Zo'anba visszatérve, Mósze megtette az előkészületeket a költözködésre. Sok gondja, tennivalója közben pedig a következőket tapasztalta:

Az előkelő családok többé egyáltalán nem érintkeztek vele. Ha valakivel elintéznivalója akadt, rideg udvariasságot tapasztalt, egy szó sem esett másról, mint a hivatalos ügyről. Az arcok dermedtek voltak, a szemekből bűntudat villogott. Mósze rendőrségének főnöke naponta jelentette, kinél, hol, miféle bizalmas tanácskozást tartottak, s kik voltak jelen. Mószét e tanácskozásokon Héber Fattyúnak nevezték, titkos értesüléseket terjesztettek róla. Hogy fekete mágia útján teljesen hatalmában tartja a Gyűlöletes Álmodozót, kezdettől fogva ő tanácsolja szörnyűséges intézkedéseit, ő szakította el a királyi Anyától s más rokonaitól, most pedig rá akarja venni, hogy valamennyi isten, istennő templomát bezárassa, vagyonát elkobozza, papjait földönfutóvá tegye. Mindezt azért cselekszi, hogy trónra jusson. Mint kereskedő bejárta az egész kerületet, minden héber háznál megfordult, tanácskozott a héberek Véneivel, s megegyeztek, hogy Mószét, a nagyhatalmú Héber Fattyút használják föl a Birodalom tönkretételére, a hatalom megkaparintására s egy új hikszosz-uralom létrehozására. Ugyancsak a Héber Fattyú csalárd rábeszélése folytán telepíti Koszembe Horemhab, a derék, de ostoba katona a habirukat, ezt a mindenre kapható, hazug, gyűlölködő népséget. Igen, a Héber Fattyú barbár pásztornépet gyűjt, hadsereget szervez belőle, s mihelyt Horemhab valahol vereséget szenved a lázadók részéről, fölkelnek, hatalmukba kerítik a Chetam erődítményeit, elzárják az Ázsiába vezető utat, elvágják a hadsereg utánpótlását, leöldösik az egyiptomiakat egy szálig, elfoglalják a kerületeket, amelyekben héberek laknak, megszállják a Delta városait... eközben pedig a Héber Fattyú trónra kapaszkodik, megkoronáztatja magát... Az egyiptomi előkelőségeknek tehát védekezniük kell. Mozgósítaniuk a felelős férfiakat, idejében meghiúsítaniuk a végromlást.

A rendőrség főnöke hasonló bizalmas tanácskozásokról tett jelentést a papság köréből. Mósze csakugyan észrevette, hogy már nemcsak Ámun kisemmizett papjai tekintenek rá alázatos gyűlölettel, ha a városban járkál, hanem valamennyi isten, istennő papjai is. Nem kereste föl közülük senki, pedig egy-két templom főpapjával baráti viszonyban volt. Eddig sem titkolta ugyan, hogy mint Aton elsőrendű papja, közönnyel tekint az istenekre, áldozataikon nem jelent meg, de emiatt sem gyűlölködés, sem gyanú nem vert tanyát a szívükben. Most azonban érezhetően gyűlölték, féltek tőle, még hivatalos ügyeiket is felügyelői útján, levélben intézték.

Az is különös volt, hogy a Pi-basztba induló szokásos búcsújáráson sokkal többen vettek részt, mint eddig. Igaz, óriási néptömeg indult évről évre Basztet, a macskafejű istennő városába innen is. Pi-baszt városát nemegyszer milliónyi nép szállta meg, énekelve, fuvolázva, táncolva, részegeskedve, zabálva, s a szent város ligeteiben, terein, utcáin orgiát ülve a paráznaság minden módján. Ámde most az előkelőségek is útra keltek gyaloghintókon, hajókon, szamárháton, olyanok, akiket hajlott koruk már távoltartott az efféle fáradalmaktól. Miután pedig Eye személyesen is hódolt a macskafejű istennőnek, könnyű volt kitalálni, miért szállta meg őket ekkora vallási buzgalom. Híre terjedt, hogy az istennő utoljára részesül ünneplésben, s a nép apraja-nagyja, különösen a nők tömege szívesebben zokogott volna a kötelező éjjel-nappali éneklés, kacagás, tánc, mesemondás helyett. Hogy Eye, korábban Ámun első prófétája, most Aton buzgó híve, mit keresett Pi-baszt ünnepein, könnyen ki lehetett találni.

Mósze fölügyelői egyszeriben hanyagokká váltak. Élelemszállítmányok elakadtak, a munkások éheztek, zúgolódtak, fenyegetőztek. Torlódások álltak be a munkáscsapatok váltásában is. Furcsa tévedések folytán egy helyütt ezrek zsúfolódtak össze, másutt meg nem volt senki, s a munka megállt. Rossz nyelvek ezt arra magyarázták, hogy már az új alkirály is lop, mint elődjei, dolgaival nem törődik, szembefordul a királlyal, halálos szerelemre gyulladt a királyné iránt, komorságba esett, rontás van rajta... kisebb gondja is nagyobb annál, mit esznek, egyáltalában esznek-e a héber munkások, s fölváltják-e őket! Az is előfordult néhányszor, hogy a Horemhab által hazaküldött mindenféle habiruk közé másfajtájúakat kevertek, s olyan helyre telepítették őket, ahol már korábban érkezettek laktak, vagy ahol évszázadok óta zavartalanul éltek hazai héberek. Mikor aztán megjelentek kecskéikkel, juhaikkal, szamaraikkal, féktelen kölykeikkel, siránkozó asszonyaikkal, botrány tört ki. Hontalan családok csavarogtak a tartományban, legeltettek, loptak, raboltak, öklükkel verték a papírt, melyen összecserélték a neveket az írnokok, átkoztak egyiptomit, hébert még az alkirályt is. Véneik Mószéhoz vándoroltak, körülülték a Palotát, erőszakkal vették el az árusok holmiját, hogy ehessenek. Napirenden volt a verekedés, a rendőrök képtelenek voltak megbirkózni a jogaikat követelő elkeseredett idegen férfiakkal. Mósze kénytelen volt élelmet osztani köztük a Palota készletéből s egész napját a tudatlan, izgatott emberek ügyeinek szentelni.

Az egyiptomi munkafelügyelők ismét vérszemet kaptak, a hébergyűlölet jobban lángolt, mint bármikor. A sok zavar őket is dühösítette, haszontalan dolguk megszaporodott, a munka megállt, vagy alig-alig haladt. Dühükben ütötték-verték, szidták, hajszolták a munkásokat, utálatuk elviselhetetlenné vált a héberek, habiruk iránt. Mindig megvetették ezt a konok, idegen népséget, de soha úgy, mint most, mikor egyre hallották, hogy föl akarnak lázadni Őistensége ellen, tönkre akarják tenni az országot, le akarnak mészárolni minden egyiptomit. Gyűlölet és félelem úgy elvette az eszüket, hogy már minden baj forrását a héberekben látták. Szentül meg voltak róla győződve, hogy az alkirály héber, s minden intézkedésében gyanújuk igazolását keresték. És mert keresték, meg is találták. Hovatovább bűnösöknek érezték magukat, hogy szolgálniuk kell ezt az átkozott embert. Igyekeztek hát úgy szolgálni, hogy mentül kevesebb bűn háruljon a fejükre. Ha pedig mégsem bújhattak ki szigorú ellenőrzése alól, annyi kegyetlenséggel tették jóvá, amennyivel csak lehetett.

Mósze érezte, mennyi ellenséges indulat sűrűsödik körülötte. Nem sokat törődött ugyan a rágalmakkal, a gúnyolódásokkal, amikkel személyét beszórták, de észre kellett vennie, milyen konok ellenállásba ütközik minden jószándéka, s hogyan akadnak el legfontosabb rendeletei kézen-közön. Tehetetlensége napról napra nőtt. Csak itt-ott sikerült valamelyik gazembert rajtakapnia, megbüntetnie. Az emberek, mint valami titkos összeesküvés tagjai, szolgálatkész pofát vágtak, hajlongtak, fogadkoztak, szorgosan tevékenykedtek, de mintha összekacsintottak volna a háta mögött... Őt pedig jóformán nem értette meg senki.

Minden pillanatban várta, hogy leszúrják, ételét megmérgezik, vagy éppen nyíltan föllázadnak ellene, megrohanják palotáját, lemészárolják őreit, őt magát fejjel lefelé a falra akasztják, netán darabokra kaszabolják, hullájának részeit a folyóba dobják halak, krokodilok étkéül. Nem félt tőlük, még korántsem végezte el a művet, amiért a világra született, így hát semmilyen óvóintézkedést nem tett a maga védelmére, azonban mégsem vonhatta ki magát a folytonos fenyegetettség hatása alól. A feléje sugárzó gyűlölet lassanként izzóvá tette az ő lelkét is.

Teljesen társtalan volt. Nem bízhatott senkiben a vén rabszolgán kívül. Felügyelőiben, írnokaiban, titkáraiban, rendőreiben, katonáiban, az előkelő személyekben, mindenféle papban, még a palotabeli alantasabb munkát végző rabszolgákban is halálos ellenségeit vagy ellenségei által fölbérelteket gyanított.

Ha szokásos sétáin valahol lárma, tülekedés támadt, akaratlanul arra kellett gondolnia, hogy egy elvakult fanatikust tettek ártalmatlanná, megszállott félőrültet, akit fekete mágiával uszítottak rá. Soha jobban nem vágyakozott hűséges társa és testvére, Hor után, mint most. Gyakran olyan erősen gondolt rá, hogy Hornak éreznie kellett - de Hor távol volt, Felső-Egyiptomban, a núbiai határon, s ha akart, sem tudott volna jönni. Ezekben a zavaros időkben ő gondoskodott a déli határok biztonságáról. Többi társáról, akit ugyanakkor avattak be, amikor őt, semmit sem tudott. Lelkében jelen voltak, tudta, ernyedetlenül végzik föladatukat, de nem látják szükségét, hogy hozzá siessenek, segítségére legyenek. Hát csak tűrte magánosságát, saját erejére hagyatkozott, s tudta, ez az erő éppen elegendő.

Nagyon szerette volna, ha a király elődei példájára ellátogat a Deltába, fölkeresi városait, személyesen vizsgálja meg az állapotokat, megnyugtatja a háborgó indulatokat. Eknaton azonban sohasem mozdult ki kedves új fővárosából, mintha félt volna kitenni lábát az ellenséges külvilágba. Irtózott a nyomorúság, az elégedetlenség látványától, mindentől, ami nem tökéletesen harmonikus és művészi. Az elhagyatott tájaktól, a folyam fenyegető csendjétől, a mocskos vályogfalvaktól, a nép konok hallgatásától vagy állati üvöltésétől, a bezárt templomok komor kihaltságától, a fenekedő gyűlölettől, ami Aketatonon kívül ólálkodott körülötte. Minden város elvárta volna, hogy ünnepi áldozatot mutasson be annak az istennek, istennőnek a templomában, aki ősidők óta védelmezte, Eknaton azonban más istennek, mint Atonnak, a Napnak, nem áldozott. Sőt minden istent meg akart fosztani áldozataitól, vagyonától. Beteg is volt. Gyötrő fejfájások kínozták, gyakran esett önkívületbe, s utána napokig mozdulni sem tudott. A gondok, háborúk elkeserítették, legszebb álmaiban napról napra csalódnia kellett... Híveiben egyre kevésbé bízott, legodaadóbb emberei meghaltak - mint az öreg Ramósze, a vezír is -, hát bezárkózva gyönyörű városának falai, kertjei, tavai, virágcsodái közé, csak családja gyöngéd szeretetében akart fürödni, megújulni. Nefertiti aggódó figyelemmel vette körül, leánykái rajongva csüngtek rajta. Eknaton teljesen elmerült himnuszainak írásában, imádságai csiszolásában, Aton tiszteletének mennél szebb, mennél magasztosabb kialakításában, új templomok tervezésében, új oltárok fölállításában, a kedves szobrászával, Tutmószéval folytatott tervezgetésben, a maga meg családtagjai sírhelyének építésében. Hallani sem akart háborúról, csapatokról, fegyverekről, erődítésekről, kényszermunkáról, törvénytelenségekről, gyűlöletről, éhségről, rágalmakról, összeesküvésről... mindarról a mocsokról, ami különösen Gósen felől árasztotta dögletes leheletét. Ösztönösen érezte, ami rossz, alantas, fenyegető, gyalázatos e kerek világon, mind ott tombol a távoli Gósenben. Horemhab hadijelentéseit meg sem akarta hallgatni. Rábízta, tegyen, amit tud, a saját lelkiismerete, felelőssége szerint. Ha már hadakozni kellett, Eknaton inkább nem akart tudni róla. A kétségbeesett leveleket, amik ellenségtől szorongatott városokból érkeztek hozzá, el sem olvasta, nem válaszolt rájuk. Beteg volt, mikor a képmutató Aziru megjelent Aketatonban, s trónusa elé borulva hűségéről biztosította. Lám, Aziru sokkal jobb, mint amilyennek mindenkiben kételkedő hívei hitték... Ezzel igen nagy kő esett le a szívéről, s folytathatta háborítatlan életmódját: a zenében, szobrokban, himnuszokban való gyönyörködést, a családja, udvari népe között töltött békés csevegéseket, az Aton-papokkal folytatott vitákat, az emberi faj szépséges jövőjének ábrándos rajzolgatását. Maga is érezte, mennyire elkülönül a világtól, s Aton ügyének győzelme csak látszat. Mindegy, mindent Atonra bízott, görcsösen óvta hitét, s föloldódott a szent betegség rohamainak vakító ragyogásában. Hogy utána fásultan feküdjék a homályos szoba ringató csendjében, mialatt Nefertiti gyöngéd kézzel borította fájó fejére a vizes ruhát, aggódó arccal hajolt fölé, s mosolygott azzal a szépséges, biztató, megnyugtató mosollyal, amiben egyre több volt a keserű lemondás. De a szenvedő király ezt nem látta.

Így hát Mósze magára hagyva tette, amit tennie kellett. Hogy mindez miként végződik, nem tudta, nem is törődött vele. A hatalmat megvetette, úgy élt, mint akármelyik katona. Gyűlölet, bosszúvágy nem bántotta. Igazságot akart, s ha be kellett is látnia, hogy egyre kevesebbet tud megvalósítani belőle, továbbhaladt a megkezdett úton.

Volt egy felügyelő, Maror nevezetű, aki a Zo'an környékén folyó építkezéseknél ellenőrizte a héberek munkáját, s különösképpen teli volt a szíve gyűlölettel irántuk. Gyönyörűségét lelte a hatalomban, mert hazáját szolgálta hatalmával, s úgy vélekedett, ha más állna az ő helyén, ilyen odaadóan nem szolgálná, mint ő. Boldog volt hát, hogy a bőrpoklosok és nyomorékok rettegnek tőle, egy szavára ugranak, fenyegető pillantásától megnémulnak, kívánságait lesik, s bár szívesen belefojtanák a Nílusba, vagy fölakasztanák a saját beleire, mégis bókokat mondanak, ajándékokkal igyekeznek meglágyítani kemény szívét.

Maror nemcsak azért tartotta vissza a munkások élelmét, hogy ő maga gazdagodjék, hanem elsősorban a haza s az istenek buzgó szeretetéből. Minden falat kenyér ugyanis, amit nem héberek esznek meg, az ő fajtáját erősíti, a gyalázatos népséget pedig gyengíti. Inkább zabáljanak az egyiptomi agarak, mint a héber disznók - szokta mondogatni okosan -, mert az agarak hűek gazdájukhoz, ezek a nyomorékok meg elvágnák torkunkat, ha tudnák... Maror tehát céltudatos buzgalomból nehezítette meg munkásai sorsát. Azonban nem elégedett meg a testi gyötréssel. Mint tanult ember, tudta, sokkal hatékonyabb a lelki gyötrés. Minden keserűség, minden elfojtott düh, ki nem fakadó bosszúvágy, minden sóhaj, minden átkozódás vagy keserű reménytelenséggel elsuttogott hiábavaló fohász jobban gyengíti az ellenséges fajtát, mint száz pióca, ami éjjel-nappal szívja a vérét. Maror tudta, hogy a lelki erők megrontása a leghatásosabb módszer ellenségeinek tönkretételére. Még az sem baj, ha a halálra gyötört idegen szembefordul kínzójával, mert akkor le lehet ütni, cimboráit ártalmatlanná tenni. Ha pedig, adják az istenek, föllázad az egész héberség meg a közéje telepített ronda habiru gyülevész, hát majd rájuk szabadítják a katonaságot s a matszaikat, kitakarítják az országnak ezt a piszkos sarkát, végre jóravaló hazai népet telepítenek le, amely nem kacsingat az ázsiai barbárok felé.

Az alkirály rendeleteivel nem sokat törődött Maror. Társaival egyetértett abban, hogy Mósze valójában héber fattyúkölyök, nevelőanyja csak azért fogadta magához, s részesítette hercegi nevelésben, mert egy napon született a királlyal. Mósze elérkezettnek látja az időt, hogy fajtájával szövetkezve aláássa a Birodalmat, saját kezébe kaparintsa a korbácsot-pásztorbotot, gonoszsággal fizessen a kapott jóért. Cinkosa a héberek minden papja és Véne, a habiruk minden nemzetségfője, legfőképpen pedig azok a bőrpoklos elsőszülöttek, akiket Aton papjai neveltek, s szabadítottak a tisztességes emberiségre. Mindent megtett hát, hogy akár ravasz fondorlattal, akár szemtelen erőszakkal meghiúsítsa Mósze szándékait. Maror lelkesedett Eyéért, gyűlölte a "gonosztevő" királyt, hirdette, hogy már nem sokáig tart Egyiptom e legsötétebb korszaka, mert Ámun s a megsértett istenek, istennők egész hada véres tisztogatást végez majd, s mindenki lógni fog, aki ellenük emelte a kezét.

Így hát Maror nem gonosz volt, hanem vallásos hazafi. Szívében dicsőn sugárzott a régi Egyiptom képe, Negyedik Tutmósze diadalmas, gazdag Egyiptomáé. Ahmószéé, aki fölszabadította a hikszosz-uralom alól. Szíriáig kergette, ütötte-verte őket... Maror eszményképe Ahmósze volt meg a nagy katona: Negyedik Tutmósze. De valahányszor a nagy piramisok vidékén megfordult, bámulattal adózott e hatalmas épületek építőinek is, akik már évezredekkel előbb romolhatatlan emlékeket állítottak.

Családja Zo'anban élt csinos kis házban, ápolt kert közepén. Ezt szótlan rabszolgák öntözték, gyomlálták, csinosították, fél szemüket mindig a ház erkélyén tartva, ahonnét uruk rájuk szokott ripakodni, ha csak egy percre is megpihentek. Maror felesége, ijedt, kis, lusta nő, leginkább heverészni szeretett, datolyát majszolni, gyönyörködni az élet szépségében. Számára ez volt az élet szépsége. Három gyermeke volt eleddig, a legkisebb egy hatéves leányka... de az asszony eldöntötte, hogy többet már nem szül, mert rontaná hízásra hajlamos alakját, márpedig Maror, mint minden egyiptomi úriember, csak a hosszú combú, karcsú nőket szerette. De eléggé fárasztotta a három gyermek is. Mindig kérdezősködtek, fecsegtek, kiabáltak, rendetlenkedtek, zavarták anyjukat a boldog révedezésben, a látogatók fogadásában.

Maror kistermetű, vékony, gyors mozgású, pattogó ember volt, szeme éles, majdnem koromfekete. Naponta tiszta ruhát öltött, mint a királyi család tagjai. Fejét, arcát gondosan borotváltatta, testét illatos olajjal kenette, szakadt vagy kitaposott sarut senki sem látott még a lábán. Parókája egy hajszálnyival nagyobb volt, mint amekkora rangja szerint megillette, bodorításai pedig vetekedtek akármelyik udvarbéli méltóság parókájának bodraival. Barna csíkos vállkendőjét a legnagyobb hőségben sem hagyta el, s olyan sokféleképpen tudta lengetni, redőzni, hányni-vetni, forgatni, ahány hangulata volt. Erről a kendőről alárendeltjei mindig tudják, mit várhatnak Marortól. Különösen büszke volt a régi szép aranyszkarabeuszra, amit aranyláncon viselt a nyakában. Ez a lánc, ez a talizmán királyi kitüntetésre emlékeztetett, bár maga a kitüntetés majd csak később kerül a nyakába, ha a Gyalázatos Álmodozó, az országot megrontó gonosztevő, a hamis király eltakarodik, s nevét örökre kivakarják az emlékművek föliratain. Maror addig nem várhatta sem méltó polcra való emelkedését, sem a szolgálataiért járó kitüntetést. Igen, igazi, gyönyörű lánc akkor kerül a nyakába, ha Mósze-Uszirszafit fejjel lefelé Zo'an Palotájának falára akasztják, s ebben a hőstettben ő is közreműködik.

Hogy Egyiptom minden nyomorúságának okai a héberek, kevesen látták olyan világosan, mint Maror. Véleménye szerint a hikszoszverő királyoknak nem lett volna szabad ezt az idegen pásztornépet megtűrniük Koszem területén, hanem barbár rokonságával együtt messze kellett volna űzniök, s persze, vágniok-irtaniok, szétszórniok a pusztaságba, ahová való. Csakhogy elámíttatták magukat a héberek ravaszkodásaitól, ajándékaitól, fogadkozásaitól. Ez az alamuszi nép hathatós varázslatokkal rendelkezik, s nem árulja el senkinek. Maror szentül hitte, hogy a héberek évszázadokkal ezelőtt összesúgtak a rokonnépekkel, s megállapodtak velük, hogy mint jámbor pásztorok s földművelők ittmaradnak az ország sarkában, s mindaddig meghunyászkodva várnak, amíg a Birodalom megrontásának ideje el nem érkezik. Az ázsiai barbár vazallusállamok fölkelése lesz a jel. Akkor a héberek előveszik rontó varázslataik leghatásosabbjait, s a Birodalomra belső meghasonlások, polgárháborúk, éhínség, döghalál, mindenféle csapások sorát zúdítják a pusztában lakó gonosz lelkek segítségével. Nos, aki nem vak, láthatja, milyen tökéletesen összevágnak az események! Aki nem tökkelütött hülye, megértheti, mindenben benne van a héber varázslók piszkos keze! Maror arról is tudott, hogy a vén héber rab kohanim alattomos társasága rendszeres kapcsolatot tart a Szinájon levő bányák munkásaival, a Deltában épült foinik templomok papjaival, a legfontosabb foinik kikötők fekete mágusaival, a pusztákon legeltető népek fejeivel, a távoli hettita, babiloni, szíriai területeken lappangó átkozott tudósokkal, minden gazfickóval, aki Egyiptom romlására tör. Titkosírással írt könyveik vannak, birkabőr tekercseik, amiket a föld mélyén ládákban őriznek, s csak azoknak mutatják meg, akik mindenféle hátborzongató próbákat kiálltak. E könyvekben sokkal hatásosabb tudományokat őriznek, mint amilyenek az egyiptomiak. Továbbá vannak jósló eszközeik és módszereik is, amik a kérdésekre csalhatatlan választ adnak. És olyan isteneik, akiknek iszonyú áldozatokat mutatnak be Újhold meg Holdtölte éjszakáján: gyermekeket ölnek, vérüket árpadarával keverik, kalácsot sütnek belőle, megetetik azokkal, akiket el akarnak pusztítani. Ölnek hibátlan fiatal férfiakat is, egyiptomiakat, persze. Meglesik, elfogják, megkötözik, lassú kínzással végzik ki, vérükkel megkenik borzalmas istenük képét, meghintik az egész gyülekezetet. Kémeik behálózzák az egész világot, még a királyok udvarában is ott ülnek, rossz tanácsokat adnak, összeesküvéseket sugalmaznak, gyilkosságokat hajtanak végre, leveleket hamisítanak, rágalmaznak... Az egész világot a markukban tartják, mint a pók a legyet. E hálózatot egy titkos tanács mozgatja, amely tizenkét válogatott Vénből áll, s évenként egyszer a Harma-hegy megközelíthetetlen barlangjában találkozik, Amurru területén, a gyalázatos Aziru védelme alatt. Ott valamennyien Szetnek, a hikszoszok Szutechjének áldoznak, aki megölte, földarabolta magát Uszirét is. Kígyóhúst esznek, sárkánytejet isznak, s megbeszélik Egyiptom elpusztításának módját. Parancsaikat titkos követek viszik a világ minden tája felé, nincs senki, aki meg merné szegni, ki merné játszani. Olyan hathatós átkokkal kísérik a parancsokat, hogy szörnyű halállal pusztul el, aki nem teljesíti, hullája temetetlenül marad, hiénák, sakálok, keselyűk rágják le róla a húst, csontjait szétszórják a szelek.

Maror mindezt tudta, ismerőseinek el is mondta. És sohasem felejtette el a lelkükre kötni: az istenek s a haza iránt való kötelességük úgy védekezni a héberek rontása ellen, ahogy csak lehet. Majd eljön az ideje annak is, hogy ezt a világpusztító népet egy lábig ki fogják irtani, addig úgysem lesz nyugalom a földön, amíg egy él belőle.

De hát miért nem panaszolták be a nyomorgatott héberek Marort meg a többi Marorokat, akik elszaporodtak a nyakukon?

Azért, mert a szolgaságban élő emberek mindig bátortalanok. Bátortalanok, mert félnek. Hiszen, míg panaszuk eljut az igazságtevők füléig, ezerszer is elbánhatnak velük. A felügyelők botja könnyen eléri a hátukat. Szolgáik köztük forgolódnak, kéznél van a rabszíj, mély a tömlöc, nem hallatszik ki a jajszó. Úgy el lehet tűnni a halál torkában, ahogy a néma halacska tűnik el a krokodiléban. Hát még hogy megkeserüli a család, ha kiderül, hogy valaki panaszkodott. Gyávaságuk tehát ostobákká tette őket. Hovatovább elhitték, hogy maga Uszirszafi-Mósze is elpártolt tőlük. Mert ha akarná, egy ilyen Maror nem maradhatna a helyén. Egy bot sem csattanhatna a hátukon, megkapnák élelmüket, ruházatukat, dolguk végeztével fölváltanák őket, nem kellene sokkal többet teljesíteniük, mint amennyit megszabtak számukra. Mósze mindenható úr, gondolták, megmutatta uralkodása idején. Miért nem mutatja meg most? Mert hűtlen lett szerencsétlen népéhez. Igen, a szolgaságban vergődő mindig azt hiszi, hogy korlátlan hatalommal rendelkezik, aki maga nem olyan szolga, mint ő.

Maror nem vetette meg az édes élvezeteket, amikhez a félelem juttatta. Így, ha szemrevaló héber nő került elébe, magához rendelte, s abban a csinos faépületben, ahol hivatali ideje alatt tartózkodni szokott, kielégítette vágyait. Sok bája volt ennek. Élvezte a szemérmes nő rettegését. Gyönyörködött zokogásában. Csiklandozta a mindig más meg másféle veszély, amiben forgott. A nők között akadhatott ugyanis olyan vad személy, aki a mámor pillanatában tőrt verhetett Maror bordái közé, vagy italába mérget szórhatott. Örömére szolgált, ha a rimánkodó nőben fölülkerekedett az elszántság, s körömmel, foggal, rúgásokkal védekezett. Maror értette a fogásokat, amikkel ártalmatlanná lehet tenni az ilyen megvadult macskát, győzelme pedig fokozott gyönyörrel jutalmazta. Mikor munkahelyén tétlenül heverészett az árnyékban, eléldelgett a nő sorsának kiszínezésén. Hogyan támolyog haza, hogyan derül ki a dolog, hogyan veri kötéllel az apja vagy a férje, hogyan vádolja engedékenységgel, szidja cédának, szajhának, gyávának, hogyan okolja a bűnért. Hogy esküdözik a nő, hogy tépi a haját, mezteleníti le vállát, szór szemetet a fejére, hogyan kéri a tébolyodott férfiút, ölje meg nyomban. Hogy gyászol az egész család, hogy sírnak a vénasszonyok. Hogyan átkozzák őt, Marort meg az alkirályt, a királyt, valamennyi egyiptomi istent... Röviden: hogyan ássa alá ő, Maror egy héber család békességét, erejét.

Így élt s tevékenykedett Maror, s lett napról napra hatalmasabb az építkezésnél dolgozó kényszermunkások között. Egyiptomi társai tisztelték. Nagyrabecsülték tájékozottságát a héberek titkos ügyeiben, világos látását, amivel Egyiptom állapotát megítélte, következetességét, amivel éjt-napot összetéve gyengítette a bőrpoklosokat s nyomorékokat - a szent buzgalmat, amivel az isteneket s hazáját szolgálta. Maror tekintélye igen nagy volt. Attól pedig nem tartott, hogy valaki nem ért vele egyet, s följelenti az alkirálynál. Ki fogta volna pártját a bőrpoklosoknak, nyomorékoknak? Ki vállalta volna a vádat, hogy hozzájuk húz, éppenséggel eladta magát nekik? És ki vette volna a lelkére, hogy a héber alkirálynál beáruljon egy vérbeli, igazi, kiváló egyiptomit, aki a héberek gonoszságát keresztül-kasul ismeri, s egyetlen célja az istenek s a haza szolgálata? Maror biztonságban volt.

A munkások között dolgozott egy Dathan nevű nemes héber férfiú is. Időnként meglátogatta szép, fiatal felesége, Selomith. Kedves süteményeit hozta, legjobb falatjait tette félre számára, tiszta ruháról gondoskodott... Pihenő idején félrevonultak egy fa alá, a fűbe telepedtek, az asszony beszámolt otthonáról, munkájáról, gondjairól, férje hallgatta, s gyönyörködött benne. Selomith alig volt több tizenöt évesnél, mosolygó, barna arcából nagy, sötét szempár ragyogott. Buja szűziség, szemérmes kacérság, ártatlan tudás, gyermeki bizalom s odaadás bujkált benne, mint egy vidám tündér, aki mindig más-más alakban tekinget ki a gyönyörű fekete szempillákkal függönyözött ablakokon. Olyan súlyos, fekete haja volt Selomithnak, hogy fejét mindegyre meg kellett hajtania alatta, ezt a mozdulatot karcsú, gömbölyded nyaka öntudatlan végezte. Homloka nem volt magas, de sima, mint a csiszolt elefántcsont, s jó illatok áradtak róla. Orra egy kissé meghajlott, csak alig észrevehetően, éppen hogy izgató legyen s ne hidegen gőgös. Duzzadt száját remekbe metszették: finom volt, íves, felső ajka egy kicsit fölbiggyedt, mintha hetykén kérne valamit, csücske pedig puha arcának két kicsiny, mosolygó redőjébe bújt. Ha beszélt, kicsillantak apró, éles fogai. De jaj, a hangja, némileg mélyzöngésű, gazdag, játékos hangja talán szebb volt arcánál, szeménél, orránál, ajkánál is. Olyan gazdagon, zamatosan, telten folyt, mint fejéről a súlyos, csillogó hajzuhatag. Magas, telt idomú asszony volt Selomith, ha járt, ha ült, ha hevert, a bőséget, a kimeríthetetlen adakozó gazdagságot juttatta mindenki eszébe. Adakozó bőséggel meredt előre duzzadt mellpárja, sötétpiros bimbai elfordultak egymástól, mintha kétfelé akarnák szórni szépségüket, kétfelől vonzani a vágyakat. Egyszerű, egybeszabott vászoninge alatt szemérmesen bújt meg a combja, kereken s hosszan, mint a krétai alabástromváza. Ki-kibukkanó lábikrája izmos és telt volt, egyiptomi fogalmak szerint vaskos, a héberek azonban éppen ezt tartották tökéletesnek, tudták, hogy az ilyen nő odaadó és érzéki.

Gyönyörűen tudott a fűben ülni, félkönyökére támaszkodni, föltekinteni, beszélgetni, mosolyogni, de látnivaló volt, hogy nem szándékosan teszi. Egyszerű, barna csíkos vászonruhája, fehér vállkendője csodálatosan illett alakjához, barna bőréhez, mozdulatainak ártatlan szépségéhez. Ha elővette kerek ezüsttükrét, s hol férje elé tartotta, hol magát nézegette benne, s halkan mondogatni kezdte: "Szép vagy, uram, de én még sokkal szebb vagyok nálad" - Dathan ereiben fölforrott a vér, agya elborult, szeme tűzben égett, s remegve tette kérges kezét felesége gömbölyű térdére. A levegő pattanásig megtelt forró feszültséggel. Olyan illatosak lettek a fűben nyíló vadvirágok, hogy Dathan alig tudta elviselni.

Selomith, Ditri leánya mindössze fél éve ment feleségül Dathanhoz. Szerette ezt a hallgatag, lassú, elgondolkozó, izmos embert, aki olyan volt, mintha sötét keményfából nagyolták volna. Csak hát az volt a baj, hogy Dathannak nem sokkal a lakodalom után munkára kellett bevonulnia. Hogy legalább néha lássák egymást, s ébren tartsák a szívükben lobogó tüzet, Selomith minden alkalommal meglátogatta urát, kedveskedett neki, csevegett, mosolygott, jó falatokkal kínálta, rajta felejtette sokat mondó tekintetét, fölajzotta életkedvét ártatlanul buja mozdulataival, szelíd simogatásaival, kis tükrével, vissza-visszahúzódó magakelletésével. Boldogok voltak az együtt töltött pihenők a Szichor sekély vizének partján bólogató, hűvös fák alatt, puha fűben, virágok között. A héber munkások tisztelték szerelmüket, s távolabb telepedtek le pihenni. De nem tudták megállni, hogy rájuk ne pillanthassanak, kedves szavakat ne kiáltsanak, ne integessenek nekik. Selomith szemérmesen lehajtotta piruló orcáját, s alulról tekingetett Dathan arcába sűrű, fekete hajfürtjei közül. Ez a mozdulat, ez a pillantás vérig forralta a férfiú vágyát. Munkája közben boldogan idézgette vissza, s úgy érezte, akármilyen keserves a sorsa, mégis ő a leggazdagabb ember a világon.

Ámde nemcsak Dathan vérét forralta föl a bájos fiatalasszony lehajtott, piruló arca, alulról fölfelé vetett, sötét pillantása, hanem Marorét is. Selomith azonnal föltűnt neki, mihelyt először meglátta. Ezúttal azonban nem rontott rá szokott erőszakos módján, hanem keringett körülötte, figyelte, vizsgálta, szinte ízeire szedte. Haj, Szét és minden seregei, ilyen elbűvölő bőrpoklos nőt még sohasem látott... Hogy éppen annak a mocskos nyomoréknak, annak a tuskónak legyen ilyen felesége! És hogy hallgatja, hogy bámul rá, hogy kívánja, szinte kicsordul a szeme. Hát még mikor a nőcske előveszi tükrét, az elé a barom elé tartja, majd maga nézeget bele, forgatja a fejét, mosolyog, ajkát csücsöríti, hajlong, mint hattyú a víztükör fölött. Fekete hattyú! Maror szívébe vadul vájta karmait az irigység, a mohóság, a gyűlölet. Azonnal tudta, övé lesz ez a fiatal héber nő... s ha megelégelte, majd visszalöki a nyomorék baromnak, rágja a maradék csontot, vagy messe el akár a szépséges nő nyakát, akár a magáét.

Egyik társa figyelmeztette a hébert:

- Vigyázz, Dathan testvér, a felügyelő szemet vetett asszonyodra. Még tán nem késő, mondd meg Selomithnak, ne jöjjön ide többé. Jobb, ha odahaza marad.

Dathan elkomorodott, összevonta sűrű, fekete szemöldökét, vaskos homlokát leszegte, majd fölvetette, s megrázta a fejét. Fojtott hangon mondta:

- Selomith inkább széttépeti magát, semhogy idegen férfi hozzányúljon.

Aztán egy kis gondolkozás után hozzátette:

- Jobb, ha eljön, s együtt látja velem az a gyalázatos hiéna. Legalább tudja, mennyire szeretjük egymást. És jól észbe veszi, hogy Selomith olyan férfiúhoz tartozik, akinek ökle is van.

Társai sajnálkozva bólogattak, nem szóltak semmit. Ki tudja, hátha csakugyan jobb, ha Maror együtt látja őket. Tán ezúttal meggondolja, hogy életével fizethet aljasságaiért.

Selomith alakja körül tehát összesűrűsödött mindaz az indulat, ami Maror szívét a héberek iránt eltöltötte. Szinte az volt Selomith rendeltetése, hogy báván áthaladva a világnak ezen a csücskén, érzéseket kavarjon, izzásig hevítsen, bűnre indítson olyanokat, akikben a bűn erény alakjában lappangott. Maror szinte reszketett a vágytól. Selomithban mindent megtalált. A kívánatos, fiatal nőt, az idegent, az ellenséget, az életveszélyt, a lerombolásra kínálkozó, kihívó szépséget. Érezte, ha őt sikerül megkapnia, szinte beláthatatlan kárt okoz a bőrpoklos népségnek, s tetejébe olyan gyönyörben lesz része, amihez foghatót még sohasem ízlelt.

Csak a módját kellett kieszelnie a dolognak. Ugyanis hiába hívatta magához fenyegető ürüggyel, a szép héber nő azt felelte a matszainak: ha a fölügyelő akar valamit, jöjjön ide, s mondja meg az ura jelenlétében. Maror hallgatott, ajkát rágta. Fekete szeme szikrázott. Nem szokott hozzá, hogy egy nyomorék nőszemély ilyen kihívóan üzengessen neki.

Ekkor a férfit, Dathant vette elő. Jaj volt neki! Önkényesen fölemelte a kivetendő téglák számát, a készek közül egész tömeget selejtesnek minősített, mindenki füle hallatára piszkos naplopónak nevezte, szidta anyja-atyja istenit. Lehordta a héber munkavezetőt, botozással, tömlöccel fenyegette meg, Dathannak pedig odavetette, hogy nyomtalanul fog eltűnni, mint egy koszos kutya, ha ismét hanyagul dolgozik. Ugyanakkor mintegy véletlenül zavar támadt az élelmezésben is: az a csoport, amelyben Dathan dolgozott, nem kapott enni.

A munkások zúgolódtak, de haragjuk egy része akarva, akaratlanul Dathan ellen fordult, mert miatta kerültek ilyen gyalázatos helyzetbe. Gyomruk korgása elkeserítette őket, ugyanakkor félelmük is nőtt. Megmondták ők előre, ne mászkáljon ide Selomith. Átkozott ostobaság! Mit negédeskedett itt? Minek mutogatta magát, miért irult-pirult, tekingetett fölfelé sűrű, fekete hajfürtjei közül? Hiszen éppen ez az, amitől minden egyiptomi megvész, különösen Maror. Talán szándékosan is ugratta, ingerkedett vele, mint gyermek a kutyával, harap-e. Nos, harap, akkor aztán sivalkodhat, nincs menekülés. Ha pedig Dathan nekimegy a sérthetetlen felügyelőnek, valamennyien elkészülhetnek a legrosszabbra.

Selomith maga is meghökkent, de csak azért is eljárt férjéhez. Vigasztalgatta, bátorította. Jó falatokat hordott neki, s kérte, adjon másnak is, ne éhezzen annyira a csoport. Selomith érezte, hogy miatta kell tűrniök, s igyekezett jóvátenni akaratlan hibáját, amennyire tudta.

Most már nem viselkedett olyan ártatlan-kihívóan, vigyázott mozdulataira, arcára rosszkedvet erőltetett, olyan akart lenni, mint egy öregasszony. Elhatározta, megküzd a vadállattal, s példát mutat másoknak is. De hát tehetett róla, hogy a szépséget, az ifjú bájt nem lehet elrejteni? Hogy átüt, átsüt a szándékolt otrombaságon, a megjátszott fásultságon? Hiszen maga ez a titkos harc is tüzelte, ingerelte, szépítette. Óhatatlan volt, hogy szép teste itt-ott ki ne domborodjék az egyszerű ruha alól, hogy kendőjét ne úgy redőzze, ahogy szív alakú arcához illik, s fejét lehajtva sötét hajfürtjei közül ne pillantson alulról fölfelé az urára, bizalmas egyetértéssel. A megszokott kőkockáján üldögélő, s őt figyelő Maror pedig féltékeny dühvel ordított Dathanra, ne henyéljen tovább, a pihenésnek vége, takarodjék munkára... hiszen háromszáz téglával elmaradt! És fölzavarta a többi kilencet is rövid, de velős káromkodással.

Maror elhatározta, hogy nem tűr tovább. Vágyát kielégíti. Mégpedig olyan módon, amilyet ez az elbizakodott, nyelves nőszemély meg fatuskó ura megérdemel. Bosszút áll a kihívó üzenetért. Olyat, hogy sohasem felejti el nemcsak ez a bőrpoklos házaspár, de az egész munkásgyülevész sem.

Amit hagyományaink mondanak, nem szabad szó szerint értenünk. Maror nem Dathan "szeme előtt" becstelenítette meg Selomithot, bár ezt is szívesen megtette volna. Hanem úgy, hogy Dathannak mégis a szeme előtt, lelki szeme előtt játszódott le a gyalázat.

Egy héber meg egy egyiptomi ünnep ugyanarra a három napra esett, és a munkások hazatértek otthonukba. A zo'ani építkezések színhelye elnéptelenedett. Ezt az ünnepet tűzte ki Maror tette végrehajtására.

Két matszait vett maga mellé, s fölkereste Dathannak a várostól északra fekvő házát. Csendes kis vályogtanya volt ez, nem messze a Szichor-ág partjától, a termékeny lapály szélén, csekély kis halom tetején, pálmaliget közepette. Eléggé elhagyott hely, de ide látszottak Zo'an templomainak pilonjai, a Palota magas, szürke falai s a hajdani hikszosz erődítmények. A kis ház környékén nem mutatkozott senki, csupán két szarvtalan tehén meg egy borjú legelészett békésen a legelőn. Egy mandulafa árnyékában barna kutya heverészett. Olyan csend volt, hogy hallani lehetett a sás sziszegését, a papír bóbitatengerének hullámzó susogását, a szinte mozdulatlan víz csobbanásait, ha egy-egy hal fölszökkent belőle. Maror izgatott, pattogó lépésekkel haladt a gyalogúton, s széttekintve a reszkető alkonyati fényben, érezte, hogy a pillanat különösen alkalmas terve megvalósítására. Mindenre elkészülve görcsösen markolta botját. Szíve hevesen dobogott, homlokát kiverte a verejték. A két szálas matszai közönyösen beszélgetve lépkedett mögötte.

Minden úgy zajlott le, ahogy Maror elgondolta. Dathan éppen kilépett az ajtón, mikor a házhoz érkeztek. Csaknem mezítelen volt, csupán dereka körül viselt egy kis kötényszerű ruhát egyiptomiasan. Vállas, zömök, barna alakja egy pillanatra megtorpant a három ember láttára, jobb kezét szeme fölé emelte, mintha rosszul látna. Barna, fiatalos szakálla remegett a szélben vagy az izgalomtól. Aztán fölvetette fejét, nyugodtan, szinte cammogva lépett a felügyelő elé. Mélyen meghajolt, karját széttárta.

- Békesség nektek - köszönt egy kissé rekedten, héberesen, rosszul hangsúlyozva az egyiptomi szavakat. - Minek köszönhetem, hogy silány házamat megtiszteled látogatásoddal?

Maror nem viszonozta a köszöntést, hanem Dathan elé állt, s rövid, pattogó szavakkal így szólt:

- Azonnal menj a városba. Siess. Mozogj.

- Miért? - csodálkozott Dathan, arca elszürkült, ajka rángott. - Hiszen ma... ma... ünnep van... nektek is, nekünk is!

- Ne pofázz! -- figyelmeztette Maror fojtott hangon. - Nem tudod, ki vagyok? Indulj!

- Tedd, amit nagyságos urunk parancsolt - intette komoran az egyik matszai, s Dathanhoz lépett, karon fogta. Marka olyan volt, mint a krokodil állkapcsa, ujjai mélyen benyomódtak Dathan izmaiba. - Fogd, testvér, s gyerünk - szólt a másik matszainak.

Az egy pillanat alatt hozzáugrott, s megragadta Dathan másik karját.

- Ne ellenkezz - sziszegte Maror. - Indulj. Megvizsgáltam munkádat, mocskos bőrpoklos. Engem nem játszol ki. Ismét adós maradtál kétezer téglával. Takarodj, csináld.

- Kétezer... ünnepen... - hörögte Dathan, s igyekezett lerázni magáról a két matszai markát. Tudta, miről van szó. Olyan szürkére sápadt az arca, mint a hamu. Széles állkapcsát összecsikorította, fehér, nagy fogai kimeredtek elhúzott ajkából. Izmai, idegei megfeszültek, bordái kidagadtak, térde csaknem ropogott. Vére hirtelen a fejébe tódult, arca izzott, halántékán szinte kicsattantak az erek.

- Micsoda? Ellenszegülsz? - ripakodott rá Maror. - Lázadsz? Megtagadod urad parancsát? Te senki, te mocskos héber, te bőrpoklos nyomorék? Az én parancsomat?

Két lépést hátrált, hidegen vezényelt: - Vigyétek.

Ekkor megjelent a ház sötét hátterében Selomith. Barna csíkos, bokáig érő vászonruhában, fekete haján fehér kendővel. Fekete szeme vadul villogott, arca fehér volt, fülében, remegő orrcimpájában, csuklóin parázsként ragyogtak egyszerű ékszerei.

- Ne menj! - sikoltotta remegő hangon. - Ne hagyj itt! Öld meg őket! Tépd ki a szívét ennek a gyalázatos hiénának!

- No, nézd csak! - csúfolódott Maror. - Hát így állunk. Te lázítod a hébereidet, te alamuszi szuka. Hát ezért jársz az uradhoz, ezért hordasz ennivalót... hogy alattomosan lázítsd, uszítsd őket... ellenem... Őistensége ellen... az istenek ellen... te nyomorult lázító! Te bujtogatod őket, hogy henyéljenek, rossz téglát vessenek, te nyomorult cinkosa Egyiptom minden ellenségének, te nyomorék, rabszolgaságotok kémje! Ezért számolunk. Most minden kiderült. Mit bámészkodtok itt? - fordult a Dathant markolászó matszaikhoz. - Tán ehhez a lázadó csürhéhez húz a szívetek? Mondtam, fogjátok és vigyétek!

Karjával a város felé mutatott.

Dathan birkózott velük. Hányta-vetette magát, rúgott, könyökével dolgozott, fejével igyekezett a hasuknak menni. A matszaik egyre dühösebbek lettek. Ordítozva, káromkodva, fenyegetőzve védekeztek, egy pillanatra sem eresztették ki áldozatukat kemény fogásukból. Gyakorlottak voltak ebben a munkában. Dathant sikerült elvonszolniok az ajtóból, kissé távolabb gáncsot vetni neki, a földre dobni, karját hátracsavarni... Aztán előkerültek a szíjak, s Dathan hiába vergődött, rúgkapált, hiába feszítette meg minden erejét, a hurkok belevágódtak húsába, de nem engedtek. Testéről patakokban folyt a veríték. Szemhéja megdagadt, orra vérzett. Ám hamarosan ott feküdt mégis kínzói előtt, tehetetlenül. Sírt dühében, nyála a mellére csurgott.

Selomith szinte önkívületben figyelte a küzdelmet, tüzelte, biztatta, majd sikoltozva szidta az urát. Neki akart menni a rendőröknek, de Maror erélyes mozdulattal visszasöpörte a házba. Selomith újra meg újra kiugrott, körmével támadt Marorra, összeszabdalta annak arcát. Éppen ez kellett Marornak. Ügyes fogással kettéhasította az asszony hosszú ruhájának elejét, s mikor a szemérmes nő önkéntelenül összefogta magán a cafatokat, úgy bependerítette a házba, hogy a földre roskadt s arcát lebomlott hajtömegébe temetve, bénultan zokogott.

Mindez megtörténvén, a két matszai erélyesen lábra állította Dathant, s jól belerúgva, tömlöcben való elrothadással, elevenen való megnyúzással, fejjel lefelé való fölakasztással fenyegetve útnak indította a város felé. Dathan megvetette a lábát, mint a csökönyös bika, de a két hajcsár kifogott rajta. Olyanokat rúgtak bele, lándzsáik nyelével akkorát döftek a vékonyába, hogy nyögött. S mert már úgysem akadályozhatott meg semmit, csak a bajt növelhette, cammogó lépésekkel elindult őrei előtt. Ahogy nőtt a távolság közte meg a ház között, mintha láthatatlan gúzs feszült volna meg, gúzs, amely a szívére hurkolódott, s úgy összeszorította, hogy megbénult tőle. Dathan vaskos lába megtorpant, nyakát hátraszegte, fogát összecsikorította... azt hitte, itt helyben meghal. De hát nem halt meg.

Kínzói a folyó partjára vonszolták, ott megálltak, s egyikük így szólt:

- No, te piszkos héber, lásd, kik vagyunk. Nem vagyunk mi a gonosz Szet fiai. Emberek vagyunk, nem akarjuk sem megszegni, sem mással megszegetni az ünnepet.

Dathan már reményre kapott, hogy eleresztik, de a matszaik röhögtek.

- Ohó - kiáltotta a másik. - Azt nem. Lázadásodért meg feleséged bujtogatásáért egy kicsit bűnhődnöd kell. Ezt csak megérted? No, itt leülünk, s beszélünk avval a kőfejeddel, amit olyan komiszul a hasamba döftél. Ülj le! Hallod? Ülj le!

A meggyalázott Dathan fásultan leült. Hangtalanul zokogott, ide-oda lógázta poros fejét. Tudta, látta, mi történik a házában. Most már nem törődött semmivel, azt sem bánta, ha ezek a hóhérok újra megkínozzák. Arca, szakálla, melle csupa merő vér volt, térde megdagadt, karja, oldala vörös zúzódásokkal teli. Lerogyott a fűbe. Maga elé bámult, mint egy élőhalott.

A két matszai melléheveredett, s fölváltva ekképpen beszélt:

- Nem viszünk vissza a munkahelyedre, megmondtuk, mert mi vallásos emberek vagyunk. Szívünk is megesett a sorsodon. De hát miért voltál olyan ostoba? A fölügyelő csak kiabált, ijesztgetett, kár volt annyira a szívedre venni.

- Úgy tettünk volna, mintha elvinnénk, aztán mehettél volna a fenébe. Később adhattál volna valamit ennek a derék férfiúnak a szolgálat fejében - bökött a soványabbik a vastagabbik felé.

- Meg ennek a másik jóravaló embernek - mutatott emez a másikra. - Nem vagyunk mi gonosz emberek. Vallásosak vagyunk. A felügyelő kiabál, ugrál, fenyegetőzik, de végül is minden rajtunk áll.

- Neked van atyád, anyád, vannak testvéreid, sőt nagyatyád is van. Tudjuk, hol laknak. A felügyelő őnagysága mindent kinyomoztatott. Ha nem akarod romlásukat, szörnyű halálukat, befogod ám a szád, s egy szó se arról, ami történt. Mert mihelyt panaszkodni mersz, vagy éppenséggel följelentést teszel, olyan keserves kínnal lakolnak, amilyent még nem látott a világ. Megátkozzák az istent is, aki teremtette őket. Hát, ha az életük kedves, egy szót se. Mi jóravaló emberek vagyunk.

- Aztán ne feledd szolgálatainkat, te mocskos nyomorék. Háláld meg itt-ott, ahogy illik. Mert nekünk köszönheted, hogy nem töröd meg az ünnepedet. És hogy sem itt helyben meg nem ölünk, sem tömlöcbe nem hurcolunk a lázadásért. Mondom, ha kedves a feleséged, ipad-napad élete, feleséged testvéreinek élete, apádé, anyádé, testvéreidé, egész pereputtyodé meg a magadé, hát szépen befogod a szád. Értetted?

- Ne tátsd a szád, hanem legalább bólints. Mi emberséges emberek vagyunk, jót akarunk neked is meg az egész rokonságodnak. Munkára sem viszünk, majd pótolod azt a néhány téglát ünnep után, legföljebb kevesebbet alszol, s egyáltalán nem pihensz. Most csak húzd meg magad szépen, és fogd be a szád. Itt elüldögélsz egy kicsit, amíg eláll az orrod vére, s összeszeded magad. Aztán, ha a felügyelő őnagysága visszament a városba, eleresztünk.

- Arról azonban meg ne feledkezz, hogy ezt nekünk köszönheted. Mi a fejünkkel játszunk. De ember vagy te is, ámbár héber, nem tehetsz róla. Hát csak köszönd meg szépen. És háláld meg.

- Adhatsz olykor-olykor egy kis húst, sajtot, de ha gyűrűt adnál, meg más efféle holmit, azt sem vetjük meg. Néha meglátogatunk, megnézzük, nincs-e valami baj...

Így beszélt a két matszai, a soványabbik meg a kövérebbik, fölváltva, megnyugtató hangon, emberséges szívvel, éles, sokatmondó szemük mereven szegeződött Dathan sötét arcára. A Nílus-ág zöldes vize lassan folydogált előttük, egy-egy gallyat, nádszálat, virágot ringatott-úsztatott a tenger felé, meg-megbuktatva láthatatlan örvényeiben.

Meg van írva: "Mósze megpillantott egy egyiptomit, amint egy hébert ütlegelt..." Bölcseink ennek kapcsán megjegyzik: "Íme, lássátok, a gonosz ösztön! Ő Isten akaratát követte, mégis akaratán kívül hajtotta azt végre."

Hogyan történhetett éppen Mószéval, hogy fölülkerekedett benne a gonosz ösztön? Hiszen annyira ismerte önmagát, annyira uralkodott ösztönein, annyira értette még igen burkolt álmait is, hogy aránylag könnyen állta meg a próbák sorozatát, amik elé az élet és mesterei állították. Élet és halál semmi volt számára, a hatalmat könnyen hárította el magától, asszonyi bűbáj nem csábította el, kincs, vagyon közönyösen hagyta, hazugság nem fogott rajta... s mégis fölülkerekedett benne egy pillanatra a gonosz ösztön. Miért? Mert, mint tudjuk, indulatos ember volt. Mindig nagy önuralomra volt szüksége, hogy megfékezhesse föllobbanó haragját.

Mikor Maror - mert ő volt, aki egy hébert ütlegelt - agyba-főbe verte áldozatát, Dathant - mert ő volt a nyomorult héber -, Mósze éppen a hikszosz sáncok mentén végezte alkonyati magános sétáját. Kezét szokása szerint összefogta a farán, lassan lépegetett a magas fűben, merengő tekintete a napszállat csodálatos színeiben gyönyörködött. Teljes nyugalom lebegett a világban s Mósze lelkében, mint valamely végtelen tó tükrén, amit szellő érintése sem fodroz. Mósze annyira elmerült saját belső világának szemléletében, hogy semmit sem tudott a külső világról. Könnyedén lebegett abban a halálon túli létben, aminek sugárzásait villózva tükrözték az égboltozat fényei.

Hirtelen megállt, fölriadt. Mintha ököllel vágták volna arcul, mintha valamely láthatatlan, fekete kéz torkon ragadta, kitépte volna révületéből. Annyira erős volt ez a brutális támadás, hogy megtorpant, vére leszállt agyából, arca elsápadt. Szeme előtt tüzes karikákat hányt a fény, mintha a csapás a szemét érte volna.

De már látott. Látta az építkezések egyik részét, amit a munkások már elhagytak, hogy megegyék estebédjüket, s aludni térjenek, látta a téglák, földkupacok, gerendák, kőrakások tömkelegét. Látta, amint egy egyiptomi keményen ütlegel egy hébert. A bot szaporán csattogott a héber fején, vállán, hátán, még az arcán is, hiába görnyedt meg a szerencsétlen, hiába védekezett karjával, feje forgatásával. A bot zuhogott a kényszermunkásra, mint a jégverés. A héber egy szót sem szólt. Viselkedése nyilván fokozta az egyiptomi dühét, annál vadabbul csépelte, s még kiabált is. Keményen, röviden, pattogva, ahogy a bot dolgozott,

- Védekezel? Eltakarod a pofád? Forogsz a botom elől? Te nyomorék, te bőrpoklos! Nesze! Nesze! Annál többet kapsz!

Marornak ütni-verni kellett Dathant, mert a szegény férfiú, mióta az az eset történt, egy szót sem szólt, hanem átkokat rebegett magában Maror s egész Egyiptom ellen. Istenéhez imádkozott, álljon rettenetes bosszút a történtekért. És nem dolgozott, tégláinak száma egyre csökkent, adóssága rohamosan nőtt. Komoran őgyelgett munkahelyén, olyan volt, mint egy vak, mint egy süketnéma. Senkivel, semmivel sem törődött. Társait elkerülte. Ha szótlan, szomorú felesége eledelt hozott neki, némán eddegélt, látszott, csak azért nyeldesi az ízetlen falatokat, hogy jó erőben tartsa magát, s alkalomadtán úgy bánhasson el gonosz ellenségével, mint egy vadállat az áldozatával. Sötét szeme gyakran a messzibe révedt, arca olyan volt, mint a megkínzott oroszláné. Nemcsak ő kerülte az embereket, őt is kerülték. Féltek tőle. És sajnálták, csaknem megszakadt a szívük. Maguk is megfojtották volna a felügyelőt puszta kézzel, ha lehetett volna. Csakhogy egy ilyen egyiptomi úr személye szent volt, beláthatatlan következménnyel járt volna a megölése.

Marort vérig dühítette a nyomorult héber viselkedése. Nem tudta látni az arcát, nem tekinthetett a szemébe anélkül, hogy düh ne öntötte volna el. Talán történt valami, ami azóta is Dathan fölényét juttatta eszébe? Egy apró mozzanat, ami örökre megalázta? Selomith mondott vagy tett olyant, amit nem tudott elfelejteni? Tán sikerült bebizonyítania, hogy Maror összes isteneivel, egész Egyiptommal, a Birodalommal, gúlákkal, óriás templomokkal, csatornákkal, hatalommal, csodákkal együtt semmi? Semmi Dathan iránt érzett szerelméhez képest?

Mindegy, az igazság az, hogy Maror dührohamot kapott, valahányszor Dathant látta. Dühét csak fokozta, hogy a héber azóta megtépett ruhát viselt, haját-szakállát nem gondozta, testét nem kente, még hamut is szórt magára. Maror tudta, hogy valamelyik héber isten bosszúját akarja kikényszeríteni, s ez tűrhetetlen volt. A többi héber munkás előtt is eleven képe volt valamennyiük nyomorúságának, szolgaságának. Maror attól is félt, hogy Dathan viselkedése előbb-utóbb szemet szúr az alkirály tisztviselőinek. Vagy lázadásra, szigorú vizsgálatra, megtorlásra vezet. Letartóztatni, eltüntetni már nem merte, sokkal többen ismerték Dathant s gyalázatos történetét, semhogy titokban maradhatott volna. Itt, Zo'anban akadtak olyan tisztviselők is, akik Mószéhoz húztak, elsősorban maga a rendőrfőnök. Maror tette jobban sikerült a kelleténél, már ami a megaláztatást illeti, mert a dolog másik része, a Selomithtal töltött szerelmi óra, inkább őt alázta meg.

Mósze, mikor a jelenetet meglátta, egy pillanatig sem habozott. Gyorsan, mint a vágtató bika, rohant a két emberhez. Arca rettenetes volt: izmai rángtak, szeme izzott, ajka lihegett. Tűz borította el, szinte kicsattantak halántéka erei.

Maror éppen csak megfordulhatott, hogy a rárohanó herceget megpillanthassa s megismerhesse. Arca máris halálra vált, botját elejtette. A következő pillanatban lezuhant rá Mósze iszonytató ökle, a kardforgatásban, birkózásban, evezésben, íjazásban, hajításban, mindennapi testgyakorlásban megkeményedett ököl. Lesújtott, mint a tagló, mint a bunkó, mint a terméskő. Az isteni magányból erőszakkal kitépett lélek, a vérforraló jelenettől elkábult agy minden indulata benne volt ebben a barna, csontos, nehéz ökölben. Egy baromnak is össze kellett volna rogynia csapása alatt. Hát még a vékony, elpuhult egyiptominak. Úgy esett össze ott helyben, mint egy halom rongycafat. Bizonyosan nem hallott, nem érzett mást, csak egy fülsiketítő reccsenést, nem látott egyebet, csak egy fölcsapó tűzlángot... s már el is nyelte az örök sötétség.

Mósze lepillantott a hanyatt fekvő hullára, lassan elszíntelenedő arcára, kiforduló szeme fehérjére, a fűbe markoló gyűrűs ujjaira, maga alól elrúgott s még remegő lábára. Néhány mély, hosszú lélegzetet szívott kitáguló orrcimpáin, mindkét karját lecsüggesztette. Még akaratlanul belerúgott a hullába, de ez már csak hirtelen elernyedő izmainak utolsó mozdulata volt. Talán észre sem vette.

Rögtön tudta, mit tett. Azonnal megvilágosodott előtte a történtek következménye. Csak Dathanra kellett tekintenie, hogy mindent lásson. A héber ugyanis leomlott elé, homlokát a földre hajtotta, majd fölemelte dúlt arcát, s hörögve így szólt:

- Já embere! Já követe! Mindnyájunk gyalázatának bosszulója!

- Hallgass - suttogta Mósze riadtan.

- Levetted lelkemről a bűnt - motyogta a héber csaknem eszelősen. - Ha te meg nem ölted volna Já szörnyű erejével, én öltem volna meg.

- Eredj innen - parancsolta Mósze most már nyugodtan. A héber mozdulni sem tudott. Könnyes arcát Mósze lábára fektette, csókolta, szakállával törölte róla a port. Összevissza szabdalt válla, háta vonaglott. Vérvörös kígyók tekeregtek barna bőrén. Rázta a zokogás.

- Hallottad? - kiáltott rá Mósze türelmetlenül. - Eredj innen. - S lehajlott, megragadta a munkás remegő vállát, talpra emelte, ujjaival félrefésülte szemébe omló, hamuval elkevert, kócos haját, majd erélyesen megfordította, s valamivel gyöngédebben ismételte a parancsot: - Eredj azonnal. Menj, és adj hálát Istennek, mert megszabadított a bűntől. Belepusztultál volna egész nemzetségeddel együtt. Menj, fuss.

Dathan tétovázva elindult. Sebhelyes válla parázslott az alkonyatban. Lábát nehezen vonszolta, mintha köveket kötöztek volna rá. Majd egyszer csak futni kezdett, lomhán, ügyetlenül, egyre gyorsabban a lapály felé. Eltűnt a pálmák között. Érces, vontatott kiáltása azonban visszhangzott a néma tájon, mint egy révült imádkozóé. Ezt kiáltozta:

- Nagy vagy, Já, erős a te kezed! Nagy a te hatalmad, Já! Legázolod az egyiptomi bikát, fölemeled a megalázottak fejét! Hallelu-já! Hallják mindenek, Já, Já, Já!

Mósze hosszasan nézett utána. Már látta, amint ez a tébolyodott bejárja egész Gósent, táncol és énekel, Já nevét kiáltozza, lobog, mint egy égő fáklya, éjjel-nappal csak az egyiptomi bika legázolását, megalázottak fölemelését hirdeti, s Já követének, malaák Já-nak nevezi őt...

A halott egyiptomi pedig ott hevert a fűben. Lassan-lassan merevedett a hűvös alkonyatban. Fagyott szeme fehéren bámult az Égre s az Ég ragyogó fényeire. De máris egy sereg zöld hasú légy érkezett a holttestre, s ellepte a homályos szemet. Ugyancsak előlebbent a távolból egy keselyű is, lomhán keringett, kopasz nyakát kinyújtotta, karmait kimeresztette s rikácsolt. Látván a remélt lakoma színhelyén az alkalmatlan élőt, aki talán tőrbe kívánja csalni, egy távoli vén mandulafa ágára lebbent.

Mi történt, s mi fog ezután történni? Mósze megértette, hogy nemcsak egy hatalmával visszaélő egyiptomi urat ütött le dühében, hanem sokkal-sokkal többet. Egész Egyiptomot semmisítette meg a saját lelkében. Egyetlen mozdulattal eltépett minden köteléket, ami ehhez a földhöz kötötte. Szakított gyermekkorával, anyjával, kevés barátjával, sok ellenségével, mindennel szakított, ami eddig lelkének egyik felét elfoglalta. S végképp ahhoz a másik néphez csatlakozott, amely egy szegény asszony tejével táplálta.

Mit tegyen most? A hullát hiába kaparná el a földben. Jól tudta, ez nem olyan holttest, amit el lehet takarni, amiről meg lehet feledkezni, ami nyomtalanul oszlik föl. Nemcsak egy jó nevű, jó származású nemes egyiptomi úr holtteste, hanem sokkal több, nagyobb annál: Egyiptom hullája ez. Az egész egyiptomi világé, évezredeké, egy meddő életformáé. Nem lehet hát eltemetni. Ez a holttest kiált.

Nem igaz, hogy Mósze félt tettének következményeitől. Mósze sohasem félt semmitől. Nem lapult meg gyáván a gondolattól, hogy a király, az ő testvére és barátja elé kell állnia, s ezt mondania: "Gyilkos, gyilkos vagyok, indulatomban megöltem Maror munkafelügyelőt, mert egy héber munkást ütlegelt." Mósze megtette volna ezt, noha a király bizonyosan szent betegsége rohamába esett, tán bele is pusztult volna... Viselte volna tette minden következményét: Eye és társai vádjait, rázúduló rágalmait, követelőzéseit, valamennyi előkelőség megvetését, Men-hotep diadalmas visszatérését a kormányzói székbe... még saját gyalázatos halálát is. Csakhogy nem erről volt szó. Hanem arról, hogy megölte önmagában Egyiptomot, királyostul, Eyéstül, minden hamis istenével, hazug igazságával, gőgjével, üres, istentelen hatalmával, egyházaival, papjaival, templomaival együtt... Ezek után semmi keresnivalója nem volt többé a királynál. S ugyanakkor tettével örökre hozzákapcsolta sorsát a héberek sorsához. Csakhogy éppen ez volt az a kérdés, amire nem tudott felelni. A hogyan kérdése.

Ebben a pillanatban törvényszegő, gyilkos egyiptomi, trónjafosztott alkirály, Aton elsőrendbéli papja, aki megölt egy egyiptomi nemest. Semmi több. Csak bujkálhatna Gósenben, házról házra futva s üldözőitől rettegve... Semmit sem tehetne a héberekért.

Valóban nem tehet mást, mint hogy itthagyja a holttestet a keselyűknek, a legyeknek s a hiénáknak. Vagy annak az egyiptominak, aki megtalálja s eltemetteti. Ő pedig úgy, ahogy van, egy szál ruhában, önként letéve méltóságát s lelépve trónusáról, földönfutó legyen. Hontalan vándor. Ezt nem fogadta különösebb keserűséggel. Egy kicsit fájt ugyan, hogy el kell hagynia a műhelyt, amit tevékenysége színhelyéül jelölt ki a sorsa, de érzéseit leküzdötte. Igaza volt hát Eyének, mikor hazája iránt közönyösséggel vádolta Mószét? Nem volt igaza. Mósze másként értette a "haza" szót, mint Eye - hiszen ha úgy értette volna, hasonlítania kellett volna Eyéhez, még Marorhoz is. Ámde aki kétszer született, félig-meddig idegen minden földön, többé-kevésbé hontalan mindenütt.

Mósze tehát nem sokat habozott, hanem megindult a város felé. A Nap izzó korongja éppen elérte a látóhatár peremét, mikor a Palotába érkezett. Nem hederítve senkire, nem törődve semmivel, lakosztályába sietett.

Amint szobájába lépett, nyomban megjelent Tutu. Mélyen meghajolva ura előtt, parancsai iránt érdeklődött.

- Semmi dolgod - jelentette ki Mósze halkan. - Sőt egyáltalán semmi dolgod többé körülöttem. Ebben a pillanatban fölszabadítalak. Adj papírt, írónádat, hogy megírhassam a fölszabadító levelet.

Tutu hol egyik, hol másik fülét fordította a herceg felé, hátha rosszul hall. Száját kitátotta, elképedt arca vonaglott. Mósze látta, hogy nyomban sírva fakad, lába elé veti magát, tehát szigorúan rászólt:

- Papírt, írónádat, festéket. Rosszul hallottál?

Tutu azonban csakugyan leborult ura lábához, s keservesen jajgatott.

- Uram, uram, kegyelmes jó uram! - kiáltotta eszelősen. - Verj meg, taposs el, vess tömlöcbe, csak ezt ne tedd velem! Mivel bántottalak meg? Miért dobsz el magadtól? Hiszen por és szemét vagyok a lábad alatt, leghitványabb hitványságom nem ér fel hozzád, hogy ennyire megharagítsalak, s így büntess!

- Ostoba vagy - intette Mósze meghatottan. - Visszaadom szabadságodat, mehetsz, ahová akarsz, senki sem teheti rád többé a kezét, nem érted? Hazamehetsz Szíriába, herceg lehetsz megint, áldozhatsz hétemeletes templomod csúcsán. Mit akarsz hát? Attól félsz, kilöklek a világba koldulni? Ne aggódj. Kapsz tőlem annyi aranyat, drágakövet, amennyivel új életet kezdhetsz.

De Tutu minden szóra hangosabban jajveszékelt.

- Inkább verj arcul, korbácsolj meg saját kezeddel! Uram, mesterem, inkább nevezz koszos kutyának, gonosz vadszamárnak, falánk sakálnak, lusta krokodilnak, Szet ivadékának, akárminek, úgyis tudom, hogy nem vagyok az. Csak ne lökj el magadtól, ne add ki az utamat! Emlékezz, uram, ki volt melletted a kusita hadjáratban? Én voltam. Ki készítette el fürdődet, ki tartotta a törlőkendőt? Én, uram. Ki tett eléd ételt-italt, ki ízlelte meg, mielőtt ettél, ittál, hogy nem mérgezték-e meg? Én, kegyelmes uram. Ki volt az egyetlen tisztességes ember körülötted Aketatonban a sok erkölcstelen asszony, hazug férfiú között? Én, kegyelmes uram. Ki adta lábadra a sarut, ki tette fejedre a parókát? Ki tudta, milyen alkalomra, milyen ruhát akarsz ölteni? Én, én, ó, csodálatos Mester! Ki vigyázott még álmaidra is? Ki feküdt melletted, mikor bejártuk ezt a gyalázatos tartományt, ki vigasztalt a barbár munkások között? Ki óvott minden bajtól? Én, én, uram! És most el akarsz kergetni?

Mósze bosszankodott is, csodálkozott is. Szándékát azonban nem másította meg. Türelmetlenül fölemelte a földről a zokogó vénembert, megrázta, könnytől lucskos arcába kiáltott:

- Ide hallgass, te gyámoltalan. Nem vagyok többé alkirály, nem vagyok többé Őistensége testvére és barátja. Senki és semmi vagyok, még csak hazám sincs, mint neked valahol a messzi Szíriában. Engem nem vár senki, mint téged. Még ebben a percben útnak indulok, azt sem tudom, hová. Nincs hol lehajtanom a fejemet, lehetséges, hogy a király már néhány nap múlva utánam küldi valamelyik főemberét, hogy elfogasson, mihelyt megkapja a galambpostát. Így hát egy percig sem tartózkodhatom tovább ebben a városban, ebben a házban. Téged azonban nem vihetlek magammal, egyedül kell mennem. Hát fölszabadítalak, utadra bocsátalak. Megértetted?

Nem, Tutu nem értette meg. Szomorú madárfejét ide-oda forgatta, hol egyik, hol másik fülével hallgatta Mószét, hol egyik, hol másik szemével pislogott rá. Nem tudta, Mósze őrült-e meg vagy ő maga. Ilyen képtelenséget lehetetlen volt fölmérni ésszel. Csakhogy ura arcán akkora keménységet, s olyan szomorúsággal vegyes nyugalmat látott, hogy bele kellett nyugodnia határozatába. Elvégre ebben a pillanatban még a rabszolgája volt, engedelmeskednie kellett. Ó, ez volt az utolsó parancs, amit tőle kapott. Az utolsó alkalom, hogy mint rabszolga engedelmeskedett és zúgolódott egyszerre.

Lomhán elcammogott az ajtóig, megállt, s körülményesen megszólalt:

- Uram, ne hívjak titkárt? Csak nem írsz a saját kezeddel?

- Tedd végre, amit mondtam! - kiáltotta Mósze türelmetlenül. - Nem hallottad, hogy indulnom kell?

Most már elsietett Tutu, s hozta az írószereket. Olyan buzgón tüsténkedett ura körül, mint még soha. Eközben egyre szipogott, szőrös öklével törülgette a szemét, vékony ajka rángott, válla remegett, egyszer-másszor félre kellett fordulnia, hogy ura ne lássa rángó ábrázatát, kicsorduló könnyeit. Vagy hogy őneki ne kelljen látnia a karszékben ülő Mószét, amint a papír fölé hajlik, tenyerével kisimítja az írótáblán, gondosan megmártja, megvizsgálja vékony ecsetjét, majd szaporán veti a girbegörbe jeleket. Tutut annyira megrendítette ez a pillanat, hogy ura mögé kellett állnia, nehogy megszakadjon a szíve. Ekkor aztán előtte imbolygott a herceg borotvált koponyája, paróka nélkül, gömbölyűen, mint egy drága, öblös alabástrom, s Tutu kinyújtotta fölé remegő karját, mintha meg akarná áldani. Meg sem mozdult, még csorgó könnyeit sem törölte le, amíg Mósze be nem végezte az írást, s nagy pecsétgyűrűjével rá nem nyomta nevét s méltóságának jeleit.

Ekkor rábocsátotta csontos kezét Tutu a gazdája fejére s megsimogatta. Mósze meglepetten fordult hátra.

- Mit teszel? - kérdezte szigorúan.

- Most már nem tilthatod meg - vigyorgott Tutu alázatosan. - Most már nem vagyok többé szolgád. Azt teszem, mit akarok. Nem vagyok Tutu, Ayu vagyok, szabad szíriai nemes. És ha kívánom, megsimogathatom a fejedet, a vénség jogán. Tutu nincs, Ayu áll előtted, az öreg szíriai szabad nemes, akinek úgy tetszett, hogy megsimogassa a fejedet. Legalább egyszer életében, először és utoljára. Mósze mosolygott, Tutu vállára tette a kezét.

- Hát akkor szabad vagy. Köszönöm szolgálataidat. Sokat tűrtél, fáradtál, virrasztottál mellettem. Bocsásd meg bántásaimat. Adjon neked Isten békességet és örömet. Feledd el a rosszat, emlékezz a jóra.

Tutu ezeket a siralmas szavakat, mint mondta, nem bírta elviselni. Zokogott. Mósze azonban megkeményítette szívét, s egy zacskó aranygyűrűt meg apró drágakövet nyomva az öregember kezébe, az ajtó felé tuszkolta.

- Eredj, eredj békével!

De Tutu megmakacsolta magát, s öklével törölgetve könnyeit, a zacskót pedig széles bőrövébe gyömöszölve, reszketeg hangon szólt:

- Mondd meg, milyen ruhákat készítsek számodra. Melyik sarut, melyik parókát. És mire van szükséged. Mit csomagoljak útra. Kell-e gyaloghintó. Ne tiltakozz! - kiáltotta ijedten, s föltartotta a kezét. - Szabad ember vagyok, Ayu, szíriai nemes. Nincs fölöttem hatalmad! Nem vagyok rabszolgád! Nincs jogod megtiltani, hogy kiszolgáljalak.

Mósze belenyugodott, csak hogy átessék végre a huzavonán. Tutu, azaz Ayu előhozta Mósze legegyszerűbb vászonruháját, saruját, segített is az öltözésnél. Mósze a parókát, persze, elhárította. Ehelyett egyszerű vászonkendőt terített a fejére. Azt a közönséges bőrövet csatolta a derekára, amit mint utazó kereskedő használt. Gondosan beletette a füles aranykeresztet, amit az utolsó beavatáskor kapott, meg a kis papírtekercset, amivel atyja, Amram ajándékozta meg. Ékszereit mind leszedte, csupán fülbe való karikáit s a nyakában függő szkarabeuszt tartotta meg. Mindent itt kellett hagynia az említett csekély értékű tárgyakon kívül, azokat héber szüleitől kapta még gyermekkorában. A szkarabeuszt pedig még Szetamon akasztotta a nyakába. Tarisznyát, élelmet sem akart, úgy kívánt nekivágni a világnak, ahogy igazi, hontalan vándorhoz illik, aki teljesen Istenre és sorsára bízza magát. Tutu hiába akart ráerőszakolni legalább egy darab kenyeret, némi szárított datolyát, Mósze csak a fejét rázta: nem, nem, semmi sem kell!

Aztán körülpillantva még egyszer a kis szobában, szilárdan elindult az ajtó felé. Tutu most újra megeresztette könnyeinek zsilipjét. Hangosan jajgatott. Mindkét karját fölemelte, ahogy a sirató asszonyok szokták temetésen. Ó, micsoda szörnyűség! Haj, milyen iszonytató! A királyi Család sarja hazátlan földönfutó. A dúsgazdag herceg egy falat kenyér nélkül kóborol, mint a koldusok! Ó, jaj, nincs hol lehajtania a fejét, aki trónon ült, most a puszta földön fog pihenni, vadállatok ólálkodnak körülötte, keselyűk lesik útját, még egy rabszolga sincs, aki őrködjék élete s kényelme fölött. Ó, jaj, jaj, katonái, rendőrei, szolgái voltak, s most egyedül jár, mint egy apátlan-anyátlan árva. És aki drágaságokban dúskált, most éhséget fog szenvedni, mint a világ legnyomorultabbjai! Ó, milyen keserűség, milyen bánat, milyen elszomorító látvány! Milyen tanulsága a bölcsnek, hogy aki ma még felülkerekedik, kevélykedik a dicsőségben, holnap alul vánszorog a porban. Ó, jaj, haragvó istenek, enyhüljetek meg ennyi szomorúság láttán! Ó, gonosz istenek, elégeljétek meg a bosszút!

Így jajgatott, siránkozott Tutu. Mósze azonban búcsút intett neki, s kisietett a Palotából.

Már este volt, mikor kívül került a városon. A homály hirtelen szakadt a világra, amint Nyugaton kialudt a vörös lángolás. Kigyúltak a csillagok, olyan ragyogó tömegben, mintha egy isteni kéz tüzes parázzsal hintette volna be az Eget. Előragyogott a mélységből az egyharmados Hold is, ráterítette halvány ezüstfátylát a tájra, a Szichor, azaz Hor Vize nesztelenül sikló fodraira. Mósze a folyó mentén haladt, egyenletesen, nyugodtan, de gyorsan.

Hajnalig gyalogolt a folyamág mentén. Mikor az Ég szürkülni kezdett, alkalmas helyet keresett pihenésre. A szelíden lankás síkságon pálmák, mandulafák, terebélyes fügefák, akácok csoportosultak lépten-nyomon, fekete koronájukat a hideg Ég hátterére nyomva. Az utas egy vén szikomorfa alá telepedett. Lábszárait maga alá húzta a hideg, lucskos fűben, mellén összevonta a kendőt. Hátát a fa vastag törzsének támasztotta. Így nézett Kelet felé, figyelte, hogy az Ég alja hogy válik el boltozatától, hogyan dereng föl előbb egy keskeny, fehér csík, majd egy halvány, rózsaszínű, s hogyan halványulnak el a csillagok. Magasan egy pálma koronája fölött a Hajnalcsillag fénylett, de a Nap közeledtére egyre jobban sápadt... míg végre bekövetkezett a csodálatos pillanat, a Nap szikrázó pereme előbukkant a föld sötét szélén, tejszerű párákba öltözve áttört a fölszakadozó éjszakán, s vérvörös sugarai felküllőztek a hideg kékségbe. Igen, ez volt a sorsdöntő pillanat, amelyben a Hajnalcsillag megremegve, diadalától megfosztva lezuhant a mélységbe.

Mósze imádkozott. Karját fölemelte, hangos, éneklő szóval mondta a dicséretet, amit Eknaton költött a fölkelő Naphoz. Végigénekelte, érces hangon messzire zengett a néma tájban. Mikor elvégezte, leborult, s így maradt sokáig.

Újra visszaérve a mámoros lebegésből a földre, kényelmesen elhelyezkedett, s behunyta szemét. A Nap sugarai melegen simogatták, s ő mélyen, nyugodtan aludt.

Kipihenvén magát, lassan tovább mendegélt. A mezőkön dolgoztak. Lomha ökrök vonták a vaskos faekét, kiáltások hallatszottak, a jármok nyikorogtak. Egy távoli, kanyargós úton málhás szamarak ügettek. Máshol a pálmák törzsein meztelen, fiatal parasztok kapaszkodtak fölfelé, hogy elvégezzék a mesterséges beporzást. Élt, lélegzett, ragyogott a Föld körös-körül.

Mósze betért egy kis vályogházba a folyamág mellett. Ősz hajú öregasszony fogadta, abbahagyva a búza törését s nehézkesen föltápászkodva a földről. Kezét homlokához emelte, hogy jobban lásson. Szíveskedve hajlongott, kenyérrel, sajttal, tejjel kínálta Mószét. Szolgálatkészen, de némán állt mellette, csak fogatlan szája mozgott, mintha alig tudta volna fékezni a nyelvét. Vendége azonban nem beszélt, bár nyájasan tekintett a vénasszonyra. Ő pedig nem mert kérdezősködni, hiszen a különös férfiún látszott, hogy nem közönséges ember, nem valami felláh, hanem úr... s a jó Ég tudja, mit keres itt, hová igyekszik.

Végre is, hogy szóra bírja, maga kezdett beszélni azon a rekedtes, nyekergő hangon, ahogy tehetetlen vénasszonyok szoktak, s ami annyira hasonlít a döcögő kocsi tengelyének panaszos nyikorgásához. A különös idegen azonban alig hederített rá, hanem, befejezve falatozását, köszönetet mondott, s útnak indult megint.

Folytatta útját egyre Észak felé. Most már tudta, hová kell igyekeznie. Olyan világos volt előtte minden, hogy csak mennie kellett, gondolkozás, habozás nélkül. És Mósze ment nyugodtan, egyenletesen, mint aki parancsot kapott, s azt teljesíti.

A déli forró órákban megint megpihent egy alkalmas helyen. Ismét egy terebélyes fügefa alatt ült, fény és árnyék játszott körülötte, s ő, mintha magasan lebegett volna a világ fölött, imbolygó képekben látta ennek a földnek a sorsát. Tudta, a szegény rajongó király éppen most énekel a Naphoz a Palota egyik erkélyén, tetőtől talpig meztelenül a vakító fényben, karját magasra emeli, ékszerei szikráznak, szeme mámorban ragyog. Ugyanakkor az aketatoni nagy Aton-templom oltára előtt a fiatal Meryre szintén harsányan zengi a jóságos Nap dicséretét, s tömjént, illatos fát éget. Szerte a Birodalomban ugyanaz a himnusz zeng a kisebb-nagyobb Aton-templomok udvarán... mintha csakugyan hatalma és dicsősége csúcsán állana Aton vallása. De Mósze látta ezt a hatalmas, gazdag egyházat lezuhanni a mélységbe, éppen mert hatalmas és gazdag lett. S látta a másikat, Ámunét ismét fölemelkedni a hatalom csúcsára, miután elszenvedte a megaláztatást, és osztályrésze lett a tökéletes szegénység. Látnia kellett azt is, hogy a nyomorult héberséget még gyalázatosabban gyötrik, s nincs hová menekülnie, mert nem látja Istent. Még mást is látott Mósze. Marornak, a felügyelőnek megmerevült hulláját a fűben, s a keselyűket, amelyek lomhán táncolnak körülötte, vijjogva marakodnak a zsákmányon, s mohón tépik a húsát. Men-hotepet is látta, izgatottan diktálta írnokának a királyhoz küldendő levelet az ő szörnyű tettéről, s eltűnéséről, írnokainak felügyelője már kiválasztotta a galambot, amely ezt a levelet Aketatonba fogja vinni. Eye a men-noferi tanácskozóteremben ül, elégültségét megdöbbenéssel álcázza, vékony hangjában fölháborodottság reszket, ápolt kezét ökölbe szorítja. Boldog, mert megszabadult legfélelmetesebb ellenségétől. Parancsok futnak szerteszét Mósze elfogatására, most már nem az a hatalmas úr, akit érinteni sem szabad... A király bizonyosan jóváhagyja Eye intézkedéseit, aztán félrevonul szobájába és sír... Ő pedig, Mósze, szabad, könnyedén eléri a tengerpartot, hajóra száll, s elindul messze. Hogy miképpen száll hajóra üres kézzel, nem tudta. Mégis látta magát a foinik hajó fedélzetén. Észak felé haladt a hajó a tenger torlódó, zöld hullámain, Mitanni felé.

Mikor ismét hűvösebb lett, Mósze újra elindult. Sötét este érkezett a Delta legkeletibb ágának átkelőjéhez. Az óriási fák sötétben suhogtak az egyre hidegebbé váló szélben, borzongott a magas, fekete fű, jobbról-balról zúgva hullámzott a papírkáka. Széles volt itt a folyó, nád közé vágott, keskeny csatorna nyílott a szabad vízre, ezen jár ki s be a révész csónakja. Olyan volt a halványan derengő csonka Hold s a vadul égő csillagok fényében, mint egy alvilági út, amely a halálba vezet. Távolabb a széles víz csillogott-villogott, fekete tuskók lebegtek rajta, de lehet, hogy lustálkodó krokodilok. Távolról, nagyon távolról sakálüvöltés vonított, mint vad imádság a Holdhoz. Annyira elhagyott volt a táj, hogy Mósze megborzongott a magánytól.

Fáradtan töprengett, mit tegyen. Csónak nélkül lehetetlen volt átkerülnie a túlsó partra. Okvetlenül áldozatul esett volna a krokodiloknak. Viszont reggelig sem várhatott, mennél gyorsabban el kellett hagynia ezt a vidéket, már csak azért is, mert érezte, hajó vár rá a silány kikötőben, s ha el nem éri, talán heteket veszít. Márpedig csak el, el ebből az országból...

A papír végtelen tengerében vad csörtetés támadt. Vízilovak törték a bozótot. Ami a híres papírgyárat táplálja. Mósze elmosolyodott. Mennyi hazugságot írnak arra a finom papírra, ami az ő gyárából kerül ki.

A Hold felé fordult, fölemelte karjait, s hangosan énekelt. Dicsőítette Atont, a naponta lenyugvót és fölkelőt, zengő hangon mondta el, hogyan alusznak az emberek házuk békéjében, arcukra húzott köpönyegük alatt, hogyan dugják szárnyuk alá fejüket a madarak, hogy kóborol az oroszlán, a sakál, a hiéna az éjszaka sötétjében, s lappang áldozata után a párduc. Hangja messze elszállt a végtelen csendben. Ezután leborult, s elmondta azt az imádságot, aminek nem voltak szavai. Ezután tökéletesen frissnek, pihentnek, biztosnak érezte magát megint. Egészen a vízig lépdelt, tölcsért formált tenyeréből, s belekiáltott a homályba:

- Hoj! Hoooj! Ho-hoooj!

Csend. Majd fölhangzott a túlsó partról az erőteljes válasz:

- Hoj! Ho-hoooj!

Mósze leült a fűbe. Csakhamar csónak locsogása, evező csobogása ütötte meg a fülét. Mósze ismerte annyira a folyami életet, hogy rögtön megismerje a révész csónakjának, egy szál evezőjének hangjait. A csobogás-locsogás közeledett, már föl is bukkant a ladik az ezüstös fényben. Egyenesen nekivágott a nádasban nyíló csatornának, suhant a magas nád között, csillogott-villogott körülötte a víz. Most még egyet nyomott a csónak farán álló sötét, mezítelen emberalak, s máris csikorgott a partra sikló csónak orra.

Kissé távolabb állt meg egy hordaléknyelven, a folyam partja ugyanis mocsaras, süppedékes volt. Évezredek korhadt nádmaradványa tette kotússá.

A révész letette evezőjét, a vízbe lépett, kicammogott Mószéhoz. Sötét bőrű, kopasz fejű, széles arcú, tagbaszakadt ember volt. Egyszerűen hajolt meg Mósze előtt, minden különösebb csodálkozás nélkül. Csak az lepte meg egy kicsit, hogy magános embert talál itt, kísérő, rabszolga nélkül, nyoma sincs tarisznyának, még csak botot sem tart a kezében. Olyan, mintha valahonnan a szomszédból sétált volna ide, de hát hol van itt szomszéd? A folyamnak ezen a vidékén igen távol esnek egymástól az emberi lakóhelyek, s ha utasok megfordulnak is errefelé, nem ilyen késő este. De hát az ő dolga nem az, hogy az emberek zegzugos útjait firtassa, ez Uszirére tartozik, a szívek vizsgálójára, s majd csak a halál után következik el. Addig át kell vinnie ezt az embert a túlsó partra, menjen útjára, akár jó, akár gonosz az az út.

- Jöjj, uram, majd a csónakba viszlek - mondta a révész, s hátat fordított Mószénak, meghajolt, odakínálta a hátát, mint egy idomított állat. Arcát visszafordítva várta, hogy utasa rákapaszkodjék, s pillanatot sem vesztegelve, induljanak.

Mozdulata olyan természetes volt, hogy Mósze nem tétovázott. Karjával átkarolta a révész nyakát, lábát fölhúzta, s a termetes férfiú máris megindult a csónak felé, olyan könnyedén, mintha egy gyermeket vitt volna.

- Megállj! Megállj! - szólt Mósze, s a révész várakozón megállt. - Semmit sem tudok adni neked, amiért átviszel. Semmim sincs. Hacsak a fülkarikámat oda nem adom.

A révész gondolkodott egy csöppet, majd megrázta a fejét.

- Ha már átjöttem érted, s a hátamra is vettelek, nem hagylak itt - dörmögte jóakaratúlag. - Rólam ne mondják az ítélő istenek, hogy nem vittem át a vízen, aki át akart menni. Fülkarikáidat meg csak nem fogadom el.

S folytatta útját az iszapos, süppedő sárban. Könnyedén tette utasát a csónakba. Ladikját vízre lökte, belehágott, megragadta evezőjét, s ügyesen, fürgén nyomakodott kifelé a keskeny csatorna hajladozó nádbugái között. Mikor kiértek a folyóra, így beszélt egy-egy evezőnyomás között:

Mert az ember gondolja meg jól, mit tesz. Ha itt hagylak, mert nem tudsz fizetni, bűnt követek el. Szívem a mérleg serpenyőjében magasra emelkedik, én meg mélyre süllyedek a másvilági létben. Ha pedig átviszlek ugyan, de elfogadom fülkarikáidat, tán vakká, süketté teszlek, nem lévén, ami védje szemedet, füledet a rontástól. Így aztán még annál is nagyobb bűnt követnék el, mintha itt hagytalak volna.

Mósze mozdulatlanul ült a csónak végében, s a vizet nézte. Kitárult előttük, két vége mintha a végtelenbe nyúlna, az Égből folyna elő, s az Égbe torkollna. Síkos hullámain úgy csúszott a ladik, mint az olajon. Átható halszag terjengett, a partokról növények illata vegyült bele. Borzongató szellő járt, s hol közelebb hozta, hol távolsodorta az éjszaka kóbor állatainak hangját. A vízen lebegő sötét foltok némelyikéről kiderült, hogy valóban fatörzs, némelyike azonban lomhán mozdult el a csónak közeléből, dülledt szeme az utasokra meredt. Egyenletes ütemben csobogott a révész evezője, folyékony ezüstöt csorgatott a vízbe.

Mósze elnézte a barna testű, meztelen férfiút. Egy másik világba viszi ladikján, s még csak arra sem kíváncsi, ki az utasa, hogy került ide, hová igyekszik. Mindegy neki, gonosztevő-e vagy szent papja valamelyik istennek. Nem kérdi, hol az otthona, van-e családja, miért nem visz magával még egy darab kenyeret sem... s ha már utazik, miért nem látta el magát legalább néhány rézutennel. Éppen ennek az embernek kellett itt várnia őt, hogy átsegítse a nagy akadályon. Mósze ugyan sohasem csodálkozott, ha efféle véletlennek látszó segítségre bukkant, tudta, a dolgok rendje az örökkévalóságban gyökerezik, most mégis elgondolkozott a révész csodálatos viselkedésén. Milyen természetes módon vette a hátára. Milyen könnyedén vitte vállán, milyen sima a barna bőre, milyen jó olajszag áradt róla, miközben karjával átfogva tartotta kemény nyakát, s arca kopasz fejéhez simult. Hogy folytatta vigyázva az útját, mikor megmondta, hogy nem tud fizetni. S milyen ügyesen, majdnem gyöngéden tette a csónakba. Mósze szíve megtelt hálával s csodálattal az egyszerű ember iránt. Íme, ez a tanulatlan révész ismeri az igazi bölcsesség titkát. És anélkül hogy gondolna rá, egy beavatottat hordoz az örvények között.

A túlsó parton, kissé távol a víztől, egy dombocskán, cölöpökre aggatott hálók között állt a révész háza. Partra szállva, a révész meghívta Mószét éjszakára. Ezt is olyan egyszerűen tette, mintha dolgához tartozott volna. Mósze tehát itt töltötte éjszakáját. Fiatalos asszony parázson halat sütött, két nagyobbacska, fekete szemű, csaknem mezítelen kamasz fiú segített neki. A hal húsa olyan volt, mint a lemezekre hasadt üveg, illata, íze ínycsiklandó. Az asszony, lassú, álmatag, vaskos héber nő, nyájasan kínálgatta a vendéget. A fából épült kis ház olyan volt, mint egy meleg, sötét kis fészek, fekete gerendáiban szú percegett, falait a tűzhely lángja s egy durva kis agyagmécses világította meg. A nyitott ajtón be-bezúdult a hűvös szellő s a folyó illata.

A házigazda nehézkes szóval elmondta, milyen nagy események híre kering a vidéken. Zo'anból errefelé utazó kereskedők mondták, hogy Uszirszafi-Mósze, a kerület királya nyomtalanul eltűnt. Rabszolgáit fölszabadította, aztán a héberek közé szökött. Az a terve, hogy lázadást szít, maga áll a lázadók élére, s megdönti a király hatalmát. De a király el akarja fogatni, ki akarja végeztetni. Borzasztó időket élünk csóválta vaskos fejét a révész -, nem várhat senki semmi jót. Mondják, hogy a csillagok nagy pusztulást jeleznek, vért, tűzvészt, tengerrengést, éhínséget... A világ vége közeledik.

Az asszony meg a két fiú tágra nyitott, égő, fekete szemmel hallgatta az apa komoly szavait.

- Megromlottak az emberek, megromlik az egész világ is - sóhajtotta az asszony, összekulcsolva munkától kérges kezét az ölében.

Mósze jól nevelt vendéghez illően nem szólt, de a család tagjai olyan tisztelettel néztek rá, mint aki mindent tud, titkait azonban nem mondhatja el senkinek.

Másnap hajnalban Mósze elvégezte tisztálkodását, testgyakorlatait, imádságát, s útra készülődött. A révész felesége még szégyenkezve tejjel, kenyérrel kínálta meg, a férfi pedig megparancsolta nagyobbik fiának, kísérje el a vendéget félnapi járásra. Mósze szabadkozott, ám végül engednie kellett. Ekkor megmondta, hogy a folyamág torkolatánál fekvő Anbu kikötőbe igyekszik, nem is tér vissza. A fiú tehát szolgálatkészen vele tartott.

Innen éppen félnapi járásra volt a kikötő. Délben föltűnt a halovány tenger csillogó csíkja, magasan a látóhatár fölött, mintha lebegne, a távolból könnyű füst szállongott a forró, kék Égre. Mósze megköszönte a fiú szolgálatait, s azon töprengett, mit adhatna neki. A gyűrűjét? Még bajt hozhat új birtokosára a királyi gyűrű. Végzetes bajt. Fülkarikáit a révész már visszautasította, ha odaadná, nem lenne nyugtuk. Igen, de a nyakában függő szkarabeuszt odaadhatná. Jaj, de azt meg anyja, Szetamon akasztotta a nyakába még gyermekkorában. Némi habozás után mégis úgy döntött, hogy nekiadja. Levette tehát a nyakából, s a fiúéba akasztotta. A gyönyörű talizmán láttán a kamasz lélegzete is elakadt, leborult Mósze elé, dadogó szóval rebegett köszönetet.

- Viseld szerencsével, béke kísérjen mindnyájatokat - mondta Mósze fölemelve s megölelve a fiút. - Utolsó emlékem erről a földről a jóság és a szeretet. Mondd el ezt otthon.

Azzal megfordult, s egyre gyorsabb léptekkel haladt lefelé a domboldalon a silány kis Anbu kikötője felé. Mögötte a buján termékeny, ligetes-csalitos tartomány, Koszem vagy héberesen Gósen, az ő hazája, előtte a lapos-homokos tengerpart, a szinte névtelen kis vályogfalu s a tenger, a végtelen tenger. Az Égtől csak éles, kardszerű fénycsík választja el, szinte az Égre lehet szállni, a korlátlan szabadság birodalma. Mószénak ebben a sötét öbölben kellett találnia azt a hajót, amely őrá vár, hogy idegen földre vigye, Mitanniba. Vajon várakozik-e az a hajó? Mósze bizonyos volt benne, hogy igen. A forró Nap vakító sugárzásában egy sereg halászhajó imbolygott, de állt ott egy nagyobb foinik vitorlás gálya meg két kisebb tengerjáró hajó is, távolabb a parttól a mélyebb vízen. A nagy gálya meg a part között két csónak jött-ment, bizonyára árut rakodva. Ez lesz az - gondolta Mósze, s nekivágott a kikötőnek.

A "város" afféle csempésztanya volt. Halászok éltek itt, a környék teli volt cölöpökre akasztott hálókkal. A gyéren elszórt házak előtt a déli órákban lustálkodó asszonyok, heverő férfiak tereferéltek, aludtak, kockáztak. Ásítozó kutyák, lézengő kecskék hadakoztak a legyekkel. Meztelen, barna testű gyerekek fogócskáztak, mit sem törődve a déli forrósággal. A homokos parton pedig úgy lubickoltak a tengerben, mint a delfinek.

Itt is, mint az egész Delta alsó részén, a kaft-nak nevezett foinik eredetű nép lakott már ősidők óta. Ennek a földnek első telepesei. Hitük szerint a vízisten ivadékai, a víz, a tenger, a hajók szerelmesei, mintha örökké visszavágytak volna a tengerbe, ahonnét származtak. Különös hajóik orra s tatja magasra ágaskodott, nem hasonlított semmiféle más hajókéhoz. A kaftim arra termettek, hogy már gyermekkorukban egész napjukat a vízben s a vizen töltsék, ússzanak, lubickoljanak, barátságot kössenek a vidám delfinekkel, meglovagolják őket. Mikor pedig fölnőttek, együtt halásztak velük, füttyszavukra bekerítették a vonuló halsereget, s a zsákmányból nekik is igazságosan adtak. Főistenüket, Dagant is halfarokkal ábrázolták. Még kőeszközöket használt az emberiség, mikor ők már bejárták a távoli partokat az óceánig, a Vörös-tenger vidéke pedig már akkor szűk otthonuk volt. Mósze mindenkinél jobban tudta, hogy a kaftim népe született csempész. Hiszen a saját rendőrsége is tehetetlen volt vele szemben. Nem volt olyan rendőrparancsnok, akit rövid idő alatt meg ne vesztegettek, üzleteikbe be ne vontak volna. Minden foinik fogadóban, lebujban, még a templomokban is üzletről alkudoztak: gyapjú itt meg itt, ennyi meg ennyi, ára ez meg ez, bőr, elefántcsont, rabszolga ilyen meg olyan minőségű, arany, mindenféle illatszer, füstölő kőolaj, festék, gyöngy, drágakő, tajték, ón, ólom, réz... Mindez, persze, a törvényes vám megfizetése nélkül, ha lehetséges. Titkon, dugva, letagadva, ha már fizetni muszáj. A nagy kereskedőházak hajói, a tekintélyes bankok karavánjai természetesen számot vetettek a vámokkal, fizették is, de ők sem idegenkedtek a saját szakállukra kereskedő hajóskapitányok dugott üzleteitől, s miközben gőgösen hivalkodtak cégük jó hírnevével, törvénytiszteletével, a legtöbb hasznot mégis a kis csempészek útján húzták. Maguk az egyiptomiak idegenkedtek a tengertől, saját hajóikon is foinikok szolgáltak, a tekintélyes vállalatokban pedig sehol sem hiányoztak a foinikok. Föl Felső-Egyiptomig minden boltban, kocsmában, rakparton ott szorgoskodtak, kezük kinyúlt egészen Babilonig, Mitanniig, belső Szíriáig, Puntig, föl Szardíniáig, ki az óceánig, sőt ebben az időben Afrika nyugati partjain is hajóztak. Abban sincs semmi csodálatos, hogy az egykori Aztlán-tengerbe merült földségei fölött elhajóztak olyan világokba, amikről senki sem tudott.

Mósze a néptelen parton megpillantott egy sötétbarna, sovány, viharvert képű, szigorú tekintetű férfiút, aki egy pálma törzsének dőlve a két jövő-menő csónakot s a négy, bálákat cipelő, lusta rabszolgát figyelte. Azonnal tudta, hogy a nagy gálya kapitánya. Mélyen meghajolt előtte, kitárta karját, s megkérdezte, vajon nem övé-e az a gyönyörű, hatalmas, ritka szép hajó. A sovány férfiú bételt rágcsált, hosszan kiköpött, fél szemmel végignézett az idegenen, s büszkén mondta:

- Az.

Mósze mindjárt gondolta. Mert soha még hajó és kapitány ennyire nem illett egymáshoz. Igazán vaknak kellett volna lennie, ha első pillantásra észre nem veszi. Őt, Mószét kedvelik az istenek, mert Mitanniba kíván utazni, s íme, megtalálta azt a kívánt hajóst, aki hajóján oda fogja vinni.

A kapitány ismét köpött, majd pofája másik oldalára nyomta a bételt, újra megvizsgálta a szép szavú utast, de most már tetőtől talpig, fekete szemöldökét fölvonta ráncos homlokán.

- Hányan vagytok? - kérdezte a tárgyra térve.

Mósze megvallotta, hogy egyedül van, szolgák, áru nélkül. Most a kapitány harmadszor is végigméregette. Szíjas arcán, okos, fekete pillantásán látszott, hogy mindent tudni vél. Ez a szép szál egyiptomi fickó valami előkelő család ivadéka, alkalmasint ujjat húzott egy bosszúálló méltósággal, forró lett talpa alatt a föld, de nem mer a karavánúton nekivágni a világnak, mert a határőrség lefülelné, s akkor tán fejjel lefelé akasztanák a Napra száradni. Efféle esetek nem tartoztak a ritkaságok közé. Hogy pedig Mósze igen-igen nagy úr és tanult férfiú lehetett, arra nemcsak finom modora, nyájas udvariassága vallott, hanem szokatlanul nagy, sötét, ragyogó szeme s arca lenyűgöző volta is. A kapitány töprengett.

- Mit fizetsz? Ugyanis holnap hajnalban Ugaritba indulok, de útközben van egy kis dolgom Aszduduban meg Gubalban is, hát ne gondold, hogy egyenesen Ugaritba hajózok sebbel-lobbal. Ha nem volna ez az átkozott háború, kikötnék Szurruban meg Szidunnuban is, de ott most az a kurafi Aziru az úr. Mit fizetsz, kérdem.

Mósze habozás nélkül elővette övéből szép, nehéz pecsétgyűrűjét, s fölmutatta a kapitánynak. Az fölcsillanó szemmel, de közönyt tettetve nyúlt utána, megforgatta, meglatolgatta s hümmögött. Az egyiptomi írás egyik fajtáját sem ismerte, de a gyűrű kidolgozásából azonnal látta, hogy ritka kincsről van szó, s aki előtte áll, előkelő személy. Újra meg újra az utas szeme közé nézett, mintha onnan akarta volna kiolvasni, milyen bűn nyomja a lelkét, miért kell olyan messzire távoznia. Végre döntött.

- Jól van. Nem kérdezek semmit. Hozd a málhádat, s a hajóra mehetsz. Hajnalban indulunk. - És kényelmesen leakasztott övéről egy bőrzacskót, belehullatta a gyűrűt, pofája másik oldalára tolta a bételt, hosszút, vöröset köpött, karját kinyújtotta a hajó felé.

- Málhám nincs, ahogy vagyok, úgy megyek - mondta Mósze, s meghajolt a kapitány előtt.

Ez harsányan odaordított az éppen indulóban levő csónakhoz, hogy vigye magával ezt a nagyságos úriembert, az ő testvérét és barátját, izét...

- Uszirszafi kereskedőt - segítette ki Mósze előzékenyen.

- ... Uszirszafit, s helyezzék el a hajón, kínálják meg étellel-itallal, gondoskodjanak kényelméről... - Ugyanis nem lehet tudni - gondolta a kapitány -, ki ez a kereskedő voltaképpen, nem tér-e vissza Egyiptomba nagy hadsereg élén, előkelő udvar közepette. De az sem lehetetlen, hogy éppen Mitanniban kívánja megalapozni hatalmát, nos, ott is jó lesz az ilyen barátság. Az egér is tehet szolgálatot a megkötözött oroszlánnak... ez pedig igazi oroszlánnak látszik. A rendőrségtől a kapitány nem tartott, régóta ismerték egymást, közös üzleteket bonyolítottak le valamennyiök javára.

Mósze a csónakba lépett, s hamarosan fölkapaszkodott a hajó oldalán.

Másnap hajnalban pedig, mikor a Nap aranyfénnyel öntötte el a tengert s a viruló, zöld partokat, az istenek és istennők egész sorának, de elsősorban a tenger istenének bemutatott áldozatok, buzgón elzengett imádságok után a kapitány bunkójával megütött egy gongot, s jelt adott az indulásra. Jól megválasztotta az alkalmas napot, minden jel kecsegtető volt. A hosszú evezők fölemelkedtek s lecsapódtak. A hajó lassan megmozdult. Fürge, meztelen foinik matrózok kapaszkodtak az árbocra, kibontották a hatalmas vitorlát. Mint a majmok, kúsztak-másztak a köteleken, a vitorlarúdon énekeltek, kiabáltak, röhögtek, szájukba dugott ujjukon sivítottak, szitkozódtak, parancsokat kiáltoztak. A könnyű hajnali szél belekapaszkodott a vitorlába, megduzzasztotta, csikorogtak, recsegtek, pattogtak a kötelek, sziszegtek és susogtak a szélben, egyenletesen gördülő, hosszú hullámok ringatták a hajót. A part sárga vonala, a vályogházak, a pálmák, a zöld dombhajlatok, a cölöpökre akasztott hálók sora, a ruháikat mosó asszonyok, a hullámokon bukdácsoló csónakok elmaradoztak. Már csak a két kisebb hajó árboca látszott, majd ez is eltűnt. Kint voltak a nyílt tengeren.

Mósze a hajó oldalánál állt, könyökével a széles peremre támaszkodott, szemét az eltűnő partra függesztette. Nem volt érzelgős ember, a múltat azonban mindig tudatában tartotta. Most egész Egyiptom a szeme előtt lebegett. A Nílus hosszú, kanyargós óriáskígyója, ez a zöld völgyben heverő kobra, amely széles taraját kifeszítve a tengerből iszik. A láthatatlan városok, az óriási templomok, az égig érő gúlák, a lassan forgó öntözőkerekek, a cammogó ökrök, a felláhok vályogfalvai, a megalázott, földönfutóvá tett papok s a góseni kényszermunkások és szomorú, szép nők... a vendéglők, a szíriai zenekarok, a gőgösek, a hatalmasok, a gazdagok... Az egész világ, amelyben született és felnőtt. Mósze egy kicsit elszomorodott. De boldogan, szabadon föl is lélegzett. Csak most tudta, mekkora terhet cipelt idáig, mikor nem volt semmije a ruháján kívül, ami Egyiptomból, ebből a ragyogó, gazdag, kétségektől gyötört országból elkísérte volna magános útján. Tiarája, hatalmi jelvényei jó helyen voltak Zo'anban, nem vágyódott utánuk, sohasem kívánta, nem szerette őket. Ékszereit ugyancsak otthagyta a rézzel kivert ládákban. Rabszolgáját fölszabadította. A szkarabeuszt, ami gyermekkora óta a nyakában függött, elajándékozta a derék révésznek. Gyűrűjét, amelybe a neve s a rangja volt vésve, útiköltségül adta a hajósnak, az nem fél ettől a ritka tárgytól, tudja, milyen hazugságokat költsön hozzá, s értékét a kelleténél magasabbra verje. Mije volt hát Mószénak ebben a pillanatban? Emlékei, csupán emlékei a földről, ami egyre jobban távolodik, süllyed a kápráztató vízfelület domború tükre fölött. És olyan megkönnyebbülést érzett, mint a sirály, midőn szabadon leng-csapong a hullámok fölött, s életörömét vad rikácsolásban kiáltja ki. Igen, sirálynak érezte magát, kedve lett volna kitárni karját, a magasba emelkedni, megfürödni a reggeli napfényben, elsuhanni a hajó körül torlódó hullámok fölött, s rikoltani, rikoltani egy hálaimádságot az Égre, ahol a hatalmas Nap aranysörénye lobog.

De lám, mégis volt valamije Mószénak, amiről megfeledkezett. Pedig amióta Amram megajándékozta vele, mindig magánál hordta. A kis papírszelet. Itt volt most is az övében, s melyik pillanat volna alkalmasabb az olvasására, a fölötte való elmélkedésre, mint ez, mikor a hajó ropogó-csattogó vitorlával törtet az új élet felé?

Övébe nyúlt, elővette a kis tekercset, lassan kibontotta, orrához emelte. Édes, távoli illat lengte körül arcát, mint egy szelíden simogató, puha, gyöngéd, ápolt női kéz. A fekete betűk formásan sorakoztak egymás mellé, meglepő rövidítések, vonalkapcsolások árulták el írójuk műveltségét, tökéletes szellemét. Mósze halkan olvasta a sorokat:

A költemény megszakadt, pedig láthatóan folytatni kívánta az ismeretlen kéz. Miért hagyta abba? Megzavarták? Meghalt? Vagy börtönben sínylődik most is? Ki volt, ki volt, aki írta? Kié volt a tökéletes kéz, a királyi illatszer, aminek illata most is itt szállong a távolból? Eszit istenasszony éneke ez fiának, Hornak a születéséről, amit valamely magas rangú, művelt papnő dalolt? Honnan, hogyan került Amramhoz, ki volt a héber öregasszony, aki hozzá vitte, hogyan jutott a birtokába?

Mósze elmerengett, s rózsalugast látott, holdfényes kerti utat, csillogó tavat illatozó, sötét fák között, s egy szépséges, szerelemtől remegő leánykát, aki kedvesét várja. Látta a puszta földön feküdni a vajúdás kínjában, eltorzuló arccal, de boldogan, büszkén gondolva a távoli, tán halott kedvesre. Szetamon alakja jelent meg Mósze előtt úgy, ahogy gyermekkorában látta: gyöngéd arca kipirult, nagy, zöld szeme sugárzik, leányos alakján halványzöld fátyolruha, fülében, nyakán, csuklóin csillogó ékszerek. Szetamon itt lebegett előtte a tenger zölden szikrázó hullámain, a napsütésben. S ugyanakkor nyájasan, szelíden fölbukkant mellette a másik anya is, a barna arcú, barna szemű héber asszony, akinek tejét szopta.

A hajó nyikorgó oldala mellett tajtékosan hömpölyögtek a hullámok, a közelben jókedvű delfinek lökték ki apró vízsugaraik szökőkútját, sirályok rikácsoltak az ingó-lengő árboc körül, a hajó belsejében kiabálás, lépések dobogása, vidám terefere, dal hangzott, de Mósze csak a két asszonyalakot nézte mozdulatlan szemmel, aki elkísérte őt az idegen világba, rámosolygott tenger és Nap fényözönében.

Mozdulatlanul állt a hajó pereménél, erős kezével megmarkolta a gerendát s mosolygott.

Ellent kell mondanunk annak a már elfogadott föltevésnek, hogy Mósze az egyiptomi felügyelő megölése után a Szináj-félszigetre menekült valami úgynevezett "madianita-kenita" arab törzshöz. Holott az Írás meg a talmudi hagyományok egyetlenegy szava sem utal a Szinájra, hanem határozottan mondja: Mósze Midiánba menekült. A fölöttébb problematikus "madiu" népet a kiváló tudós, Lévi is csak "alighanem azonos"-nak mondja a midianitákkal. De azonosítják a kenitákkal is. Ez csupa zűrzavar. De eltűnik, ha Mitannira gondolunk. Nos, hol volt Midián, vagyis Mitanni?

Az Aranta, görögösen Orontész torkolatvidékén, a kisázsiai tengerpart hóna alatt, s Keleten elhúzódott a Purattu, azaz Eufrát folyóig, sőt annak mentén Dél felé is. Hát ha ősi hagyományaink azt mondják, hogy Mósze Mitanniba ment - miért ment volna mégis a Szinájra?

Minden oka megvolt, hogy azt az országot válassza. Mitanni hosszú idő óta afféle protektorátusa volt Egyiptomnak, s a legnehezebb körülmények között is hű akart maradni hozzá. Családi kapcsolatok is alakultak ki Mitanni meg Egyiptom királyi udvara között. Harmadik Amenhotep, mármint a gyámoltalan Nebmaare, utolsó mellékfelesége, Kirgipa, mitanni királyleány volt. Ugyancsak mitanni királyi házból került Thébába Eknaton első felesége is. Csaknem bizonyos, hogy a királyi Anya, Tiy szülei szintén szoros rokonságban voltak Mitanni uralkodójával. Az ottani városokban egyiptomi helyőrség állomásozott, egyiptomi istenek templomaiban áldoztak nemcsak a Fehér Ház tisztjei, főrangú tisztviselői, a kereskedelem egyiptomi képviselői, hanem a barátság jeleként maguk a Mitanni-beli előkelőségek is. Jobb viszonyt hódító és meghódított között el sem lehetett volna képzelni, mint amilyen Mitanni meg Egyiptom között fennállt. Még mikor a kétszínű Aziru lerohant az Aranta menti Kádesbe, ezt a vakmerő lépést a szomszédos Hatti uralkodója előtt azzal indokolván, hogy az ő érdekében el akarja vágni az egyiptomi csapatokat északi bázisaiktól, Egyiptomban pedig azzal, hogy Hatti terjeszkedését kívánja megakadályozni Dél felé, a derék öreg Dusratta a végsőkig ellenállt, s kétségbeesett levelekben rimánkodott Eknatonnál segítő csapatokért. Azt is tudjuk, hogy a Fehér Házban követként működött egy bizonyos Jetro nevű pap, akinek méltóságneve, hasonlóan Jákóbéhoz, Ábraháméhoz: Reguél volt, szemita istennév, a bolygóistenek egyike. Hát miért ne ment volna Mósze Mitanniba, miért futott volna a Szináj-félszigetre? Hiszen Mitanniban nagyobb biztonságban lehetett, mint a Szináj vándortörzsei között, amelyeket Horemhab keresztül-kasul vonuló csapatai folyton zaklattak. S Mitanniban még az egyiptomi hatóságoktól sem kellett tartania, ártalmatlanná tételükről gondoskodott Aziru, az amorita herceg.

Hogy miként került Mósze a Szinájon állítólagos midianita törzsek közé, azt a körmönfont egyháztörténeti gondolkodás erőltetett elméletekkel próbálja támogatni. Azt mondja ugyanis, hogy Midián nem állam s nem nép volt, hanem vallási közösség. E közösség nem korlátozódott magára Mitannira, hanem hozzátartoztak mindenféle távoli, elszórt töredékek, így olyanok is, amelyek a Szinájon legeltették nyájaikat. Ezt az erőltetett elméletet azonban semmiféle bizonyítékkal nem lehet elfogadhatóvá tenni. Én csupán egyszerű, gondolkodó rabbi vagyok, fiam és tanítványom, tehát nem koholok elméleteket olyan nehézségek elhárítására, amiket a fondorlatosan gondolkodók eszelnek ki. Hanem azt mondom: írva vagyon, hogy Mósze Midiánba, azaz Mitanniba ment, tehát oda ment. Oda és nem máshová. Nemcsak ő ment oda, mások is. Részint hogy a szorongatott Dusrattának segítségére legyenek, részint, hogy Egyiptomból szabaduljanak.

Vannak továbbá betűrágók, fiam és tanítványom, akik ragaszkodnak az Írás szó szerint való értelmezéséhez olyankor, amikor értelmetlenség sül ki belőle. Ilyen szolgai értelmezés az, hogy Mósze negyvenéves volt, mikor Mitanniba ment, negyven évig maradt ott, majd negyven évig vezette népét a pusztaságban. Így szépen együtt van a háromszor negyven év s Mósze életkora, a százhúsz esztendő. Nos, csak földhözragadt agyvelők kereshetnek a negyvenes számban akár naptári Nap-évet, akár akkoriban használt Hold-évet. Ez a szám ugyanis a szent Négyes, a tetraktys meg a szent kör, azaz a szférikus tér, a teljes istenség jele. A Négyes a látható világ négy dimenziója, a kör, a Nulla pedig a legfelsőbb isteni szféra. A kettő együtt azt mondja, hogy Mósze a látható világ s az isteni szféra összekapcsolásának pillanatában hagyta el Egyiptomot, ugyanakkor érkezett onnan vissza a héberekéhez, s e világi-isteni idő teljességéig vezette népét, amikor is a háromszor negyven, a végső szent periódus végére érkezvén, meghalt. E számoknak azonban semmi naturalisztikus értelmük sincsen. Mondjuk a kört, a Nullát Tíznek is, az isteni teljesség számának, s akkor a negyvenes értelme és igaz tartalma még világosabb lesz. Mósze három negyvenéves életszakaszát tehát bízvást mellőzhetjük, életkorával együtt.

Csakugyan, mikor akaratlanul, rossz ösztönét követve leütötte Marort, maga is érezte, hogy az a világ véget ért számára. Nem habozott teljesen szakítani vele, lelépvén trónusáról, letévén hatalmi jelvényeit, levetvén fejedelmi ruházatát, félretévén minőségükben s alakjukban jelképes ékszereit, elbocsátván egyetlen rabszolgáját - mert a többi nem volt sajátja -, s elindulván gyalog kifelé abból a világból, amihez nem volt többé semmi köze, a saját isteni útjára lépett. Utolsó tárgyait, amik még ahhoz az élethez kötötték, elajándékozta. A szkarabeuszt a révésznek, aki, mint Heraklész a gyermek Dionüzoszt, vagy a későbbi legendás szent Krisztoforosz a kisded Jézust hátán vitte át a vízen, majd fiával elkísértette a kikötőig. Az értékes gyűrűt meg a foinik hajósnak adta viteldíjul, ahogy a halott adja utolsó pénzét az alvilági hajósnak, aki egy új, egészen más világba szállítja át. A Négyes és a Tízes vagy Nullás összekapcsolása tehát tökéletes volt.

Mósze tehát Észak felé hajózott a hosszan gördülő, sötétkék meg üvegzöld hullámokon, barna vitorla csattogó szárnya alatt, az orránál-tatjánál merészen fölmagasodó hajó fedélzetén, egyre a part vonalát követve, mégis távol attól, kint a tágas, szabad tengeren. A kapitány, miután kirakta értékes rakományát a hitvány kis kikötő homokjára, most egyelőre Aszduduba, vagyis Aszdódba iparkodott, ahol gyanús árucikkeket akart fedélzetére szedni, hogy Gubalba, vagyis a szíriai Bybloszba vigye. Onnét ismét más rejtelmes értékekkel kívánt továbbhajózni Ugaritba, a foinik gyarmatvárosba, amely Mitanni tengeri kereskedelmét a kezében tartotta, s valóságos kis Foinikia volt az országban. A kapitány szünet nélkül szidalmazta Azirut, sakálnak, hiénának, tetves kutyának, Astaróth meggyalázójának, az emberi nem szégyenének nevezte, mert megkaparintotta a két fontos kikötővárost: Szidunnut, meg Szurrut, s oda most Egyiptomba járó hajónak nem tanácsos betérnie. Emiatt a kapitány mogorvább volt, mint amennyire kapitányi voltához illett. Még ügyetlenkedő vagy hanyag hajósait is hitvány amorita kutyáknak nevezgette, s azt a sorsot jósolta nekik, amiben majd Aziru részesül. Szívvel-lélekkel egyiptomi párti volt, lelkesedett Horemhabért, a világ legnagyobb hadvezérének s egyben legokosabb emberének tartotta, bízott benne, hogy Aziru éppúgy elveszi méltó büntetését, ahogy a habiruk elvették, meg Lapaya, Azirunak ikertestvére a gyalázatban. Ellenben ő is Gyűlöletes Álmodozónak s gonosztevőnek szidta a királyt. Azzal vádolta, hogy tönkreteszi a Birodalmat, szétzülleszti a kereskedelmet, márpedig kereskedelem nélkül az emberiség állati szintre süllyed.

- Mi különbözteti meg az embert az állattól? - kérdezte Mószét a kapitány, hátát az ingó-lengő árbocnak vetve, bételdióját rágva s időnként ügyesen átköpve a hajókorláton a tengerbe. - Az, nagyságos uram és barátom, hogy kereskedik. Te, Uszirszafi, szintén kereskedő vagy, ámbár nem látom áruidat, szolgáidat, hajódról, karavánodról sem tudok, még egy ökölnyi zacskó sem duzzad az öveden. Mindegy, kereskedő vagy, ennélfogva tanult, bölcs, világlátott ember. De még te sem tudsz mondani olyan állatot, amely kereskedne.

Győztesen pillantott Mószéra. Mósze ugyanis nem tudott olyan állatról.

- Hát látod - folytatta a kapitány. - Senki sem tud. Hé, te ott a tatbaloldalon, mit ölelgeted a vitorlafát? - ordította föl a magasba egy meztelen matróznak. - Tán a szeretődnek nézed? Állj rá, te libanoni medve, mert utánad megyek, s lerúglak onnét, hogy Kittimbe repülsz! Hát van olyan állat, amely kereskedik? Nincs. Hallottál már elefántról, aki eladta agyarát egy vízilónak? Medvéről, aki áruba bocsátotta bundáját? Meztelen csigáról, aki házat vett a kagylótól? Fűrészfogú cápáról, aki fűrészét elcserélte volna a delfin tejéért? Mondhatom, uram és barátom, mi hajósnép és kereskedőnép vagyunk, sok földet bejártunk, de ilyen állatokkal még nem találkoztunk. Vannak némely mérhetetlen őserdők, ahol emberhez hasonló óriási majmok élnek. Éppen olyanok, mint az ember. De még ők, még ők sem kereskednek, uram és barátom!

Ez lévén a véleménye, a kapitány minden királyt gyűlölt, aki akadályozta a kereskedést. Mód nélkül haragudott a vámokra is, persze. Minden vámőrséget, vámszedőt meg tudott volna fojtani. A háborút annyira utálta, hogy belesápadt a gondolatába is. Bezárják a kikötőket, veszélyeztetik a karavánokat, földúlják a városokat, lerombolják a derék, jóravaló kereskedők házait, raktárait, elrabolják az árukat, hadifoglyok sokaságával rontják a rabszolgaárakat, általában visszasüllyesztik az emberiséget az állat színvonalára. Horemhabot ellenben tisztelte, mert tőle várta a lázadó királyok és királykák gyors leverését, a kereskedés biztonságának helyreállítását. Eknaton iránt érzett gyűlöletét még azzal indokolta, hogy Atont vagy a Napot akarja rákényszeríteni minden népre, holott miért ne kereskednének a világ istenei és istennői egymással békésen, Baál Hadad Ámunnal, Baál Mot Horral, Baál Aleyan Ptáhval, Istár Eszittel s így tovább.

A kapitány vallásosságát is kereskedelmi törvényekre alapította. Erről is beszélt Mószénak, az egyetlen igazi művelt úriembernek, akivel a jóságos istenek e hosszú, unalmas úton megörvendeztetik lelkét, s akit barátjának merészel nevezni:

- Lásd, ha pontosan áldozom a tenger istenének, megadom neki, amit kíván, úgy veszi hátára hajómat, mint anya a gyermekét. Ugyanúgy állunk a szelekkel is. Mi adunk, az istenek vesznek. Az istenek adnak, mi veszünk.

Ilyenformán a kereskedelem magasztos isteni és égi tevékenységgé, világalakító elvvé dicsőült a kapitány gondolkodásában. Ehhez képest a vallásos, művelt, előkelő úriember életcélját is így határozta meg:

- Az ember célja, uram és barátom az, hogy jól egyék, jól igyék, szépen ruházkodjék, szép lakásban lakjon. Mert mit tesz az állat? Mindent megzabál, amit a gyomra bevesz, csak hogy éhségét elverje. Megissza a pocsolya vizét is, ha más nincsen, sört, libanoni bort nem iszik. Olyan ruhát visel, amit ő maga bőréből növeszt, válogatás nélkül, neki minden ruha jó, ha megvédi a Nap hevétől, az éjszaka hidegétől, ellenségei harapásától... nem igaz? No, és milyen lakásban élnek az állatok? Nem tagadom, van néhány szép csigaház, kagyló, madárfészek, méhsonkoly, de még az is mindig egyforma, mindig ugyanaz. Semmi változatosság, uram és barátom. A legtöbb állat meg éppenséggel büdös, sötét, nedves lyukban, odúban, barlangban lakik, dísztelen vackokban, uram és barátom, siralom nézni is. Oszlopokról, mozaikpadlóról, ízléses faráccsal zárható ablakokról, faragott, bronzzal, éppenséggel arannyal kivert cédrusgerendákról, kapukról szó sincs. És lám, az igazi, művelt, vallásos ember mindent megkap az istenektől, ha maga is megad nekik mindent. Hoj, hahooj, vak vagy te odafönn? - üvöltött az árbockosárban lebzselő matrózsuhancra teljes dühvel. - Alszol? Hajó a tatbaloldalon! Vitorlát félbalra! Orrvitorlát föl! Vitorlamester a helyén, mindenki a köteleknél! A többiek csáklyát elő! Lobogójelzés: ki vagy, honnan jössz, hová mégy!

A meztelen, barna fickók összevissza futkostak a hajón, akik lent voltak a mélységben, fölmásztak, akik az árbocon dolgoztak, lefelé igyekeztek, csupán a vitorlamester meg a kötelek kezelői maradtak a helyükön. És persze a kormányos magasra ágaskodó helyén. A kapitány a fedélzet közepén állt, szétvetett lábbal, hadonászva és ordítozva. Az árbockosárban meglendült a piros-sárga, keskeny zászló. Jeleket adott, kérdéseket intézett a szemközt balról közeledő hajóhoz.

Már az első pillanatban kitűnt, hogy csáklyára, kardra, bunkóra s más efféle gyilkoló szerszámra nincs szükség. A dagadó, barna vitorlával közeledő nagy, lomha tengerjáró hajó Kittimből, azaz Ciprusról igyekezett Egyiptom felé, a legbarátibb szándékok vezérelték, nem tartozott az Aziruhoz pártolt városok egyikéhez sem. Kapitánya kagylótölcsért illesztett ajkához, s mikor a két tengeri vándor egymás közelébe jutott, foinik-egyiptomi nyelven kiabált áldó szavakat, jókívánságokat az ugyancsak vidáman üvöltő kartársnak. Mindkét hajó legénysége hasonló módon örvendezett. Integettek, csípős megjegyzéseket kiabáltak, istenek és istennők neveit emlegették gyönyörű áldások közepette. Üzeneteket küldtek távoli rokonoknak, ismerősöknek, még halálos ellenségeknek is, összevissza zajongva, egymást túlordítva. Mindenki vadul vetette magát a váratlan meglepetésbe, mint valami ünnepbe.

Mikor az idegen hajó ellibegett a messzeségben, a kapitány először is keményen lehordta az árbockosárban üldögélő fickót, akinek hanyagságából éppúgy származhatott volna baj, hiszen az Aziruhoz pártolt városok hajói buzgón kalózkodtak az egyiptomi vagy másféle hajókra, aztán a külön üldögélő, hallgatag Uszirszafi kereskedőhöz fordulva magyarázta:

- Ismerem a vén tengeri lovat, régi barátom, sokat hajóztunk együtt, sok várost bejártunk. Cédrust szállít Egyiptomba, de fulladjak meg egy tál vízben, ha nincs a hajóján egyéb is. Lásd, uram és barátom, az istenek kedvelnek, mert mindig megadom nekik, ami jár. Hiszen éppúgy lehetett volna ez a hajó szidunnui is, akkor aztán elő a csáklyát, kardot, bunkót, s bizonyosan vér folyt volna. Ha a kereskedés megakad, mindig vérnek kell folynia, uram és barátom.

Mósze türelmesen hallgatta a kapitány rajongását a kereskedelemért. Amilyen rátarti és szűkszavú volt ez a férfiú hajózási dolgokban, olyan bőbeszédű, ha kereskedésről esett szó. És mindig esett, mert mintha meg akarta volna győzni hallgatag utasát valami súlyos tévedésről, minden alkalmat megragadott bölcseletének előadására. Szerinte a tökéletes világ imigyen festett volna: a magasságos istenek és istennők adnak-vesznek, csereberélnek, az emberek világa ugyanazt műveli az égi rend tükörképeként. Vámok nincsenek, ki-ki oda viszi áruját, ahová akarja, s úgy adja el, ahogy neki tetszik. A kereskedés isteni voltát a mértékek szent összekapcsolódása bizonyítja. Mert, íme, a hosszúságok, az űrtartalmak, súlyok, az idő, a csillagistenek mozgása, a hangok, a fények mind ugyanaz alá a szent törvény alá rendeltettek, pontosan egybevágnak, s kiegészítik egymást. Vannak azonban, sajnos, rosszindulatú, békétlen istenek meg istennők, akik nem férnek meg a többi istenekkel, ilyen például Anath, a véres kezű. Ők minduntalan zavart okoznak, háborút szítanak az Égben is, a Földön is. De majd elkövetkezik az az idő, mikor ezeket a nyughatatlan isteneket a többiek lelökik az Égből, a földön pedig bilincsbe verik hadakozó szolgáikat. Akkor elérkezik az örök békesség édeni kora, mindenki boldogan kereskedik, a városok megnőnek, meggazdagodnak, az utak biztonságosak lesznek, a tengeren nem kóborolnak gyalázatos kalózok, akik fegyverrel, ingyen ragadozzák el a becsületes kereskedők drága áruit, hajóikat pedig elsüllyesztik. Akkor távoli országok finom fátyla akadálytalanul eljut akárhová, opobalzsammal kenheti magát minden asszony, aranyban dúskálhatnak még a juhnyájaikat legeltető arabok is, a legfinomabb gyapjú olyan közönséges lesz, mint most a kóc. Ez lesz az istenektől származó emberi faj igazi boldog állapota.

Utazásairól is gyakran beszélt a kapitány. Meséiből kiviláglott, hogy milyen kiváló, vakmerő, egyben hidegvérű hajós ő, meg hogy honnét, milyen ritka kincseket szállított, s mekkora tiszteletben részesült a királyok részéről. Miután az utazás díjában, az értékes gyűrűben benne volt az étkezés is, a kapitány naponta háromszor vendégül látta Mószét asztalánál, amikor is a tagbaszakadt, bátortalan vitorlamester meg a vézna, mindig töprengő kormányos hódoló társaságában veszedelmes hajózásairól számolt be. E hajózások mind sikerrel végződtek. A kapitány egy-egy szorongatott helyzet ismertetésekor elhallgatott, szúrós, fekete szemét hallgatóságára vetette, s így szólt: "Igaz, kormányos? Így volt, vitorlamester?" - ők hevesen bólogattak, mert szájuk tömve volt kenyérrel, sajttal, datolyával, hallal. Mósze pedig hallgatott. Udvariasan, figyelmesen, bólogatva, itt-ott mosolyogva... s éppen ez kellett a kapitánynak. Utasától el volt ragadtatva. Egyre jobban meggyőződött róla, hogy nem kereskedő, tán nem is Uszirszafi, hanem a vitorlamesternek van igaza. A kapitány ugyanis bizalmasan megmutatta neki a viteldíjul kapott gyűrűt, mint az egyiptomi írásban járatos, művelt férfiúnak, s gondos megszemlélés után azt a felvilágosítást kapta, hogy a gyűrűbe vésett jelek szerint a különös utas Ámun első prófétája, bizonyosan azért szökik Midiánba, hogy hadsereget gyűjtsön, leverje a királyt, visszahódítsa Ámun összes vagyonát, a királyi trónusra üljön, s halomra gyilkoltasson mindenkit, aki Ámun ellen emelte a kezét. A kapitány ezek után jónak látta még erősebben meggyőzni utasát a kereskedelem tökéletes szabadságának isteni rendeltetéséről.

Hébe-hóba másról is beszélt, hogy bemutassa sokoldalú tudását, így például mikor Gáza magasságában jártak, a távoli part sárga csíkjára mutatva elmondta, hogy ott épített kunyhót az az egyiptomi erkölcsös nőszemély, akit férje ártatlanul elűzött a sógor vádaskodása következtében. Igen, ott élt egyedül, s páratlan jóstehetségével segített a hozzá folyamodókon. Ugyancsak Gáza egyik templomában állott az az oszlop, amelybe mint koporsóba zárták Usziré istent, s a templom mennyezetének megtámasztására használták. Ez nagyon régen történt, azóta Usziré váratlanul kibújt a fatörzsből s hazament. De az oszlop ma is csodálat tárgya.

Az úton egyébként nem történt semmi különös. A kapitány nemhiába áldozott naponta háromszor a hajó orrán levő oltárnál, az istenek kegyesek voltak. Jó délnyugati szél járt, az égboltozat csaknem felhőtlen volt, a tenger nyugodt. A hajón rend uralkodott, ki-ki tudta a dolgát, nem is lehetett másként az Aranylótusz kapitánya alatt. Mósze napjai szemlélődésben, imádkozásban s a kapitány társalkodásának figyelmes hallgatásában teltek. Naponta elvégezte tisztálkodását, testgyakorlatait, csak éppen nem borotválkozott, mióta elhagyta a Palotát. Szakálla kezdett bodrosodni, bajusza máris ráborult ajka csücskére. Napról napra jobban hasonlított az itteni népek külsejéhez. Mire Mitanniba érkezik, éppen olyan tiszteletre méltó szakálla lesz, mint akármelyik előkelőségnek. Ahogy a szakálla nőtt, arca is öregebbnek mutatkozott egy évtizeddel. Már-már alig látszott egyiptominak.

Aszduduba, vagyis Aszdodba, a peleset kikötőbe érkezve, a kapitány rábeszélte utasát, maradjon szépen a hajón, hátha baj éri. Mósze nem is kívánkozott a városba, nem volt semmi keresnivalója Dagon isten székhelyén. A kapitány tehát vízre parancsolta két csónakját, négy rabszolgáját, s egész nap rejtelmes bálákat, hordókat cipeltetett a partra, a partról a hajóba. Ő maga hol eltűnt a városban, hol megjelent három-négy szakállas, vadul hadonászó férfiú társaságában. Megrakott szamarak új meg új bálákat, hordókat cipeltek a rakpartra, s a kapitány ordítozott, káromkodott, köpködött. De ha kellett, úgy viselkedett, mint egy földre szállt isten: szótlanul, méltóságosan. A legényeket nem eresztette partra, félt, hogy eltűnnek a bor meg a templomi szajhák városában, vagy megszöknek az Aziruhoz pártolt városok valamelyikébe.

Aszduduból ragyogó reggel elindulván, egyre jobban közeledtek a veszélyes kikötőkhöz: Szurruhoz, vagyis Tyroszhoz meg Szidunnuhoz, vagyis Szidonhoz. A kapitány átkozódott, mert nem köthetett ki ebben a két nagy kikötőben, amit minden más kikötőnél jobban kedvelt. Gyalázat is volt, meg kell hagyni: foinik létére el kellett kerülnie a két legjobb, leggazdagabb foinik kikötőt, csupán mert az a tetves hiéna, az amorita Aziru magához pártoltatta s megszállta őket. Pedig micsoda üzletek kínálkoztak ott! Hajójára szedhetett volna egész tömeg olyan árut, amiért Egyiptomban nehéz aranyat fizetnek. Mind a két város tele volt jó ismerőseivel, híres kereskedőkkel. Most tán reszketve ülnek vagyonuk romjain vagy elmenekültek. A kapitány szíve majd meghasadt a dühtől és a bánattól, de nem tehetett mást, óvatosan ki kellett hajózni a messzi, nyílt tengerre. Elszánta magát, hogy éjjel is vitorlázik. Az éjszakai utazást a hajósok akkoriban nem szerették. Alkonyatkor ki szoktak kötni, elhagyták a hajót, nagy tüzet raktak, himnuszokat énekeltek, meséket mondtak, kalandjaikat beszélték, így várták meg a hajnalt. Ez a kapitány meg éjjel is hajózott, pláne nem a part közelében, hanem messze kint, s inkább találkozott a tengerek minden rémével, mint Aziru kalózaival. Inkább kockáztatta valamennyiök életét, lelki üdvösségét, mintsem áruit. Elvégre bizton érezhette magát: egyetlenegy áldozatot sem mulasztott el, megadta az isteneknek, ami járt nekik, elvárhatta hát cserébe a védelmet.

Lassan, óvatosan haladtak a villódzó tengeren. A hullámok fényesen gördültek elő a végtelenből, s rohantak tovább a végtelenbe. A hajón kioltottak minden világosságot, csupán az oltár parazsa pislákolt, azt is hamuba takarták. Az Ég teli volt csillaggal, s az Újhold keskeny sarlója is világított valamelyest. A kapitány le s föl járt a fedélzeten, ellenőrzött minden embert, szünet nélkül figyelte a látóhatárt. Utasításait fojtott hangon adta ki, még a káromkodások is suttogva hagyták el ajkát. A szokottnál gyorsabban rágta bételjét, s hosszabbakat köpött a tengerbe. Gyakran fölment a kormányos magas polcára is, tanácskozott a csillagok állásáról, a szélről, a hajó sebességéről, az út várható meglepetéseiről. Készenlétben tartott csáklyát, kardot, pajzsot, bunkót meg szurokba mártott csóvát is, hogy azonnal meggyújthassák a szent tűzön, s a gaz ellenség hajójára vethessék, ha netán a közelbe merészkednék. Néha-néha fölkereste a hajó orrában mozdulatlanul üldögélő Uszirszafit s megnyugtatta:

- Ne félj, nagyságos uram és barátom. Jártam ennél veszélyesebb vizeken is. Az én kezem alatt a legborzasztóbb viharban sem veszett el még egy kötéldarab sem, nemhogy áru. A jelek kedvezők, az esti áldozat füstje szépen fölszállt, akár egy oszlop. No, én is tudok valamit. Nemcsak ilyen pocsolyában hajóztam, megkerültem Lebu-föld nyugati részét, messze elhatoltam Délre, vissza is jöttem épségben, amint uram és barátom látja. Bízd csak rám, nyugodtan alhatol.

Baj valóban nem történt. Napkeltekor hálaadó áldozatot mutattak be a hajó ágaskodó orrán, bár még vigyázva haladtak egész nap. Néhány távoli vitorla föltűnt ugyan a látóhatáron, de ellenség nem mutatkozott. A hajók Kittimből igyekeztek Dél felé, ezt a kapitány sastekintete azonnal fölismerte a vitorlák alakjáról és színéről.

Alkonyat tájt szépen behajóztak Gubalba, azaz Bybloszba. Itt az Egyiptomhoz hű vén Ribaddi, egy bátor, kemény katona volt az úr, s a jól őrzött, nagy kikötő baráti keblére fogadta az Aranylótusz-t.

Most azonban a kapitány nem tilthatta meg utasának, hogy partra szálljon, s meglátogassa a vastag, időtlen falakkal kerített városban testvérének és tanulótársának atyját, a híres fejedelem-katonát. Szavát adta az izgatott kapitánynak, hogy hajnalban visszatér, s nekivágott a szép, zsúfolt városnak. Meglátszott, hogy háború dühöng, a környékből menekült lakosság pukkadásig megtöltötte a várost. Az utcákon seregestül tanyáztak családok, láthatólag az éjszakát is fedél nélkül töltötték. Síró gyermekek ennivalóért rimánkodtak, komor, szakállas férfiak, hallgatag, béketűrő asszonyok bíztatták őket, hogy holnap majd lesz. Állig fölfegyverzett katonák lépdeltek néma csapatokban, menekült előlük mindenki figyelmeztetés nélkül. Egyiptomiak is voltak köztük, kedvetlen, sovány fickók, tisztjeik azonban ékesen-fényesen lépkedtek, mint egy táncvigalomban. A legtöbb hadfi azonban idevalósi volt, úgy szedték össze, ahogy lehetett. Mósze egy utcasarkon tanúja volt két csapat találkozásának: egyik sem akart kitérni a másik elől, dühös szitkok, átkok csattantak föl mindkét részről, lándzsák, szekercék emelkedtek, többen pajzsukon dörömböltek a lándzsájuk nyelével vagy ököllel a meztelen mellükön. A tisztek foinik-egyiptomi keveréknyelven, a katonák meg a maguk szír szavaival vitáztak. Úgy látszott, a két csapat nyomban csatát vív a körülzárt városban. Ez a kép híven mutatta az állapotokat.

A fellegvár kapujában álló marcona őrök semmiképp sem akarták bebocsátani Ribaddi őkegyelmességéhez, de végül engedtek. Altisztjük kíséretében piszkos udvarokon, szűk kapukon haladt át, terméskőből rakott, vaskos tornyok, falak mentén botorkált, hajítógépek gerendái között bujkált. Ácsorgó katonák, szénával, gabonászsákokkal, hordókkal rakott szekerek állták el az utat, kérődző ökrök hevertek a ganéjjal borított földön. A legnagyobb rendetlenség uralkodott mindenütt, ahogy már ilyenkor szokott. Mószét még nyolcszor igazoltatták az őrség tisztjei, sehogy sem értvén, hogy Ribaddival kíván találkozni. Őkegyelmessége nem ér rá. Őkegyelmessége négy éjjel nem aludt, most pihen, kettévágat mindenkit, aki háborgatni merészeli. Őkegyelmessége vezéreivel tanácskozik, Őkegyelmessége éppen levelet diktál titkárának a király Őistenségéhez. Őkegyelmessége kémeket hallgat ki. Végül is kiderült, hogy Őkegyelmessége egy szűk, sötét szobában lámpavilágnál vacsorázott. Aranytálon egy darab sajt, egy marék olajbogyó meg egy kerek, inkább sárnak, mint kenyérnek látszó lepény feküdt előtte. Mikor Mószét bevezették, ráncos, vén szemét összehunyorította, szakállas arcán düh és kíváncsiság kergetőzött, széles orrát fölemelte, mint a harci ló, hatalmas, szőrös öklét türelmetlenül csapta a durván ácsolt asztalra.

- Hát még enni sem hagytok? - hörrent a belépőkre vastag hangon.

Az altiszt jelentette, hogy egy Uszirszafi nevű kereskedő kíván beszélni Őkegyelmességével, s annyira erősködött, hogy nem merték elutasítani. Az altiszt szíriai nyelven beszélt, a vén tábornok úgy hallgatta, mint egy gyilkost, aki védekezését adja elő. Őszbe vegyült szakálla remegett, vékony ajkát kinyitotta, kivillogtak nagy, sárga fogai.

De mikor Mószéra pillantott, s tekintete kardként átjárta az idegent, arca megenyhült, s valamivel udvariasabb hangon, egyiptomi nyelven mondta:

- Békesség neked, békesség. Mit kívánsz? - Az altisztre pedig ráripakodott: - Takarodj, ne tátsd itt a szád. Legyen rá gondotok, hogy legalább a vacsorámat megehessem. Az altiszt mélyen meghajolt, s riadtan eltávozott.

- Vacsora! - lökte odébb a gyönyörű aranytálat az öreg katona megvetéssel. - Ebből láthatod, hogyan él ez a város. Mit kívánsz? Ülj le. Kereskedő vagy? Tán gabonát hoztál, lisztet, olajat, húst, mi? Ha meg nem, akkor miért vagy itt? De hiszen nem is vagy te kereskedő - bökte ki bosszúsan, hátradőlt vaskos, durva székén, kinyújtotta otromba saruba bújtatott lábát, szíjakkal körültekert, szőrös lábszárát, arca megvonaglott, bizonyára hasogatott a térde. Jól megmarkolta a szék karját, merőn figyelte Mószét, vigyorgott, mint egy farkas. - Karóba húzatom magamat, ha te kereskedő vagy, barátom. No, hát ki vele. Mondd meg a nevedet s a méltóságodat. Meg hogy ki küldött. Milyen ügyben, mit akartok tőlem megint kicsikarni... mert azt értitek. Adni nem ad senki semmit.

Nehezen lélegzett, arca el-eltorzult, szúrós, barna szeme hol Mószét firtatta, hol fenyegető pillantást vetett saját térdére. Mósze nyugodtan ült vele szemközt egy támlátlan, alacsony széken. Mozdulatlan szeme fölszívta az öreg katona alakját. Látta, hogy ez a tömör, vállas, alacsony ember teli van betegségekkel: tüdeje, szíve rossz, ízületei dagadtak, s bizonyára hasogatnak, rossz alvó, külső-belső zaklatottságában pillanatnyi nyugta nincs, folytonos elkeseredésben él, s tehetetlennek érzi magát az elé ágaskodó akadályokkal szemben, de nem adja meg magát. Mint egy tollatépett, fáradt sas, ült fészkében, készen, hogy utolsó leheletéig vág, karmol, csapkod, amíg ízekre nem tépik. Horgas szeme olyan gyanakvón meredt Mószéra, mintha halálos ellenségét sejtette volna benne. Mósze megsajnálta az öreget. Ám nem azért jött, hogy vigasztalja, vagy tanácsot adjon neki, hanem volt tanulótársa hollétéről, tevékenységéről akart tudakozódni.

Udvariasan leleplezte önmagát. Azt sem titkolta, hogy megölt egy egyiptomi felügyelőt, s ez a bűn ráébresztette, hogy semmi dolga többé Egyiptomban. A vén sas figyelmesen hallgatta, előrehajolt székében, s önfeledten nyomogatta fájó térdét. Mikor Mósze elhallgatott, egy ideig még némi gyanakvással fúrta tekintetét Mósze arcába, aztán megnyugodott, hátradőlt, s rekedten mondta:

- Hát akkor semmit sem hoztál. Mindjárt láttam, hogy egyiptomi vagy, s már azt hittem, végre hozol valamit, levelet, segítséget, legalább egy zsák lisztet a katonáimnak. De hát semmit - őszes szakállát csavargatta bal keze ujjaival, jobb keze a térdét simogatta. Nyögött, zihált. A szokatlan egyiptomi szavak nehézkesen hagyták el ajkát. - No mindegy, legalább itt vagy, s igaz híreket hozol abból a nyomorúságos országból. Te nem vagy afféle piperkőc, aki csak a parókájával törődik. Parókád nincs, de van fejed. Hát mondj el mindent.

Mósze azonban csak néhány szót tudott mondani, mert Ribaddit azonnal keserű düh öntötte el. Kívánta az igazságot, de képtelen volt meghallgatni. Zihálva, meg-megakadva, szavakat keresgélve, öklével az asztalt csapkodva, föl-fölszisszenve fájdalmaitól, égő szemmel tálalta ki a magáét. Szidta a királyt, átkozott álmodozónak nevezte. Szidta Horemhabot, hogy a habirukkal vesződik, ide-oda rohangál a sivatag homokján, nagy port ver, őt meg itt hagyja a veszedelemben. Vagy tetves kis kánaáni városkákkal, királyocskákkal bíbelődik, ahelyett hogy fölszabadítaná őt, biztosítaná kiváló kikötőjét, majd innen délre kanyarodva, a tengerpart mentén, kifüstölné Azirut a két legfontosabb, legnagyobb kikötőből, azok birtokában csapatokat hozna, élelmet, fegyvereket, harcikocsikat, s aztán vele, Ribaddival együtt indítana támadást a szárazföld belseje felé. Északról meg elvágná Aziruékat Mitannitól, s óriási kerítőhálót alakítva, a két szárnyát bezárná, s az utolsó szál emberig megsemmisítené az Egyiptom-ellenes szövetség hadait. Végezetül dühödten fenyegetőzött, hogy átvágja magát az ostromzáron, Aketatonba megy, rátör a királyra, s megmondja neki a véleményét. Kész karóba húzatni önmagát - kiabálta -, ha nem hoz magával számottevő csapatokat, élelmet, fölszerelést, mindent, ami kell, s ha Horemhabot nem kényszeríti hathatós tervei elfogadására. Saját becsületes kezével ott a trónon fojtja meg Őistenségét, mint egy macskát. Igen, elmegy, és rendet teremt. A Palotában meg az egész Birodalomban.

Mósze nem vitázott vele. Látta, Ribaddi is, mint minden katona, rendületlenül hisz a csapatok, a fegyverek, a haditervek s a csaták egyedül hathatós voltában, arra pedig nem is gondol, mi a Birodalom igazi baja. Ribaddi bizonyára semmit sem tudott arról, hogy a Tavaszpont már évszázadok óta a Kos jegyében áll, s míg a világ lassan új korszakba fordult, Egyiptom megrögzött intézményei, egyházai, gondolkodásmódja makacsul megmerevedtek a Bikában. Papjai már régóta kosszarvakat viseltek, a városokban kosfejű szfinxek hirdették az új korszakot, mikor még a szent Hápi-bikát reszkető tisztelettel övezte az egész ország. S a Bika-korszak jelképeihez, formáihoz, törvényeihez ragaszkodott. Atonról s egyháza romlásáról Mósze nem kívánt volna beszélni, ezt aztán a derék katona végképp nem érte volna föl ésszel. Azt sem mondhatta meg neki, hogy mindent, a szó szoros értelmében mindent elölről kell kezdeni, újraalakítani, rendezni, új, eddig nem járt úton kell elindulni. Mert milyen hatalom kényszeríthette volna akár Ribaddit, akár Horemhabot új útra? Őket, akik csak azt látták, hogy régen jobb volt.

Mikor a vén sas megnyugodott, s figyelmét megint fájó térdére tudta fordítani, Mósze megkérdezte, hol jár az ifjú Ribaddi, kedves tanulótársa, testvére és barátja. Ezzel azonban megint fájó pontján érintette az öreget. Arca eltorzult, fújt egy nagyot, ujjaival a szakállába túrt. Igen, a haszontalan fiú cserbenhagyta apját. Nem törődik vele. Valahol Szíriában jár, vagy Gázában, vagy éppenséggel Babilonban, nem lehet tudni. Nem lépett apja nyomdokaiba, meddőnek, haszontalannak látja a kemény harcokat, amiket vén apja vív gyalázatos körülmények között, magára hagyva, jóformán fegyverek és élelem nélkül. Hogy a fiú mennyire megtagadja atyját! Fia még egyre tanul valahol, ennél többet nem tud mondani. Azt hitte, jobb keze lesz a nehéz időkben s íme... Haj, nagyon elfordultak tőle az istenek...

Két nagy könnyet törölt ki szeméből szőrös keze fejével. Majd hirtelen észbe kapott, buzgón kínálgatni kezdte Mószét az alig megkezdett vacsora maradékával. Mósze nem utasította vissza. Ketten eszegették a sajtot, tördelték a kemény, savanyú kenyeret, szemezték az olajbogyót. Egy rossz kőedényben zavaros sör sárgállt a sarokban, Ribaddi azzal is megkínálta vendégét. Csak egy szipka volt az asztalon, így fölváltva használták. Evés, ivás közben a vén tábornok nyelve nyugodtabban mozgott. Mindenről beszámolt, ami eszébe jutott: az ostromzár erejéről, a kikötő állapotáról, pontosan részletezte, mennyi liszt, hús, olaj s más efféle van a raktárakban s így tovább. Mószénak szokása volt beszéltetni az embereket, míg ő figyelmesen hallgatott. Így haladtak be az éjszakába.

Lefekvés előtt Ribaddi elkísértette magát vendégével ellenőrző körútjára. Bejárták a falakat, az udvarokat, a kapukat, a kazamatákat, a laktanyákat, a raktárakat. Egy katona lámpát vitt előttük, s Ribaddi mindent apróra megvizsgált. Megtekintették a közeli alacsony hegyeken pislogó ellenséges őrtüzek karéját is, a bicegő öreg katona a sötétbe mutogatva magyarázta, hol, milyen csapatok táboroznak, honnét fenyegeti a várost veszély. Eközben kegyetlenül szitkozódott, fenyegetőzött. A fellegvár katonái rémülten álltak előtte, aki tudott, elbújt.

Végre éjféltájban magára hagyta Mószét egy szűk, kis, dohos szobában, ahol durván ácsolt faágy, egy korsó víz meg egy, a kőpadlóra helyezett agyagmécses várta. Mósze imádkozott, s pihenőre tért. De még a vastag falakon is áthatolt a várba hajigált kövek dübörgése, mert a gyalázatos szíriaiak az éjszakát sem tartották szentnek.

Másnap hajnalban a vén katona megölelgette, s dühösen rikácsolva kérte, írjon Őistenségének, ismertesse a város és az ő siralmas helyzetét... mert Mószéban, mondta, olyan erő lakik, ami még azt az átkozott Gyűlöletes Álmodozót is megindítja. Ribaddi már a szalmaszálba is kapaszkodott.

Ugaritot nem szállta meg az ellenség. Kadesnél egyelőre nem mozdult tovább. Nem is mozdulhatott, mert Horemhab egyik serege körülzárta, s keményen ostromolta. Ugarit azonban, a majdnem tisztára foinik lakosságú város, mit sem törődött a szomszédságában folyó háborúval. Igazi, vérbeli foinik gyarmat volt, semmi sem érdekelte, csak a kereskedés. Annak pedig módját lehet ejteni a legsanyarúbb körülmények között is. Sőt az Aranylótusz kapitányának elméletét meg is hazudtolta: a kereskedés némely ágának még kedvezett is a háború. A kereskedők értették a módját, hogyan jussanak ritka árukhoz olcsón, s hogyan adják el ötszörös-hatszoros áron. A kikötőben egyiptomi, foinik, szíriai, kittimi hajók sorakoztak, akár a legszebb békében. A hajók meg a rakpart között csónakok nyüzsögtek, mint fürge vízibogarak serege. A rakparton hosszú összevisszaságban raktárházak, bálahegyek, hordóormok meredeztek. Rabszolgák mindenféle fajtája cipekedett, gurított, vonszolt, emelt, rakott, számlált, nyitott-bontott és kötözött munkavezetők ordítozása közben, csónakból ki, csónakba be, szamár, teve hátára, nyikorgó taligára, korongkerekű szekérre szünet, megállás, pihenő nélkül. Itt egyhangúan énekeltek, ott röhögtek, amott kiabáltak, emitt veszekedtek, káromkodtak, fohászkodtak... A délutáni fényes napsütésben égett, feszült, zsongott, kavargott a forgalmas kikötő, már talán ezer év óta szünet nélkül, mint a szív lüktetése.

Mószétól derék kapitánya érzékenyen elbúcsúzott. Ötször is meghajolt előtte, s egyiptomi módon széttárta karjait. Lelkére kötötte, a jövőben is csak az Aranylótusz-t vegye igénybe, reméli, őkegyelmessége tetszését megnyerte ez a rozoga, ám egyébként szilárd hajó s a rajta uralkodó rend, tisztaság, fegyelem... Mósze megígérte. Ha szüksége lesz rá, okvetlenül üzen Benribnak, barátjának, hiszen bizonyosan mindenki ismeri kiválósága s becsületessége révén, nemcsak itt, hanem a messze Nyugat partjain is. Elváltak, s Mósze megindult a város közepén gyanított templom felé.

Zegzugos, szűk utcákon haladt, tolongó nép, baktató tevék, szamarak között. Rövidesen csakugyan egy fallal kerített, több épületből álló templomhoz érkezett. A templom tágas udvar mélyén állt: Mósze egyiptomi épületekhez szokott szeme kicsinynek látta. Olyan volt, mint minden foinik templom: lépcsős teraszon állt, homlokzatát két oszlopon nyugvó háromszögorom zárta, közepén az arany ötágú csillaggal. Mósze ismerte az effajta épületeket, volt elég a Deltában. Egyenesen átvágott a tágasabb külső, a szűkebb belső udvaron, s elhaladva a főépület mellett, a papi lakások felé tartott. Szent szajhák üldögéltek egy oszlopsor alatt, fecsegtek, nevetgéltek, ajkukat festették, szemöldöküket igazgatták, ékszereiket villogtatták, kellették magukat a férfiú láttán. Mósze azonban a kövezetet söprögető szakállas paptól a főpap iránt érdeklődött, s az készséggel vezette egy hátsó épületbe, fölkísérte a lépcsőkön, s átadta Mószét egy magasabb rangú papnak, kérve, jelentse be Őszentségénél.

Néhány perc múlva a főpap szobájában ült, öblös, díszes székben. A magas, szikár, vöröses szakállú férfiú aranytálon narancsot, fügét, kalácsot kínálva vendégének, szótlan figyelemmel hallgatta. Uszirszafi kereskedő aziránt érdeklődött, vajon Dusratta, az öreg király hol tartózkodik, s miképpen juthatna vele kapcsolatba. A főpap olyan óriási üzletet gyanított Uszirszafi látogatásában, hogy mindenképpen le akarta beszélni a királlyal való találkozásról. Az idők, sajnos, éppen most nem alkalmasak erre. A király tartózkodási helyét titkolják, az sem lehetetlen, hogy a hittiták elfogták, vagy Aziru egyik vezére túszként magával hurcolta Kadesbe, s most az egyiptomi sereg úgy bezárta, hogy még a madár sem közelítheti meg. Ámde ő, El-Melek, a papok feje, a pásztorok feje, rab kohanim, ennek a városnak szinte korlátlan hatalmú fejedelme, mindenben rendelkezésére áll Uszirszafinak, az előkelő egyiptomi kereskedőnek, Őistensége, Eknaton király testvérének és barátjának. Nem kételkedik benne ugyanis, hogy Őistenségének bizalmasa, és fontos ügyben utazott ilyen veszélyes időkben Mitanniba. Tehát kéri Uszirszafi őkegyelmességét, tárja föl szívét teljes bizalommal, ő, El-Melek, Aleyan Baál alázatos főpapja, Őistenségének s Uszirszafinak szolgája, mindenben teljesíti parancsait.

Mósze jól megnézte a főpapot. Persze, korántsem látszott ostoba fickónak, hiszen főpap volt, sokat tanult, szigorú nevelésben részesült, jó néhány kemény próbát kellett megállnia, hogy ebbe a magas méltóságba jusson. Merész sasorra, egyenesen tekintő, éles, fekete szeme tiszteletet parancsolt. Nyugtalan foinik vérmérséklete csak néha törte át kerek, nyugodt mozdulatait. Sovány testét egyenesen tartotta, kék bíborruhája, fehér kendője gyönyörű redőkben omlott róla, ékszerei finomak voltak, homlokát aranyszalag övezte, derekán remekművű, zománcos aranycsat fogta össze hosszú, ingszerű öltözékét. Sötétbarna, csontos melle szabad volt, illatos olajtól csillogott. Hangja úgy csengett, mint a gong. Jobb kezét az asztalon pihentette, ujjai hosszúak, egyenesek voltak, pillantása olykor-olykor tetszelegve állt meg rajtuk.

Részletesen és rendszeresen föltárta Mósze előtt a legfontosabb tudnivalókat. Hangsúlyozta, hogy Ugarit népe békés nép, egyetlen vágya, hogy szabadon kereskedhessék. Sajnálkozott a kereskedést gátló eseményeken. Az élet egyre szűkül, nem lehet tudni, meddig járhatnak a világ hajói a Fehér Kikötőbe, Ugarit gyönyörű kapujába, akár a hittiták, akár az amoriták egyik napról a másikra bezárhatják ezt a kaput. Egyiptomból hiába várnak segítséget, Horemhab meg Kadesnél tétlenkedik. Bizony, nagyon megnehezült az idők járása Ugarit s egész Mitanni fölött. A kereskedelem összezsugorodott, pedig Ugarit nemrégen föl Hattiba, el Babilonig, lefelé Szíriába, Nyugaton Krétába, Ciprusba, a távoli szigetekre, nemkülönben Afrika partjaiig küldte kereskedőit. Most meg már alig lélegzik. Elsorolta, hányféle nép él itt együtt a legnagyobb békességben: foinikok, kurriták, szubartuk (ezeket szokták mitanniaknak nevezni), ciprusiak, mykéneiek, akkádok... gyönyörű bizonyítékául, hogy a kereskedelem miként békíti össze a legkülönbözőbb fajtákat az istenek dicsőségére. Most éppen templomot építenek Baál Szefonnak, a templom ékesítésére Egyiptomból is kaptak egy nagy művészettel faragott domborművet, amely Őistenségét, Eknatont ábrázolta Baál Szefon társaságában, csakhogy mikor kerül még ez a remekmű, Egyiptom barátságának e fölbecsülhetetlen bizonyítéka az őt megillető helyre? Kérte Uszirszafit, ha visszatér hazájába, szóljon erről a szomorú körülményről Őistenségének. És mondja meg, ha nem fordítja Mitanni, de elsősorban Ugarit felé isteni ábrázatát, a dombormű sohasem kerül a helyére. Ismételten hangoztatta, hogy a Fehér Kikötő biztosítása életbevágó érdeke Egyiptomnak meg az égi istenek ügyének is. Arca elsötétült, mikor megemlítette, hogy Hatti irgalmatlan katonái egyre sűrűbben zaklatják Mitanni határait, hol itt, hol ott törnek be, házakat rombolnak le, tüzeket támasztanak, elrabolják a lakosság élelmét, elhajtják csordáit, nyájait, megerőszakolják a nőket, rabszolgaságba hurcolják a fiatal lányokat, aztán udvariasan bocsánatot kérnek, ígérgetik a bűnösök megbüntetését. Aziruról s amoritáiról nem is kívánt szólni, attól félt, epeömlést kap, márpedig előkelő vendégét meg akarta kímélni ettől a látványtól. Ekkor a saját szemét is eltakarta gyűrűs kezével, jelezvén, hogy Aziru s amoritái még itt és most is annyira kísértik, mintha valósággal látná őket.

Elbeszélése közben az udvariasság határain belül erősen figyelte Mószét. Volt annyira művelt ember, hogy ne csupán közönséges kereskedőt lásson benne, hanem a beavatottság valamelyik magasabb fokán álló férfiút, tán első rendbéli papot, valamelyik isten első prófétáját. Előzékenysége egyre nőtt. Mihamar tapsolt, s egy rabszolgával friss ételeket hozatott, meghívta Mószét, lakjék nála, fölajánlotta valamelyik papját állandó kíséretül, gyaloghintót, szolgákat akart rendelni számára. Este, az áldozat elvégzése után, fölvezette vendégét a tetőteraszra, ahol hűsítő italok mellett kényelmes székben elnézegették Ugarit környékét, a zsúfolt várost, a messzi villogó tengert, a zöld dombokat, az egész gazdag vidéket, amelyen békés, szorgos nép keze nyoma látszott: kertek, vetések, szőlők... Az égboltozaton pedig Mószénak szokatlan nehéz felhők hömpölyögtek, el-elborították a sápadtan guruló félholdat, s váratlan pásztás eső ezüstfátylát borították a tájra.

El-Melek főpap ezt az időt találta legalkalmasabbnak, hogy vendégét beavassa szellemi tevékenységébe. Évek óta egy nagy művön dolgozott, amely az istenek és istennők tetteit foglalta szépen zengő versekbe. A szöveget foinik nyelven, de babiloni ékírással véste agyagtáblákra, azonban elejétől végig könyv nélkül tudta, s gonghoz hasonló hangján méltóságteljesen görgette Mósze elé. Vendége csak nehezen értette meg a héberhez hasonló, gyakran mégis fölismerhetetlen szavakat. Házigazdája azonban türelmesen megmagyarázta egyiptomi nyelven, amit nem értett, bár ő meg így beszélt nehezen. Mindegy, az órák szép egyetértésben folytak, a teraszon halvány holdfény derengett, a nagy vázákba ültetett díszfák beszórták őket balzsamos illatukkal, egy asztalkán aranykancsóban narancslé, mézes citromlé állt, a távolból pedig ide látszott a tenger ezüstös fénye, a kikötőben sorakozó hajók tüskés árbocerdeje, a dombokon égő pásztortüzek csillogása. Sós tengeri levegő vegyült a buja növényzettel borított Aranta-völgy édes illatával, hűvös volt, s ők jólesően burkolóztak köpönyegükbe. El-Melek áhítatosan elmondott néhány sort, aztán fejtegették.

Két isteni asszony ez vagy egynek a kettős ábrázolása? El-Melek amellett érvelt, hogy két asszony, két csillagistennő, Mósze meg azt bizonygatta, hogy egyetlen csillagistennő két alakja. Mert íme, a következő versek, amiket kiváló barátja oly tökéletesen kicsiszolt, ezt mondják az isten szerelmi öleléséről:

De mintha El-Melek érve győzne, mert a következő versek két leányról szólnak s Istennek irántuk érzett határtalan szerelméről. A Hold-isten leányai, feleségei és szeretői ők, mint Lóth is feleségeivé tette két leányát a szörnyű pusztulás után. Most bő alkalma nyílt a két tudós papnak - noha Mósze változatlanul ragaszkodott kereskedő voltához -, hogy párhuzamot vonjon Lóth és leányainak, valamint a foinik istenszerelemnek története között. El-Melek zengő hangon, szinte révült lelkesedéssel mondta:

S máris szavalta a mérhetetlen, túláradó, minden emberi fogalmat meghaladó isteni szerelem eksztatikus jelzőit, a kozmikus mámor lobogásának viharát, a vakító tűzijátékot, amiből a csillagistenek serege született. S a frenetikus, időtlen ölelés után:

Majd megint két istennő szava szólalt meg El-Melek csiszolt verseiben:

Mert:

És szépen mondták a verssorok:

- Hát látod, tudós barátom, Uszirszafi - fordult fegyelmezett diadallal a főpap Mószéhoz a homályban. - Két isteni asszony és két szülés legalább egyelőre, mert figyelmen kívül hagyjuk a többi csillagistenek nemzésének dolgát. Sahar született az egyik, Sálem a másik istenanyától, a gonosz, harcias, véres hajnali meg a szelíd, odaadó, alázatos alkonyati csillagisten. Hogyan érvelsz most, tudós barátom, Lóth két leányának ismeretében? Halljam bölcs szavaidat.

Mósze azzal érvelt, hogy Sahar meg Sálem, a két csillagisten valójában egy, csak a tulajdonságaik miatt válnak kettővé. Ez a válás már annyira kialakult némely népek elméjében, például éppen a fenchiuéban, hogy a Hajnalcsillagot nőnek tekintik, az Esticsillagot pedig férfiúnak; sőt újabb kapcsolatokat keresnek közöttük. Aki azonban jártas a csillagászat tudományában, mint bizonyára a tudós El-Melek is, Mósze páratlanul művelt barátja, tudja, hogy e két istenalak ugyanannak az egy csillagnak a képe. El-Melek azonban nem rendelkezett olyan csillagászati ismeretekkel, mint Mósze, s erősen gondolkodóba esett barátja érve fölött. Későbbre halasztotta tehát a választ, s felsőtestét finoman ringatva, szemét behunyva tovább mondta a mennyei költeményt. Íme, itt megint egy istennőről van szó, az istenanyáról, sok-sok csillagisten Anyjáról, Asiratról. Ez a név megint ismerős volt Mószénak, hiszen a góseni héberek egy része imádta Asiratot.

Elmondta azután más istenek születését is, majd kegyetlen harcaikat, gyűlölködéseiket, Aleyan Baál halálát, Anat istennő, a kegyetlen szűz vérengzését, félelmes szavakkal jellemezte a vad gyönyört, amivel térdig gázol a vérben, vállára, mellére locsolja, kéjeleg benne... Ez már megint a véres Hajnalcsillag volt, amint bíborosan fürdik az Eget elborító vérben. Mósze figyelmesen hallgatta, s igen udvariasan csak annyit jegyzett meg, hogy ugyanazoknak az isteneknek és istennőknek több neve, többféle megfogalmazása keveredik tudós barátja költeményében, bizonyára az egész ősi isteni hagyományt össze kívánta foglalni egyetlen csodálatos egészben, valamennyi nép hagyományát az égi ismeretekről, amelyek valaha együtt, egy helyen éltek. El-Melek hálásan megköszönte Uszirszafi éleselméjű szavait, s megígérte, hogy mérlegelni fogja.

Így beszélgettek, vitáztak hajnalig, egymás tudását folyton magasztalva, míg csak föl nem ragyogott Anat vagy Sahar csillaga a keleti égbolton, fürödve és kéjelegve a vérben. Csakugyan fürödhetett és kéjeleghetett, locsolhatta szűzi keblére, sima vállára, megmoshatta benne bűvölő arcát, kerek kis hasára önthette, mert arra, Keleten, egyiptomi meg szíriai harcikocsik száguldoztak, emberek nyögtek a lópaták alatt, kifordult beleiket vonszolgatták nyerítő paripák, míg össze nem rogytak, utolsót hörögve kínjukban az Égre.

Miközben a két tudós leballagott a háztetőről, El-Melek átkarolta új barátja vállát, s némi aggodalommal mondta:

- Hoj, kiváló barátom, nem vagy te kereskedő. Félelmes a te tudásod, és ismereteid tárháza az enyémhez képest beláthatatlan. Nem a legmagasabb beavatásban részesültél?

Mósze szerényen mosolygott, s ujjával megadta a jelt, amit a legfelső fokon beavatottak szoktak cserélni egymással, ha személyesen még nem ismerték egymást. El-Melek azonban nem ismert a jelre, nem válaszolt rá.

A teremtő dialektika ugariti csillagmítosza ékírásos foinik szövegében máig fennmaradt.

Mósze megtudta, hogy Jethro, Mitanni egykori követe a Fehér Házban, él, egészséges, de visszavonult, elhagyta a királyi udvart, s már vagy tíz év óta az ország keleti részén, közel az Eufráteshez, főpapi tisztét tölti be. El-Melektől Mósze pontos útmutatásokat kapott, hogyan mehetne oda nagyobb életveszély nélkül. Elfogadott egy jól nevelt fehér szamarat is, de már a kíséretet elhárította magától. Így vágott neki az útnak, hogy megkeresse Jethrót, aki gyermekkorában ismerte őt, s akire emlékezve bizonyosan tudta, hogy menedéket ad neki. Nála akart letelepedni, s békés csendben, ismeretlenül élni napjait, egyszerű munka, imádság és tanulás között.

El-Melek nagy aggodalommal bocsátotta útnak. Ünnepélyesen megáldotta, tanácsokkal halmozta el, milyen irányban haladjon, mely falukat ejtsen útba s így tovább, a legnagyobb részletességgel. Megfogadtatta vele, hogy visszautaztában ismét betér hozzá.

Mósze tehát kiügetett a városból, elhagyta a kora reggeli fényben csillogó-villogó tengeröblöt. Megnyílt előtte a dimbes-dombos, buja tájék, a pattogva érő gabonaföldek, a narancsligetek, a mandulások, a vén fügefák illatozó világa, csobogó patakoké, a szálló fellegeké, a sávokban rohanó esőké.

Nem kell lépésről lépésre követnünk. Csak annyit említek meg, hogy az éjszakát egy csendes kurrita parasztcsalád tanyáján töltötte, szíves vendéglátó házban. Kapott friss tejet, ízes búzakenyeret, fügét, narancsot s kényelmes fekvőhelyet a lakószoba egyik sarkában. Tisztálkodását, imádságait egy csermely partján végezte el, s miközben fehér szamara mohón legelte a térdig érő füvet, Mósze még testgyakorlatait sem hanyagolta el. A fölkelő Napot egy kis dombon üdvözölte, messze zengő énekkel, kitárt karral. Gyorsan rendbe hozta szamarát, hálás köszönetet mondott házigazdáinak, s folytatta útját Keletnek. Itt-ott utasokkal találkozott, akik szamárháton kocogtak Ugarit felé, nyájasan fejet hajtottak a magános Mósze előtt, kérdeztek tőle valamit, de nyelvüket nem értette. A nép errefelé szokatlanul fehér bőrű, igen finom, csaknem törékeny testalkatú s nagyon szelíd, nyájas, a végtelenségig udvarias volt. A nők kék szeme megható bájjal pihent az idegenen, mint az ártatlan gyermekeké. Tudjuk azonban, hogy ez a nép már a kipusztulás útján haladt, mert iszonyodott a szenvedéstől. Asszonyaik egy, legföljebb két gyermeket hoztak világra, úgy rettegtek a szülés fájdalmaitól, a gyermekek gondozásának kényelmetlenségeitől. Meg a jövő bizonytalanságától is. Ahány szubartu tanyán, faluban Mósze hosszú útján megszállt, mindenütt kevés gyermeket látott. Az is föltűnt neki, hogy a nők milyen korlátlanul uralkodnak a férfiakon. Mósze ugyan megszokta, hogy az egyiptomi meg a héber nő "a ház úrnője", s a "szépség pálmája", egyenlő jogokat élvez a férfiúval, anyagi javainak korlátlan ura, éppúgy örököl, mint a férfi, gyermekeit nemritkán az ő családi nevén nevezik, szabadon elválhat, akár a férfi, neve a szerződéseken teljes értékű, bíróság előtt ugyanannyit nyom a szava, mint a férfié, viselheti akár a királyi jelvényeket is, de amit a szubartuk között tapasztalt, meghökkentette. Míg kicsiny volt a fiúgyermek, nyalták-falták, becézték az asszonyok, különösen a vének, mikor pedig férfiúvá érett, gyámoltalan puhaságában már önálló gondolatra sem mert vetemedni. Akkor aztán teljesen a nők uralma alá került. Az is meglepte Mószét, hogy sokkal több a leányka, mint a kisfiú. Ezek a fehér bőrű, kék szemű, világosbarna hajú, tömzsi kislányok máris olyan természetes felsőbbséggel viselkedtek, mint egy uralkodó osztály öntudatos tagjai. Óhajuk parancs volt, nyűgös panaszkodásuk riadalmat keltett a házban. Minden tettüket, szavukat dicsérték, szépségüktől el voltak ragadtatva. Mósze mihamar megtanult néhány gyakran hallott szót, s az csupa "virágom", "kedvesem", "édesem", "csillagom", "gyönyörűm", "szemem fénye" volt, csupa szépelgés, hízelgés, cirógatás, rajongás. Mint mindenütt, ahol kevés a gyermek, körülöttük forgott az egész élet. Még azt is határtalan szeretetükkel indokolták, hogy olyan kevés a gyermekük: aki szereti gyermekét, nem szül mellé testvért, hiszen ezáltal megrövidítené - mondták a nők.

Szerettek szépen öltözködni, bíborban, patyolatban jártak, az ugariti nagy bíborfesték-gyárak elsősorban a szubartu nők szemét kápráztatták ragyogó pirosukkal, kékjükkel. A férfiak teleaggatták asszonyaikat csilingelő ékszerekkel. Házaikban szebbnél szebb edényeket látott Mósze, az ugariti foinik kerámiaműhelyek remekeit. És amilyen szépek voltak ők maguk, amilyen szépen öltözködtek, laktak, úgy is viselkedtek. Nyájasan, mosolygósan, udvariasan, mintha az egész ország merő királyi-hercegi udvar lett volna. Minthogy kevés volt a férfi, s elpuhultságában nem tudta megművelni a földet, az asszonyok pedig féltették szépségüket a mezei munkától, minden házban volt egy-két rabszolga. Így hát mennél jobban fogyott a nép, annál inkább szaporodtak a rabszolgák. Gazdag földjük lehetővé tette rabszolgák tartását. Viszont ezekkel, szegényekkel, úgy bántak, mint a kutyákkal. Nem is vették emberszámba. És éppen ez árulta el, hogy olyan mélyre süllyedtek, amihez foghatót Mósze eddig el sem tudott volna képzelni. Pedig buzgón imádkoztak, áldoztak, lépten-nyomon isteneikhez fohászkodtak, rettegtek büntetéseiktől. A szép szavak, a szép ruhák leprát takartak, a tiszta, gazdag házakban förtelem lakott, az árnyas falvakban a pusztulás előkelő csendje tanyázott, a tökéletes udvariasság sápadt félelmet leplezett, s a méltóságos gőg alatt reszkető gyávaság szűkölt, az élet legcsekélyebb megpróbáltatásával, fáradalmával, szenvedésével szemben. Ha híre terjedt, hogy valahol amoriták vagy hittiták jelentek meg, s földúltak egy-két falut, rémülten bújtak össze, fogvacogva imádkoztak, varázslatokat műveltek, elásták gabonájukat, ékszereiket, s azt latolgatták, hogyan lágyíthatnák meg az ellenség szívét. Ahelyett hogy kardot, lándzsát ragadtak volna otthonaik védelmére. Sőt a nők még meg is tiltották a férfiaknak, hogy ilyesmire gondoljanak, ha netán gondoltak volna. A férfiak bezzeg nem mutogatták nemiszervüket az ellenségnek, hogy nosza, öljék csak a gyerekeket, majd nemzenek újakat!

Mósze útja során látta, hogy a szubartu falvak láncolatát megszakították, a határokat széthasogatták másféle népek települései. Voltak faluk, amelyek mint elárasztással fenyegetett szigetek fuldokoltak idegen fajtájú és nyelvű népek között. Az egyik faluban még a legtisztább szubartu beszédet hallotta, a következőkben már foinik, arám, akkád, babili, arab, szír beszéd pergett, s egészen más világ tárult ki az utazó előtt. Harsogó lárma, kergetőző gyerekek, nagy szakállú, hallgatag férfiak, pergő szavú, loncsos asszonyok, bőgő tevék, ordító szamarak, tolongó tehéncsorda, kodácsoló tyúkok, dühös kutyák világa. Az asszonyok hátukon cipelték porontyukat, a másik a ruhájukba kapaszkodott, a harmadik a mellükön csüngött, a negyediket a méhükben hordozták... A szántóföldek dolgozó, éneklő, fecsegő, nevetgélő fehérnéptől hemzsegtek. Majd megint következett egy szép, tiszta, árnyas, néma falu, kék szemű, bíborruhás emberek, lézengő gyermekek, nyájas öregek, mogorva rabszolgák dermedt világa. Mósze megmerevedett, hazug országot hagyott el, s még hazugabb országba jutott. Könnyű volt elgondolni, hogy Mitanni eredeti népe mihamar elsüllyed a múltban, düledező léte csak addig tart, amíg ellenségeinek tetszik. A hittiták csak be-beütnek az országba, s félszemmel figyelik, hogyan viselkedik a babiloni Burraburjáh, az egyiptomi király veje, meddig tűr Eknaton, mikor hal meg, vagy mikor takarítják el a trónról. De a kellő pillanatban megindulnak a hittita harcikocsik, az országot elözönlik a csúcsos süvegű, hosszú kabátos, kunkori csizmában járó, vaskarddal, vaslándzsával hadakozó, könyörtelen hittita katonák, lesöprik gazdag földjeikről a gyáva, gyermektelen szubartukat, helyüket idegenek foglalják el, bátrak, a szenvedést vállalók, a szótlan tűrők, a jóra-rosszra egyként igent mondók, a teljes életet élők. Gazdáik birtokát ellepik a mai rabszolgák, akik nem öltöznek ugariti bíborba, nem tudnak gyönyörködni az ugariti kerámiában sem, mégis talpuk alá tapossák rabtartóikat. Beülnek házaikba, ágyukba kényszerítik a kék szemű, finnyás szépségeket, s harsányan zengik himnuszaikat.

Mósze úgy haladt ezen a rettegő, finom és szép földön, mintha mocsáron lábolt volna át. Jobbról az amoritáktól megszállt Kades meg Tunip áradata torlódott, s kergette hullámait fölfelé, balról Hatti rohamra kész hadai fenyegettek. Szerencsére az öreg Jethro a Burattu folyó vidékén, Raszappa táján lakott, mint El-Melek magyarázta. Itt valamiféle héber nép élt, legalábbis azzal rokon. Mósze csaknem úgy érezte magát, mintha váratlanul visszakerült volna Gósenbe.

Fehér szamarán türelmesen kocogva, egy-egy patak virágos partján megpihenve, elmélkedve, tapasztalatain gondolkodva, imádkozva, majd meg ismét jól idomított, szívós csacsijára ülve, így közeledett Mósze útjának céljához. Esténként vagy egy kiválasztott szép fa tövében heveredett álomra, vagy valamely útba eső faluban, magános tanyán kért bebocsátást, egy falat kenyeret, egy marék datolyát, egy kancsó tejet. Övében nem volt egyetlen rézuten, egy parányi drágakő, egy darabka arany, egy gyűrű sem, semmi, amivel fizethetett volna. Nem kísérte szolga, nem őrködött mellette katona. Gyakran olyan egyedül volt szamarával a zöld pusztaságon, a szálló felhőkkel ékes vagy tökéletesen tiszta Ég alatt, mintha kihalt volna az egész emberi faj, s az életet csupán a néma fák, a cirpelő szöcskék, a fölröppenő sáskák, a zsákmányra leső sasok, keselyűk tartották volna fönn. De Mósze félelem, nyugtalanság nélkül haladt útján, azzal a türelemmel, ami létformának tekinti az utazást, s nem kergetteti magát az idővel. Mósze tudta - s nemcsak ő, hanem az akkori világ nagyobbik része is -, hogy az embert készen várják az utak, mindenkinek azt kell bejárnia, amelyik elébe tárul, sorról sorra érintenie kell az állomásokat, tehát mindennek megvan a maga megszabott ideje, sem korán, sem későn nem érkezhetünk sehová. Ahogy egyetlen lélegzettel sem vehetünk többet vagy kevesebbet, mint amennyit életünk tartama megszab. Miért nyugtalankodott volna? Semmiféle lárma nem nyomta el belső csendjének szavát. Veszély nem fenyegette, hiszen semmije sem volt. Gyilkosok éppúgy nem foszthatták meg életétől, mint kincseitől sem, mert élete nem a magáé volt, hanem Istené. Éhséget, fáradalmat, hideget-forróságot tűrni derekasan megtanult, elég volt egy-egy marék datolya, füge, egy-két narancs, és máris erősnek érezte magát. Tudta a módját, hogyan kell fizikai erőkkel erősíteni lelkét, lelki erőkkel szívóssá tenni testét. Útmutatóra sem volt szüksége, hiszen könnyedén olvasott a csillagokból, az árnyékból, s valami benső biztonság is biztatta, hogy helyes irányban utazik. Ha meg emberlakta helyre érkezett, valahogy, gondosan válogatott héber szavakkal, meg tudta kérdezni, hol van, s merre forduljon. A Burattu a világ minden táján Burattu, Purattu vagy Prat volt, Arazikot legföljebb Éragizával tévesztették össze néhol, Raszappát Rezephnek mondták, de némi értelemmel mégis könnyű volt tájékozódni. Aztán meg útjának vége felé már a Burattu folyását követte, s majd csak a végső szakaszon kanyarodott Nyugatnak.

Mióta elhagyta palotáját, haja, szakálla megnőtt. Arcát göndör, fényes, tiszteletre méltó, sötétbarna szakáll díszítette. Barna bőrét előbb a sós tengeri levegő, a visszavert napfény s a szél cserzette meg, majd a szárazföldi út forró, kemény napsütése, az éjszakák hidege, a váratlanul meg-megeredő eső paskolása, a verejték csípős sava égette sötétre. Ha nem viselt volna még most is egyiptomi ruhát, beduinnak nézhették volna. Nagy, sötét szeme még szilárdabban tekintett a világba, mint Egyiptomban. Itt semmi sem zaklatta, mint otthon. Bármilyen kemény nevelésben részesült, bárhogyan uralkodott is érzésein, akármilyen következetességgel végezte is lelki meg testi gyakorlatait, Egyiptomban folyton védekeznie kellett az undor, a harag, a szánalom, a megvetés romboló indulatai ellen. Ez még az ő kemény arcára is rányomta bélyegét. Most a ráncok, kemény vonások eltűntek. Maga is érezte, mennyi mocskot mosott le magáról. Hangulata derűs volt, ajkán bizakodó mosoly lebegett, mozgása lassú és kimért, mégis fölszabadult. Hogy pedig mekkora erő sugárzott arcáról-szeméből, tapasztalhatta, valahányszor emberek közé került. Önkéntelenül meghajoltak előtte, nyájasan tekintettek rá, ügyetlen, akadozó szavait feszülten figyelték, fölajánlották fedelüket, ágyukat, élelmüket, a nők pedig némán sereglettek köré, s áhítattal nézték.

Így utazott és érkezett meg Mósze Jethróhoz.

A történet most következő része teli van jelképekkel s a jelképekkel összefonódó eseményekkel. Meg kell próbálnunk a jelképeket elválasztanunk az eseményektől, az eseményeket pedig úgy elmondanunk, hogy jelképi értelmüket láthassuk. Itt még ez a feladat meglehetősen könnyű. De majd elérkezünk a történet olyan szakaszaihoz is, ahol az események szinte kivétel nélkül jelképekké válnak, s akkor elő kell vennünk azt a képességünket, hogy a közönséges, egyszerű dolgokban fölismerjük az alattuk szivárványló második, harmadik, netán a negyedik értelmet.

Jethrót réges-régen láttuk, mikor Mitanni megbízott követe volt a Fehér Házban. Egy vita során, amely a góseni héberek megalázása fölött folyt, nagyon tisztességesen viselkedett. Látván, milyen rossz irányban haladnak a dolgok Egyiptomban, úgy érezte, semmi keresnivalója ott többé, s visszatért Mitanniba. Bölcs ember lévén, megértette, hogy a világ a maga teljes egészében romlott, visszavonult tehát, s birtokán telepedett le, Raszappában, közel a Burattuhoz, s a babiloni határhoz. Voltak földjei, pálmaligetei, legelői, nyájai, tevéi és szamarai, rabszolgákkal dolgoztatott. Egy ideig még főpapként működött hét kis gyülekezet fejeként. Mert meg van írva, hogy hét leánya volt Jethrónak, azonban már itt tudnunk kell, hogy nem hét valóságos leányról van szó, hanem hét vallási gyülekezetről, olyanról, amit ma is gyakran mondunk "leányegyháznak". Erre vall maga a szent hetes szám. A hét vallási gyülekezet úgy övezte hát Jethro alakját, mint lámpa, mint a hét bolygó. Jethro a hét kis ragyogó mécses fényével világított az általános sötétségben. Persze voltak valóságos leányai is, de hogy éppen heten lettek volna, nagyon kétséges. Lehet, hogy hatan, lehet, hogy nyolcan vagy akár tízen. A hetes szám éppen arra figyelmeztet, hogy nem test, hanem lélek és szellem szerint való "leányokról" van szó. Fia azonban nem volt, annak ellenére, hogy hosszú élete során többször házasodott, ez időben csak egy leányt találunk otthonában, a tizenöt éves Szefórát, akit később Cippora, azaz Madárka néven becézett az ura. Harmadik feleségének gyermeke volt ez a leányka, a harmadiké s egyben utolsóé. Sajnos, a gyermek anyja nem sokkal Szefóra-Cippora születése után meghalt. Jethro többi lánya már régen férjhez ment, kit erre, kit arra röpített ki sorsa, egyik-másik bizonyára a hét gyülekezet valamelyikében élt, de sem személyükről, sem sorsukról, sem ivadékaikról nem szól a hagyomány. Mit is mondhatna? Olyanok voltak, mint más asszonyok: szorgalmasan dolgoztak, gyermekeket szültek, rendben tartották házukat, alázatosan szolgálták urukat, nem váltak jelentős személyekké, nem magasodtak jelképivé. Semmi dolgunk tehát velük.

Jethro afféle sejk volt, félig-meddig nemzetségfő, félig-meddig fejedelem és főpap. Hasonlított az ősatyákhoz, Ábrahámhoz, Jiszhakhoz, Jákóbhoz s sok más nép főpap-fejedelméhez, sejkjéhez. Tanultsága, bölcsessége, személyes jótulajdonságai révén messze földön tekintélyre tett szert. Imádkozott, dolgozott, tanácsokat adott, igazságot szolgáltatott, s mindeme szolgálatai közben nem folyamodott erőszakhoz. Kis gyülekezetei boldogok voltak, mikor a tekintélyes férfiú végleg közöttük telepedett meg, hátat fordítva a királyi udvarnak s a külföldi megbízatásoknak. Olyan öregember volt, aki nem ragaszkodott konokul címei és hatalmi jelvényei hívságos díszéhez, sem a vagyonát nem akarta növelni, sem a hatalom nem vonzotta. Olyan korban, mikor hetven-nyolcvanéves vénségek megnyert csatákról, megfélemlített népekről, ravasz fondorlatokról, mindenünnen összekapart kincsekről, a világ folyásának ilyen-olyan megváltoztatásáról álmodoztak, ő visszavonult a sarokba, hét gyülekezetének szelíden világló mécsesei közé, s nyájasan, türelmesen, a heves ifjúság tévedéseit megmosolyogva, a zsugori, mohó öregeket szerénységre intve kormányozta nyáját. Azazhogy hét nyájat, mert mindegyik fölé pásztort állított tanítványai közül, ő meg arra ügyelt, hogy kellőképp legeltessék, az Igazság kútjainál bőven megitassák, vadállatoktól bátran védelmezzék juhaikat.

Jethro másik neve, Reguél, mutatja, hogy ki volt az az Isten, akinek nevében a nyájas öreg pásztorkodott. Reguél nevével Hénochnál találkozunk, a talmudi hagyományok egy-két helye pedig mint a héber nép védőangyalát említi. (A Szentséges ugyanis, áldott legyen a neve, minden népnek védőangyalt rendelt.) Másféle sémi kiejtéssel Rejajélnek is emlegetik, és semmi kétség, hogy a két név ugyanazt az isteni személyt vagy csillagistent jelöli. Melyik csillagisten volt ez? Tulajdonságait mérlegelve bizonyára a Vénusz, mert Reguél vagy Rejajél a szeretet titkainak hordozója s kiárasztója. Nem a hajnali Vénusz azonban, nem a harcias, kegyetlen, véres csillag, a nővé változott Istár vagy Anat, hanem a szelíd, kedves, nyájas alkonyati, a béke, a nyugalom, a közös asztal s a hálaadó áldozat férfiistene. Nem Káin, hanem Ábel, akinek áldozati füstje az Égre száll. Az emberek közé ereszkedő, szerető isten. Ezt az istent szolgálta Jethro teljes odaadással és buzgalommal.

Ama ritka férfiak közé tartozott, akik nemzedékről nemzedékre vették s továbbadták az ősi istenismeretet, s képekben, bálványokban való ábrázolását elutasították. Jethróról följegyzi az Írás, hogy nem imádott bálványokat, sőt következetesen tanította, hogy Isten szellem, s ábrázolása nem egyéb káromlásnál. Miután pedig népe - mint minden nép! - konokul vonzódott istenének bálványban való ábrázolásához, a főpap éjjel-nappal résen volt, konoksággal konokságot szegezett szembe, még az ellen is kikelt, ha szavakkal kísérelték meg istenük megformálását. Ősei ráhagyományozták Ábrahám történetét, aki azért vándorolt ki Szineárból, azaz a Hold földjéről, mert teráhita rokonai a Holdat imádták. Jól észben tartotta, gyakran magyarázta is ezt a történetet. Ha lehetett volna, bizonyára ő is kivándorol vala az országból, de azok az idők elmúltak, amikor egy-egy jámbor főpap-fejedelem összegyűjthette népét, nyájait, s olyan tartományba telepedhetett, amilyent éppen kiválasztott magának. Így hát Jethro s hét gyülekezete megelégedett azzal, amit a körülmények nyújtottak: a karavánutaktól félreeső, füves, ligetes, termékeny Raszappa vidékén óvta népecskéjét vagy népcsoportját a környező világ erőszakosságától s a mindenfelé virágzó bálványimádástól. A szomszédságban Babilon terült el gazdagon és tiszteletet parancsolón, óriási toronytemploma s a borszippai kegyhelyek fénye messze földre sugárzott, tudománya elkápráztatta a népeket. Északon Hatti gyürkőzött a hatalomnak, s népesítette be földjét istenek és istennők ábrázolásaival. Nyugaton a foinikok templomai emelkedtek, bennük az ötféle meg hétféle nemes anyagból készített Baálokkal. Hatásuk vetélkedett Babilonéval, mert a gazdag Ugarit mindenfelé kinyújtotta kereskedelmének csápjait, bíborral, kerámiával, bútorokkal, ékszerekkel vakítván a népeket, a kereskedelem nyomában pedig az istenek is ott lépegettek. Ugyancsak a közelben terült el a dús földű Szíria az istenek és istennők seregeivel, köztük a népszerű Atargattal. S még Kánaán sokféle népe sem hagyható ki a fölsorolásból, végezetül az arabok, a beduinok, az amoriták... De hagyjuk. Csak Egyiptomot említsem még itt, hatása a távolban is vetekedett Babilonéval.

A Burattu vidékén egyre-másra emelkedtek az ősi lépcsős templomok, cikurratok, egyik Samasé, másik Sziné, a harmadik Istáré, a negyedik Nikkalé vagy Ningalé, az ötödik Marduké... Mind-mind az építészet megrendítő csodái, óriási istenhegyek, kékek, zöldek, pirosak, sárgák, feketék s a csúcson a roppant emeletek koronája: az Aranyház. E templomhegyeken viruló függőkertek, pálmák, narancsfák, virágok. Körülöttük egész templomvárosok. Papok, főpapok, tudósok ezrei. Gazdag könyvtárak, csillagvizsgálók. Az ünnepeken messze földről zarándokló százezrek, zászlók, díszes öltözékek, himnuszok, tömjénfüst, mirhaillat. S mindez csaknem szóról szóra ugyanígy a még közelebb fekvő Assurban, a bontakozó nagyvárosban: Ninuában s körös-körül az egész keleti földön. Nem messze Raszappa vidékétől is állt egy ilyen "hegyház", lépcsős templom a folyó partján, kisebb, szerényebb az igazi híreseknél, de az egyszerű nép szívében mégis rettegő tisztelet tárgya. Sokan vettek részt "megszokásból" az ünnepeken, bámulták a körmenetet, a zenekarok, énekkarok zengedezésében gyönyörködtek, mint "nézők" ott voltak az áldozatokon, ettek a húsból, ittak a borból, lerészegedtek, szent szajhákkal ölelkeztek, s titkolt emlékekkel tértek haza szegényesnek látszó körülményeik közé. Ilyen erőkkel viaskodott Jethro. Nemegyszer úgy érezte, hogy munkája hiábavaló, de mégsem volt az, mert népecskéjében sikerült ébren tartania a világ valóságának tudatát bálványok nélkül is.

Minthogy pedig a közeli csillogó lépcsős templom Szinnek, a Holdistennek lakóhelye volt, nevezték ezt a földet Szinájnak vagy Sinajnak is, hasonlóképpen Ábrahám lakóhelyéhez, Szineárhoz, meg a Szináj-félsziget nevéhez. Az ősidők óta vándorló semita népek mindenütt elszórták isteneik, így Szin vagy Sin emlékeit is a nevekkel, amikkel településüket megszentelték.

Így élt Jethro, a volt királyi főtanácsadó és egyiptomi követ, az olykor-máskor Reguélnek, Rehuélnek, Rejajélnek is nevezett főpap, ahogy atyját, nagyatyját, dédatyját, régi-régi őseit is nevezték, mint Jiszraélt az Él után, akinek főpapja volt, vagy Dániel egész törzsét Dán-élről.

Nagy kőházban lakott leányával, rabszolgáival, szolgálóival, elég távol minden várostól. Mintegy kétnapi járás körzetében feküdtek a kis gyülekezetek csendes falvai. A főpap rendszeresen látogatta őket, vigyázott tanítványaira s pásztoraira, táplálta a láthatatlan isten tüzét, hirdette a szeretet igéit, korholta a tévelygőket, a megalkuvókat, a földhöztapadtakat, meg azokat a kevélyelméjűeket, akik Babilon tudományából kézen-közön fölkaptak valamit, s máris csalhatatlanságukkal hivalkodtak. Mint afféle keleti ember, képes volt estétől hajnalig vitatkozni velük, de roppant tudása csak azokat ragadta el még jobban, akik úgyis hittek Reguélban, ellenfeleit pedig még vaskosabb konokságba, tüzesebb gyűlölködésbe kergette. Nagyon szomorkodott ezen, élete alkonyán bele is fáradt. Mikor Mósze megismerkedett vele, már letette főpapi tisztét, s miután fia nem volt, teljesen a gyülekezetek pásztoraira hagyatkozott. Már nem járta a környéket izmos szamarán, otthon ült, gazdaságával bíbelődött, bemutatta a háziáldozatot, elénekelte régi-régi himnuszait azon az avult nyelven, amit már csak ő értett tökéletesen, s amin még Ábrahám beszélhetett. Voltak birkabőrre írt szövegei, szent tekercsek, kopottak, elhomályosultak az időtlen használattól. Patyolatba burkolta, aranyzsinórral kötötte körül őket, kézmosás nélkül sohasem nyúlt hozzájuk, áhítattal megcsókolta kibontás, becsavarás előtt és után, s ha elmélyedt olvasásukba, senkinek sem volt szabad megzavarnia. Vaskos, meglehetősen kövér testét előre-hátra himbálva suttogta a szavakat, de olykor hallották, hogy hangosan beszél. Leányát s szolgáit isteni félelem szállta meg ilyenkor, úgy vélték, a főpap magával Reguéllal vitázik szemtől szemben. Az isten szavát nem hallották, de az öregember szenvedélyes szavait igen. Lábujjhegyen osontak el szobája közeléből, s némán végezték dolgukat.

Jethro önmagát vádolta sikertelenségeiért, viszont sikereiért Reguélnek adott hálát. Jól tudta, nem áll a tudomány olyan magas fokán, amilyennel istene megelégedhet, noha az emberekhez mérve tudománya nagy volt. Ámde egy gondolat egész életében gyötörte: vajon Reguél, összezsugorodott népének istene, nem volt-e valaha minden népé? Az "elsőszülött népé", amely olyan siralmasan szétszóródott, s láthatólag tökéletesen elfelejtette istenét? Reguél csak egy csillag. Igaz, isten, de mégis hasonló a babilóniaiak Mardukjához, Nergáljához, Istárjához, Nabujához... Jethro hite nem volt egészen biztos és vitathatatlan. Igen, kellett lennie egy kornak, amikor az emberek egy mindenek fölött álló Istent ismertek, s ha jól megvizsgálta önmagát - márpedig enélkül nem múlt el nap -, meg kellett látnia, hogy Reguél mögött egy olyan istent keres, akinek a csillagistenek gyermekei és szolgái. Jó, jó, a Teremtő minden néphez rendelt egy isteni lényt, egy Vigyázót, akihez forduljon, s aki törődjék vele... De ki az az Isten, aki őket rendelte? Akinek parancsait teljesítik, akinek jelentést tesznek, aki előtt felelősek? Láthatod, fiam és tanítványom, Jethro nem jutott el a meg nem nyilvánuló Isten tudatáig, de sóvárgott utána, kereste, üldözte, s mert kisiklott elméjének karmai közül, elégedetlen volt önnönmaga gyengeségével.

A talmudi hagyomány egy botról beszél, drágakőből, cédrusfából faragott, gyönyörű botról, amibe egy nevet véstek valaha, de e név jeleit senki sem tudta elolvasni. Maga Jethro sem. Az a legenda járta róla, hogy Ábrahámé volt, mikor elhagyta Úr városát, Szineár földjét, s a Holdisten híres templomának környékéről a messze Hauranba távozott. Ez a bot volt vele, mikor feleségével, Száraival Egyiptomba ment. Ezt a botot hagyományozta fiára, Jiszhakra, majd Jiszhak továbbörökítette Jákóbra. Sok utat megtett a bot Jákóbbal, mígnem ismét Egyiptomba került, mint Jákób legkedvesebb fiának, Jószifnak tulajdona. Jákób ugyanis, mikor fiát megajándékozta a Ráchel halála után rámaradt gyönyörű palásttal, egyben neki ajándékozta az Ábrahámtól örökölt botot, főpapi jelvényét is, jeléül, hogy ráörökíti a főpapságot. Mikor pedig gyűlölködő testvérei elvették tőle az irigyelt palástot, s egy gödölye vérébe keverték, a botot meghagyták nála, nem értvén annak jelentőségét, vagy még inkább félvén tőle. Ezzel a bottal került Jószif az izmaelita kereskedőkhöz. Jószif halála, mumifikáltatása és ünnepélyes eltemetése után a régi, nemes anyagból készült bot a hikszosz király birtokába került kedves emlékként, ő pedig kincstárába helyezte fővárosában, Havaruban. Így maradt a bot Egyiptomban más emlékekkel együtt, amiket a hikszosz királyok hagytak elveszett fővárosuk falai között. A reászállott emlékek s legendák közt Jethro hallott valamit Ábrahám csodálatos botjáról is. Mikor a kincstárban megpillantotta, azonnal tudta, hogy csak ez lehet. Íme, rajta volt az ismeretlen név is, az Isten ismeretlen neve, a feledésbe merült szent Név, amit a bot jogos tulajdonosán kívül senki sem tudhatott, s nem mondhatott ki. Jethro elkérte a botot, s leköszönvén követi méltóságáról, magával vitte Mitanniba. Így a bot nemzedékek múltán csodálatosképpen visszakerült újra a földre, ahonnét hosszú vándorútjára elindult. Vagy ha nem is pontosan oda, Úr városának közelébe, de mégis Északra, Babilon határa mellé, ahhoz az öreg főpap-fejedelemhez, aki megvetette a bálványimádást, egy szellemi isten létét hirdette, s egész életében gyötrő vággyal törekedett igazi ismeretére. A botba vésett jeleket sok tudósnak megmutatta, babilóniainak is, foiniknak is, ám egyik sem tudta megfejteni. Ez pedig arra vall, hogy az egy igaz Isten nevét egyikük sem ismerte. Elveszett az az atyákkal, akik sohasem mondták senkinek, csak évenként egyszer ejtették ki, suttogva, egyedül, titkos helyen, elzárkózva avatatlan fülektől. Jószif nem hagyta senkire, ő már egészen elegyiptomiasodott, nem volt népe, amelynek fejéül valamelyik fiát és tanítványát állíthatta volna. Jákób pedig, miután a Nevet kimondta Jószif előtt a köpönyeg s a bot átadásakor (a beavatáskor), többé senki előtt sem ejthette ki. Gondolhatjuk, mily rettenetes keserűség mardosta az öreg főpap szívét, mikor Jószif halálát hírül hozták neki. Nemcsak legkedvesebb fiát, tanítványát, hanem a szent Név örökösét is elvesztette. Joggal mondhatta könnyek között: "Sírva megyek fiamhoz az Alvilágba..." Mert nem volt senki, aki a Nevet továbbörökíthette volna.

Ilyen nemzedékről nemzedékre szálló hagyomány s mély értelmű legenda fűződött a bothoz. És valóban, nincs benne semmi lehetetlen. Ha meggondoljuk, hány szép, értékes ékszer meg egyéb tárgy öröklődött apáról fiúra évszázadokon át, s milyen karizmatikus erők tapadnak hozzájuk, nem csodálkozhatunk a bot történetén. Figyeld meg, fiam, némely ritka gyémántok sorsát és útját. Gondolj gyűrűkre, amelyek szerencsét vagy szerencsétlenséget hoznak tulajdonosaikra. Emlékezz fejedelmi csatokra, násfákra, kardokra, kürtökre, emlékezz koronákra, jogarokra, palástokra, amelyek ugyanolyan végzetszerű sorsot revelálnak, mint ez a bot. S ugyanolyan mágikus-karizmatikus sugárzás árad belőlük, mint Jethro botjából. Hány ilyen csodálatos holmi kerül elő régi sumer, egyiptomi, kelta sírokból, akár véletlenül, akár ásatások folytán! Ábrahám botjának legendás történetében nincs tehát semmi elfogadhatatlan. Különösen ha megfontoljuk, hogy Keleten vagyunk, a talizmánok és mágikus tárgyak világában, egy még tisztán mágikus korban.

Hogy Jethro ezt a botot kertjében leszúrta, s onnét senki sem tudta kihúzni, már vérbeli jelkép. Értelmezése könnyű: azé lesz a bot s vele együtt a feledésbe merült Név ismerete a vele járó főpapi méltósággal s hatalommal együtt, aki ki tudja húzni a földből. Más szóval: aki el tudja olvasni a rejtelmes betűket. Semmi kétség, ez csak olyan ember lehet, aki beavatást nyert az ősi titokba, aki tehát jogos örököse s továbbörökítője a Név igazi értelmének. Mert a bot lelkét, hogy így mondjam, csakugyan magába zárta az anyagi világ, szilárdan tartotta bilincseiben, mint egy fává varázsolt királyleányt, s csak az tehette ismét élővé, királyivá, aki a varázsigét tudta.

Az öreg Jethro egyre vénült, közeledett távozásának napja. Hosszú haja, szépen fésült, olajjal kent, gyöngyökkel díszített szakálla napról napra fehérebb lett. Nagy, domború homlokán szaporodtak a haránti ráncok, mélyültek a függőleges árkok. Szemöldöke sűrű, ősz bozótja egyre mélyebbre bocsátkozott gyengülő, fekete szeme fölé, pillantása egyre távolabbi dolgokra irányult, nem a körülötte levőkre. Egykor izmos, karcsú teste elvastagodott, elnehezedett, bár még le tudott ülni, föl tudott kelni segítség nélkül. Éjszakái megrövidültek, két-három részletben aludt hajnalig, nappalai pedig meghosszabbodtak, mert a csendes révedezés időtlenné tette őket. A jelen elhomályosult, a múlt egyre fényesebben támadt föl körülötte. Szavai megfogyatkoztak, sok haszontalanságot meg sem hallott, hanem egyre tisztábban hallotta belső hangjait, s amit mondott, súlyban növekedett. Már olyan egyszerűen beszélt, hogy az egyszerűnek mondott emberek, miután mindent összezavarnak, és körmönfonttá tesznek, alig értették. Izzadság gyöngyözött homlokukon, mikor szólt hozzájuk, s csüggedt fáradtság lepte meg őket a fokozott figyelemtől. Tanítványai, a hét gyülekezet pásztorai, nemegyszer a fejüket rázták s összenéztek, mikor távoztak tőle. Mit mondott a mester? Isten sohasem nyilvánul meg, aki pedig megnyilvánul, nem Isten, hanem az istenek egyike? És ha azt mondjuk, Isten örökkévaló vagy kegyelmes, vagy igazságos, káromlást követünk el? Érthetetlen. Akkor hát hagyjunk mindent, bízzuk sorsára a világot, üljünk le tétlenül, ne is együnk, ne is igyunk, ne kérjük dolgainkra Reguél segítségét... hiszen Reguél nem az Isten, csupán az istenek egyike...

Szefóra, a leány nem kérdezősködött, nem csodálkozott, és nem töprengett. Amit a férfiak nem tudtak megérteni értelmükkel, ő megértette ösztöneivel. Hiszen olyan egyszerű volt minden! Az ember szívében él az Isten, engedelmesen hagyni kell, hogy ő éljen s ne én, az ember. Hogy ki, mi, milyen ez az Isten, azon hiábavalóság töprengeni, én magam, az én életem, egész mivoltom mutatja, ki, mi s milyen. Rá kell bíznom magamat aggodalom, vívódás, ellenállás nélkül, alázatosan, szelíden. Örülök az életnek, enmagamnak, mert ez jó. Szeretem az embereket, mert ez jó. Végzem a munkámat, mert ez így jó. Gondoskodom a házról, a kertről, a rabszolgákról, az állatokról, mert ez nagyon jó. Gondoskodom enmagamról, mert jó és szép vagyok, s ez igen-igen jó és szép. Lábujjhegyen osonok el atyám mellett, ha szent tekercseibe merül vagy révedez, mert ez elképzelhetetlenül jó és szép, hiszen Reguéllel, az istennel társalog. Elfogadom a jégesőt, a veszedelmet, a gondokat, még a halált is, mert ha tudom, hogy jó, javamra válik. Nem úgy válik javamra, ahogy az emberek képzelik, hanem úgy, ahogy az Isten akarja. Szívesen élek ezen a tanyán, ebben a régi kőházban, hiszen itt születtem, s mindez jó. És énekelek, imádkozom, táncolok, virágot tűzök a hajamba, ez jó, jó és csodálatosan szép. Addig maradok itt, ameddig végzetem akarja, ha pedig eljön az a férfiú, aki "ki tudja húzni" a földből a csodálatos botot, felesége leszek, szolgálom, örömét keresem, fiúkat s leányokat szülök néki, utódot és tanítványt, kinek a botot átadhatja, s ez gyönyörűségesen szép s olyan magasztosan jó, hogy az ember szíve megpattan az örömtől. Mert ez a férfiú méltó lesz a botra, nagy tudós lesz, és csodatevő erő lakozik benne, igen, maga lesz az erő és a hatalom. Öröm lesz térdre omlani előtte, átadnom magam neki, hiszen ez a rendelés, ez a törvény, ez a jó, ez a szép. Megmosnom a lábát, olajjal kennem, ételét és italát elébe tennem, ruháját megvarrnom, nyugalmát akarnom, fekvőhelyét elkészítenem, őt magát simogatással, csókkal üdítenem... Szamarát fölszerszámoznom, tarisznyáját megtöltenem kenyérrel, fügével, sajttal. Szamarát lenyergelnem, megsimogatnom, őt magát megölelnem, friss vízzel, zamatos borral kínálnom, válláról köpenyét levennem, saruját megoldanom... Vele szépen megvénülnöm, fáradt szemét utoljára lezárnom, kihűlt testét megmosnom, vászonba csavarnom, örök pihenőre helyeznem... Szefóra tudta, hogy az utolsó szolgálatot is neki kell majd elvégeznie, hiszen azért nő, hogy szolgáljon. S mikor mindent megtett, gyermekeit útjukra bocsátotta, ő is békességgel tér majd vissza az atyákhoz, mert ez is jó, ez is szép, mindennél jobb és szebb. Az Alvilágtól nem rettegett: nincs a világmindenségnek olyan rejtett zuga, ahol Isten ne volna. Majd visszatér onnan egy új, egy más világba, az pedig még jobb, még szebb lesz ennél is. A szeretett férfiúval ismét találkozik, a szent bot megint az övé lesz, de még jobban ismeri majd a titkát... Ó, élni-halni egyaránt jó és szép, s ezt Szefóra már gyermekkora óta tudta.

Milyen fajtájú leány volt? Hagyományaink hol midianitának, hol kusitának mondják, Az Írás meg egy helyütt kenitának. Lehetett kurrita is, nem kevésbé kusita - a kenitákról még lesz szó. Azon ne akadj fönn, fiam és tanítványom, hogy hiszen a kusiták Egyiptom déli határain éltek, meg Arábiának azon a szegélyén, amely szomszédos Etiópiával. S hogy Mósze éppenséggel kusitákkal harcolt Szanáában, meg hogy kusita volt a királyleány, aki fölajánlotta magát az ostromlott várral együtt. Mert nemcsak ott laktak kusiták, hanem magában Gósenben is, őslakói voltak, róluk nevezték a kerületet Koszemnek, fővárosát Pa-kusznak vagy Pi-kusznak. De messze Északon, Mitanni meg Hatti s Babilónia határának mentén, sőt határain belül is éltek kusiták. Ha nem tévesztjük szem elől a csaknem mérhetetlen távolságokat, amiket e vándorló népek olykor együtt, olykor különválva megtettek a történetelőtti időkben, sohasem feledve a közös ősatyát, aki végső soron, a kezdet kezdetén mindig maga az Isten volt, semmi különöset nem találunk e távolságokban s összetartozásokban. Sokkal nagyobb messzeségben élnek ma is testvérnépek egymástól, s rokoni összetartozásuk mégis bizonyos.

Külsejére Szefóra inkább kusita anyja vonásait örökölte, kissé vaskos volt, ebben atyjára fajzott, de a haja világosbarna, a szeme pedig sötétkék. Olyan kék, mint a csiszolt lazúrkő. Némi zöldes fény szivárványlott benne, ám ez csak kékebbé tette. Nagy volt a szeme, nagyobb, mint e nagy szemű nép akármelyik lányáé, nem csoda hát, ha gyönyörűnek tartották - s az is volt. Arca kerekded, csaknem fehér, de piros is, ahol pirosnak kellett lennie. Nyaka szép hosszú, egyenes, nem büszke, nem is szolgai módon hajlott, csupán alázatos, alázatosságában diadalmas. Még arcánál, nyakánál is fehérebb volt párnás, sima bőre ott, ahol a napfény kevéssé érte, s olyan szeplőtelen, mint azoké a nőké, akikben nincsenek bősz indulatok. Foltot, szemölcsöt, pláne szőrös bibircsókot nem fog találni rajta az ura, mikor teljes meztelenségében megismeri. Húsa izmosságában is lágy volt, vagy inkább a lágyság képzetét ébresztette a szemlélőben, mert korántsem volt puha leány, kitartóan tudott járni, lépései gyorsak, mégis kényelmesek voltak, ütemesek, mint a tánc. Akár egész nap, fáradtság nélkül, énekelve törte a búzát, könnyedén kuporogva a földön, s izmos, de puha karjával mozgatva a morzsolókövet, mintha súrolna. Kerek fara szemérmetes bájjal ingott-ringott ilyenkor, mintha íjnak való fából készültek volna a csontjai, inai pedig íjhúrhoz hasonlóan feszülnének-ernyednének. Kicsiny keze gyermeki lélekre vallott, tenyerének kevés vonala egyszerű, egyenes sorsot és természetet mutatott. Hüvelykujjának vánkosa azonban dús volt és duzzadó, nagy életerő, gazdag szerelmi tűz feszült benne. Amit pedig megfogott, az meg volt fogva. Tudott szorítani, tudott engedni, ahogy a munkája kívánta. Mozdulata gyors volt és biztos. Ha narancsot hámozott, úgy futkostak-röpködtek ujjai a gyümölcsön, mint a motolla, a héj pillanatok alatt levált, s virággá formálódva feküdt a tenyerén.

Szeretett énekelni. Zengőn, lágyan, kissé búgva. Mély volt a hangja, mint a lant negyedik húrjáé. Hangosan mégsem énekelt, mint akik hivalkodnak hangjuk erejével, hanem halkan, önmagának, befelé, szinte oda sem gondolva a dalra. És hogyan beszélt? A legtisztább, legtökéletesebb kusita nyelven. Anyja szigorúan tanította kicsiny korában, olykor-máskor szájon is legyintette gyengéd anyai kézzel, ha hibásan mondott valamit, vagy rossz szórendet használt. Nos, amennyire valaki szépen beszélheti anyanyelvét, Szefóra szépen beszélte, kellő rendben, könnyedén, dallamosan, a hangsúlyokra és melódiára finom füllel vigyázva - mert ez is jó volt s igen-igen szép. Mintha mezei virágokat hullatott volna duzzadt, ívelt ajkáról, nézni-hallani gyönyörűség volt. A keleti ember ma is el tud bűvölődni a szép beszédtől, hát még akkor, mikor a beszéd inkább zene és dal volt, mint ma.

A tudományokhoz hogyan is értett volna ez a vidám, merengő, daloló, szorgos leány? Tudott fonni-szőni, megvarrt mindenféle ruhát. Főzött-sütött, mert volt szíve, szerette, ha a háznép jóízűen eszik. Rendben tartotta a házat kívül-belül, miután akiben rend van, rendet teremt maga körül is. Nem tartozott azok közé a nők közé, akik semmire sem érnek rá, mert tudta, mihez mennyi idő kell. Vannak nők, akik körül siralmasan összetorlódik minden, roskadoznak a fáradtságtól. Szefóra nem ilyen volt. Egyenletesen, gyorsan dolgozott, szinte játszva, mert kedvelte munkáját, megtanulta, hogy nincsenek kicsi meg nagy feladatok, a mérték Istennél van, ő tudja, mi kicsi s mi nagy, megszabott helye szerint. Értett a jószág gondozásához, tudta, mi kell a tevének, mi a szarvasmarhának, mi a juhnak, melyiknek milyen a természete. A rabszolgákat szemmel tartotta, ügyelt, melyik legelőre milyen állatokat hajtsanak, hogyan bánjanak a betegekkel, a terhesekkel, a szoptatókkal s a szopósokkal. Ismerte a varázslatokat, amelyek távoltartják a dögöt, a meddőséget, a ragadozókat. Persze, a szántás-vetés férfiak dolga volt, de a palántázás, a főzelékfélék elvetése a Hold állása szerint, a virágok gondozása, kapálás, gyomlálás, ritkítás, a len- meg a kenderföldön adódó munka, majd a tilolás, gerebenezés, a fonál megfestése őrá tekintett, s a szolgálókkal végezte is derekasan, dalolva, nevetve-bosszankodva, tréfálkozva, ahogy illett. Ő főzte a gyógyszereket is embernek, állatnak. Húsok, gyümölcsök szárítását szintén ügyesen végezte, sohasem feledkezve meg a munkához illő fohászok elmondásáról, mágikus formulák gondos végrehajtásáról. Tudta azt is, milyen helyzetben hogyan kell járni, fejet hajtani, kezet használni, ülni, állni, kuporogni, térdelni, hajolni. Mondhatnám, Szefóra minden mozdulatát jelentéssel bíró eszmei rendszer zárta be, mint borostyán a méhet. És mégis tökéletesen szabad volt ebben a szép rendszerben - amit a bezárt rovarról nem mondhatunk.

Minden nő, sőt minden ember így élt akkor, de senki sem tudta olyan tökéletesen a szépség szépségét, a jóság jóságát, mint ő. Elgondolom, fiam, ha mai nőink között megjelenne, milyen bámulattal néznénk.

Tudott minden imádságot, amit nőnek tudnia kellett. Tudott minden éneket, minden szerelmi dalt, minden munkadalt, ismerte a táncokat, tudta a lépések, forgások, mozdulatok értelmét. Ha ő énekelt, az egész világ énekelt, ha ő táncolt, a csillagok táncoltak. És mert a nő legfőbb, legnehezebb tudománya a szerelem, s mindaz, ami a szerelemhez tartozik, megtanulta a tudnivalókat ezen a téren is. Nem tapasztalatból, persze, hiszen szűz volt, mint egy virágszál, amit méhek sem érintettek még, hanem gondos oktatásokból. Minden asszony erre tanította a leányokat, minden leány erre oktatta társát. A test ápolására, kenetek, olajok, illatszerek természetére és hatásaira, ruhák anyagára, színére, viseletére, a haj mosására, göndörítésére, fésülésére. Az ölelés, a csók tudományára. A foganás biztos módjára, az áldott állapot elviselésére, a magzat szépségének biztosítására, a szülésre, a szoptatásra, a gyermek ápolására, nevelésének ezer fogására... és a sok-sok örömre, szépségre, jóságra, ami ezekből a tudományokból a nőkre háramlik. Szefóra testestül-lelkestül a nő igazi hivatására termett. Ha ma élne, fiam, nem álmodna szorongató vizsgákról, bukástól reszketve, nem botlana el váratlan akadályban, s nem ébredne riadtan, vadul dobogó szívéhez kapva s fölsóhajtva: hiszen csak álom volt. Tudta, hogy nem vár rá olyan vizsga, amin elbukhatnék, nem mered elébe olyan akadály, amiben elbotlanék, nem menekül bősz bika elől szívszakadva, nem néz rá halott anyja vádlón. Boldog nyugalommal várta a férfiút, aki feleségül veszi. Az Ég küldötte lesz, valamikor, korábbi világkorszakokban és életekben együtt voltak már, s együtt fognak maradni mindörökké, újabb világkorszakokon és életeken át, az időtlenségben. Ki lesz az a férfiú? Pásztor, mesterember, földműves, tudós, pap, katona, fejedelem? Szefóra ezen nem törte a fejét. Az Ég küldötte lesz, ez bizonyos. A nagy világnak ebben a kis sarkában, Jethro népecskéjében nem méltósággal, vagyonnal, foglalkozással mérték az embert, nem ennyi meg ennyi iga földet, annyi meg annyi nyájat, csordát adtak egymáshoz házastársul, hanem leányt meg legényt, az örökkévalóság törvényei szerint. A férfiak nemzeni akartak, a nők szülni - s ezt Szefóra meg is teszi, mert mindenképpen alkalmas rá. Melle kicsi, de formás és kemény, bőségesen fogja táplálni gyermekeit. Csípője jól formált, majd szül ő könnyen. Lelke derűs, bizakodó, szilárd, majd megküzd a nehézségekkel.

Szép volt Szefóra? Fiatal volt, egészséges, kedves, örömmel teli és okos. Zene áradt belőle, zene és ritmus. A csendje is zene volt. A hallgatása is ritmus. Ha este szótlanul ült a mécses mellett, összekulcsolt kezét könnyedén az ölében tartotta, nagy, kék szeme atyján pihent, aki esti elmélkedésébe merülve lassan ringatta testét előre-hátra, ujja pedig ősz szakállában babrált, a ház megtelt zenével. A leány szeméből elégedett jóság sugárzott, elefántcsonthoz hasonló arca szelíd volt, mint az alkonyati csillag, ajkán néma dal lebegett, keze önfeledten simogatta az ölében doromboló nagy, szürke macskát, mezítelen lába a hűvös téglákon pihent. A nyitott ajtóban pedig két barna szőrű, nagy kutya hevert előrenyújtott lábbal, szemük meg-megvillant a fényben. Halk, lassú esti zene volt ez.

A közelben fekvő Éragiza városa nem volt nagy, de erős fal övezte. Védte ugyanis a Burattu átkelőhelyét, az erre vonuló karavánutat a Tigris felső folyása, Ninua-Ninive s Ugarit között. Ezért a babiloniak jól megrakták katonasággal e zavaros időkben, mikor ugrásra készen állt Hatti, s az egyiptomi csapatok Kadest rohamozták, Tunipban pedig Aziru hadai tanyáztak. Az élet azonban ennek ellenére úgy folyt, mint évezredekkel azelőtt, kerek, vesszőből font komphajók jöttek-mentek a Burattu két partja között, révészek hajóztak, utasok kiabáltak, lovak, tevék, szamarak tolongtak, hajcsárok futkostak, vámszedők veszekedtek, árusok kiáltoztak, halászok árulták halaikat bő kosarakban, gyaloghintók előtt üvöltöttek az útcsinálók, katonák meneteltek, fegyver csörgött, rabszolgák gerendát, zsákot cipeltek, ökrök taligát vonszoltak... A város négy kapujában meg ott ültek a bírák, kérdezgették a tanúkat, a vádlók mellüket verték, a vádlottak siránkoztak, a szájtáti nép unottan hallgatta a tárgyalást. Mikor Mósze a városba érkezett, gyalog, mert szép, fehér szamarát ellopták egy felhős éjjel, míg aludt - semmi meglepőt, szokatlant nem talált benne.

Ám annál meglepőbb, szokatlanabb volt számára a városon kívül emelkedő lépcsős templom. Egy sereg, ugyancsak fallal körülvett épület között meredezett büszkén és riasztóan, mint egy hegycsúcs. Mósze piramisokhoz szokott szeme nem a nagyságát bámulta meg - hiszen látott ennél sokkalta nagyobb épületeket -, hanem az alakját, színét, függőkertjeit. Hét emelete volt a templomnak, mindegyik más-más színű, villogó cseréppel burkolva. A legalsó fekete volt, a következő vörös, a harmadik narancsvörös, a negyedik zöld, az ötödik kék, a hatodik ezüstfehér, a hetedik arany. Ezek a bolygóistenek színei. Úgy ragyogtak, szikráztak az alkonyati napsütésben, mint egy hatalmas szivárvány. Vakított, mint egy drágakövekből összerakott tükör. Mósze lenyűgözve állt a füves síkságon, s hosszasan bámulta az építményt.

Kanyargó út vezetett föl az oromig, az aranyból alkotott kis templomig, az utat pálmák, fügefák szegélyezték, bizonyára üregekbe töltött földbe ültették őket. Sötétzöld lombcsíkok s színes virágok választották el egymástól a ragyogó emeleteket. Ámde középen egy másik, egy széles kőlépcső is meredt a magasba a csúcsig. Éppen most, mikor a Nap aranyfényben búcsúzott a látóhatáron, kék füst szállt föl az aranykápolnából, bizonyára az esti áldozás füstje. Álomszerű látvány volt.

Mósze visszatérvén a városkapuhoz addig üldögélt türelmesen, amíg besötétedett. A bírák fölcihelődtek nagy kockaköveikről, a pörösködők szétoszlottak, a jövő-menő népség, a teherhordó állatok eltisztultak, s lassanként csend szitált a városra. Ekkor egy fekete szakállas, kopott öltözetű férfiú udvariasan meghajolt az üldögélő Mósze előtt, homlokához emelte jobb kezét, s érthetetlen nyelven kérdezett valamit. Könnyű volt kitalálni, mit kérdez: van-e a tiszteletre méltó idegennek éjszakai szállása? Mósze bólintott - ebben az országban a bólintás tagadást jelentett, s a fejrázás igent -, mire a magas, sovány ember nyájasan intett, hogy kövesse. Mósze követte.

Szoros, zegzugos, durva kövekkel kirakott utcákon haladtak összevissza, emeletes házak között. Járókelő már alig mutatkozott, de a kutyák hozzáfogtak az éjszakai takarításhoz. Rá sem hederítettek a kongó léptű férfiakra. Míg Mósze meg vezetője a ház felé tartott, ahol éjszakai pihenő várja őket, kézzel, arccal jelzett kérdésére kiderült, hogy a fekete szakállas férfit Jáhubidnak hívják. Ez a név azonnal megütötte Mósze érzékeny fülét. Benne volt a Jáhu név, Mósze pedig mindent várt volna, csak azt nem, hogy a Burattu mentén, egy távoli, idegen városban Jáhu nevével találkozzék.

Sajnos azonban a beszélgetés csaknem reménytelen volt. Mósze alig értett valamit a gyakori torokhangokkal, szippantásokkal tarkított nyelvből, ő pedig hiába tagolta többféleképpen a góseni héber tájszólásokat meg a ráragadt foinik szavakat, társa nem értette meg. Lépten-nyomon megálltak, egymásra mosolyogtak a szürkületben, hadonásztak, mutogattak, figyelték egymás ajkát, arckifejezését, töprengtek, ismételtek, másként próbálkoztak, más szavakat kerestek - hiába. Végre Jáhubid legyintett, tehetetlenül elmosolyodott, s megindult vendége előtt. Úgy látszik, letett róla, hogy az estét társalgással töltsék el, híreket hallva a világ távoli részéből, ahonnét az idegen jött.

Keskeny, rozoga, emeletes ház meredek lépcsőjén kapaszkodtak föl. A lépcsőt agyagmécses világította meg a földszinten, egy magas kövön. Libegő, halvány fényében szűk udvart, dúcokkal megtámogatott tornácot lehetett gyanítani.

Följutván az emeletre, a férfi belökött egy deszkaajtót, udvariasan előrebocsátotta vendégét. Szűk, piszkos szobába léptek. Durván ácsolt asztalon olcsó mécses égett. Az asztalon, három alacsony széken meg két összecsavart s a sarokba támasztott gyékényszőnyegen kívül semmi sem volt a szobácskában.

Jáhubid mélyen meghajolt Mósze előtt, hellyel kínálta. Sűrű, fekete szakállal körített, barna arca, sötét szeme ragyogott. Öröm, szívesség, szerény szolgálatkészség sugárzott róla. A nyitott ajtóban állva erősen tapsolt. Csakhamar lépések csoszogtak a lépcsőn, öreg rabszolganő jelent meg a világosságban. Ráncos képe szintén ragyogó mosolyt sugároztatott a gazdára, aztán Mószéra. Hadarva beszélt. Ezután elcammogott, majd ismét megjelent egy kopott cserépedénnyel, egy bögre olajjal meg egy törlőkendővel. Jáhubid bizonyára figyelmeztette, hogy a vendég nem tud a nyelvükön, mert a vízzel telt edényt Mósze elé téve mutogatta, hogy lábát akarja megmosni. Kiabált is, mint valami süketnek. Majd lekuporodott Mósze elé, mint egy vadmadár, szaporán megmosta, megtörölgette, olajjal kente meg a lábát, eközben egyre vigyorgott, ahogy magatehetetlen kölyökre vigyorog az értelmes asszonynép. Biztatón, elnézőn, egy kicsit sajnálkozón.

Jáhubid lábát is megmosta, megkente, s boldogan elügetett. De csakhamar megjelent ismét, tálcán halat, kenyeret, datolyát hozott, az asztalra helyezte, s megállt félrebillentett fejjel, duzzadt hasán összefonott kézzel, mint aki gyönyörködni akar kedvencei étvágyában. Míg ettek, folyton karattyolt. Bizonyosan a ház életéről számolt be urának.

Evés, imádkozás után ketten maradva, szemközt ültek egymással a mécses mellett s mosolyogtak. Mósze bizonyosan tetszett Jáhubidnak, mert többször hevesen rázta a fejét, hosszú, barna kezét a szívére helyezte, s meghajlást jelzett. Ő meg Mószénak tetszett, Mósze is hasonlóképpen mosolygott, rázta a fejét, simogatta rövid szakállát, kezét a szívére nyomta s meghajolt. Így ültek hosszasan, mint két néma, aki hosszú távollét után találkozott.

A házban beszélgetés, nevetgélés, gyermeksírás-csacsogás, zörgés hallatszott. Mósze a zaj irányába, majd házigazdája szívére mutogatott. Válaszul Jáhubid olyan hevesen rázta a fejét, mintha darazsak elől kapkodná. Arcán még jobban sugárzott a mosoly, szeme büszkén ragyogott. Fölmutatta mind az öt ujját, nemzőszerve felé intett: öt gyermeke van. Mósze szívére tette a kezét s meghajolt.

Egyikük sem akart lefeküdni. Remélték, hogy csoda történik: megértik egymást, kérdéseket tehetnek, válaszokat adhatnak bőségesen és részletesen. Az egyik újabb meg újabb héber, habiru, foinik szavakat írt ujjával az asztalra, a másik mentegetőzve mosolygott: nem értette az írást. Ezt nem. Ő meg babiloni ékjeleket nyomkodott ujjával az asztalra. Mósze ismerte az ékírást, a nemzetközi levelezés már régen ezzel az írással folyt az egész világon, így levelezett Eknaton is. Hosszas és türelmes asztalnyomkodással, mozdulatokkal, arcjátékkal, ötször-hatszor ismételve a szavakat, közelebb kerültek egymáshoz. Mósze megtudta, hogy házigazdája sarukészítő; mégpedig saját büszke kijelentése szerint "igen nagy". Készítményeit csomóba kötve háztól házra cipeli a hátán, s a vásárlók bizonyára az utcán próbálják lábukra. De vannak állandó vevői is, akikhez rendszeresen eljár, összeszedi a szakadt lábbelit, s itthon megjavítja. Mesterségét igen nagyra tartotta. Teljes joggal, mert jó saru nélkül nehéz végigjárni a földi vándorutat. Ha valakinek töri a lábát a saru, dühében még ölésre is vetemedhetik, életét is megunhatja. Tehát a rossz saru egyenesen bűnbe viszi az embert. Viszont a jó saru szárnyakat ad, jóvá, elégedetté teszi a szívet, vándorlásunkat örömmel végezzük, áldjuk az isteneket, szeretjük az embereket, imádságunk tiszta, pihenésünk üdítő. Az istenek áldása lebeg rajtunk. Jáhubid olyan lábbeliket készített, amiken láthatatlan szárnyak voltak, akár Nabu is viselhette volna. Miközben ezt magyarázta, ide-oda járt a szobában, hol cammogva, vonszolódva, hol táncosan, arca pedig királyi büszkeségtől ragyogott. Majd Mósze elé térdelt, lábát a kezébe vette, vizsgálta, tapogatta, megnézte saruját is. Jó egyiptomi munka volt, ezt erős fejrázással ismerte el, azonban mégis ajánlkozott, hogy csinál neki újat, pontos mértékre, s abban nem járni, hanem repülni fog.

Mószét az érdekelte inkább, hogy miért nevezik vendéglátóját Jáhubidnak? Sikerült is megértetni a kérdést. A hosszú, sovány, fekete férfiú kiegyenesedett, s átszellemült arccal olyasmit magyarázott, hogy ő Jáhunak egyenes ivadéka, ősei a Holdról ereszkedtek a Földre ezt atyái, nagyatyái, legrégebb ősei mind tudták, s nevükhöz hozzátették a Jáhu nevet. Nagyujjával ékjeleket nyomkodva az asztalra, a mellét ütögetve, szívére, homlokára mutogatva, az Ég felé tekintve, a mennyezetre emelve karját, majd meg buzgón hajlongva magyarázta, hogy őseit egyenesen a Holdig tudja visszavezetni, az első, a romlatlan, az egyedül tökéletes emberfajhoz tartozik. Három fia nevében is benne van Jáhu szent neve, elsőszülöttjét Bidjáhunak nevezik. Nemzetsége, rokonsága megszámlálhatatlan. Szin és Babbar templomát, amit Mósze csodálattal szemlélt, szemétrakásnak, sőt ennél is rosszabbnak nevezte, a rondaság jelét nyomkodva az asztalra, s kidomborított ülepét veregetve. Sovány arca bősz volt, fekete szeme szikrázott, szakálla reszketett. Háromszor kiköpött maga mögé, sarkával kapart, mint a kutya. Ezután ismét magasztos arckifejezést öltött, karját kitárva s maga körül forogva magyarázta, hogy az igazi nép sokasága Dél felé ellepi az egész földet, a Nagy Tengerig terjed, erős és hatalmas, fegyverei győzhetetlenek, egykor majd uralkodni fog az egész világon.

De ekkor észbe kapott, kiszaladt a tornácra, s az Égre tekintett. A Hold félkaréja már fönn lebegett a világoskék Égen. Jáhubid egy másik szobába nyitott, fején fehér kendővel lépett ki ismét, a Hold felé indult, magasra emelte karját, énekelve imádkozott. Holdfénytől megvilágított arca másvilági boldogságban úszott, szemét behunyta. Ugyanakkor az egész városban mindenfelől, közel meg távol fölhangzott a Holdat imádó ének. Messziről vontatott kürtszó zengett, mintha az Egekből szólna egy másvilági lény. Mószénak könnyű volt kitalálnia, hogy a cikurrat csúcsáról hirdetik Szin papjai a Hold dicsőségét a világ négy tája felé. És íme, Jáhubid pontosan a cikurrat irányába fordulva énekelte himnuszát.

Abban nem szabad különös véletlent látnunk, fiam, hogy Jáhubid a város kapujában megszólította, s éjjeli szállásra hívta Mószét. Szokás volt a városkapuban üldögélő szállástalanokat meghívni éjszakára, akik valamely okból nem ütöttek tanyát a fogadók egyikében - nem volt pénzük, nem ismerték a járást, vagy bennrekedtek a városban kapuzárás után, és senkit sem ismertek. - Ilyen megszólításra várt Mósze is, jóllehet a barbár városok szokásait nem ismerte. Jobb híján eltöltötte volna az éjszakát a kapuboltozat védelmében is, köpönyegébe burkolózva, karját feje alá téve. A derék Jáhubid azonban fölszedte, s házába vezette őt.

Csakhamar a földre terítette gyékényszőnyegeit a nyájas házigazda, valahonnét, bizonyosan a felesége szobájából, két kecskeszőrrel tömött kis vánkost is hozott, meg két vastag, meleg pokrócot, s alvásra biztatta vendégét. Mósze tehát a gyékényre borult, imádkozott. Majd fölállt, s karját fölemelve hangosan énekelt. Végül ismét leborult, s elrebegte Aton öt alaptörvényét. Jáhubid mindezt moccanás nélkül, áhítattal szemlélte, bár némi engedékeny sajnálat mutatkozott az arcán. Ő már belecsavarta magát takarójába.

A lámpa egész éjjel égett, jeléül a lélek világosságának s a csillagok szellemfényének, aminek kialudnia sohasem szabad. Csend volt, csak egy-egy légy sírt a pókhálóban. A két férfi nyugodtan aludt.

Korán reggel fölkelt, a sovány, ráncos, kis rabnő behozta az ütött-vert cserépedényt mosakodáshoz, majd sűrű hajlongás, elragadtatott mosolygás közepette egy köcsög tejet, lapos kenyeret tett az asztalra. Megint az ajtó mellé állt, összefonta puffadt hasán száraz, csaknem fekete kezét, durva vászonkendőbe burkolt fejét meghatottan félrebillentette, s olyan szaporán karattyolt, mint egy madár. Megreggeliztek. Az egész házat zsivaj verte fel, gyerekek hancúroztak a lépcsőn, vágtattak végig-hosszat a tornácon, attól lehetett félni, leszakad a rozoga építmény. Az asszonyi fecsegés, csengő ének zengett a kéményszerű udvar visszhangzó falai között. De nem tudta elnyomni az ébredő város zsivaját, emberek, állatok kiáltozását. A kapun egy-egy utcai árus éneklő hangja üvöltött be.

Mósze többször szótagolva ismételte Jethro nevét, s Jáhubid arca fölragyogott. Nagyujjával ékjeleket nyomkodott az asztalra. Kiderült, hogy hallotta hírét, nagy ember, előkelő, bölcs férfiú, csak éppen tévelygő. Nem ismeri az igaz istent. Főpapja egy hamis istennek, igaz, csak egészen kicsi főpap, alig van népe, néhány szegény falu, ostoba emberek... Már nem is főpap, csak volt, szétzüllik az egész gyülekezet. Jáhubid majd megmutatja, merre menjen Mósze, elkíséri a déli kapuig. Raszappa nincs messze, de még sokkal közelebb lenne, ha a kiváló vendég, neki, Jáhubidnak testvére és barátja, választana remekbe készült sarui között. Éppen a Hegyház egyik főpapja számára készített egy párt, kiváló vendégét azonban annyira megszerette - s tenyerét szívére helyezve mélyen meghajolt -, hogy a főpap várhat még néhány napig. Igazán ingyen adná testvérének és barátjának, de nem teheti, sajnos, mert az istenek nem engedik, hogy szegénységét növelje. Azonban olcsón számítja, mélyen saját ára alatt.

Mósze azonban kifelé fordított tenyérrel, széttárt karral mutatta, hogy semmije sincs, saruja pedig még használható. Erre ingyen akarta rátukmálni, vagy úgy, hogy majd egyszer megfizeti, ha erre jár. Mósze nem fogadta el. Jáhubid tehát összekötözte egy halomba a széthordásra váró mindenféle sarukat és lábbeliket, vállára dobta, s megindultak. Mósze hajlongva mondott köszönetet a vendéglátásért, s megáldotta az egész házat az útra induló rokonok búcsúszavával.

Végighaladtak a szűk utcák hajnali pezsgésében a városon. Jáhubid elkísérte Mószét a kapun kívül is egy darabon. A folyó partján erős falak sötét karéja mögül színesen, hatalmasan ragyogott a cikurrat. Jáhubid köpött feléje hármat, hátat fordított a szivárványos épületnek, s kapart a lábával. Ezek után hajlongva végleg elköszöntek egymástól. Mósze útnak indult déli irányban, Jáhubid magas, vékony alakját pedig elnyelte a zömök fal keskeny kapunyílása.

Most az Írás meg a hagyományok olyan eseményekről számolnak be, amiket vigyázva kell értelmeznünk.

Esténként Jethro "midianita" pásztorai itatóra hajtották nyájaikat - mondja az Írás. Elsőnek szoktak érkezni a kúthoz. Más "midianita" pásztorok, gonoszak s irigyek, szintén megjelentek az itatónál, s erőszakosan elverték onnét Jethro leányait, akik nyájaikat a kútra terelték. Ebből a gyalázatos versengésből egyre nagyobb gyűlölködés fakadt, s az idegen nyájak pásztorai napról napra gonoszabbak lettek.

Egy alkalommal, itatás után, e gonosz pásztorok el akarták rabolni a lányokat. És, mert ellenálltak, egy szakadékba akarták őket dobni. Mósze pedig éppen akkor érkezett oda hosszú útján, látta a fölháborító eseményt s a szakadékot is, amibe a leányokat vetni akarták. Egyedül valamennyi támadóval szemben, fölvette a harcot, megvédelmezte a leányokat az erőszaktól.

Igazi keleti kép, igazi keleti történet. A széles, gazdag legelőkön vonuló nyájak, kemény, marcona pásztorok s egy öreg főpap hét leánya, aki nyájakat terelget. Alkonyat, vörösen lehajló Nap, tolongó-bégető juhok szürke tömege. Széles kőkávába foglalt kút, amelybe meneteles út vezet, odalent a mélyben sötéten csillogó víz... fent pedig vályúk egész rendszere, hosszan és párhuzamosan, mint megannyi csatorna. Egymás mellett sorakozó ágas fák, rajtuk le- s följáró gémek, vékony ostorfák, kővel egyensúlyozott egyszerű vízhúzó szerkezet. Csikorogva járnak le s föl, emelik a vizet, döntik a vályúkba. Barna, félmeztelen ifjú férfiak állnak a széles verem káváján, szétvetett lábbal, fütyörészve, kiabálva, röhögve nyomják-húzzák az ostorfákat, a víz ezüstösen zuhog, a juhok vadul törtetnek, mohón szürcsölnek. És hét szép, sudár, izmos leány, akik juhaikkal szintén a kúthoz igyekeznek, de a gonosz pusztai legények elkergetik őket, sőt buján erőszakoskodnak velük, s mert nem hajlandók megerőszakoltatni magukat a pásztorok szeme láttára s a juhok százainak ártatlan tekintete előtt, szakadékba akarják vetni a sikoltozó, foggal-körömmel védekező szüzeket.

De lám, a régi Mesterek finom talmudi megjegyzése figyelmeztet, hogy nem efféle alkonyati itatásról van szó! Nem közönséges pásztorokról, nem valóságos leányokról s nem szakadékba való vetésről megdühödött, mohó férfiak által. Mert a talmudi megjegyzés ezt mondja: "Íme, Isten törvényének vize, amely később Izraél fiainak szomját eloltotta, megitatta a világ maradékát." Tehát a Törvény vize. Tehát az a víz, amit később Izraél fiai ittak. Tehát itt és most Mósze ugyanazzal a vízzel oltotta a "világ maradékának", azaz Isten kis, jámbor népének szomját is, a világ romlásának közepette megmaradt tisztákét. Hogyan történt ez?

Raszappa városán kívül - kisváros volt, bár fallal kerítve, mint minden város ezekkel a támadásokkal, koncolásokkal, rablásokkal vemhes időkben - tágas dombtető emelkedett, afféle szent hely, ahol a lakosság alkonyatkor s hajnalban összegyűlt ünnepek tartására, imádságok, áldozatok végzésére, himnuszok éneklésére, szent táncok s egyéb cselekmények bemutatására, valamint az áldozati hús közös elköltésére. Hatalmas oltár állt itt faragatlan kövekből, rajta égették el a leölt állatok húsát-zsírját, amit isteneiknek szántak. Más, kisebb oltárok az illatszerek elfüstölésére szolgáltak. Bálvány állt itt, Atargat istenképe. Nem díszítették olyan gonddal, mint a nagyvárosok templomainak szentélyében lakozó isteneket, hanem jobb híján csak a szabad Ég alatt telepítették le valaha, régi időkben, ünnepélyes szertartások között. E szent helyen szokták megülni azokat a buja termékenységi ünnepeket, amikor minden férfi minden nővel párosodhatott, akivel akart, ha lefizette adományát. Itt folytak le a több napos részegeskedések, paráználkodások, vad táncok, kurjongató játékok, amikben minden különbség föloldódott ember és ember között, s egyetlen tömeggé, szinte egyetlen testté-lélekké forrt össze az egyének ezre.

Ha meggondoljuk, hogy az Írás "paráználkodásnak" mondja a bálványimádást, s a próféták "parázna nőnek" szidalmazzák Izraélt bálványok, Baálok imádása, áldozati húsuk elfogyasztása miatt, nyomban világos előttünk, mire akarták kényszeríteni azon az alkonyaton Jethro bálványimádástól iszonyodó "leányait". E leányok éppúgy a közös imádkozóhelyre terelték "nyájaikat", mint az idegen "pásztorok" a magukéit. Éppúgy megitatták a juhokat üdítő vízzel, mint amazok a sajátjukat. A víz ugyanabból a föld alatti tengerből fakadt, ezeknek is, azoknak is a Törvény vize volt, azé a Törvényé, hogy az ember, mert ember, nem élhet Isten nélkül. Naponta innia kell a Szellem újjászülő vizéből, az Élet Vizéből. Ezt a vizet issza a világ valamennyi népe, amióta emberi faj létezik, s ez a víz mindig ugyanaz, akármikor isszák akármilyen módon, akármilyen itatónál, bármilyen edényből. De lám, Jethro "leányai" jogot formáltak arra, hogy elsőnek jelenjenek meg az itatónál, mert úgy érezték, első kézből, romlatlanul, egyszerűen kapták az italt Istentől. Bizonyosan az volt az alkonyati imádságok rendje, hogy elsőnek Jethro gyülekezetei vonultak a közös térre, s a bálványtól távol, maguk között, a maguk módján imádkoztak. Mi csodálnivaló van abban, hogy a gőgös különválás, az elsőség jogának hangoztatása ingerelte mind a városban lakó amurru meg akkád népséget, mind a sivatagban kóborló, oázisokon tanyázó nomád arám, szuttu, s egyéb beduin törzseket. Az Amoriták nem felejtették el, mert nemzedékről nemzedékre hagyományozták, milyen előkelő szerepet játszottak ők évszázadokkal ezelőtt a nagy Hammurápi, a világnak törvényt adó uralkodó dicsőséges korszakában, amikor is legmegbízhatóbb támaszai voltak birodalomszervező munkájának, előkelő hivatalokban ültek, s még legegyszerűbb katonáik is dédelgetett kedvencei voltak a félisteni főpap-királynak. Most meg Aziru dicsőségében fürödtek, s máris egy új, egy amorita világbirodalom tagjainak érezték magukat. Az akkádok, kassuk s egyéb nemzetiségiek meg az egykor hatalmas babiloni birodalom kultúrájának hordozói voltak, nyelvük hivatalos nyelv, büszkén vallották, hogy a sumer isteni tudomány örökösei s letéteményesei. Hát hogyan tűrhették, hogy ilyen maroknyi, homályos eredetű nép, mint a félig-meddig kurrita, félig-meddig kusita, elsőnek tartsa magát? Egy Reguél-hitű gyülevész? A kisváros harmad-negyedrendű papjai, akik főpapoknak tituláltatták magukat, meg a nomádok sejkjei, pap-fejedelmei, nemzetségfői sohasem vették a begyükbe ezt a gőgöt, ezt az elkülönülést. Még egymás közt is örökös villongás folyt az istentiszteleti hely (az "itatókút") használata miatt, hát még Jethro kis gyülekezetei ellen mekkora gyűlöletet éreztek! Hiszen megvetették a bálványokat, nem ettek az áldozat húsából, egyszóval igazi szentségtörők, lázadók voltak, semmibe sem vették az istenek haragját. Istentiszteleteiket, ünnepeiket "paráznaságnak" bélyegezték. Hát hogyne fogtak volna össze mindnyájan, ha e - szerintük - gyalázatos, istentagadó népség derekas kitanításáról volt szó!

Ismeretes, hogy sokan úgy vélik elmélyítendőnek vallásos érzületüket, ha a másvallásúakat, másként imádkozókat, más szertartásnak hódolókat megvetik, üldözik, sanyargatják, minden adódó alkalommal megalázzák. Ha a zsidó szájába disznóhúst meg szalonnát tömnek, a mohamedánt borral itatják, a katolikus oltáriszentséget kutyával etetik meg, a hindu tehenét levágják, az indián Nagy Szellemét ördögnek csúfolják, a néger fétistiszteletét kiröhögik. Éppen így volt ez akkoriban is világszerte.

Jethro leányait tehát azon az alkonyaton, mikor Mósze gyalog, egyedül, még csak botot sem tartva kezében a város mellett elterülő áldozati helyre érkezett, éppen ilyen gyalázatosságra kényszerítették. Nagy tumultusnak volt szemtanúja. Mindenféle papok, atyák, nemzetségfők, sejkek és fejedelmecskék lármáztak, fenyegetőztek, rázták öklüket, botjukat, verték a mellüket, szakállukat tépve átkokat szórtak... a nép kavargott és üvöltözött. Majd verekedésre került a sor. Mósze látta, hogy a többség megrohanja a gyenge kisebbséget, öregeket, asszonyokat vonszolnak izmos férfiak a bálvány körébe, térdre kényszerítik őket, földre teperik, rugdalják, szidalmazzák, ruhájukat tépik, arcukat leköpdösik. A kisebbség férfiai dühödten védekeznek, ütnek-rúgnak, méltatlankodnak, bizonykodnak, átkozódnak, harci kiáltást üvöltöznek. Sorsuk azonban nem kétséges. A nagy tömeg hamarosan legázolja őket, s valamennyit kényszeríti, hogy a bálvány előtt hódoljanak, a nők átengedjék magukat a becstelenségnek vagy elmeneküljenek. Hiába lobog bennük hitük szent tüze, a nagyobb erővel képtelenek megbirkózni.

Az indulatos Mósze egy pillanatig sem nézhette tétlenül ezt a gyalázatot. Ő, aki egyetlen csapással agyonütötte az egyiptomi felügyelőt, máris lángoló arccal, égő szemmel, fölemelt ököllel rontott a kavarodás közepébe. Csapásokat osztott jobbra-balra, biztos, kemény csapásokat. A fölmeredő, suhogó fütykösöket meg sem látta. Itt egy markolással szálas papot hajított félre, ott egy fenyegető csuklót ragadott meg, s csavart hátra, emitt vállon csapott egy férfit, s az elterült a földön, amott kettőt-hármat sodort félre karja lendületével, mint a kévét. Egy földre taszított, sikoltozó asszony elé ugrott, támadóját fejbe sújtotta, majd meg a tigris gyorsaságával szökött egy vállas, széles mellű, nagy szakállú férfinak, s átkapva derekát, ellódította, hogy a gyöpre terült. Egy szót sem szólt, még csak nem is lihegett. Száját összeszorítva, fogát összecsikorítva küzdött, halántékán ujjnyira kidagadtak az erek, forró teste gőzölgött. Olyan volt, mint Adad vagy Rammán, a vihar istene.

Egyszer csak nagy csend támadt, s Mósze leeresztette karját. Tüdejét mélyen teleszívta, megrázta fejét s körültekintett. Némán álltak előtte a támadók s a megtámadottak. Sápadtan, véresen, fejüket, karjukat, oldalukat tapogatva, lábukat emelgetve, szakadt ruhájukat huzigálva, hajukat-szakállukat fésülgetve reszkető ujjaikkal, véres nyálat köpködve bámulták az idegent, aki ilyen váratlanul termett köztük, s oly rútul elgyalázta őket. Az idegen pedig szétvetett lábbal állt, s lobogó, sötét tekintetét körülhordozta rajtuk. Arca vonaglott, szakálla reszketett. Övig mezítelen volt, mert köpönyegét lesodorták válláról, vagy maga dobta le a küzdelem kezdetén egy önkéntelen mozdulattal. Barna, olajos bőre alatt vonaglottak kígyózó izmai. Boltozatos melle szent haragtól zihált. Karja megrándult, mintha ütni akarna, noha már semmi célja.

Megtámadottak és támadók egyformán csodálkozva s lenyűgözve nézték. Az erő, a bátorság tisztelete hódolásra kényszerítette őket. Hogyne! Ők, a nomádok, a harcias idők férfiai, a puszták fiai, a személyes bátorság neveltjei ne hajoltak volna meg a bátorság és erő e hatalmas jelensége előtt? A férfiú előtt, aki habozás nélkül vetette magát a küzdelembe, társ nélkül, félig meztelenül, tisztára a szívében izzó tűztől hajtva s annak engedelmeskedve? Ők, az arcok ismerői, a szemek kutatói, a szívek értői, a csontok, az izmok és inak megbecsülői, a helytállás bámulói ne értették volna meg, hogy itt egy talpig férfi áll előttük, akinek istene erős, és aki mágikus hatalom hordozója? A "pásztorok" gonoszok voltak, mert erőszakkal akarták meggyalázni egy kis nép vallásos hitét, valóban a "szakadékba", a bálvány s a véres oltár színhelyére akarták taszítani. De tárgyilagosan elismerték a bátorságot és az erőt. Annyira mégsem voltak gonoszok, hogy meg ne hajoltak volna a nagyság előtt. Annyira nem vetették meg mások isteneit, hogy istenvoltukat el ne ismerték volna. Itt pedig egy isten működött, látták és érezték ökle súlyát, szemüket lesütötték szolgájának szigorú tekintete, arcukat lehajtották félelmes arca előtt.

A tömegben hátrább állók közül még kiabáltak, fenyegetőztek néhányan, de az emberek szótlanul rést nyitottak, hogy azok is lássák a félelmes idegent, s akkor elnémultak ők is. Csend volt, a szél suhogása is hallatszott.

- Most ki-ki menjen békességgel a dolgára - szólalt meg Mósze nyugodtan, tört akkád nyelven, amibe héber meg foinik szót is vegyített. És karját kinyújtva a szabad mezőség felé mutatott.

A támadók szótlanul, mintha katonák volnának, engedelmeskedtek. A nép nagy része csatlakozott az áldozóhelyen közönyösen várakozó asszonyokhoz, öregekhez és gyermekekhez. Semmi sem volt természetesebb, mint hogy a győzőnek engedelmeskedniök kellett. A megtámadottak pedig gyorsan lépkedtek a maguk helyére, fölszedték a rémült nőket, csitították a síró-rívó gyerekeket, támogatták a zokogó véneket. Mindez rendben, hangos szó nélkül ment végbe.

Ezután Mósze a kis csoporthoz ment, letelepítette a földre, s fejét befedve kendőjével, karját az Ég felé tárva énekelt. Énekelt és imádkozott. A nyugovóra térő Aton egyik himnuszát énekelte a vörös fényben állva, a tüzes napkorongba tekintve, zengőn és hatalmasan. Hangja messze szállt, elhullámzott a síkságon a végtelenbe. Akkádul mondta Eknaton szavait, héberrel, foinikkal keverte. A nép csodálkozva, lenyűgözve, sugárzó arccal hallgatta. A sok-sok szemből könnyek peregtek. Ma este csodának voltak részesei. Egy ismeretlen férfiú, isten küldötte, szinte az Égből szállt alá, megvédelmezte őket, becsületre tanította ellenségeiket a puszta öklével, majd a legüdítőbb forrásvízzel itatja a szegény, lenézett, megalázott juhokat. Igen, isten küldötte ő, Reguélé, védelmezőjüké. Szívük csordultig megtelt hálával, magasztos áhítattal és szeretettel.

Így énekelt Mósze hosszan, minden szót azonnal megtalálva s a maga helyére téve, jól tagolva, szépen megformálva, karját kitárta, ujjait lazán lebegtette, mintha a Nap sugarait fogta volna föl, fonta-szőtte volna varázslatos módon.

Mikor pedig a fölkelő Nap dicséretét zengte, a nép tétován, el-elmaradozva már vele énekelt. A dallam idegen volt fülének, de ez a romlatlan fül azonnal magáénak érezte a szavakkal együtt. Ezután Mósze egy-két pillanatig úgy maradt némán, kitárt karral, mozdulatlanul, s a nép annyira elrévült, hogy nem is hallotta a bálvány karéjában zengő éneket s az imádság mormolását.

Most térdre omlott Mósze, aztán egészen leborult a földre, homlokával érintette, karját ráfektette, némán imádkozott. És lám, a népet nem kellett noszogatni, figyelmeztetni, leborult mindenki teljes alázattal és odaadással, s elmerült szótlan imádságába, az Istennel való boldog egyesülésbe.

Boldogan, újjászületve emelkedett föl azután, meghatottan a magasztos pillanat szépségétől. Egymásra mosolyogtak, szemük, arcuk könnyben úszott. Íme az idegen jövevény nemcsak védelmezte őket az erőszaktételtől, nemcsak megmentette őket a szakadékba való vettetéstől, hanem meg is itatta bőven az Élet Vizével.

Mósze ezt az éjszakát valóban egy pásztor sátrában töltötte. Mindnyájan hívták, tisztelje meg házukat, egyék náluk, de ő találomra egy csendes, szótlanul mosolygó pásztorra mutatott. Koromfekete, fényes haja, szakálla, bársonyos, sötét szeme volt az embernek, s annyi nyájasság sugárzott arcáról, hogy Mósze nem tudta, miért, szívből megsajnálta. Vállára téve karját, vele tartott a legelőjére, betért a sátrába.

Ez a fiatal férfiú tanítványa volt Jethrónak, s az egyik gyülekezet feje.

Szefóra is ott volt a tömegben. Kezét szívére nyomva, hol elszoruló torokkal, hol ujjongva nézte végig az eseményeket. Az ének alatt nem tudta levenni sötétkék, zöldesen erezett szemét az idegenről. Szíve kitárult, könnyei kigördültek, az áhítat révületében is látta a sugárzó férfiarcot, az elviselhetetlen tűzben ragyogó, sötét szempárt. Soha így meg nem telt magasztos érzésekkel, mint ezen a csodálatos alkonyaton. Mintha égi fény áramlott volna az idegenre, mintha a fény kiáradt volna az egész népre, őrá is. Táncolni szeretett volna boldogságában, futni és énekelni, tapsolni, kacagni, megölelni mindenkit, azokat a gonoszokat is, akik olyan durván bántak velük, s gyalázatosságra akarták kényszeríteni... Mert nélkülük nem történt volna, ami történt, ez a férfiú nem mutatta volna meg hatalmát, s nem fürdette volna meg őket az égi ragyogás sugaraiban. Énekelni, táncolni, kacagni, tapsolni, mindenkit megölelni... vagy elbújni a szobája sarkában, leborulni a földre, és sírni, sírni boldogan.

Még ott álldogált a tömegben, hogy mennél tovább lehessen az idegen férfiú közelében - no, meg a nép sem mozdult. Sok asszony szerette volna megsimogatni az ismeretlen ruháját, néhány állapotos nő merőn bámulta, mások ölbeli gyermeküket emelték magasra, hogy ő is lássa. Szefóra minden szóra figyelt. Hallotta a fekete pásztor kérdését, amit az idegenhez intézett:

- Ki vagy, és honnan jöttél, uram?

- Egyiptomi vagyok - felelte az idegen igen halkan. - De most menjünk.

Elindultak, sokan kísérték őket. Szefóra utánuk nézett, sóhajtott, majd két szolgája s néhány nő kíséretében szamárra ült, ő is hazafelé indult. Végtelenül sajnálta, hogy nem az ő fedelük alatt pihen meg az egyiptomi, nem ő teszi elébe a kenyeret, a gyümölcsöt meg a sört. Legutóbb különösen kitűnő sört főzött, igen szép narancsokat válogatott. Elképzelte, hogyan ülne az egyiptomi a lámpa fényében, hogyan tördelné erős, barna ujjaival a kenyeret, enné a húst - mert levágatna egy gödölyét a kedvéért! -, s ő, Szefóra adná a kezébe a hámozott narancsot. Azt is látta képzeletében, milyen nyájas, csendes szóval beszélgetne atyjával az idegen, azokkal a meghatóan gyámoltalan, mégis oly eleven szavakkal, amiket zengőn énekelt ma este. S hogy simogatná rövid, puha szakállát, hogy pihentetné nagy, különös szemét hol egyikükön, hol másikukon, s mosolyogna szelíden... pedig oly vad és félelmes volt, hogy Szefóra egész teste megborzongott bele.

A két szolga lelkesen részletezte az egyiptomi viselkedését a küzdelemben. Meg-megálltak, mutogatták fogásait, ütéseit, hajladozásait. Ölre kapták egymást, vitatkoztak. Az asszonyok lassanként elváltak tőlük, másfelé, más tanyákra vezetett az útjuk, végül Szefóra mellett csak a két hangos szolga meg az öregasszony maradt, aki a házban félig cseléd, félig zsarnok módjára éldegélt Szefóra mellett. A néni elmerengett, két ujjával gyakran megfogta ráncos ajkát, széles arca gyermeki mosolyban fürdött. Szefóra el-elmaradozott tőlük, bámulta a látóhatár peremén vörösen kelő Holdat. Vajon az egyiptomi is a Holdat nézi? Talán megint énekel és imádkozik, mint napnyugtakor? Kinek a képét hordozza szívében? Kit hagyott Egyiptomban? Miért jött ide, hová megy? Ó, már érett férfiú, régóta házas, tán öt-hat asszonya is van... És Szefóra szíve úgy elfacsarodott erre a gondolatra, hogy alig tudott lélegzeni.

Az eseménynek azonnal híre futott az egész környéken. Akik jelen voltak - márpedig sokan voltak -, egyébről sem beszéltek, mint az egyiptomi idegenről, aki ellenállhatatlan erővel védelmezte meg a maroknyi kis nép jogait. De a rendreutasítottak is elismeréssel szóltak róla, mondván: "Hogyan is szálltunk volna szembe vele, hiszen isteni erő lakik a szívében!" Egyszersmind tisztelet támadt bennük a megvetett Reguél-nép iránt, tisztelet meg irigység is, hogy éppen az ő oldalán avatkozott be a rettenthetetlen férfiú, s nem a dicsőséges Atargat fiait tüntette ki pártfogásával. Hanem azért mégsem nehezteltek rá, inkább azon töprengtek, miként hódíthatnák meg a maguk számára. A főpap, Atargat papjainak feje, maga is úgy nyilatkozott, hogy az idegen nagy nyeresége volna a városnak, tán rabiánunak, azaz polgármesternek is megválasztanák, ha pedig nimgir, azaz várnagy lehetne belőle, a lehető legjobb kapcsolatot teremthetnék e révén a babili királyi Palotával mindnyájuk hasznára. De ezek álmok voltak, a "jó lenne" jegyében fogantak, az idegenről egyelőre nem tudtak semmit, csak amit láttak: egyiptomi öltözetét, félelmes erejét, s hogy szabad ember, tán éppen előkelő egyiptomi. Nagy tudományára csak következtettek: nem lehet valaki ilyen hatalmas, ha nem rendelkezik nagy tudománnyal.

Jethrónak a két szolga azonnal beszámolt, majd Seriktu, az öregasszony, végül maga Szefóra is. De ő csak akkor, mikor atyja már mindent megtudott a három zavarosan beszélő, előadását lelkes felkiáltásokkal s fohászokkal tarkító személytől. Szefóra nem szokott beszélni, ha atyja nem kérdezte, mégis meglepő volt, hogy ilyen fontos eseményről hallgat. Atyja lábánál ülve a tarka babiloni szőnyegen, olykor föl-fölpillantva rá, akadozva, szűkszavúan mondta el, hogyan támadtak rájuk a bálványisten imádói, hogyan hurcolták erőszakkal bálványaik elé az asszonyokat, öregeket - bizonyosan rá is sor került volna, mert saját férfiaik gyengéknek bizonyultak a védekezésben -, s hogyan termett köztük az idegen, mintha az Égből szállt volna alá. Néhány kurta szóval jellemezte bátorságát s erejét, de énekéről, imádságáról egyáltalán nem szólt. Csak lehajtotta a fejét, atyja térdét simogatta, torka elszorult. Jethro hiába várta az elbeszélés folytatását, ujjával megfogta a leány állát, arcát maga felé fordította, s hosszan a nagy, tág, kék szempárba nézett.

- Megitatta az idegen a nyájat az Élet Vizével? - kérdezte csöndesen.

Szefóra bólintott. Szemét elöntötte a könny. Szemérmesen lehajtotta fejét, s megint hallgatott. Mikor azonban munkájába fogott, hallgatásával szemben feltűnő volt a szokottnál is vidámabb éneke. Azt az altatódalt énekelte többször is, amit dajkája - s az anyja is - énekelt fölötte gyermekkorában. A dajka nem volt más, mint Seriktu, vagyis Ajándék, az öregasszony, akit Jethro ajándékba kapott Dusratta királytól, mikor még előkelő hivatalt töltött be palotájában. Az öregasszony reszelős hangon énekelt a leánnyal együtt. Gyakran énekeltek így munka közben, ha különösen emelkedett hangulatban volt az öreg dajka is.

Aznap, vagyis a Mósze megjelenését követő napon, Jethrót éppen fölkeresték tanítványai és "pásztorai", hogy beszámoljanak a történtekről, s tanácsait meghallgassák. Az ilyen megbeszélések ünnepélyesen szoktak lefolyni. Jethro felöltötte legszebb ruháját, saruját, fejére fehér kendőt borított, homlokát ezüstzsinórral kötötte körül. Szakállába néhány nagy szemű gyöngyöt font. Nyakába akasztotta vékony aranyláncon függő pecséthengerét, amit két ágaskodó kecskebak s középütt az Élet Fájának finoman cizellált képe díszített, ujjaira gyűrűket húzott. Fülét két nagy aranykarika ékesítette. Legszebb, legméltóságosabb azonban a babiloni köpönyeg volt, bíborkék, bíborvörös, arany-, ezüstszövéssel, nehéz brokátból. Ezt a drága, ritka köpönyeget is királyától kapta Jethro, ebben díszelgett az egyiptomi palotában is mint követ. Az öreg, ősz Jethro olyan volt, mint egy fejedelem. Háza előtt ült szépen faragott székében, egy vén fügefa alatt, mert a bölcsek és a királyok szívesen ültek az élet s a szellemi termékenység e gyönyörű jelképének árnyékában.

Tanítványai a fűbe telepedtek körülötte, maguk alá húzták lábszárukat, térdüket átkulcsolták, s türelemmel vártak sorukra, mikor életkoruk vagy a kérdezés rendjében szólhattak. Voltak köztük finoman öltözöttek meg szegényesek, fiatalok meg élemedettek, fekete- meg barnaszakállúak, soványak meg vaskosak. Ott ült Dugazida, Ur-Szammu fia is, a koromfekete, sovány pásztor, aki vendégül látta sátrában Mószét.

Sorra elmondták tapasztalataikat, véleményüket. Mindnyájan megegyeztek abban, hogy az idegen sokat kockáztatott, mert emberhalál is eshetett volna, s azt a törvény kegyetlenül bünteti. Isten, szerencsére, megóvta az idegent ettől, de a maga ügyessége is, mert úgy küzdött, hogy senkinek sem tört ki még a foga sem, az ütések nyomai pedig néhány nap múlva eltűnnek. Ezután előadták, hogyan s mit énekelt az idegen, s mennyire megragadta az egész népet az eddig sohasem hallott ének. Bizony, szem nem maradt szárazon. Többen pedig azt is látták, hogy a nemes férfiú szinte ujjaival ragadta meg, gyűjtötte össze a Nap sugarait, s árasztotta szét az egész gyülekezetre. Ezt leginkább a nők, az öregek meg a gyermekek látták saját szemükkel, azonban nincs benne semmi lehetetlen, hiszen az idegen varázserejében s tudományában nem lehet kételkedni. Már az maga, hogy teljesen egyedül, gyalog, fegyvertelenül járja be a világot, mutatja, senkitől, semmitől sem kell félnie, még az oroszlán is meghátrál előle.

Miután mindezt megbeszélték, Dugazidára került sor. Halk beszédű, nyájas, zengő szavú ember volt a pásztor. Jól megformálta mondatait, nem szólt semmi fölöslegeset. Az idegen, mondta, megtisztelte silány sátorát látogatásával. Nála evett, mégpedig juhsajtot, datolyát. Tejet ivott rá. Ő le akart vágni egy bárányt, hogy felesége elkészítse a vendég számára, de Uszirszafi nem engedte. Uszirszafinak hívják ugyanis az egyiptomit. Elmondta, hogy megfordult Ugaritban, társalkodott El-Melek főpappal, a kiváló tudóssal, útjának célja pedig olyan békés helyet találni e világban, ahol csendesen meghúzódva tökéletesítheti magát Isten ismeretében, hasznára lehet embertársainak, munkájával megszolgálhatja élelmét. Azt is mondta az idegen, hogy Jethro őnagyságáról hallott már régebben mint ifjú legényke otthon, Egyiptomban. Az iránta táplált tisztelet sohasem hunyt ki szívében, éppen ezért igyekezett oda, ahol a Mester igazsága és bölcsessége öntözi a földet e sivár, egyre jobban kiszikkadó, egyre meddőbbé váló korban. Élete legfőbb vágya, hogy személyesen is leborulhasson a tiszteletre méltó Mester előtt, bemutathassa hódolatát, sőt, ha megengedné, lábához ülve hallgassa tanításait, mint tanítványai közt a legszerényebb. Ámde, mondotta Uszirszafi, nem kíván tolakodni, inkább a sorsra s Isten akaratára bízza a találkozást. A Mester saját akaratából szólítsa őt, ha kívánja, de fiúi alázattal megnyugszik abban is, ha nem fordítja felé orcáját, mert akkor az úgy lesz jó. Étkezés után az idegen távolabb ment a sátortól, s egy dombocskán kitárt karral, énekelve imádkozott. Majd a földre borult, s olyan volt, mintha meghalt volna. Végezvén ájtatosságával, lefeküdtek. Ő, Dugazida restellte, hogy csak egy gyékényszőnyeget meg egy durva takarót adhatott neki éjszakára - egyáltalán restellte rossz bőrből tákolt sátrát és szegényes berendezését -, Uszirszafi azonban mosolygott, békén lefeküdt, s egész éjjel mozdulatlanul aludt. Hajnalban különös testgyakorlatokat végzett: karját-lábát a legmeglepőbb hajlékonysággal mozgatta, áthajlította a feje fölött, míg lábujjai a talajt érintették, előrehajolt ültében, s homlokával érintette a lábát, meg más efféléket művelt. Még a feje tetejére is állt, magasra nyújtva összetett lábait. De nem mondhat el mindent részletesen, mert összekeverné. Csak azt említi még meg, hogy maga alá szedve lábszárát, hosszan, egyenletesen szívta be, s bocsátotta ki orrán a levegőt, bizonyára mágikus erőkkel töltekezett. Fürdött is, mikor a nyájat legelőre terelték - mert szívesen segített neki, Dugazidának, noha tiltakozott, s megint nagyon restellte magát. Olyan nyájas volt, hogy még a feleségével is szóba állt, a hitvány asszonnyal, kikérdezte minden elképzelhető módon, a gyerekeket maga elé állította, megsimogatta, sajnálta, hogy nem adhat semmit. Ugyanis, hogy el ne feledje, szó szoros értelmében semmije, még egy pecséthengere sincs, a legolcsóbb fajtából. Így jár a világban...

Dugazida elbeszélését egy szó, egy pisszenés nélkül hallgatták. Jethro előrehajolva figyelt, szemét be-behunyta, gyűrűs ujjai gyöngyöktől ékes, ősz szakállában játszottak. Nemcsak testi fülével figyelt Dugazida szavaira, hanem a lelkivel is. És mikor behunyta a szemét, lelki szemével akarta látni a különös férfiút, mégpedig a szívét, a máját, a veséjét.

A ház küszöbén Szefóra ült, magasra húzott térddel, lábszárára vont ruhában. Félrehajtotta fejét, szemét ő is behunyta, keze ölében pihent. Mellette a vén cseléd és dajka: Seriktu állt terjedelmesen, összefonva kezét a hasán, ahogy illett. A nők nem vehettek részt a férfiak megbeszélésein, de azt nem tilthatta meg nekik senki, hogy távolabbról hallgassák őket, némi tudományt böngésszenek össze, ami éppen a kezük ügyébe akadt. Úgyis elmennek dolgukra, ha unják, mert nem értik.

Ezt azonban, amiről most szó volt, értették, s nagyon is nem unták. A leány szíve repesve kitárult, mikor hallotta, hogy az idegen kívánkozik atyja társasága után, tanítványává szeretne szegődni. Ujjongott örömében, mikor Dugazida arról beszélt, milyen nyájas, jámbor, szíves ember az idegen, szóba állt az asszonnyal is, pedig Szefóra ismerte azt az asszonyt, tudta, milyen plengyuha, rendetlen, lompos nő s milyen tűrhetetlenül ostoba. Az is megragadta Szefóra figyelmét, hogy Uszirszafi segített Dugazidának a nyáj terelésében. Hát még mikor hallotta, hogy ifjúkora óta tisztelettel gondol atyjára, éppen a világnak ebben a zugában szeretne élni! Hoj, hiszen akkor itt akar lenni mindörökre! Nem vágyik sem magas hivatalba, sem hadvezéri céljai nincsenek, vagyont sem hajhász... Az Ég küldötte ő, azonnal látta, fölismerte! Most már atyjától függ minden. Hiszen Dugazida egy szót sem szólt olyasmiről, hogy Uszirszafinak már van felesége, családja. Sőt nyomatékosan hangoztatta teljes magánosságát.

Ekkor Jethro kiegyenesedett székén, kezét levette szakálláról, szemét körülhordozta a férfiakon, s némileg csodálkozva kérdezte:

- De hát miért nem hívtátok azonnal ide? Dugazida, Ur-Szummu fia, még ma vezesd hozzám.

Szefóra csaknem hangosan fölkiáltott. Mindkét kezét a szívére nyomta, fölugrott a küszöbről, s gyorsan szobájába menekült. Ott ágyára vetette magát, nevetett és sírt, anyját emlegette suttogó szóval, majd hirtelen megragadta a nyakában függő Labartu-érmet, e gonosz démon agyagba vésett s kiégetett képét, megcsókolta, ujja hegyével simogatta, hangosan fohászkodott:

- Légy kegyes, el ne rontsd! Légy kegyes, drága, kedves, jóságos Labartu, el ne rontsd! Naponta háromszor megcsókollak, reggel, délben meg este, szeretettel gondolok rád, csak el ne rontsd. Ugye, nem rontod el? - újra meg újra ajkához emelte az érmet.

Mikor megnyugodott, lázasan fogott munkájához. Kecskegödölyét öletett. Gerincét, fejét mártásban készítette el. Narancsot, datolyát válogatott egy szépen font kosárba, fügelevelekkel ékesítette. Almás lepényt sütött, meg édes mézes pépet datolya, szárított szőlő, mandula, méz, tejszín keverékéből. Sört merített a ház legszebb edényébe, gondosan megszűrte. Ezüstből való szívópipákat vett elő, ragyogóra fényesítette. Minden edényt, tálat, serleget kiválogatott, amire szükség lesz az első vendégeléskor, olyanokat, amiket anyja halála óta nehéz ládákban őriztek mint családi kincseket. Szolgákkal, szolgálókkal szigorú takarítást rendezett, tekintetét nem kerülte el egyetlen pókháló sem. A pókokat ujja közé fogva kivitte a szabadba. A legszebb, legdrágább babiloni szőnyegeket terítette le, a falakat is teleaggatta velük. Régi arany- meg alabástrom-vázákat helyezett el a szobákban. Elkészítette a vendég szobáját is, ágyát megvetette, szép szőnyeggel letakarta. Az asztalra virágot tett, mellé vizeskorsót s egy aranytálacskát csemegék számára, ha éjszaka megkívánná az idegen. Végezetül ruhái között válogatott nagy gonddal. Ékszereit bírálta. De aztán úgy döntött vakmerően és izgatottan, hogy egészen egyszerű, piros csíkos, hosszú ruháját ölti magára, ezüstövvel övezi, az ékszerek közül pedig megelégszik egy-egy kettős fülkarikával, egy karkötővel meg egy bokapereccel. Világosbarna haját azonban megmosta esővízben nátronszappannal, s vadonatúj sárga sarut emelt ki a cipők és szandálok közül.

Jethro mindezt elégedetten látta. Maga is nagyra becsülte ismeretlen vendégét, s úgy akarta fogadni, ahogy ilyen rendkívüli férfiút illik. Szokatlanul nyugtalan volt ő is. Minduntalan megkérdezte leányát, rendben van-e minden. Még arra is parancsot adott, hogy egy korsó lepecsételt bort hozzanak a pincéből, ő maga többször elővette legrégibb, legféltettebb tekercseit, rakosgatta őket, s azon töprengett, milyen tárgyakat válasszon a beszélgetésre, hogy mennél hamarabb a lényeges kérdésekhez jussanak.

Alkonyat felé aztán megjelent a távolban egy szamárháton léptető férfiú, fehér kendővel a fején meg a vállán. Maga Dugazida haladt mellette gyalog, bottal a kezében, mintha szolgája lett volna. Uszirszafi egyenesen, könnyedén ült a jól megtermett, szürke szamár farán, kendője lobogott a szellőben, arca nyájasan, de komolyan tekintett a ház felé. Semmisem volt nála, még egy vessző sem, amivel uralkodhatott volna a puszták állatán, pedig baráti viszonyt tart fönn a gonosz lelkekkel.

Ekkor ünnepélyes jelenet következett: a vendég fogadásának jelenete. Nem azért vésődött feledhetetlenül mindnyájuk lelkébe, mintha nem mindig így történt volna ősidők óta. Hanem mert vannak apró események, amiknek jelentősége egyszeriben megnő, jelképessé válik. A vörös alkonyatban, az ütött-vert, de előkelő ház udvarán, a vén szikomorfa alatt történelmi súlya volt minden mozzanatnak. Először a két nagy kutya rohant nagy csaholással az idegen felé, nyúlánk, sárga szőrű kutyák, a fajtájukat nem tudom megmondani, hasonlítottak a mi angol vizslánkhoz, bár erősebbek voltak. Bátran törtek a betolakodóra, mert ismerték határaikat. A szamár megállt, előrebillentette figyelmező, hosszú fülét, s a kutyák felé fújt. Ekkor azok megismerték őt meg a gazdáját, Dugazidát is, az ugatást tehát abbahagyták.

- Ej, ti kutya kutyák, nem szégyenlitek magatokat? - dorgálta a két házőrzőt Dugazida.

Ő pedig, a vendég, leszállt a szamárról, hogy gyalog közeledjék a házhoz, ahogy illik. Ugyanekkor Jethro méltóságteljesen kilépett a ház ajtaján, s öt lépést tett a jövevény felé. Ugyancsak ötlépésnyire közelítette meg őt Uszirszafi is, akkor egyiptomi módon mélyen meghajolt, kitárta mindkét karját. Ilyen helyzetben maradt, míg Jethro is meghajolt előtte, nem kitárt karral ugyan, hanem itteni szokás szerint, jobbjával érintve mellét, ajkát és homlokát. Most az idegen is megtette ezt a három szép mozdulatot, s nehézkes akkád-héber-foinik keveréknyelven így szólt:

- Tisztelettel és alázattal közeledik hozzád a Fiú, mint atyjához, akinek nevét már gyermekkorában ismerte, s azóta őrizte szívében.

- Jöjj, testvérem és barátom - mondta kedvesen az öreg. - Házam a házad, kenyerem a kenyered, italom az italod. Hallottam, milyen bátorsággal védelmezted leányaimat s nyájaimat, s hogy itattad meg az Élet Vizével.

Megölelte, kétfelől megcsókolta Uszirszafit.

Mikor ez a jelenet történt, a tágas udvaron körben álltak a ház bizalmas szolgái, elsősorban egy udvarmesterféle, testes, öreg, tiszteletre méltó férfi, a gazdaság vezetésével megbízott fiatal, nyúlánk ember meg a pásztorok felügyelője s számoltatója. De mások is. Az ajtóban szerényen meghúzódott a leány, Szefóra s az öregasszony, Seriktu. Nem lehet tudni, melyikük volt kíváncsibb, bizonyos azonban, hogy Szefóra végtelen boldogságot érzett, mikor teljesülni látta titkos óhaját, méghozzá ilyen hamar. A vendég érkezése szinte másvilágian hihetetlennek, álomszerűnek tetszett: az alkonyati Ég hátterén fölmagasodó férfiú fehér kendőinek fényében s a vörös sugarak ragyogásában, mellette Dugazida sovány, fekete alakja, ugyancsak fehér kendővel a fején, térdig érő, barna pásztorruhában, kezében hosszú botjával. A fényben fürdő szamár, a farkukat csóváló, de gyanakvó kutyák... Majd Uszirszafi egyszerű, biztos mozdulatai, tökéletes viselkedése, szépen zengő, bár hibás beszéde... s végezetül a díszes szövésű babiloni köpönyegben lépkedő atya méltóságteljes nyájassága. S ki hinné, megöleli, s meg is csókolja a jövevényt! Szefóra lélegzete elakadt. Úgy érezte, el van veszve, noha éppen most találta meg önmagát.

Nem illett, hogy ő is a jövevény elé álljon, szóba ereszkedjék vele, szemérmetlenül mutogassa magát. Csupán az ajtóból nézhette, s jó volt így, mert aligha tudott volna uralkodni lángoló csodálatán, pirulásán, szívének boldog dobogásán. Az ő dolga az volt, hogy minden tökéletes rendben, szertartásosan folyjék le ezután. Dugazida váltott néhány szót Mesterével, elköszönt tőle meg az idegentől. Ezután az örvendező kutyák kíséretében szamarához ment, s elindult, mert hosszú út állt előtte. Jethro s a vendég pedig a házba lépett. Szefóra az ajtó résén figyelte, hogyan áll meg a lámpa fényében, tekint körül, s csodálkozik a szoba szépségén, a vázákban illatozó virágokon. Arca milyen nyugodt, milyen kedves, milyen bűvölő nagy, sötét szeme, milyen tökéletesek a mozdulatai. Seriktu lábmosóvizet, kendőt, olajat vitt a szobába, s a jövevény elé térdelve olyan remegő kézzel mosta meg a lábát, olyan gyöngéden kente meg olajjal nemcsak a lábát, hanem a vállát-mellét-hátát is, mintha az élete függött volna minden mozdulatától. Az idegen nyájasan megköszönte a buzgó szolgálatot, Seriktu pedig mélyen meghajolt, s úgy hátrált ki a szobából, mint egy alvajáró. Szefóra visszafojtott lélegzettel leste, vajon nem követ-e el valami ügyetlenséget. Mert királyi személyt látott a jövevényben. Szerette volna, ha a kedves, régi ház egy csapásra fényes palotává bővülne, márványos, mozaikos, oszlopos, emeletes palotává, vízvezetékkel, rácsos ablakokkal, a kapu két oldalán szárnyas, emberarcú, bikatestű kerubokkal. Vajon Uszirszafi jól fogja-e magát érezni ebben az egyszerű házban?

Jól érezte magát, ezt a leány megnyugvással látta. Nem is látta, mert olyan tanult, jól nevelt, fegyelmezett férfi, mint Uszirszafi, egy ajakrándítással sem árulta volna el kelletlenségét, hanem érezte. Nyugalom, elégedettség sugárzott a vendégből még a falakon keresztül is. Az egész ház megtelt jelenlétének megnyugtató örömével. Mintha valaki hazaérkezett volna, aki mindig a házhoz tartozott.

A leány izgatottan rendelkezett. Míg a konyha nyitott tűzhelyénél szigorúan állt őrt az ételek mellett, dirigálta a szolgálókat - négyen voltak -, ízlelt meg mindent, s helyezett gondosan tálra, Seriktu kézmosóvizet vitt, leste, mikor végeznek a férfiak imádságukkal, telepednek asztal mellé a szőnyegre. Mikor átestek az első kérdéseken, feleleteken, amiket a szertartás megkíván, apró sózott halat vitt első fogásként, majd tojást savanykás lében, utána a gyönyörűen sütött, mártással leöntött báránygerincet-fejet ajánlotta föl, de mint Egyiptomban járt ember, tartózkodott attól, hogy a bárányszemeket, az itteni csemegét, odanyújtsa neki a tenyerén. (Ettől az egyiptomiak iszonyodtak.) Rendben folyt le tehát minden. A vendég jóízűen, bár keveset evett, ujjait úgy használta, hogy alig lettek zsírosak, szakállára egy morzsát sem ejtett. Némi bort is ivott. Inkább sörrel oltotta szomjúságát. Az ezüstpipát nem úgy dugta a tálba, hogy előbb elkavarta volna a sör felületét, tudta, ebben a házban gondosan megszűrik a sört. Ellenben annál buzgóbban fogyasztotta Szefóra remekét, az almás lepényt meg a mirszut, a tejszínes gyümölcspépet, majd az ugyancsak Szefóra által hámozott narancsot. A sárga, illatos héj mint virágszirom övezte a gyümölcsöt, s ez szemlátomást tetszett a vendégnek. Szefóra a konyhán részletesen kikérdezte dajkáját mindenről, s az öregasszony mondta is kérdezés nélkül, suttogva, ajkát ujjaival törölgetve. Még arról is beszámolt, hogy a vendég udvariasan, de halkan böfögött, jelezvén, mennyire kedvére volt a lakoma.

A Hold a széles látóhatár fölött lebegett. Sakálüvöltés, bagolyvijjogás hallatszott a tájon. A ház téres udvarán terefere, vitatkozás, kutyaugatás közben érkeztek a megrakott szamarak, tevék, a raktáros számba vette a beszállított gyapjút, húst, datolyát, fügét, mindenféle terméket. Jethro meg Uszirszafi pedig a háztetőre ment, hogy élvezze az esti hűvös levegőt s a Hold szépségét. Ekkor már megjelenhetett a leány is a vendég előtt. Uszirszafi a holdfényben egy nem magas, könnyed mozgású, izmos nőalakot látott, lábikráig csíkos ruhával fedett, hajlékony leányt, akinek arca különösen ragyogott a Hold fényében, szeme pedig feketének látszott, s úgy égett, mint a parázs. Lebontott haját ezüstszalag kötötte körül, fülében kettős kis aranykarikák rezegtek, csuklóján, bokáján egy-egy karkötő csillogott, lábán könnyű sarut viselt. Némán hajolt meg a leány a vendég előtt csaknem a földig, mélyebben, mint szokás, mindkét kezét keresztbe tette domború mellén, majd szerényen félrevonult a tető egyik sarkába, s ruháját a lábára húzva figyelmesen üldögélt. A férfiak előtt sörösedény állt, körülöttük néhány nagy cserépbe ültetett fiatal pálma meg virágtő illatozott. A Hold felhőfoszlányok körül bujkált, hol erős ezüstfénybe borította Jethro s a leány arcát, hol homályba vonta. Öröm, békesség, elégedettség lebegett az egész házon.

Jethro meg vendége túl voltak az első fontos kérdéseken. Étkezés után a házigazda már futólag megmutatta néhány értékes tekercsét, gyöngéden emelve ki a ládából, bontva ki burkolatukból, megcsókolva, majd lecsavarva az ezüstpálcáról, ami a rongálódástól óvta őket. Persze, szó sem lehetett róla, hogy most rögtön tanulmányozásukba bocsátkozzanak, ez majd az elkövetkező napok, hónapok élvezete lesz. De Jethro máris jelezte, hogy egyiptomi tartózkodásának hosszú évei során nem egy kiváló tudóssal, beavatott pappal kötött barátságot. Különös tisztelettel szólt az egyiptomi tudományról, főképp a matematikáról, aritmetikáról, orvostudományról, csillagászatról. Megértette s viszonozta Mósze titkos jelét, amivel beavatottsága foka után érdeklődött, s áthajolt az asztalon, melegen megölelte a fiatal férfiút, most már valóságos és igazi testvérének nevezte a Szellemben fogant, meghamisíthatatlan, örökké tartó testvériség jegyében. Keze, ajka remegett, torka elszorult. Meghatottan mondogatta, sok jót várt Uszirszafitól a hallottak s történtek alapján, de, hogy éppen az, aki, álmodni sem merte.

- Tudom, testvérem és barátom - mondta fojtott hangon -, hogy útjaidat, tetteidet nem magad szabod meg, s nem a saját kedved szerint, hanem a feladatok, amire küldettél. Belenyugszom, ha holnap vagy akár ma este elbúcsúzol tőlem. Mert úgy kell lennie, ahogy jónak látod. Mégis örülnék, ha otthonodnak tekintenéd szegényes házamat, s mindig itt maradnál. Hallottam, szeretnél elvonulni a világ nyomorúságai, gonoszságai elől ebben a csendes sarokban, s csak Isten s az istenek ismeretével foglalkozni. Ha ez a kis zug alkalmas neked, maradj itt, amíg jólesik.

Ezeket a szavakat a szótlanul álldogáló Seriktu elmondta Szefórának, többször is elmondta, nehogy félreértés legyen. Hogy miért nevezte Jethro igazi és valódi testvérének, miért hajolt át az asztalkán, s ölelte meg vendégét, miért lett hirtelen olyan zavart, meghatott és alázatos, azt persze, nem mondhatta meg. És a leány sem tudhatta. Ám azt tudta, miért ad ő maga mélyről fakadt fohásszal hálát Reguélnak, a szeretet istenének, s miért simogatja, csókolgatja meg többször is a nyakában függő Labartu-érmet.

Késő éjszakáig ült a tetőn, hallgatta a férfiak beszélgetését, bámulta az illendőség határain belül az idegent. Mint égi tűz járta át egész testét-lelkét Uszirszafi egy-egy nyugodt pillantása, a sötét szempár lenyűgöző, mégis megnyugtató ereje. Hogy miről beszélgettek, Szefóra alig hallotta. Egyiptom katonai, gazdasági helyzetéről, Horemhab hadműveleteiről, Aziru terveiről, Hattiról meg Babilonról, Eknaton szomorú kudarcairól, betegségéről, Eyéről s a királyi Anyáról... Uszirszafi önmagáról nem mondott semmit. Sem arról, kik az atyái, milyen hivatalt töltött be Egyiptomban, miért hagyta el hazáját, mik a tervei. Szefórát bántotta is, hogy atyja semmit sem kérdez, viszont jólesett neki a vendég szerénysége. De, bár semmit sem tudott meg személyéről, azt bizonyosan tudta, hogy egyetlen intésére akárhová követné egy szál ruhában, ahogy most van, habozás, aggodalom nélkül. És végtelenül hálás volt atyja, sorsa, istene iránt, hogy mindeddig nem adták férjhez, pedig előkelő férfiak kérték már, s kitűnő szerződéseket ajánlottak. Nem, neki várnia kellett erre a mai napra... s ha vágyai nem teljesülhetnének, úgy is jó volna, hiszen testestül-lelkestül az övé, az Ég küldöttéé. Tudta azonban, hogy teljesülni fognak.

Késő este boldogan aludt el szobájában, mert egy másik szobában Uszirszafi alszik a szép kis bronzlámpa fényében, mellette mirszu illatozik aranytányéron, s egy kancsó narancslé, ha megkívánná. Ő készítette, s dajkája szerint különösen ízlett neki. Szefóra hunyt szemmel álmodozott az utóbbi két nap eseményeiről, kereste bennük a sors ujjmutatásait, újra meg újra maga elé idézte a vendég alakját, s így aludt el, észre sem véve a különbséget valóság meg álom között.

A sötétszürke macska a könyöke puha hajtásában feküdt és dorombolt.

Mi az ünnep?

Amikor az anyagi világ sűrű szövevénye megnyílik, s átragyog rajta a másvilág fénye, mint felhők közül a Nap. Gondoljunk a hajnalra. Még ködös szürkületben pihen a táj, a fák mozdulatlanok, a harmatos fű borzong, ember-állat nem mutatkozik, kihaltnak látszik az élet. De már várakozás feszül a levegőben. Hangtalan zengés jelzi az elkövetkező eseményt. Hosszú, keskeny felhők úsznak a látóhatár fölött, acélszürkék, halottak, de már sejteni lehet peremükön a közelgő fény érintését. Akkor piros sugárzás tűnik föl a távolban, a felhők lebegővé válnak, a fák kinyújtóztatják dermedt ágaikat, leveleik remegnek. Mikor pedig fölbukkan a Nap óriási korongja, s forogva száll föl a sötét föld peremén, ragyogása egyszerre elönti az egész természetet, a felhők átlátszó piros fátyolokként szakadoznak szét. Majd a hosszan zengő, vörös sugarak egyre élesednek, tisztulnak, vörösarannyá válnak, később, szinte pillanatok alatt, vakító arannyá, aztán megzendül a fény minden ereje, a ragyogás teljessé lesz - ez ünnepi pillanat. A világ kibontakozik ólomszerű anyagiságából, s vakító, sugárzó fénnyé változik.

Ünnep, mikor a lenyugvó Nap utoljára pillant végig a földön, sugarait szétküllőzi az égboltozat közepéig, vörösbe, aranyba, zöldbe, sötétviolába meríti a felhőket, fényének zengése egyre halkul, egyre szelídül, míg egyszer csak elnémul teljesen, s az esti szürkületben fölcsillannak az első csillagok.

Ünnep, mikor egy bezárt szobában a földi kín jajgatása elhallgat, s fölsír az újszülött gyermek első szava. Ünnep, mikor az anya, túl lévén a szenvedéseken, révült boldogságban emeli keblére a csecsemőt, arca gyönyörűségtől sugárzik, ujja gyengéden simítja meg a kopasz kis fejet, a ráncos arcocskát, miközben a gyámoltalan kis lény a szopás első cuppogó mozdulatait végzi. Ünnep, mikor két egymást szerető ember, legény meg leány, először öleli, csókolja meg egymást. Amikor legszebb ruhájába öltözve örök hűséget esküszik egymásnak. Amikor, elszakadva az emberektől s a mindennapok gondjától, a fiatal asszony először oldja meg ruháit, mint aki bűvölő fürdőbe lép, hogy újjászülessen benne, s más emberként szálljon ki belőle. Ünnep, mikor az ember búcsút int fáradt szeme pillantásával az életnek, s örökre behunyja, ágya szélén pedig egy asszony ül, fogja hidegülő kezét, pillantása megrendülten pihen a távozó arcán, biztatja is, siratja is, majd gyengéden lezárja a kialvó szemet, amilyen gyöngéden újszülött gyermekét simogatta. Ünnep, mikor a sír szélén utolsó köszöntést mondunk a lassan lemerülő koporsó után, s fölhangzik a monoton imádság, a komor ének.

Ünnep, mikor a paraszt a kaszáját első ízben vágja a zizegő gabonába. Mikor az érett szőlő első fürtjét metszi le a gazda az őszi fényben fürdő hegyoldalon. Mikor az első új kenyér, az első korsó bor megjelenik a fehérrel terített asztalon. Mikor az első vadat ejti el a vadász az esztendőben. Mikor váratlanul megérkezik a régen látott jó barát, rokon, házastárs. Mikor a zenekar befejezi a hangszerek hangolását, csend támad, s fölzendül egy Istenben elmerült lélek szava. Mikor a templomban megcsendülnek a csengettyűk, megkondulnak a harangok, s a tömeg felujjong: "Föltámadt Krisztus e napon!" Mikor zászlók, kürtök és riadó "éljenek" köszöntenek egy győzelmet, ami megmentette a várost az ellenség pusztításától. Mikor a rab, hosszú sanyargattatás után, először lép ki a szabadba. Mikor a fogságba hurcolt katona ismét átlépi hazája határát, faluja templomtornyát megpillantja, megzörgeti az ablakot, s mint a figyelő vad, füleli az ajtóhoz siető lépéseket. Mikor a hajó megérkezik a kikötőbe, s az utas előtt egyszerre kibontakozik a város, amit először lát életében. Mikor a hajó elszakad a parttól, életünk egy része a semmibe merül, s csobogva siklunk a végtelenségbe valami új, valami rejtelmes felé. Mikor egy rég óhajtott könyvet a kezünkbe veszünk, kinyitjuk, megtapogatjuk, meg is szagoljuk, s mohó szemünk kapásból fogdossa össze az első magasztos szavakat...

És még mi minden ünnep!

Valaha, a paradicsomi létben, ünnep volt az ember minden napja, minden perce, hiszen az örökkévalóságban élt, együtt az Istennel. Ahogy süllyedt az ember, váltak ünnepei egyre ritkábbakká, egyre üresebbekké.

Mert az ünnep: kiemelkedés, fölszárnyalás az alantasból, a térből és az időből, az életből - a létbe. Abbahagyása minden tevékenységnek, magunkba fordulás, megtisztulás, szellemivé válás. Az ünnep: a szabadság. Megszabadulás minden nyűgtől. S ha ebből szabadulunk, éppen az az ünnep. Nem vigasság, zabálás, ivás, tombolás az ünnep, nem csinnadratta, nem. Hiszen ha így volna, nem volnának komor, szomorú, de mégis fölemelő ünnepek. Az ünnep: csend. Megállás. Elmerülés az időtlenségben. Hangtalan ujjongás, néma zokogás. Mosoly a könnyek között. Könny a mosolyban. Ahogy a fölkelő, a lenyugvó Nap ragyog át a felhők résén. Az ünnep az a pillanat, mikor álomnak érezzük a valóságot. És valóságnak azt, ami láthatatlan, megfoghatatlan.

Ilyenféle ünnep volt az az este, mikor Mósze-Uszirszafi megérkezett Jethro-Reguél házába, először evett asztalánál, először aludt a födele alatt. S mert mindnyájan készek s képesek voltak ünnepelni, az élet mozzanataiban a lét ragyogását látni, mert nyitott volt a szívük és tiszta, s mindig kitárva várta az anyagin átsugárzó Nap fényét, ünnepük teljes volt. Kiáradt az egész házra, az egész környékre. Bizonyosak lehetünk benne, hogy a régi ház megújult, a háznép szebben járt, könnyebben végezte dolgát, nyájasabban mosolygott, a szemek tisztábban ragyogtak. Még az állatok, a fák is teljesebben éltek, a virágok is illatozóbbak voltak, az Ég tágasabb, a Hold s a csillagok fényesebbek.

Jethro is ünnepnek érezte Uszirszafi megjelenését. Nemcsak mert minden vendég Isten küldötte, hanem mert ez a vendég különös, rendkívüli követ volt, valóságos angyal emberi alakban. Már a fölbukkanása is ezt mutatta. És vaknak kellett volna lennie, ha nem látja meg az idegen minden mozdulatában, pillantásában, szavában a legmagasabb fokú beavatottság jeleit. Mikor aztán Mósze később elmondta, hogy kicsoda, egyáltalában nem lepődött meg. Most már emlékezett arra a régi eseményre, mikor egy kisfiú nagyatyjának, a királynak karján ülve önfeledten játszott az aranynyakékkel, majd ártatlan mozdulattal fejére tette a kettős tiarát. Igen, emlékezett a gyermekre, hogyan süllyedt füléig a kettős korona, hogyan tekintett körül büszkén, s hogy omlottak térdre a nők rémületükben. Arra is emlékezett, milyen gonosz jóslatokat mondtak az udvari méltóságok, hogy megölessék a gyermeket. Minderre tisztán emlékezett, fiatal férfi volt még akkor, jól elméjébe vésett mindent, ez a jelenet pedig különösen ünnepi volt. Feledhetetlen. Gyakran eszébe jutott azóta is, és elgondolkozott, vajon mi lett az akkori ártatlanul vakmerő, szép kisfiúból.

Most a házában tartózkodott mint meglett, erős férfiú, mint tudós és beavatott, mint hazátlan szegény, akinek semmije sincs. Mint királyi személy, aki egy szál ruhában, kitaposott saruban gyalog járja a világot, s ide is egy pásztor szamarán érkezett, mert amit ajándékba kapott, azt is ellopták tőle a puszta kóbor zsiványai.

Ünnepelte az idegent Seriktu, az öreg dajka is mindennap újra meg újra. Minden alkalommal bámulta a férfiú szépségét, s aztán rajongva beszélt róla Szefórának. Úgy mosta meg a lábát, kente meg olajjal, mintha egy istent ápolna. Mintha papnő volna, s Uszirszafi bálvány. Úgy is szolgálta ki az asztalnál. Figyelte a pillantását, a szeméből olvasott. Így viselkedtek a többi szolgák, szolgálók is. A kutyák nyomon követték, a macska az ölébe telepedett s dorombolt. Igen, a macska, egyiptomi szerzemény volt, Jethro hozta az őseit ajándékba, el is szaporodtak, ez a nagy, szürke kancamacska volt Szefóra kedvence.

A mindennapok rendje azonban helyreállt hamar. Uszirszafi sem ült tétlenül. Anélkül hogy megbeszélték volna, már másnap reggel szamárra ült, s nekivágott a szétszórt kis gyülekezetek meglátogatásának. Jethro bátran rábízta "leányait" és "nyájait", vajon kire bízhatta volna bátrabban. A puszták legeltető népe, a sátrak jámbor, de kemény fiai hódolattal s örömmel fogadták. Köréje gyülekeztek, kérdezték és hallgatták. Büszke volt, akit megtisztelt látogatásával. Az asszonyok elébe hordták gyermekeiket, hogy dicsekedjenek velük, s rájuk tegye a kezét. Betegek tódultak hozzá, gyógyulást reméltek még ruhája érintésétől is. A férfiak mindenről megfeledkezve ültek körülötte, szakállukat simogatták, figyelték minden szavát. Vitáikban, peres ügyeikben ítéletét kérték, döntésében megnyugodtak. Vallási hagyományaikat vele értelmeztették, végeérhetetlen ősi verseket mondtak, kifejtették kétségeiket. Csillagászati tudományukat vele gyarapíttatták. Emlékezetből citálták a törvényeket, amiket még az isteni Hammurápi vett az istenektől, s terjesztett el a földkerekségen. Istenek, istennők tevékenységét, természetét boncoltatták vele. Megható volt, hogyan törték konok fejüket azon a fogas kérdésen, vajon a Nap, a Hold meg a többi csillagok maguk az istenek-e vagy csupán megnyilvánulásaik. A fiatalok a bátorságát, erejét csodálták - már egész legendák keringtek az emlékezetes harc nagyságáról s Uszirszafi elképesztő küzdelméről! -, az öregek pedig, akik már túl voltak életük harcain, csalódásain, veszteségein, s napról napra, a nap minden órájában távolodtak az élettől, elméjének átható élességét bámulták, a finom és biztos megkülönböztetéseket, amikkel összekevert fogalmakat el tudott választani, szavak rejtett értelmét ki tudta hüvelyezni, a magvat föl tudta mutatni. Mindnyájan csodálták orvostudományát, nem gyógyszereinek tulajdonították a gyógyulást, hanem hathatós szavainak, az isteni erők ismeretének. És valljuk meg, igazuk is volt. Hiszen nem rejtett erők lappanganak-e a növényekben, ásványokban, nem azokat szabadítja-e föl az orvos? Ugyanakkor pedig nem a lélek titkos erőit is, hogy együttműködjenek a gyógyszerekével?

Így járt szamarával sátorról sátorra, nyájtól nyájra Uszirszafi, s tanított, amennyit e kíváncsi embereknek taníthatott, amennyit elméjük és rátermettségük megbírt. Amennyit javukra fordíthattak a tulajdon káruk nélkül. Óvatos volt és szűkszavú, ismerte a határokat, sohasem mondott semmit, amivel a maga hiúságát szolgálta volna. Nem, nem kérkedett. Kicsi akart lenni a kicsik között, s éppen ezért ismerték el nagyságát. Ezért bíztak benne.

Járt harmatos hajnalon, tikkasztó délben, hűvös alkonyaton. Aludt rossz bőrből készült sátrakban, ahol a nőket s gyermekeket csak egy szakadozott ponyva választotta el a férfiaktól, gyereksírás, kutyaugatás, sakálüvöltés, hollókárogás zavarta a csendet, a szél maró füstöt fújt a tető alá. A takarókban, gyékényekben bolha, tetű hemzsegett. Utazott szélviharban, mikor fellegekben szállt a fölkavart homok, s csikorgott a fogai közt, köpönyegét tépte a szél, szamara megvetette a lábát, s nem akart továbbmenni. Verte eső a téli évszakban, s le kellett szállnia szamaráról, hogy el ne kínozza a szegény állatot. Néha didergett a hidegtől - hiszen nem messze innen még a hó sem volt ismeretlen! -, máskor szédelgett a hőségtől, a Nap égő lávát zúdított rá. Táplálkozott juhsajttal, tejjel, rossz kenyérrel, hagymával - ennél többel-jobbal nem tudtak szolgálni a puszták gyermekei. Ivott zavaros sört, poshadt vizet. Gyakran beérte egy marék datolyával, néhány naranccsal. Végezte dolgát: ha csak egy hajszálnyira is, de föl akarta emelni az embereket földhözragadt állapotukból. Hiszen úgy vágytak erre, olyan áhítozva nyitották szemüket a magasabb valóságokra... s olyan nehéz volt elszakadniok a test makacs követelményeitől.

Mindig nyugodt volt, mindig ráért, mindig mosolygott. Mégis féltek tőle. Szeméből erő sugárzott, arca parancsoló volt, noha nem szokott parancsolni. Engedelmeskedtek parancs nélkül. Amit ő akart, kívánt: isteni szó volt, ő csak kimondta.

Így vándorolt, utazott néha napokig anélkül, hogy Jethro házában mutatkozott volna. Ám azért a jelenlétét mégis folyton érezték. Mikor pedig hazavetődött, s a lámpa fényében együtt üldögélt Jethróval, vagy a háztetőn hűsöltek csendes beszélgetés közben, mintha teljes lett volna a család. Szefóra is ott üldögélt a sarokban, lábára húzva ruháját, nagy, kék szemét meg-megpihentetve hol atyján, hol Uszirszafin. Éjjel-nappal el tudott volna üldögélni így merengve, el-elkapva a férfiak beszélgetéséből egy-két szót s beleszőve saját gondolataiba. Nemhogy megunta volna ezeket a csendes, szótlan merengéseket, hanem egyre csodálatosabbaknak érezte. Már úgy hozzá tartoztak életéhez, hogy csodálkozott: volt idő, mikor Uszirszafi nem élt köztük, mikor nem várta haza, nem gondoskodott ételéről, italáról, kényelméről... Hiszen mintha mindig a szívében hordta volna alakját, hangját, szemének ragyogását, járását-kelését, szokásait, onnan lépett volna ki, mint egy mindig volt kapcsolat megvalósulása. Igaz, a tudományát nem értette, de érezte. S ha valamitől rettegett, az az volt, hogy egy nap fölébred, s Uszirszafi nem lesz itt többé. Hogy egy nap leszáll az este, s Uszirszafi nem jön haza. Ez a félelem néha úgy a szívébe szorult, hogy zsibbadni érezte minden tagját, szeme előtt sötétbe borult a világ. Olykor fölriadt legmélyebb éjszakai álmából, s szinte megdermedt: Uszirszafi elment. Nincs a házban. Üres a szobája, érintetlen az ágya, érintetlen a mézes sütemény, a narancslé. Eltűnt, ahogy jött, semmit sem vive magával, hiszen semmije sem volt. Máskor, ha útravalót tarisznyázott neki, s Uszirszafi udvariasan megköszönve szamarára ült, elgondolta, hogy utoljára látja, elnyeli a pusztaság. Vagy valamelyik fényes város: Szippara, Babili, hiszen ott volna méltó helyen, a nagy tudósok, előkelő férfiak között. Lehetetlennek tartotta, hogy Uszirszafi nem vágyik el a régi házból, a tekercseit böngésző, magyarázó öregember s a tudatlan leány társaságából. Lehetetlennek, hogy akármelyik király ne fogadná szívesen udvarában, s ne bízna rá magas hivatalt. Ne ajándékozná meg a legszebb ruhákkal, ékszerekkel, s ne ültetné asztalához. Aztán mikor ismét megjött fáradtan, esőtől verve, homokkal borítva, szamarát a fügefa alá kormányozva, s leszállt, meghajolt, mintha hercegnő elé lépett volna, szívére futott a vér, majd arcába csapott, elöntötte a hőség, torka elfulladt. Mert ilyenkor újra megismétlődött az első este gyönyörű ünnepe, mikor Uszirszafi még idegen volt itt. Szefóra tudta, olyan ember ő, aki mindig úton van, hazája a széles, kerek föld, s éppen ezért nincs hazája. Nem köti semmi, senki.

Talán közönyös volt Uszirszafi Szefóra iránt? Ó, ha közönyös lett volna! A közöny ellen küzdeni lehet. A közönyt le lehet győzni. Uszirszafi azonban nem volt közönyös. Nagyon is kedves, nyájas, tapintatos, udvarias volt, olyan udvarias, ahogy nők iránt nem szoktak viseltetni a férfiak, hacsak nem magas rangú hölgyről van szó. Úgy bánt vele, mint egy hercegnővel. És úgy, mint a testvérével. Jaj, de nem úgy tekintette testvérének, ahogy Ábrahám Szárait, az egyiptomi király a feleségét, ahogy általában testvérüknek nevezik a férfiak asszonyukat. Uszirszafi testvéri érzéseiben nyomát sem lehetett találni a férfiúi vágynak. Szeme nyugodtan, szelíden pihent meg Szefórán, a vér tüze sohasem lobbant föl benne. Arcának, mozdulatának, hangjának egyetlen jelével sem árulta el, hogy "meg akarja ismerni" Szefórát. Legbiztosabb együttlétük alatt is volt benne valami távoli, valami megközelíthetetlen, mintha egy kissé mindig a saját élete fölött lebegne, s akármikor el tudna szakadni mindentől. Pedig nagyon is valóságosan élt köztük, s végezte pásztori munkáját. Nem, ezt a testvéri jelenlétet s ezt a távolságot nem lehet legyőzni.

Seriktu, az egykori dajka és házizsarnok gyakran korholta Széfórát:

- Miért nem fordulsz tanácsért Raszappa valamelyik papjához? Miért nem kérsz tőle bűvölőszert, italt vagy amulétet? Nincs abban semmi. Sokan megteszik. Csak fizess érte, szívesen segítenek rajtad. Hiszen látom én, hogy akár mezítláb, térden csúszva is követnéd Uszirszafit. Nem csodálom, gyermek, de akkor hódítsd meg! Lehetetlen, hogy ha egy nő igazán akar valamit, el ne érje. Mi lett volna belőlem, ha mindent a férfiakra bíztam volna? Kicsi híja, hogy papnő nem lettem Ninuában, amilyen szép voltam, ahogy én tudtam táncolni, énekelni, forogni. De akkor nem szülhettem volna, ezt jól meggondoltam, így meg itt-ott mégis világra hoztam egy-egy gyermeket, csupa fiút, s nagy becsben álltam a gazdáimnál. Akarod, hogy én magam törjem meg a csodálatos ember hidegségét? Gondolhatod, mi mindent tudok, Szefórám. Ismerek néhány hathatós bűvöletet, szavakat meg ételt, italt, módszert... Akarod?

Szefóra csak rázta a fejét, visszautasította Seriktu segítségét. Ha akarta volna, neki is voltak bűvölő szavai, ételei-italai, módszerei, mindent felszedett a tudománynak ezen a tág terén az asszonyok, leányok között, hiszen másról alig is folyt szó, mint a férfiak meghódításáról, megtartásáról, szerelmük fölszításáról. Szefóra azonban, Isten tudja, miért, nem akarta, nem merte, nem tudta alkalmazni egyiket sem. Mi lenne, ha Uszirszafi megtudná, milyen praktikákkal igyekezett meghódítani a szívét? Ó, hogy szégyellné magát, mennyire semmivé válna... Teljesen Isten akaratára kell bíznia a dolgát. Ha ők ketten, Uszirszafi meg ő, már az idők kezdete óta ismerik egymást, s az idők végezetéig egy az útjuk - márpedig ebben bizonyos volt -, ő is a maga helyére kerül a maga idején... mert az a hely, az az idő megvan az idők kezdete óta, csak meg kell várni türelmesen, amíg megvalósul.

De aztán csendes, magányos éjszakán, a pislogó olajmécses fényében, a macskát simogatva, szemét a mécses lángjába meresztve, megint érezte Uszirszafi társtalanságát, távoliságát, a félelmet, hogy talán nincs is már a házban. S maga elé idézve sugárzó, sötét szemét, mosolygó ajkát, puha szakállal körített, barna arcát, így beszélt hozzá hangtalanul:

- Messze születtél tőlem, ismeretlen apától-anyától, nem is tudom, ki vagy. Délről jöttél, s én Északról vártalak, ismeretlenül. Tengeren jöttél, a tenger választott el minket, te legyőzted a végtelen tengert. Mégis oly távol vagy tőlem, mintha a tenger volna köztünk. Egy nap megint elvisz a tenger, és sohasem látlak többé. Én pedig itt maradok, ezen a parton, hiába nézek utánad, hiába kiáltok, nem jössz vissza. Nem is integetsz. Ki vagy? Mi az anyanyelved? Mi az istened neve? Mi a titkod? Mit keresel, hová tartasz? Egyedül akarsz menni vagy társsal? Miért nem velem? Miért nem viszel magaddal a tengerre, miért nem tudod, hogy mi együtt hajóztunk már születésünk előtt, s együtt fogunk hajózni halálunk után az öröklét tengerén? Lásd, csak néhány lépés, néhány fal választ el bennünket egymástól. Az ajtók nincsenek zárva. Miért nem teszed meg azt a néhány lépést, miért nem nyitod ki az ajtókat? Én nem mehetek hozzád, leány vagyok, várnom kell türelmesen, reménykedve... és várlak. Ha csak egyet intenél, ha csak egyet szólnál, nem, ha csak a szemeddel kívánnád, lebontanám a ruhámat, lábad elé borulnék, uramnak vallanálak, szolgálnálak téged és istenedet.

És figyelt, hallgatózott. Elképzelte, hogy Uszirszafi csendesen belép a szobájába, megáll előtte, nem szól, csak ránéz azzal a sugárzó, rettenetes erejű, mégis szelíd szemével, s ő, igen... ő elébe omlik, lecsúsztatja magáról a ruhát, térdét átöleli, arcát a lábára fekteti. De csend volt, csak a kutyák ugattak, a távolból sakálok felelgettek nekik, a macska pedig halkan dorombolt a karján.

Uszirszafi ezekről az álmodozásokról nem tudott semmit, Jethróval szemközt ülve, olykor-olykor kortyintgatva egy kis sört, szokása szerint gondosan keresve a szavakat, egyenletesen vitázott a volt főpappal. Mindig hamar átestek a nyájak s a pásztorok állapotának megbeszélésén, a tennivalók megvitatásán, aztán folytatták ott, ahol legutóbb abbahagyták. Sok olyan kérdés is szóba került, ami érdekelte Szefórát. Így az, hogy a Gan Édennek, e másvilági állapotnak volt-e földi tükörképe, azaz: a földön is volt-e Paradicsom? Uszirszafi úgy vélekedett, hogy akkor, ha egyáltalában beszélhetünk akkorról, tehát időről, nem volt föld, nem volt világ, mert minden együtt volt Istenben, a meg nem nyilvánultban. Így hát földi Paradicsom sem lehetett. Jethro azonban nem tudott a földtől, a világtól, az időtől elvonatkozva gondolkodni. Hangoztatta, ha emberről beszélünk, noha nem a földi emberről, ahogy ma ismerjük, már megnyilvánulásról van szó, tehát különbözőségről, ezért már világról, földről is szólnunk kell. Ha pedig szólunk, akkor az Édenkertnek is helye és ideje kellett hogy legyen. Elfogadta azt a hagyományt, hogy az Éden itt volt a Purattu vagy Práth mellett, a tartományban, amit ma is Bit Aidinnek, tehát az Éden Házának neveznek akkádul. Még a folyó nevét is keresgélte, melyik az a négy, ami átfolyt az Édenen. Ábrahám éppen azért élt ezen a tájon, mert az Éden közelében akart maradni, mikor pedig távoznia kellett, mindig ide vágyott vissza még Egyiptomból is. Az volt a kívánsága, hogy ivadékai ide térjenek vissza, az Édenbe, ezt a földet ígérte meg neki Isten. Uszirszafi viszont azt fejtegette, hogy az Éden sohasem volt földi kert, lakói nem voltak földi emberek, hiszen csak kiűzetésük után öltöztette őket Isten "bőrruhába", azaz emberi alakba. Az emberek csak az eredeti állapot emlékét örökítették meg a földi Éden elképzelésében. Ábrahám nem ide akart visszatérni, nem ide akarta visszaküldeni ivadékait, hanem a valóságos Édenbe, az Istennel való egységbe. Oda kell visszatérnie az egész emberi fajnak s vele együtt magának a világnak.

Türelmesen boncolgatta a kérdést, Szefóra pedig visszafojtott lélegzettel figyelt. Szerette volna, ha Uszirszafi ezt a földet, Bit Aidint tekintette volna a földi Édennek, s itt akart volna élni, vele együtt megteremteni az igazi Édenkertet, őt pedig, Szefórát, eljövendő édeni nemzedékek ősanyjává avatni. De ha úgy véli, hogy a földön sohasem volt Éden, akkor nem is kíván itt maradni, nem kívánja őt ősanyává tenni, az édeni élet munkálásában társául fogadni. Szefóra szíve összefacsarodott, szemét behunyta. Érezte, hogy zsibbad el minden tagja, hogy hull a semmibe. Aztán hirtelen arra gondolt, hogy akárhová követheti Uszirszafit, hiszen az Édennek nincs földi helye, állapot az, s mindenütt megteremthető! Ábrahám csak jelképesen választotta ezt a helyet! Akkor van remény, hogy Uszirszafi nem hagyja el... Jaj, de csak akkor, ha az lesz a kívánsága, hogy kövesse, akárhová megy vándorútján!

Majd meg az édenkerti emberpár került szóba. Mi volt a bűn? Jethro szerint az, hogy tudásra vágyakoztak, ismerni akarták a megismerhetetlen Istent. Uszirszafi másként vélekedett. Abban kívántak hasonlók lenni Istenhez, hogy ők is nemzeni és szülni akartak. Isten, a Nap és Isten, a Hold isteni szerelemmel, határtalan egyszeri ölelkezéssel nemzették fiaikat, a csillagisteneket. Ezt nem volt szabad utánozni az embereknek. A nemzés, a teremtés Istennek volt fenntartva, ez az ő át nem léphető köre, ezt őrzik lángfegyvereikkel a Szefirotok. Szent számukat nem akarja megmondani Uszirszafi, ez titok, csak annyit hangsúlyoz, hogy az első emberpár, Ádám meg Hevah nem ölelkeztek, nem nemzettek és nem szültek mindaddig, amíg hasonlók nem akartak lenni Istenhez s az ő hármasságához, az Anyához, az Atyához, s a Gyermekhez. Rettenetes bűnük az volt, hogy áttörték a soha át nem léphető kört, megismerték egymást, ahogy csak az istennek szabad önmagát ismernie, nemzettek és teremtettek, megszegték a tilalmat. Egyáltalán, Uszirszafi igyekezett mindent kivonni a látható világ köréből, s az időtlenségbe emelni. Szefóra szédült. Elképzelte az isteni szerelemnek azt a mérhetetlen forróságát, lobogó kiáradását, amivel a Nap meg a Hold, az Istenanya meg az Atya egymásba olvadtak, s a csillagistenek seregeit nemzették. Szívszorító, hogy az ember számára ezt tilosnak mondotta Uszirszafi. Az egész emberi faj ősbűnének a tilalom megszegését. Szeretett volna közbeszólni: hát nem azt mondta-e Isten az első emberpárnak, hogy szaporodjék, sokasodjék, hajtsa uralma alá a földet? Ezt mindenki tudja, még a nők is, a szubartuk iszonyú bűne pedig éppen az, hogy nem szaporodnak, nem sokasodnak, nem kívánják uralmuk alá hajtani, csupán élvezni a földet. Ám a nőnek hallgatnia kell a férfiak társaságában, főképp ha tudományos vitát folytatnak. Hát hallgatott, puha ajkát rágcsálva, égő szemét rátapasztva a félelmes Uszirszafira. S lám, már felelt is az ő titkos közbekiáltására: Isten a szaporodás parancsát csak az Édenből való kiűzetés után adta az embernek, mintha azt mondta volna, jó, legyetek hasonlók hozzám, ölelkezzetek, szüljetek, tágítsátok, szaporítsátok a világot s tinnenmagatokat, de éppen ezért meg kell halnotok. Létetek új meg új alakban, testben, fiakban és unokákban folytatódhat csak tovább, egyre többen lesztek, s egyre jobban elvész rajtatok az egyetlen, az Istenarc.

Tehát mi már kivettettünk az Édenből, s akárhogy törekszünk is vissza, szaporodnunk és sokasodnunk kell, meg is kell halnunk, hogy a halálokon átlépve tartsuk meg a létet - gondolta Szefóra ismét fellélegezve. Uszirszafi pedig mintha rámosolygott volna.

Így beszélgettek, vitatkoztak, elmélkedtek a férfiak esténként a háztetőn vagy esős időben a szőnyegekkel borított szobában, lámpa meg sör mellett, gyakran hajnalig. Így ült mellettük szerényen, ruháját a lábára húzva, macskáját simogatva, figyelő, kék szemét a beszélgetők kedves arcára fordítva, hol sápadtan, hol kigyúló arccal a leány. Így hallgatta bánkódva, hogy az első emberpár, ha már megszegte a tilalmat, nem ízlelte meg az Élet Fájának gyümölcsét is, hogy örökké éljen.

Adódtak alkalmak, amikor Uszirszafi meg Szefóra kettesben volt. Például mikor Jethro szamárra ült, s elutazott Éraziga városába valamelyik tudós barátjához, aki a Hold Házában működött. Vagy a forró déli órákban, mikor az öreg hűvös szobájában szundított, Mósze azonban bírta a hőséget, s a fügefa alatt szerszámnyelet faragott, saruját javította, vagy csak ült az árnyékban s elmélkedett. Szeme ilyenkor megakadt a leányon. De, hogy pontosabb legyek: megakadt már az első pillantásra, mikor Dugazida kíséretében ideérkezett, Szefóra pedig az ajtóban állt, könnyedén nekidőlt az ajtófélfának, bal kezével rátámaszkodott, jobbját arcához emelte, jobb lábát pedig keresztben tartva a bal előtt, mintha egy éppen bevégzett vagy kezdő táncoló lépést tenne ebben a szép, könnyed helyzetben. Aztán pedig gyakran szemébe tűnt egy szép, megadó, élettel és érzéssel teli mozdulata. Ha odanyújtotta neki a megrakott tarisznyát indulásakor, vagy félrevonulva ült színes ruhájában, fejét félrehajtva figyelt, csak sötétkék szeme, meg-megrebbenő mosolya, ölében nyugvó keze beszélt. Mozdulataiban nem volt semmi kiszámítottság, belülről formálódtak azok a hangulata, lelkiállapota szerint, s éppen ezért voltak olyan meghatóan szépek. Gyakran szíven ütötték vagy halkan érintették Szefóra dalai, nevetése, nyugodt, telt szavai is. Csakhogy nem adta jelét érdeklődésének. Hónapok múltak el anélkül, hogy Szefóra észrevette volna Uszirszafi vonzalmát. Annál meglepőbb volt hát, mikor hosszan, egyenesen Szefóra arcába nézett, leeresztette azt a tárgyat, amit éppen nagy gonddal faragott, s csak nézte, nézte Szefórát, amíg annak elefántcsonthoz hasonló, sima arca kigyúlt, forróság öntötte el a homlokáig. Fejét lehajtotta, fülében kedvesen megrezdültek az aranykarikák. Ujjai önkéntelenül a nyakában függő Labartu-érmet simogatták. Gyenge szomorúság volt a testtartásában, ahogy a földön ült, kék csíkos ruhája alá húzta lábát, egy pillanatra megszakítva az árpa morzsolását a lapos kövön. Talán úgy érezte, hogy Uszirszafi éppen hamaros távozásáról akar szólni, azért néz rá olyan különösen és hosszan? Amit a férfi faragcsált, ivóedény volt, kemény fabütyökből formálta, csillagokkal ékesítette, simára csiszolta... holott volt a házban elegendő, aranyból, ezüstből meg cserépből való... miért faragta volna, ha nem akar elmenni, nem akar más forrásokból inni?

Uszirszafi halkan megszólalt. Nem távozásáról beszélt, hanem egészen másról. Ezt mondta gyengéden, de határozottan:

- Húgom, szeretném eltörni veled a korsót, ha te is akarnád.

A leány első pillanatra nem értette, mégis elsápadt, még mélyebben hajtotta le a fejét, keze remegett. Aztán eszébe jutott, hogy a férfiak házasságot értenek a korsó eltörésén, s most megint elöntötte a pír, egész teste föllobbant, mint a fáklya. Fölemelte sötétkék szemét, Uszirszafira pillantott. Ekkor látta a férfi, hogy mennyire hasonlít a leány szeme anyjának, Szetamonnak tiszta, zöld szeméhez, de másik anyjának, Jozabétnek sötét szeméhez is. Ahogy a földön ült, olyan volt, mint Jozabét, s mert valami különös révület sugárzott egész lényéből, olyan is, mint Mirjam.

Hosszan hallgattak mind a ketten. Végre Uszirszafi megszólalt. Olyan nyugodt volt a hangja, mint mindig, de sokkal melegebb:

- Szefóra testvérem, hát nem felelsz?

Mély lélegzetet vett a leány, kiegyenesedett ültében, ruhája alatt megfeszült telt, duzzadó melle. Piros arca visszanyerte természetes színét, szeme odaadóan pillantott Uszirszafi szemébe. Ajkához emelte az amulétet s megcsókolta.

- Testvérem - mondta olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. - Megértettem, amit mondtál. Alázatosan meghajtom előtted fejemet, Reguél áldjon meg azért, amit mondtál. Ha velem akarod eltörni a korsót, ahogy hazádban szokás, testvéred, asszonyod, gyermekeid anyja s társad leszek, Isten akaratából együtt vénülök meg veled... szolgállak téged, s szolgálom Istenedet, ahogy te szolgálod őt. - Egy kicsit megpihent, mintha futott volna, megint Uszirszafira pillantott. - De atyám csak annak ad, aki ki tudja húzni a kertjében levő különös fát. Menj hozzá azért, s mondd meg neki kívánságodat. Én tudom, hogy te megteszed, amit senki sem tud megtenni.

Ekkor egyetlen mozdulattal, mint egykor Jozabét, fölkelt, s lassan a házba ment. Tudta, hogy a férfi utánanéz, figyeli mozdulatait, járását, s ez megint tűzbe borította. Mégsem sietett.

Este Jethro előhozta a régi botot, amiről már említést tettem. Mielőtt Uszirszafinak nyújtotta volna, köntöse szegélyével gondosan végigtörülgette, kezével is megsimogatta, hosszú pillantást vetett rá, majd így szólt:

- Itt a bot, ami a hagyomány szerint Ábrahámtól, az igaz népek ősatyjától származik, s kézről kézre került Jiszhakhoz, Jákóbhoz, majd Jószif halála után az egyiptomi király kincsesházába helyezték, mikor pedig végleg elhagytam a Fehér Házat, ezt a botot kértem a királytól emlékül. Ismertem ugyanis a bot történetét, fiam, hallottam nagyanyámtól, atyámtól, s íme, most hallod te is tőlem. - Fölemelte a botot, megragyogtatta a lámpafényben, meghatottan beszélt: - Ez a bot, fiam, bejárta Szineár földjét, vagy Ur-Kasdimét, mint akkád nyelven mondjuk, végighaladt Kánaánon, eljutott Egyiptomba, amíg meg nem pihent a királyi kincstárban. De lám, onnét megint elindult eredeti hazájába, most Bit Aidin földjén van, az én birtokomban, bár, sajnos, méltatlan örököse vagyok, mert nem tudom már, mi az a szent Név, amit készítője rávésett, s amit viselői tudtak, de nem mondtak. Ábrahám, Jiszhak, Jákób és Jószif istenének neve, Jákób-él meg Jószif-él igazi, titkos neve ez, fiam, azé, akit némely népek Él Saddájnak mondanak, így Gósenben is. És vallom, mert a szent hagyományhoz tartozik, hogy ez a bot az Élet Fája, ebből árad ki minden termékenység és minden tudás, mert annak a Neve van rajta, Aki a látható s a láthatatlan világot teremtette. Néha öreges fővel úgy gondolom, fiam, ez maga az a fa, amely az Édenben állott. S ha a szó közönséges értelmében nincs is igazam, igazam van jelképi értelmében, mert a Név a dolgok lényege, a Név, ami valósággá teszi őket.

Átnyújtotta a botot, s Uszirszafi megilletődve vette a kezébe. Cédrusfából készült, felső része malachitból, a fogója pedig zafírból. Sötétbarna, zöld, piros fények játszottak rajta. Nem volt könnyű bot, a nemes keményfa s a faragott kő súlyossá tette, s földre állítva Uszirszafinak éppen a feje búbjáig ért, jó erős fogás esett rajta. És lám, rajta volt a Név, négy jel mindössze, a négy közül kettő azonos. A zafírba süllyesztve simán, finoman kidomborodott a négy jel, nem éppen pontos sorban, inkább egy kissé ügyetlenül. Hosszában sorakoztak a betűk, ha valaki helyesen fogta a botot, négy ujja éppen egy-egy betűt takart.

- Meg tudod fejteni a jelek értelmét? - kérdezte izgatottan Jethro. Ujjai remegve babráltak a szakállában, sötét szeme szorongva pihent Uszirszafi arcán. - Aggódom is, meg reménykedem is, fiam. Nézd meg jól, magyarázd meg, ketten vagyunk, nem hallja senki. Én sokat töprengtem rajta, a jeleket talán ismerem, hiszen sokféle írást láttam, s megkérdeztem nagy tudósokat is, egyiptomiakat, kaftiakat meg ittenieket, akik Éraziga templomában élnek, de csak a fejüket csóválták, s nem válaszoltak. Olvasd el, magyarázd meg te, fiam! - kérte meghatóan. - És legyen feleséged az én együgyű, silány, de szívemnek oly kedves leányom, légy te igazi fiam, akit eddig megtagadott tőlem az Ég.

Uszirszafi nem szólt. A szőnyegre telepedett, az asztalka sarkára húzta a lámpát, s elmerült a betűk tanulmányozásába. Már az első pillantásra könnyű volt felismernie őket. Az első jel olyan volt, mint egy hátradőlt zegzug, egy kicsi szárral a felső ága alatt. Hangértéke: jó vagy já. A második háromfogú fésűhöz hasonlított, fogai balra néztek, s ugyancsak balra dőlt egy kissé. Kiejtve: há vagy hé. A harmadik jel hasonlított egy kitárt karú emberkéhez, akinek nincs feje, testét-lábát is csak egy vonalka jelzi. Avagy a kinyitott mutató- meg középsőujj alakjához. Hangban kimondva: vé vagy vav. És a negyedik jel megint ugyanaz, ami a második.

Jethro türelmetlenül magyarázni kezdett:

- A jelek mivoltát még csak ki lehet találni, fiam, de az értelmüket...

Elhallgatott, mert Uszirszafi intett az ujjával, ne zavarja. A jelekre hajolva, szemét összehúzva, alsó ajkát beharapva vizsgálta az írást, még a lélegzetét is visszafojtotta, majd meg nagyokat sóhajtott. Jethro is visszafojtotta lélegzetét, ő is sóhajtott, mint Uszirszafi. Olyan feszült volt a csend, amilyen vihar előtt szokott lenni, ha villámcsapás dördült volna, az sem lett volna meglepő.

Uszirszafi azonban föltekintett a botról, s halkan megszólalt:

- A jeleket ismerem és értem. Hadd ássam ki a múltból, a föld alól, ahová évszázadok során süllyedt. Hadd fújjam le róluk a múlt porát, atyám. Az első jel az Égi Férfi jele, az örökkévalóé, akinek nincs alakja, csupán erő és szellem. Férfiú ő, de nem földi értelemben, hanem mint végtelen, kiáradó erő, hatalom és tett. A másik három jel az Égi Nő, de nem földi értelemben, hanem mint végtelen befogadó erő, termékeny, teremtő hatalom és nyugalom. Az örök, a végtelen isteni Anya, a szűz és a szerető... Atyám, ha két fénysugarat képzelsz el, nevezd az egyiket Jának, a másikat Hevahnak, nevezd az egyiket Hevahnak, a másikat Jának, nevezd az egyiket Napnak, a másikat Holdnak, nevezd az egyiket Holdnak, a másikat Napnak, nevezd az egyiket Cselekvőnek, a másikat Nyugalomnak... nevezd a kettőt együtt teljes nevén... mert a két név adja az Egyet...

Föltekintett, sötét szeme kitágult, a botot ölébe eresztette, mozdulatlanul ült, arca sápadt volt.

- Nem, nem mondhatom ki - suttogta. - Ha ezt a nevet kimondom, a világ teremtőjének nevét mondanám ki. És ehhez az ő engedelme nélkül nincs jogom. Csak ő maga hatalmazhat föl rá, atyám, mert ez a név rettenetes, ez a név mérhetetlenül hatalmas, ez a név halálra sújt, vagy a Mennyekbe emel, ez a név teremt és megsemmisít...

- A világok Urának neve? - hebegte Jethro remegő ajakkal.

Uszirszafi bólintott.

- A világoké, igen. A világok teremtőjéé. Azé, akinek van neve. Az első fényé, az első kettősségé, ha bölcs elmével meg tudod érteni, amit zavaros szavaim mondanak. Ha kívánod, megmagyarázom neked a jelek titkos számait s e számok értelmét is, kezedbe adom a kulcsokat, amikkel a Név titkát megnyithatod, atyám. De ki nem mondhatom. Ezt a nevet ő maga mondta Ábrahámnak, Ábrahám Jiszhaknak, Jiszhak Jákóbnak, Jákób Jószifnak, Jószif pedig nem mondta meg senkinek. Ő akarta így, a Név. Ő rejtőzött el az emberek elől... hadd legyen rejtve mindaddig, amíg ő maga ismét meg nem mondja valakinek, akit kiválaszt.

- De hátha te vagy a kiválasztott? - kiáltott föl Jethro szinte lázasan. - Vajon nem azért jöttél-e ide, mert Ő küldött? Nem azért adtam-e kezedbe ezt a botot, mert Ő szerelmet ébresztett szívedben leányom iránt s leányoméban teirántad? Nem azért kellett-e így történnie mindennek, mert te vagy a kiválasztott, aki a Nevet kimondhatod? Hiszen hogy tudod a Név értelmét, elegendő bizonyság!

Izgalmában fölkelt a szőnyegről, néhányszor végigmérte a szobát puha saruiban, majd megállt Uszirszafi előtt, letekintett rá, kinyújtotta remegő kezét.

- Mondd meg! Mondd meg, kérlek!

- Én nem mondhatom meg neked - rázta a fejét Uszirszafi. - Ha te meg tudtad volna mondani nekem, továbbadhatnám fiamnak, vagy akit fiamnak nevezhetnék. Ahogy Ábrahámok, Jiszhakok, Jákóbok adták tovább nemzedékről nemzedékre fiaiknak, tanítványaiknak mindaddig, amíg Jósziffal a sor meg nem szakadt. Most az új választottnak csak Ő, a szentséges Név mondhatja ki a nevet, az, aki mindig lesz... mindig megvalósul, megnyilvánul, kibontakozik... S azután mondhatja ki egyszer a kiválasztott az előtt, akit fiának tekint.

Jethro elgondolkozott. Állát tenyerébe támasztotta, könyökét keresztbe font karjára, szemét behunyta, mozdulatlan volt.

- Te igazi férfiú vagy, fiam - kezdte azután csendesen, s barna szeme úgy belefúródott Uszirszafi állhatatos szemébe, hogy a szívéig hatolt. - Te Aton legfőbb rendjének titkaiba nyertél beavattatást, s én, tudatlan öregember, valóban nem kívánhatom tőled, hogy olyant tégy, ami tilos. Ahogy nem mondod ki Usziré titkos, igazi nevét, éppúgy nem mondhatod ki ezt sem. De megnyugszom, mert bizonyos vagyok igazadban, fiam. Te a jelek értelmét tudod, kihúztad a földből a fát, letörölted róla évszázadok porát, legyen a bot a tiéd. Titkába nem avathattalak be, sajnos, annál sokkal tudatlanabb vagyok. A titkot ismered nélkülem is, hála legyen a Név viselőjének, aki értelmedet oly vakító fénnyel megvilágosította. Legyen tiéd a bot, mert azt illeti, aki ismeri a Nevet, legyen tiéd a leányom, mert azt illeti, akié a bot.

Úgy mondta ezeket a szavakat, mint egy kinyilatkoztatást. Lassan, méltóságosan, komoly, mozdulatlan arccal, atyai-fejedelmi tekintettel. Valóban főpap volt, díszes babiloni köpenyében, ünnepi sarujában, hosszú haján ezüstkötővel, szakállában gyöngyökkel, nyakában a pecséttel, ujján szép, nehéz gyűrűkkel...

Mert erre a szép alkalomra, mikor elővette a botot, teljes díszbe öltözött. Uszirszafi is megilletődve térdelt előtte, kezében a bottal, s lehajtotta fejét, mikor Jethro atyai kezét ráhelyezte.

- Fiam vagy, fiamnak éreztelek, mióta nálam vagy. Öreg szememben boldog könnyek remegnek, fiam, szívem dagadoz, májam és vesém reszket. Nem győzöm beszívni az életadó levegőt, Isten kegyelme árad el bennem. Nagyobb vagy te nálam, tudom, kiválasztott vagy, az az isten, akinek neve a botra van vésve, neked fogja kinyilatkoztatni magát. Te azért jöttél erre a földre, fiam, hogy kivond magad a világ gyalázatosságaiból, mert odáig süllyedt az emberiség, hogy fegyverrel, álnoksággal, vesztegetéssel, árulással, alattomos méreggel, hízelgéssel, rettegtetéssel, minden elképzelhető móddal és eszközzel hajszolja a hatalmat, részekre, csoportokra szakadozik... mint a vadállatok, még a vadállatoknál is borzasztóbban... te pedig itt akartál megvonulni, fiam, ahol négy hatalom tartja szemmel egymást, Bit Aidiben, e csendes zugban, az én kis népem között, csupán csak Istent keresvén... És lám, éppen itt találkoztál a Névvel. Abban bizonyos vagyok immár, hogy a Név neked, éppen neked fog megnyilatkozni, az pedig parancs lesz számodra: eredj, és add tovább a titkot. Boldog az atya, mikor látja, hogy a fiú nagyobb nála! Boldog vagyok én is, mert nagyobb vagy nálam, és a fiam vagy! Nem vér szerint, mert én ama Reguél fia vagyok, akit Ézsau egyik felesége, Boszmáh szült, mikor pedig Ézsau népei Edomban telepedtek meg, az én népem, Reguél népe, itt maradt származása ősi helyén. Te pedig a még távolabbi Egyiptom szülötte vagy. De éppen az bizonyítja fiúságodat a Szellem szerint, hogy ide kellett jönnöd, s meg kellett kapnod a botot és a leányt. Vedd hát mind a kettőt, és hadd öleljelek meg mint fiamat.

Fölemelte Mószét térdeltéből, mellére ölelte, megcsókolta kétfelől, szeméből könnyek peregtek szakállára, s együtt csillogtak a gyöngyökkel.

Uszirszafi-Mósze szintén megölelte Jethrót, megcsókolta jobbról-balról. Nem szólt, nem talált szavakat érzéseire, s a csodára, ami vele történt. Hiszen csodálatos is, hogy bár indulatában elkövette a gyilkosság bűnét, ennek folyományaként megtalálta Jethrót, rálelt a botra s a jelképben a teljes Névre, amit már senki sem adott tovább senkinek, megismerte a leányt is, akit élettársnak jelölt ki számára az Isten, s most megkapta őt is, a botot is, Ábrahámnak s Ábrahám utódainak szent jelvényét. Íme, így változott a bűn Isten eszközévé, a gonosz indulat így nemzett áldásos eredményeket.

Megrendülve a sors ilyetén fordulatán s az események meglepő láncolatán, Uszirszafi szótlanul ült a szőnyegen, térdén tartva a botot. Figyelmesen hallgatta Jethro elbeszélését származásáról, őseiről, vándorlásairól, a nevek sorát, amelyekről mind a ketten tudták, hogy nem egyes személyeket, hanem néptörzseket, fajtákat, isteneket és beavatási formákat jelölnek. Jethro lépten-nyomon elérzékenyült örömében, szinte remegett a csodálatos események súlya alatt, újra meg újra megerősítette, hogy Uszirszafi-Mósze kiválasztott, neki kell továbbadnia a Nevet. Az öreg szem a messzi jövőbe látott, s megdöbbent a látványtól. Új népet pillantott meg, az új népben új meg új férfiakat, akik, mint Uszirszafi, Isten eszközei, s egyre továbbadják a Nevet az idők végezetéig. E nagy események során pedig ott volt ő is, mint kicsiny láncszem, összekötő kapocs a régmúlt s a jövendő között, igénytelen láncszem ugyan, mégis eltéphetetlen. Tudva-tudatlanul ő tartotta meg a Nevet.

A leányról, Szefóráról s atyjáról-anyjáról, származásáról is beszélt Jethro. Abból a hajdan nagy népből eredt, amely a hikszosz birodalom magvát alkotta, s fajtájára nézvést idegen volt, nyelve is merőben elütő a környező népek nyelvétől. Istenei, istennői más nevűek. De magához tudta vonzani a népeket, s lehatolva a Nílus deltájáig, fél évezreden át uralkodott egy világbirodalom népein. Ma már a nagy múltnak csupán emlékei maradtak, töredékek, cserepek, amilyen töredék, cserép maga a mitanni nép is, birodalmának ebben a csekély maradványában. Romló, süllyedő, széthulló nép csupán, emlékezni sem szeret egykori nagyságára, hiszen minden emléke maró vád. Szefóra külsejére nézvést, mint Uszirszafi láthatja, mitanni fajta, ám ereiben anyai nagyatyja révén kusita vér is csörgedez, márpedig Kus népe nemcsak itt, Északon ismeretes erejéről, hanem erős országot tart fönn Egyiptom déli határánál s a Vörös-tenger keleti partjain is, beékelve az arabok közé...

Így beszélt Jethro. Eközben azonban tapsolt, és Seriktu behozta a kézmosóvizet, majd az ételt is asztalra helyezte. Bár Mósze az öreg minden szavára figyelt, mégis csak egy gondolat parázslott a lelke mélyén. Az, hogy kiválasztott. Ezt mondta Mirjam is, ezzel búcsúzott el tőle. Most meg Jethro hangoztatja, s egy világot járt, tanult, nem közönséges öreg férfiú szava, aki főpap is, nem játék. Nem hízelgés, nem szóvirág. Mósze tudta, Jethro akár az életét tenné meggyőződésére. A jelek is meggondolandók. És mégsem, mégsem tudta elhinni. Igaz, elnyerte a beavatottság legmagasabb fokát, átlépett a Halál Kapuján, de éppen ezért látszott hihetetlennek, amit Jethro mondott. Érezte, milyen szegény, esendő, gyenge ember ő, milyen gyámoltalanul, szinte tudatlanul botorkál bizonytalan útjain. Még ő is, a beavatott, hányszor követ el ballépést, hányszor tapogat sötétben. Megtanult, megismert mindent, ami tudható, ismerhető. De milyen keveset lehet tudni! Alázatosan és szerényen csak azt mondogatta magában: nem, nem, amit Mirjam mondott, s amit ez az öregember mond, lehetetlen. Miért én? Miért éppen én? Hát ki vagyok, mi vagyok én, apátlan-anyátlan árva, aki még a saját származásomat sem ismerem, aki éppúgy voltam királyi személy, mint egy sanyargatott, megvetett, bőrpoklosnak, nyomoréknak nevezett nép fia, hazátlan és hajléktalan senki, én, én, ki vagyok én, hogy választottnak tekintsem magam? A fejét rázogatta, nevetnie kellett e vakmerő, gyermekes gondolatra. Isten, Aton, a Sötét Isten, a Nevetlen, a Kimondhatatlan nem szól senkinek. Őhozzá sem. Első megnyilvánulása, első tevékenysége, az Egy, akinek neve van, akitől értelmünkkel fogalmat alkothattunk, miért éppen Mószét választaná a Hang, az Ige hordozójául?

Elgondolkozott, ugyan kívánná-e. Nem kívánta. Szeretett volna élete végéig megmaradni Uszirszafinak, a ház egyszerű lakójának, tanácsadójának, szolgájának, Szefóra férjének, gyermekek atyjának, beavatottnak, aki tudja, milyen kicsiny.

Megkérte Jethrót, hogy a botot zárja ismét ládájába, ahol egyéb értékeit őrzi. Csak annak van joga hozzá, aki fölhatalmazással kapja, méltóságának jeléül hordozza. Ő pedig ebben a pillanatban pásztor a pásztorok között, hazátlan férfi, most lett otthona mint Jethro fiának. És megmosva kezét a Seriktu által elébe tartott tálban, elmondva étkezés után szokásos imádságát, föllépdelt a háztetőre Jethróval együtt.

Újhold volt éppen, a tájék homályban úszott, kora nyári felhők lebegtek a sötét égboltozaton, a csillagok nagyok voltak, mint a drágakövek. Szefóra nem mutatkozott. Úgy illett, hogy visszavonuljon, ha a kezét kérik. Majd csak atyja hívására kerülhet elő, s akkor meghallhatja a döntést. Dolgait végezte a házban, azután szobájába vonult, úgy viselkedett, mintha sorsában nem készülne változás. De alig bírt a szívével. Ha szólt, hangja megcsuklott, ha nyúlt valamiért, keze reszketett. Nagy, kék szeme sohasem égett még ilyen izzón. Hol elrévedezett, s elfutották a ragyogó könnyek, hol ijedten hunyta be, s karját lebocsátva olyannak látszott, mint aki elájul. Egy falatot sem tudott enni, hiába erőltette Seriktu. Kérdezni sem merte öreg dajkáját, mit hallott a férfiaknál, miről beszélnek, hátha rossz hírt hall, rossz jelekről számol be Seriktu. Csakhogy az öregasszony beszélt kérdezés nélkül is. A főpap egy botot mutogat, magyaráz, Uszirszafi a szőnyegen ül, alig szól, a botot nézegeti. A főpap őseiről meg Szefóra származásáról beszél... Jó ez vagy rossz? Uszirszafi csak hallgat, hallgat. Szefóra félelme elviselhetetlenné vált. Nem tudta megfejteni a bot titkát? Ó, ez lehetetlen! Hát akkor mi történhetett? Miért nem hívja már az atyja? Jaj, most hívja! De nem, nem hívta. Seriktu pergő nyelvvel, ajkát két ujja közé fogva, suttogó hangon mégis beszámolt valami biztatóról: a főpap kiválasztottnak nevezte Uszirszafit, de az csak a fejét rázogatta. Ó, Reguél meg Labartu, segítsetek. Ez már elviselhetetlen. Hiszen akkor mégis Uszirszafi felesége lesz... Háttal a falnak támaszkodott, leeresztette mindkét karját - éppen narancsot hámozott -, szemét behunyta, térde megrogyott. Hamar, hamar, hiszen akármelyik pillanatban hívhatják! Kezében a naranccsal meg a késsel a hajához kapott, tapogatta a homlokát övező ezüstszalagot, nem kócos, nem rendetlen-e... Végignézett magán, piros csíkos ruháján, sárga cipőjén, övén, tiszta-e, csinos-e, szerény s mégis finom-e... Lélegzete elakadt, szíve megállt, aztán olyan vadul vert, hogy a torkában érezte. Elgondolta hamarjában, hogyan megy be, hogyan áll meg, hogyan néznek rá, szólnak hozzá... s akkor ő mit mondjon. Hogy viselkedjék? Bárcsak élne az anyja, idegentől ilyent nem lehet megtanulni. És átölelve Seriktu húsos vállát, könnyekre fakadt.

- Te bolond leány - szidta Seriktu bosszúsan. - Hiszen olyan vagy, mint akit vesztőhelyre hurcolnak! Nem szégyelled magad? Elfordul tőled, aki rád néz!

Szefóra összeszedte magát, mosolygott, meg szipogott is. Karjával a könnyeit törölgette. A négy szolgáló hangosan nevetett rajta, viháncoló megjegyzéseket kiabált. No hiszen! Csak engem kívánna meg Uszirszafi! Bezzeg táncolnék, nevetnék! Már ruha sem volna rajtam. Megmutatnám, hogyan kell összesimulni térdtől szájig! Nem felejtené el a drágaságom, Istár adná! Úrnőnk meg fél? Nem akarja?

Olyan lárma volt a konyhában, hogy Szefóra pirosra gyúlva kiszaladt, s a szobájába vonult. Oda vitte a híreket Seriktu: Uszirszafi a főpap előtt térdel, ő meg a fejére tette a kezét, fiának nevezte... könnyezett. Hát most már csakugyan hívják, készen kell lenni mindenre, nyugodtan várni, lassan lépegetni, szótlanul mosolyogni... kibírhatatlan! Egyszerre hideg rémület fagyasztotta meg a szívét: eszébe jutott, hogy a szerződésbe nem foglalhatnak vételárat, hiszen Uszirszafinak semmije sincsen... még hazája sem... Ez a gondolat olyan rémületes volt, hogy Szefóra ágyára vetette magát, s arcát tenyerébe rejtve vak sötétségbe zuhant. De aztán lassan-lassan reménység gyulladt ki megint a sötétségben: hisz ők ketten az idők kezdete óta számtalan életen át együtt voltak már, s együtt is kell lenniök az idők végezetéig, ez örök törvény, atyja meg Uszirszafi megtalálják a módját, hogy olyan szerződést írjanak, amilyent kell. Mi egy szerződés az örökkévalósághoz képest?! Hirtelen fölült, megtörölgette szemét, ostobának nevezte magát, szégyenében nevetett.

Azonban elmúlt az este, hallotta, amint a férfiak a háztetőről levonulnak, csend lett a házban. Seriktu bejött Szefóra szobájába, s a szőnyegre telepedve beszélt, beszélt, hogy elterelje a leány gondolatait kínzó kérdéseiről. Elmondta, milyen világszép leány volt ő, milyen gyönyörűen táncolt, énekelt, hárfázott, papnő lehetett volna. Szefóra ismerte az öregasszony hányatott életét, elmesélte már ezerszer, hát alig hallgatott oda. Csak ült az ágyán fásultan, reménytelenül, Labartu-érmét simogatta-csókolgatta, fohászokat mondott valamennyi istenhez, istennőhöz, akinek nevét valaha hallotta. Macskája hiába törleszkedett hozzá, hiába dorombolt, Szefóra rá sem hederített. Seriktu aztán el-elbóbiskolt ültében, végre hortyogni kezdett, szája lefittyedt, öreg arcának vonásai elpetyhüdtek. Föl-fölkapta a fejét, úgy tett, mintha gondolkodott volna. Az asztalkán sercegve égett a lámpa, libegett-pislogott, fanyar illatot árasztott a szűk szobában. Szefóra betegnek érezte magát, szeretett volna meghalni.

Odafönt, a hűvös háztetőn a két férfi megint egymással szemközt ült a sörösedény mellett, s a szívópipát meg-megmerítette a sörben... Hallgatott, meg megint beszélt. Miről vitáztak ebben a késői órában, mi volt olyan fontos és halaszthatatlan, amit éppen most kellett megbeszélniök? Tán a házassági szerződés pontozatait, a lakodalom napját, a levágandó borjak, bárányok számát, a vásárolandó bor mennyiségét, a meghívandó vendégek sorát, a zenekar nagyságát vitatták meg?

Nem. Arról volt szó, hogy nyolcszáz esztendő óta a Kos korszakában forog a világ, a Kossal szemközt áll a Mérleg - s kinyújtott karral mutogatták a ragyogó csillagokat -, a Mérleg a Törvény jele. Törvényt vár az emberiség. Törvények vannak is már, Hammurápi hatalmas törvényei, a hittita törvények, Assur törvényei... De mindezek híjával vannak valaminek: nem tükrözik híven ember és világegyetem szoros kapcsolatát. Vagyis: inkább a romlott hagyományok s a mindennapi érdekek szüleményei, mint isteni sugallat és akarat eredményei. Jethro nagy törvénytudó volt, pontosan idézte mind a babiloni, mind a hittita, mind pedig az assuri törvényeket. Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy csak a hajnal derengésére kaptak észbe. Ekkor lementek a háztetőről s elváltak.

Jethro leánya szobájába sietett. Az ajtóban megállt, fülelt. Csend volt. Az atya halkan belépett. S íme, ott feküdt a leány az ágyon, felöltözve, összekuporodva, kezébe rejtett arccal s aludt. Mellette a macska. A sarokban Seriktu ült a falnak támaszkodva, állát leejtve horkolt. Az asztalkán meg vastagon füstölt a lámpa, olaja kifogyott. Teli volt a szoba keserűséggel.

Jethro vigyázva az alvó leányhoz lépett, hosszasan nézegette. Nagyon hasonlított az anyjához. Nyugodt, kerek arcát körülfolyta hosszú, világosbarna haja, szép nyakán finoman lüktetett egy ér, duzzadt, kerek emlői lassan emelkedtek-süllyedtek az alvás hosszú lélegzetére. Csípője kidomborodott, egyik lábszára térdig kilátszott a ruha alól. Cipője leesett. Jethro meghatottan állt előtte, s a leány anyjára gondolt, aki csak ezt a gyermeket hozta a világra, aztán meghalt fiatalon. Vajon milyen sors vár rá Uszirszafi mellett? Haj, nehéz, sokkal nehezebb, mint testvérei sorsa, akik erre-arra derék férfiakhoz mentek feleségül, derék, de mindennapi férfiakhoz... Ő meg egy átkozott ember felesége lesz. Mert átkozott, akit Isten kiválaszt, átkozott és áldott. Követni tudja-e nyaktörő útjain? Ha nem tudja, egyedül marad, amilyen egyedül sohasem volt még asszony a földön.

Elfújta a mécses kapkodó lángocskáját, ujjával elnyomta a vastag kanócot. És a szürkületben éppen olyan halkan, ahogy jött, kiment a szobából.

Uszirszafi-Mósze meg Szefóra férj-feleség lettek annak rendje-módja szerint. A lakodalomra összegyűlt a környék minden ismerőse, megjelent Szefóra testvérnénjei közül is néhány, mindenki hozott nászajándékot, volt bor elegendő. Vágtak juhot, borjat, sütöttek katát, ami tyúkféle madár, nagyobb a mi foglyunknál, s igen ízletes a húsa. Volt almás lepény, tejszínes gyümölcspép s mindenféle gyümölcs rogyásig. Fuvolásokat, citerásokat, dobosokat pedig Raszappából fogadtak. Éppen egy hétig tartott a lagzi. Mindenki derekasan lerészegedett, hiszen azzal az elhatározott szándékkal jött, hogy az első naptól az utolsóig nem lesz józan. Bőven kaptak sört a rabszolgák meg a szolgálók is, mert Jethro házában az enyhébb hittita törvények voltak érvényben - mármint a rabszolgák iránt enyhébbek, mert egyébként kíméletlenül kemények voltak. Sikongtak a sípok, zengtek a citerák, dobogtak a dobok, rengett a föld a táncolók lába alatt egész éjjel. Nappal ugyanis aludtak.

A házassági szerződésben benne volt, hogy Uszirszafi-Mósze teljes jogú férfiú Jethro teljes jogú férfiúnak mint atyának kifizette Szefóra leányzóért az egész vételárat, viszont ennyi meg ennyi hozományt kapott, s válás esetében tartozik teljes egészében azonnal visszaszolgáltatni. Tanúk ezek meg ezek. De hát ki gondolt válásra? A férfiú meg a leány ott álltak díszes ruhájukban az óriási, virágokból font korona alatt, ami jelképezte, hogy ebben a pillanatban király az egyik, királynő a másik, ha azután rabszolgái lesznek is a mindennapok kényszereinek. Uszirszafi ez alkalommal először öltözött tetőtől talpig mitanni ruhába, vállán gyönyörű babiloni köpönyeg ékeskedett, csupa piros, kék, zöld, arany- és ezüsthímzés, csupa zsinór meg paszománt. Szemkápráztató volt. Szefóra anyja esküvői ruháját viselte. Szép volt és királynőien méltóságos. Majd végigcsinálták az összes szokásokat, amik a boldog házasság, a gyermekáldás, a jó egészség, a hosszú élet biztosításához szükségesek, megannyi mágikus szertartást és formulát. Végre magukra hagyták őket a virágokkal díszített szobában, s csakugyan hasonlatosak voltak a csillagistenekhez, mert szerelmi ölelkezéseik megnyitották az egek boltozatát. A férfi teljes buzgalommal örömet kívánt szerezni a kedves nőnek, a nő szíve egész buzgalmával a szeretett férfiúnak, így mind a ketten tökéletes gyönyörben részesültek. Tudták, most olyan ünnepet ülnek, ami halálukig tart, s erősen megfogadták magukban, hogy ünneppé teszik egymás számára az életet. Uszirszafi először érintett nőt, s ha avatásakor átlépett a Halál Kapuján, most az Éden Kapuján lépett át. Szefóra szűz volt, s mikor megmerült a szerelem hullámos tengerében, mint új lény bukkant föl, beavatást nyert valamibe, ami testét-lelkét megváltoztatta.

És mikor a hejehuja, lakodalom bevégződött, a vendégek szamárra, tevére ültek, szolgáik nagy kurjongatással útnak indították állataikat, a zenészek fölmálházták szolgálataikért kapott jutalmukat, a ház elcsendesedett, a tágas udvar kiürült, akkor köszöntött be az igazi, áldott ünnep: két ember, egy férfi meg egy nő csendes, meghitt, bizalmas együttlétének csodálatos ünnepe. Szefóra apránként elmondta egész életét, beszélt egykori kedves kutyáiról, macskáiról is, akik azóta búcsút intettek a világnak. Beszélt arról is, hogy kilenc hónap múlva okvetlenül megszüli urának az első fiút, olyan lesz, mint Uszirszafi. Egy ideig még így nevezte, csak később szokott rá a Mósze névre, mikor férje halk, nyugodt, tömör szavakkal szintén elmondta élete történetét az éjszaka csendjében. A pislákoló lámpa világánál, Szefóra kócos fejét válla mélyedésébe fektetve, vállát átkarolva, meleg, puha, szerelemtől sugárzó, illatos testét magához szorítva. Az asszonyka lélegzetfojtva hallgatta, nagy, sötét szeme az elbeszélő arcán pihent, hol csodálat, hol rémület, hol öröm csillogott benne, ha pedig olyasmit mesélt Mósze, amit nehéz volt elviselnie, megcsókolta arcát lágy érintéssel, ahogy az anya nyugtatja meg riadozó gyermekét. Mósze ugyan nem riadozott, ugyanolyan egyszerűen mondta el az egyiptomi felügyelő agyonverését is, ahogy gyermekkora boldog játékairól, a men-noferi Palota hattyúiról, Amram szegényes házának sok apró kedvességéről beszélt, mégis érezte, milyen csodálatos, ha egy nő nemcsak felesége, szeretője, hanem testvére, sőt anyja is az embernek. Meghatottan nevetett, mikor Szefóra pontosan megmutattatta magának Mósze vállán, hátán a helyeket, ahol egy munkafelügyelő botütései érték góseni kóborlásai alatt. És aztán sorra megcsókolgatta az ütések régmúlt nyomait.

Szefórában volt valami kedves madárszerűség. Fejét félrebillentve hallgatta Mószét, fürgén jött-ment, kis, erős keze úgy repesett munka közben, mint a madár szárnya. Madárszerű volt a hangja, a nevetése, az éneke is. Tükrében nézegetve magát ide-oda forgatta, hajtogatta a fejét, féloldalt tekintett saját képére, mint a madár, ha az edény peremén ülve iszik. Abban is madárhoz hasonlított, hogy nem gondolt a holnappal, mindig elégedett volt a mával, szinte szállt a létbe, mint madár a felhők között, a napsugárban. Könnyű volt, vidám, bizakodó, bármelyik pillanatban röppenésre kész. Ha Mósze azt mondta volna: gyere, induljunk rögtön, így, ahogy vagyunk - Szefóra nem kérdezte volna, hová, nem futott volna a házba másik ruháért, saruért, hanem rámosolygott volna urára, s azonnal indult volna. Mósze nem beszélt ugyan feleségének ezekről a vonásairól, de elnevezte Cipporának. Madárkának, héber nyelven. S ebbe a becéző névbe sűrítette mindazt a gyöngédséget, amit Szefóra iránt érzett.

Most, ha útjairól hazaérkezett, Cippora boldogan röppent elé, szamara kantárját fogta, meg sem várta, míg ura leszáll, hanem fölágaskodott, megölelte félkarjával, megcsókolta előbb az arcát kétfelől, majd a száját is. Egyetlen mindenlátó pillantással megtudta, fáradt-e az ura, nehéz útja-dolga volt-e, nem érte-e baj. Aztán megölelte a szamarat is, megveregette a vastag pofáját. Maga hozott lábmosóvizet, ura elé kuporodott, lábát gyöngéden megmosta, fejét, vállát, hátát olajjal kente, tiszta ruhát készített neki. Ételét-italát elébe tette, maga meg leült kissé távolabb, figyelte evését, hallgatta szűkszavú elbeszélését. Sohasem engedte meg, hogy Seriktu szolgálja ki. A mellőzött öregasszony dohogott is ezért, de Cippora megölelte, s azzal vigasztalta, hogy majd neki kell kiszolgálnia Mószét, ha ő gyermekágyban fekszik, még a kisfiút is megfürdetheti, elringathatja olykor.

Mósze úgy érezte, gyökeret vert ezen a földön. Ha odahaza volt, gyöngéd szeretet gondoskodott róla, vidámság, figyelem, alázatos, mégis öntudatos szerelem ragyogta be forrón sugárzó, egyenletes fényével. Cippora valóságos tulajdona volt testestül-lelkestül, nem is akart más lenni, boldog volt ebben az állapotban, csodálkozott volna, ha valaki megkérdi: nincs-e valami saját vágya, kívánsága, akarata, célja... Mi volna? Vágya, kívánsága, akarata és célja: Mósze tulajdonának lenni. Az ő vágyait, akaratát, kívánságát, célját megvalósítani. Szolgálni Mószét, hogy Mósze tökéletesen szolgálhassa Istent.

Mikor a téli évszakban Jethróval a lámpa mellett ültek, Cippora ott pihent, s figyelmesen hallgatta beszélgetésüket. Ruháját lábára húzva, fejét kissé féloldalra hajtva nézte apját s Mószét, míg ujjai fürgén forgatták az orsót, mintha madárka kergetőzött volna az orsó körül. Ha Mósze valami erős érvet mondott, s atyja elismerően bólintott, Cippora lelkes pillantást vetett Mószéra s mosolygott. Ha az öreg Jethro gondolkoztatta meg Mószét, Cippora előrehajolt izgalmában, ujjai megálltak, együtt töprengett az urával. De az illedelmet sohasem hágta át: nem szólt bele a férfiak beszélgetésébe, ha valamit nem értett, megkérdezte Mószét, mikor ketten voltak a csendben, s egymást átölelve beszélgettek.

Mósze olykor három-négy napig is elmaradt. Cippora ugyanúgy végezte dolgát, mint máskor, énekelt is, de gondolatai nyomon követték a távoli barangolót, együtt utazott vele, tudta, igen, tudta, hol jár, melyik sátorban ül a tűz mellett, hogyan beszél, imádkozik, énekel, hogy ítél vitás ügyekben. Látta Mószét, igen, látta, mikor a pusztán süvöltő északkeleti szél esőt vagy homokot szórt arcába, tépte-cibálta ruháját, megállásra kényszerítette a szamarat. Érezte, igen, érezte, mikor a nyári évszak lángoló Napja elborította hevével, a száraz fűből sáskák raja röppent, keselyű keringett a feje fölött, s az eltikkadt csacsi keservesen elbődült a szomjúságtól. Ha Cippora szíve hirtelen megállt, keze lehanyatlott, szava megszakadt, tudta, látta, hogy veszély ólálkodik az ura körül: rabló pásztornép vonul át az útján, fegyveres férfiak fojtott hangon rajtaütés terveit tárgyalják, határok, telepek, falvak nevét emlegetik, s jaj, hátha rosszat terveznek az ő ura ellen is, ha másként nem, hát hogy meg ne akadályozza szándékukat. És íme, mikor Mósze hazaérkezett, kiderült, hogy csakugyan rendeztek afféle mulatságot ezek vagy azok a beduinok, csetepaté volt, ám Mósze csak a hírét hallotta, nem akadt össze velük. Cippora oldalvást, gyanakodva nézte őt, s igaza is volt, ugyanis Mósze irányította a védelmet a parasztok között.

Valaha az egyiptomi király hadserege fölött parancsnokolt, erős várat ostromolt, hadigépeket irányított, rohamot fúvatott, most meg ötven-százfőnyi kis csapat gyermekes, noha vad kis csatáit vezette, juhnyájakat, sikongató asszonyokat, rémült gyermekeket, hitvány házakat védett meg, s a lármás ütközet után birkabőrre ülve tanácskozott támadókkal és megtámadottakkal a békekötésről. Minden hetedik napon összegyűjtötte kis népét, "Jethro leányait" s "pásztorait" a város mellett levő tágas dombon, imádkozott, énekelt, ünnepélyesen meggyújtotta az illatáldozat tüzét a szent edényben hozott parázson, de olyanféle erőszakoskodás, amilyen eddig gyakran háborgatta a jámbor népet, nem történt többé.

Az istentisztelet estéi Szefóra legszebb órái voltak. Szamáron ülve léptetett ünnepi ruhában, haját asszonyosan föltornyozva, ura pedig mellette ballagott, a szamár kantárját fogta. Mindenfelől gyülekezett a nép, szamáron, gyalog, ismerősök, rokonok köszöntötték egymást, csoportok alakultak, Szefórát mindenki tisztelettel üdvözölte mint Uszirszafi asszonyát. Lépten-nyomon emlékek zsongtak Szefóra körül, az első alkonyat emlékei. Mert ő az időt attól az alkonyattól számította: az volt az "első" nap. - Lám, éppen ezzel az asszonnyal találkozott akkor. Azzal a két leánnyal egy ismerős férfi házasságáról beszélt. Két szolga éppen olyan hevesen vitatkozik a tömegtől távol, mint az ő két szolgája, mikor hazafelé mentek a nagy esemény után. A felhők is vagy hasonlítottak az "első" est felhőihez, vagy különböztek tőlük, mindegy, ez is arra emlékezteti őt. Még a levegő is, a holdfény, a csillagok ragyogása. No és nem éppúgy ennek a férfinak tulajdona volt-e már akkor életre-halálra, aki most ugyanúgy, mint akkor, fölmagasodik a nép között a dombtetőn, égre tárja karját, arcát a leáldozó Nap fényébe emeli, s messze zengő hangon énekel? Igen, az övé, mindig az övé, mióta a világ világ, csak addig nem tudta... most pedig testébe fogadta a magvát, élet csírázik méhében, parányi lény, akiből erős fiú lesz rövidesen, ha elérkezik az ideje. S akkor... akkor térdére veszi, keblére szorítja, s azt mondja: "Fiút szültem, olyat, amilyen az Isten!" Ahogy az első asszony szólt az első gyermek születésekor.

Így élt Mósze, Szefóra meg a tekercseit böngésző öreg Jethro nagy békességben, nyugalomban, elégedettségben. Messze, körös-körül pedig tombolt a háború, hadak robogtak az országokon át, harcikocsik kavarták föl a puszta homokját, városok égtek, haldoklók hörögtek, sebesültek jajgattak, királyok, hercegek, fejedelmek, sejkek acsarkodtak egymásra, de Bit Aidin tartományában nem törődött ezzel senki.

Míg Mósze Mitanniban családot alapított, s felesége, Cippora két fiúgyermekkel ajándékozta meg, míg szorgosan járta a pusztákat, pásztorolta Reguél népét, igazságot és békét vitt a sátrakba, elvitatkozgatott ipával a törvényekről, a csillagokról, a másvilág dolgairól, testvércsillaga, Eknaton rohamosan hanyatlott a végső kilobbanás felé. Egészsége napról napra romlott, ereje gyengült. Trónra lépésének harmincadik évfordulóját - ugyanis már születésekor királynak jelentették ki - nagy fénnyel ünnepelte ugyan, de aki látta sovány alakját, amint görnyedten, lecsüggesztett fejjel, mintha a tiara súlya nyomná, állt fővárosának Aton-temploma előtt, királyi ruhában, ékszeresen, kezében a hatalom jelvényeivel, asszonyos faráról bágyadtan lecsüngő oroszlánfarokkal, örülhetett szánalmas állapotának, gúnyolódhatott korántsem oroszláni megjelenésén - vagy búsulhatott, aggódhatott, szoronghatott a király meg a Birodalom sorsán, ahogy éppen a szíve vagy az érdeke kívánta. Mikor pedig leborult, mint annyiszor, a virágokkal díszített hatalmas oltár előtt, s nem tudott fölkelni, a vak is láthatta, hogy a vég elközelgett. Mint gyermekkorában, koronázásakor, most is gyaloghintójába emelték, s huszonnégy izmos szolga vitte Palotájába, a papok és udvari előkelőségek alig tudták leplezni a zűrzavart.

Bizony volt is oka aggodalomra mindenkinek, aki sorsát az ő uralkodásához kötötte. Amilyen gyenge, szelíd férfi volt, olyan kitartó konoksággal haladt a romlás útján. Még az csak hagyján, hogy megsemmisítette Ámun hatalmát, nevét mindenünnen kitiltotta, papságát kiszórta, vagyonát elvette, Aton egyházát emelte a helyébe, bár tudjuk, ez is vakmerő cselekedet volt. De ugyanígy járt el valamennyi istennel, istennővel, valamennyi templommal s templomi vagyonnal, alapítvánnyal, valamennyi istenség papjával is. Így aztán maga ellen lázította az egész Birodalmat. Nyílt forrongás lángolt mindenütt. Ha nem tört ki általános, véres fölkelés, annak csupán két oka volt: Horemhab kezében tartotta a hadsereget, s a király halála oly közelinek látszott, hogy már nem volt érdemes fölvenni vele a harcot.

Ázsiában a rendcsinálás nehéz műveletét szinte teljesen megbénította a király makacs háborúellenes viselkedése. "Szeretettel és jószándékkal" akarta megtartani és kormányozni népeit, azok pedig fütyültek szeretetre és jóakaratra. Miután szerteszét a városok Aton-templomaiban Eknaton himnuszait és imádságait zengték, a maroknyi egyiptomi helyőrségek fülébe egészen más hangok harsogtak: a fölkelő, lázadó népek katonáinak rivalgása, lerombolt falak dübörgése, amoriták, habiruk csataordítása és röhögése. Az egyiptomiak meg a hozzájuk hű fejedelmek könnyen elképzelhették, mi lesz a sorsuk, ha sikerül mindenütt lerázni az egyiptomi igát. Sürgető, könyörgő, kétségbeesett levelek, üzenetek, követségek rajzottak Aketaton felé, s zaklatták a szegény királyt.

Ribaddinak, Byblosz vén uralkodójának csupán két-háromszáz katonára lett volna szüksége, ennyit igazán könnyűszerrel eljuttathattak volna tengeri úton, de még válaszra sem méltatták. Ekkor betegen kiszökött városából, s útnak indult Egyiptom felé, hogy személyesen győzze meg a királyt a veszedelem nagyságáról. Míg úton volt, fölkelés tört ki ellene. Összeszedve némi segítséget a környékbeli hűséges népekből, visszafordult, ismét hatalmába kerítette a várost, de most aztán végképp bezárták szűk ketrecébe, mozdulni sem tudott. Fia útján még egy utolsó levelet küldött királyának - fia ugyanis segítségére sietett szorongattatásában. Lehetetlen az öreg, hűséges katona levelét meghatottság nélkül olvasnunk, fiam. Így írt: "Gubal istenei dühösek és bosszúsak reám. Mert vétkeztem az istenek ellen, ezért nem tudok az én uram, a király elé járulni." Mi volt a bűn, amit szegény Ribaddi az istenek ellen elkövetett? Nyilvánvalóan az, hogy fölvette Aton vallását. Erre a levélre a király nem felelt.

Jebuszban, azaz Jerusálimban a derék Abdchipa tartotta magát vitézül, de az újra meg újra rátámadó habirukkal szemben egyre súlyosabb helyzetben. Levelet írt a királynak, s ezt a levelet is érdemes elolvasnunk: "A király egész országa, amely háborúskodást indított ellenem, el fog veszni. Lásd, a Szeirtől Karmelig elterülő vidék s annak valamennyi vezére teljesen elveszett, az ellenem föltámadt ellenség túlszárnyalja erőmet... Amíg a hajók a tengeren jártak, erős kéz uralkodott Naharin meg Kás között, most azonban a habiruk megszállták a király városait. Egyetlen fejedelem sem maradt már uram, a király mellett, mindet elűzték... törődjék hát a király az ő országával... küldjön csapatokat... mert ha ebben az esztendőben nem érkezik többé csapat, uram, a király egész területe el fog veszni... Ha ebben az évben nem érkeznek csapatok, küldje el a király tisztjeit, engem és testvéreimet vigyenek el innen, hogy urunkkal, királyunkkal együtt halhassunk meg..." Érdekes az az utóirat, amit a levél leírója intéz Eknaton titkárához, akit bizonyára személyesen ismert: "Magyarázd meg ezeket a szavakat világosan uram, a király előtt, mert uram és királyom egész országa a pusztulás felé halad." A habiruk által ostromolt kánaáni városok urainak egész sora könyörgött segítségért a királynak: Addudaian - egy júdeai városból -, Dagantalaka egy másikból, Ninur királynő egy harmadikból és így tovább. Mindegyik az egyiptomi ügyek rossz állását panaszolja, mindegyik keservesen siránkozik, milyen áldozatokat kell vállalnia egy királyért, aki alkalmatlan időben, alkalmatlan eszközökkel akar megvalósítani egy magasztos eszmét: "Városunk zokog, könnyei folynak" - olvasható az egyik könyörgő levélben. De a sovány, görnyedt fiatal király semmiről sem akart hallani, csak istenségéről. Egész megjelenése, egyszerű ruhái, az ékszerek teljes hiánya: tagadása volt minden harciasságnak, s míg városaiban panaszok, sürgetések, keserű könyörgések áradtak felé, ő Istenéről beszélgetett a hangszerek csilingelése és búgása közben, a béke szavait formulázgatta... A követek pedig reszkettek dühükben. A legjobb katonák, akik a Birodalom dicsőségére még emlékeztek, hiába ostromolták gyakran kemény szavakkal ezt a könyörtelen királyt, aki birodalma könnyeit közönyösen tudta nézni.

Mi minden veszett el Horemhab erőfeszítései ellenére? A ragyogó Libanon, Askalon és Asdod, Tyrusz és Szidon, Szymira és Byblosz, Jerusálim dombvidéke, Kades és a nagy Aranta folyó, a szép Jordán, Tunip, Aleppo, a távoli Eufrát-part... Mit lehetett e súlyos veszteségekkel szembeszögezni? Istent? Az igazságot? Az egyetlen isten az volt, aki Egyiptom seregeit csatákról csatákra vezette, az egyetlen igazság a kard igazsága, amely Szíriában sok-sok éven át uralkodott. Kinek volt igaza? Eknatonnak-e, aki új szellemi korszakot akart nyitni az emberiség számára, vagy a katonáknak, akik a világbirodalom nyomorúságai, összeomlása fölött keseregtek?

A király maga is látta, megértette a dolgok ilyetén állapotát. Ám inkább vesszen a világi hatalom, akár az egész Birodalom, mondta, mintsem meghazudtolja Atonról vallott hitét. Semmivé tegye az Igazság, a Szeretet szent kötelességeit. Romba döntse a fölállított oltárokat, elnémítsa a himnuszokat és imádságokat, kioltsa az illatozó áldozatok tüzét, az emberiségre szabadítsa a harcias, véres isteneket, tűzbe-vérbe borítsa Aton gyermekeit. Annál jobban ragaszkodott megtalált, megölelt istenéhez, mennél vészesebb ábrázatot mutatott az élet. És mennél gyöngébb lett testi állapota, annál hatalmasabban nőttek lelki erői. Csapás is érte: meghalt egyik kedves leánykája. Reményei szétfoszlottak: Nefertiti nem szült fiút. A király előbb örökbe fogadta Szekarét, majd mikor látta, milyen nyegle, erőszakos, hivalkodó fiatalemberre pazarolja szeretetét, a szelíd, beteges Tutanchatont. Egyre többet törődött sírhelyével, terveket készíttetett, építőmestereket, szobrászokat, iparművészeket mozgósított, siessenek, dolgozzanak, hogy esendő testét készen várja a sír. Szemközt a sivataggal, amelynek finoman szitáló homokját egészen a fényes fővárosig hordta a forró szél, egy hegyoldal szikláiba vágatta a folyosókat és kamrákat, odahallatszott a sakálok és hiénák üvöltése, a pusztaság vigasztalan üzenete. Pénze pedig nem volt. Az istenek és istennők kincseskamrái bezáródtak, a kincsek a föld alá bújtak, varázslat, furfang, eskü, bosszúvágy s titkos robbantószer őrizte őket.

Álmatlan éjszakáin, mikor a gyötrő gondok, csalódások nem hagyták aludni, bizonyosan nemegyszer eszébe jutott Mósze, igazi testvére és barátja. Bizonyosan keserű bánattal gondolt rá, aki elhagyta, s méghozzá ilyen rútul: megölt egy felügyelőt, s utána nyoma veszett. A gyöngéd, finom, okos Nefertiti, a történelem legszebb asszonyainak egyike, sem tudta már megvigasztalni. Anyja mereven elzárkózott a thébai Palotába. Testvérei a maguk gőgös életét élték, nem érintkeztek vele. Udvari előkelői, akiket többször alacsony sorból emelt magához, hízelegtek ugyan, de szemükben félelem bujkált, tudta, ha meghal, szertefutnak a saját érdekeik után. Hűséges, goromba főparancsnoka, Horemhab csak lármázni, követelőzni, vádaskodni, fenyegetőzni s végül sajnálkozni tudott, majd el is kerülte, vesződött a szíriai háborúval, amire a király nem akart, de nem is tudott pénzt adni. Eknatont egyre gyakrabban lepték meg szent rohamai, s már napokig fölkelni sem tudott egy-egy roham után. Nagyképű, alattomos orvosok állták körül, kotyvalékokkal traktálták, fürdették, borogatták, tanakodtak, nem kéne-e a koponyáját meglékelni. A szegény fiatalember irtózott tőlük, nem hagyta, hogy meggyőzzék. Az az orvos meg, az a részeges, mindig nőügyekbe bonyolódó Szinuhe valahol Ázsiában kóborolt mint Horemhab tábori orvosa. Ezek itt mind gyilkosok voltak! Megparancsolta, azonnal hívják haza Szinuhét.

Ám annál buzgóbban, forróbban ragaszkodott Istenéhez, a jóságoshoz, az éltetőhöz, a mindent és mindenkit egyaránt szeretőhöz. Ha járni nem tudott, gyaloghintón vitette magát templomába, leborult oltára előtt, gyenge hangon énekelte himnuszát.

Mósze is gyakran gondolt testvérére és barátjára, csillagtársára, mikor magányos útjait járta szamarán. Boldog ember volt, szerető, kedves asszony, két vaskos, erős kisfiú s nyájas, bölcs após meleg szíve sugározta be életét. A háborúról csak elvétve hallott, véres borzalmai nem hatottak otthonáig, bár füstjét-pernyéjét elhordta ide is a szél. Szíve nemegyszer elfacsarodott a gondolatra, vajon él-e, hal-e a király, a testvér, aki himnuszait szavalta neki, s karját a vállára téve kísérte az ajtóig. Szerette volna látni, szerette volna titkait ismerni. A végtelen pusztaság magányában előtte lebegett a fiatal, szenvedő arc, a sugárzó, nagy szempár. Mikor pedig felesége mellett feküdt az éjszaka meleg csendjében, s alvó kisfiai szuszogását hallgatta, Cipporának el-elsuttogta emlékeit a királyról. Hajnalonként, mikor Cippora a kisebbik gyermeket szoptatta - ez az az óra, mondja a Talmud, mikor az asszonyok urukkal csevegnek, és Isten minden kívánságot meghallgat, még a rosszat is -, erős vágyat érzett, hogy útnak induljon Aketaton felé, egyedül, keresztül a háborgó világon, ellenséges csapatokon, kémeken és őrökön... hadd lássa egy órára, egy percre csak a rajongó királyt, a Gyűlöletes Álmodozót, a gonosztevőt, s megfogva a kezét, sugárzó, lázas szemébe nézzen, s így szóljon: én értelek, én szeretlek, amit tettél, szenvedtél, gondoltál, akartál, nem volt hiábavaló.

Egy év múlt el így megint.

Mósze egy alkalommal bement Raszappa városába. Az adó ügyében kellett intézkednie, mert az éragizai adófelügyelő levelet intézett Jethróhoz, s ezt írta: "Négy hónap múlt el, de te nem küldted meg a gyapjút, amivel tartozol. Miért késlekedel? Ne várj tovább, hanem azonnal küldd a gyapjút!" Nos, a gyapjút Raszappába kellett szállítani, s Mósze az adófelügyelő hivatalnokával alkudni akart egyhónapi haladékért.

Amint szamarán a városfalon kívül levő fogadóhoz közeledett, két gyalogos utast pillantott meg, amint bottal a kezükben, viharvert ruházatban ballagtak vele egyirányban. Mind a kettő ismerősnek látszott. Az egyik testes volt, lomhán mozgott, a másik sovány, nyurga rabszolga. Mósze szíve megdobbant. Mikor elhaladt az utasok mellett, hátrafordult nyergében... de ekkor már a testes úriember fölkiáltott:

- Hohohóój! Megállj! Mósze herceg! Szinuhe volt, meg régi rabszolgája, Kaptah.

Mósze megfordította szamarát, leugrott, az orvoshoz sietett. Az tárt karral várta, ámde nem feledkezett meg az udvari illendőségről, öt lépésre tőle térdig meghajolt.

- Üdvözöllek, herceg! Béke, béke, mint itt mondják! Hát csakugyan te vagy s nem afféle bolygó lélek? Most már hadd öleljelek meg.

Összeölelkeztek. A rabszolga leborult, s csaknem sírva fakadt örömében. Úgy tartották egymást átölelve sokáig.

- Hogy kerülsz ide? - csodálkozott Szinuhe.

- Hol jársz, hová mégy? - bámuldozott Mósze.

Az orvos azonban nem helyeselte, hogy a forró ég alatt ácsorogva számoljanak be sorsukról. Javasolta tehát, térjenek be a fogadóba, igyanak egy korty sört - abból a csodálatos papi italból, amit együtt ittak Thébában, itt, sajnos, sehol sem hörpinthetnek, pedig az volna ám az igazi. Betértek hát a fogadóba, s a füstös kemence oldalánál sör mellé telepedtek Csak kevesen ődöngtek a szobában, néhány pásztor, egy kereskedőféle, akinek állatai odakinn ácsorogtak az udvaron, meg vagy öt rabszolga. A nyitott tűzön nyársra húzott birkahús pirult, ők pedig szívták a langyos, zavaros sört, s szótlanul nézték egymást. Kaptah, a rabszolga szintén velük iddogált, mióta ugyanis Szinuhéval ebben a zűrzavaros országban vándoroltak, az orvos megszüntetett minden különbséget maga meg a rabszolgája között.

- Okosan tetted, hercegem, hogy hallgattál a tanácsomra, s elmentél a keskeny úton, mielőtt a tenger hullámai összecsaptak - kezdte az orvos, mikor kifújta magát. Naptól cserzett arca elszomorodott, elmerült tenyere vizsgálatába, aztán legyintett, sóhajtott, ivott egy kortyot. - Szegény Nafururia a Napba szállt, Uszirévé lett, ahogy mondani szokták.

Legalább annyi sajnálkozó gúnyt megengedett magának, hogy babilóniaiasan Nafururiának nevezte Nefer-hepru-Rát, azaz Eknatont a családi nevén. Mósze nem értette meg azonnal.

- Elmondhatom, herceg, hogy a karjaim közt halt meg, igen, utoljára még ebben a megtiszteltetésben részesített. A koponyalékelés szerencsére elmaradt, pedig orvosai és tanácsadói nyomós érvekkel igyekeztek meggyőzni szegényt, bizonyára félvén, hogy atyja, Aton új erőt önt belé, s megint lábra áll. Pedig hiszen éppen ezelől menekültem békésebb viszonyok közé, a csatatérre, mint tudod. Elég az hozzá, hogy üzent értem, azonnal térjek vissza a Palotába. Harcikocsira, majd tevére, aztán hajóra ültem, az ember siessen, ha valamelyik halálos betege hívja, bár a halált csak halogatni lehet, ez régi meggyőződésem. A Palotában már ott találtam Horemhabot, neki is üzent, de úgy tudom, mások már korábban értesítették Őistensége állapotáról.

Elhallgatott, s Mósze sem szólt. Fejét lehajtva, némán gyászolta testvérét és barátját. Föltámadt benne egy emlék: a beteg király mellett ült, s három ragyogó égitestet látott. Az egyik magasan lobogott, a másik fölemelkedőben volt, s közeledett hozzá, a harmadik előbb lassan, majd egyre gyorsabb zuhanással lehanyatlott a sötétségbe. Mósze szemébe könnyek szöktek. A Csillag lezuhant a mélységbe. Így ültek elgondolkozva, a fogadóban jövő-menők zaját, az udvaron kiáltozó hajcsárok lármáját, a tevék, szamarak bőgését nem is hallották.

- Uram - szólalt meg a rabszolga. - Ezen már nem segíthetünk. Megígérted, hogy a legközelebbi fogadóban annyit eszünk, amennyi belénk fér. Éppen ez a legközelebbi fogadó. Úgy látom, a birkacomb meg is pirult a nyárson.

- Hallgass, te disznó - förmedt rá az orvos. - Még ilyenkor is a hasadra gondolsz?

- Nem nevezhetsz disznónak, nem vagy gazdám. Szabad ember vagyok, útitársad, gondozód, nélkülem már elvesztél volna - vágott vissza a rabszolga. - A fölszabadító levelet ugyan nem adtad ki még, de azt mondtad, ezután egyenlők vagyunk, ne tekintsem magam a szolgádnak. Igaz, megígérted a vacsorát is a legközelebbi fogadóban, s azt sem tartod meg.

Szinuhe legyintett, majd szólt a fogadósnak, tegyen egy darabot a birkahúsból Kaptah elé. És miközben a rabszolga elmerülten falt, ő folytatta elbeszélését.

- Képzelheted, a királyi Anyát mennyire lesújtotta fia halála. Három napig a besúgóit sem fogadta. Eye már hosszabb ideje az uészeti Fehér Házban tartózkodott, s mikor bekövetkezett a szomorú vég, nyomban Aketatonban termett. Szerencsére voltak vigasztalói. Az utolsó időben mindig mellette tartózkodott Ámun első prófétája meg más istenek első prófétái is, ők készítették elő a csapásra, s megvallom, emberül ki is bírta. A királynét is lesújtotta a haláleset, kénytelen volt egészen másként öltözködni, másként festeni magát, másféle ékszerekről gondoskodni, s úgy viselkedni, ahogy özvegyhez illik. A szegény halott Álmodozó testvérei is porig sújtva gyászolnak, Mezemmut törpéit olyan gyászos ábrákkal mázoltatta be, amilyet otthon viseltek őserdeikben, Baketaton meg, az a szép szajha, akit még sohasem érintett férfi, bánatában elhatározta, hogy feleségül megy Horemhabhoz. Azzal vigasztalódik, hogy hátha király lesz Horemhabból, hiszen kezében a hadsereg. Mit mondjak még az általános gyászról? Én nem vártam meg Őistensége temetését, most aztán igazán nem ott a helyem. Fogadott fia, mármint egyik fia, uralkodótársa, a szép reményekkel teljes Szekaré már a halál pillanatában kiadta a parancsot Eknaton híveinek üldözésére. Így hát mikor szegény Álmodozó holttestét a lúgos medencébe vitték, azonnal elbúcsúztam a Palotától, a lesújtott családtól, a zokogó hívektől, és visszatértem Ázsiába. Hidd el, itt sokkal nyugalmasabb az élet.

- Hát senki sem siratta meg szívből? - kiáltotta Mósze keserűen.

- Dehogynem, herceg - nevetett az orvos fogcsikorgatva, arcán minden vonás összehúzódott és rángott, mintha kőbe harapott volna. - Sokan megsiratták, és siratják azóta is. Zokogva gyászolják azok, akiket a semmiből emelt magasra, most félnek, hogy fejjel lefelé fognak fennakadni. Azok, akik az istenek elkobzott vagyonából meggazdagodtak, s most mindent vissza kell adniok. Azok, akik keresztet hordtak a nyakukban, s megkívánták, hogy mindenki utat engedjen nekik az utcán. Egyszóval mindenki, aki vele együtt ragyogott, s most vele együtt merült sötétbe. Akadt azonban három ember, aki másért is megsiratta. Horemhab, noha mindig gorombáskodott vele, te, noha elhagytad őt, s én, noha kezdettől fogva menthetetlennek láttam.

- Hát a nép? Hogyan viselkedett a nép? - kérdezte Mósze bizakodva.

- A nép, hercegem? Hát hogyan viselkedhetnék a nép? Boldog, ha királyt koronáznak, boldog, ha királyt temetnek. Régóta tudjuk. Most meg különösen boldog, mert visszatérhet Ámunhoz, földjei visszakerültek Ámun birtokába, a parasztot tehát nem a király vagy Aton felügyelői, adótisztviselői, írnokai és rendőrei nyúzzák, hanem Ámuné meg a többi istené. Hát nem elég ok ez a boldogságra? Van aztán ennél nagyobb boldogsága is a népnek, herceg. Elérkezett az ő ideje. Vallási buzgalomból üldözhet mindenkit, akit csak akar. Rabolhat, rombolhat, gyilkolhat kedvére Ámunért, Ptáhért, Konszuért meg a többiért. Gyilkolhat, herceg, s van-e annál magasztosabb öröm, mint istenünk nevében, az ő érdekében gyilkolni? Mondom, ez az ő ideje. Ihat-ehet, ordítozhat, erőszakoskodhat, s mindezek ellenére, sőt mindezek által lehet vallásos. Merem mondani, hercegem, soha még halál ekkora boldogságot nem támasztott, mióta emberi faj van a világon. Pedig sok halált láttam.

- Jobb is volt otthagyni őket, uram - szólt közbe a rabszolga a birkahús fölött. - Nem szeretem a zavaros időket.

Mósze komoran meredt a sörösedényre. A zavaros lé gyűrűző tükrében iszonyú képek kavarogtak: tülekedő emberek, menekülők, hullák, falra akasztott, fejjel lefelé rángatódzó testek, Aton-papok, akik kereszteket taposnak a porba, égő házak, hullákat zabáló krokodilok, üvöltő, karddal, bunkóval rohanó csőcselék, arany kosszarvval ékesített papok, vörös hullámok hátán vörös lángok, vörös arcok, vörös kezek... A képek nesztelenül siklottak egymásba, Mósze mégis hallotta a hangokat is, valóságos hangorkán tombolt benne.

Örült, mikor az orvos gúnnyal leplezett szomorúsággal folyatta:

Még ott voltam a Fehér Házban, mikor a királyi Anya meg Eye, a főtanácsadó, zokogó szívvel megfogalmazta az Uszirévé lett király koporsójának feliratát. Bizonyosan rá is vésték, miután elkészültek a balzsamozással, az aranyművesek pedig a múmiát tartalmazó burkokra remekelték mindazt a sok szent alakot meg szöveget, ami a halott örök békességét biztosítja. Az írás szórul szóra így szól. - És irodalmias hangon, fojtottan, méltósággal szavalta:

- "A szép herceg, Ré egyetlen választottja, Alsó- meg Felső-Egyiptom királya, az igazságban élő mindkét ország ura, Eknaton, az élő Aton szép gyermeke, akinek neve mindig és örökké éljen."

- Ezt mondja az írás. Jellemző, hercegem, hogy még ebben a szövegben sem használták az "igazság" szó kifejezésére Maat istennő nevének jelét, annyira tisztelték elveit. Vagy annyira féltek visszajáró, bosszúálló lelkétől? Mégis csodálkoznunk kellene, herceg, az emberek szívének megváltozásán, ha a temetés után azonnal el nem rendelték volna nevének minden szoborról, templomföliratról, minden domborműről, kőről, fáról, aranyról, rézről való kivakarását, eltüntetését, lefaragását... Hiszen ez csak természetes! - Farkasmosollyal tekintett a néma, mozdulatlan Mószéra. - Hát szerencsés volt s még sokáig szerencsés lesz Egyiptomban minden kőfaragó. Végre van munkája rogyásig. Házról házra járnak szerszámaikkal, s kérdezgetik, nincs-e eltávolítandó név a házban. De hát sokan óvatosak. Inkább maguk vakarják le az átkozott nevet, semhogy gyanúba keveredjenek mint a Gyűlöletes Álmodozó hívei vagy Aton imádói. Még jó, hogy a sírokba nem törnek be, s ott is le nem vakarják Eknaton meg Aton neveit, jeleit. De hát az átkokkal lepecsételt köveket mégsem merik kinyitni. Mert mégsem bizonyos, hátha, hátha...

- Mi történik Aton oltáraival? - kérdezte megint Mósze.

- Gondolhatod, herceg, hogy ugyanolyan sorsra jutottak most, amilyenre Ámun meg a többi isten oltárai annak idején - legyintett Szinuhe. - A fiatal Meryre eltűnt, valahol biztonságba helyezte magát. A többi papok is igyekeztek megfoghatatlanná válni, ebben a papoknak, mindenféle papoknak nagy gyakorlatuk s régi módszerük van. Persze, önmagukkal együtt mentik, ami menthető. Nekik is vannak föld alatti kamráik, hathatós varázslataik, veszedelmes robbantószereik, nyithatatlan záraik, mióta anyagi javakkal oly bőven ellátta őket a király. Aton ide, Aton oda: nem vetik meg a régi jó mágiákat, ha rászorulnak. Annyi azonban igaz, hogy Aton virágkoszorúi elhervadtak, illatos füstjei nem szállnak az Égre, himnuszai, imádságai elnémultak, hívei... nos, hívei cserbenhagyták őt, az Egyetlent. Hanem, herceg, hiába vakarják ki, törlik le, semmisítik meg az átkozott jeleket. Eknaton neve élni fog, Aton eszméje megmarad, amíg a hattyú fekete, a holló fehér nem lesz, amíg a hegyek lábra nem állnak és járnak, amíg a tenger a folyókba nem árad, ahogy mondani szokás.

Sóhajtott, mereven babrált ivópipájával. Kaptah befejezte az evést, s jót húzott a sörből.

- Enni sincs kedvem - dünnyögte Szinuhe szomorúan. - Pedig már kezdett visszatérni az étvágyam, kezdtem túltenni magamat a történteken. De most, hogy röviden beszámoltam neked, herceg, az eseményekről, fölfordult a gyomrom megint, s a szívem, májam és vesém összefacsarodott.

Nem szóltak a dologról többet. Mósze hívta az orvost, látogassa meg, pihenjen nála, Szinuhe azonban a fejét rázta. Sürgős az útja, Babiliba igyekszik. Elbeszélgetett még apró-cseprő ügyekről, de kedvetlenül. Szinuhe végre fölkerekedett, hogy a révnél átkeljen a folyón, vagy hajón utazzék Babilonba, ahogy éppen adódik. Fölcihelődtek tehát, melegen megölelték egymást. És elváltak.

Mósze sokáig nézett utána, amíg el nem tűnt egykedvűen baktató rabszolgájával a város kapujában. Még azután is önfeledten álldogált. Lelkében fölmerültek az emlékek: Eknaton, Szetamon, Eye, Hor, Ramósze, Huya... a Palota lakói... Az esték, amiket beszélgetésben töltött Eknatonnal, himnuszainak magasztos szavai, rajongó szeme, gyermekes mosolya... És látta a zűrzavarba merült, ellentétektől, gyűlöletektől, érdekektől, hatalmi törekvésektől tépett országot is, mint az imént, töredezett képekben szétfolyó-egybeomló jelenetek kavargásában.

Aztán nyugalmat parancsolt szívének, s dolgára indult.

Ugyanúgy folytak napjai, ugyanúgy járta útjait, végezte dolgát, mint eddig. Ugyanolyan nyugodt volt, nyájas, kedves, szelíd. Apósával szokott tárgyilagos módján beszélte meg a bekövetkezett vagy várható eseményeket, s röviden végezve velük, szokott beszédtárgyaikhoz tért vissza. Feleségéhez még gyöngédebb lett, kisfiát többször ültette térdére, örült, ha a gyermek egy-egy szót tisztábban mondott ki, mint előző nap, új szót is tanult, vagy valami kedves furcsaságot művelt. Többször is hosszasabban simogatta meg buksi fejecskéjét, mikor kezével a szakállát cibálgatta és visongott. A kisebbiket is gyakrabban emelte karjára, arcán pedig egy kis borongó bánat felhőzött, ha hajnalonként Cippora az ágyon ülve szoptatta a gyermeket, s asszonyi szokás szerint csevegett hallgatag urának. Kint már kukorékoltak a kakasok, idebent égett a lámpa, a nagyobbik fiú, Gersom, mélyen aludt, lerúgva takaróját s kövér, barna lábszárát szétvetve. A csendes szoba falán árnyékképeket kergetett a libegő lámpafény, s Cippora olyan szép volt, olyan dúsak voltak tejjel teli emlői, olyan álmosan s mégis vidáman ült vékony ingében, hogy Mósze magához ölelte a csecsemővel együtt, s megcsókolta előbb az asszony, majd a kicsi arcát. Ő pedig, Cippora, ráhajtotta kócos fejét ura vállára, így maradt szótlanul néhány pillanatig. Egyek voltak ők négyen, csontjuk, húsuk, lelkük egy, s jó volt ez így, távol az életre-halálra küzdő istenektől s az emberektől, akik az ő nevüket üvöltözve törtek egymásra.

Voltak azonban különös álmai, amiket nemcsak megfejteni nem tudott, de emlékezetéből is elmosódtak reggelre. Homályos, zavaros képek villantak fel olykor-olykor, csakhogy nem alakultak képekké. Szorongó hangulatok lepték meg, de hiába kutatta a gyökerüket, nem tudta föltépni őket. Gyakran teljesen a hatalmukba kerítették, majd meg úgy elfeledkezett róluk, hogy szinte könnyebbnek érezte magát. Megszokta s megtanulta, hogyan kell kiemelnie valamit lelke sötét mélyéből s megmagyarázni, de mióta Szinuhéval találkozott, csak mint alaktalan felhők kóvályogtak az álmai, s nyugtalanították a legváratlanabb pillanatban. Végül is elhatározta: vár, míg fölbukkan s világossá válik egyszer valamennyi egyben, s akkor tudni fogja, mit kíván tőle, mire készíti elő, mire noszogatja a lelkében működő isteni hatalom.

Mindig szeretett egyedül lenni. Szívesen barangolt szamáron a pusztaságban, megfeledkezve forró napfényről, füvet borzongató szélről, nem véve észre sem a magasban kerengő sasokat, sem a szamara előtt fölröppenő sáskarajokat. Izmai feszültségét elernyesztve, alig fogta a kantárt, útja irányát is állatára bízva, baktatott az óriási Ég alatt az óriási Földön. Sem közel, sem távol egyetlenegy ember sem mutatkozott. Az idővel sem törődött, benne állt az időtlenségben, ahogy a végtelen térben. Úgy érezte, rejtett életet él, mintha a világmindenségnek az a korszaka következett volna el, amikor megszűnik minden terjeszkedés, bomlás, tágulás, részekre oszlás, minden tevékenység elpihen, az élet titkossá válik, álommá, a hetedik Nap tétlen szunnyadásává.

Szép volt, jó volt az ünnep, amiben évek óta élt, de érezte, nagy erők forrnak lelke mélyén, intések, unszolások neszeznek benne, mint föld alatti vizek keresik az utat, ahol kitörhetnének, zúgó áradatuk medret vájhatna magának. Nem töprengett a saját életén, csak emlékezett, merengett. A pusztában járt nemcsak testileg, hanem lelkileg is, szamarán a föld elhagyatottságában, belül pedig a lélek mérhetetlen sivatagában. Beavatott volt, tudta, ha el akarunk érni végső célunkhoz, pusztán kell kóborolnunk, magányosan a némaságban, az ürességben. De még nem volt próféta, mondják bölcseink, így nem tudta, nem is kívánta megmondani, hogyan, hova fog megérkezni.

Persze, minthogy itt a lélek állapotáról van szó, aminek csak jelképe a "puszta", Mósze akkor is egyedül barangolt úttalan útjain, mikor a feladatait végezte, vagy éppen odahaza volt szerettei között. Hívei észrevették, milyen merengő a tekintete. Sugárzó szeme néha meg-megakad valami apró tárgyon, vagy a tűzbe bámul, s mintha nem tudná ilyenkor, hol van. Szava is elnémul, mintha nyelve fölmondaná a szolgálatot. Nagy csend támadt, az emberek nem zavarták merengésében. Jó emberismerők voltak, tudták, milyen mélységei tárulnak fel néha a léleknek. Azt mondták, ilyenkor Isten szól szótlanul a szívben. Amilyen tevékeny, vad férfiak voltak, annyira hajlottak ők is a révedezésre. Semmit sem tartottak szentebb állapotnak a révületnél. Vártak hát szótlanul, türelmesen, ahogy a puszták fiai tudnak várni, míg Uszirszafi ismét megszólalt, s folytatta mondanivalóját. Amit ilyenkor mondott, nemcsak ellenvetés, vonakodás nélkül elfogadták, hanem mint sugalmazott igazságot, ítéletet, döntést, szórul szóra adták tovább, s jobban emlékeztek rá, mintha kőbe vésték volna.

Jethro, mint különösen bölcs ember, hamarosan megértette, hogy Mósze lelkét valami titkos erő feszegeti, s ha beszélgetéseik közben észrevette szemében az elrévedezés jeleit (mintha Mósze valahol messze járna, s abból, ami körülötte történik, semmit sem venne észre), elhallgatott, mozdulatlanul várt. Azt is megtette néha, hogy lábujjhegyen kiment a házból, olyan halkan téve be az ajtót, mint a szellő lebbenése. Ábrahám, az ősatya szelleme lebeg a fia fölött, gondolta, az az áldás árad ki reá, ami Ábrahámra áradt, hagyni kell, legyen egyedül, hogy az áldás tovább áradhasson belőle az emberekre, az egész világra. Cipporával találkozva ujját ajkához emelte. És a ház elcsendesedett. Cippora abbahagyta a dalolást vagy a gyermekekkel való zsörtölődést, nesztelenül járt, csendet parancsolt a szolgáknak, szolgálóknak is. Seriktu úgy járt-kelt, mintha tojásokon lépkedne. Ha ajtót nyitott vagy csukott, nyelve hegyét fogai közé harapta, mintha bizony így nem csikorogtak volna az ajtósarkok. Ha egy tehén, szamár, teve elbődült, kirohant, s lehordta a szolgát, miért nem ügyel jobban. A kutyákat is elnémította szigorú magyarázatokkal.

Mószét nem faggatta-kérdezgette senki. Nem firtatták, mire gondol, mit tervez, miről ábrándozik, mi bántja, mi a kívánsága. Ez különösen Cipporának esett nehezére. Félt ura meg-megismétlődő révedezésétől, nem értette, miért oly távoli a tekintete, hol jár még akkor is, amikor beszélget, vagy gyermekeivel játszik. Figyelte az arcát, s szíve megállt, ha azt a vonást fölfedezte rajta. Leste a mozdulatait, s megrémült, ha ura keze tétlenül pihent a térdén, vagy mozdulat közben megállt egy pillanatra, s úgy maradt mozdulatlanul. Olyan megdöbbentő volt ez, mintha egy lehulló falevél megállt volna estében. Leste az ura álmát is. Fölébredt éjszaka, s a lámpa világosságában figyelte, hogyan emelkedik, süllyed bozontos melle, hogyan rándul meg nyugodt arcán egy vonás, hogyan húzza le szemöldökét, mintha valamin töprengene, hogyan szorítja össze ajkát. A kedves alvó fölé hajolva, dús haját ráhullatva, puha mellét távol tartva arcától, nehogy érintse, így nézte-figyelte urát, olvasni szeretett volna álmaiban, amikben Mósze maga sem tudott olvasni, hiszen ébredéskor szertefoszlottak, csak különös hangulatokat hagytak hátra, mint valami illatot. Cippora attól félt, hogy Mósze elvágyik innen, vissza hazájába, amiről Cipporának a hallott elbeszélések nyomán csodálatos elképzelései voltak. Gyanakodott, hogy Mósze már nem vonzódik hozzá úgy, ahogy eleinte. Pedig erre rácáfolt gyengédsége, türelme, szelíd mosolya, szenvedélyes ölelése. Arra is gondolt, hogy terhére vált a folytonos egyhangú bolyongás sátorról sátorra, az apró ügyek fárasztó tömege. Olyan hevesen tudnak vitatkozni a bolond férfiak egy-egy szó jelentésén, mintha életre-halálra szólna. Csakhogy Mósze közönynek, untságnak, türelmetlenségnek nyomát sem mutatta. Ugyanolyan buzgalommal ügetett el útjaira, ugyanúgy törődött kis népével, mint kezdetben. Még az is megfordult Cippora töprengő asszonyi fejecskéjében, hogy a gyermekek lármája fárasztja Mószét, holott ez igazán ostoba gyanú volt, mert Mósze kedvtelve lovagoltatta kicsinyeit a térdén, hordozta a vállán, talált ki játékokat, amikben a kicsi gyermekujjak voltak a szereplők, este pedig megáldotta őket, s hosszan elgyönyörködött pufók arcukban. Ilyenkor olyan meghatóan nyájas volt, hogy Cippora szemébe könny szökött, átölelte ura vállát, hozzásimult, ajkával érintette szakállas arcát, mint egy pilleszárny. Avagy talán Mósze el-elcsatangol a városba, megakad a szeme a kapukban várakozó szajhák valamelyikén? Ó, ez rettenetes volna, de el kéne viselnie zokszó nélkül, asszonysors, a férfi szabad, ki vonhatná felelősségre. A hibát önmagában kellene kutatnia. De hát Seriktu ostobának nevezte, s csakugyan nevetnie kellett. Volt-e asszony a kerek földön, akit úgy szerettek volna, mint őt?

S az alaktalan félelem mégsem hagyott nyugtot Cipporának. Azonban várt és hallgatott. Az ő jó, erős ura egyszer majd mindent elmond, mikor elérkezettnek látja az időt. Akkor mellé kuporodik, válla mélyedésébe fekteti fejét, s valami csodálatosat hall.

Cipporát egyébként megnyugtatta egy kis esemény.

Dugazida egyre gyakrabban fordult meg Raszappa városában. Megesett, hogy Mósze két-három napig is hiába várt rá sátorában, a sovány, fekete pásztor nem mutatkozott. Sem felesége, sem rokonai, ismerősei nem tudták megmagyarázni ezt a gyakori távollétet. Hivatali ügyei voltak? Szajhák után járt? Üzleteket kötött? Vagy éppenséggel valamiféle rablótámadásban sántikált nagy titokban, ő, a csendes férfiú, aki sohasem csatlakozott a pásztorságnak efféle vállalkozásaihoz? Akiben nyoma sem volt a szinte örök gyűlöletnek, amit a puszta népe érzett a földmívesek s a városlakók iránt? Nem, minderről szó sem volt.

Mósze egyszer sarokba szorította Dugazidát, s testvérének, barátjának nevezve unszolta, mondja el titkait. Dugazida szófukar ember volt, fekete szemöldökét összevonva hosszasan bámult a földre, konokul hallgatott. Végre óvatosan körülnézett, majd suttogva megszólalt:

- Az igazság az, hogy... - Elakadt, nyelt egyet, majd elszánta magát, s csaknem kiáltotta: - Istent keresek magamnak!

Mósze nem háborodott föl, meg sem lepődött. Istent keresni nemcsak szabad, de kell is. Jól megfontolta, amit hallott. Azután nyugodt hangon biztatni kezdte Dugazidát, miért keresi éppen Raszappában az Istent, mikor itt van helyben, itt a szívében, eddig is követte parancsait. Csakhogy a dolog nem volt ilyen egyszerű. A fekete pásztor megvallotta, hogy már hosszabb ideje nyugtalan. Mintha tikkasztó szomjúság gyötörné. Hiába figyelte Uszirszafi fejtegetéseit, hiába helyeselte magyarázatait, hiába vett részt buzgón az istentiszteleteken, hiába tevékenykedett gyülekezetében is, egy szép napon nem tudott tovább hazudni önmagának. Meg kellett vallani, hogy Reguél nem az Isten, hanem az isteneknek csupán egyike. Ez neki nem elég. A nagyobbat, a legnagyobbat, az egyetlen Istent akarja, őt keresi, őt akarja megismerni. Ha pedig ez lehetetlen, inkább haljon meg, haljon meg akár örökre. De hazudni nem tud, nem is akar.

Teljesen földúlva ült Mósze előtt, körmével a birkabőrt kaparta, ajka rángott, fejét hol leszegte, hol fölkapta, s olyan sötéten nézte Mószét, mintha kész volna azonnal megölni.

Mósze azonban nem korholta. Megkérdezte, miért jár éppen Raszappába. Talán ott lakik az a legfőbb isten, akit keres? Hát ott lakik, igen, felelte Dugazida mereven Mósze szeme közé nézve. Ha nem is éppen ő, de a szolgái. Valóságos háza Éragizában van, akárki láthatja, ott lakik az Éghez közel, ragyogó aranyházában... De még ez a gyönyörű ház is kicsiség ahhoz képest, ami Babiliban áll, s csillogó-villogó oldalai messze ragyognak. Marduk háza méltó Mardukhoz, mert ő az egyetlen, a legfőbb Isten, a többi istenek és istennők csak szolgái. Most már megoldódott Dugazida nyelve, s mindent elmondott folyamatosan, hevesen, rajongva, ami hosszú időn át gyötörte.

Hát Marduk. Marduk, azaz Mulu babbar, a mi Jupiterünk, akit fölkeltekor Sulpá'é, két kettős óra magasságban Szagmagar, ha pedig az Ég közepén áll: Nébiru néven tisztelnek. Hanem akár így áll, akár úgy, akár emígy nevezik, akár amúgy, éppúgy nem az egyetlen Isten, mint Dilbat, Jethro népének Reguélja vagy akármelyik Bibbu, azaz bolygócsillag. Mindegyik csak fia és követe a Megnevezhetetlennek, a Sötétnek, az Ismeretlennek. Dugazida Reguélt akarja fölcserélni Mardukkal? Hát azt hiszi, hogy benne megtalálja az igazit, akit Egynek sem mondhatunk, mert nincs neve?

Hosszasan hallgatott. Szemében fölborongott a távoli fény, arcára a jelen nem levés Dugazida által is jól ismert révülete. Ez megnyugtató volt, hiszen Dugazida is tudta, hogy Uszirszafi ilyenkor a lelke mélyén szótlanul jelentkező Isten szavára figyel. Amit most mond, megmásíthatatlan.

Uszirszafi pedig föleszmélt merengéséből, sötét szemét Dugazidára szegezte, s így szólt:

- Testvérem és barátom, a nyugtalanság, ami téged Raszappába, Marduk szolgáihoz hajt, ami arra ösztönöz, hogy eredj még Babiliba is, és ismerd meg Mardukot, engem is gyötör. Te úgy véled, hogy az a legfőbb és legnagyobb isten, akinek a legszebb, legnagyobb házat építik. Téged elkápráztattak ezek az emberkéz alkotta, ragyogó hegyek, az óriási ünnepek, a tömeges áldozatok, a tömjén, a mirha illata, a virágok, zászlók pompája, százezernyi nép éneke, zenekarok zengése, válogatott leányok tánca... De hát én hazámban éppen ilyen nagy, bár másféle templomokat, még szebb istenképeket, még nagyobb körmeneteket láttam, még zengőbb zenét hallottam, s mégis azt mondom, mindez hiúság, cifraság, üres pompa, szemkápráztató káromlás, semmi egyéb. Mert mihelyt kimondod a nevét, már nem az igazi Isten! Mihelyt házat építesz neki, nem ő... Csak más nevet, más templomot, más alakot kapsz, de nem őt. Mert ő megnevezhetetlen. Kimondhatatlan. Megfoghatatlan. Ábrázolhatatlan. Elgondolhatatlan. S éppen ezért gyötör engem is nyugtalanság, mint mondtam.

- Hiszen ilyenformán Reguél sem az igazi isten? - szögezte szembe Dugazida.

- Nem, testvérem - bólintott Uszirszafi. - Igazad van ebben. Reguél egy az istenek közül. Ennek a népnek a védelmezője, gyámolítója. De maga is szolga és követ. A nagyobbak szolgája és követe, mint a többi. A legnagyobbnak nincs neve. Őt azonban nem tudjuk megközelíteni, testvérem és barátom, mert sohasem nyilatkozik meg. Ő van, maga a létezés, de bennefoglaltatik a nemlétezés is. Mihelyt megnyilatkoznék, már alakja volna. Mihelyt alakja volna, tulajdonságai volnának. Ha pedig tulajdonságai volnának, nem volna a Semmi és a Minden. Korlátozott Isten volna. Az egyetlen, a végső Isten: korlátozhatatlan.

- Mit tegyek hát? - kérdezte csüggedten Dugazida. Valóban sajnálni való volt, görnyedten ült, barna arcán sápadtság ömlött el, szeme égett, mintha láz hevítette volna, teste szinte borzongott. - Hiszen te is hazudsz, mert hirdeted Reguélt.

- Nem hazudok - tiltakozott Mósze szokatlanul hevesen. - Hogyan hirdessem azt, akit nem tudok megnevezni? Akit nem tudok szavakba foglalni? Aki megfoghatatlan, elképzelhetetlen? Aki sohasem nyilvánul meg? Őt hirdetem tehát, Reguélt, de hogy szívem vágyakozása mégis a legfőbbhöz száll, annak az a jele, hogy nem állítok neki képet. Nem ábrázolom, nem írom le, nem foglalom szavakba sem. Megelégszem az illatáldozattal, hogy mint a jószagú füst, szálljanak imáink hozzá, Reguélhoz, ő pedig terjessze tovább, még följebb, ahhoz, akihez nem tudunk fölemelkedni... mert túl van minden időn s minden tereken, túl az örökkévalóságokon, túl minden életen és halálon, túl a léten és a nemléten. Hogyan hirdessem azt, aki a világ számára nincs, mégis belőle árad ki a világ, s őbelé tér vissza? Titkait nem mondhatom el, mert ha elmondhatnám, nem lennének titkok. Hirdetem hát Reguélt, a jóságosat, a védelmezőt, a szeretet forrását, hirdetem benne a megközelíthetőt s a megnevezhetőt. Ha Mardukot meg a többit is így hirdetnék, nem bánnám, testvérem, eredj hozzá. Hiszen az igazi bölcsek így is gondolják. De bálványképeket állítanak nekik, hozzájuk kötözik az ember érzékeit... s ez hitvány ostobaság, káromlás.

Így magyarázta Dugazidának, amit megmagyarázhatott, s a pásztor kezdett megérteni annyit, hogy valami végtelenbe nyúló lépcsőzetről van szó, amelynek alsóbb fokait látjuk, fölhághatunk rájuk, de a felsőbbeket s a legfelsőbbet nem tudjuk megközelíteni sem értelemmel, sem érzékkel. Reguél vagy Dilbat, Sulpa'é vagy Bibbu, Marduk, Szin vagy Samas: mind csak alsó lépcsőfokok, megközelíthetők, megnevezhetők. De egyikük sem a végső Isten, miután "végső" Isten nem is lehetséges. Mósze csaknem gyermekesen beszélt a pásztorhoz. Nem tárhatta föl előtte matematikai, csillagászati s egyéb tudományát, ez tilos volt, beláthatatlan károkat okozott volna. Hiszen Dugazida még az olyan egyszerű dolgokat sem tudta volna megérteni, hogy a bolygók a Nap körül keringenek, a csillagok gömb alakúak. Hogy rendszerek, örvények, úgynevezett "kerekek", külön-külön világok vannak a világon belül is. Vagy hogy az emberi tudat azonos a világtudattal, együtt tágul-szűkül a világgal... meg hogy a csillagok meg világok mind az ember lelkében vannak... Ez a szegény ember bele van zárva érzékeibe, s amit nem tud érzékeivel megközelíteni, számára nincs is. Úgy szólt hát hozzá, mint egy gyámoltalan gyermekhez, s miután az úgynevezett "egyszerű ember" éppen az, aki az egyszerű igazságokat képtelen megérteni, sőt mindent összevissza komplikál, mert gondolkodását szüntelen félelem bénítja meg, neki is zavarosnak, homályosnak kellett lennie. Annyit azonban mégis elért, hogy némi sejtelmet ébresztett benne a lehetetlenről, vagyis arról a világról, ami érzékelhetetlen s változatlan. Ez elég is volt. Dugazida gondolkodóba esett, végül megnyugodott, s nagyot sóhajtva így szólt:

- Uram és Mesterem, amit te mondasz, bizonyosan Isten vagy valamelyik isten sugalmazására mondod. Nem tudom ugyan megérteni, hogyan van az, ami nincs, s hogyan nincs az, ami van, de alázatosan meghajtom előtted fejemet, s Reguélra bízom magam, emeljen fel odáig, ahová a magam erejéből nem tudok fölemelkedni. Most már én is nevetségesnek tartom, hogy olyan istenek után fussak, akik semmivel sem nagyobbak Reguélnál, sőt rosszabbak is, mert nincs szeretet és jóság bennük, hanem némelyik éppenséggel iszonytató. Ha pedig meggondolom, milyen utálatos ostobaság bálványt állítani azoknak, akik alaktalanok, s mennyire szörnyűséges ábrázolni azt, aki minden alakot magában foglal alaktalanságában, szégyenlem magam. Por és szemét vagyok a lábad alatt, uram, kicsivé lettem szánalmas elvakultságomban, rosszabb a féregnél, amely földet eszik, földben él, földben hal, mert ő földből való, én azonban ember volnék, s magasra kéne tekintenem. Bocsásd meg ostobaságomat, uram, engedd, hogy tanítványod maradhassak, s őrizhessem a nyájat, amit Mesterünk, Jethro rám bízott.

Háromszor meghajolt ültében, homlokával a földet érintette, szakállára peregtek könnyei, de mosolygott, mint egy gyermek.

Ez a kis esemény nagyon megnyugtatta Cipporát, mint mondtam. Mósze ugyanis néhány rövid szóval elmondta, hogyan kóborolt el nyájától a bárány, s hogyan ment utána, hogy visszahozza. Cippora nem sokat értett Mósze szűk szavaiból, nem is érthetett, hiszen sohasem jutott eszébe, hogy "istent keressen magának", mint Dugazida - ez egyébként sem természetük az asszonyoknak -, azt azonban nagyon is látta s értette, milyen szerető gonddal törődik ura az emberekkel. Márpedig nem kell féltenünk, aki másokkal törődik.

És mégis, mégis... Mószét nyugtalanította valami. Egy-egy pillanatra Cippora szívét megdermesztette a félelem. Ostobának nevezte magát, nevetett. Mégis félt, hogy ösztöne végül nem csalja-e meg.

Mósze nemsokára ezután a pusztaságban kocogott szamarán. A Nap eleven tűzzel öntötte el a világot, s Mósze arcán verejték csurgott. Szamara lusta volt, bizonyosan szomjas is, mert száját időnként kitátotta, fogait kimeresztette, nyakát előrenyújtotta, így akart szabadulni a szomjúság okozta görcstől, ami állkapcsát kínozta. Az égen egyetlen felhőcske sem volt, tikkasztó délnyugati szél fújt, nem erős, inkább alattomos, fojtogató. A látóhatár fölött úgy remegett a levegő, mint egy ezüstös fátyol. A szamár patái előtt sáskák, kabócák keltek szárnyra, de néhány lépésnyire ismét leszálltak a száraz fűbe. Közel s távol egyetlen fa sem mutatkozott. Óriási legelő volt ez, most teljesen kisült, a nyájakat a folyó közelébe hajtották, ahol még lehetett némi friss füvet találni.

Azt sem mondhatjuk, hogy Mószét csak az árnyéka követte, mert árnyéka nem volt. Az állatok is elbújtak, Isten tudja, hová: föld alá, bozótok árnyékába. Mószénak azonban egy távoli sátorfaluban volt dolga, alkonyatkor ott akart lenni. Ha akadt volna is árnyékos hely a közelben, nem szakíthatta meg útját.

Nem gondolkodott, az állat lassú ringása félig-meddig kábult állapotba merítette. Mintha forró hullámok sodorták volna lassan, kéjesen, testetlenül. Egy-egy homályos kép vonult át tudatán, mint távoli felhő: arcok, alakok, tájak, hangulatok. Nem nyúlt utánuk, nem állította meg őket, hagyta. Érzékei azért mégsem tompultak el, sőt sokkalta finomabbak voltak, mint máskor. Látott, hallott mindent, érezte az izzadó szamár kesernyés illatát is meg a saját fejkendőjének szagát. Szomjas volt tűrhetetlenül.

Egyszer csak a látóhatár peremén ködbe vesző hegyet pillantott meg. Hirtelenében nem is furcsállotta. Éragiza lépcsős templomára gondolt, bizonyosan az merült föl a messziség remegő fényében. Aztán jobban megnézte. Csakugyan olyan volt, látszottak egyre kisebbedő emeletei s rajtuk a tükröző színsávok: fekete, vörös, narancsszín, zöld, kék, ezüst, arany... Mind a hét, akár a szivárvány. Mintha az aranyból sugárzottak volna szét, akár egy óriási legyező. És remegtek, vibráltak, villogtak, el-eltűntek a fényfátyolok mögött. A tünemény nagyon szép volt, olyan, mint egy drágakövekből épült, mégis súlytalan hegy.

Mósze csodálkozva nézte. Micsoda káprázat játszik vele? Ilyen, a pusztában, forró déli időben, nem ritkaság az ilyen káprázat. Csakhogy ez a ragyogó hegy hamarosan közeledett, nagyobb gyorsasággal, mintsem várni lehetett volna. Mósze visszafogta szamarát, hogy lássa, mi történik. Ha káprázat, akkor most is közelednie kell, mint az imént. Csakhogy lám, nem közeledett, hanem megállt. Szilárdan ragyogott, kéken-zölden, vörösen-sárgán, ezüstösen-aranyosan. Szikrázott, csillogott-villogott. Mósze megütötte botja végével a szamarat, ismét haladt egy darabot. A hegy pedig közeledett megint. Egyre tisztábban látszott, egyre nagyobbra nőtt. Mósze megállt. Megállt a hegy is. Állt hatalmasan, szélesen és csúcsosan, színesen, szikrázón, mint egy drágakőből rakott, súlytalan építmény. Ez már valóban csodálatos volt.

Ha feléje haladt, a hegy is közeledett. Ha megállt, a hegy is megállt. A gránitból, zafírból, türkizből, malachitból, ezüstből, aranyból való hegy.

Mósze megállt a roppant hegy lábánál, s a hegy is megállt. Ebben a pillanatban bokrot pillantott meg. A bokor kigyúlt, lángba borult, égett, lobogott, de csodák csodája, akárhogy égett is, sértetlen maradt. Mósze leszállt szamaráról, s az égő bokor felé sietett.

Mósze ebben a pillanatban még nem volt próféta. Nem értette meg a bokor lángolásának értelmét. Látni akarta, megfigyelni közelről ezt a különös tüzet a csodálatos hegy lábánál. Úgy lobogott, izzott a hegy legalsó rétegének fekete hátterén, hogy a szeme belekáprázott. Megdöbbenve, remegő térddel lépett egyet-egyet, s mikor megközelítette, a lángok heve oly forrón csapott arcába, hogy először a kezét tapasztotta rá, majd még a fejkendőjét is maga elé vonta. Hanem eltakart, behunyt szeme is látta a tüzet, tenyerén, kendőjén is áthatolt, sőt vakítóbban ragyogott, hevesebben sütött, mint az imént. Mósze térdre rogyott, leborult, még jobban arcára húzta kendőjét... s ekkor olyan közelről lobogott a tűz, hogy elborította az egész világot. Óriási máglya volt, égig érő, az egész égboltozatot eltakaró, mérhetetlen őstűz, nesztelen lobogás. Vörös meg aranysárga lángok kígyózó tébolya, áradó izzás, amelyben szédítő szakadékok nyíltak. Hullámzó tűzörvény, amelynek sötét redői is vakítók voltak. Feneketlen tölcsérek tátogása, amelyek mélyéből lángokat okádott a telhetetlenül feszengő, izzó erő. Őrült forgása, kiáradása, tomboló féktelensége, hánytorgása, forrongása valami korlátlan adakozásnak, pazar szétszórása mérhetetlen erőknek, ölelkezése iszonyú vágyaknak. Most már Mósze tudta, hogy nem holmi tűzről van szó. Szédült. Moccanni sem tudott. Kétségbeesetten igyekezett a földön elrejteni arcát, úgy betakarni egész fejét, olyan szorosan behunyni a szemét, ahogy csak lehetett. Érezte, egy pillanat alatt megsemmisül, mint a lángba repülő lepke, ha csak egy résen is megcsapja az élő tűz.

Így feküdt tehetetlenül és mozdulatlanul, megbénulva a rémülettől, nem tudva: hol, nem tudva: meddig.

A nesztelenül lángoló tűzből ekkor néma szó sugárzott felé:

- Mósze! Mósze!

Olyan volt a hang, mint a szellőben susogó falevelek zizegése, mégis úgy betöltötte Mósze egész valóját, mint az orkán zúgása, mint százezer ember kiáltása.

- Íme, itt vagyok - rebegte Mósze, de nem érezte, hogy ajka mozgott volna. Mert egész lelkével mondta ezt, hang, szó nélkül. - Mit akar az én atyám? - Atyámat mondott, maga sem tudta, miért, hiszen a tűznek nem volt neme, sem atyai, sem anyai alakja. Talán emlékei szólaltak meg ebben az "atyám"-ban? S úgy érezte, szemtől szembe beszél valakivel, akinek nincs arca, mégis egy arc képét kell használnia hasonlatul?

- Ne jöjj közel - sugárzott a Hang. - Oldd le sarudat, mert szent ez a hely.

Mósze pedig, bár feküdt, és tehetetlen volt, mégis mintha levetette volna saruit... Lelkében oldotta le... És hogyan is közelített volna, mikor tudta, hogy az a tűz megközelíthetetlen? De eltávozni sem lehet tőle, benne ég az egész világban, az ő lelkében is. Benne ég az egész világ, ő is testestül-lelkestül.

A Hang folytatta:

- Látván láttam népemnek nyomorúságát, és meghallgattam sanyargatóik miatt támadt kiáltásukat. Ismerem szenvedéseiket. Le is szállok, hogy megszabadítsam arról a földről. Most eredj, elküldelek téged, hozd ki az én népemet a nyomorúság földjéről. És vezesd be abba az országba, amit atyáiknak ígértem volt.

Mindent inkább várt volna Mósze, mint ezeket a szavakat. Szívében kételkedés támadt: jól értette-e. Ellenkezés is: miért ő, éppen ő... Hol az a nép, hogyan vezesse ki, hová vezesse, hogy menjen ellenségei közé, hogyan forduljon vissza az úton, amin elindult, s amin haladni akart...

Még meg sem szólalt, s máris fölsírt lelkéből a szűkölő félelem: hogyan, hogyan? Kicsoda vagyok én? Mi vagyok én? Egyetlen pillanat alatt megértette, hogy amit eddig akart, kívánt, tett, amiben eddig örömét lelte, ami eddig szükséges vagy szép és kedves volt életében, elveszett. Megsemmisült. Akkora kétségbeesés szállta meg, hogy üvöltött kínjában. Csak ezt ne! Irgalom, kegyelem, csak ki ne jelölj, ki ne válassz, el ne hívj, meg ne áldj, meg ne átkozz...

- Én veled leszek - suttogott a Hang a lángokból. - Én, az atyák Istene...

Mósze már hallotta is a neveket, ahogy őt nevezték ősi időktől fogva itt és máshol, de a nevek csupán jelzők voltak, s nem a Név.

- Nevem számtalan - felelte a Hang Mósze gondolatára. - Amikor erőmet árasztom ki, nevem Zebaoth. Mikor türelmemet, nevem Saddáj, mikor igazságomat, nevem Élohim. Mikor megbocsátó kegyelmemet, nevem Adonáj.

- Ki vagy hát? Mi a neved? Mit mondjak, ha a nevedet kérdik? - sürgette Mósze, miután egy reménysége volt csupán a pusztulás ellen: a Név, a hatalmas, varázslatos Név, amelynek birtokában akár kikényszerítheti segítségét, támogatását. Amíg valaminek nincs neve: nincsen. Amikor valakinek neve van: attól fogva van.

Egyszerre olyan feszültség támadt, mintha az egész világmindenség szét akart volna robbanni. Mósze azonban ezúttal csodálatosképpen nem félt. Inkább magasztos várakozást érzett: most megtud valamit, amit senki sem mondhat ki, csak maga az Örökkévaló. De még szorosabbra vonta arca előtt a kendőt mélységes hódolatában és semmiségében. A nesztelen Hang pedig így szólt:

- Tudni akarod a Nevet, amit az ősöknek mondtam. De lásd a botot s azt a négy jelet, amit belevéstem a zafírba, azok tartalmazzák valamennyi nevemet s valamennyi hatalmamat. - S héberül hangzottak az isteni szavak:

- Eheje, áser, eheje!

Ez pedig annyit tesz: "Én leszek, aki leszek." Pontosan értelmezve: "Én megvalósulok, és azzá leszek, aki leszek." Időtlenségben létezik, mindig megvalósul, s mindig az marad, aki.

- Ha kérdik, ki küldött, mondd: a Jáhevah küldött. A "leszek, aki leszek" küldött - mondta a Hang olyan erővel, hogy Mósze lihegett a súlya alatt. - Tedd, hogy az én népem jöjjön hegyemhez, és ismerjen meg engem.

Mósze azonban, birtokában lévén a Névnek, ismét vonakodott a parancs elfogadásától. Gyámoltalanságában konokul ragaszkodott emberi elképzeléseihez, vágyaihoz, békességéhez, családjához, biztonságához. Szívéből gyermeki siránkozás fakadt, s ekképpen formálódott szavakba:

- Én, a te szolgád, tétován engedelmeskedem, hogyan engedelmeskedne énnekem más? Nyelvem béna, ajkam dadogó. Hogy találhatnám meg a szavakat, amikkel szólhatnék?

Félelmes nyugalommal felelt a Hang:

- Tudott-e beszélni Ádám, mikor nevet adott a föld minden állatának? Ki tette őt beszélővé? Megnyitom a szemüket azoknak, akik látnak. És bezárom azoknak a szemét, akik semmiképp sem látnak. Fület adok azoknak, akik hallanak, akik pedig nem hallanak, elveszem a fülüket. Szájat alkotok annak, aki szavakat alkot. Beszélni fogsz, ha az én szavam lesz a te szádban.

Ezzel Mósze nem tudott szembeszögezni semmit. Konok vágyában, hogy szabaduljon a küldetéstől, a kiválasztottságtól s annak minden szörnyűségétől, mégis alázatosan így vitázott tovább:

- Te megesküdtél atyáiknak, hogy megszabadítod fiaikat, most pedig azt akarod, hogy én szabadítsam meg őket! Lóth megmentésére, aki csupán ember volt, angyalt küldtél. Hágár megmentésére, aki csupán asszony volt, angyalt küldtél. Jiszhak megmentésére, aki csupán gyermek volt, angyalt küldtél. És engem, aki csak ember vagyok, gyámoltalanabb az asszonynál, a gyermeknél, engem akarsz elküldeni, hogy megmentsek egy népet? Szabadítsd meg, Uram, te magad, vagy küldj angyalt, vagy ha embert kívánsz, küldd el Szabadítódat, a béke és az igazság Masiakhját!

A Hang felelt:

- Ez csak akkor jön el, amikor mindennek vége. Te az ő kezdete vagy. Bizony, te fogod megszabadítani népemet égi kocsim négy kerekén. Te vagy, akit várnak, te vagy, akit várok. Az ügy a te kezedben van, ha nem teszed meg, sohasem lesz megtéve. Akarom, hogy akard. De nem erőltetlek: kell, hogy az ember Istennel munkálkodjék, hogy Isten műve megvalósuljon.

- Uram, Uram - makacskodott Mósze keserűen -, hát méltók ők a te dicsőségedre?

- Dugd kezedet a kebeledbe - parancsolta a Hang. Mósze kebelébe dugta a kezét.

- Vond ki most.

Mósze kihúzta, s íme, borítva volt a bőrpoklosság jeleivel.

- Dugd ismét vissza - utasította a Hang. - És húzd ki megint.

Mósze visszadugta s kivonta, s lám, keze tiszta volt. A Hang pedig újra megszólalt:

- Ahogy kezedet meg tudtam tisztítani a leprától, ugyanúgy meg tudom tisztítani az ő lelküket a bűnöktől is.

A jelkép e világos értelmezése után Mósze már alig mondhatott valamit. Csakhogy mibe kapaszkodik az ember, ha Isten művét kellene végeznie? Íme, Mószénak is súlyos aggodalma támadt, s ahogy a nehézségekre gondolt, azonnal szavakba is formálódott. Így szabadkozott:

- De hogyan tápláljam őket a hozzád vezető hosszú úton? Hol találok egy egész népnek enni- meg innivalót? Nincs egyebük, csak nyomorúság és könnyek, a hozzád vezető út pedig pusztaságon vezet át.

- Volt-e táplálék, mikor a Föld még nem volt? Mikor még Ég sem volt, fakadt-e valahol víz? Aki a földet s az egeket kihozta a semmiből, ki tudja hozni a vizet s a kenyeret a pusztából is.

Mószének egy szava sem maradt többé. Tehetetlenül feküdt a lobogó tűz előtt, arcát tenyerébe s kendőjébe rejtve. Megadta magát a Hang akaratának.

Történetünk ama pontjában, hogy Mósze eltakarta arcát, nagy tekintély, Rabbi Josué ben Karcha meg Rabbi Hoseah nem ért egyet. Az előbbi azt mondja:

"Mósze rosszul tette, hogy eltakarta arcát, mert ha nem takarta volna el, Isten ott a mezőn megmutatta volna neki, ami a magasságban s a mélységben van, ami volt, s ami lesz." Az utóbbi pedig így vélekedik: "Mósze jól tette, hogy eltakarta arcát, mert Isten így gondolkodott: miután arcodat eltakarva hallgattál rám, életemre s a te minden életedre megérdemled, hogy szemtül szembe szóljak hozzád." És valóban, míg más prófétáihoz fátyolon át és tükrök útján szólt bizonyos órákban, ettől az órától fogva Mószéval maradt minden pillanatban, és szemtül szembe szólt hozzá.

Mósze sokáig feküdt a kiszáradt fűben, míg a lobogó lángok kialudtak, a hangtalan hangok vitázása elcsitult. Ekkor, mintha eszméletlenségből révedezne, fölemelte arcát, keze lehanyatlott. Kendőjét könnyű, forró szél lobogtatta. Így térdelt a földön kábultan, káprázó szemmel, s nem látott mást, csak a végtelen, fátlan, üres pusztaságot meg a hőségtől eltikkadt szamarat, amint mozdulatlanul állt, a semmibe bámult, fülét billegette a legyek zaklatásai miatt, s farkával legyintett egyet-egyet. Sem a lángoló csipkebokor, sem a hatalmas, ragyogó hegy nem volt sehol. Csupán a messzeség fátyolos, remegő fényhullámaiban lebegett valami hegyszerű folt, bizonyára Éragiza lépcsős templomának halovány képe.

Mósze föláll, körülnéz. Támolyog, mint egy részeg. Sehol senki, semmi. Körös-körül csak a déli Nap heves ragyogása. Mégis olyan különös minden. Mintha álom volna, lebegő, fátyolos, megfoghatatlan, elfolyó. Az imént még verejték csorgott Mósze homlokán, s nyelve a szájpadlásához tapadt a szomjúságtól, most meg mintha hűvös volna. Pedig a szél iránya sem változott, a Nap is ugyanazon a helyen áll, mintha egy ujjnyit sem haladt volna tovább. És a szamár sötétszürke oldalán, combján is sötét csíkokat vág a verejték. Mi történt? Ha itt valóban csipkebokor lett volna, a szamár letépdeste volna a leveleit. Ha tűz, láng, tomboló fényesség lett volna, a szamár megvadulva vágtatott volna el, s most kereshetné. Ami történt, csak ő látta, ő hallotta, ő érezte. A szamár nem.

Annyira lesújtotta s fölemelte az esemény, hogy tétován állt egyhelyben. Nem tudta, mit tegyen, arról is elfeledkezett, hova indult, mi volt útjának a célja. Még most is szinte látta a hatalmas tűz vakító fényét, hallotta a Hangot, minden szó úgy égett a lelkében, mintha lángokkal írták volna bele. Úgy hallatszott, mintha most is szólna hozzá, nem tűnt, nem némult volna el. Levált róla, külön életté lett, személlyé, akinek nincs teste, nincs semminemű alakja, nincs hangja. Ott volt benne, mégis különváló, magával viszi, szól éjjel és nappal, nem is ő viszi, hanem az őt, eluralkodott rajta, nincs többé szabadulás, menekülés, nyugalom, nincs saját élete már... Mennie kell habozás, késlekedés nélkül tüstént, azonnal, nyomban...

S mégis olyan fölemelő ez a teher, ez a föltétlen szolgaság, hogy Mósze kitárja karját az Ég felé, mélyet sóhajt, arcát megfürdeti a Nap most szinte hűvös sugaraiban. Szavakat keres e magasztos pillanatban mámoros érzéseinek, de akaratlanul is csak azt kiáltja, amit Men-noferben, Ptáh templomában hallott gyermekkorában: "Egyetlen nem teremtett teremtője Égnek és földnek, Isten, ki önmagától lett istenné, s önmagától létezik!" És tehetetlen kapkodásában, mert nem talált olyan szavakat, amik az övé, egyedül az övé volnának, így kiált még a néma pusztaságba, teljes erejéből, egy Atont dicsőítő himnusz szavaival: "Ó, te egyetlen Isten, aki mellett nincsen más Isten!" Hangja széthullámzik a messziségben, csak ő maga hallja, meg az a róla levált, külön személyiséggé alakult valaki, aki Jahvehnek nevezte magát, s akinek nevében együtt van a férfiúi teremtő erő s a női odaadás, a tevékeny tűz s a befogadó hév, a pazarló kiáradás és az ölelő szeretet. A titkos Nevet, amit értelmével ismert, most teljes szívvel, harsányan belekiáltja a világ ürességébe, háromszor, mert szabad kimondania már:

"Jahevah, Jahevah! Jahevah!"

Ezután buzgó erőre kapva szamarához lépett, hátára ült, megfordította az állat lomha fejét, s akárhogy csodálkozott is, visszafelé indította, ahonnét jött. Olykor türelmetlenségében botjával ütögette az izzadó állatot, olykor meg gondolataiba merülve s elfeledkezve magáról, hagyta, cammogjon. Csakhogy a szamár is megértette, hogy hazafelé igyekeznek, s szorgalmasabban ügetett, mint ahogy várni lehetett volna tőle.

Alkonyatkor érkezett haza. Éppen lebukott a Nap, az öreg fügefa levelei aranyban fürödtek. Mintha arannyá vált volna még a régi ház is. Cippora, karján a kisebbik fiúval, Eleázárral - Mósze héber neveket adott gyermekeinek - meglepetten lépett ki a házból. Nem várta még haza. Mint minden asszony, először ő is megijedt, csak azután öntötte el kedves arcát a váratlan viszontlátás öröme. Másik fia, Gersom ugrálva futott apja elé. Az volt a legnagyobb öröme, ha apja a szamárra ültette, s megfuttatta egy kicsit. Most is nyújtotta már a karját, hogy Mósze a jámbor állat hátára emelje. Cippora a kantárt fogta, fölágaskodott, megcsókolta urát, majd hozzá emelte a gyermeket is.

Azonban Mósze arcán különös, sohasem látott vonást vett észre. A mindig oly vidáman komoly arc komor volt, mégis sugárzó. Szelíd, mégis félelmes. Szeme mintha megpihent volna felesége, gyermekei alakján, de mégis túlnézett rajtuk. Karja magához ölelte az asszonyt, szakállát odatartotta a kisgyermek maszatos ajkához, mégis mintha álmában ölelt, csókolt volna. Cippora rémülten látta, hogy amit eddig sejtett, ami eddig csak lappangott az urában, most megjelent, itt van, nem lehet többé tudatlanba venni. Mintha az alakja is megnőtt volna. Cippora ehhez a férfiúhoz ment feleségül, ezt szerette, ennek a vállába fúrta a fejét éjszaka, ennek szülte két gyermekét, ezt várta haza, ezt gondozta, ennek álmát figyelte... s mégis más volt, merőben más, csaknem idegen. Az asszony csüggedten s megsemmisülten állt a kedves férfi s a szamár mellett, gyermekével a karján, a másikat védelmezőn magához vonva s a fejét simogatva. Szeme tágra nyílt, aztán megtelt könnyel. Lám, Mósze ezúttal nem vette észre elcsüggedését, ijedelmét, szemébe szökő könnyeit, hanem egyenesen a házba ment.

Jethro éppen szemközt jött, hogy megtudja, miért érkezett haza Mósze ilyen váratlanul. Egyszerű mitanni köpenyében, otthoni sarujában, fehér fejkendőjével olyan volt, mint akármelyik vidéki apa, aki a nap forró óráit heveréssel, szundikálással, elmélkedéssel töltötte, majd megivott egy serleg narancslevet, s fölüdülve, öreges érdeklődéssel siet megtudni, mi történt a házban. Elég volt azonban egy pillantást vetnie fia arcára, hogy tapasztalt elméje valami különösre következtessen. Nem az a férfi érkezett haza, aki reggel elindult! A változás ugyanúgy megdöbbentette, mint Cipporát, de ő már tudta, hogy nem e világról való erő változtatta meg, hanem isteni hatalom, tán angyal vagy valamiféle csoda. Mósze arcáról, szeméről, egész alakjáról mintha különös fény sugárzott volna, amit szemmel nem lehet ugyan látni, de a lélek annál inkább észreveszi, ha nem egészen tompa.

- Mi történt, fiam? - kérdezte halkan.

- Atyám - mondta Mósze valamivel gyorsabban, mint ahogy beszélni szokott. Még a szokásos, tiszteletteljes meghajlásról, üdvözlésről is megfeledkezett. - Atyám - ismételte hevesen, szilárdan. - Jöjj, fontos dolgot szeretnék mondani.

Jethro megfordult, s ő is szokatlanul gyors léptekkel indult a házba. Mósze követte.

A már csaknem sötét szobában szembefordultak egymással. Hallgattak egy pillanatig.

- Szólj, fiam - biztatta az öreg.

Mósze most már teljesen nyugodt volt. Jóvátette mulasztását, mélyen meghajolt ipa előtt háromszor is, majd így szólt:

- Atyám, kérlek, add ide a botot.

Ebben a néhány szóban minden benne volt. Ha Mósze sötét szeme nem ragyogott volna olyan hatalmasan, ha arcán nem ömlött volna el fölmagasztosult komolyság, ha hangjában nem lett volna annyi elhatározott, biztos nyugalom, Jethro akkor is megértette volna, hogy döntő esemény történt. Az Isten, akinek neve a régi bot zafírmarkolatán ékeskedik érthetetlen jelekben, megnyilatkozott, kimondta Nevét, s most már Mószénak joga volt a bothoz, hordhatja mint kiválasztottságának jelvényét.

Szótlanul megfordult, kinyitotta rézveretes, nagy ládáját, kiemelte belőle a botot. Elgondolkozva simította végig, megcsókolta, odaadta Mószénak.

Ő elvette, szintén végigsimította, fölemelte, alázatosan megcsókolta zafírmarkolatát, majd óvatosan többször is rátámaszkodott. Rajongó mosollyal nézte Jethrót. Szólni akart, torka azonban elszorult. Lihegett. Végül két nagy könnycsepp buggyant ki szeméből, szántotta végig barna arcát, pergett le a szakállán.

Leült a szőnyegre, intett, hogy ipa is üljön mellé. A botot keresztbe tette térdén, sokáig hallgatott. Kereste a szavakat. Jethro türelmesen várt, míg sikerül megszólalnia. Meg is szólalt rekedten, halkan és nyugodtan:

- Atyám, azonnal el kell indulnom. Még ma este.

- Hová? - csodálkozott Jethro.

- Vissza, a hazámba - suttogta Mósze. Némi várakozás után folytatta: - Találkoztam az Úrral, kimondta a Nevet. Eddig is tudtam, hogy ő az egyetlen nem teremtett teremtője Égnek és Földnek, Isten, ki önmagától lett istenné, s önnönmagától létezik... de most, atyám, találkoztam vele szemtül szembe, és eltakartam előtte arcomat. Hallottam a szavát, s nem tudom nem hallani többé. Ó, te egyetlen Isten, aki mellett nincsen más Isten! Eddig is mondtam, énekeltem ezt, de most találkoztam vele, s nem vagyok többé én, csak Ő. Parancsolja, hogy szabadítsam meg népét, vezessem hozzá a pusztaságban, a hegy alá, amelyen lejön s megnyilatkozik. Atyám, nem várhatok egy pillanatot sem. Indulnom kell.

- Éjjel akarsz utazni? - figyelmeztette Jethro.

- Éjjel és nappal, esőben és napsütésben, viharban és nyugalomban. Mindig és megállás nélkül. Eddig is tudtam, hogy a dolgom elvezetni az embereket Istenhez, visszatéríteni oda, ahonnét jöttek. De most már azt is tudom, hol keressem, hogyan vezessem haza, ősi otthonukba. Mennem kell.

- Hát itthagyod ezt a népet? Ezt a szegény kis népet? Miért nem ezt akarod tovább vezetni, ahogy eddig tetted?

- Atyám - felelte szilárdan Mósze. - Ez a nép a te néped, - békén, nyugalomban, szabadságban él. Mióta itt vagyok, csupán eggyel találkoztam, aki érezte nyomorúságát, tehetetlen szegénységét. Nekem azt a népet kell megszabadítanom, amely nyomorúságban, sötét szolgaságban, bűnben, gyalázatban senyved, s Istenhez kiált nagy bajában. Az a nép süllyedt legmélyebbre. Az sóvárog hasztalanul ősei Istene után, az vágyik legjobban régi, boldog hazájába, a tejjel-mézzel folyó országba, ahol valaha az élet tejét s a halál mézét ízlelte. Hozzá kell mennem. Ott ittam az élet tejét, ott ettem a halál mézét én is. Az én népem. Atyám, ne tartóztass, elmegyek.

- Nem tartóztatlak - intett gyűrűs kezével Jethro. - Menj, ahová Isten küld. Én, atyád, csak a világ érveivel tudnálak tartóztatni, ezt pedig nem akarom.

Mósze sóhajtott.

- Kérlek hát, hadd vigyem magammal feleségemet, Cipporát s gyermekeimet, Gersomot meg Eleázárt - folytatta Mósze most már teljesen tárgyilagosan. - Csupán két szamarat kérek tőled, azt, amin útjaimat szoktam járni, s azt, amelyiken Cippora szokott menni a közös áldozatokra. Gyermekeinket ölünkbe ültetjük.

- Hoj, fiam - tiltakozott szelíden Jethro. - Miért vinnéd őket? Az út hosszú, nehéz és veszedelmes. Ha tengeren utaztok, vihar pusztítja el hajótokat, kalózok támadhatnak rátok. Ha szárazföldön, akkor meg idegen városokban kellene megfordulnotok, éhséget, szomjúságot, éjszakai hideget, nappali forróságot tűrnötök, rablók fenekednének utatokon. De meg miért szaporítanád a rabszolgák számát még három gyámoltalannal? Gondold meg, fiam, hallgass a tanácsomra. Eredj egyedül. Isten téged küld, menj magad. Feleségedre, gyermekeidre vigyázok, amíg küldetésedet végre nem hajtottad. Amíg biztonságban nem leszel. Akkor üzenj, magam viszem el őket hozzád szolgáim védelme alatt.

Ez bölcs tanács volt, erkölcsös is. Úgy illett valóban, hogy Mósze egyedül vállalja küldetését, asszony, gyermek ne akadályozza semmiben. Mósze lehajtotta fejét, halkan, nagyon halkan, szomorúan mondta:

- Jól van, atyám... egyedül fogok menni.

Hogy Cippora milyen aggodalmakat állt ki, míg ura az apjával bezárkózva beszélgetett, milyen rettegve-örvendezve tekintett rá, hogy csüggesztette le alázatos fejét, hallván a megmásíthatatlan döntés szavait, hogy nyelte vissza könnyeit, hogy igyekezett mosolyogni, hogy biztatta urát, adott neki tanácsokat az útra, hogy készített útravalót, hogy ölelte-csókolta meg utoljára, s búcsúztatta el gyermekeit is... Nem, nem, ne szóljunk erről. A férfiak azt teszik, amit akarnak. Hol üzlet, harc, játék, asszony, bosszú, hol Isten kergeti őket végeérhetetlen útjaikra, bírálni, korholni nem szabad őket. Sírni is csak akkor lehet, mikor a sötétség elnyelte már a szamarán ügető, kedves alakot, utolsót integettek egymásnak, s akik elkísérték, visszafordulnak szótlanul, elhagyottan. Akkor lehet sírni, mikor a gyermek megkérdezi: atyánk mikor jön haza? Mikor a lámpa gyenge fényében csendesen alszanak, s álmukban atyjuk nevét motyogják. Mikor a falat kifordul az asszony szájából, arcát leszegi, torka ég a fájdalom fojtogatásától. Mikor csend van, éjszaka, a hű kutyák megnyugtatóan ugatnak a ház körül, valahol egy tehén, egy teve bőg, csillagokkal teli az égboltozat, Hold nincs, az a férfi pedig, aki magával vitte az asszony szívét, de a magáét teljesen Istenének adta, magányosan utazik a pusztaságban, sakálok, hiénák üvöltése, kóbor lelkek árnyai kísérik, senki sem tudja, visszatér-e valaha, nem hever-e holtteste valamely szakadékban temetetlenül, nem kísért-e a lelke máris zokogva az elhagyott, kedves ház körül!

Mószét Jethro ünnepélyes áldása, felesége sóhajtásai, óvó bűvöletei kísérték útján. Úgy ment el, ahogy jött: váratlanul, egy szál ruhában, fegyver, kincsek nélkül. Csupán ellopott fehér szamara helyett kapott egy derék szürkét.

Mert, fiam és tanítványom, ahogy nem hiszek azokban az állítólagos madianitákban, akik a Szináj-félszigeten kóboroltak, s akik között éppen Jethrónál ismerkedett meg Mósze Jahveh nevével és lényével, abban sem hiszek, hogy Mósze - a gyilkos - nagy kísérettel menekült Jethróhoz, Reguél főpapjához, ugyancsak díszes kísérettel tért vissza szülőföldjére, s ebből a kíséretből lett volna a Lévi-törzs. Nem, nem, fiam, Mósze egyedül ment, és egyedül jött, Jahveh ismeretét sem kapta a Reguél-imádó főpaptól, Mitanni egykori követétől a Palotában. Egyedül ment, mint mindenki, aki Isten szavát követi, az ő művének megvalósítására övezi föl derekát. Így illett hozzá, így illik minden szolgájához. Csak magára az Istenre hagyatkozva, a pusztában, sakálok, hiénák üvöltése, kóbor lelkek árnyékalakjai között, fegyvertelenül, egy darab kenyérrel, sajttal, egy marék datolyával tarisznyájában, szürke, kitartó szamár hátán, szeretteinek áldásától kísérve, az ő szomorú arcukra, fájdalmas könnyeikre emlékezve...

S annak a népnek nyomorúságaira, könnyeire gondolva, amely várja, vagy nem is várja talán, oly reménytelenül belesüllyedt szolgaságába.

Vége a nyárnak, fiam, hideg már a Nap fénye is, ha pedig lenyugszik, dermesztő lehelet árad a földből. Elköltöztek a fecskék, elnémultak az őszikék, avarillatú a levegő, kinyíltak a temető virágai, a krizantémumok. Szőlőnk leve hordókban forr a pincében, a gyümölcs mind megérett. Nem tehetünk róla, hogy az emberek nem kapnak rajta... Nappal a világoskék égen kiáltozó vadludak vonulnak, mint egy-egy óriási ostor, végigkanyarodva a messzeségen, s eltűnnek a tó felé. Este meg, ha a csillagok kihunyorognak a tépett felhők közül, úgy kiáltoznak a láthatatlan vadludak, hogy megfájdul a szívünk. Északról vonulnak Délre, s mintha nekünk kiáltanának, menjünk velük jobb hazába. Mert bizony néha már didergünk, csak a bor vigasztal, ami lent zümmög a hordóban.

Pihenjünk meg egy kicsit, fiam és tanítványom, gyújtsuk meg a lámpát, tegyünk be ajtót-ablakot. Itt, a könyvek között némileg biztonságban érezhetjük magunkat. Bár tudjuk, ez csak ábránd. Sem a négy fal, sem a bezárt ajtó nem véd meg bennünket a rettenetes világ fenyegetéseitől. Védelmünket csak úgy kereshetjük, ha kiemelkedünk a világból, s olyan világba helyezkedünk át, amely sohasem változik. Ha, mint a vadludak, fölkerekedünk, s egymást hívogatva elszárnyalunk a hideg északi szelek, a karmait mutogató tél, az ínség, a sötét felhők elől oda, ahol mindig ragyog a Nap.

Mert az ember szívében ott él az igazi haza emléke. Oda vágyik vissza egész életében, oda akarja vezetni testvéreit, ellenségeit, barátait, egész népét. Mindenkit, aki csak él a Földön. Folyton kiáltozunk, hívjuk egymást, lám még itt is, a szobánkban. És milyen fájdalmas, ha hívásunkra nem felel senki. Ha egyedül szállunk, társtalanul a sötét egek alatt.

Látod, Mósze is fölkerekedett, visszatért népéhez, sok-sok mérföldet utazva idegen földön, pusztaságban, hegyek között, völgyek mélyén, folyók, patakok mentén, hogy kiáltson a rabságban sínylődő nyomorultaknak, szárnyra kapassa őket, az igazi hazába vezesse. Éjszaka didergett, nappal verejtékezett. Tömör falakkal körülvett városokon haladt át, ahol tegnap ilyen, ma olyan fejedelmecskék, királykák, hercegecskék uralkodtak nagy garral, tegnap még ilyen, ma olyan, holnap amolyan hatalmasságokkal szövetkeztek, hízelegtek és fenyegetőztek... Tegnap még Eknatonnak írtak rimánkodó leveleket, s biztosították rendíthetetlen hűségükről, ma meg Amurru, Hatti, Assur vagy Babilon nagysága előtt borultak le ugyanolyan őszintén. Tegnap még így lelkendeztek a Gyűlöletes Álmodozó előtt: a király kutyája vagyok... a nagyúr lóvakarója... lábaid zsámolya... por a lábad alatt... az én uram, királyom lábához borulok, aki Nap az égboltozaton... hétszer s megint hétszer vetem magam előtte hasra és hanyatt... Ma meg Aziru orcáját nevezik ragyogónak, a Naphoz hasonlónak. A városok egyik kapuján bement, a másikon ki, hallott amurru, jebuszi, foinik, kánaáni, habiru, mitanni, árja, arab, beduin, kenita, edomi s más efféle beszédet, látott fehér, fekete, barna, vörös, szakállas meg szakálltalan arcot, díszes ruhát, koszlott köpönyeget, aranycsatos sarut, meztelen, kérges lábat, gyaloghintót, teve hátán ringó, kényelmes nyerget, szamárra vetett, durva pokrócot. Látott bénákat, sántákat, bőrpoklosokat, szembajosokat, s látott délceg istenfiakat, akik fényes fegyvert csörtettek. Ha megéhezett, szedett egy marék datolyát, ha megszomjazott, azzal a kis ivócsanakkal merített vizet, amit Jethro fügefája alatt faragott azon a nevezetes napon. Nem törődött sem a városokkal, sem a pusztasággal, áthaladt az emberek sokaságán, életük sokféle formáján, ment, ment egyre Dél felé, hogy megtalálja népét, s magával hívja a szolgaság földjéről az örök Nap szabadságába.

Sietett, mert nem volt nyugta. Az idő sürgette. Csillagászati tudománya révén nem maradt előtte rejtve a közeljövő. Tudta, hogy a szerencsétlen Eknaton halála után hosszú zűrzavar, tehetetlenség következik, amíg csak föl nem kel Horemhab csillaga, s egy időre megnyugszanak a háborgó hatalmak. Azután megint erős uralom tartja kezében a fegyvereket, a Delta-beli Ramesszida-család uralma, Ramósze, az egykori vezír családjának sarjáé. Ez volt a keskeny út, amin a rabságban sínylődő nép kimenekülhetett a háborgó hullámok közül. Ezt az időt kellett javukra fordítania. Most hát mennél hamarabb oda, közéjük, azután el-el a Szolgaság Házából a szabadságba. Az őshaza édeni nyugalmába, tisztaságába, fényébe. Hogy hol van ez az őshaza, Mósze nem tudta még. Helyesebben: tudta, de nem mondhatta volna meg. A szíve mélyén sugárzott, nem a földön. Az az Isten, aki elküldte a munka végrehajtására, megnyitja országának kapuját a kellő pillanatban. Mósze nem töprengett, nem habozott, nem tétovázott. Minden ellentmondását a Név elé tárta már, többé egy szava sem volt. Kitartóan igyekezett célja felé. A magány s a bot, rajta a négy jel, megóvta minden bajtól.

Egyszer majd fölkerekednek valamennyien, ő meg a népe, s mint a mi vadludaink, egymást hívogatva, egymásnak kiáltozva elindulnak a Nap országa felé.