatt az egyiptomi csapatok átvonultak a Vörös-Földön. A hadjárat bázisa Szauu kikötője volt, ott rendezték be a csapatok szállását, raktározták be a fegyvereket, az élelmet, állították föl a sebesültek kórházát, onnan továbbították a híreket a fővárosba, a király parancsait a harctérre. A világ e legforróbb kikötőjének poklában zsúfoltak össze mintegy harmincezer katonát, több száz harcikocsit, több ezer lovat, szamarat, tevét, marhát, itt gyűlt össze a sok segédszolgálatos lézengő, orvosok, hajcsárok, raktárosok, pékek, szakácsok, fegyverkovácsok, szíjgyártók, uzsorások, varázslók, kereskedők, tolvajok tömege, a minden hadsereget minden időben körülrajzó italmérők, zenészek, szajhák éhes raja. A köves, árnyéktalan vályogvárosban mozogni sem lehetett.

Hajóra szálltak a csapatok, a vitéz, parókás tisztek harci vágytól ittasan tüzelték katonáikat, a hadjárat megkezdődött.

A partra szállás a sekély kikötőben nem került sok erőfeszítésébe az egyiptomi hadseregnek. Hajói könnyedén uralkodtak a tengeren. Némi csetepaté után Mósze megvetette lábát a parton, hajóival elzárta a kikötőt, s miközben lépésről lépésre előnyomult a városban, az ellenség visszavonult Szanáa magas várába, vastag, kőből rakott falak közé. Etiópia megígért segítsége elmaradt: nem tudott beférkőzni a bezárt kikötőbe. De meg az etiópiaiak úgy számítottak, hogy csak húzza a harcot védekező állásban Saába, Egyiptomban majd kirobbannak a belső ellentétek, s a többit megteszik a föllázadó vazallusállamok.

Alig múlt el néhány hét, s Mósze meg hadsegéde, Hor körülzárta Szanáát. Ezt a hadműveletet tökéletesen hajtották végre. Mósze örömmel jelenthette a királynak, hogy vesztesége jelentéktelen, a harcikocsikat be sem kellett fognia, akár visszaküldheti valamennyit, katonáinak harci kedve jó, járványos betegség nincs, csupán rövid idő kérdése, hogy a világtól teljesen elzárt várost megszállja s királyát tárgyalásra kényszerítse.

Eknaton örvendező levelet küldött Mószénak. Biztosította testvéri szeretetéről, megnyugtatta, hogy naponként imádkozik érte. Ismét figyelmébe ajánlotta a szeretet parancsát: kímélje ellenségeit, ne pusztítsa el a lakóházakat, ne ejtsen rabokat, ne zárja el a vizet, sőt helyesnek vélte, ha Mósze hajítógépeivel lisztet, sót, olajat, szárított húst dobáltat a városba kövek meg tűzcsóvák helyett, hadd lássa a nép, milyen őszinte szeretettel viseltetik iránta. Mellékelten küldött még egy himnuszt is a Naphoz, igen szép himnuszt, s elrendelte, a tábori istentiszteleteken énekeltesse csapataival, sőt kusita nyelvre fordítva s agyagtáblára írva nagy tömegben hajigáltassa be az ellenséghez.

- Miképpen vélekedel ezekről a parancsokról? - kérdezte Mósze hadsegédét, Hort, mikor korán reggel sátorába lépett az aketatoni királyi postával.

Hor éppen hajnali testgyakorlatait végezte egy színes gyékényen. Tetőtől talpig mezítelen volt, paraszti teste gőzölt a hajnali hűvösségben. Hanyatt feküdt a földön, lábszárát lassan maga fölé emelte, hátrahajtotta, amíg lábujjai el nem érték a feje fölött a talajt. Így maradt egy pillanatig, majd ismét visszahelyezkedett természetes helyzetébe, felült, s miközben rabszolgája illatos olajjal kente vörösesbarna bőrét, a királyi levél olvasásába merült.

- Mindent meg kell tennünk, testvérem - mondta meghatottan -, hogy ezt az isteni embert föl ne falják a vadállatok. Parancsait pedig teljesíteni fogjuk.

Mósze bólintott. Letelepedett egy könnyű székre, hangosan olvasta a himnuszt. Hor öltözködött, de látszott rajta, hogy nem tudja, mit művel, annyira elmerült a költemény hallgatásában.

- Ezért nem hagynám cserben isteni testvéremet - mondta lelkesen Mósze. - Ezért adnám érte habozás nélkül az életemet is, ha kell. Mert volt-e valaha király a földön, aki Isten fiainak nevezte volna ellenségeit, testvéreinek Atonban? És ismer-e a világ története olyan királyt, aki az ostromlott városba élelmet hajigáltat, megtiltja az ölést, a gyújtogatást, aki nem akar hadifoglyokat, s imádságokat szórat az ellenség nyelvén? Volt-e valaha uralkodó, aki merőben az ellenkezőjét tette annak, ami szokás, sőt ami törvény?

- Gondold meg, testvérem - figyelmeztette Hor, nekiülvén sajtból, tejből álló reggelijének, amit rabszolgája helyezett az asztalkára -, gondold meg, milyen fájdalmas lesz az ő bukása!

- Bukni fog, de olyan dicsőségesen, ahogy még senki! - felelte Mósze. - Bukásának fénye beragyogja az eljövendő évezredeket. És nem lesz hiábavaló.

Elrendelte hát, hogy a hajítógépek lisztet, sót, szárított húst dobáljanak a városba zsákokban, olajat kecskebőr-tömlőkben. A gyönyörű naphimnuszt lefordíttatta, gondosan agyagtáblákra vésette folyamközi ékírással, kiszáríttatta a tüzes napfényen, s aztán százával hajigáltatta a körülzárt városba, a falakon öklüket rázó, üvöltöző, rontó varázslatokat végző, nyilazó, köveket dobáló ellenség közé.

De hát azért liszttel, hússal, olajjal meg imádsággal mégsem vehették be a várost. Egyebet is hajigáltatott tehát kitűnő hadigépeivel: óriási köveket, lándzsákat. Íjászai is derekasan dolgoztak: szüntelenül lőtték a falak védelmezőit. És bizony itt is, ott is halálüvöltéssel zuhant a mélybe néhány ellenséges katona, kitárt karral, fejjel lefelé, mint a béka. A kövek sem mindig a vastag falban tettek kárt, hanem átlendülve céljukon, a város házainak tetejét törték be, otthonokat döntöttek romba, ártatlan utcai népeket, asszonyt, gyermeket, öregembert ütöttek agyon. Hiába, másféle módját a várak megvételének még nem találta ki a katonai tudomány!

Hanem azért a bedobált élelemnek meg az imádságnak is megvolt a maga csodálatos hatása. Saába népe ugyanis nem egy akarattal, nem általános lelkesedéssel szegült szembe Egyiptomnak. Ott is voltak, akik nemcsak tűrhető, de természetes állapotnak tartották az Egyiptomtól való függést, akiket érdekeik a Fehér Ház barátságának ápolására késztettek, s anyagi hasznuk lévén, korántsem érezték magukat Egyiptom által kizsákmányoltaknak. Eddig rémülten hallgattak, féltették a fejüket, de most a különös ellenséges lövedékek fölbátorították őket. Itt voltak a kézzelfogható érvek: liszt, olaj, hús, só... Kell-e világosabb bizonyíték igazuk mellett? A nép eleinte ámuldozott, nem hitt a szemének, de aztán, látva, hogy a liszteszsákok, olajostömlők nem bántanak, a só igazi só, nem méreg, a hús ízletes és tápláló, a városban pedig csak szűken kiszabott élelemhez lehet jutni, megrohant minden áthajított adományt, s ujjongva kapkodta széjjel.

Mások meg nem akartak fejjel menni a falnak. Úgy gondolkodtak, hogy Egyiptom hatalmának vége még korántsem következett el. Óvatosnak kell hát lenni. Ne építsünk vaktában a távoli Hatti alamuszi terveire, Assur hatalmi törekvéseire, a palesztinai városok királyainak seregeire, Szíria cselszövényeire, Núbia, Szudán sokszor megalázott néger hercegeinek bosszúvágyára... Ne számítsunk vaktában Ámun elnémított papjaira, Aton hamaros bukására. Az sem olyan bizonyos, hogy Egyiptom királya a halálán van, hogy őrült, s hívei máris cserbenhagyták, ellenségei fogságba vetették... talán már meg is halt, de halálát titkolják... Mi lesz aztán, ha mégis Egyiptom győz?

Ismét mások régóta fenekedtek Etiópia vagy a saját királyuk s uralkodó köreik ellen. Ők a bizonyos vereség után hatalomra kívántak jutni. Ezért már jó előre érdemekre törtek: titkon leveleket lőttek ki nyíllal a városból, elárulták a védelem gyenge pontjait, beszámoltak a nép barátságáról Egyiptom iránt, és saját hódolatukról biztosították az isteni Palotát. Elmondották, hogy naponta háromszor titkon áldoznak Atonnak, az egyetlen, igaz Istennek, megszerezték a csodálatos imádságot, száz meg száz példányban lemásolták, terjesztik, buzgón éneklik.

Ezeket a híreket, jelentéseket Mósze meg Hor este a sátorban gondosan mérlegelték, boncolták, s úgy vélekedtek, minden a legjobb úton halad. Papírra rajzolt térképeiken megjelölték a gyenge szakaszokat, eszerint adták ki a hadművelet parancsait. Eddig a csapatok vesztesége nagyon kevés volt, egy nagyobbfajta hadgyakorlaton több halál, sokkal több sebesülés esik. A csapatok jól tűrték az éghajlatot is, itt, a hegyek erdős-ligetes magasságában nem izzott úgy a levegő, mint odalent a mélyben. Víz volt bőven, nemcsak ivásra, de mosakodásra is. Az utánpótlás jól működött, volt hús, sajt, datolya, füge, olaj, hal, kenyér. Helyükön álltak az orvosok is, a betegeket nyomban kezelésbe vették, ha pedig súlyosabb volt az eset, hátraküldték a kikötőbe vagy éppenséggel haza, Szauu jól berendezett kórházába. A tábori rendőrség Mósze szigorú parancsára kíméletlenül távoltartott minden nőszemélyt, így a nemibetegségek sem ütötték föl fejüket a csapatok között.

Csak türelem tehát, s Szanáa vára könnyen az ostromlók ölébe hull.

Egy éjjel Mósze dolga végeztével sátrába tért. Szép, csillagos, hűvös, holdfényes éjszaka volt, a hegyek erdőségei némán pihentek. Csak itt-ott hallatszott kiáltás, mozgolódás, csörömpölés, katonák vontatott éneke, őrszemek jelszava. Tűz nem égett sehol, nehogy az istentelen ostromlottak kilődözzenek a henyélő katonák közé, mert bizony megtették az elvetemültek, mit sem törődve Sálem csillagával s az embernek-állatnak olyan szent nyugalommal.

Mósze még el akarta végezni esti mosakodását, imádságát, majd kiadni az éjszakai őrségek új jelszavait, aztán nyugovóra kívánt térni, nyugovóra, mert igen fáradt volt. Néhány jelentés megvizsgálását is kora reggelre hagyta.

Rabszolgája, az öreg Tutu körülményesen becipelte fakádját, a vállára vetett törlőkendőket sorra elhullatva, s félszemmel urára pillantott, észrevette-e ügyetlenségét. Majd kifelé cammogott, hogy egy korsó hideg meg egy korsó meleg vizet hozzon, ám a sátorajtóban megállt, fülelve előrehajolt, aztán titokzatosan integetett Mószénak.

- Őrség jön fáklyával... - suttogta. - Valakit kísér. Nem látom jól...

- Eredj, hagyj magamra, aludj jól - utasította Mósze. - Isten áldása legyen rajtad.

Tutu öregesen meghajolt, kitárta karját, s hátrálva lépkedett a sátornyílás felé. Csaknem összeütközött az őrséggel. Egy fiatal, parókás, hetyke százados lépett be öt komor, félmeztelen katona kíséretében. De lám, a katonák között egy nő lépkedett. Magas, dús termetű szépség, amilyeneket ajándékba szoktak válogatni a Fehér Ház számára. Egyszerű öltözetet viselt: négyszögletű, sarkig érő vászoninget, vállán széles, fehér gyolcskendőt, olyan volt, mint akármelyik idevaló fiatalasszony öltözete. Ámde ápolt, sötétbarna, selymes bőre, kerek arca, festett, duzzadt ajka, ecsettel rajzolt, hosszú szemöldöke, a fülében, orrában, nyakán, karján villogó drága aranyékszerek szépsége, szurokfekete hajában csillogó babnagyságú gyöngyei előkelő nőre vallottak. És a viselkedése még inkább. Lassan, testét lustán himbálva, csípőjét ringatva lépett be, kidomborodó nagy fekete szeméből hideg pillantást vetett a sátor belsejére s Mószéra, egyetlen villanással áthatolt rajta, megmérte, megítélte. Nagyon biztos volt önmagában, mint azok a nők, akik tudják, hogy bájaik ellenállhatatlanok. S hozzászoktak, hogy gyermekkoruk óta mindenki lesi kívánságaikat. Hány éves lehetett? Tizenötnél semmivel sem több. Termetét forrásaink "hatalmasnak" és "kövérnek" mondják, egész megjelenését elbűvölőnek.

Mósze csodálkozva fordult a kapitányhoz. Bosszús volt, mert nem foghatott esti imádságához. Egyébként sem szerette harctéren a nőket. Ez a nő azonban, bár öltözete egyszerű volt, mégsem látszott közönséges szajhának, aki belopakodik a férfiak e fülledt, veszedelmes, izgató gyülekezetébe, hanem céltudatos, fölényes, parancsoló személynek.

- Kegyelmes herceg - mondta a nyalka, fiatal kapitány feszesen -, ez a nő, amint mondja, Saába királyának leánya, Tarbisz. Titkos utakon szökött hozzánk, az őrség elfogta. A legrosszabb történhetett volna vele, ha nem viselkedik olyan parancsoló módon, hogy katonáink féltek hozzányúlni. Mindenáron veled kívánt találkozni, herceg, így átadták nekem, hogy vezessem eléd.

Miközben a kapitány szépen kihúzta magát, s drága parókáját kényesen megsimítva, kardját hegyével a földnek támasztva a legkápráztatóbb pózban megtette jelentését, a hölgy természetes mozdulattal helyet foglalt Mósze tábori ágyán, könyökére támaszkodott, kövérkés arcát félrebillentette, s bár szemlátomást nem kívánt elkápráztatni senkit, durva, fehér ruhája megfeszült dús combján, csípője pedig könnyedén kidomborodott. A félelemnek nyoma sem mutatkozott szokatlanul nagy, szép metszésű, bársonyosan fekete szemében, inkább kíváncsiság s nyugodt, mosolygó fölény. Egyenesen, de nem kihívóan nézett Mósze arcába, mint aki mérlegeli, jó lesz-e ezzel a férfiúval összesimulni ajaktól térdig, s élvezni a szerelem gyönyörét. Gondolatait azonban csak egy kis akaratlan jel árulta el: nyelve piros hegyével megnedvesítette duzzadt ajkát, kissé hajlott orrának mozgékony cimpája pedig kitágult, mint a nemes paripáé.

Mósze azonnal tisztában volt vele. Nemcsak őt látta, hanem a várost, a királyi házat, a környezetet, az aggódó, heves, szorongó, dühös arcok seregét is. A meghasonlást, amiből jött. Szinte hallotta, amint a jövőért aggódó fejedelem gyors el-elnyelt szavakkal magyarázza lányának négyszemközt egy sötét szobában, hogy menjen az egyiptomi főparancsnok házába, asszonyi alázattal kínálja föl magát neki, hátha harc nélkül megegyezhetnek a leány segítségével, s feleségül menvén Mószéhoz, megmenti nemcsak az országot, hanem a kelepcébe került családot is. Mósze előtt azonban az is megvilágosodott, hogy férfiúi s hadvezéri tekintélyét örökre tönkre kívánják tenni a csábítással. Hagyományaink szerint ebben a pillanatban Száraira gondolt, aki szolgáló volt, Rebekára meg Ráchelre, akik pásztorlányok voltak, s nem kívánta megnyerni a király leányát. Még inkább emlékezett anyja, Jozabét méla dalaira, amik döntő pillanatokban mindig visszakísértettek a múltból, mint egy másik, igazibb világ üzenetei.

- Mit kíván a hercegnő? - kérdezte a testőrkapitányt.

A fiatal tiszt udvariasan fordult a heverőn várakozó leányhoz, hogy tört arabra fordítsa a herceg kérdését, de Tarbisz elmosolyodott, s ügyetlen, ám annál elbűvölőbb egyiptomi szavakkal egyenesen Mószénak felelt.

- Hallottam kiválóságodról - mondta könnyedén, szépen zengő, meleg hangon, sötét szeme pillantás nélkül merült Mósze tekintetébe, kövérkés, ápolt kezével a durva katonai pokrócot simogatta, amivel az ágyat letakarták, s ami éppenséggel nem volt hercegi holmi. - Mondták... kedves vagy... okos vagy... - Ujjai ügyesen összecsavarták a takaró csücskét, játszottak vele - nem akarod ellenségeid pusztulását... nekem fáj látnom a háborút. Áldoztam Sálemnek, Terhi isteni fiának, imádkoztam hozzá... És aggódó szívemben sugallat támadt... Bocsáss meg, szolgálód csak nehezen beszél a te anyád nyelvén... - Elmélázott, szemét még tágabbra nyitotta, gyűrűs ujjai még hevesebb izgalommal babrálták a takaró összecsavart végét. - Szeretet lopódzott szívembe irántad... Itt vagyok, Tarbisz, a király leánya, szolgálód. - Fölegyenesedett, kidomborította telt mellét, jobb keze görcsösen szorongatta a csücsköt, baljával a haját simította meg, szurokfekete, fényes, gyöngyökkel fonott haját, s bátran nézett a hercegre, mint aki tudja, hogy ajánlata nem megalázó önmagára, ellenkezőleg, a herceg tekintse kitüntetésnek. Bizonyos is volt benne, hogy pillanatnyi habozás nélkül igent mond, azonnal elküldi testőrét, s reggelig élvezi vele a szerelmet. - Uram - folytatta akadozva bár, de könnyedén, s a hangja zengőbb lett forró érzéseitől. - Uram, azt kívánja Sálem isten, akinek csillaga most fönt ragyog, s békességet áraszt a hadakozókra... hogy a tied legyek, végy feleségül, én pedig kiszolgáltatom neked a várost... harc nélkül... vér nélkül... És legyen örök békesség köztünk s a Fehér Ház között. Uram, szüljek trónörököst neked...

Mikor ezt mondta, lehunyta hosszú szempilláját, ahogy illik, a fejét meghajtotta, de ujjai még szaporábban simogatták a takaró csücskét.

- Kérlek - suttogta alázatosan -, küldd el szolgáidat, hogy zavartalanul beszélhessünk, s megmutathassam neked szépségemet.

Mósze azonban másként döntött. Igaz, hogy vér nélkül, megegyezéssel keríthetné hatalmába a várost, ahogy a király kívánja - de ilyen szégyenletes módon? Nem, nem, Mósze csak legyintett erre. Le tudott mondani arról a nőről, akit vad szenvedéllyel kívánt, akit egész lelkével csodált és szeretett, aki mintha az örökkévalóságban együtt bolyongott volna vele a lét térségein, akit elválaszthatatlan, neki rendelt, boldog testvérének érzett... ez az először látott hercegnő pedig egyszerre hajlandó elárulni saját országát, ölelésével megvásárolni apja, családja biztonságát, testére ráadásul adni a várost...

Mósze mosolygott.

- Mondd meg a hercegnőnek - utasította a kapitányt - hogy ajánlata nagyon megtisztel. Azonban a várost mint katona kívánom elfoglalni, s nem mint királyának veje. Vezesd a hercegnőt biztonságban egy külön sátorba, gondoskodj kényelméről, állíttass ajtaja elé őröket, bánj vele származásához, rangjához, szépségéhez méltón. Amikor pedig kívánja, kísértesd a legelső vonalig, bocsásd útjára, kikiáltókkal adasd tudtára a város védőinek, hogy királyuk leánya indul hozzájuk, küldjenek elé kíséretet.

A hercegnő egyre sápadtabban, egyre szikrázóbb szemmel hallgatta Mósze kimért szavait. Szerette volna a pillantását elkapni, de a herceg, tábori asztala mellett állva, kezét aranyos tőrén nyugtatva, csak a testőrkapitányhoz beszélt.

Mikor befejezte, a kapitány fölemelte kardját, tisztelgett. Ám tétovázott még, mert el sem tudta képzelni, hogy az ilyen csábító ajánlatra így lehessen válaszolni. Ilyen izgalmas történetet, hogy az ostromlott város királyának leánya közönséges öltözékben, egyedül kiszökik a várból, ellenséges csapatok közt keresi meg a fővezért, fölajánlja neki magát feleségül, kezére akarja adni fővárosát, s még mindennek tetejébe szép is, fiatal is, szűz is, sohasem olvasott azokban az írásokban, amelyek elképesztő kalandokat mesélnek.

Nemcsak ő tétovázott, hanem a hercegnő is. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy akarata ne valósuljon meg. Széles, alacsony homlokát lassan elborította a harag pírja, kezét ökölbe szorította, ajka azonban mosolygott. De a herceg nyugodt, udvarias elutasítása tiszteletet is ébresztett benne a fiatal férfi iránt. Most már odaadta volna magát neki csupán magáért az érzéseiért, nem mint királyleány, nem mint atyjának, családjának, városának megmentője, hanem mint nő, mint akármelyik nő.

Mósze intett a századosnak, s a döntő pillanat elmúlt. Tarbisz ekkor hideg gyűlölettel biccentett Mósze felé, s gyorsan megfordult. Fejét fölvetve, arányos testét kiegyenesítve lépett ki a sátorból. A parókás százados peckesen lépdelt utána. Eltűntek a sötétben.

Mósze pedig behívta öreg rabszolgáját, Tutut, elkészíttette fürdőjét, majd tetőtől talpig tiszta ruhában a földre borult, s elvégezte imádságát. Mikor azonban ágyára heveredett, megcsapta a királyleány bódító, édes illatszerének, a ritka opobalzsamnak illata. Mósze mélyen beszívta az illatot, s Nefertitire gondolt. Olyan messze volt tőle az a különös éjszaka, az a csodálatos szépség, mint egy eltűnt világ emléke.

Másnap kora reggel talpon volt, elvégezte testgyakorlatait, imádkozott, megreggelizett, s nyomban tanácskozásra hívta tábornokait.

Hor érkezett elsőnek. Mósze tudatta vele szándékát: holnap napkeltekor rohamot rendel a város ellen, mert a király leányának titkos látogatása érettnek mutatja a helyzetet. Részletesen beszámolt a látogatásról, a leány ajánlatáról, s Hor maga is Mósze véleményén volt. Mikor a parókás, méltóságteljes tábornokok sorra beléptek, s elfoglalták helyüket Mósze egyszerű asztala körül, Hor szólalt meg. Röviden elmondta a királyleány jövetelét, kifejtette annak hátterét, megmagyarázta, hogy magában a királyi családban s a hadvezetésben is súlyos ellentétek támadtak, mindez a kémek jelentéseivel s a városban levő, Egyiptomhoz hű emberek leveleivel is összevág.

A tábornokok hallottak már a leány éjszakai látogatásáról, Mósze viselkedéséről. Némely öreg tábornok helytelenítette az elutasítást. Olyan buzgó hívei voltak Eknaton elveinek, annyira ragaszkodtak utasításaihoz, hogy nyíltan kárhoztatták a kitűnő alkalom elutasítását. Hiszen minden úgy történhetett volna, ahogy Őistensége kívánja! Ostrom, vér, pusztítás nélkül be lehetett volna sétálni a városba házasság árán, egy nem is csúnya, nem is vén, nem is alacsony származású nővel, sőt éppen a király lányával, irigylésre méltó ifjú szűzzel! Hogy is viselkedhetett a kegyelmes herceg olyan meggondolatlanul? Hát nem vallja Őistensége csodálatos elveit? Nem hordja szívén intését, hogy tárgyalások útján hódítsa meg a várost, nem is a várost, hanem az ország szívét? A dörmögő, mérgüket nyelő öreg tábornokok dühödten képzelték magukat Mósze helyébe, megfeledkeztek reumájukról, nehéz lélegzésükről, nem haboztak volna a szép hölgy ölelését elfogadni. Aztán mennél hamarabb hazautazni a szép fővárosba, élvezni fürdőszobájuk gyönyöreit, a libasültet, a mártásos halat, a szíriai bort s a zenével, tánccal lelkesített vidám társaságot. Mit rontana dicsőségükön, hogy öleléssel foglalták el a várost, s nem karddal! Bizony, egyetlen levelecskét sem szakítana le koszorúikból ez az ölelés. A város elfoglalása a cél, méghozzá mennél kevesebb pusztítás, veszteség árán... s ha a város elesett, egy szava sem lehet senkinek.

A fiatalabbak azonban csodálták Mósze szilárdságát. Ők nem titkolták, mint az öregek, hogy a király hadvezetési elveit bárgyúságnak tartják. Katonai tettekre vágytak, meg akarták mutatni, hogy oroszlánfészekben születtek, s vérben akarnak gázolni, félelmet kelteni a népekben, kitartani a nagy királyok, Negyedik Tutmósze meg Harmadik Amenhotep hagyományai mellett. Olyan dicsőség fényét kívánták parókás fejük köré, amilyen Ahmószét, a hikszoszok rémét meg Első Tutmószét, a hajóskapitányból lett királyt övezte. Szégyellték volna magukat, ha vezérük együtt hál az arab hercegnővel, s szerelmi gyönyöreit vele fizetteti meg. Lehet, hogy Őistensége aranyláncot, birtokot adományozott volna a győztesnek, költeményt írt volna a szeretetről, hálaéneket a Naphoz, mert gyermekei közül nem harapott fűbe senki, de hát a király őrült, nem is igazi király. (Ezt nem mondták!)

Mósze nem sokat körülményeskedett. Ismertette a városban uralkodó állapotokat, kifejtette terveit. A hozzászólások végeérhetetlen áradata megindult. Mósze többször megfigyelte, hogy ezeken a tanácskozásokon sok szó szokott esni a király istenségéről, magasztos elveiről, a boldogságról, amit a Birodalom népeire áraszt, a saját tántoríthatatlan hűségükről a király iránt, valamint arról a meghitt viszonyról, ami az öreg méltóságos meg kegyelmes urakat már a régi királyhoz, de még inkább a mostanihoz fűzte és fűzi. Gyakran hivatkoztak saját tapasztalataikra, hajdani hadjáratokat, csatákat boncolgattak, s makacsul igyekeztek párhuzamot vonni az események között. Legfőbb igyekezetük arra irányult, hogy helyzetüket biztosítsák, a felelősséget egymásra hárítsák. És határtalanul megkönnyebbültek, valahányszor Mósze a felelősséget vállalta. Érthetetlennek tartották, hogy ilyen fiatalon föléjük kerekedhetett, meg voltak róla győződve, ha nem Szetamon az anyja, semmire sem viszi. Mindent tekintélyük megóvása érdekében mondtak, tettek.

A fiatalabbak értettek is valamit ezekből a szavakból, őket még az ügy is érdekelte, mert ezen a réven remélték megvalósítani álmaikat. Ők meg külön utakon igyekeztek járni, egyéni érdemeket kívántak szerezni, magukra akarták vonni a Palota figyelmét. Ezért vakon kardoskodtak merész terveik mellett, amikkel nem állt arányban a tudásuk. Az meg valóban gyötrelmes volt, hogy folyton védekeztek az öregek fitymálásai ellen. Mindez az elkeseredett harc, persze, a legtökéletesebb udvariasság formái között zajlott, bókokkal, fellengző címzésekkel, egymás érdemeinek magasztalásával, nyájassággal, előzékenyen. De Mósze csaknem a szemével látta szívük vonaglását, májuk fehéredését, veséjük zsugorodását, epéjük csordulását.

Mósze tapasztalhatta, milyen nehéz parancsolni. Hányféle érdek, indulat húzódik meg a tekintély, az alázat, a nyájasság, a lelkesedés, a hűség álarca alatt. Hányféle titkos törekvés alakítja a szavakat, rendezi az érveket. Hányféle még a tudatlanság is. Hányféle a konokság. Természete szerint indulatos férfiú volt, gyakran nehezére esett legyűrni az ajkára tolongó goromba szavakat. Hamarosan kiderült, hogy Horon kívül senkire sem támaszkodhat. Most is, ezen a kora reggeli tanácskozáson, szemét behunyva ült alacsony tábori székén, úgy hallgatta a szakszerű locsogást. Lelkében kirajzolódtak az arcok, amilyenek valóban voltak. Belelátott a szívük belsejébe, ahogy önmagukba nem láthattak soha, figyelte, milyen buzgón iparkodnak betömni a lelkükben tátongó ürességet nagy szavakkal, tetszetős érvekkel, egyéniségük kidomborításával, méltóságuk fitogtatásával. Olykor fölpillantott, s tekintete találkozott a mellette ülő Hor megértő pillantásával. Hor is lehajtotta csontos, sötétbarna parasztarcát, ajkán mosoly lebegett, erős ujjai könnyedén forgatták a szénrudacskát, amivel egy papírlapra látszólag hadműveletek tervét rajzolgatta, de Mósze észrevette, hogy a rajzoknak semmi értelmük, akárcsak az egész hosszadalmas tanácskozásnak.

Végre Mósze fölállt, meghajolt, s így szólt:

- Köszönöm, kegyelmes és méltóságos uraim, bölcs tanácsaitokat. Végtelen tapasztalatotok könnyűvé teszi számomra a döntést. Valóban nem fukarkodtatok, hogy tudásotok legjavával szolgáljátok Őistenségét. Parancsaimat testvérem, Hor útján délig meg fogjátok kapni, a támadás végrehajtásának módjairól este kaptok bizalmas utasítást. Méltóztassatok addig riadókészültségbe helyezni a csapatokat. Aton áldása kísérje lépteiteket.

A vezérek udvarias hajlongások közepette szétoszlottak.

Mósze szívében sajnálkozás támadt az egész vezérkar iránt. Kedvetlenül járt le s föl a sátorban, hallgatott. Micsoda zűrzavar, micsoda tehetetlenség, milyen félelem a gondolkodástól - s rájuk bízták ezrek és ezrek sorsát, életét! Micsoda konokság a hiú törtetésben, milyen kényelmes korlátoltság! Mint megannyi víziló, minden pillanatban elfeküsznek a szabályok, szokások, hagyományok, üres szavak meleg posványában. És milyen dühödten védekeznek minden kényszer ellen, ami kizavarja őket békés pocsolyájukból. Milyen vakok, s milyen jól érzik magukat a vakságban! Szerencsétlen király, velük kívánja fölépíteni Aton birodalmát, a népek testvériségét...

Hor egy ideig még rajzolta hadállásait a széndarabkával, majd hirtelen fölismervén azokat az öntudatlan képzelgéseket, amiknek a rajz csak jelképük volt, fölkelt, s elnevette magát.

- Mondják, hogy Szanáa királya a várfal déli részét kígyók ezreinek odatelepítésével akarja megvédeni. Nos, testvérem, a kígyókat nem oda hordatta, hanem ide, a mi táborunkba. Ide, mégpedig Őistensége révén. Ezt kell gondolnom, valahányszor tanácskozásban veszek részt. Jobban megvédik Szanáát a mi vitézeink, mint az ő kígyói.

- Ha ők kígyók, nekünk kígyóbűvölőknek kell lennünk, testvérem - mosolygott Mósze. Az asztalra támaszkodott, Hor rajzát nézegette. Elgondolkozott, majd fölkapta a papírt. - Mi ez? Hiszen itt a holnapi támadás tökéletes terve!

Hor is a rajz fölé hajlott... és csakugyan, a város bevételének olyan egyszerű módja világosodott meg előttük, mintha isteni kéz írta volna. A kusza vonalak, firkálmányok, elkent szénfoltok között tisztán fölismerhető volt a város falainak minden részlete, a védők helyzete, saját csapataiknak szinte önként adódó feladata. A két vezér egymásra nézett.

- Ezt láttam, miközben a sok hosszadalmas beszédet kellett hallgatnom! - kiáltotta Mósze vidáman.

- Azt rajzoltam, amit mind a ketten láttunk! - örvendezett Hor.

Nyomban munkához láttak. Hol leültek az asztal mellé, hogy egy-egy vonást papírra vessenek, hol járkáltak a sátorban, vagy még le is telepedtek a gyékényre. Rövid idő múltán tökéletesen elkészült a hadművelet tervének minden részlete. Beosztották a csapatokat is, ide íjászokat, oda lándzsásokat, amoda hajítógépeket, emide létrás rohamcsapatokat helyeztek. Számokat írtak, rendelkezéseket foglaltak rövid, tömör szavakba, s papírdarabokra írták. Minden olyan világos, olyan teljes, olyan egységes volt, mint egy láthatatlan, mégis szilárd épület.

Ezzel meglévén, szokásos szemleútjukra indultak. Naponta legalább kétszer, néha háromszor is bejárták a tábor egy-egy részét, külön-külön, Mósze erre járt, Hor arra. Testőrt vagy más kíséretet sohasem vittek magukkal, egyedül jártak, hogy föltűnést ne keltsenek. Persze, a szemfüles katonák kitalálták a módját, miképpen adjanak jelt jövetelükről, megvolt a maguk titkos hírtovábbító módszerük, mégis érezték a vezérek könyörtelen kezét. Hiszen kisebb-nagyobb gyalázatosságokat, rendetlenséget, csalást, lopást, szökést, fegyelmetlenséget úgyis el kell tűrni ekkora sokadalomban, de szükséges, hogy a katonák érezzék a parancsnok igazságos szemét, súlyos kezét.

Mindennek megvolt a maga, évezredek óta kialakult rendje. Ez önként adódott az együttlét törvényeiből, a feladatokból, a helyzetből, s annyira beleszívódott az emberekbe, hogy maguk vigyáztak rá a saját érdekükben meg örökölt megszokásból is. Voltak azonban újítások, amiket szitkozódva fogadtak, igyekeztek elgáncsolni, kijátszani, botrányba fullasztani. Aztán megszokták, mint a tinó a jármot, a hajcsár kiáltásait. Voltak kényszerű intézkedések is, amiket nem értettek, merő bakafántoskodást, hatalmaskodást, hiú ostobaságot, sőt egyenest ellenük irányuló komiszságot láttak bennük. Efféle szokatlan rendelkezések nemritkán lázadásba kergették a katonákat, akkor aztán következtek a vizsgálatok, a megtorlások keserves napjai.

Mószénak s persze Hornak is megvolt a maga érthetetlen rigolyája. Ezzel már Kobtiban, a hadjárat kezdetén gyötörni kezdték a katonaságot. De akkor voltak igazán elemükben, amikor elfoglalták a kikötőt, s berendezték a végleges tábort. Például mindenkinek az erre a célra készített helyen kellett leraknia anyagcseréje salakját. Röviden: pervátákat kellett ásni gondosan kiválasztott helyen, oda kellett járni, minden megkönnyebbülés után egy lapát földet kellett rávetni. Erre a célra minden katonát rövid nyelű ásóval láttak el, úgy kellett rá vigyáznia, mint a fegyverére. Ki hallott már ilyen ostobaságot? Egy lapát elvesztéséért korbácsolás! Hát nem saját ügye mindenkinek, hol talál alkalmas helyet a félremenésre? Bizony, nem volt saját ügye. Nem választhatta ki tetszése szerint a bokrot, a gödröt, árnyékos ligetet, a főparancsnok meg hadsegéde kíméletlenül megkövetelte nevetséges rendszabályai végrehajtását, keményen büntetett tisztet is, közkatonát is a mulasztásokért. Még azt is megparancsolták, hogy a táboron kívül jövő-menők, hírvivők, a kikötőbe járók, ha útközben szükségletüket kell végezniök, ásójukkal vájjanak egy kis gödröt, azután gondosan temessék be.

Mósze meg Hor sohasem fáradtak bele intézkedésük céljának magyarázatába. Tisztaság, tisztaság - mondták -, nem akarom, hogy ártalmas lelkek seregeit szabadítsa hadseregünkre a gondatlanul elhagyott rondaság. Inkább pervátákat akarunk, mint orvosokat, temetéseket. Legyetek tiszták testben, ahogy tisztáknak kell lennetek lélekben.

Azt is megszabták, mikor s hányszor kell mosakodni, fürödni. Ki hallott már ilyet? Vajon Amósze, a Tutmószék s más nagy hadvezérek mosakodással nyerték meg csatáikat? Nem lesz-e a katona akarva-akaratlanul mocskos? Vajon fényes padlózaton zenére táncolunk-e vagy menetelünk? Hát még a harcok! Arra ügyeljünk-e, hogy ne legyünk véresek, nyálasok, vagy arra, hogy beverjük az ellenség fejét? Tisztaságunkat óvjuk-e vagy életünket? Ha pedig pihenőhöz jutunk, mosakodással, fürdéssel lopjuk az időt, ne inkább aludjunk, zabáljunk, kockázzunk, nők után nézzünk? Valóságos bolondság. Nemhiába kölyök a fővezér, kölyök a hadsegéde, nem tanulta még meg, mi az igazi katonaélet.

A Folyam mentéről származó katonák még csak hagyján. Ők bátran belegázoltak a tengerbe, szívesen fürödtek, úszni is tudtak. De a Vörös-Föld forró pusztaságainak szülöttei, akik homokkal szoktak tisztálkodni, s minden csepp vizet drága kincsnek tekintettek, iszonyodtak a tengertől. Nem függőlegesen, hanem vízszintesen mérték a víz nagyságát, s elborzasztotta őket, hogy a látóhatárig ér. Rettegtek a belefulladástól. Szorongva kuporogtak a parton, üvöltöttek félelmükben, bottal, korbáccsal kellett vízbe terelni őket. Sírtak, mint a gyermekek. Imádságokat rebegtek, mint a halálraítéltek. A tisztek, altisztek káromkodtak, másfajta katonatársaik csúfolták, vízbe nyomták őket. Mélabúsak lettek, étvágyuk elveszett, álmukban tengeri szörnyekkel viaskodtak, vagy egyáltalában nem tudtak aludni. Mósze tehetetlen volt, nem használt sem jó szó, sem okos magyarázat, sem rideg parancs. Mikor aztán a hegyvidék patakjai mentén táboroztak, az egész tébolyodott népség megváltozott. Ujjongtak, hálaéneket énekeltek, hasra feküdtek a csörgedező erek mentén, tenyerükkel locsolták arcukat, belegázoltak a hideg vízbe, úgy viselkedtek, mint a részegek. Ezután nem hajtották őket a tengerhez. Hanem a víz közelében tanyázó csapatok a patakra mentek tisztálkodni, a távolabb levőknek pedig szamárháton, öszvéren tömlőben hordták a szükséges vízadagot.

És lám, Mósze elérte, hogy járvány nem mutatkozott a hadseregben. A katonák egészségesek voltak, a legkényesebb orr sem érezte rajtuk az átható szagot, ami nélkül katona akkoriban el sem volt képzelhető. A magas rangú, előkelő tiszteknek megvolt a hordozható kádjuk, illatszereket, kenőcsöket hordtak magukkal, szolgáik közül nem hiányzott a dögönyöző, hogy fürdés után testüket felüdítse, ruházatuk tiszta volt, parókájuk ápolt és divatos, de íme, Mósze csodát tett: a tisztaság elhatott a legbárgyúbb katonák közé, s egészségesen szidták Mósze meg Hor rigolyáit, csúfolták rendszabályait.

- Nem bánom, ha szidalmaznak, azt sem, ha csúfolnak - mondta Mósze, mikor tisztjei kajánul tudtára adták, hogy vélekedik róla a legénység. - Csak legyenek tiszták.

S újra meg újra hangoztatta, hogy csak testben-lélekben tiszta hadsereg nyerheti el az igaz ügy győzelmének koszorúját Vezérei udvariasan lelkesedtek, maguk közt meg gúnyosan mondogatták:

- A herceg istentiszteletet akar csinálni a háborúból. Úgy mosdatja, fürdeti katonáit, mintha áldozásra akarná vezetni őket. Már igazán csak a böjt hiányzik, hogy hasonlók legyünk a négerekhez... De lám, ők is hiába mosdanak, böjtölnek, imádkoznak és táncolnak csata előtt, eddig mindig a mi mocskos csapataink győzték le őket. No és minek katonának a fürdés? - mondták mások csodálkozva. - Még megérjük, hogy naponta tiszta ruhát, parókát is kapnak, mint az úriemberek. Mire hazamegyünk, jól sem érzik magukat vályogházaikban fürdés, paróka, illatszer nélkül. Hoj, így kell ám megvetni Aton világtestvériségének alapjait!

De pöcegödröknél, kisásóknál, mosdásnál-fürdésnél is sokkal több gondot okozott Mószénak az a szigorú parancsa, hogy minden nőszemélyt távol kell tartani a hadseregtől. Ez volt a leglázítóbb minden újfajta rendelkezése között. És a legértelmetlenebb. Mert miért harcol a katona? Tán a kimért élelemért? A csekély zsoldért? A hiúságért, hogy lám, fegyvert visel, hatalmaskodhat, különb ember másnál? Avagy a győzelem dicsőségéért? Kitüntetésért, előléptetésért? Lehetséges, hogy ezekért is - az igazi cél mégis a zsákmány meg a nő. A nő is zsákmány. Csodálatos érzés, ha válogathatunk benne, dirigálhatjuk, rémíthetjük, kiszolgáltathatjuk szeszélyeinknek. Ez ám a szabadság! Távol az otthontól, a sastekintetű felügyelőktől, a családtól, a falu ellenőrzésétől, a napi gondok nyűgétől, korlátlanul tehetjük a nőkkel, amit akarunk. Ellenállnak? Sírnak? Annál vérforralóbb. Remegnek, lábunk elé borulnak? Annál izgatóbb. Menekülnek, visítoznak, karmolnak, köpködnek? Annál mulatságosabb. Ha kövér kell, itt a kövér. Ha sovány, itt a sovány. Ha szűz, van az is. Ha férjes asszony? Tessék, vidd. Nagy szemű, kis termetű? Válogasd. Jól megtermett, fekete bőrű? Van az is. Szegény, buta gyámoltalan? Ezrével, ezrével, csak rajta. Gazdag, művelt, illatos, kényes? Ez is a tiéd, csak légy szemfüles. Zsákmány még az ajánlkozó szajha is, úgy iszik, táncol, nevet, énekel, ölel, ahogy akarod. Jóformán semmibe sem kerül, elél a tábor morzsáin, boldog, ha egy-egy karkötőt, gyűrűt, láncot, egy-két göngyöleg fátylat, új sarut, kendőt dobsz neki. Nincs szebb, lélekemelőbb, mint este a tűz mellett dorbézolni néhány rátermett kurvával, feledni múltat és jövőt, élvezni a jelent, kiröhögni bút-bánatot. Ebben tiszt meg közlegény mindig egyetért.

Csakhogy Mósze nem így vélekedett. Azt mondta: a háború férfidolog. Semmi keresnivalójuk benne az asszonyoknak. Ne aljasítsuk le a nőt a nem neki való élettel, amit magunk is csak kényszerből tűrünk. Kerüljünk ki tisztán a mocsokból. Ha ölni kell, öljünk, ha halni kell, haljunk, de emeljük szívünket Istenhez, legyünk méltók igaz ügyünkhöz. Ha a nőt meghempergetjük a durva férfiélet sarában, tönkreteszünk mindent, ami szent. A szerelmet, az anyaságot, a testvériséget. Aláássuk mimagunk becsületét, arcul verjük minnenmagunkat, elpusztítjuk a szép együttélés, az áldott munka, a tiszta öröm, a magasztos isteni rend alapjait. Nézzétek, milyen borzalmas a letaposott nő! Milyen jóvátehetetlen kár! Itt meggyalázott lányok hevernek félholtan, akiken egész század gázolt keresztül, ott asszonyok tépik a hajukat zokogva, ártatlan gyermekeik körülállják őket, szívük dermedt, szemük üres, tüdejük zihál. Emitt olyanok haldokolnak, akiknek mellét levágták, ölükbe dárdanyelet taszítottak, mert hűek akartak maradni tisztaságukhoz. Amott vénasszonyok siratják halott leányaikat, akik önkezükkel vetettek véget életüknek. És nézzétek azokat, akik sátraitokban szorgoskodnak. Kenyeret, húst tesznek elétek, de míg alázatosan mosolyognak, szívükben sziszeg a kígyó: mérgezd meg! Öld meg! Szúrd hátba, mikor ölel! És nemcsak kívánságaitokat lesik, hanem az alkalmat is, hogy megszökhessenek. Vagy nézzétek a szajhákat, akik a tábor körül rajzanak, festett képük, nadragulyával tágított égő szemük, csörgő ékszereik, magakelletésük milyen üres. Milyen dühödten táncolnak, milyen visítozva kacagnak, úgy bontják le a hajukat, mint a gyászolók. Szívük, mint a szivacs, csak kapni akarnak, mert semmijük sincs, amit pedig ti elvesztek tőlük, keserű és mérges. Nem akarok hát nőt látni a táborban, sem szajhát, sem megerőszakoltat, sem szegényt, sem gazdagot. Még tiszti feleséget, még menyasszonyt, még nőtestvért sem, aki elkísérte szerettét.

Azt is megmagyarázta, hogy nem nyavalyás, lomhán csámborgó, férfiasságukban megmételyezett katonákkal kíván harcolni, akik dülöngélnek meneteléskor, mintha hajón tántorognának, nyögve ülnek le az útfélen, lázasan hevernek a sátrakban, mocskosak és büdösek. Az ilyen katona szégyene Istennek, a királynak, saját népének, önnönmagának.

De bizony a nők kíméletlen eltiltása dühöt, nemritkán lázadást támasztott, s még a tisztek is zúgolódtak. Naponként ádáz verekedés tört ki a kikötőben, az ott szolgáló katonák még életük kockáztatásával is el-elkaptak néhány nőt, s összevesztek rajtuk. A városka utcáin nappal is gyakran hallatszott a megtámadott nők vad segélykiáltása. Kolompot, gongot, rézedényt vertek, mintha tűz tört volna ki, az emberek otthagyták munkájukat, s rohantak segíteni. Éjszakánként pedig szörnyű lárma hallatszott a tengerpart felől, a várból éktelen gyalázkodás, fenyegetőzés, zúgó kőzápor, jégesőként recsegő nyílverés válaszolt rá. Őrjáratok futottak a kavarodás színhelyére, ám még őket is megtámadták a dühös katonák. A legtöbb büntetés ilyen esetek miatt adódott, mégpedig kegyetlen büntetés.

Mósze is, Hor is ernyedetlenül vigyáztak a rendre. Apró-cseprő kihágásokkal, hanyagságokkal nem sokat törődtek. Ha egy katona pokrócát ellopta valaki, lopott helyébe mást egy másik katonától. Ha a gyakorlatozás nem folyt úgy, ahogy kellett volna, megelégedtek a dorgálással. De az élelem elegendő voltára, jóságára, a tisztaságra, a nőzési tilalomra igen vigyáztak. Nemritkán szemük láttára korbácsoltatták meg a bűnösöket.

No, de végre is az annyiszor kigúnyolt liszteszsákok, olajostömlők, húscsomagok és halashordók meg a tisztaság, az önmegtartóztatás mégis megérlelték gyümölcsüket. Este Hor személyesen osztotta ki a papírra írt rendelkezéseket a másnapi rohamra. A csapatok rendben elfoglalták helyüket, a hajítógépek mind egy gyenge pontra irányozva készen álltak a rejtegető fák között. Mikor az esti csillag föltündökölt az Égen, az egész táborban istentiszteletet tartottak Aton vallásának rendje szerint: virággal, zászlókkal, himnuszokkal, tánccal, noha táncosnők nélkül. Elénekelték a béke énekét. Azután bő estebéd következett, s a tábor álomra tért. Csak az őrök meg az éjszakai madarak kiáltozása hallatszott a végtelen erdők csendjében. Éppen Újhold volt, derengő fény lebegett a sötét tájak s a komor, csorba falú város felett.

Mikor pirkadt a hajnal, vadul fölrikoltottak a kürtök, megperdültek a dobok, érces torkok vezényszavakat ordítoztak... Megkezdődött a véres roham.

A hajítógépek fáradhatatlanul dolgoztak. Óriási kövek hasogatták a levegőt, csattantak a falon, vertek port, freccsentettek kőesőt. Zúgtak a kövek innen oda, onnan ide. Nyílfelhő borította el az ostromlókat is, az ostromlottakat is. Recsegés, üvöltözés, ujjongás, jajgatás, zúgás, süvöltés tombolt mindenütt. Dúlt arcú, verejtékes, piszkos emberek rohangáltak összevissza, mégis rend volt mindenütt, a szakértő láthatta, tökéletes rend. Itt egy hatalmas hajítógép gúzskötelei feszítettek meg karvastagságú, ruganyos husángokat, vezényszó, csattanás, harsogó zúgás... a katonák mereven figyelték lövedékük útját, fölordítottak, mikor a várfalon omlottak a megbomlott kövek. Fiatal tisztek ugráltak a gép körül, mint a táncosok, parókájukat lobogtatta a hideg hajnali szél. Ott egy sor íjász térdelt, vette célba a kibukkanó védőket. Vezényszó, pendültek a húrok, száz nyíl süvöltött a távolba. Megint vad ujjongás: néhányan lebukfenceztek a falról a mélybe. Emitt lajtorjákat cipeltek félmeztelen férfiak, barna testük gőzölgött, tátott szájukból dühös kiáltás rikoltott. Kapcsokkal illesztették össze a létrákat... s máris rohantak a falak egy kiszögellő, alkalmas része felé. Amott csökönyös szamarakat püföltek a hajcsárok, a roskadásig rakott állatok, Isten tudja, honnan, Isten tudja, hová és mit szállítottak. Az erdő egy sarkában rohamcsapatok gyülekeztek, unalmukban, ami szinte elviselhetetlen izgalmat leplezett, kardjuk, szekercéjük élét vizsgálgatták, pajzsukat döngették, levették sisakjukat, törölték homlokukat, igazgatták a saru szíját, vagy csak ácsorogtak, vidám megjegyzéseket kiáltoztak és röhögtek.

Mikor a Nap jócskán fölemelkedett a vakító kék Égen, egyszer csak létrák százai nyúltak a megbontott falakra, imbolyogtak, ledőltek, újra fölemelkedtek... mint megannyi majom, kúsztak föl rajtuk a rohamcsapatok. Pajzsukat fejük fölé tartva, kardjukat, szekercéjüket megmarkolva szökdeltek fölfelé, föl, egyre följebb... Jaj, most egy létra ledőlt a szédítő magasból, hullottak az emberek, üvöltés rázta meg a szorongó nézők szívét... Mit üvöltöttek? Aton nevét, a Hajnalcsillagét, Usziréét, Horét, a kegyelmes Háthorét? Vagy anyjukét, feleségükét, szeretőjükét, gyermekeikét? Tán Szet, a gonosz isten neve rikácsolt elkékülő ajkukon? És hányan, hányszor kiáltottak még isteni, emberi neveket görcsös rémülettel, dühös átkozódással, reménytelen sóhajjal, imádkozón vagy káromlón, a halál szakadékába hullva? Hányan búcsúztak, hányan röhögtek, hányan sírtak, hányan nevettek hetykén? S hányféle nyelven? Egyiptomin, arabul, foinikon, amharául vagy éppenséggel núbiai, kusi törzsek csacsogó nyelvén? Forró víz gőzfellege, forró szurok füstje szállt föl utánuk.

Mósze, Hor meg a vezérkar néhány magas rangú öreg tisztje egy domboldalból kiugró lapos sziklán állt. Figyelték az ostromot. Hírvivők ácsorogtak a közelben. Meg egy csapat szamár, öszvér, ha távolabbra kell parancsot vinni. Néha egy-egy kő zúgott el fölöttük, recsegve csapott a bozótba, fákat tört ki. Fáradt nyilak is zúgtak olykor, de erőtlenek voltak, mint a fullánkjukat vesztett darázs. A domboldalon azonban mégis hevert két halott, négy döglött állat, egy parókás öreg tábornokot éppen kötözött az orvos a bozót tisztásán. Akik a harc menetét figyelték, mit sem törődtek kővel, nyíllal, halottal, sebesülttel, szamárhullával. Csendesen álltak, olykor-olykor halk megjegyzést tettek. Mósze parancsot adott, egyik tábornok intett hírvivőjének, papírra firkantott néhány szót, de élőszóval is elmondta, meg is ismételte háromszor. Aztán a hírvivő elrohant, vagy öszvérre kapott s elvágtatott. Eltűnt a zűrzavarban. Más hírhozók éppen megérkeztek, porosan, izzadtan, lihegve a sietéstől. A látszólagos zűrzavar egyre nőtt, de Mósze és társai elégedettek voltak. Rendben folyt minden.

Alkonyatkor elzúgott az utolsó kő, elsivított az utolsó nyíl, amit a városból lőttek. A falak déli oldalán akkora rés tátongott, mintha földrengés rázta volna szét a köveket. Itt-ott még gőzölt a lezúdított forró víz, füstölt a szurok, keserű illatát szertevitte a szél a környéken. Elcsendesült a romboló ordítozás, csak a falak mögül verődött még lárma. Elszigetelt házcsoportokban, pincékben, vermekben folyt még harc, elvakult kis csapatok leverése, kipiszkálása, embereké, akik halálraszántan, az öngyilkosság vad mámorában küzdöttek reménytelenül. Asszonyok, akik elvesztették urukat, atyjukat, gyermeküket, s most a legrosszabbtól féltek, a kényre-kedvre való kiszolgáltatottságtól, zúdítottak még itt-ott egy dézsa forró vizet, lobogó szurkot a szűk utcákban rohangáló ellenségre.

A harc eldőlt, méghozzá nem nagy áldozatok árán. Mert a bedobált liszteszsákok, olajtömlők, halashordók megtették a magukét: a nép föllázadt uralkodója ellen, s megbénította a védelmet. Enélkül hónapokig ülhettek volna Mósze csapatai a jól megépített vár körül, amíg Etiópia össze nem szedi magát, s a hátukba nem támad Felső-Egyiptom határán. Mósze a siker dicsőségét átengedte Eknatonnak, az ő szokatlan ötletének. De Hor azt mondta:

- A szeretet a király iránt ne tegyen igazságtalanná bennünket, testvérem. Őistenségének csodálatos gondolata támadt, de ezt csak egyszer művelhetjük, ha most meghazudtoljuk jóindulatunkat. Mert ha elvadult katonáink úgy dúlnak, fosztogatnak, erőszakoskodnak, gyújtogatnak, féktelenkednek, ahogy ilyenkor szokás, dobáltathat a király azután annyi lisztet, húst, halat, olajat vagy akár mézes süteményt, amennyi a Birodalomban összeszedhető, az ellenség jóllakik vele, de eszeágában sem lesz hinni nekünk. Ez hát olyan fegyver, amit könnyen ellenünk fordíthatnak ellenségeink. És egymagában itt sem volt elegendő. Erős fegyelem, jó fegyverek, kellőképpen gyakorolt csapatok nélkül ezt a sziklafészket sem foglalhattuk volna el. Én azt hiszem, a győzelemben a mosakodásnak, a pöcegödröknek s a nők távoltartásának legalább olyan nagy része volt, mint az adományoknak. Ez pedig a te érdemed, testvérem, ne hárítsd el magadtól.

Igen, igaza volt Hornak: ha most ez a tiszta, jól megfegyelmezett, nőktől keményen megtartóztatott hadsereg elhány magától minden féket, s kétszeresen akarja pótolni, amitől a könyörtelen fegyelem eltiltotta, kárba vész az egész hadjárat erkölcsi értéke. A kerek világ egyik szélétől a másikig azt fogják mesélni, dalolni az egyiptomiakról, hogy aljas módon becsapták Szanáa népét, meghazudtolták önmagukat, lábbal taposták a legalapvetőbb isteni törvényeket, alávaló módon küzdöttek... S lesz-e ezután joga Egyiptomnak felsőbbrendűségére hivatkozni más népekkel szemben? Vajon az Isten, bármilyen isten, nem köpi-e ki az ilyen hitvány, hazug uralmat?

A vár elestének pillanatában Mósze azonnal összehívta a hadsereg magas rangú tisztjeit, hogy a sürgős teendőket megbeszéljék. A diadalittas öreg tábornokok - ott feküdt köztük hordozható ágyán a megsebesült öregúr is - nehezen akarták megérteni, hogy a csapatokat meg kell fosztaniuk harcuk gyümölcsétől. Eltekintve attól, hogy merőben szokatlan és igazságtalan, egyáltalában végrehajtható-e? Hiszen vért, verejtéket áldoztak a győzelemért, fáradoztak, nélkülöztek, tűrtek, virrasztottak... sebeket kaptak, halottaik vannak... Dühük fékezhetetlen, örömük az Eget veri! Ki lehet-e ütni a zsákmányt, mikor már a markukban van? Szelídségre lehet-e fordítani izzó gyűlöletüket? Megbocsátásra-e a feneketlen bosszúvágyat? Nem, nem - csóválták a fejüket a tábornokok -, hiszen még lázadás üt ki, saját életünket kockáztatjuk. No és, amiről nem beszéltek: maguk is elképzelték már, milyen kincsekkel megrakodva térnek majd haza, hány és hányféle rabszolgával gyarapítják gazdaságukat, palotájukat. Véleményük szerint ki kell ugyan adni a király intencióit követő parancsokat és szigorú tilalmakat, de végrehajtásukat nem kell, mert nem is lehet megkövetelni.

Mósze látta, hogy hiába foglalta el Szanáát a lehető legrövidebb idő alatt, a lehető legcsekélyebb áldozattal, valójában elvesztette a csatát. A dúlást-rablást, kegyetlenkedést képtelen megakadályozni. Még tábornokai számára is elképzelhetetlen a hadviselésnek ez a merőben szokatlan, csaknem őrült módja. Hát még a fiatal, alantas tisztek, győzelemittas, mohó altisztek s a katonák számára! Összefonta karját, komoran nézett önmagába. Úgy érezte, feneketlen szakadék előtt áll. Tisztán látta, hogy szokatlan rendszabályai csak egy körömnyivel emelték magasabbra a hadsereg erkölcsi színvonalát, de ez korántsem elegendő olyan magasztos elvek megvalósításához, amilyeneket a király szolgál, amilyeneket nekik is szolgálniuk kell. És még ez a csekély eredmény is semmivé válik, ha nem tudja megakadályozni a féktelenkedést. Nem szépítette a dolgot. Keserűen látta, hogy tehetetlen.

Mi kellett volna, hogy a diadal valóban dicsőséges, emberhez-istenhez méltó legyen? Jól megválogatott, testben-lélekben tiszta, Isten szolgálatára elszánt, tántoríthatatlan külön hadsereg. Amely most ott állhatna a csőcselék mögött, lefogná a kezét, szájára tapasztaná a tenyerét, ha kell, még fegyverrel is megakadályozná a gyalázatosságokat. De ilyen csapata Mószénak nem volt. Nem is lehetett. Hiszen erre a súlyos feladatra éveken, tán évtizedeken át szigorúan nevelt férfiakra lett volna szükség.

Egyelőre nem tehetett mást, mint Hor társaságában megfogalmazta parancsait, tilalmait, kiadta tábornokainak, utasította őket, hogy továbbítsák tisztjeikhez, azok pedig hajtsák végre altisztjeik útján. De hatékony megtorlások kiszabása helyett meg kellett elégedni néhány tömör, súlyos utalással Atonra, a háború igazságosságára, Őistensége hadseregének törvénytiszteletére, a legyőzött ellenség megalázásának förtelmességére, saját becsületükre. Ez nem az volt, amit Mósze szeretett volna, de hát a semminél mégis több.

Valami csekély eredménye is volt, mert azok a tisztek, akik bíztak Mószéban meg Horban, s bizalmukat igazoltnak látták a meglepően könnyű győzelemmel, még a saját biztonságuk árán is igyekeztek megállítani a bősz rohamot. Itt-ott verekedés támadt, nem egy tisztet megöltek a fölháborodott katonák, mikor ki akart menteni karmaik közül egy-egy sikoltozó nőt, szakállánál fogva vonszolt öregembert... De a rend mégis fölbomlott. Eszeveszett, borzalmas osztályozás kezdődött a reszkető városban. Csak ezt a pillanatot várták. Elég volt a pöcegödrökből, mosakodásokból, elég a nőtlenségből! Katonák vagyunk, véreztünk, megérdemeljük a győzelmet! Ki meri elvenni? Tán a tiszt urak még a morzsát is sajnálják tőlünk? Vagy az az átkozott Mósze meg az alvezére mindent magának akar megtartani? Hogy gazdagabb legyen a királynál is? És végül a nyakunkra üljön egészen?

Szanáa szerencsétlen lakói küldöttséget menesztettek az egyiptomi főhadiszállásra. Azok a kusita urak, akik kezdettől fogva ellenezték a lázadást, kendővel takart fejjel, condrákba öltözve, vállukat lemeztelenítve, szakállukat megtépve borultak Mósze elé, s ékes, jajongó szóval könyörögtek, teljesítse ígéreteit, mutasson olyan kegyességet, amilyenről a király himnuszai énekelnek, hiszen a nép ártatlan, ők maguk pedig mindent megtettek barátságuk bizonyítására... Az ostrom alatt élelmet kapott a nép, most meg el akarják pusztítani az utolsó lábig?

Igazuk volt. Mósze szégyellte magát. Okádni tudott volna az utálattól, sírni a szomorúságtól. Őszintén megmondta a véleményét.

- Veletek szomorkodom, testvéreim. Ami a városban történik, gyalázat és alávalóság. Ha csak egy maroknyi tisztességes csapatom volna, alvezérem és testvérem parancsnoksága alatt ott őrködne most a városban, hogy semmi gyalázat ne essék rajtatok. Felelősnek érzem magam, mert jót akartam ugyan, de rosszul cselekedtem. Most itt állok, gyalázat borítja fejemet, s csaknem tehetetlen vagyok. Azonban mindent megteszek, amit tudok. Menjetek békével, mondjátok el ezt a népnek.

Ha Mósze nem bocsátotta volna el érintetlenül a királyleányt, s ennek nem terjedt volna híre a városban, most nem hittek volna neki. Aljas képmutatónak, minden egyiptominál ravaszabb gazembernek tartották volna. De így, ha nehezen is, hittek benne, s némi reménnyel távoztak.

Mósze pedig így szólt Horhoz:

- Testvérem, nem nézhetjük tétlenül a gyalázatosságot, amit a városban művelnek. Nem tűrhetjük, hogy a világ minden népe mocskolódva beszéljen rólunk. Isten törvényeinek megcsúfolását nem vehetjük magunkra. Szedjük hát össze a jóravaló tiszteket, s menjünk magunk a városba, inkább haljunk meg saját katonáink kezétől, mint Isten ítéletétől.

Hor egyetértett Mószéval. Egy-egy kikiáltót vettek maguk mellé, bejárták az egész tábort, kihirdették, hogy minden tiszt és katona, aki hűséges Atonhoz s a királyhoz, csatlakozzék hozzájuk. Nem volt könnyű dolguk. Az egész tábor részeg volt a győzelemtől, a bosszúvágytól, a bortól. Mószét meg Hort csúfondáros röhögés, átkozódás, fölemelt ököl, dühös tekintet fogadta. Miután testőreiket nem hozták magukkal, a katonák azt hitték, mondhatnak, tehetnek, amit akarnak. Némelyek még követ is ragadtak, hogy megdobálják vezéreiket, mások leköpdösték őket, fegyvert fogtak rájuk. Mégis akadtak fiatal tisztek, okosabb altisztek, akik akár hűségből, akár érdekből csatlakoztak hozzájuk. S körútjuk végén, bár nem nagy, de megbízható csapat tömörült körülöttük. Azonnal szakaszokra osztották, s megindultak a városba.

Romba dőlt házak, égő utcasorok, áthatolhatatlan törmelék, keresztül-kasul hányt gerendák, meztelenre vetkőztetett, megcsonkított hullák, kidobált bútorok, tépett szövetgöngyölegek, szanaszét szórt edények, cserepek alvilági képe fogadta őket. Mocskos, véres, nyálas katonák ordítoztak mindenfelé. Itt egy nőt tepert le nyolc-tíz röhögő vitéz, egyikük kockát vetett, milyen sorrendben gyalázzák meg, mások kibontották övüket tettre készen. Ott gúzsba kötött embereket hajszoltak lándzsa-döfésekkel, szidalmakkal rabságba. Emitt egy vénasszony emelte égre száraz karját, szikkadt melle, mint a zacskó csüngött pucér hasára, ősz haja keverve porral, korommal, szeméttel. Amott egy halom arany- meg ezüstholmit cipeltek roskadozó katonák valami kiszemelt gyűjtőhelyre, ahol osztozkodhatnak. Másutt egy csapat íjász doronggal szórta szét a romokat: gyűrűk, láncok, karkötők bányászata folyt csaknem szótlanul. Ismét máshol egymásba kapaszkodtak, dülöngéltek, torkuk rekedtéig ordítoztak, visító leányokat cipeltek magukkal. Mósze meg Hor szembefordult a csürhével. Tisztjeik, katonáik parancsokat üvöltöttek, káromkodtak, szitkozódtak, fenyegetőztek. Mósze a város egyik felében, Hor a másikban igyekezett úrrá válni a háborgó indulatok bősz hullámain. Kezükben karddal, köveken, hullákon, szeméten törve át, mennydörgő hangon ordítozva, itt lépésről lépésre hatolva, ott futva, emitt romokra kapaszkodva, amott gödörbe hágva hadakoztak a tömeggel. Egyik-másik tiszt reménytelennek látva az ügyet, elkullogott. Vagy agyonverték őket. Netán olyan is akadt, aki jobbnak látta, ha maga is azt cselekszi, amit mindenki? Sem Mósze, sem Hor nem tudta, mi történik embereivel. Tették, kiáltották, amit tenniök, kiáltaniok kellett. Nyugalmukat nem veszítették ugyan el, de ez nem a sátorbeli tanácskozások, tervezgetések vagy éppenséggel az elmélkedések nyugalma volt. Hanem feszült, égő nyugalom, egy más világ vakító nyugalma.

Mikor aztán találkoztak, kiderült, hogy egyikük mellett sem maradt senki. Ruhájuk leszakadozott, testük véres volt s teli sebekkel. Hor kezében fogta parókáját, kopasz feje verejtékesen izzott a lenyugvó Nap vörös fényében. Mósze fején sem volt paróka, megfeledkezett róla, koponyáján ökölnyi daganat piroslott. Kődobástól vagy bunkócsapástól származhatott, csak akkor tapogatta meg, mikor alvezére figyelmeztette rá.

Körülötte tombolt a győzelem gyalázatos vihara.

- Mósze, testvérem - sóhajtotta Hor, szakadt kendőjével megtörölgette arcát, fáradtan egy gerendára rogyott, piszkos sarujával odább rúgott egy horpadt aranyserleget. - Mósze, testvérem - ismételte szomorúan -, könnyű volt meghódítani a várost, de nehéz meghódítani a győzelmet!

Mósze mellé ült, vérző térdét nyomogatta két ujjával. Nem szólt. Az a gondolat foglalkoztatta, hogy milyen tisztességesen viselkedtek ezek a katonák, amíg harcolniok, éhezniök, szomjúhozniok kellett, s milyen vadállatiak most, mikor méltónak kellene mutatkozniok a győzelemre.

- A hiba bennünk van, testvérem - dünnyögte halkan, s átkarolta Hor vállát. - Bennünk, de főképpen bennem. Most látom, hogy nem elég Istent ismernünk, vagy talán... talán nem ismertük meg még eléggé Őt, azért kerültünk ebbe a bűnös állapotba?

- Van egyéb baj is - toldotta meg Hor. - A király tudja, mit kell tennie, de nem tudja, miképpen. Féltem őt, féltem egész Egyiptomot. Még jobban féltem a szent ügyet. Nem elegendő magasztos himnuszokat, gyönyörű imádságokat írni, nem elég templomokat építeni Atonnak a Birodalom minden sarkában, nem elég oltárokat állítani, énekelni, virágot áldozni, illatszereket füstölni, táncolni... idegen uralkodókat a testvéri szeretetre figyelmeztetni. Nem elég - rázta meg tépett parókáját keserűen. - Kell egy életre-halálra kész fegyveres csapat is, amely kikényszeríti a szent törvények megtartását. De hát ez ellentmond a király elveinek, ellentmond magának Atonnak is. A kérdés ez: össze lehet-e párosítani a szeretetet az erőszakkal vagy sem. Ha össze akarjuk egyeztetni a kettőt, ugyanazt tesszük, amit Ámun. Ha pedig nem, akkor Aton ügye elveszett.

A két vezér elhagyatva ült a gerendán, s bámult a mélybe, a villogó tengerre. Olyanok voltak, mint akármelyik megtépett, mocskos közkatona - csak éppen szomorúak. Vesztesek, kifosztottak.

Eknatont nagyon leverte Mósze jelentése. Csüggedten ült karszékében, vézna alakja csaknem elveszett benne. Válla előregörnyedt, nagy fejét lelógatta, kinyúló álla nagyobbnak látszott, mint egyébként.

- Nyolcszáz halott, ellenségnek mondott testvéreink meg annyit vesztettek, hogy nem is tudják - dünnyögte keserűen. - Hoj, Nap, megöltük, s megölettük gyermekeidet s miért? Csupa merő ostobaságból. Gyűlölöm ezt a diadalt, gyűlölöm!

Hátravetette magát székében, összekulcsolta s kifordította tenyerét, a tarkója alá tette. Nagy szemét behunyta, arca a mennyezetre meredt.

- Ők meghaltak, mert meg kellett halniok - csillapította Mósze. - Egyik sem halt meg ok nélkül. De a győzelem minket is lesújt, isteni testvérem, engem meg Hort. Mert gyalázatosságot műveltek a katonáink. Nincs nép a földkerekségen, amely ezután hinne nekünk!

- Mósze testvérem mindent megtett, hogy megakadályozza a szégyent - magyarázta Hor hevesen. - Maga válogatta ki a tiszteket, katonákat, személyesen szállt szembe élükön a megvadult csőcselékkel. Sajnos, hiába. Mert az egész sereg csőcselékké változott.

- Hor testvérem megfeledkezik arról, hogy ő még nálam is derekasabban igyekezett megmenteni a győzelem tisztaságát - hárította el magától a dicsőséget Mósze csaknem bosszúsan. - De hát gyengék voltunk. Engedd meg, uram, hogy kifejtsem véleményünket, az enyémet meg Hor testvéremét, ebben az ügyben.

A király letörten bólintott, s megint előregörnyedt a székben.

- Üljetek le ide mellém - kérte őket.

Mind a ketten letelepedtek egy-egy kisebb székre.

Mósze nyugodtan, alig-alig mozdítva kezét, hangját föl nem emelve, szinte hidegen kifejtette a következőket:

- Az események megmutatták, hogy a baj gyökerei igen mélyre nyúlnak. Őistensége utasításai helyesek voltak ugyan, mert az ellenségnek jóindulattal, szelídséggel való legyőzése, helyesebben meggyőzése az egyetlen mód, ahogy embertársainkkal bánnunk kell. Mindnyájan egyek vagyunk Atonban, lehetetlen tehát úgy bánnunk másokkal, ahogy magunkkal nem bánnánk! Hogy egy erős várost másként, mint fegyverekkel, ostromgépekkel, vérrel és vitézséggel nem lehet elfoglalni, abban még nincs semmi meggyalázó. De hogy a győzelem után meghazudtoltuk minnenmagunkat, az már igen súlyos bűn, rettenetes következményekkel jár. Lisztet, húst, olajat, halat hajigáltunk az ostromlottaknak, utána pedig vérlázító módon kifosztottuk őket. Otthonaik kímélését hirdettük, utána meg szétromboltuk családi fészkeiket, kiforgattuk őket a legszegényebb odújukból, ahol meghúzhatták volna magukat. Uram, isteni testvérem, még a kutyának is megvan a maga vacka, ahol akkor sem verik őt, amikor a büntetést megérdemli! És mi gonoszabbul bántunk Szanáa lakóival, mint a kutyákkal. Ékes himnuszaidat, szépséges imádságaidat írtuk agyagtáblákra, s dobáltuk a falakon át. Mikor pedig a falakat leromboltuk, ocsmányul leköpdöstük a himnuszokat, s az imádságokat sarkunk alá tapostuk. Aton nevében közeledtünk Szanáa népéhez, majd arculvertük, meggyaláztuk a népet, mely hitt nekünk. Asszonyaikat megbecstelenítettük, lányaikat megszeplősítettük, véneiket a szakálluknál fogva vonszoltuk, gyermekeiket megkínoztuk, fejüket köveken törtük össze. Miért? Mert a győzelem mámorában nem volt megbízható, válogatott csapatunk, amely a törvény megtartására kényszerítette volna diadalittas, bosszúért, zsákmányért lihegő katonáinkat. Röviden szólva: nem gondoltuk végig Isten és ember kapcsolatát, így nem is vonhattuk le a következményeket. Megalapoztuk, jól megalapoztuk a háborút, de nem alapoztuk meg a győzelmet. Most elmondhatjuk, hogy a háborút megnyertük, de méltatlanoknak bizonyultunk a győzelemre. Így hát valójában vesztesek vagyunk. Fegyvereink elpusztították az ellenség hatalmát, de szavaink ellenünk fordultak, s elpusztították saját erkölcsi hatalmunkat. Ezzel a siralmas valósággal bátran szembe kell néznünk, ha nem akarunk még mélyebbre csúszni a lejtőn.

Míg Mósze mindezt kifejtette, a király mozdulatlanul, hunyt szemmel ült, s megfeszített figyelemmel hallgatta.

- Mit tegyünk tehát? - kérdezte végül halkan. Nagy, izzó szemét előbb Mószéra, majd Horra vetette.

- Mindaz, amit Atonról tudunk - felelte Mósze szintén csendesen - tiltja, hogy másféle eszközökkel éljünk, mint a szeretet, a szelídség, a tisztelet és a jóság eszközeivel. Másféle hatalmat, mint tisztán szellemit, nem szabad alkalmaznunk embertársainkkal szemben. Ezt sem velük szemben, hanem érettük, az ő fölemelkedésükért. Így viszont hovatovább széthull a Birodalom egysége, elvész a tér, ahol munkánkat el kell végeznünk. A nyájak szétszaladnak, szakadékba hullanak, egymást tapossák, farkasok, oroszlánok, keselyűk áldozatai lesznek, mire való akkor kezedben a pásztorbot?

- Ha megengeded, isteni király - szólt közbe Hor, s csontos, barna parasztarca megkeményedett, derekát kihúzta elszántságában -, én is eléd tárnám véleményemet.

- Kérlek, szólj, testvérem - bólintott felé Eknaton.

- Már Mósze testvéremnek is alkalma volt kifejteni, hogy szükségünk van egy gondosan kiválogatott, éveken át oktatott, gyakorolt, Aton ismeretére megtanított seregre, amely semmi másra nem szolgálna, mint az alapvető isteni törvények megtartásának ellenőrzésére. Mósze meg én ebben tökéletesen egyetértünk. Tanácsolnám azonban, hogy ennek a seregnek a magvát elsősorban a legalább négy fokozatot elnyert Aton-papságból válogassuk, lehetőleg minden tagja, tehát a rang nélküli katonája is olyan ember legyen, aki legalább két próbán átesett. Mert, isteni uram, én sok esztendőt szántam az országok haderejének és igazgatásának tanulmányozására, s észrevettem, hogy ott van rend, ott uralkodnak a törvények, következésképpen ott van erkölcsi erő is, ahol nem születés, szerencse, megvesztegetés, rokoni támogatás, hatalomvágy, törtetés juttatja a felelős férfiakat rangjukhoz, hanem a beavatások sikeres megállása. Ez hosszú időt kíván, gondos válogatást, szigorú nevelést, kemény ellenőrzést, isteni uram, de hidd el, valaha, időtlen időkkel ezelőtt, így volt ez a társadalmakban, s a Bűnök Földje, Am-uru éppen azért pusztult el, mert beavatott parancsolói elárulták szent céljaikat, továbbá, mert olyanok lettek a nép urai, akik nem nyertek beavatást az égi titkokba.

Mósze ezzel teljesen egyetértett. Azonban Eknatont kínosan érintette Hor előadása, hiszen neki a legnagyobb beavatás kulcsát, a karikás keresztet úgy akasztották a nyakába, hogy semmilyen próbát nem kellett tennie. Igaz, betegségét a Nappal való egyesülés szent révületének tartotta, azonban a maga akaratából, a maga erejéből semmit sem tett érte. Arról sem sokat tudott, miképp vezették az ős társadalmakat, hisz nem tanulta. Hosszasan, kínlódva gondolkozott. A kis teremben csend volt, semmi sem zavarta bizalmas beszélgetésüket. Végre Eknaton megrázta nagy, öblös fejét, s így szólt:

- Nem lehet, testvéreim. Értsétek meg, milyen veszélyes útra lépnénk. Előttetek Ámun egyházának példája. Neki mindig megvolt a harcias, mindenre elszánt papi serege, megvoltak a fegyverei is, titkos robbanóporok, anyagok, gépek, mindenféle ősi ismeretek, amiket sohasem adott ki a kezéből, s mindig a saját uralmának érdekében használt. És mi lett a vége? Tudjátok, már atyám, éljen boldogan örökké Usziréban, kénytelen volt megnyirbálni hatalmát, ha azt nem akarta, hogy maga az istenkirályság dőljön romlásba. Csalás, hazugság, vesztegetés, gyilkosság, alattomos ármánykodás, az isteni tanok kiforgatása, fekete varázslat, gazdagság egyfelől, siralmas nyomorúság, koldusszegénység másfelől voltak az eredményei Ámun uralmának s uralmát védelmező halálra kész seregének. Hol láttunk fegyveres papokat, hol, testvéreim? Ámun egyházában. Aton ereje pedig éppen fegyvertelensége, szelídsége, alázatossága. Fegyverezzük fel Atont, az én jóságos Atyámat? Istent, aki egyképpen megáldja minden gyermekét, a füvecskét éppúgy, mint a szikomorfát, a galambot éppúgy, mint a keselyűt, a halat csakúgy, mint a halászt, a követ, mint a kőtörőt? Áldott sugarainak kezeibe lándzsát adjunk, szekercét, bunkót, tőrt, tűzcsóvát? - Hevesen rázta a fejét. - Nem, nem, nem, testvéreim, nem! Ilyent nem tehetünk. Nem ránthatjuk gonoszságunk szintjére az ő jóságát, nem fordíthatjuk lángoló orcáját a mi silány harcaink felé, hogy csak nekünk világítson, de sötétbe borítsa azokat, akik minket nem tudnak még megérteni. A hatalom, testvéreim, óhatatlanul gonosszá tesz. Gonosszá, ha nem szellemi, ezt ti is tudjátok.

- Akkor hát tétlenül nézzük, hogy Birodalmunk, népeink széthulljanak? - kiáltott a hazájáért, hazája küldetéséért aggódó Hor.

- Nézzük tétlenül, hogy még egy ilyen győzelem, amilyet Szanáán arattunk, s végképp elveszítjük jogunkat a népek kormányzására? Végleg méltatlanná válunk minden győzelemre? - tette hozzá Mósze.

A király kiegyenesedett ültében, szemét szokatlanul tágra nyitotta, finom rajzú, gyermekes ajkán csodálatos mosoly lebegett, nagy álla fölmeredt, de csúnya arca meglepően megszépült, sugárzott. Egy merész mozdulattal, mint a madár, ha repülni készül, vetett a fején, fehér kendője lágy redőkben fogta körül arcát, s hullott meztelen vállára. Finom, gyenge kezével a szék karjára csapott.

- Nem, nem, testvéreim! - kiáltotta érces hangon, mint akiben vakító fény gyúlt, s bizonyosan tudja, mit kell tennie, nem is ő teszi, hanem valaki más, aki a szívében lakik, s mindenkinél, nála is nagyobb. - Nem alakítunk fegyveres csapatokat Aton törvényeinek őrzésére, mert ezek a törvények bele vannak írva minden létező lény szívébe. Nem szervezünk világi hatalmat Atonnak, testvéreim! Nem vonjuk le Istent a sárba, nem. A hatalom gonosz, gonosz, ezt én nagyon jól tudom. Hanem bátran levonjuk a tanulságot szomorú szanáai győzelmünkből. Nem folytatunk többé háborút! - Jelentette ki boldogan, szinte mámorosan az elhatározás örömétől. - Soha, soha nem fogunk többé fegyvert embertársaink ellen.

- De mi történt volna, ha nem verjük le Szanáa és egész Saába lázadását? - kérdezte a meghökkent Hor.

- Semmi sem történt volna. Semmi. Csupán új szerződéseket kötöttünk volna vele, nem kaptuk volna ilyen olcsón az aranyat, az ébenfát, a mirrhát, a gyantát, az elektront, mint eddig, lemondanánk a finom kenőcsökről, a ritka illatszerekről... hát nem lehet opobalzsam nélkül élni? Alattvalóink milliói talán naponta opobalzsammal illatosítják magukat? Láttam, láttam, hoj, láttam őket, láttam parasztjaimat abban a nyomorult faluban, ahol... emlékszel, Mósze testvérem?

- Isteni uram, de mi történt volna, ha nem állnak csapataink Etiópia határán, míg Szanáát ostromoltuk, s az ellenség elárasztotta volna Felső-Egyiptomot? - firtatta illetlen következetességgel Hor, a konok paraszt.

- Ó, testvérem, Etiópia hamarosan belátta volna, hogy csak a felelőssége, a gondja lett volna több - torkolta le a király sugárzó makacssággal.

- És az ázsiai népek? A barbárok? Amelyek már megízlelték egyszer a hikszoszi uralom édességét, s akármikor szívesen elözönlenék a Deltát? - kérdezte Mósze.

- Nos, uralkodóikat meggyőzzük jóindulatunkról, szeretetünkről, s hidd el, testvérem, néhány év leforgása alatt mindenről meggyőződnének. Máris szép eredményeket értünk el. Nincs olyan ország, nincs olyan város, ahol ne igazi testvéreink uralkodnának. Még Aziru is éppen most biztosított újra gyönyörű levélben odaadó hűségéről. Csak egy mód van Aton boldog birodalmának megvalósítására: a szeretet, a megértés, a méltányosság. Atonnak nincs nagyobb ellensége a fegyvernél. A fegyver félelmet támaszt, a félelem védekezést, a védekezés: támadást. Igen, testvéreim, ha el akarjuk kerülni - s el kell kerülnünk - az olyan győzelem gyalázatát, amilyet Szanáában arattunk, nem szabad győznünk. Ha pedig nem akarunk győzni, nem szabad fegyvert emelnünk. Hiszen ez olyan világos, olyan tiszta, mint maga a Nap! Hiszen ez a Nap igazsága!

Mósze meg Hor látták, minden vitatkozás meddő volna. Szívük megtelt csodálattal s odaadó szeretettel a király iránt, érezték azt a tehetetlen bénultságot, ami annyiszor taszította esztelen dühbe Horemhabot, s annyiszor kényszerítette, hogy ismét fölemelje a király lába elé dobott parancsnoki korbácsot. Mélyen meghajoltak előtte, kitárták karjukat, s hátrálva lépdeltek az ajtó felé. A király lelépett székéből a három lépcsőfokon, testvériesen megölelte, megcsókolta előbb Mószét, majd Hort, s karját a vállukra téve, kikísérte őket a szobából a küszöbön túl. Ez is különös volt, ez a szinte szentségtörő közvetlenség, ez a gyermekes nyíltság és illetlenség. A Fehér Ház minden lakója szinte szakrális táncot lejtett a nap minden órájában, maga a király pedig viselkedésének minden mozzanatát szent szabályok szerint végezte. Jelkép volt itt minden, még az ékszer alakja, az illatszerek minősége is jelkép. Eknaton pedig minden pillanatban összezavarta, fölrúgta a jelképek e bonyolult, évezredes szövevényét, kitört belőlük, mint most is, mikor karját a herceg s Hor vállára téve együtt lépkedett velük az ajtóhoz, sőt azon túl is, majd megállt, és integetett az őrség szeme láttára. Már maga ez a kis jelenet megmutatta, milyen lényeges változás történt a Birodalom életében. Tiy elájult volna a Palota isteni rendjének fölforgatásán, ha látja.

Ha nem látta is, hallotta besúgóitól. Volt oka a keserűségre. Thébában meghúzódva, a királyi udvarral minden nyílt kapcsolatot megtagadva, ült az elcsendesedett Fehér Házban, figyelte, hogyan bomlik a Birodalom, hogyan morajlik a közeledő összeomlás földrengése, míg fia, a szerencsétlen, beteg király, akit maguk között "gyűlöletes álmodozó"-nak neveztek az Ámun-papok s mindazok, akiket vérig bántott Ámun-hitükben, süketen és vakon áll a fenyegető vészben, himnuszokat költ, imádságokat szövegez, s napról napra olyan törvényeket ad ki, amikkel csak gyorsítja a végső katasztrófát.

Mósze maga is látta a romlás megdöbbentő jeleit, mikor hosszú idő után ismét Thébába került. A város csak árnyéka volt önmagának. Mióta a király az új fővárosban élt, mintha napról napra elszívta volna a hatalmas város vérét. Előkelő, gazdag osztályait lecsapolta. Az utcákon jóformán csak szegényeket lehetett látni, félmeztelen férfiakat, nagy hasú, vékony lábszárú gyermekeket, lézengő asszonyokat. Az arcokon konok tespedtség ásítozott, céltalan, meddő kavargássá változott az egykor oly pezsgő, hangos élet. Mósze, miközben gyaloghintaján a Palota felé vitték, a termitákra gondolt. Azok kavarognak ilyen riadtan összevissza a bolyban, ha elpusztul a királynő. Ott bomlik föl így a termékeny rend. Kínos látvány volt ez Mószénak, szíve elfacsarodott. Érezte, rövid idő múltán nemcsak Théba, hanem az egész Birodalom a pusztuló termitaboly sorsára fog jutni. Nemcsak itt, hanem minden városban, hovatovább minden faluban megzavarodik az élet, összevissza futkosnak az emberek, végül tétován megállnak, átengedik magukat sorsuknak, éhség, nyomorúság, reménytelenség bénítja meg őket... A Birodalom pereme leszakadozik, majd kettészakad az ország maga is, szétrothad, szétmállik, részeire hull, mint egy óriáskígyó teteme, férgek ütnek benne tanyát... Ha csak még előbb lázadás nem tör ki, s a most még féken tartott erők egymást torkon nem ragadják. Honnét jöhetne a megújulás? Ámun egyházából? Ezt Eknaton minden vagyonától, hatalmától, még erkölcsi hitelétől is megfosztotta - legalább látszólag. A thébai Ámun-templom s a Birodalom valamennyi Ámun-temploma bezárva, lepecsételve meredez. Mósze látta a roppant épületet: pilónjain nem lobogtak zászlók, kapuján nem járt ki s be senki, téres udvarait fölverte a gyom, szentélyének ajtaja zárva volt, mindez messziről is látszott, nem kellett bejárni az udvarokat, oszlopcsarnokokat, olyan volt, mint egy óriási csigaház, amelyből kipusztult az élet. A templom környékén egy-két Ámun-pap társtalanul, szegényesen, komoran surrant az utcán, s igyekezett elvegyülni a nép között. Mósze lelki szeme látta a lepecsételt szentélyben álló Ámun-szobrot s a szent isteni Család másik két tagjának, Mut istenanyának s Khonszunak, a Gyermeknek elhagyott szobrait a süket félhomályban. A főpap reggelenként nem töri le hosszas szertartással szentélyük agyagpecsétjeit, nem díszíti őket zöld, fehér, rózsaszínű szalagokkal, nem áldoz nékik mézzel kevert olajat, nem éget tömjént, nem imádkozik, nem énekel előttük... Belepi őket a finom por, amit láthatatlanul hord a sivatag felől fújdogáló szél. Így állnak a búsongó istenek egész nap, híveik elhagyták, vagy titkon siratják őket, átkozzák azokat, akik ilyen sorsot szántak nekik, s bosszúvágytól eltelve várják föltámadásuk napját. Mósze nem sajnálkozott a haszontalan bálványok sorsán, nem szánta őket, hogy este senki sem "fekteti le", azaz helyezi drága szekrényükbe, nem lázadozott azért sem, hogy a nemrég még félelmetes hatalmú főpap eltűnt a nép szeme elől, s valahol titkon gyászolja a mérhetetlen vagyont, amit a király egyetlen rendelettel részben önmagának, részben Aton egyházának adományozott. Tudta, a hatalom csak eltűnt, de nem semmisült meg. A főpap nem hirdet ugyan törvényeket a templom lépcsőiről Opet ünnepén félelmes szertartások közepette, de szájról szájra suttogott parancsokat osztogat, s titkon büntet. Az egyházi naptárt hatályon kívül helyezték, de láthatatlanul, a föld alatti rejtett szobákban és kamrákban ugyanúgy megülik az ünnepeket, mint dicsőségük teljes századaiban. Kincseik szintén megszűntek, de ki tudná kikutatni a száz lakatnál erősebb eskükkel, átkokkal őrzött kincstárakat? Hiába próbált meg mindent Horemhab, a fajumi Lope-rohunt mérhetetlen kincseihez mégsem tudott hozzáférni. Mósze tisztán látta az elhagyott templom sötét mélyében a vicsorgó hatalomvágy fogait, nemcsak Thébában, hanem a Birodalom minden Ámun-templomában s Ámun terjedelmes isteni rokonságának templomaiban.

Annál hivalkodóbban mutatkozott Aton gyönyörű új templomának főpapja, a fiatal Meryre s az Aton-papság gyorsan növekedő hada. Bezzeg sürgött-forgott a nép Aton oltárai körül, hordta a virágot, énekelte a király naphimnuszait, táncolta táncait, harsogta imádságait. A sima kockakövek közül nem nőtt gyom, az oszlopcsarnokok fölött fellegekben szállt a tömjén súlyos füstje. Zászlók csattogtak a pilonok ormán. A papok pirosan, nyeglén, méltóságosan jöttek-mentek, ruhájukat lobogtatta a szél, mellükön aranykereszt csillogott, mintha valamennyien elnyerték volna a legmagasabb beavatási fokot. Siralmas látvány volt Mósze számára, hogy míg ő a háborúban élete kockáztatásával is érvényt akart szerezni a Törvénynek, itt tömegével akasztották méltatlanok nyakába a Kulcsot, s a tiszta szellem Istenének egyháza dúskál az Ámuntól elkobzott vagyonban, hatalomban. Mi változott hát? Csak annyi, hogy a főpapot Meryrének hívják, s nem Thébában, hanem Aketatonban székel, a papok nem kosszarvat, hanem keresztet viselnek, a mérhetetlen vagyon most nem Ámuné, hanem Atoné...

Az elhagyott Fehér Házban hideg csend uralkodott. A kapuőrző oroszlánok bolhászkodtak, ásítoztak. Az őrök mozdulatlanul álltak helyükön. A hivatalokban ugyanúgy fontoskodtak a tisztviselők, mint évszázadokon át. Ugyanaz a kínos szigor fogadta a látogatót, mint régen, az öreg Nebmaare idejében. A vén udvarmester, Huya szinte táncot tipegett, mikor Mósze elé sietett, mozdulatai tökéletesek voltak, arca szabályos nyájasságot mutatott, egy fokkal sem többet vagy kevesebbet, mint amennyi a herceget megillette. Parókája hatalmas remekmű volt. Rokkant csontjait alig-alig tudta mozgatni, hasa nagyobb volt a kelleténél, tüdeje fulladozott, alig tudta összeszorítani beesett ajkát, lihegnie kellett. Szinte hallani lehetett csigolyái csikorgását, mikor térdmagasságig meghajolt Mósze előtt, s karját kitárta. Halkan beszélt, ahogy a szent helyen illett, de még a suttogása is beteges volt.

Mintha sírjaikból visszajáró árnyéklelkek ütöttek volna tanyát a hatalmas épület tarka oszlopai, falai, árkádjai, teraszai, galériái között. Mintha nesztelenül lebegtek volna a megdermedt székeken, henyéltek volna a heverőkön. És mintha az ő síri illatuk vegyült volna a ritka illatszerek, válogatott virágok könnyű illatába.

Mósze Szetamonhoz sietett. A hercegnő ekkoriban mintegy harmincöt-harminchat éves lehetett, nem éppen fiatal, ha nem is vén. Szépségét nem rabolhatták el az évek: fürdők, kenetek, festékek, dögönyözők, parókakészítők, ékszermívesek, szabók gondoskodtak a nap minden pillanatában megőrzéséről. Könnyű, violaszínű fátyolruha lengett kissé meghízott, de büszke tartású alakján, arca olyan volt, mint egy művészi festmény, kezét-lábát mintha elefántcsontból faragták volna. Mozdulatain, mosolyán kemény, csiszolt merevség csillogott, s Baketatonra emlékeztette Mószét. Mi minden volt e keménység, e szikrázó élesség alatt! Milyen remegő élet, milyen elfojtott szenvedély, mennyi el nem sírt könny, mennyi meddő remény, hasztalan álom, el nem csókolt csók, forró emlék! Olyan volt a hercegnő, mint egy szivárványos, sima, fényes kagyló, amelyben gyöngéd, finom élet reszket. Mert a szeme, nagy, hosszúkás, kissé domború szeme a régi volt: ragyogó, mélyre néző, ártatlan, zöld szem. És most is azzal a büszke odaadással pillantott a Fiúra, mint hajdanán, mikor a Fiú az öreg király karján ült, s játszi meggondolatlansággal fejére tette a tiarát.

A sima, illatos karok olyan mozdulattal fonódtak Mósze nyakára, mintha istentiszteleti szertartást végeztek volna. Szertartásos volt a hercegnő minden mozdulata, még alázatos meghajlása is, amivel az ölelés után fiát üdvözölte mint herceget és főparancsnokot, mint az isteni Család tagját. Mósze is szertartásosan viszonozta a meghajlást, de meghatódott a kis remegésen, ami anyja szép, piros ajkát egyszerre sugárzóan meleggé, lányosan puhává tette.

Leültek, s egy fiatal szolgáló mézes süteményt, bort, aranypoharakat helyezett az asztalra. Sokáig szótlanul nézték egymást. Majd Mósze illőképpen megkérdezte anyját, hogy van, nincs-e valami panasza, nem kíván-e valamit, biztosította fiúi szeretetéről, szolgálatkészségéről. Anyja halkan, a találkozás megrendültségétől meg-megbicsakló hangon, a régi hangon, amiért halálba mentek volna a férfiak, ölni tudtak volna a nők, válaszolgatott. Majd az ő kérdései következtek, szabályos, illendő kérdések, de a Fiú feleleteit mohóbban hallgatta, mint ahogy ilyen szórul szóra megszabott mondatokat hallgatni szokás.

Ettek néhány süteményt, ittak egy-egy pohár bort, s most egyszerre levetette Szetamon a csillogó kagylóhéjat, elvesztette keménységét is, ami Baketatonra emlékeztetett. S bár kissé kimérten, hűvösen, de mégis remegőn kezdett beszélgetni azokról a dolgokról, amiket életbevágóan fontosaknak hitt.

Először is kifejtette, hogy a helyzet tarthatatlan. Minden téren teljes a szakadás. A király Aketatonban, a királyi Anya pedig itt, Uészetben, teljesen elkülönülve él egymástól már évek óta, a szakadék egyre mélyül köztük. Csupán annyi az érintkezés, hogy kölcsönösen kémkednek. Nem állítja ugyan, hogy a beteg, hibbant Álmodozó kémkedő természetű, nem, ennél sokkal ügyefogyottabb. Nem is él a való világban. Hanem a hívei annál inkább. Iszonyatosnál iszonytatóbb terveket, szándékokat tulajdonítanak egymásnak. Anya és fia között ma már olyannyira elmérgesedett a viszony, hogy még a gyilkosság szándékával is gyanúsítgatják egymást. Nagy mester a bajkeverésben Nefertiti. Ez a gyönyörű, bájos, művelt asszony napról napra gonoszabb. Mondják, az az oka, hogy irtózik a beteg királytól, minden öleléskor fél, hogy meghal a karjai között - suttogta Szetamon egészen Mószéhoz hajolva. - Meg aztán az is elkeseríti, hogy harmadszor is leánya született. Most már alig remélhet fiút. Bizonyos, hogy az istenek haragja nehezedik erre a házasságra, a Gyűlöletes Álmodozó nem képes fiút nemzeni. Ezt rebesgetik az Ámun-jósok, ám Aton papjai, az égi rendszer ismerői hallgatnak. Borzasztó idők következnek - suttogta még titokzatosabban, szeme kitágult, finom kezét Mósze erős kezére tette. - Ki fogja megmenteni a világot? Ki teremt végre rendet? Ki üt szét az ármánykodók, hazugok, törtetők gonosz hada között? A thébai palota összeesküvések fészke, nem is csoda, csupa asszony lakja, Tiy, Baketaton, Mezemmut két törpéjével, Nezerurhut, ez az ostoba, csúf és álnok nőszemély, meg hát itt van ő is... - keserűen elmosolyodott. Szívesebben lenne akárhol, mint itt. Azonban a helyén kell lennie, arra szemelték ki az istenek, hogy a Fiú királyságának egyengetője legyen. S mikor ezt mondta, kerek arca kigyúlt, zöld szeme ragyogott, ajkán fölsugárzott a gyermekes, rajongó mosoly. Olyan volt, mint egy fiatal szerelmes.

Mósze figyelmesen hallgatta anyját. Persze, zavaros volt, amit hallott, a hercegnő szemmel láthatólag a kisemmizett Ámunhoz húzott, bizonyosan szoros kapcsolatot tartott papjaival, különösen csillagjósaival, talán titkon tárgyalt magával a főpappal, a Nap Nézőjével is.

Mósze figyelmes hallgatásától bátorítva szemrehányásokat tett, miért nem vette feleségül Nefertitit. A Fiú mosolygott.

- Akkor most az én feleségem volna olyan gonosz asszony, amilyen a királyé - mondta, mintha gyermekkel vitatkoznék.

- Ó, nem, nem - tiltakozott hevesen a hercegnő, s hátravetette magát öblös székében. - Nefertiti ebben a borzasztó házasságban romlott el. Képmutató lett, a nyilvánosság előtt gyöngéd a királyhoz, vidám is, igazi feleség s pompás királyné, de hálószobájában retteg, gyötrődik és utálkozik. Erről vallanak bizalmas szolgálói. Ezt mesélik az Ámun-papok is, akiknek füle, szeme, keze elér a Palotáig. Ha Mósze felesége volna, mindez nem alakult volna így. Fiút szült volna Mószénak, nem is egyet, s a trónust olyan méltó férfiú foglalhatná el, aki dinasztiát alapít, s aki mellett Nefertiti áldása lehetne a világnak. Ettől Szetamon nem tágít, ismeri az asszonyi lelket, különösen jól ismeri Nefertitit, a szívébe, a veséjébe, a májába lát, tudja, szerencsétlen, semmi más. Megérti s megbocsátja gonoszságát. Mi más legyen egy kétségbeesett asszony, mint gonosz? Mit tegyen mást, mint gyűlölje azokat a nőket - a királyi Anyát, Szetamont, Mezemmutot, Nezerurhutot, Baketatont -, akikről úgy véli, hogy boldogok a maguk módján, vagy akiknek boldogtalanságát köszönheti? Azonban még minden jóra fordítható - magyarázta, s megint kemény lett és hűvös, akár egy államférfi. - Ha a király meghal, márpedig ez minden pillanatban várható, s a zűrzavar lázadássá, polgárháborúvá fajul - ez is akármikor bekövetkezhet -, akkor elérkezik Mósze ideje. Csak ő fékezheti meg a háborgó erőket, senki más. Mikor a tenger hullámai összecsapnak, hogy elnyeljék a Birodalmat, csupán ő állhat meg a veszedelemben. Csak ő lehet méltó utóda a nagy királyoknak. Isteni származása, különös gyermekkora, neveltetése, tudása, ereje, teste-lelke-szelleme, mind erre a sorsdöntő hivatásra és küldetésre predesztinálják. Igen, ha a döntő pillanat elkövetkezik, a helyén kell lennie. És a király halála után azonnal feleségül kell vennie Nefertitit. Nemcsak mert ő az igazi, neki rendelt férfiú, nemcsak mert Nefertiti az igazi, hozzá illő asszony, nemcsak mert testvérek, hanem mert az isteni Anyának is, Eyének is tervei vannak vele, s ezeket a káros terveket meg kell akadályozni. Miért ne volnának tervei neki, Szetamonnak is, ha tudja, hogy egyedül ő ismeri a jövőt, ő akarja a jót, a helyeset, az istenek akarata szerint valót?

Mósze türelemmel hallgatta. Olykor elmosolyodott, olykor szelíden megsimogatta anyja puha, kövérkés kis kezét. Egy szót sem szólt, nem intett sem tagadólag, sem helyeslőleg. Olyan távol volt anyja gondolataitól és érzéseitől, mint egy nagyapa, aki nyájasan figyeli unokája meséjét.

Szetamon megérezte a Fiú igazi érzéseit, s egyre kézzelfoghatóbb érveket mondott. Hangja is egyre keményebb, szabatosabb lett, a kis, véletlen turbékolások eltűntek belőle. Horemhabbal kell szövetkeznie - magyarázta. - Horemhab igazi katona, tisztán lát, hűséges a királyhoz, egyet akar: megnövelni a Birodalmat. Célja érdekében bárkivel összefog, aki segítheti, Horemhab sohasem fordulna szembe a királlyal, nemegyszer odadobta ugyan főparancsnoki korbácsát, de aztán újra fölvette megint, tudja, ha ő nem szegül szembe a romlással, akkor senki. Szereti a Gyűlöletes Álmodozót, ez bizonyos, sajnálja, megesik rajta a szíve. Most Aton ügye mellé szegődött, mert ezt kívánja tőle Őistensége, de éppúgy csatlakozik Ámunhoz is, ha a Birodalom érdekében ezt látja szükségesnek. Neki mindegy, melyik isten, csak erős legyen. Csak ne bénítsa meg a fegyverforgató kart. Horemhab egy istent ismer csupán: Hor sólymát. Most kénytelen-kelletlen az alattomos Eyével működik együtt, mert Eye segíti a király őrült rendeleteinek kijátszásában. Horemhab tisztán lát, ő az egyetlen igazi férfi ebben a nyomorult, lealjasodott országban. Mószén kívül. Tudja, mindennek vége, ha a király a Napba száll, s nincs megbízható, erős hadsereg, amely tudja, mit akar, s meg nem tántorodik soha. Nem siralmas-e, hogy ez a nagyszerű férfiú olyan silány gazemberrel kénytelen szövetkezni, mint Eye? A képmutató, mindenre kapható, alattomos törtetővel, aki egyszemélyben volt évtizedeken át Ámun első prófétája s Aton híve? Aki Ámunnak is, Atonnak is azt súgta: türelem, majd mindent elrendezek érdekedben, ha itt az alkalmas pillanat, most csak ülj békén s hallgass. Bizony siralmas ez, kész siralom, híven mutatja, hova süllyedtünk Amenhotep, az isteni atya halála óta. Hát Horemhabot nem szabad Eye szövetségében hagynunk! Itt van Mósze, győzött a Saába ellen folytatott háborúban, megmutatta, hogy kell egy bevehetetlen várost, messze a tengeren túl, játszva elfoglalni. Erős, jól megszervezett, harcedzett sereggel tért vissza. Csapatai rajonganak érte, egy szaváért tűzbe-vízbe mennének...

Mósze keserűen mosolygott. A gyalázatos győzelemre gondolt.

- Nos, csak egyet lehet, egyet kell tenni - folytatta a hercegnő, s úgy ült székében, úgy beszélt, mint egy királynő. Zöld szeme összeszűkült, úgy fúródott Mósze szemébe, mint a tű. - Egyet kell tenni fiam. Meg kell állapodni Horemhabbal. Együtt kell működni vele. Bárhogy is, ki kell semmizni Eyét. A te királyságod érdekében meg kell nyerni támogatását, s ha Őistensége meghal, ti ketten meg tudjátok akadályozni a Birodalom összeomlását. Le tudjátok fogni a romboló kezeket. Végleges uralomra tudjátok juttatni akár Atont, akár Ámunt, ahogy szükséges. Új birodalmat alapítasz, fiam, új dinasztiát. Visszaadod a Birodalomnak a békét, a biztonságot, a nyugalmat, a jólétet...

Mikor látta, hogy Mósze sem igent nem mond, sem nemet, fölállt, mindkét karját Mósze vállára nyugtatta, szerető gyöngédséggel, sugárzó bizalommal, hódolattal tekintett arcába.

- Fiam, egyetlenegy fiam - suttogta kedvesen, szép zöld szemébe könnyek szöktek, most megint az a puha, odaadó, kerekded kis hercegnő volt, aki valamikor, nagyon régen, egy másik világban, egy másik életben talán, szívdobogva várta a Legkedvesebbet a rózsalugasban. Mószéban csakugyan a lugas képe révült föl, s rózsaillatot érzett. - Fiam, bizonyosan nem emlékszel már arra a különös napra, amikor nagyatyád karján ültél mint kisgyermek, s levetted fejéről a tiarát... Levetted, és a saját fejedre tetted.

Mósze mosolyogva bólintott. Igen, emlékszik, élete minden pillanatára emlékszik, arra az időre is, amikor még csak csúszkált a földön, s anyja, Jozabét ölébe kapaszkodott, hogy édes tejet szopjon tápláló emlőjéből. És arra is, hogy egy sötét félkörben ült, körös-körül pedig fényes körök ragyogtak: ő az asztal alatt, a szoba az asztalon égő lámpa fényében úszott. Tanulmányai során megtanulta, hogyan kell egész életének minden pillanatát a tudatában tartani - hogyne emlékezett volna hát arra a jelenetre? Hiszen akkor már futkározott, beszélt, megfigyelt, ítélt... nagyfiú volt! Igen, úgy látja most is, mint akkor, az öregedő, kissé hajlott nagyapát egészen közelről, gyönyörű ruhában, fején a kettős tiarával, a fölkunkorodó kígyóval, nyakán a napsugarakhoz hasonló, széles nyakékkel. Korbácsát, pásztorbotját odanyújtotta egy méltóságteljes bácsinak, akinek forradás húzódott a bal arcán, mintha összevarrták volna, őt meg a karjára emelte, s ekkor egészen közel volt a jól ismert, öreges, ráncos, jóindulatú archoz, a csillogó-villogó nyakékhez s a tiarához.

- Igen - mondta Mósze bólintva. - Emlékszem. A tiara olyan nagy volt, hogy a fülem sem látszott ki alóla. És mindenki megrémült, csak én nem, mert tudtam, hogy a király szeret.

- Hoj, fiam, fiam - hatódott meg e szavaktól Szetamon. - Így volt! Én is, Jozabét is leborultunk atyám előtt, de igazában előtted borultunk le... előtted, mert jelet láttunk az eseményben, megijedtünk a jeltől, s féltettünk téged. De most már nem féltelek, attól fogva tudom, királynak kell lenned, király leszel... Tedd fejedre a tiarát!

Mósze azonban megfogta anyja mindkét csuklóját, fölemelkedett székéből, lehajolt a nála alacsonyabb kis hercegnőhöz, s megcsókolta a homlokát. Szetamon boldogan simult a Fiú széles mellére, beleegyezésnek vélte ezt a gyöngédséget. Mósze azonban nevetett, s így szólt:

- Abban is jelet kell látnod, anyám, hogy a tiara nagy volt a fejemre, még a fülem is elmerült benne. Úgy érzem, a tiara nem az én fejemre való.

Szetamon zavartan nevetett, nem tudta, játszik-e a fia, vagy komolyan beszél. Vidámságából mégis arra következtetett, hogy egyelőre meg akarja fontolni a dolgot, nem utasítja el azonnal, visszavonhatatlanul.

Szinuhéval a kosfejű szfinxek útjának elején találkozott. Mósze gyaloghintaja meg az orvosé olyan közel került egymáshoz, hogy mind a ketten egyszerre kiáltották:

- Hó, megállj! Üdvözöllek, Szinuhe!

- Állj, állj, nézd csak, Mósze herceg!

A két férfiú örömmel nyújtotta egymás felé a karját. Kölcsönösen érdeklődtek egymás egészsége iránt. A királyi koponyalékelő azonban nem a szokásos formulával felelt, hanem ferdére húzta elnyúzottnak látszó képét s legyintett:

- Aligha bírom már soká ezt a halálos betegséget, mármint az életet - mondta csúfondárosan. - Az általános haldoklás engem is pusztít, hercegem. Utálat és unalom öldös. Tudok egy figyelemre méltó vendéglőt, nem volna kedved velem jönni?

Megint a megszokott tiszteletlenség. Mintha Mósze nem az lett volna, aki volt, mintha csak úgy be lehetett volna hívni egy kocsmába. Ferde, csúfondáros képe olyan nyájasan, saját örömét is kigúnyolva mosolygott Mószéra, mintha valami közönséges halásszal vagy sarukészítővel akadt volna össze. Láthatólag rossz bőrben volt, sokkal soványabb, mint legutóbb, ruházata még rendetlenebb, hitványabb, foltosabb, mint egyébként. Szeme vörös. Kaptah, a félszemű, ravasz képű rabszolga úgy ácsorgott mellette tiszteletlenül, mintha naponként együtt részegeskedtek volna.

Mósze bólintott, s megkérte a királyi koponyalékelőt, mutassa az utat a figyelemre méltó vendéglő felé. - Szinuhe azt mondta, csak meg kell fordulnia, mert ő maga éppen oda tartott. Így a két gyaloghintó egymás mellett haladt át a hatalmas Ámun-templom előtt elterülő téren, előbb széles, majd keskeny, kanyargós utcába fordult, a Nílus felé igyekezett. Nem messze a kikötőtől, jól kívül a városon, alacsony, ütött-kopott emeletes ház elé érkeztek. Szinuhe megálljt kiáltott, kiszállt gyaloghintójából.

- Hercegem - mondta s meghajolt. - Legjobb lesz, ha szolgáidat hazaküldöd, mert nem tudom, meddig maradunk itt. - Kapkodva turkált övében, hogy kifizesse a két csillogó bőrű, hófehér fogát mutogató négert, de nem talált semmit. A ravaszul hunyorgó félszeműhöz fordult. - Hé, adj csak egy utent a fickóknak - mondta előkelően. - Nem találom a pénzemet.

A rabszolga bosszúsan vájt elő egy rezet mocskos övéből s morgott.

- Már maholnap egészen az enyémből élsz. Mi lesz, ha én is kifogyok mindenből? Eladsz, ugye?

- Ne pimaszkodj - intette le az orvos. - Mintha nem az enyémből lopnál. Olykor-olykor visszaadsz belőle valamit. Eredj, amerre akarsz. De ha nem leszel otthon, mire hazamegyek, vagy ha leiszod magad, elpáhollak.

- Ezt érted, de nélkülem még gyaloghintóba sem szállhatnál - vetette oda a rabszolga. Meghajolt, vagy inkább csak jelezte a meghajlást.

Mósze nem küldte el gyaloghintóját és szolgáit. Megparancsolta, várjanak.

Szinuhe a herceg vállára fektette karját, úgy kalauzolta be a kapun. Eközben dohogott, nem haraggal, inkább magát mórikálva:

- Olyan szégyentelenül lop, mint egy hivatásos tolvaj. Mint egy királyi felügyelő. Azt hiszed, nincs nálam réz? Még ezüst is. De így visszaszerzek tőle valamicskét, mert fél, hogy őt páholják el a négerek, ha nem tudok fizetni, miután engem nem páholhatnak el. A botrány tökéletes lenne. No, erre jöjj, herceg, balra. Itt most ne ijedj meg, s ne utálkozz, ez sem rondább, mint akármelyik aketatoni előkelőség fogadóterme, csak piszkosabb meg büdösebb. A mi helyünk nem itt van, egészen csinos hely, majd meglátod.

Áthaladtak egy nagy ivón. Homályos volt a helyiség, padlója, falai koszosak, a levegő sör, bor, silány ruhák, izzadság szagától sűrű. A terem közepén terjedelmes nyitott tűzhely terpeszkedett, nagy tűz lobogott rajta, mindenféle fazekakban étel főtt, nyársakon liba, tyúk, marhahús pirult, keserű füst s ételszag kavargott a különös oltárról. Áhítatos alakok állták körül, buzgó pillantások figyelték a vendéglős szertartásait, az arcokon csodaváró buzgalom honolt, avatott megjegyzések hangzottak innen is, onnan is, mint valami révületben rebegett imádság töredékei. A vendéglős maga is olyan terjedelmes volt, mint a tűzhely, zsíros, barna képe éppúgy izzott, mint a parázs a nyársak alatt.

A vendégek: hajcsárok, halászok, hajósok, utcai árusok, rabszolgák. Java részt a földön, kicsiny, nehéz asztalkák körül ültek, s a világ mindenféle nyelvén vitatkoztak. A két új vendégre futó pillantást sem vesztegettek. Csupán a vendéglős hagyta el fazekait és nyársait, s a belépők elé loholva minden erejét összeszedte, hogy térdig hajoljon, de nagy hasa megakadályozta benne.

- Csak tessék, csak tessék beljebb - nyögte lihegve.

A kis szoba, ahová beléptek, csakugyan merőben elütött a nagy ivóteremtől. Gyönyörű festmények ragyogtak a fehér falakon - Tutmósze, a király szobrásza pingálta őket - magyarázta az orvos -, mert legszebb emlékei ehhez a szobához fűződnek. A padlózat színes kőkockákból készült, a bútorok kiváló mesteremberek kezét dicsérték. Széles heverők nyújtózkodtak az elefántcsonttal berakott asztal körül, válogatott szőttesekkel takarva, párnákkal borítva. A mennyezetről bronzlámpa függött, öt láng égett benne. A szobán nem volt ablak, csupán a mennyezet alatt egy keskeny szellőztető nyílás. A világ zaját, az ivószoba tülekedését, ricsaját vastag falak rekesztették ki, olyan volt a kicsiny, kedves, ízléses, csöndes szoba, mintha a tenger fenekére süllyesztették volna.

- No, hercegem, nem rossz, mi? - dicsekedett Szinuhe boldogan. Összedörzsölte kezét, mint egy házigazda, majd mélyen meghajolt, karját kitárta.

- Üdvözöllek, herceg, ebben a lebujban, ahol nem gyötörnek a világ nyomorúságai. Foglalj helyet.

Leheveredtek. Nyílt az ajtó, fiatal nő lépett be, kezében réztálca, a tálcán két kicsiny üvegpohár meg egy karcsú kis kőkorsó. Csinos, délceg nő volt, tisztességes, kék csíkos kendő a dereka körül csavarva, vállán ugyancsak kék csíkos vászonkendő, ékszer csak a fülében meg a jobb csuklóján, láthatólag igen régi. Nem volt éppen fiatal, szűznek sem lehetett volna mondani bizonyosan, de melle szép formájú volt, kerek, barna arca őszintén nyájas, szép, barna szeme nagy, bársonyos pillantású, a mozgása pedig nyugodt, finom, kerekded. Kezében a tálcával mélyen meghajolt, szó nélkül az asztalra helyezte, s azonnal két lépést hátrált. Mósze az első pillantásra észrevette, hogy a nőnek köze van az orvoshoz, s csak tőle kaphatta a szép, régi ékszereket is. Mert bármilyen szabatosan és személytelenül viselkedett a nő, valami finom sugárzás áradt belőle, a levegő megtelt bizsergő feszültséggel.

- Hát itt van az a csodálatos ital, hercegem, ami sehol másutt nem kapható az egész Birodalomban, s itt is csak megbízható emberek ihatják, ugyanis a papok legféltettebb titka. Íme, a papnő elénk helyezte az istenek italát. Számodra bizonyosan nem lesz meglepetés, herceg, hiszen a legtitkosabb titkok ismerője vagy - fontoskodott a királyi koponyalékelő, fölvette a poharat, forgatta, gyönyörködött a színes fénykarikákban, amiket az arcára vetett. Majd ünnepélyesen fölemelte, s egyetlen hörpintéssel leöntötte a torkán. Harákolt, szeméből könny buggyant ki.

Mósze is ivott. Torkát, gyomrát, egész testét tűz járta át, az ő könnye is kibuggyant. Csodálkozva tette le a poharat. Az ital ugyanaz volt, amit beavatásának legsúlyosabb pillanatában nyújtottak neki a kereszten. Egyszerre átfutott rajta annak a pillanatnak minden borzalma, minden kínja és gyötrelme, de gyönyöre is, a magamegadásnak az a csodálatos békéje, amit akkor tapasztalt. De meg is döbbent. Hogyan lehetséges, hogy ami a beavatás legféltettebb titkai közé tartozik, itt forog közkézen, egy csapszékben, akárki hozzáférhet, ha megbízhatónak látszik, meg tudja fizetni az isteni italt? Melyik hitvány pap árulta el, melyiknek a titkos üzlete?

Szinuhe újra töltött a kis kancsóból, s mohón fölhajtotta poharát, mint aki sürgősen meg akar szabadulni kínjaitól egy láthatatlan kereszten. Mósze azonban megrázta a fejét, eltolta poharát, nem ivott. Amúgy is kevés beszédű volt, most azonban magába merülten hallgatott.

- A szép istennő ezúttal hagyjon magunkra - kedélyeskedett az orvos, a szerény szolgálatkészséggel várakozó nő felé nyújtotta karját, megveregette formás farát. - Egyébként - folytatta barátságosan - előtte akármit beszélhetünk, mindent megért, s hallgat, mint a sír. Az egész Birodalomban nincs hozzá fogható okos asszony. No - fordult a nőhöz, kezét az engedelmes, kerek csípőn nyugtatva s fölnézve kissé szomorkás, anyás arcába -, ha úgy érzed, hogy italunk elfogyott, jöjj vissza, s majd meglátjuk a többit.

Ekkor a nő mélyen meghajolt, s kihátrált az ajtón.

- Sajnos - kezdte Szinuhe az asztalra könyökölve, vörös, gyulladt szemét a hercegre vetve - az istenek itala nem segít. - Keserűen elvigyorodott. - S még ettől az ideig-óráig tartó másvilági vigasztól is meg kell válnom, ugyancsak e szegény és alázatos istennőtől is, aki vigasztalásában részesít. Mert holnap indulok Horemhabhoz, az átkozott katonához, ott pedig részem lesz a világ minden nyomorúságában, hülyeségében, aljasságában és reménytelenségében. Éppen ezért a sors különös kegyét látom benne, herceg, hogy találkozhattunk.

- Mit keresel Horemhabnál? - kérdezte Mósze.

- Gondolhatod, hogy nem vitatkozni s énekelni akarok vele - nevetett Szinuhe. - Hanem írt, hogy azonnal menjek hozzá tábori orvosnak, kísérjem el Szíriába, kötözzem, vagdossam, varrjam a sebesültjeit...

- Szíriába? - csodálkozott Mósze. - Miért megy Horemhab Szíriába?

- Miért menne Horemhab Szíriába? - ismételte a kérdést az orvos. - Hát hadakozni. Miközben Aziru barátunk és testvérünk hódolatteljes levelet ír a Nap Fiának Aketatonba, szorgosan szövögeti egy ellenünk irányuló szövetség szálait. A szövögetés olyan sikeres volt, hogy a fenchiú városok föllázadtak Egyiptom ellen, Palesztinában habiru hordák szorongatják Jerusálimot... de Aziru, persze, még az eddigieknél is meghatóbb levelekben biztosítja a királyt testvéri szeretetéről.

- Aziru föllázadt? - csodálkozott Mósze.

- Herceg, te bizonyosan Kétszerszületett vagy, minden hódolatom a tied tudományodért, csodálatos lelki nagyságodért... - ültében meghajolt, orra az asztalt érte. - Azonban olyan ártatlan gyermek vagy, mint maga a király. Azirunak több esze van, semhogy föllázadjon. Nem, ő kegyesen hódol a király előtt, nem lázad föl, csak a fenchiúkat, a habirukat uszítja, ő csak édesgeti, fenyegeti Mitannit, ajánlatokat tesz Hattinak, kecsegteti Babilit... Majd csak akkor veti le álarcát, amikor a sokféle lázadásban, ellenállásban, hadakozásban kellőképp kifáradtunk. Hoj, herceg, Aziru okos ember. Ide-oda futtat bennünket a szíriai sivatagban, egyik kőfészektől a másikhoz, előre, hátra, szétmorzsolja csapatainkat, szétzilálja kötelékeinket, halálra untatja katonáinkat, éhezteti, szomjaztatja őket, aztán majd csak a végén, alkalmas pillanatban... Mitannival, Hattival, Babilival együtt, közös erővel, mikor már nem kell a kis királyocskákkal, mindenféle népecskékkel osztoznia... Addig pedig - kegyesen hangsúlyozta -, testvérem és barátom, Nap Fia, hódoló szeretettel hajlik előtted porba a te szolgád, egész országom s én magam... por vagyunk isteni lábod alatt... - Ahogy már szokta.

Hörpintett egyet, harákolt, keze fejével megtörölte gyulladt, könnyes szemhéját.

- Figyelj csak, herceg - folytatta csendesen. - Horemhab nem huny szemet, vannak útjai-módjai, amik megbízható értesülésekhez juttatják. Minek tagadnám? Én is egyike vagyok útjainak-módjainak. Ebben a romlott világban még nekem is kémkednem kell. Bizonyára tudod úgyis. No, hát miközben bizalmas hírhordója vagyok az isteni Anyának, lévén udvari orvos és királyi koponyalékelő, s feladatom lévén, hogy szemmel tartsam a Palotában meg az összes Palotákban élő szent személyek gyomrának, hasának, májának, veséjének s egyéb szerveinek állapotát... miért ne fordítsam jóra ezt az elaljasító mesterséget? Röviden: megtudtam, hogy a nemes Azirunak, meg a vele egyívású, hűséges testvéreknek itt is vannak ám szövetségesei, nők meg férfiak... akik jobban utálják a Gyűlöletes Álmodozót, mint amennyire a hazájukat szeretik... s úgy gondolkoznak, legyen csak mennél nagyobb a fölfordulás, keservesebb a nyomor, gyötrelmesebb az élet, reménytelenebb a jövő, majd annál hamarabb jönnek ők, annál előbb hatalomba ülnek ők... Érted?

Mósze bólintott.

- Kívánsz neveket is hallani, hercegem? - mondta az orvos csúfondárosan. - Nem, nem kívánsz, miért feketítsem be előtted olyan tisztelt személyek nevét, mint Tiy, a királyi Anya, Eye, a királyi főtanácsadó, Ámun első prófétája s Aton híve, Baketaton, a gyönyörűséges aggszűz, aki elsőnek ragasztotta nevéhez Aton nevét Ámuné helyett... A tiszteletre méltó uészeti Ámun-főpap nevét is ki kellene ejteni számon, de jobb, ha nem teszem, bár ez a hely tökéletesen biztonságos, én itt otthon vagyok. Nos, ne csűrjem-csavarjam, a sok nyögő beteg között vizsgálódván sikerült megtalálnom a járvány fészkét: Azirut. De eközben Horemhab sem ült süketen és vakon, már mondtam neked, herceg, megvannak az útjai-módjai. Most hát megérett a helyzet. Horemhab Palesztinába megy ugyan, hogy fölszabadítsa a szorongatott Jerusálimot, s keblére ölelje a segélykérő leveleket küldöző derék Abdchipát, de Jerusálim alól úgy fogja üldözni a szakállas habirukat, hogy belekössön Aziruba, s elvegye a kedvét hódolatteljes levelek írásától. Hát ebben a hadjáratban fogok részt venni én összes orvosi műszereimmel. Kész vagyok meglékelni Aziru koponyáját.

Mósze közbeszólás nélkül, igen figyelmesen hallgatta az orvost. Könyökére támaszkodva hevert az asztalnál, éles tekintetét nem vette le a királyi koponyalékelő hol fanyar, hol dühös, hol kétségbeesetten csúfondáros arcáról. Most nem gondolkozott, hagyta magára ömleni a szavak, a képek, a gondolatok áradatát s az érzéseket is, amik Szinuhe megkeseredett szívéből folytak.

A királyi koponyalékelő töltött, ivott és folytatta:

- Mondanom sem kell, herceg, hogy sem testem, sem lelkem nem kívánja ezt az utazást. Jobb volna olykor itt, olykor Aketatonban nagyképűsködnöm a betegek meg a mondva csinált betegek körül, olykor egy kis zamatos hírt vinni innen oda, onnan ide a saját jólétem érdekében... Ha meg nagyon gyötör a szentséges személyek sokféle bűze-mocska, eljönnöm ebbe a kedves, hűvös lebujba... Elvégre mi is az én bajom? Azon az egyen kívül, ami halálos baja minden embernek, semmi. Talán kívánkozom Szíriába, Palesztinába, meg a jóságos Szet tudja, hová? Harcikocsira termettem én? Üvöltésekre, ordításokra, hörgésekre vágyik a fülem csiklandó szíriai zene helyett, amit itt helyben megkaphatok? Szeretek kemény földön hálni, heteken-hónapokon át szárított halat enni, poshadt vizet inni? Nem vonz más látvány, csak a fölvágott hasú, törött lábú, átvert szügyű katonalovak vergődésének látványa? Buzgó tevékenység láza hevít, hogy bőrpoklos, pestises embereket válogassak, temetésükre parancsot adjak. Hát tán kíváncsiság emészt a vén kőfalakkal kerített városok iránt, amelyeknek lakói forró vizet, lobogó szurkot öntögetnek katonáink fejére? Nem, nem, én minderre nem vágyom, sohasem vágytam.

- Akkor miért mégy? - csodálkozott Mósze.

- Azért - suttogta előrehajolva az orvos, és kegyetlenül megkeményedtek arcvonásai, zavaros, vörös szeme összeszűkült, ajka csücskén kifröccsent a nyál -, azért, herceg, mert mindaz, amit néhány szegényes szóval megemlítettem most, gyönyörűséges zene, égi szűziesség, imádságos csend, harmatos béke, isteni rend ahhoz képest, amit idehaza látok, hallok, tapasztalok. Aminek bűze éjjel-nappal facsarja az én sokféle büdösséghez szokott orromat. Előtted nem titkolok semmit, kiöntöm a szívemet, herceg, mert kell valakinek lennie az életben, akinek az ember mindent elmond. Kinek mondjam másnak? Öreg szüleim, hála valamennyi istennek, meghaltak, szerencsére, mert tönkretettem őket, kiforgattam utolsó nyugvóhelyükből is, eladtam a sírjukat hamisított aláírásukkal egy szuka kedvéért, akinél szebb szukát s piszkosabban hideget sohasem ismertem... - Tenyerével végigtörölte kipirult arcát, mintha a bőrt akarná letörölni róla. - Gazdasszonyom szelíd nőszemély, de dühbe gurul, valahányszor a magam módján kezdek beszélni az emberekről meg az istenekről, s forró vizet loccsint félvak rabszolgám lábára az enyém helyett. Ez a derék nő - fejével az ajtó felé biccentett - mindig vigasztalni akar, nagy áldás, már arra is gondoltam, hogy eltöröm vele a korsót, de tiltakozik ellene... Mindegy, a vigasztalást én nem bírom elviselni... És a hercegnők? A hercegnők, az isteni hercegnők? Hoj, ők romlottabbak, mint valamennyi szajha együttvéve, aki Horemhab serege körül rajzik. No, de nem erről akarok beszélni - kapott észbe, s megint ivott. - Az igazság az, hercegem, hogy igen magas papi személy részéről kitüntető ajánlatot kaptam, vizsgáljam meg Őistenségét, hívjam össze a királyi orvosok kollégiumát, állapítsuk meg, hogy Őistenségének agyában gonosz lélek ütött tanyát, csak koponyalékeléssel lehet onnét eltávolítani. Ők, mármint a főpapok, ismerik csodálatos kezem biztosságát, művészetemben megbíznak... ám én is ismerhetem az ő kezüket s csodálatos művészetüket... és amennyiben nem lékelném meg Őistensége koponyáját a Birodalom érdekében, majd meggyőznek vonakodásom ostobaságáról.

- Arra akarnak kényszeríteni, hogy öld meg a királyt? - Rettent meg Mósze.

- No, miért mondjuk így? Arra akarnak kényszeríteni, hogy gyógyítsam meg a királyt. Elveimet azonban ismered, herceg. - Arca komollyá vált, csaknem sötétté, fölemelte jobbját, mutatóujját fölmutatta. - Először: én gyógyíthatatlan betegnek tartok mindenkit, magamat is közéjük sorolva, herceg. Nem kezeskedhetem róla, hogy a király élete megrövidül, ahelyett hogy meghosszabbodnék. Másodszor: tudom ugyan, hogy az istenek és istennők az igazság ismerői számára nem egyes különálló isteni személyek, hanem ugyanannak az egy Istennek külön-külön megszemélyesített és imádott tevékenységei, tulajdonságai, működései és erői. Míg maga az Egy, a változhatatlan Isten nem ismerhető meg, ezek a részistenek megismerhetők, s tökéletesen megnyugtatják az élet nyomorúságaival küzdő embert... Miért mondom ezt? - tűnődött el egy pillanatra, s olyan lett a szeme, mint a főtt halé. - Igen, tudom. Nohát, azt akarom mondani, hogy ennélfogva nekem semmi közöm sem Aton, sem Ámun hatalmi viaskodásaihoz. Mint tanult ember - igaz, hogy orvos lévén, nem állok egy színvonalon sem az első, sem a második prófétákkal, de még az isteni könyvek íróival vagy az égi rendszer ismerőivel sem - annyit tudok, hogy Aton a Megismerhetetlen, a Meg Nem Nyilvánuló, míg Ámun nagyon is megismerhető s megnyilvánuló, csaknem kézzelfogható... legalábbis mostanában. Így hát attól tartok, a Megismerhetetlen nem fogja tudni megtartani hatalmát és javait, ez papjainak borzasztó tévedése... mert vagy lehúzzák őt Ámun szintjére, s megtartja hatalmát, kincseit, de akkor nem lesz többé Aton, s összeomlik az egész tiszta, csodálatos tudomány vagy... igen, igen... Ámun az alacsonyabb rendű, Ámun a silány, Ámun az emberi, Ámun az erős... ő fog győzni... és akkor jaj, jaj, ezerszer jaj minden igaz embernek, minden tiszta embernek, minden Istenhez vonzódó, értelmes, művelt embernek... Engem azonban ne vonszoljanak bele ocsmány harcokba, amiket Aton meg Ámun nevében vívnak minden elgondolható fegyverrel! - kiáltotta, s öklével az asztalra csapott, hogy a kis, kecses kőkancsó nagyot ugrott ijedtében. Gyulladt szemét rámeresztette Mószéra. - Én ugyan nem hatoltam be a végső titkokba, de jó orvos vagyok, nem akarok mást, mint hogy enyhítsem a halálos betegek kínjait arra a rövidebb-hosszabb időre, amíg úgyis meghalnak... a szegényekét ingyen, a gazdagokét meg úgy, hogy fizessenek a szegények helyett is. - Megint az asztalra csapott. - De hagyjanak. Engedjék meg, hogy becsületes legyek. - Hirtelen elszomorodott, fejét lehajtotta, arcát megint végigtörölte a tenyerével. - Csakhogy nem hagynak. Megmondom úgy, ahogy van: elszököm innen. El-szö-köm... Testem-lelkem utálja a háborút, de ott legalább kedvemre gyógyíthatok... a nyilaktól, a kövektől, a dárdáktól nem kell úgy félnem, mint... - hadarított a kezével, reszketve töltött, mohón ivott, lecsapta poharát. - Horemhab ostoba katona, káromkodik, saját kezűleg veri katonáit, lehetetlenre kényszeríti őket, ha kell... de szeretik, s én is szeretem, igaz ember, nem hazudik... Hát, herceg, ilyen a mi búcsútalálkozásunk - vigyorodott el keserűen. - Ne törődj velem többé. Remélem, valamely gazdátlan harci kocsi megvadult lovai szerencsésen agyongázolnak, vagy fejbe kólint egy kő, szíven talál egy nyíl. És lerágott csontjaimat eltemeti a homok örökre... mert homok, az aztán van, hercegem, homok, homok, elegendő az egész Birodalom betemetésére. - Megint legyintett, arca nyájasra változott, gyulladt szeme szeretettel pillantott Mószéra, nagy, keskeny ajka szelíd mosolyra húzódott. - Hoj, herceg, olyan vagy te, mint egy isteni gyermek - sóhajtotta megenyhülten. - Ha elnézem karcsú alakodat, szép, nyugodt, könnyű tartásodat, ahogy féloldalra dőlsz a vánkosokon, barna, tojásdad arcodat, nagy, sötét szemedet, szemedben a lenyűgöző sugárzást, homlokodat, amely tágas, domború és fényes, mint a Hold, ártatlan ajkadat... hogyan is kerülhettél te ebbe a világba? Honnan jöttél, ki küldött? Lám, meg sem látod a disznók tülekedését magad körül, törtető lármájuk nem ér el hozzád, olyan vagy, mint aki hegycsúcsról hegycsúcsra lépdel, nyugodtan, biztosan, szemét le nem véve a csillagról, amit mások nem látnak, révület és iszonytató öntudat fényében... Herceg, hallgasd meg egy szegény orvos tanácsát, aki nemcsak sebekben és belekben vájkál, nemcsak nyögéseket, jajgatásokat és zokogásokat hall, nemcsak a mélységből fölnyúló kezeket, a fölakadó szemeket látja, hanem... hanem itt háborog és kavarog előtte a tenger is, a tenger... Kétfelől föltornyosul, egymásnak szegül... - mindkét karját fölemelte, arca átszellemült, szemét behunyta. - Föltornyosul, herceg, mint egy-egy iszonytató fal... de meddig marad így? Mikor zúdul össze, mikor temet el mindent? - Ismét Mószéhoz fordult, szemét sürgetően nyitotta felé. - Eredj, eredj innét. Akárhová, akárhogy. Menj, mondom neked, menj. Amíg lehet. Mit keresel itt? Mire vársz? El akarsz merülni velünk? De hát ez lehetetlen. A te dolgod más, talán magad sem tudod még, mi, de más. Hányan vannak a föld hátán olyanok, mint te? Talán hárman-négyen. Menj, keresd meg őket. Húzódjatok ki a pusztába, vagy bújjatok a sziklahegyek közé, hajózzatok, akár ússzatok egy távoli szigetre, őrizzétek meg magatokat arra az időre, mikor összeomlott minden, s újra kell kezdeni az életet... Válogassátok ki akkor a megmaradtakat, s fogjatok hozzá velük! Mit akarsz itt? A trónuson egy beteg rajongó ül, én mondom, az orvosa, beteg, beteg! Nem lát, nem hall, nem érez... Nézd meg öblös fazékfejét, előrenyúló állát, zavaros, rajongó szemét, idétlen ő, egy-két ezer évvel korábban született, mint kellett volna... Apját-anyját sem választotta meg jól, olyanok, amilyeneket éppen kapott ebben az ocsmány világban... s kik veszik körül? Züllött, mohó, mindenre elszánt emberek... alattomos, komisz nők... keresztes papok, akik Ámun hatalmára, vagyonára vágyakoznak, s most azt hiszik, övék a világ! Ugyanilyen silányok az ellenségei is, herceg, nézd meg őket, én ugyan nem tartozom az égi rendszer ismerőinek osztályába, csupán orvos vagyok, de kérdem: mi jogon viselik a kos szarvait, az aranyszarvakat? Haha, ugyanolyan jogon, mint Aton papjai a keresztet! Ez az igazság.

Rádőlt az asztalra, majd összeszedte minden erejét, kihúzta magát, hangja ércesen csengő volt, arckifejezése komor és sürgető:

- Mit keresel köztük? Akár a Gyűlöletes Álmodozó hívei, akár ellenségei között? Hadvezér vagy, jó, leverted a szakállas arabokat, jó... hazajöttél diadallal, jó... De mit segítettél ezzel? Segítettél valakin, valamin? A királyon, Egyiptomon, a népen? Nem, semmit sem segítettél. A világ zuhan tovább, egyre mélyebbre. Mi akarsz lenni? Főparancsnok? Horemhab? Bízd csak őrá. Hallom, te lisztet, húst, halat, olajat, mézes süteményt hajigáltattál az ostromlott városba. Horemhab ilyesmit nem művel, nem ám! Hanem azt mondja katonáinak: rajta, ti büdös disznók, ti mocskos kutyák, ti gyáva sakálok, másszatok a falra, üssétek, vágjátok, öljétek, tapossátok, aztán tietek a világ! Úgy ám, herceg, Horemhab nekünk való hadvezér, meg is jósolom, a te számodra nincs talpalatnyi hely, ő lesz egész Egyiptom hadvezére, főparancsnoka s egyszer, talán, a királya is, mert ő legyűri ellenségeit, azzal az istennel szövetkezik, aki segíti... Hát ki, mi akarsz te lenni ezen a földön? Király? Itt? Ebben a rothadó országban? Ebben a büdös juhakolban? Mondok neked valamit, herceg - előredőlt, egészen ráfeküdt az asztalra. - Itt csak olyan király lehetséges, aki legföljebb egy fokkal, egyetlenegy fokkal áll magasabban a népénél. Horemhab például. De már az a szegény, beteg rajongó sem, mert sokkal, sokkal magasabban áll. Te pedig? Te nála is magasabban, mindenkinél magasabban, az egész kornál magasabban... Téged, herceg, megölnének, megfojtanának királyságod első napján. Vagy, ami még borzasztóbb: lehúznának magukhoz. S hogy uralkodhass, lehúzatnád magadat... nem, nem, ne gondold komolyan, nem húzatnád le magad, inkább meghalnál... de miért kell meghalnod? Élned kell, herceg, csakhogy nem itt és nem úgy... Most egy kicsit összezavartam a gondolataimat, nem tudom... igen, igen, a tenger! Neked nem szabad belefulladnod a tengerbe, mikor a hullámok összecsapnak. Ne fájjon a szíved, tudnod kell, tudod is, jobban, mint én, hogy akik a nagy korszakok fordulóján a tengerbe fulladnak... No, hát fulladjanak. Te, herceg, ne sírj, és ne sajnálkozz, mint a vénasszonyok szoktak, te állj a világ fölött, és tekints előre. Izé, most eszembe jut Amenemhet intelme a fiához, ismered? Hát hogyne ismernéd?

Mindkét karjával az asztalra feküdt, merev, vörös szeme az üres kis kancsóra szegeződött, ajka dadogva, majdnem révületben dünnyögte a verset:

- Hogy is? Hogy is? Igen, figyeld csak, érdemes meggondolni, mit mond!

- Nincs, nincs, herceg, a balsors napjai ránk szakadtak máris, és nincs annak senkije, aki tökéletes. Az emberek olyanok, mint a házinyulak. A házinyulak a tehénistállóban. Meleg, büdös lyukakban laknak, összebújnak és boldogok. Ki-kimerészkednek a félelmes világba, fülüket hegyezve rágcsálják a szénát, amit az óriási marhák lehullatnak az alomra, játszanak és kamatyolnak, minden mozdulásra visszabújnak lyukaikba. Házinyulak! De mit is akartam mondani? Igen, folytatom Amenemhet intelmeit. Vajon kegyetlenség ez a magány, amire fiát figyelmezteti? Nem, herceg. Mert íme, ezt mondja tovább:

- No, mi az? Üres a korsó? És te nem is ittál? - Fölkapta a korsócskát, megrázta, gyanakodva tekintett Mószéra. - Ohó, herceg, az nem igazság! Míg én részegre iszom magamat, te józan maradsz, és hallgatod, amit fecsegek?

Ekkor csendesen nyílt az ajtó, s a nő belépett. Nyugodt volt, de nagy, barna szeme aggodalommal tekintett a királyi koponyalékelőre.

- Hol a feneketlen Alvilágban kujtorogtál, te asszony? - támadt rá bosszúsan Szinuhe. - Üres a kancsó! Hozz másikat!

- Részeg vagy, Szinuhe - mondta csendesen a nő. - Elég volt. Úgy látom, Őkegyelmessége nem is ivott, csak te. Hát most eredj haza. Gondoskodom gyaloghintóról.

- Ne gondoskodj te semmiről, csak arról, ami a kötelességed. Hozz krokodilvért, vagy mi ez a csodálatos lötty. Az Egekbe, az Egekbe akarok szállni, elég volt a Jeor partján... holnap nem látsz, elmegyek örökre, tudod.

- Hoj, Szinuhe, ne mondj ilyen szomorúkat - kérlelte a nő alázatosan. - Hozatok gyaloghintót, menj haza, aludd ki magad, s meglátod, ittmaradsz, miért mennél el?

- Mondtam már, elmegyek, de addig is az Egekbe akarok szállni ebből a sötét Alvilágból, ahová a kegyetlen istenek taszítottak - ágált Szinuhe. - Ez az úr is elmegy - mutatott reszkető ujjal Mószéra. - Tudod, ki ez az úr? Ez Mósze herceg, hadvezér és felső fokozatú pap. Az isteni Család tagja, ő is elmegy.

A nő mélyen meghajolt, kitárta szép karját, de aztán megint az orvoshoz fordult. Szerette volna meggyőzni, hogy üljön gyaloghintóba, menjen haza, aludja ki magát, másnap pedig gondolja meg kétségbeesett tervét, s maradjon idehaza. Szinuhe nehéz fejét ingatva hallgatta, mintha méhek zúgtak volna a füle körül, de nem tágított. Inni akart, rá akarta beszélni Mószét, hogy ő is igyék, hallani sem akart gyaloghintóról. Majd meglepő fordulattal a rabszolgáját követelte, hozzon gyaloghintót, nem tűri, úgymond, hogy a világ legjobb, legszelídebb asszonya futkosson gyaloghintó után... Nem, nem, ő ezt az asszonyt feleségül fogja venni, kijelenti a herceg előtt, eltöri vele a korsót...

- Hoj, Szinuhe - sóhajtotta az asszony, szemét ellepte a könny, kezét szép mozdulattal a szívére tette -, hogy törhetném el veled a korsót, mikor te örökké futni akarsz? Hiszen most is háborúba kívánsz menni...

- Megyek is - hebegte az orvos makacsul. - De aztán, aztán, mikor visszajöttem, eltörjük a korsót. Beleegyezel? - hízelgett, mint egy gyermek, karját az asszony izmos derekára övezte, tenyerével megveregette a tomporát. - No jó, helyes, akkor hozz még egy kis kancsóval... most a herceg is iszik. Ugye, iszol? Gyaloghintó pedig nem kell, szerelmem, ma már nem megyek haza, itt alszom a te gyékényeden. Nem akarom tönkretenni utolsó napomat, attól félek, valamely sunnyogó, alázatos pap vár a lakásomon, s arra kényszerít, hogy találkozzam az Első Prófétával... egy titokzatos folyosó végén, sötét odúban... Én azonban józan vagyok, szerelmem, színjózan! Nem megyek haza, nálad alszom, holnap pedig hajóra szállok és hajrá! Vár a szíriai homok, hogy csontjaimat magába fogadja.

Hátradőlt a kereveten, úgy kiáltotta:

- Krokodilvért, istenbort, az Egekbe akarok szállni! Nem akarok lezuhanni a világba! A herceg is iszik!

Ekkor a nő mosolyogva a herceghez fordult, s kedvesen mondta:

- Uram, a jó Szinuhe részeg. Kérlek, tiltsd meg, hogy igyék. Ha én meg akarom tiltani, beárul a gazdánál, s a gazda kidob, mert rontom az üzletét. De rád bizonyosan hallgat, ki tudná megtagadni a te parancsodat? - Bájosan eltakarta szemét, de ez önkéntelen mozdulat volt, Mósze erős, sugárzó tekintete ellen védekezett. Majd Szinuhe vállára tette a karját, gyöngéden unszolta: - Nem bánom, aludj nálam, talán ha kijózanodsz, hallgatsz rám, s nem mégy el abba az átkozott barbár országba.

És fölvette a kis korsót, a poharakat a háta mögé dugta, szomorkásan mosolygott.

- Hát akkor engedelmeskedem ennek a derék asszonynak - adta meg magát Szinuhe. - Mindenre rávesz, nem tudok ellentmondani neki, olyan jó, s annyira szeret. - Támolyogva fölcihelődött a heverőről, mélyen meghajolt Mósze előtt, mindkét karját kitárta, de hirtelen az asztalba kellett kapaszkodnia, hogy el ne dűljön. Mégis ez a meghajlás, ez a hódolat ezúttal meghatóan őszinte volt, nem olyan csúfondáros, mint máskor. De utolsó intelmeit nem tudta lenyelni.

- Emlékezz rám, herceg, emlékezz arra, amit mondtam - Szepegett, könnyei végigcsordultak keserűen elfintorodó arcán. - Érzem, mi már nem találkozunk többet. Ne maradj ebben a pusztuló országban, herceg. Keményítsd meg a szívedet minden alattvalód iránt... Irántam is. Ne ismerj barátot, ne legyen bizalmasod senki, a tökéletesség magános, mint a szikla... mint az obeliszk, herceg. Nekem azért van bizalmasom, mert tökéletlen vagyok. Ne törődj velem. Hagyj el, hagyj a homokon, hagyj azokkal, akiket az összecsapó tengerár elborít... Szetre s minden seregére mondom, tisztességesen fogok elmerülni, becsülettel, ahogy illik olyan orvoshoz, aki semmit sem tud, csak azt az egyet... hogy mindnyájan halálos betegek vagyunk ezen a világon... kivéve téged meg tán négy-öt embert. Áldjon meg az az Isten, aki nekem nem akar megnyilatkozni... ha-ha, de hiszen ha megnyilatkoznék, már nem is volna Isten! Igaz?

Mószéhoz támolygott, megölelte, megcsókolta, sírt és nevetett.

- Ha ez az asszony nem volna, meg kellene innom leghatásosabb mérgeimet - motyogta még vigyorogva. - Ő megbocsátja minden bűnömet. Azt is, hogy hamisított aláírással eladtam öreg nevelőszüleim sírját annak a dermedt szívű szukának a kedvéért... meg a kémkedéseimet is, de azok csekélységek. Szegény anyám, apám holtteste... árnyéklelkük hazátlanul kóborol és zokog... Áldjanak az Istenek.

Búcsút intett, végigdőlt a vánkosokon, mint aki elájult.

Mósze egy aranygyűrűt dobott az asztalra. Az orvos a kereveten nehéz, kábult álomba merült. Úgy feküdt, mintha leütötték volna, hanyatt, félrebillent fejjel, szétgórált tagokkal; nyitott szájából nyál csurrant a vánkosra. Arca sápadt volt, halottnak látszott. Mintha mélységes tenger fenekére süllyedt volna.

- Majd elhelyezem szegényt - sóhajtotta a nő. - Most jöjj, herceg, kivezetlek innét.

Mósze a nesztelenül suhanó nő nyomában elhagyta a szobát.

Hajóra szállt, s Aketatonba utazott.

A király igen rossz hangulatban fogadta. Egy kis homályos szobában feküdt, bágyadt, gyenge volt, megint roham után. Senki sem volt mellette, csak Nefertiti. A szép, ifjú királyné fölállt székéből, mikor Mósze belépett, s szomorúan mondta:

- Kérlek, testvérem, kíméld az Isteni Sólymot. Nagyon nehéz éjszakája volt... pihennie kell. Megint találkozott atyjával, s ez nagyon megviselte.

- Jöjj csak, jöjj, testvérem - suttogta a király. Nagy nehezen félkönyökére támaszkodott. - Örülök, hogy látlak. Ülj mellém.

Nefertiti az ágy szélére telepedett, Mósze pedig elfoglalta az üres széket. Szíve elszorult a szánalomtól, főképp mert érezte a szegény álmodozó szörnyű társtalanságát. Nefertiti ugyan meghatóan aggódó, gyöngéd volt, megfogta a király kezét, lassan simogatta, nagy, fekete szeme aggódón pillantott rá, de Mósze átlátott rajta, tudta, hogy ez csak játék, színlelés, noha olyan tökéletes, hogy már majdnem igaz. Eknaton hálásan szorította meg felesége kezét, rajongva rámosolygott. Mószét azonban nem lehetett félrevezetni.

- Hallottál már a szörnyűségről? - motyogta a király. - Hogyan lehet ezt elviselni? Ezt az aljasságot, ezt az ostobaságot, ezt a gonosztettet?

- Csillapodj, testvérem - nyugtatta a királyné, könnyű kezét a király homlokára tette. - Az emberek olyanok, amilyenek. Magadhoz akarod ölelni őket, ők pedig eltaszítanak. Ne törődj velük.

- De hát miért nem értik meg... miért nem? - panaszkodott a király, mint egy kárvallott kisfiú. - Hiszen én mindent megteszek értük! Ők pedig... Most, ha nem akarom tétlenül nézni, hogy a Birodalmat tönkretegyék, eddigi munkám minden eredményét megsemmisítsék, megcsúfolják, kénytelen vagyok csapatokat küldeni rájuk... Már meg is engedtem Horemhabnak... Istenem, hogy kiabált Horemhab, hogy szidott, megint elém dobta korbácsát... mintha nem a Nap Fia, nem király volnék... De igaza volt. Nem hagyhatjuk a derék Abdchipát Jerusálimban magára, sem Ribaddit. Abdchipa kétségbeesett leveleket ír, könyörög, segítsünk rajta, mert Aziru bujtogatja a habirukat, s nagyon szorongatják... A habirukról pedig nem is hallottam, most kibújtak a föld alól, s el akarják pusztítani Aton jerusálimi oltárát... Rettenetes. Csak azt nem hiszem, hogy Aziru olyan kétszínű volna, hiszen legutóbb is hűségéről biztosított, ajándékot küldött, testvérének nevezett... Nem hihetem, ilyen nagy aljasság nem lehetséges, Abdchipa téved, Horemhab senkiben sem bízik. Megparancsoltam neki, hogy Aziruval egyetértésben járjon el, tekintse testvéremnek, aki éppúgy szolgálja Atont, mint én... meg is ígérte. Ez némileg megnyugtat. Lapaya pedig megtámadta Megiddót, szörnyűség, de nem csodálkozom rajta, Lapayában sohasem bíztam, azonban Aziru. Benne bizonyos vagyok.

Nefertiti gyöngéden simogatta az izgatott király remegő kezét. Mósze észrevette, hogy lelke távol van innen, merengő mosoly játszott finom, telt, festett ajkán, szemét behunyta.

- Ha Horemhab idejében érkezik, meg tudja menteni Jerusálimot is, Megiddót is, megerősíti Ribaddi helyzetét, s nagyobb háború nem következik, csírájában el fogja fojtani - vigasztalta Mósze a királyt. - Ha pedig úgy látja, hogy Aziru valóban hűtlen, alattomos bujtogató, meg fogja büntetni, bízd ezt reá. Horemhab sohasem vetemednék becstelenségre.

- Heves, heves és vad, türelmetlenül vad! - kiáltotta a király fakó hangon. - Nem hallgat rám! Ha pedig ellenkezem vele, lábamhoz veti korbácsát... De hát kit állíthatnék a helyébe? Téged? Gondoltam már rá, testvérem. Azonban őt sem akarom elveszíteni, ha elveszíteném, örökké fájna. - Hevesen rázogatta öblös fazékfejét, arca olyan szenvedést árult el, mintha nyúzták volna. - Hadd menjen hát, ha már mást nem tehetünk - folytatta fájdalmasan. - ő is azt mondja, ha nem cselekszünk gyorsan és erélyesen, mérhetetlen baj következik, általános háború, vérfürdő, összeomlás... A Birodalom nem képes hosszú háborúra... Igen, így talán a kisebb bűnnel elejét vehetjük a nagyobbnak. A kisebb vérengzéssel a nagyobb vérfürdőnek, a csekélyebb kegyetlenséggel a megbocsáthatatlan kegyetlenségnek... De hát nem borzasztó ez, testvérem? - kiáltotta megint iszonyodva, s egészen fölült ágyán. - Csak bűnnel előzhetjük meg a nagyobb bűnt, csak vérrel a több vért, csak háborúval az általános öldöklést?

Mósze hallgatott, Nefertiti, mintha fölébredt volna, szaporábban simogatta a király kezét, gyöngéd erőszakkal visszanyomta vánkosára, anyásan csillapította:

- Ne keseregj, testvérem, ne gyötörd magad. Aton megbocsátja neked, ami történik, mert látja a szívedet...

- Igen, igen, látja a szívemet - helyeselt a király. - Tudom, hogy látja. Ismét találkoztam vele, ezért vagyok ilyen rossz állapotban. Csak hát rettenetes elgondolni, hogy Aton jóságos, Aton minden gyermekét szereti, Aton szelídséget kíván tőlünk, mi pedig, miközben hirdetjük törvényeit, énekelünk és imádkozunk hozzá, nyomban meghazudtoljuk magunkat, megcsúfoljuk törvényeit... Azt mondod, ezzel a csekélyebb bűnnel elébe vágunk a nagy bűnöknek? Keserű vigasz, de mégis vigasz. Testvérem - fordult élénkebben Mószéhez - az állapotokat ugyanúgy ismered, mint én. Tudom, segítségemre kívánsz lenni, ahogy eddig is mellettem álltál. Ó, mindenki mellettem áll ebben a Palotában s máshol is, kivéve Ámun papjait, de senki sem úgy, mint te meg Horemhab. Bizony, ha testvérem, Nefertiti szerelme s a ti odaadó hűségetek nem erősítene... Mert Nefertitivel, szerelmes testvéremmel együtt éltük születésünk előtt örök életünket, s együtt fogjuk élni halálunk után is, te pedig, Mósze s Horemhab is, olyanok vagytok, mint Palotám alapkövei. - Könnyezett, ám uralkodni igyekezett magán, lenyelte könnyeit, sóhajtott, ércesebb hangon folytatta: - Hogy a súlyosabb bajokat elhárítsuk, testvérem, el kell menned Gósenbe. Ott most a helyzet kényes. Akármint titkolják előttem, a panaszok fülemhez jutnak. Nincs más, aki rendet tartson, érvényesítse a Birodalom s Aton törvényeit, csak te. Megbízlak hát, hogy mint kerületi kormányzó, mint testvérem, mint a királyi Család tagja uralkodj Gósenben. Utazz oda, foglald el az ezennel elbocsátott Men helyét, s uralkodj Aton nevében s az én nevemben, hogy rend legyen ott, békesség, jólét és nyugalom. Gósen ma minden más kerületnél fontosabb. Ott tartja fenn az összeköttetést Horemhab az országgal, ott halad át az utánpótlás, ott állnak az élelmiszerraktárak... Ezt te jobban tudod, mint akárki más. Nagy építkezések folynak ott már évtizedek óta, azokat sem szabad elhanyagolni. Gósen a köldökzsinór, azon kapja az életadó vért egész Ázsia. Most, a háború idején jobban kell rá vigyázni, mint bármikor. Nem akarok többé Gósenből panaszokat hallani. Ha már el kell követnünk a háború, az öldöklés, a pusztítás rettentő bűneit, legalább tegyünk jót Gósennel.

A sok szó kimerítette, visszadőlt vánkosára, behunyta szemét, arca fásulttá változott, előreugró álla leesett, lihegve lélegzett. Nefertiti aggódva hajolt hozzá, verejtékes homlokát simogatta.

- Jól van, jól van, aludj, testvérem - biztatta szelíden, s ugyanakkor Mószéra vetett gyors, óvatos pillantást, vajon mit lát az arcán, a szemében. A herceg azonban mozdulatlanul ült helyén, sötét szeme változatlan együttérzéssel pihent a király arcán, nagy homloka hűvös volt, mintha kőből faragták volna.

- Amit parancsolsz, megteszem - mondta egyszerűen és nyugodtan.

- Menj hát - suttogta a király, s rányitotta ártatlan, rajongó szemét. Gyermekesen elmosolyodott. - Neked az a föld, az a nép nem ismeretlen. Mindent tudsz. Nem is kell többet mondanom. Mihelyt kipihentem magam, remélem, még ma, kiadom a rendeletet, addig is készülj, válaszd ki embereidet, intézkedj, állj indulásra készen. Az idő sürget, a helyzet rossz. Mióta Horemhab átment Ázsiába, nem leszek nyugodt, amíg te el nem foglalod helyedet. Intézz mindent úgy, ahogy jónak látod, ahogy szükséges. Az én képemet viseled, s tudom, ha te vagy ott, éppen annyi, mintha magam volnék ott. Türelem, jóság, igazság járjon veled, testvérem. Légy azon a földön maga a jóságos Nap.

Ismét fölemelkedett, Nefertiti segített neki. Mósze az ágyhoz lépett, megölelték, megcsókolták egymást. Eközben óhatatlan volt, hogy Mósze egészen közel ne kerüljön a királynéhoz, ne érezze teste kisugárzását, illatát, ne érintse arcával a király vállát átfogó sima kart, s ne tekintsen mély, fekete szemébe. Csak egyetlen kicsiny mozdulatot kellett volna még tennie, hogy megérintse ajkával a kissé nyitott, szinte kínálkozó, puha ajkat. De Mósze olyan távol volt az asszonytól, mint azon a forró napon a nyomorúságos faluban, mikor a király görcsben vonagló teste fölött összehajoltak, s az asszony pillantása teli volt váddal és szemrehányással.

Ellépett a királytól, térdig meghajolt, kitárta karját, s nyugodtan, egyenesen lépdelt az ajtó felé.

Megbízatása örömmel töltötte el. Sorsszerűnek érezte, bár nem látta távolabbi következményeit. Csak annyit tudott, hogy olyan helyre került, ahová mindig vágyott, gyermekkora színhelyére, Jozabét meg Amram közelébe, igazi hazájába. Annyi jót tehet a szegény, idegen néppel, amennyit csak akar. Még arra is gondolt, hogy íme a tiara, ami éppen az ő fejére illik, ennél szebbet, nagyobbat nem kívánhatna magának, ha akarna sem. De hát nem vágyott királyságra soha, semmire sem vágyott, s hogy most mégis afféle király lett, ha kicsi is, ha csak egy kerületé is, kéretlen ajándéknak tekintette, alkalomnak a jótettre. Éppen ezért örült. Úgysem találta a helyét sehol. A saábai csúfos győzelem után tétlenül lézengett előbb az aketatoni, majd a thébai Palotában, nem talált feladatot, hazátlannak érezte magát. Az ellenséges viszonyban álló két udvar egyikében sem volt otthon, semmi köze sem volt a lebzselő, előkelő népséggel, úgy érezte, másról, mint ruhákról, mulatságról, szerelmi ügyekről, botrányos politikai eseményekről nem is beszélhetne velük, nem értik a szavát, ő sem az övékét. Magányos volt, de nem kívánkozott társ után. Nyugodt türelemmel várta sorsának azt a fordulatát, aminek közelebb kellett vinnie igazi helyéhez, hivatásához, tevékenységéhez.

Azonnal rajként rebbentek föl benne a tervek. S míg a Palota lépcsein, folyosóin, teraszain és galériáin végiglépdelt, már ott járt a csatornákkal át- meg átszelt termékeny Gósenben, a héber telepek között, hallotta gyermekkora édes nyelvét, látta pálmáit, legelőit, legelésző marhacsordáit és juhnyájait, a kis házak előtt kuporgó nőket, amint kézimalmot forgatnak, gyapjút fésülnek, lent gerebeneznek s dalolnak, dalolnak üde, pattogó vagy álmodozó dalokat. Már átélte azt a pillanatot, amikor Amram házába lép, mindenki elámul, a karjába öleli, megcsókolja, ruháját simogatja, meg sem tud szólalni az örömtől. Mikor fölragyog a Béke Csillaga, Amram meggyújtja a kis mécseseket, Jozabét asztalra teszi a kenyeret, a zöldséglevest, a nagy boroskupát, leülnek mellé, mint régen, s elhangzik az áhítatos áldás. Mindenki bizalommal tolong hozzá, körülveszik öregek és ifjak, férfiak és nők, kicsik-nagyok, elmondják panaszaikat, örömüket-bánatukat, ő pedig segíteni fog, mert segíteni tud rajtuk. Igazságot tesz, könnyeket töröl le, vigasztal és erősít, korhol és bátorít...

Ez a küldetése, ezért tanult, tapasztalt, gondolkodott, elmélkedett, ezért lépett át sértetlenül a Halál Kapuján is. Ezért lett erősebb, mint mások. Ó, hogy segítse őket a fölfelé vezető úton vissza, vissza a Hazába, ahonnét kiszakadtak.

Míg a Palotából kifelé haladt, azt sem tudta, hol van, arra sem gondolt, hova megy, csak a boldog érzés töltötte el egész valóját, hogy íme, ezt akarta mindig, gyermekkora óta, amikor azt hitte, nem akar semmit. Nem látta az őröket, a rábámuló udvari hölgyeket, az oszlopokat, a kerteket... Csak ment, ment nyugodt, könnyű járással, ragyogó, sötét szemét maga elé irányozva egyenesen, ajkán mosoly, homlokán hűvös fény... Boldog volt.

Egyszer csak a városon kívül találta magát. Körös-körül messzi pusztaság, gyér pálmák, a látóhatár alján vörösbarnán vonuló hegyek. Az ég vakított, a Nap forrón sugárzott, mint egy óriási halom parázs. Távolba veszett a folyam, madarak szálltak a víz fölött, néhány vitorla lebegett a tükrön. A herceg leborult a part csendes magányában, leborult, s szavak nélkül imádkozott.

Nem akart hibázni, mint Szanáában.

Mire a lángoló alkonyatban a Palota egyik kerti házában levő lakására érkezett, már jelentette a vén Tutu, hogy Őistensége küldöttje várakozik reá. A fogadócsarnokban Paatonemheb ült. Nemrégiben került a király hivatalainak élére, a levelek, a rendeletek, a törvények szövegének felügyelője volt, később, Eknaton halála után Ré-Horachte főpapja lett Anuban. Előkelő származású, tekintélyes, művelt ember, kissé zömök, kövérkés, nyájas, nyílt szívű, mindig mosolygó férfiú. Szokatlan halkan beszélt, olykor alig lehetett megérteni, s ez természetellenes volt nála. Éreztetni kívánta, mennyi titok tudója, milyen súlyos felelősség nehezedik rá, mennyire vigyáznia kell mindenre, amit mond, életek, sorsok, országok függnek egy-egy kimondott szavától. Pedig hoj, mennyire szeretne vidáman hangoskodni, hogy kitárná a szívét, ha lehetne!

A kötelező udvariaskodások, kérdezősködések után nyomban a díszes övén függő bőrtokhoz nyúlt, szertartásosan megnyitotta, s előhúzta a papírtekercset, amit a király küldött Mószénak. Áhítatosan megcsókolta, kibontotta, s olyan halk, alázatos hangon, mintha a király személyesen volna jelen, fölolvasta a szöveget. Mósze megtudta, hogy nem csupán kormányzója a huszadik kerületnek, hanem valamennyi szomszédos kerület felügyelője is, amelyekben héber lakosság található, így a tizennegyediknek, a tizenhatodiknak, a tizenegyediknek, a tizennyolcadiknak s a nyolcadiknak. Ezekben a kerületekben megföllebbezhetetlen intézkedési joga van a hébereket érintő minden ügyben, míg a huszadikban teljhatalmú kormányzó minden téren, a király képviselője, testvére. Hatalma korlátlan, egyedül a király Őistenségének tartozik felelősséggel.

Az irat teli volt a legszebb fordulatokkal, díszítő jelzőkkel, klasszikus mondatszerkezetek tündököltek benne, s Paatonemheb olyan sugárzó arccal olvasta, mint egy költő a legszebb költeményét.

Ezután Mószénak nyújtotta a tekercset. Ő is megcsókolta, kibontotta, hangosan elolvasta, ahogy szokás. A szöveg végén ott ékeskedett a király pecsétje.

Mósze másnap hajóra szállt, s elindult a Delta felé. Senkit sem vitt magával, csupán Tutut, a vén, rokkant rabszolgát. Tutu ezért elégedetlen volt. Jól érezte magát Aketaton langyos semmittevésében, bőségében. Csak ura személyes szolgálatával kellett törődnie, ez pedig alig volt több a semminél. Most el volt keseredve, hogy itt kell hagynia a gonosz, de kényelmes várost.

Mószének rangjához illő kísérethez volt joga, de kereken megtiltotta, hogy bárki is vele tartson a Palotából. Úgy akart utazni, mint akármelyik közönséges szabad ember, akinek egyetlen értéktelen rabszolgája van csupán. Ezt Paneheszi, a Palota főtisztviselője valóságos szégyennek tekintette, alkudozott is Mószéval, de végül kénytelen volt belenyugodni a hatalmas herceg szokatlan kívánságába.

- Kegyelmes uram, bizonyára tudod, miért cselekszel így, én por vagyok a lábad alatt, nem bírálhatlak. Ha valakire, valamire mégis szükséged lesz akár útközben is, vagy személyedhez s méltóságodhoz illő fényt kívánsz kifejteni, méltóztassál üzenni postagalamb útján, én mindent elrendezek.

De hát Mószét tetszés szerint tartották egyiptominak vagy hébernek, ahogyan éppen tetszett, s az utazás e szokatlan, herceghez nem illő módja ezúttal a hébernek rovatott föl.

Gósen a sírás-jajgatás, a fogak csikorgatásának földje volt. A héberek egyre mélyebben süllyedtek a szolgaságba, már nem is voltak egyebek, mint rabszolgák. De míg a rabszolgákra úgy vigyáztak gazdáik, mint a háziállataikra, a héberek jólétével nem törődött senki. Ellenkezőleg: inkább azzal törődtek kegyetlen uraik, hogy mennél gyalázatosabb sorsban mennél rohamosabban pusztuljanak. Miért nem vonultak ki a hikszoszokkal? Mivel hódították meg őseik a hikszoszverő Amósze szívét s az utána következő királyokét, hogy megtűrték ezt az idegen, "bőrpoklos" csürhét? Milyen könnyeket sírtak, milyen szavakat mondtak, milyen ajándékokat adtak, milyen rettenetes varázslatokat végeztek, hogy a kemény királyi szívet meg tudták lágyítani? Milyen titkok ismerői, milyen erők állanak szolgálatukra? Nyelvük, minden szokásuk, életmódjuk, öltözködésük, vallásuk tökéletesen idegen. Bezárják magukat saját világukba, nem hajlandók feloldódni, keveredni, ma sem váltak egyiptomivá. Ha akad is köztük, aki egyiptomi szolgálatba lép, csak töredéke az egész népségnek. Nem titkolják megvetésüket Egyiptom istenei, istennői iránt, külön ünnepeket ülnek, más, tökéletesebb tudománnyal hivalkodnak, olyanok, mintha a világegyetem csúcsán ülnének...

Ha egy nép elindul a szolgaság lejtőjén, nincs többé megállása, urai előbb csak kicsiny kínzásokkal, apróbb megaláztatásokkal gyötrik, majd rákapnak, egyre komiszabb, egyre hatalmaskodóbb, egyre kegyetlenebb urak ülnek a régiek helyébe, s már szinte kötelezővé válik a rabszolgának tekintett nép mennél fondorlatosabb gyötrése. Kibírtad? Nem dögöltél bele? Majd meglátjuk, kibírod-e ezt, beledöglesz-e ebbe! Térdig hajoltál? Hajolj földig. Földig hajoltál? Csússz a porban. Mássz hason. Nem vagy méltó másra... mert tegnap földig hajoltál, tegnapelőtt térdig. Valamikor magad válogattad ki fiaidat a szináji bányákba. Most nem válogathatsz többé, elhajtunk valamennyiteket, ha akarunk, ingyen, téglát vetni, csatornát ásni, falakat rakni, gerendákat faragni, s még enni sem kaptok. Valamikor kétszáz-négyszáz téglát kellett kivetnetek naponta, adtunk hozzá polyvát is... ma hatszázat-nyolcszázat vessetek, polyvát pedig nem kaptok... Rakjátok a téglát százasával, ezresével rendbe, hordjátok az épülő városokba, osszátok szét, szakadjatok meg. Ti a királyt kegyetlen vadállatnak nevezitek magatok között, Aton nevének hallatára kiköptök, hátrafelé kapartok a lábatokkal, fiaitokat inkább megölitek, semhogy tanulónak adjátok Aton iskoláiba, vagy nem szültök... nem is ölelkeztek... Azt mondjátok, Atonnak szánni az elsőszülöttet annyi, mint a Nílusba fojtani... Egyetlen Aton-templom sincs Gósenben, ahol virágokat áldoznának, tömjént égetnének, ahol énekelnétek Őistensége csodálatos himnuszát, elmondanátok imádságait... pedig szerte a világon, Núbiától az Eufrátig állanak templomai, oltárai, égnek illatszerei! Titeket még az sem győz meg, hogy aki héber hozzánk csatlakozott, íme, gazdag és hatalmas, családja tekintélynek örvend, jövendője biztos. Dolgozzatok, dolgozzatok hát rogyásig, és gebedjetek meg!

Egy szolgaságba taszított népet elnyomni, kínozni, megalázni mindenkinek kötelessége. Ha akarna, sem tehetne mást, elgáncsolná a közvélemény. De miért akarna más lenni? Jobb, igazságosabb, emberségesebb? Miért? Volna ebből valami haszna? Sőt kára volna. Elismerést aratna? Ellenkezőleg, megvetést, csúfságot, aljas gyanút. Jobbnak érezné magát, tisztábbnak, becsületesebbnek? Vallásosabbnak? Éppen nem, hiszen mennyivel jobb hatalmaskodni, erőszakoskodni, micsoda kéj ez, ilyen gyönyört a legszebb asszony sem adhat, ilyen mámort a birtok, az ékszerek garmadája sem. Összevonod a szemöldöködet, s a szolganép reszket. Fölemeled a kezed, és jajgat. Kinyújtod a kezed, s mindenét odaadja. Azt mondod: tízezer ember fusson ide, s fut, mint egy sereg juh. Megint azt mondod: fussatok amoda, s nyakát szegve rohan, akár a halálba is. Van-e részegítőbb ital a hatalomnál? Az állattal azt teheted, amit akarsz. Már ez is csodálatos érzés. De mennyivel csodálatosabb, ha az emberrel teheted?! Az emberrel, aki olyan, amilyen te vagy: beszél, imádkozik, énekel, sír, nevet, születése-halála ugyanaz, ami a tiéd... s mégis hatalmadban van. Istenét is megtagadtathatod vele, ha akarod! Kényszerítheted, hogy megcsókolja a kezedet, amivel ütöd. Mondathatod vele, hogy ez az ő igazi szabadsága. És mondja. Neveztetheted éhségét jóllakottságnak... még böfög is hozzá. S miközben megfojtod, utolsó nyögésével vallja, hogy jótevője vagy. Ezután még megvetéssel le is köpheted. Azt fogja mondani, megcsókoltad. Végül vallásos is vagy, mert istenednek tetszik, amit más nép istene ellen művelsz.

A héber férfiak késő este kábultan dőltek vackukra, nem akartak mást, csak aludni, elmerülve a sötét kábulat örvényébe. Asszonyaik kenyérdarabkával várták őket, tehetetlenül ültek mellettük a vackok szélén, kezükben a kenyérrel, s a sóval, de a férfi aludt, mint az állat, falni sem tudott. Már nem dicsérték a Lavju-törzs főpapját, Amramot, mert fölmutatta nekik az isteni törvényt: szaporodjatok és sokasodjatok... Elhallgattak a citerák, kihaltak a szerelmes dalok, elnéptelenedtek a ligetek. Már csak arra volt ereje a népnek, hogy egy-egy ünnepen sírva énekelje jajszavát az istenkép előtt, elimádkozza hasztalan könyörgéseit, szörnyű átkokat s varázslatokat mondjon rabtartói fejére, ezt is hiába. A fiatal nők még ravasz módszerekhez folyamodtak: este kedvesük mellé ültek, tükröt tartottak elébük s mondogatták: "Te szép vagy, de lásd, én még sokkalta szebb vagyok!" így ébresztgették bennük a lusta vágyat, így izgatták őket és magukat, így csikarták ki a ritka ölelést, a bágyadt csókot, így fogantak aztán, s szültek egyre újabb meg újabb rabszolgákat. Folyamodtak még ennél is keservesebb izgatószerekhez: mandragóra magvához, szárított s porrá tört bogarakhoz, italokhoz, bűbájoskodáshoz. A nép züllése végzetes volt már.

A héberek mindig szegények voltak más népekhez viszonyítva. Ám az a szegénység fölemelő, gazdag szegénység volt. Az elegendő kevés szegénysége. Nem voltak akkora nyájaik, csordáik, mint némely egyiptomi nagyúrnak vagy arab sejknek, de megéltek belőlük. Nem szüreteltek olyan jó szőlőt, mint a libanoniak, a szíriaiak, a ciprusiak, de minden este megáldhattak egy serleget, mindnyájan ihattak egy kortyot. Mézzel vegyítve bőven áldozhatták isteneiknek. Nem viseltek selymet, sem fátyolszövetet, de volt fehér vásznuk, nagy ünnepre bíbort öltöttek az istentiszteleten szolgálók. Nem csilingeltek rajtuk remekbe készült ékszerek, de minden család őrzött a ládájában néhány ősi, szent csecsebecsét, amivel méltóképpen léphetett istene elé. Gyűrűje, fülkarikája, karperece mindenkinek volt betegség, terméketlenség, csapások elhárítására. Egyszerű, nemes ékszerek. Nem laktak palotában, árnyas, hűvös kertek közepén, de vályogházaikat egy-egy vén szikomorfa, néhány pálma árnyékolta, s az árnyék éppen olyan kellemes volt, mint az előkelő kertek ritka fáinak, bokrainak hűvöse. Nem ettek mindennap sült libát, fácánt, antilopot, mártásos halat, de a sajt, a túró, a kenyér, a nádasban szedett madártojás, olykor egy-egy vadkacsa vagy jóízű hal nem hiányzott asztalukról. Volt szépség, tánc, dal, csók, játék... szegények voltak, de - néhány romlott kivételtől eltekintve - nem is akartak mások lenni. Bölcs szegénységüket megszentelte a tudat, hogy istenük gondoskodik róluk, s amit ad, jámbor hálával kell fogadniok. De most? Mindenki csalt, lopott, tülekedett, panaszkodott, míg a kevesek annál nagyobb fényűzésben éltek. Folyton emelt adókkal, folyton szaporított beszolgáltatásokkal szipolyozták őket, s jaj volt annak, aki elmaradt. Rendőrök járták a házakat, botoztak, szitkozódtak. Öregembereket a szakálluknál fogva vonszoltak. Ökrös kocsikra rakták a nyomorultak utolsó holmiját is és elszállították. Nem hogy nekik legyen, hanem hogy a hébereknek ne legyen. Kiürítették a pincéket, fölsöpörték a hombárokat. Aki dühében ki merte nyitni a száját, megkötözték, elhurcolták. Az egyiptomiak mindig görbe szemmel nézték az országukban élő idegeneket, a hikszoszok neve általánosan "dögvészes" volt, egyiptomi nyelven "aatu". A héberek neve közismerten "bőrpoklos" vagy "nyomorék". Könnyen elképzelhető, hogyan bántak azzal a néppel, amelyet saját tisztességes nevén sohasem említettek. Annál szomorúbb volt ez, mert a Birodalom egyedüli, igazi istene, Aton uralkodott hivatalosan minden nép fölött. A trónuson pedig a Nap Fia, a jámbor himnuszköltő és imádságíró Eknaton ült.

A nép Vénei éjjel-nappal tanakodtak, mit tudnának tenni. Szüntelenül kérdezgették isteneiket, jósoltattak urimmal és tummimmal, efóddal és olajjal, néztek kristályt, mint az egyiptomi "nézők" rendje, figyelték a leölt juhok máját, a madarak belét, lesték röpülésüket, számon tartottak minden szokatlan jelenséget: különös alakú fát, kétfejű borjút, furcsa követ, hangot. Soha ilyen tiszteletben nem részesítettek foggal, hat ujjal világra jött gyermeket, burokban születettet, eskórost, dadogót, révületben beszélőt, álmodót, félkegyelműt. Olykor villámszerűen ragyogott végig egész Gósenen valakinek a jóslata, hogy aztán hamarosan kialudjék, s még nagyobb legyen a sötétség. Biztató hírek pezsdítették meg a szíveket, messziről jött, rokonfajtájú emberek mondták, bomlik a Gyűlöletes Álmodozó birodalma, omlik a börtön, itt Baál Hadad kelt föl, ott Baál Aleyan, amott Baál Mót... Aziru herceg nevét imádságaikba foglalták, ünnepi táncot jártak, mikor meghallották, hogy Biblosz királya, a vén Ribaddi szorongatott helyzetbe került, a vele szomszédos város, Szidon királya, Zirunida meghódolt Azirunak, Tirá királya, Abumilki hasztalan könyörög segítségért a Gyűlöletes Álmodozónak, választ nem kap, Abdchipa bezárva ül Jerusálimban, a magát habirunak, azaz "testvérnek" nevező nép keményen ostromolja. És tomboltak örömükben, mikor híre terjedt, hogy Megiddót megtámadta egy Lapaya nevű csodálatos hős. Horemhab Gósenen átvonuló csapatait alázattal fogadták, ki is szolgálták, ahogy tudták, de a legerősebb átkokat mondták ki rájuk. Horemhabot mint vérivó kutyát, mint alávaló sakált, mint hullarabló hiénát emlegették, s ha varázslataikba nem esett volna hiba, száz halállal kellett volna már elvesznie, elevenen elrothadván, ízenként széttépetvén, megnyúzatván, belei ellenfeleinek derekára csavartatván, szemei kitolatván, hullája temetetlenül hagyatván, hogy még csontjait is leköpjék az elkövetkező tisztességes nemzedékek. De hát a széllel szállongó, kecsegtető híreket csüggesztők követték, s a reménység nyomban kétségbeesésre fordult.

Az öreg Amram ugyan szótlan férfiú volt egész életében, most azonban komor lett, mint egy fekete bálvány. Szavát sem lehetett venni. Dolgozgatott ugyan, de csak ímmel-ámmal, kedvetlenül. Tehenét, kecskéit, juhait régen elvitték adóba, így a gyapjút, sajtot nem tudta beszolgáltatni. Az utolsó szemig összesöpörték csekélyke gabonáját, egy marék lisztje sem volt. Ráadásul konoksága miatt, büntetésből föl is emelték az adót kétszeresére, a gyapjút, a sajtot egyharmaddal megtoldották. Hívei adakoztak főpapjuknak némi csekélységet, de részint nem volt mit adniok, részint Amram visszautasította, mondván:

- Él Saddáj táplál, amíg jónak látja. Ha pedig éhen veszt, ő tudja, miért teszi. Adjátok a liszteteket, sajtotokat gyermekeiteknek vagy az egyiptomiaknak. A gyapjúval tömjétek be az ő szájukat, ne ordítsanak olyan éktelenül. Velem ne törődjetek.

A nép sírt. Leborult Amram lábához, megcsókolta hitvány ruhája szegélyét. Jozabét nem sírt. Dolgozgatott az átokverte házban, de a kézimalom tétlenül hevert, nem forgatta énekelve senki. Eledelül néhány vadlúdtojást, egy-egy szárazon pirított halat tudott csak az asztalra tenni. Amram megáldotta, kiosztotta azt is, imádkozott, énekelt, szótlanul ettek. Keserű volt szájukban a falat, inkább kiköpték volna. Hiszen még néhány évvel ezelőtt boldog szegénységben éltek! Bor? Bor a régi családi serlegben? Milyen kétségbeejtő még emlékezni is ama régi szegényes napokra, mikor kinek-kinek jutott néhány korty. Hogyan is lehet a Béke Napjának előestéjét megünnepelni kenyér meg bor nélkül?

Aharon is komor volt. Egész nap alig lehetett látni, elkerülte a házat, úgy tett, mintha sürgős dolgai volnának. Halászni ment a csónakkal, majd a csónakot is elvette egy rideg, hallgatag adófelügyelő - csak intett az írnoknak, írja: csónak, ilyen meg ilyen -, s az írnok már írta, a rendőrök már vitték. Földobták az ökröskocsira más holmi tetejébe. Azóta Aharon csak horoggal halászhat meg szigonnyal. Magános horgászatai közben egyre azon töpreng, nem kellene-e az egész családnak, az egész nemzetségnek kivándorolnia innét, csatlakozni valamelyik rokon néptörzshöz, amely a pusztában vándorol... De érzi, nem lehet itthagyni a nép többi részét, ha pedig mindnyájan, az egész héberség el akarna menni, az egyiptomiak inkább lemészárolnák őket egy lábig. Mert ez lázadás volna, s a mostani szorongatott pillanatban Horemhab rettentően megtorolná. A héberek nem lázadhatnak. Jákób-él olyan helyre telepítette őket, ahol mindig rendnek, békességnek, biztonságnak kell uralkodnia. Egyiptom és Ázsia között átjáró folyosó Gósen.

Meg hogyan is lehetne rábírni az egész népet a kivándorlásra? Az egyik törzs ezt akarja, a másik azt. Az egyik Ját imádja, a másik Asérát, a harmadik Aleyan Baált. Az egyik félreeső helyen lakik, csatornákkal jobban védett területen, sorsa valamivel könnyebb, a másik annyira kétségbeesett, hogy már mozdulni sem tud. Az egyik újra meg újra hisz a jelekben, a jóslatokban, föllelkesül a szállongó híreken, a másik nem hisz már semmiben. És hol a vezető? Efráim Jehósuahja bizonyosan magának követelné a vezéri pálcát, jóllehet egyszer már romlásba vitte törzsét, még a Já-képet is elvesztette. De hát az ő telephelyén áll az Ohel Moed, a Szövetség Sátra, valamennyi törzs testvériségének jelképe, szent helye. Miért ne kívánhatná magának a Lavju-törzs is a vezetést? Él Saddáj népe, Él Saddáj főpapja? Nem ő tartja-e fönn időtlen idők óta az igazi, az ábrázolhatatlan Isten nevét? Teráhtól a mai napig, sőt Teráh előtt is Nachorig, Szeruig, még azt megelőzve Reuig, de Pelegig is és vissza az új emberfaj őséig, Noahig? Igen, de itt van végül az egész nép Jákóbja, az ősapa utóda, azé, aki idevezette a népet az éhínséggel sújtott pusztaságból, ő ne kívánná a vezérség jogát most és mindörökké?...

Aharon csak magában évődött, nem akarta közölni kétségeit, megoldhatatlannak látszó kérdéseit atyjával, Amrammal. Töprengő, lassú gondolkodású fiatal férfiú volt, mindig bizonytalan a dolgában.

Mirjam viszont csodálatosan bizakodó maradt ebben a súlyos helyzetben is. Akármit kellett látnia maga körül, nyugodt volt és mosolygó. Mindig talált munkát, s közben dúdolgatott, mint gyermekkora óta folyton. Már ez magában vigasztaló volt, de Mirjam másképpen is vigasztalt. Elsősorban sohasem panaszkodott, sohasem elégedetlenkedett. Ha az egyiptomiak vinni akartak valamit, vigyék. Majd ha nem lesz mit, nem visznek többé. Akkor aztán megérkezik a Szabadító, éppen a kellő pillanatban. Elviselhetetlen rabszolgamunkát kell végezni a nagy építkezéseknél? Hát ha majd valóban elviselhetetlen lesz, bizonyosan megérkezik a Szabadító. Dehát addig is nyomorog, pusztul a nép... Igen, Él Saddáj megrostálja a népet, csak az erősek maradnak meg, a kiválasztottak. Akik mindennel szembenéznek, ha eljön a Szabadító, s kivezeti őket a Szolgaság Földjéről. Mert eljön, eljön, ez bizonyos.

Mirjam fehér alakja föltűnt a szegény viskókban, vitte a vigasztalást, a mosolyt, a szép énekeket és a segítséget. Osszátok meg, amitek van - mondta. - Akinek van egy marék lisztje, adjon félmarékkal annak, akinek semmije sincs. Aki egy kosár fügét szed, adjon egy fél kosárral annak, akinek nincs fügefája. Aki egy tömlő bort meg tudott menteni az írnokoktól, adjon néhány kupával annak, akitől mindent elvittek. Akinek két kendője van, adja az egyiket a mezítelennek, akinek pedig csak egy, hasítsa ketté, kösse derekán szorosabbra a maradékot, a másik részét pedig csavarja egy gyermek testére. Osszátok meg mindeneteket. És ne szomorkodjatok, a szomorúság beteggé tesz. Úgy rajzanak a szomorú emberek körül a gonosz lelkek, mint odvas fa körül a darazsak. Igyekezzetek jól aludni, az álom a szunnyadó világ újjáteremtő állapota. Szülessetek újjá minden reggel. Miért átkozódtok? A meg nem fogant átok fejetekre hull vissza, a megfogantért pedig felelni fogtok. Imádkozzatok, a Szabadító el fog jönni...

Így beszélt Mirjam. S ahol a reménytelenség kiszívta a lelkek erőit, ő takarította a házat, ellátta a marhát, megitatta a juhokat, levágta a gabonát, megőrölte a lisztet, megmosdatta a gyermekeket, leült a szövőszékhez, és szőtt egy-két araszt, pörgette az orsót, s font néhány könyöknyit. Beszélt Jákóbról, aki hét évig szolgálta keservesen Ráchelt, de csak Leát kapta meg, majd újra hét évig szolgált, míg csakugyan övé lett Ráchel. Elmondta, hogyan adták el Jószifot, hogyan dolgozott egy előkelő egyiptomi házban, hogyan őrizte meg tisztaságát, hogy szenvedett börtönben, s miképpen dicsőült meg. Tudott másféle történetet is. Gyakran elmesélte egy szép, hűséges fiatalasszony megpróbáltatásait. Az asszony ura távoli útra indult, bátyjára bízta feleségét, kérte, vigyázzon rá, míg visszatér. A gonosz testvér azonban szemet vetett rá, előbb hízelgéssel, majd fenyegetéssel üldözte, de hiába. Mikor pedig a férj visszatért, bosszúból beárulta hűtlenségért. A szegény asszonyt a férje kidobta a házból, ő pedig ment, mendegélt... Mi történt vele? Mikor Mirjam hallgatói a legkíváncsibbak voltak, abbahagyta, s azt mondta, másnap folytatja. És folytatta. Nagy hallgatóság gyűlt köréje, némán, szájtátva, ragyogó szemmel hallgatták, hogyan vándorolt az igazságtalanul elkergetett asszony idegen földön, hogyan szállt hajóra, hogy került a hajó tomboló viharba, hogyan akarták tengerbe dobni a hajósok a hűséges asszonyt, hogy megmeneküljenek a haragvó isten dühétől, hogyan kegyelmeztek meg neki, s tették aztán partra... Majd folytatja máskor - mosolygott Mirjam s fölkelt, továbbment, ahol szomorúak, éhezők, reménytelenek, betegek várták.

De haj, mégsem fogadták mindenütt szívesen. A baj komisszá teszi az embert. Ő is hiába viselt fehér ruhát, hiába maradt szűz, hiába volt a lévita főpap leánya s próféta, íme, ráripakodtak, elkergették, kicsúfolták, durván felelősségre vonták. No, itt a prófétalány - mondták dühösen. - Hirdeti már, hogy eljön a Szabadító. Mióta hirdeti? Húsz éve? A világ pedig egyre gyalázatosabb, sorsunk egyre tűrhetetlenebb. Volt-e már valaha nép reménytelenebb állapotban, mint mi, mióta a Szabadító eljövetelét hirdeted? A férfiúét, akinek nevét a világ végéig emlegetni fogják, s aki nagyobb lesz minden hébernél? Íme, az egyiptomiak bőrpoklosnak, nyomoréknak mondanak minden idegent, de mi már valóban bőrpoklosok vagyunk és nyomorékok, mint a kezetlen-lábatlan koldusok. Te pedig azt mondod, osszuk meg, amink van? Egy marék lisztből adjunk fél marékkal, egy kosár fügéből fél kosárral, még egyetlen kendőnket is hasítsuk ketté, adjuk másnak? Takarodj innét, nem akarjuk megszégyeníteni atyád, a főpap nevét!

Mások csak ültek, hallgattak vagy sírtak. Mirjam szavai úgy peregtek le róluk, mint olajos testről a víz.

Ismét mások úgy viselkedtek, mintha igazat adnának Mirjamnak, de titokban elásták, amijük volt, s könyörögtek a fél marékért, a fél kosárért, a kettészakítottért. Még jajveszékeltek is. A férfiak sok helyütt azt mondták, követni kell Efráim példáját, ki kell menni a sivatagba, aki jön, jön, aki marad, marad. Nem is dugva, hanem kiabálva mondták: embert kell áldozni Jának, embervérrel bekenni oltárát, arcát, ládáját, embervérrel meghinteni a népet, mert a veszedelem nagy. A mai nép azonban elsatnyult - kiáltozták -, kivetkezett ősi erényeiből, ma senki sem ajánlkozik áldozatra önként, nem úgy, mint valaha, amikor válogatni lehetett a hibátlan elsőszülöttekben, az anyák maguk hozták áldozatra fiukat. De ha már így van - s ezért nem segít rajtunk Já! -, válasszunk magunk, kötözzük meg, mint Ábrahám Jiszhakot, ontsuk vérét Já táplálására. Emeljük föl Ját, állítsuk az egész nép élére, aki pedig nem hajlandó követni, vágjuk le egy szálig, taszítsuk mindörökre a feneketlen Seolba!

A főpap, a lévita Amram mindenről tudott, mindent hallott, látott, de nem nyilatkoztatott ki semmit. Mit vártak volna tőle az emberek? Azt, hogy hamarosan szabadulást hirdessen. Valami világra szóló ünnepet, amelyen mindenki táncol, énekel, eszik-iszik, örökre elveti minden gondját. Hogy ez a várva várt ünnep hogyan s miképp fog beköszönteni, azt kellett volna megmagyarázni Amramnak. Ám ő tudta, hogy ilyen ünnep sohasem lesz a világ végezetéig, amíg el nem jön az Istenember, az Égi Ember teljes fényben és dicsőségben, s fölmenti a vezeklés terhe alól magát Ádámot a bűnért, amit elkövetett. Az lesz az igazi Szabadító, megszabadítója az egész világegyetemnek. Ezt azonban többé-kevésbé minden tanult ember tudta, homályos fogalmai az egyszerű népnek is voltak róla, de nem őt akarták, hanem azt a hőst, aki már most, azonnal megszabadítja őket szolgaságuktól.

Ilyet azonban Amram nem adhatott nekik. Már Mirjam prófétaságában is kételkedett. Nincsenek-e hamis próféták? Nem viselik-e magukon az igazi próféta vonásait, nem úgy viselkednek-e, mint a szellemtől igazán megszállottak? Nem szokott-e beteljesedni egyik-másik jóslatuk, míg a fődologban siralmasan tévednek? S mikor derül ki tévedésük? Csak a végén, mikor a nép már fejjel ment a falnak. Itt van, például éppen az efráimiták esete. Istenük, Já arra buzdította őket, hogy menjenek ki a sivatagba, hagyják el Gósent. Fölszedték tehát az Ohel Moedet, kivonultak. Mégis ottveszett csaknem az egész törzs Já képével s a Sátorral együtt. Alig tudták magukat összeszedni. Azután vitázhatott róla évekig mindenki, hol követtek el hibát. A prófétálás hamisnak bizonyult, következménye végzetesnek. Mostanában pedig annyi a próféta, jóslat, jel, hogy senki sem ismeri ki magát bennük. Lehet, maga Mirjam is ilyen próféta, tudtán, hibáján kívül. Mósze nevét azonban sohasem említette a leány, csak a Szabadítóról beszélt, aki nemsokára megérkezik. Amram eléldelgett a szép emléken, mikor megtalálták a kosárban a gyermeket, Jozabét a saját fia mellé fektette. Mirjam pedig révületben jósolt: "Nevét az idők végezetéig emlegetni fogják, nagyobb lesz minden héber férfiúnál, ő lesz a legnagyobb héber." Csüggedező szívében újra meg újra megszólalt a hang, a leányos, kedves hang, de már régóta kételkedett benne. Mósze messze járt, a király mellett élt, fegyverét forgatta, győzelmet aratott, anyját, aki szoptatta, atyját, aki oktatta, bátyját, akivel játszott és tanult, nénjét, aki vigyázott rá, s régi héber történeteket mesélt neki, régen elfelejtette. Ó, elfelejtette már királyi jólétében a kis vályogházat, a fügefát, a tehenet, a néhai kiskutyát, a csónakot s a békés estebédeket, mikor anyja elébe tette a zöldséglevest a csorba kőedényben. Már igazi anyanyelvén sem tud talán.

Aztán meg azt is kívánták volna Amramtól az emberek, hogy erősítse meg őket féktelen bosszúvágyukban. Lángokban és romokban akarták látni a Birodalmat, elnyomóikat fejjel lefelé lógni a várfalakon, míg a bujkálókat és futamodókat úgy vadásszák ellenségeik, mint a nádasok vadjait. Ilyesféle elképzeléseikben nem erősíthette meg őket Amram. Ezért olykor-olykor még azzal is meggyanúsították, hogy az egyiptomiakhoz húz, tán titokban el is adta magát nekik.

Amram tiszte szerint tanította a Tízeket, de ez hovatovább csak formaság volt már, hallgatták magyarázatait, tovább is adták csoportjaiknak, csakhogy igazi hit nélkül. El is maradoztak, nem értek rá, megbetegedtek, utazniok kellett... Csak a heti pihenő napján gyülekeztek össze az áldozaton, énekeltek, imádkoztak, még a szent táncokat is eljárták, noha sokan nem lehettek ott, mert az egyiptomiak nem tűrték a hetedik nap megünneplését, akkor is dolgoztattak. A főpap mégis mindent elkövetett ezeknek a napoknak szép megülésére, magasztosan végezte szolgálatát, mint régen. Ilyenkor lelke megtisztult aggodalmaitól, fölemelkedett a sivár világ fölé, s igyekezett fölemelni ezt a szerencsétlen, kiszolgáltatott népet is. Ebben, csak ebben az egyben látott Amram mentséget, nem a prófétálásokban, jelekben, jóslatokban, kósza hírekben.

Egy nap fegyveres matszai, azaz rendőr jelent meg Amram házánál, s megparancsolta, hogy Aharon is vonuljon be munkára. Aharon hát komoran elment. Csók, könny, áldás, imádság búcsúztatta. Anyja egy darab kenyeret adott az útra, s mindnyájan elkísérték a falucska határáig. Szorongva néztek távolodó alakja után: vajon milyen sorsa lesz, kibírja-e, látják-e még valaha, s ha igen, milyen állapotban? Ha elképzelték, hogyan fog görnyedezni a hajszolt munkában, éhezni a kevésen, ami a héber asszonyok, lányok által hordott közös ételből jut, hogy verik a felügyelők, hogy alázzák meg a porig a hajcsárok, s neki hallgatnia kell, szívük összefacsarodott. De nem szóltak. Hazabandukoltak hallgatagon, s a kis ház még szomorúbb lett, még csendesebb, még üresebb... Íme, az egyik fiú elment a királyi Palotába, fény, pompa, szolgasereg veszi körül, nem is ad hírt magáról, a másik pedig lesüllyedt azok közé, akiken Mósze előkelő társai hidegen uralkodnak. Az egyik éppen úgy nem tér vissza a kis vályogházba, mint a másik.

Gósen városait és falvait ekkoriban egy különös idegen kezdte járni. Szép, délceg, karcsú, fiatal férfi, barna arcú, nagy szemű, komoly, szűkszavú ember. Ruházata egyszerű volt, barna csíkos derékkendőt, fején, vállán közönséges, fehér vászonkendőt viselt, dísztelen bőröv a derekán, olcsó, erős, vastag talpú saru a lábán. Csupán egy vén, madárfejű, gyulladt szemű, kis vézna rabszolga kísérte, talán nem is volt többje ennél az egy szál silány rabszolgánál. Ékszerek alig díszítették, mindössze arany fülkarikák, csuklóin egy-egy sima aranyabroncs, nyakában vékony aranyláncon szívszkarabeusz, semmi más. Rabszolgája tiszta volt ugyan, de nagyon szegényes. Mindössze a bal fülében viselt egy kis aranygombot szemfájás ellen.

A fiatal férfi maga hordozta útra való iszákját, holott szolgájának kellett volna vinnie, különös, nyugodt, biztos viselkedésén, lenyűgöző tekintetén kívül ez volt a legszokatlanabb. Mert hogyan is hurcolhatja valaki maga a poggyászát, ha szolgája van?

Uszirszafinak nevezte magát, s azt mondta, kereskedő. Ám az okos, gyanakodó emberek hamar észrevették, hogy nem ad el, nem vásárol semmit, csupán érdeklődik, nézelődik, kíváncsiskodik. Jobban érdeklik az emberek, mint a gyapjú, a szarvasmarha, a szövet, az ékszer vagy a rabszolgák. Nem, a világ egyetlen kereskedője sem utazik gyalog, hanem vagy tevén vagy szamáron, kísérete nem egyetlen rabszolga, hanem egész sereg, már csak a hitele érdekében is, övében pedig elegendő drágakövet, aranyat, rezet hordoz, hogy legyen mivel vásárolnia, írnokot is visz magával, aki a szerződéseket, nyugtákat, kötelezvényeket megírja. Kihirdeti, milyen áruban utazik, elsősorban az előkelő, gazdag házakat keresi föl, ahol ritka, értékes, de potom olcsón kínált áruit bemutathatja, elmondja, hol járt, hova készül, hol vannak raktárai, merre járnak hajói, kivel áll évtizedek óta bizalmas lábon, kinek milyen csodálatos holmit szállított, mekkora a családja, hány szép ágyasa van, s milyen tekintélynek örvend széles e világon. Uszirszafi azonban semmiféle kereskedőhöz sem hasonlít. A gazdag palotákat elkerüli. Járókelőket szólít meg az utcán, különösen a héberekkel áll szóba szívesen. Jó szeme van, messziről megismeri őket, még ha egyiptomi módon öltöznek is. Sohasem érdeklődik eladó áruk iránt. Inkább azt kérdezi, hová valósi, mit dolgozik, mennyi a bére, mekkora a családja, van-e valami panasza, mik a reménységei.

Vajon nem kém ez az ember? Nem valamelyik ázsiai barbár fejedelem, hadvezér küldte, hogy Egyiptom viszonyait kitudja? Hihetetlen volna, hiszen igazi szabad egyiptominak látszik, noha ruhája nem illik előkelő külsejéhez. Szeme szelíd, de lenyűgöző, átlát a vesén és a májon, a szív belsejébe néz, ki tudna előtte hazudni. Nagy tudósnak kell lennie, elejtett szavai Ég és Föld ismeretére vallanak. Vajon nem ama titokzatos férfiak egyike, akiket az istenek küldenek a világba, hogy sorsokat intézzenek, eszméket szórjanak el, a történelem titkos erőit mozgassák? Bizonyára csodákat is tud tenni, nagyobbakat, mint a varázslók akármelyike. A csillagokból pedig úgy olvas, mint a Szent Írók rendjének papjai. Mindez a szeméből látszik. Hatalom sugárzik belőle.

Híre futott a különös kereskedőnek, neve elszállingózott egész Gósenben, szájról szájra adták, s egyre burjánzóbb történeteket költöttek köré. Miután Uszirszafi szívesen időzött útmenti, olcsó vendégfogadókban, ahol egy korsó sör, darab sajt mellett hallgatta a jövő-menő szegény utasok, munkások, rabszolgák beszélgetését, híre hamarabb elterjedt, mintsem gondolni lehetne. Magukat a kocsmai iszogatókat az lepte meg legjobban, hogy jelenlétében megszűnik minden ortályozás, a leghírhedtebb verekedők békén ülnek a földön, a hamis kockával játszók abbahagyják az ostobák kifosztását, csak neki, Uszirszafinak beszélnek, s méghozzá olyan nyíltan, hogy nyomban börtönbe lehetne őket hurcolni.

Nem bizalmaskodtak. Nem vertek a vállára, nem ugratták vad tréfáikkal, nem csúfolták öreg rabszolgáját sem, de szívesen fizettek egy korsó vékony sört, egy falat sajtot, ő pedig elfogadta, s beszéltette őket. Körülülték a nagy, füstös szoba nyitott tűzhelyét, maguk elé helyezték korsóikat, ételüket s beszéltek, beszéltek, hadonászva, lelkesen, keserűen, dühvel, szomorúan, bizakodva, ki hogy akart és tudott. A vendéglős abbahagyta a nyársak forgatását, a parázs fújását, a cselédek szidalmazását, a tűzhely peremére támaszkodott, vagy maga is a földre ült, s mire észbe kapott volna, már beszélt. Ott ácsorogtak, üldögéltek a vendéglő szolgái, szolgálói is. Elszegényedett héberek, akik eladták magukat öt-tíz évre vagy éppenséggel halálukig. Avagy szüleik adták el őket gyermekkorukban, hiszen jobb fogadóban dolgozni, mint téglát vetni, sást, nádat irtani, földet talicskázni, követ hordani és faragni, gerendákat emelni hajnaltól késő estig, tűrni a munkavezetők szidalmait, botütéseit. Legalább enni lehet. Inni is, ha ügyes az ember, vagy valamelyik berúgott vendég odalöki maradék sörét. A nő meg, ha csinos és kedves, még a szerencséjét is megcsinálhatja.

Uszirszafi figyelt, kérdezett. Úgy ült az emberek között, mint egy magukfajta. Keveset evett, alig ivott. Mégis olyasfélét éreztek ezek a durva, szegény, tudatlan emberek, mintha a fiatal férfiú fejjel magasabban ült volna, láthatatlan trónusfélén, viselkedése olyan méltóságteljes volt, arca minden nyájassága mellett félelmetes, a szeme pedig nagy, hosszúkás, sötét, ellenállhatatlan. Gyakran megismétlődött, amit egy thébai vendéglő különszobájában tett a kiszolgálónő: asszonyok, lányok a tenyerükkel mintegy elhárították a szeméből sugárzó erőt. És zavartan mosolyogtak.

Ha nem találtad volna ki, fiam és tanítványom, ki volt ez a különös kereskedő, tudd meg: Mósze volt. Rabszolgája pedig Tutu.

Forrásaink meghatóan írják le, miképpen hagyta el gyaloghintaját, tette le méltóságának jelvényeit, ékszereit, drága, szépséges ruháit, bocsátotta el szolgáit és testőreit, szállt le Gósen népének mélységeibe, hajolt meg a rabszolgák népe előtt, élte életét, vette magára sorsát. Menthot, az utolsó valódi egyiptomi főpap s az őt idéző Josephus Flavius révén azt is tudjuk, hogy másik neve Uszirszafi volt. És hogy a "bőrpoklosok", a "nyomorékok" között járt-kelt, tevékenykedett, vigasztalta, bátorította, erősítette őket.

De hát miért nem tartózkodott Zo'an Palotájában, ahol a királyi rendelet értelmében készen várta a díszes széke? Hiszen a kerület alkirálya, Men szintén megkapta a szentséges papírt, s napról napra várta utóda ünnepélyes bevonulását.

Látni akarta a népet, amelynek kormányzását vállalta. Ezért utazott el Aketatonból mint egyszerű ember, egyetlen rabszolga kíséretében, közönséges hajón, szinte eltűnt nyomtalanul, el sem búcsúzva senkitől. És elmerült Gósen csatornákkal keresztül-kasul szeldelt, zöldellő, ligetes földjén, kisebb-nagyobb városokban, falvakban, elszórt telepeken, míg Zo'an Palotájában hiába várta Men, az eddigi alkirály. Pedig Mósze az ő városában is megfordult, a hajdani hikszosz fővárosban. Bejárta kertes, zegzugos utcáit, ácsorgott építkezéseknél, figyelte a héber munkások sorsát, jól megjegyezte magának, hogyan gyötrik a hajcsárok és felügyelők, szóba ereszkedett a lakossággal s a téglavetőkkel, még egy-egy felügyelő mellé is letelepedett a kőre, amelyen a szigorú úr ült, botját a lába közé fogva s keserűen szidalmazva lusta munkásait.

Megfordult Pitomban, azaz Pa-Tumban is, az épülőfélben levő városban, amelynek eddig egyetlen híressége Tumnak, a lenyugvó Napnak régi, szép temploma volt. Most valóságos magtárvárossá építették ki, 'ára miszkenóth-tá, mint a héberek mondták, Csűrök Városává. Hosszú, alacsony, vastag falú épületeket raktak itt a kényszermunkára parancsolt héberek, az épületek cellákra voltak osztva, s csak felülről volt rajtuk nyílás. Ott öntik be egész Gósen termését a cellákba. A város polgári részén, melynek neve Theku vagy Thuku - ezt a héber lakók Szukkóthra ferdítették -, ölnyi vastag várfalakat építettek részben kövekből, részben téglából. Zo'anban is, Pa-Tumban is hemzsegtek a munkások ezrei. De nyüzsgött a sok felügyelő, hajcsár, írnok is meg a fegyveres matszai, a lebuk közül válogatott rendőr. A felügyelők jó árnyékos helyen, kövön üldögéltek, botjukat nemcsak mint jelvényt, hanem mint fenyítőeszközt is kézügyben tartották. A hajcsárok rohangáltak, ordítoztak, káromkodtak, kezük szaporán sújtott, akár kellett, akár nem. Elég volt, ha valakinek a szeme nem úgy állt, ahogy kívánták. A fegyelmet még szigorúbbá tették a rendőrök. E szálas, szótlan, fegyveres férfiak méltóságteljesen járkáltak nemcsak az építkezések területén, hanem a városban is, naplopót, szökevényt, lázítót szimatoltak mindenkiben, s jaj volt annak, akit elhurcoltak. E sok lótó-futó, görnyedező, cipekedő, ellenőrző, felügyelő népség között minduntalan feltűnt egy-egy loholó írnok, hóna alatt cipelve tábláját, papírtekercseit, övére akasztva írószerszámait, fontoskodó képpel, tudománya és szerepe gőgjében. Mósze minden talpalatnyi helyet bejárt, mindenkitől kérdezősködött. Itt rákiabáltak, ott kicsúfolták, emitt nyíltszívűen szóba álltak vele, amott rendőrök kezére adták, s kénytelen volt felmutatni a királyi levelet, hogy megmentse a bőrét. Ekkor alázatos hajlongás, hebegés következett, Mósze azonban megparancsolta, ne merjen szólni az esetről senki. Ő Uszirszafi kereskedő, ha valaki mást mond, készüljön el a legrosszabbra. S mert ezek után a rendőrök azt hitték, a nagyhatalmú herceg saját titkos megfigyelőivel ellenőrizteti őket, örültek, hogy szárazon kerültek ki a bajból.

Elkerült Mósze a tartomány legtávolabbi, keleti peremére is, a sós tavak, mocsarak, végtelen nádasok vidékére, amelyen túl már az arab sivatag következik. Nehézkesen cammogó, zúgolódó rabszolgája, Tutu kíséretében bejárta a hosszú erődítményfal, a Chetem vagy Chetam vidékét, amit az itt lakó héberek Sur-nak neveztek. Itt még nagyobb építkezések folytak, mint beljebb, a Delta felé. Már az öreg Amenhotep elégedetlen volt a falak, laktanyák állapotával, s elrendelte a rendbe hozatalukat, de csak ímmel-ámmal folyt a munka, nem volt, aki erős kézzel irányította volna. De mióta Eye s még inkább Horemhab, a Delta főparancsnoka vette kezébe az építkezések ügyét, hangyabollyá változott az egész Arab Kerület. Eknaton ugyan a fegyverkezés csökkentését rendelte el Aton szeretetére apelláló irataiban, azt nem tiltotta meg, hogy téglát vessenek, követ faragjanak, gerendát ácsoljanak, falakat rakjanak. Mind Eye, mind Horemhab sürgősnek ítélte a munkát. Hiszen a saját terhei alatt roskadozó országot bármikor megtámadhatták ellenségei. Olyan gátat kellett építeni, hogy az egész egyesült Ázsia hadai se tudjanak áthatolni rajta. Szerencsére itt volt a héber nép, adott elegendő munkáskezet. Másrészt meg szerencsétlenségre volt itt, mert akármikor szövetkezhetett fajtarokonaival, s megnyithatta előttük a keskeny utat. Nos, Eye éppen ezért bánt vele olyan könyörtelenül. Két legyet ütött egy csapásra: volt munkás, meg a nép is gyengült. Ebben a kerületek minden kormányzója egyetértett vele. Meg aztán Eye és hívei arra az időre is készültek, amikor a Gyűlöletes Álmodozó meghal, s ők veszik kezükbe a hatalmat. Sietni kellett, ez az idő bármikor bekövetkezhetett.

A Nagy Fal, a Chetam, héberül: Sur tehát rohamosan épült. Mószénak alkalma nyílt látni a sürgés-forgás óriási méreteit Pihachirotnál, ahol az Egyiptomba vezető karavánút bekanyarodik a tavak, mocsarak, csatornák zegzugai között a Delta felé.

Itt határőrség állomásozott. Tisztjei, hivatalnokai a szünet nélkül jövő-menő karavánokat ellenőrizték, vizsgálták, vámolták, izzadva, porosan, folytonos ordítozás, szitkozódás közepette. Minden utazóban kémet gyanítottak, minden rakományban dugárut. Egy-egy karaván ellenőrzése a végtelenségig tartott. Míg egy csoporttal végeztek, s a határsorompót fölemelték, a várakozók csaknem tusára keltek az elsőségért. Mindenfelé tevék, szamarak ácsorogtak, bőgtek, ordítottak, gazdáik azonban úgy aludtak állataik árnyékában, mint a holtak. Csak ha a sorompó megnyílt, támadtak életre, akkor aztán hajrá! A karavánszerájokban, fogadókban nem fértek el az utasok, kiszorította őket a katonaság. Ahol pedig katonaság van, bőven esik rablás, verekedés, duhajkodás.

Pihachirotnál vonultak át Horemhab csapatai is. Mindenféle népség: lándzsások, parittyások, íjászok. A karavánok összetorlódtak a katonasággal, a kötélre fűzött állatok közé emberek gabalyodtak. A hajcsárok botjai zuhogtak a megvadult állatok oldalán s éppen nem véletlenül a katonák fején. Kard ki, szekerce elő... s máris ordítottak a vámőrség tisztjei, rohanvást jöttek katonáik, hogy válogatás nélkül mindenkit szétverjenek a közelből.

Ugyancsak itt igyekeztek a fősereg mögött az utánpótlás roskadásig rakott karavánjai is. Vitték a fegyvert, a ruhát, a sátrakat, a lisztet, az olajat, a szárított húst... ki tudná fölsorolni rakományukat? Persze, ők is elsőséget követeltek, nélkülük megbénult volna a hadsereg. Elsőségüket ugyanúgy csikarták ki, mint a katonák meg a kereskedők a magukét.

De érkeztek harci kocsik is nagy csörömpöléssel, hahózással, óriási porfelhőt verve. A torlódástól megvadult lovaik ágaskodtak, a hajtók bömböltek, verték lovaikat, mintha csatába sodródtak volna. A lovakról cafatokban szakadt a tajték, mint megannyi gyapjúcsomó. Ki hogy tudott, menekült előlük: aki nem tudott, a kerekek vagy a paták alá került.

Lárma, kavargó por, rondaság, rendetlenség mindenütt. Dehát ennek így kellett lennie.

Mószét mindez nemigen érdekelte, csak a héber munkásokra volt kíváncsi. Itt, az épülő Migdol, egyiptomiasan: Makhtel, azaz Torony környékén annyi héber dolgozott, mint másutt sehol. Egy tágas síkságon hevenyészett barakktábor terült el, Mósze Tutu társaságában ott keresett szállást éjszakára. De alig látott embert, az is öreg, rokkant vagy beteg volt, s nem kívánt mást, csak megtérni atyáihoz. Egy nagy épületben - deszkákból, gerendákból tákolták azt is, akár a többit - óriási, nyitott tűzhelyen, roppant kondérokban asszonyok főztek. A Gósen lakosai által gyűjtött szegényes adományokból készítettek estebédet a munkásoknak. Fáradt, rongyos némberek voltak, annyira fásultak, hogy a szájuk sem járt. Mószéra rá sem hederítettek. Ő pedig nem állt velük szóba, eleget tudott így is. Nem is tartózkodhatott sokáig a sivár nyomortelepen, egy rendőr rászólt, hordja el magát, amíg jódolga van. Ha kereskedő, amint mondja, menjen a gazdagokhoz, ezek sem eladni, sem venni nem tudnak, bőrpoklosok, nyomorékok.

Egy kivájt agyagoldalban téglagyár működött. A munkások egyik része agyagot lapátolt, másik része rúdra akasztott kosarakban cipelte a keverőhelyre. Itt vagy háromszáz, tetőtől talpig meztelen ember öntözte, szalmával hintette, taposta a dagadó keveréket, mint valami kolosszális kenyértésztát. Barna, sovány testükről csurgott a verejték, arcuk izzott a forró napfényben, legyek légiói zúgták őket körül, de csak járták, járták a cammogó táncot megállás, pihenés nélkül. Csak akkor kaptak gyulladt szemükhöz, ha a legyek már elviselhetetlenül csípték. Többnyire nem beszéltek, vagy halk, dünnyögő hangon váltottak néhány szót. A felügyelők egy-egy pálma gyér árnyékában üldögéltek, ahogy szoktak: térdüket álluk alá húzva, botjukra támaszkodva, látszólag bóbiskolva. Ám annál élesebben csattant a hangjuk, ha valahol tétlenkedést láttak. Akkor is láttak, ha véletlenül elbóbiskoltak: hadd tudják a piszkos nyomorékok, hogy rajtuk a szemük. És hogy a megszabott napi téglamennyiségnek meg kell lennie, ha beledöglenek is.

Máshol a már jól megdolgozott agyagot vetették a földön kuporogva százával, ezrével, gépiesen, minden mozdulatot kiszámítva, minden mozzanattal takarékoskodva. A kész téglákat egy csoport férfi vállrúdon függő deszkára rakta, s szaporán vitte a szárítóhelyre. Egész téglaváros szikkadt a tűző Napon. Innét vitték aztán szamarakon, ökröskocsikon az épülő falakhoz, majd az állványokra, föl a magasba, ahol ugyancsak mezítelen, szakállas héberek munkálkodtak megállás nélkül mérőeszközeikkel, zsinórjaikkal, kalapácsukkal, kanalukkal. A Migdol épült, nőtt, mintha húzták volna. Nemcsak itt, hanem végig a fal mentén egyik tengertől a másikig.

Mósze meg a vén rabszolga éjszakára többnyire a szabadban húzta meg magát. Dideregtek vékony kendőjük alatt. Faluban, városon mindig került födél a fejük fölé, valamelyik szegény héber házban meg egy-egy falat kenyér, sajt, egy marék datolya, füge is. Bár a gyanakvó lakosok féltek a héberül csak rosszul beszélő idegentől, föllélegzettek, mikor kitűnt, milyen egyszerű, szíves, nyájas ember, milyen szokatlan fény ragyog a szemében. Itt azonban, a határ mentén nem volt falu, nem akadt vendégszerető ház. Mósze jól tűrte a hideget, de Tutu öreg tagjai meggémberedtek, csontja hasogatott. Bizony százszor is visszasírta az aketatoni szép napokat, amikor puha ágyon aludt, meleg vízben fürdött, teraszon hűsölt, csak urának saruival, ruháival, parókájával, borotválásával s hasonló apróságokkal törődött.

Dehát erről a siralmas helyről is továbbmentek, el a Krokodil-tó vidékére, ahol a régen bedőlt, begyöpösödött, eliszaposodott csatornát hozták rendbe ugyancsak héber kényszermunkások. Ez a csatorna a Vörös-tengert kötötte össze a Krokodil-tavon s egyéb kisebb-nagyobb tavakon át a Nílus főágával. Az öreg Amenhotep uralkodása alatt csak tessék-lássék dolgoztak rajta. Most azonban ismét munkába vették, ha már úgyis van elegendő ingyenmunkás. Nemcsak a csatorna medrét állították helyre, hanem sást is itt szedtek a téglavetéshez. Mióta a szalmát is megtagadták a héber téglavetőktől, maguknak kellett gondoskodni róla. Szalma azonban nem volt, hát sással pótolták. Inkább öregemberek, nők foglalkoztak ezzel a munkával, hogy megkönnyítsék férfiaik dolgát, hiszen a megszabott téglamennyiséget mindenképpen ki kellett vetniök. Sarlóval vágták, szétszórva szárították, majd kévékbe kötötték, aztán a téglavetőhelyen apróra taposták, s így keverték az agyag közé. Pihachirot környékén bőven volt sás, nád, ezért is nevezték ezt a várost Sásasnak. De vágták, gyűjtötték máshol is, végig minden csatorna mentén. Fennakadásnak nem volt szabad lennie.

Nos, a nagy csatorna mentén Mósze láthatta, hogyan s hányféleképpen lehet egy népet halálra gyötörni. Hiszen építettek a királyok ennél a műnél sokkal-sokkal nagyobb szabásúakat is. Harmadik Amenemhet alkotta például a Miri-tó óriási víztárolóját meg a fajumi Lope-rohuntot, a föld alatti kincstárat. Még régebben, sokkal régebben, évezredekkel korábban a piramisépítő istenkirályok munkások százezreit mozgósították példátlan építkezéseikhez. E megdöbbentő kőhegyek, amelyek egyszerre szolgáltak az emberiség tudományának kőbe fogalmazott rendszeréül, a királyok legmagasabb fokon való beavatásának színhelyéül, roppant mágikus erők edényeiül, sírhelyül, a világ minden tája felé sugárzó figyelmeztetőül, mérnökök, bányászok, csatornaépítők, felügyelők, írnokok, szállítómunkások, cementkeverők tömegét mozgatták évtizedeken át s olyan korban, amikor a kicsiny városkirályságok, falufejedelemségek még alig tömörültek egységes állammá. Hát a szédületes nagyságú templomok, csarnokok, amelyeknek faragott oszlopait hét ember karja sem foghatja át, s amelyek mellett a világ legnagyobb épületei is eltörpülnek? A hegyorom-nagyságú pilonok? És a csatornák szövevényes hálózata, amely évezredek óta védelmezi a keskeny tápláló folyam-völgyet a sivatag halálos ölelése ellen? A felső folyamvölgy sziklák közé robbantott hajózható medrei, a víztároló medencék sora? Az egész mérhetetlen munka, aminek elvégzéséhez, fenntartásához, fejlesztéséhez elképesztően kevés a Mósze koráig eltelt három-négyezer esztendő s a lakosság milliónyi munkáskeze? Hiszen e hatalmas építkezés mellett még vetettek, arattak, állatot tenyésztettek, sarut készítettek, szőttek-fontak, vizet hordtak, gyümölcsöt termesztettek, szobrokat faragtak, lakóházakat építettek, kerteket ültettek, virágokat ápoltak, aludtak, táncoltak, ünnepeltek, temettek, áldoztak, imádkoztak, kereskedtek, hajóztak, domborműveket véstek... Mi volt mindehhez képest a Nílus-Vörös-tengeri csatorna rendbe hozatala, a Földközi-tengertől a Vörös-tengerig nyúló erődítményfal, a magtárak, várfalak, tornyok építése?

Azok a hajdani építtetők, de még a jámbor Nebmaare is, nem rabszolgákkal vitték végbe műveiket, legalábbis nemcsak azokkal. Honnét vették volna a rabszolgák százezreit csupán építkezéseikhez? Vagy talán rabszolgaságba döntötték egész népüket, s kegyetlen konoksággal munkára kényszeríttették? Nem, e monumentális munkák végrehajtásán maga az egész nép fáradozott, s ha a királyok alkalmaztak is kényszerítő eszközöket, inkább a belőlük sugárzó mágikus erő lelkesítette, s nem korbács hajtotta, nem hajcsárok kergették. Megkapta eledelét, födelét, ruháját, pihenését, mulatságát, áldozatait, istentiszteleteit, gondoskodtak róla, mint pásztorok a nyájról. A munkások, mesteremberek önként sereglettek munkára a rabszolgák és kényszermunkások mellé. Isteni erő hatotta át őket, csak így épülhettek művek az örökkévalóság számára olyan korban, amikor a két birodalom, Alsó- meg Felső-Egyiptom még nem egyesült.

Ám Gósenben a rabszolgaságnál is könyörtelenebb módszerek uralkodtak. Munkára hajszoltak mindenkit, aki mozogni tudott, a gazdag termőföldek pedig parlagon maradtak. Napról napra emelték az elvégzendő munka mértékét. Újabb meg újabb adókkal tetézték a nép terhét, s a gazdag nyájak, csordák megcsappantak. Rogyásig kellett dolgozni, de még élelmet sem kaptak cserébe, sem ruhát, sem pihenőt, sem ünnepet, sem mulatságot, sem dalt, sem egy jó szót. Itt nem volt öröm, szerelem, itt már az áldozatok füstje is a földre csapódott. A király magasztos himnuszokat írt, imádságot szerzett, szíve csordulásig telt a jóságos Nap szeretetével, az emberiség iránt érzett odaadással, de Gósenben vad gyűlölet uralkodott. Eye és társai csak saját céljaikat nézték, saját hatalmukat szolgálták... Horemhab pedig katona volt, csak katona.

Uszirszafi egyetlen vén rabszolgája kíséretében bejárta az egész tartományt Ethamtól Pa-Tumon keresztül a Nagy Falig, fölkanyarodott Auan felé, visszatért a Szichor nevű Nílus-ág mentén. Utazott gyalog, szamáron, ökröskocsin, hált szegényes vályogházban, szabad ég alatt, egyszer-másszor valamely tiszt jóvoltából laktanyában, katonák között, avagy füstös-lármás vendégfogadó szobasarkában. Megismerkedett mindenféle törzshöz tartozó emberekkel, áldást mondott efráimita, lévita, benjáminita meg mindenféle egyéb szokások szerint, karjába emelt szegény, beteg gyermekeket, vitázott vénekkel, szívébe fogadta a siralmakat, mosolygott az örvendezőkkel, elhallgattatta a káromkodókat... Mint talmudi forrásaink mondják, mindenütt vigasztalt, biztatott, bátorított, megnyugtatott, de keserűségében nemegyszer hagyta el ajkát a kiáltás:

- Jaj, jaj, testvéreim, jaj nektek és jaj nekem! Miért nem halhatok meg, hogy ezáltal megszabadítsalak titeket?

Megtörtént, hogy valamelyik munkafelügyelő vagy hajcsár hébernek nézte, aki egyiptomi módra borotválkozik, öltözik, viselkedik, de valójában lézengő "bőrpoklos". És ráripakodván munkára kényszerítette. Mósze nem szólt, levetette ruháit, beállt a téglavetők közé. Együtt izzadt, fáradt a munkásokkal, ette silány eledelüket, tűrte a hajcsárok szidalmait, hallgatta társai keserű sóhajait, kifakadásait: "Miért nem halunk meg inkább? Vagy miért nem küldi el már istenünk a Szabadítót?" És ő is felsóhajtott, ő is kifakadt: "Miért nem küldi el Isten a Szabadítót?" Tutu meg egész nap tétlenül siránkozott Mósze méltatlan helyzetén, s a röhögő felügyelőknek zokogva magyarázta, hogy ura előkelő férfiú, herceg, a király testvére, mindenkinél nagyobb hatalom, a világ legtanultabb tudósa. Este álomra dőlvén a vackon, kifakadásaival zaklatta Mószét. Őbenne azonban Jozabét dalai visszhangzottak a távolból. Amram szava zengett, Mirjam meséi csilingeltek. A fáradt emberek pedig mint az állatok aludtak a földön, hortyogtak és motyogtak, sóhajtoztak és nyögtek, vakaróztak, köhögtek, bebüdösítették verejtékük savanyú szagával a fülledt deszkaházat, egyik-másik dünnyögő-éneklő hangon halkan imádkozott, előre-hátra himbálva törzsét ültében.

- Uram, uram - panaszkodott Tutu. - Mire való ez? Hát nem gyalázat, hogy herceg létedre ilyen barmoknak való helyen töltöd az éjszakát? Király vagy ezen a földön, s téglát vetsz, sarat taposol, egész tested csupa mocsok, tűröd a gaz hajcsárok szidalmait?

Mósze egy dalra gondolt, igyekezett kiásni a gyermekkor éveiből, s most tűnődött, hogyan is hangzott... Halkan dúdolgatta magában, de egy helyen újra meg újra elakadt.

- Uram, mire való ez? - siránkozott Tutu tovább. - Hát nem szégyen, hogy egy gyékényen alszol velem, a rabszolgáddal?

Mósze végre megtalálta a dallamot, s most elejétől végig sikerült eldúdolnia.

- Uram, kegyelmes uram - folytatta Tutu a korholást. - Nekünk aranyos kocsin, teljes királyi díszben, kezünkben korbáccsal, fejünkön koronával, testőrök, szolgák, titkárok, hintóvivők, fuvolások és dobosok között kellene bevonulnunk székhelyünkre, előttünk térdig kellett volna hajolniok az előkelőségeknek, méltóságoknak... ünnepi lakomával, sült libával, mártásos halakkal, lepecsételt borokkal, tánccal, zenével kellett volna fogadni minket, s így fekszünk ezen a tetves-bolhás vackon, halálra csípnek a szúnyogok, lélegzeni sem tudunk a büdösségben...

Mósze arra a képre gondolt, mikor mindnyájan körülülték az asztalt, a nyitott ajtón beragyogott a Békecsillag, a folyam felől illatos szellő áradt a házba, hét lámpa világocskája lebegett a kedves arcokon, csillogott a szelíd szemekben. Amram megtörte, kiosztotta a kenyeret, Jozabét elébük helyezte a csorba kőedényt a zöldséglevessel, a kis fekete kutya pedig a küszöbön feküdt, s hűségesen figyelte minden mozdulatukat.

- Kegyelmes uram, isteni herceg - zúgolódott Tutu, nem kapván feleletet szavaira -, ha már ott hagytuk a Látóhatár Városát... nem sajnálom, mert becstelen népek lakják, hivalkodók, hazugok, paráznák, halhólyagot húznak a hímtagjukra, hogy az asszony ne foganjon, még olyant is hallottam becstelen nőikről, hogy elpusztítják magukban a magzatot... Kegyelmes herceg, ha már ott hagytuk őket, jó, de miért nem lakunk akár Zo'anban, akár Pa-Tumban, vagy ahol akarunk? És ha már be akartad járni ezt a nyomorúságos földet, miért nem járjuk gyaloghintón, tisztességes módon?

Mósze olyan tisztán látta újra a jelenetet, mikor Amrammal s Aharonnal a csónakban ültek, s atyja mintha az égboltozat bíborkék palástját borította volna magára, hogy csak félfüllel hallotta Tutu sirámait. A komor deszkaházat, a pókhálós gerendákat nem is látta az árva mécsesfényben.

- Kegyelmes uram - fakadt ki Tutu olyan hangosan, hogy egy munkás rájuk szólt, fogják be a szájukat -, hiszen csak meg kellene mutatnod a leveledet, s a felügyelők meghalnának rémületükben! - Kissé halkabbra fogta reszelős hangját, de nagyot csapott sovány, szőrös combjára, nem is a szúnyogok miatt, hanem inkább konokul hallgató urának szánva a csapást. - Uram, kegyelmes uram, én már vén vagyok ehhez a mulatsághoz. - Sajnáltatta magát, hogy meginduljon rajta a herceg szíve. - Könnyű neked, fiatal vagy, erős, izmos... Sokat vívtál, birkóztál, labdáztál, futottál, nyilaztál, vadásztál... ahogy igazi herceghez, Őistensége testvéréhez illő. De én? Engem eladtak a szidoni vásáron, azóta törtem követ, hajtottam tevét, húztam evezőlapátot, arattam, csépeltem egy gazdag úr birtokán, forgattam malomkövet, voltam szakács... Minden voltam, mindenféle munkában törődtem... És bár én is herceg voltam Szíriában, nemegyszer megkorbácsoltak, gonosz gazdasszonyok forró vizet öntöttek a lábamra... - Egyre lelkesebben sajnáltatta magát, majd ismét hangosan kifakadt, látván, hogy nem tudja szóra bírni urát: - Én már életem végén járok, kegyelmes uram, én már belefáradtam, én összeesek, meghalok... nemcsak gyöngeségem, de lelkem szomorúsága miatt is!

Mósze legyintett, hogy elhallgattassa Tutut, s így szólt:

- Itt egy egész nép pusztul, s te a magad siralmait hajtod?

Igen, egy nép pusztult, nem hősiesen odadobva magát egy szép eszmének, egy magasztos célnak, hanem részenként, némán, elaljasodva, ahogy a lelketlen test rothad... Feledve származását, nem bízva isteneiben, csak a mindennapi falatot keresve és védelmezve, mint az állat, szemét alig-alig vetve a magasba, ahol a Fény sugárzik... Nem nyílik ajka a régi dalokra, az ősi imádságokra, csak nyög, panaszkodik vagy átkozódik, bosszúért liheg. Semmitől, senkitől nem vár semmit, legkevésbé önmagától. Szabadítót vár, de nem tudja, honnét, hogyan. Mindent rábíz a sorsára, s éppen ezért hovatovább odajut, hogy nem lesz sorsa, csupán végzete. Akinek pedig sikerült magát megmentenie, mindenét elássa, hazudik, elveti nyelvét, ruháját, eldobja tudományát, fél nevetni, nehogy gyanút keltsen, alávaló módon hízeleg a hatalmasoknak, képes egy komisz felügyelőt isteni úrnak nevezni, a saját fajtáját szidni, megvetni. Mósze találkozott jómódú héberekkel is: túlzottan gondos egyiptomi nyelven beszéltek, egyiptomi módon borotválkoztak, öltözködtek, még az orrukat is megváltoztatták volna, ha lehetséges. Saját szegényeiktől iszonyodtak, úgy tettek, mintha szavaikat meg sem értenék. Ó, Mósze mindent látott, mindent megértett, mindent megismert... s ez a nép, ez a hitványul züllő nép Amram, Jozabét, Mirjam, Aharon népe volt, akiktől mindenét kapta. A tápláló tejet, az isteni tudomány magvát, a testvéri szeretetet.

- Most már elég - zúgolódott Tutu álmatlanul, egyre a szúnyogokat csapkodva s ide-oda forogva fekvőhelyén. - Most már szabaduljunk innét mennél előbb, ebből az átkozott tartományból. Írj Őfelségének, hogy fordítsa tekintetét erre a trágyadombra, tegyen igazságot, hiszen eleget láttunk. Kergesse ki innét ezt a csürhét, telepítsen helyébe más, tisztességes népet. Csapja el felügyelőit, írnokait, tisztjeit... csapd el magad! Megteheted, de nem is érdemli meg ez a hitvány népség, hogy törődj vele. Úgy tűr, mint a rabszolga. Pedig nem is rabszolga, szabad nép, jogai vannak. Milyen nép az ilyen? Olyat is hallottam, hogy valami Jának vagy Jáhunak embert áldoztak. Rajtaütöttek valakin, lefogták, megkötözték, az elé a Já vagy Jáhu elé hurcolták, megölték, vérével bekenték az istenük képét. Igaz ez? Hát persze hogy igaz, ilyenek ezek, az áldozat héber volt, nem ám egyiptomi vagy valamely matszai! Legalább lett volna annyi becsület bennük, hogy ellenségük közül áldoztak volna föl valakit.

Mósze hallgatott. Elhatározta, hogy mielőtt teljes méltóságában Zo'anba tér, s elfoglalja székét, elmegy szüleihez, mint egyszerű kereskedő, mint Uszirszafi, csupán ennek a vén, zúgolódó rabszolgának a kíséretében. Mert ott kell végződnie ennek az útnak, ahol bölcsőjét ringatták. Fáradt, szomorú fejét ott akarta lehajtani, ahol első álmait aludta.

- Holnap elmegyünk innét - mondta halkan. De Tutu már elszunnyadt. Kopasz madárfeje félrebillent, vékony ajka megnyílt, kilátszott néhány gyér foga. Mósze elmosolyodott a szegény rabszolga láttán, aki úgy aludt mellette, mint egy gyámoltalan gyermek.

Jozabét az ajtó küszöbén ült, mozdulatlanul bámult az alkonyatba. Az Ég vörös volt. A Sivatag finom homokja lebegett ott, az vöröslött, mint a parázs. Az égi tűz visszaverődött az alacsonyan elnyúló domboldalakról, így a küszöbön ülő asszony egyik oldalát a lángoló Nap világította meg, másikat a visszatükröződő gyengébb, sejtelmesebb világosság.

Fejéről vállára omlott a hosszú, fehér kendő, arca égett az alkonyatban, szemét olykor be-behunyta, mintha elvakult volna, erős, barna kezét lecsüggesztette térdéről. Mozdulatlan volt, mozdulatlan az egész táj, semmilyen nesz sem zavarta meg a csendet. Még a kis vályogház mellett álló hatalmas fügefa levelei sem moccantak. Néhány gólya szállt hosszú szárnycsapásokkal a távoli folyam felé. S a sötét, görcsös fügefa olajosan csillogó levelei között ugrált egy kicsiny, szürke madár.

Egy feketén fölmeredő pálmacsoport felől két férfi közeledett a ház felé. Hirtelen bukkantak föl, mikor Jozabét ismét kinyitotta a szemét, s révülten maga elé bámult. Először úgy érezte, saját lelke titkos mélyéből tűnt elő a két emberi alak, olyan váratlan, olyan meglepő volt, mint valami jelenés. Elcsodálkozott, a szíve boldogan megdobbant. Még félig álmodozott, s az Ég olyan tüzesen vörös volt, a fényküllők olyan magasztosan fényesek, hogy nem tudott különbséget tenni látomás meg valóság között.

De aztán jobban megnézte őket, s boldogan megdobbanó szíve összefacsarodott a félelemtől. Vajon mi jó jöhet a világból? Minden idegentől megfélemedett, minden férfiban a fenyegető világ gonosz követét látta.

Az egyik férfi karcsú volt, egyenesen lépkedett a sok-sok éven át kitaposott, kanyargó gyalogösvényen. Fején fehér kendő, vállán fehér átalvető ruha, mellkasa mezítelen, combja körül csíkos, redőkbe szedett rövid ruha, lábszára egyenes és könnyed. Barna arca fölragyogott a fényben, s a szeme távolról is úgy csillogott, mint a drágakő. Vállán kicsiny iszákot vitt, jobbjában hosszú botot, nyilván méltóságának jelét. Jozabét a közeledő férfiú egyszerű ruházata ellenére is megérezte, hogy előkelő ember, s félelme még csak nőtt.

A fiatal férfi mögött görnyedt öregember battyogott nehézkesen, szemmel láthatóan fáradtan. Kopasz fejéről vállára csúsztatta a kendőt, nagy orra előrehorgadt, mint egy csőr. Sovány mellkasa izzott a vörös világosságban, mint a réz. Vékony lábszárát rosszul megkötött, barna ruha verte, térde előrecsuklott minden lépésnél, görbén járt, maga volt az élő kedvetlenség. Botjával úgy araszolt, mintha dühösen beleszúrta volna a kemény földbe, s csak nehézkesen tudta volna kirántani. Jozabét azonnal látta, hogy ez a rosszkedvű, fáradt öreg a büszke fiatalnak rabszolgája, de érthetetlen volt, miért nem viszi ő az iszákot, miért az előtte haladó úr. Ez még jobban megzavarta Jozabétet.

Mikor néhány lépésnyire voltak a háztól, megálltak, s az úr könnyed intéssel előrebocsátotta a szolgát. Maga botjára támaszkodva nyugodtan várt. A szolga pedig az asszonyhoz cammogott, hódolatteljes mosolyt erőltetett szíjas arcára, térdig hajolt, kitárta mindkét karját, mintha hercegnőt üdvözölt volna. Rekedtes hangon mondta:

- Köszöntelek, úrasszony, békesség legyen veled és egész házadon.

Jozabét fölállt, már korántsem a régi, egyetlen mozdulattal, ahogy a szarvasünő kel föl pihenéséből, hanem öregesen, nehézkesen. A hódolatteljes köszönés megdobogtatta szorongó szívét, jobbját restelkedve a homlokához emelte, barna arca könnyedén elpirult, mint egy leánykáé.

A rabszolga folytatta:

- Uram, Uszirszafi, a kereskedő tisztelettel kérdeztet, úrasszony, megengeded-e, hogy eléd járuljon, köszöntsön, hódolatát bemutassa?

Jozabét még magához sem térhetett e tökéletes udvariasság láttán, mikor a fiatal férfi elébe járult, leborult a földre, botját elvetette, ahogy királyi személy előtt szokás.

- Kelj föl! Kelj föl! - kiáltotta Jozabét ijedten, s akaratlanul lehajolt, megfogta a férfi vállát, hogy azonnal fölsegítse méltatlan helyzetéből. Hiszen ő csak asszony, méghozzá héber asszony, úrnő ugyan ebben a szegény házban, maroknyi népe előtt is a főpap tisztelt felesége, de egy szemmel láthatóan előkelő egyiptomi úr előtt mégis senki és semmi. Jó szeme volt Jozabétnek, most már bizonyos volt benne, hogy az egyszerűen öltözött, egyetlen rabszolgával utazó Uszirszafi kereskedő, akinek különös járását-kelését titokzatos mesékkel magyarázták az emberek, valójában nagyon előkelő személy. Talán az Isten angyala, malaák Élohim kereskedő alakjában, égi követ, a Láthatatlan Birodalom látható hírnöke.

A férfi fölemelkedett, s ekkor a csodálkozva félreálló rabszolga különös jelenetnek volt szemtanúja. Már az is merőben szokatlan volt, hogy ura előreküldte az egyszerű héber asszonyhoz, megparancsolván, a legillendőbb hódolattal kérjen engedélyt közeledésére. Hát még amikor látta, hogy ura ölelésre tárja karját, mosolyog, Tutu kővé meredt a bámulattól.

- Fiam - leheli az asszony, s ráborul a herceg vállára.

- Anyám - mondja ő, s magához öleli, megcsókolja az asszony arcát kétfelől, szelíden simogatja a fejét... s az asszony sír, könnyei elöntik a herceg vállkendőjét.

Így álltak, összeölelkezve, hosszasan. Mósze egyre simogatta anyja fejét, a kendő leomlott Jozabét hajáról. Őszes volt már bizony, őszes a sűrű, fekete haj, feje úgy feküdt a vállán, mint madár a fészkében, szemét behunyta, hogy ne lásson, csak érezzen, vagy jobban lásson, mint ahogy testi szemmel lehet. Barna karja szorosan fonódott Mósze erős válla köré, alakja meg-megrándult a boldog zokogástól.

- Fiam! Fiam! - mondta el-elfúló hangon. - Tudtam! Én tudtam! Mindig tudtam!

- Jól tudtad, anyám - dicsérte Mósze halkan, mint egy gyermeket. - Itt vagyok, hazajöttem. - S kibontakozva az ölelésből, már ismét szokott nyugodt hangján kérdezte: - Hol van atyám? Hol van a bátyám? Hol van a néném?

És leült a küszöbre, mint egy fáradt utas, aki hazaérkezett.

Tutu is letelepedett a hatalmas fügefa alá a senyvedt fűbe. Ámulva nézte őket, nem tudta megfejteni a különös jelenet titkát.

Jozabét kigyönyörködte magát a fiában, maga is leült Mósze mellé, mintha már nem bírta volna tovább a váratlan boldogság terhét. Majd fölugrott, évekkel fiatalodva, a házba ment, fölszította a tüzet, korsókkal, fazekakkal zörgött, megint kiperdült, újra meg újra elnézte a fiát, megsimogatta, nevetve törölte le kibuggyanó örömkönnyeit, szava elakadt. De Mósze azért megtudta, hogy Amram a Tízek társaságában tanít, napnyugtakor hazajön, Mirjam a környékbeli házakat járja, mert ma van a kényszermunkások számára folyó élelmi gyűjtés napja, Aharon pedig... jaj, Aharon szintén ott görnyed valahol a téglavetők között, tűri a hajcsárok szidalmait, talán botütéseit is, vagy már nem is él, hiszen őt jobban gyötrik, főpap fia... S megint eleredtek Jozabét könnyei, de most már keserű bánatában.

Aztán kikérdezte Mószét, miért jár-kel a tartományban, miért adja ki magát kereskedőnek, mi kényszerítette erre a fárasztó, nem is veszélytelen életmódra. Mósze mindössze annyit mondott, hogy meg kell ismernie a nép életét, amely gyermekkorában testét-lelkét táplálta. A fügefa alatt pihenő Tutu megint nem érte föl ésszel, miért nem szól a herceg mérhetetlen hatalmáról.

Megérkezett Amram. Méltóságteljesen, hallgatagon szemlélte a küszöbön ülő idegent s a távolabb heverésző öreg rabszolgát. Tétovázott egy kicsit, szokása szerint marokra fogta már szürkülő, nagy szakállát, bozontos szemöldökét összevonta, de aztán fölragyogott öreg arca, szeme kigyúlt, s halk, vastag hangon fölkiáltott:

- Csak nem a Fiú ül atyja házának küszöbén? Ekkor Mósze fölpattant, mélyen meghajolt atyja előtt.

- Fogadd házadban a Fiút - mondta alázatosan - olyan szívvel, amilyennel valamikor térdedre ültetted.

A két férfi erősen összeölelkezett, megcsókolta egymást. Amram nem szólt, restellte volna, ha elcsuklik a hangja. Erős keze remegett, fejét elfordította, szemét fia vállához törölgette, titkolta kibuggyanó könnyeit. És a Fiú vállkendője már nedves volt anyja könnyeitől.

Hirtelen bukott alá a Nap, a vörös lángolás még fönn villódzott az Égen, de már halványan remegett Sálem csillaga. Ekkor tetőtől talpig fehérben, dúdolgatva megérkezett Mirjam is, mint egy jelenés az alkonyati homályban. Egy pillanatra megtorpant, majd hirtelen fölragyogott az ő sötét, bársonyos szeme is, elkacagta magát, s egyenesen Mószéhoz futott. Olyan könnyed volt most a futása, mint tizenkét éves korában, mikor a folyampartról hazafelé szaladt, hogy elhívja anyját a vízből kiemelt kosárkához.

- Öcsém! Öcsém! - kiáltotta csengő hangon. Leborult a küszöbön ülő Fiúhoz, átölelte lábszárát, fejét a térdére nyugtatta, pihegett az örömtől.

Együtt voltak hát mindnyájan, csak Aharon hiányzott. A kényszermunkás, aki valahol idegenben, tán egy város épülő falain, tán egy távoli határerődítmény mellett nyögve dől a puszta földre, sajgó vállát simogatja, feltört lábát kenegeti nyálával, miközben elsuttogja estéli imádságait káromkodás, szitkozódás, panasz, jajszó, kétségbeesett röhögés lármájában. Mósze talán látta is, de nem ismerte meg a sok ezer között. Az utasok megmosdottak a fügefa alatt, Mirjam öntötte a vizet Mószéra is, a rabszolgára is. Jozabét mind a kettőjük vállát, lábát bekente olajjal. Az estebéd időközben megfőtt, az a fajta zöldséges leves, amit Mósze gyermekkora óta szeretett. Amram meggyújtotta a mécseseket, mindnyájan körülállták az asztalt, a kevéske kenyér, a csorba kőedényben párolgó étel olyan volt a libegő lángocskák fényében, mint áldozat az oltáron. Tutu az ajtó mellett állt, mint rabszolgát nem illette meg más hely, meg aztán idegen volt, más isteneket imádott, másféle módon. De azért nem küldték ki a házból, Amram ugyanis így vélekedett:

- Akárhogy nevezi isteneit, istennőit, akármilyen szánalmas képekben ábrázolja is őket, Él Saddáj, istenünk, mindenekfölött való egyetlen Isten, az ő alkotásai az összes istenek, az ő gyermekei, akik faragták, festették, imádták őket... A szolga tehát legyen a házban. Kiddus után pedig üljön velünk az asztalhoz.

Kiddus után valóban közéjük ült Tutu is. Éppen Aharon szokott helyére, Aharonéra, aki éppen olyan rabszolga, mint Tutu, de szigorúbb úr hatalma alatt senyved.

Együtt eszegették a régi otthonban az Amram által megtört s kiosztott savanykás kenyeret, hörpölték a zöldséglevest a csorba kőedényből. De bor nem volt a serlegben. Amit a hatóság meghagyott, a kényszermunkásoknak kellett. Újra meg újra kérdezgették Mószét, hogy került Gósenbe, miért hagyta el a Palotát, mik a tervei. A Fiú elütötte a kérdéseket, mosolygott, mindössze ennyit ismételgetett egyre:

- Látni akartam a népet s a nép nyomorúságát, amely keblére ölelt, testemet-lelkemet táplálta. És íme, egy kanál levest akartam enni anyám főztjéből.

Hát beszéltek ők. Amram a nép sorsáról, elnéptelenedő istentiszteletekről. Jozabét arról, hogy már régóta nem tartanak állatot sem, még kutyájuk sincs. Mirjam meg elmondta, hogyan adakoznak a kényszermunkások ellátására, s milyen sok a beteg asszony, gyermek. Tutu, jóllakván, módját ejtette, hogy a Látóhatár Városának fényéről, lakóinak becstelenségéről ejtsen néhány szót, közbeiktatván, hogy neki mint egykori szíriai hercegnek milyen nehéz látnia ezt a megdöbbentő rothadtságot Egyiptomban. Azt is megemlítette, hogy a kegyelmes herceg, mármint az ő gazdája, mindig úgy bánt vele, mint igazi herceggel, még az iszákot is ő viszi helyette. Ám most, ebben az átkozott tartományban nem tud méltó ellátásáról gondoskodni.

Mósze rápillantott, s ez elég volt, hogy elhallgattassa.

Az esti imádság elmondása után a nők visszavonultak kicsiny szobájukba, a rabszolga fáradtan álomra dőlt a fészerben, ahol azelőtt a tehén szokott állni, Amram meg Mósze pedig elballagott a folyam partjára a holdfényben. A két férfiúnak bizalmas megbeszélnivalója volt.

Ott, ahol egykor a csónak ringatózott kikötve a csacsogó vízfodrokon, s Amram feledhetetlen beszélgetése történt a két fiúval, letelepedtek a magas fűbe. A Hold mögöttük ragyogott, ezüstfátyollal vonta be a bokrokat, s hosszan csillogott a Nílus tükrén. Hideg, nedves esti szél lengedezett, a két férfi beburkolódzott kendőibe. Máris hullott a harmat, lucskossá tette a füvet, s a vén fűzfák halkan hullatták leveleikről a vízcseppeket. Távol úgy ragyogtak a piramisok, mint a jégkristályok.

Sokáig üldögéltek szótlanul az ezüstös fényben. Végre Amram megkérdezte:

- Hol jártál, mit láttál, s mit akarsz tenni?

Mósze összehajtott lábszárral ült, bokáját megmarkolta, mozdulatlan volt. Csak kendője lebegett a szellőben, arca árnyékba került, de nagy szeme égett, mint a drágakő. Csendesen beszélt, olyan nyugodt volt, mint aki magasan ül a világ fölött. Akadozva kereste a szavakat.

- Gósen alkirálya vagyok. Hogy miért, nem firtatom. Ha ellenségeim így akartak eltávolítani a király mellől, csak köszönetet mondhatok nekik, Isten eszközei, jót tettek. Ha pedig valóban elhatott valami ennek a tartománynak a jajszavaiból az ő füléig, mikor már az Egekre kiált, s engem mint félig-meddig hébert e jajszó csillapítása végett küldött ide, akkor még jobban kell szeretnem őt, mint eddig szerettem. Azonban lehet, hogy ellenségeim is küldtek s a király is. Mindegy, itt kell lennem, itt kell dolgoznom. De hogy becsülettel dolgozhassam, saját szememmel kell látnom a nép állapotát. És láttam.

- Hoj, hát alkirály vagy! - örvendezett Amram, marokra fogta szakállát, arcát az Égre fordította, nagy sóhaj szakadt ki melléből. - Micsoda áldás! Micsoda kegyelem! Az én szegény házamból került alkirálya ennek a szerencsétlen népnek!

- Sohasem felejtettem el azt a házat - mondta Mósze.

- És hogy mertél, hogy tudtál... mint Uszirszafi, mint kereskedő... - lelkendezett Amram. Ekkora csoda láttán elvesztette méltóságteljes nyugalmát. Még a kezét is Mósze vállára tette izgalmában.

Mósze ügyet sem vetett apja csodálkozására, hanem folytatta:

- Kérded, atyám, mit láttam. Mondhatnék neked valami újat? Íme, mindent megmondanak a csillagok! - jobbját fölemelte, az Égre mutatott. - Új korszakban élünk, de a régi még itt van, s gonosszá változott benne minden, ami azelőtt jó volt. A világ lesüllyedett, de még távol van a süllyedés legmélyebb fokától. És amilyen süllyedést látok a héberek ellenségeinél, ugyanolyant maguknál a hébereknél is. Nem állanak egyenesen, Ég és Föld között, ahogy embernek állnia kell, meggörnyednek, mint az állat, négykézláb másznak, szemüket a földre vetik, az Ég emléke is elhomályosul már bennük. A szolgaságban nemcsak az úr bűnös, hanem a szolga is. A szolgaság, atyám, nem oka a bajnak, hanem következménye. Ha az úr megtagadja istenfiúságát, zsarnokká válik. Ha a szolga elfelejti istenfiúságát, elaljasodik, és rabszolgává válik. Akik tudják, hogy Isten gyermekei, azt is tudják, hogy a szolga szintúgy Isten gyermeke. És akkor lehetetlenné kell válnia minden zsarnokságnak s minden szolgaságnak.

Amram mélyen elgondolkozott, majd így szólt: - Lassan, fokról fokra süllyedtünk a szolgaságba, fiam. Tegnap jobb volt, mint ma, tegnapelőtt jobb, mint tegnap. Lépésről lépésre ereszkedtünk le a lépcsőn, fiam, mindig csak egyet-egyet léptünk, egyet-egyet taszítottak rajtunk, s azt hittük, itt majd megállunk, holnap majd följebb hágunk eggyel. De hát ezen a lépcsőn megállás nincsen. Jobb lett volna, sokkal jobb, ha egyszerre, egyetlen durva taszítással löktek volna a mélybe, mert a zuhanásban éreztük volna, milyen magasról esünk, mi az, amit elhagyunk. És akkor kiáltottunk, kapaszkodtunk, védekeztünk volna...

- Igen, akkor a nép belekapaszkodott volna istenébe, s ha összetört volna is, szolgaságba mégsem süllyedt volna - helyeselt Mósze. - De, ahogy urai, mint mondod, fokról fokra süllyedtek lefelé, úgy kellett süllyedniük nekik is. Egymást taszították, egymást vonszolták a mélybe. Jól tudod, atyám, hogy azt nézték, ami tegnap volt s tegnap azt, ami tegnapelőtt, a különbség olyan csekélynek látszott, hogy nem riadt föl bennük a kétségbeesés hangja. Pedig bizony, ha állapotukat Istenhez való közelségükkel mérik, észre kellett volna venniök, hova vezet az út, milyen végtelen a legcsekélyebb eltávolodás is Istentől. Csak látszólag hajszálnyi, igazában mérhetetlen. Aki egy tapodtat tágít, a semmibe vész. És ha csak egy tágít is, magával sodorja valamennyit. Ezt látom én a saját szememmel.

Ahogy kisfiú korában föllázadt és toporzékolt minden igazságtalanság ellen, most is kigyúlt a szeme, kezét önkéntelenül ökölbe fogta, megfeszítette derekát.

- Gondolod, hogy mi is bűnösek vagyunk, nemcsak zsarnokaink, akik idáig juttattak bennünket? - töprengett Amram.

- Atyám - mondta halkan, szenvedélyesen Mósze. - Kit lehet szolgaságba törni? Aki gyenge. Ki gyenge? Aki nem hisz önmagában. Ki nem hisz önmagában? Aki nem hisz Istenben. Ki nem hisz Istenben? Aki nem ismeri őt. Ki nem ismeri őt? Aki nem keresi. Ki nem keresi? Aki nem törekszik visszatérni hozzá, hanem megelégszik a süllyedtség állapotával. Aki pedig ezzel megelégszik, atyám, az maga okozza saját szolgaságát.

- Dehát... dehát... - kapta föl a fejét Amram, s marokra fogta ezüstösen csillogó szakállát, kerek szemmel bámult a Fiúra. - De hát csak nem azt akarod mondani, hogy ez a nép jól érzi magát a kényszermunkában? Hogy önként adta oda a hetedik napot is, a szent napot, a nyugalom napját? Hogy szívesen hordja mindenét urainak, jómaga pedig boldog, ha könyöradományból élhet? Hogy akar sarat taposni, téglát vetni, falat rakni, földet ásni... miközben gazdag földjei parlagon hevernek, csordái, nyájai pusztulnak, szőlői elvadulnak, ruhája leszakad a testéről?

- Nem, nem - rázta a fejét Mósze. - De a szolgaságban nem az a rossz, hogy sarat kell taposni, téglát vetni, falat rakni, a földet parlagon hagyni, kifogyni marhából, juhból, húsból, tejből, gyapjúból, rongyban meztelenkedni... úgy enni meg a sovány ebédet, hogy a megtört kenyérhez egy korty bor sem jut! A szolgaságban az a rossz, atyám, hogy az ember négykézlábra ereszkedik, arcát elfordítja az Égtől, csak a földet nézi, a földet látja, túrja, nem keres mást. A szolgaságban az a rossz, hogy az ember olyasmiben keres mentséget, ami még mélyebbre taszítja. Azt hiszi, ha több kenyere, több olaja, lisztje, bora, gyapjúja, marhája, ruhája, ékszere volna, megszűnnék a szolgaság. Holott csak még borzasztóbb szolgaság lesz belőle: a jólét fennhéjázó szolgasága. Istent, Istent mutassátok meg a népnek, emeljétek föl a fejét akár erőszakkal is, hogy lássa az Eget, akkor nem lesz szolga a szegénységben sem.

- Hoj, ez nagyon nehéz, ha nincs mit enni. Ha az ember hátát iga és korbács görnyeszti a földre. Ha éjjel-nappal azt kell keresgélnie, amit a föld ad - sóhajtotta Amram. - Fiatal vagy te, fiam, fiatal és türelmetlen. Hol éltél? Amíg a házamban voltál, megvolt a mindennapi kenyér, s ha a népet elnyomták is, még nem jutott odáig, ahol most van. Fölemelhette a fejét, kereshette az Eget. Aztán a Palotába kerültél, arany, elefántcsont, lazúrkő... puha ágy, selyem, fátyol, ékszer... libasült, mártásos hal, mindenféle gyümölcs, ital... zene, tánc, ének, nevetés, szépség... festett, ragyogó asszonyok, csillagok még a szolgálók is... játék, szerelem, hatalom... Hoj, hogyan érthetnéd meg ezt a népet?

Csüggedten lehajtotta szakállas fejét, szemét behunyta, mintha látni sem kívánná azt az életet, ami Mószét, az ő fiát eltérítette az igazság tiszta látásától. Ebben a pillanatban idegenség férkőzött közéjük. Magány vette körül mind a kettőjüket, noha egymás mellett ültek, mint annyiszor, az elmúlt esztendők során. A Hold fenséges fénnyel árasztotta el őket, a folyó felől csípős szellő fújt, üres, néma volt a tájék, s ők mintha nem is látták volna egymást. Hallgattak egy ideig, nézték a végtelen, csillogó folyót, a hályogos vízen föl-fölcsapódó halak cuppanását hallgatták. Aztán Mósze megszólalt:

- Atyám, nem szólhatok arról, hogyan tanultam, s hogyan léptem át a Halál Kapuját. Ez titok, megérted, hogy hallgatnom kell róla. Csak arra kérlek, távoztasd el szívedből a szomorúságot, tépd ki a bizalmatlanságot, fordulj felém azzal az atyai szeretettel, ami most is forrón buzog benned irántam. Gondold meg, ha ez a nép valóban Isten gyermekének érezné magát, hagyta volna-e, hogy napról napra egy fokkal mélyebbre taszítsák? Nem, mert aki az első megaláztatást elutasítja, nem lehet szolgává. Gondold meg, egyszer el kellett érkeznie a lázadás pillanatának is. A támadásénak. Az élet föláldozásának az életért. Ez a nép nem lázadt. Még a pusztába sem ment ki, mint Efráim.

- Efráim csaknem elpusztult - vetette ellen Amram komoran.

- Elpusztult, mert egyedül volt. Magára hagyták, de megmentette hitét, a becsületét, az emberségét. És jóllehet, ottveszett istene, Já is, mégsem ingott meg a belehelyezett hite. Új képet alkotott neki...

- Csak nem követhetjük? - csodálkozott Amram. - Él Saddáj, az egyetlen, igaz Isten, Ábrahám, Jiszhak, Jákób Istenének népe nem követhette a faragott bálványt, a véres Ját!

- Nem - bólintott Mósze. - Igazad van. Él Saddáj népe és Aleyan Baál népe és Mót népe és Aséra népe és a többi isten népe nem követhette Ját. De lásd, lenne-e ennyiféle isten, ha mindenki az Istent, az Egyetlent kereste, ismerte volna? Azt se feledd, atyám, hogy az embereknek éppen a lehetetlent kell tenni. Amikor éhsége földre görnyeszti, fölállnia, kiegyenesednie, az Égre néznie. Amikor maga az egész világ süllyed és sötétül, megállnia szilárdan, visszafordulnia, a Fény felé küzdenie magát. Ó, még a fák, a füvek is fölfelé törekszenek, a Nap fényében fürdetik fejüket, kitárják ágaikat, kibontják leveleiket, megnyitják virágaik kelyhét, noha gyökereik mélyen a földbe nyúlnak, és ki nem téphetik őket, ha pedig kiszakadnak, végük. Igen, lehetetlent kívánnak ettől a néptől, mert lehetetlent kíván tőle Isten! - Egyre hevesebben beszélt, egyre folyamatosabban, jól megfontolva, öklével a térdét ütögetve, égő szemmel, sugárzó arccal. - Azt kívánja, ne zuhanjon a világgal együtt, hanem emelje magához a világot. Azt kívánja, minden erővel, mindenáron, minden kétségbeesést legyűrve álljon meg, forduljon meg, térjen vissza, ha csetelve-botolva, éhezve, megsebezve, megszaggatva, mezítelenül, körmével kapaszkodva, törött csonttal is, a halálba is menjen, fusson Istenhez. Hordja le a hegyet, ha meghágni nem tudja, ússzék át a tengeren, ha csónakja nincs, törje be puszta öklével az Egek boltozatait, tudja, tudja, hogy Isten gyermeke, ott a helye Isten térdén, s vele együtt oda kell visszajutnia a világnak is. - Kitárta karját, a Hold az arcába világított. - Mindennek, mindennek, atyám, a csillagoknak is, minden világnak, valamennyinek, ami valaha volt, és valaha lesz... - Amramhoz fordult, kezére tette a kezét. De hiszen te tudod, tőled tanultam, mikor még alig nyiladozott az értelmem... és mindent, amit azóta megtanultam, erre a tudásra építettem... Miért borít el hát az öreges sajnálkozás, miért nem az értelmedre figyelsz, kemény, isteni értelmedre?

A főpap lehajtotta fejét, szakállát tépdeste. Nehezen lélegzett. Így ült sokáig szótlanul, önmagával tusakodva. Aztán föltekintett, arca bűnbánó volt, mint egy gyermeké.

- Fiam - mondta igen halkan, alázatosan. - Az atyák tanuljanak gyermeküktől. Szememet elhomályosították a könnyek, amiket népem sorsának láttán sírtam. A férfi dolga azonban nem a sírás, hanem a látás. Kinyitottad a szememet. Jobban ismered Istent, mint én, az ő főpapja. Most mondd még meg, mit kívánsz tenni. Mósze elmondta.

- Miután látok, atyám, tennem kell. Azt teszem, ami a legkönnyebb, szégyellem magam miatta, de nincs más választásom. Könnyíteni fogok a nép sorsán, vigyázok az igazságra, védelmezem az emberi méltóságot. Kenyeret, ruhát, földet akarok adni az embereknek. Vetéseket akarok látni, hallani akarom a cséphadarók csattogását. Dalt akarok hallani, atyám, nevetést... Amit egy király, akinek hatalma jóformán semmi, megtehet, én megteszem.

- Szüntesd meg a kényszermunkát! Szüntesd meg az elsőszülöttek elrablását! Tedd, hogy a szüzek méhe megnyíljék - kiáltotta Amram sürgetőleg.

- A kényszermunkát nem szüntethetem meg - felelte Mósze csaknem hidegen. - Az egész emberiség sorsa kényszermunka. Ez a királyok törvénye, ez volt Amenhotepé, ez Eknatoné, ez lesz a többié is. A kényszermunkától csak magatok szabadíthatjátok meg magatokat. Úgyszintén oda kell adnotok az elsőszülötteket is, mert ez ugyanolyan királyi törvény. Magatoknak kell megszabadítanotok elsőszülötteiteket, s bizony meg is szabadulnak, mihelyt megismeritek Istent, akinek odaszánhatjátok őket. Most Atoné ők vagy a Jeoré, ha Atonban nem tudjátok megismerni az egyetlen, igaz Istent. És szüzeitek méhét majd ugyanazon Isten nyitja meg, akinek önként, örömmel adjátok elsőszülötteiteket. Eledelt és igazságot adhatok nektek. Istent nem adhatok, ha magatoknak nincs. Amíg Játok, Aleyánotok, Mótotok, Asérátok, mindenféle bálványotok van, s annyi istenetek, ahány nemzetségetek, a szolgaság nyomorúsága nem szűnik meg rajtatok.

A Hold magasan lebegett, az Ég olyan áttetsző volt, hogy szinte túl lehetett látni rajta a végtelenségbe. A bokrok olyanok voltak, mintha mozdulatlan füst telepedett volna a síkságra, zöldes, néhol világosabb, könnyebb, néhol sötétebb, nehezebb füst. Egerek motoszkáltak a fűben. A távoli piramisok csúcsán fény sugárzott.

Sokáig hallgattak, nézték a Holdat.

- Kemény szavak ezek - mondta végül Amram.

Mósze mosolygott. Miért volnának kemények? Atyja annyira megfáradott, megöregedett már, hogy fél az igazságtól? Ez az egyszerű, tudós, hallgatag ember odaadta volna magát az érzelmeknek? Hát akkor ki kell ragadni belőlük. Férfiú dolga a tudás, asszonyoké a sírás.

- Csak kétféle módon lehet megmenteni ezt a népet - mondta kissé akadozva, a hosszú hallgatás után ugyanis keresgélnie kellett az alkalmas héber szavakat, s a hangsúlyozása is megint erősen egyiptomias volt. - Az egyik mód az, hogy az egész világot egyszerre emeljük ki a mélységből. Mindenestül és egyszerre, igen. Ezzel próbálkozik a király. Amit ő akar, csaknem kétségbeesett munka. És mennél tovább halad benne, annál kétségbeesettebb. Igazán reménytelennek kell mondanom. A láthatatlannak képzelt Nap istenségét akarja elfogadtatni az egész világgal, Atonét, az Egyét, az igaziét, akit az ember valaha színről színre látott, s akitől elszakadt. A király, mint maga mondja, az Igazság Megvalósítója, s annyira irtózik minden hazugságtól, hogy írásaiban nem használja Maatnak, az igazság istennőjének jelét sem, mert vallja, hogy csak egy Isten van, Aton, a többi pedig csupa silány hazugság. Meg akar szüntetni minden háborút. Még akkor sem akar kardhoz nyúlni, ha a Birodalom belepusztul. Mert Aton a jóság, a kegyelem, a szeretet, az áldás, minden, ami létezik, Aton édes gyermeke. Virágot, illatszert, tejet áldoz Atonnak. De hányan értik meg ezt az Istent? Megértik-e a népek, melyek az erő istenében hisznek, Ámunban, Baál Hadadban, Jában, Anatban, Istárban, a térdig vérben gázolókban, akik vállukat embervérben mossák? Azokban, akik vihar szárnyán repülnek, dörgésük megrettenti a szíveket, villámot csóválnak a világ fölött, hegyeket szakítanak szét, meghasogatják a földet, föltornyozzák a tenger vizét, s embert, embert kívánnak áldozatul? Haj, atyám, Aton túlságosan magasan lebeg az emberek fölött, túlságosan elérhetetlen, érthetetlen, megfoghatatlan. Aton nem fuvolázik a parti nádasokban, nem üldögél kutak peremén, nem lakik kőben, fában, vízben, nem tekint a templomok szentélyeiből híveinek sokaságára, nem mond jóslatokat... Hányan értik meg őt? Most, hogy a király Ámunt letaszította, templomait bezáratta, a nép elkeseredve várja a szörnyű büntetést, reszket félelmében, Gyűlöletes Álmodozónak nevezi a királyt. Aton oltárai állnak ugyan, folynak az áldozatok, az ünnepeket megülik. Ámunnak nincsenek már ünnepei, de kik vallják Aton hitét? A király néhány bizalmas híve, akiket a mélyből emel föl, egyszerű származású emberek. Az előkelők közül azok, akik szent kötelességüknek tartják szolgálni a királyt, mert Isten ő s a Nap Fia. Meg akik hatalmukat hozzákötötték. Ázsiában pedig, Ázsiában is épültek templomok Atonnak, áldoznak is oltárain, megtartják ünnepeit, éneklik a király himnuszait, imádságait, de kik? Ó, atyám, csak az oda küldött papok, tisztviselők, a katonaság magasabb rangú tisztjei. Meg néhány egyiptomi kereskedő, aki hűségét fitogtatja a király iránt. A nép? Bizony a nép továbbra is saját véres isteneit, istennőit imádja a régi borzalmas szertartások szerint. És máris várja a pillanatot... az alkalmat - tette hozzá némi töprengés után, hogy jobb szót válasszon -, amikor majd ledöntheti azokat a templomokat, felkoncolhatja papjait, fejjel lefelé a falra akaszthatja a tiszteket, elűzheti a katonákat... Katonáink ma is csak csúfolják Atont - tette hozzá s legyintett, visszagondolván a saábai ostromra. - A királynak tovább kell mennie az úton - folytatta ismét tárgyilagosan. - El kell törülnie Ámun után valamennyi isten tiszteletét. Be kell záratnia templomaikat. El kell űznie papjaikat. Össze kell törnie képeiket. S mi lesz ebből? Mi lesz? Mit tesz a nép, ha elveszik tőle Hápi-bikáját, Sebek-krokodilját, Ptáht, Hort, Chnumot, Maatot, Hathort? Bizony, atyám, össze fog omlani a Birodalom. A világ istenei máris szövetkeznek, hogy elpusztítják az Egyet. Hát ha majd Egyiptom istenei is fölkelnek hatalmuk védelmében? Milyen pusztítás lesz abból? Jól mondta Szinuhe, a királyi koponyalékelő részegségében: össze fog csapni a tenger, s minden elmerül benne, ami most él és virágzik.

- S ebben a tengerben el fog merülni a héber nép is? - kérdezte Amram igen halkan. Fölhúzott térdére könyökölt, szakállát fogta, figyelmesen hallgatta a Fiú fejtegetéseit.

- Ebben a tengerben el fog merülni a héber nép is - mondta Mósze atyja szavait ismételve. - A világ nem emelkedik egy fokkal sem följebb, hanem még mélyebbre süllyed. Mert Aton ilyen silány módon nem győzhet, az istenek pedig helyreállítják ugyan hatalmukat, ürességük mégis nyilvánvalóvá lesz. Marad a puszta fegyver, az erőszak, a félelem, a nyers világi hatalom. A vad birok életre-halálra, könyörtelenül.

- Hát akkor te miért szolgálod mégis a királyt? - kiáltotta csodálkozva Amram.

- Atyám - felelte Mósze kissé szomorúan -, én Aton első rendbeli beavatott papja vagyok. Tudom, az ő ügye az egyetlen ügy az egész mindenségben. Amíg az ő ismeretére el nem jut minden ember, az élet üres, meddő, hiábavaló és gonosz. Ezt nem kell megmagyaráznom neked, atyám, Él Saddáj főnapjának. A király Aton fia, őt szolgálja minden gondolatával, tettével, egész valójával. Nekem tehát szolgálnom kell őt. Én tudom, hogy Aton ideje még nem érkezett el, a világ, az ember rohan a sötétségbe, zuhan a mélybe, az idők teljessége pedig, amikor mindennek meg kell fordulnia, hogy visszatérjen Atonba, még nem érkezett el. De a király nem tudja. Ha tudná, másképp cselekedne. Magam is kifejtettem előtte a tennivalót. Kicsiny, beavatott csoportból kell egyre nagyobb, egyre erősebb sereget alakítani, megingathatatlan sziklát, s arra építeni Aton Birodalmát. Hogy áldozatul ne essék az alantosoknak, az emberiség söpredékének. De erre a munkára képtelen...

- Hát akkor... hát akkor mit lehet tenni? - töprengett Amram gondterhesen.

- A másik mód, atyám - folytatta Mósze ismét fölélénkülve -, az, hogy ki kell menekülni az összecsapó tengerből. A keskeny úton, az egyetlen úton.

- Kimenekülni? Hogyan? Hová?

- Össze kell szedni népedet. Össze kell szednie a népednek önmagát. Föl kell emelnie a fejét, ki kell egyenesednie. Meg kell látnia az Eget ismét. Haj, atyám, hányszor hallottam a keserű kiáltást utamon: elhagyott minket istenünk! De azt nem, hogy: elhagytuk Istent. Hányszor a siránkozást: istenünk elfordította rólunk az arcát! De azt nem, hogy: elfordítottuk arcunkat Istentől. Hányszor a csüggedt panaszt: istenünk nem tekint ránk? De azt nem, hogy: nem tekintünk Istenre. Hányszor a könyörgést: istenünk, bosszulj meg minket! De azt nem, hogy: Isten, szeretünk téged! Istenünk, törzsünk, nemzetségünk, családunk istene, istenasszonya, de soha: Isten, mindenek Istene. Vajon elhagyja-e Isten azt, aki nem hagyja el őt? Elfordítja-e arcát arról, aki nem fordítja el arcát Tőle? Nem tekint-e arra, aki őrá tekint? Hűtlen-e ahhoz, aki Hozzá hű? Távol van-e attól, aki a szívében hordja? Atyám, elveszítette ez a nép a józan eszét, mert elveszítette Isten igazi ismeretét. Azt hiszi, ha összeomlik a Birodalom, ő nem temetkezik a romok alá. Ha a tenger hullámai összecsapnak a romok fölött, ő nem vész el benne. Pedig az Isten tudata maga a lét, aki elveszti Isten tudatát, elveszti a létét.

- Ez igaz, fiam - helyeselt Amram. Szeme csillogott, nem tudta titkolni gyönyörűségét fia okosságában. - De láthattad azt is, hogy akkor, amikor lehet, ez a nép megüli ünnepeit, áldozik, imádságait buzgón énekli... az oltárok állanak, még száll róluk a füst, noha vékonyabban és keserűbben, mint régen.

- Igen, igen - bólintott Mósze, de a holdfényben látni lehetett, hogy ajka fanyarul megrándul, szemét pedig behunyja egy pillanatra. - Igen - ismételte -, ünnepek még vannak... Áldoznak is, imádkoznak is... Régi törvényeikhez, szokásaikhoz ragaszkodnak... De hát Isten ismerete ez? - kiáltott föl hirtelen. - Nem! Puszta, üres szokások ezek, atyám, vagy még inkább varázslatok, Aleyan Baál, Mót Baál, Já Baál meg a többi véres, mocskos, silány, parázna, gyűlölködő, bosszúvágyó isten varázslata. Hová lett Ábrahám, Jiszhak, Jákób istene? Hiszen Ábrahám azért vonult ki hazájából, hogy tisztán megőrizze istenének alaktalan alakját. Atyám, ha ez a nép meg akar menekülni, össze kell törnie isteneit! Újra meg kell ismernie atyái Istenét, akit a szívében hordoz.

- Él Saddáj már csak a mi szívünkben él, a Lavju-törzs maradékának szívében - helyeselt Amram büszkén, jól marokra fogva csillogó szakállát. - Örömkönnyek szöktek a szemembe, fiam, igaz szavaid hallatán.

- Van még egy töredék ebben a népben - folytatta Mósze -, amely nem lett hűtlenné az egy, igaz, láthatatlan, megfoghatatlan, ábrázolhatatlan Istenhez. Miért nem megy ki ez a nép a pusztaságba, mint Ábrahám?

- Hagyjuk itt hazánkat, ahová Jákób vezetett, áldott az emléke mindörökké? - döbbent meg Amram. - S vesszünk, mint Efráim népe?

- Hazátokat? - kérdezte Mósze csodálkozva. - Hát hol van hazája embernek e földön? Nem Isten-e a hazája? Nem benne és nála van-e a haza? Nem hozzá kell e hazafutnia? Haza! A szolgaság földje, a nyomorúságé, az elaljasodásé, a siralomé, a félelemé, az átkozott rabszolgaságé és kényszermunkáé: haza! Csak mert Jákób vezetett ide az éhínség idején. A bálványok, a gyűlölet, a fegyver földje: haza! Atyám, ne zárkózzatok be házaitokba, rémüldözvén a szabad pusztaság veszedelmeitől. Ne korlátozzák lábaitokat a szűk földdarabok, amikért fogcsikorgatva küzdötök, bár javarészt parlagon hevernek, s nem legelésznek rajtuk a régi kövér csordák, nyájak. Igazi hazánk a szívünkben van, ott hordozzuk Istent s a láthatatlan országot, ahova haza kell mennünk. Az ígéretnek azt a földjét, amiben őseink laktak, Isten színe előtt járván. Memrá szépséges ligetét, ahol, mint gyermekkoromban mondtad nekem és Aharonnak, Ábrahám egész családjával élt. - Büszkén kiegyenesedett, karját fölemelte, arca ragyogott a tündöklő holdfényben, szeme olyan lenyűgözően égett, hogy Amram moccanni sem tudott előtte. - Atyám! Törje össze ez a nép isteneit és istennőit, szabaduljon meg tőlük és varázslataiktól, boruljon le az egy Isten előtt. Tisztuljon meg testében-lelkében. Legyen a népek előtt büszkén járó nép, ahelyett hogy velük együtt kullog a nyomorúságban és a sötétségben. Tudjon elszakadni a földtől, ahol idegenek igájában, kényszermunkában görnyed. Törölje le keserű könnyeit, gondolkozzék. Némuljanak el siralmas panaszai, fogadja el a sorsát, vágjon neki a pusztaságnak. Menjen, menjen ki az emberek, a házak, a templomok, az istenek, a mocsarak, a szitkozódó felügyelők korbácsai, a téglák, a félig épült falak, az erődítmények közül, menjen, menjen fölemelt kézzel, az Égre tekintve. Keresse meg azt az ősi földet, amire már alig-alig emlékszik, Isten földjét... s hazája lesz mindörökké.

Ez még keményebb beszéd volt, Amram le is csüggesztette fejét a súlya alatt. Hogyan? Törje össze bálványait... ó, bárcsak megtenné. Tisztuljon meg testében-lelkében, emelje föl a fejét? Jaj, ezt kellene, így kellene, ezt tanítják a legjobbak. És kövesse az egy Isten hívását? Él Saddájét, a láthatatlanét, ábrázolhatatlanét? De lám, kézzelfogható isten kell nekik, azt mondják: "valóságos" isten. Megtűrik Lavju törzsének istenét, mondják, mondogatják, hogy őseik istene ugyanilyen volt. Főpapjaik még tudják, ő az igazi Isten, de csak maguk között, titokban, suttogva beszélnek róla. A törzsek pedig egészen elmerültek bálványisteneik imádásába. És már csak gőgből sem csatlakoznának a Lavju-törzs istenéhez. Igaz, Jákób istene ez volt, de már csak jámbor hagyomány... Ami pedig a legnehezebb: vonuljon ki az egész nép Gósenből fölemelt kézzel a pusztaságba. A bizonytalanba, az idegenbe? Itthagyva házait, földjeit, aklait - a hazáját? És keresse azt a hazát, amit Isten megígért neki, vagyis magát az Édent?

- Nagyon... nagyon nehéz ez... - dünnyögte csüggedten. - Fiam, ez lehetetlen.

- Mondtam már, atyám, hogy az Isten az embertől lehetetlent kíván. Aki nem tud hinni a lehetetlenben, annyi, mintha önmagát vesztené a tengerbe. Annak a részeg orvosnak igaza volt: össze fognak csapni a tengerek, csak az menekül meg, aki hinni tud a lehetetlenben. Istent, Istent adjátok vissza a népnek, atyám! Ha pedig kudarcot vall ez az erőfeszítés, jobb, ezerszer jobb, ha az egész nép elmerül, nevét letörlik a népek tábláiról... emléke is elvész. - Fölkelt, járt néhány lépést, az Égre tekintett, egészen más hangon mondta: - Itt az utolsó imádkozás ideje, atyám. Te öregecske vagy, fáradt a munkától. Imádkozzunk.

Kissé távolabb ment, kitárta karját, majd leborult a fűbe. S mintha megszűnt volna számára a világ.

Amram ott helyben borult le imádkozni. Hol előre-hátra hajlongott, hol fölegyenesedett, a Hold felé emelte karjait. Mintha a Holdat imádta volna, pedig Él Saddájt imádta, akinek a Hold csupán tükre a végtelen Űrben.

A csendet csak egy-egy bagoly rikoltása törte meg. A folyam apró hullámainak csacsogása betöltötte a világot ringató zsongással.

Távol a Sivatagban tutulni kezdtek a hiénák, mintha a Holtak Városának lelkei jajgatnának.

Másnap Szabbat volt. Mindnyájan fölmentek a hegyre. Amram felöltötte főpapi ruházatát, ékszereit, homlokán az aranyabroncs ragyogott. A szokottnál is nagyobb méltósággal végezte teendőit. Hangja messze szárnyalt, imádsága könnyekre fakasztotta a megcsappant számú népet. A szolgálatot végző papok, a zenélő, táncoló leányok arca révülten ringott. Magasra szállt az illatszerek kék füstje a kora reggeli Égre. Az emberek nem tudták, miért, de ilyen szép áldozaton már régóta nem voltak.

Uszirszafit senki sem ismerte meg, bár néhányan erősen figyelték, s keresgélték emlékezetükben az arcot, amit láttak valamikor.

Mósze félrevonult a néptől, nem kívánt szóba ereszkedni senkivel. Úgy látták, az egyiptomi szerényen félreáll, noha vonzódik a héberek istentisztelete iránt.

A nap beszélgetéssel, pihenéssel telt el. Amram a fűben ülve elmondta, hogyan vitázott Ábrahám az úr követével, ne pusztítsa el a bűnös várost, ha talál benne néhány igazat. Lassan, megfontoltan beszélt. Jozabét meg Mirjam szórul szóra ismerték a történet minden szavát, még a szüneteket is, amiket Amram időnként tartott, hogy szép lassú folyást adjon a történetnek, mégis mozdulatlanul csüggtek az elbeszélő ajkán, lélegzeni sem mertek néha. Arcuk kipirult, szemük ragyogott. Lustán, mégis feszülten ültek a fűben, ujjaik öntudatlanul játszottak egy-egy letépett fűszállal. Mósze atyjával szemközt heveredett a fűbe, úgy itta a történet szavait, mint a mélyről fakadt forrásvizet. Gyermekkora könnyű boldogsága bizsergette a szívét, s a történetben elmerülve, csodálatos mélységek és magasságok tárultak föl előtte. Tutu, a vén rabszolga is ott ült velük, foghíjas száját kitátotta, szemét kerekre nyitotta, arcán mosoly játszott.

Békesség, nyugalom, tisztaság és csend harmatozott rájuk a felhőtlen Égből. Valóban úgy érezték, a világ befejeződött, visszatért az időtlen szunnyadás állapotába, s egy világkorszak elteltével fog majd ismét tevékenykedni. Most semmit sem tud önmagáról, csupán az Istenről, akinek ölében elpihent. De ebben az Isten-tudatban benne volt minden tudat, ami az idők kezdetétől fogva kigyúlt.

Majd néhány látogató szállingózott Amramékhoz. Jobb-rosszabb ünneplőbe öltözött, szépen fésült asszonyok, egy-két hallgatag férfi. Mósze azonban nem vegyült közéjük, messze elgyalogolt a folyam felé. Egyedül akart lenni, ahol kíváncsi kérdezősködések, haszontalan panaszok nem zaklatják. Maga helyett ott hagyta Tutut, de szigorúan intette, el ne árulja egy pillantással sem, ki ő, mi volt utazásának igazi célja. Tutu állta is a parancsot, bár nehezére esett. Kalandjairól, különböző gazdáinak természetéről, a sokféle munkáról mesélt, amit végeznie kellett, gonosz úrasszonyokról, akik forró vizet loccsintottak a lábára, majd leszólta Egyiptom csodáit, a piramisokat, a templomokat, a palotákat, a szobrokat, hiszen ezeknél sokkal-sokkal szebbek, nagyobbak vannak az ő hazájában.

Mósze távol járt, a Nílus elhagyott partján, elmúlt évek nyomait kereste. A nagy fák, amelyek gyermekkorában boldog játékaikat látták, kidőlve korhadoztak a térdig érő sás között, a nagy kövek, amelyek mellett Aharonnal horgásztak, fürödtek, ugyanúgy feküdtek az iszapban, mint akkor. Bokrokat keresett, amelyek tövében hanyatt fekve az Eget bámulta, de most mintha odébb vándoroltak volna. Fészkeket, amelyekben csipogó fiókáit etette egy piros tollú madár. Messzire elcsatangolt, ráismert egy-egy képre, a tájak a régi fénnyel ragyogtak, s fölcsillantották a régi értelmet. Megkereste a helyet is, ahol hercegi anyja kiemelte kosárkáját a papírkáka bozótjából, s Jozabét először megszoptatta.

Mósze különös ember volt, fiam és tanítványom, mindig arra törekedett, hogy egész életét tudatosan lássa, egyetlen mozzanatát se hullassa el. Kitartó lelkigyakorlatai révén elérte, hogy földön csúszó csecsemő korából is voltak tiszta emlékei, képek, fények, árnyékok, alakok, ízek és érintések. Születésének homályos gyötrelmeit pedig visszahozta az időtlen múltból beavatásának ama szörnyű része, amikor lépcsőkön, sötét odúkon, folyosókon és kapukon haladt át, s egy-egy lélegzetért is keservesen küzdenie kellett. A teljes létet idézte tudatába Mósze, azt is, ami a halál után következik. Így kerekedett önmaga fölé, így látta, figyelte azt a Mószét, aki folytonos alakváltozáson haladt át az időben, s mégis mindig ugyanaz.

Magános kóborlásában, szemlélődésében mindent élesen látott, mégis mintha kívül lett volna a világon. Önnönmagán is. Látta, hogyan libegnek el a hajók vitorlái a messzeségben, hogyan úsznak a távoli, mozdulatlan piramisok, mint roppant háromszögű vitorlák, csúcsuk vörös, közepük fehér, aljuk fekete, élesek és sugárzók, az Égből vetődnek a földre, a földről ágaskodnak az Égbe, sima síkjukon izzó jelek. Látta a hajladozó pálmákat s a távoli város templomainak kapuormát. A virágsziromként csapongó flamingócsapatokat, a lomha gémeket, a cikázó fecskék nyilait s a ringatózó nádbugák tengerét. De úgy látott mindent, mint megfoghatatlan, testetlen fények rezgését s bennük önmagát, mint testetlenül lebegő-suhanó, tiszta tudatot.

Egyszer csak észrevette, hogy a Nap alkonyatra hajlik, a Sivatag finom porfellege vörösen izzik, mint a füst, az árnyékok megnyúlnak a földön. Ekkor mintegy visszatért a világba, s hazafelé indult. Szíve könnyű volt, minden porcikája megtelt erővel, mennyei nyugalom árasztotta el lelkét, szeme nyugodtan ragyogott.

Este a Béke csillagával együtt megint kigyúlt a hét kis láng, Amram megáldotta a kenyeret, asztalhoz ültek. Jozabét szemét egy-egy könnycsepp harmatozta be, azonban nem szólt, nehogy elárulja gyengeségét. Hiszen oly szép ez az este, s vége lesz ennek is mindjárt, a Fiú holnap ismét elmegy, ki tudja, hová. És mikor kerül újra a szerető fészekbe. A másik pedig, Aharon, Isten tudja, hol szenved, mikor, hogyan, milyen állapotban látják viszont, ha ugyan látják valaha. Amram töprengve hallgatott, lassan meregette kanalát az edénybe. Tutut magát is megérintette valamennyiök hangulata, szaporán csámcsogott, homlokán összefutottak a ráncok, tán a sok érthetetlen kérdésen törte a fejét, amivel találkozott.

Hajnalban fölszedelőzködtek. Mósze megint vállára vette az iszákot. Mikor indultak volna, Amram intett, s Mószéval együtt a házba ment. Kinyitotta a család kincsesládáját, a szent ruhák, ékszerek, régi aranytárgyak közül kikotort egy kis papírtekercset. Olyan tisztelettel fogta erős, barna ujjai közé, mint egy csodatevő gyűrűt vagy mint egy ritka pillangót. S így szólt a figyelmesen várakozó Mószéhoz:

- Fiam, ezt az írást egy öreg héber bábaasszony hozta éppen abban az időben, amikor születtél. Eltettem, mert, mint láttam, valamely régi imádság ez. Te jártas vagy a tudományban, előtted az írások kitárják minden rejtelmüket, a legvégsőket is. Szép, finom írás, könnyű kéz festette, a papír is finom, a festék drága, kiváló. Nem tudom, miért, de neked kell adnom az itt eltöltött nap emlékére. Valami már régen azt súgta nekem, hogy őrizzem meg, adjam neked, ha férfiúvá érsz. Tedd el.

Mósze csodálkozva vette el a kicsiny tekercset, kibontotta. Igen, könnyű kézzel írt sorok voltak, a festék nem fakult meg, olyan volt, mintha ebben a pillanatban írták volna. Népies írás, ügyesen, formásan összevont, folyamatos jelek. A papír kiváló, vékony, erős, sima, amilyent a Palotában használnak. Mósze különös meghatottságot érzett. Arcához emelte az írást: könnyű, távoli, édes illat szállt föl róla, kertek, virággal díszített asztal, áttetsző, rózsaszínű, halványzöld fátyolok, mosolygó, szelíd ajak, sugárzó szem, csillogó, sima csempék, oszlopok képét lebegtette föl a lelkében. Révedezve állt néhány pillanatig, arca komoly volt, de lágy.

Megköszönte az emléket, bőrövébe rejtette.

Megölelték, megcsókolták egymást, elindultak. Jozabét sírt. Istenem, az asszonyok sorsa! Mindig elbúcsúznak valakitől, aki a szívükhöz nőtt, mindig kísérnek egy kedves személyt, aki mintha meghalt volna. S mindig várják visszatérését, föltámadását, még akkor is, ha utolsó útjára indul.

Jozabét eltakarta arcát kendője sarkával, Mirjam sötét szeme hosszan tapadt a Fiú arcára. Mikor a kanyargó gyalogútra léptek, megállt, s határozott hangon így szólt:

- Te leszel a Szabadító.

Mósze megtorpant. Mindnyájan megálltak, Mirjamra tekintettek. A leány mosolygott. Nyugodtan állt, tetőtől talpig fehérben, barna arcán aranyos napfény s belső ragyogás. De legkülönösebb a szeme volt. Kitágult a sötét szem, mintha messze látott volna, túl az embereken, az egész világon, egy csodálatos alakot, aki itt van mellette, s mégis megfoghatatlan. Majd mintha közeledett volna az alak a messziből, s egyszerre azonossá vált volna Mószéval. Mirjam boldogan fölkacagott, megtapogatta Mósze karját, megfogta vállkendőjét, mintha meg akart volna bizonyosodni, hogy csakugyan itt áll, s igazán ő. Mindezt mintegy álomban cselekedte, éber álomban. A többiek pisszenés nélkül figyelték.

- Igen - ismételte Mirjam csengő hangon -, te leszel a Szabadító.

Még vártak egy-két pillanatig, de nem szólt többet. Arcának szokott kifejezése visszatért, szemében kihunyt a különös fény, tekintete mintegy visszafordult a világba, ajka úgy mosolygott, ahogy mindig. Gondtalannak, büszkének, igen nyugodtnak látszott.

Hogyan fogadták ezeket a meglepő szavakat?

Kigyúlt arccal, könnyel a szemükben. Amram is megrendült. Tutu úgy nézett hol Mirjamra, hol Mószéra, hol a héber házaspárra, mintha megőrült volna. Igen rosszul, egyiptomival, szírrel, foinikkal kevert nyelven beszélt, azt hitte, rosszul érti, amit hallott. De a Szabadító, a "masiakh" csak egyet jelenthetett, azt, hogy ez a herceg, az ő ura, a tartomány új alkirálya, akinek viselkedését eddig sem tudta fölérni ésszel, nem is ember, hanem égi követ, emberalakba öltözött isten. Olyan lény, aki, ha akar, fölemelkedhet a levegőbe, áthatolhat vastag falakon, vihart, földrengést támaszthat, megnyithatja a hegyek ormát, s tüzes folyamot áraszthat a földre, kettéválaszthatja a tengert, hullámait a hegyekre torlaszthatja... Egyetlen intéssel halálra sújthat minden gonoszt, megdicsőíthet minden tiszta szívet... És ennek az isteni férfiúnak ő, éppen ő a szolgája.

Mósze pedig komoran összevonta szemöldökét, elfordult, arca megmerevedett, fejét megrázta, s mint aki lehetetlen kívánság ellen szabadkozik, így szólt:

- Ne mondj ilyent, Mirjam. Senki sem szabadíthat meg senkit, csak önnönmagát. Igaz akarok lenni, de megszabadítani csak magatok tudjátok magatokat. - S Amramhoz fordulva nyomatékosan mondta, az esti vitára célozva: - Találjátok meg Istent, hogy megtaláljátok magatokat, s meg fogjátok találni a Szabadítót is.

Nem tudta, hogy gyermekkorában Mirjam azt mondta róla: "Nevét ismerni fogják az egész világon az idők végezetéig, ő lesz a héber férfiak között a legnagyobb." Titkolták előtte ezt a jóslatot, nehogy megrontsa a szívét.

- Amit most nénémtől hallottatok, ne említsétek soha - figyelmeztette őket Mósze, s elindult a gyalogúton.

Men-hotep, röviden csak Men, ahogy általában emlegetni szokták, nem tudta mire vélni az új alkirály eltűnését. Hetek múltak, mióta megkapta a Fehér Ház értesítését s a parancsot, hogy adja át hivatalainak azt a részét, ami a góseni kerület s a héberek ügyeit érinti, de Mósze nem jelentkezett.

Men-hotep eddig abban a megnyugtató tudatban élte ragyogó életét, hogy személye "urának szívében trónol", amint korábbi urának, Harmadik Amenhotepnek is a szívében trónolt. E kedvező helyzetért akkora hálát érzett a derék Nebmaare iránt, hogy elsőnek épített templomot székvárosában, Zo'an-ban az istenné lett király emlékére, mikor pedig másutt is épültek templomok, elhatározta, hogy Pa-Tumban s Pakuszban is épít egyet-egyet. De a váratlanul érkezett parancs elvette a kedvét. Némileg takarékoskodnia kell ezután. Mindamellett díszes fogadtatást készített elő Mósze hercegnek. Zenekarok gyakorolták a játékot, katonák a díszfelvonulást, leányok a táncot. A hajósok a Nílus keleti ágán a mulatságos hajócsatát, amit gyapjúval burkolt, ártatlan lándzsákkal fognak vívni. A legjobb akrobaták fáradhatatlanul dolgoztak kápráztató mutatványaik tökéletesítésén, edzették, gyakorolták magukat a birkózók is. Men kiterjedt birtokairól, amelyek egészen a középső Nílus vidékéig szóródtak szét, a falvak felügyelői maguk elé rendelték a parasztokat, akiknek az adóval, ajándékokkal el kellett számolniok, hajókon hordták Men szigorú írnokai elé a föld minden kincsét, a mesteremberek minden remekét, hogy Mósze herceg fogadásának egy hétig tartó ünnepén bőségesen legyen minden.

Minden megtörtént, aminek történnie kellett. Ám a napok múltak, és semmi hír. Men egyre nyugtalanabb lett. Felesége, Neferhotep, a királyi család távoli tagja, egyre kínzóbb kérdésekkel zaklatta urát. Szükség volt ezekre a kérdésekre? Hiszen ott tekeregtek magának Mennek a lelkében is, mint ágaskodó kígyók. Az alkirály már két postagalambot is menesztett a Fehér Házban levő előkelő rokonához, de csak annyi felelet érkezett, hogy a herceg eltávozott Aketatonból, már Zo'anban kellene lennie. Ez még jobban nyugtalanította a király szívében trónoló Ment. Nem talált magyarázatot. Csak nem ölték meg útközben Mószét? Csak nem süllyedt el a hajója? De hiszen egy herceg, a király testvére és barátja, a saábai hadsereg volt főparancsnoka, első rendbéli pap, a Kereszt tulajdonosa, s ki tudja, még mi, nem veszhet el, akár egy varrótű. És Men hosszasan tanácskozva feleségével, parancsot adott a készülődések folytatására. A vadászok felügyelője éppen a rendezendő vadászatok tervét terjesztette elé, az alkirály tehát elfogadta a terveket, s az agarak felügyelője megkapta a vadászatok felügyelőjének utasításait, hogy valamennyi kutyapecér tartsa jó állapotban a kutyákat, oktatásukat el ne hanyagolja. Azonban Mósze herceg nem mutatkozott.

Az alkirály valóban nem tudta, mit tegyen. Homályos szorongás fogta el, szíve olyan lett, mint a szivacs: üres és száraz. Mohón szívott be mindent, jót-rosszat egyaránt. Mi a helyes, mi a helytelen ilyen körülmények között? Egyik írnoka, Kanisár, aki a Krokodil-tó mellett folyó csatornamunkáknál tevékenykedett, már két levélben sürgette, küldjön élelmet a héber munkások számára, s Men nem értette, miért e szokatlan kérés. Hiszen a héberek maguk élelmezik a munkásokat időtlen idők óta, ez már csaknem törvénnyé vált, miért zaklatja hát Kanisár. Az alkirály magyarázatot kívánt, azonban az írnok csak annyit írt, hogy az élelemre sürgős szükség van, küldje azonnal. Nyomatékul mellékelt egy lajstromot, amelyen a legfontosabb élelmiszereket szedte számba. Az alkirály elképedt. Mikor azonban másik írnokától, a Chetem építkezéseinél tartózkodó Keniamontól is hasonló levelet kapott, elképedése megdöbbenéssé nőtt. Felesége tanácsára mégis úgy látta jónak, ha az élelem elküldéséről értesíti írnokait, kiadja a parancsot összegyűjtésére, de az útnak indítással még vár. Mert minden lehetséges manapság. Meghalhatott a Gyűlöletes Álmodozó, a gonosztevő, csak a híre nem érkezett el még idáig. Talán egyelőre titkolják a halálát, de már más ül a hatalomban, bizonyára Eye vagy Szenkaré, az előkelő ifjú, akit a király fiúutód hiányában éppen ekkoriban fogadott fiává. Avagy Ámun papjai lázadtak föl, s megölték a királyt? Tán már nem is Aketatonban tartózkodik az udvar, hanem Uészetben? Miért nem kap részletes utasítást a Fehér Házból? Mit csinálnak ott azok a léhűtők?

Men-hotep meg a felesége megállapodtak abban, hogy ha a nyugtalanító jelek csalnának, s baj nélkül múlnának el ezek a napok, mind a ketten Szokariba zarándokolnak, saját kezükkel építenek egy kis cellát a Hápi-bikák múmiáinak sírhelyénél, vezekelnek, megtisztulnak bűneiktől, s jámbor életet élnek azután.

Egy nap az alkirály éppen ügyes-bajos emberekkel foglalkozott fogadótermében, mikor rendőrfőnöke térdig hajolt előtte, és halkan jelentette:

- Uszirszafi kereskedő, akiről már szóltam egyszer - miután bejárta egész Koszemet, tegnap este megérkezett Zo'anba, s rabszolgájával együtt a Fehér Hal elnevezésű fogadóban aludt. A fogadó tulajdonosa egy Kaftból való fenchiú, nekem bizalmas emberem.

- No és? - csodálkozott az alkirály.

- Mit tegyek vele?

- Mit tett ő?

- Kegyelmes uram, bejárta egész Koszemet, kérdezősködött, firtatott, vizslatott, lázította a munkásokat. Megfordult a falvakban is. Végül meglátogatta a héberek törzsének egyik főpapját, Amramot. Mindenütt kereskedőnek mondta magát, de semmit sem vett, semmit sem kínált, raktárai nincsenek sehol, áruszállítmányairól senki sem tud. Egyszer éppen itt fogta el egy matszai, de csodálatosképpen elbocsátotta. Mikor kikérdeztem, ötölt-hatolt, végül kijelentette, inkább meghal, de nem beszél. Megkorbácsoltattam, hallgatott. Végül eleresztettem. Mit parancsolsz, kegyelmes uram?

Men-hotep húsos ajkát rágta. Elfeküdt székében, összevonta őszes szemöldökét, maga elé bámult. Kövérkés, húsos arcú, alacsony férfi volt, kissé nehezen lélegzett, különösen mostanában.

- Hagyd - döntött végül. - Hagyd és figyeld. Manapság nem tudhatjuk, ki kihez, hová tartozik. Kit milyen paranccsal, miért, hová küldenek! Hagyd és várj.

- Ahogy parancsolni méltóztatol, kegyelmes uram - vette tudomásul a rendőrparancsnok, maga is szálas, széles vállú, barna bőrű matszai.

Ezután néhány felügyelő következett, majd egy harmadik rendbéli pap, aki azon siránkozott, hogy hallomása szerint Őistensége minden isten, minden istennő templomát bezáratja, vagyonát elkobozza, papjait elkergeti, mi lesz Ptáh papjainak sorsa. Sovány, csontos, kopasz öregember volt a pap, vörös szemhéja reszketett, torkából alig tudta kiszorongatni a hangokat, teljesen össze volt törve. Men megnyugtatta, hogy ilyen törvényről nem tud, de azt hiszi, aligha kerül rá sor. Az öreg pap elgondolkozott, szaporán vakargatta fényes koponyáját, végre földerült az arca. Hálásan hajlongott, elment. Az alkirály töprengett, nem mondott-e valamit, amit nem kellett volna, de végre megnyugodott. Ő csupán hiszi, ilyen borzalmas törvényre nem kerül sor.

Ebben a pillanatban jelentette a főudvarmester, hogy Uszirszafi kereskedő kíván Őkegyelmessége lába elé borulni. Az alkirály szinte fölugrott székéből meglepetésében. Szíve megdobbant. Különös, bizonytalan érzés lepte meg, mintha hajón ült volna.

Uszirszafi belépett. Karcsú, nyugodt, fiatal férfi, egyszerű ruhában, ékszere jóformán semmi. Azonban tetőtől talpig olyan tiszta, mint egy előkelőség. Men először ezt látta szokatlannak. Aztán megijedt. Uszirszafi arca, különösen a szeme megdöbbentő volt. Men nem tudta, mi döbbentette meg, a nyugalma, a biztonsága, az átható ereje-e vagy megmagyarázhatatlan fénye. Olyan fény áradt az állítólagos kereskedő barna, ránctalan arcáról, olyan ragyogás sötét, nagy szeméből, amilyet az alkirály sohasem látott senkinél. Az az érzése támadt, hogy le kellene lépnie székéből, s a jövevény elé borulnia.

Uszirszafi lassan az alkirály elé lépkedett, könnyedén meghajolt, de nem szólt. Övéből tekercset húzott elő, homlokához, ajkához érintette, kibontotta, s egyenletes, csaknem halk hangon olvasni kezdte. Az alkirály már a tekercs megcsókolásakor elsápadt, szívében megcsendült egy kellemetlen, visító hang, nyomban rá felesége megtört hangját hallotta. "Ha baj nélkül múlnak el ezek a napok, elzarándokolunk a szent Bikák temetőjébe, megtisztítjuk lelkünket." Csüggedten érezte, hogy a baj nem múlt el, hanem éppen itt van. Akárhogy uralkodott magán, térde, állkapcsa gyengén remegni kezdett.

Az írásból kitűnt, hogy ez az Uszirszafi kereskedő, aki bejárta egész Gósent, akit kis híján elfogatott, maga az új alkirály. Őistensége testvére és barátja, volt főparancsnok, első rendbéli pap, Aton első prófétája... Hihetetlen. S egyszerre átfutott agyán minden kérdés, amire nehéz lett volna felelnie, minden várható és várhatatlan baj, ami fenyegette. Ha Mósze a királyi hajók valamelyikén jött volna, méltó kísérettel, rangjához illően, ha ünnepélyesen vonult volna be a Palotába, ha annak rendje-módja szerint történt volna a királyi parancs fölolvasása, az alkirályi szék átadása és elfoglalása, kölcsönös hajlongások, jókívánságok, baráti nyilatkozatok, szerencsekívánságok között, aztán istentisztelet, áldozás Aton templomában, lakoma valamennyi előkelőség jelenlétében, zene, tánc, vigalom... majd szórakoztató mutatványok sora, birkózók, tornászok, játékütközetek, végül vadászat az ősbozótban, a mocsarakban vízilóra, párducra... igen, akkor aggodalomra nem volna ok. Az ügyeket nyugodtan meg lehetne beszélni bor mellett, barátilag. Csakhogy ez a félelmes ember fölrúgott minden megszentelt szokást, még saját méltóságát is semmibe vette. Góseni csavargása arra vall, hogy nem utálja a hébereket. Nemhiába rebesgetik a Fehér Házban évek óta, hogy valójában héber vagy félhéber. Hát meghalt a király? Megölték? Men-hotep keserűen nevetett magában. Nem, sőt annyira él, hogy éppen ezt az embert küldte ide csaknem királyi hatalommal. Ezt a hébert vagy félhébert, aki nem átallotta egy szál rabszolga kíséretében bejárni kerületét, piszkos héber házakban enni, aludni, sőt itt-ott munkába is fogták némely ostoba barmok... Ó, jaj, igen, a rendőrfőnök egyszer olyasmit mondott, hogy Uszirszafit munkába fogták... sarat tapostattak vele, téglát hordattak, földet cipeltettek...

Vannak pillanatok, amikor az ember agyában a dolgok végtelen tömege zsúfolódik össze. Egyszerre kérdések és feleletek, aggasztó események, reményteljes mozzanatok, félelmes jelek, hírek, értesülések, biztató érvek, körülmények. Egyszerre remeg az ember a zuhanástól, s tágul ki tüdeje az emelkedéstől. Ilyen pillanata volt ez Men-hotepnek. S míg minden átkavargott elméjén, igyekezett előkelő úrhoz illően viselkedni. Nyugalmat erőszakolt magára, nyájasan tekintett a fiatal férfira, meghordozta sárgás szemét a terem ékes csempékkel díszített falain, bal keze önfeledten játszott a nyakában függő szkarabeusszal, jobbja könnyedén tartotta a királyi iratot. Jó volt most a mozdulatok, a viselkedés szertartásos formáiba kapaszkodnia, közben majd csak jóra fordulnak a dolgok. De azért a hangja is reszketett, meg a keze is, miközben ő is hangosan fölolvasta az írást.

Még van egy mentség - nyilallt át az agyán egy vakító gondolat. - Hátha Uszirszafi megölte Mószét, elvette a királyi levelet, s most vakmerően az alkirályi trónusra akar telepedni, hátha ez a ravaszul kieszelt terv valamelyik ázsiai király fejében fogamzott meg, talán éppen Aziruéban? Igen, hátha így akarják áttörni az ország egyetlen bejáratát, megfészkelni magukat a Deltában, s romba dönteni az egész birodalmat?

Egy új hikszoszi hatalmat építeni a Gyűlöletes Álmodozó országának romjain?

Tisztelettel visszaadta az iratot, arcába visszatért az élet pirossága. Világosbarna oroszlánszemét összehúzta, lomhán hátradőlt székében, hosszan nézte Uszirszafit. Óvatosnak kell lennie, ha végzetes helyzetében meg akarja állni a helyét. Mósze arca, szeme, nyugodt viselkedése, félelmes fölénye azonban bizonytalanná tette. Ha mégis a herceg volna, ügyetlen gyanúsításával örökre tönkretenné a maga, családja, egész nemzetsége jósorsát, tán a puszta életét is.

- Uram - mondta halkan, csaknem tagolva a szavakat. - Te mint Uszirszafi kereskedő jártad be a kerületet. Nálam is úgy jelentetted be magadat, mint Uszirszafi kereskedő, Őistensége levelét alattvalói s gyermeki hódolattal fogadom, pecsétje előtt leborulok. De tudnom kell, Uszirszafi, a tiszteletre méltó kereskedő áll-e előttem, vagy a királyi herceg, az isteni Család kegyelmes tagja?

- Aki a levelet hozta, Uszirszafi kereskedő. De aki fölolvasta, s most a te kegyelmes szádból is hallgatta, Mósze herceg.

Ekkor övébe nyúlt, s elővette a gyűrűt, amit csak a király testvére és barátja viselhet, a korlátlan hatalmú úr.

Men-hotep már messziről látta, miféle gyűrű ez. Ám azért ujjai közé fogta, szeméhez emelte. Így némi időt nyert, összeszedte magát. Méltóságosan lelépdelt székéből a három lépcsőfokon, térdig hajolt Mósze előtt, karját kitárta, arcáról nyájas, alázatos, mégis önérzetes mosoly sugárzott. Szó nélkül visszaadta a gyűrűt, s így szólt:

- Por és szemét vagyok a lábad alatt, kegyelmes herceg!

Mósze pedig föllépdelt a három lépcsőfokon, a díszes székbe ült. Men-hotep engedelmet kért, hogy átadhassa hatalmi jelvényeit. Ezután tapsolt, előhívatta tisztviselőit, jelentést tett az ügyek állásáról. Méltóságos volt, arcizma sem rándult. Mósze mindent a legnagyobb rendben találhatott: a munkák folytak, adót, mindenfajta szolgáltatást pontosan teljesítettek, Aton áldozatait nagy fénnyel, áhítattal mutatták be a templomokban, a király által kiutalt élelmet éppen most fogják elszállítani a munkásoknak, fennakadások, hanyagságok voltak ugyan ezen a téren, de mihelyt a szigorú ellenőrzés, amit Men maga végzett, kiderítette, nemcsak kemény megtorlást alkalmazott, hanem a szállítmányok megtetézését is elrendelte. Bemutatta Mószénak írnokai levelét, lajstromait s a saját utasításait. A nép helyzete egy kissé nehéz, mondta sajnálkozva; ennek oka elsősorban a munkák sürgőssége, de maga a nép is. Konok, makacs, az intézkedésekben rosszindulatot keres, gyűlölködik... Men eközben egy-egy vizsla pillantást vetett Mósze arcára. Hanem a herceg arca nyugodt volt. Szinte közönyösen hallgatta a volt alkirály tüsténkedő szavait, nagy, sötét szeme mozdulatlanul figyelt. A felügyelők és írnokok megrettenve jöttek-mentek, hajlongtak, hozták jelentéseiket, beszámolásaikat, suttogva beszéltek, aggódó képet vágtak. Men-hotepet is éppen Mósze rendíthetetlen nyugalma, ráfüggesztett tekintete aggasztotta. Mire dolgának végére ért, tökéletesen összetört. Kiküldte embereit, s lelkes örömet mímelve, nyájasan hadart valamit a Palota életéről, vadászatokról, lakomákról, ünnepekről, érdeklődött a kegyelmes herceg kívánságai felől, biztosította, hogy nála odaadóbb szolgája nincs a kerek világon, boldog, ha por és szemét lehet Mósze lába alatt...

Ő azonban elhárította buzgólkodását.

- Köszönöm, kegyelmes uram, szolgálataidat. Mindent láttam, mindent megértettem. És mert bejártam az egész kerületet, alkalmam volt látni jóságod jeleit, szorgalmad eredményeit is. Most leveszem a gondokat, amiket a bőrpoklosok és nyomorékok igazgatása rakott a válladra, élvezd a nyugalmat. Mik a terveid?

Men-hotep szolgálatkész arccal, de szorongó szívvel válaszolta, hogy legelső dolga feleségével együtt elutazni Szokeriba, saját kezűleg ragasztani egy kis vályogviskót a szent Bikák temetőjében, akkorácskát csak, mint egy fecskefészek, s ott meghúzódva vezekelni, megtisztítani lelküket, öreg korukhoz illőn elkészülni végső nyugvóhelyük elfoglalására, amit szintén a szent Bikák temetőjének egyik sarkában építtetett. A vezeklés után pedig kormányozni akarja még kiterjedt birtokait, jólétet, boldogságot akar árasztani szeretett parasztjaira mint igazi, jó pásztor. Engedelmet kért, hogy ő is érdeklődjék a kegyelmes herceg tervei iránt. Mert a környéken kitűnő vadászterületek vannak, a vízilovak azoknak az utódai, akik valaha álmatlanná tették az utolsó hikszosz király éjszakáit bömbölésükkel, madár pedig annyi van... Vadkacsa, vadliba, gólya, daru, gém, flamingó, sas, sólyom, kócsag... Napokig járhatja a mocsarakat, bozótot, égig érő nádast, fiatal férfiú számára jobbat-szebbet el sem tud képzelni. És hát a nők! A kegyelmes herceg, mint daliás, fiatal férfi, bizonyára nem egy szépséget látott ebben a tartományban. A lakosság nagy része a hikszoszok ivadéka, arányos, karcsú, fekete szemű, eleven nép... Vannak azután fenchiuk, őslakók is, később bevándoroltak is... Meg héber nők...

Eközben óvatosan leste Mósze arcát, tekintetét. Nem látja-e a mohóság jeleit, nem villan-e föl a szeme, nem nyalja-e meg akaratlanul az ajkát? Mósze azonban félbeszakította lelkes szavait:

- Tervem az, hogy nem ebben a csodálatos nagyvárosban tartom székhelyemet, hanem a kerület régi fővárosában, Pakuszban. Igaz, sokkal kisebb, nem is ékesítik szépséges paloták, de közelebb van a néphez. Most egyelőre itt maradok. Csakhogy nem a te palotádban, amit annyi barátsággal ajánlasz föl nekem, hanem a királyi palotában fogok lakni!

Fölkelt székéből, jelezve, a kihallgatásnak vége. Men-hotep ismét meghajolt, kitárta karját. Teljes reménytelenségében csupán annyit rebegett, hogy tisztelje meg asztalát jelenlétével, tegye örökre boldoggá őt, feleségét, egész családját. Mósze azonban ezt is visszautasította. Majd öreg rabszolgája gondoskodik arról a csekélységről, amire szüksége van. Most a királyi palotába megy, ott mindent megtalál. Ez a példátlan sértés végképp elnémította Men-hotepet. Arca hamuszürke lett, ajka reszketett. Most már méltóságát, címeit sem érezte biztosnak, még azt sem, amire legbüszkébb volt: a királyi titkok ismerője címét. Túlzott buzgalommal tapsolt, udvarmesterének megparancsolta, álljon gyaloghintó, katonai díszkíséret a herceg rendelkezésére. Mósze azonban megbiccentette a fejét, s egyedül távozott a palotából.

A kapu előtt Tutu várt rá. A földön üldögélve megjegyzésekkel bosszantotta a nyüzsgő népet. Éppen egy magas, fehér ruhás, kopasz férfival vitázott, s bölcs sajnálkozással kiáltotta:

- Te minden púpos állatról azt hiszed, hogy teve!

- Te meg szalmából csavarhatnál a fejedre sapkát! - vágott vissza a másik.

- Viszed te még a mi gyaloghintónkat! - mérgelődött Tutu, s a köréje csoportosuló nép harsányan röhögött.

Bevonult a régi királyi palotába, egykettőre összeállította udvarának személyzetét, a helybéli katonaságból testőrséget alakított. Elcsapta a rendőrfőnököt, mást állított a helyére. A királyi felügyelőket, írnokokat egyelőre megtartotta, mert ismerték a viszonyokat, a két írnokot pedig, akik Men-hoteptől élelem küldését sürgették, magasabb rangra emelte. És hozzáfogott, hogy a nép érdekében annyira érvényesítse az igazságot, amennyire csak lehet.

Sok tennivaló várta. Meg kellett vizsgálnia az építkezéseket, hogy a kirótt munkamennyiségeket csökkenthesse. Ugyancsak gondosan mérlegelnie kellett azt is, mennyi munkás szükséges, hogy a fölöslegeseket hazaküldhesse földet művelni, állatot tenyészteni, mesterséget folytatni. Látta, ellentétbe kell jutnia Eyével, a királyi főtanácsadóval, hiszen kíméletlenül hajszolta az építkezéseket. Horemhab főparancsnok nem fog lemondani az erődítmények, laktanyák, raktárak, városfalak építésének eddigi mértékéről. De még náluk is nehezebb feladat az egyiptomi előkelőségek, hatalmasságok, tisztviselők, az egész nem héber lakosság féktelen hatalmaskodásának megtörése. Persze - mondják - az új király héber vagy félig héber, gyékénykosárban találta egy hercegnő, valamelyik héber asszony tette ki... Hát most kebelére öleli bőrpoklosait, nyomorékjait, ő, akinek bőrpoklos volt az anyja. Nem kell ide új hikszosz megszállás, itt van már, maga az alkirály hajtja végre. Mósze felkészült erre a gyalázatos gyanúsításra, s elhatározta, hogy szelíden, csillapítótag, de, ha kell, erőszakkal is eltapossa.

A kényszermunkások egy részének elbocsátását szerencsére lehetővé tették azok a hadifoglyok s menekültek, akiket Horemhab serege küldött hátra. Megiddót elkeseredett harcok árán fölszabadította, a lázadó Lapaya herceget megölte, majd Jerusálim alá vonult, s egyetlen, hajnaltól késő estig tartó, véres ütközetben szétverte az ostromló habirukat. Nagy vérengzést vitt végbe köztük, istenüket, szent ládájukat elvette, igen sok harcost foglyul ejtett, táborukat bekerítette, a hadsereget távolról követő asszonyokat, gyermekeket ezrével fűzte rabszíjra, s indította útnak a Delta felé. Ezt a habiru népséget Mósze saját kerületében telepítette le, miután a héberekkel rokonfajta volt. Ját imádta. A csúfos kudarccal végződött hadjáratba pedig annyira beleunt, hogy örömmel vállalta a termékeny tartomány megművelését, így a lakosság száma megduzzadt. Bizonyára ekkor került Gósenbe az Áser-, a Zabulon- s tán a Jehuda-törzsnek valamely töredéknépe is. Keserves kínhalálra, bányamunkára, mindenre elkészültek, azonban mikor látták a termékeny lankákat, gazdag legelőket, a csatornákkal öntözött szántóföldeket, a viruló gyümölcsösöket és pálmaligeteket, sírtak örömükben. Csatlakoztak a Já-imádó efráimitákhoz, hálaadó ünnepséget rendeztek, ökröket vágtak áldozatul, napokon át folyt a lakoma, tánc, vigasság, ének. Aztán munkára kellett őket fogni, egy részükkel fölváltani a héber kényszermunkások nagyon is kimerült részét, fegyelmezni őket, s ez nem volt csekélység. Ugyancsak sok bajt okozott a régi lakosság féltékenysége. Egyszerre nagyon értékesek lettek a parlagon heverő szántók, a műveletlen szőlők, az elhanyagolt kertek, a néptelen legelők. Versengés, irigység, gyűlölködés lángolt föl Gósenben, parázs verekedésekre került sor, megtorlás megtorlást, bosszú bosszút követett a fogat fogért, szemet szemért törvénye alapján. Mósze rendőrségének ugyancsak jól kellett állnia a talpán, hogy rendet tarthasson. Hanem az indulatok lassanként lecsillapodtak, főként mikor a habiruk meggyőződtek róla, hogy minden vitás ügyet pontosan elintéznek a bíróságok, hiszen csupán a helyi bíróságoknak hat fokozatuk van, s aki nem nyugszik meg az ítéletben, fellebbezhet, végső fokon az alkirály személyesen dönt. Még a bíróságok mellett is ott volt a nép Véneinek tanácsa, ahhoz is fordulhatott. Végre csendesség lett a tartományban, s a munka békésen folyhatott.

A királyi raktárakból eddig is kiutalták az élelmet, csupán kézen-közön eltüntették. Mintha fölszívta volna a homok. Bőven áradt a raktárakból, egyre sekélyebbé vált, egyre vékonyabbá, végül elenyészett. Mósze szigorú tisztviselői azonban nyomon követték a tápláló folyamot, medrében tartották, nem tűrték, hogy elfolyjék, beleömlesztették a munkahelyekre vezető egyre keskenyebb csatornákba, szétárasztották az emberek ezrei között, akár a Nílus iszapjának áldott televényét. Csökkentették a munkateljesítményt, a szent napokra pihenőt engedtek. Mintha Gósen népe fölött derengeni kezdett volna az Ég. A szívek bizakodóbbak lettek, a fejek fölemelkedtek, a gerincek kiegyenesedtek. Tisztább levegő áramlott az egész kerületben. Sokan hazakerültek a rabságból, így Aharon is. Az asszonyok sírva ölelték keblükre kedveseiket.

Mósze szilárdan, nyugodtan haladt a megkezdett úton. Legendás híre támadt a héber alkirálynak. Mert most már óhatatlanul és véglegesen héberré lett. Származásáról, gyermekkoráról kerek történetek alakultak a nép között. Szüntelen görgető-csiszoló munka volt ez, ahogy a folyam csacsogó hullámai kergetik, mossák, fényesítik a követ, míg olyan nem lesz, mint egy törékeny tojás. Nevét Musehnek magyarázták és értelmezték, a "mu" gyermeket jelentett, a "seb" pedig tavat, de a Nílust is. Adtak neki más, héber neveket is, amiken atyja, anyja, nagyatyja, nagyanyja, testvérei, sőt állítólagos dajkája is becézte. Mind e nevek között általános maradt az Uszirszafi. Egyre többen dicsekedtek vele, hogy látták, vendégük volt, ölébe vette gyermekeiket, még olyanok is akadtak, akiket állítólag megajándékozott egy-egy drágakővel, gyűrűvel. Történeteket terjesztettek róla, hogyan taposta a sarat szótlanul, hogyan vetette a téglát zúgolódás nélkül, hogyan tűrte egy felügyelő büntetéseit. Mósze-Uszirszafi körülrajongott hőssé lett. Öreg, tekintélyes emberek csak azért keresték fel a Palotában, hogy a szemébe pillantsanak, meghatott szavakkal megáldják.

Csakhogy amilyen mértékben nőtt a nép szeretete Mósze iránt, olyan mértékben nőtt az előkelő egyiptomiak s általában a nem héber lakosság idegenkedése, majd gyűlölete. Az úri nép egy ideig remélte, hogy vidám élet kezdődik a Palotában. Az új alkirály, Őistenségének testvére és barátja, a győztes hadvezér, a nagytudományú, hatalmas férfiú számolatlanul szórja a kincseket, bontja a pecsétes boroskorsókat, szakácsok hadával sütteti-főzeti az ételeket, zene, tánc, vadászat, kirándulások, játékok, bajvívás, ünnep követi lépten-nyomon egymást. Hullanak a rangok, a herceg egy szemvillanása elegendő lesz, hogy a gazdag héber meg foinik bankházakkal, kereskedőcégekkel zsíros üzleteket lehessen kötnie, mi sem lesz könnyebb, mint meggazdagodni a hadseregnek fölajánlott szállításokon. Ugyancsak bővebben csordul haszon az építkezéseken is, lévén Eye Mószénak rokona. Ők ugyanis nem kételkedtek Mósze királyi származásában mindaddig, amíg nem csalódtak. Mósze nyájas és türelmes volt mindenki iránt, de ostobán tárgyilagos, botrányosan igazságos. Ünnepségekről, lakomákról, vadászatokról, táncvigalmakról, úriemberekhez illő és méltó magasztos életről szó sem volt. Egyre többen suttogták megdöbbent képpel, hogy Mósze héber származású, anyja Bithjáh volt, ami Isten Leányát jelent. Vagy Jochebed, mások szerint Jozabét. Héber fattyú, csupán befurakodott a királyi családba. Ott aztán mindent megkapott: keresztet, saábai fővezérséget, kincseket, hatalmat... Most meg beleült a nagykiterjedésű szántóföldek, szőlők, gulyák, nyájak, vadászterületek, papír- meg üveggyárak, mindenféle műhelyek birtokába... Hanem várjunk csak, innét fogja megdönteni hébereivel meg egyéb Delta-beli idegenekkel a királyi családot. Előbb Eyével bánik el, azután a királyi Anyával, végül Horemhabbal, s egyszer csak ott fog ülni az istenek székében.

A nők kezdetben rajongtak érte. Majd furcsállták. Végül meggyűlölték. Elhíresztelték róla, hogy herélt. Mert a Palota régi női lakosztályát feloszlatta, a hölgyeket hazaküldte, a felügyelőt elbocsátotta. Jómaga csupán néhány szobában lakott, a Palotát csaknem teljes egészében fönntartotta a király számára, ha netán ellátogatna egyszer ide. Napjai hajnaltól estig munkában teltek, maga ellenőrizte az írnokok munkáját. Falvai adóit, szolgáltatásait fokozatosan csökkentette, nem is csoda, hiszen a saját személyére alig fordított valamit. A város előkelő hölgyei sírtak, toporzékoltak, átkozódtak dühükben. (Mentségükre legyen mondva, akkor sem kellett volna nekik ez a gyanús héber vagy félhéber férfiú, ha egyedül lett volna a világon!)

Mósze nem zárkózott el a Palotába. Gyakran bejárta a tartomány egy-egy vidékét, megfordult városaiban, hogy lássa, teljesítik-e parancsait. Saját szemével akarta látni, milyen a nép sorsa. Nem gyaloghintón vitette magát, hanem két szamár közé alkalmazott hordszékben, amilyenben a felügyelők szokták bejárni a gondjukra bízott földeket. Mellette baktatott szamárháton írnoka, Tuan, egy hallgatag, finom mosolyú, fiatalos, de már koros férfiú, táblájával, papírjaival, írószerszámaival.

Naponta kisétált a városba is. Teljesen egyedül, még távolról sem követték őrök. A rendőrfőnöknek megtiltotta, hogy személyes biztonságával törődjék. Magánosan járkált a nagy város utcáin, betért a templomok oszlopos árkádjai alá, kisétált a város falain túl, ahol még megvoltak a hikszosz uralkodók erődítményei, sáncai. Messze elballagott a sekély, lassan folydogáló víz mellett, elgyönyörködött a papírkáka rengő-hullámzó tengerében, a magas sűrűben, amit így jellemez az egyiptomi mondás "Erdő ágak nélkül, bozót lombok nélkül, vizek aratása, mocsár ékessége." Kezét hátul összekulcsolva lépkedett, meg-megállt, elmerült gondolataiba. A nagy város templompilónjain színes lobogók röpködtek a szélben, az ég felhőtlen volt, mégis suhantak rajta felhők: vízimadarak seregei. A pálmaerdő karcsú törzsei olyanok voltak, mint egyformára faragott oszlopok, az alkonyati Nap ferdén tűzött át soraikon. Távolabb gondosan művelt szántóföldek zöldelltek, mintha merő smaragdból rakták volna össze. Jövő-menő parasztok haladtak el Mósze mellett, csupán egy kötényke takarta ágyékukat, testük barna volt, arcuk nyugodt, szemük feketén villogó. Fejet hajtottak a magános sétáló előtt, elhallgattak, úgy tekintettek rá, mint egy földre szállt istenre. Mikor pedig megkezdődött a napnyugta ragyogó színjátéka, Mósze megállt valamely halom tetején, mozdulatlanul merült el a csodálatos látványban. Vörösen lángolt az ég, majd hirtelen zöldre változott, mint egy óriási csiszolt üvegfal. Aztán lassan-lassan violába, végül sötétkékbe borult. S a mérhetetlen üvegfal fénylő hátterén óriásira nőttek a hazafelé tartó emberek, a nesztelenül lépkedő szamarak, a nagyváros felé közeledő karavánok tevéinek fölmeredő alakjai. Mikor a Nap utolsó szikrázó parazsa elérte a látóhatárt, a templomok pilonjain fölhangzott a papok éneklő imádsága. Mósze a fényeknek arra a másvilági lángolására emlékezett, ami a Halál Kapuján való átlépésekor tárult föl előtte. Arra a vörösre, arra a kékre, arra a fehérre, aminek ez csak halvány mása.

Hajnalonként, testgyakorlása, tisztálkodása, imádsága s igen egyszerű reggelije után - személyes kiszolgálását most is Tutu, a folyton dohogó vén rabszolga végezte - bejárta a várost. Szerette a pezsgő, vidám hajnali lármát, a kavargó színes ruhák, testek látványát, a szálas-vállas barna matszaikat, a kecses, könnyed szíriaiakat, a fürge, vöröses bőrű naámik, a fekete lassú nehaszik, a majdnem fehér temhik hangosan tülekedő csoportjait. A fekete szemek csillogó sokaságát. A kereplő szavú nőket. A halaskosarak körül lebzselők vitáit, harsány nevetését, kiáltásait, az árusok vontatott énekét, a pajzán kölykök fülsiketítő lármáit. Nagy tömeg kavargott Ptáh temploma előtt a tágas térségen, teherrel rakott szamarak tülekedtek, hajcsáraik hadonászva követeltek utat. Majd meg Szíriába induló karaván tevéi kanyarodtak el hosszú láncban, összetűzve, csengőik csilingeltek, gőgösen föltartott fejük, mint megannyi sémita fejedelemé, eltekintett a forgatag fölött. Púpjukon irdatlan málhát cipeltek, vagy fegyveres kísérők trónoltak rajtuk, meg szakállas, kendős, barna képű kereskedők. A hajcsárok most még frissen ballagtak mellettük, s ércesen ordítottak.

Szerette a halászokat. Kosaraikban a Nílus mindenféle állata nyüzsgött, hemzsegett, vonaglott, ficánkolt: szögletes fejű vagy tökhöz hasonló, puffadt halak, tüdővel lélegzők, amelyek vadul igyekeztek szabadulni haldokló testvéreik közül, karhosszúságú, ezüstfehér óriások, piros szeműek, nagy szárnyúak meg hosszú, tekergő kígyóhalak. Hínárzöld rákok meresztgették ollóikat. Hajnalban szedett kagylók feküdtek nagy halomban, ezeket a tengerpartról szállították gyorshajókon. A halak mellett mindenféle főzelék zöldellt, piroslott, kéklett, sárgállt kínálkozón. Meg ponyvára kirakott datolya-kolbász beláthatatlan sorai. A félmeztelen matszai rendőrök lomhán járkáltak közöttük, mint egy-egy alkirály. És a szagok, bűzök, illatok milyen fergetege hullámzott itt! Nők illatos kenőcsei, olajai, férfiak izzadságszaga, állatok bűze, halak, virágok, gyümölcsök zamatos szaga. Ó, hogy szerette Mósze a városnak ezt a kora reggeli nyüzsgését! A fékezhetetlen élet, a habzó vidámság, a törhetetlen, szívós akarat e vad lüktetését! A sokfajta embernek ezt a gyönyörű, színes, viharzó áradását. A napi munkának ezt az ellenállhatatlan, mindig új reményét, túláradó bizakodását! A kiabálást, fecsegést, veszekedést, kacagást, kötözködést, éneket, viháncolást, dühös üvöltést, szamárordítást, tevebőgést, targoncák nyikorgását, patakopogást, lábak ezreinek csoszogását, ezt a buja tenyészetet!

Az emberek, persze, azonnal megismerték uralkodójukat, s mély meghajtással tértek ki útjából. Akik történetesen háttal fordultak felé, riadtan hagyták abba az alkudozást, s ugrottak félre, barna arcuk gyermekien elpirult a restelkedéstől. Fogócskázó kölykök után úgy vetették magukat a fölpattanó asszonyok, mint a párducok. A villogó, sötét női szemek hódolattal tekintettek a magánosan járkáló hatalmas úr arcára, aztán szemérmesen elbújtak a sűrű szempillák függönye mögé. Fiatal nők gazellatekintete, borjúszeme, őzpillantása feledkezett a délceg, lassan lépkedő férfiún, a gyengéd ajkak áldó szavakat suttogtak. A kavargó-hullámzó tömeg némán állt, míg elvonult, mintha ama thébai csoda ismétlődött volna meg, amikor a Palota kertjének taván vízbe esett egy előkelő hölgy ékszere, s a játékos csónakcsatát csak úgy volt hajlandó folytatni, ha kedves ékszerét visszakapja... a király egyik mágusa tehát puszta szavával a tó vizét egyik oldalra torlasztotta, a szárazon maradt fenéken aztán megtalálták a karkötőt. Így torlódott félre a nép tengere Mósze előtt. Nem kellett szólnia vagy intenie. Engedelmeskedtek nagy, sötét szeme pillantásának, az arcáról sugárzó erőnek. Mósze tudta, senki sem merne kezet emelni rá.

Olyan volt Mósze, mintha egy másik, idegen, igen-igen magasan levő világból szállt volna a földre. Magános, nyugodt, nyájas, de szigorú. Szemében lenyűgöző erő ragyogott, mintha a messzibe tekintett, s mégis meglátott volna mindent. Sőt jobban meglátott, mint azok a szemek, amelyek mindig a körülöttük levő világot fürkészik. Mintha láthatatlan, ám annál érezhetőbb burok vette volna körül, vonzó és taszító egyszerre. A tiszta, gyermeki lelkekben a rajongó szeretet érzéseit lobbantotta lángra, a bölcs, tapasztalt férfiakban hódolatot ébresztett, az irigyeket, gyűlölködőket, törtetőket, kapzsikat, a nyegléket, tudatlanokat megfélemlítette. A rajongók meghajoltak előtte, lába elé akartak borulni, kezüket a ruhája után nyújtották, mások meg visszahőköltek, elkotródtak, vagy sunyi alázattal hajlongtak, mintegy fölhíva magukra a hatalmas úr figyelmét.

- Ha a király - mert így nevezték egyszerűen - elköltözik innen Pakuszba, az egész város utánamegy. Zo'an kihal. Pakusz megnő - mondogatták az emberek.

Hanem hamarosan bekövetkezett, amit Mósze várt.

Éppenséggel nem lepődött meg, mikor egy kecses, díszes kis gyorshajón Zo'anba érkezett Eye küldötte Men-noferből. Eye a legjobb taniti papírra írt, legszebb sorokkal kérte tiszteletre méltó rokonát, Őistensége testvérét, neki magának is kegyelmes barátját, az isteni herceget, Aton első prófétáját, volt fővezért s így tovább, részesítse látogatásának mérhetetlen gyönyörében, mert Men-noferben tartózkodik, és semmire sem vágyik annyira, mint Mósze látására. Ettől eltekintve néhány fontos kérdésről is tanácskozni óhajtana vele, csodálatos elméjének, páratlan tudásának forrásából szeretne egy-két cseppet meríteni.

Mószét nem lepte meg a levél tartalma, sem tökéletes, klasszikus, tizenkettedik dinasztiabeli stílusa. Már régen úgy döntött, ha Eye hívná, azonnal elmenne hozzá, noha az ő rangja s méltósága nagyobb Eyéénél. Közelebbi rokona a királynak, hiszen anyja a király testvére, míg Eye csak férje a királyi Anyának, s nem isteni származású. Ámde meggondolta, hogy Eye sokkalta öregebb nála, így hát nem alázhatja meg azzal, hogy magához rendeli, neki kell hozzá utaznia.

Ezúttal mint alkirály indult útnak, tehát az őt megillető legdíszesebb hajót, legelőkelőbb kíséretet rendelte magának. Éreztetni akarta Eyével saját személyének fontosságát.

Bevonulása a hatalmas városba csakugyan királyi volt. Gyaloghintaját válogatott négerek vitték, egy szakasz díszruhás katona tisztította előtte az utat a bámészkodók tömegében, mögötte ugyancsak gyaloghintókon haladtak palotájának dologtalan előkelői: főudvarmester, a ruhák és parókák felügyelője, a testőrség főparancsnoka, a fürdők felügyelője, a konyhák, az ékszerek felügyelői meg a többi felügyelő. De valami botrányosat most is művelt. Gyaloghintaja mögött ugyanis rögtön Tutu két izmos szamár hátára szerelt kényelmes gyalogszéke következett, úgy ült benne, mint egy főpap. A menetet szálas testőrök követték, egész kis hadsereg. Az összegyűlt nép ujjongott. Zászlók lobogtak a város közepén álló hatalmas Ptáh-templom pilonjain, az oroszlántestű szfinxek talapzatán ember ember mellett szorongott, visító kölykek súlya alatt hajladoztak a pálmák, szikomorfák. A rendőrség alig tudta vissza szorítani a sokaságot, még a széles virágtáblákat is letaposták.

Eye leszállt a vén Fehér Ház komor várfalai közül, hogy feleúton fogadja vendégét, ahogy illik. A találkozás Ptáh temploma előtt történt. Eye nem csekélyebb fénnyel érkezett a várból, gyaloghintaját szintén válogatott négerek vitték, mellette pávatollat lengető szolgák ügettek, testőrsége csillogott-villogott díszruhájában, ékes fegyverzetében. Vezényszavak hangzottak, kürt riadt, a katonák félkört formáltak. Mósze katonáinak félköréhez csatlakoztak, a két gyaloghintó egymás mellé állt, az előkelő férfiak kiléptek belőle, néhány lépésnyire egymástól megálltak, fölemelték kezüket, térdig hajoltak, karjukat széttárták... Mindent pontosan egyszerre, mintha egymás tükörképei lettek volna. Kölcsönösen biztosították egymást örömükről, mindegyik kijelentette, hogy por és szemét a másiknak lába alatt. Eget verő ujjongás reszkettette meg a levegőt. Az óriáspilónokon kürtök zengtek.

Az első napon még nem történt semmi. Előbb Mósze kereste föl Eyét lakosztályában, nála evett, majd Eye adta vissza a látogatást Mósze lakosztályában, s evett nála. Este közös vacsora a város és a kerület előkelőinek jelenlétében. Ragyogó pompa, káprázatos parókák, ékszerek. A nőkön alig volt egyéb, mint egy-két átlátszó fátyol, aranyos-szalagos öv, nyakék, gyűrű, karkötő meg festék. Eye büszkélkedett a Birodalom legjobb zenekarainak egyikével. De volt egy énekkara is, amely két vak énekesből állott, térdelve s egymás vállára téve kezüket olyan szépen énekeltek, hogy a vendégkoszorú szeméből kicsordult a könny. Táncosnők, akrobaták is szórakoztatták az előkelő társaságot.

Meg kellett látogatnia Mószénak Ptáh világhírű templomát is, együtt áldoznia vendéglátójával a világtojást kalapácsával széttörő, teremtő erőt árasztó istennek, akinek fél szeme a Nap, fél szeme a Hold. Az áldozat örökké emlékezetes fénnyel folyt le, akkora tömeg jelenlétében, hogy ezrek szorultak ki a tágas udvarból. Mósze saját szemével láthatta, mekkora hatalma van itt Eyének, s milyen forró ünneplésben részesíti a nép.

Ezután Eye kora reggel, fölkeléskor látogatta meg Mószét. Ez bizalmas, rokoni, bár nem kevésbé szertartásos látogatás volt. Mószét igen feszélyezte, mert gyermekkori héber környezetében sokkal nagyobb szemérmességre szoktatták, mint amilyen az egyiptomiaknál dívott. Meg aztán először testgyakorlatát szokta elvégezni, majd fürdött, s tisztába öltözve imádságait mondta el. Eye azonban, mihelyt udvarmestere hírt vitt Mósze fölkeléséről, nyomban átment hozzá udvari előkelőségeivel, s fölborította szokásai rendjét. Mószénak tűrnie kellett, hogy az öregúr a fürdőszobájában üljön, miközben lemosták, dögönyözték, olajjal kenték, keze-lába körmeit rendbe hozták, ruháját, parókáját, ékszereit ráadták. Egész nap kellemetlenül érezte magát emiatt. Ám a bizalmas látogatást viszonoznia kellett, így másnap hajnalban ő nézte végig, amint az öreg Eye hízott testét a fürdőben forgatták, majd dögönyözőpadon markolászták, dörzsölték, ő meg nyögött, sóhajtozott a kéjes gyötrelemben. Csak akkor tért magához, mikor öblös elefántcsontszékébe telepedett, egy-egy körömápoló nő fürgén munkába vette keze-lába körmeit. Hátradőlt székében, hájas testéről olajillat szállott, kopasz fején ezüstösen csillogott a serkedő haj, húsos arcán kéjes mosoly bágyadozott, mint egy óriási csecsemőén, kicsiny, barna szeme ravaszkásan csillogott. Vékony, fakó, vontatott hangon beszélt, mint egy öregasszony, s egy-egy nyájas bók közibe megjegyzéseket szúrt az építkezések sürgősségéről, a habiruk letelepítésének veszedelmeiről, a velük való kíméletes bánásmód helytelenségéről. Rajongva csodálta a király nem e világra való, magas röptű gondolkodását, meggyőződéssel hangsúlyozta, milyen csodálatosan egy égi atyjával, Atonnal, majd hirtelen megint a héberekről meg a habirukról kezdett beszélni: milyen makacs, konok, lusta, gyűlölködő nép, mennyire ráillik a bőrpoklos meg a nyomorék elnevezés. Ezután dicsérte a herceget, hogy csökkentette parasztjainak, mesterembereinek adóját, de figyelmeztette, intézkedései rossz vért szülnek, mert elkapatják a népet, a birtokosok pedig elszegényednek, ha követni akarják.

- Ám éppen most van szükség minden utenre, mikor a Birodalom súlyos megpróbáltatások előtt áll - kiáltotta fakón, még jobb kezét is elkapta a térdelő fiatal nő kezéből s fölemelte. - A kerületek nem bírják sokáig a háború költségeit, Őistensége pedig semmit sem hajlandó adni a királyi javak jövedelméből. Itt van még a kíméletlen elbánás is, amiben Ámunt részesíti. - Széttárta vastag karját, a két körömcsiszoló hölgy mozdulatlanul várt. - Hát nem lehetett volna másként? - kérdezte fájdalmasan, arca eltorzult, mint egy síró csecsemőé. - Azt kell hinnem, szándékosan akarja ellenségeivé tenni nemcsak Ámun papjait, hanem az egész népet, a Birodalom minden népét. Most meg mit hallok? - kérdezte előredőlve s kezét visszaadva a várakozó nőknek. - El akarja tiltani az összes istenek tiszteletét, be akarja záratni templomaikat, elkobozni vagyonukat, földönfutóvá tenni papjaikat... - Duzzadt ajkát összecsucsorította, megint kinyitotta, ide-oda forgatta a fejét, mint egy csecsemő, ha anyja emlője után kapkod. Táblás arca olyan elkínzott volt, mintha görcsök marnák a beleit. - Igaz ez?

Mósze mozdulatlanul ült a nagyúr előtt, teljes díszben, parókásan. Sötét szeme szinte pillantás nélkül pihent a gyötrődő arcon. Eyét láthatóan nyugtalanította ez a tekintet s a fiatal herceg szótlansága. Mósze tökéletesen tisztában volt vele. Eye félt tőle, de meg is fenyegette, ha tovább is emberségesen bánik a héberekkel, s nem hagy fel az adók és egyéb szolgáltatások leszállításával. Viszont szeretné megnyerni a maga oldalára, hogy könnyebben ellenőrizhesse, szembeállítsa a királlyal, s a remélhetőleg hamaros trónüresedés után elüsse a királyságtól. Mint minden ostoba ember, a királyi főtanácsadó is ravasz volt.

A körmök fényesítése után a szertartásosan lépkedő urak ráadták Eyére finom, kék csíkos ruháját, derekára csatolták aranyos övét, vállára terítették s elrendezték könnyű, sárga csíkos köpenyét, nyakába akasztották csillogó láncát, csuklóit zománcos karkötőkkel ékesítették, végezetül bíborvörös, gondosan bodorított, vállig érő parókát helyeztek a fejére. Egy sereg szép nő tükröket tartott körülötte, ő pedig, lassan forogva s magát elégedetten nézegetve, itt-ott igazíttatott öltözékén. Parancsai panaszosak voltak, mint aki képtelen megkapni környezetétől a legapróbb csekélységeket is. Eközben azért beszélt Mószéhoz. Dicsérte hadműveleteit, amikkel Saába lázadását leverte. Milyen hadsereg volt az! A történelem legragyogóbb hadserege, pedig volt már néhány tehetséges király ezen a földön. Mósze mindent megtehetett volna, amit csak akart. Miért adta vissza a hadvezéri korbácsot? Nem volna okosabb Felső-Egyiptomban tartózkodnia egy erős, fegyelmezett, jól felszerelt hadsereg élén?

- Nem, ez a hely itt sokkal fontosabb - rázta a parókáját Mósze. - Délről nem fenyeget veszély, itt, a Deltában kell tűrhető állapotokat teremteni, nehogy Horemhab veresége esetén betörjön az ázsiaiak szövetsége. Mert akié a Delta, azé a Birodalom.

Eye néhány lépést tett, hogy lássa, tökéletes-e a combja köré csavart ruha éle, hibátlan-e a redők esése. Ártatlanul nevetett.

- Horemhab veresége? Hát meg lehet verni Horemhabot? - Majd egyenesen Mószéhoz fordulva halkan, nyomatékosan mondta: - Kegyelmes rokonom, nagy baj származhatik abból, ha te helytelenül ítéled meg Horemhabot. Csodálkozom is rajtad, mert igen okos, tanult férfiúnak ismerlek, már sihederkorodban kész csoda voltál... - Hirtelen hamiskásra változó arccal tekintett Mószéra. Suttogott. - Még arról is szó volt köztünk, hogy feleségül veszed Nefertitit... bizony mondom, aligha lett volna kifogása ellene. Hiszen ez szinte magától kínálkozott! S mennyire másként volna most minden, mennyire másként!

Mósze csaknem undorodva nézte ezt az embert. Aztán inkább szánakozott rajta. Milyen serdületlen! Semmit sem szólt az elhangzott szavakra.

Eye egyetlen királyi intéssel elbocsátotta öltöztetőit, s mikor magukra maradtak a szobában, komoly képpel így szólt:

- Fiam, mert megengeded, ugye, hogy ezzel a bizalmas megszólítással illesselek, édes fiam, én nyílt ember vagyok. Megmondom, ami a szívemen fekszik. És, hidd el, hogy a királyi Anya sem gondolkozik másként, mint én. - Mósze vállára tette kövérkés, rövid ujjú kezét, kicsiny, barna szemét a szemébe fúrta. - Az a szép terv még most sem késő. Beszéljünk nyíltan: Őistensége nem e világra való, ezer évnek kell még elmúlnia, amíg magasztos eszméit megértik. S mert nem e világra való, nem sok idő múlva istené lesz. Akkor itt marad a fölforgatott, elszegényített, ellenségeitől megsarcolt Birodalom. Ki fog rajta segíteni? Őistenségének nincs fia, súlyos csapás ez, az istenek megtagadták tőle a fiúutódban való gyönyörködést, akár tőlem is, sajnos... - Lehorgasztotta fejét, szippantott egyet-kettőt, elfordult egy pillanatra. Majd visszaült Mósze mellé, mint aki nem tudja állva elhordozni a ránehezedő súlyt. Kezét nem vette le Mósze válláról. Meghatott szünetet tartott, míg összeszedte magát, s még vékonyabb hangon folytatta. - Ki tudja akkor megállni a helyét a zűrzavarban? Talán Szekaré, az örökbe fogadott fiú? - Szomorúan rázta a parókáját. - Nem, fiam, nem részesült olyan nevelésben, nem szerzett olyan tudást, hogy ekkora feladattal meg tudna birkózni. Hát talán egy másik örökbe fogadott fiú? Rebesgetik, hogy Őistensége fiává készül fogadni Tutanchatont is, minden eshetőségre. Tutanchatont! Hiszen az beteg, gyenge fiú, akárcsak ő maga. Vagy éppen azért vonzódik hozzá? De hát hol vannak, mit művelnek az égi rendszer ismerői s a nézők? Semmit sem mondanak az égi jelek mostanában, vagy nem lehet olvasni belőlük? Gondolkozz csak, hiszen nagyelméjű férfiú vagy, fiam. Én - bal tenyerét a szívére helyezte, kissé meghajolt ültében -, én nem kívánok beleülni az istenek székébe, fiam. Én - megint egy kis meghajlás - tudom, nem vagyok rá méltó, én szerényen megvallom képességeim csekély voltát. Isteni nagyatyád mellett megálltam ugyan a helyemet, de könnyű dolgom volt, mert az ő nagysága... az ő tudása... az ő tapintattal párosult erélye... Igen, nagyatyádnak bizalmasa voltam, ezenkívül Ámun első prófétája, megtanultam az óvatos kormányzás csínját-bínját, de Őistensége, az én mostohafiam és vőm halála után mégis meg kell hátrálnom, félre kell vonulnom, át kell adnom a helyemet nálam erélyesebbek, gyorsabbak, bátrabbak számára... Kitépném ezt a szívet - kiáltotta szenvedélyesen, s megmarkolta asszonyos mellét -, igen, kitépném gyökerestül, ha a nagyravágyásnak csak egy szikráját is találnám benne! De hát - folytatta megnyugodva -, ki tegye a fejére a kettős tiarát? Nefertiti? Ó, Nefertiti okos, tanult, szép, nemes... Nefertiti drágakő az egész világ asszonyai között. De elbírná-e az uralkodás roppant terheit? Nem túlságosan fiatal-e még, nem kell-e attól tartanunk, hogy érzelmei elragadják az értelem rovására? Hogy összeroppan a feladatok alatt, amelyek még rátermett férfiúnak is súlyosak? Tán fárasztanak aggódó fejtegetéseim, fiam? - kérdezte hirtelen, némileg bosszúsan.

- Folytasd, kérlek, minden szavadat figyelmesen hallgatom - nyugtatta meg Mósze.

- Nos, akkor hát itt volna a királyi Anya - sóhajtott Eye komoran. - Ő már csaknem igazi uralkodónak tekinthető, hiszen isteni jó nagyatyád életében sok bölcsességgel állt ura mellett. Okossága messze földön híres. Tapasztalatai beláthatatlanok. Önuralma a legkiválóbb férfiaknak is becsületére válnék. Mindenki szereti, nyájas, kedves, szerény, szívében végtelen szeretet lángol az emberek iránt. Mindenkit ismer, mindenkivel tud bánni, mindenkit magához tud láncolni. Valóban, méltó utóda volna a nagy királynőnek, Hacsepszutnak, az ő fején diadalmasan ragyogna a kettős tiara, fiam. Olykor szinte azt hiszem, a csodálatos Hacsepszut őbenne született újjá, mint némely vallások tanítják. Dehát... dehát... - fejét csüggedten lehajtotta, száját összecsucsorította, bal kezével töprengve vakargatta fehér szőrrel borított mellét. - Ő már belefáradt nehéz életébe, fiam. Az is lesújtja, hogy Őistenségén kívül egyetlen fia sincs. Most már nem remélhet fiút, méhe bezárult... ez nagyon elkeseríti. Végezetül, fiam, ahogy én kitépném a szívemet, ha a tiara után kívánkoznék, ugyanúgy ő is, mondhatom, hiszen nincs titka előttem. Hányszor mondja: haj, uram és testvérem, könnyeim patakban omlanak, ha meggondolom, mi lesz szerencsétlen isteni fiam halála után! Én, gyenge öregasszony, csak szomorkodni tudok már a Birodalom sorsán, csak imádkozni és áldozni Aton meg a többi istenek kegyéért, nem tudok egyebet semmit. Fiam új utakon jár, a romlás útjain, követni nem tudom, megállítani képtelen vagyok, a romlás elé magam nem állhatok... Ki tegye fejére a tiarát? Én? Soha. Hát így áll a dolog a királyi Anyánál, fiam.

- Ezen nem tudok segíteni - mondta Mósze csöndesen.

- De igen, tudsz! Tudsz, fiam, ha akarsz... s kötelességed akarni! - kiáltotta Eye, barna szeme ismét Mósze szemébe fúródott. Olyan közel hajolt hozzá, hogy savanykás lehelete megcsapta Mósze orrát. - Éppen erről akarok veled beszélni. Csak te tudsz... azaz tudunk mi mindnyájan együtt, akiknek vállára Isten a felelősséget tette a Birodalomért, az egész emberi faj jó sorsáért, boldogságáért. Tudunk segíteni, csak csatlakoznod kell. Csatlakoznod hozzánk.

- Kikhez? - kérdezte egyenesen Mósze.

- Hát hozzám meg a királyi Anyához meg Horemhabhoz.

- És hogyan? - Mósze kérdései rövidek voltak.

- Elmondom. - Még közelebb húzta hozzá székét, suttogott. - Amint Őistensége visszatér a Napba, amint véget ér a keserves gyász, s bemutattuk a néki járó áldozatokat, Horemhab kezébe veszi Alsó-Egyiptom fővezérségét. Te pedig Felső-Egyiptomét. - Fürkészve figyelte Mészét.

- Folytasd, kérlek - unszolta ő nyugodtan, szempillája sem rebbent.

- Ezután Horemhab feleségül kapja...

- Sohasem megy hozzá - intette le Mósze, mert tudta, kiről van szó: a csillogó, hideg gyémántról, Baketatonról.

- Hozzámegy, ezt bízd ránk. Horemhab pedig boldog lesz, akárhogy megy hozzá Baketaton - mosolygott ravaszkásan. - A többi már az ő dolga. Te pedig fiam, megkapod a szépséges, okos, bájos, szerencsétlen Nefertitit.

Nem volt nehéz észrevenni, hogy Szetamonnak meg Eyének közös terveik vannak. Ez elvégre nem csodálnivaló, hiszen Eye a thébai palotában duzzogók feje volt, s középpontja mindazon tervek szövevényének, amiket a király közeli halálára alapoztak. És bár Szetamon utálta mostohaapját még abból az időből, mikor ez a thébai Ámun-templom első prófétája s királyi tanácsadó volt, mégsem lehetetlen, hogy fia trónra juttatása érdekében félretette érzéseit. A thébai Fehér Ház tétlenségre kárhoztatott lakói meg Ámun hatalmukat, vagyonukat vesztett előkelőségei bízvást egy úton haladhattak legalább addig, amíg a Gyűlöletes Álmodozó, a Gonosztevő eltakarodik előlük... a többi már későbbi időre tartozik.

Mósze mindent világosan látott. A szerencsétlen királyt előbb-utóbb meg fogják ölni, ha méreggel, tőrrel nem is, hát rábírják orvosait, hogy egészsége érdekében végezzenek rajta koponyalékelést. Aztán örökbe fogadott fiát távolítják el csakhamar, hogy őt, Mószét ültessék a trónra. Eye azonban őt sem fogja sokáig tűrni, gondja lesz rá, hogy mint hébert vagy félhébert törvénytelen uralkodónak minősítsék, s elbánjanak vele. Majd talál az ő hébervoltára elegendő bizonyítékot. Tán a héberek nevében összeesküvést is sző némely ázsiai államokkal, s őt, Mószét mint az új hikszosz-uralom várományosát leplezi le. Ebben az egész ravasz, de átlátszó tervben a szépséges Nefertiti a csalétek. Íme, elfelejtette róla a sokatmondó szót: szerencsétlen. Tehát szabadulni szeretne a királyi rózsaágyból, amely csak gyötrelmet, könnyet, meghasonlást hozott számára. Igen, az egyik csábító csalétek a csodálatos szépségű, okos, elbájoló Nefertiti, akinek már neve is csengettyűszó. A másik a kettős tiara. Ha Mósze nem sóvárog a hatalom után, bizonyára kapva kap a világ legszebb asszonyán. Ha pedig olyan hideg szívű, amilyennek mutatja magát, annál elvakultabban tör a hatalomra, a minden szenvedélynél mámorítóbb kielégülésre. A kettőnek együtt lehet-e ellenállni? Mósze is ember. Fiatal férfiú. Ha valóban héber vagy félhéber fattyú, annál fékezhetetlenebb vágy hajtja az érvényesülésre. Hiszen alkirályi székéből csak egy lépés a királyi trón. Miért ne tenné meg ezt a lépést?

Eye tehát föladta Mószénak a leckét. Csak úgy mellékesen, barátilag, reggeli öltözködése közben. Az igazi tárgyalásnak erről kellett lefolynia, ha elérkezik az Eye által már bizonyosan kitűzött pillanat.

Most nem is beszéltek többet. Nyájasan elköszöntek egymástól, s ment ki-ki a maga dolgára. Eyét várták hivatali teendői.

Mósze egyedül járkált a Palotában. Minden folyosó, minden terasz, terem, oszlopgaléria gyermekkora emlékeit rebbentette föl lelkében. Itt volt a kicsiny szoba, melynek csempékből kirakott faliképei olyan varázslatosak voltak, hogy közeledni sem mert hozzájuk, hátha a vadlibák, a karcsú nyakú gémek, a lenge flamingók fölröppennek a sás közül. Itt álltak egykor az alabástromból faragott lótuszok, amelyekben anyja illatszereit tartotta. Emitt meg, ebben a teremben játszott a két anyával, Szetamonnal meg Jozabéttel a ragyogó padlón, dobálta labdáját, gurigázott elefántcsont golyóival, húzta-vonta játékait. Ott nyílik a fogadóterem, ahonnét nagyatyja, a nyájas, öreg király közéjük lépett királyi díszben, ölébe emelte őt, s akkor egészen közelről látta széles nyakékének napsugarakhoz hasonló díszeit, tiaráján az ágaskodó kígyót, s a király ráncokkal behálózott szelíd, barna szemét. Ekkor tette fejére a tiarát, ami olyan megdöbbenést okozott a jelenlevők között. Lám, itt a kerti tó is, benne talán a régi aranyhalak, csillogó tükrén a régi hattyúk, a régi, némán ringó, hatalmas, fehér meg rózsaszínű lótuszok úsznak. A fák is ugyanazok, a virágok között a régi szellő kotorász. A pompázó pávák is ugyanazok. Mósze összevissza kalandozott a sárga kerti utakon, igyekezett megismerni a hatalmas fákat s a buja díszbokrokat. Lám, amott vitázott mestereinek egyikével a derékszögű háromszög titkairól. A mester hosszú volt, sovány, s már őszült, egyik szemfoga fenyegetően kiállt, mintha vicsorgott volna, pedig maga volt a szelíd nyugalom és türelem. Mósze nagyon szerette ezt a kiálló szemfogat, sokszor rajta felejtette a szemét. Emitt meg az istállók negyede következik, egész kis város, teli a legszebb paripákkal. Mósze ismét érezte a csiklandó izgalmat, amit akkoriban érzett a robogó harcikocsin. Minden-minden a csodálatos gyermekkor emlékeivel volt teli, s a régi Mósze, a csacsogó, a nevető, a kíváncsi, a játékos, a vitázó, a birkózó, a kocsizó, a vívó s a vívódó lépten-nyomon előbukkant a hatalmas palotaváros zegzugaiból. Itt még vidáman lebegett az isteni fényözönben, amibe aztán csak szörnyű megpróbáltatások árán juthatott be ismét.

Fölhágott a várfal egyik lépcsőjén a magasba. Kitárult előtte az óriási város, az egész világ. Men-nofer buja kertjei, széles terei, a templomok zömök, roppant pilonjai, a karcsú, csillogó csúcsú obeliszkek, a kisebb-nagyobb paloták, az utcasorok kanyargó szalagjai s a végtelenbe nyúló, szikrázó, ködbe vesző folyam. Madárfelhők úsztak a vakító égboltozaton. A sötétzöld fák rengetege fölött kék, piros zászlók libegtek, mint virágok fölött lebegő lepkék. Az utcák medreiben szüntelenül folydogált a nép, gyalogosok, ökröskocsik, szamárkaravánok, idegenből jövő tevék hosszú sorai... mint a vér az erekben. És a folyón vitorlák lengedeztek, fehérek, barnák, pirosak... Olyan remegő-lebegő volt az óriási város, a világ legszebb városainak egyike, mint az álom.

Ez volt az ő otthona. De a másik otthon, a nem kevésbé kedves, nem kevésbé szép ott volt Keleten, a folyón túl, a Mokattam-hegyek alján, egy vén fügefa árnyékában. Mósze összehunyorított szemmel bámult a messzibe, át szerette volna fúrni a távolságot, ami közte és a kis héber tanya között tátongott. Hátha látná innen. Hiszen ez a távolság nem is olyan nagy, hányszor megtette gyalog Jozabét vagy Mirjam kezét fogva meg ladikon... s nemrég is megfordult ott, mielőtt elfoglalta alkirályi székét. De szeme előtt reggeli párába burkolózott a messzeség, a Mokattam-hegyek szakadékai vörösbarnán úsztak a távolban. A vén fa s a kis vályogház elbújt a kékségben, a viruló zöldben s a mészkőhegyek vörösében. Mósze mégis tisztán látott mindent, jobban, mintha ott lett volna. Annak a hajdani gyermeknek a szíve dobogott a mellében, aki Jozabét édes tejét szívta, édes szavát hallgatta, édes mosolyát nézte, édes simogatását érezte.

Most megfordult, s fölmeredtek előtte a piramisok, az elképesztő óriások, amiket egy életen át nem lehet megszokni. Mint valami ismeretlen s megismerhetetlen világ jövevényei álltak a sziklaparton, magasan, ahová a világ iszapja-hullámverése nem érhet el, s emelték vörös csúcsukat a vakító Égre. Kufu piramisa mint apa, Kafráé, mint nála valamivel kisebb anya, Menkaréé, mint gyermek. Fehér oldaluk síkosan ragyogott, tüzesen verte vissza a reggeli fényt, messzeszórta a hatalmas betűket, amiket egy óriás kéz festett rá. Menkaréé azonban egészen piros volt. S körülötte a kisebbek s még kisebbek, mintha a másvilági család egyre silányabb utódai lettek volna. Mintha egyre törpülve, isteni eredetüket csak alakjukban mutatva, a föld lakóinak méreteihez süllyedtek volna. Alsó részük fekete volt. Mósze ismét látta, mint régen annyiszor, a széles csatornákat, amelyeken a hajók egészen a sziklafennsíkig szállították a Mokattamból kivágott kőhasábokat. És megvoltak az ősi töltések is, amik hátukon hordozták az emberek százezreitől vontatott, emelt, feszített, taszított tömböket a csigákhoz és állványokhoz. Föltárult a Holtak Városának rengeteg épülete, oszlopsora, s odafönt, a legnagyobb óriás, a Kufu-piramis közelében Keletre fordította mozdulatlan emberarcát a Hormahu, az oroszlántestű szfinx. A királyi Ember képmása, aki szembenéz a Nappal, az Isten-emberé, aki a Napból szállt le, s a Napba tért vissza. Nyugodtan, rezzenés nélkül tekintett szét a világ terein.

Az óriások mögött pedig a vörös-sárga Sivatag, a Halál birodalma, a szünet nélkül permetező homoké, amely könyökről könyökre lepi el az óriásokat. Még a sárgán, pirosan, kéken csillogó hegyvonulat sem védi őket kellőképp. Nagy ívben magas kőfalakat raktak a régi királyok, hogy föltartóztassák a Sivatag fojtogató ölelését. Mósze látta, hogy most is munkásraj dolgozik ott, mint egy sereg apró hangya, ássa, hányja, takarítja a homokot. Lapátjaik nyomán kis felhőcskék gyúltak ki, mint sok-sok láthatatlan tűz füstje.

Mósze sohasem látta ezt a tájat, ezeket az óriásokat, ezt a várost, a várfalak előtt elterülő pálmaerdőt, a folyam széles síkságát ilyen szépnek. Égőzöld volt a völgy, isteni erdők, ligetek, legelők, szántóföldek, kertek viruló zöldje, amit a Halál birodalmának peremén álló isteni lények őriznek.

Hosszasan járkált, merengett a széles várfalon. De míg megfeledkezett önmagáról, lelke mélyén egy rekedtes, suttogó hang egyre azt mondogatta:

- Menekülj, menekülj innét, herceg. A tenger hullámai összecsapnak e fölött az ország fölött, menj innét a keskeny úton, ne temetkezz a mélybe. Itt mindenki halálos beteg...

Ekkor tisztán, érthetően hallotta a szavakat, s megjelent előtte az uészeti fogadó homályos kis szobája s a részeg orvos eltorzult arca.

Tutu, a vén rabszolga éppen olyan életet élt most, amilyent kívánt. Puha ágyban aludt, meleg vízben fürdött, a nap nagy részében szunyókált, ődöngött, vagy rabszolgák között forgolódott, s csodálatos történetekkel tartotta őket. A góseni utazás keserveit azonban nem feledte el. Ez abban a szemrehányó tekintetben nyilvánult meg, amit Mószéra vetett, ha reggel bevitte aznapi új saruját, ruháit, ékszereit, vagy ha a fürdőjét készítette el, s ott állt a törlőkendőkkel, hogy ura vállára borítsa. Nem szólt, lábujjhegyen járt-kelt körülötte, nesztelenül végezte dolgát, alázatosan ugyan, mégis gőgösen, mintha szabad akaratából szegődött volna ura mellé, félretéve saját hercegi rangját, azonban mégsem feledkezve meg róla.

A men-noferi Palota s a benne folyó királyi élet ínyére volt, de magát Eyét nem állhatta. Még az aketatoni előkelők társaságánál is romlottabbnak tartotta az itteni fényes személyeket, Eyét pedig a romlottak fejének. A Palotában lézengő sokféle rabszolga előtt, kivéve persze azokat, akiket uruk taníttatott, hivatalokkal bízott meg, s akik ennélfogva nem is vegyültek a közönségesek közé, ki is fejtette véleményét.

- Szép palota, szép város, meglátszik rajta, hogy régi nagy királyok építették, gazdagították, de mi nem valók vagyunk ide. A mi helyünk Zo'an, az még sokkal szebb, sokkal gazdagabb, bár valamivel kisebb.

Az istállófiúk, kocsisok, szakácsok röhögtek.

- Mit akarsz Zo'annal! Mi az? Tetűfészek. Mindenféle jöttment népség lakik benne. És olyan kicsi, hogy a fél markommal leboríthatnám. Mi van Zo'anban? Semmi. Valamennyi templomát betolhatnád a mi Ptáh-templomunkba, s még maradna is hely egy jóravaló népünnep számára. Vannak piramisaitok? Van szent Bikátok? Hiszen csupán a szent Bika istállójában elférne a ti alkirályi palotátok!

Tutu kényelmesen ült a földön, sovány, szőrös lábszárát maga alá szedte, kopasz madárfeje kihívóan billegett. Csak legyintett a kezével.

- A piramisok? - kérdezte gúnyosan. - Nálunk meg papírt gyártanak, a világ legfinomabb, legdrágább papírját. Arra írnak a világ összes királyai, főpapjai. Hallottatok már a taniti papírról? Hogy hallottatok volna, hiszen írást még nem is láttatok. Hát ez a papír a mi gyárunkban készül. De hát mi nektek a papír. Kitörlitek vele az ülepeteket, csak ennyi.

- Papírhoz hasonlítja a piramisokat! - ordítozták az emberek, s térdüket csapkodták jókedvükben.

- Nem hasonlítom piramishoz a papírt, ti hülyék - replikázott dühösen Tutu. - Ilyet csak ti tehetnétek, mert nem tudjátok, mi a papír, s mi a piramis. Hát tudjátok meg, sokkal nagyobb a papír, mint a piramis. A világ minden bölcsességét papírra írták, a szent tudományt, az isteni titkokat, a szebbnél szebb énekeket, imádságokat, történeteket, még a piramisok tervét is papírra tették először, anélkül hozzá sem tudtak volna fogni. Papír nélkül nincs piramis, nincsenek paloták, várak, csatornák, templomok, papír nélkül semmi sincs. De piramis nélkül van papír. Ez az igazság, ti hülyék.

Tutu érvei meghökkentették egy kicsit az embereket, nem röhögtek.

- Ha így áll a dolog, miért vagytok mégis itt? - kérdezte egy fiatal kocsis.

- Itt vagyunk, mert uratok hívott bennünket. Láttam a levelét, olyan ékes, díszes, alázatos levél volt, amilyen csak minket illet. Ha ti előkelők, hatalmasok vagytok, mennyivel előkelőbbek, hatalmasabbak vagyunk mi, hogy ilyen levelet kapunk éppen tőletek! De csak addig maradunk ebben a becstelen városban, amíg akarunk. Mi olyan előkelők vagyunk, hogy még én, a szolga is herceg vagyok. Ha csak annyi tisztesség volna bennetek, mint akármelyik szabad parasztban vagy kőfaragóban, leborulnátok előttem, ahogy igazi herceg előtt illik. De hát mik vagytok ti? Por és szemét a lábunk alatt, szavatok légyzümmögés a fülünknek.

Megint legyintett. Szavai fölháborodást keltettek az ácsorgók csoportjában. Tiltakozó kiáltások hallatszottak, fenyegető szavak, káromlások, gúnyolódás, szidalom. Tutut a lárma nem zavarta. Megmondta, hogy szavuk légyzümmögés a fülének, s úgy is viselkedett. Fennhéjázó gőgje akkor is díszére vált volna, ha nem a földön ül, rabszolgák között maga is rabszolga, hanem a hercegi székben, amit szüntelen emlegetett. Társai őszinte hódolattal nézték. Elvégre akármilyen szokatlan, mégis lehetséges, hogy igazán herceg, a világ forgandóságában néha még egy herceg is kerülhet méltatlan helyzetbe. Még majd kiváltják a rokonai, vagy ura fölszabadítja. Tán már holnap mint szabad előkelőség jelenik meg előttük, s számon kéri csúfolódásukat. Viselkednék-e így, ha közönséges származású volna? Hiszen az íráshoz is ért!

- De miért neveznek Tutunak? - gyanakodott egy tagbaszakadt néger. - Az én nevem M'bava, mindig is az volt, s az is marad. És csakugyan herceg voltam.

Tutu megint legyintgetett, mint akit légyzümmögés bosszant.

- Lehet, hogy te M'bava vagy, és herceg voltál. Néger herceg, fűkunyhóban laktál, meztelenül jártál, tárógyökeret ettél, tehéntrágyával kented a fejedet, parancsaidat tamtam-dobon tudattad a faluddal, amely öt kunyhóból állt, szanaszét az őserdőben. Ünnepnapon hizlalt kutyát ettél, feleségeidet pedig úgy szerezted, hogy bunkóval leütötted őket s hazacipelted. Mindez lehetséges, azonban így egészen mindegy, hogy a régi hercegi neveden szólítanak-e most is, vagy nem a régi neveden.

A társaság most a néger rovására röhögött görnyedezve, térdét csapkodva. M'bava pedig bőszülten bámult Tutura, szemefehérjét forgatta. Tutu rá sem hederített.

- Én azonban - folytatta bütykös kezét a mellére helyezve -, én igazi templomi herceg voltam, első pap, s az volt minden ősöm. Palotában éltem, olyanban, mint ez itt, rabszolgáim, szolgálóim voltak, feleségem négy, s mind ilyen kövérek! - Karjával mutatta, milyen kövérek voltak. - Minden reggel márványmedencében, meleg vízben fürödtem, hajamat valódi saábai balzsammal kenték, testemet a legfinomabb olajjal. Én selyemben jártam, mindennap s a nap minden órájában másféle ékszereket viseltem, csak az ékszereim, amiket rajtam talált, egész életére gazdaggá tették azt a húgyos egyiptomi katonát, aki elfogott. Én babiloni írással írtam parancsaimat agyagtáblákra, s azokat kiégették, hogy örökre megmaradjanak. Én kétszer akkora városban éltem, mint ez a Men-nofer, s nagyobb templom legfelső emeletén áldoztam, mint amekkora a Szokariban álló lépcsős piramis. Mindennap olyan bort ittam, amilyent ti csak szagolhattok, mikor kiürül a pecsétes korsó. Hogy pedig mit ettem, el sem tudom sorolni, mert azoknak az ételeknek a nevét sem hallottátok, még a leghíresebb szakácsok sem. Engem tizenkét hintóvivő vitt gyaloghintón, lábam sohasem tettem a puszta földre, szőnyeget terítettek elém. Nevem pedig, aminek hallatára fejet hajtottak az emberek, Ayu volt, de nem viselem, mert méltatlan helyzetemben nem akarom megszentségteleníteni. Engem az a húgyos katona, aki elfogott, annyi aranyért adott el első gazdámnak, amennyit a testem súlya nyomott. Igen, ha kíváncsiak vagytok rá, elmondom, az adásvétel úgy történt, hogy a mérleg egyik serpenyőjébe én álltam, a másikba meg az aranyat rakták, pedig akkor sokkal kövérebb voltam, mint most. Ebből megtudhatjátok azt is, hogy első gazdám mérhetetlenül gazdag udvari méltóság volt, én voltam birtokainak felügyelője, csak antilopja volt hétezer meg négyszáz meg ötven meg hat, agara pedig háromszáz meg negyven meg kettő. Valamennyi tökéletesen idomított. Majdnem úgy éltem, mint herceg koromban, de még ezt a jómódot is megalázónak tartottam, s nem használtam igazi nevemet. Hogy miként kerültem mostani uramhoz, a kegyelmes, nagyhatalmú herceghez, akiből király lesz, mihelyt meghal Őistensége, szintén megmondhatom. Gazdám neki ajándékozott, hogy kegyeit megnyerje, s barátságába fogadja. Uram pedig, elhihetitek, azóta is hálás neki értem, az ajándékozás minden évfordulóján díszes köszönőleveleket ír neki, s újra biztosítja hálájáról. Legutóbb is azt írta neki, olvastam ugyanis a levelet, mert én vittem az írnoknak, hogy remekbe lemásolja, azt írta neki - mutatóujját fölemelte, minden szót áhítatosan hangsúlyozott: - Testvérem és barátom, minden szolgálatra kész vagyok Ayuért, azaz Tutuért, akinek ideajándékozásával örökre lekötelezted szívemet. De hát mit tudtok ti, kocsisok, istállófiúk, mosogatók, hintóvivők, mindenfele néger hercegek, hiszen sohasem voltatok egyebek, mint akik most vagytok. Ti csak bámuljátok a piramisokat, de még annyit sem tudtok, hogy abban a kisebbik pirosban Menkaré király nyugszik szőke, gyönyörű feleségével, akinek papucsát messze földről sodorta szobájába a szél, s így szeretett belé. Hű, mekkorák a piramisok, mekkorák a templomok, meg az a Horma-hu is milyen óriási kőoroszlán, de hogy mennyivel nagyobb dolog a mi papírgyárunk, s mit írnak a mi papírunkra az egész világ főpapjai meg királyai, azt nem is sejtitek. Képesek vagytok az ülepeteket törölni egy olyan papírral, amire a legszebb himnuszt írták. Most pedig takarodjatok istállót söpörni, húst vagdalni, padlót fölmosni, kutyát kefélni, engem vár az uram. Sok fontos tennivalónk van még ma. Ti mamlaszok.

Nehézkesen föltápászkodott, s a rabszolgák néma sorfala közt elcammogott.

- Készítsd elő esti parókámat, esti sarumat, esti díszruhámat, ékszereimet, de legelőbb is a fürdőmet - utasította Mósze, mikor Tutu lábujjhegyen belépett a szobájába.

- Parancsodra, herceg - suttogta Tutu, s mélyen meghajolt - Nagy lakoma lesz ma is?

Mósze bólintott. Kedvetlen volt, a szokottnál is szótlanabb. Tutu fél szemmel rásandított, s rögtön tisztában volt vele. Mósze mozdulatlanul ült székében, könyökét a szék karjára támasztotta, fejét tenyerébe nyugtatta, jobb lábát előretolta, a balt hátrahúzta. Így szokott ülni, mikor valami kellemetlen dolgon töprengett. Tutu nagyot sóhajtott.

- Unjuk már ezt a sok lakomázást, herceg - dünnyögte óvatosan. - Örökösen eszünk, iszunk, vigadunk. Nem nekünk való ez a sok éjszakázás.

- Holnap reggel indulunk - mondta Mósze. - Már utasítottam az udvarmestert. Légy te is készen.

Tutut meglepte a váratlan parancs. Nagy orrát fölkapta, kiugró állát fölszegte, nyelvével megnyalta valamikor duzzadt, most ráncosan beesett ajkát, fekete szeme kigyúlt. Olyan volt, mint egy nagy madár, amint éppen repülésre készül.

- Hála legyen Atonnak, valamennyi Baálnak s minden isteneknek! - kiáltotta rekedten, alig tudva illendőre mérsékelni örömét. - Éppen torkig vagyunk ezzel az erkölcstelen élettel. Hiszen ez rosszabb, mint Aketaton. Micsoda hazug urak, milyen gyalázatos asszonyok! Ezek mindenre képesek, még arra is, hogy minket megöljenek. Hidd el, herceg, egy korty vizet sem ihatom nyugodtan, attól félek, megmérgeznek. Álmomban meg mindegyre fölriadok, hátha éppen most szúrnak szíven.

- Tedd, amit mondtam - figyelmeztette a herceg, arca azonban megenyhült.

És Tutu nagy tüsténkedve cammogott a parancs végrehajtására.

A tanácskozás, amire Eye meghívta szeretett rokonát, így folyt le.

Négyszemközt ültek egy kis szobában. Az asztalkán mézes csemege, sokféle kalács, pogácsa, fölszeletelt gyümölcskenyér, továbbá mindenfajta gyümölcs illatozott tálakon, kosárkákban. Volt még hűsítő is fölös mennyiségben: narancslé, mézzel kevert citromlé, hideg kőedényben sör arany szívópipákkal, egy lepecsételt korsóban libanoni, egyben szíriai, egyben pedig krétai bor. Késő délután lévén, az ablakokon kellemesen illatos, hűvös levegő áradt be. A csendet csupán a kert nagy fáinak susogása, egy-egy páva rikoltozása törte meg.

Eye végtelenül nyájas volt, kicsiny, barna szeme azonban komoly, néha csaknem komor. Viselkedése rokonra vallott, arca államférfira. Éreztette Mószéval, hogy szívében őszinte rokoni szeretet él ugyan, de most le kell győznie érzelmeit, s döntő kérdésekről hideg értelemmel ítélnie. Továbbá azt is éreztette - főképp a szék karjára nyugtatott rövid ujjú, puha kezének ökölbe szorításával, asszonyos nyakának hátra-hátraszegésével -, hogy Mósze iránt érzett minden tisztelete sem tudja szándékaitól eltéríteni, ha kell, még rokonságuk, barátságuk árán is megvalósítja terveit. Most ugyanis magáról a Birodalomról van szó, az egész világ sorsáról, s emellett eltörpül minden személyes érdek, indulat, érzelem.

Mósze nyugodtan, előzékenyen ült a helyén. Egy falat gyümölcskenyeret rágcsált, ivott hozzá egy korty bort. Eye szolgálatkészen kínálgatta, a korsó pecsétjét maga törte le, mikor Mósze a libanoni felé nyúlt. Néhány pillanatig hallgattak. Eye is bekapott egy darab mézes süteményt, szaporán majszolta.

Mósze most megértette, mi köti a királyi Anyát évtizedek óta ehhez a férfiúhoz. Nem főpapsága, nem királyi tanácsadó volta, nem óriási vagyona, nem hadseregnyi saját katonasága, nem műveltsége, önfegyelme, ravaszsága. Mindez csak Tiy nagyratörő terveit segíthette, de aligha bűvölhette el a szenvedélyes nőt. Annál inkább lenyűgözte azonban Eye könyörtelensége, a vallási, erkölcsi aggálynak tökéletes hiánya, akaratának korlátlan volta, félelmessége. Az, hogy mindig megvalósította szándékait, tehát az ellen is hiábavaló lett volna védekezni, hogy őt, Tiyt a szeretőjévé tegye, mikor ez a gondolat fölmerült Eyében. Ő volt az egyetlen férfiú, akitől Tiy félt, aki előtt akarata ellenére meg kellett hódolnia. Neki, aki a nagy Hacsepszutot tekintette példaképnek. Kapcsolatuk nem volt zavartalan, boldognak meg éppen nem volt mondható. Tiy néha megpróbált föllázadni. Ilyenkor rövidebb-hosszabb időre szakított vele. Gyűlölte. Mikor azonban megint megtört - s meg kellett törnie, mert Eye hidegen kivárta a megalázkodás pillanatát -, remegve omlott karjaiba, s úgy érezte, ezt a veszélyes kapcsolatot sohasem tépheti szét, ez kell neki, ez a remegés, ez a félelem, ez tudja valóban kielégíteni. Mindig úgy jelent meg lelki szeme előtt a főpap, mint aki romba döntené a Birodalmat, vérfürdőt rendezne legjobb hívei között, még őt vagy a gyermekeit is megölné, ha szükségesnek látná. Sötét varázserő sugárzott Eyéből, bizonyára titkos tudománya folytán. Ez az erő lenyűgözött mindenkit, de elsősorban Tiyt igázta le. Valahányszor meggyűlölte, és szabadulni kívánt tőle, tudta, hiábavaló. Megalázott gőgje, arcul vert hiúsága tombolt, őrjöngött, tajtékzott. De mikor elgyengülve, tehetetlenül, bénán, kiszolgáltatottan megadta magát, s mámorának gyötrő önkívületében lihegett, úgy érezte, csak ennek a férfiúnak érdemes megadnia magát kényre-kedvre, akitől mindenki fél. Tiy a maga módján, ravaszul, ámítón uralkodott a derék Nebmaare fölött, s e réven a Birodalom minden számottevő hatalma a kezében volt, de haj, milyen megalázó volt a gyámoltalan Nebmaarén való uralkodás... Milyen semmiség az ország előkelő családjainak, személyeinek rángatása... Tiy természetesnek tartotta, hogy mindenki féljen tőle, engedjen neki, óhajait lesse, kívánságait teljesítse, a maga fondorlatos módján fölöttük álljon. Ám Eye nem uralta meg őt, s éppen ez izgatta évtizedeken át, mióta csak megismerte az akkor még fiatal főpapot. Ádáz harc folyt közöttük, bár hangos kitörésre sohasem került sor, mert ha Tiy kiabálni, sikoltozni, átkozódni, zokogni, tombolni kezdett, Eye meghajolt s távozott, rábízva, hogy magányában cafatokra tépje ruháját, véresre karmolja testét, összetörje alabástromedényeit, dühe kielégítéséül megkorbácsoltasson néhány rabszolgát, saját kezével üssön-verjen szolgálókat, akik éppen haragja útjába kerültek. Tiy tehetetlen volt.

Tudta, Eye ravasz, de ő is az volt. Eye fölhasználja céljai érdekében, ő is ezt tette a főpappal. Ismerte hazug voltát, maga is hazug volt. Figyeltette minden lépését, ő is besúgókkal fonta körül Eyét, egyetlen szava, találkozása nem maradt előtte homályban. Számon tartotta szeretőit s a velük töltött éjszakákat. Folyton védekezett ellene, bizalmasait eltávolította, szeretőit eltakarította. Politikai terveit halomra döntötte, ha nem egyeztek az övéivel. Ismerte Eyét keresztül-kasul. Csak egyet nem tudott megismerni s legyőzni: sötét akaratának erejét.

Ahogy Mósze szemközt ült Eyével, mindezt megértette.

Jobbnak látta azonban meghallgatni.

Eye először nyájaskodott, kínálgatózott, bókokat mondott, kedélyeskedett. Gyors pillantásai azonban hidegen fürkészték Mósze arcát. Kezét hol ökölbe szorította, hol kinyitotta, a tenyerébe nézett, mintha a vonalakban fürkészett volna. Végre felöltötte kemény ábrázatát, s a tárgyra tért.

Röviden s tömören összefoglalta a Birodalom helyzetét. Beszélt Ámun egyházának állapotáról, s a módokról, amikkel ez az egyház védekezni kénytelen. Sajnálkozva szólt az erkölcsi romlásról, amibe Aton egyháza süllyedt, mióta hatalomra emelték, s az elkobzott javak egy részét neki adták. Rövidesen kihirdetik a törvényt, amely eltörli az összes egyházakat; bezárják a templomokat, kivéve Ptáh, a teremtő isten templomait s Esziréit, az isteni Anyáét. E sok isten s istennő vagyona mind a királyra száll, de jut belőle megint Atonnak is. Mindez nem segít a bajokon, a királyi kincstár jóformán csődbe került. Ámun volt birtokainak parasztjai, munkásai, mesteremberei nem akarnak dolgozni, ebben részes ugyan az Ámun-papság suttogása is, de még inkább a jogos félelem, hogy Ámun egyszer szörnyű bosszút áll a rajta elkövetett gyalázatért. Az Aton birtokain élő nép meg ezt mondja: "Miféle istent szolgálunk mi? Olyat, aki nincs! Hiszen nem látjuk, nem jelenik meg köztünk. Mit kezdjünk vele gondunkban-bajunkban? Ámunt meg a többi istent látjuk, törődnek velünk, áldozatainkat elfogadják. Ha nem végezzük kötelességünket, megbüntetnek. De Aton nincs, Aton: semmi. Hát akkor miért vannak mégis birtokai, s miért szakadjunk meg a munkában érte? Ha Aton semmi, ne akarjon tőlünk semmit." Mósze mindezt jól tudja, unalomig hallhatta, láthatta, s ő, Eye, nem is akarja részletezni a dolgot. A Birodalom ázsiai országai pedig, észrevévén a belső bomlást, tehetetlenséget, sorra fölkelnek. Mósze kiváló hadvezér, fegyelmezett, jól gyakorolt, jól felszerelt hadserege elbánt ugyan Saábával, de nem tudta megakadályozni a többi alávetett ország lázadását. Miután Őistensége tervszerűen elsorvasztotta a hadsereget, elkapatták magukat. Most a magára hagyott Horemhab úgy harcol, mint a dühödt oroszlán, még szerencse, hogy Őistensége káros parancsait igyekezett kijátszani. Ebben segítségére volt ő is, Eye, ezt nyíltan meg meri mondani, mert az események őt igazolják. Hanem ez a háború, ilyen nehéz körülmények között, igen költséges, hiszen most kellene talpra állítani azt a hadsereget, amely kézen-közön elsikkadt. Több mint két évtizedes mulasztást egyszerre kéne pótolni, s ez csaknem lehetetlen. Őistensége mindent új városába, Aketatonba ölt, s persze azt akarta, hogy a világ legnagyobb, legszebb, legtökéletesebb fővárosa legyen. Fia, sajnos, nincs. Tehát a leányaival próbál valamit kezdeni, ezekkel a gyenge, csúnya kislányokkal. A legidősebbiket hozzáadja Burnaburiás babiloni királyhoz, hogy rokonságba kerülvén vele, támasza legyen Hattival, Assurral meg Amuruval szemben. Rá is tudta kényszeríteni Azirut, hogy bűnbánólag Aketatonba menjen, most éppen ott van, s ajándékokkal, szép szavakkal szédíti a szerencsétlen beteg királyt. De azért bevonult az Arantánál fekvő Kádesbe. Kétszínűen magyarázza a hettitáknak, hogy az ő biztonságuk érdekében tette, Őistenségének meg, hogy a mi érdekünkben... Eye tudja, Őistensége boldog, mert íme, Aziruban mégsem csalódott. De aki nem vak, látja, mi lesz ennek a vége. Őistenségét csupa vak veszi körül. Az igazi, uralomra termett, tapasztalt, művelt családokat elriasztotta magától. Azok a kiváló férfiak, akik a Birodalmat kormányozni tudnák, félreálltak, vagy félrelökték őket, mint például Ámun papságának legnagyobbjait. Mindenféle jöttment hízelgők lepték el a Palotát. Közönséges, nemtelen származású emberek, amilyen például Paneheszi is, hogy csak egy nevet említsen, hiszen Mósze maga is jól ismeri őket. Parasztok, asztalosok, hajósok gyermekei. Tudatlan, bárdolatlan törtetők, hízelgők. Mert hát Őistensége szerint nincs különbség ember meg ember között. A helyzet már annyira megromlott, hogy ha gyors változás nem történik, a végső összeomlás elkerülhetetlen. A felelősség azokra hárul, akik mindezt tisztán látják már régóta. Akiket származásuk, múltjuk, műveltségük, tapasztalataik képessé tesznek a roppant munkára. Őistenségének félre kell állnia az útból. Eye mindent megtett a katasztrófa elhárítása végett, megpróbált egyensúlyt teremteni Aton meg Ámun között, vállalta e hálátlan szerepet, mondhatja, föl is őrlődött benne... (Mikor erről beszélt, arca elkomorodott, puha tenyerével megsimította homlokát.) De most már nem lehet az egyensúlyt tartani, határozottan kell cselekedni, még mielőtt az általános fölfordulás kitör. Ez pedig óhatatlan, mihelyt Őistensége megtiltja valamennyi isten tiszteletét Atonén kívül. Őistenségének valójában igaza van, nincs több isten, csak egy, s az az egy: Aton. Csakhogy a bárgyú emberiség ezt nem érti meg. Ezer évnek kell még eltelnie, amíg megérti, s akkor kell újraszületni Eknatonnak, akit ő, Eye, gyermekkora óta csodál és tisztel, de akit fájó szívvel, éppen a Birodalom s az éretlen emberiség érdekében, félre kell állítani az útból...

Hosszan, meg-megállva, a szavakat válogatva beszélt. Olykor bekapott egy-egy darab gyümölcskenyeret, falt egy-egy kalácsot, pogácsát, hörpintett egy korty bort. Hol a mozdulatlanul figyelő Mószéra, hol a tenyerébe vagy a mennyezetre pillantott.

Mósze egy szót sem vetett közbe. Csak mikor elhallgatott, jegyzett meg ennyit:

- Őistenségének ezer évvel korábban kellett volna születnie, hogy megértsék.

Eye bosszúsan szippantott húsos orrával, éles pillantást vetett Mószéra, de nem szólt semmit. Ehelyett közelebb hajolt hozzá, s halkan föltette a kérdést:

- Egyetértesz velem s azokkal, akik meg akarják menteni a Birodalmat?

Mósze még nem felelt. Igyekezett az események, az emberek, a terv mögé látni. Az értelmet kereste, az isteni értelmet, hogy minden világossá legyen. Döntenie nem kellett, mert már döntött. És most Mósze megtalálta ítéletének helyes indokolását. Lehet, hogy Eknatonnak el kell pusztulnia. Lehet, hogy a Birodalomnak is össze kell omlania. Mégiscsak egy ember, egy uralkodó van a világon ebben a pillanatban, aki Istent látja, szolgálja, egy, aki föl akarja emelni az emberiséget, egy, aki mindenáron, még a Birodalom árán is ragaszkodik Hozzá. Látja Őt. Ez a látás elpusztíthatja. De látás. És vajon nem a végsőkig kell-e süllyednie a világnak, hogy fölébredjen benne a vágy Isten után? Nem a mélyből kell-e fölkiáltania, a mélyből, aminél mélyebb mélység már nincs, ahol a lét merő borzalommá válik?

Eye meg a többiek pedig éppen a királyt akarják eltenni láb alól, az egyetlent, aki világosan lát!

Mósze úgy ült székén, kissé előrehajolva, kezét térdén nyugtatva, szemével a szoba falának egy kis ragyogó kék csempéjére tapadva, mintha teljesen érzéketlenné vált volna. Eye nem tudta mire vélni viselkedését, bosszúsan billegette ujjait a szék karján, arca komor volt a feszültségtől. Mósze aligha nyerhető meg a szent és nagy ügynek. Szinte hihetetlen: nem nyúl sem a tiara, sem a szép asszony után. Csak ül mozdulatlanul, s mintha távol volna mindentől. Eye érezte a fiatal herceg akaratának keménységét, s ez dühítette. Húsos ajkát rágva máris azon gondolkozott, miképpen tehetné ártalmatlanná.

- Nos, mit határoztál? - kérdezte végül olyan vékony hangon, mint egy öregasszony, s arcára nyájas mosoly terült. Kis, barna szeme igyekezett elkapni Mósze tekintetét s beléfúródni... de csak a semmibe meredt.

- Amit mondtál, igaz - mondta lassan Mósze, s most az ő nagy szeme fúródott Eye tekintetébe. - De amit gondolsz, nem igaz. Ha ez a világ megérett az összeomlásra, omoljék össze mennél gyorsabban. Ha van valaki, aki tisztán áll az összeomlás közepette, s nem lát mást, csak Istent, akkor az az én testvérem és barátom, Eknaton. Kell hogy érezze, tudja, lássa, nincs teljesen egyedül. Én mellette állok.

Eye néhányszor kitátotta száját, mint a hal. Dereka egészén megmerevedett, keze görcsösen markolta a szék karját.

- Hát... hát... így döntöttél - sipította egészen elvékonyult hangon. - Jól megfontoltad?

- Könnyű volt megfontolnom. Régóta tudom.

- És... és... hagyod, hogy mindaz, amit királyaink évezredek során teremtettek, romba dőljön? - kapott most már erőre a királyi főtanácsadó. - Hogy az egész nép, amelynek sorsa a mi kezünkben van letéve, nyomorúságba merüljön? Hogy elveszítsen mindent, ami szent és szép és nagy? Hogy a Birodalom, amelynek hatalmát nehéz küzdelmek, nagy áldozatok árán tolták ki az egész emberi világ széléig, összeroppanjon? Hogy idegen bőrpoklosok s nyomorékok teremtsenek itt barbár uralmat? Hogy kialudjanak Aton oltárának tüzei? Hogy vérfolyam árassza el ezt a földet, tomboljon rajta a bosszú... hogy... hogy...

- Hogy akadályozhatnám meg? - mosolygott Mósze.

- Hiszen éppen azt mondtam el! - kiáltotta Eye a szék karjára csapva. Hirtelen ivott egyet, hogy belső hevét csillapítsa, nagy erővel vágta le a serleget az asztalkára. - Hát nem éppen erről beszéltem? Nem azt magyaráztam, hogy Őistensége halála küszöbön áll, talán már holnap vagy holnapután bekövetkezik... Hát kihez akarsz te akkor hű lenni?

- Úgy tudom, még él - felelte Mósze fölháborító nyugalommal, ami már sértés volt. - Ha pedig meghal, akkor is hűnek kell lennem hozzá, mert ő az Istent szolgálja, s arról nem tehet, hogy az emberek süketen és vakon állnak körülötte.

- Dehát... dehát... ha magad is tudod, hogy az emberek... - kapkodott önuralmát elvesztve Eye. - Akkor miért nem akarsz a helyébe lépni? Hiszen ezt kívánom én, ezt kívánja anyád, ezt kívánja a királyi Anya, Horemhab, az ország minden számottevő embere, rokonaid és idegenek...

- Én nem kívánom - mondta Mósze közönyösen. - Engem azért küldtek, s arra rendeltek, hogy az Istent szolgáljam! Ti azonban valamennyien azt akarnátok, hogy titeket szolgáljalak, akik nem szolgáljátok az Istent, hanem a saját hatalmatokat.

- Őrült! Eszeveszett! - kapkodott a fejéhez Eye csaknem fölugorva székéből. - Nem érted, nem tudod, nem akarod megérteni, hogy mi valamennyien Istent szolgáljuk?

- Ilyen eszközökkel? - kérdezte Mósze.

- Megvetsz minket? Engem, Ámun első prófétáját, királyi főtanácsadót, a királyi titkok ismerőjét? Megveted a királyi Anyát, a megistenült király özvegyét, az én feleségemet? Megveted saját anyádat? Megveted az ország legjobbjait?

Ez már vád volt. Mósze érezte, mint áramlik föl szívéből a vér az agyára, mint borul tűzbe az arca, mint reszketnek szempillái, hogyan szorul ökölbe a keze. Alig tudott uralkodni magán. Ajkát beharapta, nyugalmat erőltetett idegeire, igyekezett fékezni a hangját, így szólt:

- Nem gondolhatod, hogy bárkit megvetnék, főképp anyámat, aki fölnevelt. Csupán eszközeiteket tartom rosszaknak. Ha te is meg a királyi Anya is valóban Atont imádjátok, látnotok kell, hogy rosszak. Anyámat pedig elvakítja az anyai szeretet, szeretné, ha annak látna, aminek ő kíván, s ami nem vagyok. Én azonban kétszer születtem, s nem köt többé semmilyen kötelék asszonyhoz.

A figyelmeztetés, hogy Mósze "kétszer született", némileg csillapítólag hatott Eyére. Nyakán viselte ugyan a szívszkarabeusz mellett a füles keresztet - amit Mósze nem tett -, csak kitüntetésképpen jutott hozzá, mint annyi más, akinek rangja e szinte divatossá vált dísz nélkül csonka lett volna. Aztán dühe még jobban fölforrt, sértésnek érezte, hogy Mósze fölébe meri helyezni önmagát... De nem tört ki, csak elsápadt, táblás arcán foltossá lett a bőr, húsos orra elfehéredett, fénylett, mint a papír.

- Ismétlem - folytatta fakó hangon -, hogy mindent a kezedbe adunk. Olyan eszközöket választasz, amilyeneket akarsz. Király leszel, megkapod leányomat, Nefertitit... a szerencsétlen Nefertitit... fiaid lesznek... Úgy szolgálhatod Atont, ahogy akarod... s mi is szolgáljuk...

- De hogyan akarjátok a kezembe adni a pásztorbotot meg a korbácsot? - kérdezte Mósze.

- Nos, Őistensége beteg, nagyon beteg - magyarázta életre kapva Eye. - Magad is tudod. Hamarosan meghal. Senki sem nyúl hozzá, nem is kell. Őistensége, ha akarod, téged rendel utódjának. Ez csak törvényes út? Ha már nem tűröd, hogy félreállítsuk. - Igyekezett visszaszívni, amit az imént hangoztatott.

- Nem, nem - rázta a parókáját Mósze. - Ha testvérem és barátom maga hív, saját kezembe teszi a tiarát, még életében megkoronáztat, akkor sem akarom. Értsd meg: nem akarom - ismételte nyomatékosan.

- De hát miért? Miért? - csodálkozott Eye az őrültön.

- Mert ezekkel az emberekkel, ezekkel a papokkal, ezekkel a méltóságokkal, ezekkel a romlott családokkal nem szolgálhatom Istent. Nekem is folytatnom kellene azt, amit Őistensége megkezdett. Az út ugyanoda vezetne. Kikkel folytassam? Hiszen ebben az országban nincs semmi hit.

- Bennünk nincs hit? - képedt el a főtanácsadó. S keserűen nevetett.

- Nincs - mondta Mósze. - Igaza volt annak a részeg orvosnak, akivel egyszer egy fogadóban beszélgettem: mindenki halálos beteg, csak arról lehet szó, hogy nyomorúságos életüket meghosszabbítsuk.

- Tehát... tehát... cserbenhagysz bennünket? - összegezte halkan Eye.

- Sohasem voltam veletek, hát nem is hagylak cserben.

- Elárulod a hazádat?

Hát persze, Mósze szerette a hazáját. Nem véletlen, hol születtünk, mely tájba, mely nép közé helyezett a végzetünk. Minden föld, minden tájék más, a Nap mindenütt másképpen süt, noha ugyanaz a Nap. Mások és mások a hegyek-völgyek, másfélék a növények, az állatok, mások a folyók, tavak, más a levegő s a csillagok sugara. Az ember ragaszkodik a néphez, melynek nyelvén az örökkévalóság szavai szólnak hozzá. Kenyere, itala, munkája, öröme-nyomorúsága egy szülőföldjével, népéével. Mószénak hazája volt ez a föld, vére együtt lüktetett a Nílus hullámaival, hogy olyan szót mondjunk, amiben minden együtt van. Egyformán volt egyiptomi és héber, de azonosítani tudta magát minden egyéb fajtával is, amely a nagy közösséghez tartozott. Munkájának elsősorban ez a közösség volt a műhelye, itt kellett megállnia a helyét. De nem szabad feledni, hogy Mósze "kétszer született" volt, második születése pedig nem asszonytól történt, hanem a Szellemtől, olyan világba, ahol nincsenek hegyek-völgyek, folyók és tavak, ahol nem ez a Nap süt, nem ezek a fények ragyognak. Második születése szerint nem ennek a világnak a polgára volt. És ha a világból nem szakadt is ki, hiszen neki szánta minden képességét, jóakaratát, legmagasztosabb szándékait, ha felelős volt is érte, mégis fölötte állt. Vándora volt ennek a földnek, biztos cél felé haladt, s igyekezett mindenkit magához vonni, ne vándoroljon egyedül. A magános vándorlás értelmetlen, hiábavaló lett volna. A "haza" szónak tehát egészen más tartalma volt Mósze számára, mint Eye s valamennyi eyék számára.

Nem akart azonban vitatkozni a királyi főtanácsadóval. Előbb meg kellett volna egyezniük legalább a lényeges szavak tartalmában, amilyen az Eye által hangoztatott "anya" meg "kötelesség" meg "romlás" meg "haza" s így tovább. Mindenek fölött azonban az "isten" szóban kellett volna egyetérteniök, s éppen ez volt a legreménytelenebb. Mósze tehát nem szólt, csupán egyetlen hosszú, átható pillantást vetett Eyére, s nyugodtan fölállt.

- De hát nem magad javasoltad Őistenségének - kapott újabb érv után a királyi főtanácsadó, képtelen lévén megérteni, hogy akadjon ember, akit olyan rosszul ismerne -, nem magad kívántad, hogy válogatott férfiakból meg kell teremteni egy leküzdhetetlen hadsereg magvát?... Hiszen itt van Horemhab, vele ezt a tervet megvalósíthatnád... Naggyá, tiszteltté, félelmessé és boldoggá tehetnéd hazádat!

Mósze azonban megrázta a fejét, indulni készült.

Fölállt Eye is, izgatottan szembenézett Mószéval. Ajka remegett, sápadt arcára könyörgő mosolyt erőltetett, kicsiny, barna szemében azonban hideg düh s félelem bujkált.

- Azt mondod, ugyanazt kellene tenned, amit a király tesz? - kiáltotta vékony, fojtott hangon. - De hát miért ne tennéd, amit neki ajánlottál, s amit jónak látsz?

- Kegyelmes uram, kedves rokonom - mondta Mósze nyugodtan -, mi nem érthetjük meg egymást. Mindent tisztán látok. Látom a folytatását is, a végét is annak az útnak, amit olyan kecsegtetően nyitsz meg előttem. Nem lépek rá.

- Látod az utat? - kiáltotta Eye egészen kikelve magából. - Hát ha jól tudsz látni, talán azt a másik utat is látod, amire most léptél!

Ez fenyegetés volt, s Eye maga sem értette, hogyan vetemedett rá. Nem szokott fenyegetőzni. Mint államférfi ezt tartotta a legnagyobb ostobaságnak. Ha valamit meg kell torolni, ha valakit félre kell állítani, tegyük fenyegetés nélkül. Csakhogy ez a beszélgetés egészen kiforgatta valójából. Most látta, milyen siralmasan belebonyolódott önmagába. Emberismerete csúfos kudarcot vallott. Ő, a nagy tárgyaló, az ellenállhatatlan meggyőző, az ellentétek kijátszója: megbukott. Ez annyira sértette hiúságát, hogy szinte izzott a dühtől. Éppen a legértékesebb szövetségest szalasztotta el! A király legjobb támaszát! Ezt a súlyos hibát sohasem teheti jóvá! Most meg ostobán meg is fenyegette. Miután elébe tárta összes terveit, szándékait, módszereit, kiszolgáltatta minden fegyverét, utoljára meg is fenyegette. Miféle gonosz lélek homályosította el így az agyát?

Tehetetlen volt. Kiszolgáltatva magát ennek az átkozott fiatal férfinak, akiről íme kiderült, hogy halálos ellensége, félelem fojtogatta, kábultan kapkodott mentő gondolat után. El kell pusztítania, még mielőtt őt el nem pusztítja ez a félelmes gazember. Aki olyan játszva szedte ki titkait. Olyan könnyedén vetkőztette pucérra, mint egy kölyköt.

Csakhogy ebben a pillanatban mindenáron meg kell őriznie méltóságát, úgy kell viselkednie, mintha nem történt volna semmi. Csupán két rokon beszélgetett a Birodalom súlyos helyzetéről, s nem értett egyet. Majd holnap talán egyetért... Hiszen magas rangú, művelt, jól nevelt férfiak mind a ketten. Ő jóval öregebb, tudhat türelmesen várni, a másik fiatal, merev és tapasztalatlan... Csakhogy mindebből egy szó sem igaz!

Szerencsére az udvariasság tökéletes formái, amikre rangjuk kötelezte őket, átsegítették a gyalázatos helyzeten.

- Nos, hát majd folytatjuk - mondta nyájasan, s Mósze vállára tette húsos, rövid ujjú kezét. - Alkalmasabb időben. Te is gondolkodol még, én is igyekszem jobban megformulázni a dolgot. Majd számot vetsz magaddal, milyen megnyugtatásra van szükséged, mik a saját különös kívánságaid, netán követeléseid. Bízom okosságodban, tanultságodban, legfőképpen a lelkiismeretedben. Senkit sem becsülök annyira, mint téged. És hidd el, sokan osztoznak velem ebben a véleményben. Most bizonyára szeretnél pihenni, gondolkodni... vagy talán kikocsizol?

- Nem, kedves rokon - felelte Mósze. - Hanem intézkedem, hogy holnap hajnalban elutazhassam.

- Ó, csak nem? Ilyen hamar? - kiáltotta Eye megbotránkozva, vékony, őszes szemöldökét foltos homlokára vonta, kitárta karját.

- Egy napot sem tölthetek itt tovább. Sürgős tennivalóim vannak - mondta Mósze.

Eye beharapta ajkát, de nem szólt. Mélyen meghajoltak egymás előtt, kitárták karjukat. Mószét az ajtóig kísérte udvarias rokona.