Miközben egymást érték a bajok, Taverney úr csodával határos módon menekült meg a veszedelmekből.

Képtelen volt bármiféle testi ellenállásra ezzel a mindent elsöprő erővel szemben, ámde nyugodt vérmérsékletű és szemfüles ember lévén, ügyesen megmaradt annak a csoportnak a közepében, amely a Magdolna utca irányába törekedett.

Ez a csoport nekiverődött a tér kőkorlátjainak, megtört a Királyi Bútorgyűjtemény zegzugos falán, s a két szélén sebesültek és halottak hosszú sorát hagyta hátra, de a magja, még így megtizedelve is, kijutott a veszedelmes helyről.

A férfiak és nők nyüzsgő tömege tüstént szétszéledt a körúton, a szabadban, ujjongva.

Taverney úr s mindazok, akik körötte voltak, megmenekültek a veszedelemből.

Amit most elmondunk, bizony eléggé hihetetlennek tűnnék, ha nem rajzoltuk volna meg kezdettől fogva oly keresetlen őszinteséggel a báró jellemét; de Taverney báró úrnak - Isten bűnéül ne vegye - e szörnyűséges kirándulás alatt egyes-egyedül önmagára volt gondja.

Attól eltekintve, hogy nem sok gyöngédség szorult belé, a báró mindenekelőtt a tettek embere volt, márpedig az efféle jellemek az élet kritikus pillanataiban mindig Caesar tanítását alkalmazzák: Age quod agis.

Nem azt állítjuk, hogy de Taverney úr önző volt; mondjuk egyszerűen, hogy figyelmetlen.

Ám mihelyt kiért a körútra, ahol szabadabban mozoghatott, s megszabadulva a halál torkából, visszatérhetett az életbe, egyszóval, mihelyt önmagára talált, először felkiáltott örömében, aztán meg jajgatni kezdett.

Jajgatása csöndesebb volt ujjongásánál, de hallatszott belőle a fájdalom.

- Leányom! - mondta. - Leányom!

Megállt, mozdulatlanul, karját leejtette, szeme üres és kifejezéstelen lett, próbálta felidézni elszakadásuk részleteit.

- Szegény jó ember! - mormolta együttérzőn néhány asszony.

A báró körül gyűrű formálódott, sajnálkozásra vagy inkább kíváncsiskodásra készen.

Taverney úr nem nagyon értett a nép nyelvén. Fölöttébb kényelmetlenül érezte magát a részvevő embergyűrű közepén; megpróbált kitörni belőle, sikerült is kitörnie, és - dicséretére legyen mondva - elindult vissza a tér felé.

Ám az a néhány lépés csak ösztönös megnyilvánulása volt az apai szeretetnek, amely sosem hal ki teljesen az ember szívében. A bárónak nyomban segítségére sietett a józan megfontolás, és megakasztotta lépteit.

Kövessük csak - mert érdemes - gondolatainak tekervényes útját.

Először is, lehetetlen visszajutni a XV. Lajos térre. Ott zűrzavar és pusztulás vár az emberre, s mivel a térről még egyre özönlik a tömeg, szembeszállni vele éppoly értelmetlen volna, mintha valaki bolond fejjel megpróbálna felfelé úszni a schaffhauseni vízesésen a Rajnán.

Továbbá, még ha visszasegítené is a térre egy csodatevő kéz, hogyan keressen meg egy nőt százezer nő között? Miért kockáztassa újból s értelmetlenül az életét, holott ily szerencsés módon elkerülte a halált?

Azután feltámadt a remény, mely feldereng a legsötétebb éjszakában is.

Hiszen Andrée Philippe-pel volt, kart karba öltve, oltalmazta a férfi s a fivér.

Hogy őt, a bárót, ezt a gyenge és roskatag öregembert elsodorták, az csak természetes; de Philippe csupa erő, tűz és lobogás; Philippe-nek acélos a karja; Philippe felel a húgáért, őt nem sodorhatták el: Philippe küzdött és biztosan győzött.

Az önző emberek szokása szerint, a báró felruházta Philippe-et mindazokkal a nemes tulajdonságokkal, amelyeket az önző ember másokban keres, de önmagától megtagad: aki nem erős, nemes lelkű és bátor, az az önző ember szemében szintén önzőnek számít, s ennélfogva vetélytársa, ellenfele, ellensége neki; az ilyen vetélytárs olyan előnyöktől foszthatja meg az önzőt, amelyekre - úgy véli - egyedül ő formálhat jogot a társadalomban.

Ilyeténképpen de Taverney úr meggyőzve okoskodásának erejétől, először is arra a következtetésre jutott, hogy Philippe természetesen megmentette a húgát; majd atyját kezdte keresni, hogy őt is megmentse, s ezzel is eltelt egy kis idő; de az igen valószínű, sőt, egészen bizonyos, hogy utána visszatér a Búbosbanka utcába, mivel haza kellett már vinnie Andrée-t, akit megszédített egy kevéssé ez a nagy hajcihő.

A báró úr tehát hátraarcot csinált, s végigmenve a Kapucinus utcán, kiért a Hódítások terére vagy más néven Nagy Lajos térre, amelyet ma a Győzelmek terének hívnak.

A báró alig húsz lépésre lehetett a palotától, amikor Nicole, aki a kapuban őrködött, s a szomszédasszonyokkal tereferélt, odakiáltott neki:

- Hát Philippe úr? Hát Andrée kisasszony? Ők hol maradtak?

Ugyanis a menekülőktől egész Párizs értesült már a szerencsétlenségről, amelynek nagyságát még túlozta is a rémület.

- Jaj, Istenem! - kiáltott fel a báró ijedten. - Hát ők még nem értek haza, Nicole?

- Nem, uram, nem bizony, színüket se láttuk.

- Bizonyára kerülniük kellett - válaszolta a báró mind nyugtalanabbul, ahogy rendre összeomlottak logikai építményei.

Ezután a báró is kint várakozott az utcán, a jajveszékelő Nicole-lal és La Brie-vel, aki öklét rázta az égre.

- Ó, itt van Philippe úr! - kiáltott fel Nicole leírhatatlan ijedelemmel, ugyanis Philippe egyedül érkezett.

Csakugyan Philippe volt az, zihálva, kétségbeesetten futott a sötétben.

- Ott a húgom? - kiáltotta már messziről, mihelyt megpillantotta a palota kapujában álldogáló csoportot.

- Jaj, Istenem! - jajdult fel a báró, sápadtan és megtántorodva.

- Andrée! Andrée! - kiáltozott a fiatal férfi, ahogy közeledett. - Hol van Andrée?

- Nem láttuk; nincs itt, Philippe úr. Jaj, Istenem, jaj, Istenem, drága kisasszonykám! - sápítozott Nicole, és sírva fakadt.

- És te mit keresel itt? - förmedt rá a báró a fiára, s hogy haragja milyen igazságtalan volt, azt megítélhetik olvasóink, akiket bevezettünk logikájának rejtelmeibe.

Philippe, válasz helyett, csak odalépett, megmutatta véres arcát és törött karját, amely élettelenül csüngött, akár egy korhadt faág.

- Ó, jaj, ó, jaj! - nyögdécselte az öregember. - Andrée, szegény Andrée-m!

Leroskadt a kapu előtt álló kőpadra.

- Előkerítem, ha holt, ha eleven! - fogadkozott Philippe komor arccal.

És máris futott tovább, dühös elszántsággal. Bal karját csak úgy futtában igazította be jobbjával a zubbonya nyílásába. Ez a tehetetlen kar csak akadályozta volna most a tömegben, ha balta van nála, azon nyomban lecsapja.

Ezután történt, hogy a pusztulásnak azon a végzetes mezején, amelyen jártunk már, összetalálkozott Rousseau-val, Gilbert-rel és azzal a vértől csöpögő, baljós sebésszel, aki sokkal inkább a mészárlást irányító pokolbeli szörnyetegnek látszott, mintsem gyógyulást hozó jótékony angyalnak.

Philippe az éjszaka egy részét a XV. Lajos téren töltötte.

Nem tudott elszakadni a Királyi Bútorgyűjtemény falától, ahol ráakadtak Gilbert-re, egyre azt a fehér selyemdarabkát nézte, amelyet a fiúnál találtak, egyre azt morzsolgatta az ujjai között.

Végül, amikor keleten már derengett a hajnal, Philippe elcsigázva, halottsápadtan, már-már leroskadva a fakó tetemek közé, furcsamód szédelegve, s váltig reménykedve, amint apja is reménykedett, hogy Andrée közben hazatért, vagy valami módon hazakerült már, elindult visszafelé a Búbosbanka utcába.

Már messziről meglátta a csoportot a kapuban, ugyanúgy, ahogy otthagyta őket.

Megértette, hogy Andrée nem került elő, s megtorpant.

A báró is meglátta őt.

- No? - kiáltott oda Philippe-nek.

- Mi az? Hát a húgom nem jött haza? - kérdezte Philippe.

- Sajnos, nem - válaszolt egyszerre a báró, Nicole és La Brie.

- Hír, értesülés, remény? Semmi?

- Semmi!

Philippe leroskadt a palota kőpadjára; a báró vadul felüvöltött.

Ugyanebben a pillanatban egy fiáker tűnt fel az utca végében, döcögve közeledett és megállt a palotával szemközt.

Aléltnak látszó, félrebicsaklott női fejet láttak a kocsi ablaküvegén át. Philippe felriadt erre a látványra, s odaugrott.

A fiáker ajtaja kinyílt, egy férfi szállt le, karjában tartva az élettelen Andrée-t.

- Meghalt, meghalt!... Itt hozzák! - hördült fel Philippe térdre borulva.

- Meghalt! - hebegett a báró. - Ó, uram, tényleg meghalt?

- Nem hiszem, uraim - válaszolta nyugodtan a férfi, aki Andrée-t tartotta -, merem remélni, hogy de Taverney kisasszony csak elájult.

- Ó, a varázsló, a varázsló! - kiáltotta a báró.

- Balsamo gróf úr! - mormolta Philippe.

- Személyesen, báró úr, s hozzá volt olyan szerencsés, hogy meglássa de Taverney kisasszonyt abban a szörnyű kavarodásban.

- Hol, uram? - kérdezte Philippe.

- A Királyi Bútorgyűjtemény közelében.

- Csakugyan - hagyta helyben Philippe.

Majd az öröm hangjáról hirtelen a sötét gyanakvás hangnemére váltott:

- Jó sokára hozta haza, gróf!

- Uram - felelte Balsamo megütközés nélkül -, könnyen beláthatja, hogy milyen nehéz helyzetben voltam. Nem tudván, hol lakik a kisasszony, az embereimmel de Savigny márkinéhoz vitettem, aki kedves ismerősöm, és a királyi istállók közelében lakik. Ott ez a derék fiú, akit itt láthatnak, s aki segített föltámogatni a kisasszonyt... Jöjjön csak ide, Comtois.

Így szólván Balsamo intett, mire egy ember lépett le a fiákerról a királyi kocsisok libériájában.

- Ott ez a derék fiú - folytatta Balsamo -, aki a királyi fogatosoknál szolgál, ráismert a kisasszonyra, mivel egy este ő hozta el a Muette kastélyból ebbe a palotába. A kisasszony csodálatos szépségének köszönheti ezt a szerencsés véletlent. Beültettem magam mellé a kocsiba, és most illő tisztelettel átadom önöknek de Taverney kisasszonyt, aki koránt sincs olyan rosszul, mint önök vélik.

Mondókáját befejezve, a lányt a lehető legnagyobb kíméletességgel atyjának és Nicole-nak karjába adta.

A báró ekkor megérezte, hogy könny reszket a szempilláján, s noha elérzékenyülésén ugyancsak megrendülhetett, hagyta, hadd peregjen le a könnycsepp ráncos arcára. Philippe ép fél kezét nyújtotta Balsamónak.

- Uram - szólt hozzá -, tudja a címemet, tudja a nevemet. Kérem, adjon rá módot, hogy megháláljam, amit értünk tett.

- Kötelességemet teljesítettem, uram - válaszolta Balsamo. - Nem élveztem-e vendégszeretetüket?

S nyomban elbúcsúzva, már indult is, nem akarván válaszolni a bárónak, aki tessékelte befelé a házba.

De aztán visszafordult, s így szólt:

- Bocsánat, elfelejtettem megadni de Savigny márkiné pontos címét; a Saint-Honoré utcában lakik, a feuillantinus kolostor közelében. Ezt azért említem, hátha de Taverney kisasszony illőnek érzi majd, hogy meglátogassa a márkinét.

E magyarázatokban, e körülményeskedésben, a bizonyítékoknak e halmozásában volt valami finom tapintatosság, ami mélyen megindította Philippe-et, sőt a bárót is.

- Uram - mondta a báró -, leányom az életét köszönheti önnek.

- Tudom, uram - válaszolta Balsamo -, s büszke és boldog vagyok.

És Comtois kíséretében, aki nem fogadta el Philippe erszényét, Balsamo most már csakugyan visszaült a fiákerba, és elhajtatott.

Szinte ugyanabban a pillanatban Andrée is kinyitotta a szemét, mintha Balsamo távoztával véget ért volna ájulása.

De pár percig még néma maradt, s a szeme elmeredt kábán.

- Istenem! Istenem! - sóhajtozott Philippe. - Csak félig adta volna vissza az Isten? Talán csak nem háborodott meg?

Andrée láthatóan megértette a szavait, és a fejét rázta. De tovább is néma maradt, mint akit titokzatos erő tart fogva.

Csak állt ott, s kinyújtott karjával arrafelé mutatott, amerre Balsamo eltűnt az előbb.

- Gyerünk, gyerünk - unszolta őket a báró -, fejezzük már be. Támogasd be a húgodat, Philippe.

A fiatal férfi ép karjával támogatta Andrée-t. A lány másik felől Nicole-ra támaszkodott, s úgy rakta a lábát, mint az alvajáró, így ment át a palotán, el a kerti lakig.

Csak ott jött meg a szava.

- Philippe!... Atyám! - mondta.

- Megismer! Megismer! - örvendezett Philippe.

- Persze hogy megismerlek; de mi történt, teremtő Isten?

S Andrée újra lehunyta a szemét, ezúttal azonban nem ájult el, hanem békés, nyugodt álomba merült.

Csak Nicole maradt ott Andrée-val, levetkőztette, és ágyba fektette.

Philippe visszatérve a saját szobájába, már ott találta az orvost, akit az előrelátó La Brie kerített, mihelyt csillapult Andrée-ért érzett aggodalmuk.

A doktor megvizsgálta Philippe karját. Nem tört el, csak kificamodott. Ügyes mozdulattal visszaigazította a vállát az ízületbe, ahonnan kiugrott.

Ezután Philippe, aki még most is aggódott a húgáért, Andrée ágyához vezette az orvost.

A doktor megtapogatta a lány pulzusát, meghallgatta a lélegzetvételét, és elmosolyodott.

- A húga olyan nyugodtan és ártatlanul alszik, akár egy gyerek - mondta. - Hagyja aludni, lovag, semmi mást ne tegyen.

A báró, fia és leánya felől nyugodtan, már rég az igazak álmát aludta.

Ha újra visszatérünk a Mészégető utcai házba, ahová de Sartines úr elküldte ügynökét, ott találjuk Gilbert-t május harmincegyedikének reggelén: egy matracon fekszik, méghozzá Thérèse szobájában, körötte Thérèse és Rousseau néhány szomszédjukkal, s őt bámulják, gyászos tanúját a nagy eseménynek, amelytől még ekkor is borzongott egész Párizs.

A sápadt, véres Gilbert kinyitotta a szemét, és mihelyt eszméletre tért, úgy nézett körül, fölemelkedve, mintha még most is a XV. Lajos téren volna.

Eleinte mély nyugtalanság, aztán sugárzó öröm tükröződött vonásain; majd ismét bánat felhőzte arcát, eltakarva az örömöt.

- Fáj valamije, barátom? - kérdezte Rousseau, s aggodalmasan fogta meg a kezét.

- Ó, vajon ki mentett meg? - kérdezte Gilbert. - Ugyan, ki gondolt rám, szegény elhagyottra?

- Az mentette meg, fiacskám, hogy még nem halt meg egészen; és az gondolt magára, aki gondot visel mindnyájunkra.

- Mindegy, akkor is oktalanság belekeveredni ilyen tömegbe - dohogott Thérèse.

- Úgy, úgy, bizony oktalanság! - visszhangozták kórusban a szomszédok.

- Ej, hölgyeim - szólt közbe Rousseau -, nem lehet szó oktalanságról, ahol nincsen nyilvánvaló veszély, márpedig egy tűzijáték megtekintése nyilvánvalóan nem veszélyes dolog. Nem oktalan az, aki bajba kerül ilyenkor, hanem szerencsétlen; mi sem jártunk volna különbül.

Gilbert körülnézett, s látva, hogy Rousseau lakásában van, mondani akart valamit.

Ám az erőlködéstől orrán, száján elindult a vér; elvesztette eszméletét.

Rousseau-nak erről már előre szólt az orvos a XV. Lajos téren, s így most nem ijedt meg; tudta, hogy ez be fog következni, azért is fektette betegét külön, egy lepedő nélküli matracra.

- Most pedig - mondta Thérèse-nek - fektesse le a fiút.

- Ugyan hová?

- Ide, az ágyamba.

Gilbert meghallotta; olyan nagyon gyönge volt, hogy nem tudott nyomban megszólalni, de kínos erőfeszítéssel újra kinyitotta a szemét.

- Ne - mondta erőlködve -, ne; fel!

- Vissza akar kerülni a szobájába?

- Igen, igen, kérem!

És inkább a szemével, mintsem a szájával mondta el kívánságát, amelyet a szenvedésnél hatalmasabb emlék sugallt, s lelkében láthatólag elfojtotta az értelem hangját.

Rousseau, aki hallatlanul érzékeny természetű volt, bizonyára megértette, mert így szólt:

- Jól van, fiacskám, majd fölvisszük a szobájába. Nem akar zavarni bennünket - fordult oda Thérèse-hez, aki buzgón helyeselt.

Ezért úgy döntöttek, hogy Gilbert-t mindjárt fel is viszik a padlásszobába, ahová vágyott.

Déltájban Rousseau a tanítványa ágyánál töltötte el azt az időt, amelyet egyébként kedvenc növényeinek rendezgetésére szokott fordítani. A fiú, hogy egy kissé magához tért, halkan, el-elhaló hangon előadta a szerencsétlenség részleteit.

Azt nem árulta el, miért nézte meg a tűzijátékot; azt mondta, csak a kíváncsiság vitte a XV. Lajos térre.

Rousseau, hacsak varázsló nem volt, nem sejthette az igazságot. Nem is mutatott hát meglepetést, beérte korábbi kérdéseivel, mindössze a legnagyobb türelemre intette Gilbert-t. Még azt a ruhadarabkát sem említette neki, amelyet a kezében találtak, s amelyet Philippe vett el tőle.

Beszélgetésük még izgalmasabbá vált azáltal, hogy mindkettőjük számára oly érdekes és a való igazsághoz oly közel járó dolgokat kerülgetett; egészen elmerültek benne, amikor odakintről hirtelen meghallották Thérèse lépteit.

- Jacques! - mondta Thérèse -; Jacques!

- No, mi az?

- Talán most meg hozzám jött egy herceg - jegyezte meg Gilbert, bágyadt mosollyal.

- Jacques! - kiabálta Thérèse, s a hangja egyre közelebbről hallatszott.

- Nos, halljam már, mit akarnak tőlem?

Thérèse megjelent.

- Jussieu úr van odalent - mondta -, értesült róla, hogy maga ott járt az éjjel, és most azt akarja tudni, nem sebesült-e meg.

- Ez a derék Jussieu! - mondta Rousseau. - Kiváló ember ő is, hasonlóan azokhoz, akik hajlamuk szerint vagy belső ösztönzésre fordulnak a természethez, minden jónak kútforrásához. Maradjon nyugton, Gilbert, ne mozduljon, mindjárt jövök vissza.

- Jó, köszönöm - mondta a fiatalember.

Rousseau kiment.

Jóformán még ki sem lépett, amikor Gilbert kínnal-keservvel föltápászkodott s odavonszolta magát a padlásablakhoz, ahonnét rá lehetett látni Andrée ablakára.

Az erőtlen, majdhogynem eszméletlen fiatalember csak a legnagyobb kínnal volt képes felkapaszkodni a zsámolyra, kitaszítani a nyílás zárófedelét, s megvetni lábát a tetőgerincen. A végén mégiscsak sikerült; de ahogy odaért, a szeme előtt elborult a világ, a keze reszketett, vér jelent meg az ajkán, és Gilbert lezuhant a padlóra.

Ebben a pillanatban ismét kinyílt a padlás ajtaja, és belépett Jean-Jacques, megelőzve de Jussieu urat, akivel nem győzött udvariaskodni.

- Csak óvatosan, kedves tudós uram! Most hajoljon le... lépcsőfok jön - mondta Rousseau -; hiába, ez nem palota!

- Köszönöm, szerencsére jó a szemem, jó a lábam - mondta a tudós botanikus.

- Látogatója van, kedves Gilbert - mondta Rousseau, és az ágyra pillantott. - Teremtő Isten! Hová lett? Fölkelt, ez a szerencsétlen!

És meglátva a nyitott tetőablakot, Rousseau már-már elkezdte atyai szidalmait.

Gilbert nagy nehezen föltápászkodott, és elhaló hangon mondta:

- Kellett a levegő.

Nem lehetett megszidni érte, a szenvedés szemmel látható volt ezen az elgyötört arcon.

- Tényleg szörnyű meleg van itt - szólt közbe de Jussieu úr -; de mutassa csak a pulzusát, fiam, tudniillik én orvos is vagyok.

- És számos más orvosnál többet ér - mondta Rousseau -, mivel ugyanolyan jól orvosolja a lelket is, mint a testet.

- Ilyen megtiszteltetés... - motyogta Gilbert elhaló hangon, igyekezve eltűnni a szemük elől szegényes ágyában.

- Jussieu úr mindenképpen meg akarta nézni magát - mondta Rousseau -, és én elfogadtam az ajánlkozását. Nos, kedves doktor, mit szól ehhez a mellkashoz?

Az anatómus ügyesen végigtapogatta a csontokat, s figyelmesen kihallgatta a mellüreget.

- Odabent nincs baj - mondta. - De ki szorította a karjába ekkora erővel?

- Sajnos, uram, maga a Halál - felelte Gilbert.

Rousseau meglepődve pillantott a fiatalemberre.

- Hát megnyomorgatták, fiacskám, alaposan megnyomorgatták; de az erősítők, a jó levegő és a pihenés rendbe hozza majd.

- Pihenés... arról szó sem lehet - mondta Gilbert, és Rousseau-ra pillantott.

- Mit jelentsen ez? - kérdezte de Jussieu úr.

- Gilbert eljegyezte magát a munkával, kedves uram - felelte Rousseau.

- Jó, jó, de ilyenkor nem dolgozik az ember.

- A megélhetésért mindennap dolgozni kell, mert mindennap élünk.

- Ó, nem eszik maga olyan sokat, a hársfatea pedig nem sokba kerül.

- Akármilyen kevésbe kerül is, uram - mondta Gilbert -, alamizsnát nem fogadok el.

- Bolond maga - jegyezte meg Rousseau -, és ez már igazán több a soknál. Jegyezze meg magának, hogy ennek az úrnak az utasításaihoz kell igazodnia, mivel ő lesz az orvosa, ha tetszik, ha nem. Képzelje el - fordult oda de Jussieu úrhoz -, könyörgött, hogy ne hívjak orvost.

- Miért?

- Mert az pénzembe kerül, ő meg rátarti.

- De hiszen - vetette ellene de Jussieu úr, mind nagyobb érdeklődéssel nézve Gilbert kifejező és finom vonásait -, de hiszen akármilyen rátarti is valaki, csak annyit tehet, amennyire képes... Vagy talán munkaképesnek tartja magát? Hiszen csak a padlásablakig ment el, s máris összeesett.

- Igaz - motyogta Gilbert -, gyönge vagyok, tudom.

- Nos, akkor pihenje ki magát, főként kedélyileg. Olyan ember vendégszeretetét élvezi, akivel mindenki számol, csak a vendége nem.

Rousseau boldogan hallgatta a nagyúr finom bókját, megragadta de Jussieu kezét, és megszorította.

- Azonkívül - folytatta de Jussieu úr - élvezheti majd a király és a hercegek atyai gondoskodását is.

- Én? - kiáltott fel Gilbert.

- Maga hát, mint az ünnepségnek szerencsétlenül járt áldozata. A trónörökös úr, meghallván, mi történt, szívszaggató jajgatásban tört ki. A trónörökösné, aki már készülődött Marlyba, Trianonban marad, hogy közvetlenül nyújthasson segítséget a bajbajutottaknak.

- Ó, igazán? - szólt Rousseau.

- Úgy bizony, kedves filozófus uram, és városszerte csak arról a levélről beszélnek, amelyet de Sartines úrnak írt a trónörökös.

- Nem hallottam róla.

- Gyermeteg, egyszersmind megható história. A trónörökös járandósága havi kétezer tallér. Ma reggel nem érkezett meg idejében a havi összeg. A herceg dühösen járkált fel s alá; több ízben sürgette a tárnokmestert, s amikor végre megkapta tőle a pénzét, két kedves sor kíséretében tüstént elküldte Párizsba de Sartines úrnak, aki mindjárt megmutatta nekem a levelet.

- Ó! Szóval találkozott ma de Sartines úrral? - kérdezte Rousseau nyugtalankodva vagy inkább gyanakvón.

- Igen, éppen tőle jövök - válaszolta de Jussieu úr egy kissé zavartan -; virágmagokat akartam kérni tőle; egyszóval - fűzte hozzá sietve -, a trónörökösné Versailles-ban marad, hogy ápolja a betegeit és a sebesültjeit.

- A betegeit, a sebesültjeit? - ismételte Rousseau.

- Igen, nemcsak Gilbert úr került bajba, ezúttal a nép csak részleges adót fizetett a szerencsétlenségben: úgy hírlik, a sebesültek között sok a nemes is.

Gilbert elmondhatatlan aggodalommal, mohón hallgatta; úgy érezte, a híres természettudós szájából bármely pillanatban meghallhatja Andrée nevét.

De Jussieu úr felkelt a helyéről.

- Tehát vége a vizsgálatnak? - kérdezte Rousseau.

- A betegnek már nem lesz többé szüksége a tudományunkra; jó levegő, kevés mozgás... erdő. Igaz is... majd elfelejtettem...

- Ugyan mit?

- Jövő vasárnap egy kis botanikai felderítésre megyek a marlyi erdőbe; hajlandó elkísérni, nagyérdemű kollégám?

- Ó, nevezzen inkább méltatlan csodálójának - szabadkozott Rousseau.

- Remek sétaalkalom a sebesültünknek... Hozza magával.

- Olyan messzire?

- Egy ugrás ide; egyébként, a kocsim elvisz Bougivalba: eljövök magukért... A Hercegnő útján megyünk Luciennes-ig, s onnan tovább Marlyba. A botanikus lépten-nyomon megáll; sebesültünk hozza a tábori székeinket... mi ketten szedjük a növényeket, ő meg éli világát.

- Hogy ön milyen szeretetreméltó, kedves tudós uram - mondta Rousseau.

- Hagyja csak, nem érdek nélkül vagyok ilyen; úgy tudom, nagy munkába fogott a mohafajtákról, én meg még csak tapogatózom ezen a területen: ön fog irányítani.

- Ó! - szaladt ki Rousseau száján az örvendező felkiáltás.

- S ott majd harapunk is valamit - tette hozzá a botanikus -, az árnyékban, a pompás virágok között; rendben van?

- Tehát vasárnap lesz ez a gyönyörű kirándulás. Rendben van... Megint tizenöt évesnek érzem magam; már előre élvezem a boldogságot - mondta Rousseau olyan önfeledt örömmel, mint egy gyerek.

- Maga pedig, barátocskám, addig is eddze a lábát.

Gilbert köszönésfélét rebegett, amit de Jussieu úr már nem hallott meg, mivel a két botanikus közben magára hagyta Gilbert-t gondolataival, s legfőképpen aggodalmaival.

Míg Rousseau azt hitte, hogy sikerült tökéletesen megnyugtatnia betegét, és Thérèse széltében-hosszában mesélte a szomszédasszonyoknak, hogy hála a tudós Jussieu doktor előírásainak, Gilbert túl van minden veszélyen, az általános bizakodásnak ebben az időszakában a fiatalember olyan súlyos veszedelembe sodródott, amilyenbe nyakasságával és szüntelen ábrándozásával csak sodródhatott.

Rousseau sosem bízott senkiben annyira, hogy a lelke mélyén ne maradt volna egy adag bizalmatlanság is, megtámogatva szilárd filozófiai okoskodással.

Tudva, hogy Gilbert szerelmes, sőt, rajtakapva, hogy fellázad az orvosi rendelkezések ellen is, úgy vélte, hogy a fiú megint csak visszaesik hibáiba, ha nagyon szabadjára ereszti.

Rousseau tehát, gondos családatya módján, még gondosabban zárogatta Gilbert padlásszobájának lakatját, mint valaha, in petto^[1] megengedve neki, hogy odamenjen az ablakhoz, de megakadályozva, hogy kilépjen az ajtón.

Elmondani sem lehet, hogy ez a nagy gondosság, amely börtönné változtatta a padlásszobát, mennyire felingerelte Gilbert-t, aki most már vadabbnál vadabb terveket forgatott a fejében.

Némely szellemeket megtermékenyít a kényszer.

Gilbert gondolatai most már csak Andrée körül jártak, egyre azon tűnődött, mily édes boldogság lenne látni őt, és figyelni - ha csak messziről is - lassú lábadozását.

De Andrée nem mutatkozott a nyaraló ablakában. Nicole hordta a gyógyteáit porcelán tálcán, Taverney úr rótta a kis kertet, s hogy szellemét ébren tartsa, dühödten tubákolt: Gilbert mindössze ennyit látott, ha epekedve vallatta a szobák mélyét vagy az áthatolhatatlan falakat.

Mindamellett, a látottak megnyugtatták valamennyire, minthogy betegségre vallottak, nem halálra.

"Amott - gondolta -, az ajtó mögött vagy talán a spanyolfal mögött lélegzik, sóhajtozik és szenved imádatom tárgya; ha megmutatkoznék előttem, homlokomat ellepné a veríték, tagjaimat elfogná a reszketés; életem az övé, őáltala lélegzem kettőnkért."

Ekkor Gilbert kihajolt padlásablakából olyan mélyen, hogy a kíváncsi Chon egy órán belül hússzor is azt hitte, hogy mindjárt lezuhan; Gilbert gyakorlott szemmel méregette a szobafalakat, a padozatot, a nyaraló arányait, és fejben pontos tervrajzot készített: itt alszik de Taverney úr, itt van az éléskamra, a konyha, ez itt Philippe hálószobája, ez Nicole hálófülkéje, és végül ez itt Andrée szobája, a szentély: az életét adná érte, ha csak egy napig ott lehetne, térdre borulva, az ajtajában.

Ez a szentély, Gilbert elképzelése szerint, tágas helyiség volt a földszinten, előszobával, amelyből üvegezett fülke volt elrekesztve, feltehetőleg ott állt Nicole ágya, legalábbis ahogy Gilbert elképzelte.

- Ó! - tört ki néha szinte eszelősen, dühös féltékenységi rohamában -, ó, milyen boldogok, akik a kertben járhatnak, ahová szobám és a lépcsőház ablaka nyílik! Boldogok a közönyösek, akik az udvar homokját tapossák! Éjjel milyen jól lehet hallani onnét Andrée kisasszony nyögdécselését és sóhajtozását.

A vágytól a megvalósításig hosszú az út; de a csapongó képzelet mindent közelebb hoz: van rá módja. A lehetetlenben megtalálja a lehetségest, hidat ver a folyón, létrát támaszt a hegyeknek.

Eleinte Gilbert naphosszat csak epekedett.

Majd arra gondolt, hogy azok az irigyelt boldogok hozzá hasonló, közönséges halandók, lábuk van, hogy a kertben járkáljanak, s kezük, hogy ajtót nyissanak. A végén elképzelte, milyen boldogság is lenne titkon besurranni ebbe a tiltott házba, s fülét rátapasztani a zsalugáterekre, amelyeken átszűrődnek a benti zajok.

Gilbert sosem érte be a kívánságokkal, nyomban a tettek mezejére lépett.

Állapota különben is rohamosan javult. Az ifjúságban buzog az életerő. Három nap elteltével, Gilbert, akit a láz is serkentett, ugyanolyan erősnek érezte magát, mint azelőtt.

Azt fontolgatta, hogy mivel Rousseau bezárta, elhárult előle az egyik legnagyobb nehézség: most már nem a kapun át kell bejutnia de Taverney kisasszonyhoz.

A kapu ugyanis a Búbosbanka utcáról nyílt; Gilbert, aki a Mészégető utcában volt bezárva, nem mehetett ki az utcára, ennélfogva ajtónyitogatással sem kellett bajlódnia.

Maradtak az ablakok.

Padlásszobájának ablaka alatt negyvennyolc lábnyi mélység tátongott.

Hacsak nem részeg valaki, vagy el nem ment egészen az esze, meg sem kísérli a leereszkedést.

- Mégiscsak jó találmány az ajtó - mondogatta, öklét harapdálva -, és Rousseau úr, a filozófus, minden ajtót bezár előttem!

Leverheti a lakatot, az igaz, de akkor aztán reménye sincs többé, hogy visszatérhessen ebbe a vendégszerető házba!

Megszökött Luciennes-ből, megszökjék a Mészégető utcából, mint ahogy megszökött Taverneyből is: mindig csak szökjék? A végén majd már nem mer a szemébe nézni senkinek, mert csak a hálátlanság és a könnyelműség vádját olvassa ki az emberek tekintetéből.

- Nem, Rousseau úr nem fog megtudni semmit.

Lekuporodott a padlásablak mellé, és így folytatta:

- Kezemmel és lábammal, a szabad ember természet adta eszközeivel, megkapaszkodom a tetőcserepekben, és az ereszcsatorna mentén, amely nagyon keskeny ugyan, de legalább egyenes, s ennélfogva két pont között a legrövidebb utat jelenti, eljutok, ha ugyan eljutok, a szomszédos padlásablakig.

Az a padlásablak már a lépcsőházból nyílik.

Ha nem jutok el odáig, leesem a kertbe, ez zajjal jár, kifutnak a házból, fölemelnek, rám ismernek; gyönyörű, fenséges, költői halál; elsiratnak: nagyszerű vég!

Ha eljutok odáig, amint nagyon remélem, bebújok a lépcsőház ablakán; mezítláb lemegyek az első emeletre, amelynek az ablaka szintén a kertre néz, tizenöt lábnyira a földtől. Leugrom...

Sajnos, ott már nem segít sem erő, sem ügyesség!

Igaz, hogy ott a lugas, az még jó valamire...

Igen ám, de a lugas beszakad, korhadtak a lécek, én meg lebukfencezem, alászolgája fenséges és költői halál; ott heverek mészportól fehéren, szakadt ruhában, szégyenkezve, mint a pórul járt körtetolvaj; förtelmes elgondolni is! Taverney úr megbotoztat a házmesterrel, vagy La Brie-vel kitépeti a fülemet.

Nem jó. Van itt vagy húsz madzag, kötelet sodrok belőlük; Rousseau úr szavajárása szerint: szalmaszálakból lesz a kéve is.

Kölcsönveszem Thérèse asszony madzagjait egy éjszakára, összecsomózom őket, és ha szerencsésen leérek az első emeleti ablakhoz, a kötelet odaerősítem a kis erkélyhez vagy az esőcsatornához, és leereszkedem a kertbe.

Gilbert megvizsgálta a tetőereszt, szétbontotta a madzagokat, hogy megmérje a hosszukat, szemmel fölbecsülte a magasságot, s erősnek és elszántnak érezte magát.

A madzagokat egybesodorta, majd összecsomózva őket, tartós kötelet készített; a padlás gerendájára függeszkedve kipróbálta, hogy milyen erős, és örömmel látva, hogy az erőlködéstől csak egyszer hányt vért, elszánta magát az éjszakai kirándulásra.

Hogy jobban elaltassa Jacques úr és Thérèse gyanúját, betegnek tette magát, és ágyban maradt két óráig, amikor Rousseau, ebédje végeztével, elindult sétájára, ahonnan csak este szokott megtérni.

Gilbert olyan álmosnak tette magát, mint aki föl sem akar ébredni másnap reggelig.

Rousseau azt mondta, hogy este házon kívül vacsorázik, s ezért különösen örül, hogy Gilbert-t ilyen megnyugtató állapotban látja.

Miután ily szépen megnyugtatták egymást, elváltak.

Rousseau távoztával Gilbert ismét szétbontotta a madzagjait, s most jó erős kötelet font belőlük.

Újra végigtapogatta az ereszt és a tetőcserepeket, azután a kertet kémlelte, míg be nem alkonyult.

Gilbert már felkészült az ellenséges kertbe való leereszkedésre - magában így hívta ugyanis Taverneyék házát -, és padlásablakából elmélyült figyelemmel kémlelte a terepet, akárcsak ütközet előtt a jó hadvezér, amikor abban a néma és mozdulatlan házban történt valami, ami felkeltette filozófusunk figyelmét.

Egy kő repült át a kert falán, s laposan nekicsapódott a ház falának.

Gilbert annyit tudott már, hogy ok nélkül nincsen okozat; látván az okozatot, kezdte az okot keresni.

Mélyen kihajolt, de nem sikerült felfedeznie, hogy ki dobta be az utcáról a követ.

Csak annyit látott még - és nyomban megértette, hogy amit lát, szoros összefüggésben áll az iménti jelenettel -, csak annyit látott, hogy lassan kinyílik az egyik földszinti helyiség zsaluja, és a nyílásban megjelenik Nicole figyelő ábrázata.

Nicole láttán Gilbert visszahúzódott a padlásszobájába, de egy pillanatra sem vesztette szem elől az izgatott lányt.

Nicole, miután végigkémlelte valamennyi ablakot, de kivált a ház ablakait, kilépett rejtekéből, és kiszaladt a kertbe, mintha csak a lugasba igyekezne, ahová csipkéket teregetett ki száradni a napra.

A kő, amelyet Nicole-hoz hasonlóan Gilbert sem tévesztett szem elől, a lugashoz vivő útra esett, Gilbert látta, hogy a lány belerúg a kőbe, amely e pillanatban ily fontos szerepet játszott, majd játékosan tovább rugdalja, míg el nem ér a lugas alatti virágágyig.

Ott Nicole fölnyúlt, hogy leszedje a csipkéket, az egyiket leejtette, majd körülményeskedve fölemelte a földről, s közben fölvette azt a követ is.

Gilbert még nem tudta mire vélni a dolgot; de látva, hogy Nicole úgy bontja fel a követ, mint az ínyenc a diót, s hogy papírhéjat hánt le róla, egyszeriben megértette, miért érdemel olyan nagy figyelmet ez az égből pottyant küldemény.

Egy szó mint száz, a kő egy levélkébe volt belecsavarva.

A ravasz lány egy szempillantás alatt kibontotta, átfutotta, zsebre dugta, s a csipkéi már nem is érdekelték tovább, mivel amúgy is megszáradtak.

Gilbert azonban fejcsóválva állapította meg magában, a nőket lenéző férfiak önteltségével, hogy Nicole csakugyan szemérmetlen egy nőszemély, s ő maga meg egészséges erkölcsi érzékről és józan ítélőképességről tett tanúbizonyságot, amikor olyan hirtelen és elszántan szakított ezzel a lánnyal, akihez szerelmes levélkéket küldözgetnek a falon át.

De így okoskodván, Gilbert, ki az imént oly szépen elmélkedett az okokról és az okozatokról, most olyan okozatot ítélt el, amelynek talán éppen maga volt az oka.

Nicole visszament a házba, majd újból kijött, de ezúttal zsebre dugta a kezét.

Majd kulcsot vett elő a zsebéből; Gilbert látta, hogy megvillan az ujjai között; azután a lány sebtében kicsúsztatta a kulcsot a kert kiskapuja alatt; ez a kertészbejáró az utcai fal túlsó végében nyílt, a nagykapuval párhuzamosan.

- Aha! - mondta Gilbert -, értem már: szerelmes levél és találka. Nicole nem vesztegeti az idejét. Talán megint szeretője van?

És Gilbert olyan csalódottan ráncolta homlokát, mint aki arra számított, hogy távozása betölthetetlen űrt hagy az elárvult nő szívében, és most nagy megdöbbenéssel tapasztalja, hogy azt az űrt tökéletesen betöltötték.

- A végén még meghiúsítja tervemet - füstölgött Gilbert, ezzel az álokkal próbálva leplezni bosszúsága valódi indítékát. - Annyi baj legyen - folytatta kisvártatva -, legalább meglátom a boldog halandót, aki nyomdokaimat követi Nicole kisasszony kegyeiben.

Gilbert, olykor legalábbis, tökéletes biztonsággal ítélte meg a helyzetet; nyomban kiszámította, hogy iménti felfedezése, amelyről senki nem tud, olyan előnyhöz juttatja Nicole-lal szemben, amelyet alkalomadtán kihasználhat még, mivel ismeri Nicole titkát, letagadhatatlan részleteivel együtt, Nicole viszont mit sem sejt az övéről, s még gyanút sem foghat, mivel nem ismeri a részleteket sem.

Gilbert-nek feltett szándéka volt, hogy alkalomadtán élni fog előnyével.

E nagy jövés-menés közepette végre leszállt a várva várt alkony.

Gilbert-t most már csak az aggasztotta, hogy Rousseau váratlanul hazatér, s meglepi őt a tetőn vagy a lépcsőn, vagy ne adj' Isten, üresen találja a szobáját. Ha ez utóbbi bekövetkeznék, a genfi filozófus dühe nem ismerne határt; Gilbert úgy vélte, hogy dühkitörését elháríthatja, ha levelet hagy neki az asztalkán.

A levél így szólt:

Kedves, nagyra becsült pártfogóm!

Kérem, ne legyen rólam rossz véleménnyel, amiért figyelmeztetése, sőt, parancsa ellenére merészkedtem elmenni hazulról. Hamarosan visszajövök, hacsak bajom nem esik, mint a múltkor; de még ha hasonló bajba jutnék is, vagy még rosszabb történne velem, akkor is el kell hagynom a szobámat két órára.

"Nem tudom, mit mondok majd, ha hazatérek - gondolta Gilbert -, de így legalább Rousseau nem fog nyugtalankodni, sem haragudni."

Az este sötét volt. A hőség fullasztó, mint máskor is az első forró tavaszi napokon; az eget felhők borították, és fél kilenckor a legélesebb szemű ember sem látott volna már semmit abban a tátongó mélységben, amelybe Gilbert letekintett.

A fiatalember csak ekkor vette észre, hogy zihál, s hirtelen izzadság veri ki homlokát és mellét, a gyengeség és a kimerültség biztos jeleként. A józan ész azt tanácsolta volna, hogy ilyen állapotban ne vállalkozzék erre a kalandra, amelyhez minden erejére és ügyességére szükség lesz, éspedig nemcsak a vállalkozás sikere, hanem saját életének biztonsága érdekében is; Gilbert ügyet sem vetett rá, hogy mit súg életösztöne.

A lelki kényszer szava erősebb volt, s az ifjú azt követte, szokása szerint.

Eljött a pillanat; Gilbert kis kötelét egy tucatnyi gyűrűben a nyaka köré tekerte, s dobogó szívvel kezdett kimászni a padlásablakon, majd keményen megmarkolva az ablakkeretet, elindult az ereszen a jobb oldali padlásablak felé, amely, mint mondottuk, a lépcsőházból nyílt, a másiktól mintegy kétölnyire.

Rakta a lábát a legföljebb nyolc hüvelyk széles ólomvályúban, amely, noha szabályos közökben elhelyezett vaskampók tartották, az ólom lágysága folytán hajladozott a talpa alatt; kezével a cserepekre támaszkodott, de csupán, hogy egyensúlyt tartson, mert ha megcsúszik, úgysem lett volna miben megfogóznia; ilyen helyzetben volt Gilbert légi utazása alatt, két percig, azaz két örökkévalóságig.

De Gilbert nem akart félni, és akaratereje olyan szilárd volt, hogy nem is félt. Emlékezett rá, hogy mit hallott egyszer egy kötéltáncostól: ha végig akar menni egy keskeny úton, ne a lába elé nézzen, hanem tízlépésnyire előre, és csak úgy tekintsen a mélységre, mint a sas, vagyis azzal a biztos érzéssel, hogy képes a levegőben maradni. Gilbert egyébként máskor is hasznát vette ennek a tanításnak, valahányszor meglátogatta Nicole-t, azt a Nicole-t, aki tető és kémény helyett most nagy merészen kulcsot és ajtót használ.

Gilbert így billegett át annak idején a taverneyi malmok zsilipjein és egy öreg magtár lyukas tetejének csupasz gerendáin is.

Borzongás nélkül ért el most is a céljához, s hogy célhoz ért, elégedetten bújt be a lépcsőház ablakán.

De a lépcsőfordulóban megtorpant. Lentről hangok hallatszottak: Thérèse fecsegett ott a szomszédasszonyokkal Rousseau lángelméjéről, könyveinek értékéről és zenéjének dallamosságáról.

A szomszédasszonyok olvasták az Új Héloïse-t, és őszintén megvallották, hogy a könyvet sikamlósnak találják. Bírálatukra Thérèse asszony azt válaszolta, hogy nem értették meg e szép könyv filozófiai mondanivalóját.

Erre a szomszédasszonyok nem tudtak mit felelni, de azt elismerték, hogy e tárgyban illetéktelenek.

Így folyt e magasröptű társalgás két emelet között, s a vita heve nem volt oly forró, mint a tűzhely, amelyen e hölgyek ínycsiklandozó vacsorája süldögélt.

Gilbert csak hallgatta, hogy röpködnek az érvek és sisteregnek a húsok.

Egyszerre csak a saját nevét hallotta a nagy zsinatolásban, s ijedten rezzent össze.

- Vacsora után majd fölnézek a padlásra - mondta Thérèse -, hadd lássam, nem szenved-e hiányt valamiben az a derék fiú.

Gilbert nagyon megijedt az ígért látogatástól, s ijedelmét az sem csökkentette, hogy derék fiúnak nevezték. Szerencsére eszébe jutott, hogy Thérèse asszony, valahányszor egymaga vacsorázik, mindig hosszasan eltársalog isteni flaskájával; hogy a sült ízletesnek ígérkezik; hogy a vacsora után azt jelenti... tíz órakor. Még háromnegyed kilenc sem volt. Különben is, vacsora után Thérèse-nek kisebb gondja is nagyobb lesz annál, mint hogy mi van azzal a derék fiúval.

Hanem az idő szaladt, Gilbert nagy bánatára, amikor az egyik jószomszédi sült égni kezdett... Egy rémült háziasszony felsikoltott, s ijedt kiáltása véget vetett a tereferélésnek.

Mindenki az esemény színhelyére tódult.

Gilbert, e konyhai izgalmak közepette, szellemként osont le a lépcsőn.

Az első emeleti esőcsatorna elég erősnek látszott, hogy elbírja a kötelet, Gilbert hurkot kötött rá, fölmászott az ablakra, és fürgén ereszkedni kezdett.

A csatorna és a föld között függött, amikor sietős léptek hallatszottak fel a kertből.

Még idejében visszakapaszkodott, megfogózva a kötél csomóiban, s lenézett, hogy lássa, kit hozott oda az ördög.

Egy férfi volt az.

Mivel a kiskapu felől jött, Gilbert nyomban tudta, hogy ez az a szerencsés halandó, akire Nicole vár.

Feszülten figyelte a hívatlan vendéget, aki megakadályozta veszélyes leereszkedését. Járása, a háromszögletű kalap árnyékában bizonytalanul kirajzolódó arcéle, de még fél fülére csapott kalapja, sőt az a figyelő füle is arra a Beausire nevű rendőrtisztre emlékeztette Gilbert-t, akivel Nicole még Taverneyben ismerkedett meg.

Szinte azon nyomban látta Gilbert, hogy Nicole kinyitja a ház ajtaját, az ajtót úgy hagyva, kisurran a kertbe, és szapora léptekkel és könnyedén, mint a barázdabillegető, szalad a melegház felé, vagyis abba az irányba, amerre Beausire úr is irányította lépteit.

Nyilván nem először találkoztak így, mivel a legcsekélyebb tétovázás nélkül tartottak mindketten a találkahely felé.

"No most végre lemehetek - gondolta Gilbert -; Nicole azért fogadja ilyenkor a szeretőjét, mert tudja, hogy most van ideje rá. Eszerint Andrée egyedül van, teremtő Isten!, egyedül..."

Csakugyan semmi nesz nem hallatszott, s csak halvány fény szűrődött ki a földszintről.

Gilbert, hogy szerencsésen földet ért, nem akart rézsútosan átvágni a kerten; a fal tövében lopakodott, egy cserjéshez ért, átbújt a bokrok közt, s észrevétlenül eljutott az ajtóig, amelyet Nicole nyitva hagyott az előbb.

Megbújva egy terebélyes farkasalmafa mögött, amely fölkapaszkodott az ajtó fölé, és szertefutott a falon, benézett és látta, hogy az első helyiség egy eléggé tágas előszoba, s mint ahogy sejtette, egészen üres.

Az előszobából két ajtó nyílt a ház belsejébe, az egyik csukva volt, a másik nyitva; Gilbert kitalálta, hogy a nyitott ajtó visz Andrée szobájába.

Óvatosan betapogatózott ebbe a szobába, vigyázva, hogy neki ne menjen semminek, a szobában ugyanis tökéletesen sötét volt.

De egy benyílóféle végében üvegajtót pillantott meg, a fakeretek kirajzolódtak a szomszéd szobából beeső fényben; az üvegajtó belső felén muszlinfüggöny lengedezett.

Gilbert előbbre ment a benyílóban, s a világos szobából halk beszélgetést hallott.

Felismerte Andrée hangját; minden csepp vére a szívébe tolult.

Másik hang szólalt meg, Philippe-é.

Az ifjú aggódva érdeklődött húga hogylétéről.

Gilbert még előbbre osont, s megbújt egy mellszobrot tartó féloszlop mögött, amely a kor divatja szerint a két ajtó közét díszítette.

Hogy biztonságban volt, fülelt és figyelt; olyan boldogan, hogy a szíve majd meghasadt örömében; olyan ijedten, hogy a szíve picinyke ponttá zsugorodott a mellében.

Hallott és látott.

Gilbert, mint mondottuk, hallott és látott.

Látta Andrée-t: a pamlagon feküdt, arccal az üvegajtó felé, azaz éppen vele szemben. Az ajtó csak be volt hajtva.

A mellette lévő asztalon széles ernyőjű kis lámpa állt s egy halom könyv, jelezve a szép beteg egyetlen szórakozását, a lámpa de Taverney kisasszony arcának csak alsó felét világította meg.

De ha olykor-olykor a díványpárnára dőlve, fölemelte fejét, a fény elömlött homlokán, mely tisztán és fehéren tündökölt csipkekeretében.

Philippe a pamlag lábánál ült, Gilbert-nek háttal; karja most is fel volt kötve, s nem mozgathatta.

Andrée eznap kelt fel a betegágyból; Philippe eznap hagyta el a szobáját.

A két fiatal tehát nem látta egymást az óta a szörnyű éjszaka óta; csak azt tudta mindegyik, hogy a másik egyre jobban van, és szépen gyógyul.

Még csak pár perce voltak együtt, s fesztelenül csevegtek, tudván, hogy egyedül vannak, s ha jönne valaki, érkezését úgyis jelezné a Nicole által nyitva hagyott ajtó csengőjének hangja.

Természetesen sejtelmük sem volt róla, hogy az ajtó nyitva maradt, s ezért bíztak a csengőben.

Gilbert pedig, mint említettük, látott és hallott, mivel a nyitott ajtón kihallatszott a beszélgetés minden szava.

- Szóval - mondta Philippe, miközben Gilbert megbújt egy mosdófülke libegő ajtófüggönye mögött -, szóval, most már könnyebben lélegzel, szegénykém?

- Hogyne, könnyebben, de még szúr egy kicsit.

- És úgy érzed, erősebb vagy?

- Még nem vagyok a régi; mindenesetre, ma már kétszer vagy háromszor elmentem az ablakig. Az a friss levegő! És azok a szép virágok! Úgy érzem, jó levegőn, virágok között nem halhat meg az ember.

- De mindent egybevetve, azért még gyengének érzi magát, ugye, Andrée?

- Hát, igen, hiszen szörnyű megrázkódtatás ért! Bizony, higgye el - folytatta a lány mosolyogva és bólogatva -, még nagyon nehezen járok, a bútorokba meg a falba fogódzkodva; ha nem fogódzom, megroggyan a lábam, s úgy érzem, mindjárt összecsuklom.

- Bátorság, Andrée, bátorság; majd meggyógyítja a jó levegő meg a szép virágok, melyeket az imént emlegetett; egy hét múlva már meglátogathatja a trónörökösnét, aki, mint hallom, nagy érdeklődést tanúsít maga iránt.

- Remélem, Philippe; a trónörökösné, úgy érzem, valóban nagyon jó hozzám.

Andrée hátradőlt, kezét a mellére tette, és lehunyta szép szemét.

Gilbert előbbre lépett, kitárva karját.

- Fáj valamije, húgom? - kérdezte Philippe, és megfogta a kezét.

- Igen, görcsöm van; s olykor a halántékomba tolul a vér, és csak úgy dobol; máskor meg a szemem káprázik és kihagy a szívem.

- Ó - mondta Philippe eltűnődve -, ezen ne csodálkozzék; iszonyú megpróbáltatáson ment át, és csodálatos módon menekült meg.

- Csodálatos módon, bátyám, ez a helyes kifejezés.

- Ha már erről a csodálatos megmenekülésről van szó - folytatta Philippe, közelebb húzódva húgához, hogy ezzel is nagyobb nyomatékot adjon kérdésének -, tudja, hogy még nem is volt alkalmunk beszélgetni erről a szörnyű esetről?

Andrée elpirult, s láthatólag kínosan feszengett.

Philippe nem vette észre, vagy úgy tett, mintha nem venné észre.

- Én pedig azt hittem - mondta a lány -, hogy hazatérésemkor megkapott minden magyarázatot, amit csak kívánt; atyám azt mondta, ő nagyon elégedett.

- Persze, persze, kedves Andrée, és az az ember igazán példás tapintatot tanúsított ebben az egész dologban, én legalábbis úgy láttam; ám előadásának egyik-másik pontját, ha gyanúsnak nem is, homályosnak, igen, ez a helyes kifejezés, homályosnak érzem.

- Mit jelentsen ez, bátyám, s hogy érti ezt? - kérdezte Andrée szűzi ártatlansággal.

- Úgy, ahogy mondom.

- Magyarázza meg jobban.

- Van itt példának okáért egy részlet - folytatta Philippe -, amire nem figyeltem fel mindjárt, de most, hogy meggondolom, nagyon furcsának tűnik.

- Mi az? - kérdezte Andrée.

- Pont a megmenekülésének a módja - mondta Philippe. - Mesélje el, Andrée.

A lány láthatóan tusakodott magával.

- Ó, Philippe - mondta -, már szinte el is felejtettem, annyira féltem.

- Nem baj, édesem, mondj el mindent, amire emlékszel.

- Édes Istenem! Azt tudja, bátyám, hogy a Bútorgyűjtemény falától húszméternyire szakadtunk el egymástól. Láttam, hogy magát a Tuileriák kertje felé sodorják, miközben én a Király utca felé sodródtam. Egy pillanatig még láttam magát, de hiába próbáltam elérni. Kitártam a karom maga után, "Philippe! Philippe!", kiabáltam, de ekkor, mintha örvénybe kerültem volna, elkapott egy erő, megpörgetett és vitt a rácsos kapu felé; éreztem, mint ragad magával az áradat a fal felé, ahol aztán megtörik; hallottam, mint sikoltoznak a szerencsétlenek, akiket nekinyomtak a kerítés rácsának; éreztem, hogy mindjárt összetörnek, szétlapítanak engem is; szinte meg tudtam volna mondani, hány másodperc van még hátra az életemből, félholtan s félőrülten emeltem a karom s a szemem az égre, végső fohászra, amikor megpillantottam egy villámló tekintetű férfit: úgy uralta az egész tömeget, mintha az a tömeg csak az ő intését lesné.

- Ez a férfi Joseph Balsamo gróf volt, ugye?

- Igen, az, akit Taverneyben láttam; az, aki olyan furcsán rám ijesztett akkor; szóval, az a férfi, akiből valami természetfölötti erőt érzek; aki szememet megbűvölte a szemével, fülemet a hangjával; az a férfi, aki lelkem mélyéig megrendít, ha csak megérinti a vállamat.

- Folytassa, Andrée, folytassa - mondta Philippe, mind komorabb arccal és hangon.

- Nos, az az ember úgy lebegett a zűrzavar fölött, mintha nem érne fel hozzá az emberi szenvedés. Láttam a szeméből, hogy meg akar és meg tud menteni; s ekkor valami rendkívüli dolog játszódott le bennem; összetörve, tehetetlenül, félholtan, egyszerre csak azt éreztem, hogy elébe szállok, mintha egy ismeretlen, titokzatos, legyőzhetetlen erő emelne fel hozzá; úgy éreztem, mintha karok feszülnének meg, hogy kilökjenek abból a véres emberforgatagból, ahol annyi szerencsétlen haldokolt már, s visszadobjanak a levegőre, az életbe. Ó, Philippe! - folytatta Andrée rajongva -, biztosan tudom, hogy az a férfi vonzott így magához a szemével. Megfogtam a kezét, és megmenekültem.

- Ó, jaj! - sóhajtott fel Gilbert. - Csak a másikat látta, engem meg észre sem vett, pedig szinte ott haltam meg a lába előtt!

Megtörölte verejtékező homlokát.

- Szóval, így történt? - kérdezte Philippe.

- Így; és akkor éreztem, hogy túl vagyok a veszélyen; ezután, vagy mert teljesen kimerültem a végső erőfeszítésben, vagy mert a kiállt félelem elvette minden erőmet, elájultam.

- Mit gondol, hány órakor következhetett be az ájulás?

- Tíz perccel azután, hogy elszakadtunk egymástól, bátyám.

- Így van - mondta Philippe -, éjfél körül lehetett. De hogyhogy csak három órára ért haza? Bocsásson meg, drága Andrée, talán nevetségesnek találja, hogy így faggatom, de van rá okom.

- Köszönöm, Philippe - mondta Andrée, megszorítva bátyja kezét -, köszönöm. Három napja még nem tudtam volna felelni a kérdésére; ma azonban - talán furcsállja majd, amit mondok -, ma azonban valahogy tisztábban látok mindent belülről; úgy érzem, mintha egy idegen akarat parancsolná, hogy emlékezzem, és én emlékezem.

- Mondja csak, drága Andrée, mondja, alig várom már. Tehát az a férfi a karjába vette és elvitte onnét?

- A karjába vett volna? - mondta Andrée elpirulva. - Nem is igen emlékszem. Csak azt tudom, hogy kiemelt a tömegből; de az érintése ugyanúgy hatott rám, mint Taverneyben, s alighogy hozzám ért, megint elájultam, vagy inkább megint elaludtam, az ájulást ugyanis fájdalom szokta megelőzni, én azonban csak jótékony álmosságot éreztem ekkor.

- Megvallom, Andrée, furcsa dolgokat mond; ha más mesélne effélét, egy szót sem hinnék belőle. De nem baj, mondja csak tovább - biztatta Philippe, bár a hangja zavartabban csengett, mintsem szerette volna.

Gilbert mohón szívta magába Andrée minden szavát, mivel tudta, hogy - legalábbis eddig - minden szava igaz.

- Amikor felocsúdtam - folytatta a lány -, gazdagon bebútorozott szalonban ébredtem. Egy komorna meg egy úrihölgy állt mellettem, de egyikük sem látszott nyugtalannak; felébredvén, jólelkű mosolyt láttam mindkettőjük arcán.

- Tudja, hogy ez hány órakor volt, Andrée?

- Felet ütött éjfél után.

- Ó! - sóhajtott fel megkönnyebbülten az ifjú - jól van; folytassa, Andrée, folytassa.

- A két nőnek megköszöntem gondoskodását, tudván azonban, hogy maga már aggódik értem, arra kértem őket, hogy mindjárt vitessenek haza; ekkor ők elmondták, hogy a gróf visszament a szerencsétlenség színhelyére, hogy segítséget vigyen a többi sebesülteknek is, de hamarosan jön vissza kocsival, és akkor ő visz haza a palotába. Két óra tájban csakugyan hallottam, hogy kocsi fordul be az utcába, azután megint rám jött az a furcsa remegés, amely mindig elfog, valahányszor ez az ember közeledik; reszketve, szédelegve egy pamlagra hanyatlottam; kinyílt az ajtó; rosszullét környékezett, de még fölismertem azt a férfit, aki megmentett, azután másodszor is elájultam. Bizonyára ekkor vittek le, ültettek kocsiba, s hoztak ide vissza. Többre nem emlékszem, bátyám.

Philippe számítgatta az időt, és úgy látta, hogy húgát a Királyi Istállók utcájából egyenest a Búbosbanka utcába vitték, aminthogy korábban is késedelem nélkül vitték a XV. Lajos térről a Királyi Istállók utcájába; s elérzékenyülten szorítva meg húga kezét, felszabadult és vidám hangon mondta:

- Köszönöm, édes húgom, köszönöm; ezek az adatok megegyeznek számításaimmal. Jelentkezni fogok de Savigny márkinénál, hogy személyesen mondjak neki köszönetet. Még egy kérdést, ha szabad, de ez már nem is olyan fontos.

- Mondja csak.

- Emlékezzék vissza, abban a zűrzavarban nem látott ismerős arcot?

- Én? Nem.

- Például a kis Gilbert-t.

- Tényleg - mondta Andrée, s erőlködve kutatott emlékezetében -; igen, igen, amikor elszakadtunk egymástól, tíz lépésre volt tőlem.

- Meglátott - mormolta Gilbert.

- Míg magát kerestem, Andrée, megtaláltam szegény fiút.

- A hullák között? - kérdezte Andrée azzal a mesterkélt érdeklődéssel, amelyet az urak tanúsítanak a szolganép dolgai iránt.

- Nem, a sebesültek között; de kiszabadították, s remélem, felépül majd.

- Akkor jó - mondta Andrée -; és mi baja volt?

- Benyomták a mellkasát.

- Igen, igen, Andrée, a te melled nyomta be - suttogta Gilbert.

- De az a furcsa a dologban - folytatta Philippe -, és azért hoztam szóba a gyereket, hogy görcsbe rándult kezében a maga ruhájának egy foszlányát találtam.

- Hát ez tényleg furcsa!

- Nem látta az utolsó pillanatban?

- Az utolsó pillanatban, Philippe, annyi rémületes arcot láttam, annyi halálra vált és szenvedő, önző, odaadó, szánakozó, mohó, kihívó arcot, mintha egy esztendőt töltöttem volna el a pokolban; e sok arc úgy vonult el a szemem előtt, mint a kárhozottak serege, lehet, hogy láttam köztük ennek a legénykének is az arcát, de nem emlékszem rá.

- Pedig az a foszlány, kedves Andrée, biztos, hogy a maga ruhájából volt, megnézettem Nicole-lal is...

- Azt is megmondta a lánynak, hogy miért akarja tudni? - kérdezte Andrée, aki emlékezett rá, hogy Taverneyben milyen különös beszélgetést folytatott a szobalányával ugyanerről a Gilbert-ről.

- Ó, dehogy. De hát végül is az a ruhafoszlány ott volt a fiú kezében; ezt mire magyarázza?

- Istenem, ennél mi sem egyszerűbb - mondta Andrée tökéletes nyugalommal, amely éppen az ellentéte volt Gilbert vad izgalmának -; ha ott volt a közelemben, amikor úgy éreztem, hogy szinte fölemel annak a férfinak a tekintete, biztosan belém kapaszkodott, hogy rajta is segítsenek, mint ahogy a fuldokló is belekapaszkodik az úszó övébe.

"Nahát! - hördült fel magában Gilbert, komor megvetéssel hallgatva a lány magyarázatát. - Ilyen aljas módon magyarázni odaadásomat! Hát így gondolkoznak a nemesek a népről! Igaza van Rousseau úrnak: mi többet érünk ezeknél; szívünk tisztább, karunk izmosabb."

S amint megmozdult, hogy tovább figyelje Andrée és bátyja beszélgetését, amelynek fonalát elvesztette, míg füstölgött magában, hirtelen neszt hallott a háta mögül.

- Jóságos Isten! - suttogta -, van valaki az előszobában.

S hallva, hogy a lépések a benyílóhoz közelednek, Gilbert behúzódott az öltözőfülkébe, visszalebbentve a függönyt maga előtt.

- Ejnye, hát az a szeleburdi Nicole nincsen itt? - hallatszott de Taverney báró hangja, s a báró, ruhája szárnyával Gilbert-t súrolva, belépett a lánya szobájába.

- Biztosan a kertben van - mondta Andrée nyugodtan, elárulva, hogy sejtelme sincs a harmadik személyről -; jó estét, atyám.

Philippe tisztelettudóan felállt; a báró intett, hogy csak maradjon, és karosszéket húzva oda, leült gyermekei mellé.

- Jaj, gyerekek - panaszkodott a báró -, de messze van az a Versailles a Búbosbanka utcától, kivált, ha nem kényelmes udvari hintón megy oda az ember, hanem egy ócska, egylovas batáron; na mindegy, legalább láttam a trónörökösnét.

- Ó! - szólalt meg Andrée. - Versailles-ból jön, atyám?

- Onnét. A hercegnő olyan kedves volt, hogy üzent értem, mihelyt hírül vette lányom balesetét.

- Andrée már sokkal jobban van, atyám.

- Tudom én, és meg is mondtam ő királyi fenségének, aki kegyesen megígérte, hogy mihelyt a húgod teljesen felépül, magához veszi a kis Trianonba, amelyet végleges lakhelyéül választott, s most rendez be ízlése szerint.

- Hogy én az udvarba menjek? - kérdezte félénken Andrée.

- Az még nem az udvar, lányom: a trónörökösné nem szereti a nagy jövés-menést; a trónörökös úr is irtózik a fényűzéstől és a zajongástól; Trianonban családias lesz az élet; bár, ahogy én a trónörökösné őfensége természetét ismerem, ezek a meghitt családi összejövetelek végül érdekesebbek lesznek, mint a királyi törvénykezés a Parlamentben vagy a karok és rendek gyűlése. A hercegnő tudja, mit akar, a trónörökös úr pedig, mint hírlik, mélyenszántó elme.

- Ó, mégiscsak az udvarban lesz, húgom - mondta Philippe lehangoltan -, ne áltassa magát.

"Az udvarban! - gondolta Gilbert kimondhatatlanul dühösen és elkeseredve -, az udvarban, azaz olyan magasságban, ahol el nem érhetem, olyan mélységben, ahová nem ugorhatom utána; Andrée-nak vége! számomra elveszett, nincs többé!"

- Nincsen nekünk akkora vagyonunk - válaszolta Andrée az apjának -, hogy az udvarban élhetnénk, s nem is részesültünk olyan nevelésben, amilyent megkívánnak az udvarbeliektől. Én szegény leány vagyok, mit csinálnék azok között a fényes dámák között; egy ízben láttam már szemkápráztató ragyogásukat, s megítélhettem felületes, ámde sziporkázó szellemességüket! Sajnos, bátyám, nagyon szürke pontocskák vagyunk mi ahhoz, hogy ilyen fényességek között forgolódjunk!

A báró felhúzta a szemöldökét.

- Merő ostobaság - mérgelődött. - Igazán nem értem magukat: miért ócsárolják olyan buzgalommal mindazt, ami tőlem ered, vagy engem érint? Szürke pontok! Komolyan mondom, kisasszony, magának elment az esze! Szürke pont! Még hogy egy Taverney Maison-Rouge szürke pont! Ugyan kire vár a pompa, ha nem magukra?... A vagyon... A fenébe is! Ismerjük mi azokat az udvari vagyonokat; csak a korona fénye csillog rajtuk, csak annak a fényében virágoznak ki; olyan ez, mint a természet körforgása. Tönkrementem, rendben van; meggazdagszom megint, és kész. Vagy talán a királynak elfogyott a pénze, s nem tudja jutalmazni a híveit? Vagy azt hiszik, szégyellni fogom, ha legidősebb sarjam egy ezredet kap ajándékba?, vagy ha magát kiházasítják, Andrée?, vagy ha jómagamnak királyi birtokot adományoznak, esetleg járadékszerződést is, amelyet az asztalkendőm alatt találok, amikor szűk körű ebédre vagyok hivatalos a királyhoz?... Nem, nem, hagyjuk az előítéleteket az ostobáknak. Nekem nincsenek előítéleteim... Különben is, csak a magam javait veszem vissza: sutba az aggályokkal. Van még egy vitás pont: a neveltetés, amiről az imént esett szó. Jegyezze meg, kisasszony, hogy az udvarban egyetlen lány sem kapott olyan nevelést, mint maga; sőt, mi több: maga nemcsak azt tanulta, amit a nemesi lányok, hanem a hivatalnok- vagy bankárcsaládok leányainak szolid műveltségét is megszerezte hozzá; tud muzsikálni; szépen rajzol tájképet birkával, tehénnel, maga Berghem sem vallana vele szégyent; a trónörökösné pedig odavan Berghem birkáival és teheneivel. Azonkívül maga szép is, ami nem kerüli majd el a király figyelmét. Tud társalogni, ott lesz magának Artois és Provence grófja; nemcsak hogy szívesen látják majd, hanem... elbűvöli őket. Úgy, úgy - mondta a báró kacagva s a kezét dörzsölgetve, és a nevetése olyan furcsán csengett, hogy Philippe ráemelte szemét az apjára, nem akarván elhinni, hogy emberi torokból jön az a nevetés. - Elbűvöli őket! úgy, ahogy mondom.

Andrée lesütötte a szemét; Philippe megfogta a kezét, s így szólt:

- A báró úrnak igaza van, maga pont olyan, Andrée, amilyennek ő lefestette; senki sem méltóbb rá, hogy belépjen Versailles-ba.

- Igen, de elszakítanak maguktól - ellenkezett Andrée.

- Dehogy, dehogy - vágott közbe a báró -; Versailles nagy, kedvesem.

- Igen, de Trianon kicsi - vágott vissza Andrée, aki büszke volt, és nem könnyen engedett, ha vitatkoztak vele.

- Trianon van akkora, hogy de Taverney bárónak akadjon ott szoba; a magamfajtának mindenütt akad hely - tette hozzá szerényen, ami ezt jelentette: teremt ő magának helyet, ha akar.

Andrée-t nem túlságosan vigasztalta az a gondolat, hogy atyja olyan közel lesz hozzá, s ezért most Philippe-hez fordult.

- Húgocskám - mondta neki a bátyja -, maga bizonyára nem tartozik majd a tulajdonképpeni udvarhoz. A trónörökösné ellenben, aki kitüntette magát figyelmével, ahelyett, hogy bedugná valami zárdába, és fizetné a tartásdíját, majd ott tartja valamiféle belső szolgálatra. Manapság az etikett nem olyan irgalmatlanul merev, mint volt XIV. Lajos korában; a kötelességek egybeolvadnak és szétoszthatók; lehet, hogy őfensége felolvasó- vagy társalkodónője lesz magából; együtt fognak rajzolgatni, s ő állandóan maga mellett tartja; lehet, hogy nem lesz szem előtt, de azért élvezni fogja őfensége közvetlen pártfogását, és szép számmal lesznek irigyei. Ettől fél, ugye?

- Ettől, bátyám.

- Hát csak ez a baj? - mondta a báró. - Egy-két irigyünk ha akad, attól még nem dől össze a világ... Siessen csak meggyógyulni, Andrée, és magam viszem Trianonba... Így rendelkezett őfensége.

- Jól van; megyek, atyám.

- Most jut eszembe - folytatta a báró -, hogy áll pénzzel, Philippe?

- Ha pénzre van szüksége, uram - válaszolta az ifjú -, nem lehetne annyim, hogy mindet fel ne ajánljam; de ha ön ajánl pénzt nekem, arra csak azt mondhatom, hogy beérem annyival, amennyim van.

- Igaz, te filozófus vagy - mondta nevetve a báró. - És te, Andrée, te is filozófus vagy, és te sem kérsz semmit, vagy mégis szükséged van valamire?

- Nem akarnék a terhére lenni, atyám.

- Ó, ez itt nem Taverney. A király küldött ötszáz aranyat... előlegbe, mint őfelsége mondta. Gondolj a ruháidra, Andrée.

- Köszönöm, atyám - felelte a lány lelkendezve.

- Lassan a testtel, hallod-e! Az előbb még semmi sem kellett neki, most meg kevés lenne a Dárius kincse is! De semmi baj, kérjél csak; jól áll rajtad a szép ruha, Andrée.

Miután egy szerető csókot adott leányának, a báró kinyitotta a közbülső szoba ajtaját, mely szobáját a lányáétól elválasztotta, s távozóban így zsémbelt:

- Ez a huncut Nicole már megint nincs itt, hogy világítson!

- Akarja, hogy becsöngessem, atyám?

- Nem kell, ott van nekem La Brie, nyilván alszik egy karosszékben; jó éjt, gyermekeim.

Philippe is fölkelt.

- Jó éjt magának is, bátyám - mondta Andrée -, halálosan fáradt vagyok. Balesetem óta nem beszéltem még ennyit egyfolytában. Jó éjt, drága Philippe.

És odanyújtotta kezét a fiatalembernek, aki testvéri csókot lehelt rá, de testvéri csókjával is kifejezve azt a tiszteletet, amellyel húga iránt mindig viseltetett; Philippe kiment, a benyílóban súrolva a függönyt, amely mögött Gilbert rejtőzködött.

- Behívjam Nicole-t? - kérdezte ő is, távozóban.

- Ne, ne - kiáltotta Andrée -, egyedül vetkőzöm le! Jó éjt, Philippe.

Andrée, hogy egyedül maradt, fölkelt a pamlagról, Gilbert testét pedig borzongás járta át.

Ott állt előtte a lány; alabástrom kezével egyenként szedegette ki a tűket a hajából, miközben a testét fedő könnyű fésülködőköpeny lecsúszott a válláról, s fölfedte nemes vonalú, kecses nyakát, emelkedő-süllyedő keblét, és karját, mely puhán ívelt a feje fölé, megnyújtva csípője hajlatát, s kiemelve a batiszt alatt remegő, gyönyörű mellét.

Gilbert térden állva, zihálva, szédülten érezte, hogy vadul száguldó vére mint dobol a halántékán és a szívében. Tüzes hullámok áradtak szét ereiben, forró pára ereszkedett a szemére, sosem hallott, lázas zúgás zakatolt a fülében; már-már abba a vad önkívületbe jutott, amely a férfiakat a téboly örvényébe taszítja. Már-már berontott Andrée szobájába, hogy odakiáltsa a lánynak:

- Ó, igen, szép vagy, gyönyörű vagy!, de ne hivalkodj a szépségeddel, hiszen nekem köszönheted, én mentettem meg az életed!

Andrée-t hirtelen felingerelte egy csomó az övén; dühbe gurult, toporzékolt, ledobta magát egy heverőre, olyan ziláltan, mintha ez a váratlan kis nehézség elegendő lett volna, hogy megtörje, félmeztelenül odahajolt a csengő zsinórjához, és türelmetlenül megrántotta.

A csengőszó észre térítette Gilbert-t... Nicole azért hagyta nyitva az ajtót, hogy hallja, ha szólítják. Nicole mindjárt itt lesz.

Isten veled, álom, Isten veled, boldogság; ezentúl képmás vagy csupán, örökké égő emlék a képzeletben, örökké eleven a szív rejtekén.

Gilbert ki akart surranni a házból; hanem a báró, amikor megérkezett, behúzta maga után a benyíló ajtóit. Gilbert nem tudott erről, s így eltartott pár másodpercig, mire kinyitotta őket.

Abban a pillanatban, amikor Nicole szobájába ért, belépett Nicole is. A fiatalember még hallotta, hogy léptei alatt megcsikordul a kert homokja. Éppen csak annyi ideje volt, hogy meghúzódjék a homályban, s elengedje maga mellett a lányt, aki végigment az előszobán, miután bezárta az ajtaját, majd könnyedén, akár egy madár, belebbent a benyílóba.

Gilbert kilépett az előszobába, s megpróbált kijutni.

Nicole azonban, míg futtában azt kiabálta: "Jövök már, kisasszony, jövök már, csak bezárom az ajtót!", valóban bezárta az ajtót, s nemcsak hogy kétszer ráfordította a kulcsot, hanem ijedtében még zsebre is tette.

Gilbert hiába küszködött az ajtóval; az ablakokkal kellett megpróbálkoznia. Az ablakokon rács volt; öt percig tartó keresgélés után Gilbert belátta, hogy nincs kiút.

A fiatalember megbújt egy sarokban, és szilárdan elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, Nicole-lal fogja kinyittatni az ajtót.

Eközben Nicole, miután távollétét azzal a valószínű magyarázattal indokolta, hogy az üvegház ablakait kellett bezárnia, nehogy az éjszakai levegő megártson a kisasszony virágainak, levetkőztette és lefektette Andrée-t.

Nicole hangja remegett, a keze reszketett, lázas sietséggel buzgólkodott úrnője körül, ami nem volt szokása, s ezzel elárulta izgatottságát; Andrée azonban ritkán tekintett le a földre abból a békés mennyországból, ahol eszméi lakoztak, s ha letekintett is olykor, az alantas lényeket csak porszemnek látta.

Ennélfogva semmit sem vett észre.

Gilbert égett a türelmetlenségtől, mióta elvágták előtte a menekülés útját. Csak a szabadságra vágyott, semmi másra.

Andrée elbocsátotta Nicole-t, rövid beszélgetés után, amelynek során Nicole úgy hízelkedett és dorombolt, mint egy vígjátékbeli szobalány, akinek lelkifurdalásai vannak.

Betűrte úrnője takaróját, lecsavarta a lámpát, megcukrozta az ezüstserlegben az italt, amelyet meglangyosított az alabástrom mécses fölött, a leglágyabb hangján nyugodalmas jó éjszakát kívánt úrnőjének, majd lábujjhegyen kiment a szobából.

Távozóban becsukta az üvegajtót.

Azután, állandóan dúdolgatva, hogy tökéletesen nyugodtnak higgyék, átment a szobáján, és a kertbe nyíló ajtónak tartott.

Gilbert megértette Nicole szándékát, s egy pillanatig azon tűnődött, vajon ahelyett, hogy felfedné magát, ne fusson-e ki meglepetésszerűen, élve az alkalommal, hogy a nyitott ajtón át elmenekülhet; látni akkor is látnák, csak nem ismernék fel; tolvajnak néznék, Nicole segítségért kiabálna, ő meg már nem érne vissza a kötélhez, de még ha visszaérne is, meglátnák, hogy szökik a levegőben; fölfedeznék a búvóhelyét, kitörne a botrány, méghozzá nagy botrány, tekintve, hogy Taverneyék amúgy sem állhatják szegény Gilbert-t.

Igaz, hogy ő meg leleplezné Nicole-t, és kidobatná; de mit érne el vele? Haszontalanul tenne rosszat, pusztán bosszúból. Nem olyan buta ő, hogy elégtétellel töltse el a bosszúállás. Gilbert szemében a céltalan bosszú rosszabb volt a gonoszságnál: ostobaság volt.

Amikor Nicole a kijárathoz ért, ahol Gilbert várta, a fiatalember hirtelen kilépett a sötétből, ahol addig rejtőzködött, és az ablakon át besütő holdfényben egyszerre a lány előtt termett.

Nicole majdnem felsikoltott, de összecserélte Gilbert-t valakivel, és első ijedelme múltán így szólt:

- Ó, hát maga az? Micsoda könnyelműség!

- Igen, én vagyok - válaszolta Gilbert fojtott hangon -; de azért ne kiáltson hangosabban, mintha a másik volna itt.

Ekkor jött rá Nicole, hogy kivel beszél.

- Gilbert! - kiáltotta. - Teremtő Isten!

- Mondtam, hogy ne kiabáljon - szólt hidegen a fiatalember.

- Mit keres maga itt, uram? - förmedt rá dühösen a lány.

- Ej, ej - folytatta Gilbert ugyanolyan hűvösen -, az imént könnyelműnek mondott, de maga még nálam is könnyelműbb.

- Való igaz - mondta Nicole -, mert csak szerényen érdeklődöm, hogy maga mit csinál itt.

- Na és mit csinálok?

- Ide jött, hogy lássa Andrée kisasszonyt.

- Andrée kisasszonyt? - mondta Gilbert változatlan nyugalommal.

- Igen, mert szereti. Ő viszont, szerencsére, nem szereti magát.

- Ne mondja!

- Vigyázzon magára, Gilbert úr! - folytatta Nicole fenyegető hangon.

- Én vigyázzak magamra?

- Igen.

- Aztán miért?

- Mert elárulom.

- Te, Nicole?

- De én ám! És kidobatom innét!

- Csak rajta - mondta Gilbert mosolyogva.

- Nem hiszed?

- Nem én!

- De mi lesz, ha megmondom a kisasszonynak, Philippe úrnak, a báró úrnak, hogy itt találtalak?

- Nem az lesz, hogy kidobnak, ahogy te mondtad, hiszen kidobni, hál' Isten, egyszer s mindenkorra kidobtak már, hanem üldözőbe vesznek, mint egy kártékony ragadozót. Kidobni viszont Nicole-t fogják.

- Nicole-t, hogyhogy?

- Nicole-t bizony... Azt a Nicole-t, akinek köveket hajigálnak a falon át.

- Vigyázzon, Gilbert úr - mondta Nicole fenyegető hangon -, a XV. Lajos téren a kisasszony ruhájának egy darabját találták a markában.

- Igazán?

- Philippe úr mesélte az apjának. Egyelőre még semmit nem gyanít; de egy kis segítséggel talán felébred a gyanúja.

- És ki segít neki?

- Hát én!

- Vigyázzon, Nicole, az is gyanús lehet, hogy csipketeregetés örvén felszedegeti a falon átdobott köveket.

- Nem is igaz! - háborodott fel Nicole.

Aztán, tagadását visszavonva, így folytatta:

- Levelet kapni különben sem bűn; nem olyan bűn, mint ha belopózik ide valaki, amikor a kisasszony vetköződik... Na, erre mit mond, Gilbert úr?

- Azt mondom rá, Nicole kisasszony, hogy bűn az is, ha egy magafajta jól nevelt lány kulcsokat csúsztat ki kerti kapuk alatt.

Nicole összerezzent.

- Továbbá azt mondom rá - folytatta Gilbert -, hogy én, akit jól ismer Taverney úr, Philippe úr és Andrée kisasszony, valóban elkövettem azt a bűnt, hogy bejöjjek hozzá, mivel elviselhetetlenül aggasztott egykori gazdáim hogyléte, de legkivált Andrée kisasszonyé, akit igyekeztem megmenteni, annyira igyekeztem, hogy - mint maga is mondja, Nicole -, kezemben maradt ruhájának egy darabja; azt mondom, hogy én valóban elkövettem azt a bocsánatos bűnt, hogy bejöjjek ide, maga ellenben megbocsáthatatlan bűnt követett el, amikor idegent csempészett gazdái házába, majd utánament ennek az idegennek az üvegházba, és egy órát töltött vele.

- Gilbert! Gilbert!

- Úgy, szóval ilyen az erény... mármint Nicole kisasszony erénye! Szóval Nicole kisasszonynak nincs ínyére, hogy én a szobájában vagyok, holott ő...

- Gilbert úr!

- Ezek után mondja csak el Andrée kisasszonynak, hogy szerelmes vagyok belé; én majd azt mondom rá, hogy magába vagyok szerelmes, és ő nekem fog hinni, mert buta fejjel maga is ugyanezt mondta neki Taverneyben.

- Gilbert, barátom!

- Kidobják magát, Nicole; nem megy maga a kisasszonnyal Trianonba a trónörökösnéhez, nem fog kacérkodni fényes uraságokkal és gazdag nemesekkel, pedig nyilván ezt tenné, ha a családdal maradna; mehet a szeretőjéhez, Beausire úrhoz, aki csak altiszt, közönséges katona. Szép bukás, mondhatom, Nicole kisasszonyt ide juttatta a nagyravágyása. Nicole egy francia katona babája!

És Gilbert rázendített, hangosan nevetve:

Altiszt volt a babám,
Király katonája!

- Irgalom, Gilbert úr - esdekelt Nicole -, ne nézzen így rám. Olyan gonosz a szeme, a sötétben is csillog. Irgalom, ne nevessen így, félek a nevetésétől is.

- Akkor pedig nyissa ki az ajtót, Nicole - mondta Gilbert ellentmondást nem tűrő hangon -, és erről egy szót se többet!

Nicole kinyitotta az ajtót, de idegességében olyan vadul remegett, hogy a válla rángatózott, a feje meg úgy reszketett, mint egy vénasszonyé.

Gilbert nyugodtan előrement, de látva, hogy a lány a kapuhoz indul vele, így szólt hozzá:

- Hagyja csak; maga tudja, hogy kell ide becsempészni valakit, én meg tudom, hogy lehet kijutni innét. Menjen csak az üvegházba, vissza ahhoz a drága Beausire úrhoz, aki már nyilván epedve várja, és maradjon vele tíz perccel tovább, mint tervezte. A jutalmat egyébként tetszésére bízom.

- Tíz perccel tovább? És miért pont tíz perccel? - kérdezte Nicole remegve.

- Mert tíz perc kell hozzá, hogy eltűnjek; menjen, Nicole kisasszony, induljon már; és vissza ne nézzen, mint Lót felesége, akinek a történetét elmondtam magának Taverneyben, amikor a szénakazlakban találkozgattunk, vissza ne nézzen, mert különben még rosszabbul jár, mint aki sóbálvánnyá válik. Menjen, szép parázna, induljon; nincs több beszédem magával.

Nicole-t megbénította, halálra rémítette, lesújtotta, hogy Gilbert tartja kezében a jövőjét; lehorgasztott fejjel botorkált vissza az üvegházba, ahol Beausire nagy aggodalommal várta már.

Gilbert, vigyázva megint, hogy meg ne lássák, visszament a fal mellett függő kötélhez, s a szőlőtőn és a lugason feltornázva magát, elérte az első emeleti ereszt, majd fürgén bemászott padlásszobájába.

Szerencséje volt: felfelé menet nem találkozott senkivel; a szomszédasszonyok lefeküdtek már, Thérèse pedig még az asztalnál üldögélt.

Gilbert-t annyira felvillanyozta Nicole-on aratott győzelme, hogy meg sem fordult a fejében, hogy lebukfencezhetik az esőcsatornáról. Sőt, elég bátorságot érzett magában, hogy mint Fortuna kegyeltje, végigsétáljon egy kifent borotva élén, még ha mérföldnyi is a hossza.

Az út végén Andrée vár rá.

Tehát visszaért padlásablakához, becsukta az ablakot, és eltépte a levelet, amelyhez nem nyúlt senki.

Ezután kéjes gyönyörűséggel elnyújtózott az ágyán.

Félóra múlva Thérèse úgy tett, amint ígérte: felment, s az ajtón át megkérdezte tőle, hogy van.

Köszöni jól, mondta Gilbert, s közben ásítozott, mint aki félig alszik is már. Alig várta, hogy egyedül legyen, egészen egyedül a sötétben, a csöndben, a gondolataival, s hogy a szívével, az eszével, egész lényével újra átélje ennek a kimerítő napnak kimondhatatlan gondolatait.

Hamarosan eltűnt a szeme elől minden, nem látta a bárót, Philippe-et, Nicole-t, Beausire-t, csak Andrée merült fel emlékezete mélyéről, félmeztelenül, amint fejéhez emeli gömbölyű karját, és szedegeti a hajából a tűket.

A fentebb leírt események péntek este zajlottak le; egy nap volt tehát még addig a luciennes-i erdei sétáig, amelyre Rousseau úgy készülődött, mint egy ünnepnapra.

Gilbert, akit semmi sem érdekelt, amióta megtudta, hogy Andrée hamarosan Trianonba kerül, naphosszat padlásablakában könyökölt. Andrée ablaka nyitva volt ezen a napon, s egyszer vagy kétszer maga Andrée is kiállt az ablakba, legyöngülve és sápadtan, hogy friss levegőt szívjon; Gilbert, ahogy elnézte, arra gondolt, bár adná az ég, hogy Andrée-nak örök életében ott kelljen laknia a kerti házban, maga pedig megmaradhasson a padlásszobájában, s naponta kétszer úgy lássa a lányt, ahogy most.

Végre felvirradt a várva várt vasárnap. Rousseau már előző este felkészült; a szekrényből előszedte és szépen összekészítette gondosan kifényesített cipőjét, szürke ruháját, meleg és könnyű holmiját, Thérèse nagy bánatára, aki váltig mondta, hogy efféle szórakozáshoz megteszi egy zubbony meg egy vászonköpeny is; Rousseau azonban feleletre sem méltatta, csak tette a dolgát, ahogy elhatározta; nemcsak a saját öltözékét nézte meg apróra, hanem Gilbert-ét is, akinek még kifogástalan harisnyát és új cipőt is ajándékozott, meglepetésül.

Rendbe szedte a növénygyűjtő dobozát is; nem feledkezett meg mohagyűjteményéről sem, amelyre fontos szerep várt.

Rousseau olyan nyűgös volt, mint a gyerek, hússzor is kiállt az ablakba, hogy megnézze az arra járó kocsikat: vajon nem de Jussieu hintaja érkezett-e meg. Végre megpillantott egy fényesre lakkozott hintót, gazdagon felszerszámozott lovak voltak elébe fogva, s a rizsporos hajú, öles kocsis ott állt meg a kapujuk előtt. Rousseau odafutott Thérèse-hez:

- Megjött! Megjött! - kiáltozta. Majd Gilbert-hez fordult: - Hamar, Gilbert, hamar! Vár a hintónk.

- Ha olyan nagyon szeret kocsikázni - jegyezte meg epésen Thérèse -, miért nem dolgozik úgy, mint Voltaire, hogy legyen kocsija?

- Hagyjon nekem békét! - acsargott Rousseau.

- Ej, hiszen mindig azt mondja, hogy van olyan tehetséges, mint ő.

- Nem mondtam semmi ilyent, hallja! - förmedt rá Rousseau dühösen a háziasszonyra - azt mondtam... semmit se mondtam.

És rögtön befellegzett a jókedvének, mint mindig, valahányszor meghallotta ellensége nevét.

Szerencsére belépett de Jussieu úr.

Ki volt kenve, fenve, s üde volt, mint a tavasz; feltűnően kicsípte magát: csodálatos halványszürke csíkos indiai nyersselyem frakk, halványlila tafota mellény, különlegesen finom fehér selyemharisnya és aranycsatos, fényes cipő alkotta öltözékét.

Mihelyt belépett Rousseau-hoz, az egész szoba megtelt az illatával, amelyet Thérèse kéjesen szívott magába.

- Ejnye, de kiöltözött! - jegyezte meg Rousseau, s cinkosan ráhunyorítva Thérèse-re, összeméregette egyszerű ruháját és jókora növénygyűjtő batyuját de Jussieu úr elegáns öltözékével.

- Ó, dehogy - tiltakozott az elegáns botanikus -, csak félek a melegtől.

- És ha nedves az erdő! A selyemharisnyája, ha mocsaras területen járunk...

- Semmi baj; majd megválogatjuk, hová menjünk.

- Eszerint a vízimohákkal nem foglalkozunk ma?

- Amiatt ne aggódjék, kedves kartárs.

- Azt hinné az ember, bálba készül, vagy a hölgyekhez.

- Miért ne tisztelnénk meg Természet istennőt selyemharisnyában? - válaszolta de Jussieu úr egy kissé zavartan. - Talán nem érdemli meg a hölgy, hogy költekezzünk a kedvéért?

Rousseau nem firtatta tovább a dolgot; Jussieu a természetre hivatkozott, s Rousseau maga is úgy vélte, hogy a természetnek semmi tisztelet nem sok.

Gilbert azonban, sztoicizmus ide, sztoicizmus oda, irigykedve méregette de Jussieu urat. Annyi elegáns ficsúrt látott már, akik öltözködésükkel még hangsúlyozták is természet adta kiválóságukat, hogy pontosan ismerte az elegancia nyújtotta talmi előnyöket, s most csöndesen elgondolta magában, milyen remekül illenék fiatal korához ez a sok selyem, batiszt és csipke, s ha nem így volna öltözve, hanem úgy, ahogy de Jussieu úr, és Andrée-val találkozna, a lány bizonyára nem fordítaná el a fejét.

Elindultak, a két jó dán ló sebesen ügetett a hintóval. Egyórás kocsikázás után a botanikusok leszálltak Bougivalban, s elindultak gyalogszerrel balra, a Gesztenyesoron.

Ez a sétány, mely csodálatosan szép ma is, akkortájt sem volt kevésbé szép, azt a domboldalt ugyanis, amelyet kutatóink be akartak járni, már XIV. Lajos idején beültették, s állandóan gondozták, kivált mióta az uralkodó úgy megszerette Marlyt.

A barázdált törzsű, vastag ágú, szeszélyes formájú gesztenyefák, amelyek bütykös tekeredéseikkel hol fatörzsre csavarodó kígyót, hol mészárostőkén felbukó és fekete vért okádó bikát formáznak, a mohos almafák, és a terebélyes diófák, amelyeknek lombja júniusban zöldessárgából zöldeskékre válik, ez a magány, ez a festőien zord föld, mely a vén fák árnyékában mind feljebb emelkedik, s végül éles vonalat vés az ég halvány kékjére, körös-körül ez a hatalmas, méltóságos és mélabús természet kimondhatatlan gyönyörűséggel töltötte el Rousseau lelkét.

Gilbert nyugodt volt, de komor, számára csak egyetlen gondolat létezett:

"Andrée kiköltözik a kerti házból, és Trianonba megy."

Luciennes négyszögletes épülettömbje ott emelkedett a dombtetőn, amerre a három növénygyűjtő igyekezett.

Gilbert meglátta a kastélyt, ahonnan elszökött, és ez másfelé terelte gondolatait, kellemetlen emlékek tolultak fel, de félelemnek nyoma sem volt bennük. Gilbert leghátul ment, két pártfogója mögött, és teljes biztonságban érezte magát; úgy nézett hát Luciennes-re, ahogy a hajótörött nézi a kikötőből a homokzátonyt, amelyen megfeneklett a hajója.

Rousseau elővette kis ásóját, és figyelni kezdte a földet; Jussieu úr szintén; csakhogy az egyikük a növényeket nézte, a másik meg azt, hogy vizes ne legyen a harisnyája.

- Gyönyörű ez a lepopodium! - lelkendezett Rousseau.

- Kedves - hagyta rá de Jussieu úr. - De menjünk tovább, jó?

- Nini, Lyrimachia fenella! Már le is lehet szedni, nézze csak.

- Szedje le, ha olyan nagyon akarja.

- Mi a csuda? Hát nem növényt gyűjteni jöttünk?

- Dehogynem, dehogynem... Csak azt hiszem, hogy fenn a tetőn több látnivaló akad.

- Hát ha úgy gondolja... Menjünk.

- Hány óra van? - kérdezte de Jussieu úr. - Sebtében öltözködtem, s otthon felejtettem az órámat.

Rousseau súlyos ezüstórát húzott elő a mellényzsebéből.

- Kilenc óra - mondta.

- Pihenjünk egy kicsit, jó? - ajánlotta de Jussieu úr.

- Na, ön nem valami híres gyalogló - vélekedett Rousseau. - Persze, így jár, aki finom cipőben és selyemharisnyában akar növényt gyűjteni.

- Tudja, megéheztem.

- Jól van, akkor reggelizzünk meg... Negyed mérföld ide a falu.

- Ne ott, ha kérnem szabad.

- Ne ott? Talán csak nincs elemózsia a hintójában?

- Látja azt a ligetet? - kérdezte de Jussieu úr, a látóhatár egy pontjára mutatva.

Rousseau lábujjhegyre ágaskodott, és a tenyerével beernyőzte a szemét.

- Nem látok semmit - közölte.

- Igazán nem látja azt a kis zsúptetőt?

- Nem én.

- Szélkakas, fehér és piros falak, afféle kis csőszkunyhó.

- Aha, igen, mintha látnám már, egy új házacska.

- Az az, egy kis bódé.

- Na és?

- Nos, ott vár ránk az a szerény reggeli, amit megígértem.

- Nem bánom - mondta Rousseau. - Éhes, Gilbert?

Gilbert csak fél füllel figyelt a vitára, szórakozottan csapkodta a hangafüvet, s így válaszolt:

- Ahogy óhajtja, uram.

- Akkor menjünk, kérem - mondta de Jussieu úr -, egyébként semmi akadálya, hogy útközben füvészkedjünk.

- Hát, az unokaöccse szenvedélyesebb búvára a természetnek, mint ön - mondta Rousseau. - Egyszer együtt füvészkedtem vele a montmorencyi erdőben. Csak néhányan voltunk ott. Éles szeme van, ügyes gyűjtő, remek előadó.

- Tudja, ő még fiatal, nevet kell szereznie.

- Hiszen az ön nevét viseli, nem elég az? Ó, kolléga úr, kolléga úr, ön csak amolyan műkedvelő botanikus.

- Ne mérgelődjék már, filozófus uram; nézze ezt a szép plantago monanthost; van ilyen abban a montmorencyi erdőben?

- Nincs, igazán nincs - mondta Rousseau elragadtatva -; Tournefort nyomán kerestem, de hiába; igazán gyönyörű.

- Jaj, de szép ez a házikó - mondta Gilbert, aki utóvédből előőrssé változott.

- Gilbert éhes - mondta de Jussieu úr.

- Ó, uram, bocsásson meg; türelmesen megvárom, míg befejezi.

- Annál is inkább, mert evés után nem jó füvészkedni; árt az emésztésnek, no meg a szem is ellustul, s a gerinc sem akar hajlani; füvészkedjünk inkább még egy darabig - mondta Rousseau -; vajon hogy hívják ezt a házikót?

- Egérfogónak - mondta de Jussieu úr, akinek eszébe jutott, hogy de Sartines úr így keresztelte el a házat.

- Furcsa név!

- Tudja, faluhelyen csak úgy vaktában adják a neveket.

- És kié ez a föld, ez az erdő, ezek a szép ligetek?

- Nem is igen tudom.

- Pedig bizonyára ismeri a tulajdonost, ha itt akar enni - figyelt fel Rousseau, akiben ébredezett a gyanú.

- Szó sincs róla... akarom mondani, ismerek én itt mindenkit, kivált a vadőröket, akik százszor is láttak már a cserjésben, és tudják, hogy ha köszöntenek, ha nyúlpörkölttel vagy szalonkaraguval kínálnak, ezzel uruknak járnak a kedvében; a környékbeli földbirtokosok emberei hagyják, hogy kedvemre cserkésszem itt. Nem tudom, kié lehet ez a házikó, talán de Mirepoix-néé, talán d'Egmont-néé, talán... nem, igazán nem tudom... De az a fontos, kedves filozófusom, s remélem, ebben egyetért velem, hogy kapjunk kenyeret, gyümölcsöt és pástétomot.

Jussieu kedélyeskedő modora eloszlatta a gyülekező felhőket Rousseau homlokán. A filozófus leveregette a lábát, összedörzsölte a kezét, Jussieu úr pedig előrement a gesztenyék alatt kígyózó ösvényen, amely a kis remetelakhoz vezetett.

Rousseau mögötte ment, a fűben tallózva.

Gilbert zárta be a menetet, visszatérve korábbi helyére; gondolatai Andrée-nál jártak, s azon törte a fejét, hogyan jusson el hozzá, ha Trianonban lesz.

A dombtetőn, ahová három növénygyűjtőnk fölkapaszkodott végre-valahára, kis gerendaház állt, bogos oszlopokkal, hegyes orommal, borostyán és iszalag benőtte ablakokkal: az angol építészetnek vagy inkább az angol kertészeknek köszönhetjük ezeket a házikókat, mivel az angolok szeretik utánozni a természetet, azaz jobban mondva, kitaláltak egy sajátságos természetet, ami bizonyos eredetiséget kölcsönöz alkotásaiknak és műkertjeiknek.

Az angolok találták fel a kék rózsát, s leghőbb vágyuk mindig is az volt, hogy szembeszálljanak az általánosan elfogadott eszmékkel. Egyszer még kitalálják majd a fekete liliomot is.

A házikóban kényelmesen elfért egy asztal és hat szék, padlója élére rakott tégla volt. A téglapadlót gyékény födte. A falakat folyamparti kavicsból és szajnántúli kagylóból összeválogatott apró mozaik borította; ugyanis a bougivali és a port-marlyi kavicsos part nem tereget a sétáló szeme elé tengeri sünt, fésűkagylót, sem gyöngyházfényű és rózsaszínű trombitacsigát; ezekért Harfleurbe, Dieppe-be vagy a sainte-adresse-i sziklazátonyokra kell menni.

A mennyezet domború volt. A fenyőtobozok, a csúf faunpofákat és vadállatokat mintázó, különös alakú faágak szinte a fejét súrolták a látogatónak; s ha a színes ablakokon kinézett az ember a vesinet-i síkságra vagy az erdőségre, a lila, vörös vagy kék ablakszemeken át viharral fenyegető égboltot, emitt augusztusi napsütésben izzó, verőfényes tájat, amott decemberi fagy marta, jeges és fakó vidéket látott. Elég volt, ha ki-ki az ízlésének megfelelő ablakon tekint át.

Gilbert-t elszórakoztatta a látvány, az ablakszemeken át sorra megnézegette azt a termékeny medencét, mely a luciennes-i magaslatról letekintő szeme elé tárul, s amelynek közepén kanyarog a Szajna.

Elég érdekes látványt nyújtott - de Jussieu úr legalábbis úgy vélte - a kavicsberakásos asztalra ízlésesen feltálalt reggeli is, a szoba közepén.

Friss marlyi tejszín, pompás luciennes-i barack és szilva, porcelán tálon párolgó nanterre-i hurka és kolbász, amely magától került oda, mert cselédségnek se híre, se hamva; szőlőlevéllel bélelt kosárkában mosolygó szamóca, a vakító fehér, illatos vaj mellett falusi fekete kenyér s a városiak kényes gyomrának oly kedves, aranyszínű búzakenyér: e látványra Rousseau halkan felkiáltott meglepetésében, mert filozófus létére is szerette a gyomrát, s noha mértékletes volt, mindig jó étvággyal evett.

- Ó, micsoda túlzás! - mondta de Jussieu úrnak. - Beértük volna mi kenyérrel és gyümölccsel is, s mint igazi botanikusokhoz és serény természetbúvárokhoz illik, kenyeret meg szilvát majszolva folytathattuk volna a kutatást a bozótban s a mélyedésekben. Emlékszik még, Gilbert, a plessis-piquet-i ebédemre, az ebédjére?

- Hogyne emlékezném, uram, arra az ízletes kenyérre s arra a finom cseresznyére.

- Na ugye!

- Hát igen, úgy falatoznak az igazi természetbarátok.

- Kedves mester - szólt közbe de Jussieu úr -, igazán nem szolgáltam rá, hogy tékozlónak nevezzen; ennél szerényebb vendéglátást...

- Ejnye, Lucullus uram - mondta Rousseau -, ne becsmérelje az asztalát.

- Az asztalomat? Nem az én asztalom ez!

- Hát kinél vagyunk tulajdonképpen? - kérdezte Rousseau kényszeredett s egyszersmind kedélyes mosollyal. - Erdei manók látnak vendégül?

- Vagy tündérek - mondta de Jussieu úr fölemelkedve, s titkon a házikó bejáratára pillantott.

- Tündérek! - kiáltott fel Rousseau vidáman. - Áldassék a vendégszeretetük! Éhes vagyok: lássunk neki, Gilbert.

S jókora karéj fekete kenyeret kanyarított le magának, majd odaadta tanítványának a kenyeret és a kést.

Aztán nagyot harapott a vastag karéjból, és két szem szilvát vett a tányérjára.

Gilbert tétovázott.

- Rajta, rajta! - biztatta Rousseau. - Megsértődnek a tündérek, ha sokat vonakodik, s még azt találják hinni, hogy nem ízlik a lakomájuk.

- Vagy hogy nagyon szegényes, uraim - csendült fel egy ezüstös hang a házikó ajtajában, ahol, kart karba öltve két üde, fiatal nő jelent meg, s mosolyogva integettek de Jussieu úrnak, hogy mérsékelje hajlongásait.

Rousseau hátrafordult, jobbjában a szelet kenyér, baljában a félbeharapott szilva: meglátta a két istennőt, legalábbis annak látszottak, olyan fiatalok és olyan szépek voltak; meglátta őket, elképedt, meghajolt, csetlett-botlott.

- Ó, grófné - szólalt meg de Jussieu úr -, hát ön itt van! Milyen kedves meglepetés!

- Üdvözlet, kedves botanikusom - mondta az egyik hölgy olyan leereszkedőn és nyájasan, mint egy királynő.

- Hadd mutassam be Rousseau urat - mondta Jussieu, megfogva a filozófus kenyeret tartó kezét.

Gilbert is meglátta s felismerte a két nőt; a szemét elmeresztette, s halálsápadtan nézett a házikó ablakára, hátha kiugorhatna.

- Üdvözlet, kis filozófusom - mondta a másik hölgy a megsemmisülten álló Gilbert-nek, három rózsás ujjával megcirógatva az arcát.

Rousseau látta és hallotta; fuldoklott dühében; tanítványa ismeri a két istennőt, s viszont.

Gilbert majdnem rosszul lett.

- Nem ismeri meg a grófnét? - kérdezte Rousseau-tól Jussieu.

- Nem - hebegett a filozófus -, nem, most látom először, azt hiszem.

- Dubarry grófné - egészítette ki Jussieu.

Rousseau úgy ugrott fel, mint aki tüzes vasra lépett.

- Dubarryné! - hördült fel.

- Én vagyok az, uram - mondta a fiatal nő nagyon kedvesen -: és kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy házamban fogadhatom, és közelről láthatom korunk egyik legjelesebb gondolkodóját.

- Dubarryné!... - ismételte Rousseau, nem gondolva rá, hogy elképedése súlyos sértésszámba megy. - Ő az!, és persze a ház is az övé!, és persze ő lát itt vendégül!

- Eltalálta, kedves filozófusom, ő az és a húga - mondta Jussieu, aki kezdte magát rosszul érezni a fenyegető vihar gondolatára.

- És a húga ismeri Gilbert-t?

- Egészen közelről, uram - válaszolta Chon kisasszony azzal a vakmerőséggel, amely nem tiszteli sem a királyi hangulatokat, sem a filozófusi szeszélyeket.

Gilbert csak azt nézte, hol van egy lyuk, amelybe belebújjék, olyan félelmetesen villogott Rousseau szeme.

- Egészen közelről?... - ismételte meg Rousseau. - Gilbert egészen közelről ismerte a hölgyet, és én mit sem tudtam erről? De hisz akkor engem elárultak, az orromnál fogva vezettek!

Chon és nővére összemosolyogtak.

Jussieu úr elszakított egy malines-i csipkét, amely megért vagy negyven aranyat.

Gilbert összekulcsolta a kezét, talán Chonnak akart könyörögni, hogy hagyja már abba, vagy Rousseau-hoz esedezett, hogy beszéljen vele kíméletesebben.

Csakhogy éppen Rousseau hallgatott el, és Chon beszélt tovább.

- Hát igen, Gilbert meg én régi barátok vagyunk; a vendégem volt: igaz-e, kicsikém?... Csak nem felejtetted el hálátlanul a luciennes-i és a versailles-i nyalánkságokat?

Ezzel megadta a kegyelemdöfést; Rousseau két karja, mintha rugóra járna, szétnyílt majd lehullott.

- Ohó! Hát így állunk, te kis nyomorult? - háborodott fel, sandán nézve a fiatalemberre.

- Rousseau úr... - motyogta Gilbert.

- Na nézzenek oda! Csak nem azért sírsz, mert úgy kényeztettelek? - folytatta Chon. - Mindig sejtettem, hogy hálátlan vagy.

- Kisasszony!... - rimánkodott Gilbert.

- Fiacskám - mondta Dubarryné -, gyere vissza Luciennes-be, vár rád a sok ínyencség és Zamore... s bár elég szokatlan módon távoztál, nem lesz rossz dolgod.

- Köszönöm, asszonyom - mondta ridegen Gilbert -; ha én eljövök valahonnét, az azt jelenti, hogy nem érzem ott jól magam.

- Miért utasítja el a felajánlott jólétet? - kérdezte keserűen Rousseau. - Belekóstolt a gazdagságba, kedves Gilbert, a legjobb, ha visszatér hozzá.

- De, uram, esküszöm, higgye el...

- Hagyja már abba! Nem szeretem a köpönyegforgatókat.

- De hiszen meg sem hallgatott, uram.

- Dehogynem.

- Hiszen én megszöktem Luciennes-ből, ahol zár alatt tartottak.

- Kelepce! Ismerem én az emberek kétszínűségét.

- De hiszen én önt választottam, elfogadtam a vendégszeretetét, a támogatását, az irányítását.

- Képmutatás.

- De hát, Rousseau úr, ha nekem a gazdagság kellene, akkor elfogadnám a hölgyek ajánlatát.

- Gilbert úr, engem be lehet csapni egyszer, de kétszer soha; ön szabad; menjen, ahová akar.

- De hová, én Istenem! - tört ki Gilbert végsőkig elkeseredve, mivel látta, hogy végképp befellegzett az ablakának, Andrée szomszédságának, a szerelemnek; önérzete vérzett, hogy árulással gyanúsítják; látta, hogy félreértik önmegtagadását, hosszú küzdelmét a lustaság s az ifjúi vágyak ellen, amelyeken oly sikeresen diadalmaskodott.

- Hogy hová? - mondta Rousseau. - Hát legelőször is ehhez a szép és elragadó hölgyhöz.

- Jaj. Istenem! Jaj, Istenem! - siránkozott Gilbert, tenyere közt ingatva a fejét.

- Ne féljen - bátorította de Jussieu úr, aki mint úriember, nagyon rossz néven vette Rousseau-tól, hogy így kirohant a hölgyek ellen -, ne féljen: gondunk lesz magára, s majd megpróbáljuk kárpótolni a veszteségéért.

- Na látja - jegyezte meg csípősen Rousseau -, itt van de Jussieu úr, a tudós, a természetbarát, a cinkosa; támogatást és vagyont ígér magának - tette hozzá erőltetett, torz vigyorral -: számíthat rá, Jussieu úrnak messzire elér a keze!

Ezzel Rousseau, nem bírván tovább uralkodni magán, mint a sértett Orosmane, odaköszönt a hölgyeknek, valamint a megdöbbent Jussieu-nek, s egy pillantásra sem méltatva Gilbert-t, tragikus méltósággal kivonult a házikóból.

- Jaj, de ronda féreg egy ilyen filozófus! - mondta közönyösen Chon, s nézte Genf polgárát, amint megy vagy inkább bukdácsol lefelé az ösvényen.

- Kérjen, amit csak akar - mondta de Jussieu úr Gilbert-nek, aki még most is úgy állt ott, ahogy az előbb, arcát a tenyerébe temetve.

- Igen, Gilbert úr, kérjen csak - mondta a grófné is, és rámosolygott az elhagyott tanítványra.

Az fölemelte sápadt arcát, homlokából félresimította izzadságtól és könnyektől csapzott haját, és szilárd hangon így szólt:

- Ha már állást ajánlanak, kertészinas szeretnék lenni Trianonban.

Chon és a grófné összenéztek, és Chon diadalmas szemhunyorítással, huncutkodva bökte meg lábával a grófné lábát; a grófné egy bólintással jelezte, hogy érti.

- Teljesíthető ez, Jussieu úr? - kérdezte a grófné. - Én akarom.

- Mivel ön akarja, asszonyom - válaszolt amaz -, máris teljesült.

Gilbert meghajolt, és kezét rátette a szívére, mely az imént még elszorult a bánattól, de most örömtől repesett.

Ugyanabban a luciennes-i szobácskában, ahol már láttuk Jean Dubarry vicomte-ot, aki a grófné nagy bánatára mérhetetlen mennyiségű csokoládét fogyasztott el, most de Richelieu marsall úr uzsonnázott Dubarrynéval, aki, Zamore fülét csavargatva, mind kéjesebben és puhábban nyújtózott el a virágmintás selyemmel bevont kereveten, mialatt a vén udvaronc csak sóhajtozott bámulatában a csábos teremtés egy-egy újabb mozdulata láttán.

- Ó, grófné - selypegett negédesen, mint valami vénasszony -, összekócolja a haját; ó, egy fürtöcske már ki is szabadult. Ah, grófné, leesik a papucskája.

- Hagyja csak, kedves herceg, ne törődjön vele - mondta a grófné, s szórakozottan kitépve egy csomót Zamore hajából, egészen elnyújtózott a kereveten, kéjesebben s igézőbben, mint Vénusz a tengeri kagylóban.

Zamore, kinek e pózok iránt vajmi csekély érzéke volt, üvöltött mérgében. A grófné, hogy lecsendesítse, egy maréknyi cukorkát vett fel az asztalról, és a zsebeibe tömte.

Zamore azonban elfintorította a képét, és a zsebeit kifordítva, kiszórta a cukorkát a földre.

- Na nézd a kis hülyéjét! - mondta a grófné, és kecses lábát kinyújtva gyengéden meglibbentette a kis szerecsen tarkabarka bugyogóját.

- Jaj, kegyelem! - kiáltott fel a vén marsall -, nemesi szavamra mondom, még megöli!

- Bár megölhetnék ma mindenkit, aki bosszant! - mondta a grófné. - Ma nem ismerek irgalmat, úgy érzem.

- Ejha! - mondta a herceg. - Csak nem bosszantom én is?

- Ó, dehogy, hová gondol! Ellenkezőleg: ön az én öreg barátom, s én nagyon szeretem; csakhogy, az igazat megvallva, bolond vagyok, tudja!

- Nyilván azoktól kapta el, akiket magába bolondított.

- Vigyázzon, mit beszél! Ne mérgesítsen a bókjaival, amiket maga sem vesz komolyan.

- Grófné, grófné! Kezdem azt hinni, hogy maga nem is bolond, hanem hálátlan.

- Nem vagyok én sem bolond, sem hálátlan, hanem...

- Hanem micsoda? Hadd halljam!

- Dühös vagyok, herceg úr.

- Igazán?

- Csodálkozik?

- Egy cseppet sem, grófné; s szavamra, van is rá oka.

- Látja, ezért vagyok mérges magára, marsall.

- Mérges rám valamiért, grófné?

- Igen.

- És miért, ha szabad kérdeznem? Hiszen ha mégoly öreg vagyok is, semmi fáradságot nem sajnálok, hogy megnyerjem a tetszését.

- Csak az a baj, hogy sejtelme sincs semmiről, marsall.

- Ó, már hogyne volna!

- Tudja, hogy mi izgat?

- Persze; Zamore összetörte a kínai szökőkutat.

A fiatalasszony ajkán halvány mosoly suhant át; Zamore ellenben, érezve bűnösségét, alázatosan lehajtotta a fejét, mint aki sejti, hogy az égből mindjárt záporozni kezdenek a pofonok és fricskák.

- Hát igen - sóhajtotta a grófné -, igen, herceg, igaza van; ez az oka, és ön igazán politikus elme.

- Mondták már mások is, asszonyom - felelte de Richelieu úr önérzetes szerénységgel.

- Ó, ha nem mondják is, látom, herceg; rögtön kitalálta, miért bosszankodom, nem keresgélt jobbra, balra, hanem rátalált: remek!

- Így van, de ez még nem minden.

- Ej, ne mondja!

- Pedig így van. Gyanítok még mást is.

- Csakugyan?

- Csakugyan.

- És mit gyanít?

- Azt, hogy tegnap estére várta őfelségét.

- És hová?

- Ide.

- No és?

- És őfelsége nem jött el.

A grófné elpirult és felkönyökölt.

- Ejha! - mondta.

- Pedig csak az imént jöttem Párizsból - mondta a herceg.

- Ez mit bizonyít?

- Jelzem, hogy nem tudhattam, mi történik Versailles-ban. Ennek ellenére...

- Herceg, kedves hercegem, magából úgy kell kihúzni ma a szót. A csuda vigye el! Ha már á-t mondott, mondjon b-t is, vagy ha nem, hát bele se fogjon.

- Ön könnyen beszél, grófné. Hadd vegyek legalább lélegzetet. Hol is hagytam el?

- Ott hagyta el, hogy... ennek ellenére.

- Ó, igen, megvan, szóval, ennek ellenére nemcsak azt tudom, hogy őfelsége nem jött el, hanem azt is sejtem, hogy miért nem.

- Herceg, én mindig mondtam, hogy ön valóságos varázsló; csak éppen bizonyítékom nem volt még rá.

- Nos, mindjárt meglesz a bizonyítéka.

A grófné, akit sokkal jobban érdekelt ez a beszélgetés, semmint mutatta, most elengedte Zamore fejét, nem borzolta tovább fehér, finom ujjaival az üstökét.

- Halljam a bizonyítékot, herceg, ki vele - mondta.

- A palotagróf úr előtt? - kérdezte a herceg.

- Tűnjön el, Zamore - förmedt rá a grófné a kis szerecsenre, aki eszeveszett örömmel pattant fel, s egy ugrással kinn termett az előszobában.

- Na végre! - sóhajtott fel Richelieu -: hiszen mindent akar tudni, ugye, grófné?

- Csak nem feszélyezte Zamore, ez a majom?

- Az igazat megvallva, grófné, engem mindig zavar, ha jelen van még valaki.

- Persze, értem, valaki; de Zamore csak nem valaki?

- Zamore nem vak, Zamore nem süket, Zamore nem néma; tehát Zamore valaki. Azokat tüntetem ki ezzel a megjelöléssel, akiknek ugyanúgy van szemük, fülük és nyelvük, mint nekem, vagyis láthatják, mit csinálok, hallhatják vagy elmondhatják, amit mondok, egyszóval, akik elárulhatnak. Most, hogy elmondtam az elméletem, hadd folytassam.

- Folytassa csak, herceg, örömmel hallgatom.

- Hogy örömmel, azt kötve hiszem, grófné; de mindegy, el kell mondanom. Szóval, a király tegnap Trianonban járt.

- A kis vagy a nagy Trianonban?

- A kicsiben. Vele volt a trónörökösné is.

- Ah!

- És a trónörökösné, aki, mint tudja, elbűvölő...

- Sajnos!

- Annyit hízelgett, így kedves kispapa, úgy drága nagypapa, hogy őfelsége, kinek arany a szíve, nem bírt ellenállni neki, s a sétát vacsora, a vacsorát ártatlan játszadozás követte. Végül...

- Végül - folytatta Dubarryné, izgalomtól sápadtan -, végül is a király nem jött el Luciennes-be, ugye, ezt akarta mondani?

- Hát igen, ezt.

- Egyszerű a dolog, őfelsége megkapott ott mindent, amit szeret.

- Ó, azt nem mondtam; s ezt nyilván ön sem mondja komolyan; mindent, ami tetszik neki, mondjuk inkább így.

- Vigyázzon, herceg, ez még rosszabb: vacsora, csevegés, játék, egyéb nem is kell neki. És kivel játszott?

- Choiseul úrral.

A grófné ingerülten legyintett.

- Ne beszéljünk róla, grófné? - kérdezte Richelieu.

- Sőt, beszéljünk róla, uram.

- Ön ugyanolyan bátor, mint amilyen okos, asszonyom; ragadjuk meg hát szarvánál a bikát, ahogy a spanyolok mondják.

- Ezt a mondást Choiseulné nem bocsátaná meg önnek, herceg.

- Pedig az ő esetére nem is illik. Egyszóval, asszonyom, mint mondom, de Choiseul úr - mert hát nevén kell neveznem - kártyázott a királlyal, éspedig olyan szerencsével és olyan ügyesen...

- Hogy nyert?

- Nem, hanem, hogy veszített, s hogy őfelsége nyert ezer aranyat a pikéten, ami nagyon hízelgett a hiúságának, mivel igen gyengén pikétezik.

- Ó, ez a Choiseul, ez a Choiseul! - sopánkodott Dubarryné. - Persze, de Grammont-né is ott volt, ugye?

- Ott, de csak hogy búcsúzzék, grófné.

- A hercegné?

- Igen. De azt hiszem, nagy ostobaságot csinál.

- Éspedig?

- Látva, hogy nem bántják, duzzogni kezd; látva, hogy nem száműzik, önként megy száműzetésbe.

- És hová?

- Vidékre.

- Cselt sző.

- Hát mi mást tegyen, az ördögbe is? Mivel elutazni készült, mi sem természetesebb, mint hogy el akart búcsúzni a trónörökösnétől, aki, mi sem természetesebb, nagyon szereti. Ezért volt Trianonban.

- A nagyban?

- Persze, mivel a kicsit még be sem rendezték.

- Ah! a trónörökösné azzal, hogy körülveszi magát ezzel a sok Choiseullel, félreérthetetlenül megmutatta, kinek a pártján áll.

- Ne túlozzunk, grófné; végtére is, a hercegné holnaptól fogva már nincs itt.

- És a király vidáman szórakozott a távollétemben! - fakadt ki a grófné méltatlankodva, s félelem is vegyült a hangjába.

- Édes Istenem! Bármily hihetetlen is, de így van, grófné. Lássuk, mire következtet ebből?

- Hogy ön igen jól tájékozott, herceg.

- Ennyi az egész?

- Nem.

- Akkor folytassa!

- Azt következtetem ezenkívül, hogy szépszerével vagy erőszakkal, de ki kell ragadnunk a királyt a Choiseulök karmaiból, mert ha nem, végünk van.

- Sajnos!

- Bocsánat - folytatta a grófné -; többes számban beszéltem, de nyugodjék meg, herceg, csak a családomról van szó.

- És a barátairól, grófné; e címen hadd részesüljek én is belőle. Eszerint...

- Eszerint ön a barátom?

- Mintha már említettem volna, asszonyom.

- Az nem elég.

- Mintha már bizonyítottam is volna.

- Az már valami. De fog-e segíteni?

- Tőlem telhetőleg, grófné; csakhogy...

- Csakhogy?

- Kemény dió ez, meg kell mondanom.

- Hát nem lehet megingatni ezeket a Choiseuléket?

- Mindenesetre, nagyon mélyre eresztették a gyökerüket.

- Ön is így vélekedik?

- Így.

- Akkor pedig, bármit mondjon is a derék La Fontaine, ezt a tölgyet le nem dönti sem szélvész, sem zivatar.

- Valóságos lángelme ez a miniszter.

- Most meg úgy beszél itt, mint az enciklopédisták!

- Nem vagyok-e az Akadémia tagja?

- Ej, nem igazi akadémikus ön, herceg!

- Való igaz; a titkárom az, nem én. Hanem amit mondtam, azt komolyan gondolom.

- Hogy Choiseul úr lángész?

- Igen.

- És miben mutatkozik meg az a nagy esze, hadd halljam?

- Abban, asszonyom, hogy olyan nagy feneket kerített a parlamentek ügyének és az angol politikának, hogy a király nem tudja nélkülözni.

- De hiszen a parlamenteket állandóan a király ellen ingerli!

- Persze, ez bizonyítja az ügyességét.

- Az angolokat meg állandóan háborúra uszítja!

- Természetesen, ha ugyanis béke van, neki befellegzett.

- Nem lángész ez, herceg.

- Hanem micsoda, grófné?

- Felségáruló.

- Ha ez a felségárulás sikerrel jár, grófné, akkor lángész, mégpedig, úgy érzem, a javából.

- Ha ez így van, herceg, akkor én is ismerek valakit, aki felér de Choiseul úrral.

- Ejha!

- Legalábbis a parlamenti ügyben.

- Pedig ez a fontosabbik ügy.

- Tudniillik, ez a valaki szítja a parlamenti lázongást.

- Ne csigázza a kíváncsiságomat, grófné!

- Nem tudja, kiről beszélek, herceg?

- Nem én.

- Pedig az ön családjából való.

- Lángész az én családomban? Csak nem nagybátyámról beszél, a bíboros-hercegről, asszonyom?

- Nem. D'Aiguillon hercegről beszélek, az unokaöccséről.

- Ó, igaz, csakugyan d'Aiguillon indította el a La Chalotais-ügyet. Kedves fiú, meg kell hagyni. És jó munkát végzett, ami igaz, az igaz. Tudja, grófné, nagyon komolyan mondom, okos nőnek érdemes csatlakozni hozzá.

- Képzelje csak, herceg - mondta a grófné -, nem is ismerem az unokaöccsét.

- Csakugyan nem ismeri, asszonyom?

- Nem én, még csak nem is láttam.

- Szegény fiú! Az igaz, hogy amióta ön itt van, ő valahol az Isten háta mögött tartózkodik Bretagne-ban. De jaj neki, ha meglátja önt: nagyon elszokott a szeme a naptól.

- Mit csinál egy ilyen tehetséges, ilyen előkelő férfi azok között a törvénytekerők között?

- Lázítja őket, jobb híján. Tudja, grófné, mindenki azzal szórakozik, amivel tud, Bretagne-ban meg nem sok mulatság akad. Pedig serény ember ám az! Híven szolgálná a királyt, ha őfelsége is úgy akarná. Vele nem mernének úgy packázni a parlamentek... Igazi Richelieu; engedje is meg, grófné...

- Hogy?

- Hogy bemutassam, ha legközelebb Párizsba jön.

- Hát Párizsba készül?

- Ki tudja, asszonyom? Talán ott marad Bretagne-ban még egy fordulóra, ahogy az a csibész Voltaire szokta mondani; talán már úton is van: talán kétszáz mérföldre jár; talán a városkapunál áll!

És a marsall figyelte legutóbbi szavainak hatását a fiatal nő arcán.

A grófné eltűnődött egy darabig, majd így szólt:

- Térjünk vissza a tárgyhoz.

- Ahogy akarja, grófné.

- Hol is hagytuk el?

- Ott, hogy őfelsége milyen jól érzi magát Trianonban, Choiseul úr társaságában.

- És arról beszéltünk, hogy Choiseult eltávolítjuk, herceg.

- Azaz, hogy ön beszélt az eltávolításáról, grófné.

- Persze! - mondta a kegyencnő. - Hiszen annyira kívánom a bukását, hogy attól félek, belehalok, ha nem bukik meg. Nem segítene egy kicsit, herceg?

- Ohó! - mondta Richelieu fontoskodva -, a politikában ezt úgy hívjuk, hogy kezdeményezés.

- Vegye, aminek akarja, hívja, ahogy kell, de válaszoljon egyértelműen!

- Ej, de rosszul hangzik ez a csúf nagy szó ebből a csinos pici szájból!

- Ez a válasza, herceg?

- Nem, nem egészen; ez csak a válasz előkészítése.

- És előkészítette már?

- Várjon egy kicsit.

- Habozik, herceg?

- Nem.

- Nos, akkor hallgatom.

- Mi a véleménye a példázatokról, grófné?

- Az, hogy nagyon öregek.

- Nono! A nap is nagyon öreg, és mégsem találtunk ki helyette jobbat, hogy lássunk.

- Nem bánom, jöjjön a példázat: de tiszta legyen.

- Mint a kristály.

- Halljuk.

- Figyel, szép hölgyem?

- Figyelek.

- Tegyük fel, grófné... Tudja, a példázatban mindig felteszünk valamit.

- Istenem, hogy ön milyen unalmas, herceg!

- Ezt maga sem gondolja komolyan, grófné, hiszen sosem figyelt még ilyen feszülten.

- Jól van; tévedtem.

- Tegyük fel, hogy luciennes-i kertjében sétálgat, és meglát egy szem pompás szilvát, egy gyönyörű ringlót, amit annyira szeret, mivel a bőre ugyanolyan hamvas és bíborszínű, mint a magáé.

- Folytassa, maga hízelkedő.

- Meglát tehát egy szilvát az ág hegyén, a fa legtetején; mit csinál, grófné?

- Megrázom a fát.

- Igen, de hiába rázza, mivel a fa terebélyes és megingathatatlan, ahogy az imént kifejezte magát; és hamarosan azt is észreveszi, hogy bájos kacsóját felsérti a fatörzs, noha a fa meg se mozdult. Ekkor jobbra-balra ingatja a fejét, olyan elragadón, ahogy csak maga tudja, meg a virágok, és így szól: "Én Istenem! én Istenem! de jó lenne, ha az a szilva leesne a földre!" És bosszankodik.

- Ez egészen természetes, herceg.

- Én sem tagadom.

- Folytassa, kedves hercegem, a példázata szerfölött érdekes.

- Egyszerre, amint hátrapillant, észreveszi barátját, Richelieu herceget, aki gondolataiba merülve arra sétál.

- És mire gondol?

- Találó a kérdés, a kutyafáját! Önre gondol. Ön pedig így szól hozzá, ezüstösen csengő hangocskáján: "Ó, herceg!, herceg!"

- Nagyszerű!

"- Ön férfi; ön erős; ön bevette Mahont; rázza meg már egy kicsit ezt a nyavalyás szilvafát, hogy enyém legyen az az ördögadta szilva."

- Nem így lenne, grófné, mondja?

- Dehogynem, herceg, pontosan így; előre mondtam magamban, amit ön hangosan mondott ki; de mit felel rá ön?

- Azt felelem...

- Nos?

- Azt felelem, hogy: "De nagyon kívánja, grófné! Magam sem kívánok mást; de nézze csak, nézze, milyen hatalmas ez a fa, milyen rücskösek az ágai; én is vigyázok ám a kezemre, az ördögbe is!, noha ötven évvel öregebb, mint a magáé!"

- Ó, értem már, értem - sóhajtott fel hirtelen a grófné.

- Nos, akkor folytassa a példázatot: mit mond nekem?

- Azt mondom...

- Azon a csengettyű hangján?

- Természetesen.

- Mondja, mondja.

- Azt mondom: "Kedves marsallom, ne nézze közömbösen azt a szilvát, amelyet különben is csak azért néz olyan közömbösen, mert nem magának termett; kívánja velem együtt, kedves marsallom; vágyakozzék rá velem együtt, és ha jól megrázza ezt a fát, amúgy istenesen, és a szilva leesik, akkor..."

- Akkor?

- "Akkor együtt fogyasztjuk el."

- Bravó! - tapsolt a herceg.

- Erre gondolt?

- Szavamra, grófné, senki be nem tudna így fejezni egy példázatot. Szavamra!, ahogy boldogult atyám mondaná, ezt jól kifundálták.

- Megrázza a fát, herceg?

- Meg én, grófné, istenigazában.

- És igazán ringló az a szilva?

- Az még nem egészen biztos, grófné.

- Hogyhogy?

- Inkább úgy tetszik, hogy egy tárca van a fa tetején.

- A kettőnké.

- Azt nem! Csak az enyém. Ne irigyelje tőlem azt a miniszteri tárcát, grófné; ha megrázom azt a fát, annyi szép holmi hullik le egyszerre, hogy nem győz majd válogatni köztük.

- Nos, marsall úr, megegyeztünk?

- Megkapom Choiseul helyét?

- Ha a király is úgy akarja.

- Nem azt akarja a király, amit ön?

- Látja, hogy nem, hiszen nem akarja meneszteni Choiseult.

- Ó, remélem, hogy a király jó szívvel emlékezik majd öreg bajtársára.

- Bajtársára?

- No igen; nem mindig a háborús veszedelmek a legsúlyosabbak, grófné.

- És ön semmit nem kér tőlem d'Aiguillon herceg számára?

- Nem én; tud a fickó kérni maga is.

- Egyébként itt lesz ön is. De most rajtam a sor.

- Miféle sor?

- A kérés sora.

- Helyes.

- Mit kapok?

- Amit akar.

- Nekem minden kell.

- Ez méltányos.

- És megkapom?

- Micsoda kérdés! De legalább beéri vele, s nem kér majd mást is?

- Csak ennyit kérek, s még valamit.

- Halljam.

- Ismeri de Taverney urat?

- Negyven éve a barátom.

- Van egy fia.

- Meg egy lánya.

- Helyes.

- No és?

- És semmi.

- Hogyhogy?

- Ez az a még valami, amit említettem, s amit majd kérni fogok annak idején.

- Kitűnő!

- Megegyeztünk, herceg.

- Meg, grófné.

- Aláírtuk az egyezséget?

- Mi több, megesküdtünk rá.

- Akkor döntse ki nekem azt a fát.

- Megvannak hozzá az eszközeim.

- Éspedig?

- Az unokaöcsém.

- És még?

- A jezsuiták.

- Ejha!

- Szép kis tervet kovácsoltam sebtiben.

- Megtudhatnám én is?

- Sajnálom, grófné, de...

- Jó, jó, igaza van.

- Tudja, a titoktartás...

- Fél siker, hogy befejezzem a mondatát.

- Ön elragadó!

- Én is akarom rázni azt a fát.

- Nagyon jó! Rázza csak, grófné, rázza; ártani nem árthat.

- Van hozzá eszközöm.

- Jónak tartja?

- Biztosnak.

- Milyen eszköz az?

- Ó, majd meglátja, herceg, vagyis hogy...

- Tessék?

- Nem, nem fogja meglátni.

És miután elhangzottak e sejtelmes szavak, amelyek csak e bájos ajakról röppenhettek el ily súlytalanul, a szeszélyes grófné, mintha csak most kapna észbe, gyorsan lesimította szoknyájának szatén hullámait, amelyek úgy dagadtak, apadtak e diplomáciai manőverezés során, mint a tenger habjai.

A herceg, aki értett valamicskét a hajózáshoz, s ennek folytán ismerte az óceán szeszélyeit, jóízűt nevetett, megcsókolta a grófné kezét, és kitalálta, mint ahogy mindig mindent kitalált, hogy vége a kihallgatásnak.

- Mikor kezdi dönteni, herceg? - kérdezte a grófné.

- Holnap. És ön mikor kezdi rázni?

Nagy kocsidübörgés hangzott fel az udvarról, s nyomban utána a kiáltás: Éljen a király!

- Én mindjárt neki is fogok - mondta a grófné, kitekintve az ablakon.

- Bravó!

- A hátsó lépcsőn menjen le, herceg, és az udvaron várjon rám. Egy órán belül megkapja a választ.

XV. Lajos király azért annyira nem volt pipogya, hogy akármikor hajlandó lett volna politikáról társalogni.

Az igazság az, hogy szörnyen unta a politikát, s ha rossz napja volt, olyan érvvel bújt ki alóla, amire nem volt mit mondani:

- Hagyjanak békén! Eldöcög ez a szekér, amíg én élek!

Ha jó hangulatban volt, siettek kihasználni a kedvező alkalmat; de később az uralkodó rendszerint kárpótolta magát azért, amit elvesztett egy meggondolatlan pillanatában.

Dubarryné olyan jól ismerte királyát, hogy miként a halászok, akik értenek a tengerük nyelvén - sosem evezett ki rossz időben.

A király luciennes-i látogatása azonban a lehető legkedvezőbb időpontnak mutatkozott. Előző nap a király rossz fát tett a tűzre, s előre tudta, hogy ki fog kapni. Könnyű zsákmánynak ígérkezett eznap.

Mindenesetre, ha mégoly gyanútlan is a vad, amelyre les a vadász, mindig működik benne valamilyen rejtett ösztön, amivel számolni kell. Ez az ösztön csak akkor téved, ha a vadász tudja, hogyan szedheti rá.

Most pedig hallgassuk meg, hogyan szedte rá a grófné a királyi vadat, amelyet el akart ejteni.

Talán már mondottak, hogy a grófné olyan igézően lenge öltözékben volt, amilyenbe Boucher öltözteti pásztorlánykáit.

Csak arcfestéket nem tett föl; XV. Lajos király ki nem állhatta az arcfestéket.

Mihelyt bejelentették őfelsége látogatását, a grófné odaugrott a festékes tégelyéhez, s buzgón kenni kezdte arcára a pirosítót.

A király már az előszobából látta, mivel foglalatoskodik a grófné.

- Fuj - kiáltotta, belépve -, hogy mázolja magát a haszontalan!

- Ah! Üdvözlet, felség - mondta a grófné, el sem mozdulva tükrétől, s még akkor sem hagyva abba a szépítkezést, amikor a király a nyakába csókolt.

- Hát nem várt rám, grófné?

- Miért e kérdés, felség?

- Hogy így maszatolja az arcát!

- Ellenkezőleg, felség, bizonyos voltam benne, hogy mielőtt lemegy a nap, felséged megtisztel látogatásával.

- Ejnye, hogy beszél velem, grófné?

- Hogyan, felség?

- Olyan komoly képet vág, mint Rousseau úr, amikor a saját szerzeményeit hallgatja.

- Ugyanis komoly mondanivalóm van felséged számára.

- Csak rajta! Már vártam, hogy előjöjjön vele, grófné.

- Mivel?

- Hát a szemrehányásaival!

- Én? Ugyan már, felség... Mi okom lenne rá, nem mondaná meg?

- Hát, hogy tegnap nem látogattam meg.

- Ó, ismerje el, felség, sosem kívántam, hogy a szoknyámon üljön.

- Jeannette, te kezdesz méregbe jönni.

- Dehogy kezdek, felség, én máris mérges vagyok.

- Hallgasson meg, grófné, esküszöm, hogy állandóan csak önre gondoltam.

- Csak nem?

- És egy örökkévalóságnak tűnt az az este.

- Ismétlem, felség, én nem erről beszélek. Felséged ott tölti az estéit, ahol akarja, senkinek semmi köze hozzá.

- Családi körben, asszonyom, családi körben.

- Én még csak nem is érdeklődtem utána, felség.

- Miért mondja ezt?

- A csudába is! Azt csak elismeri felséged, hogy tapintatlanság lett volna részemről.

- De ha nem ezért haragszik rám - kiáltott fel a király -, akkor hát miért? Végtére is, legyünk igazságosak ezen a földön!

- Én nem haragszom felségedre.

- De hiszen azt mondta, hogy mérges...

- Mérgesnek mérges vagyok, felség; az szent igaz.

- De hát miért?

- Hogy én csak afféle pótlék vagyok.

- Maga? Jóságos Isten!

- Én!, igenis, én!, Dubarry grófné!, a csinos Jeanne, az édes Jeannette, a csábos Jeanneton, ahogy felséged szokta mondani: igenis, én csak pótléknak vagyok jó!

- De hát miért?

- Mert én csak akkor kapom meg a királyomat, a szeretőmet, ha Choiseulné és Grammont-né ráuntak már.

- Na de grófné!...

- Nem bánom, most már elmondok mindent, ami a szívemet nyomja! Tudja, felség, azt beszélik, hogy Grammont-né gyakran leselkedett önre a királyi hálószoba ajtajában. Én fordítva csinálom majd, mint a nemes hercegasszony: én a kijáratnál fogok leselkedni, és kerüljön csak a kezembe Choiseul vagy Grammont-né!... Nem bánom én, akármi lesz is!

- Grófné!, grófné!

- Mit akar? Én nem kaptam úri nevelést. Én Lajcsi szeretője vagyok, a szép Bourbon-rózsa, hiszen tudja!

- Grófné, Choiseulék bosszút állnak ezért.

- Bánom is én! Álljanak bosszút, majd ha már én is bosszút álltam rajtuk.

- Kipellengérezik.

- Az igaz.

- Szörnyű!

- Van egy remek ötletem, és meg is valósítom.

- Mi az?... - kérdezte a király, rosszat sejtve.

- Az, hogy simán és egyszerűen odébbállok.

A király vállat vont.

- Nem hiszi felséged?

- Nem én.

- Mert restell gondolkodni. Összetéveszt másokkal.

- Hogyhogy?

- Nyilvánvaló. Chateauroux-né isten akart lenni; Pompadourné a trónra pályázott; a többiek gazdagságra, hatalomra vágytak, s befolyásukkal meg akarták semmisíteni az udvarhölgyeket. Nekem nincsenek ilyen hiú ábrándjaim.

- Ez igaz.

- Viszont számos jó tulajdonságom van.

- Ez is igaz.

- Ebből egy szót sem hisz el felséged.

- Na de grófné! Nálam jobban senki nem tudja, hogy ön mit ér.

- Lehet; de figyeljen ide, amit most fog hallani, az sem fogja megingatni a véleményében.

- Halljam.

- Először is, gazdag vagyok, és nem szorulok rá senkire.

- Szeretné, ha nem örülnék neki, grófné?

- Továbbá, a hiúságomat tökéletesen hidegen hagyja mindaz, amire ezek a hölgyek olyan nagyon büszkék, és egyáltalán nem vágyom arra, amire ők olyan nagyon áhítoznak; egyetlen vágyam az volt, hogy szerethessem a szeretőmet, akár muskétás, akár király az illető. Ha nem szerethetek, számomra mindennek vége.

- Remélem, még érez valamit irántam, grófné.

- Még nem fejeztem be, felség.

- Folytassa csak, asszonyom.

- Még azt is meg kell mondanom felségednek, hogy csinos vagyok, hogy fiatal vagyok, hogy még tíz évig szép leszek, s hogy nemcsak a legboldogabb, hanem a legmegbecsültebb asszony leszek még akkor is, amikor már nem leszek a király szeretője. Felséged mosolyog. Sajnos, meg kell mondanom, azért, mert nem gondolkozik. A többi kegyencnőit elzavarta, drága királyom, mihelyt rájuk unt, és a népe megelégelte őket; azután elnézte, hogy a népe bálványozza önt, és, amint az szokás, átkozza a kegyvesztettet; én azonban nem várom meg, hogy elküldjenek. Én magamtól megyek el, és közhírré teszem, hogy elmentem. Adok százezer frankot a szegényeknek, egyhetes bűnbánatot tartok egy kolostorban, és egy hónapon belül valamennyi templomban megtalálja a képmásomat a bűnbánó Magdolnáé mellett.

- Ezt nem gondolja komolyan, grófné - mondta a király.

- Nézzen rám felséged, és ítélje meg, komoly vagyok-e vagy sem; esküszöm önnek, soha életemben nem beszéltem komolyabban.

- Képes volna ilyen hitványságra, Jeanne? Tudja-e, hogy ezzel az én kezembe tette le a sorsát, grófné?

- Nem, felség; a sorsomról csak akkor dönthetne felséged, ha ezt mondanám: "Válassza ezt vagy amazt."

- Ön ellenben?...

- Én ellenben azt mondom: "Isten áldja, felség!", és alászolgája.

A király elsápadt, de most haragjában.

- Ha így megfeledkezik magáról, asszonyom, jól vigyázzon...

- Mire, felség?

- Hogy be ne csukassam a Bastille-ba.

- Engem?

- Igenis, magát; és a Bastille unalmasabb ám a kolostornál!

- Ó, felség - mondta a grófné, összekulcsolva a kezét -, tegye meg ezt a szívességet...

- Miféle szívességet?

- Hogy becsukat a Bastille-ba.

- Mit beszél?

- Boldoggá tenne.

- Elment az esze!

- Dehogyis! Az a titkos vágyam, hogy olyan népszerű legyek, mint La Chalotais vagy Voltaire. Csak a Bastille hiányzik hozzá; csak egy icipici Bastille, és én vagyok a világ legboldogabb asszonya. Kitűnő alkalom, hogy megírjam az emlékirataimat, magamról, a minisztereiről, a lányairól, magáról, s ily módon megörökítsem a legkésőbbi utódok számára Kedves Lajos király összes erényeit. Kérem az elfogatóparancsot, felség. A tollat és a tintát én adom hozzá.

A király elé tolta a tollat és a tintát, amely ott volt a fésülködőasztalkán.

A király, erre a kihívásra, eltűnődött egy percig, majd felállt és így szólt:

- Rendben van, asszonyom. Isten önnel.

- A lovaimat! - kiáltotta a grófné. - Isten önnel, felség.

A király az ajtó felé indult.

- Chon! - kiáltotta a grófné.

Chon megjelent.

- A poggyászomat, az útiholmit, postakocsit; mozgás!, mozgás! - mondta a grófné.

- Postakocsit! - rémült meg Chon. - Mi történt? teremtő Isten!

- Az történt, kedvesem, hogy ha nem szedjük a sátorfánkat most azonnal, őfelsége becsukat a Bastille-ba. Ne vesztegessük az időt. Igyekezz, Chon, igyekezz!

A szemrehányás szíven ütötte XV. Lajost. Visszament a grófnéhoz, és megfogta a kezét.

- Bocsássa meg, grófné, ha nyers voltam - mondta.

- Őszintén szólva, csodálkozom, felség, hogy nem fenyegetett meg mindjárt az akasztófával is.

- Na de grófné!

- Miért is ne?... A tolvajoknak bitón a helyük, vagy nem?

- A tolvajoknak?

- Na igen; nem vettem-e el de Grammont-né helyét?

- Grófné!

- Végtére is ez a bűnöm, felség.

- Hallgasson meg, grófné, legyen méltányos; kihozott a sodromból.

- És most?

A király a kezét nyújtotta.

- Mindketten hibáztunk. Bocsássunk meg egymásnak!

- Komolyan ki akar békülni, felség?

- Becsületszavamra.

- Eriggy, Chon!

- Ne rendeljek semmit? - kérdezte az a nővérétől.

- Dehogynem, rendelj meg mindent, amit mondtam.

- Grófné...

- De várják meg újabb parancsomat.

- Ah!

Chon kiment.

- Hát kellek önnek? - kérdezte a grófné a királytól.

- Mindennél jobban.

- Gondolja meg, mit mond, felség.

A király valóban elgondolkodott, de most már nem visszakozhatott; különben is tudni akarta, mit kíván még tőle a győztes.

- Beszéljen - mondta.

- Mindjárt. De vigyázzon, felség!... Úgy akartam elmenni, hogy nem kérek semmit.

- Láttam.

- De ha maradok, kérek valamit.

- Mit? Természetesen tudni szeretném.

- Ó, tudja ön azt jól.

- Nem tudom.

- Dehogynem, hiszen elváltozott az arca.

- Bocsássam el de Choiseul urat?

- Erről van szó.

- Lehetetlen, grófné.

- Akkor megyek.

- Ne legyen már olyan nyakas...

- Vagy az elfogatóparancsomat írja alá, vagy a miniszter elbocsátólevelét.

- Van harmadik út is - mondta a király.

- Köszönöm a hozzám való jóságát, felség; nyugodtan elmehetek, amint látom.

- Grófné, ön nő.

- Jó, hogy mondja.

- És olyan szertelenül és dühödten politizál, ahogy csak a nők tudnak. Semmi okom rá, hogy menesszem de Choiseul urat.

- Na persze, ő a parlamentek bálványa, a fő bujtogató.

- Végtére is kell valamiféle ürügy.

- Az ürügy a gyengék mentsvára.

- Grófné, de Choiseul úr tisztességes ember, és a tisztességes emberek ritkaságszámba mennek.

- Ez a tisztességes ember eladja önt a törvénytekerőknek, akik felemésztik királysága egész vagyonát.

- Ne túlozzunk, grófné.

- Na jó, mondjuk a felét.

- Istenem Uram! - kiáltott fel bosszúsan XV. Lajos.

- Milyen ostoba is vagyok! - kiáltott fel most a grófné is. - Mit törődöm én a parlamentekkel, Choiseulékkel, a kormányukkal; mit törődöm én a királlyal, aki csak pótléknak tart!

- Már megint!

- Még mindig, felség.

- Tudja mit, grófné, hadd gondolkozzam két órát.

- Tíz percet, felség. Bemegyek a szobámba, csúsztassa be a válaszát az ajtó alatt: itt a papír, a toll, a tinta. Ha tíz percen belül nem ad választ, vagy nem olyan választ ad, amilyent várok, akkor - Isten áldja, felség! - felejtsen el, minthogy elutaztam. Ellenkező esetben...

- Ellenkező esetben?

- Húzza ki a csapszeget, és leesik a retesz.

XV. Lajos jó képet vágott a dologhoz, és kezet csókolt a grófnénak, aki távozóban olyan kihívón mosolygott rá, mint egy menekülő parthus.

A király nem marasztalta a grófnét, s az bezárkózott a szomszéd szobába.

Öt perc múlva egy négyrét hajtott papiros csúszott be az ajtó selyempárnázata és a szőnyeg között.

A grófné mohón elolvasta a levelet, sebtiben néhány sort firkantott Richelieu úrnak, aki fel s alá járt az udvaron egy eresz alatt, attól rettegve, hogy bármely pillanatban fölfedezhetik leshelyén.

A marsall szétnyitotta a papírt, elolvasta, és hetvenöt esztendejét meghazudtolva, futólépésben ért oda hintájához, amely a nagyudvarban várta.

- Kocsis - kiáltotta -, Versailles-ba, lóhalálában!

A papírdarabkán, amelyet az ablakból dobtak le de Richelieu úrnak, ez volt: "Megráztam a fát, lehullott a tárca."

Másnap nagy volt az izgalom Versailles-ban. Az emberek titkos jeleket váltottak, sokatmondón fogtak kezet, vagy karjukat keresztbe fonva s szemüket égre emelve adták tanújelét fájdalmuknak és meglepetésüknek.

Tíz óra tájt, Richelieu úr számos hívével együtt, a király trianoni előszobájában várakozott.

A vakító eleganciával öltözött, agyoncicomázott Jean vicomte a vén marsallal társalgott, méghozzá igen jókedvűen, legalábbis ez látszott ragyogó ábrázatán.

Tizenegy óra tájban a király átment a helyiségen, s egy szót sem szólva senkihez, belépett a dolgozószobájába. Őfelsége nagyon sietett.

Tizenegy óra után öt perccel de Choiseul úr kiszállt a hintójából, és irattárcájával a hóna alatt végigment a folyosón.

Amerre elhaladt, nagy mozgolódás támadt, mindenki elfordult, beszélgetést színlelve, csak hogy ne kelljen köszöntenie a minisztert.

A herceg ügyet sem vetett erre a mesterkedésre; belépett a dolgozószobába, ahol a király a csokoládéját itta, s egy iratcsomót lapozgatott.

- Jó napot, herceg - mondta barátságosan a király -, jól vagyunk ma reggel?

- Felség, Choiseul jól van, a miniszter ellenben súlyos beteg, és arra kéri felségedet, hogy mielőtt bármit is mondana, fogadja el a lemondását. Köszönöm a királynak, hogy átengedte nekem a kezdeményezést; kivételes kegy ez, és én nagyon hálás vagyok érte.

- Miféle lemondást, herceg? Mit jelentsen ez?

- Felséged aláírt tegnap és átadott Dubarrynénak egy rendeletet az elbocsátásomról; Párizsban és Versailles-ban futótűzként terjedt el a híre. A baj megtörtént. Én azonban addig nem akartam kilépni felséged szolgálatából, míg meg nem kapom a rendeletet a szükséges engedéllyel. Minthogy hivatalosan neveztek ki, elbocsátásomat is csak hivatalosan fogadhatom el.

- Ejnye, herceg - kacagott fel a király, akit lenyűgözött, sőt, valósággal megfélemlített de Choiseul úr szigorú és fensőbbséges magatartása -, ön okos ember és tudja, mi a szabály; csak nem ült fel ennek az ostobaságnak?

- De, felség - mondta a miniszter meghökkenve -, hiszen aláírta...

- Micsodát?

- Azt a levelet, amely Dubarryné kezében van.

- Ejnye, herceg, ön még sosem kívánta, hogy békessége legyen? Boldog ember!... Igaz, hogy Choiseulné mintafeleség.

A herceg, akit sértett ez az összehasonlítás, a szemöldökét morcolta.

- Felséged olyan szilárd jellem és olyan szerencsés természet, hogy bizonyára nem keveri bele az államügyekbe azt, amit szíves volt családi ügynek nevezni.

- Choiseul, most igen furcsa dolgot fogok mondani: azt tudja, hogy itt nagyon félnek öntől?

- Azaz hogy gyűlölnek, felség.

- Ahogy akarja. Elég az hozzá, hogy az a szertelen grófné a következő választás elé állított: vagy őt csukatom be a Bastille-ba, vagy önnek mondok fel.

- No és, felség?

- No és, herceg, bizonyára ön sem tagadja, hogy nagy kár lett volna elmulasztani azt a látványt, amit Versailles nyújtott ma reggel. Már tegnap óta azon mulatok, mint száguldoznak a staféták az országutakon, s mint nyúlnak meg vagy savanyodnak el az ábrázatok... Tegnap óta III. Cotillon a francia királyné. Nincs ennél mulatságosabb.

- De mi lesz ebből, felség?

- Mi lenne, kedves hercegem - mondta XV. Lajos ismét elkomolyodva -, nem lesz belőle semmi. Ön ismer engem, én mindig csak látszólag engedek, valóságban soha. Hadd falják a nők azt a mézessüteményt, amit olykor-olykor odavetek nekik, mint a Cerberusnak; de mi csak maradjunk együtt nyugodtan, zavartalanul, örökké. S ha már a magyarázatnál tartunk, jegyezzen meg magának még valamit: bármilyen hír járja, bármilyen levelet kapjon is tőlem... sose habozzék Versailles-ba jönni... Amíg így beszélek önnel, mint most, herceg, addig barátok maradunk.

A király a kezét nyújtotta miniszterének, aki mélyen meghajolt, hálálkodás és harag nélkül.

- Most pedig dolgozzunk, kedves herceg, ha ön is úgy akarja.

- Ahogy felséged parancsolja - mondta Choiseul, kinyitva irattárcáját.

- Nos, legelőbb is mondjon valamit arról a tűzijátékról.

- Tömegkatasztrófa volt, felség.

- Ki a hibás?

- Bignon úr, a polgármester.

- A nép nagyon zúgolódik?

- Meghiszem azt!

- Akkor talán el kellene mozdítani ezt a Bignon urat.

- A parlament, amelynek egyik tagja kis híja ott hagyta a fogát a felfordulásban, nagy hűhót csapott; de Séguier úr, a főügyészhelyettes ékesszólóan bebizonyította, hogy a baleset a végzet műve volt. Megtapsolták, s ezzel az ügyet levették a napirendről.

- Kitűnő! És most térjünk rá a parlamentek ügyére, herceg... Azt tudja, hogy ez a főbűnünk?

- Az a bűnöm, felség, hogy nem támogatom d'Aiguillon urat La Chalotais úr ellen; de kik róják ezt fel bűnömül? Ugyanazok, akik örömujjongással kürtölték szét felséged levelének tartalmát. Gondolja meg felséged, hogy d'Aiguillon úr túllépte a hatáskörét Bretagne-ban, hogy a jezsuitákat valóban száműzték, hogy La Chalotais úrnak igaza volt, hogy felséged nyilvánosan elismerte a főállamügyész ártatlanságát. Márpedig a királyt nem lehet így meghazudtolni. A miniszterével szemben még csak hagyján; de a népével szemben!

- De közben a parlamentek bíznak erejükben.

- Mert valóban erősek. Hát hogyne!, megdorgálják, bebörtönzik, zaklatják, ártatlannak nyilvánítják a bírákat, és még erősek se legyenek! Én nem vádoltam d'Aiguillon urat, hogy belevágott a La Chalotais-ügybe, de azt sosem bocsátom meg neki, hogy tévedett.

- Herceg, herceg!, most már mindegy, a baj megesett; de az orvoslás... Hogyan fékezzük meg ezeket a hangoskodókat?...

- A kancellár úr ne áskálódjék, d'Aiguillon urat ne támogassák, és a parlamentek lecsillapodnak.

- De akkor én hátráltam meg, herceg!

- Felségedet tehát d'Aiguillon úr képviseli... és nem én?

Az érv súlyos volt, ezt a király is érezte.

- Tudja - mondta -, nem szívesen kellemetlenkedem a híveimnek, még akkor sem, ha tévedtek... De hagyjuk ezt a szomorú ügyet, majd igazságot tesz benne az idő... Beszélgessünk a külügyekről... Úgy hírlik, háborúzni fogok?

- Felség, a háborúja igazságos és szükséges háború lesz.

- De az angolokkal... az ördög vigye el!

- Felséged talán fél az angoloktól?

- Hát, a tengeren...

- Legyen nyugodt felséged: unokabátyám, de Praslin herceg, a tengerészeti miniszter megmondhatja, hogy hatvannégy hadihajója van, nem számítva a sólyán lévőket; továbbá megvan az anyag, hogy egy éven belül még tizenkettőt építsünk... Végül, ötven elsőrendű fregatt, ami tengeri háborúban félelmetes erő. A szárazföldön még jobban állunk, ott van Fontenoy.

- Jó, jó; de miért verekedjem én az angolokkal, kedves herceg? A Dubois-kormány, mely korántsem volt olyan ügyes, mint az öné, mindig elkerülte a háborút Angliával.

- Meghiszem azt, felség! Dubois abbé havi hatszázezer fontot kapott az angoloktól.

- Na de herceg!

- Bizonyítékom van rá, felség.

- Elhiszem; de mi okát látja a háborúnak?

- Anglia egész Indiát akarja; a tisztjeinknek kénytelen voltam parancsot adni a legkeményebb, a legellenségesebb magatartásra. Az első összetűzésre Anglia tiltakozni fog; határozott véleményem az, hogy ne adjunk helyt a tiltakozásnak. Hadd tiszteljék felséged kormányát erejéért, mint ahogy valamikor pénzéért tisztelték.

- Ej, lassan a testtel! India, ki tudja? Olyan messze van az!

A herceg az ajkába harapott.

- Van ennél közelebbi casus belli is, felség - mondta.

- Még nincs vége! Mi a fene?

- A spanyolok ragaszkodnak a Falkland-szigetek birtokához... Az angolok önkényesen elfoglalták Egmont kikötőjét, a spanyolok kiűzték őket onnét; Anglia dühöng, megfenyegeti a spanyolokat: a legvégső eszköztől sem riad vissza, ha nem kap elégtételt.

- Hát aztán! Ha a spanyoloknak még sincs igazuk, hadd marakodjanak.

- És a családi szerződés, felség? Miért ragaszkodott hozzá, hogy aláírjuk ezt a szerződést, amely összetömöríti Európa Bourbonjait, s bástyát alkot belőlük Anglia kísérleteivel szemben?

A király lehajtotta a fejét.

- Ne aggódjék, felség - folytatta Choiseul -; van félelmetes hadserege, tekintélyes hajóhada, pénze. Tudok még pénzt keríteni, s nem kell lenyúznom érte a nép bőrét. Ha háborút viselünk, az csak öregbíti felséged uralkodásának dicsőségét; olyan gyarapítási terveim vannak, amelyekre máris megvan minden ürügy és mentség.

- Akkor pedig, herceg, belül legyen békesség; ne hadakozzunk mindenütt.

- De hiszen belül béke van, felség - válaszolt a herceg, úgy téve, mintha nem értené.

- Dehogy van, dehogy van, láthatja, hogy nincsen. Ön szeret engem, és híven szolgál. Mások is azt mondják, hogy szeretnek, de a viselkedésük egy csöppet sem hasonlít az önéhez; hangoljuk össze a módszereket, kedves herceg, hadd éljek boldogan.

- Nem rajtam múlik, ha felséged nem lesz tökéletesen boldog.

- Ez már beszéd. Tudja mit, vacsorázzon velem ma este.

- Versailles-ban, felség?

- Nem, Luciennes-ben.

- Ó, végtelenül sajnálom, felség; de a családomat halálra rémítette a tegnapi hír. Azt hiszik, kegyvesztett lettem. Nem hagyhatok magára ennyi szenvedő szívet.

- És akikről én beszélek, azok nem szenvednek, herceg? Emlékezzék csak, milyen jól megvoltunk, mi hárman, a szegény márkiné idején.

A herceg lehajtotta fejét, szeme könnybe lábadt, elfojtott egy sóhajtást.

- Pompadourné féltékenyen vigyázott felséged dicsőségére - mondta -, neki nemes politikai eszméi voltak. Szelleme, megvallom, jól illett jellememhez. Gyakran vállvetve küzdöttünk azoknak a nagy terveknek a megvalósításáért, amelyek az ő agyában fogantak meg; igen, felség, jól megvoltunk.

- De ő is beleszólt a politikába, herceg, s ezt felrótták neki.

- Ez igaz.

- Emez viszont olyan, mint a kezes bárány; nem íratott alá elfogatóparancsot, még a pamfletírók és a gúnydalszerzők ellen sem. Benne azt gáncsolják, amit a másikban dicsértek. Tudja, herceg, ez csak arra jó, hogy az ember végképp beleunjon a haladásba... Nos, eljön Luciennes-be, békét kötni?

- Felség, mondja meg Dubarry grófnénak, hogy elragadó asszonynak találom, aki mindenképpen méltó a király szerelmére; csakhogy...

- Na tessék, most jön a csakhogy!

- Csakhogy - folytatta de Choiseul úr -, az a meggyőződésem, hogy ha Franciaországnak szüksége van felségedre, felségednek ma nagyobb szüksége van egy jó miniszterre, mint egy bájos szeretőre.

- Hagyjuk ezt, herceg, és maradjunk jó barátok. De cirógassa meg egy kicsit Grammont-nét, hogy ne áskálódjék a grófné ellen; ezek a nők összeugratnak minket.

- Grammont-né mindenáron tetszeni akar felségednek. Ez a baja.

- Nekem meg nem tetszik, hogy fondorkodik a grófné ellen, herceg.

- Grammont-né egyébként is elmegy, felség, többé a színét sem látják; egy ellenséggel kevesebb.

- Nem így értettem, ne túlozzon. De már zúg a fejem, herceg, ma reggel olyan serényen dolgoztunk, mint XIV. Lajos és Colbert, mi voltunk a nagy század, ahogy a filozófusok mondják. Mondja csak, herceg, ön is filozófus?

- Én felséged híve vagyok - válaszolta Choiseul.

- Ön elbűvölő, csodálatos ember; nyújtsa a karját, szédülök.

A herceg készségesen odanyújtotta a karját őfelségének.

Előre tudta, hogy mindjárt kinyitják a kétszárnyú ajtót, hogy az egész udvar ott szorong a folyosón, s hogy mindjárt meglátják őt ebben az irigylésre méltó helyzetben; minthogy eleget gyötrődött, nem bánta, hogy most ő gyötri meg ellenségeit.

Az ajtónálló valóban kitárta az ajtót, és kikiáltotta a folyosóra lépő királyt.

XV. Lajos, csevegés közben rá-rámosolyogva de Choiseul úrra, s erősen megfogózva a karjában, átvágott a tömegen, s nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni, hogy milyen sápadt Jean Dubarry, és milyen vörös Richelieu.

Choiseul azonban jól látta elváltozó színüket. Peckes léptekkel, fejét felszegve, csillogó szemmel vonult el az udvaroncok előtt, akik most ugyanúgy nyomakodtak a közelébe, mint ahogy reggel elhúzódtak tőle.

- Jól van - mondta a király a folyosó végén -, várjon meg, herceg, elviszem Trianonba. Emlékezzék mindenre, amit mondtam.

- A szívembe véstem - válaszolt a miniszter, biztos lévén benne, hogy ezzel a kiélezett mondattal szíven döfte ellenségeit.

A király visszament a szobájába.

Richelieu úr kilépett a sorból, és két sovány kezébe fogva a miniszter kezét, így szólt:

- Mindig tudtam, hogy a Choiseulök szívós fajta.

- Köszönöm - mondta a herceg, aki tudta, hányadán áll a marsallal.

- Mi volt ez a képtelen hír? - kérdezte a marsall.

- Őfelsége jót mulatott ezen a pletykán - mondta Choiseul.

- Egy levelet is emlegettek...

- Porhintés a király részéről - válaszolt a miniszter, ezúttal Jeanhoz intézve a szót, aki alig bírt uralkodni magán.

- Csodás!, csodás! - mondogatta a marsall, visszafordulva a vicomte-hoz, mihelyt de Choiseul herceg eltűnt, és nem láthatta.

A király indult lefelé a lépcsőn, s hívta a herceget, aki sietett a nyomába.

- Ej, ej, bennünket szépen rászedtek - mondta Jeannak a marsall.

- Most hová mennek?

- A kis Trianonba, hogy jót nevessenek rajtunk.

- Mennydörgős mennykő! - morogta Jean. - Ó, bocsánat, marsall úr.

- Most én jövök - mondta az -, s majd elválik, jobb-e az én módszerem, mint a grófnéé.

XIV. Lajos, miután megépíttette Versailles-t, s megismerte a nagyság hátrányait, és látta a testőrökkel zsúfolt tágas termeket, az udvaroncokkal tömött előszobákat, a lakájokkal, apródokkal és léhűtőkkel teli folyosókat és félemeleteket, azt gondolta magában, hogy Versailles pontosan olyan, amilyennek XIV. Lajos akarta, s amilyennek Mansard, Le Brun és Le Nôtre megalkotta: Istennek való szállás, de nem emberi lakóhely.

Ekkor a nagy király, aki ember is volt szabad idejében, megépíttette magának Trianont, hogy ott szabadon lélegezzék, s egy kicsit elbújjon a világ szeme elől. De Achilles kardja, amely kifárasztotta Achillest is, elviselhetetlen teherré vált a törpe utód számára.

XV. Lajosnak még Trianon, ez a fiók Versailles is túlságosan pompás volt, s ezért építészével, Gabriellel, megépíttette magának a kis Trianont, ezt a hatvan négyzetlábnyi házacskát.

A háztól balra egy jellegtelen és dísztelen, tégla alakú épületet emeltek: ez lett a szolgák és a vendégek lakóhelye. Mintegy tíz vendégre számítottak s vagy ötven szolgára. Ez az épület sértetlenül áll ma is. Földszintje, emelete és manzárdja van. A földszintet kikövezett árok veszi körül s választja el a cserjéstől; minden ablaka rácsos, csakúgy, mint az első emeleten. A trianoni oldal felől az ablakok egy kolostori kerengőre emlékeztető hosszú folyosót világítanak meg.

A folyosóról nyíló nyolc vagy kilenc ajtó a lakásokba vezet; előszobából, jobbra és balra egy-egy szobácskából, valamint az épület belső udvarára néző egy vagy két hálófülkéből áll mindegyik.

A földszinten konyhák vannak.

A padláson a cselédség szobái.

Ebből áll a kis Trianon.

Vegyük még hozzá a kápolnát, húszölnyire a kastélytól, amelyet nem írunk le, mivel semmi szükségünk nem lesz rá, s ez a kastély különben sem nagyobb egy családi háznál, ahogy manapság mondanák.

A helyrajz a következő: van egy kastély, amely nagy ablakaival a parkra és az erdőre néz, ettől balra egy vendégház, amely csak rácsos ablakait - sűrű hálóval fedett folyosói vagy konyhai ablakait - fordítja a kastély felé.

A nagy Trianonból, XV. Lajos ünnepi rezidenciájából, egy veteményeskertben vitt az út a kicsibe, egy fahídon át.

Ezen a veteményesen és gyümölcsösön át, amelyet La Quintinie tervezett és létesített, vezette XV. Lajos de Choiseul urat a kis Trianonba, az után a fáradságos tanácskozás után, amelyről az imént számoltunk be. Meg akarta mutatni neki, hogyan újíttatta fel a trónörökös és a trónörökösné új lakhelyét.

Choiseul, mint okos udvaronchoz illik, mindent megcsodált, mindenre mondott egy-két szót; hallgatta a királyt, aki szerint a kis Trianon napról napra szebb és lakályosabb; majd a miniszter hozzáfűzte, hogy őfelségének ez a családi háza.

- A trónörökösné - mondta a király - még vadóc egy kicsit, mint afféle német lányka; szépen beszél franciául, de attól tart, hogy kiejtése elárulja a francia füleknek osztrák származását. Trianonban csak a barátaival érintkezik majd, és csak akkor fog beszélni, ha akar.

- Ebből következik, hogy szépen fog beszélni. Én úgy tapasztaltam - mondta de Choiseul úr -, hogy őfensége tökéletes francia, tökéletesebb már nem is lehetne.

Útközben a két sétáló meglátta a trónörököst, aki a pázsiton állt, és a nap állását mérte.

Choiseul mélyen meghajolt, s minthogy a trónörökös nem szólt hozzá, ő sem szólította meg.

A király, olyan hangosan, hogy unokája is meghallja, megjegyezte:

- Lajos tudós lélek, de nagyon rosszul teszi, hogy mindig tudománnyal tömi a fejét, mert majd a felesége vallja kárát.

- Nem úgy van az - csendült fel egy üde női hang az egyik bokorból.

A király megpillantotta a trónörökösnét, aki egy irományokkal, körzőkkel és irónokkal felszerelt férfival beszélgetett, majd odalibbent a király elé.

- Felség - mondta a hercegnő -, ez Mique úr, az építészem.

- Ó - lepődött meg a király -, hát ön is ebben a kórban szenved, hercegnő?

- Családi betegség ez, felség.

- Építkezni akar?

- Rendbe hozatom ezt a nagy parkot, amelyben mindenki unatkozik.

- Hohó, leányom, ne olyan hangosan! Még meghallja a trónörökös.

- Vele már megegyeztünk, atyám - válaszolta a hercegnő.

- Hogy unatkozni fognak?

- Nem, hogy igyekszünk szórakozni.

- És fenséged építkezni akar? - kérdezte de Choiseul úr.

- Kertté akarom átalakítani ezt a parkot, herceg.

- Nesze neked, szegény Le Nôtre! - mondta a király.

- Le Nôtre nagy volt, felség, abban, amit akkoriban szerettek, csakhogy amit én szeretek...

- És ön mit szeret, hercegnő?

- A természetet.

- Ó, mint a filozófusok.

- Vagy mint az angolok.

- Csak mondja ezt Choiseulnek, mindjárt megkapja a hadüzenetet. Magára küldi unokabátyjának, de Praslin úrnak mind a hatvannégy hadihajóját és negyven fregattját.

- Felség - mondta a trónörökösné -, természetes kertet fogok terveztetni Róbert úrral, aki a világon mindenkinél jobban ért ehhez.

- Mi az a természetes kert? - érdeklődött a király. - Eddig azt hittem, hogy a fák, a virágok, sőt a gyümölcsök is, amiket séta közben szoktam szedegetni, természetes dolgok.

- Felség, ha száz esztendeig sétálgat a kertjében, akkor is csak nyílegyenes sétányokat, ahogy a trónörökös úr mondja, negyvenöt fokos szögben nyírott bokrokat, pázsittal körülvett medencéket, szép kilátással, ötszögű facsoportokkal, teraszokkal társított gyepágyakat fog látni.

- És ez olyan csúnya?

- Nem természetes.

- Hát ez a kislány aztán szereti a természetet! - kiáltott fel a király inkább kedélyesen, mintsem jókedvűen. - Halljam, mit akar csinálni Trianonban?

- Patakokat, vízeséseket, hidakat, barlangokat, sziklákat, erdőket, vízmosásokat, házakat, hegyeket, réteket.

- Gyerekeknek? - kérdezte a király.

- Királyoknak, felség, olyanoknak, amilyenek mi leszünk - mondta a hercegnő, és nem vette észre, hogy pirosság önti el a nagyapa arcát, valamint azt sem, hogy milyen szomorú igazságot jövendöl önmagának.

- Szóval, rombolni fog. De mit fog építeni?

- Megtartom, ami van.

- Még jó, hogy nem telepíti ki az embereit a fák és a patakok közé, hogy úgy éljenek itt, mint a huronok, az eszkimók vagy a grönlandiak. Természetes módon élnének, és Rousseau úr a természet gyermekeinek hívhatná őket... Tegye meg, leányom, és az enciklopédisták áldani fogják érte.

- Felség, a szolgáim fáznának a szabadban.

- De hát hová teszi őket, ha mindent lerombol? Talán csak nem a kastélyba, ahol kettőjüknek is csak szűkösen jut hely?

- Felség, meghagyom a vendégházat úgy, ahogy van.

És a trónörökösné rámutatott a folyosói ablakokra, amelyeket már fentebb említettünk.

- Kit látok ott? - kérdezte a király, kezével ernyőzve a szemét.

- Egy nő az, felség - mondta de Choiseul úr.

- Egy hajadon, akit magamhoz veszek - mondta a trónörökösné.

- Taverney kisasszony - állapította meg a sasszemű Choiseul.

- Ó, hát itt Taverneyk is laknak? - lepődött meg a király.

- Csak de Taverney kisasszony, felség.

- Bájos lányka... És minek vette fel?

- Felolvasónőnek.

- Kitűnő - mondta a király, nem véve le szemét a rácsos ablakról, ahonnét de Taverney kisasszony gyanútlanul nézett kifelé, nem is sejtve, hogy figyelik; sápadt arcán még látszott a betegség nyoma.

- Milyen sápadt! - jegyezte meg de Choiseul úr.

- Kis híja ott maradt május harmincegyedikén, herceg úr.

- Igazán? Szegény lányka! - sajnálkozott a király. - Ez a Bignon rászolgált, hogy elcsapják.

- Jobban van már? - szólt közbe gyorsan de Choiseul úr.

- Hála Istennek, herceg úr.

- Ejnye - szólalt meg a király -, elbújik.

- Nyilván meglátta felségedet, félénk természetű.

- Régóta van itt?

- Tegnap óta, felség; mihelyt beköltöztem, magamhoz vettem.

- Szomorú szállás egy csinos lánynak - vélekedett XV. Lajos -; ez az ostoba Gabriel nem volt elég körültekintő: gondolhatott volna rá, hogy a fák megnőnek, s úgy elárnyékolják a melléképületet, hogy semmit nem lehet ott látni.

- Nem, nem, felség, higgye el, egész jó az a lakás.

- Lehetetlen - mondta XV. Lajos.

- Akarja látni felséged? - kérdezte a trónörökösné, boldogan, hogy ily fényes látogatót fogadhat.

- Nem bánom. Jön, Choiseul?

- Felség, két óra van. Fél háromkor parlamenti tanácsülésem van. Mire visszaérek Versailles-ba...

- Jól van, menjen csak, herceg, menjen, és táncoltassa meg egy kicsit azokat a törvénytekerőket. Hercegnő, kérem, mutassa meg azokat a kis lakásokat. Odavagyok az enteriőrökért.

- Jöjjön, Mique úr - szólt oda építészének a trónörökösné -; most kaphat egy-két jó tanácsot őfelségétől, aki mindenhez ért.

A király előrement, a trónörökösné követte.

Fölmentek a kápolnához vivő kis lépcsőn, elhaladva az udvari átjáró mellett.

A kápolna ajtaja balra nyílik; a másik oldalon egyenes, sima lépcső visz fel a lakások előtti folyosóra.

- Ki lakik itt? - kérdezte XV. Lajos.

- Egyelőre senki, felség.

- De hiszen kulcs van az első lakás ajtajában.

- Ó, igaz, ma rendezkedik be és költözik át Taverney kisasszony.

- Ide? - mutatott rá a király az ajtóra.

- Igen, felség.

- Bent van a kisasszony? Akkor ne menjünk be.

- Az imént ment le, felség; láttam a konyhai kis udvar eresze alatt.

- Jól van, akkor megnézem a lakását, hadd lássak egyet.

- Ahogy óhajtja felséged - felelte a trónörökösné.

És bevezette a királyt az egyszobás lakásba, amelynek előszobája is volt két benyílóval.

Néhány bútor, már a végleges helyén, könyvek, csembaló: ezt látta a király, de különösen a szebbnél szebb virágokból összeválogatott, hatalmas bokrétát csodálta meg, amelyet de Taverney kisasszony egy japán vázába rakott.

- Jaj, de szép virágok! - mondta a király. - És mégis másik kertet akar... Ki a csuda hoz ilyen virágokat a személyzetnek? És legalább hagynak önnek is valamit?

- Szép csokor, meg kell hagyni.

- Gondoskodik a kertész de Taverney kisasszonyról... Ki itt a kertész?

- Nem tudom, felség. Jussieu úr vállalta, hogy szerez kertészeket.

A király kíváncsian tekingetett körül a szobában, kinézett az udvarra is, aztán kiment.

Őfelsége átvágott a parkon, és visszatért a nagy Trianonba, ahol várták már a hintók a három órától hat óráig tervezett délutáni fogatos vadászatra.

A trónörökös még ekkor is a napállást mérte.

Mialatt a király a vadászatra várva Trianonban sétálgatott, hogy megnyugtassa Choiseult és ne vesztegesse az idejét hiába, Luciennes-ben rémülten gyülekeztek az összeesküvők, akik úgy verődtek össze Dubarryné körül, mint a puskalövéstől megriadt madarak.

Jean és Richelieu marsall, miután hosszú ideig kedvetlenül bámulták egymást, elsőnek kerekedtek fel.

A többiek, a hétköznapi hívek, akiket csábított Choiseulék biztos bukása, és halálra ijesztett újabb felemelkedése, nem találván a minisztert, hogy hamarjában belefogózzanak, ösztönösen Luciennes-be siettek, hogy megnézzék, elég erős-e még a fa, hogy mint azelőtt, felkapaszkodjanak rá.

Dubarryné, cselszövésének és csalóka diadalának fáradalmai után, éppen sziesztázott, amikor Richelieu fogata viharsebesen bedübörgött az udvarára.

- Dubarry úrnő alszik - mondta Zamore, egy cseppet sem zavartatva magát.

Jean akkorát rúgott a palotagrófi ruha legdúsabban kihímzett részébe, hogy a palotagróf felhengeredett a szőnyegen.

Zamore torkaszakadtából üvölteni kezdett.

Chon berohant.

- Már megint ezt a gyereket veri, maga durva fráter! - kiáltotta.

- És magát is itt verem agyon - tajtékzott Jean villámló szemmel -, ha nem kelti fel rögtön a grófnét!

De a grófnét már nem kellett ébresztgetni: Zamore üvöltözésére, Jean dörgő hangjára rosszat sejtve futott be, fésülködőköpenyét kapva magára.

- Mi történt? - kérdezte rémülten, látva, hogy bátyja a pamlagon fetrengve küszködik epegörcsével, s hogy a marsall még csak kezet sem csókol neki.

- Mi történt, mi történt - hörögte Jean -, a szentségit! Choiseul marad!

- Micsoda?

- Szilárdabban, mint valaha. Csapjon bele az istennyila!

- Mit beszél itt összevissza?

- Dubarry vicomte úr igazat mond - szólt közbe Richelieu -, de Choiseul herceg úr szilárdabban áll a helyén, mint valaha.

A grófné kivette kebléből a király levélkéjét.

- Hát ez? - kérdezte mosolyogva.

- Figyelmesen elolvasta, grófné? - kérdezte a marsall.

- De... talán csak tudok olvasni, herceg - válaszolta Dubarryné.

- Nem kétlem, asszonyom; de megengedi, hogy én is elolvassam?

- Tessék, olvassa csak.

A herceg fogta az írást, kényelmesen szétteregette és felolvasta:

Holnap megköszönöm de Choiseul úr szolgálatait. Erre kötelezem magam.

Lajos

- Világos? - kérdezte a grófné.

- Világosabb nem is lehetne - felelte a marsall, elhúzva a száját.

- Miért? Mi van benne? - kérdezte Jean.

- Hogy mi van benne? Holnap miénk a győzelem, semmi sem veszett el.

- Miért holnap? A király ezt tegnap írta alá. Tehát a holnap az ma van.

- Bocsánat, asszonyom - vágott közbe a herceg -; minthogy az írás nincsen keltezve, a holnap mindig a másnapja annak a napnak, amelyen ön szeretné elpusztítani de Choiseul urat. Százlépésnyire a házamtól, a Vízimalom utcában van egy csapszék, a cégérén vörös betűk hirdetik: "Hitel - holnap." Holnap, azaz sohanapján.

- A király a bolondját járatta velünk - dühöngött Jean.

- Képtelenség - mormolta Richelieu -, őfelsége szeret tréfálkozni.

- Ezért még megfizet - mondta a grófné haragosan.

- Végül is, nem szabad haragudnia a királyra, grófné; ne vádolja őfelségét, se ármánykodással, se csalafintasággal; a király megtartotta, amit ígért.

- Ezt tartotta meg, ni! - hördült fel Jean, enyhén szólva nem előkelő kézmozdulattal.

- Mit ígért? - kiáltotta a grófné. - Azt, hogy megköszöni Choiseul szolgálatait.

- Éppen erről van szó, asszonyom; a saját fülemmel hallottam, amint őfelsége megköszönte a hercegnek szolgálatait. Csakhogy ez a kifejezés kétértelmű; márpedig a diplomáciában ki-ki a számára előnyösebb jelentést választja; ön másképp értelmezte, a király is másképp. Ennélfogva a holnap nem is lehet vitás; ön szerint a királynak ma kellett beváltania ígéretét; be is váltotta. Magam hallottam, amikor köszönetet mondott.

- Herceg, nincs helye most a tréfának, azt hiszem.

- Csak nem gondolja, hogy tréfálok, grófné? Kérdezze meg Jean vicomte-ot.

- Nem tréfa ez, a teremtésit neki! Ma reggel a király csak úgy ölelgette, cirógatta, dédelgette Choiseult, és ebben a pillanatban karonfogva sétálgatnak a trianoni kertben.

- Karonfogva sétálgatnak! - jajveszékelt Chon, aki közben besurrant a szobába, s fehér karját égre csapva olyan volt, mint a kétségbeesett Niobé modern változatban.

- Igen, becsaptak - mondta a grófné -; de majd megmutatom én... Chon, először is rendelje vissza a fogatomat; nem veszek részt a vadászaton.

- Helyes! - mondta Jean.

- Egy pillanatra! - vágott közbe Richelieu. - Ne hamarkodjunk el semmit, és ne duzzogjunk... Ó, bocsásson meg, grófné, hogy oktatom; bocsásson meg.

- Oktasson csak, herceg, ne zavartassa magát; tanácstalan vagyok. Látja, így van ez: az ember nem akar politizálni, de ha egyszer belekeveredik, a hiúsága a mélybe rántja... Tehát, mi a véleménye?

- Hogy duzzogni most nem okos dolog. Nézze, grófné, a helyzet kényes. Ha a király ilyen nagyon ragaszkodik Choiseulékhez, ha ennyire alárendeli magát a trónörökösnének, ha ilyen nyíltan szembeszáll önnel, akkor...

- Nos, mi van akkor?

- Akkor önnek, grófné, kedvesebbnek kell lennie, mint valaha. Tudom jól, hogy ez lehetetlen; de végtére is, ebben a helyzetben a lehetetlenre vagyunk ráutalva; tegye meg hát a lehetetlent!...

A grófné eltűnődött.

- Mert mi lesz, ha a király áttér a német erkölcsökre? - folytatta a herceg.

- Ha erényessé válik! - rémüldözött Jean.

- Ki tudja, grófné? - mondta Richelieu. - Az újdonságnak nagy a varázsa!

- Ó, ettől nemigen tartok - mondta a grófné egy kissé hitetlenkedve.

- Láttunk ennél különb dolgokat is, asszonyom, s azt tartják, hogy vénségére az ördög is jó útra tér. Egy szó, mint száz, nem volna szabad duzzognia.

- Nem volna szabad.

- De megpukkadok mérgemben!

- Azt elhiszem! Pukkadozzon, grófné, csak ne vegye észre a király, akarom mondani, Choiseul; pukkadozzon nekünk, és pukedlizzen nekik.

- És vegyek részt a vadászaton?

- Jó húzás lenne!

- És ön, herceg?

- Ó, én részt veszek, ha négykézláb kell odamásznom, akkor is.

- Hát akkor az én fogatomon! - kiáltotta a grófné, mert kíváncsi volt, milyen képet vág ehhez a szövetségese.

- Grófné - mondta a herceg negédesen, hogy leplezze bosszúságát -, ez akkora megtiszteltetés...

- Hogy kénytelen visszautasítani, ugye?

- Visszautasítani? Isten ments!

- Jól vigyázzon, hírbe hozza magát.

- Azt pedig nem akarom.

- Még be is vallja! Van képe bevallani! - fortyant fel Dubarryné.

- Grófné, grófné! Choiseul úr soha meg nem bocsát nekem!

- Hát már ilyen jóban van de Choiseul úrral?

- Grófné, grófné! Magamra vonnám a trónörökösné haragját.

- Inkább azt akarja, hogy külön hadakozzunk, és ne osztozzunk a zsákmányon? Még jókor mondja. Még nem keveredett bele, még kivonulhat a szövetségből.

- Rosszul ismer, grófné - mondta a herceg, kezet csókolva Dubarrynénak. - Tétováztam-e a bemutatása napján, amikor ruhát, fodrászt, hintót kellett kerítenem? Nahát! Ma éppoly kevéssé tétovázom. Sokkal bátrabb vagyok én, grófné, mintsem hinné.

- Akkor megegyeztünk. Együtt veszünk részt a vadászaton, s így lesz rá okom, hogy ne lássak, ne halljak senkit, és ne álljak szóba senkivel.

- A királlyal sem?

- Dehogynem, hozzá olyan kedves leszek, hogy kétségbeesik.

- Pompás! Ezt nevezem háborúnak!

- És maga mit csinál, Jean? Bújjon már ki azokból a párnákból, hallja-e, barátom? Még megfullad ott nekem!

- Hogy mit csinálok? Kíváncsi rá?

- De még mennyire, hátha hasznát vesszük.

- Nos, azt hiszem...

- Mit hisz?

- Azt hiszem, hogy ebben a pillanatban a város és a megye valamennyi rímfaragója bennünket tűz a tolla hegyére; hogy a Napi Hírek-ben ízekre szednek; hogy az Acéltollú Újságíró belénk vágja a tollat; hogy a Figyelő bennünket veséz; s holnapra úgy kikészítenek bennünket, hogy még Choiseul szíve is megesik rajtunk.

- S mit következtet mindebből? - kérdezte a herceg.

- Azt, hogy sietnem kell Párizsba némi kötözőszerért és minél több kenőcsért, hogy legyen mit tennünk a sebeinkre. Adjon pénzt, hugicám.

- Mennyit? - kérdezte a grófné.

- Legalább két- vagy háromszáz aranyat.

- Látja, herceg - fordult oda a grófné Richelieu-höz -, máris pénzt vetek a hadviselésbe.

- Így van ez, amikor hadba szállunk, grófné; de vessen csak, hogy holnap arathasson.

A grófné leírhatatlan mozdulattal rándított egyet a vállán, felállt, odament a ruhásszekrényéhez, kinyitotta, felmarkolt egy halom bankjegyet, számolatlanul odaadta Jeannak, aki számolatlanul zsebre gyűrte, és nagyot sóhajtott hozzá.

Azután feltápászkodott, nyújtózkodott, a karját ropogtatta, mint aki halálosan fáradt, s lépett vagy hármat a szobában.

- Na tessék - mutatott rá a hercegre és a grófnéra -; ezek itt vadászattal ütik agyon az idejüket, én meg loholhatok Párizsba; ők nyalka gavallérokon és csinos nőkön legeltetik a szemüket, én meg nézhetem a firkászok ocsmány pofáját. Kutya sorom van, hiába.

- Azt tudja, herceg - mondta a grófné -, hogy a kisujját sem fogja mozdítani értünk; a tőlem kapott pénz felét egy cafkánál hagyja, a maradékot meg elkártyázza egy lebujban; ez lesz a munkája, s még jártatja a száját a gyalázatos! Hordja el magát, Jean, émelygek, ha látom!

Jean kifosztott három cukorkásdobozt, tartalmukkal megtömve a zsebét, a polcról elemelt egy kínai figurát, amelynek gyémánt volt a szeme, és adva a sértettet, elkotródott, miközben a grófné dühösen szidalmazta.

- Kedves fiú! - mondta Richelieu olyan hangsúllyal, ahogy az ingyenélők szokták magasztalni a vásott kölyköket, akiket titokban a pokol fenekére kívánnak -; drága egy teremtés... ugye, grófné?

- Jól mondja, herceg: nálam kamatoztatja azt a drága szívét, s ez évente három- vagy négyszázezer frankomba kerül.

Az óra megkondult.

- Fél egy van, grófné - mondta a herceg; - szerencsére majdnem felöltözött már; mutassa meg magát egy kicsit az udvarának, különben még azt hiszik, hogy leáldozott a napjuk, és szálljunk gyorsan kocsiba; tudja a vadászat rendjét?

- Tegnap megegyeztünk őfelségével: a marlyi erdőbe megyünk, s engem ott vesz fel.

- Ó, biztos vagyok benne, hogy a király nem másította meg a tervét.

- És ön mit tervez, herceg? Most ön beszéljen.

- Tegnap írtam az unokaöcsémnek; ha sejtelmem nem csal, már úton is van.

- D'Aiguillon úrnak?

- Nagyon csodálkoznék, ha nem keresztezné holnap a levelemet, és nem állítana be már holnap vagy legkésőbb holnapután.

- Sokat vár tőle?

- Ha tudná, milyen ragyogó ötletei vannak!

- Mindegy, akkor is nagy bajban vagyunk. A király talán beadná a derekát, ha nem irtózna úgy az államügyektől.

- Vagyis...?

- Vagyis attól félek, hogy semmiképpen sem lesz hajlandó feláldozni Choiseult.

- Őszinte lehetek, grófné?

- Természetesen.

- Nos, magam is ettől félek. A királynak még száz olyan csíny van a tarsolyában, amilyen a tegnapi volt. Őfelsége olyan találékony! Azt meg csak nem akarja kockáztatni, grófné, hogy értelmetlen makacskodással elveszítse a király szerelmét!

- Ez meggondolandó, az ördög vinné el!

- Láthatja, grófné, hogy de Choiseul úrnak örökös helye van; hogy kipenderítsük innét, ahhoz legalábbis csoda kellene.

- Igen, csoda - ismételte meg Jeanne.

- És sajnos, az emberek ma már nem tesznek csodákat - folytatta a herceg.

- Pedig én ismerek valakit, aki csodákra képes - mondta Dubarryné.

- Ön ismer valakit, aki csodát tesz, grófné?

- Ahogy mondom.

- És eddig miért nem szólt róla?

- Csak most jutott eszembe, herceg.

- S azt hiszi, a fickó ki tudna húzni bennünket a bajból?

- Azt hiszem, bármit meg tudna tenni.

- Ejha!... És eddig miféle csodákat művelt? Mondjon egyet-kettőt, grófné, hadd ítéljek a példákból.

- Herceg - mondta Dubarryné odahajolva Richelieu-höz, s önkéntelenül is suttogóra fogva a hangját -, ez az ember tíz évvel ezelőtt meglátott a XV. Lajos téren, és megjövendölte, hogy Franciaország királynéja leszek.

- Ez valóban csodálatos; ez az ember talán még nekem is megjövendölné, hogy miniszterelnökként fogok meghalni.

- Miért ne?

- Ó, efelől nincs kétségem. Hogy hívják azt az embert?

- A neve nem mond önnek semmit.

- Hol tartózkodik?

- Ezt nem tudom.

- Nem adta meg a címét?

- Nem. Azt mondta, majd ő jelentkezik a jutalomért.

- Mit ígért neki?

- Azt mondtam neki, kérjen amit akar.

- És nem jelentkezett?

- Nem.

- Grófné, ez még a jövendölésénél is csodálatosabb. Ez tényleg a mi emberünk.

- De mitévők legyünk?

- A nevét, grófné, a nevét!

- Két neve is van.

- Tartsunk rendet; mi az első neve?

- Fenix gróf.

- Micsoda? Az, akire a bemutatása napján felhívta a figyelmemet?

- Pontosan.

- Az a porosz?

- Az a porosz.

- Akkor már nem is bízom benne. Azoknak a varázslóknak, akikkel eddig dolgom volt, i-re vagy o-ra végződött a nevük.

- Csodás egyezés, herceg; a második neve úgy végződik, ahogy ön kívánja.

- Miért, mi a másik neve?

- Joseph Balsamo.

- És nem tudná valahogy előkeríteni?

- Ezen tűnődöm, herceg. Talán tudok valakit, aki ismeri.

- Jól van. De igyekezzék, grófné! Már háromnegyed egy van.

- Készen vagyok. A fogatomat!

Tíz perc múlva Dubarryné és Richelieu herceg egymás mellett kocsikáztak a vadászatra.

Hosszú kocsisor torlódott meg a marlyi erdőbe vivő utakon, ahol a király vadászott.

Úgynevezett délutáni vadászat volt ez.

XV. Lajos ugyanis, életének utolsó szakaszában, már sem lesből nem vadászott, sem hajtóvadászaton nem vett részt. Beérte azzal, ha nézi, hogyan vadásznak mások.

Azok az olvasóink, akik ismerik Plutarkhoszt, talán emlékeznek Marcus Antonius szakácsára, aki óránként nyársra húzott egy-egy vaddisznót, hogy az öt vagy hat süldögélő malacból egy mindig pont akkorra süljön ki, amikor Marcus Antonius asztalhoz ül.

Ez onnan eredt, hogy Marcus Antoniusnak tömérdek munkát adott Kisázsia kormányzása: ő bíráskodott is, és mivel a ciliciaiak, amint Juvenalis is mondja, hírhedt tolvajnépség, Marcus Antoniusnak bőven akadt dolga. Ezért aztán ott süldögélt mindig öt vagy hat malac a nyárson, hogy ha bírói tiszte véletlenül engedi, ehessen belőle egy-egy falatot.

Hasonlóan volt ez XV. Lajossal is. A délutáni vadászatokon két vagy három különböző időpontban felhajtottak két vagy három dámvadat, és a király, ahogy éppen kedve tartotta, korábbi vagy későbbi hallalit választott.

Őfelsége eznap előre megmondta, hogy négyig vadászik. Ezért egy délben felvert vadat választottak ki, hogy eltartson addig.

Dubarryné eltökélte, hogy ugyanolyan hűségesen követi a királyt, mint az a dámvadat.

Csakhogy, vadász tervez, sorsa végez. És a sors egy nem várt húzással meghiúsította Dubarryné szép tervét.

A sorsban a grófné magához méltó, szeszélyes ellenfelet talált.

A grófné politikáról csevegett Richelieu úrral, és futott őfelsége nyomán, aki meg a dámvad nyomán futott, s közben a herceggel együtt jobbra-balra köszöngetett az ismerősöknek; egyszerre, az úttól ötvenlépésnyire, egy festői lombsátor alatt egy szerencsétlenül járt homokfutót pillantott meg, amely gyászosan az égnek fordította két kerekét, míg a két fekete ló, amelynek a kocsit kellett volna húznia, békésen legelészett mellette, az egyik egy bükkfa kérgét, a másik a lába előtt elterülő mohaszőnyeget hersegtette.

Dubarryné pompás kettős fogata, amelyet a királytól kapott ajándékba, ahogy manapság mondanák, játszva lehagyta valamennyi hintót, és elsőnek érkezett a szerencsétlenül járt homokfutóhoz.

- Ejnye, baleset - állapította meg nyugodtan a grófné.

- Magam is úgy vélem - jegyezte meg Richelieu ugyanolyan közönyösen, tekintve, hogy az udvarnál nem divat az ömlengés -; amint látom, a homokfutó darabokra ment.

- Hulla az ott a fűben? - kérdezte a grófné. - Nézze már meg, herceg.

- Alig hinném, mert mozog.

- Férfi az vagy nő?

- Nem tudnám megmondani. Nem jól látom.

- Nézze csak, ideköszön.

- Akkor nem halt meg.

És Richelieu megbillentette háromszögletű kalapját.

- Ejnye, grófné - mondta -, én úgy nézem, hogy ez...

- Nekem is úgy tűnik...

- Hogy ez őeminenciája Lajos herceg.

- De Rohan bíboros úr személyesen.

- De mi az ördögöt csinál itt? - kérdezte a herceg.

- Nézzük meg közelebbről - mondta a grófné. - Champagne, hajtson oda a törött kocsihoz.

A grófné kocsisa azonnal letért az útról, és behajtott a fák közé.

- Hát ez csakugyan a bíboros úr - állapította meg Richelieu.

Valóban őeminenciája heverészett ott a fűben, remélve, hogy majd csak arra vetődik egy ismerőse.

Meglátva a közeledő Dubarrynét, föltápászkodott.

- Mély hódolatom, grófné - köszöntötte.

- Ön az, bíboros úr?

- Én, személyesen.

- Gyalog?

- Nem, hintón.

- Talán megsérült?

- Egy karcolás sincs rajtam.

- És hogy került ebbe a helyzetbe?

- Ne is emlegesse, asszonyom; az a marha kocsis, az a hatökör, akit Angliából hozattam: mondom neki, vágjon át az erdőn, hogy utolérjük a társaságot, mire olyan hirtelen fordul be, hogy engem kiborít és összetöri a legjobb hintómat.

- Oda se neki, bíboros úr - vigasztalta a grófné -; francia kocsissal a nyaka szakad, vagy legalábbis bordája törik.

- Az meglehet.

- Vigasztalódjék hát.

- Ó, grófné, filozófiában nincs hiány; csakhogy várakoznom kell, és abba belepusztulok.

- Mit hallok, herceg, várakozni? Egy Rohan várakozik?

- Kénytelen vagyok vele.

- Azt már nem! Inkább magam szállok le a kocsimról, semhogy önt itthagyjam.

- Igazán, asszonyom, megszégyenít.

- Szálljon fel, herceg, szálljon fel.

- Nem, asszonyom, köszönöm; megvárom Soubise-t, ő is részt vesz a vadászaton, és pár percen belül nyilván itt lesz.

- És ha másfelé ment?

- Az se baj.

- Méltóságos uram, nagyon kérem.

- Nem, köszönöm.

- De miért nem?

- Mert nem akarom zavarni.

- Bíboros úr, ha nem hajlandó felszállni, én mindjárt a kezébe adom egy inasnak a ruhám uszályát, és úgy futok át az erdőn, mint egy nimfa.

A bíboros elmosolyodott; s arra gondolva, hogy további vonakodását a grófné még félremagyarázná, elszánta magát, hogy felül a hintójára.

Közben a herceg már helyet csinált hátul, áttelepedve az első ülésre.

A bíboros vitatkozni kezdett a rangsoron, de a herceg megkötötte magát. A grófné lovai hamar behozták az elvesztett időt.

- Bocsásson meg nagyméltóságod - mondta neki a grófné -, úgy látom, eminenciád kibékült a vadászattal?

- Miért?

- Mert most első ízben látom efféle mulatságon.

- Nem úgy áll a dolog, grófné. Versailles-ba mentem, hogy tiszteletemet tegyem őfelségénél, amikor megtudtam, hogy vadászik; sürgős ügyben kellett beszélnem vele, tehát utánaeredtem; de most e miatt az átkozott kocsis miatt nemcsak a királyt szalasztom el, hanem még egy találkát is a városban.

- Hallja, asszonyom - nevette el magát a herceg -, őméltósága nyílt vallomást tesz... kertelés nélkül bevallja, hogy találkája van.

- Amelyet, mint mondom, el fogok szalasztani - felelt a bíboros.

- Lehetséges, hogy egy Rohan, egy herceg, egy bíboros elszalasszon valamit? - kérdezte a grófné.

- Lehet, ha csak a csoda nem jön közbe - mondta de Rohan úr.

A herceg és a grófné összenéztek: a szó friss emléket idézett fel bennük.

- Ha már a csodánál tartunk, bíboros úr - mondta a grófné -, hadd valljam meg, mennyire örülök, hogy egy egyházi fejedelemtől kérdezhetem meg, vajon hisz-e benne.

- Miben, asszonyom?

- Hát a csodában! - válaszolta Richelieu.

- A Szentírás hittétellé emeli a csodákat, asszonyom - válaszolta a bíboros, és igyekezett ájtatos képet vágni.

- Ó, én nem a régi csodákról beszélek - tiltakozott a grófné.

- Hát akkor miféle csodákról beszél, asszonyom?

- A modern csodákról.

- Az ilyenek, megvallom, ritkábbak - mondta a bíboros. - Mindamellett....

- Mindamellett?

- Láttam már, ha nem is csodálatos, de legalábbis hihetetlen dolgokat.

- Ilyen dolgokat, látott, herceg úr?

- Becsületszavamra.

- Tudnia kell, asszonyom - mondta nevetve Richelieu -, hogy őeminenciája, úgy hírlik, szellemekkel érintkezik, ami nem éppen keresztényi dolog.

- Az nem, de talán nagyon hasznos - mondta a grófné.

- És mit látott, herceg úr?

- Megesküdtem rá, hogy nem árulom el.

- Ejha! Ez egyre cifrább lesz.

- Pedig így van, asszonyom.

- De nyilván csak a varázslatra vonatkozik a titoktartás, és nem a varázsló személyére, ugye?

- Úgy van.

- Nos, méltóságos uram, meg kell mondanom, a herceg és én azzal indultunk ma útnak, hogy előkerítünk egy bizonyos mágust.

- Igazán?

- Szavamra.

- Fogadja el az enyémet.

- Szíves örömest.

- Rendelkezésére áll, grófné.

- Nekem is, méltóságos uram?

- Önnek is, herceg.

- Hogy hívják az illetőt?

- Fenix grófnak.

Dubarryné és a herceg sápadozva néztek egymásra.

- Hát ez különös! - mondták egyszerre.

- Talán ismerik? - kérdezte a bíboros.

- Nem. És ön varázslónak tartja?

- De még mennyire!

- Beszélt már vele?

- Persze.

- És ön szerint...?

- Csalhatatlan.

- Honnan tudja?

- Hát...

A bíboros habozott.

- Jövendőt mondattam vele magamnak.

- És jól eltalálta?

- Pontosabban szólva a másvilágról mondott egyet s mást.

- Nincs más neve is ennek a Fenix grófnak?

- De van: hallottam egyszer, hogy...

- Mondja már, méltóságos uram - sürgette a grófné.

- Joseph Balsamónak szólítják, asszonyom.

A grófné összekulcsolta a kezét, úgy nézett Richelieu-re. Richelieu az orra hegyét kapargatta, úgy nézett Dubarrynéra.

- Az ördög fekete, ugye? - kérdezte váratlanul Dubarryné.

- Mármint az ördög, grófné? Sosem láttam.

- Miket beszél itt, grófné, az Isten áldja meg! - méltatlankodott Richelieu. - Pont ilyen társaság való egy bíborosnak!

- Hát jövendölés közben nem mutatták meg önnek az ördögöt? - kérdezte a grófné.

- Nem bizony - mondta a bíboros -; azt csak az egyszerű embereknek mutogatják; bennünket nem terhelnek vele.

- Mondjon, amit akar, herceg úr - folytatta Dubarryné -; van azért ebben egy kis ördöngösség.

- Meghiszem azt!

- Zöld lángnyelvek, ugye, kísértetek, pokolbeli üstök, förtelmes égésbűz?

- Dehogy, dehogy; az én varázslómnak kifogástalan a modora; igazi úr, tudja, hogyan kell fogadni az embert.

- Nem rajzoltatná meg a horoszkópját ezzel a varázslóval, grófné? - kérdezte Richelieu.

- Égek a vágytól, megvallom.

- Hát akkor csináltassa meg.

- De hol van mindez? - kérdezte Dubarryné, abban reménykedve, hogy a bíboros megadja a kívánt címet.

- Egy nagyon kacérul berendezett szép szobában.

A grófné nehezen palástolta türelmetlenségét.

- Jól van - mondta -; de a ház?

- Tisztes ház, noha egy kissé furcsán van építve.

A grófné toporzékolt mérgében, hogy ilyen nehezen értik meg. Richelieu a segítségére sietett.

- Nem látja nagyméltóságod - szólt közbe -, hogy a grófné majd kibújik már a bőréből, úgy szeretné tudni, hol lakik az a varázsló?

- Hogy hol lakik, azt kérdezi?

- Vagy úgy! - mondta a bíboros. - Megálljon csak... nem... igen... nem. A Marais negyedben, majdnem a körút sarkán, Szent Ferenc vagy Szent Anasztáz utca... nem, mégsem. De valamelyik szent, az biztos.

- Mégis, melyik szent, hiszen ön valamennyit ismeri, vagy nem?

- Ó, dehogyis! Épp ellenkezőleg; alig ismerem őket - tiltakozott a bíboros. - De várjon csak, itt van az a zsivány inasom, annak tudnia kell.

- Helyes - mondta a herceg -, felvettük őt is, itt van a kocsi végében. Champagne, álljon meg.

Azzal a herceg megrántott egy zsinórt, amely a kocsis kisujjához vezetett.

A kocsis nyomban meghúzta a gyeplőt, és a lovak megálltak, idegesen toporzékolva.

- Olive - szólt hátra a bíboros -, itt vagy, te hóhérkötele?

- Igen, méltóságos uram.

- Hol is jártam én egy este, a Marais negyedben valahol igen messze?

A lakáj minden szót hallott a beszélgetésből, de ügyelt, nehogy tájékozottnak lássék.

- A Marais-ban...? - kérdezte eltűnődve.

- Igen, a körút táján.

- Melyik nap, méltóságos uram?

- Aznap, hogy visszajöttem Saint-Denis-ből.

- Saint-Denis-ből? - ismételte meg Olive, hogy saját fontosságát kellően hangsúlyozza, és hogy minél természetesebbnek lássék.

- Ej, hát persze, Saint-Denis-ből; a kocsi, ha jól emlékszem, a körúton várt rám.

- Megvan, méltóságos uram, megvan - mondta Olive -; sőt egy ember egy súlyos csomagot is dobott be a kocsiba, emlékszem már.

- Az lehet - felelt a bíboros -; de ki beszél most erről, te vadmarha?

- Hát mit kíván nagyméltóságod?

- Mondd meg az utca nevét.

- Szent Kolozs utca, méltóságos uram.

- Kolozs, hát persze! - kiáltott fel a bíboros. - Fogadni mertem volna, hogy valamelyik szent.

- Szent Kolozs utca! - ismételte meg a grófné, és olyan beszédes pillantást vetett Richelieu-re, hogy a marsall, ki mindig attól rettegett, hogy kifürkészik a titkait, különösen, ha összeesküvésről volt szó, gyorsan közbevágott:

- Nézze, grófné, a király!

- Hol?

- Amott.

- A király!, a király! - kiáltotta a grófné. - Balra, Champagne, balra, meg ne lásson őfelsége!

- És miért ne, grófné? - kérdezte elhűlve a bíboros. - Én azt hittem, őfelségéhez visz!

- Persze, hiszen ön a királlyal akar találkozni.

- Egyenest ezért jöttem, asszonyom.

- Semmi baj! Majd odaviszik a királyhoz.

- És ön?

- Mi itt maradunk.

- Csakhogy, grófné...

- Semmi csakhogy, ha kérnem szabad; ki-ki a dolgára. A király ott van a gesztenyésben, önnek a királlyal van dolga, kitűnő alkalom. Champagne!

Champagne rögtön megállt.

- Champagne, mi leszállunk, őeminenciáját pedig odavisz királyhoz.

- Egyedül, grófné?

- Azt mondta, bizalmas közlendői vannak, bíboros úr.

- Az igaz.

- Nahát akkor! Négyszemközt lehet a királlyal.

- Megszégyenít a jóságával, grófné.

És a főpap udvariasan kezet csókolt Dubarrynénak.

- És ön hová rejtőzik, asszonyom? - kérdezte tőle.

- Ide, a makkosba.

- A király keresni fogja.

- Annál jobb.

- Nagyon aggódni fog, ha nem látja.

- És szenvedni fog; éppen ezt akarom.

- Ön elragadó asszony, grófné.

- Ezt mondja a király is, ha jól megkínozom. Champagne, ha letette őeminenciáját, vágtában jöjjön vissza.

- Igenis, grófné.

- Isten önnel, herceg - búcsúzott a bíboros.

- Isten önnel, méltóságos uram - felelt rá a herceg.

A szolga lebocsátotta a hágcsót, a herceg lelépett a grófnéval együtt, aki olyan könnyedén szökkent le, mint egy iskolás lány, a fogat pedig szélsebesen vitte őeminenciáját egy dombocska felé, ahol ő keresztényi felsége rövidlátó szemével keresgélte azt a gonosz grófnét, akit mindenki látott, csak ő nem.

Dubarryné nem sokat vesztegette az idejét. Karon fogta a herceget, és magával vonva a sűrűbe, így szólt hozzá:

- Azt tudja, hogy ezt a drága bíborost egyenest az Isten küldte hozzánk!

- Hogy egy időre megszabaduljon tőle, ezt nagyon megértem - válaszolt a herceg.

- Nem, hanem hogy nyomára vezessen az emberünknek.

- Tehát felkeressük?

- De fel ám. Csakhogy...

- Mi baj, grófné?

- Félek, megvallom.

- Kitől?

- Hát a varázslótól. Ó, én olyan babonás vagyok!

- Mi az ördög!

- És ön, hisz ön a varázslókban?

- Ej, nem mondom, hogy nem.

- Az a jövendölés...

- Az tény. És én is... - kezdte a vén marsall, a fülét dörzsölgetve.

- Ön is...?

- Én is ismertem egy varázslót...

- Ejha!

- Aki egy ízben nagy szolgálatot tett nekem.

- Milyen szolgálatot, herceg?

- Feltámasztott.

- Feltámasztotta! Önt?

- Engem hát, mivel halott voltam, nem egyéb.

- Mesélje el, hogy történt, herceg.

- Akkor bújjunk el.

- Herceg, ön borzasztóan gyáva.

- Nem mondhatnám. Én csak óvatos vagyok, semmi több.

- Itt jó lesz?

- Azt hiszem.

- Nos, halljuk a történetet, halljuk!

- Figyeljen. Bécsben történt. Követ koromban. Egy este, egy utcai lámpa alatt keresztüldöfték a testemet egy karddal. Egy férj kardja volt, átkozottul veszedelmes holmi. Összerogytam. Fölszedtek; halott voltam.

- Hogyhogy halott volt?

- Úgy, hogy meghaltam, vagy kis híja. Arra jön egy varázsló, s kérdi, kit visznek itt a sírba. Mondják neki, hogy engem. Megállítja a hordágyat, valami nem tudom miféle szerből három cseppet csöpögtet a sebemre, hármat az ajkamra: a vérzés eláll, a lélegzés megindul, a szemem kinyílik, az egészségem visszatér.

- Kész istencsodája, herceg.

- Én éppen attól félek, hogy a Sátán műve.

- Igaza van, marsall. Isten nem mentett volna meg egy olyan semmirekellőt, amilyen ön volt; ki-ki azt kapja, amit érdemel. És él még az a varázsló?

- Kétlem, hacsak fel nem találta a folyékony aranyat.

- Mint ön, marsall? Eszerint ön hisz ebben a dajkamesében?

- Én mindenben hiszek.

- Öreg volt?

- Valóságos Matuzsálem.

- És hogy hívták?

- Zengzetes görög neve volt, Althotasnak hívták.

- Förtelmes egy név, marsall.

- Úgy gondolja, asszonyom?

- Nézze, herceg, jön vissza a kocsi.

- Kitűnő.

- Döntöttünk?

- Igen.

- Párizsba megyünk?

- Oda.

- A Szent Kolozs utcába?

- Ha nagyon akarja... De vár a király!...

- Ez csak megerősítené szándékomat, ha már amúgy is el nem szántam volna magamat. Meggyötört; most rajtad a dühöngés sora, Francia Király!

- Még azt hiszik, grófné, hogy elrabolták, megölték.

- Annál jobb, hogy önnel láttak, marsall.

- Most én is őszinte leszek, grófné: én félek.

- Mitől?

- Attól félek, hogy ezt elmeséli valakinek, és kinevetnek.

- Akkor kettőnkön fognak nevetni, mivel én is önnel megyek.

- Ön valóban erőt önt belém, grófné. Egyébként, ha elárul, azt fogom mondani...

- Mit fog mondani?

- Azt fogom mondani, hogy együtt voltunk édes kettesben.

- Azt nem hiszik el önnek, herceg.

- Nono! Ha őfelsége nem lenne...

- Champagne! Champagne! Ide a bokor mögé, hogy ne lássák. Germain, a kocsiajtót! Jól van. És most irány Párizs, Szent Kolozs utca, Marais negyed. Vágtassunk!

Este hat óra volt.

Abban a Szent Kolozs utcai szobában, amelyet olvasóink ismernek már, Balsamo a felébresztett Lorenza mellett ült, és megpróbált a lelkére beszélni ennek a minden könyörgésre süket teremtésnek.

A fiatal nő azonban gyanakodva sandított rá, akár Dido a távozó Aeneasra, és csak szidta, csak taszította el magától.

Elpanaszolta, hogy fogoly, hogy rabszolga, hogy nem lélegezhetik szabadon, hogy nem láthatja a napot. Irigyli a legegyszerűbb teremtmények sorsát, a madarakét, a virágokét. Zsarnokának mondta Balsamót.

Szemrehányásai után dühöngeni kezdett, ronggyá szaggatta a drága szöveteket, amiket a férje azért adott neki, hogy némi felszínes kacérsággal enyhítse kényszerű magányát.

Balsamo azonban szelíden beszélt vele, és szerelmesen nézett rá. Látszott, hogy ez a gyenge és izgékony teremtés nagy helyet foglal el a szívében, sőt, az életében is.

- Lorenza, drága gyermekem - mondogatta neki -, miért ilyen ellenséges, miért ilyen makacs? Én úgy szeretem magát, hogy azt elmondani sem lehet, miért nem él velem úgy, ahogy szelíd és engedelmes hitvesemhez illik? Beteljesülnének vágyai; szabadon kitárulkozhatna a napfénynek, mint azok a virágok, amelyekről az imént beszélt; kitárhatná szárnyait, mint azok a madarak, amelyeknek a sorsát irigyli; együtt mehetnénk mindenhová; nemcsak ezt a napot láthatná viszont, amelyet oly nagyon szeret, hanem az emberek képzelt napjait is, azokat a fényes gyülekezeteket, ahová eljárnak az ország asszonyai; úgy lehetne boldog, ahogyan kívánja, s engem is boldogítana, a szívem szerint. Miért nem akarja ezt a boldogságot, Lorenza, éppen maga, akit annyi nő irigyelne szépségéért, gazdagságáért?

- Mert irtózom öntől - felelte a büszke fiatal nő.

Balsamo Lorenzára szegezte haragos, de egyszersmind szánakozó tekintetét.

- Akkor hát élje azt az életet, amelyre kárhoztatta magát, csak meg ne bánja azzal a nagy büszkeségével.

- Nem bánnám én azt sem, ha magamra hagyna, és nem bánnám, ha nem erőltetné a beszélgetést. Tartsa magát távol tőlem, vagy ha mégis bejön a börtönömbe, ne szóljon hozzám, én pedig majd úgy csinálok, mint azok a szerencsétlen délszaki madarak, amelyek a kalitkába zárva senyvednek, de nem dalolnak.

Balsamo fékezte magát.

- Ejnye, ejnye, Lorenza - mondta -, csillapodjék már, nyugodjék már meg; legalább egyszer nézzen a szívembe, ebbe a szívbe, mely eleped magáért. Kér könyveket?

- Nem.

- Miért nem? A könyvek elszórakoztatják.

- Én unatkozni akarok, hadd pusztuljak bele.

Balsamo mosolygott, azaz csak erőlködött.

- Bolond maga - mondta -, hiszen jól tudja, hogy nem hal meg, ameddig én itt vagyok, hogy gondozzam, és meggyógyítsam, ha megbetegszik.

- Nem fog maga engem gyógyítgatni - kiáltotta Lorenza -, ha egy nap ott talál az ablak rácsán, ahová ezzel az övvel akasztom fel magam!

Balsamo megborzongott.

- Vagy ha kinyitom ezt a kést - folytatta Lorenza -, és szíven döföm magam vele.

Balsamo sápadtan, hideg verítéktől csapzottan nézett rá, és fenyegető hangon mondta:

- Jól mondja, Lorenza, aznap nem gyógyítgatom majd, hanem feltámasztom.

Lorenza rémülten felsikoltott, nem tudta, meddig terjed Balsamo hatalma; elhitte a fenyegetését.

Balsamo megszabadult.

Míg Lorenza szerencsétlenségének újabb okán kesergett, amelyet nem sejtett előre, s csapongó képzeletével már látta magát újabb gyötrelmek áthághatatlan körébe zárva, Balsamo fülét hirtelen megütötte Fritz hívó csengőjének hangja.

Három gyors, szabályos csengetés követte egymást.

- Futár - állapította meg Balsamo.

Kisvártatva újabb csengetés hallatszott.

- Méghozzá gyorsfutár - tette hozzá.

- Na, csakhogy elmegy! - sóhajtott fel Lorenza.

A férfi megfogta a fiatal nő hideg kezét.

- Még egyszer mondom, és utoljára, Lorenza, éljünk jó egyetértésben, testvériesen: mivel egymáshoz láncolt bennünket a sors, tekintsük barátnak s ne hóhérnak e sorsot.

Lorenza nem válaszolt. Merev és komor tekintete láthatólag keresett valamit a végtelenben, ami örökösen elillant előle, s amit talán éppen azért nem talált meg, mert olyan sokáig kergette; azokkal esik meg ilyesmi, akik nagyon sokáig élvén sötétben, nagyon mohón néznek a fénybe, és megvakulnak a naptól.

Balsamo megfogta a kezét, megcsókolta, de az asszony nem adott életjelt.

Akkor a férfi a kandallóhoz lépett.

Lorenza merevsége abban a pillanatban felengedett, szeme mohón tapadt a férfira.

- Na persze - dörmögte Balsamo -, tudni akarod, hol megyek ki, hogy egy nap te is kövess, és megszökj, mint ahogy megfenyegettél vele; ezért tértél most magadhoz, ezért nézel így rám.

Kezét a homlokához emelte, mintha kínosan erőlködnék, majd ugyanezt a kezét kinyújtotta a fiatal nő felé, s tekintetével és mozdulatával szinte átszögezve a mellét és a szemét, ráparancsolt:

- Aludjék!

Mihelyt elhangzott a szó, Lorenza lekókadt, mint a törött szárú virág; feje le-lebillent, lecsuklott s a pamlag párnájára hanyatlott. Elefántcsont fehér keze lecsúszott a teste mellett, súrolva selyemruháját.

Balsamo látva, hogy milyen szép, odalépett hozzá, s ajkával megérintette azt a szép homlokot.

Ekkor Lorenza arca úgy felragyogott, mintha maga Ámor fújta volna el homlokáról a bánat felhőit; ajka remegőn megnyílt, szeme kéjes könnyben úszott, sóhaja olyan volt, mint az angyaloké, kik a teremtés első napjain szerelemre gyúltak az emberfiak iránt.

Balsamo csak nézte, mint aki nem tud elszakadni a látványtól; azután, hogy a csengő ismét megszólalt, a kandallóhoz lépett, megnyomott egy rugót, és eltűnt a virágminták mögött.

Fritz már a szalonban várta egy emberrel, aki futárzubbonyt és hosszú sarkantyús, otromba csizmát hordott.

Közönséges arca egyszerű emberre vallott, csak a szemében villódzott a szent tűz lángja, amelyet feltehetően az övénél magasabb rendű értelem lobbantott fel benne.

Baljában rövid nyelű, csomós ostort tartott, jobb kezével néhány jelet mutatott, amit Balsamo nyomban felismert, s némán válaszolt is rá, mutatóujjával érintve homlokát.

A postás ekkor a melléhez emelte a kezét, s ott újabb jelet rajzolt, amelyet avatatlan szem fel nem ismert volna, mert olyan volt, mint amikor gombolkozik valaki.

Az utóbbi jelre a mester felmutatta gyűrűjét az ujján.

A küldött térdet hajtott a félelmetes szimbólum előtt.

- Honnan jössz? - kérdezte Balsamo.

- Rouenból, mester.

- Mit csinálsz?

- Futár vagyok de Grammont-né szolgálatában.

- Hogy kerültél oda?

- A Nagy Kofta akaratából.

- Milyen parancsot kaptál, amikor szolgálatba léptél?

- Hogy ne legyen titkom a mester előtt.

- Hová mégy most?

- Versailles-ba.

- Mit viszel?

- Levelet.

- Kinek?

- A miniszternek.

- Add ide.

A futár átadott Balsamónak egy levelet, amelyet a hátára akasztott bőrzsákból vett elő.

- Várjak? - kérdezte.

- Igen.

- Várok.

- Fritz!

A német megjelent.

- Rejtsd el Sébastient a kamrában.

- Igenis, mester.

- Tudja a nevemet! - suttogta a beavatott babonás rémülettel.

- Ő mindent tud - mondta neki a belépő Fritz.

Balsamo magára maradt: vizsgálgatta a levélre nyomott tiszta rajzú, mély pecsétet; a futár csak a szemével kérte az imént, hogy vigyázzon rá.

Azután elgondolkozva felballagott Lorenza szobájába, és kinyitotta az összekötő ajtót.

Lorenza aludt még, de a fáradtságtól és tétlenségtől kimerülten. Balsamo megfogta a kezét, mely görcsösen összerándult, és a futár hozta levelet, úgy pecsétesen, a szívéhez érintette.

- Lát? - kérdezte tőle.

- Igen, látok - felelte Lorenza.

- Milyen holmit tartok a kezemben?

- Egy levelet.

- El tudja olvasni?

- El.

- Akkor olvassa.

Ekkor Lorenza, lehunyt szemmel, ziháló mellel, szavanként mondta az alábbi levelet, amelyet Balsamo szóról szóra leírt, úgy, ahogy hallotta:

Kedves bátyám!

Mint előre sejtettem, száműzetésem nem lesz egészen haszontalan. Ma délelőtt jártam a roueni elnöknél: pártunkon van, de fél. Nógattam, magára hivatkozva. Végre elszánta magát, s körének tiltakozása egy héten belül megérkezik Versailles-ba.

Mindjárt indulok Rennes-be, hogy egy kicsit megmozgassam Karadeucöt és La Chalotais-t, akik ellustultak.

Caudebeci ügynökünk járt Rouenban. Találkoztam vele. Anglia nem áll meg félúton; éles hangú jegyzéket fog intézni a versailles-i kormányhoz.

X. kérdezte, megszerezze-e. Felhatalmaztam rá. Elküldöm majd Thévenot, Morande és Delille legújabb bökverseit is Dubarryné ellen. Olyanok, mint a bombák, várost lehet robbantani velük.

Rossz hírek szállingóztak errefelé, kegyvesztettség lógott a levegőben. De maga nem írt róla, s én csak nevettem. Azért ne hagyjon bizonytalanságban, s futárfordultával válaszoljon. Üzenete legközelebb Caenban talál, ahol még meg kell gyúrnom némely urakat.

Ég önnel, ölelem.

De Grammont hercegné

Lorenza befejezte az olvasást.

- Mást nem lát? - kérdezte Balsamo.

- Nem látok semmit.

- Utóirat nincs?

- Nincs.

Balsamo, kinek a homloka fokozatosan kisimult az olvasás alatt, most visszavette Lorenzától a hercegné levelét.

- Becses lelet - mondta -, ez még sokba fog kerülni valakinek. De hogy lehet ilyesmit papírra vetni! Hiába, mindig a nők döntik romlásba a nagy embereket! Ezt a Choiseult seregnyi ellenség, tengernyi fondorlat sem lett volna képes megbuktatni, és tessék! Ledönti a lábáról egy simogató női sóhaj, így van ez, mindannyiunkat női árulás vagy gyengeség visz a sírba... Ha van szívünk, s benne csak egyetlen érző rostocska, elvesztünk.

S míg így beszélt, Balsamo végtelen gyöngédséggel nézte Lorenzát, aki megremegett a tekintete alatt.

- Jól mondtam? - kérdezte a férfi.

- Nem, nem, nem úgy van - válaszolta szenvedélyesen. - Láthatod, mennyire szeretlek, én sosem tennék olyat, mint azok az esztelen és szívtelen nők.

Balsamo hagyta, hogy bűvös tündére megölelje.

Hirtelen megszólalt Fritz kettős csengetése, kétszer egymás után.

- Két látogató - állapította meg Balsamo.

Éles csengőszó fejezte be Fritz távmondatát.

Balsamo kibontakozott Lorenza karjából, s otthagyva az alvó fiatalasszonyt, kiment a szobából.

Közben találkozott a futárral, aki mestere parancsát várta.

- Itt a levél - mondta Balsamo.

- Mit tegyek vele?

- Add át a címzettnek.

- Ez minden?

- Ez minden.

A beavatott megnézte a borítékot és a pecsétet, s látva, hogy ugyanolyan sértetlenek, mint voltak, örömében elvigyorodott és eltűnt a sötétben.

- Milyen kár, hogy nem tarthat meg az ember egy ilyen kéziratot! - mondta Balsamo. - S legfőképpen, milyen kár, hogy biztos kezeken át nem juttathatja el a királyhoz!

Fritz már ott állt előtte.

- Kik jöttek? - kérdezte Balsamo.

- Egy nő és egy férfi.

- Jártak már itt?

- Nem.

- Ismered őket?

- Nem.

- Fiatal a nő?

- Fiatal és csinos.

- És a férfi?

- Hatvan-hatvanöt.

- Hol vannak?

- A szalonban.

Balsamo belépett.

A grófné tökéletesen elfödte az arcát egy nagy gyászfátyollal; mivel volt ideje, hogy felmenjen a családi palotába, egyszerű polgári ruhát öltött.

Bérkocsiba ült a marsallal, aki tartózkodóbb lévén, szürkébe öltözött, mintha egy úriház első lakája volna.

- Megismer, gróf úr? - kérdezte Dubarryné.

- Természetesen, grófné.

Richelieu a háttérben maradt.

- Üljön le, asszonyom, és ön is, uram.

- Az úr a jószágigazgatóm - mondta a grófné.

- Téved, asszonyom - mondta Balsamo meghajolva -; ez az úr Richelieu herceg, akit kitűnően ismerek, és nagy hálátlanság volna tőle, ha nem akarna emlékezni rám.

- Hogyhogy? - kérdezte a herceg hátrahőkölve, ahogy Tallement des Réaux mondaná.

- Azt hiszem, herceg úr, tartozunk némi hálával annak, aki megmentette az életünket.

- Hahaha! - nevetett a grófné. - Hallja ezt, herceg?

- Eszerint ön megmentette az életemet, gróf úr? - kérdezte Richelieu csodálkozva.

- Igen, nagyuram, mégpedig Bécsben, 1725-ben, követsége idején.

- 1725-ben! Hisz ön még a világon sem volt akkor, kedves uram!

Balsamo elmosolyodott.

- Alighanem téved, herceg úr - felelte -, hiszen láttam önt, amint egy hordágyon haldokolt, azaz, hogy már holtan feküdt; kardvas járta át a mellét, úgyannyira, hogy életelixíremből három csöppet kellett csöppentenem a sebére... Ide ni, látja, erre a helyre, ahol ezt az alençoni csipkét hordja, amely enyhén szólva drága holmi egy jószágigazgatón.

- De gróf úr, ön nem lehet több harminc-harmincöt évesnél - szakította félbe a marsall.

- Na, herceg! - kacagott hangosan a grófné -, most itt a varázslója! Hisz már benne?

- Meg vagyok döbbenve, grófné. De hát akkor... - folytatta a herceg, megint Balsamóhoz intézve a szót -, de hát akkor az ön neve...

- Ó, herceg úr, mi varázslók, mint tudja, koronként új nevet veszünk fel... 1725-ben az us, os és as végű nevek jártak, s igazán nem csodálkoznék, ha akkortájt arra szottyant volna kedvem, hogy valamilyen latin vagy görög nevet vegyek fel a magamé helyett... Most, hogy ezen túlvagyunk, rendelkezésére állok, grófné, rendelkezésére állok, herceg...

- Gróf úr, tanácsért jöttünk önhöz a marsallal.

- Nagy megtiszteltetés ez számomra, asszonyom, kivált, ha természetesen támadt ez a gondolatuk.

- A lehető legtermészetesebben, gróf; eszembe jutott a jóslata; csak attól tartok, nem válik valóra.

- Sose kételkedjék a tudomány szavában, asszonyom.

- Ohó! - szólt közbe Richelieu - itt most nagyobb tét forog ám kockán, gróf úr... Nem holmi sebről van szó, amit meggyógyít három csöpp elixír.

- Nem, hanem egy miniszterről, akit megdönt három szó - vágott vissza Balsamo. - Nos, jó nyomon járok? Mondják meg, hadd hallom.

- Tökéletesen - mondta a grófné minden ízében reszketve. - Mit szól mindehhez, herceg?

- Ó, ne csodálkozzék ilyen semmiségen, asszonyom - mondta Balsamo, aki látva Dubarryné és Richelieu ijedelmét, varázslat nélkül is kitalálta az okát.

- Leborulok ön előtt - mondta a marsall -, ha ad orvosságot.

- A betegségükre?

- Igen, Choiseul-kórban szenvedünk.

- És nagyon szeretnének kigyógyulni belőle?

- Nagyon, nagy varázsló, rettenetesen.

- Nem hagyhat cserben bennünket, gróf úr - mondta a grófné -; kockán forog az ön becsülete is.

- Hajlandó vagyok megtenni önökért mindent, ami erőmből telik, asszonyom; csak azt szeretném tudni, hogy idejövet nem volt-e a herceg úrnak már valamilyen kész terve.

- Megvallom, gróf úr... Igazán kedves dolog, hogy egy varázslót grófnak szólíthat az ember: így legalább tudja, hogy hasonszőrűvel van dolga.

Balsamo mosolygott.

- Nos, halljuk, beszéljen őszintén.

- Szeretnék, higgye el.

- Orvosi tanácsot akar kérni tőlem, ugye?

- Úgy van.

- Na nézd, az alamuszit! - mérgelődött a grófné. - És nekem nem szólt róla semmit!

- Ezt csak a gróf úrnak mondhatom el, de még neki is csak a fülébe súgva - felelte a marsall.

- És miért, herceg?

- Mert ön belepirulna, grófné, a szeme fehérjéig.

- Tegyünk próbát, marsall; festék van rajtam, az mindent eltakar.

- No jó - egyezett bele Richelieu -; megmondom, mire gondoltam. De vigyázzon, grófné, nem rakok féket a nyelvemre!

- Ne is rakjon, majd rakok én, ha kell.

- Inkább attól félek, hogy engem fog megrakni, ha kimondom, mire gondoltam.

- Nincs ön ahhoz szokva, herceg úr, hogy megrakják - mondta Balsamo az öreg marsallnak, aki boldogan fogadta a bókot.

- Nos, hát akkor - folytatta a herceg -, elmondom; zokon ne vegye, asszonyom, őfelsége... Hogy is mondjam csak?...

- Megöl ezzel a köntörfalazással! - fakadt ki a grófné.

- Akarja hallani?

- Igen.

- Biztos benne?

- Igen, igen, és századszor is igen.

- Hát akkor megpróbálom. Szomorú, hogy ilyet kell mondanom, gróf úr, de őfelségét már nem lehet felcsigázni. Nem én találtam ki ezt a szót, grófné, Maintenonné ötlete volt.

- Rám nézve nincsen benne sértő - mondta Dubarryné.

- Ezer szerencse, így legalább nyíltan beszélhetek. Nos, jó volna, ha a gróf úr, akinek olyan kitűnő cseppjei vannak...

- Fölfedezne valamit, ami visszaadná a király képességét, ugye erről van szó? - fejezte be Balsamo.

- Pontosan erről.

- Ej, herceg úr, hiszen ez gyerekjáték, a mesterség ábécéje! Az első jöttment kuruzsló is kotyvaszt önnek bájitalt.

- És a hatását a grófné ügyességének tulajdonítják majd? - folytatta a herceg.

- Na de herceg! - kiáltott fel a grófné.

- Hiába, tudtam én, hogy megharagszik; de maga akarta!

- Igaza volt, herceg úr - mondta Balsamo -, a grófné elpirult. De az előbb azt mondtuk, hogy itt most nem sebekről, s nem is szerelemről van szó. Bájitallal nem fogják megtisztítani Franciaországot Choiseultől. Még ha a király tízszerte jobban szeretné is a grófnét, mint most, ami pedig lehetetlen, Choiseul akkor is ugyanolyan bűvös hatást gyakorolna az eszére, mint a szívére a grófné.

- Ez igaz - hagyta rá a marsall. - Pedig ez volt az egyetlen reménységünk.

- Azt hiszi?

- Találjon mást, az ördög vigye el!

- Ó, annál mi sem könnyebb!

- Mi sem könnyebb, hallotta ezt, grófné? Ezek a varázslók semmitől sem riadnak vissza.

- Mitől kellene visszariadni? Egyszerűen be kell bizonyítani a királynak, hogy Choiseul elárulja... no persze, csak a király szemében árulás ez, Choiseul ugyanis nem tartja árulásnak, amit tesz.

- És mit tesz?

- Ezt ön is éppen olyan jól tudja, mint én, grófné; szítja a parlamentek lázongását a királyi hatalom ellen.

- Kétségtelen; csak tudni kellene, milyen eszközökkel.

- Ügynökök révén, akik uszítják őket, büntetlenséget ígérgetve nekik.

- Kik ezek az ügynökök? Ezt kellene tudni.

- Mit gondol, például Grammont-né nem azért vonult el, hogy tüzelje a forrófejűeket és megfélemlítse a gyávákat?

- Egészen biztos, hogy csak ezért vonult el! - kiáltott fel a grófné.

- Igen, de a király egyszerűen önkéntes száműzetésnek veszi a félrevonulását.

- Ez igaz.

- Hogy lehetne bebizonyítani neki, hogy ez az elvonulás nem az, aminek feltüntetik?

- Grammont-nét kellene bevádolni.

- Hiszen ha csak vádolni kell, gróf úr!... - mondta a marsall.

- Sajnos, a vádat bizonyítani is kell - mondta a grófné.

- És ha az a vád bebizonyosodnék, kétségbevonhatatlanul bebizonyosodnék, azt hiszik, Choiseul akkor is miniszter maradna?

- Azt már nem! - kiáltotta a grófné.

- Tehát csak Choiseul úr árulását kellene fölfedni - folytatta Balsamo megingathatatlanul -, s világosan, pontosan és kézzelfoghatóan őfelsége szeme elé tárni.

A marsall hátradőlt karosszékében, és harsogó nevetésben tört ki.

- Ragyogó! - kiáltotta. - Fogalma sincs semmiről! Csak Choiseul urat kell rajtakapni az áruláson!... ennyi az egész!... se több, se kevesebb!

Balsamo egykedvűen várta, hogy véget érjen a marsall eget verő vidámsága.

- Nos, akkor beszéljünk komolyan, és foglaljuk össze a helyzetet - mondta Balsamo.

- Jól van.

- Nem azzal gyanúsítják de Choiseul urat, hogy támogatja a parlamenti lázadást?

- Ebben egyetértünk; de hol a bizonyíték?

- Nem úgy tudják-e - folytatta Balsamo -, hogy de Choiseul úr háborút készít elő Angliával, csak hogy a nélkülözhetetlen ember szerepében tetszelegjen?

- Úgy tudják; de hol a bizonyíték?

- Végezetül, nem esküdt ellensége-e de Choiseul úr az itt megjelent grófnénak, s nem iparkodik-e minden lehető módon letaszítani a trónról, amelyet én ígértem neki?

- Ó, ez szóról szóra igaz - mondta a grófné -; csak bizonyítani is kellene... Jaj, ha bebizonyíthatnám!...

- Mi kell hozzá? Semmi az egész.

A marsall ráfújt a körmére.

- Na persze, semmi az egész - mondta gúnyosan.

- Például, egy bizalmas levél - folytatta Balsamo.

- Szóra sem érdemes... ez igazán semmiség.

- Egy levél Grammont-nétól, ugyebár, marsall úr? - mondta a gróf.

- Varázsló, kedves jó varázslóm, kerítsen már egyet! - kiáltotta Dubarryné. - Én öt éve próbálkozom vele; évi százezer frankomba került, és nincs eredmény.

- Mert nem hozzám fordult, asszonyom - jegyezte meg Balsamo.

- Hogy érti ezt? - kérdezte a grófné.

- Úgy, hogy hozzám kellett volna fordulnia.

- És akkor?

- Én segítettem volna a baján.

- Ön?

- Én hát.

- Gróf úr, elkéstünk?

A gróf elmosolyodott.

- Szó sincs róla.

- Ó, drága grófom... - esdekelt Dubarryné, összekulcsolva a kezét.

- Tehát, levelet akar?

- Igen.

- Grammont-nétól?

- Ha lehetséges.

- Amely befeketíti de Choiseul urat az előbb említett három pontban...

- Tudja... odaadnám érte a... fél szememet.

- Ejnye, grófné, nagy ár volna az érte; annál is inkább, mivel az a levél...

- Az a levél?

- Ingyen is rendelkezésére áll; tessék.

És Balsamo négyrét hajtogatott papirost vett elő a zsebéből.

- Hát ez mi? - kérdezte a grófné, s majd elnyelte a papírt a szemével.

- Tényleg, mi ez? - kérdezte a herceg is.

- Ez az a levél, amelyet kívántak.

És a gróf, a legmélyebb csend közepette, felolvasta két elámult hallgatójának azt a levelet, amelyet olvasóink ismernek már.

Míg olvasta, a grófné nagy szemet meresztett, és alig bírta türtőztetni magát.

- Ez rágalmazás, az ördögbe is, jó lesz vigyázni! - dörmögte Richelieu, amikor Balsamo befejezte.

Ez, herceg úr, a tiszta, egyszerű, betű szerinti másolata de Grammont hercegné levelének, amelyet a Rouenból ma reggel útnak indított futár most visz de Choiseul hercegnek, Versaillesba.

- Teremtő Isten! - tört ki a marsall. - Igazat mond, Balsamo úr?

- Én mindig igazat mondok, marsall úr.

- Ilyen levelet írt volna a hercegné?

- Igen, marsall úr.

- Ilyen óvatlan lenne?

- Megvallom, hihetetlen; de hát így van.

A vén herceg a grófnéra nézett, akinek nem jött ki hang a torkán.

- Hát - nyögte végül Dubarryné -, én is úgy vagyok vele, mint a herceg, alig tudom elhinni, már megbocsásson, gróf úr, hogy Grammont-né, ez az okos asszony ilyen meggondolatlan levéllel kockáztassa a maga és a bátyja helyzetét... Különben is... ilyen levélről csak az tudhat, aki olvasta is.

- Aztán meg - sietett hozzátenni a marsall -, ha a gróf úr olvasta volna a levelet, meg is tartotta volna magának: nagy érték az ilyen.

Balsamo csendesen ingatta a fejét.

- Ej, uram mondta -, az efféle eljárás azoknak való, akik kibontják a leveleket, hogy hozzáférjenek a titkokhoz... nem pedig azoknak, akik, mint jómagam is, a borítékon át olvasnak... Ugyan már!... És egyébként is, mi érdekem fűződnék hozzá, hogy tönkretegyem de Choiseul urat és de Grammont-nét? Önök tanácsért fordulnak hozzám... baráti szándékkal, felteszem; én is így válaszolok. Azt kérik, segítsek; megteszem. Gondolom, nem akarják megfizetni a tanácsadást, mint a Zsibárus rakparti jövendőmondóknak?

- Ó, gróf úr! - mondta Dubarryné.

- Nos, én adtam egy tanácsot, de úgy látom, nem nagyon értik. Kijelentik, hogy szeretnék megbuktatni de Choiseul urat, csak nem tudják a módját; én megmondom, helyeslik; a kezükbe adom, nem hisznek benne!

- Mert... mert... gróf úr, értsen meg...

- A levél valódi, elhihetik, hiszen itt a másolata.

- De végül is, kitől tudta meg, gróf úr? - tört ki Richelieu.

- Na, most jön a nagyágyúval... kitől tudtam meg! Egy perc alatt olyan okos akar lenni, mint én, a kutató, a tudós, a beavatott, aki háromezer-hétszáz esztendeje élek!

- Ej, ej!, gróf - mondta Richelieu elbizonytalanodva -, a végén még elrontja a magáról alkotott jó véleményemet.

- Én nem kérem, hogy higgyen nekem, herceg úr, s nem is én kerestem önt a király vadászatán.

- A grófnak igaza van, herceg - mondta a grófné. - Kérem, Balsamo úr, ne türelmetlenkedjék.

- Akinek van ideje, az sosem türelmetlen, asszonyom.

- Legyen olyan jó... s eddigi kedvességét, amivel elhalmozott, tetézze még azzal, hogy elárulja nekem, hogyan jutott ilyen titok birtokába.

- Nem bánom, asszonyom - mondta Balsamo olyan tagoltan, mintha szavanként rakosgatná össze a válaszát -; a titkot egy hang fedte föl nekem.

- Egy hang! - kiáltott fel egyszerre a herceg és a grófné. - Egy hang árul el önnek mindent?

- Mindent, amire kíváncsi vagyok, igen.

- Egy hang mondta el önnek, hogy mit írt a bátyjának de Grammont-né?

- Ismétlem, asszonyom, egy hang mondta el.

- Csodálatos!

- De ön nem hiszi el.

- Hát, csakugyan nem, gróf úr - ismerte el a herceg -; hogyan is adhatnék hitelt efféle dolgoknak?

- És akkor elhinné, ha most megmondanám, mit csinál ebben a percben a futár, aki viszi a levelet de Choiseul úrnak?

- Ejha! - szólalt meg a grófné.

- Én csak akkor hinném - kiáltotta a herceg -, ha hallanám a hangot... De hát az csak az igen tisztelt halottidéző és fekete mágus urak kiváltsága, hogy a természetfelettit lássák és hallják.

Balsamo olyan különös pillantást vetett Richelieu úrra, hogy a grófné ereiben megfagyott a vér, annak az önző kételkedőnek pedig, akit Richelieu hercegnek hívtak, hideg borzongatta a tarkóját és a szívét.

- Igen - szólalt meg hosszú hallgatás után Balsamo -, egyedül én látom és hallom a természetfeletti tárgyakat és lényeket; de ha olyan előkelő és elmés férfiakkal találkozom, mint amilyen ön, herceg, vagy olyan szép asszonyokkal, mint amilyen a grófné, akkor megnyitom kincseskamrámat, és osztozkodom... Nagyon szeretnék hallani azt a titokzatos hangot, amely beszél velem?

- Igen - mondta a herceg, ökölbe szorítva a kezét, hogy ne remegjen.

- Igen - rebegte a grófné remegve.

- Jól van, herceg úr, jól van, grófné, hallani fogják. És milyen nyelven kívánják hallani?

- Franciául, ha lehet - mondta a grófné. - Más nyelven nem értek, meg félnék is tőle.

- És ön, herceg úr?

- Mint a hölgy... franciául. Nekem fontos, hogy el tudjam ismételni, amit az ördögtől hallottam, s azt is tudni akarom, hogy művelt ördög-e, és kifogástalanul beszéli-e Voltaire barátom nyelvét.

Balsamo, fejét mélyen lehajtva odament az ajtóhoz, amely a kis szalonba vitt, ahonnét, mint tudjuk, ki lehetett jutni a lépcsőházba.

- Most pedig hadd zárjam be az ajtót - mondta -, nehogy bajuk essék.

A grófné elhalványult, és közelebb húzódott a herceghez, megragadva a karját.

Balsamo majdnem egészen a lépcsőházi ajtóig ment el, onnét a háznak ama része felé irányította lépteit, ahol Lorenza tartózkodott, s ekkor érces hangon az itt következő szöveget mondta arab nyelven, amit mi közönséges nyelvre fordítva adunk vissza:

- Kedvesem!... hall engem?... Ha igen, húzza meg a csengő zsinórját, és csöngessen kétszer.

Balsamo figyelte szavainak hatását a hercegen és a grófnén, akik jól kinyitották a fülüket és a szemüket, már csak azért is, mivel nem értették, hogy mit beszél a gróf.

A csengő éles hangon megszólalt, kétszer.

A grófné felugrott a pamlagról, a herceg a zsebkendőjével szárogatta a homlokát.

- Mivel hallja, amit mondok - folytatta Balsamo ugyanazon a nyelven -, nyomja meg a kandalló faragott oroszlánjának jobb szemét alkotó márványgombot, és a zárólemez kinyílik; bújjon át a nyíláson, menjen át a szobámon, jöjjön le a lépcsőn, és lépjen be a velem szomszédos szobába.

Egy perc múlva, halk nesz - olyan könnyű, mint az elröppenő sóhaj, mint az elsuhanó kísértet - jelezte Balsamónak, hogy parancsát megértették és teljesítették.

- Miféle nyelv ez? - érdeklődött Richelieu határozottnak szánt hangon. - Ez a kabala nyelve?

- Igen, herceg úr, a szellemidézéshez használt nyelvjárás.

- Ugye, azt mondta, hogy mi is megértjük majd?

- Amit a hang mond, azt igen; de azt nem, amit én fogok mondani.

- És már megjelent az ördög?

- Ki beszél itt ördögről, herceg úr?

- De hiszen úgy tudom, csak az ördögöt szokták megidézni.

- Minden felsőbbrendű szellemet és természetfeletti lényt meg lehet idézni.

- És az a felsőbbrendű szellem, az a természetfeletti lény...?

Balsamo kinyújtotta a kezét a szomszéd szobát eltakaró kárpit felé.

- Közvetlen kapcsolatban áll velem, nagyuram.

- Én félek - mondta a grófné -; és ön, herceg?

- Meg kell vallanom, grófné, szinte jobban érezném magam most a csatatéren, Mahonnál vagy Philippsburgnál.

- Figyeljen, asszonyom, figyeljen, herceg, ha hallani akarják - szólt rájuk szigorúan Balsamo.

Azzal az ajtó felé fordult.

Egypercnyi ünnepélyes csend támadt. Utána Balsamo franciául kérdezte:

- Itt van?

- Itt vagyok - válaszolta egy ezüstös, tiszta hang, amely a kárpitokon és faliszőnyegeken átszűrődve úgy csendült a jelenlévők fülébe, mintha fémcsengettyű volna, nem pedig emberi szó.

- A teremtésit! - mondta a herceg -, ez aztán érdekes: se gyertya, se hókuszpókusz, se bengálitűz.

- Ijesztő! - suttogta a grófné.

- Jól figyeljen a kérdéseimre - folytatta Balsamo.

- Feszülten figyelek.

- Először is azt mondja meg, hányan vannak itt velem?

- Ketten.

- Milyen neműek?

- Egy férfi és egy nő.

- Olvassa el a férfi nevét a gondolatomban.

- Richelieu herceg úr.

- Most a hölgyét!

- Dubarry grófné.

- Ejha! - dörmögte a herceg -, ez már valami!

- Az igazat megvallva - suttogta a grófné -, az igazat megvallva, sose láttam ehhez foghatót.

- Jól van - mondta Balsamo -; most pedig olvassa el a kezemben lévő levél első mondatát.

A hang engedelmeskedett.

A grófné és a herceg bámulattal határos csodálkozással nézték.

- Mi lett azzal a levéllel, amelyet maga diktált le nekem?

- Úton van.

- Merre?

- Nyugatnak.

- Messze?

- Ó, igen, nagyon messze, nagyon messze.

- Ki viszi?

- Egy zöld zubbonyos, bőrsapkás, nagy csizmás ember.

- Gyalog vagy lovon?

- Lovon.

- Milyen a lova?

- Vasderes.

- Hol látja?

Egy pillanatnyi csend támadt.

- Nézze - mondta Balsamo parancsolón.

- Fákkal szegélyezett széles úton.

- De melyik úton?

- Nem tudom, egyforma minden út.

- Semmi sem jelzi, hogy melyik út az, sem egy oszlop, sem egy tábla, semmi?

- Várjon, várjon: egy kocsi halad el a lovas ember mellett; most ér mellé, szembejön velem.

- Miféle kocsi az?

- Egy ormótlan kocsi, papokkal, katonákkal.

- Egy batár - dörmögte Richelieu.

- Nincs felirat azon a kocsin? - kérdezte Balsamo.

- De van - felelt a hang.

- Olvassa el.

- VERSAILLES a felirata, sárga, elmosódott betűkkel.

- Hagyja ott a kocsit, és kövesse a futárt.

- Nem látom már.

- Miért nem látja?

- Mert fordul az út.

- Forduljon maga is, és érje utol.

- Ó, vágtat, lóhalálában: nézi az óráját.

- Mit lát a ló előtt?

- Egy hosszú utat, pompás épületeket, nagy várost.

- Kövesse csak.

- Követem.

- És?

- A futár teljes erejéből veri a lovát; az állatot ellepi a veríték; a patkója úgy csattog a kövezeten, hogy utánafordulnak a járókelők. Most a futár befordul egy hosszú, lejtős utcába. Jobbra fordul. Lépésre fogja a lovát. Megáll egy nagy palota kapujában.

- Itt kell követnie nagy figyelemmel, megértette?

A hang sóhajtott.

- Elfáradt. Megértem.

- Ó, úgy kimerültem.

- Múljon el a fáradtsága, akarom.

- Ó!

- Nos?

- Köszönöm.

- Fáradt még?

- Nem.

- Látja még a futárt?

- Várjon... Igen, igen, nagy kőlépcsőn megy fölfelé. Kék-arany libériás lakáj megy előtte. Aranyozott nagy termeken halad át. Egy kivilágított szobához ér. A lakáj kinyitja az ajtót, és elmegy.

- Mit lát?

- A futár köszön.

- Kinek köszön?

- Várjon... egy férfinak, aki az íróasztalánál ül, az ajtónak háttal.

- Mi van a férfin?

- Gálaruha, mintha bálba készülne.

- Rendjele van?

- A Szentlélek Rend kék szalagját hordja.

- Az arca?

- Nem látom... Ah!

- Mi az?

- Megfordul.

- Milyen az arca?

- Mozgékony tekintet, szabálytalan vonások, szép fogak.

- A kora?

- Ötven-ötvennyolc.

- A herceg! - súgta oda a grófné a marsallnak -, a herceg az.

A marsall rábólintott, ami ezt jelentette: "Igen, ő az... de figyeljen."

- A futár odaad a rendjeles férfinak...

- Mondja, hogy a hercegnek; egy herceg az.

- A futár odaad a hercegnek - folytatta a hang engedelmesen - egy levelet, amelyet a hátán lévő bőrzsákból vesz elő. A herceg felbontja, és figyelmesen olvassa.

- Aztán?

- Tollat, papírt vesz elő és ír.

- Ír! - dörmögte Richelieu. - Jó lenne tudni, hogy mit ír, a fene egye meg!

- Mondja meg, hogy mit ír - parancsolta Balsamo.

- Nem látom.

- Mert nagyon messze van tőle. Lépjen be a dolgozószobába. Ott van?

- Igen.

- Hajoljon a válla fölé.

- Megvan.

- Most el tudja olvasni?

- Rossz írás, vékony, szálkás.

- Olvassa, akarom.

A grófné és Richelieu visszafojtotta lélegzetét.

- Olvassa - emelte fel a hangját Balsamo.

- "Húgom" - mondta a hang reszketősen, tétovázva.

- A válasz - mormolta egyszerre Richelieu herceg és a grófné.

- Húgom - folytatta a hang -, nyugodjék meg: válságos volt a helyzet, az igaz; súlyos volt, meg kell hagyni; de elmúlt. Türelmetlenül várom a holnapi napot; holnap ugyanis én indulok rohamra, s minden reményem megvan a döntő győzelemre. Amit a roueni parlamentről, X. mylordról és a bombáról írt, helyeslem.

Holnap, ha a királlyal befejeztük a munkát, egy utóirattal még kiegészítem s ugyanezzel a futárral visszaküldöm a levelet.

Balsamo, kinyújtott bal kezével, szinte egyenként húzott ki minden szót a hangból, jobb kézzel pedig sebtiben leírta azokat a sorokat, amelyeket de Choiseul úr versailles-i dolgozószobájában írt.

- Kész? - kérdezte Balsamo.

- Kész.

- Mit csinál most a herceg?

- Félbehajtja a papírt, amelyre írt, majd még egyszer félbehajtja, és beteszi egy kis piros levéltárcába, amelyet a frakkja bal zsebéből vesz elő.

- Hallotta ezt? - szólt oda Balsamo az elképedt grófnénak. - És aztán?

- Aztán elbocsátja a futárt, de közben mond neki valamit.

- Mit mond neki?

- Csak a mondat végét hallottam.

- Az hogy szólt?

- "Egy órakor, a trianoni rácsos kapunál." - A futár köszön és elmegy.

- Világos - mondta Richelieu -, munka után találkozik a futárral, ahogy megírta a levelében.

Balsamo csendre intette.

- Most mit csinál a herceg? - kérdezte.

- Feláll. Kezében a levél, amit átadtak neki. Egyenest az ágyához megy, az ágy és a fal közé, megnyom egy rugót, kinyílik egy vasládika. Beledobja a levelet, és bezárja a ládikát.

- Ó! - tört ki egyszerre a herceg és a grófné, halálsápadtan -, ez már tényleg boszorkányság!

- Mindent tud, asszonyom, amit tudni kívánt? - kérdezte Balsamo.

- Gróf úr - mondta Dubarryné, és félve lépett oda hozzá -, olyan nagy szolgálatot tett nekem, hogy tíz évet odaadnék érte az életemből, de még azzal se tudnám meghálálni. Kérjen, amit csak akar.

- Ó, asszonyom, tudja, hogy van még elszámolnivalónk.

- Mondja csak, mondja meg, mit kíván.

- Még nem jött el az ideje.

- Jól van! Majd ha itt az ideje, akár egymilliót...

Balsamo elmosolyodott.

- Ejnye!, grófné - kiáltott fel a marsall -, ön hamarább rászorulhat a gróf milliójára. Aki azt tudja, amit ő, s főleg, aki azt látja, amit ő lát, nem fedezi-e föl az aranyat és a gyémántot a föld méhében, mint ahogy a gondolatot is felfedezi az emberi szívben?

- Akkor pedig, gróf úr - mondta a grófné -, leborulok tehetetlenségemben.

- Ne tegye, grófné, egyszer majd lerója, kiegyenlíti a tartozását. Adok rá alkalmat.

- Gróf - fordult oda Balsamóhoz a herceg -, engem leigázott, legyőzött, összetört! Én hiszek.

- Mint Szent Tamás, ugye, herceg úr? Csakhogy ez nem hit, hanem érzékelés.

- Hívja, aminek akarja; én azonban töredelmesen megvallom bűnömet, s ha ezentúl varázslókról esik szó, tudni fogom, hogy mit kell mondanom.

Balsamo mosolygott.

- Most pedig, asszonyom - fordult oda a grófnéhoz -, kérhetek valamit?

- Tessék.

- A szellem elfáradt. Hadd bocsássam el, egy varázsformulával.

- Tessék, uram.

- Lorenza - mondta Balsamo arabul -, köszönöm: szeretlek; menj vissza a szobádba, ugyanarra, amerre jöttél, és várj meg. Menj, szerelmem!

- Nagyon fáradt vagyok - felelte olaszul a hang, még lágyabban, mint a jelenés alatt. - Siess, Acharat!

- Mindjárt megyek.

És ugyanaz a suhogás hallatszott megint, ahogy a léptek távolodtak.

Balsamo, néhány perc múlva, miután meggyőződött róla, hogy Lorenza eltávozott, mély meghajtással, de királyi méltósággal vett búcsút két látogatójától, akik borzongva, s a fejükben kavargó gondolatoktól kótyagosan botorkáltak vissza a fiákerükhöz, inkább mint két részeg, s nem mint két értelmes emberi lény.

Másnap, tizenegyet kongatott a versailles-i nagy óra, amikor XV. Lajos király kilépett lakosztályából, átment a szobájával szomszédos csarnokon, s erős hangon, ingerülten kiáltotta:

- De la Vrillière úr!

A király sápadt volt és izgatottnak látszott: minél inkább igyekezett palástolni izgalmát, annál feltűnőbben árulkodott róla elborult tekintete s egyébként petyhüdt arcizmainak feszültsége.

Egy pillanat alatt fagyos csend támadt az udvaroncok soraiban, akik között feltűnt Richelieu herceg és Jean Dubarry vicomte is: mindkettő nyugodtan és közönyösen álldogált ott, mintha sejtelme sem volna semmiről.

De la Vrillière herceg előlépett és átvette a király kezéből azt a pecsétes levelet, amelyet őfelsége átadott neki.

- De Choiseul herceg úr Versailles-ban tartózkodik? - kérdezte a király.

- Tegnap óta, felség; délután két órakor ért vissza Párizsból.

- A palotájában van? A kastélyban van?

- A kastélyban, felség.

- Jó - mondta a király -; vigye el neki ezt a parancsot, herceg.

A nézők sorain borzongás futott végig, a fejek suttogva hajoltak össze, mint viharos szélben a kalászok.

A király úgy vonta össze a szemöldökét, mintha még ijesztőbbé akarná tenni a jelenetet, majd felszegett fejjel visszatért a szobájába, a testőrség kapitányának és a svalizsérok parancsnokának kíséretében.

Minden tekintet követte de la Vrillière urat, aki a reá váró feladattól máris nyugtalanul, vontatott léptekkel ment végig a kastély udvarán, s lépett be de Choiseul úr lakosztályába.

Eközben az öreg marsall körül magasra csapott a fenyegető vagy ijedt találgatások hulláma, ő azonban még jobban csodálkozott, mint a többiek, ámde finom mosolyát látván, ennek nem ült fel senki.

Mihelyt de la Vrillière úr visszajött, valamennyien köréje sereglettek.

- Mi volt az? - kérdezgették.

- Száműzetési parancs.

- Száműzetés?

- Igen, annak rendje és módja szerint.

- Ön is olvasta, herceg?

- Én is.

- Nem téved?

- Ítéljék meg maguk.

És de la Vrillière herceg, azzal a félelmetes emlékezőtehetséggel, amely az udvaroncok sajátja, elismételte az alábbi szöveget:

Unokaöcsém! Szolgálatával elégedetlen lévén, kénytelen vagyok önt száműzni Chanteloup-ba, ahová huszonnégy órán belül távozzék. Messzebbre küldtem volna, ha nem becsülném oly nagyra de Choiseulné asszonyt, akinek egészségi állapota aggaszt. Vigyázzon, nehogy viselkedése súlyosabb lépésre kényszerítsen.

A herceg körül állók csoportjában nagy zúgás támadt.

- És ő mit felelt önnek, Saint-Florentin úr? - kérdezte Richelieu, szándékosan nem adva meg a hercegnek sem új rangját, sem új nevét.

- Ezt felelte: "Herceg úr, bizonyos vagyok benne, hogy nagy örömmel hozta ezt a levelet."

- Ez erős volt, szegény hercegem - mondta Jean.

- Mit akar, vicomte úr! Ha ekkora tégla esik valakinek a fejére, még csak ne is jajgasson?

- És mit fog most csinálni, azt tudja? - kérdezte Richelieu.

- Hát, minden valószínűség szerint, szót fogad.

- Hm! - mondta a marsall.

- Jön a herceg! - kiáltotta Jean, aki az ablakban leskelődött.

- Erre tart! - hüledezett de la Vrillière herceg.

- Na mit mondtam, Saint-Florentin úr?

- Átvág az udvaron - folytatta Jean.

- Egyedül van?

- Teljesen egyedül, csak az irattárcája van a hóna alatt.

- A teremtésit neki! - dörmögte Richelieu -, kezdődik elölről a tegnapi játék?

- Ne is emlegesse, most is borsódzik tőle a hátam - felelte Jean.

Még végig sem mondta és de Choiseul herceg, emelt fővel, magabiztos tekintettel máris feltűnt a csarnok bejáratában, éles, nyugodt pillantással söpörve végig ellenségein s mindazokon, akik ellene fordulnak kegyvesztés esetén.

A történtek után erre senki sem számított; nem is tiltakozott senki.

- Biztos, hogy jól elolvasta, herceg? - kérdezte Jean.

- Hogy a csudába ne!

- És ilyen levél után még idemerészkedik?

- Magam sem értem, becsületszavamra!

- A király mindjárt a Bastille-ba viteti!

- Irtózatos botrány lesz ebből!

- Én tulajdonképpen sajnálom.

- Nézzék, bemegy a királyhoz! Hát ez hallatlan!

És csakugyan, a herceg ügyet sem vetve a megdöbbent ajtónálló erőtlen ellenkezésére, egyenest belépett a királyhoz, aki meglepetten felkiáltott, amikor meglátta.

A herceg kezében ott volt a pecsétes levél; szinte mosolygós arccal mutatta fel a királynak.

- Felség - mondta -, mint felséged volt szíves jelezni tegnap, megint kaptam egy levelet az előbb.

- Így van, uram - felelte a király.

- És mivel felséged kegyesen azt mondta tegnap, hogy semmilyen levelet ne vegyek komolyan, míg a király szóban meg nem erősítette, most kérem a magyarázatot.

- Röviden végzünk, herceg - felelte a király. - A mai levél érvényes.

- Érvényes! - fortyant fel a herceg. - Ilyen sértő levél ilyen hűséges hívének!

- A király hűséges híve nem kényszerít nevetséges szerepet urára, herceg!

- Felség - mondta dölyfösen a miniszter -, azt hiszem, elég közel születtem a trónhoz, hogy óvjam tekintélyét.

- Uram - válaszolta ridegen a király -, ne ringassa magát hiú ábrándokban. Tegnap este, versailles-i palotájának dolgozószobájában ön fogadta de Grammont-né futárját.

- Ez igaz, felség.

- Levelet vitt önnek.

- Fivér és nővér talán nem levelezhet egymással, felség?

- Várjon, kérem; ismerem a levél tartalmát.

- Ó, felség...

- Tessék... nem sajnáltam a fáradságot, s leírtam magam. A király odatartotta a herceg elé a kapott levél másolatát.

- Felség!...

- Ne is tagadja, herceg; a levelet az ágya mögött lévő vasládikába zárta.

A herceg olyan sápadt lett, mint egy kísértet.

- De ez még nem elég - folytatta könyörtelenül a király -, ön válaszolt is de Grammont-nénak. Ennek a levélnek is ismerem a tartalmát. Ez a levél a tárcájában lapul, s csak az utóiratra vár, amelyet dolgunk végeztével kellett volna hozzácsatolnia. Látja, hogy mindent tudok, ugye?

A herceg megtörölte hideg verítéktől nedves homlokát, szótlanul meghajolt, s úgy támolygott ki a szobából, mint a szélütött.

Hanyatt vágódott volna, ha nem csap az arcába a hűs levegő.

De félelmetesen erős akaratú ember volt. Mire a csarnokba ért, már összeszedte magát, emelt fővel vonult el az udvaroncok sorfala előtt, s visszament a lakásába, hogy elzárjon és elégessen különböző írásokat.

Negyedóra múlva már el is hagyta a kastélyt hintóján.

Choiseul kegyvesztése úgy sújtott le, mint a villám, felgyújtva egész Franciaországot.

A parlamentek, amelyeknek csakugyan nagy támogatást jelentett a miniszter türelme, most fennen hangoztatták, hogy az állam elvesztette legszilárdabb tartóoszlopát. A nemesség ragaszkodott hozzá, mert vér volt a véréből. A klérus mindig biztonságban érezte magát ettől a férfiútól, akinek miniszteri működését szinte főpapi jelleggel ruházta fel a gyakran kevélységnek ható önérzetesség.

Az enciklopédista vagy filozófus párt, amely ekkor már nagy létszámú s kiváltképpen igen erős volt, mivel a felvilágosult, műveit és vitatkozó hajlamú emberekből toborozta híveit, most hangosan tiltakozott, látva, hogy a kormány kicsúszik annak a miniszternek a kezéből, aki tömjénezte Voltaire-t, pénzelte az Enciklopédiát, és hasznosan továbbfejlesztve megőrizte annak a Pompadournénak hagyományait, aki a Mercure körének és a filozófiának női mecénása volt.

A nép még jobban érezte a bajt, mint a többi elégedetlenkedők. Panaszkodott is, nem a mélyére hatolva a bajnak, csak rátapintva, mint mindig, a nyers igazságra, a fájó sebre.

Általános nézőpontból tekintve, Choiseul rossz miniszter és rossz hazafi volt; de viszonylagos értelemben maga volt a megtestesült erény, erkölcs és hazafiság. A nép a falvakban az éhhalállal küszködött, miközben rendszeresen értesült őfelsége pazarlásairól és Dubarryné országvesztő szeszélyeiről, minthogy szabadon hozzájuthatott a Negyventalléros ember intelmeihez vagy A társadalmi szerződés jó tanácsaihoz, titokban meg olvashatta azokat a leleplezéseket, amelyek Mindennapi furcsaságok és Egy jó hazafi különös eszméi címen váltak ismeretessé; most azonban attól rettegett a nép, hogy megint a kegyencnőnek, ennek a - mint Bauveau mondta - szénégetőnénél is jelentéktelenebb nőszemély-nek és kegyenceinek gyalázatos markába jut, és ennyi szenvedéstől meggyötörten, elszörnyedve látta, hogy a jövő még sötétebb, mint amilyen a múlt volt.

De ne gondoljuk, hogy a nép, amely tudott gyűlölködni, tudta azt is, hogy kihez ragaszkodjék. A parlamenteket azért nem szerette, mivel azok - noha természetes oltalmazói lehettek volna - cserbenhagyták haszontalan elsőbbségi kérdésekért vagy önző számításból; a parlamentek ugyanis, amelyekre rossz fényt vetett a királyi teljhatalom talmi csillogása, afféle arisztokráciának képzelték magukat a nemesség és a nép között.

A nemességet ösztönösen nem szerette a nép, és emlékei is elfordították tőle. A kardtól ugyanúgy rettegett, ahogy az egyházat gyűlölte. Choiseul menesztésében semmi megrendítőt nem talált, de hallotta a nemesség, a klérus és a parlament zúgolódását, és ebből a lármából, amelybe belevegyült saját zúgása is, olyan pokoli zenebona kerekedett, hogy maga is megittasult tőle.

E félresiklott érzelmekből sajnálkozás és mondvacsinált népszerűség támadt, Choiseul cégére alatt.

Egész Párizs - e kifejezés helyessége tényekkel bizonyítható -, egész Párizs a városkapukig kísérte a chanteloup-i száműzöttet.

A nép sorfalat állt a vonuló hintóknak; azok a bírák és udvari emberek, akiket a herceg már nem fogadhatott, fogataikat keresztbe állították a nép sorfala előtt, hogy távoztában köszöntsék és fogadják búcsúüdvözletét.

A tolongás az Enfer-sorompónál volt a legnagyobb, ahonnét Touraine-be visz az út. Annyi gyalogos, lovas és kocsi csődült ott össze, hogy órákra megakadt a forgalom.

Amikor a hercegnek végre sikerült a kapun átvergődnie, száznál is több fogat kísérte, mintegy díszkörbe vonva hintaját.

Az üdvrivalgások és sóhajtozások még sokáig szálltak a nyomában. De ő okos ember lévén s ismerve a helyzetet, jól tudta, hogy ez a nagy háborgás nem a személyének szóló sajnálkozás, hanem sokkal inkább félelem azoktól az ismeretlenektől, akik az ő poraiból kelnek majd életre.

Postakocsi közeledett vágtatva a zsúfolt úton, s a portól és tajtéktól fehér lovak egyenest belerohantak volna de Choiseul úr fogatába, ha a kocsis emberfeletti erővel meg nem fékezi őket.

Egy fej hajolt ki a kocsiból, és de Choiseul úr is kihajolt a hintójából.

D'Aiguillon úr mély tisztelettel köszöntötte a bukott minisztert, akinek örökét jött bitorolni. De Choiseul úr gyorsan visszahúzódott a kocsijába: egy szempillantás alatt lehervadtak bukásának borostyánjai.

De ugyanabban a percben, talán kárpótlásul, egy francia királyi címerrel ékesített nyolcfogatú hintó haladt át a sèvres-saint-cloud-i útelágazásnál; ez a királyi fogat, amely talán véletlenségből, talán a torlódás miatt kerülte el a főutat, szintén szembehajtott de Choiseul úr hintajának.

A hátsó ülésen a trónörökösné ült, udvarhölgyével, de Noaillesnéval.

Előttük Andrée de Taverney kisasszony.

De Choiseul úr, örömtől és büszkeségtől kigyúlt arccal hajolt ki a hintóból, és mély bókkal köszöntötte őket.

- Isten önnel, asszonyom - mondta elcsukló hangon.

- Viszontlátásra, de Choiseul úr - köszönt vissza a trónörökösné fenséges mosollyal, és fenségesen fittyet hányva az etikett szabályainak.

- Éljen de Choiseul úr! - kiáltotta egy lelkes hang a trónörökösné szavai után.

Andrée kisasszony hirtelen megfordult erre a hangra.

- Utat, utat! - kiáltották a hercegnő lovászai, és a sápadt arcú, sóvár szemű Gilbert-t az út menti árok szélére szorították.

Csakugyan hősünk kiáltotta filozófusi felbuzdulással, hogy: "Éljen de Choiseul úr!"

Ahány gyászos arcot és kisírt szemet vonultattak fel Párizsban és a chanteloup-i úton, ugyanannyi derűs ábrázatot és széles mosolyt indítottak útnak Luciennes-be.

Ezúttal ugyanis Luciennes-ben nem földi halandó trónolt - a legszebb és a legelragadóbb földi halandó, ahogy az udvaroncok és a költők mondták -, hanem egy földre szállt istennő, aki Franciaország trónját uralta.

Ennélfogva, Choiseul gyászos napjának estéjén ugyanazok a fogatok torlódtak az úton, amelyek aznap reggel még a száműzött miniszter hintaja mögött vonultak; ráadásul ott voltak a kancellár, a korrupció és az önkény összes hívei is, ami tekintélyes kocsioszlopot jelentett.

Csakhogy Dubarrynénak megvolt a rendőrsége; Jean az utolsó báróig tudta mindazoknak a nevét, akik virággal búcsúztak a levitézlett Choiseuléktől; a neveket megmondta a grófnénak, s ezeket irgalmatlanul kirekesztették; azok ellenben, akik bátran szembeszálltak a közvéleménnyel, jutalmul most élvezhették a pillanatnyi istennő pártfogó mosolyát, és szemtől szembe láthatták őt magát.

Miután elvonult a hosszú kocsisor, és elült a nagy tolongás, megkezdődtek a magánkihallgatások. Richelieu, a nap hőse - igaz, hogy titkos és kiváltképpen szerény hőse - a grófné belső szalonjának legutolsó karosszékéből nézte a látogatók és kérelmezők forgatagát.

Isten a megmondhatója, mi öröm volt ott és gratuláció! A kézszorongatások, az elfojtott nevetgélés, a lelkes topogás, immár úgy látszott, Luciennes lakóinak megszokott nyelvévé vált.

- Azt meg kell hagyni, marsall - mondta a grófné -, hogy ez a gróf Balsamo vagy Fenix vagy gróf tudomisénki a kor legnagyobb embere. Nagy kár lenne, ha még divatban volna a boszorkányégetés.

- Igen, grófné, igen, nagy ember az - hagyta rá Richelieu.

- S ráadásul nagyon szép férfi. Valósággal beleszerettem, herceg.

- A végén még féltékeny leszek - nevetett Richelieu, aki mielőbb szerette volna komolyabb mederbe terelni a beszélgetést. - Félelmetes rendőrminiszter válnék ebből a Fenix grófból.

- Nekem is eszembe jutott - felelte a grófné. - Csakhogy, lehetetlen.

- Miért, grófné?

- Mert lehetetlenné tenné a kollégáit.

- Hogyhogy?

- Mindent tud, és belelátna a kártyáikba...

Richelieu elvörösödött a piros festéke alatt.

- Grófné - válaszolta -, ha a kollégája volnék, azt szeretném, hogy állandóan velem játsszék és elárulja önnek a kártyáimat: legalább látná, hogy a kör alsó mindig ott hever a dáma térdénél és a király lába előtt.

- Ön roppantul szellemes, kedves herceg - mondta a grófné. - De most ejtsünk pár szót a kormányunkról... Azt hittem, üzent az unokaöccsének?

- D'Aiguillonnak? Meg is érkezett, asszonyom, éspedig olyan szerencsés módon, amit egy római madárjós a lehető legjobbnak tartott volna: hintaja szembetalálkozott a távozó Choiseulével.

- Ez valóban kedvező előjel - mondta a grófné. - Eszerint hamarosan itt lesz?

- Úgy véltem, asszonyom, hogy mindenféle mendemondára adhatna okot, ha d'Aiguillon úr ebben a helyzetben mindenki színe előtt mutatkoznék itt, Luciennes-ben; éppen ezért arra kértem, hogy maradjon lent a faluban, míg érte nem küldetek, az ön parancsa szerint.

- Akkor csak küldessen érte, marsall, éspedig nyomban; nézze, már jóformán egyedül vagyunk.

- Szíves örömest, grófné, annál is inkább, minthogy áll az alku, nemde?

- Természetesen, herceg, hogyne... Ön, ugye, szívesebben vállalná a hadügyet a pénzügynél, vagy inkább a tengerészetet akarja?

- Inkább a hadügyet, asszonyom; legjobban ahhoz értek.

- Rendben van. Majd ilyen értelemben beszélek a királlyal. Senki ellen nincs kifogása?

- Kire gondol, asszonyom?

- Azokra a minisztertársaira, akiket őfelsége fog javasolni.

- Velem könnyebb kijönni, mint bárki mással a világon, grófné; de most engedje meg, hogy ide hívassam az unokaöcsémet, hiszen azzal akarja megtisztelni, hogy fogadja.

Richelieu odalépett az ablakhoz; a lebukó nap utolsó sugarai még megvilágították az udvart. A herceg jelt adott egyik inasának, aki az ablakot leste, s intésére futva távozott.

Ezalatt sorra kivilágították a grófné termeit.

Tíz percre rá, hogy az inas elment, egy hintó gördült be az első udvarra. A grófné hirtelen az ablak felé pillantott.

Richelieu elkapta a pillantását, amelyből úgy látta, hogy jól állnak d'Aiguillon úr, s következésképpen a saját dolgai.

"Kedveli a nagybácsit - gondolta magában -, megkedveli az unokaöccsét is; mi leszünk itt az urak."

Míg e hiú ábrándokkal kecsegtette magát, az ajtóban halk nesz támadt, és a belső inas bejelentette d'Aiguillon herceget.

Nagyon szép és nagyon kellemes külsejű úr volt, öltözéke gazdag, elegáns és választékos. D'Aiguillon úr túl volt már zsenge ifjúságán, de azok közé a férfiak közé tartozott, akik arckifejezésükkel és akaraterejükkel hajlott korukig megmaradnak fiatalnak.

A kormányzás gondjai nem véstek ráncot homlokára, csak elmélyítették azt a természetes redőt, amely az államférfiaknál és a költőknél, úgy mondják, a nagy gondolatok székhelye. Finom formájú, bánatos fejét olyan egyenesen és keményen tartotta, mint aki tudja, hogy erre a fejre tízmillió ember gyűlölete nehezedik, s egyszersmind meg akarja mutatni, hogy ez a teher nem haladja meg erejét.

D'Aiguillon úrnak páratlanul szép keze volt; olyan kéz, amely a dús csipke között is fehérnek és kecsesnek látszik. Ebben a korban nagyra voltak a szép formájú lábakkal; a herceg lába maga volt a tökéletesség: ideges elegancia és arisztokratikus karcsúság. A hercegben egy költő szelídsége egyesült a nagyúr finomságával s egy testőr hajlékonyságával és erejével. A grófné szemében háromszorosan is eszményi férfi volt: három olyan típust egyesített magában, amelyekhez ez az érzéki szép asszony ösztönösen vonzódott.

Sajátságos módon vagy jobban mondva, a d'Aiguillon úr által ravaszul kiszámított körülmények sorozatos egybeesése folytán, a kegyencnő és az udvaronc, a közutálatnak ez a két hőse, mind ez ideig nem látta egymást szemtől szembe, teljes harci mezben az udvarnál.

Igaz, hogy d'Aiguillon úr az utóbbi három esztendőben szinte ki sem mozdult Bretagne-ból, illetve a dolgozószobájából; az udvarnál nem nagyon mutogatta magát, jól tudván, hogy előbb-utóbb bekövetkezik a kedvező vagy kedvezőtlen fordulat: az első esetben többet ér, ha alárendeltjeinek ismeretlenként kínál kedvezményeket, a második esetben jobb nyomtalanul eltűnnie, hogy később, más alakban, annál könnyebben bukkanjon fel az örvényből.

Volt még más oka is e számítgatásoknak; ez ugyan regénybe illő ok volt, de mégis a legnyomósabb.

Dubarryné, mielőtt grófné lett, s éjszakánkint ajkával illette volna a francia koronát, csinos, mosolygós, imádnivaló teremtés volt; imádták is akkoriban, de ilyen boldogságra, amióta féltek tőle, nem számíthatott soha többé.

Mindama gazdag, tekintélyes és jóképű ifjak között, akik valaha tették a szépet Jeanne Vaubernier-nek, mindama versfaragók között, akik a Lange és ange^[2] szavakat csendítették össze verssoraik végén, d'Aiguillon herceg úr foglalta el hajdanában az első helyet; de, akár mivel Lange kisasszony mégsem volt az a könnyűvérű hölgyike, aminek rágalmazói mondták, akár mivel - s ez semmivel sem kisebbíti sem egyikük, sem másikuk érdemét - a király fellobbanó szerelme elszakította egymástól a két szívet, mely már-már egymásra talált, d'Aiguillon úr szépen elfeledte verseit, akrosztichonjait, csokrait és parfőmjeit, Lange kisasszony pedig szépen becsukta Kismező utcai házának ajtaját; a herceg Bretagne-ba menekült, elfojtva epekedését, miközben Lange kisasszony szíve a Versailles-ban székelő de Gonesse báróért, azaz a francia királyért epekedett.

Ilyen körülmények között Dubarryné eleinte nem sokat törődött d'Aiguillon hirtelen eltűnésével, kivált, hogy félt is a múlttól, később azonban, egykori imádójának visszahúzódását látva, meghökkent, majd elálmélkodott, s mivel volt alkalma kiismerni a férfiakat, rájött, hogy d'Aiguillonnak helyén van az esze.

Nagy dicséret volt ez a grófnétól; de hátravolt még az a nap, amikor talán úgy vélekedik majd d'Aiguillonról, hogy helyén van a szíve is.

Meg kell mondanunk, hogy szegény Lange kisasszonynak volt oka félnie a múlttól. Egy testőr, aki azt állította, hogy valamikor Lange kisasszony boldog szeretője volt, egy napon beállított Versailles-ba, hogy legalább részben visszakövetelje régi jogait, s noha egy pillanat alatt fölényesen elhallgattatták, szavai nagy felháborodást váltottak ki Maintenonné palotájának szemérmes lakóiból.

Mint láttuk, Dubarrynéval való beszélgetései során a marsall egyszer sem érintette unokaöccse és Lange kisasszony ismeretségének dolgát. Az öreg herceg arról volt ismert, hogy nyíltan kimondta a legkényesebb dolgokat is, hallgatása éppen ezért nagyon meglepte, sőt, talán mondani is fölösleges, megijesztette a grófnét.

Türelmetlenül várta hát d'Aiguillon urat, mivel tudni akarta végre, hányadán áll: vajon a marsall tapintatból hallgatott-e vagy tudatlanságból.

Belépett a herceg.

Tisztelettudón, de elfogulatlanul köszönt, tudván, hogyan kell üdvözölni azt, aki se nem királyné, se nem közönséges udvarhölgy, és ezzel a finom tapintattal nyomban megnyerte azt a rokonszenvet, amely hajlandó volt a jót tökéletesnek, a tökéletest csodálatosnak látni.

D'Aiguillon úr ezután kezet fogott nagybátyjával, aki a grófnéhoz lépve így szólt, behízelgő hangon:

- Asszonyom, ez d'Aiguillon herceg; nem az unokaöcsémet mutatom most be, hanem az ön egyik legodaadóbb hívét.

A grófné nézte a herceget, míg beszélt, mégpedig úgy nézte, ahogy csak a nők tudnak nézni, akiknek semmi sem kerüli el a figyelmét; de csak két tisztelettudón meghajtott fejet látott, és két arcot, amelyek nyugodtan és derűsen emelkedtek fel a köszöntésből.

- Tudom, hogy szereti a herceg urat, marsall - mondta Dubarryné -; ön a barátom. A herceg úrtól pedig azt kérem, hogy mivel tiszteli nagybátyját, mindenben kövesse, amit értem tesz majd.

- Ezzel a szándékkal jöttem ide, asszonyom - válaszolta d'Aiguillon herceg újból meghajolva.

- Sokat szenvedett Bretagne-ban? - kérdezte a grófné.

- Igen, asszonyom, de még nem vagyok a végén - felelte d'Aiguillon.

- De én azt hiszem, hogy a végén van, uram; egyébként, Richelieu úr majd hathatósan támogatni fogja.

D'Aiguillon színlelt meglepetéssel pillantott Richelieu-re.

- Ejnye! - mondta a grófné - amint látom, a marsallnak még nem volt ideje beszélgetni önnel; természetes is, hiszen csak most érkezett. Nos, bizonyára tömérdek mondanivalójuk van egymásnak, nem is tartóztatom önöket, marsall. Herceg úr, érezze itthon magát nálunk.

E szavakkal a grófné visszavonult.

De tartogatott még valamit. Nem ment nagyon messze. A kis szalonja mögött volt egy nagyobb szoba, a király szokott ott üldögélni a kínai csecsebecsék között, ha Luciennes-be jött látogatóba. Jobban szerette ezt a szobát a szalonnál, mert innen jól lehetett hallani, amit a szomszéd szobában beszéltek.

Dubarryné tudta, hogy hallani fogja a herceg és unokaöccse minden szavát; így akart ez utóbbiról végleges véleményt alkotni.

De a marsallnak volt esze; ismerte a királyi és a hivatali épületek majd minden titkát. Hallgatózni ott, ahol beszéltek, egyik kedvenc módszere volt, beszélni ott, ahol hallgatóztak, egyik kedvenc csele.

Felajzva attól a meleg fogadtatástól, amelyben Dubarryné részesítette d'Aiguillont, elhatározta, hogy kihasználja a kedvező pillanatot, és a kegyencnő feltételezett távollétének örvén kiteregeti titkos szerelemből és fondorlatokból szőtt nagyhatalmi tervét, vagyis kettős tőrt vet, amelyből egy csinos nő, aki ráadásul még udvarhölgy is, úgyszólván sosem menekülhet.

Leültette a herceget, és így szólt hozzá:

- Láthatja, herceg, hogy milyen otthonos vagyok itt.

- Látom, uram.

- Szerencsémre, sikerült megnyernem a rokonszenvét ennek a bájos asszonynak, akire úgy tekintenek itt, mint egy királynéra, és méltán.

D'Aiguillon meghajolt.

- Azt is elárulom, herceg - folytatta Richelieu -, amit mások füle hallatára nem mondhattam el önnek, hogy Dubarryné miniszteri tárcát ígért nekem.

- Rá is szolgált, uram - mondta d'Aiguillon.

- Hogy rászolgáltam-e vagy sem, azt nem tudom, de meglesz, ha egy kissé későn is; egy szó mint száz, ha beültem a bársonyszékbe, gondom lesz magára is, d'Aiguillon.

- Köszönöm, herceg úr; ön igazán jó rokon, ezt már többször tapasztaltam.

- Maga mire számít, d'Aiguillon?

- Az égvilágán semmire, hacsak arra nem, hogy megfosztanak hercegi és országnagyi címemtől, ahogy a parlamenti urak követelik.

- Van, aki támogassa?

- Engem? Nincs nekem senkim.

- Vagyis már megbukott volna, ha nem jön ez a változás?

- Meg én, tökéletesen, herceg úr.

- Ejnye, úgy beszél, mint egy filozófus... De az ördög vigye el, én meg olyan fölényesen beszélek itt veled, te szegény d'Aiguillon, mintha máris miniszter volnék s nem a bácsikád.

- Bátyám jósága hálával tölt el.

- Tudod, azért hívattalak ide olyan sürgősen, mert fontos szerepet szántam itt neked... Mondd csak, eszedbe jutott néha, hogy milyen szerepet töltött be tíz évig Choiseul?

- Ó, hogyne, igen fontosat.

- Fontosat! értsük meg egymást, fontosat addig, amíg Pompadournéval kormányozta a királyt és száműzette a jezsuitákat; de gyászosat, fölöttébb gyászosat akkor, amikor ostobán összeveszett Dubarrynéval, aki többet ér száz Pompadournénál, és egy nap alatt kidobatta magát... Te nem mondasz erre semmit?

- Hallgatom, uram, és tudni szeretném, mi célból mondja ezt.

- Ugye, te nagyra értékeled Choiseul korábbi szerepét?

- Természetesen!

- Nos, barátocskám, én úgy döntöttem, hogy eljátszom a szerepét.

D'Aiguillon meglepetten nézett a nagybátyjára.

- Ezt komolyan mondja? - kérdezte tőle.

- Persze; miért?

- Dubarryné szeretője akar lenni?

- Az ördögbe is!, ne siess úgy!, de nem baj, a fő az, hogy megértettél. Hát igen, Choiseul szerencsés fickó volt, kormányozta a királyt és kormányozta a szeretőjét; azt mondják, még szerette is Pompadournét... Tényleg, miért is ne?... De nem, nem, a boldog szerető szerepe nem nekem való, gúnyos mosolyod is erről árulkodik: te a fiatalok szemével nézed ráncos homlokomat, gacsos térdemet és fonnyadt kezemet, amely olyan szép volt valamikor. Visszatérve Choiseulre, helyesbítenem kell, nem "eljátszom a szerepét", hanem "eljátsszuk a szerepét".

- De bácsikám!

- Nem, az lehetetlen, hogy belém szeressen, magam is tudom; pedig, hidd el nekem, most nyugodtan megmondhatom, mert úgysem hallja, úgy tudnám szeretni ezt a nőt, de úgy... mindenesetre...

D'Aiguillon összevonta a szemöldökét.

- Mindenesetre - folytatta Richelieu -, pompás tervet eszeltem ki; kettéosztom a szerepet, ha már korom miatt nem játszhatom el egyedül.

- Ejha! - hökkent meg d'Aiguillon.

- Hadd legyen valamelyikünk Dubarryné szeretője - folytatta Richelieu. - Szép szerep, hidd el... az a nő maga a tökély.

Richelieu most hangosabban beszélt.

- Fronsac nem alkalmas rá, azt te is beláthatod: Fronsac szerencsétlen korcs, hülye, gyáva, csirkefogó, koldus... De hát ha te vállalnád, herceg?

- Én? - kiáltott fel d'Aiguillon. - Bolond maga, bácsikám!

- Bolond! Ezt mondod?... Ahelyett, hogy térdre borulnál a tanácsadód előtt? Ahelyett, hogy örömkönnyeket sírnál, és forró hála töltene el? Hát nem láttad, hogy fogadott az az asszony? És még most sem vagy belé szerelmes... nem őrjöngsz érte?...

- Látom már, hogy Alkibiádesz óta csak egy Richelieu volt a világon - kiáltott fel a marsall -, és nem is lesz több soha!

- Bácsikám - felelte a herceg felindulva, s ha felindulása színlelt volt, nagyszerűen csinálta, de lehetett valódi is, mivel az ajánlat váratlanul érte -, bácsikám, azt világosan látom, hogy önnek mi volna a haszna abból a helyzetből, amelyet elmondott az imént: ön olyan tekintéllyel kormányozna, mint de Choiseul úr, én pedig a szerelmemmel támogatnám tekintélyét. A terv valóban méltó Franciaország legokosabb emberéhez; csak egyvalamit felejtett ki belőle.

- Ugyan mit?... - kiáltott fel nyugtalanul Richelieu. - Talán nem szereted Dubarrynét? Ez a baj?... Te bolond! te sült bolond!, te szerencsétlen! Ez a baj?

- Nem, bácsikám, nem ez a baj - kiáltotta d'Aiguillon is olyan hangosan, mint aki tudja, hogy minden szavát hallják -; Dubarrynét, noha alig ismerem, a legszebb és legbájosabb asszonynak találtam! Szeretni is szeretném, sőt, bolondulni tudnék érte: nem itt a bökkenő.

- Hát akkor meg mi a baj?

- A baj az, herceg úr, hogy Dubarryné sosem fog szeretni engem, márpedig efféle kapcsolat első feltétele a szerelem. Hogy képzeli, hogy ebben a fényes udvarban, a mindenféle kiválósággal ékes ifjaktól körülrajongva, a szép grófné épp olyan valakit tüntessen ki figyelmével, akinek érdeme semmi, aki már nem fiatal, akit bánat emészt, aki elbújik a világ elől, mert érzi, hogy hamarosan el kell tűnnie? Tudja, bácsikám, ha ismertem volna Dubarrynét, amikor még fiatal voltam és délceg, s amikor még azt szerették bennem a nők, amit szeretni szoktak egy fiatal férfiban, ma talán jó szívvel emlékezne rám. Ez is nagy dolog lenne; de nekem semmim sincs: se múltam, se jelenem, se jövőm. Bácsikám, hagyjon fel ezzel az ábránddal; csak a szívemet fájdítja vele, hogy olyan szépnek, olyan aranyosnak festette.

E szenvedélyes szónoklat közben, melyet Molé megirigyelt, Lekain tanulmányozásra érdemesnek tartott volna, Richelieu az ajkát harapdálta, s azt gondolta magában:

"Rájött volna, hogy a grófné hallgat bennünket? Ügyes fickó, a fene egye meg! Érti a csíziót! Bánjunk csínján vele!"

Richelieu nem tévedett; a grófné hallgatózott, és d'Aiguillon szavai, előbb, mintsem felfogta őket, a szívébe hatoltak; mohón szívta magába a vallomás mézét, élvezte a férfi finom tapintatát, aki még meghitt bizalmasának sem árulta el régi kapcsolatuk titkát, nehogy árnyékot vessen a talán még ma is imádott képmásra.

- Tehát elutasítsz? - kérdezte Richelieu.

- Hát, igen, bácsikám; sajnos, a dolog lehetetlen, úgy látom.

- Próbáld meg legalább, te szerencsétlen!

- De hogyan?

- Most már te is hozzánk tartozol... naponta láthatod a grófnét: nyerd meg a tetszését, az ördög vigyen el!

- Érdekből?... Nem, arról szó sem lehet! Ha, szerencsétlenségemre, megtetszenék neki, kifutnék a világból ezzel a szörnyű gondolattal, úgy szégyellném magam önmagam előtt.

Richelieu megint az állát dörzsölgette.

"A dolgot nyélbe ütöttük - gondolta -, vagy ha nem, hát d'Aiguillon sült bolond."

Hirtelen zaj támadt az udvaron, és néhányan ezt kiáltották:

- A király!

- A teremtésit! - ijedt meg Richelieu -, meg ne lásson itt a király; már itt se vagyok.

- Hát én? - kérdezte a herceg.

- Az más, téged csak hadd lásson. Maradj csak... maradj... de az Isten áldjon meg, nehogy nekem elrontsd a dolgodat!

Így szólván, Richelieu kisurrant a hátsó lépcsőn, s így búcsúzott a hercegtől:

- Holnap látjuk egymást!

Amikor d'Aiguillon herceg egyedül maradt, bizony főtt a feje; addig pontosan tudta, hogy mit mond a nagybátyja, pontosan tudta, hogy Dubarryné kihallgatja, s végül, pontosan tudta, hogy okos ember ilyen helyzetben a szerelmest alakítja, és egyedül viszi a játszmát, amelyben a vén herceg szövetségesül ajánlkozik.

A király érkezése szerencsére félbeszakította a további magyarázkodást, amelynek okvetlenül idomulnia kellett volna d'Aiguillon úr szigorúan tartózkodó viselkedéséhez.

A marsallt nem lehetett sokáig az orránál fogva vezetni, de azt kiváltképpen nem lehetett elvárni tőle, hogy fennen ragyogtassa mások erényét a magáé rovására.

D'Aiguillon, hogy egyedül maradt, ráért gondolkozni.

Csakugyan a király érkezett meg. Apródjai már ki is nyitották az előcsarnok ajtaját, és Zamore máris odaperdült az uralkodó elé, hogy cukorkát kunyoráljon tőle; ezt a megható bizalmaskodást XV. Lajos, ha rosszkedve volt, egy-egy fricskával vagy fülhúzással jutalmazta, ami a kis afrikainak semmiképpen sem volt ínyére.

A király a kínai szobában telepedett le, és d'Aiguillon most meggyőződhetett róla, hogy Dubarryné egyetlen szót sem mulasztott el a nagybátyjával folytatott beszélgetésükből, ahogyan most ő is tökéletesen hallotta, az első szótól kezdve, a király és a grófné társalgását.

Őfelsége olyan elcsigázottnak látszott, mintha iszonyú terheket cipelt volna; Atlasz sem lehetett kimerültebb, munkája végeztével, miután tizenkét óra hosszat tartotta vállán az égboltot.

XV. Lajos hagyta, hogy a szeretője hálálkodjon, örvendezzen, hízelegjen neki; elmondatta vele, hogy milyen hatása volt Choiseul elbocsátásának, és jót mulatott rajta.

Dubarryné ekkor nekifohászkodott. Itt volt a kedvező pillanat a politizálásra; s most különben is úgy érezte, hogy képes volna kifordítani a világot a sarkából.

- Felséged rombolt - kezdte -, ez jó dolog; felséged pusztított, ez nagyszerű dolog; most azonban megint az építés következik.

- Ó, már azon is túl vagyunk - legyintett a király.

- Megvan már a kormánya?

- Meg hát.

- S csak így összeütötte, ki se fújta magát?

- Vannak kéznél üresfejűek... Ó, maga igazi nő! Hát nem maga mondta a minap, hogy az ember ne küldje el a régi szakácsát, míg újat nem szerez?

- Hadd halljam még egyszer, hogy tényleg megvan a kormánya.

A király felkönyökölt a széles pamlagon, ahol eddig inkább hevert, mintsem ült, a szép grófné vállát használva párnának.

- A nyugtalanságát látva, Jeannette - mondta a király -, még azt hinné az ember, hogy ismeri a kormányomat, és mivel nem tetszik magának, másikat akar javasolni.

- Hát... - mondta a grófné -, ez nem is olyan lehetetlen.

- Mi a csoda!... tényleg van kormánya?

- Kormánya önnek is van! - vágta rá a grófné.

- Na persze, de hát nekem ez a mesterségemhez tartozik, grófné. Hadd halljam, kik a jelöltjei...

- Nem! nem! mondja csak ön a jelöltjeit.

- Szívesen, hadd mutassak példát.

- Nézzük először is a tengerészetet, ahol az a derék Praslin volt.

- Oda más kerül, grófné; egy elragadó ember, aki tengernek még a színét se látta.

- Nahát!

- Ahogy mondom! Óriási felfedezés volt. Megalapozom vele a népszerűségemet, és a legtávolabbi vizeken is én leszek a király, na persze csak képletesen.

- De ki az, felség, hogy hívják?

- Fogadjunk bármibe, hogy nem találja ki.

- Olyan valaki, akivel megalapozza a népszerűségét?... Hát nem, ezt nem találom ki.

- Parlamenti ember, kedvesem... A besanconi parlament első elnöke.

- De Boynes úr?

- Ő bizony... Teringettét, hogy maga mindent tud!... Hát így ismeri ezeket az urakat?

- Kénytelen vagyok vele, hiszen felséged naphosszat a parlamentekkel szórakoztat. De hiszen ez azt se tudja, mi az az evezőlapát!

- Annál jobb. Praslin amúgy is túl jól értette a dolgát, s tömérdek pénzemet vitte el azzal a sok hajóépítéssel.

- Hát a pénzügy, felség?

- Ó, a pénzügy, az más; oda szakembert tettem.

- Bankárt?

- Dehogy... katonát. A bankárok már eleget szipolyoztak.

- Jóságos Isten!, és a hadügy?

- Nyugodjék meg, oda pénzember kerül: Terray; igazi számkukac; ez majd megtalálja a hibát Choiseul számláiban. De hadd áruljam el, hogy a hadügy élére először egy csodálatos embert akartam tenni, egy tisztakezűt, ahogy ezek mondják; csak azért, hogy megnyerjem a filozófusokat.

- No és ki volt az? Csak nem Voltaire?

- Majdnem... Du Muy lovag... Valóságos Cato.

- Jóságos Isten! Ne rémítgessen!

- Már befejezett tény volt... Hívattam, kinevezése már alá is volt írva; megköszönte; ekkor a jó vagy a rossz szellemem sugallatára, döntse el maga, grófné, meghívtam ma estére Luciennes-be, vacsorára és beszélgetésre.

- Szégyen és gyalázat!

- Látja, grófné, pontosan ezt válaszolta du Muy úr is.

- Ezt mondta önnek?

- Csak más szavakkal, grófné; tulajdonképpen azt mondta, hogy a királyt szolgálni leghőbb vágya, de Dubarrynét szolgálnia lehetetlenség.

- Mondhatom, kedves ember a filozófusa!

- Tudja, grófné, ekkor odanyújtottam neki a kezem... de csak azért, hogy visszavegyem a kinevezési okmányát, amelyet a lehető legszelídebb mosollyal darabokra téptem, mire a lovag elkotródott. XIV. Lajos nyilván becsukatta volna ezt az alakot a Bastille-ba, hogy ott rohadjon meg a tömlöc fenekén; én azonban XV. Lajos vagyok, és a nyakamon a parlament, és még ostoroz is, ahelyett, hogy én ostoroznám őt. Hát így állunk.

- Nem baj, felség - vigasztalta a grófné, és csókolgatta királyi kedvesét -, ön mégis tökéletes férfi.

- Nem mindenkinek ez a véleménye, Terrayt átkozzák.

- És kit nem?... Hát a külügy?

- Oda azt a derék Bertint teszem, akit ismer.

- Nem ismerem.

- Hát akkor, akit nem ismer.

- De amint látom, egyetlen valamirevaló miniszter sincs az egészben.

- Lehet. De most mondja a magáéit.

- Nekem csak egy van.

- A többit azért nem mondja, mert fél.

- A marsall.

- Miféle marsall? - kérdezte a király fintorogva.

- Richelieu herceg.

- Az a vénember? Az az anyámasszony katonája?

- Nem rossz! Anyámasszony katonája a mahoni hős!

- Vén gazember...

- Felséged fegyvertársa.

- Züllött fráter, menekülnek előle a nők.

- Csak amióta nem fut utánuk, higgye el!

- Egy szót se többet Richelieu-ről, ki nem állhatom; ez a mahoni hős hurcolt körül az összes párizsi lebujokban...; kiénekeltek bennünket. Nem és nem! Richelieu? Már a neve hallatára is rosszul leszek.

- Hát ennyire gyűlöli őket?

- Kiket?

- A Richelieu-ket.

- Utálom őket.

- Valamennyit?

- Valamennyit. Ott van Fronsac, az a díszvirág, herceg és főrend; tízszer is rászolgált már, hogy kerékbe törjék.

- Lemondok róla; de vannak még Richelieu-k a világon.

- Persze, d'Aiguillon.

- Nos?

Elképzelhető, hogy az unokaöcs a kisszalonban hogy hegyezte a fülét a neve hallatára.

- Azt még jobban kellene gyűlölnöm, mint a többit, mert a nyakamra hozta Franciaország valamennyi szájtépőjét; de hiába, javíthatatlanul lágy szívű vagyok: bátor férfi és nem tudok haragudni rá.

- És okos ember - lelkendezett a grófné.

- Kemény és állhatatos, ha védelmezni kell a királyi kiváltságokat. Igazi főnemes!

- Igen, igen, és százszor is igen! Csináljon belőle valamit.

Ekkor a király ránézett a grófnéra, és összefonta a karját:

- Hogyan tanácsolhat effélét, grófné, most, amikor egész Franciaország azt követeli, hogy száműzzem és fosszam meg címétől a herceget?

Dubarryné is összefonta a karját.

- Az előbb azt mondta Richelieu-re, hogy anyámasszony katonája - jegyezte meg -; nahát!, önt illeti ez a jelző.

- Ejnye, grófné...

- Most nagyra van vele, hogy elküldte Choiseult.

- Ej, nem ment az olyan könnyen.

- Megtette, jól tette; most meg visszariad a következményektől.

- Én?

- Persze. Mit ért vele, hogy elbocsátotta a herceget?

- Fenéken rúgtam a parlamentet.

- Miért nem mindjárt kétszer? Az ördög vigye el! Emelje fel mind a két lábát, mármint egymás után. A parlament tartani akarja Choiseult; ön küldje el. A parlament el akarja küldeni d'Aiguillont; ön tartsa meg.

- Nem is küldöm én el.

- Tartsa meg, javított és lényegesen bővített kiadásban.

- Minisztériumot akar ennek a ripőknek?

- Jutalmat akarok annak, aki rangja és vagyona kockáztatásával védelmezte önt.

- Mondja inkább, hogy az élete kockáztatásával, mert egy szép napon úgyis agyonverik a maga hercegét, Maupeou barátjával együtt.

- Milyen boldogok lennének a védelmezői, ha most hallanák.

- Visszakapom én ezt tőlük, grófné.

- Ne mondjon ilyet, a tények beszélnek.

- De miért e rajongás d'Aiguillonért?

- Rajongás! nem is ismerem; csak ma láttam s beszéltem vele először.

- Az már más; tehát meggyőződés; én tisztelek minden meggyőződést, mivel magamnak sosem volt.

- Akkor hát adjon valamit Richelieu-nek d'Aiguillon kedvéért, ha már d'Aiguillonnak semmit sem hajlandó adni.

- Richelieu-nek? semmit, semmit, semmit, soha semmit!

- Akkor meg d'Aiguillonnak, minthogy Richelieu-nek nem ad.

- Hogyan? Tárcát adjak neki? Pillanatnyilag ez lehetetlen.

- Megértem... de talán később... Gondolja meg, befolyásos, tevékeny ember... Terray, d'Aiguillon és Maupeou, három Cerberus; arra is gondoljon, hogy az ön játékkormánya nem lesz hosszú életű.

- Téved, grófné, elél az három hónapig is.

- Három hónap múlva szaván fogom.

- Ej, ej, grófné.

- Majd meglátja; de most térjünk vissza a jelenre.

- De ha nincs semmim.

- Ott a könnyűlovasság; d'Aiguillon úrnak van tiszti rangja; mint mondják, kardforgató ember; adja neki a könnyűlovasságot.

- Nem bánom, megkapja.

- Köszönöm! - kiáltotta a grófné ujjongva -; köszönöm!

D'Aiguillon úr hallhatta, hogy egészen plebejusi csók csattan őfelsége XV. Lajos arcán.

- Most pedig - mondta a király -, adjon vacsorát, grófné.

- Nem lehet - mondta Dubarryné -, nincs itt semmim; halálra fárasztott a politikával... Az embereim szónokolnak, lelkesednek, csak éppen főzni nem főznek.

- Akkor jöjjön Marlyba; elviszem.

- Lehetetlen; úgy érzem, négyfelé hasad a fejem.

- Fejgörcs?

- A legkomiszabb fajta.

- Akkor pedig feküdjék le, grófné.

- Azt is teszem, felség.

- Hát akkor, Isten önnel.

- Vagyis, viszontlátásra.

- Most úgy járok valahogy, mint de Choiseul úr: elküldenek.

- Csak egyúttal kikísérik, ünneplik, dédelgetik - mondta az a bolondos asszony, és szelíden kifelé tuszkolta, majd kívül rakta az ajtón a királyt, aki nagyokat nevetett, s minden lépcsőfokról visszafordult.

A grófné gyertyával világított neki a lépcső tetejéről.

- Figyeljen csak ide, grófné - szólt fel a király, s visszalépett egy lépcsőfokot.

- Tessék, felség.

- Nehogy az a szegény marsall belehaljon.

- Mibe?

- Az idült tárcahiányába.

- Jaj de gonosz nyelvű! - korholta a grófné, s búcsúzóul vele együtt jót nevetett.

Őfelsége pedig elégedetten távozott, hogy mérgezett nyilát kilőhette a hercegre, akit valóban szívből utált.

Dubarryné visszatért a szobájába: d'Aiguillon ott térdelt az ajtó előtt, összekulcsolt kézzel és felgyúlt tekintettel nézte.

Az asszony elpirult.

- Kudarcot vallottam - mondta -; az a szegény marsall...

- Ó, tudok mindent - mondta a herceg -, hallani lehetett... Köszönöm, asszonyom, köszönöm!

- Azt hiszem, ennyivel tartoztam önnek - felelte a grófné édes mosollyal -; de álljon fel, herceg, mert különben még azt találom hinni, hogy az emlékezőképessége is olyan félelmetes, mint az esze.

- Meglehet, asszonyom; de megmondta önnek a nagybátyám, hogy én csak az ön szenvedélyes híve vagyok.

- Valamint a királyé; holnap majd tiszteletét teszi őfelségénél is; de álljon már fel, kérem.

És odanyújtotta neki a kezét; a férfi hódolattal megcsókolta.

A grófné láthatólag nagyon elérzékenyült, mivel egy szót sem szólt.

D'Aiguillon úr is néma maradt, zavarban volt ő is, akárcsak az asszony. Végül, Dubarryné felemelte a fejét, és így szólt:

- Szegény marsall, tudatni kell majd vele a kudarcát.

D'Aiguillon úr úgy érezte a szavaiból, hogy végleg elbocsátják, és meghajolt.

- Asszonyom - mondta -, most indulok hozzá.

- Ó, herceg úr, a rossz hírrel sose siessen az ember, jobb, ha most nem megy a marsallhoz, hanem velem vacsorázik.

A herceg érezte, mint gyújtja lángra s dobogtatja meg szívét a szerelem és ifjúság heve.

- Nem is nő maga - mondta a férfi -, hanem...

- Angyal, ugye? - súgta a grófné a fülébe, s olyan közel hajolt hozzá, hogy forró szájával megérintette; azután odahúzta az asztalhoz.

Aznap este d'Aiguillon úr kétszeresen is boldognak mondhatta magát, mivel elvette nagybátyja miniszterségét, és megkapta azt is, ami a királyé.

Richelieu úrnak, mint az összes udvari embereknek, volt palotája Versailles-ban, Párizsban, volt háza Marlyban, Luciennes-ben; röviden szólva, mindenütt volt lakása, ahol a király lakott vagy megszállt.

XIV. Lajos, szálláshelyeit szaporítván, valamennyi udvarképes nemesembertől megkövetelte, hogy nagyon gazdagok legyenek, hogy megfelelő mértékben követhessék a királyi udvartartás szokásait és szeszélyeinek szárnyalását.

Richelieu úr Choiseul és Praslin urak elbocsátásának idején versailles-i palotájában tartózkodott; ide vitette magát előző este Luciennes-ből, miután unokaöccsét bemutatta Dubarrynénak.

Richelieu-t látták a marlyi erdőben a grófnéval, látták Versailles-ban a miniszter kegyvesztése után, tudtak hosszúra nyúló, titkos kihallgatásáról Luciennes-ben: mindez, Jean Dubarry elejtett megjegyzéseivel fűszerezve, azt eredményezte, hogy az egész udvar kötelességének hitte Richelieu úrnál tisztelegni.

Most a vén marsall is beszívhatta a dicséretek, hízelgések és ajnározások tömjénjét, amelyet az érdekeltek válogatás nélkül égetnek az ügyeletes bálvány előtt.

Richelieu úr azonban nem is sejtette, hogy mi vár rá, amikor az említett nap reggelén azzal a szilárd elhatározással kelt fel, hogy orrlyukait elzárja a tömjénillat elől, amiként Ulüsszesz is viaszt öntött a fülébe a szirének éneke ellen.

Ő csak másnapra várta az eredményt; mivel úgy volt, hogy az új kormány névsorát csak azon a napon ismerteti és hozza nyilvánosságra maga a király.

Éppen ezért nagyon meglepődött a marsall, amikor felébredve, vagyis inkább az éktelen kocsidübörgéstől felriadva, a szobainasától megtudta, hogy palotájának udvarai, előszobái és fogadótermei zsúfolva vannak.

- Ejnye!, ejnye! - mondta -, kezdek divatba jönni, úgy látszik.

- Nagyon korán van még, marsall úr - mondta az inasa, látva, hogy a herceg milyen sietve kapja le a hálósipkáját.

- Nekem ezentúl sosincs korán - förmedt rá a herceg -, ezt jegyezze meg magának.

- Igenis, méltóságos uram.

- Mit mondtak a látogatóknak?

- Hogy nagyméltóságod nem kelt még fel.

- Csak ennyit?

- Csak ennyit.

- Ostobaság; azt kellett volna mondani, hogy későn feküdtem, vagy még inkább, hogy... Hol van Rafté?

- Rafté úr alszik - mondta a szobainas.

- Miért alszik? Ébresszék fel a szerencsétlent!

- Ejnye, ejnye! - mondta egy erőteljes, mosolygós képű öregember a küszöbről -, hiszen itt van Rafté; mit akarnak tőle?

A herceg mérge egy szempillantás alatt elpárolgott.

- Én is mondtam, hogy te nem alhatsz.

- És ha aludtam volna, abban mi volna csodálatos? Alig hajnalodik.

- De látod, kedves Rafté, hogy én sem alszom.

- Az más, ön miniszter, ön... Hogy is aludhatna?

- Na, nézzenek oda, még te korholsz engem - mondta a marsall, a tükörben fintorogva -, talán nem tetszik valami?

- Mármint nekem? Ugyan mi tessék ezen? Ön agyonfárasztja magát, ágynak dől, s kormányozhatom én az államot, az pedig nem mulatság, méltóságos uram!

- Megvénültél, Rafté!

- Négy évvel vagyok fiatalabb nagyméltóságodnál. Igen, csakugyan megvénültem.

A marsall türelmetlenül toppantott.

- Az előszobán át jöttél?

- Igen.

- Ki van ott?

- Mindenki.

- Mit beszélnek?

- Mondogatják, hogy mit kérnek majd öntől.

- Ez természetes. De beszélnek-e a kinevezésemről?

- Nem bánnám, ha ezt nem kellene elmondanom.

- Nafene!... máris kritizálnak?

- S ráadásul éppen azok, akik rászorulnak önre. Mit várjunk a többiektől, akikre ön szorul rá, méltóságos uram?

- Hát, tudod, Rafté - mondta Richelieu erőltetett nevetéssel -, aki azt állítaná, hogy hízelkedel...

- Mondja csak, méltóságos uram - vágott közbe Rafté -, mi a fenének vette a nyakába ezt az igát, amit miniszterségnek hívnak? Ennyire megunta a nyugalmat és az életet?

- Barátocskám, mindenbe belekóstoltam már, csak még ebbe nem.

- Ne mondjon már ilyet! Nem kóstolta még az arzént se; miért nem tesz abból is a csokoládéjába, csak úgy kíváncsiságból?

- Rafté, te örökké csak lustálkodnál; érzed, hogy sok lesz a dolgod a titkárkodással, s most kibújnál alóla... különben mondtad is.

A marsall nagy gonddal öltözködött.

- Katonás külsőm legyen - rendelkezett -, add ide a rendjeleimet is.

- Csak nem háborúba megyünk? - kérdezte Rafté.

- De azt hiszem, pont oda megyünk.

- Hogyhogy? - folytatta Rafté. - Hiszen még a király által aláírt kinevezést sem láttam, ez így szabálytalan.

- Majd megjön az, egész biztos.

- Eszerint ma egész biztosra megyünk.

- Ahogy öregszel, Rafté, egyre zsémbesebb leszel; szőrszálhasogató vagy; és a szavakon nyargalsz; ha ezt tudom, nem bízom rád az akadémiai székfoglalóm megírását: azóta vagy ilyen szőrszálhasogató.

- Nézze csak, méltóságos uram, ha már kormányozunk, tartsuk tiszteletben a szabályokat... Azért mégiscsak furcsa.

- Mi a furcsa?

- De la Vaudraye gróffal beszéltem az előbb az utcán, s azt mondta, hogy a kormány ügye még nem dőlt el.

Richelieu elmosolyodott.

- De la Vaudraye igazat mondott - jegyezte meg. - De te már kint is jártál?

- Mi mást tehettem volna, a fene egye meg! Felvert ez az istentelen kocsizörgés, felöltöztem, felaggattam én is a hadi kitüntetéseimet, és jártam egyet a városban.

- Ohó! Rafté úr az én rovásomra szórakozik?

- Ó, méltóságos uram, Isten őrizzen... csakhogy...

- Csakhogy... mi van?

- Séta közben találkoztam még valakivel.

- Kivel?

- Terray abbé titkárjával.

- Na és?

- Na és, megtudtam tőle, hogy a gazdája kapta a hadügyet.

- Ejnye, ejnye! - mondta Richelieu, örökös mosolyával.

- Mit következtet ebből, méltóságos uram?

- Hogy ha Terray kapja a hadügyet, akkor nem én kapom; de ha nem ő kapja, talán mégis az enyém lesz.

Rafté ezzel megnyugtatta lelkiismeretét; merész, fáradhatatlan, becsvágyó ember volt ez a Rafté, ugyanolyan okos, mint a gazdája, csak nem annyira sebezhető, tudta Richelieu-ről, hogy polgári család sarja, és függő helyzetben van: két repedés a páncélzaton, ami negyven esztendő alatt minden fortélyosságát, minden erejét, minden leleményességét igénybe vette. Rafté, látva, hogy milyen nyugodt a gazdája, úgy vélte, neki sincs mitől tartania.

- Igyekezzék már, méltóságos uram - nógatta -, ne várasson magára annyit, még rossz jelnek vehetik.

- Kész vagyok már; de mondd meg végre, kik vannak kint?

- Itt a névsor.

- Terjedelmes névsort nyújtott át a gazdájának, aki elégedetten olvasta a legelőkelőbb nemesek, tisztviselők és pénzemberek nevét.

- A végén még népszerű leszek, mi, Rafté?

- A csodák korát éljük - válaszolta az.

- Nézd csak, Taverney!... - jegyezte meg a marsall, tovább olvasva. - Hát ez mit keres itt?

- Sejtelmem sincs, marsall úr. De menjen, lépjen már be.

És a titkár szinte erőszakkal tuszkolta be urát a nagy fogadóterembe.

Richelieu meg lehetett elégedve a fogadtatással, egy vérbeli herceg sem kívánhatott volna különbet.

De ennek a kornak és ennek a társadalomnak mégoly árnyalt, ügyes és körmönfont udvariaskodásai sem tehettek semmit a sors ellen, amely súlyos csalódást tartogatott Richelieu számára.

Az illemtudás és az etikett tisztelete mindenkit visszatartott tőle, hogy Richelieu előtt miniszterséget emlegessenek; néhányan, a legmerészebbek, megkockáztattak egy "gratulálok"-ot, de tudták, hogy csak úgy mellékesen szabad odavetni ezt a szót, mivel Richelieu amúgy sem válaszol rá.

Ezt a hajnali látogatást csak afféle jószándék-nyilvánításnak szánta mindenki, mint amikor minden jót kívánnak valakinek.

Ebben a században nem volt ritkaság, hogy a tömeg pontosan érzékelje a szinte megfoghatatlan árnyalatokat is.

Akadt néhány udvari ember, aki beszélgetés közben megkockáztatott egy-egy kívánságot, óhajt vagy reményt.

Az egyik annak örült volna - mint mondta -, ha a kormány közelebb áll Versailles-hoz. Szívesen beszél erről, úgymond, egy olyan befolyásos emberrel, amilyen Richelieu úr.

Egy másik azzal hozakodott elő, hogy de Choiseul úr már harmadízben feledkezett meg róla a lovagrendbe való felvételek alkalmából; bizonyos benne, hogy Richelieu úr jóindulatúan emlékezni fog rá, és felfrissíti a király emlékezetét is, most, hogy már mi sem állja útját őfelsége jóakaratának.

Száz hasonló, igen nagy művészettel leplezett, többé vagy kevésbé sóvár kívánság hangzott az elbűvölt marsall fülébe.

Lassan oszladozott a tömeg; nem akarják elvonni a marsall urat, úgymond, fontos teendőitől.

Csak egy ember maradt a teremben.

Ő nem ment oda az előbb a többiekkel, nem kért semmit, még csak nem is mutatkozott.

Hogy a sorok megritkultak, ez az ember is odalépett a herceghez, széles mosollyal.

- Nini, Taverney úr - mondta a marsall -; örvendek, örvendek!

- Megvártalak, hercegem, hogy gratuláljak neked, őszintén és szívből gratuláljak.

- Igazán? S aztán mihez? - kérdezte Richelieu, akit látogatóinak tapintatos viselkedése óvatosságra, sőt titkolózásra késztetett.

- Új méltóságodhoz, hercegem.

- Pszt!-, pszt! - intette a marsall -, ne beszéljünk erről... Nincs az még meg, az csak afféle mendemonda.

- Pedig, kedves marsallom, sokan vélekednek úgy, mint én, hiszen zsúfolva voltak a termeid.

- Igazán nem tudom, miért.

- Én azonban tudom.

- Ugyan mit? Ugyan mit?

- Elmondom egy szóval.

- Halljuk!

- Tegnap, Trianonban, tisztelegtem a királynál. Őfelsége a gyerekeimről kérdezgetett, s végül így szólt: "Ismeri Richelieu-t, ugye? Gratuláljon neki."

- Ezt mondta őfelsége? - kérdezte Richelieu olyan elbizakodottan, mintha ezek a szavak jelentették volna azt a hivatalos okmányt, amelynek késlekedését Rafté olyan gyanúsnak vagy legalábbis sajnálatosnak találta.

- Ebből aztán megsejtettem az igazságot - folytatta Taverney -; ami nem is volt nehéz, mivel láttam a nagy sürgés-forgást Versailles-ban, és magam is siettem, hogy a királyra hallgatva, meggratuláljalak, és hallgatva személyes érzéseimre, figyelmedbe ajánljam régi barátságunkat.

A herceg valósággal megmámorosodott: gyakran a legnagyobb szellemek sem tudnak úrrá lenni gyengeségükön. Taverneyben csak amolyan alantas kérvényezőt látott, kedvezményekért kunyeráló megkésett kisembert, akit nemhogy támogatni, de még fejben tartani sem érdemes, legföljebb mérgelődni lehet rá, hogy húsz év múlva előbújik a múlt homályából mások szerencséjének napfényében sütkérezni.

- Látom már - mondta a marsall elég ridegen -, kérelemről van szó.

- Te mondtad ki, herceg.

- Eh! - mondta Richelieu, leülve vagy inkább leroskadva egy pamlagra.

- Említettem már neked, hogy van két gyermekem - folytatta Taverney simulékonyan és köntörfalazva, mert észrevette hatalmas barátjának elhidegülését, s ez csak még ügyesebb közeledésre sarkallta. - A lányomért rajongok, maga a megtestesült erény és szépség. Ő jó helyt van a trónörökösnénél, aki nagyon megbecsüli. Nem is a szép Andrée-ról akarok veled beszélni, hercegem; őt útnak indítottam, a sorsa jó kezekben van. Láttad már a lányomat? Nem mutattam már be valahol neked? Nem hallottál róla?

- Hm!... nem tudom - vetette oda közönyösen Richelieu -; lehet.

- Mindegy - folytatta Taverney -, a lányom jó helyt van. Nekem meg, tudod, nincsen szükségem semmire, kaptam a királytól járadékot, abból megélek. Jól jönne majd, bevallom neked, valami kis mellékes, hogy újjáépítsem Maison-Rouge-t, ahol majd meghúzódhatom a végén; a te befolyásoddal, a lányoméval...

"Aha! - neszelt fel Richelieu, aki mindeddig oda se figyelt, mivel saját dicsőségén merengett, s csak akkor kapta fel a fejét, amikor annak a lánynak a befolyását emlegették. - Aha! szóval a lányod - gondolta -, ...az a szép kis fruska, aki árnyékot vet arra a kedves grófnéra; az a kis skorpió, aki megbújik a trónörökösné szárnya alatt, várva, hogy megmarhasson valakit Luciennes-ben... Jó, jó, ne legyünk hűtlen barátok, hadd lássa az a drága grófné, aki minisztert csinált belőlem, hogy én is tudom, mire kötelez a hála."

Majd fennhangon:

- Folytassa! - mondta leereszkedőn Taverney bárónak.

- Ó, mindjárt befejezem - felelte a báró, eltökélve, hogy titokban jót nevet majd a felfuvalkodott marsallon, ha kicsikarta tőle, amit akar -; most már csak Philippe-emmel vagyok gondban, aki fényes nevet örökölt, de sosem fogja tudni fennen ragyogtatni, ha nem segít neki valaki. Philippe bátor és megfontolt fiú, talán egy kissé nagyon is megfontolt; de ez szűkös helyzetéből fakad: tudod, a ló is, ha nagyon rövidre fogod a szárat, leszegi a fejét.

"Mi közöm nekem mindehhez?" - gondolta a marsall, és nem csinált titkot belőle, hogy unja már, és türelmetlen.

- Kellene valaki - folytatta Taverney kérlelhetetlenül -, egy olyan magas állású személy, amilyen te vagy, aki szerezne Philippe-nek egy századot... A trónörökösné, amikor megérkezett Strasbourg-ba, kineveztette kapitánynak; most már csak százezer frankja hiányzik, hogy egy századot szerezzen valamelyik kiváltságos lovasezredben... Segítsd hozzá, hatalmas barátom.

- Ugye a maga gyereke az a fiatalember - kérdezte Richelieu -, aki valamiféle szolgálatot tett a trónörökösnének?

- Nagy szolgálatot! - kiáltotta Taverney. - Ő biztosította őfensége számára az utolsó váltás lovat, amelyet az a Dubarry erővel el akart rabolni.

"Ő az, a teremtésit neki! - szitkozódott magában Richelieu. - ...a grófné egyik legádázabb ellensége... Elment az esze ennek a Taverneynek? A teljes kizáró okot tekinti jogcímnek az előléptetésre..."

- Nem válaszol, hercegem? - kérdezte Taverney, akit ingerelt egy kissé a marsall konok hallgatása.

- Lehetetlent kíván, kedves Taverney úr - felelte a marsall, és felállt, jelezve, hogy vége a kihallgatásnak.

- Lehetetlent? Még hogy ez a semmiség lehetetlen! Ezt kell hallanom egy régi barátomtól?

- Mit gondol?... Ha barátok vagyunk, amint maga mondja, az még nem ok rá, hogy... az egyik jogtalanságot, a másik visszaélést követeljen a barátság örvén! Maga húsz évig felém sem nézett, míg nem voltam semmi; most miniszter vagyok, most megtalált.

- Ne legyen igazságtalan, Richelieu úr.

- Nem, barátocskám, nem hagyom előszobázni; én igazi barátja vagyok, ennélfogva...

- Nyilván van valami oka rá, hogy elutasít, ugye?

- Nekem - hördült fel Richelieu, s nagyon megijedt, hogy Taverney gyanút foghat -, mi okom volna nekem?...

- Tudja, vannak ellenségeim...

A herceg éppenséggel elmondhatta volna, hogy mit gondol; csakhogy akkor azt is el kellett volna árulnia a bárónak, hogy hálából támogatja Dubarrynét, be kellett volna vallania, hogy a kegyencnő tette miniszterré, ezt pedig a marsall a világ minden kincséért sem vallotta volna be; ezért sietve így válaszolt a bárónak:

- Nem ellensége önnek senki, kedves barátom; rám azonban annál többen fenekednek; ha a jogcímek vizsgálata nélkül mindjárt efféle kedvezményeket osztogatnék, nyomban rám fognák, hogy én is a Choiseul útját járom. Én azt akarom, kedves barátom, hogy működésemet megemlegessék a közigazgatásban. Húsz esztendeje melengetek magamban reformokat, fejlesztési terveket; most végre kibontakoznak! Franciaországot aláássa a kivételezés, én az érdemet akarom támogatni; filozófusaink írásai világító szövétnekek, szemem nemhiába látta meg fényüket; egyszer s mindenkorra szétoszlik az elmúlt idők homálya, s végre felvirrad az állam jólétének napja.... Fiának jogcímeit is úgy fogom megvizsgálni, mint ahogy bármelyik állampolgár ügyét vizsgálnám; tartozom meggyőződésemnek ezzel az áldozattal, fájó áldozat, kétségtelenül az, ámde csak egyetlen embernek fáj, s talán javára szolgál háromszázezernek... Ha Philippe de Taverney urat, az ön fiát, érdemesnek találom a kedvezményre, akkor meg fogja kapni, de nem azért, mert atyja a barátom, s nem is a nevéért, hanem mert ő érdemelte meg: most hallotta kormányzási tervemet.

- Jobban mondva, a filozófiaóráját - vágta rá a báró, aki mérgében a körmét harapdálta, és egyre dühösebb lett, mivel nyomasztotta ez a beszélgetés, melynek során annyi megalkuvásra és apró árulásra kényszerült.

- Jól van, uram, legyen filozófia; jó szó.

- Amely felment a jótettek alól, ugye, marsall úr?

- Ön ügyetlen udvaronc - mondta Richelieu fagyos mosollyal.

- Magamfajta ember csak a királynak udvaronca!

- A magafajta emberből ezer is hajbókol naponta Rafté úrnak, a titkáromnak az előszobájában; előbújnak falusi vackaikból, ahol csak azt tanulták meg, hogyan kell gorombáskodni állítólagos barátaikkal, s közben egyetértésről prédikálnak.

- Ó, tudom én, hogy egy Maison-Rouge, aki a keresztes hadjáratok idején kapta a nemességét, nem tud olyan ügyesen hajlongani, mint Vignerot, a falusi kintornás.

A marsallnak több esze volt, mint Taverneynek.

Kidobathatta volna a bárót. De csak megvonta a vállát és így felelt:

- Lemaradt egy kicsit, keresztes vitéz: maga még a parlamentek 1720-as piszkolódó emlékiratánál tart, s nem olvasta a hercegek és országnagyok válaszát. Menjen be a könyvtárszobámba, az én kedves titkárom majd odaadja magának.

Amikor ezzel a finom visszavágással leterítette ellenfelét, kicsapódott az ajtó, berontott egy férfi, s így kiáltott:

- Hol az a kedves herceg?

Ez a kipirult arcú, örömtől csillogó szemű férfi, aki boldogan kitárta a karját, Jean Dubarry volt, saját személyében.

A jövevényt megpillantva, Taverney hátrahőkölt, meglepetten és dühösen.

Jean meglátta a mozdulatot, felismerte a fejet, és hátat fordított.

- Azt hiszem, már értem - mondta nyugodtan a báró -, és megyek is. A miniszter úr méltó társaságban lesz.

És roppant méltóságosan távozott.