Jean, ettől az arcátlan kivonulástól dühbe gurulva, utánaindult a bárónak, aztán vállat vont, és visszament a marsallhoz.

- Ezt az alakot fogadja itt?

- Ej, dehogyis, barátom; épp ellenkezőleg, most dobtam ki.

- Tudja, ki ez az úriember?

- Sajnos, igen.

- De biztos, hogy jól tudja?

- Ez egy Taverney.

- Ez az úr a király ágyába akarja dugni a lányát...

- Csak nem?

- Ez az úr ki akar túrni bennünket, és ezért minden követ megmozgat... Csakhogy itt van Jean, és Jean szeme mindent lát.

- Komolyan azt hiszi, hogy...?

- Nem is gondolná, ugye? A trónörökösék pártja, kedvesem... ráadásul az a kis gyilkos...

- Hűha!

- Van egy suhancuk, mint a veszett eb, belemar az ember lábikrájába, felbérelt párbajhős, vállon szúrja Jeant... azt a szegény Jeant.

- Önt? Hát pont önre acsarkodik, kedves vicomte-om? - adta a meglepettet Richelieu.

- Persze! Vele kaptam össze abban a lóváltási ügyben, tudja!

- Ó, látja, mit tesz a rokonszenv! Sejtelmem sem volt minderről, és mégis elutasítottam minden kérésével; de ha ezt tudom, akkor nem kiküldöm, hanem kizavarom innét... Nyugodjék meg, vicomte, most már a markomban van ez a híres kötekedő, s majd én megtáncoltatom.

- Igen, vegye csak el a kedvét az útonállástól... De lám, még nem is gratuláltam önnek.

- Hát igen, vicomte, úgy látszik, a dolog végleges és befejezett.

- Ó, hogyne, elintézett ügy... Megölelhetem?

- Keblemre!

- Tudja, nem ment könnyen; de a fáradság nem számít, ha siker koronázza. Örül, ugye?

- Őszintén beszélhetek? Örülök, mert azt hiszem, segíthetek.

- Nem kétséges; de ez nagy pofon nekik, üvölteni fognak.

- Miért, nem vagyok elég népszerű?

- Mármint ön?... Hát az attól függ; de őt utálják.

- Őt?... - lepődött meg Richelieu. - Hogyhogy őt?

- Érthető is - vágott közbe Jean. - A parlamentek fel fognak lázadni, megismétlődött XIV. Lajos ostorsuhintása; verik őket, herceg, verik őket!

- Azt nem értem...

- Pedig érthető, hiszen a parlamentek annyira gyűlölik, mint az üldözés értelmi szerzőjét.

- Ó, szóval azt hiszi, hogy...

- Biztosan tudom, és tudja az egész ország. De mindegy, herceg, akkor is remekül csinálta, hogy elhívatta, azon frissiben.

- Kit?... de hát kiről beszél, vicomte? Tűkön ülök, egy árva szót sem értek az egészből.

- D'Aiguillon úrról beszélek, az unokaöccséről.

- Jó, jó. Hát aztán?

- És azt mondom, jól tette, hogy ide hívatta.

- Vagy úgy! Nagyon jó! Nagyon jó!... Segít majd nekem, azt akarja mondani?

- Segít ő mindannyiunknak... Tudja, hogy milyen jóban van Jeannette-tel?

- Csakugyan?

- Meghiszem azt! Már találkoztak, és kitűnően megértik egymást, lefogadom.

- Ezt miből gondolja?

- Egyszerű a dolog. Jeannette valóságos hétalvó.

- Úgy?

- Kilenc, tíz, tizenegy óra előtt ki sem mozdul az ágyból.

- Jó, na és?...

- Na és, ma reggel legföljebb hat óra lehetett, amikor d'Aiguillon hintója kigördült Luciennes-ből.

- Hat óra? - kérdezte mosolyogva Richelieu.

- Igen.

- Reggel? Ma reggel?

- Reggel, ma reggel. Gondolja el, milyen szerelmes lehet Jeanne az unokaöccsébe, hogy ilyen korán adott kihallgatást neki.

- Igen, igen - dörzsölgette a kezét Richelieu -, hat órakor. Bravó, d'Aiguillon!

- A kihallgatás nyilván már ötkor elkezdődött... Hajnalban! Hát nem csodás?

- Csodás!... - mondta utána a marsall. - Igazán csodás, kedves Jean barátom!

- Úgy lesznek most hármasban, mint Oresztész, Piladész és még egy Piladész.

Ebben a percben, amikor a marsall a legvidámabban dörzsölgette a kezét, d'Aiguillon lépett be a szalonba.

Az unokaöcs olyan részvevő tekintettel köszöntötte a nagybácsit, hogy Richelieu, ha nem is tudta meg belőle a teljes igazságot, de jórészt kitalálta.

Elhalványodott, mint aki halálos sebet kapott; tüstént az ötlött az eszébe, hogy az udvarnál nincsen se barát, se rokon, és mindenki csak a maga hasznát nézi.

"Nagy szamár voltam! - gondolta magában." - Nos, d'Aiguillon? - szólalt meg, és elfojtott egy mély sóhajtást.

- Nos, marsall úr?

- Nagy pofon a parlamenteknek - mondta Richelieu, szó szerint idézve Jeant.

D'Aiguillon elpirult.

- Már tudja? - kérdezte.

- A vicomte úr elmondott mindent - felelte Richelieu -, még a ma hajnali látogatását is Luciennes-ben; kinevezése családom diadala.

- Fogadja, marsall úr, legőszintébb sajnálatomat.

- Mi az ördögöt beszél? - kérdezte Jean, keresztbe fonva a karját.

- Értjük mi egymást - szakította félbe Richelieu -, értjük mi egymást.

- Az már más; csak én nem értem önöket... Sajnálat... ahá, persze!... hogy nem mindjárt lesz miniszter... igen, igen... jól van.

- Ó, hát lesz várakozási idő is? - kérdezte a marsall, akinek a szívébe visszatért a remény, a becsvágyók és a szerelmesek örökös kísérője.

- Igen, marsall úr, várakozási idő.

- De addig sem lesz üres a zsebe - bizonykodott Jean -; ez a legjövedelmezőbb parancsnokság Versailles-ban.

- Ejha! parancsnokság? - kérdezte Richelieu, fájdalmasan felszisszenve az újabb szúrásra.

- Dubarry úr talán túloz egy kicsit - mondta d'Aiguillon herceg.

- De hát miféle parancsnokság az?

- A királyi svalizsér század.

Richelieu érezte, hogy minden vér lefut ráncos arcából.

- Ó, igen, persze - mondta leírhatatlan mosollyal -, ez igazán nem sok egy ilyen kedves embernek; de hát, végtére is mit akar, herceg, a világ legszebb nője is csak azt adhatja, amije van, még ha a király szeretője is az illető.

Most d'Aiguillon sápadt el.

Jean a marsall szép Murillóit nézegette.

Richelieu a vállára csapott az unokaöccsének.

- Szerencsére hamarosan előlép, hiszen megígérték... Gratulálok, herceg... szívből gratulálok... Amilyen ügyesen és rugalmasan tárgyal, ugyanolyan szerencsés is... Isten áldja, dolgom van; jósorsában ne feledkezzék meg rólam, miniszter uram.

D'Aiguillon mindössze ennyit válaszolt:

- Ön és én, marsall úr, én és ön, két test, egy lélek.

Búcsút vett nagybátyjától, és kiment, természetes méltósággal, miután túl volt amúgy is nehéz életének egyik legsúlyosabb megpróbáltatásán.

- Az a jó ebben a d'Aiguillonban - mondta sietve Richelieu unokaöccse távozása után Jeannak, aki nemigen tudta, mint vélekedjék unokaöcs és nagybácsi e furcsa párbeszédéről -; az a csodálatos ebben a d'Aiguillonban, hogy olyan őszinte. Okos és tiszta szívű; ismeri az udvart, és olyan tisztességes, mint egy gyereklány.

- És hogy ragaszkodik önhöz.

- Mint egy kezes bárány.

- Tudj'Isten, ez valahogy inkább az ön fia, mint Fronsac úr - mondta Jean.

- Persze, hogyne... persze, hogyne... vicomte.

Szavai közben Richelieu izgatottan keringett a karosszéke körül; sehogy sem lelte a helyét.

- Megálljon csak, grófné - dörmögte -, ezért még megfizet!

- Marsall úr - mondta óvatosan Jean -, mi négyen leszünk az a bizonyos ókori vesszőnyaláb; emlékszik, amelyet nem tudtak eltörni.

- Mi négyen? Hogy érti ezt, kedves Jean úr?

- Húgom a hatalom, d'Aiguillon a tekintély, ön az ész, én az éberség.

- Kitűnő, kitűnő!

- Most kezdjen ki valaki a húgommal! Mindennel és mindenkivel szembeszállok!

- A teremtésit neki! - mordult fel Richelieu, akinek főtt a feje.

- Most jöjjenek a vetélytársak! - fenekedéit Jean, terveitől és diadalától megittasulva.

- Megvan! - kiáltott fel Richelieu, a homlokára csapva.

- Mi az, kedves marsallom, mi lelte?

- Semmi, csak nagyon tetszik nekem ez az ötlete azzal a szövetséggel.

- Ugye, hogy jó?

- És szívvel-lélekkel benne vagyok.

- Bravó!

- Taverney Trianonban lakik a lányánál?

- Nem, ő Párizsban lakik.

- Nagyon szép ám az a lány, vicomte úr.

- Még ha olyan szép is, mint Cleopatra vagy mint... a húgom, akkor sem félek tőle... ha szövetségben vagyunk.

- Szóval, Taverney Párizsban lakik, ugye, a Saint-Honoré utcában?

- Saint-Honoré utcát nem mondtam, mivel a Búbosbanka utcában lakik. Van elképzelése, hogy hogyan lehet megszabadulni ettől a Taverneytől?

- Azt hiszem, igen, vicomte, azt hiszem, van elképzelésem.

- Ön páratlan ember; de most búcsúzom, és megyek, hogy egy kicsit körülnézzek, mi hír a városban.

- Isten áldja, vicomte... Mit is akartam még kérdezni: nem mondta még el, kik vannak az új kormányban.

- Ó, csupa vándormadár: Terray, Bertin, nem is tudom, ki még... Jelentéktelen figurák d'Aiguillonhoz, az igazi miniszterhez képest, akit csak később neveznek ki.

"Vagy talán ki sem nevezik" - gondolta a marsall, és a legnyájasabb mosolyával búcsúzott el Jeantól.

Jean elment. Rafté visszajött. Hallott mindent, s tudta, hányadán áll; gyanúja valóra vált. Egy szót sem szólt urához, nagyon jól ismerte már.

Be sem hívta a szobainast, maga vetkőztette le s kísérte az ágyához a vén marsallt, aki rögtön bebújt, láztól dideregve, miután lenyelte a pirulát, amelyet a titkára adott be neki.

Rafté behúzta a függönyöket, és kiment. Az előszobában inasok sürgölődtek, hallgatóztak. Rafté karon fogta az első komornyikot:

- Jól vigyázz a marsall úrra - mondta neki -; beteg. Ma reggel nagy bosszúság érte; kénytelen volt szembeszállni a királlyal...

- Szembeszállni a királlyal? - rémült meg a komornyik.

- Igen; őfelsége tárcát ajánlott fel a méltóságos úrnak; a marsall megtudta, hogy Dubarryné keze van a dologban, és visszautasította. Ó, nagyszerű ember ez! A párizsiak diadalívet emelhetnének neki! De az izgalom nagyon megviselte; belebetegedett; ápold gondosan!

Rafté előre tudta, hogy e néhány szó futótűzként fog elterjedni; visszament a szobájába.

Egy negyedóra múlva már egész Versailles tudott a marsall nemes tettéről és hazafiúi felbuzdulásáról; s míg ő mélyen aludt, titkára már újsütetű népszerűségét ápolgatta.

Ugyanezen a napon, délután három órakor, Taverney kisasszony kilépett a szobájából, hogy a trónörökösnéhez menjen, aki szeretett olvasni vacsora előtt.

Ő királyi fenségének első felolvasója, egy abbé, nem gyakorolta már hivatalát. Most a magas politikára adta a fejét, miután bizonyos diplomáciai cselszövésekbe bonyolódott, amelyekben elég szépen csillogtatta szélhámosi erényeit.

Taverney kisasszony kellőképpen felkészült, hogy elfoglalja hivatalát. Mint Trianon valamennyi vendégének, neki is sok fejfájást okoztak a rögtönzött berendezkedés gondjai. Még semmije sem volt rendben, a szolgálat akadozott, ingóságait még nem költöztette át, s ideiglenesen egy komorna öltöztette, de Noailles-né, az a feddhetetlen udvarhölgy rendelte melléje, akit a trónörökösné csak Etikett hercegnő néven emlegetett.

Andrée darázsderekú, hosszú, kék selyemruhát viselt. Az elöl nyitott ruhaderékból kilátszott a háromsoros csipkével díszített muszlin alsóruha; a rövid ruhaujjat is több soros hurkolt muszlincsipke díszítette a válltól lefelé, s a lányka mellét parasztmintás, hímzett kendő takarta el szemérmesen. Andrée kisasszony a ruha anyagából készült kék selyemszalaggal kötötte fel dús haját; haja körülfolyta arcát, s hosszú, tömött hullámokban omlott alá nyakára és vállára, az akkoriban divatos tollaknál, bóbitáknál és csipkedíszeknél sokkal hatásosabban emelve ki a lányka büszke és szerény szépségét, s festék nem látta, szeplőtlen, gyöngyfényű arcát.

Andrée már útközben húzta fel páratlanul finom és formás ujjaira a fehér selyemkesztyűt; halványkék selyemtopánkájának magas sarka ott hagyta lenyomatát a kert homokjában.

A kastélyba érkezve megtudta, hogy a trónörökösné kisétált az építésszel és a főkertésszel. Az emeletről azonban lehallatszott az esztergapad kerekének csikorgása: a trónörökös úr biztonsági zárat készített egyik kedvenc ládikájára.

Andrée átvágott a kerten, a trónörökösné nyomában; a virágok, amelyeket éjszakára gondosan letakartak, noha már meleg idő járt, feltartották halvány kelyhüket, hogy feligyák a még náluk is halványabb alkony búcsúzó sugarait. Mivel esteledett már, ebben az évszakban ugyanis hat órakor esteledik, a kertészek már borogatták rá az üvegburákat az ágyások legkényesebb virágaira.

A lugas formára nyírt és bengali rózsafákkal szegélyezett, zöldellő fasor egyik hajlatában, ahonnan egy szép gyepágyra nyílt kilátás, Andrée hirtelen megpillantott egy kertészfiút, aki meglátva őt, abbahagyta az ásást, s olyan választékos és keresett udvariassággal köszöntötte, amilyent nem tapasztalni egyszerű emberektől.

Ahogy jobban odanézett, a munkásban Gilbert-re ismert: a keze a munkában is olyan fehér maradt, hogy Taverney úr biztosan kétségbeesik, ha látja.

Andrée önkéntelenül is elpirult; Gilbert megjelenését, ezen a helyen, a sors különös jóindulatának tulajdonította.

Gilbert még udvariasabban köszöntötte, Andrée visszaköszönt, folytatva útját.

Andrée azonban sokkal becsületesebb és őszintébb teremtés volt, mintsem hogy elfojtsa érzelmeit, vagy válasz nélkül hagyjon egy kérdést, amely foglalkoztatja.

Visszafordult hát, Gilbert pedig, aki sápadtan és komor tekintettel követte, most hirtelen felbátorodva odaugrott hozzá.

- Maga itt van, Gilbert úr? - kérdezte Andrée hűvösen.

- Igen, kisasszony.

- És hogy kerül ide?

- Élni csak kell valahogy, kisasszony, mégpedig becsületes munkából.

- Azt tudja, hogy szerencséje van?

- De mekkora! - kiáltotta Gilbert.

- Tessék?

- Azt mondtam, kisasszony, hogy jól gondolja, nagy szerencsém van.

- Ki hozta ide?

- Jussieu úr, a pártfogóm.

- No de ilyet! - csodálkozott Andrée. - Ismeri de Jussieu urat?

- Első pártfogómnak és mesteremnek, Rousseau úrnak a barátja volt.

- Csak így tovább, Gilbert úr! - mondta Andrée, és menni készült.

- És a kisasszony jobban van már?... - kérdezte Gilbert, s az elcsukló hangon hallatszott, hogy milyen nehezen szakadt fel a mélyből, kifejezve a szív minden rezdülését.

- Jobban? Hogy érti ezt? - kérdezte elutasítón Andrée.

- Hát... a baleset...

- Vagy úgy!... Köszönöm, Gilbert úr, jobban vagyok; semmiség volt.

- De hiszen majdnem odaveszett - mondta Gilbert izgalomtól elfúló hangon -, szörnyű veszedelemben forgott.

Andrée-ban felötlött, hogy ideje volna már félbeszakítani a beszélgetést ezzel a munkással, a királyi park kellős közepén.

- Na, Isten áldja, Gilbert úr - mondta.

- Elfogadna tőlem egy szál rózsát a kisasszony? - kérdezte Gilbert remegve és verítékezve.

- De, uram - hárította el Andrée -, olyasmit kínál, ami nem a magáé.

Gilbert megzavarodott, megbénult, elakadt a szava. Lehorgasztotta a fejét, s míg Andrée valamiféle belső elégtétellel nézte, hogy így megalázhatta, Gilbert kapta magát, a legszebb rózsafáról letört egy virágzó ágat, s olyan úri nemtörődömséggel tépdeste róla a rózsákat, hogy a lány megbabonázva bámulta.

Andrée-nak megsúgta az igazságérzete és a jó szíve, hogy oktalanul bántott meg egy alantas személyt, akinek az udvariasságon kívül nem volt egyéb bűne. Érezte, hogy hibázott, de mivel gőgös természetű volt, szó nélkül továbbment, pedig az ajkán lebegett már a bocsánatkérés vagy a helyreigazítás.

Gilbert sem mondott egy szót sem; ledobta a rózsaágat és fölvette az ásót; de ebben a természetes mozdulatban a büszkeséghez ravaszság is párosult; kétségtelenül azért hajolt le, hogy tovább dolgozzék, de azért is, hogy lássa a távolodó Andrée-t, aki az úthajlatból önkéntelenül is visszanézett. Nő volt.

Gilbert-t örömmel töltötte el ez a gyengeség, arra gondolt, hogy ebben az újabb összecsapásban megint ő győzött.

"Nem olyan erős, mint én - gondolta -, és le fogom győzni. Szertelenül büszke a szépségére, a nevére, a növekvő szerencséjére, velem azért ilyen pökhendi, mert sejti, hogy szeretem; pedig csak annál kívánatosabb a szegény munkás számára, aki remeg, ha rátekint. Jaj, ez a remegés, ez a férfiatlan reszketés! Jaj, ezek a hitványságok, amikre rákényszerít! Drágán megfizet még értük! De ma jó munkát végeztem - tette hozzá -, legyőztem az ellenséget... Lehettem volna gyönge is, hiszen szerelmes vagyok, és mégis én voltam tízszer erősebb."

Még egyszer elmondta ugyanezt, ádáz örömmel, okos homlokából félresimította szép fekete haját, ásóját belevágta a virágágyásba, egy őz könnyedségével szökkent át a ciprus és tiszafa sövényen, s máris ott szökellt az üvegburákkal leborított növények között, hozzá sem érve egyikhez sem, pedig szélsebesen vitte a lába, s aztán megállt annak az átlós vonalnak a végében, amelyet futás közben leírt, hogy átvágja Andrée kerülő útját.

Meg is pillantotta a lányt: magába merülve, szinte megszégyenülten ment, szép szemét lesütötte, nyirkos, tétlen keze finoman súrolta selyemruháját, a sűrű sövény mögött rejtőző fiú hallotta, hogy kétszer is felsóhajt, mintha magában beszélne. A végén olyan közel került a fákhoz, hogy Gilbert, ha előrenyúl, akár meg is simogathatta volna Andrée kezét, amire ösztökélte is a szédítő, esztelen vágyakozás.

De összevonta a szemöldökét, gyűlöletnek is beillő, elszánt akarattal, s görcsbe ránduló kezét a szívére szorította.

"Megint gyáva vagyok!" - gondolta.

Aztán halkan hozzátette:

- Mert olyan gyönyörű!

Gilbert talán még sokáig elmerengett volna, minthogy a sétány hosszú volt, Andrée pedig nagyon lassan, nagyon kimérten lépkedett; csakhogy a sétányt más utak keresztezték, ahonnét bármikor előbukkanhatott egy alkalmatlankodó személy, és a sors olyan kegyetlen volt Gilbert-hez, hogy az első, balra nyíló oldalúton, vagyis a Gilbert rejtekhelyével csaknem szemközti facsoportból csakugyan felbukkant egy alkalmatlankodó személy.

Ez e kellemetlenkedő szabályos és kimért léptekkel közeledett; fejét felszegte, kalapját a jobb hóna alatt tartotta, balja a kardján nyugodott. Cobolyprémmel bélelt mentéje alatt kék bársonydolmányt viselt, peckesen lépkedett, megfeszítve szépen ívelt lábszárát és arisztokratára valló, domború lábfejét.

A nemesúr, ahogy közelebb ért, meglátta Andrée-t, s a lány alakja bizonyára kellemes érzéseket ébresztett benne, mivel egyszerre szaporábban lépkedett, és rézsútosan elébe vágott Andrée-nak, hogy minél előbb keresztezze útját.

Gilbert, megpillantva a közeledőt, halkan felkiáltott, s mint a megriasztott rigó, elmenekült az ecetfák alatt.

Az alkalmatlankodó hadicsele sikerrel járt; nyilván volt már gyakorlata az ilyesmiben, mivel három perc alatt megelőzte Andrée-t, akitől három perccel korábban még elég messzire járt.

Andrée, meghallva a lépteit, egy kissé oldalt húzódott, hogy előreengedje a férfit; amikor az melléje ért, a lány oldalt pillantott.

A nemesúr is ránézett, egészen odafordítva a fejét; sőt meg is állt, hogy jobban lássa, s miután megszemlélte, hozzálépett.

- Ejnye, kisasszony - mondta neki kedvesen -, hova siet olyan nagyon, ha szabad kérdeznem?

A hangja csengésére Andrée fölkapta a fejét, s harminc lépéssel hátrább meglátta a két testőrtisztet, akik kimért léptekkel közeledtek; a hozzá szóló férfi cobolymentéje alatt megpillantotta a Szentlélek Rend nagykeresztjét, és ijedtében elsápadt ettől a váratlan találkozástól és a kedves megszólítástól.

- A király! - hebegte, és földig hajolt.

- Kisasszony... - mondta XV. Lajos, közelebb lépve -, olyan rosszul látok, hogy meg kell kérdeznem a nevét.

- Andrée de Taverney - suttogta a lányka, olyan zavartan s olyan remegve, hogy alig lehetett érteni.

- Persze, persze - mondta a király -, szerencsésen megérkezett Trianonba, kisasszony.

- A trónörökösné őfenségéhez indultam, aki vár rám - mondta Andrée, mind ijedtebben.

- Elkísérem, kisasszony - folytatta XV. Lajos -; ugyanis, mint afféle vidéki szomszéd, éppen a lányomhoz megyek látogatóba; szabad a karját? Úgyis egy felé megyünk.

Andrée úgy érezte, hogy köd ereszkedik a szemére, s a vérével elkeveredve gomolygó felhőként lepi el a szívét. Mekkora megtiszteltetés egy szegény leánynak: a király, mindannyiuk felséges ura nyújtja neki a karját! Szinte álomnak tetszett ez a nem remélt, elképzelhetetlen dicsőség, ez a kitüntetés, amelyért méltán irigyelhette volna az egész udvar.

Olyan mély meghajlással, olyan áhítatos borzongással köszöntötte a királyt, hogy őfelségét újabb üdvözlésre késztette vele. XV. Lajos főként a ceremónia és az etikett kérdéseiben hódolt a Napkirály emlékének. Egyébként, az udvari etikett hagyományai régebbi keletűek, IV. Henriktől származnak.

Odanyújtotta hát a karját Andrée-nak, aki a király kesztyűjéhez érintette forró ujja hegyét, s így folytatták útjukat, most már kettesben, a kis kastély felé, ahol a trónörökösné, mint a királynak mondták volt, az építészével és a főkertészével tartózkodott.

Csak annyit mondhatunk, hogy XV. Lajos, aki nem nagyon szeretett sétálni, a leghosszabb úton kísérte Andrée-t a kis Trianonba. Az igaz, hogy a mögöttük lépegető két tiszt észrevette őfelsége tévedését, és mérgelődtek is miatta, mivel könnyen voltak öltözve, és már hűvösödött.

Elkéstek, minthogy a trónörökösnét nem találták ott, ahol gondolták. Marie-Antoinette ugyanis elindult már, hogy ne várakoztassa a trónörököst, aki hat és hét óra között szeretett vacsorázni.

Ő királyi fensége ennélfogva pontosan érkezett, s mivel a trónörökös, aki nagyon szerette a pontosságot, már a szalon ajtajában állt, hogy mihelyt a főasztalnok megjelenik, nyomban beléphessen az ebédlőterembe, a trónörökösné odavetette a köpönyegét egy komornának, s jókedvűen belekarolva a trónörökösbe, magával húzta az ebédlőbe.

Az asztal a két nevezetes házigazdának volt megterítve.

A két teríték egymással szemközt volt az asztal közepén, ily módon szabadon hagyva az asztalfőt, ahová a király néhány váratlan betoppanása óta sosem terítettek másnak, még akkor sem, ha vendégeket vártak.

Az asztalfőn tekintélyes helyet foglalt el a király terítéke az aranyból való evőeszköztartóval; a főasztalnok azonban, minthogy nem várt oda vendéget, arról az oldalról tálaltatott.

A trónörökösné széke mögött, kellő helyet hagyva a körbejáró inasoknak, mozdulatlanul ült de Noailles-né, annyi kedvességet erőltetve magára, amennyinek vacsora alkalmából tükröződnie kellett az arcán.

De Noailles-né mellett ültek a többi hölgyek, akik udvarbeli helyzetüknél fogva jogot formáltak rá vagy kiérdemelték, hogy jelen legyenek a királyi fenségek vacsoráján.

De Noailles-né hetenkint háromszor egy asztalnál vacsorázott a trónörökössel és a trónörökösnével. De nagyon ügyelt rá, hogy távol ne maradjon akkor sem, amikor nem étkezik velük; ezzel is tüntetett ellene, hogy heti négy vacsorából kizárják.

Szemközt de Noailles hercegnével, akit a trónörökösné egyébként csak Etikett hercegnőnek hívott, Richelieu herceg ült, egy körülbelül ugyanolyan magas emelvényen.

Ő is nagyon szigorúan megtartotta az illemszabályokat; csakhogy az ő tiszteletadása nem keltett feltűnést, mert többnyire a legtökéletesebb eleganciával, olykor meg a legfinomabb iróniával leplezte.

A király első kamarásának és a trónörökösné első udvarhölgyének ez az ellentéte azt eredményezte, hogy mihelyt de Noailles-né elejtette a beszélgetés fonalát, Richelieu nyomban felvette.

A marsall megfordult Európa valamennyi udvarában, mindegyikben kiválasztotta a természetéhez legjobban illő társasági stílust, és mivel páratlanul tapintatos és illemtudó is volt, pontosan tudta, miféle történeteket adhat elő ifjú infánsnők asztalánál, s miféléket Dubarryné meghitt vacsoráin.

Látta, hogy a trónörökösné jó étvággyal eszik ma este, s hogy a trónörökös habzsol. Gondolta, úgysem szállnak vitába vele a társalgás során, de Noailles-nénak pedig nem árt, ha pörkölődik egy órát a tisztítótűzben.

Filozófiáról és színházról kezdett tehát csevegni; a tiszteletre méltó hercegné szívből utálta mindkét témát.

Elmesélte a ferneyi filozófus - ekkoriban már csak így emlegették az Henriade szerzőjét - legújabb emberbaráti ötletének a témáját; amikor látta, hogy a hercegné már halálosan unja, témát változtatott, és azt kezdte mesélni nagy részletességgel, hogy mint kamarásnak mennyit kell vesződnie a király állandó társulatának színésznőivel, míg hajlandók úgy-ahogy eljátszani szerepüket.

A trónörökösné szerette a művészetet, kivált a színházat; talált egy tökéletes jelmezt a Klütaimnésztrát alakító Raucourt kisasszony számára; Richelieu urat tehát nemcsak jóindulattal, hanem örömmel hallgatta.

Szegény udvarhölgy, az etikettről megfeledkezve, fészkelődni kezdett a helyén, hangosan fújta az orrát, és rázta hozzá tiszteletet parancsoló fejét, nem gondolva rá, hogy minden mozdulatára rizsporfelhő lepi el a homlokát, mint ahogy a szél kavarta hó rátelepszik a Mont Blanc csúcsára.

De a trónörökösnét szórakoztatni nem volt elég, meg kellett nyerni a trónörökös úr tetszését is. Richelieu tehát elejtette a színházi témát, amelyért a francia korona várományosa amúgy sem lelkesedett soha, és a humanitárius filozófiáról kezdett beszélni. Az angolokat emlegette ugyanolyan hévvel, mint amilyennel Rousseau kelti életre Edward Bomston alakját.

De Noailles-né az angolokat nem kevésbé utálta, mint a filozófusokat.

Minden új gondolat kínszenvedés volt számára, és a szenvedés megbontotta életének rendjét. De Noailles-né maga volt a két lábon járó hagyomány, és minden új gondolatot úgy megugatott, mint a kutya a maskarákat.

Richelieu-nek kettős célja volt ezzel a játékkal: kínozhatta Etikett hercegnőt, amivel szemlátomást örömet szerzett a trónörökösnének, s itt-ott elejthetett egy-egy magvas bölcs mondást, matematikai axiómát, amiket pedig a trónörökös fogadott örömmel, nagy barátja lévén az egzakt tudományoknak.

Míg így kellette magát, s jártatta a szemét jobbra-balra, hátha meglát valakit, aki csak nem akart jönni, hirtelen kiáltás harsant odalent, visszhangot verve a boltívek alatt, majd még felhangzott kétszer, előbb a feljáróban, azután a lépcsőn.

- A király!

Erre a varázsszóra de Noailles-né úgy pattant fel ültéből, mintha acélrugóra járna; Richelieu, szokása szerint, komótosan felemelkedett; a trónörökös sebtiben megtörölte száját az asztalkendőjével, és félszegen megállt a helyén, arccal az ajtónak.

A trónörökösné azonban kisietett a lépcsőre, hogy minél előbb meglássa és illő tisztelettel fogadja a királyt.

A király még akkor is fogta Taverney kisasszony kezét, amikor az emeletre értek, s csak ott búcsúzott el tőle, olyan udvariasan és olyan hosszadalmasan, hogy Richelieu-nek bőven volt ideje végignézni a búcsúzkodást, megcsodálni eleganciáját, s eltűnődni rajta, hogy vajon ki az a boldog halandó, akitől így köszönnek el.

Tájékozatlansága nem sokáig tartott. XV. Lajos belekarolt a trónörökösnébe, aki mindent látott és megismerte Andrée-t.

- Lányom - mondta neki a király -, egyszerűen vacsorázni jöttem. A parkban járkáltam, s útközben találkoztam Taverney kisasszonnyal, akit megkértem, hogy tartson velem.

- Taverney kisasszony! - dörmögte Richelieu, szinte megszédülve a váratlan fordulattól. - Disznó szerencsém van!

- Így nemcsak hogy nem dorgálom meg késéséért a kisasszonyt - válaszolta kedvesen a trónörökösné -, hanem még hálás is vagyok neki, hogy elhozta felségedet.

Andrée olyan piros volt, mint azok a hamvas cseresznyék, amelyek a dísztálban mosolyogtak a virágok között. Szótlanul meghajolt.

"De szép ez a nő, a kutyafáját! - gondolta Richelieu. - Taverney, az a vén tökfej, nem túlzott, amikor az egekig magasztalta."

A király fogadta a trónörökös üdvözlését, s mindjárt asztalhoz ült. Akár az unokájának, neki is farkasétvágya volt, és derekasan nekilátott a rögtönzött vacsorának, amelyet a főasztalnok szinte a semmiből varázsolt elébe.

A király, aki háttal ült az ajtónak, evés közben körülnézett, mintha keresne valamit vagy inkább valakit.

Taverney kisasszony, aki még semmiféle kiváltságot sem élvezett, minthogy a trónörökösné mellett betöltött tiszte sem volt meghatározva, egyszóval, Taverney kisasszony nem ment be az ebédlőbe, hanem, miután mély meghajlással elköszönt a királytól, a trónörökösné hálószobájába ment, ahol már kétszer vagy háromszor felolvasott úrnőjének, lefekvés után.

A trónörökösné kitalálta, hogy szép kísérőjének szól a király kereső pillantása.

- De Coigny úr - szólt oda a király mögött álló fiatal testőrtisztnek -, hívja be, kérem, de Taverney kisasszonyt. De Noailles-né engedelmével ma este csorbát ejtünk az etiketten.

De Coigny úr kiment, és kisvártatva visszajött Andrée-val, aki elfogódottan lépett be, mit sem értve ebből a szokatlan szerencsesorozatból.

- Üljön oda, kisasszony - mondta neki a trónörökösné -, a hercegné mellé.

Andrée félénken föllépett az emelvényre; de zavarában elkövette azt a vakmerőséget, hogy az udvarhölgytől mindössze egylábnyira telepedjék le.

Kapott is tőle a szegény leányka olyan lesújtó tekintetet, hogy mindjárt legalább négylábnyira húzódott el tőle, mintha elektromossággal töltött leydeni palackhoz ért volna.

XV. Lajos király nézte és mosolygott.

"Ejha! - gondolta Richelieu herceg -, hisz ez úgy megy, mint a karikacsapás, talán még beavatkoznom is fölösleges."

Ekkor a király megfordult és meglátta a marsallt, aki már várta, hogy szembenézzen vele.

- Jó napot, herceg úr - mondta XV. Lajos -; jól megfér de Noailles-néval?

- Felség - válaszolt a marsall -, a hercegné azzal tisztel meg, hogy szélkakasnak tart.

- Talán ön is oda volt a chanteloup-i zarándoklaton, herceg?

- Még hogy én, felség? Dehogy voltam! Attól voltam oda, hogy felséged úgy elhalmozza jóságával a családomat.

A király nem számított erre a vágásra; csúfolódni akart, de megelőzték.

- Miért, herceg, hát mit tettem én?

- Felséged megtette d'Aiguillon herceget könnyűlovassága parancsnokának.

- Ez igaz, herceg.

- Ehhez pedig felségednek latba kellett vetnie minden erejét és ügyességét; felér egy államcsínnyel.

Az étkezés véget ért; a király várt egy pillanatig, majd asztalt bontott.

A beszélgetés folytatása bizonyára kényelmetlen lett volna számára, Richelieu azonban eltökélte, hogy nem engedi ki a markából. Ezért, amikor a király beszédbe elegyedett de Noailles-néval, a trónörökösnével és Taverney kisasszonnyal, Richelieu addig ügyeskedett, míg bele nem szólt ő is a társalgásba, amelyet azután úgy irányított, ahogy akart.

- Felség - mondta -, mint felséged is tudja, a siker vakmerővé teszi az embert.

- Ezzel azt akarja mondani, hogy ön merész ember, herceg?

- Nem, hanem ismét kérni szeretném felséged jóindulatát, miután a király olyan kegyes volt hozzám; egyik barátomnak, felséged régi, próbált hívének a fia a hadseregben szolgál. Nagyon derék fiú, csakhogy szegény. Kapitányi kinevezést kapott egy királyi hercegnőtől, de nincsen százada.

- Ez a hercegnő a lányom? - kérdezte a király, ismét a trónörökösnéhez fordulva.

- Igen, felség - mondta Richelieu -, az ifjú ember atyját pedig de Taverney bárónak hívják.

- Atyám!... - szaladt ki önkéntelenül Andrée száján. - Philippe!... Philippe-nek kéri a századot, herceg úr?

Azután, elszégyellve magát, hogy így megfeledkezett az illendőségről, Andrée hátralépett, elpirult, a kezét tördelte.

A király hátrafordult, hogy elgyönyörködjék a kedves leánygyermek pirulásában és zavarában; majd jóindulatú pillantást vetett Richelieu-re, amiből az udvaronc kitalálta, hogy kérését jobbkor nem is adhatta volna elő.

- Valóban nagyon kedves fiatalember az - mondta a trónörökösné -, és el is határoztam, hogy megsegítem. De az uralkodók olyan szerencsétlenek! Isten, amikor jó szándékot olt beléjük, elveszi az emlékezőképességüket vagy a józan eszüket; hiszen gondolhattam volna én is, hogy ez az ifjú vagyontalan, és nem elegendő vállrojtot adni neki, hanem század is kell hozzá!

- Ejnye, hercegnő, honnan tudhatta volna azt fenséged?

- Ó, tudtam én azt - felelte élénken a trónörökösné, és kézmozdulata felidézte Andrée előtt gyermekkorának oly kopár, oly szegényes és mégis oly boldog otthonát -; igen, tudtam róla, és mégis azt hittem, elég, ha rangot adok Philippe de Taverney úrnak. Philippe-nek hívják, ugye, kisasszony?

- Igen, asszonyom.

A király nézte ezeket a nemes vonású, nyílt arcokat; azután megállapodott a tekintete Richelieu arcán, azt is beragyogta a jóindulat fénye, amely bizonyára fenséges szomszédjáról sugárzott rá.

- Jaj, herceg - mondta halkan a király -, összeveszek Luciennes-nel.

Majd Andrée-hoz fordult, és élénken így szólt hozzá:

- Mondja, hogy örül neki, kisasszony.

- Ó, felség - kulcsolta össze Andrée a kezét -, könyörgök!

- Megadom - jelentette ki XV. Lajos. - Keressen egy jó századot ennek a szegény fiúnak, herceg, és én fedezem a költségeit, ha még nem fizették volna ki egészen és még szabad.

Ez a jó cselekedet az összes jelenlévőket felvidította; a király angyali mosolyt kapott jutalmul Andrée-tól, Richelieu-nek pedig hálás köszönetet rebegett az a szép száj, amelytől fiatalabb éveiben a herceg sokkal többet kívánt volna, mivel követelőző volt és mohó.

Egymás után jöttek a vendégek; többek között de Rohan bíboros, aki a trónörökösné beköltözése óta állandóan jelen volt Trianonban.

Hanem a király egész este úgyszólván csak Richelieu-t látta, csak hozzá volt kedves szava. Még el is kísértette magát vele, amikor búcsút vett a trónörökösnétől, hogy visszatérjen a nagy Trianonba. A vén marsall örömtől repeső szívvel követte a királyt.

Míg őfelsége a herceggel és két tisztjével a sötét sétányokon át visszament a kastélyba, a trónörökösné elengedte Andrée-t.

- Nyilván meg akarja írni a jó újságot Párizsba - mondta a hercegnő -; most elmehet, kisasszony.

És a lányka, a lámpást vivő inas mögött, átvágott azon a százlábnyi térségen, amely Trianont a vendégháztól elválasztotta.

Előtte ugrált bokorról bokorra a lombok között egy árnyalak is, aki izzó szemmel figyelte a lány minden mozdulatát: Gilbert volt az. Amikor Andrée a lépcsőfeljáróhoz ért, és megindult a kőlépcsőn fölfelé, az inas is visszament a trianoni szolgák közé.

Gilbert is besurrant az előcsarnokba, kiment az istállóudvarra, s egy keskeny lépcsőn, amely olyan meredek volt, mint egy létra, felkapaszkodott padlásszobájába, Andrée szobájával szemközt, az épület egyik kiszögellésében.

Látta, hogy Andrée behívja magához de Noailles-né egyik szobalányát, aki ugyanazon a folyosón lakott. De mihelyt a lány a szobába lépett, az ablakfüggöny áthatolhatatlan lepelként hullott a fiatalember perzselő vágyai és gondolatainak tárgya közé.

A kastélyban csak de Rohan úr maradt, még buzgóbban téve a szépet a trónörökösnének, aki elég hidegen bánt vele.

A főpap végül is megijedt, hogy még tapintatlannak tartják, kivált, hogy már a trónörökös is visszavonult. Búcsút vett hát ő királyi fenségétől, a leghódolóbb és a leggyöngédebb tiszteletet tanúsítva iránta.

Amikor már szállt be a hintójába, a trónörökösné egyik komornája lépett oda hozzá, olyan közel, hogy szinte bebújt vele a kocsiba.

- Elhoztam - mondta.

Selymes papiroskát csúsztatott a bíborosnak a kezébe, aki megborzongott a papír érintésétől.

- Tessék - mondta gyorsan, és a lány kezébe csúsztatott egy súlyos erszényt, amely üresen is tisztességes fizetség lett volna.

A bíboros nem vesztegette tovább az idejét, ráparancsolt a kocsisra, hogy hajtson Párizsba, és csak a városkapunál kérjen további utasítást.

Egész úton úgy tapogatta és csókolgatta a papiros tartalmát a kocsi homályában, mint egy szédült szerelmes.

Elérkeztek a városkapuhoz.

- Szent Kolozs utca - rendelkezett.

Nem sokkal később átvágott a titokzatos udvaron, és újra ott volt abban a kisszalonban, ahol várta Fritz, a hallgatag kapus.

Balsamo egy negyedóra hosszat várakoztatta. Végre megjelent, és azzal mentegette késését a bíboros előtt, hogy ilyen késői órán nem számított már látogatóra.

Tényleg, éjjel tizenegyre járt már.

- Igaza van, báró úr - mondta a bíboros -, és kérem, bocsásson meg a zavarásért. De talán emlékszik rá, egyszer azt mondta, hogy ha az ember a nyomára akar jutni bizonyos titkoknak...?

- Ahhoz szükség lenne a szóban forgó személy hajfürtjére - szakította félbe Balsamo, aki már észrevette a papírt a hiszékeny főpap kezében.

- Pontosan, báró úr.

- És most elhozta a hajat nagyméltóságod? Nagyon jó.

- Itt van. Mit gondol, a kísérlet végén visszakaphatom?

- Hacsak tűz nem kell hozzá... akkor ugyanis...

- Persze, persze - mondta a bíboros -; akkor azonban szerzek másikat. Megtudhatom az eredményt?

- Ma?

- Tudja, hogy milyen türelmetlen vagyok.

- Először próbát kell tennünk, méltóságos uram.

Balsamo fogta a hajfürtöt, és fölsietett vele Lorenzához.

"Most végre megtudom a monarchia titkát - gondolta útközben -; és megtudom Isten rejtett szándékát is."

Mielőtt kinyitotta volna a rejtekajtót, a falon kívülről elaltatta Lorenzát. A fiatal nő szerelmes csókkal fogadta.

Balsamo alig tudott kibontakozni az öleléséből. Nehéz lett volna megmondani, mi okozott nagyobb kínszenvedést a szegény bárónak, a szép olasz nő heves szemrehányásai, amikor ébren volt, vagy a csókjai, ha aludt.

Végre sikerült leoldania nyakáról a fiatal nő ráfonódó két karját.

- Lorenza, kedvesem - mondta neki, és a kezébe adta a papirost -, meg tudod-e mondani, kié ez a hajfürt?

Lorenza fogta, a melléhez majd a homlokához érintette; ámbár nyitva volt a szeme, alvás közben a mellével és a homlokával látott.

- Ó - mondta -, nevezetes fejről vágták le.

- Ugye?... És boldog az a fej? Mondd!

- Még az lehet.

- Jól nézd meg, Lorenza.

- Igen, még az lehet; még nem borult árnyék az életére.

- De hiszen férjnél van...

- Ó! - mondta Lorenza szelíd mosollyal.

- Mi van? Mit jelentsen ez, Lorenzám?

- Férjnél van, kedves Balsamo - folytatta a fiatal nő -, és mégis...

- És mégis?

- És mégis...

Lorenza ismét elmosolyodott.

- Én is férjnél vagyok - mondta.

- Az igaz.

- És mégis...

Balsamo elcsodálkozva nézett Lorenzára; a fiatal nő alvás közben szemérmesen elpirult.

- És mégis? - ismételte Balsamo. - Fejezd be.

Lorenza megint szerelmese nyaka köré fonta a karját, s arcát a mellébe rejtve, így válaszolt:

- És mégis szűz vagyok.

- És az a nő, az a hercegnő, az a királynő - kiáltotta Balsamo - Jóllehet férjnél van?...

- Az a nő, az a hercegnő, az a királynő - ismételte Lorenza - ugyanúgy érintetlen és szűz, mint jómagam; sőt, még érintetlenebb és még tisztább szűz, mert nem szerelmes, mint én.

- Ó, a végzet! - mormolta Balsamo. - Köszönöm, Lorenza, mindent tudok, amit tudni akartam.

Megcsókolta, a hajfürtöt gondosan a zsebébe rejtette, Lorenza fekete hajából levágott egy tincset, a gyertya lángján elégette, s a hamuját abba a papirosba tette, amelyben a trónörökösné hajfürtje volt.

Utána lement, s távozóban felébresztette a fiatal nőt.

A főpap már alig bírt uralkodni magán, türelmetlenül, kétségek közt várta.

- Nos, gróf úr? - kérdezte.

- Nos, méltóságos uram...

- A jóslat...?

- A jóslat úgy szól, hogy lehet még reménye.

- Így szólt a jóslat? - kérdezte izgatottan a herceg.

- Egyébként vonja le nagyméltóságod a következtetést, mivel a jóslat úgy szólt, hogy ez az asszony nem szereti a férjét.

- Ó! - kiáltott fel de Rohan kitörő örömmel.

- A hajat el kellett égetnem - mondta Balsamo -, eszencia révén nyertem a kinyilatkoztatást; tessék, itt a hamuja, visszaadom az egészet, olyan gondosan összegyűjtöttem, mintha egymilliót érne minden szemerje.

- Köszönöm, uram, köszönöm, ezt sosem tudom meghálálni.

- Ne is beszéljünk erről, méltóságos uram; csak egytől óvakodjék: be ne vegye valamiképpen borban ezt a hamut, mint a szerelmesek szokták; veszedelmes érzéseket támaszt: ön gyógyíthatatlanul szerelmes lesz, a szerelmes hölgy szíve ellenben elhidegül.

- Ó, eszemben sincs ilyesmi - erősködött a főpap szinte rémülten. - Isten önnel, gróf úr, Isten önnel.

Húsz perccel később őeminenciája fogata a Kismező utca sarkán szembetalálkozott Richelieu úr hintájával, és kis híján beletaszította egy mély gödörbe, amelyet egy ház alapozásához ástak.

A két nemesúr egymásra ismert.

- Ó, hercegem! - mondta Richelieu mosolyogva.

- Ó, herceg úr! - felelte rá Louis de Rohan, ajkára illesztve az ujját.

És továbbrobogtak ellenkező irányban.

Richelieu úr egyenest a Búbosbanka utcába hajtatott, de Taverney úr kis palotájába.

Hála annak a kiváltságnak, amelyen a sánta ördöggel felesben osztozunk, és amelynek révén akármelyik csukott házba könnyűszerrel behatolhatunk, mi előbb tudjuk, mint Richelieu úr, hogy a báró a kandallója előtt ült, lábát az otromba tuskóbakon nyugtatva, amely alatt még izzott a zsarátnok, és lelki prédikációt tartott Nicole-nak, meg-megcirógatva az állát, amit a lány dacos és megvető fintorral fogadott.

Hogy Nicole-nak kedvére lett volna-e a cirógatás a prédikáció nélkül, vagy inkább a prédikációt viselte volna el cirógatás nélkül, azt határozottan nem tudnánk megmondani.

Az úr és a szolgáló fontos témáról értekezett, nevezetesen arról, hogy Nicole bizonyos esti órákban sosem jelentkezik azonnal a csengetésre, mindig akad valami dolga a kertben vagy az üvegházban, s az említett két helyet kivéve, mindenütt hanyagul végzi a dolgát.

Nicole csak tekergette, illegette magát megejtő bájjal, kéjesen, és így válaszolt:

- Hát aztán!... úgy unatkozom itt: nekem azt ígérték, hogy Trianonba megyek a kisasszonnyal!

Mire Taverney kötelességének érezte, hogy irgalmasan megcirógassa az arcát és az állát, bizonyára, hogy megengesztelje.

Nicole folytatta mondókáját, s a vigasztalást elhárítva, siralmas sorsát panaszolta.

- Talán nem így van? - mondta panaszosan. - Itt vagyok bezárva négy undok fal közé; nincs senkim, levegőm is alig; holott én szórakozásról és szép jövőről álmodoztam.

- Ugyan hol? - kérdezte a báró.

- Hol? Hát Trianonban! - válaszolta Nicole. - Trianonban láttam volna az úri társaságot, a fényűző pompát, Trianonban néztem volna az embereket, s mutogattam volna magam.

- Ohó, te kis huncut! - mondta a báró.

- Ej, uram, én is nő vagyok, és érek annyit, mint más!

- Ez nyílt beszéd, a teremburáját! - mondta tompa hangon a báró. - Aki él, nem henyél. Ó, ha fiatalabb lennék, és gazdag!

S nem állhatta meg, hogy elismerő és vágyakozó pillantást ne vessen erre a fiatalos hévre, életerőre, szépségre.

Nicole elábrándozott, majd el-elfogta a türelmetlenség.

- Feküdjék már le, uram - mondta a bárónak -, hadd menjek én is lefeküdni.

- Még valamit, Nicole.

Hirtelen felharsant a bejárati csengő; Taverney összerezzent, Nicole felugrott.

- Ugyan ki lehet az, éjjel fél tizenkettőkor? - kérdezte a báró. - Eriggy, nézd meg, lelkem.

Nicole kiment, hogy kaput nyisson, megkérdezte a látogató nevét, s félig nyitva hagyta az utcai kaput.

Ezen az alkalmas kis nyíláson kisurrant az udvarból egy árnyék, de nem tudott olyan zajtalanul mozogni, hogy a marsall - mert hiszen ő volt az - fel ne figyeljen rá, és meg ne lássa a szökevényt.

Nicole mosolygós arccal kísérte be a vendéget, gyertyával világítva elébe.

- No nézd csak - dörmögte a marsall mosolyogva, s belépve mögötte a szalonba -, Taverney, ez a vén csibész nekem csak a lányát emlegette!

A herceg olyan ember volt, akinek nem kellett kétszer odanéznie, hogy lásson, méghozzá tökéletesen lásson mindent.

A menekülő árnyalakról Nicole-ra terelődött a gondolata; Nicole-ról az árnyalakra. A csinos arcról nyomban kitalálta, hogy mit keresett ott az az árnyalak, és mihelyt meglátta a kis szobalány huncut szemét, fehér fogát és karcsú derekát, már tűnődnie sem kellett hajlamain és jellemén.

Nicole némi szívdobogással jelentette a szalon ajtajából:

- De Richelieu herceg úr!

Meg volt írva, hogy aznap este mindenütt meglepetést okozzon ez a név. A báróra olyan hatással volt, hogy fölkelt a karosszékéből, és ment egyenest az ajtóhoz, nem akarván hinni a fülének. De mielőtt az ajtóhoz ért volna, már meglátta Richelieu urat a folyosó félhomályában.

- A herceg!... - makogta.

- Az bizony, kedves barátom, a herceg, teljes életnagyságban - mondta Richelieu behízelgő hangon. - Nyilván csodálkozik, a minapi látogatás után. Pedig én vagyok az, nincs benne boszorkányság. És most add a kezed, kérlek.

- A herceg úr elhalmoz jóságával.

- Nem vág már az eszed, barátocskám - mondta a vén marsall, odaadva a botját és a kalapját Nicole-nak, és kényelmesen letelepedett egy karosszékben -; begyepesedtél, locsogsz összevissza... kikoptál az úri világból, úgy látom.

- Igazán azt hittem, hercegem - válaszolta Taverney nagyon izgatottan -, hogy a múltkori fogadtatás után nem lehetnek kétségeim.

- Tudod, öreg barátom - válaszolta Richelieu -, te a múltkor úgy viselkedtél, mint egy taknyos gyerek, én meg mint egy vén iskolamester; éppen csak a pálca hiányzott. Most magyarázkodni akarsz, de én megkíméllek tőle; még mondanál valami butaságot, én meg egy másikat válaszul. Ugorjunk a minapból a mai napba. Találd ki, miért jöttem ide ilyen késő este!

- Sejtelmem sincs.

- Hozom a századot, amit tegnapelőtt kértél tőlem, a király megadta a fiadnak... Értsd meg a különbséget, a fenébe is! Tegnapelőtt félig-meddig miniszter voltam: jogtalan lett volna a kérelem; ma azonban, mivel visszautasítottam a tárcát, egyszerűen és simán csak Richelieu vagyok, mint azelőtt, és nevetséges volna, ha nem terjeszteném elő a kérelmet. Kértem, megkaptam, elhoztam.

- Hercegem, ez igaz?...és... részedről ez a nagy jóindulat?...

- Baráti kötelességérzetem természetes folyománya... A miniszter elutasította, Richelieu előterjeszti és megadja.

- Ó, hercegem, elkápráztatsz; hát ilyen hűséges barát volnál?

- Ne szamárkodj!

- És a király, aki így pazarolja rám a jóságát...

- A király nem is tudja, hogy mit csinál, de lehet, hogy csalódom, és nagyon is jól tudja.

- Hogy érted ezt?

- Úgy értem, hogy őfelségének e pillanatban nyilván oka van rá, hogy elrontsa a Dubarryné szája ízét, és te sokkal inkább ennek az oknak, mintsem az én befolyásomnak köszönheted a király jóindulatát.

- Azt hiszed?

- Bizonyos vagyok benne, és én is belesegítek. Tudod, hogy a miatt a nőszemély miatt utasítottam vissza a tárcát.

- Hallottam erről, de...

- De nem hitted el. Mondd csak ki bátran.

- Hát valóban, meg kell vallanom...

- Azt hitted, nincsenek aggályaim, ugye?

- Legalábbis azt hittem, nincsenek előítéleteid.

- Öregszem, barátocskám, és a csinos nőket most már csak érdekből szeretem... Meg aztán más gondjaim vannak... De beszéljünk csak a fiadról, olyan kedves gyerek az.

- De nagyon rosszban van Dubarryval, aki nálad járt, amikor olyan botor módon beállítottam hozzád.

- Tudom, és éppen ezért nem vagyok miniszter.

- Ne beszélj!

- Pedig így van, barátom.

- Azért utasítottad vissza a tárcát, hogy a fiam ne nézzen görbe szemmel rád?

- Ezt, ha mondanám, se hinnéd; nem is így van. Azért vonakodtam, mert Dubarryék, akik először csak a fiad eltávolítását követelték, a végén a legképtelenebb kívánságokkal álltak volna elő.

- Eszerint szakítottál ezzel a népséggel?

- Igen is, meg nem is: ők félnek tőlem, én megvetem őket; kölcsönkenyér visszajár.

- Hősi magatartás, ámde oktalan.

- Ugyan miért?

- A grófnénak nagy a befolyása.

- Ugyan! - mondta Richelieu.

- Hogy mondod ezt!

- Úgy mondom, mint aki érzi, hogy alulmaradt, de alkalomadtán jó helyre rakná az aknát, hogy levegőbe repítsen mindent.

- Látom már, mi az igazság: azért segítesz a fiamnak, hogy borsot törj Dubarryék orra alá.

- Nagyrészt így van, éleslátásod most nem hagyott cserben; fiad a gránát, robbantok vele... De mondd csak, báró, nincs neked egy lányod is?

- De van.

- Fiatal?

- Tizenhat éves.

- Szép?

- Valóságos Vénusz.

- Trianonban lakik?

- Ismered talán?

- Vele voltam az este, és egy órát beszélgettem róla a királlyal.

- A királlyal? - kiáltott fel Taverney, és az arca bíborra gyúlt.

- Személyesen vele.

- A király beszélt az én lányomról, Andrée de Taverney kisasszonyról?

- És majd elnyelte a szemével, kedves barátom, úgy bizony.

- Ó, csak nem?

- Nem szívesen hallod, amit mondok?

- Mármint én?... Nem arról van szó... nagyon megtisztelő a király érdeklődése a leányom iránt... csakhogy...

- Csakhogy mi?

- Egyszóval, a királynak...

- Nincsenek erkölcsi elvei; ezt akartad mondani?

- Isten óvjon, hogy rágalmazzam őfelségét; joga van hozzá, hogy olyan erkölcsi elveket valljon, amilyeneket akar.

- Akkor meg mitől ijedtél úgy meg? Vagy azt hiszed, te tehetsz róla, hogy Andrée kisasszony olyan gyönyörű, és ennek folytán a király olyan szerelmesen kacsingat rá?

Taverney nem válaszolt, csak vállat vont, és mélyen eltöprengett, de Richelieu könyörtelen inkvizítori tekintete belelátott a gondolataiba.

- Jól van, kitaláltam, hogy mit mondanál, ha nem magadban töprengenél, hanem hangosan beszélnél - folytatta a vén marsall, közelebb húzva karosszékét a báróéhoz -; azt mondanád, hogy a király megszokta a züllött társaságot... hogy elkanászodott, amint Porcherons-ban mondanák, s hogy következésképpen amúgy sem mer szemet vetni erre a nemes, szemérmetes és tiszta szívű leányra, sőt, észre sem fogja venni e sokféle báj és kellem kincsesházát... a király csak a kétértelmű tréfákat, a parázna pillantásokat, a varrólánystílust kedveli.

- Nagy ember vagy te, hercegem.

- Miért mondod ezt?

- Mert szóról szóra kitaláltad - mondta Taverney.

- De vallja be, báró - folytatta Richelieu -, ideje volna már, hogy a gazdánk ne kényszerítsen bennünket, nemesurakat, főrendeket, a francia király fegyvertársait, hogy egy alja kurtizán formátlan és gyalázatos kezét csókolgassuk; ideje volna már, hogy megint megbecsüljön bennünket, és ha már Châteauroux márkinét elengedte, akiből még hercegné is lehetett volna, hogy Pompadournénál, egy adóbérlő lányánál és feleségénél kössön ki, majd még tovább süllyedt Dubarrynéig, akit egyszerűen csak Jeannetonnak hívnak, legalább Dubarrynénál maradjon meg, és ne aljasodjék le egy szutykos konyhalányhoz vagy egy falusi debellához; mégiscsak gyalázat, báró, hogy nekünk, akik címeres sisakot viselünk, fejet kelljen hajtanunk holmi nagyszájú némberek előtt.

- Minden szava aranyat ér - mormolta Taverney -, és az is világos, hogy az udvar teljesen kiürül az új módi miatt!

- Ha nincs királyné, nincsenek udvarhölgyek; ha nincsenek udvarhölgyek, nincsenek lovagok; a király kitart egy varrólányt, és a nép ül a trónon, Jeanne Vaubernier kisasszony, párizsi fehérneműkészítő személyében.

- Mindez így van, és mégis...

- Látod, báróm - szakította félbe a marsall -, fennkölt szerep várna egy okos nőre, aki hajlandó volna most uralkodni Franciaországban...

- Az igaz - helyeselt Taverney, és nagyot dobbant a szíve -, csakhogy a hely, sajnos, be van töltve.

- Egy olyan nőre - folytatta a marsall -, akiből hiányzik ezeknek a ringyóknak az aljassága, de megvan benne a vakmerőségük, a számító gondolkodásuk, az éles szemük; olyan nőre, akinek magasra futna fel a szerencsecsillaga, és még akkor is emlegetnék, amikor a monarchiának már se híre, se hamva. Mi a véleményed, báró, elég okos a lányod?

- Nagyon okos, és főként megvan a magához való esze.

- És gyönyörű!

- Ugye?

- Megvan benne az az elbűvölő, érzéki szépség, ami megejti a férfiakat, az az ártatlanság, az a hamvas szűziesség, amely tiszteletet ébreszt még a nőkben is... Óvni kell ezt a kincset, öreg barátom.

- Olyan tűzzel beszélsz róla...

- Hát hogyne! hiszen én is bolondulok érte, és akár holnap feleségül venném, csak ne volnék hetvennégy éves! És legalább jó helyt van ott? Megvan minden kényelme, ami egy ilyen gyönge virágszálnak kell?... Törődj vele, báró: ma este is egyedül ment haza, se szobalány, se vadász nem kísérte, csak a trónörökös egyik inasa világított neki: ez bizony szolgasorsra vall.

- Mit csináljak, herceg? Magad is tudod, hogy nem vagyok Krőzus.

- Akár Krőzus vagy, akár nem, legalább egy szobalány akkor is kell neki, barátocskám.

Taverney felsóhajtott.

- Tudom, hogy kell - mondta -, azazhogy kellene.

- Na és? Nincsen szobalányod?

A báró nem szólt semmit.

- Hát mi a dolga ennek a csinos fruskának - kérdezte Richelieu -, aki veled volt itt az előbb? Csinos is, finom is, mit akarsz még?

- Igen, de...

- Mi baj vele?

- Éppen Trianonba nem küldhetem.

- Miért nem? Én úgy látom, ellentétben veled, hogy nagyon is odavaló; helyre kis szobacicus lesz belőle.

- Nem nézted az arcát, herceg?

- Én? Egyebet se tettem.

- Nézted, és mégsem láttad meg, hogy mennyire hasonlít...

- Kire?

- Kire?... Gondolkozz egy cseppet!... Nicole, jöjjön be!

Nicole belépett; szobalány szokás szerint az ajtónál hallgatózott.

A herceg megfogta a két kezét, és két térde közé vonta a lányt, akit egy cseppet sem ijesztett meg, és egy percig sem zavart a kiélt arisztokrata vetkeztető pillantása.

- Igaz - mondta a herceg -, igaz, valóban hasonlít.

- Most már tudod, kire, és azt is belátod, hogy a véletlen gonosz játéka miatt nem kockáztathatom családunk kedvező helyzetét. Nem nagy öröm, hogy ez a kis fityfiritty Franciaország legelőkelőbb hölgyére hasonlít!

- Hohó - fortyant fel Nicole, kiszabadítva magát, hogy visszanyelveljen de Taverney úrnak -, olyan biztos az, hogy az a kis fityfiritty csakugyan hasonlít arra az előkelő hölgyre?... Van annak az előkelő hölgynek ilyen keskeny válla, ilyen fürge szeme, ilyen kerek térde és ilyen gömbölyű karja, mint ennek a kis fityfirittynek? Mondjon amit akar, báró úr - fejezte be mérgesen -, biztosan mintát vett a másikról, hogy így ócsárol engem!

Kipirult haragjában, és még szebb lett tőle.

A herceg megint megfogta a kecses kacsóját, megint foglyul ejtette a térdét, és sokat sejtető, cirógató tekintettel mondta:

- Báró úr, Nicole-nak nincs párja az udvarnál, ebben biztos vagyok. Ami pedig azt az előkelő hölgyet illeti, elismerem, van köztük némi hasonlóság, de mi most félreteszünk minden hiúságot... Magának csodálatos árnyalatú szőke haja van, Nicole kisasszony; szemöldöke és orra, mint egy királynőé; sebaj! üljön le egy negyedórára a tükör elé, és ez a tökéletlenség - a báró úr ugyanis annak tartja - egyszer s mindenkorra eltűnik. Szeretne Trianonba kerülni, gyermekem?

- Ó! - sóhajtott fel Nicole, lelkének minden vágyakozását belesűrítve ebbe az egytagú szóba.

- El fog menni Trianonba, kedvesem; oda fog menni, és megcsinálja a szerencséjét, semmivel sem csorbítva a másokét. Báró úr, még egy szót.

- Mondja csak, hercegem.

- Eriggy, te kis szépség - mondta Richelieu -, hadd beszélgessünk még egy percig.

Nicole kiment, a herceg odahajolt a báróhoz.

- Azért sürgetlek ennyire ezzel a szobalánnyal, mert örömöt akarok szerezni a királynak. Őfelsége nem szereti a nyomort, és nem húzódozik a bájos kis fruskáktól. Értjük egymást, ugye?

- Hadd menjen Nicole Trianonba, ha az a véleményed, hogy a király kedvét leli benne - felelte a báró szatírmosolyával.

- Ha megengeded, mindjárt magammal is viszem, van hely a kocsiban.

- Csak ne hasonlítana úgy a trónörökösnére... Erre gondolni kellene, herceg.

- Már gondoltam rá. Ez a hasonlóság egy negyedórán belül eltűnik Rafté kezében. Erről felelek... írj néhány sort a lányodnak, báró, írd meg neki, milyen fontosnak tartod, hogy állandó szobalánya legyen, s hogy a szobalányt Nicole-nak hívják.

- Azt hiszed, tényleg olyan fontos, hogy Nicole-nak hívják?

- Azt.

- És Nicole-on kívül, más?...

- Nem töltené be olyan jól ezt a szerepet; szavamra, ez a véleményem.

- Akkor máris írok.

A báró azon nyomban megírta a levelet, és odaadta Richelieu-nek.

- És az útbaigazítások, herceg?

- Majd én eligazítom Nicole-t. Okos lány?

A báró elmosolyodott.

- Szóval, rám bízod... ugye? - kérdezte Richelieu.

- Te kérted, herceg, én neked adtam; a többi a te dolgod; tégy vele, amit akarsz.

- Kisasszony, jöjjön velem - mondta a herceg, fölemelkedve -, de szaporán.

Nicole-t nem kellett biztatni. Engedélyt sem kérve a bárótól, öt perc alatt összeszedte kis motyóját, és könnyedén, mint a madár, fellibbent őméltósága kocsisa mellé a bakra.

Richelieu ekkor elbúcsúzott barátjától, aki nem győzött hálálkodni neki, hogy így megtámogatta Philippe de Taverney dolgát.

Andrée-ról egy szó sem esett: ez több volt, mintha beszéltek volna róla.

Nicole azt se tudta, hová legyen örömében; odahagyni Taverneyt Párizsért nem volt akkora boldogság, mint Párizst Trianonnal cserélni fel.

Richelieu úr kocsisához olyan kedves volt, hogy másnap már csak az új szobalányról beszéltek a valamennyire is rangosnak számító párizsi és versailles-i kocsiszínekben és előszobákban.

Amikor megérkeztek a Hannover palotába, Richelieu úr kézen fogta a lánykát, és maga kísérte fel az első emeletre, ahol már várta Rafté, aki éppen garmadával gyártotta a leveleket őméltósága nevében.

Mivel a marsall úr foglalatosságai között a háború játszotta a legnagyobb szerepet, Rafté, legalábbis elméletben, olyan ügyes stratégává képezte ki magát, hogy Polübiosz és Folard lovag, ha még élnek, bizonyára boldogan olvastak volna egy-egy feljegyzést az erődítésekről és a hadmozdulatokról, amelyekről Rafté hetenként beszámolt.

Rafté úr éppen egy földközi-tengeri háború tervét dolgozta ki az angolok ellen, amikor a marsall belépett, és így szólt hozzá:

- Ide figyelj, Rafté, nézd meg ezt a lánykát.

Rafté odanézett.

- Nagyon kedves, méltóságos uram - mondta, és sokatmondón csücsörített hozzá.

- Jó, jó, de a hasonlóság?... Én a hasonlóságról beszélek, Rafté!

- Ejnye! Csakugyan! A kutyafáját!

- Ugye, te is látod?

- Hihetetlen! Ezzel vagy pórul jár, vagy nagy szerencséje lesz.

- Inkább az előbbi; de mi majd teszünk róla; a haja szőke, amint látja, Rafté; de az nem okoz gondot, ugye?

- Csak meg kell festeni feketére, méltóságos uram - felelte Rafté, aki megszokta már, hogy kiegészítse a gazdája gondolatait, sőt, hogy gyakran ő gondolkozzék helyette.

- Gyere az öltözőmbe, kicsikém - mondta a marsall -; ez az úr ügyes ember, és átváltoztat téged Franciaország legszebb és legfelismerhetetlenebb szobalányává.

És csakugyan, azzal az oldattal, amellyel a marsall minden héten feketére festette a parókája alatt ősz haját - hiú ember lévén ugyanis gyakran szédítette ezzel a könnyűvérű hölgyikéket -, Rafté tíz perc leforgása alatt szurokfeketére varázsolta Nicole hamvas szőkeségét; azután sűrű, szőke szemöldökén húzogatott végig egy tűt, amelyet bekormozott a gyertya lángján; e műveletek nyomán a vidám lányarc olyan különös kifejezést öltött, a fürge és csillogó szemekben olyan izzó, s olykor fenyegető tűz égett, hogy az ember azt hitte volna, tündért varázsoltak elő a bűvös szelencéből, ahol eddig fogva tartotta a varázsló.

- Most pedig, szépségem - mondta Richelieu, tükröt nyomva az elképedt Nicole kezébe -, nézze meg, hogy milyen szép lett, s hogy mily kevéssé hasonlít az eddigi Nicole-hoz. Most már ne tartson semmitől, megalapozhatja a szerencséjét.

- Ó, méltóságos uram! - kiáltott fel a lány.

- Így van, ahogy mondom, csak értsük meg egymást.

Nicole elpirult és lesütötte a szemét; nyilván arra várt a kópé, hogy most meghallja azokat a szép szavakat, amelyeknek Richelieu úr olyan nagy mestere volt.

A herceg megértette, s hogy elejét vegye minden félreértésnek, így folytatta:

- Üljön ebbe a karosszékbe, gyermekem, Rafté úr mellé; jól nyissa ki a fülét, és figyeljen rám... Ó! Rafté úr nem zavar bennünket, ne féljen; sőt, majd ő is véleményt nyilvánít. Figyel rám, ugye?

- Igen, méltóságos uram - hebegte Nicole, szégyenkezve, hogy így félrevezette a hiúsága.

Richelieu úr egy jó óra hosszat beszélgetett Nicole-lal és Raftéval; utána a herceg elküldte a lánykát, hogy feküdjék le a többi szobalányokkal.

Rafté visszatért a hadászati dolgozatához, Richelieu úr pedig nyugovóra tért, miután átfutotta a leveleket, amelyek hírt adtak a vidéki parlamentek áskálódásairól d'Aiguillon úr és a Dubarry-klikk ellen.

Másnap reggel, egyik címer nélküli kocsija elvitte Nicole-t Trianonba, ott kirakta a rácsos kapu mellett kis motyójával együtt, és eltűnt.

Nicole, miután megtudakolta a járást, emelt fővel, felszabadultan és reménykedő tekintettel zörgetett be a vendégház kapuján.

Délelőtt tíz óra volt, Andrée már felkelt és felöltözött, s éppen levelet írt atyjának, hogy tájékoztassa az előző napi örvendetes újságról, amelynek, mint mondtuk, Richelieu már személyesen megvitte a hírét.

Olvasóink emlékeznek rá, hogy a kis trianoni kertből kőtornác visz a kápolnához; továbbá, hogy a kápolna szintjéről lépcső visz jobbra, az első emeletre, vagyis a szolgálattevő hölgyek szobáihoz, amelyek előtt a kertre néző, hosszú, megvilágított folyosó húzódik.

Andrée szobája balról nyílt, elsőnek a folyosóról. Elég tágas helyiség volt, a nagy istállóudvar felől bőven kapott fényt, előtte egy kisebb szoba nyílt, jobbról és balról egy-egy kamrácskával.

Ez a szoba, amely egy fényes udvar vendégeinek szokásos életmódjához képest eléggé szűkös volt, a palotát benépesítő embersereg állandó zsivajgása után nagyon lakályos és nagyon barátságos menedéknek bizonyult. A becsvágyó lélek nyugalmat talált itt, hogy megeméssze a nap folyamán elszenvedett sérelmeket és csalódásokat; de megpihenhetett itt, a csöndességben és a magányban, azaz a nagyságoktól elszigetelten, az alázatos és merengő lélek is.

Aki áthaladt ezen a tornácon, és fölment a kápolnai lépcsőn, az kívül hagyta az alárendeltséget, a kötelességeket, a szereplést. Csak a kolostorban honol ilyen nyugalom, csak a börtönben van ilyen anyagi függetlenség. A rabszolga a kastélyból úrként tért meg vendégházi szobájába.

Az olyan szelíd és büszke lélek, amilyen Andrée volt, megtalálta a számítását ezekben az apró előnyökben; nem mintha a csalódott nagyravágyást vagy a kielégítetlen képzelet gyötrelmeit kellett volna kipihennie; Andrée szabadabban tudott gondolkozni szobájának szűk négyszögében, mint a fényűző trianoni termekben, ahol rettegésig fokozódó félelemmel lépkedett a mozaiklapokon.

Innen, ebből a homályos zugból, ahol olyan otthonosan érezte magát, zavartalanul elvonultathatta szeme előtt mindazokat a hatalmasságokat, akik napközben elkápráztatták. Virágai között, csembalójával, német könyvei társaságában, amelyek oly meghitt barátai a szívükkel olvasó embereknek, Andrée bátran nézett szembe a sorssal, nem félt tőle, hogy bánattal sújtja vagy megfosztja örömétől.

- Ezen a helyen - mondogatta, amikor esténkint, napi munkájából hazatérve, magára öltötte szélesen redőzött háziköntösét, s megkönnyebbült lélekkel és szabadon fellélegzett -, ezen a helyen nagyjából mindenem megvan, ami halálomig elkísér. Talán leszek még gazdagabb, de szegényebb soha; mindig lesz virág, zene és egy szép könyv, amely felüdíti a magányos lelket.

Andrée-nak engedélye volt rá, hogy otthon étkezzék, amikor kedve tartja. Nagyra becsülte ezt a kedvezményt. Ily módon délig a szobájában maradhatott, hacsak nem hívatta a trónörökösné, hogy felolvasson neki vagy elkísérje délelőtti sétájára. Hogy ilyen szabad volt, szép délelőttökön kisétált egy könyvvel, és egyedül járta a nagy erdőséget, amely Trianontól Versailles-ig húzódik; kétórás séta, elmélkedés és ábrándozás után hazatért ebédelni, s gyakran se urat, se szolgát, se embert, se libériát nem látott.

Amikor a hőség már átszüremlett a sűrű lombokon, Andrée-nak ott volt a hűvös szobácskája, amely kétfelől is szellőzött: az ablakon és a folyosói ajtón át. Karton huzatú, keskeny pamlag négy székkel, kerek mennyezetű, szűzi ágy az ülőbútor anyagából készült függönnyel, a kandallón két kínai váza, egy négyszögletes, rézlábú asztal: ez volt az a kis világmindenség, amely magába zárta Andrée reményeit, és határt szabott vágyainak.

Mint mondottuk, a lányka a szobájában ült, és atyjának írt, amikor a folyosói ajtó felől halk kopogtatásra lett figyelmes.

Látva, hogy az ajtó kinyílik, fölnézett, és meglepetésében halkan felsikoltott, amikor az előszobái ajtóban feltűnt a belépő Nicole ragyogó ábrázata.

- Jó napot, kisasszony, én vagyok az - köszönt Nicole jókedvű meghajlással, noha nem minden szorongás nélkül, mivel ismerte úrnője természetét.

- Hát maga hogy kerül ide? - kérdezte Andrée, s a tollat is letette, hogy jobban figyeljen minden elhangzó szóra.

- A kisasszony ottfelejtett; én meg eljöttem.

- De ha én ottfelejtettem, kisasszony, nyilván okom is volt rá. Ki engedte meg, hogy idejöjjön?

- Természetesen a báró úr, kisasszony - mondta Nicole, s egy kissé csalódottan vonta össze szép szemöldökét, amelynek feketeségét Rafté úr jótevő kezének köszönhette.

- Atyámnak szüksége van magára Párizsban, nekem meg csak útban volna itt... Menjen szépen vissza, leányom.

- Ej, hiszen a kisasszonynak nincs itt senkije... És én még azt hittem, hogy a kisasszony ragaszkodik hozzám!... Hiába, így jár az ember, ha szeret valakit - tette hozzá bölcselkedve.

És a szép szemek erőlködtek, hogy könnyet sajtoljanak a szempillákra.

A szemrehányás elég szívhez szóló és megható volt ahhoz, hogy részvétet ébresszen Andrée-ban.

- Leányom - mondta -, engem itt kiszolgálnak, és nem tehetem meg, hogy a trónörökösné házát még egy éhes szájjal terheljem.

- Ó, nem olyan nagy az a száj! - jegyezte meg Nicole megvesztegető mosollyal.

- Akkor sem, Nicole; nem maradhatsz itt.

- A hasonlóság miatt? - kérdezte a lány. - Hát nem nézte meg az arcomat a kisasszony?

- Tényleg, mintha megváltoztál volna.

- Meghiszem azt! Egy fényes uraság jött hozzánk tegnap, ugyanaz, aki rangot járt ki Philippe úrnak, s látva, hogy a báró úr szomorkodik, amiért a kisasszony szobalány nélkül maradt, elmondta neki, hogy mi sem könnyebb, mint engem fehérről feketére változtatni. Magával vitt, fodrász kezére adott, amint látható, és most itt vagyok.

Andrée elmosolyodott.

- Hát annyira ragaszkodol hozzám - kérdezte -, hogy mindenáron bezáratod magad Trianonba, ahol szinte fogoly vagyok magam is?

Nicole gyorsan körülpillantott, mindent látó szemmel.

- Ez a szoba nem valami vidám - mondta -; de csak nem lakik itt örökké a kisasszony?

- Én nem, az igaz - válaszolta Andrée -, hanem te.

- Hogyhogy én?

- Te nem fogsz a trónörökösné szalonjába járni; te nem veszel részt a játékban, a sétákon, a társalgásban; te örökké itt leszel, és halálosan unatkozni fogsz.

- Ó, bizonyára van itt valahol egy ablakocska - mondta Nicole -; csak lehet látni valamit ebből a fényes társaságból, ha máshonnét nem, hát egy ajtómélyedésből. Aki lát, azt meg is láthatják... Több nem kell nekem; miattam ne fájjon a feje.

- Ismétlem, Nicole, nem tarthatlak itt, hacsak utasítást nem kapok rá.

- Kitől?

- Atyámtól.

- Ez az utolsó szava?

- Igen, ez az utolsó szavam.

Nicole elővette a gallérkájából de Taverney báró úr levelét.

- Nahát akkor - mondta -, mivel hasztalan minden könyörgésem és fogadkozásom, nézzük, hátha ennek az ajánlásnak lesz foganatja.

Andrée elolvasta a levelet, amely így szólt:

Jól tudom, kedves Andrée-m, és mások is figyelmeztettek rá, hogy Trianonban nem él azon a szinten, amit rangja parancsolóan megkövetel; szüksége volna két szobalányra és egy kísérő inasra, mint ahogy nekem is kellene vagy húszezer franknyi évjáradék; de mint ahogy én is beérem ezer frankkal, kövesse példámat, és fogadja fel Nicole-t, aki egymaga felér annyi cseléddel, amennyire szüksége volna.

Nicole szemfüles, okos és alkalmazkodó; egykettőre beletanul majd a helyi hangnembe és a szokásokba; nem ösztökélni, hanem inkább fékezni kell a buzgalmát. Tartsa hát magánál, és ne higgye, hogy áldozatot hozok ezzel. Ha mégis ilyen gondolata támadna, hadd áruljam el, hogy Őfelsége, amikor meglátta magát, kegyelmesen gondolt ránk, és - amint egy bizalmas barátomtól tudom - megjegyezte, hogy maga nem öltözködik és nem él a rangjához illő módon. Ezt tartsa az eszében, ez roppantul fontos dolog.

Szerető atyja

Andrée fájdalmas megdöbbenéssel olvasta ezt a levelet.

Ennélfogva, új szerencséjében is nyomon követi a szegénység, amelyet egyedül ő nem érzett fogyatékosságnak, holott mindenki úgy hányta a szemére, mintha szégyellni való dolog volna.

Már-már azon volt, hogy dühösen összetöri a tollat, széttépi a megkezdett levelet, és magasztos filozófiai eszméktől csöpögő tirádát kanyarít helyette, amit szíves örömest aláírna akár Philippe is.

De aztán maga előtt látta a bárót, amint gúnyos mosollyal olvassa a remekművét, és mindjárt lelohadt nagy felbuzdulása. Ezért aztán beérte annyival, hogy a báró intelmeire válaszul még egy bekezdést illesszen a trianoni újságokról szóló beszámolóhoz.

Atyám, éppen most jött meg Nicole; magamnál tartom, amint kívánja; de amit róla írt, az ijesztő. Azt hiszi, hogy ezeknek az udvari páváknak a szemében nem leszek ugyanolyan nevetséges ezzel a kis falusi cselédlánnyal, mint amikor egyedül voltam? Nicole is boldogtalan lesz, ha látja, hogy megaláznak, és a végén majd rám fog neheztelni érte; itt a szolgák is aszerint büszkék vagy alázatosak, hogy bőségben vagy szegénységben él-e a gazdájuk. Őfelsége észrevételéhez pedig csak annyit szeretnék hozzáfűzni, atyám, hogy a király sokkal okosabb, semhogy azért haragudjék rám, amiért nem játszom a nagyúri dámát, annál pedig sokkal jobb szívű Őfelsége, hogy megjegyzéssel vagy bírálattal illesse szegénységemet, ahelyett, hogy könnyítene helyzetemen, amit atyám neve és kipróbált hűsége igazolna mindenkinek a szemében.

Így hangzott a lány válasza, és valljuk meg, hogy ez a mesterkéletlen őszinteség, ez a nemes büszkeség könnyedén elbánt kísértőinek ravaszságával és romlottságával.

Nicole-ról nem ejtett több szót Andrée; magánál tartotta; Nicole pedig olyan lelkesen és jókedvűen, aminek csak ő tudta az okát, mindjárt fel is állított egy kis ágyat az előszobából jobbkézt nyíló fülkében, és összehúzta magát, levegővé vált, eltűnt, hogy szerény kis vackából semmivel se zavarja úrnőjét, úgy tett, mintha azt a rózsaszirmot akarná utánozni, amelyet a perzsa tudósok valaha egy vízzel színültig töltött vázába ejtettek, meg akarván mutatni, hogy lehet még beletenni valamit, anélkül, hogy kicsordulna a folyadék belőle.

Andrée egy óra tájban ment át a kastélyba. Sosem öltöztették fel még ilyen gyorsan és ilyen csinosan. Nicole felülmúlta önmagát: csak úgy buzgott benne a kedvesség, figyelmesség és jóindulat, míg úrnője körül forgolódott.

Amikor de Taverney kisasszony eltűnt a színről, Nicole úgy érezte, hogy most ő az úr a házban, és tüzetesen körülnézett. Nem hagyott ki semmit, apróra átvizsgált mindent, a levelektől a pipereeszközökig, a kandallótól a fülkék legrejtettebb zugáig.

Azután kinézett az ablakon, hogy körülszimatoljon a szomszédságban.

Odalent, a téres udvaron a lovászlegények csutakolták és vakarták a trónörökösné parádés lovait. Lovászlegények, fuj! Nicole elfordította a fejét.

Jobbra ablaksor, egy szinten Andrée ablakával. Itt-ott megjelent egy-egy fej, szobalányok és padlófényesítők feje. Nicole ajkbiggyesztve fordult másfelé.

Szemközt, egy tágas teremben, ének- és zenemesterek próbálták a kórussal és a zenekarral Szent Lajos miséjét.

Nicole portörlés közben maga is dalolgatni kezdett, elvonva a mesterek figyelmét, mire a kóristák büntetlenül énekelhettek hamisan.

De ez az időtöltés nem sokáig elégítette ki Nicole kisasszony becsvágyát; miután a tanítókat és tanítványaikat kellőképpen felingerelte és összezavarta, áttért a felső emeletre. Ott minden ablak csukva volt; egyébként az volt a padlástér.

Nicole folytatta a porolást; kisvártatva kinyílt az egyik padlásablak, de valamilyen fortélyos módon, mivel látni nem lehetett senkit.

Pedig csak kinyitotta valaki azt az ablakot; és az a valaki meglátta Nicole-t, de nem maradt ott, hogy nézze, ami igazán szemtelenség volt tőle.

Legalábbis Nicole így gondolta. És hogy kellő alapossággal tanulmányozhassa annak a szemtelennek az arcát, mivel úgyis nagyon szeretett tanulni, Nicole térült-fordult Andrée szobájában, s máris ott volt megint az ablaknál, hogy fölnézzen a padlásszobára, azaz, hogy belenézzen abba a nyitott szembe, amely oly tiszteletlenül elbújt előle, elrejtve szembogarát. Egyszer, ahogy előbbre lépett, mintha meg is látott volna egy visszahúzódó alakot... De olyan hihetetlennek tűnt, hogy maga sem hitte el.

Másodszor már majdnem bizonyos volt benne, mivel a hátát is látta a menekülőnek, akit váratlanul ért, hogy ő hamarább ment vissza az ablakhoz.

Nicole ekkor cselhez folyamodott: elrejtőzött a függöny mögött, de az ablakot tárva hagyta, hogy gyanút ne keltsen.

Sokáig kellett várakoznia; végre mégis meglátta a fekete hajat, majd a félénk kezet, amely az óvatosan kihajló törzset támasztotta meg; azután láthatóvá vált az egész alak: Nicole majd hanyatt esett, és megrántotta a függönyt.

Gilbert arca nézett le a padlásszobából.

Gilbert észrevette a meglebbenő függönyt, rájött, hogy becsapták, és többet nem mutatkozott.

Sőt, bezárult a padlásablak is.

Nem kétséges, hogy Gilbert meglátta Nicole-t; megdöbbent tőle. Meg akart bizonyosodni az ellenség jelenlétéről, s látva, hogy felfedezték, zavarodottan és dühösen menekült.

Nicole legalábbis így magyarázta a jelenetet, és tökéletesen igaza volt; nem is lehetett másként magyarázni.

Gilbert az ördögöt is szívesebben látta volna, mint Nicole-t: rettenetesen megijedt, amikor felbukkant előtte ez a titkos megfigyelő. Mindig is élt benne a félelem csírája, hiszen a lány ismerte a Búbosbanka utcai kert titkát.

Gilbert ijedten menekült, de több is volt ez, mint ijedtség, harag volt benne, veszekedett düh.

"Mi hasznom belőle - gondolta -, hogy ostoba módon lelepleztem, s a tetejébe milyen büszke voltam rá!... Hogy szeretője volt ott, az már a múlté, azért nem fogják itt elzavarni; de ha ő előáll vele, hogy én mit csináltam a Búbosbanka utcában, akkor nekem Trianonban befellegzett... Nem én fogtam meg őt, hanem ő fogott meg engem... Megpukkadok!"

Emésztő hiúsága még fokozta gyűlöletét, s pusztító erővel égette bele magát a vérébe.

Úgy érezte, hogy Nicole, pusztán azzal, hogy megjelent abban a szobában, ördögi kacajjal kiűzte onnét azokat a boldog ábrándokat, amelyeket Gilbert naponként küldött oda a padláshelyiségéből a fohászaival, a lángoló szerelmével és a virágaival. Gilbert-nek eddig bőven volt min gondolkoznia, és Nicole még álmában sem jutott eszébe; vagy talán csak elhessegette magától a képét, mert úgy iszonyodott tőle? Ezt nem tudnánk megmondani. Azt azonban bizonyossággal állíthatjuk, hogy Nicole látványa szerfölött kellemetlenül lepte meg Gilbert.

Határozottan érezte, hogy előbb vagy utóbb kitör kettőjük között a háborúság; Gilbert azonban, előrelátó és politikus elme lévén, nem akart háborúzni addig, amíg biztos nem volt benne, hogy azt a háborút keményen végigharcolja és meg is nyeri.

Elhatározta tehát, hogy a halottat játssza mindaddig, amíg kedvező alkalom nem kínálkozik a feltámadásra, vagy amíg Nicole, akár gyengeségből, akár kénytelenségből olyan lépésre nem szánja el magát, amellyel feladni kényszerül hadállásait.

Éppen ezért nyitva tartotta a szemét és a fülét, ha Andrée-ról volt szó, de mindig nagyon óvatosan és nagyon vigyázva, hogy továbbra is tudjon mindent, ami az első szobában történik, de Nicole még véletlenül se találkozhassak vele a kertben.

Nicole szegény nem volt feddhetetlen, de még ha a jelenben az lett volna is, a múltjában mindig akadt botránykő, amelyben könnyen megbotolhatott most is.

Egy hét múlva ez is megtörtént. Gilbert, aki éjt nappá téve leskelődött, a végén meglátott a rácsos kapu előtt egy tollforgót, amely nem volt számára ismeretlen. Ez a tollforgó nem tágított Nicole-tól, mivelhogy Beausire úré volt, aki az udvar példáját követve Párizsból Trianonba költözött.

Nicole sokáig játszotta a szívtelent, sokáig hagyta, hogy Beausire úr vacogjon a hidegben vagy főjön a napon, miközben Gilbert-t kétségbe ejtette ez az erényesség; azonban egy szép estén, miután Beausire úr bizonyára átlépte az ékes jelbeszéd határait és az ékesszóláshoz folyamodott, Nicole kihasználta az alkalmat, hogy Andrée a kastélyban vacsorázik de Noailles-néval, és kiment Beausire úrhoz, aki segített barátjának, az istállómesternek betörni egy ír pónit.

Az udvarból kimentek a kertbe, a kertből pedig a sötét fasorba, amely Versailles-ba vezet.

Gilbert a nyomra bukkanó tigris vérszomjas örömével követte a szerelmespárt. Megszámlálta, hányat lépnek, hányat sóhajtanak, fejben tartott minden szót, amit hallott tőlük, és hihetőleg elégedett volt az eredménnyel, mert másnap, minden félelemtől megszabadulva, dudorászva és jókedvűen kiállt a padlásablakába, egy cseppet sem tartva tőle, hogy Nicole meglátja, sőt, szemmel láthatóan kereste a tekintetét.

Nicole úrnőjének hímes selyemkesztyűjét javítgatta; az énekszóra felkapta a fejét, és meglátta Gilbert-t.

Először megvetően elbiggyesztette az ajkát, aztán olyan zord képet vágott, hogy egy mérföldről látszott róla az utálkozás... Gilbert azonban olyan különös mosollyal állta ezt a tekintetet, és fogadta az ajkbiggyesztést, olyan kihívóan viselkedett és dudorászott tovább, hogy Nicole lehajtotta a fejét, és elpirult.

"Megértette - gondolta magában Gilbert -; csak ezt akartam."

Azután még többször eljátszotta ugyanezt a játékot, és most Nicole-t fogta el a félsz; a végén már kívánta, hogy találkozhasson Gilbert-rel, és megszabadítsa a szívét attól a nyomasztó tehertől, amelyet a fiatal kertész gúnyos nézése hengerített rá.

Gilbert észrevette a szándékát. Nem érthette félre sem a halk köhintéseket, amelyek mindig felhangzottak az ablaka alatt, amikor Nicole ott tudta őt a padlásszobájában; sem a folyosói jövés-menését, valahányszor arra számított a lány, hogy ő hamarosan le- vagy felmegy a lépcsőn.

Egy ideig élvezte a diadalt, amelyet csakis erős jellemének és okos viselkedésének tulajdonított. Nicole addig leskelődött utána, hogy egyszer meglátta, amint megy fel a lépcsőn: megszólította, de Gilbert nem válaszolt.

A lányt azonban nem hagyta nyugodni a kíváncsiság vagy a félelem; egy este levetette Andrée-tól örökölt csinos papucskáját, és remegő szívvel felsurrant a padlástérbe, amelynek a végében nyílt Gilbert ajtaja.

Még elég világos volt, hogy Gilbert, aki felneszelt a lány jöttére, jól láthassa Nicole-t a deszkalapok illesztékein vagy inkább hézagain át.

A lány bezörgetett az ajtaján, mivel tudta, hogy a fiú odabent van.

Gilbert nem válaszolt.

Pedig nagy volt a kísértés. Most megalázhatta volna a lányt, aki így tér vissza hozzá bocsánatot kérni. Magányában minden éjjel felidézte a vérforraló és didergető emléket, ahogy ott állt a taverneyi szoba ajtaja előtt, szeme a kulcslyukon, és falta ennek a kéjvágyó lánynak megejtő szépségét; Gilbert-t úgy feltüzelte a hiú önérzet, hogy a keze már-már elhúzta a reteszt, amelyet előrelátásból és óvatosságból rátolt az ajtóra, hogy meg ne lephessék.

"Nem - mondta magában - nem; csak számításból jött ide; a kényszerűség és az érdek hozta, könyörögni. Ő nyerne valamit; de ki tudja, mit vesztenék én?"

S így okoskodván, visszahúzta a kezét. Nicole még koppantott kettőt-hármat az ajtón, aztán elment, összevonva a szemöldökét.

Gilbert tehát megtartotta előnyös hadállásait; Nicole szüntelenül újabb cseleken törte a fejét, nehogy teljesen megfosszák minden előnytől. Végül a sok fejtörés és cselvetés mindössze azt eredményezte, hogy a két hadviselő fél egy este pár szót váltott a kápolna ajtajában, ahol véletlenül egymásba botlottak.

- Na nézd csak! Jó estét, Gilbert úr; hát maga itt van?

- Jó estét, Nicole kisasszony; maga is Trianonban van?

- Amint látja; a kisasszony szobalánya vagyok.

- Én meg kertész.

Ekkor Nicole kecses meghajtással búcsúzott el Gilbert-től, aki udvari ember módjára köszöntötte; aztán elváltak.

Gilbert fölfelé indult az előbb, s most látszólag folytatta útját.

Nicole lefelé indult, és ment tovább; Gilbert azonban lesettenkedett a lépcsőn, s macskaléptekkel követte Nicole-t arra számítva, hogy Beausire-rel van találkája.

Csakugyan egy férfialak várakozott a fasor árnyékában; Nicole odalépett hozzá; olyan sötét volt már, hogy Gilbert nem tudta megállapítani, Beausire-e az vagy sem, de a hiányzó tollforgó felkeltette a kíváncsiságát, s amikor Nicole visszatért a lakásába, ő utánaeredt a férfinak, és a trianoni kapuig kísérte.

Nem Beausire úr volt az, hanem egy öregebb, sőt, öreg ember, arisztokratikus külsejű, s öregségére is ruganyos mozgású; Gilbert, közeledve hozzá, arcátlan merészséggel szinte az orra előtt lépett el, és felismerte de Richelieu herceget.

"A teremtésit - gondolta -, az alhadnagy után Franciaország marsallja! Nicole kisasszony felfelé törtet!"

Míg a trianoni hársak alatt és virágok között így érlelődtek és bontakoztak ki az alantas cselszövések, izgalommal töltve meg e kis világ kis élősdijeinek életét, a város nagy cselszövései fenyegető viharként lebbentették meg kiterjesztett szárnyukat Thémisz palotája fölött, mint ahogy Jean Dubarry írta, mitológiai hasonlattal élve, a húgának.

A parlamentek, a hajdani francia ellenzék korcs maradványai fellélegeztek egy kissé XV. Lajos szeszélyes keze alatt; mióta azonban pártfogójuk, Choiseul elbukott, érezték a közeledő veszélyt, és megpróbáltak olyan erélyesen szembeszállni vele, amennyire csak helyzetük engedte.

Minden nagy megrázkódtatás személyi kérdéseken robban ki, mint ahogy a hadseregek összecsapása is elszigetelt lövöldözéssel kezdődik.

Azóta, hogy La Chalotais, d'Aiguillont megtámadva, megszemélyesítette a harmadik rend harcát a feudális hatalom ellen, a közvélemény nem tágított, és nem tűrte, hogy más mederbe tereljék a kérdést.

A király ugyanis, akit a bretagne-i parlament és az egész ország parlamentjei elárasztottak többé vagy kevésbé meghunyászkodó hangú és gyermeteg felirataikkal, Dubarryné közreműködése révén a feudális urakat támogatta a harmadik rend ellen, amikor d'Aiguillon urat nevezte ki a királyi könnyűlovasság parancsnokának.

Jean Dubarry fogalmazta meg pontosan a helyzetet: nagy pofon volt ez a parlamenti "kedvelt és hűséges tanácsadóink" arcára.

Hogyan fogadják majd ezt a pofont? Ezt kérdezte a nemesség és a polgárság minden áldott reggel, amikor a nap felkelt.

A parlamenti urak okos emberek, és ott is világosan látnak, ahol mások csak a káoszt látják.

Először is alaposan megtanácskozták egymás között a pofon körülményeit és hatását; majd miután úgy döntöttek, hogy a pofon valóban elcsattant, az alábbi végzést hozták:

A parlament vizsgálja meg a volt bretagne-i kormányzó magatartását, és hozzon határozatot.

De a király azzal hárította el a döfést, hogy rendeletileg megtiltotta az országnagyoknak és a királyi hercegeknek, hogy betegyék a lábukat a parlament épületébe, és részt vegyenek bármiféle vizsgálaton, amely d'Aiguillon úr ellen folyik. Az érintettek engedelmeskedtek a parancsnak.

Ekkor a parlament, eltökélve, hogy maga lát munkához, határozatot hozott, amelyben d'Aiguillon herceget súlyos gyanúval, sőt becsületsértő cselekményekkel terheltnek nyilvánította ki, és mint országnagyot felfüggesztette országnagyi hivatalának gyakorlásától mindaddig, míg a főrendi bíróságon megtartott tárgyaláson, a királyság törvényeiben és rendeleteiben megszabott formák és ünnepélyes külsőségek között, amelyeket semmi sem pótolhat, a becsületét sértő vádak és gyanúk alól tökéletesen tisztára nem mossa magát.

De egy ilyen határozat, amelyet a parlamentben hoztak meg az érdekeltek előtt, majd belajstromoztak, önmagában véve nem ért semmit: kellett még hozzá a nyilvánosság, a közvélemény fóruma; kellett hozzá az a botrány, amitől a gúnydalok sosem rettennek vissza Franciaországban, ahol gúnydalok irányítják az eseményeket és az embereket. A parlamenti határozatot a gúnydal hatalmával kellett felfegyverezni.

Párizsnak nem volt hőbb vágya, mint egy jó botrány: ez az örökké forrongó Párizs, amely sem az udvart, sem a parlamentet nem nagyon szívelte, alig várta már, hogy végre jól kinevethesse magát valamin, miután csak a könnyét hullatta száz esztendőn át.

A határozatot tehát meghozták, annak rendje és módja szerint; a parlament biztosokat nevezett ki, hogy személyesen ellenőrizzék a kinyomtatását. Tízezer példányt húztak le belőle, a szétosztását percek alatt megszervezték.

Ennek végeztével, minthogy szabály szerint a fő érdekeltet is tájékoztatni kellett, hogy a bíróság mit művelt vele, ugyanezek a biztosok átvonultak d'Aiguillon herceg úr palotájába, aki halaszthatatlan ügyben éppen akkor érkezett Párizsba.

Ez a halaszthatatlan ügy pedig nem volt más, mint egy már nagyon is időszerű, őszinte és nyílt eszmecsere a herceg és bácsikája, a marsall között.

Hála Rafténak, egy órán belül egész Versailles megtudta, hogy a vén herceg milyen hősiesen ellene szegült a király parancsának, amely Choiseul tárcájára vonatkozott. Hála Versailles-nak, egész Párizs és egész Franciaország megtudta az újságot; ennélfogva de Richelieu urat pajzsra emelte a népszerűség, ő pedig, népszerűsége magaslatáról sorra lődözte politikai nyilait Dubarrynéra, sőt saját kedves unokaöccsére is.

Az ekkor már nagyon népszerűtlen d'Aiguillon helyzete semmiképpen sem volt rózsás. A marsall, akit a nép gyűlölt, de rettegett is, mivel a XV. Lajos alatt még tisztelt és tiszteletre méltó nemesi hatalom eleven megtestesülését látta benne; a marsall, aki olyan állhatatlan volt, hogy irgalmatlanul lepocskondiázta a maga választotta pártot is, ha úgy hozta a helyzet, vagy ha egy szellemes mondásra nyílt lehetősége; egyszóval, Richelieu ellenségnek ugyancsak kellemetlen volt; annál is inkább, mert mindig a végére tartogatta ellenség mivoltának a legkomiszabb oldalát, amelyet ő meglepetésnek nevezett.

D'Aiguillon herceget, azóta, hogy Dubarrynéval találkozott, két találat érte a páncélján. Mivel tudta, hogy Richelieu látszólagos egykedvűsége mögött düh és bosszúvágy lappang, úgy cselekedett, ahogy vihar előtt szoktak: ágyúval lőtt a förgeteg elébe, bízva benne, hogy kisebb lesz a veszély, ha bátran belevág.

Égen-földön kereste hát a nagybátyját, hogy komolyan beszéljen vele; de ez fölöttébb nehéz volt, mivel a marsall megsejtette a szándékát.

Lépések és ellenlépések sorozata következett: a marsall, ha messziről meglátta az unokaöccsét, rámosolygott, s tüstént annyi emberrel vette magát körül, hogy lehetetlen volt hozzáférni; bevehetetlen erődjéből fittyet hányt ellenfelének.

D'Aiguillon herceg elébe lőtt a förgetegnek.

Egyszerűen és minden teketória nélkül jelentkezett a nagybátyjánál Versailles-ban.

Rafté azonban lesben állt a palota udvari kisablakában, felismerte a herceg libériás inasait, és figyelmeztette a gazdáját.

A herceg benyomult még a marsall hálószobájába is; de csak Raftét találta ott, aki otrombán bizalmaskodó mosollyal nem átallotta azt is kifecsegni az unokaöcsnek, hogy a bácsikája házon kívül töltötte az éjszakát.

D'Aiguillon elbiggyesztette az ajkát, és szépen visszavonult.

Hazaérve, levelet írt a marsallnak, kihallgatást kérve tőle.

A marsall nem térhetett ki a válaszadás elől. Ám, ha válaszol, hogyan kerülheti el a kihallgatást, és ha beleegyezik a kihallgatásba, hogyan kerülheti el a kimagyarázkodást? D'Aiguillon veszedelmesen hasonlított azokhoz a finom modorú és elbűvölő párbajhősökhöz, akik megvesztegető kedvességgel leplezik gonosz szándékukat, kellő tisztelettel előcsalogatják áldozatukat, s aztán irgalmatlanul végeznek vele.

A marsall nem volt olyan önhitt, hogy hiú reményeket táplált volna: tudta, mire képes az unokaöccse. Ha szemtől szemben állnak, ellenfele vagy megbocsátást vagy engedményt csikar ki belőle. Márpedig Richelieu sosem bocsátott meg, az ellenségnek tett engedmény pedig halálos vétek a politikában.

D'Aiguillon levelének vételekor úgy tett, mintha pár napra elutazott volna Párizsból.

Rafté, akitől tanácsot kért, az alábbiakat mondta:

- A legjobb úton vagyunk, hogy d'Aiguillon urat tönkretegyük. Parlamenti barátaink megteszik a magukét. Ha d'Aiguillon úr, aki máris gyanít valamit, az ügy kirobbanása előtt el tudja csípni önt, akkor ön kénytelen lesz megígérni neki, hogy a bajában mellé áll, hiszen a haragját nem helyezheti nyíltan a családi érdek fölébe; ha viszont elutasítja, akkor d'Aiguillon széltében-hosszában elhíreszteli, hogy ön az ellensége, s az ön nyakába varrva a bajt, megkönnyebbül, aminthogy mindig megkönnyebbül az ember, ha meglelte a baj okát, még ha nem is tudja orvosolni.

- Ez tökéletesen igaz - hagyta helyben Richelieu -; de hát örökké csak nem bujkálhatok. Hány nap múlva robban az ügy?

- Még hat nap, méltóságos uram.

- Biztos ez?

Rafté előhúzta a zsebéből az egyik parlamenti tanácsnok levelét; a levél mindössze kétsoros volt, és így szólt:

Eldöntött tény, hogy nyilvánosságra hozzák a határozatot. A napja csütörtök lesz, a testület ezt szabta meg végső határidőnek.

- Akkor pedig egyszerű a dolog - mondta a marsall. - Küldd vissza a herceg levelét, s írj hozzá pár sort a magad nevében.

Herceg úr!

Bizonyára értesült már róla, hogy a marsall úr elutazott, ^xxx-be. Az orvosa okvetlenül szükségesnek tartotta a levegőváltozást, minthogy a marsall urat egy kissé kimerültnek találta. Mivel múltkori szíves szavaiból úgy vettem ki, hogy ön találkozni óhajt a marsall úrral, legyen szabad közölnöm önnel, hogy a marsall úr ^xxx-ből hazajövet csütörtökön este párizsi palotájában fog megszállni; ott minden bizonnyal megtalálja.

- Most pedig - fűzte hozzá a marsall -, rejts el valahol csütörtök estig.

Rafté lelkiismeretesen teljesítette a kapott utasításokat. A levelet megírta, elküldte és kerített búvóhelyet. Richelieu herceg azonban, aki halálosan unatkozott, egy este mégis elhagyta búvóhelyét, hogy Trianonban felkeresse Nicole-t. Nem kockáztatott semmit, vagy legalábbis azt hitte, hogy mit sem kockáztat, tudván, hogy d'Aiguillon herceg a luciennes-i kastélyban tartózkodik.

E mesterkedések folytán, d'Aiguillon úr, még ha sejtett is valamit, akkor sem háríthatta el a fenyegető csapást, minthogy ellensége kardjának a színét se látta.

A csütörtöki határnap kielégítette; aznap felkerekedett Versailles-ból, hogy végre találkozzék és megmérkőzzék ezzel a láthatatlan ellenféllel.

Mint mondottuk, ezen a napon hozta nyilvánosságra a határozatát a parlament.

Az utcákon, amelyeken d'Aiguillon hintaja áthaladt, lappangó nyugtalanság uralkodott, amelyet azonban az izgalmak hullámverését kitűnően ismerő párizsiak pontosan érzékeltek.

D'Aiguillon nem keltett feltűnést, mivel óvatosságból címertelen fogatba ült, két szürke ruhás inassal, mintha csak találkára igyekezne.

Itt-ott látott ugyan izgatott embereket, akik valami papírlapot mutogattak egymásnak s olvasták nagy hadonászva, és úgy nyüzsögtek, mint földre hullott cukor körül a legyek; de az ártalmatlan izgalmak korszaka volt ez: ugyanígy összeröffent a nép az új gabonailletékre, a Gazette de Hollande cikkére, Voltaire négysorosára vagy egy Dubarrynét vagy Maupeou-t gúnyoló bökversre is.

D'Aiguillon egyenest a Richelieu palotába hajtatott. Ott csak Raftét találta.

Mint Rafté mondta, a marsall bármely pillanatban megérkezhet, bizonyára csak a váltás miatt késlekedik a városkapunál.

D'Aiguillon kijelentette, hogy várni fog, s nem titkolta rosszkedvét Rafté előtt, mivel a kifogást újabb vereségnek könyvelte el.

De még csak ezután jött a java, amikor Rafté azt válaszolta, hogy a marsall, ha megérkezik, odalesz, hogy megvárakoztatták d'Aiguillon urat; de különben sem alszik a marsall Párizsban, mint ahogy eredetileg gondolta; valószínűleg nem is egyedül jön meg vidékről, és éppen csak áthajt majd a városon, hogy megtudja, mi újság a háza táján; éppen ezért d'Aiguillon úr helyesen tenné, ha szépen hazamenne, és a marsall úr majd felnéz hozzá.

- Ide hallgasson, Rafté - mondta d'Aiguillon, akinek az arca mind komorabbá vált e zavaros magyarázat alatt -, maga a nagybátyám lelkiismerete: válaszoljon hát kertelés nélkül. Maguk csak játszanak velem, ugye, és a marsall úr nem kíván találkozni velem? Ne szakítson félbe, Rafté; sokszor kaptam már magától jó tanácsot, és mindig jó barátja voltam, s remélem, leszek ezután is; menjek vissza Versailles-ba?

- Herceg úr, becsületszavamra mondom, hogy a marsall úr egy órán belül ott lesz önnél.

- Eszerint akár itt is megvárhatom, hiszen úgyis idejön.

- Mint bátorkodtam megjegyezni, talán nem egyedül jön.

- Értem... de a szavát adta, Rafté.

Így szólván, a herceg gondolatokba mélyedve távozott, de előkelő és könnyed tartása ugyancsak elütött a marsallétól, aki unokaöccsének távoztával előkecmergett egy üvegajtós kamrácskából.

A marsall úgy vigyorgott, mint azok a csúf démonok, amelyekkel Callot telezsúfolta a kísértésekről festett vásznait.

- Semmit sem gyanít, Rafté? - kérdezte.

- Semmit, méltóságos uram.

- Hány óra?

- Az idő nem számít, méltóságos uram; meg kell várnunk, hogy a Châtelet-beli kis ügyészünk idejöjjön a hírrel. A parlamenti biztosok még a nyomdásznál vannak.

Rafté még be sem fejezte a mondókáját, amikor egy kísérőinas az egyik rejtekajtón át bevezetett egy szutykos, csúf képű, fekete emberkét, azoknak a bértollnokoknak egyikét, akik ellen Dubarry olyan heves kirohanást intézett egyszer.

Rafté betuszkolta a marsallt a kamrácskába, és mosolyogva ment elébe a jövevénynek.

- Ó, hát maga az, Flageot úr! - mondta -; örülök, hogy látom.

- Alázatos szolgája, de Rafté úr. Nos, készen vagyunk!

- Kinyomtatták?

- És lehúzták tízezer példányban. Az első lapok már a városban keringenek, a többi még szárad.

- Micsoda szégyen, kedves Flageot úr, micsoda keserűség a marsall úr családjának!

Flageot úr, hogy megmeneküljön a választól, azaz a hazugságtól, nagy ezüstszelencét halászott elő, és körülményesen megtömködte az orrát spanyol burnóttal.

- És most mi következik? - tudakolta Rafté.

- Most jön a formaság, kedves de Rafté úr. A parlamenti biztos urak, miután a lehúzást és a szétosztást ellenőrizték, tüstént beülnek a kocsiba, amely már a nyomda előtt várja őket, és tudomására hozzák a határozatot d'Aiguillon herceg úrnak, aki történetesen, mert látja, de Rafté úr, ilyen a szerencse, akarom mondani, a balszerencse, aki történetesen párizsi palotájában tartózkodik, ahol személyesen beszélhetnek vele.

Rafté hamarjában felnyalábolt az asztalról egy testes iratcsomót, s e szavakkal nyújtotta át Flageot úrnak:

- Itt vannak az említett iratok, uram; a marsall úr tökéletesen megbízik az ön éleslátásában, és önre bízza ezt az ügyet, amellyel nem fog rosszul járni. Köszönöm értékes szolgálatait d'Aiguillon úr és a mindenható párizsi parlament sajnálatos viszályában, köszönöm jó tanácsait!

És szelíden, de nem minden türelmetlenség nélkül, az előszobai ajtó felé tessékelte Flageot urat, aki boldogan cipelte súlyos terhét.

Azután kiszabadította börtönéből a marsallt.

- Siessen, méltóságos uram - sürgette -, gyorsan szálljon kocsiba, ne vesztegesse az időt, ha ott akar lenni az előadáson. Úgy igyekezzék, hogy lovai megelőzzék a parlamenti biztos urak kocsiját!

Richelieu úr lovai gyorsabban haladtak a biztos urak kocsijánál, a marsall hajtatott be elsőnek a d'Aiguillon palota udvarába.

A herceg már nem számított a nagybátyjára, s készülődött vissza Luciennes-be, jelenteni Dubarrynénak, hogy az ellenség leleplezte magát; de a marsall érkezését jelentő ajtónálló felserkentette bénultságából reményvesztett lelkét.

A herceg elébe ment nagybátyjának, és olyan melegséggel szorította meg a kezét, amely arányban állott az átélt félelemmel.

A marsall ugyanúgy ellágyult, mint a herceg: megható látványt nyújtottak. D'Aiguillon szemlátomást siettette volna a kimagyarázkodást, a marsall azonban csak húzta az időt, s hol egy képet, hol egy szobrot, hol egy faliszőnyeget nézegetett, panaszkodva, hogy halálosan fáradt.

A herceg, egy karosszékbe kényszerítve nagybátyját, elvágta visszavonulását, mint Villars marsall Marchiennes-ben az Eugène hercegét, s aztán támadásba lendült:

- Bácsikám - kezdte -, lehetséges az, hogy ön, Franciaország legokosabb embere, feltételezte rólam, hogy nem mindkettőnk érdekében gyümölcsöztetem önzésemet?

Itt nem volt menekvés, Richelieu felvette a kesztyűt.

- Mit beszélsz itt? - kérdezte. - Honnan veszed, hogy bármit is feltételeztem rólad, kedvesem?

- Bácsikám, ön neheztel rám.

- Én? Aztán miért?

- Ej, hagyjuk ezeket a kibúvókat, marsall uram; ön fut előlem, amikor szükségem volna önre, ennél nem kell több.

- Szavamra, nem értem.

- Akkor hadd magyarázzam meg. A király nem akarta önt kinevezni miniszternek, s minthogy én elfogadtam a könnyűlovasság parancsnoki tisztét, ön azt gondolja, hogy elárultam, cserbenhagytam. Az a drága grófné, aki úgy megszerette önt...

Richelieu hegyezte a fülét, de nemcsak unokaöccse szavaira figyelt.

- Azt mondod, hogy megszeretett az a drága grófné? - kérdezte.

- Azt mondom, és be is bizonyítom.

- De hisz én nem vonom kétségbe, kedvesem... Azért hoztalak föl, hogy segítsünk egymásnak. Te fiatalabb vagy, tehát erősebb is; te haladsz, én maradok; ez a világ rendje, és igazán nem értem az aggályaidat; ha a javamon munkálkodtál, csak helyeselhetem; ha ellenem ármánykodtál, hát megfizetek érte kamatostul... Mit kell ezen magyarázni?

- Bácsikám, igazán...

- Ne légy gyerek, herceg. Helyzeted ragyogó: országnagy, herceg, svalizsérparancsnok, hat héten belül miniszter, hozzád nem érnek fel holmi hitványságok; a siker feloldoz, kedves fiam. Tegyük fel, minthogy kedvelem a példabeszédeket, tegyük fel, hogy mi vagyunk a mesebeli két öszvér... De mit hallok kintről?

- Nem számít, bácsikám, folytassa csak.

- Dehogynem, kocsizörgés az udvaron.

- Nagyon kérem, bácsikám, ne hagyja abba; nagyon érdekel, amit mond; én is szeretem a példázatokat.

- Egyszóval, kedvesem, csak azt akartam mondani, hogy amíg jól megy a sorod, addig nem kell tartanod sem szemrehányástól, sem irigyeid haragjától; de ha megbotlasz, ha ingadozol... hej! akkor jól vigyázz, mert akkor ront rád a farkas; hanem, figyelj csak, mondtam, hogy zajt hallok az előszobádból, biztosan most hozzák a miniszteri tárcát... A kis grófné megdolgozott érted a hálószobában.

Az ajtónálló belépett.

- A parlamenti biztos urak - jelentette izgatottan.

- Ejha! - mondta Richelieu.

- Parlamenti biztosok, nálam?... Mit akarnak tőlem? - kérdezte a herceg, akit nem nagyon nyugtatott meg nagybátyja mosolya.

- A király nevében! - harsant fel egy érces hang az előszobából.

- No de ilyet! - csodálkozott Richelieu.

D'Aiguillon úr sápadtan emelkedett föl, s a szalon ajtajához ment, hogy maga vezesse be a két biztost, akik mögött feltűnt két szenvtelen törvényszolga, majd, valamivel hátrább, egy kupacban, a rémült inasok.

- Mit akarnak tőlem? - kérdezte a herceg felindulva.

- D'Aiguillon herceg úrhoz van szerencsénk? - kérdezte az egyik biztos.

- D'Aiguillon herceg vagyok, uraim.

A parlamenti biztos mélyen meghajolt, majd tüstént előhúzott az övéből egy szabályszerűen kiállított okiratot, s máris olvasta, fennhangon, tagoltan.

A jól kicirkalmazott, minden részletre kiterjedő határozat súlyos gyanúval, sőt becsületsértő cselekményekkel terheltnek nyilvánította ki d'Aiguillon herceget, és felfüggesztette királyi országnagyi hivatalának gyakorlásától.

A herceg úgy hallgatta a felolvasást, mint villámsújtott ember a mennydörgést. Annyit sem mozdult, mint egy szobor a talapzatán, még a kezét sem nyújtotta ki, hogy átvegye a határozat egy példányát, amelyet a parlamenti biztos elébe tartott.

Végül a hányavetin mellette álldogáló marsall vette át az irományt, elolvasta, és viszonozta a parlamenti biztos urak meghajlását.

Azok már messze jártak, amikor d'Aiguillon herceg még mindig ott állt, kővé meredve.

- Hát ez súlyos csapás! - állapította meg Richelieu. - Nem vagy többé országnagy, ez gyalázat.

A herceg odafordult a nagybátyjához, mintha csak ebben a pillanatban költözött volna belé vissza az élet, s kezdett volna működni az agya.

- Erre nem számítottál, mi? - kérdezte a nagybátyja ugyanabban a hangnemben.

- És ön, bácsikám? - adta vissza a kérdést d'Aiguillon.

- Hogy a fenébe sejthettem volna, hogy a parlament ilyen keményen fog lecsapni a király és a kegyencnő kegyencére?... Egyszer még porrá zúzzák ezeket az embereket.

A herceg leroskadt, tenyerébe hajtva égő arcát.

- Ha a parlament - forgatta meg a sebben a tőrt a vén marsall - megfosztott országnagyi méltóságodtól, mert kineveztek a könnyűlovasság parancsnokának, ha megkapod a miniszteri kinevezésedet, elrendeli a letartóztatásodat és máglyára ítél. Ezek az emberek gyűlölnek téged, d'Aiguillon, vigyázz velük!

A herceg hősies állhatatossággal tűrte ezt a kegyetlen gúnyolódást; balsorsa megerősítette, a lelke megtisztult.

Richelieu az állhatatosságát tompaságnak, esetleg butaságnak gondolta, s azt hitte, hogy a szúrások nem hatoltak elég mélyre.

- Ha már nem vagy főrend - mondta -, nem fognak annyira gyűlölni ezek a törvénytekerők sem... Húzódj meg pár évig a névtelenségben. Egyébként a névtelenséget, a menedéket, megkapod akkor is, ha nem akarod; hogy kipottyantál országnagyi hivatalodból, nehezebben vergődhetsz fel a miniszterségig is, és ez lesz a szerencséd; ha azonban verekedni akarsz, fiacskám, ott áll az oldaladon Dubarryné, aki a szívébe zárt: ez szilárd támasz.

D'Aiguillon úr felállt. Még csak haragos pillantást sem vetett erre a vénemberre, aki ilyen kegyetlenül megkínozta.

- Igaza van, bácsikám - mondta neki csöndesen -, bölcsessége kiviláglik ez utóbbi tanácsából. Dubarry grófné, akinek ön volt szíves bemutatni, s akinek, mint Luciennes-ben mindenki tanúsíthatja, ön nem győzött magasztalni, Dubarry grófné majd megoltalmaz. Hála Istennek, ez a bátor asszony szeret engem, és nagy befolyással van őfelségére. Köszönöm a jó tanácsát, bácsikám; hozzá menekülök, ott a mentsváram. Bourgignon, a lovaimat! Megyünk Luciennes-be!

A marsall arcán megkövült a mosoly.

D'Aiguillon tisztelettel elköszönt nagybátyjától, és kiment a szalonból, faképnél hagyva a marsallt, aki nagyon nyugtalan volt, de legfőképpen azt sajnálta, hogy olyan kegyetlenül belevájta a fogát ebbe a nemes és eleven testbe.

Csak az vigasztalta némileg az öreg marsallt, hogy este a párizsiak eszeveszett örömmel olvasták a határozat tízezer példányát, amelyet egymás kezéből téptek ki az utcán. Amikor azonban Rafté beszámoltatta az estéjéről, nem állhatta meg, hogy bánatosan fel ne sóhajtson.

Hanem azért mindent elmondott az utolsó szóig.

- Tehát elhárította a csapást? - kérdezte a titkár.

- Igen is, meg nem is. Rafté; mindenesetre, a seb nem halálos; közben pedig jobb esélyünk lett volna Trianonban, bánom is már, hogy nem csak arra játszottunk. Két nyulat hajszoltunk egyszerre, Rafté... Nagy szamárság volt...

- Miért ne, ha elcsíphetjük a jobbikat? - válaszolta Rafté.

- Jegyezd meg, barátocskám, hogy mindig az a jobbik, amelyik kicsúszik a markunkból, s hogy mindig odaadnánk érte a másikat, vagyis azt, amelyiket sikerült elcsípnünk.

Rafté csak a vállát vonogatta, pedig Richelieu most igazat mondott.

- Azt hiszi, hogy d'Aiguillon kimászik a bajból?

- Azt hiszed, hogy a király kimászik belőle, te fajankó?

- Ej, a király mindenütt talál kibúvót; de most nem a királyról van szó, ha jól értettem.

- Ahol átfér a király, ott átfér Dubarryné is, aki szorosan a nyomában van... és ahol átfért Dubarryné, ott átfér majd d'Aiguillon is, aki... De te azt se tudod, mi fán terem a politika, Rafté.

- Flageot úrnak nem ez a véleménye, méltóságos uram.

- Ne mondd! És mi a véleménye annak a Flageot úrnak? De különben is, ki az a Flageot úr?

- Ügyész, méltóságos uram.

- És?

- És Flageot úr azt mondja, hogy ebből a király sem mászik ki.

- Ohó! Ki állhat az oroszlán útjába?

- A patkány, méltóságos uram!...

- Vagyis Flageot úr!

- Ő váltig mondja.

- És te elhiszed?

- Én minden ügyésznek hiszek, aki azt ígéri, hogy kárt tesz.

- Majd meglátjuk, Rafté, mik a módszerei Flageot-nak.

- Én is ezt mondom, méltóságos uram.

- Gyere vacsorázni, hogy lefekhessem... Egészen odavagyok tőle, hogy szegény unokaöcsém már nem országnagy, és nem lesz miniszter. Hiába, nagy sor az, ha nagybácsi az ember, Rafté.

Richelieu úr felsóhajtott, majd elnevette magát.

- Önnek azonban mindene megvan, ami a miniszterséghez kell - állapította meg Rafté.

Másnap, hogy az a szörnyűséges parlamenti határozat úgy felbolygatta Párizst és Versailles-t, s mindenki izgatottan találgatta, hogy mi lesz ennek a határozatnak a következménye, Rafté egy levéllel lépett be Richelieu herceg úrhoz, aki már Versailles-ban tartózkodott és folytatta megszokott életét. A titkár rosszat sejtve forgatta, nézegette a levelet, még a gazdája is felfigyelt rá.

- Mi az már megint, Rafté? - kérdezte a marsall.

Valami kellemetlen dolog van benne, méltóságos uram, legalábbis én úgy érzem.

- Miből érzed?

- Abból, hogy d'Aiguillon herceg úrtól jött a levél.

- Ejha! - csodálkozott a marsall. - Az unokaöcsémtől?

- Igen, marsall úr. A királyi tanácsból kijövet, egy kamarai ajtónálló adta át nekem a levelet az ön részére; már tíz perce forgatom ide-oda, de nem tehetek róla, valami rosszat sejtek benne.

A herceg kinyújtotta a kezét.

- Add ide - mondta -, én nem félek.

- Vigyázzon - óvta Rafté -, az ajtónálló, amikor átadta ezt az írást, hangosan nevetett.

- Ejha! Ezt már nem szeretem. Mindegy, akkor is add ide - mondta a marsall.

- És az ajtónálló még ezt is hozzátette: "D'Aiguillon herceg úrnak az a kívánsága, hogy a marsall úrnak azonnal továbbítsák ezt az üzenetet."

- Ha meggyötörsz, sem átkozlak, fájdalom! - kiáltott fel a marsall, és elszántan feltörte a pecsétet.

Olvasni kezdett.

- Ej, ej, elhúzza a száját - jegyezte meg Rafté, aki a kezét összekulcsolva a háta mögött, figyelte a gazdáját.

- Lehetetlen! - dünnyögte olvasás közben Richelieu.

- Ugye, hogy komoly a dolog?

- Még örülsz is neki?

- Persze, mert látom, hogy nem tévedtem.

A marsall megint belemélyedt a levélbe.

- A király jóságos - mondta kisvártatva.

- Kinevezi miniszternek d'Aiguillent?

- Többet tesz.

- Ejha! Ugyan mit?

- Olvasd el és aztán beszélj.

Rafté is elolvasta a levelet; d'Aiguillon herceg saját kezűleg írta; így hangzott:

Kedves bácsikám!

Jó tanácsa meghozta gyümölcsét: kiöntöttem szívemet Dubarry grófnénak, családunk hűséges barátjának, aki továbbadta Őfelségének bizalmas közléseimet. A király felháborodott, hogy a parlamenti urak ilyen kíméletlenül bántak el velem, aki oly hűségesen buzgólkodtam Őfelsége szolgálatában, és mai tanácsában megsemmisítette a parlament határozatát, engem pedig visszahelyezett francia országnagyi méltóságomba.

El is küldöm önnek, kedves bácsikám - jól tudván, hogy milyen boldog lesz e hír hallatán - annak a döntésnek pontos szövegét, amelyet a király ma hozott tanácsában. Lemásoltattam egy titkárral, s így ön elsőnek értesül róla.

Fogadja legszeretőbb köszöntésemet, drága bácsikám, és kérem, továbbra is tartson meg jóindulatában és támogasson jó tanácsaival.

Aláírás: D'Aiguillon herceg.

- És ráadásul még gúnyolódik is - dühöngött Richelieu.

- Mi tagadás, én is úgy látom, méltóságos uram.

- A király, a király, belenyúlt a darázsfészekbe!

- Nagyméltóságod tegnap még nem akarta elhinni.

- Nem azt mondtam, hogy nem mászik bele, Rafté úr, hanem, hogy kimászik belőle... S amint látod, tényleg kimászott.

- Tény az, hogy a parlamentet megverték.

- És engem is!

- Egyelőre legalábbis.

- Egyszer s mindenkorra! De éreztem én tegnap, akárhogy bátorítottál is, hogy biztosan bekövetkezik a baj.

- Úgy érzem, egy kissé korai a csüggedés, méltóságos uram.

- Rafté, maga tökfilkó. Megvertek, és fizetem a hadisarcot. Maga nyilván nem fogja fel, milyen csapás számomra, hogy nevetség tárgya lettem Luciennes-ben; a herceg most Dubarryné karja közt gúnyolódik rajtam. Chon kisasszony és Jean Dubarry úr nyíltan csúfolódnak a rovásomra; az a néger vakarcs cukorkával tömi magát, s közben a szemem közé nevet. Én türelmes ember vagyok, a teremtésit neki, de ez már mérgesít!

- Mérgesíti, méltóságos uram?

- Megmondtam: mérgesít!

- Akkor nem kellett volna azt tennie, amit tett - állapította meg filozofikus nyugalommal Rafté.

- Maga vitt bele, titkár úr.

- Én?

- Igenis maga.

- Ejnye! Mit törődöm én vele, hogy d'Aiguillon úr országnagy-e vagy sem? Erre feleljen, méltóságos uram! Nem nekem van bajom az unokaöccsével, azt hiszem.

- Rafté úr, maga pimaszkodik.

- Ezt már negyvenkilenc éve mondja, méltóságos uram.

- És még fogom is mondani.

- De nem negyvenkilenc évig, csak ez vigasztal.

- Rafté, ha maga így védi az érdekeimet!...

- A kisded játékait, herceg úr? Soha, azokat soha... Ön akármilyen okos is, akkora ostobaságokat művel, hogy meg nem bocsátanám egy magamfajta tökfilkónak se.

- Magyarázza ezt meg, Rafté úr, s ha hibáztam, elismerem.

- Tegnap még bosszút forralt, ugye? Látni akarta unokaöccse megaláztatását, akárhogyan is, de el akarta vinni neki a parlamenti határozatot, és végignézni, mint ifjú Crébillon úr mondja, az áldozat rángatózását és végvonaglását. Nos, marsall úr, az efféle színjáték sok pénzbe kerül ám; az ilyen szórakozást nem ingyen mérik... Ön gazdag ember, fizessen, marsall úr, fizessen!

- És maga mit tett volna a helyemben, maga széplélek? Halljam!

- Semmit... várakoztam volna, nem adva életjelt; ön azonban nem bírt magával, mindenáron rá akarta uszítani a parlamentet Dubarrynéra, mert az a nőszemély fiatalabbnak találta önnél d'Aiguillont.

A marsall felhorkant, de nem válaszolt.

- Pedig a parlament úgyis az ön befolyása alatt állott - folytatta Rafté -, s úgyis csak azt tette volna, amit tett; ön meg, a határozathozatal után szépen felajánlotta volna szolgálatát unokaöccsének, aki nem sejtett volna semmit.

- Mindez nagyon szép és jó, és azt is elismerem, hogy hibáztam; de miért nem figyelmeztetett?

- Mármint én? Hogy megakadályozzam a kalamajkát?... Minek néz engem, marsall úr? Hiszen ön meséli boldognak, boldogtalannak, hogy engem ön teremtett, ön idomított, most meg elvárná tőlem, hogy ne ujjongjak, amikor látom az ostobaságot vagy a fenyegető bajt? Hogy is gondolhat ilyet?

- Eszerint baj fenyeget, jövendőmondó uram?

- Nem kétséges.

- És mi az a baj?

- Az, hogy ön megköti magát, d'Aiguillon úr pedig elsimítja az ellentétet a parlament és Dubarryné között; őt kinevezik miniszternek, önt pedig még aznap száműzik... vagy bedugják a Bastille-ba.

A marsall mérgében a földre szórta tubákosszelencéje tartalmát.

- A Bastille-ba! - mondta vállrándítva. - XV. Lajos talán mégsem XIV. Lajos?

- Az nem; de Dubarryné, megfejelve d'Aiguillonnal, felér Maintenonnéval, csak jól vigyázzon! S nem hiszem, hogy akadjon ma is királyi hercegnő, aki édességgel és libaaprólékkal jár önhöz a börtönbe!

- Félelmetes jóslatok... - mondta a marsall hosszú hallgatás után. - Ön olvas a jövőben; de mit tud mondani a jelenről?

- A marsall úr olyan okos, hogy nem szorul tanácsra.

- Csak nem űzöl te is csúfot belőlem, te gézengúz?...

- Vigyázzon, marsall úr, elvétette az időt; aki elmúlt negyvenéves, azt már nem szokás gézengúznak nevezni; én hatvanhét vagyok.

- Mindegy... akkor is segíts ki a bajból, de hamar... hamar!...

- Tanáccsal?

- Bánom is én, amivel akarsz.

- Még nincs itt az ideje.

- Te csakugyan bolondozol.

- Bár úgy lenne!... Bolondoznék én, ha bolondos volna a helyzet... de sajnos korántsem az.

- Hogyhogy még nincs itt az ideje, mit jelentsen ez a köntörfalazás?

- Ahogy mondom, méltóságos uram, még nincs itt az ideje. Ha már megérkezett volna Párizsba a hivatalos értesítés a király döntéséről, akkor, nem mondom... Akarja, hogy levelet menesszünk d'Aligre elnök úrnak?

- Hadd nevessenek rajtam minél hamarább!...

- Nevetséges a hiúsága, marsall úr! Az Isten sem igazodik el magán... Tudja mit? Hagyjon engem békén, hadd fejezzem be az angliai partraszállás tervét, ön meg fulladjon bele a miniszteri cselszövéseibe, hisz félig úgyis a víz alatt van már!

A marsall ismerte Rafté kitöréseit; tudta, hogy csínján kell bánni vele, ha elönti az epe.

- Jól van, ne mérgelődj már - békítgette -, s ha nem értettelek meg, magyarázd meg jobban.

- Nagyméltóságod azt akarja, én mondjam meg, hogyan viselkedjék?

- Persze, hiszen azt mondod, hogy magam nem tudom kormányozni magam.

- Jól van, akkor figyeljen ide.

- Figyelek.

- Elküldi d'Aligre úrnak d'Aiguillon úr levelét - mondta Rafté mogorva hangon -, mellékeli hozzá azt a döntést, amelyet a király hozott a tanácsában. Megvárja, hogy a parlament erre összeüljön, és határozatot hozzon, ami nagyon hamar meglesz; ezután kocsiba száll, és rövid látogatást tesz Flageot úrnál, az ügyészénél.

- Tessék? - horkant fel Richelieu, aki erre a névre ugyanúgy dühbe gurult, mint előző napon. - Már megint ez a Flageot! Mi keresnivalója van Flageot-nak ebben az egész ügyben, és mi keresnivalóm van nekem egy Flageot-nál?

- Felhívom szíves figyelmét, méltóságos uram, hogy Flageot úr az ügyésze.

- Hát aztán?

- Ha pedig az ügyésze, akkor vannak nála dossziék... holmi peres ügyek... s ön megy érdeklődni ügyeinek állása felől.

- Holnap?

- Igen, marsall úr, holnap.

- De hiszen ez az ön dolga, Rafté úr.

- Szó sincs róla... Amíg Flageot úr közönséges firkász volt, még csak hagyján; akkor egyenrangú felekként tárgyalhattunk; holnaptól fogva azonban Flageot úr valóságos Attila, Isten ostora; ilyen hatalmassággal szóba állni annak sem szégyen, aki herceg és országnagy és Franciaország marsallja.

- Komolyan mondod ezt, vagy csak komédiázol?

- Majd holnap meglátja nagyméltóságod, hogy komoly-e.

- Csak még azt áruld el, hogy mi vár rám holnap ennél a te Flageot-dnál?

- Nagyon mérges lennék... ha holnap el akarná hitetni velem nagyméltóságod, hogy előre tudott mindent... Jó éjt, marsall úr. Ne feledje: levél d'Aligre úrnak most mindjárt, és látogatás Flageot úrnál holnap. A címe?... a kocsis tudja, elégszer fuvarozott oda egy héten át.

Az olvasó bizonyára azt szeretné tudni, hogyan lett ügyész Flageot ügyvédből, akinek ilyen fontos szerepet szántunk; mivel az olvasónak igaza van, helyt adunk kívánságának.

A parlament egy idő óta szinte megszakítás nélkül szünetelt, és az ügyvédeknek olyan kevés perük volt, hogy beszélni sem érdemes róla.

Flageot úr, látva, hogy közeleg az idő, amikor teljesen elfogynak a perek, valamiféle egyezséget kötött Guildou úrral, az ügyésszel, aki huszonötezer frank egyszeri lefizetése ellenében átengedte neki ügyfeleit és irodáját, így lett ügyész Flageot úrból. Ha pedig most azt kérdezik tőlünk, hogyan fizette ki a huszonötezer frankot, azt válaszoljuk rá, hogy feleségül vette Marguerite kisasszonyt, aki pontosan ekkora összeget örökölt 1770 vége felé, Choiseul úr száműzetése előtt három hónappal.

Flageot fiskális úr egy idő óta azzal vonta magára a figyelmet, hogy makacsul kitartott az ellenzék oldalán. Hogy ügyész lett, még elszántabb ellenzéki lett belőle, s elszántságával némi hírnévre is tett szert. Hírneve s a d'Aiguillon-La Chalotais viszályról írt lázító hangú röpirata irányította felé Rafté úr érdeklődését, akinek állandó figyelemmel kellett kísérnie a parlament ügyeit.

Flageot úr azonban, új méltósága s egyre növekvő tekintélye ellenére sem költözött el a Kisoroszlán utcából. Marguerite kisasszonynak nagy büntetés lett volna, ha nem hallhatja, ahogy a szomszédasszonyok Flageot-nénak szólítják, vagy nem láthatja, hogyan hajlonganak előtte Guildou úr írnokai, akiket alkalmazott az új ügyész is.

Elképzelhető, mit szenvedett de Richelieu úr, amikor áthajtatott Párizsnak ezen az émelyítő negyedén, hogy eljusson abba a bűzölgő sikátorba, amelyet a városi elöljáróság az utca névvel tüntetett ki.

Flageot úr kapuja előtt egy másik hintó akasztotta meg Richelieu úr hintaját: a kapu elé állt az is.

A marsall látta, hogy női kalap törekszik kifelé a hintó ajtajából, s minthogy lovagiasságát nem sorvasztotta el hetvenöt esztendős kora, sietve kilépett a fekete latyakba, hogy kezét nyújtsa a hölgynek, aki egyedül szállt le.

Ezen a napon azonban a marsallnak nem volt szerencséje: a kocsilépcsőn megjelenő szikkadt és visszeres láb öregasszonyra vallott. A rákent festék alatt csupa ránc, fonnyadt arc azt is elárulta, hogy az asszony nem pusztán öreg, hanem iszonyatosan vén.

De hiába, nem volt visszaút, a marsall már megmozdult, és mozdulatát észrevették; amellett Richelieu úr maga sem volt fiatal. A peres ügyfél azonban - mert ugyan ki más jött volna ebbe a sikátorba, ha nem egy peres ügyfél? - tehát a pereskedő asszony nem utánozta a herceget, hanem tétovázás nélkül odanyújtotta lapátnyi tenyerét Richelieu-nek, és hátborzongató mosolyra húzta a száját.

"Ezt az ábrázatot láttam már valahol" - morfondírozott a marsall.

Majd fennhangon megkérdezte:

- Ön is Flageot úrhoz igyekszik, asszonyom?

- Igen, herceg úr - felelt a vénasszony.

- Ó, hát ön ismer engem, asszonyom? - kérdezte a herceg kelletlenül, meghökkenve, és megállt a sötét tornác küszöbén.

- Ki ne ismerné de Richelieu marsall urat? - fuvolázta a vénasszony. - Nem nő az, aki e nevet nem ismeri.

"Ez a nőstény majom, úgy látszik, nőnek tartja magát" - morogta a mahoni hős.

A lehető legudvariasabb meghajlással köszöntötte.

- És nekem kihez van szerencsém, ha nem veszi tolakodásnak a kérdésemet? - kérdezte.

- De Béarn grófné vagyok, szolgálatjára - felelt a vénasszony, s előírásosan hajlongott a tornác csatakos kövén, háromhüvelyknyire a nyitott pincefedőtől, a marsall meg kárörvendve várta, hogy a harmadik meghajlás után kikössön a pince fenekén.

- Nagyon örvendek, asszonyom, el vagyok bűvölve - mondta -, hálát adok a sorsnak e nem várt szerencséért. Ön is pereskedik, grófné?

- Nekem csak egy perem van, herceg úr; de micsoda per az! Lehetetlen, hogy ne hallott volna róla!

- Persze, persze; az a híres per... bocsásson meg. Hogy is felejthettem így el?

- Saluces-ék ellen.

- Igen, grófné, Saluces-ék ellen; erről a perről szól az a gúnydal is...

- Gúnydal?... - szisszent fel a vénasszony. - Miféle gúnydal?

- Vigyázzon, asszonyom, itt egy kis mélyedés van - óvta a herceg, látva, hogy az öregasszony most már biztosan elkerüli a vermet; - fogóddzék a korlátba, akarom mondani, a kötélbe.

A vénasszony elindult fölfelé a lépcsőn, a herceg nyomában.

- Igen, tréfás kis dalocska az - mondta Richelieu.

- Tréfás dalocska, az én peremről?...

- Ítélje meg saját maga... De talán ismeri is?...

- Sose hallottam.

- A Bourbon-rózsa dallamára megy; így szól:

Kedves grófné,
El se hinné,
Mily nagy a bajom.

- Érti, ugye, ezt Dubarryné mondja.

- Így pimaszkodni vele!...

- Hát mit gondol! Ezek a rímfaragók... nem tisztelnek senkit. Úristen, hogy ragad ez a kötél! Ön pedig így válaszol neki:

Jaj, vén fejem!
Nehéz perem
Megnyerem vajon?

- Tudja, uram, ez undorító! - háborodott fel a grófné. - Egy úri hölgyet mégsem való így sértegetni!

- Bocsássa meg, asszonyom, ha hamisan énekeltem; megizzasztott ez a lépcső... De már itt is vagyunk; becsöngetek, ha megengedi.

A vénasszony motyogott valamit, s előreengedte a herceget.

A marsall becsöngetett; Flageot-né nyitott ajtót, aki ügyészné létére is megmaradt ajtónyitogatónak és szakácsnőnek.

A két ügyfelet bevezették Flageot úr irodájába; itt egy dühös emberkét találtak, aki tollal a foga közt, iszonyatos dörgedelmet diktált első bojtárjának.

- Teremtő Isten, Flageot úr, mi az már megint? - rémüldözött a grófné.

Az ügyész hátrafordult erre a hangra.

- Ó, ön az, asszonyom? Alázatos szolgája. Adjanak egy széket de Béarn grófnénak. Az úr önnel jött, asszonyom?... Ejha! ha jól látom, de Richelieu herceg úr tisztelt meg látogatásával!... Még egy széket, Bernardet, még egy széket ide!

- Flageot úr, kérem, hogy áll a perem? - kérdezte a grófné.

- Éppen az ön ügyével foglalkozom, asszonyom.

- Nagyon derék, Flageot úr, nagyon derék.

- És remélem, sikerül nagy riadalmat keltenem vele.

- Hm! Csak óvatosan, Flageot úr...

- Most már nincs féltenivalónk, asszonyom...

- De ha foglalkozik velünk, akkor talán előbb a herceg urat hallgassa meg.

- Bocsásson meg, herceg úr - mentegetőzött Flageot -; ön azonban olyan előzékeny, hogy bizonyára megérti...

- Megértem, Flageot úr, megértem.

- Figyelemmel hallgatom, méltóságos uram.

- Legyen nyugodt, nem élek vissza a türelmével; úgyis tudja, miért jöttem.

- A dossziékat a minap kaptam meg Rafté úrtól.

- Néhány irat volt bennük a... peremre... a... na, hogy a fenébe hívják, szóval, tudja maga, hogy melyik perről beszélek, Flageot úr.

- A chapenat-i birtokperről van szó.

- Nem tagadom. Na és megnyeri nekem?... Hadd halljam! Nagyon szép volna magától.

- Herceg úr, azt az ügyet meghatározatlan időre elnapolták.

- Aztán miért?

- Legalábbis egy éven belül nem tűzik ki a tárgyalást.

- De miért nem, ha szabad kérdeznem?

- A körülmények, herceg úr, a körülmények... Ismeri őfelsége határozatát?...

- Azt hiszem, igen... De melyiket? Őfelsége ontja a határozatokat.

- Azt, amelyik megsemmisíti a mienket.

- Vagy úgy. Na és mi van vele?

- Nos, herceg úr, mi válaszul elsüllyesztjük a hajóinkat.

- Elsüllyesztik a hajóikat, barátom? Elsüllyesztik a parlament hajóit? Ezt nem egészen értem, nem is tudtam, hogy a parlamentnek vannak hajói.

- Talán az első tanács nem hajlandó kitűzni a tárgyalást? - kérdezte de Béarnné, akivel Richelieu pere sem feledtette a magáét.

- Nem erről van szó.

- A második is vonakodik?

- Azt még csak elviselnénk valahogy... Hanem a két tanács együttesen úgy határozott, hogy addig nem tárgyal, míg a király vissza nem vonja d'Aiguillon úr kinevezését.

- Ejha! - csapta össze a tenyerét a marsall.

- Nem tárgyal... hogyhogy nem tárgyal? - kérdezte izgatottan a grófné.

- Hát... a pereket nem tárgyalja, asszonyom.

- És az én peremet sem tárgyalják? - kiáltott fel rémülten grófné, leplezni sem próbálva ijedelmét.

- Sem az önét, sem a herceg úrét, asszonyom.

- De hiszen ez jogtalanság! Ez lázadás őfelsége rendelete ellen!

- Asszonyom - válaszolta az ügyész ünnepélyesen -, őfelsége elragadtatta magát, mi követjük példáját.

- Flageot úr, ez az út a Bastille-ba vezet, ezt én mondom magának.

- Dalolva megyek, asszonyom, és kollégáim pálmaágat lengetve fognak kísérni.

- Ez megháborodott! - mondta a grófné Richelieu-nek.

- Mind ilyenek vagyunk - válaszolta az ügyész.

- Ohó! - mondta a marsall - ez egyre érdekesebb!

- De uram, hiszen az előbb azt mondta, hogy az én ügyemmel foglalkozik - folytatta de Béarnné.

- Azt mondtam, és úgy is van... Elsőnek az ön esetét idézem, asszonyom, a jelentésemben; hallgassa csak meg az önre vonatkozó passzust.

És kikapva az írnok kezéből a jelentést, orrára csíptette az okuláréját, és fellengősen olvasta:

Becsületük elveszett, vagyonuk odavan, jogaikat lábbal tiporják... Őfelsége megérti, hogy mennyit szenvedhettek... A panaszos egy fontos ügyet kapott a kezébe, kimenetelétől függött a királyság egyik legelőkelőbb családjának sorsa; gondossága, szorgalma, tehetsége révén - ezt bátorkodik kijelenteni a panaszos - az ügy már a legjobb úton haladt, s már úgyszólván elismerték és határozatilag is megerősítették a nagynevű és nagy tekintélyű Angélique-Charlotte-Véronique asszony, azaz de Béarn grófné jogait, amikor a viszály forgószele... elsodorva...

- Idáig jutottam el, asszonyom - mondta az ügyész pöffeszkedve -, s azt hiszem, sodró erejű lesz a kép.

- Flageot úr - mondta de Béarn grófné -, most negyven esztendeje vettem először igénybe atyjaurának szolgálatait, aki a világ legderekabb embere volt; azután az ön ügyfele lettem; évi tíz- vagy tizenkétezer frankot keresett az ügyeimen; talán még ugyanennyit kereshetett volna.

- Írja, írja mindezt - mondta felvillanyozva Flageot az írnokának -. ez felér egy tanúvallomással, ez kész bizonyíték: bele is vesszük a bizonyító részbe.

- Ezennel visszavonom a megbízatást - szakította félbe a grófné -, megrendült a bizalmam önben.

Flageot-t mennykőcsapásként érte a súlyos közlés, egy darabig csak állt ott, mint akit főbe kólintottak; de azután magához tért, s úgy egyenesedett föl, mint a vértanú, aki hitet tesz Istene mellett.

- Rendben van - mondta -; Bernardet, adja vissza az aktákat a grófnénak, és jegyezze föl, hogy a felperes többre becsülte lelkiismeretét a vagyonánál!

- Bocsásson meg, grófné - súgta oda de Béarnnénak a marsall -, az az érzésem, hogy ezt nem gondolta meg kellőképpen.

- Mit, herceg úr?

- Visszaveszi az ügyét ettől a derék ellenállótól; de miért?

- Hogy másik ügyészhez, másik ügyvédhez vigyem! - pattogott a grófné.

Flageot úr az önmegtagadás és a bölcs belenyugvás bánatos mosolyával emelte szemét az égre.

- De kedves grófné - súgta tovább a marsall a mondókáját a grófné fülébe -, mivel a határozat úgy szól, hogy a tanácsok semmilyen ügyet sem tárgyalnak, más ügyész sem tesz majd többet önért, mint Flageot úr...

- Mi ez, bűnszövetkezet?

- Ejnye! Csak nem gondolja Flageot urat olyan ostobának, hogy egyedül álljon ellen, hogy egyedül veszítse el az ügyfeleit, nem törődve azzal, hogy kollégái követik-e, s következésképpen, támogatják-e?

- És ön, uram, ön mit csinál?

- Én kijelentem, hogy Flageot úr nagyon becsületes ügyész, s hogy a perem olyan jó helyt van nála, mintha csak nálam volna... Éppen ezért nála hagyom, s természetesen ugyanúgy fizetek is érte, mintha folytatná az ügyemet.

- Méltán mondják, marsall úr, hogy ön nemes lélek, hogy megértő ember! - hálálkodott Flageot úr. - Hirdetni is fogom mindenütt, herceg úr.

- Nagyon megtisztel, kedves ügyész úr - válaszolta Richelieu, meghajolva.

- Bernardet - kiáltotta a fellelkesült ügyész az írnokának -, a zárórészbe bevesszük de Richelieu marsall úr dicséretét!

- Ne, ne, azt ne, Flageot úr, nagyon kérem... - tiltakozott élénken a marsall. - Tudja, hogy mit zúdítana rám? Jobb szeretem titokban tartani azt, amit közmegegyezéssel jó cselekedetnek hívnak... Ne hozzon rám bajt, Flageot úr; különben is letagadnám, higgye el, kénytelen lennék megcáfolni: kényes vagyok a szerénységemre... Mi a véleménye, grófné?

- Az a véleményem, hogy tárgyalni fogják a peremet... nekem végzés kell, és meg is szerzem.

- Nekem meg az a véleményem, asszonyom, hogy az ön perét csak akkor fogják tárgyalni, ha a király elküldi a nagy tanácsterembe a gárdistáit, a lovas testőrségét és ráadásul húsz ágyút - jelentette ki Flageot úr olyan harcias ábrázattal, hogy a pereskedő vénasszony ereiben megfagyott a vér.

- Eszerint nem hiszi, hogy őfelsége kijut ebből a zsákutcából? - kérdezte Richelieu egészen halkan Flageot-tól.

- Lehetetlenség, marsall úr; ez példátlan eset. Nincs többé jog Franciaországban, ez olyan, mintha nem lehetne kenyeret kapni.

- Így vélekedik?

- Csak várja meg a végét!

- De a király megharagszik.

- Mindenre el vagyunk szánva!

- A számkivetésre is?

- A halálra is, marsall úr! Igaz, talárt hordunk, de alatta szív dobog.

És Flageot úr megdöngette a mellét.

- Azt hiszem, asszonyom - mondta Richelieu a szomszédnőjének -, hogy a kormány valóban veszedelmes vizekre tévedt.

- Hát igen - mondta az öreg grófné egy kis hallgatás után -, csak az a szomorú számomra, hogy én semmiben sem vettem részt, és mégis belekeveredtem ebbe a viszályba.

- Véleményem szerint, asszonyom - mondta a marsall -, van valaki, aki tudna segíteni önnek, valaki, akinek nagy a hatalma... De vajon hajlandó lesz-e?

- Nagyon kíváncsinak tartana, herceg úr, ha megkérdezném, ki ez a hatalmasság?

- A keresztlánya - felelt a herceg.

- Ó! Dubarryné?

- Pontosan.

- Tulajdonképpen, igaz... nem is rossz ötlet.

A herceg az ajkába harapott.

- Elmegy Luciennes-be? - kérdezte.

- Gondolkodás nélkül.

- Csakhogy Dubarryné nem fogja megtörni a parlament ellenállását.

- Meg fogom mondani neki, hogy nekem végzés kell, s minthogy ő semmit sem tagadhat meg tőlem, amióta azt a nagy szolgálatot tettem neki, szólni fog érdekemben a királynak. Őfelsége beszél majd a kancellárral, a kancellár keze pedig messzire elér, herceg úr... Flageot úr, legyen szíves, tanulmányozza alaposan az ügyemet; előbb terítékre kerül az, mintsem hinné: ezt én mondom magának!

Flageot úr hitetlenkedve ingatta a fejét, a grófnét azonban ez sem tántorította vissza.

Közben a marsall elgondolkozott.

- Asszonyom, ha úgyis Luciennes-be megy, megtenné, hogy átadja leghódolóbb köszöntésemet?

- Örömest, herceg úr.

- Társak vagyunk a bajban; az ügye elakadt, az enyém szintúgy; amit magának kér, azt nekem is kéri... Aztán arról is tanúskodhatik majd, hogy mennyire a begyemben vannak ezek a parlamenti vaskalaposok; ne felejtse el megmondani, hogy én tanácsoltam, hogy a luciennes-i istennőhöz folyamodjék.

- Nem felejtem el, herceg úr. Isten velük, uraim.

- Engedje meg, hogy visszakísérjem a kocsijához. Isten áldja, Flageot úr, nem zavarom tovább a munkájában...

A marsall a kocsijához kísérte a grófnét.

- Rafté igazat beszélt - mondta -, a Flageot-félék forradalmat csinálnak. Hála Istennek, én mindkét szárnyon biztosítottam magam... Az udvarhoz is húzok, a parlamenthez is tartozom. Dubarryné belekeveredik a politikába, és egyedül bukik el; ha vonakodik, van még egy kis aknám Trianonban. Ez az ördöngös Rafté jól kitanulta mellettem a mesterséget; ha miniszter leszek, nyomban megteszem kabinetfőnöknek.

De Béarn grófné szó szerint vette Richelieu tanácsát: két és fél órával az után, hogy elbúcsúzott a hercegtől, már a luciennes-i várószobában volt, Zamore úr társaságát élvezve.

Egy idő óta nem mutatkozott Dubarrynénál; megjelenése éppen ezért némi találgatásokra adott alkalmat, amikor a grófné hálószobájában elhangzott a neve.

D'Aiguillon úr sem vesztegette hiába az idejét, s éppen összeesküvést szőtt a kegyencnővel, amikor Chon belépett és jelentette, hogy de Béarnné kér kihallgatást.

A herceg el akart menni, de Dubarryné ott marasztotta.

- Jobban szeretem, ha itt van - mondta neki -; ha kölcsönt kérni jött volna a vén pereskedő, hasznos lehet az ön jelenléte, mert kevesebbet kér majd.

A herceg ott maradt.

De Béarnné a helyzethez igazítva arcvonásait, leült a grófnéval szemközt abba a karosszékbe, amelyre az rámutatott; a kölcsönös udvariaskodások után Dubarryné megkérdezte:

- Szabad tudnom, hogy minek köszönhetem a megtisztelő szerencsét, asszonyom?

- Ó, asszonyom - válaszolt a vén pereskedő -, nagy bajjal jövök!

- Mi történt, asszonyom?

- Rossz hírt hozok, mely nagyon elszomorítja majd őfelségét.

- Mondja hamar, asszonyom.

- A parlamentek...

- Aha! - horkant fel d'Aiguillon herceg.

- D'Aiguillon herceg úr - sietett bemutatni vendégét a látogatónak a grófné, attól félve, hogy de Béarnné még elszólja magát.

A vén grófné azonban volt olyan ravasz, mint az összes udvaroncok együttvéve; csak szándékosan szólta el magát, és csak olyankor amikor hasznot remélt belőle.

- Ismerem ezeknek a törvénytekerőknek minden gyalázatosságát - jelentette ki -, és tudom, mennyire nem tisztelik az érdemet és a származást.

A bókot, amely közvetlen közelből pukkant a herceg arcába, d'Aiguillon mély meghajlással jutalmazta, amit a grófné felállva viszonzott.

- De most már nem csupán a herceg úrról van szó - fűzte hozzá de Béarnné -, hanem az egész lakosságról: a parlamentek nem hajlandók tovább működni.

- Igazán? - kiáltott fel Dubarryné, hátravetve magát a pamlagon. - Megszűnik a törvénykezés Franciaországban?... Hát aztán!... Olyan nagy baj az?

A herceg elmosolyodott. De Béarnné azonban korántsem találta ilyen mulatságosnak a dolgot, amúgy is komor arca még sötétebbre vált.

- Súlyos csapás ez, asszonyom - mondta.

- Csak nem? - válaszolta a kegyencnő.

- Látszik, grófné, hogy ön azok közé a szerencsések közé tartozik, akiknek nincsen peres ügyük.

- Khm, khm! - köhécselt d'Aiguillon, hogy észre térítse Dubarrynét, aki végre felfogta, mire céloz az öregasszony.

- Bizony ez igaz, asszonyom - vágta rá tüstént Dubarryné -, s erről jut eszembe, hogy ha nekem nincsen is, annál inkább van önnek, méghozzá igen fontos pere!

- Úgy, úgy, grófné!... és a vesztemet okozhatja bármi késedelem.

- Szegény asszony!

- Az kellene, grófné, hogy a király erélyes lépésre szánja el magát.

- Ej, asszonyom, őfelsége mindenre hajlandó: száműzi a tisztelt bíró urakat, és mindjárt békesség lesz.

- De hiszen ez bizonytalan idejű elnapolást jelent!

- Ön lát más megoldást, asszonyom? Mondja el, kérem!

A pereskedő vénasszony úgy bújt meg a fejdísze alatt, mint tógája alatt a haldokló Caesar.

- Tulajdonképpen volna egy lehetőség - jegyezte meg ekkor d'Aiguillon -; csak az a kérdés, hogy őfelsége mer-e élni vele.

- Mi volna az? - kérdezte szorongva a pereskedő.

- A királyi hatalomnak, ha a kelleténél jobban megszorul Franciaországban, van egy természetes erőforrása: a király ítélőszéket tart és kijelenti, hogy "Akarom!", noha az összes ellenzékiek azt gondolják, hogy: "Nem akarom!"

- Nagyszerű gondolat! - lelkendezett de Béarnné.

- Csak nem volna szabad elhíresztelni - jegyezte meg tapintatosan d'Aiguillon, és kézmozdulatából de Béarnné megértette, mire céloz.

- Ó, grófné - mondta ekkor a pereskedő öregasszony -, ó, grófné, önnek oly nagy a befolyása őfelségére! Vegye rá a királyt, hogy kijelentse: "Akarom, hogy ítéletet hozzanak de Béarnné perében." Egyébként, mint tudja, már nagyon régen megígérték.

D'Aiguillon úr összeszorította az ajkát, elbúcsúzott Dubarrynétól, és kiment a hálószobából. Meghallotta, hogy az udvarba behajt a király kocsija.

- Megjött a király! - mondta Dubarryné, és fölkelt, hogy elbocsássa a pereskedőt.

- Ó, asszonyom, miért nem hagyja, hogy őfelsége lába elé boruljak?

- Hogy kieszközölje tőle az ítélőszéket? Nem bánom! - vágta rá a grófné. - Maradjon itt, asszonyom, ha olyan nagyon akar.

De Béarnnénak úgyszólván még arra sem volt ideje, hogy megigazítsa a haját, és a király már belépett.

- Ó, hát vendége van, grófné?...

- De Béarnné, felség.

- Felség, igazságot! - kiáltotta az öreg hölgy, földig hajolva.

- Ó, ó! - sajnálkozott a király, és aki nem ismerte, nem jöhetett rá, hogy csúfolódik. - Csak nem sértették meg, grófné?

- Felség, igazságot kérek.

- Ki ellen?

- A parlament ellen.

- Igazán? - csapta össze kezét a király. - A parlamentjeimre van panasza? Nahát, nagyon örülnék neki, ha megregulázná őket. Nekem is panaszom van rájuk, és én meg önt kérem, hogy tegyen igazságot - tódította a király, utánozva a grófné mély meghajlását.

- Felség, végtére is ön a király, ön az úr a házban.

- Királynak király vagyok, az igaz; de úrnak nem mindig úr.

- Felség, mondja ki az akaratát.

- Minden este ezt teszem, asszonyom; ők pedig minden reggel kimondják az övéket. És mivel e két akarat szöges ellentétben áll egymással, valahogy úgy vagyunk, mint a föld meg a hold, örökké üldözzük, de soha el nem érjük egymást.

- Felséged szava van olyan hatalmas, hogy belefojtsa a szót ezekbe a rikácsolókba.

- Ebben téved, asszonyom. Én nem értek a joghoz, de ők igen. Ha én igent mondok, ők nemmel felelnek; lehetetlen szót értenünk... De ha bármi módon meg tudja akadályozni, hogy nemmel válaszoljanak az igenemre, én szövetkezem önnel.

- Felség, van mód rá.

- Mondja, de hamar.

- Már mondom is, felség. Tartson ítélőszéket.

- Cseberből vederbe! - mondta a király. - Ítélőszéket! Hová gondol, asszonyom? Hisz az kész forradalom!

- Így a szemébe mondhatná ezeknek a lázadóknak, hogy felséged az úr a házban. Mint felséged is tudja, egyedül a királynak van joga szólani, ha ilyen módon nyilvánítja akaratát, és senki sem válaszolhat rá. Ön azt mondja nekik: akarom, ők meg fejet hajtanak...

- Hát ez igazán fejedelmi ötlet - mondta Dubarryné.

- Fejedelminek fejedelmi - válaszolta XV. Lajos -, csak jónak nem jó.

- Pedig milyen szép volna - folytatta Dubarryné érzéssel -: a díszkíséret, a nemesurak, az országnagyok, a fegyveres testőrség, aztán az a tömérdek ember, aztán az öt aranyliliomos vánkosból álló királyi ítélőszék... Micsoda pompás látvány!

- Igazán úgy gondolja? - kérdezte a király, egy kissé meginogva.

- Hát még az a fényes királyi ruha, a hermelinprémes palást, a gyémántos korona, az aranyjogar! Milyen remekül illik ez a pompa egy fenséges és szép archoz! Ó, kápráztató látványt nyújtana felséged!

- Nagyon régen nem láttak királyi ítélőszéket - jegyezte meg XV. Lajos, színlelt közönnyel.

- Felséged gyermekkora óta - mondta de Béarnné -; sugárzó szépségének emléke mélyen belevésődött mindnyájunk szívébe.

- Azonkívül - fűzte hozzá Dubarryné -, jó alkalom lenne ez a kancellár úrnak is, hogy megzendítse súlyos és tömör ékesszólását, s igazsággal, méltósággal és tekintéllyel zúzza szét ezeket az alakokat.

- Meg kell várnom a parlament első törvényszegését - ellenkezett XV. Lajos -; majd akkor meglátom.

- Mi szörnyűségesebbet vár még felséged annál, amit máris elkövettek?

- Hát mit követtek el? Hadd halljam.

- Felséged nem tudja?

- Egy kicsit megcsipkedték d'Aiguillon urat, az még nem főbenjáró... ámbár - tette hozzá a király Dubarrynéra sandítva -, ámbár a kedves herceg igen jó barátunk. De ha a parlamentek megcsipkedték a herceget, tegnapi vagy, nem is tudom, tegnapelőtti határozatom méltó válasz volt gonoszságukra. Nem maradtunk egymásnak adósai.

- Igen ám, felség - vágott közbe élénken Dubarryné -, csakhogy a grófné éppen most számolt be róla, hogy ezek a sötét lelkű urak mire vetemedtek ma reggel.

- Ugyan mire? - kérdezte a király, összevonva a szemöldökét.

- Beszéljen, asszonyom, a király megengedi - mondta a kegyencnő.

- Felség, a parlamenti tanács urai úgy határoztak, hogy mindaddig nem tartanak több bírósági tárgyalást, míg felséged vissza nem vonja határozatát.

- Tessék? - kérdezte a király. - Ön téved, asszonyom; ez nyílt lázadás volna, lázadni pedig nem mer a parlamentem, remélem.

- Felség, higgye el...

- Ej, asszonyom, ezek csak amolyan mendemondák.

- Hajlandó meghallgatni felséged?

- Beszéljen, grófné.

- Nos, az ügyvédem ma reggel visszaadta a perirataimat... Nem véd több ügyet, mivel nem lesz több tárgyalás.

- Mendemondák, higgye el; ijesztgetések, rémhírek.

S míg ezt mondta, a király nyugtalanul járkált fel s alá a hálószobában.

- Jobban elhinné felséged, ha de Richelieu úr mondaná? Nahát, a szemem láttára adták vissza de Richelieu úrnak is a periratait, akárcsak nekem, és a herceg úr nagyon mérgesen távozott.

- Kaparásznak az ajtón - mondta a király, hogy témát változtasson.

- Zamore az, felség.

Zamore belépett.

- Levél, úrnőm - mondta.

- Megengedi, felség? - kérdezte a grófné. - Jaj, Istenem! - kiáltott fel.

- Mi baj van?

- A kancellár úr írt, felség. Maupeou úr, tudván, hogy felséged ma meglátogat, azt kéri, eszközöljek ki számára egy rövid kihallgatást.

- Mi az már megint?

- Bocsássa be a kancellár urat - mondta Dubarryné.

Béarnné felállt, hogy búcsúzzék.

- Nem zavar, asszonyom - mondta neki a király. - Jó napot, Maupeou úr. Mi újság?

- Felség - mondta a kancellár meghajolva -, a parlament útjában volt felségednek: nos, nincs parlamentje.

- Hogyhogy? Mindenki meghalt? Arzént szedtek be?

- Bár úgy lenne!... Nem, felség, életben vannak; de nem hajlandók ülésezni többet, és beadták a lemondásukat. Egyszerre jött valamennyi.

- A bírák?

- Nem, felség, a lemondások.

- Ugye mondtam, felség, hogy komoly a dolog - jegyezte meg halkan a grófné.

- Nagyon komoly - mondta ingerülten XV. Lajos. - És ön mit tett, kancellár úr?

- Felségedhez siettem, parancsért.

- Száműzzük valamennyit, Maupeou.

- Felség, ítélkezni a száműzetésben sem fognak.

- Adjuk ki parancsba, hogy kötelesek ítélkezni... A fenébe is! Még szokásban van a királyi parancs... a parlamenthez intézett királyi rendeletek szintén...

- Ezúttal nagy szilárdságot kell tanúsítanunk, felség.

- Igen, ebben igaza van...

- Na most! - súgta oda Dubarrynénak de Béarnné.

- És odacsapni az asztalra, miután olyan gyakran játszottuk a jóságos atyát! - kiáltott fel a grófné.

- Kancellár - mondta vontatottan a király -, itt csak egy mód van: súlyos, de hatásos. Királyi ítélőszéket fogok tartani; hadd tanulják meg egyszer ezek az emberek, hogy mi a félelem.

- Ez már beszéd, felség! - kiáltott fel a kancellár. - Vagy beadják a derekukat, vagy végük van!

- Asszonyom - fordult oda a király a pereskedőhöz -, amint látja, nem rajtam múlik, ha nem hoznak ítéletet a perében.

- Felség, ön a világ legnagyobb királya.

- Igen, igen!... - visszhangozta a grófné, Chon és a kancellár.

- Csakhogy a világnak nem ez a véleménye - mormolta a király.

Megtartották a nevezetes ítélőszéket, azzal az ünnepélyes külsőséggel, amelyet megkövetelt egyrészt a király hiúsága, másrészt a fondorkodók, akik erre a döntő lépésre rávették az ország urát.

Mozgósították a királyi őrséget, tömérdek rövid zubbonyos íjász, fegyveres őr és rendőr vigyázott a kancellár úrra, aki, mint hadvezér a döntő napon, saját szent személyében kívánt színre lépni a nagy vállalkozás napján.

A kancellár urat szívből utálta mindenki; ezt ő is tudta, és felfuvalkodottságában alighanem gyilkos merénylettől tartott, de akik jobban ismerték a vele szemben megnyilvánuló közhangulatot, legfeljebb azt jósolhatták neki, hogy nyílt gyalázkodásokban vagy füttykoncertben lesz része.

Ugyanezt a szívélyes fogadtatást ígérték d'Aiguillon úrnak is, akit a parlamenti vitákban úgy-ahogy kiművelődött polgárok ösztönösen megvetettek. A királyról sugárzott a derű. Pedig egy cseppet sem volt nyugodt. De szemlátomást csodálta magát pompás királyi palástjában, majd azt az észrevételt tette, hogy legjobb oltalom a fenség.

És hozzá tehette volna: "Valamint a nép szeretete." Csakhogy ezt a közhelyet annyit mondogatták neki hajdanában, a betegsége alatt Metzben, hogy most úgy vélte, nem idézheti, hacsak nem akarja, hogy plágiummal vádolják.

A trónörökösné, aki idegenkedett az egész látványosságtól, noha a lelke mélyén talán mégis kíváncsi volt rá, már reggel panaszos arckifejezést öltött, s ezt viselte egész úton az ünnepség színhelyéig, ami nyomban feléje fordította a szíveket.

Dubarryné bátran viselkedett. Önbizalma fiatalságából és szépségéből sarjadt. Különben is, róla már mindent elmondtak, mit lehet még ahhoz hozzátenni? Úgy sugárzott, mintha királyi szeretőjének fénye ragyogta volna be alakját.

D'Aiguillon herceg úr keményen lépkedett a király előtt haladó országnagyok soraiban. Nemes vonású, erélyes arca sem csüggedtséget, sem elégedetlenséget nem árult el. A fejét sem szegte fel diadalmasan. Aki így látta, nem gondolta volna, hogy miatta ütközött össze a király a parlamentekkel.

A tömegből ujjal mutogattak rá; a parlamenti bírák soraiból gyilkos tekintetek röppentek felé; de más nem történt.

A törvényszéki palota nagyterme zsúfolásig megtelt, érdekeltek és érdeklődők lehettek ott vagy háromezren.

Odakint a tömeg, amelyet a törvényszolgák pálcái s a poroszlók fütykösei és husángjai megfélemlítettek, csak azzal a megnevezhetetlen zsibongással árulta el jelenlétét, amely nem is emberi hang, nem is beszéd, de mégis hallható, s amelyet legtalálóbban az emberfolyam mormolásának lehetne nevezni.

Csend uralkodott a nagyteremben is, amikor az utolsó léptek is elhaltak, mindenki elfoglalta a helyét, és a király, fenségesen és komoran, felszólította kancellárját, hogy tartsa meg beszédét.

A parlamenti bírák előre tudták, mit tartogat számukra a királyi ítélőszék. Pontosan tudták, miért hívták őket egybe. Bizonyára, hogy a megmásíthatatlan szándékot megértessék velük; ők azonban ismerték a király nagylelkűségét, vagy mondjuk inkább: félszegségét, s ezért inkább az ítélőszék következményeitől, semmint magától az üléstől tartottak.

A kancellár szólásra emelkedett. Kiváló szónok volt. Az ügyes bevezetést hallgatva, volt miben gyönyörködniük a szóképek kedvelőinek.

Hanem a szónoklat olyan kemény hangú vádbeszéddé fajult, hogy a nemesek nem tudták türtőztetni mosolyukat, a parlamenti urak pedig ugyancsak kényelmetlenül fészkelődtek a helyükön.

Kancellárja nyelvével a király megparancsolta, haladéktalanul szüntessék be a bretagne-i ügyet, mert már torkig van vele. Megparancsolta a parlamentnek, hogy béküljön ki d'Aiguillon herceggel, kinek a szolgálata kedves a királynak; hogy ne hátráltassa tovább az igazságszolgáltatást; ha ez megtörténik, megint úgy lesz minden, mint abban a boldog aranykorban, amidőn a szökdécselő patakok ötrészes beszédeket mormoltak a döntő vagy az ítélkező perekben, amidőn a fákon periratok teremtek a tisztelt ügyvéd és ügyész urak számára, akiknek csak a kezüket kellett kinyújtaniuk, hogy leszakítsák őket, mint az érett gyümölcsöt.

Ezek az ínyencségek nem békítették meg a parlamentet, sem de Maupeou úrral, sem d'Aiguillon herceggel. De mit volt mit tenni: a beszéd elhangzott, válaszra nem volt mód.

A parlamenti urak, noha forrt bennük az epe, nyugodtan és közönyösen ültek ott, azzal a bámulatos egyöntetűséggel, amely oly erőssé teszi az alkotmányos testületeket, nagy nemtetszésére a királynak és a karzaton ülő arisztokratáknak.

A trónörökösné elsápadt haragjában. Életében először került szembe a nép ellenállásával. Józanul próbálta mérlegelni ennek az ellenállásnak az erejét.

Azzal a szándékkal jött az ítélőszékbe, hogy - legalábbis színleg - ellene szegül az ott elfogadott vagy kihirdetett határozatnak, most azonban azt érezte, hogy egyre jobban azonosul fajtájának és osztályának ügyével; minél mélyebbre vájta a fogát a kancellár a parlament testébe, ez a büszke és fiatal teremtés annál hevesebben méltatlankodott, hogy milyen erőtlen a kancellár harapása; bezzeg tartott volna ő olyan beszédet, hogy attól úgy megugrik ez a gyülekezet, mint az ökörcsorda, ha darázsraj száll rá! Elég az hozzá, hogy a kancellárt gyengének, a bírákat erőseknek találta.

XV. Lajos kitűnő emberismerő volt, aminthogy minden önző ember az volna, ha némelyiknek a lustasága felül nem kerekedne az önzésén. Körültekintett, hogy lássa, milyen hatást kelt akarata, amelyet - úgy vélte - eléggé ékesen tolmácsoltak az elhangzott szavak.

A trónörökösné vértelen, összepréselt ajka mindjárt elárulta, mi háborog a lelkében.

Az egyensúly kedvéért ezután Dubarrynéra pillantott: a diadalmas mosoly helyett, amelyre számított, csak azt látta, hogy a grófné mohón vonzza magához a tekintetét, talán mert tudni akarja, mint vélekedik a helyzetről a király.

Semmi sem félemlíti meg úgy az ingatag jellemeket, mint ha azt érzik, hogy fölébük kerekedik mások esze és akarata. Ha keményebben néz rájuk valaki, nyomban arra következtetnek, hogy kinevethetik vagy már ki is nevették őket, és joggal követelnek tőlük többet, mint amennyit tettek.

Ilyenkor szélsőségekre ragadtatják magukat, a gyáva egér bömbölő oroszlánná válik, és váratlan megnyilatkozásuk elárulja, hogy a nagyobb félelem erőt vett a kisebben.

A királynak egy szót sem kellett hozzáfűznie kancellárja beszédjéhez, ezt nem írta elő az etikett, szükség sem volt rá. De ebben a helyzetben megszállta a szószátyárság ördöge, és egy intéssel jelezte, hogy beszélni kíván.

Abban a szempillantásban a figyelem megdöbbenésbe csapott át.

A parlamenti bírák feje úgy fordult az ítélőszék felé, mint amikor a jól képzett katonák sora kemény fővetést csinál.

A hercegek, az országnagyok, a tisztek enyhe izgalmat éreztek. Nem volt lehetetlen, hogy az elhangzott sok okos szó után ő keresztényi felsége épületes oktalanságokat fog mondani. A tisztelet nem engedte, hogy más néven nevezzék azt, ami elhangzik majd a király szájából.

Richelieu úr, aki mindeddig tüntetően távol tartotta magát d'Aiguillon úrtól, most hozzálátott, hogy megkörnyékezze unokaöccsét, először is a pillantásával fejezve ki titkos rokonszenvét és egyetértését.

Pillantása azonban, amely már-már lázadóvá vált, keresztezte Dubarryné kutató tekintetét. Richelieu mindenkinél nagyobb művésze volt a finom átmeneteknek: a gúnyról átváltott a hódolatra, és a szép grófnét választotta metszési pontul a két csúcs és az átlók között.

Elismerő és rajongó pillantást vetett hát Dubarrynéra; ez azonban nem hagyta, hogy bolonddá tartsák, már csak azért sem, mivel a vén marsall, aki korábban összejátszott a parlamenti bírákkal és az ellenzéki hercegekkel, most kénytelen volt ugyanúgy játszani tovább, nehogy belelássanak a kártyájába.

Micsoda élet egyetlen csepp vízben! A megfigyelő számára valóságos óceán! Hány évszázad egyetlen másodpercben, mely maga a leírhatatlan örökkévalóság! Amit fentebb elmondottunk, az alatt a röpke idő alatt játszódott le, míg őfelsége XV. Lajos szóláshoz készült és kinyitotta a száját.

- Hallották akaratomat - mondta érces hangon -, amelyet kihirdetett a kancellárom. Gondjuk legyen rá, hogy végrehajtsák, mert ez az elhatározásom, és ezen nem változtatok!

XV. Lajos utolsó szavai úgy dübörögtek, mint a mennydörgés.

És valóban, mintha villám csapott volna le a gyülekezet kellős közepébe.

A parlamenti bírákon borzongás futott végig, a rémület borzongása, és úgy terjedt át a tömegre, mint ahogy az elektromos szikra pattan ki a zsinór végén. Ugyanez a borzongás suhant át a király hívein is. Minden homlokra, minden szívbe ijedelem és csodálat költözött.

A trónörökösné önkéntelenül köszönetet mondott a királynak szép szeme forró pillantásával.

Dubarryné felvillanyozva pattant fel a helyéről, és a legszívesebben tapsolt volna, ha nem tartja vissza a természetes félelem, hogy távozóban hangosan szidalmazni fogják, vagy hogy másnap garmadával kapja a förtelmesnél förtelmesebb bökverseket.

XV. Lajos ebben a percben zavartalanul élvezte diadalát.

A parlamenti urak az iménti egyöntetűséggel hajtották le a fejüket.

A király felkelt liliomhímes vánkosairól.

Abban a pillanatban felállt a palotaőrség kapitánya, a testőrparancsnok, és felálltak az összes nemesurak.

Megperdült a dob, megszólaltak a harsonák odakint. Az a szinte remegő csönd, amellyel a nép a bevonulást fogadta, most vad zsivajba csapott át, amely fokozatosan elhalt a távolban; ahogy a katonák és a poroszlók elhallgattatták.

A király emelt fővel vágott át a termen, ahol csak alázatosan meghajló fejeket látott.

D'Aiguillon úr most is őfelsége előtt lépkedett, de nem mutatta diadalát.

A kancellár a terem ajtajából meglátta a távolban azt a hatalmas tömeget, megriadt a fel-felcsapó hangzavartól, mely a távolból is elhatolt hozzá, s odaszólt a poroszlóknak:

- Hozzám!

Richelieu mélyen meghajolt d'Aiguillon herceg előtt, s így szólt az unokaöccséhez:

- Nagyon mélyre hajolnak ezek a fejek, herceg; de csak fölemelkednek egyszer, és az ijesztő lesz. Jól vigyázzon!

Dubarryné ekkor ment el mellettük a folyosón a fivérével, Mirepoix marsallnéval és több udvarhölggyel. Meghallotta a vén marsall megjegyzését, s inkább csípősen, mintsem haragosan mondta:

- Ó, nincs mitől tartani, marsall úr: nem hallotta, mit mondott őfelsége? A király azt mondta, ha jól értettem, hogy nem fog változtatni soha.

- Félelmetes kijelentés, asszonyom - válaszolta mosolyogva a vén herceg -; szerencsénkre azonban a parlamenti urak nem látták, hogy a király önre nézett, amikor azt mondta, hogy nem változtat.

És finom bókját olyan utánozhatatlanul elegáns meghajlással fejezte be, amilyent manapság már színpadon sem lát az ember.

Dubarryné nő volt és nem politikus. Ő csak a bókot hallotta, d'Aiguillon úr azonban tökéletesen értette a benne rejlő gúnyt és fenyegetést.

Ezért a grófné mosollyal válaszolt, szövetségese azonban ajkába harapott és elsápadt, látván, hogy még most sem enyhült a marsall haragja.

A királyi ítélőszéknek nyomban igen kedvező hatása lett a királypárt ügyére. De a nagy ütés gyakran csak elkábítja az embert, és megfigyelhető, hogy a kábulat után a vér fürgébben és frissebben csörgedez az erekben.

Legalábbis ez az észrevétel hangzott el azoknak az egyszerű öltözetű embereknek kis csoportjából, akik a Virág rakpart és a Kádárok utcája sarkán álldogálva figyelték, mint vonul el fényes kíséretével a király.

Hárman voltak... Csak véletlenül verődtek ott össze a sarkon, ahonnan szemmel látható érdeklődéssel figyelték a tömeg hangulatát; s noha nem ismerték egymást, néhány szó után összemelegedtek, s latolgatták az ülés esélyeit, mely még be sem fejeződött.

- Lám, a szenvedélyek gyümölcsöt termettek - mondta egyikük, egy csillogó szemű, szelíd és nyílt tekintetű öregember. - A királyi ítélőszék mégis nagy dolog.

- Igen - mondta rá keserű mosollyal egy fiatal férfi -, igen, ha valóra is váltják a nagy szavakat.

- Uram - fordult oda hozzá az öregember -, úgy rémlik, hogy ismerem önt... Mintha már láttam volna valahol, ha nem tévedek?

- Május harmincegyedikén éjjel. Nem téved, Rousseau úr.

- Persze! Ön az a fiatal sebész, a földim; Marat úr, ugye?

- Igen, uram, szolgálatjára.

A két férfi meghajolt.

A harmadik eddig még nem szólt bele a beszélgetésbe. Megnyerő arcú fiatal férfi volt, s az egész ceremónia alatt csak a tömeg magatartását figyelte.

Elsőnek a fiatal sebész ment el, elvegyülve a sokaságban, amely nem volt olyan hálás, mint Rousseau, és máris elfelejtette, ő azonban bizton számított rá, hogy egyszer még emlegetni fogják a nevét.

A másik fiatal férfi megvárta, míg elmegy, s ekkor odafordult Rousseau-hoz:

- Ön nem indul még, uram? - kérdezte tőle.

- Ó, öreg vagyok én már ehhez a nagy tolongáshoz.

- Akkor pedig - mondta az ismeretlen, lehalkítva a hangját - ma este találkozunk a Mészégető utcában, Rousseau úr... Ne felejtse el!

A filozófus úgy rezzent össze, mint aki kísértetet lát. Amúgy is sápadt arca ónszínűre vált. Még válaszolni akart valamit, de addigra az a férfi már eltűnt a szeme elől.

Rousseau, amikor meghallotta egy idegen ember szájából ezeket a különös szavakat, megrémülve és megzavarodva nekivágott a tömegnek, és elfeledkezve róla, hogy öreg és fél a tolongástól, átfurakodott a sokaságon; hamarosan elért a Miasszonyunk hídjára; gondterhelten és magában beszélve sietett át a Grève negyeden, amelyen át hamarabb hazajuthatott.

"Eszerint azt a titkot, amelyet minden beavatott az élete árán is megőriz - mondta magában -, az első jöttment idegen is tudja. Hát igen, ide jutnak a titkos társaságok, ha ennyire tömegessé válnak... Engem ismer ez az ember, tudja, hogy szövetségese leszek, talán még cinkosa is... Ez a helyzet nevetséges és tűrhetetlen."

Míg így beszélt magában, lélekszakadva sietett, pedig egyébként ugyancsak kímélte magát, kivált a Ménilmontant utcai balesete óta.

"Eszerint - folytatta a filozófus -, én az emberiség megújhodásának azokra a terveire lettem volna kíváncsi, amelyeket néhány jótét lélek ajánlgat, ki önmagát a »felvilágosodott« jelzővel tünteti ki; botor módon elhittem volna, hogy jó gondolatok származhatnak Németországból, a sör és a köd hazájából; hírbe hoztam volna magamat néhány ostobával vagy néhány cselszövővel, akiknek csak arra lett volna jó a nevem, hogy hülyeségeiket fedezzék vele. Hát nem! Ebből nem lesz semmi! Egy villámcsapás föltárta előttem a szakadékot, nem fogok önként beleugrani."

Rousseau, hogy lélegzethez jusson, botjára támaszkodva megállt egy percre az utca közepén.

"Pedig milyen szép ábránd volt ez - folytatta a filozófus -: szabadságot teremteni a rabszolgaságból, megrázkódtatások és forrongások nélkül hódítani meg a jövendőt, a földi zsarnokok álma közben, titkon szőni a hálót... Túlságosan szép volt, bolond fejjel hittem benne... Nem kell nekem félelem, gyanakvás, bizalmatlanság, amely méltatlan a szabad szellemhez és a független testhez."

Idáig jutott elmélkedésében, s már indult volna tovább, amikor észrevette Sartines úr néhány fogdmegét, akik fürkésző szemmel ólálkodtak a környéken, s ez a látvány úgy megrémítette a szabad szellemet, s úgy meglódította a független testet, hogy igyekezett eltűnni az útjába eső oszlopok sötét árnyékában.

Az oszlopoktól a Mészégető utcáig már nem hosszú az út; Rousseau végigloholt ezen a szakaszon, a lépcsőházban úgy fújtatott fölfelé, mint az űzött vad, s a szobájában lerogyott egy székbe, egy szót sem bírva kinyögni válaszul Thérèse faggatózásaira.

Végül aztán csak elsorolta izgalmának okait: futás, hőség, a király haragjának híre az ítélőszékben, fejvesztettség a tömegben, mindannak a hatása, ami történt.

Thérèse azt felelte rá zsémbesen, hogy mindezért még nem kell hagyni az ebédet kihűlni, s különben is milyen férfi az olyan, aki minden szíre-szóra megrémül, mint a nyúl.

Rousseau ez utóbbi érvre nem tudott mit mondani, kivált, hogy más szavakkal számtalanszor elmondta ő is ugyanezt.

Thérèse meg csak fújta a magáét: ezek a filozófusok, ezek a rémlátók, megéri a pénzét mindahány... az írásaikban úgy harsonáznak, hogy jobban se kell; hetvenkednek, hogy nem félnek semmitől; se Istent, se embert nem ismernek; de ha rájuk vakkant egy kiskutya, már rémüldöznek: "Segítség!", ha felszökik a lázuk, már sápítoznak: "Istenem, végem van!"

Ez volt Thérèse kedvenc témája, ha belefogott, csak úgy pergett a nyelve, Rousseau pedig, ki amúgy is félénk természetű volt, képtelen lett volna vitába szállni vele.

Ezért aztán Rousseau, nem törődve az asszony rázúduló szidalmaival, e fülsértő zenétől kísérve, csendesen ringatta magában kedvenc gondolatát, mely bizonyára felért Thérèse eszméivel.

- A boldogság illatokból és zsongásból áll - mondta a filozófus -; márpedig a hang és a szag közmegegyezés dolga... Kiállíthatja biztonsággal, hogy a hagyma nem olyan jó szagú, mint a rózsa, vagy hogy a páva hangja csúnyább a fülemüléénél?

Hogy elmondta axiómáját, amely éppen paradoxonnak is beillett volna, asztalhoz ültek és megebédeltek.

Ebéd után Rousseau, szokásától eltérően, nem ült le csembalózni. Csak keringett a szobájában, és százszor is kitekintett az ablakon, hogy szemügyre vegye a Mészégető utca minden zegét-zugát.

Théresè-re ekkor rájött a féltékenység, ami csak mérgében fogja el a házsártos természetű asszonyt, lévén a házsártos a legkevésbé féltékeny fajta a föld kerekén.

Nincs dühítőbb annál, mint ha valaki a hibájával kérkedik; ha erényével, az még csak hagyján.

Thérèse nem sokra becsülte Rousseau férfiasságát, természetét, eszét és szokásait, vénnek, betegesnek és csúfnak találta férjét, és nem tartott tőle, hogy bárki is elcsábíthatja; fel sem tételezte volna, hogy a nők más szemmel nézhetik, mint ő maga. Minthogy azonban egy asszony számára nincs kéjesebb gyötrelem a féltékenységnél, Thérèse hébe-hóba átadta magát ennek az élvezetnek.

Látva, hogy Rousseau minduntalan az ablakhoz megy, tépelődik, és nem tud helyt maradni, így szólt:

- Ahá! Tudom én már, hogy mi izgatja magát... Most vált el valakitől.

Rousseau olyan rémülten nézett rá, hogy Thérèse ebben újabb bizonyítékát látta bűnösségének.

- Valakitől, akit megint látni akar - folytatta.

- Tessék? - kérdezte Rousseau.

- Találkánk van, igaz-e?

- Ó - hördült fel Rousseau, aki csak most értette meg, hogy féltékenységből beszélnek így vele -, még hogy találkánk! Bolond maga, Thérèse!

- Tudom én, hogy bolondság lenne - folytatta az asszony -; de magától minden kitelik; nem baj, menjen csak azzal a penészvirág arcával, a zörgő szívével, a köhögésével, menjen csak, szédítse a nőket: még sokra viheti.

- De Thérèse, hiszen jól tudja, hogy ebből egy szó sem igaz - mondta kedvetlenül Rousseau -; hagyja, hadd gondolkozzam.

- Maga erkölcstelen - mondta Thérèse a legmélyebb meggyőződéssel.

Rousseau úgy elpirult, mint akinek az arcába vágják az igazságot vagy hízelegnek.

Ekkor Thérèse úgy vélte, hogy jogosan vág szörnyű fintorokat, forgatja fel az egész házat, csapkodja az ajtókat, és játszik Rousseau nyugalmával, mint ahogy a gyerekek játszanak a fémkarikákkal, amiket dobozba raknak, hogy siketítő zörgést csapjanak vele.

Rousseau bemenekült a dolgozószobájába. Ez a nagy zenebona megingatta egy kissé elhatározásában.

Azon tűnődött, vajon milyen veszéllyel járna, ha nem venne részt azon a titkos szertartáson, amelyről az az idegen beszélt neki a rakpart sarkán.

"Ha büntetés jár az árulóknak, nyilván jár büntetés a közömböseknek vagy a hanyagoknak is - gondolta. - Azt már többször megfigyeltem, hogy a súlyos veszedelmekből sosem származik baj, mint ahogy a súlyos fenyegetésekből sem; büntetést csak elvétve szabnak ki vagy alkalmaznak hasonló esetben; de másképp áll a dolog a kicsinyes bosszúkkal, az alattomos döfésekkel, s sugdolózással és más apró hitványságokkal. A szabadkőműves testvérek egy szép napon azzal fizethetnek megvetésemért, hogy kötelet húznak ki a lépcsőházban; kitörhetem benne a lábam s a maradék nyolc vagy tíz fogamat... vagy a fejemre pottyantanak egy előre odakészített terméskövet, amikor elmegyek az építkezés alatt... Vagy éppenséggel akad a szabadkőműves testvériségben egy pamfletíró, aki itt él a közelemben, talán az emeleten, s az ablakából átlát a szobámba. Ez sem lehetetlen, hiszen az összejövetelek is a Mészégető utcában vannak... És a csibész olyan gyalázatosságokat ír majd rólam, hogy egész Párizs rajtam nevet... Nincs-e tömérdek ellenségem?"

A következő pillanatban már irányt változtattak Rousseau gondolatai.

"Ejnye! - gondolta magában - hol a bátorság, hol a becsület? Csak nem ijedek meg a saját árnyékomtól? Ha tükörbe nézek, egy semmirekellő gyáva arca nézzen vissza rám? Nem, ez lehetetlen... Ha az egész világ szövetkezik ellenem, ha rám szakad a pinceboltozat, akkor is elmegyek... Különben is, miféle okoskodás az, amelyet a félelem szül! Mióta találkoztam azzal az emberrel, s hazajöttem, azon kapom magam, hogy körben forgok, tehetetlenül. Most már mindenkire gyanakszom, s ráadásul még önmagámra is! Ebben nincs logika... Ismerem magam, nem vagyok könnyen lelkesedő természet: ha csodát vártam a tervezett szövetségtől, akkor lehet is csodát várni tőle. Ki mondja meg, vajon nem én vagyok-e az emberi nem újjáteremtője? Hiszen engem kerestek fel, tőlem tudakolták írásaim értelmét egy korlátlan hatalom titkos képviselői; most hátráljak meg, amikor folytatni kell a nagy művet, amikor az elméletet felválthatja a gyakorlat?"

Rousseau fellelkesült.

"Nincs felemelőbb ennél! Az idő halad... a népek kijönnek a vadság állapotából, lépés lépést követ a sötétben, a kezek összefogóznak a homályban; óriás piramis emelkedik a magasba, a jövendő századok Rousseau-nak, Genf polgárának mellszobrát helyezik rá díszül, aki, hogy adott szavát beváltsa, szabadságát, életét tette kockára, más szóval, hűséges maradt jelmondatához: Vitam impendere vero!"

Ekkor az elragadtatott Rousseau odaült csembalójához, és képzeletét magasra repítette azokon a zengő, széles és harcias akkordokon, amiket előcsalt hangszeréből.

Beesteledett. Thérèse belefáradt, hogy hasztalan gyötörte foglyát, és elszunnyadt ültében; Rousseau dobogó szívvel felöltötte új ruháját, mintha légyottra menne; egy darabig nézte a tükörben fekete szeme csillogását; úgy találta, hogy élénk és beszédes szeme van, és nagyon meg volt vele elégedve.

Fogta a nádpálcáját, s vigyázva, hogy Thérèse-t föl ne ébressze, kisurrant a lakásból.

Amikor leért a lépcsőn, és kinyitotta az utcai ajtó titkos zárját, először is kitekintett, hogy lássa, mi van odakint.

Kocsi nem járt arra; az utca, mint máskor is, tele volt dologtalan őgyelgőkkel, akik egymást nézegették, ahogy az még ma is szokás, mások pedig meg-megálltak a kirakatok előtt, hogy szemügyre vegyék a csinos lányokat a pult mögött.

Bárki észrevétlenül elvegyülhetett a tömegben. Rousseau gyorsan kilépett a kapun; nem kellett messzire mennie.

A megjelölt kapu előtt egy énekes állt egy nyiszorgó hegedűvel. A muzsika, amelyre minden született párizsi hegyezi a fülét, betöltötte az utcát a hegedűből és az énekes torkából felszálló dallam utolsó ütemeinek tovalebbenő hangjaival.

A közlekedést mi sem akadályozhatta volna jobban, mint a körben álló hallgatók alkotta csoportosulás. Vagy jobbról, vagy balról minden járókelőnek meg kellett kerülnie a csoportot; akik balra tértek, azok az úttesten mentek tovább, a jobbra kerülők a jelzett ház mellett haladtak el, és fordítva.

Rousseau megfigyelte, hogy több járókelő úgy eltűnik útközben, mintha elnyelte volna a föld. Úgy számította, hogy ezeket ugyanaz a cél vezérli, mint őt, s elhatározta, hogy utánuk megy; nem volt nehéz dolga.

A hallgató közönség mögé került, mintha ő is meg akarna ott állni, és megleste az első személyt, aki belépett a nyitott tornácra. Félénkebb lévén amazoknál, s mivel nyilván többet is kockáztatott, megvárta, míg sokkal kedvezőbb alkalom kínálkozik.

Nem kellett sokáig várnia. Egy nyitott kocsi hajtott be az utca vége felől, kettévágva a körben állók csoportját, s a két félkört nekiszorítva a házak falának. Rousseau épp a tornác küszöbén állt; csak beljebb kellett lépnie... Filozófusunk látta, hogy a kíváncsiskodók valamennyien a kocsit nézik, és hátat fordítanak a háznak; kihasználva, hogy egyedül van, eltűnt a sötét tornác mélyén.

Pár másodperc múlva lámpást pillantott meg, alatta csöndesen üldögélt egy ember, akár vásár után a kereskedő, és újságot olvasott, vagy csak mímelte.

Rousseau lépteinek koppanására ez az ember föltekintett, és ujját feltűnően a mellére tette, ahová ráesett a lámpás fényköre.

Rousseau, erre a szimbolikus mozdulatra válaszul, ajkára illesztette az ujját.

Az ember nyomban felállt, s betaszítva jobbkézt egy ajtót, amely olyan ügyesen volt beleillesztve a háta mögött lévő faburkolatba, hogy észre sem lehetett venni, rámutatott egy meredek lépcsőre, mely a pincébe vezetett.

Rousseau belépett; az ajtó zajtalanul, de gyorsan bezárult a háta mögött.

Rousseau a botjával tapogatózva ment le a lépcsőfokokon; nem nagyon lett volna ínyére, hogy a testvérek első próbaként a nyakát vagy a lábát töressék.

A lépcső meredek volt ugyan, de nem hosszú. Rousseau tizenhét fokot számlált meg, s hirtelen nagy hőség csapott a szemébe és az arcába.

Ez a nyirkos hőség annak a néhány embernek a lélegzete volt, akik összegyűltek a pincehelyiségben.

Rousseau megfigyelte, hogy a vörös meg fehér szőnyegekkel borított falon mindenféle munkaeszközök függenek, bizonyára inkább jelképes, semmint valóságos tárgyak. A boltozaton egy szál lámpás függött, gyászos fényt vetve az egyébként eléggé rendes külsejű emberekre, akik a fapadokon üldögéltek, és fojtott hangon beszélgettek.

A földet nem födte sem parkett, sem szőnyeg; vastag gyékényréteg fogta föl a léptek neszét.

A belépő Rousseau-ra tehát senki nem figyelt fel.

Látszólag észre sem vették, hogy megérkezett.

Öt perccel előbb Rousseau-nak még nem volt hőbb vágya, mint hogy így érkezzék meg, most azonban mégis bosszankodott, hogy ilyen szépen teljesült a kívánsága.

Az egyik hátsó padon látott egy szabad helyet; a lehető legcsendesebben letelepedett, a többiek háta mögött.

Harminchárom fejet számlált meg a gyülekezetben. Az emelvényre állított íróasztal várta az elnököt.

Rousseau-nak feltűnt, hogy az egybegyűltek nagyon halkan, nagyon óvatosan beszélgetnek. Sokan az ajkukat sem mozdították meg. Csak három vagy négy pár váltott hangos szót.

Még akik meg sem szólaltak, azok is igyekeztek elrejteni az arcukat, ami nem is ment nehezen, mivel az elnöki emelvény jócskán beárnyékolta a helyiséget.

Az emelvény mögött szemmel láthatólag a legóvatosabbak kerestek menedéket.

A testület két vagy három tagja ellenben szüntelenül körben járkált, hogy szemügyre vegye a testvéreket. Jöttek, mentek, szót váltottak egymással, el-eltűntek egy vörös lángnyelvekkel hímzett fekete függönyös ajtó mögött.

Kisvártatva megszólalt egy csengő. Ekkor egy férfi minden teketória nélkül fölállt a padról, ahol addig a többiekkel együtt ült, és elfoglalta az elnöki emelvényt.

A kezével és az ujjaival néhány jelet rajzolt a levegőbe, az egybegyűltek valamennyien utána csinálták, majd egy utolsó, határozott mozdulattal megnyitotta az ülést.

Rousseau sosem látta ezt az embert; a külsejéről ítélve jómódú kézművesnek gondolta volna, magabiztosság és fesztelen modor jellemezte, szónoknak keresve sem lehetett volna alkalmasabbat találni.

Beszéde határozott volt és tömör. Közölte, hogy a páholy egy új testvér felvételére gyűlt össze.

- Ne csodálkozzanak - mondotta -, hogy ebbe a helyiségbe hívtuk össze önöket, ahol nem lehet megtartani a szokásos próbákat; vezetőink úgy vélték, hogy most nem lesz szükség próbákra. A testvér, akit fel akarunk venni, a mai filozófia világító fáklyája, mélyenszántó elme, aki meggyőződésből s nem félelemből csatlakozik hozzánk.

Azt, aki kikutatta a természet és az emberi szív rejtelmeit, úgysem lehet megfélemlíteni olyan eszközökkel, mint az egyszerű embert, akinek karját, akaratát, pénzét vesszük igénybe. Hogy e kiváltságos szellem, e becsületes és kemény jellem együttműködését biztosítsuk, elegendő lesz ígéretét, beleegyezését vennünk.

A szónok ezzel be is fejezte javaslatát, és most körültekintett, hogy lássa a hatást.

Rousseau-ra lenyűgöző hatást tett; a genfi polgár ismerte a szabadkőművesség titokzatos beavatási fokozatait; a felvilágosult szellemekre jellemző megvetéssel tekintett rájuk; a gyermetegség és a hiú babonaság netovábbjának tartotta azokat a képtelen és tökéletesen haszontalan követelményeket, amelyeket a vezetők a felveendőkkel szemben támasztottak, elvárva tőlük, hogy félelmet színleljenek, holott mindenki tudta, hogy nincs mitől félnie.

S ezenfelül, ez a félszeg filozófus, aki ellensége volt minden nyilvános szereplésnek és magamutogatásnak, roppant kényelmetlenül érezte volna magát, ha olyan emberek előtt kell színre lépnie, akiket nem ismer, s akik - ehhez nem fért kétség - több-kevesebb jó szándékkal megtévesztik.

Látva, hogy fölmentik a próbák alól, nagyon elégedett volt. Tudta, hogy milyen szigorú a szabadkőművességben a törvény előtti egyenlőség elve; nagy diadal volt számára, hogy az ő kedvéért kivételt tesznek.

Már készülődött, hogy néhány szóval megköszönje az elnök kedves beszédét, amikor egy hang szólalt meg a hallgatóság soraiból.

- Ha úgy vélik is, hogy kötelességük uralkodóként bánni azzal, aki egyenlő velünk - kezdte ez a metsző és messze csengő hang -, s ha felmentik is a testi szorongás kényszere alól, mintha bizony nem volna szimbólumunk a szabadság keresése a testi kín árán, reméljük mégis, nem ítélik oda a megtisztelő címet egy idegennek, míg előírás szerint ki nem kérdezték, és meg nem eskették.

Rousseau odafordult, hogy az arcába nézzen a támadónak, aki nem átallott ilyen durván nekirontani diadala tetőpontján.

Nagy meglepetéssel ismerte fel azt a fiatal sebészt, akivel aznap reggel találkozott a Virág rakparton.

Jóhiszeműsége vagy talán viszolygása a megtisztelő címtől visszatartotta a választól.

- Hallotta? - kérdezte az elnök, Rousseau-hoz fordulva.

- Hallottam - válaszolta a filozófus, enyhén megborzongva, amikor hangja megszólalt a sötét pince boltívei alatt. - Még meglepőbb számomra a felszólalás most, hogy látom, kitől származik. Hogy lehet az, hogy az az ember, akinek hivatásánál fogva harcolnia kellene az ellen, amit testi szenvedésnek hívnak, s így kellene segítenie testvérein, a közönséges halandókon és a szabadkőműveseken egyaránt, hogy lehet az, hogy ez az ember most a testi szenvedés hasznáról prédikál?... Különös utat választott, hogy boldogítsa az embert, hogy meggyógyítsa a beteget!

- Itt most nem egyes emberekről van szó - vágott vissza az ifjú -; a felveendő nem ismer engem, s én sem őt. Logikával élek, és azt állítom, hogy a nagymester nem jár el helyesen, ha kivételt tesz egyesekkel. Én őbenne (Rousseau-ra mutatott) nem ismerem a filozófust; ő se ismerje bennem a gyakorló orvost. Talán egész életünkben úgy kell majd elhaladnunk egymás mellett, hogy egy tekintettel, egy mozdulattal sem árulhatjuk el szoros kapcsolatunkat, pedig az a testvériség kötéseinél fogva meglehet, bensőségesebb, mint a hétköznapi barátságok. Ismétlem, ha úgy vélik, hogy a felveendőt meg kell kímélni a próbáktól, a kérdéseket akkor is fel kell tenni neki.

Rousseau nem válaszolt. Az elnök leolvasta az arcáról, hogy idegenkedik a vitától, és bánja már, hogy belefogott az egész vállalkozásba.

- Testvér - mondta méltóságteljesen a fiatalembernek -, hallgasson, ha a nagymester beszél, és ne bírálgassa könnyelműen tetteit, amelyekről ő nem köteles számot adni.

- Jogom van felszólalni - mondta csendesebben a fiatalember.

- Felszólalni, de nem bírálgatni. A testvér, aki sorainkba lép, eléggé ismert ahhoz, hogy ne akarjunk erőnek erejével nevetséges és fölösleges titkolózást keverni testvéri kapcsolatunkba. Az itt megjelent testvérek valamennyien ismerik a nevét, és ez a név önmagáért beszél. De mivel bizonyos vagyok benne, hogy ő is az egyenlőség híve, most megkérem, hogy válaszoljon a kérdésemre, amelyet egyes-egyedül a forma kedvéért teszek föl neki: Mit keres szövetségünkben?

Rousseau két lépést előrelépett, s kiválva a többiek közül, végighordozta álmodozó és borús tekintetét a gyülekezeten.

- Azt keresem, amit nem találok benne - mondta. - Igazságokat, és nem álokoskodásokat. Minek fenyegetnének tőrökkel, melyeknek nincs élük, méreggel, amely tiszta víz, vermekkel, amelyek párnával vannak kibélelve? Ismerem az emberi erők forrásait. Ismerem saját testi erőmet. Ha ezt elpusztítják, akkor kár testvérükké választaniuk; holtan nem használhatok önöknek: ennélfogva bizonyára nem akarnak megölni, megsebesíteni még kevésbé; különben a világ összes orvosa sem hitetné el velem, hogy hasznos az a felavatás, amelynek során összetörik a testemet.

Én a fájdalmaknak keservesebb iskoláját jártam ki, mint önök együttvéve; kikutattam a testet, és eltapogatóztam a lélekig... Hajlandó voltam eljönni önökhöz, amikor megkértek rá (Rousseau nyomatékosan hangsúlyozta ezt a szót), mivel úgy véltem, hogy hasznukra lehetek. Adni jöttem tehát, és nem elfogadni.

Ó, mielőtt önök bármit tehettek volna a védelmemre, mielőtt a saját eszközeikkel megszerezhették volna számomra a szabadságot, ha börtönbe jutok, a kenyeret, ha éhezem, a vigaszt, ha szenvedek, mielőtt - mondom - akármit tettek volna, az a testvér, akit ma felvesznek, ha ez az úr is megengedi - fordult oda Marat-hoz -, az a testvér már lerótta adóját a természetnek, minthogy a haladás sántikál, a világosság késlekedik, és egyikünk sem fogja kisegíteni őt onnét, ahová zuhan...

- Téved, tiszteletre méltó testvérem - szólalt meg egy lágy és zengő hang, amely iránt Rousseau szelíd vonzalmat érzett -, abban a szövetségben, amelyet választott, több rejlik, mintsem gondolná; benne van a világ jövője; a jövő, mint ön is tudja, egyenlő a reménnyel, egyenlő a tudománnyal; a jövő egyenlő Istennel, aki elárasztja majd fényével a világot, mivel megígérte. Isten pedig nem hazudhat.

Rousseau-t meglepte ez a választékos stílus, s hogy jobban megnézte a beszélőt, felismerte benne azt a fiatalos férfit, aki reggel találkozót adott neki a királyi ítélőszékben.

A férfi feketében volt, öltözete némi keresettségre, de nagyon választékos ízlésre vallott; az emelvény egyik oldalának dőlt, a fény puhán ömlött el az arcán, amelyen átragyogott a szépség, a szellem és a mesterkéletlenség.

- Ej, a tudomány! - fortyant fel Rousseau. - Feneketlen örvény! Ön a tudományt hirdeti, vigaszt jövendőt, ígéretet emleget; mások anyagról, szigorúságról, erőszakról papolnak: melyiknek higgyünk? Úgy lesz talán a testvérek gyülekezetében is, mint a fejünk felett háborgó világ ragadozó farkasai között? Farkasok és bárányok! Hallgassák hát meg hitvallásomat, ha már nem olvasták el a könyveimben.

- A könyveiben! - kiáltott bele Marat. - Magasztos könyvek, elismerem; de utópiák, egytől egyig; Püthagorasz, Szólón és a szofista Cicero is van olyan hasznos, mint ön. Ön megmondja, hogy mi a jó, de amit mond, az mesterséges, elérhetetlen, hozzáférhetetlen; mintha napfény színezte légbuborékokkal akarná táplálni az éhező tömeget.

- Látta-e valaha - kérdezte Rousseau, összevonva szemöldökét -, hogy nagy természeti változások jöjjenek létre kellő előkészület nélkül? Látta-e, hogyan születik az ember, ez a mindennapos és mégis oly magasztos jelenség? Látott-e világra jönni embert, aki kilenc hónapig nem gyűjtötte magába az anyagot és az erőt az anyja méhében? Azt akarja talán, hogy tettekkel újítsam meg a világot?... Az már nem újítás lenne, uram, hanem forradalom!

- Eszerint ön nem kívánja a függetlenséget? - vágott vissza hevesen a fiatal sebész. - Eszerint ön nem kívánja a szabadságot?

- Dehogynem - válaszolta Rousseau -, hiszen a függetlenség a bálványom, a szabadság az istenem. Csakhogy én szelíd és sugárzó szabadságot kívánok, amely lelkesít és éltet. Én azt az egyenlőséget kívánom, amely a barátság, nem pedig a félelem kötelékével fűzi össze az embereket. Kívánom a társadalmi szervezet minden részecskéjének nevelését és oktatását, mint ahogy a gépész kívánja az összhangot, az asztalos az illeszkedést: azaz műve minden egyes alkatrészének tökéletes összeműködését, hibátlan kapcsolódását. Ismétlem, én azt kívánom, amit megírtam: a haladást, az egyetértést, az önfeláldozást.

Marat ajkán megvető mosoly játszott.

- Persze - mondta -, tejjel-mézzel folyó Kánaán, Vergilius elíziumi mezői, megannyi költői ábránd, amit a filozófia szívesen tüntetne fel valóságnak.

Rousseau nem válaszolt. Méltatlannak érezte, hogy a maradiság vádja ellen kelljen védekeznie, éppen neki, akit ádáz felforgatónak tartanak Európa-szerte!

Csöndesen visszaült a helyére; gyermeteg és félénk lelkét megnyugvással töltötte el, hogy az a személy, aki megvédte az előbb, most bátorítóan intett vissza tanácskérő pillantására.

Az elnök emelkedett szólásra.

- Hallották? - kérdezte a jelenlévőktől.

- Igen - válaszolt a gyülekezet.

- Méltónak ítélik-e az avatandó testvért, hogy felvegyük szövetségünkbe? Tisztában van-e a reá váró kötelességekkel?

- Igen - válaszolt a gyülekezet, de a tartózkodó hang nem vallott valami nagy egyetértésre.

- Tegye le az esküt - mondta Rousseau-nak az elnök.

- Kínos volna számomra - kezdte eléggé gőgösen a filozófus -, ha a szövetség egyik-másik tagja nem jó szemmel nézne, de csak megismételhetem, amit már elmondtam egyszer, s ami kifejezi meggyőződésemet. Ha szónok volnék, megkapóbban adnám elő szavaimat; nyelvem azonban engedetlen jószág, és mindig cserbenhagyja gondolataimat, valahányszor azt kérem tőle, hogy tolmácsolja őket sebtében.

Azt akarom mondani, hogy e gyülekezeten kívül többet teszek a világért és önökért, mint tennék azzal, ha buzgón követném szokásaikat: éppen ezért, ne szakítsanak ki munkámból, gyarlóságomból, magányomból. Mondtam már, hogy a sír szélén állok; bánat, betegség, nyomorúság, mind sietteti halálomat; önök sem késleltethetik a természet nagy munkáját; hagyjanak magamra, nem nekem való, hogy együtt meneteljek az emberekkel, gyűlölöm őket, menekülök előlük; szolgálni is csak azért szolgálom őket, mert ember vagyok magam is, és őket szolgálván arról ábrándozom, hogy jobbak, mint a valóságban. Most már tudják, mint gondolkodom; többet nem mondok.

- Tehát megtagadja az eskütételt? - kérdezte egy kissé indulatosan Marat.

- Határozottan megtagadom; nem akarok belépni a szövetségbe, nagyon is sok bizonyítékom van rá, hogy nincs keresnivalóm ott.

- Testvér - szólalt meg az a szelíd hangú ismeretlen -, hadd hívjam így, hiszen mi valóban testvérek vagyunk, minden emberi okoskodástól függetlenül is. Testvér, ne engedjen hirtelen fellobbanó haragjának, bármily természetes is az; engedjen valamicskét jogos büszkeségéből; győzze le idegenkedését a mi kedvünkért. Tanácsai, eszméi, jelenléte: maga a világosság! Ne hozza ránk távolmaradásának és visszautasításának kétszeresen sötét éjszakáját.

- Téved - válaszolta Rousseau -, én nem fosztom meg önöket semmitől, mivel úgysem adtam volna többet, mint amennyit eddig adtam bárkinek, akármelyik olvasómnak vagy szövegmagyarázómnak; ha önök akarják Rousseau nevét és szellemét...

- Akarjuk! - hangzott udvariasan innen is, onnan is.

- Akkor vegyék elő összegyűjtött műveimet, tegyék oda a köteteket az elnökük asztalára, s ha a vita alkalmából rám kerülne a sor, üssék fel a könyvemet, és megtalálják benne a nézeteimet, a véleményemet.

Azzal Rousseau indult kifelé.

- Egy pillanatra! - mondta a sebész. - Az akarat szabad, a kiváló filozófusé éppen úgy, mint akármelyikünké; az ellenben nem éppen szabályszerű, hogy bebocsáttatást nyert szentélyünkbe egy avatatlan személy, aki, mivel még hallgatólagos megállapodás sem köti, minden rossz szándék nélkül is könnyen elárulhatja titkainkat.

Rousseau, válaszul, szánakozón mosolygott.

- Titoktartási fogadalmat kíván tőlem? - kérdezte.

- Ahogy mondja.

- Hajlandó vagyok letenni.

- Olvassa fel az eskümintát, nagymester testvér - mondta Marat.

A nagymester felolvasta az eskümintát:

Esküszöm az örökkévaló Isten, a világegyetem építőmestere, feljebbvalóim és a köröttem lévő gyülekezet színe előtt, hogy soha el nem árulom, sem szóban, sem írásban el nem mondom, ami a szemem elé tárul, ha pedig ezt megszegem, hadd bűnhődjem a nagy Alapító és összes feljebbvalóim törvényei szerint, és sújtson rám atyáim haragja.

Rousseau már esküre emelte a kezét, amikor az ismeretlen férfi, aki a tömegben meghúzódva is tagadhatatlan fölénnyel figyelte a vitát, odalépett az elnökhöz, és néhány szót súgott a fülébe.

- Ez igaz - hagyta rá a nagymester. Azután így szólt:

- Ön egyszerűen ember, és nem testvér, ön csupán becsületes ember, aki úgy áll előttünk, mint egyenlő az egyenlők között. Ezért most lemondunk kiváltságos jellegünkről, és egyszerűen becsületszavát kérjük, hogy elfelejt mindent, ami itt történt.

- Akár a hajnali álmot; becsületszavamra fogadom - válaszolta megindultan Rousseau.

E szavakkal kiment, és többen követték.

A másod- és harmadrangú testvérek távozása után hét testvér maradt a páholyban. Ez volt a hét főember.

Jelváltással ismertek egymásra, e jelek tanúsították, hogy magasabb rangú beavatottak vannak jelen.

Első gondjuk volt, hogy bezárják az ajtókat; amikor az ajtók be voltak zárva, elnökük, hogy igazolja magát, felmutatott egy gyűrűt, amelybe bele volt vésve a három titkos betűjel: L. P. D.

Ez az elnök volt megbízva a rend legfelsőbb szintű levelezésével. Ő állt kapcsolatban a hat másik főemberrel, akik Svájcban, Oroszországban, Amerikában, Svédországban, Spanyolországban és Itáliában éltek.

Magával hozott néhány nagyon fontos dokumentumot, amelyeket a társaitól kapott, hogy ismertesse őket a legmagasabb rangú beavatottakkal, akik a többieknek fölébe, neki azonban alá voltak rendelve.

Mi már felismertük ezt a főembert: Balsamo volt az.

A legfontosabb levél baljós figyelmeztetést tartalmazott; Svédországból jött, Swedenborg írta.

Vigyázzatok Délen, testvérek! Forró napja árulót melenget. Ez az áruló elpusztít benneteket.

Vigyázzatok Párizsban, testvérek! Ott tanyázik az áruló; kezében tartja a rend titkait, gyűlölködő érzés sarkallja.

Hallom a nesztelen röptű, suttogó hangú árulást. Véres bosszút látok, amely talán már későn érkezik. Addig is vigyázzatok, testvérek, vigyázzatok! Olykor elegendő egyetlen árulkodó nyelv, még ha rosszul tájékozott is, hogy teljesen felforgassa ügyesen szőtt terveinket.

A testvérek szótlan megdöbbenéssel néztek egymásra; a szilaj illuminátus hangneme, látnoki ereje, melynek súlyos tekintélyét számtalan megdöbbentő példa növelte, meglehetősen elkomorította a Balsamo elnökletével ülésező bizottságot.

Ő maga is hitt Swedenborg látnoki erejében, és nem tudta kivonni magát az alól a komor és gyászos hangulat alól, amely rátelepedett a levél olvasása után.

- Testvérek - mondta -, az ihletett próféta csak ritkán téved. Vigyázzanak hát, miként ajánlja. Önök is tudják, akár jómagam, hogy most kezdődik a küzdelem. Nehogy legyőzzenek ezek a hitvány ellenségek, akiknek hatalmát teljes biztonságban aknázzuk alá. Pénzen vett hűség áll az oldalukon, ezt ne feledjék. Hatalmas fegyver ez ebben a földi világban, ama lelkek között, akik nem látnak túl e földi lét határain. Testvérek, ne bízzunk a bérelt árulókban!

- Gyermeteg félelmek ezek, úgy vélem - szólalt meg egy hang -; hiszen napról napra erősebbek vagyunk, ragyogó szellemek és szilárd kezek irányítanak.

Balsamo meghajtással köszönte meg ezt a hízelgő dicséretet.

- Igen, de mint kiváló elnökünk mondotta, mindenüvé befurakszik az árulás - szólt közbe egy másik testvér, történetesen éppen Marat, a sebész, akit már fiatalon magas rangra emeltek, s most első ízben vett részt a tanácsadó bizottság ülésén. - Gondolják meg, testvérek, hogy ha csábítóbb a csalétek, biztosabb a fogás. Ha Sartines úr egy zacskó arannyal megvásárolhatja valamelyik névtelen testvérünk értesüléseit, a miniszter egymillióval vagy egy magas méltóság reményével megvásárolhatja akármelyik feljebbvalónkat. Hiszen amit az a névtelen testvér tud, az nálunk nem számít.

Legföljebb néhány kollégájának a nevét tudja, márpedig ezek a nevek nem mondanak semmit. Alkotmányunk csodálatosan van megszerkesztve, de alapjában véve arisztokratikus; az alacsonyabb rangú testvérek nem tudnak semmit, nem tehetnek semmit; csak azért tartanak nekik gyűléseket, hogy hiábavalóságokat közöljenek vagy szajkóztassanak velük; pedig az idejükkel és a pénzükkel ők is hozzájárulnak épületünk szilárdságához. Gondolják csak meg: a munkás csak a kavicsot és a habarcsot hordja; de vajon épül-e ház kavics és habarcs nélkül? Noha ez a munkás csak silány bért kap, én mégis egy rangra emelem az építésszel, akinek a terve megteremti és élteti a művet; én mégis egy rangra emelem vele, mivel ő is ember, és mivel a filozófus szemében az egyik ember annyit ér, mint a másik, tekintve, hogy ő is ugyanúgy alá van vetve a bajnak és a sorsnak, mint akárki más, sőt, őt még a kőomlás vagy az ácsolat beszakadásának veszélye is fenyegeti, jobban, mint bárki mást.

- Félbe kell szakítanom, testvérem - mondta Balsamo.

- Elkalandozott a kérdéstől, amely mai összejövetelünk egyetlen tárgya. Az az ön hibája, testvérem, hogy túlságba viszi buzgalmát, és általánosságokat mond. Ma nem arról van szó, hogy jó-e az alkotmányunk vagy rossz, hanem, hogy megőrizzük alkotmányunk szilárdságát és sérthetetlenségét. Ha vitába akarnék szállni önnel, ezt mondanám: nincs igaza, a szerv, amely befogadja az akaratot, nem egyenlő a teremtő szellemmel; a munkás nem egyenlő az építésszel; az agy nem egyenlő a kézzel.

- De fogja csak el Sartines úr akármelyik alacsony rangú testvérünket - kiáltott fel hevesen Marat -, nem ugyanúgy bedugja-e a Bastille-ba, mint önt vagy akár engem?

- Rendben van; de ezzel csak az egyén károsul, és nem a rend, amely nálunk mindennél előbbre való; ha ellenben a vezetőt csukják be, oda az összeesküvés; ha nincs tábornok, a hadsereg csatát veszít. Testvérek, vigyázzatok a vezetőkre!

- Igen, de ők meg vigyázzanak ránk.

- Ez a kötelességük.

- És mulasztásaikért kétszeresen bűnhődjenek.

- Ismétlem, testvérem, eltér a rend alkotmányától. Hát nem tudja, hogy a szövetségünk tagjait tömörítő eskü egységes, és valamennyiünkre egyformán vonatkozik?

- A vezetők mindig kivonják magukat alóla.

- A vezetőknek nem ez a véleményük, testvérek; hallgassák meg, mit ír erről a levele végén Swedenborg próféta, legnagyobbjaink egyike; ezt írja:

Rendünk egyik vezetője, egyik igen magasan álló vezetője hozza ránk a bajt, vagy ha nem is ő hozza személy szerint, vétkét ez semmiképpen sem csökkentheti; jegyezzétek meg, hogy a tűz és a víz nem fér meg egymással: az egyikből származik a fény, a másikból az árulás.

Vigyázzatok, testvérek! Mindenre és mindenkire vigyázzatok!

- Akkor pedig - mondta Marat, kiragadva Balsamo beszédéből és Swedenborg leveléből azt a részt, amelyet a maga javára akart fordítani -, ismételjük meg a bennünket tömörítő esküt, és fogadjuk meg, hogy teljes szigorával lesújtunk arra, bárki legyen is az, aki elárulja az ügyet, vagy oka lesz az árulásnak.

Balsamo magába mélyedt egy pillanatra, azután fölemelkedett a helyéről, és lassú, ünnepélyes, rettentő hangon elmondta az eskü megszentelt szavait, ahogy olvasóink már láthatták egyszer:

Esküszöm a Megfeszített nevére, hogy eltépem mindama köteléket, amely atyához, anyához, fivérhez, nővérhez, hitveshez, szülőhöz, baráthoz, szeretőhöz, királyhoz, vezetőhöz, jótevőhöz vagy bármely más emberi lényhez fűz, akinek valaha is hűséget, engedelmességet vagy szolgálatot fogadtam.

Esküszöm, hogy új uramnak, akit ezennel elismerek a rend törvényei szerint, feltárom mindazt, amit láttam, cselekedtem, szereztem, olvastam vagy hallottam, megtudtam vagy megsejtettem, s ezenfelül kikutatok és kifürkészek mindent, ami nem tárul önként a szemem elé.

Nem rettenek vissza a méregtől, a vastól és a tűztől, mint olyan eszközöktől, amelyek az igazság és a szabadság ellenségeinek halála vagy elbódítása által megtisztítják a földkerekséget.

Alávetem magam a hallgatás törvényének; úgy haljak meg, mint akit villám sújtott agyon, azon a napon, amelyen rászolgáltam a büntetésre, zokszó nélkül várom a tőrt, mely lesújt rám, bármely zugában rejtőzzem is a világnak.

A komor gyülekezetet alkotó hét férfi szóról szóra elmondta az eskü szövegét, állva és födetlen fővel. Amikor elhangzottak a megszentelt szavak, Balsamo így szólt:

- Most hát biztosítottuk magunkat; de többet ne kalandozzunk el a tárgytól. Most számot kell adnom a bizottságnak az elmúlt egy esztendő legfontosabb eseményeiről.

Önöket, felvilágosult és buzgó szellemeket talán érdekelni fogja némileg, hogyan intéztem az ügyeket Franciaországban.

Elkezdem.

Franciaország úgy fekszik Európa közepén, mint a szív az emberi test középpontjában; él és életet táplál. Zavaraiban kell keresni az egész szervezet minden bajának gyökerét.

Úgy jöttem tehát Franciaországba, s úgy közeledtem Párizshoz, mint az orvos a szívhez: kihallgattam, kitapintottam, kipróbáltam. Amikor először hozzáértem, idestova egy esztendeje, a monarchia bágyadozott; ma elemészti a bűn. Feladatom volt, hogy siettessem a halált hozó kicsapongások hatását, s ennek okán elősegítettem őket.

Egyetlen akadály állta utamat: egy férfi; nem ő volt az állam első embere, de a király után ő volt a leghatalmasabb.

Büszkélkedhetett néhány olyan tulajdonsággal, amely tetszik az embereknek. Igaz, hogy nagyon kevély volt, de munkájában gyümölcsöztette kevélységét; enyhíteni tudta a nép szolgaságát, úgy, hogy elhitette vele, sőt bebizonyította neki, hogy részese az államnak; s néhanapján megkérdezve a népet tulajdon bajairól, azt a lobogót lengette meg a fejek fölött, amely alá mindig ujjongva gyülekezik a nép: a nemzeti érzés lobogóját.

Gyűlölte az angolokat, Franciaország természetes ellenségeit; gyűlölte a kegyencnőt, a dolgozó osztályok természetes ellenségét. Ha ez az ember jogbitorló, ha közülünk való, ha a mi utunkat járja, ha a mi céljainkat követi, akkor ezt az embert én megkímélem, hatalmon tartom és támogatom minden eszközzel, amit csak elő tudok teremteni védenceim számára; mert akkor, ahelyett, hogy takargatni igyekezett volna a féregrágta királyságot, velünk vállvetve döntötte volna meg az előírt napon. Csakhogy ő az arisztokráciából származott, születésénél fogva beléivódott a legmagasabb rang és a monarchia tisztelete: amarra a világért sem pályázott volna, emehhez egy ujjal sem nyúlt volna hozzá; támogatta a királyi hatalmat, pedig megvetette a királyt; mi több, pajzsul szolgált annak a királyi hatalomnak, amelyre csapásaink irányultak. A parlamentek és a nép lenyűgözve bámultak erre az eleven bástyára, amely állta a királyi kiváltságok ellen támadók rohamát, sőt, beérték a mérsékelt ellenzék szerepével, bizonyosak lévén benne, hogy alkalomadtán hathatós segítséget kapnak.

Kiismertem a helyzetet. Nekifogtam Choiseul megbuktatásának.

Elkezdtem és néhány hónap alatt befejeztem ezt a hatalmas munkát, amelynek annyi gyűlölet és annyi érdek rugaszkodott már neki az elmúlt tíz esztendő során; hogy melyek voltak az eszközeim, azt fölösleges elmondanom. Egy titok révén, amely egyik erősségem, s méghozzá annál nagyobb erősségem, mivel örökké rejtve marad az emberek előtt, s csak hatásaiban nyilvánul meg, megbuktattam és száműzettem Choiseult, és késő bánatok, bosszúságok, siránkozások és gyűlölködések végeláthatatlan sorát támasztottam a nyomán.

A fáradozás most kezdi meghozni gyümölcseit; egész Franciaország Choiseult követeli és forrong, hogy visszaszerezze, mint ahogy az árvák lázonganak az ég ellen, ha Isten elvette atyjukat.

A parlamentek élnek egyetlen megmaradt jogukkal, a passzív ellenállással: beszüntették működésüket. Az egészséges szervezetben, amilyennek egy első osztályú államnak lennie kell, egy fontos szerv megbénulása halálos betegség; márpedig a parlament olyan szerepet tölt be a társadalom testében, mint a gyomor az emberi testben; ha nem működnek a parlamentek, akkor nem dolgozik a nép sem, az államnak ez a bélrendszere, s ha nem dolgozik, nem is adózik; akkor pedig hiányozni fog az arany, azaz a vér.

Hadakozni akarnak majd, ez kétségtelen; de ki fog hadakozni a nép ellen? A hadsereg nem, mivel az a nép szülötte, eszi a szántóvető kenyerét, és issza a szőlősgazda borát. Marad a palotaőrség, a különleges csapatok, a testőrség, a svájci gárdisták, a muskétások, mindössze öt- vagy hatezer ember! Mihez kezd ez a maroknyi törpe, amikor a nép úgy kel fel, mint egy óriás?

- Csak keljen fel, keljen már fel! - kiáltozták többen is.

- Igen, igen, mi lesz már! - kiáltotta Marat is.

- Fiatalember, nem kérdeztem a véleményét - torkolta le Balsamo.

- Kevésbé szilárd, kevésbé érett és tapasztalt szellemek - folytatta Balsamo - mindjárt azzal kezdenék, hogy kirobbantanák a tömegek felkelését, a számuknál fogva erőssé váló gyengék lázadását az elszigetelt hatalom ellen; ezzel kezdenék, és ijesztően gyors sikerük lenne; én azonban mérlegeltem és tanulmányoztam a helyzetet... Leszálltam a nép közé, felöltöttem gúnyáját, kölcsönvettem állhatatosságát és nyers modorát, s olyan közelről tanulmányoztam, hogy a végén eggyé váltam vele. Ma már ismerem. Többet nem tévedek a rovására. A nép erős, de tudatlan; ingerelhető, de tartós haragra képtelen; egy szó mint száz: nem érett még meg arra a felkelésre, amelyet én képzelek el, amelyet én akarok. Hiányzik belőle a kellő műveltség, hogy a történelmi példa és a célszerűség kettős fényében szemlélje az eseményeket; hiányzik belőle önnön tapasztalatainak emlékezete.

Azokhoz a vakmerő ifjakhoz hasonlít, akiket németföldi népünnepélyeken láttam: buzgón kúsztak fel az árbocra, amelynek a tetejére sonkát és ezüstserleget tétetett fel a bíró; ösztökélte őket a mohó vágy, és elképesztő gyorsasággal kapaszkodtak fölfelé; hanem amikor célba értek, és már csak a kezüket kellett volna kinyújtaniuk a díjért, cserbenhagyta őket az erejük, lehuppantak a földre, és kifütyülte őket a sokaság.

Első alkalommal így jártak, ahogy most elmondtam; másodjára már takarékosabban bántak erejükkel és a tüdejükkel; de mivel tovább időztek, most a lassúságon vesztettek rajta, mint ahogy korábban a gyorsaságba buktak bele; végül, a harmadik nekirugaszkodásra eltalálták gyorsaság és lassúság között a helyes középarányt, és ezúttal sikerük volt. Ilyen terven töröm a fejem. Kísérletek, megint csak kísérletek, amelyek egyre közelebb visznek a célhoz, míg egy szép napon célba juttat a biztos siker.

Balsamo félbeszakította szónoklatát, és körülnézett hallgatóságán, amelyben csak úgy pezsgett a fiatalság és a tapasztalatlanság szülte szenvedély.

- Beszéljen, testvérem - mondta Marat-nak, aki a legizgatottabb volt valamennyiük között.

- Rövid leszek - kezdte Marat -; a kísérletezgetés elbódítja a népet, ha ugyan végképp el nem veszi a kedvét. Kísérletezgetés: ez Rousseau úrnak, Genf polgárának való elmélet; Rousseau úr nagy költő, de lomha és ijedős lélek, haszontalan polgár, akit Platón száműzött volna köztársaságából! Várni! Mindig csak várni! A községek önállósítása óta, a Buzogányosok felkelése óta, immár hét évszázada egyebet sem teszünk, csak várakozunk! Számítsák ki, hány nemzedék pusztult el azóta, és merészeljék még alkalmazni a jövendőre ezt a végzetes jelszót: Várni! Rousseau úr olyanféle ellenzéket emleget, amilyet XIV. Lajos századában alkottak, amikor Molière a komédiáival, Boileau a szatíráival, La Fontaine a meséivel játszotta az ellenzéket a márkinék közelében és a király lába előtt.

Szegényes és satnya kis ellenzék volt az, s egy lépéssel sem vitte előbbre az emberiség ügyét. A gyerekek mesélnek elalvás előtt efféle ködös históriákat, amikből egy szót sem értenek, és szépen álomba mesélik magukat. Rabelais is beleártotta magát ebbe az úgynevezett politikába; de ezen a politizáláson csak nevet az ember, ahelyett, hogy megszívlelné. Megszüntettek-e egyetlen visszaélést is háromszáz esztendő óta? Elég volt a költőkből! Elég volt az elméletgyártókból! Eredményeket! Tetteket! Három évszázada gyógyítgatjuk Franciaországot, ideje már, hogy szót kapjon a sebészet is, operáló késsel és fűrésszel. A társadalom elüszkösödött, állítsuk meg vassal a kórt. Azok persze, bírják türelemmel, akik ebéd után leheverednek puha szőnyegükre, melyről rabszolgáikkal fújatják le a rózsaszirmokat: a tele gyomor jótékony mámorral táplálja és boldogítja az agyukat; ellenben az éhezőket, nyomorgókat és reményvesztetteket nem lehet jóllakatni vagy megvigasztalni holmi rigmusokkal, szentenciákkal vagy dajkamesékkel. Ők nagyon szenvednek, és hangosan jajgatnak; süket, aki nem hallja a panaszukat; átkozott, aki nem válaszol rá. A zendülés, még ha elfojtják is, jobban megvilágosítja az elméket, mint ezeresztendei oktatás, mint háromszáz évi példamutatás; felvilágosítja a királyokat is, ha ugyan meg nem dönti őket; és már ez is elég nagy dolog!

Helyeslő mormogás hallatszott több felől.

- Hol vannak az ellenségeink? - folytatta Marat. - Fölöttünk: őrzik a paloták kapuit, elállják a trón lépcsőjét; ezen a trónon székel oltalmazó bálványuk, melyre féltőbb gonddal vigyáznak, mint akár a trójaiak annak idején. Ez a bálvány, amelynek oltalmában mindenhatók, gazdagok és arcátlanok lehetnek: maga a királyi hatalom. E királyi hatalomhoz pedig őrzőinek testén át vezet az út, mint ahogy a hadvezérhez is csak úgy lehet hozzáférni, ha szétverik a sereget, amely védelmezi. Nahát! Számos sereget vertek már szét, amint tudjuk a történelemből, számos hadvezért ejtettek már foglyul Dáriustól János királyig, Regulustól Du Guesclinig.

Semmisítsük meg az őrizőket, és rátesszük a kezünket a bálványra; sújtsunk le előbb az őrökre, aztán majd lesújtunk a vezérre is. Előbb az udvaroncokat, a nemeseket, az arisztokratákat támadjuk meg; a királyok maradnak utoljára. Számlálják meg a kiváltságos főket: alig kétszázezer; járják végig egy kemény bottal azt a szép kertet, amelynek Franciaország a neve, és üssék le ezt a kétszázezer fejet, mint ahogy hajdanában Tarquinius lecsapta a mákfejeket Latiumban, és minden rendben lesz; utána már csak két hatalmasság néz farkasszemet egymással: a nép és a királyság. És akkor próbáljon a királyság, ez az üres jelkép, szembeszállni a néppel, az óriással! Majd meglátják, mi lesz belőle! Ha a törpék le akarják dönteni az óriást, a talapzatán kezdik; ha a favágók ki akarják vágni a tölgyet, a tövénél fognak neki. Rajta, favágók, rajta! Ragadjunk fejszét, vágjuk el a tölgy gyökerét, és a büszke koronájú, százados tölgy mindjárt megkóstolja a homokot!

- Önt pedig úgy agyonnyomja estében, mint egy törpét, szerencsétlen ember! - kiáltotta mennydörgő hangon Balsamo. - Még ön tajtékzik a költők ellen? Hiszen százszorta költőibb és fellengzőbb metaforákban beszél, mint ők! Testvér, testvér! - fordult oda most egyenesen Marat-hoz. - Én mondom, hogy ezeket a frázisokat valami regényből szedte, amelyet a padlásszobájában körmöl.

Marat elvörösödött.

- Tudja ön egyáltalán, mi az a forradalom? - kérdezte Balsamo. - Én láttam vagy kétszázat, és elmondhatom, milyenek voltak. Láttam a forradalmakat az ókori Egyiptomban, láttam Asszíriában, láttam Görögországban, láttam Rómában, láttam a keletrómai birodalomban. Láttam a középkori forradalmakat, amikor egymásnak estek a népek, Kelet a Nyugatnak, Nyugat a Keletnek, és mészárolták egymást irgalmatlanul. A pásztorkirályok forradalmaitól napjainkig volt talán vagy száz is. Ön azt panaszolta az imént, hogy rabszolgák vagyunk. Akkor pedig a forradalomnak nem volt semmi haszna. És vajon miért nem? Mert akik forradalmat csináltak, mind megkótyagosodtak és elsiették a dolgot.

Vajon siet-e Isten, aki kormányozza az emberek forradalmait?

"Döntsd! döntsd a tölgyet!", kiáltja ön, és nem számol vele, hogy a tölgy, amely egy másodperc alatt kidől, a földre zuhanva akkora területet borít el, amekkorát egy vágtató ló harminc másodperc alatt futna csak be. Akik pedig ledöntötték a tölgyet, nem lévén idejük elmenekülni váratlan zuhanása elől, ott pusztultak el, lapultak szét, semmisültek meg a roppant ágak alatt. Ezt akarja, ugye? De tőlem ezt hiába kéri. Mint Isten, megéltem én is húsz, harminc, negyven emberöltőt. Mint Isten, én is örökkévaló vagyok. Mint Isten, béketűrő leszek. Tulajdon sorsomat, az önét, a világét itt hordom az öklömbe zárva. De senki sem kényszeríthet rá, hogy kinyissam ezt a lesújtó igazságokkal teli öklöt, amíg én nem akarom kinyitni. Villám van benne, jól tudom; és a villám ott is marad benne, akárcsak Isten mindenható jobbjában.

Uraim, hagyjuk ezeket a szédítő magasságokat, és szálljunk le újból a földre!

Uraim, kereken megmondom: meggyőződésem, hogy még nem jött el az idő; a jelenlegi uralkodó utolsó visszfénye a nagy királynak, akit még most is tisztel a nép, és ebben az elmosódó fenségben még most is van annyi fény, hogy elhomályosítsa az önök apró-cseprő bosszúságainak villódzásait. Király, és királyként fog meghalni; fennhéjázó, de nemes fajta. Homlokáról, egyetlen mozdulatából, hangjából megítélhetik származását. Mindig ő lesz itt a király. Ha megdöntjük, vele is úgy járunk, mint I. Károllyal; hóhérai leborulnak előtte, a balsorsában részes udvaroncok pedig, ahogy lord Capell tette, megcsókolják a bárdot, mely lecsapja uruk fejét.

Azt mindnyájan tudják, uraim, hogy Anglia elsiette a dolgot. Igaz, I. Károly a vérpadon halt meg; ellenben fia, II. Károly, a trónon.

Várjanak még, uraim, várjanak még; nemsokára itt a kedvező pillanat.

El akarják tiporni a liliomot. Hiszen ez a jelszavunk is: Lilia pedibus destrue; ám akkor egyetlen gyökérszálnak sem szabad táplálnia a reményt, hogy valaha is kivirágzik még Szent Lajos virágja. El akarják tiporni a királyságot? Ahhoz, hogy a királyság mindörökre eltűnjön a föld színéről, meg kell ingatni tekintélyét és gyökerét. El akarják tiporni a királyságot? Várják meg, hogy a királyság ne főpapi méltóság legyen többé, hanem egyszerű foglalkozás, s hogy ne szentélyben gyakorolják, hanem a piacon! Akkor mindörökre kipusztul a királyságból az, ami a legmagasztosabb benne: a trón törvényes átörökítése, amit évszázadok óta szentesít Isten és a nép. Jól figyeljenek! Az az áttörhetetlen és áthághatatlan fal, mely felmagasodik a magunkfajta senkiházik és ezek között a valóságos félistenek között, az a határkő, amelyet a népek sosem merészeltek átlépni, s amelyet törvényességnek hívnak, ez a világítótoronyként fényeskedő szó, mely mind a mai napig megoltalmazta a királyi hatalmat a hajótöréstől, ez a szó porrá válik a sors titokzatos leheletétől.

A trónörökösné, akit azért hívtak Franciaországba, hogy a császári vérrel felfrissítve örökre fenntartsa a királyok nemzetségét, a trónörökösné, aki több mint egy esztendeje a francia trón örökösének hitvese... Jöjjenek közelebb, uraim, mert félek, hogy szavaimat önökön kívül mások is meghallhatják.

- Mi van vele? - kérdezte szorongva a hat főember.

- Uraim, a trónörökösné még szűz!

A baljós moraj, mely annyi gyűlölködő örvendezést és bosszúszomjas diadalt sejtetett, hogy a világ valamennyi királyát megfutamította volna, a baljós moraj, mint valami halálos kigőzölgés, úgy csapott fel a szinte összeérő hat fej szoros gyűrűjéből, amely fölé az emelvény magasából odahajlott Balsamo feje.

- Minthogy így állnak a dolgok - folytatta Balsamo -, két lehetőség kínálkozik, mindkettő egyaránt hasznos ügyünknek.

Az első az, hogy a trónörökösné meddő marad, és a nemzetség kihal, s akkor a jövőben nem vár barátainkra sem küzdelem, sem nehézség, sem zűrzavar. Úgy jár majd ez az eleve halálra szánt nemzetség is, ahogy a többiek jártak Franciaországban, valahányszor három testvér követte egymást a trónon; így jártak Szép Fülöp fiai: Civakodó Lajos, Hosszú Fülöp és IV. Károly, mindhárman uralkodtak, és utód nélkül haltak meg; így járt II. Henrik három fia is: II. Ferenc, IX. Károly és III. Henrik, mindhárman uralkodtak, és utód nélkül haltak meg. Hozzájuk hasonlóan, a trónörökös, Provence grófja és Artois grófja is uralkodni fog, és utód nélkül hal meg, akár a többiek: a sors rendelése szerint.

Azután, mint ahogy IV. Károlyt, az utolsó Capet-t, VI. Fülöp követte a Valois-házból, az előző királyok oldalágáról, s amint III. Henriket, az utolsó Valois-t, IV. Henrik követte a Bourbon-házból, az előző nemzetség oldalágáról, Artois grófja után, aki a legöregebb ágon utolsónak van bejegyezve a sors könyvébe, talán egy Cromwell, talán egy Orániai Vilmos jön, aki mind a nemzetségtől, mind az utódlás természetes rendjétől idegen.

Ez volt az első lehetőség.

A második az, hogy a trónörökösné nem marad meddő. Ez az a verem, amelybe ellenségeink beleesnek, azt hivén, hogy bennünket löknek bele. Ha ugyanis a trónörökösné nem marad meddő, ha a trónörökösné anya lesz, akkor az udvarban mindenki odalesz örömében, és azt hiszi, hogy megszilárdult a francia trón, holott csak nekünk lesz okunk örvendezni, mi ugyanis olyan szörnyűséges titok birtokában leszünk, hogy nincs az a tekintély, hatalom és erő, amely megállhatna e titokban lappangó bűnökkel szemben, ama sorscsapások közepette, melyek ebből a termékenységből a jövendő királynéra zúdulnak majd; könnyűszerrel kimutatjuk, hogy törvénytelen az az örökös, akit a francia trónnak adott, könnyűszerrel kinyilvánítjuk, hogy házasságtörő az a termékenység. Úgyannyira, hogy ahhoz a talmi boldogsághoz képest, amelyben, úgy érzik, részeltette őket az ég, valóságos Isten ajándéka lett volna a meddőség. Látják, uraim, ezért fékezem úgy magam; látják, testvéreim, ezért várok még; látják, ezért ítélem ma még haszontalannak, hogy szabadjára engedjük a nép dühét, amelyet akkor fogok majd a szekerem elé, amikor ütött az óra.

Most hát, uraim, ismerik egyesztendei munkámat; látták, hogy haladnak előre aknáink. Higgyék meg, csak akkor győzhetünk, ha velünk van egyeseknek lángelméje és bátorsága: ők jelentik a szemet és az agyat; másoknak szilárdsága és szorgalma: ők jelentik a kart; ismét másoknak hite és odaadása: ők a mozgalom szíve.

Hassa át önöket mindenekelőtt az a meggyőződés, hogy elkerülhetetlen a vak engedelmesség, amely még vezérüket is alárendeli a szövetség szabályainak, amikor a szabályok ezt megkövetelik.

Ezzel, uraim és szeretett testvéreim, ülésünket be is rekeszteném, ha nem várna még rám a kötelesség, hogy helyrehozzak valamit, s figyelmeztessem önöket egy veszélyre.

Annak a nagy írónak, aki eljött hozzánk ma este, s aki ma sorainkban lenne, ha bizalmatlankodó lelkét el nem riasztja egyik testvérünk rosszkor jött buzgalma, annak a nagy írónak, ismétlem, igaza volt gyűlésünkkel szemben, és én csak mélységesen sajnálhatom, hogy egy idegennek igaza lehetett a testvérek többsége ellenében, akik rosszul ismerik szabályainkat, és egyáltalán nem ismerik célkitűzésünket.

Rousseau, aki műveinek áligazságaival diadalt aratott szövetségünk valódi igazságain, olyan alapvető bűnben leledzik, amelyet tűzzel-vassal irtanék, ha nem bíznék benne, hogy meggyőzéssel is lehet gyógyítani. Egyik testvérünk önhittsége bosszantó módon nyilatkozott meg. Miatta maradtunk alul a vitában; hasonló eset, remélem, még egyszer nem fordul elő, vagy ha mégis, hát kénytelen lennék szigorú rendszabályokhoz nyúlni.

Most pedig, uraim, hirdessék a hitet szelídséggel és meggyőzéssel; adják be cseppenként, de ne erőszakolják, ne kalapáccsal és fejszével verjék be a lázadó lelkekbe, mint az inkvizítorok a hóhér ékeit. Gondoljanak rá, hogy csak akkor leszünk nagyok, ha a világ elismeri, hogy jók vagyunk, ezt azonban csak akkor fogja elismerni, ha jobbnak bizonyulunk mindannál, ami körülvesz bennünket; gondoljanak arra is, hogy közülünk a jók és a legjobbak is semmik tudomány nélkül, művészet nélkül, hit nélkül; és végül semmik azokhoz képest, akiket Isten különös jeggyel jelölt meg, hogy parancsoljanak az embereknek és birodalmat kormányozzanak.

Uraim, az ülést bezárom.

E szavakkal, Balsamo föltette a kalapját, és köpenyébe burkolózott.

A beavatottak ekkor sorra eltávoztak, egyenként és némán, hogy gyanút ne keltsenek.

Utolsónak Marat, a sebész maradt a mesterrel. Alázatosan és falfehéren lépett oda a korlátlan hatalmú, félelmetes szónokhoz.

- Mester - szólította meg -, tényleg hibát követtem el?

- Nagy hibát, uram - mondta Balsamo -; de még ennél is rosszabb, hogy nem hiszi, hogy hibázott.

- Hát nem, bevallom, csakugyan nem hiszem, hogy hibáztam, sőt, egyenest azt hiszem, úgy beszéltem, ahogy kellett.

- Kevélység, kevélység - dörmögte Balsamo -, kevélység, pusztító démon! Az ember legyőzi a lázat a beteg ereiben, a dögvészt a vizekben és a levegőben; de eltűri, hogy a kevélység olyan mélyre eressze gyökerét a szívébe, hogy kitépni se lehessen onnét.

- Ó, mester - mondta Marat -, ön lesújtó véleménnyel van rólam. Valóban olyan jelentéktelen ember vagyok én, hogy nem érek föl pályatársaimhoz? Olyan hanyagul takarítottam be a munkám termését, hogy ha csak kinyitom is a számat, már tudatlansággal vádolnak? Olyan lagymatag tanítvány vagyok én, hogy kétségbe vonják meggyőződésemet? Ha semmi egyebem nem volna is, a nép szent ügye iránti odaadásom akkor is igazolja létem.

- Uram - válaszolta Balsamo -, mivel az ős jó küzd önben az ős gonosszal, s remélem, egy szép napon erőt is vesz rajta, megkísérlem kigyógyítani önt hibáiból. Ha lehet még reményem, ha a kevélység nem nyomott még el önben minden más érzést, egy óra alatt sikerülni fog.

- Egy óra alatt? - kérdezte Marat.

- Igen. Hajlandó nekem szentelni ezt az órát?

- Természetesen.

- Hol kereshetem fel?

- Mester, inkább én megyek el önhöz, s mint hűséges szolgája, kérem, jelölje meg a találkozó helyét.

- Nem - jelentette ki Balsamo -, én megyek önhöz.

- Vigyázzon, mester, nem tudja, mire vállalkozik; a Ferencesek utcájában lakom egy padlásszobában. Hallotta? Egy padlásszobában - mondta Marat nyomatékosan, hogy szegénységét fitogtassa, és nyomorával kérkedjék, ami természetesen nem kerülte el Balsamo figyelmét. - Ön ellenben...

- Én ellenben?...

- Ön ellenben, mint mondják, palotában lakik.

Balsamo csak vállat vont, mint az óriás, aki szédítő magasságból tekint alá a lába előtt handabandázó törpécskére.

- Jól van, uram - mondta -, a padlásszobájában fogom felkeresni.

- Mikor, uram?

- Holnap.

- Hány órakor?

- Reggel.

- Hajnalban ugyanis a boncterembe megyek, onnan meg a kórházba.

- Pont ez kell nekem. Magam kértem volna rá, hogy vigyen el oda, ha nem ajánlotta volna föl úgyis.

- De hallotta, korán reggel. Alig alszom - mondta Marat.

- Én pedig nem alszom - felelte Balsamo. - Tehát pirkadatkor.

- Várni fogom.

Elváltak egymástól, mivel közben az utcai kapuhoz értek, amely most, a távozásuk pillanatában, ugyanolyan sötét és kihalt volt, mint amilyen népes és zajos az érkezésükkor.

Balsamo balra fordult és gyorsan eltűnt.

Marat követte, jobbra lépve ki hosszú, cingár lábával.

Balsamo pontos volt: másnap reggel hat órakor benyitott a Ferencesek utcájában lévő ódon ház legfelső emeletének hosszú folyosójára, amelyre jobbról-balról összesen hat ajtó nyílt.

Marat szemmel láthatólag mindent elkövetett, hogy minél méltóbban fogadja nevezetes vendégét. A keskeny diófa ágy, a fafaragásos komód csak úgy ragyogott a tisztaságtól a háziasszony portörlője nyomán, amellyel serényen dörzsölgette a szúette bútorokat.

Marat is szorgalmasan segített az asszonynak, s felfrissítette a kis kék cserépedényben álló színtelen és csenevész növényeket, amelyek a padlásszoba díszítésére szolgáltak.

Még ott volt a hóna alatt a portörlő, annak bizonyságául, hogy mielőtt a növényekhez nyúlt volna, a port törölgette a bútorokról.

Minthogy a kulcs a zárban volt, Balsamo kopogás nélkül lépett be, s meglepte Marat-t e foglalatossága közben.

Marat, a mestert megpillantva, sokkal jobban elvörösödött, mint ahogy azt egy vérbeli sztoikustól várta volna az ember.

- Látja, uram - mondta, s az árulkodó porrongyot titokban a függöny mögé dugta -, házias természetű lévén, segítek ennek a derék asszonynak. Most például olyan munkát választottam, amely talán nem egészen illik egy meggyőződéses plebejushoz, de egy nagyúrhoz mégannyira sem.

- De annál inkább illik egy szegény fiatalemberhez, aki szereti a tisztaságot - jegyezte meg szárazon Balsamo -; nincs ebben semmi rendkívüli. Készen van már, uram? Tudja, hogy szűkre szabott az időm.

- Csak átöltözöm, uram... A ruhámat, Grivette-né... Ez a házmesterné, uram; ő a szobainasom, a szakácsném, a titkárom, s havonta csak egy aranyamba kerül.

- Becsülöm a takarékosságot - mondta Balsamo -; ez a szegények gazdagsága s a gazdagok bölcsessége.

- A kalapomat, a sétapálcámat - rendelkezett Marat.

- Nyúljon érte - mondta Balsamo -; itt a kalapja, s ez a bot a kalap mellett alighanem az öné.

- Jaj, bocsásson meg, uram, egészen megzavarodtam.

- Elkészült?

- Igen, uram. Az órámat, Grivette-né.

Grivette-né erre fordult, arra fordult, de nem válaszolt.

- Nem kell ahhoz óra, uram, hogy a boncterembe meg a kórházba menjen; s ha még sokáig keresgélik, csak feltart vele.

- Én azonban ragaszkodom az órámhoz, uram, kitűnő jószág, tömérdek megtakarított pénzem van benne.

- Grivette-né majd megkeresi, míg ön elvan - mondta mosolyogva Balsamo -; s ha ügyesen keresi, meg is találja, mire visszaér.

- Ó, persze hogy megtalálom - bizonykodott Grivette-né -, ha ugyan az úr nem hagyta el valahol; itt nem vész el semmi.

- Na látja - mondta Balsamo. - Gyerünk, uram, induljunk már.

Marat nem mert tovább ellenkezni, és zsémbelve követte Balsamót.

Amint kiléptek az ajtón, Balsamo megkérdezte:

- Hová megyünk először?

- A boncterembe, ha megengedi, mester; kiválasztottam ott egy esetet, heveny agyhártyagyulladás, biztosan meghalt az éjjel; meg akarom vizsgálni az agyát, és nem szeretném, ha a kollégáim eltüntetnék előlem.

- Menjünk akkor a boncterembe, Marat úr.

- Egyébként, itt van egy ugrásra; a boncterem egybeépült a kórházzal, csak éppen benézünk, s már megyünk is tovább; akár a kapuban is megvárhat.

- Dehogyis, szeretnék bemenni önnel: majd elmondja a véleményét arról az esetről.

- Az élőről, uram?

- Nem, a halottról.

- Hohó! Vigyázzon! - mondta mosolyogva Marat. - Itt én leszek fölényben, mivel meglehetősen ismerem mesterségemnek ezt az ágát, s anatómusnak sem vagyok utolsó, mint mondják.

- Kevélység, kevélység, és megint csak kevélység! - dörmögte Balsamo.

- Mit mond? - kérdezte Marat.

- Azt mondom, hogy majd elválik, uram - felelte Balsamo. - Menjünk be.

Marat előrement a szűk átjárón, amely az Hautefeuille utca végében épült boncteremhez vezetett.

Balsamo tétovázás nélkül követte a hosszú, keskeny terembe, ahol két holttest, egy nő és egy férfi hullája feküdt egy márványasztalon.

A nő fiatalon halt meg. A férfi öreg volt, és kopasz; elnyűtt szemfedő borította a testüket, csak az arcuk látszott ki félig.

Egymás mellett feküdtek ezen a dermedt ágyon, ketten, holott az életben talán sosem látták egymást, s a lelkük, mely most már az öröklétben vitorlázott, bizonyára meghökkenve látta, hogy milyen szomszédságba került földi porhüvelye.

Marat fölemelte, s egyetlen mozdulattal lerántotta a durva lepedőt, amely eltakarta a két nyomorultat, kiket a sebész bonckése számára egyenlővé tett a halál. A két tetem mezítelen volt.

- Nem undorodik, ha halottat lát? - kérdezte Marat szokott fensőbbséges modorában.

- Inkább lehangolódom - válaszolta Balsamo.

- Mert nem szokta meg - mondta Marat. - Nekem mindennapos látvány, és engem se nem szomorít, se nem undorít. Tudja, mi, gyakorló sebészek, együtt élünk a halottakkal, de miattuk nem adjuk fel megszokott életünket.

- Ez hivatásuk szomorú kiváltsága, uram.

- De különben is, miért szomorkodnék, miért undorodnék? - fűzte hozzá Marat. - Az első esetben segít a gondolkodás; a másodikban a megszokás.

- Magyarázza meg ezeket az eszméket - kérte Balsamo -; nem értem eléggé. Vegyük először a gondolkodást.

- Nem bánom. Miért kellene megijednem? Miért kellene félnem egy tehetetlen testtől, egy szobortól, amely történetesen húsból van, és nem kőből, márványból vagy gránitból?

- Persze, hiszen egy hullában nincsen semmi, ugyebár?

- Semmi, az égvilágon semmi.

- Azt hiszi?

- Biztos vagyok benne.

- Hát az eleven testben?

- Abban ott a mozgás - jelentette ki fölényesen Marat.

- És a lélek, arról megfeledkezik, uram.

- Nyomát sem láttam a testekben, amelyeket megkutattam a késemmel.

- Minthogy csak hullákban kotorászott.

- Ej, dehogy, uram, számtalanszor operáltam én élő testet is.

- És semmivel sem talált bennük többet, mint a holt tetemekben?

- Dehogynem: fájdalmat találtam; a fájdalmat nevezi ön léleknek?

- Szóval, nem hisz benne?

- Miben?

- A lélekben.

- Hiszek benne, mivel nevezhetem mozgásnak is, ha éppen akarom.

- Nagyon jó; ön hisz a lélekben, én csak ezt akartam tudni; nagyon örülök neki, hogy hisz benne.

- Egy pillanatra, mester, értsük meg jól egymást, s főként ne lelkendezzünk - mondta Marat rosszindulatú mosollyal. - Mi, gyakorló orvosok, egy kicsit materialisták vagyunk.

- Milyen hidegek ezek a testek - mondta Balsamo elábrándozva -, s milyen szép volt ez a nő.

- Így van ez.

- Bizonyára szép lélek lakhatott ebben a szép testben.

- Nagyot hibázott, aki teremtette. Szép test, silány lélek. Ez a test, mesterem, egy ledér nőszemélyé volt, aki a Saint-Lazare-ból szabadult, és agyvelőgyulladás következtében meghalt az Hôtel-Dieu kórházban. Élettörténete tekervényes és meglehetősen botrányos. Ha ön léleknek nevezi azt, ami ezt a teremtést mozgatta, akkor igazságtalan a mi lelkünkhöz, amely bizonyára ugyanabból az anyagból van gyúrva.

- Lélek, amelyet gyógyítani kellett volna, s amely azért tévedt rossz útra, mivel hiányzott mellőle az egyedüli orvos, aki segíthetett volna rajta: a lélek orvosa - mondta Balsamo.

- Ejnye, ejnye, mesterem, ezek megint csak afféle agyrémek! Orvos csak egyféle van: az, amelyik a testet gyógyítja - mondta Marat gúnyos nevetéssel. - Látja, mester, most olyan szó van a nyelve hegyén, amit Molière gyakran használt a komédiáiban, s ezen mosolyog most.

- Nem - mondta Balsamo -, ön téved, és nem tudhatja, min mosolygok. De pillanatnyilag ott tartunk, ugye, hogy a holttestek üresek?

- És érzéketlenek - tette hozzá Marat, megemelve, majd elengedve a fiatal nő fejét, amely hangos koppanással esett vissza a márványra, míg a tetem meg sem moccant.

- Nagyon jó - mondta Balsamo -; most menjünk át a kórházba.

- Egy pillanat, mester, ne menjünk addig, kérem, míg le nem metszettem a törzsről ezt a fejet, amelyre szükségem van, mivel fölöttébb érdekes betegségnek adott szállást. Megengedi?

- Miért ne? - felelte Balsamo.

Marat kinyitotta a táskáját, előhalászott belőle egy szikét, a sarokból meg odavitt egy vérfoltos nagy fakalapácsot.

Ekkor, gyakorlott kézzel, kör alakú vágást ejtett a nyakon, elmetszve az összes izmokat; azután, amikor csontot ért, a gerincoszlop két csigolyája közé illesztette a szikét, és nagyot ütött rá a kalapáccsal.

A fej végiggurult az asztalon, onnan meg a földre. Marat onnan vette föl, iszamós kézzel.

Balsamo elfordult, hogy a győztesnek ne legyen olyan nagy a diadala.

- Egyszer majd - mondta Marat, azt hivén, hogy gyengeségen kapta a mestert -, egyszer majd valami emberbarát a halállal fog úgy foglalkozni, ahogy mások az élettel foglalkoznak, és feltalál majd egy szerkezetet, amely egy csapásra leszeli a fejet, egy villanással meghozva a teljes megsemmisülést, amire más halálnem képtelen; a kerékbetörés, a felnégyelés meg az akasztás barbár népekhez illő kegyetlenkedés, idegen a civilizált népektől. Egy olyan felvilágosult nemzetnek, amilyen a francia, büntetnie kell, s nem bosszút állnia; az a társadalom ugyanis, amelyik kerékbe tör, akaszt vagy négyel, előbb bosszút áll a bűnösön a fájdalommal, s csak azután büntet halállal; holott, nézetem szerint, a fele is bőven elegendő volna.

- Szerintem is, uram. De miféle szerkezetre gondol?

- Az a szerkezet olyan hideg és részvétlen volna, mint maga a törvény; a büntetés végrehajtásával megbízott embert megrendíti felebarátjának látványa, s ezért olykor elvéti a csapást, amint ez Chalais és Monmouth herceg kivégzésekor történt. Hasonló eset nem fordulhatna elő egy géppel, amely, mondjuk, egy széles bárdból és két tölgyfa gerendából állna.

- És ön azt hiszi, uram, hogy ha az a bárd a villám sebességével hatolna be a koponyaalap és a csuklyásizmok közé, akkor nyomban bekövetkeznék a halál és rövid ideig tartana a fájdalom?

- A halál nyomban bekövetkeznék, az nem vitás, minthogy az acél egyszerre átvágná az idegeket, amelyek a mozgást adják. A fájdalom rövid ideig tartana, minthogy az acél elválasztaná az agyat a szívtől, vagyis az érzések székhelyét az élet központjától.

- Uram - mondta Balsamo -, német földön is fejvesztés a halálbüntetés.

- Igen, de pallossal csinálják, és mondtam már, hogy az emberi kéz könnyen remeg.

- Van egy hasonló szerkezet Itáliában, mannajá-nak^[3] hívják, egy tölgyfa forgattyúval működtetik.

- És?

- Uram, én láttam, hogy az elítélt, akit lefejezett a hóhér, a feje nélkül felállt a zsámolyról, amelyen ült, eltántorgott vagy tíz lépést, aztán összeesett. Nem egy fejet szedtem föl a mannaja alól, ahová legurultak, mint ahogy ez a fej is, amelyet a hajánál fogva tart most, legurult az előbb a márványasztalról a földre, és azt tapasztaltam, hogy ha a fülébe súgom a fejnek azt a nevet, amit életében viselt, akkor ismét kinyílik a szeme, forog az üregében, keresve, hogy ki szólítja a földről, amikor ő az időből már az időtlenség felé halad.

- Idegmozgás, semmi egyéb.

- Az idegek nem az érzékenység szervei?

- Mit akar ezzel mondani, uram?

- Azt akarom mondani, hogy jobb volna, ha nem azt a szerkezetet kutatná az ember, amelyik büntetésből öl, hanem azt az eszközt, amelyikkel ölés nélkül büntethet. Higgye el, az a társadalom lesz a legjobb és a legfelvilágosultabb, amelyik ezt az eszközt megtalálta.

- Megint csak utópia! Mindig csak utópia! - mondta Marat.

- Most az egyszer talán igaza van - felelte Balsamo -; majd megmutatja az idő... De mintha a kórházat említette volna az imént? Menjünk!

- Menjünk!

Marat gondosan megcsomózta a zsebkendője négy sarkát, és belegöngyölte a fiatal nő fejét.

- Így legalább biztos vagyok benne - mondta távozóban -, hogy a kollégáim csak a maradékot vihetik el.

Az Hôtel-Dieu kórház felé vették útjukat: egymás mellett lépkedtek ketten: az ábrándozás és a gyakorlat embere.

- Nagyon hidegen és nagyon ügyesen vágta le azt a fejet, uram - jegyezte meg Balsamo. - Jobban izgul, ha élővel van dolga, mint ha halottal? Jobban meghatja a szenvedés, mint az érzéketlenség? Jobban szánja az eleven testet, mint a holttetemet?

- Nem, mivel az hiba volna, ugyanolyan hiba, mintha elérzékenyülne a hóhér. Nemcsak úgy lehet megölni egy embert, hogy rosszul vágjuk le a fejét, hanem úgy is, hogy rosszul vágjuk le a lábát. A jó sebész a kezével operáljon, ne a szívével, noha a lelke mélyén tudja, hogy egy pillanatnyi fájdalomért hosszú és egészséges életet ad cserébe. Ebben rejlik a mi hivatásunk szépsége, mester!

- No igen, uram; de az élőkben megtalálja a lelket, nemde?

- Persze, ha ugyan egyetért velem abban, hogy a mozgás és az érzékenység a lélek; igen, tényleg megtalálom, csakhogy nem valami nagy örömmel, mivel több betegemet öli meg, mint a szikém.

Közben megérkeztek az Hôtel-Dieu kórházhoz. Bementek. Marat, ki egy pillanatra sem vált meg gyászos csomagjától, csakhamar magával vitte Balsamót a műtőbe, ahol már bent volt a fősebész a tanítványaival.

Az ápolók behoztak egy fiatalembert, akit az előző héten elgázolt egy nehéz szekér; a kerék összeroncsolta a lábát. Az első műtét, amelyet sebtiben végeztek el a fájdalomtól elzsibbadt végtagon, nem bizonyult elégségesnek; a baj gyorsan továbbterjedt, sürgősen le kellett vágni a lábszárat.

A szerencsétlen ott feküdt kiterítve a kínpadon, és olyan rémülten nézett, hogy az még egy tigrist is meghatott volna; nézte ezt a vérszomjas gyülekezetet, mely már leste gyötrelmének, sőt, talán végvonaglásának pillanatát, hogy tanulmányozhassa tudománya tárgyát, az életet, e csodálatos jelenséget, amely mögött ott rejlik a gyászos jelenség, a halál.

Látszott rajta, hogy minden sebésztől, hallgatótól és ápolótól várja a vigaszt, a mosolyt, a simogatást; de a szíve csak közönyt érzett, a szeme csak kést látott.

Maradék bátorsága és büszkesége lepecsételte a száját. Erejét arra a pillanatra tartogatta, amelyben majd jajgatást vált ki belőle a fájdalom.

De amikor megérezte, hogy a vállára nehezedik a betegápoló bátorító keze, amikor megérezte, hogy a műtősök úgy fonják körül karjukkal, mint Laokoont a kígyók, amikor meghallotta, hogy az operáló sebész így biztatja: "Bátorság!", akkor a szerencsétlen mégiscsak megtörte hallgatását, és siránkozó hangon kérdezte:

- Nagyon fog fájni?

- Ej, dehogyis, ne aggódjék - mondta Marat álnok mosollyal, melyet a beteg simogatásnak, Balsamo gúnyolódásnak érzett.

Marat észrevette, hogy Balsamo átlátott rajta; hozzálépett és odasúgta neki:

- Rettenetes műtét ez; a csont tele van repedéssel, és borzasztóan érzékeny. Nem a betegségbe fog belepusztulni ez a szerencsétlen, hanem a fájdalomba: ennyit köszönhet a lelkének, amíg él.

- Akkor miért operálja meg? Miért nem hagyja békén meghalni?

- Mert a sebész kötelessége, hogy akkor is megkísérelje a gyógyítást, amikor lehetetlennek látszik.

- És ön azt mondja, hogy szenvedni fog?

- Rettenetesen.

- A lelke miatt?

- A lelke miatt, minthogy ez a lélek túlságosan szereti a testet.

- Akkor meg miért nem a lelkét kezeli? Az egyik nyugalma talán a másik gyógyulása lenne.

- Hiszen azt csináltam... - mondta Marat, mialatt a beteget lekötözték.

- Előkészítette a lelkét?

- Igen.

- Hogyan?

- Ahogy szokták, rábeszéléssel. Szóltam a lélekhez, az értelemhez, az érzelemhez, ahhoz a valamihez, ami ezt mondatta a görög bölccsel: "Te nem vagy rossz, fájdalom!", olyan módon szóltam, ahogy kellett. Ezt mondtam: "Nem fogsz szenvedni." A többi a lélek dolga, tőle függ, hogy szenved-e vagy nem. Eddig nem találtak fel más orvosságot. Amit a lélekről mondanak: hazugság. Miért ragaszkodik a testhez az az ördögadta lélek? Az előbb, amikor levágtam azt a fejet, a test nem szólt semmit. Pedig súlyos műtét volt. Csakhogy, ugyebár, megszűnt a mozgás, elhalt az érzékelés, elszállt a lélek, ahogy önök mondják, spiritualisták. Ezért nem szólt semmit az a fej, amikor levágtam, ezért tűrte a test, hogy levágjam róla a fejet; ellenben ez a test, amelyben lakik még lélek, iszonyatosan fog jajveszékelni egy perc múlva. Fogja be a fülét, mester! Ön úgyis nehezen viseli el a lélek és a test szoros kapcsolatát, amely mindaddig megdönti az elméletét, amíg azzal az elmélettel egy szép napon el nem választja a testet a lélektől.

- Azt hiszi, hogy erre az elválasztásra sosem kerülhet sor?

- Próbálja meg - mondta Marat -, itt az alkalom.

- Igaza van - mondta Balsamo -, csakugyan itt az alkalom, meg is próbálom.

- Megpróbálja?

- Meg én.

- Hogyan?

- Nem engedem, hogy szenvedjen, megszántam ezt a fiatalembert.

- Ön nagyszerű vezető - mondta Marat -, de nem ön az Atyaisten s nem is a Fiúisten, és nem fogja meggátolni, hogy ez a fiú szenvedjen.

- És ha mégsem szenvedne, akkor hinne a gyógyulásában?

- Valószínűbb lenne a gyógyulása, de nem bizonyos.

Balsamo leírhatatlan diadallal tekintett Marat-ra, majd odaállt a fiatal beteg elé, akinek szemében iszonyat és halálfélelem tükröződött.

- Aludjon! - parancsolt rá, de nemcsak a szájával, hanem a szemével, az akaratával, a vére melegével, a teste kisugárzásával.

A fősebész ezalatt kitapogatta a beteg combot, és mutatta a hallgatóknak, hogy meddig terjedt a baj.

A fiatalember, aki az előbb fölemelkedett fektéből, Balsamo parancsa nyomán imbolyogni kezdett a műtősök keze között, a feje lebillent, a szeme lecsukódott.

- Rosszul lett - mondta Marat.

- Nem, uram.

- Nem látja, hogy elveszti az eszméletét?

- Nem, csak alszik.

- Alszik?

- Igen.

Mindenki ezt a furcsa orvost nézte, azt hitték, bolond.

Marat hitetlenkedve mosolygott.

- Szokott beszélni, aki elájult? - kérdezte Balsamo.

- Nem.

- Akkor intézzen kérdéseket hozzá, válaszolni fog rájuk.

- Hé, fiatalember! - kiáltotta Marat.

- Fölösleges kiabálnia - mondta Balsamo -; beszéljen úgy, ahogy szokott.

- Mondja, mi van magával?

- Azt parancsolták, hogy aludjam, és most alszom - válaszolta a beteg.

A hang tökéletesen nyugodt volt, és furcsamód elütött a pár perccel előbb hallott hangtól.

A jelenlévők egymásra néztek.

- Most pedig - mondta Balsamo - oldozzák el.

- Lehetetlen - mondta a fősebész -, megmozdul, és oda a műtét.

- Nem fog megmozdulni.

- Ki biztosít erről?

- Én, de ő is. Inkább őt kérdezze.

- Eloldozhatjuk, barátom?

- El.

- Megígéri, hogy nem fog mozogni?

- Megígérem, ha azt parancsolja.

- Parancsolom.

- Komolyan mondom, uram - jegyezte meg a fősebész -, ön olyan határozottan beszél, hogy szinte kedvem volna kísérletet tenni.

- Tegyen csak, ne féljen semmitől.

- Oldozzák el - mondta a fősebész.

A műtősök engedelmeskedtek.

Balsamo átment az ágy fejéhez.

- E pillanattól fogva - mondta -. csak akkor mozduljon meg, ha én parancsolom.

Szobor nem fekhetett volna merevebben a sírhalmon, mint Balsamo parancsára a beteg.

- Kezdje el a műtétet, uram - mondta Balsamo -; a beteg rendelkezésére áll.

A sebész fogta a szikét; de nem mert belevágni, tétovázott.

- Vágja csak, uram, vágja, ha én mondom - bátorította Balsamo, olyan ihletett arckifejezéssel, mint egy próféta.

Az pedig, éppúgy megbabonázva, mint Marat, mint a beteg, mint valamennyien, belevágott a testbe.

A hús recsegett, de a beteg fel sem sóhajtott, meg sem moccant.

- Melyik vidékről való maga, barátom? - kérdezte Balsamo a betegtől.

- Breton vagyok, uram - válaszolt az mosolyogva.

- Szereti a faluját?

- Ó, uram, gyönyörű vidék az!

Ezalatt a sebész körbevágta az amputálandó végtagot, hogy szabaddá tegye a csontot.

- Rég eljött otthonról? - kérdezte Balsamo.

- Tízéves koromban, uram.

A bemetszéseket befejezve a sebész a csontra illesztette a fűrészt.

- Figyeljen csak, barátom - mondta Balsamo -, énekelje el nekem azt a dalt, amit a batzi sópárlók szoktak énekelni este, amikor napi munkájuk végeztével hazatérnek. Csak az elejére emlékszem:

Tengervíz adta só...

A fűrész a csontot vágta.

De a beteg, Balsamo felszólítására, mosolygott, és énekelni kezdett, dallamosan, lassan, áhítattal, mint a költő vagy mint a szerelmes:

Tengervíz adta só,
Tavasz égszínű árja,
Tőzegfüstöt fúvó
Kályhám, mézes pohánka,

Ti kedves gyermekek,
Ősz apám, feleségem,
Anyám sírja füzek
Illatos, hűs tövében,

Köszöntlek! Itt vagyok hát,
Vár csöndes tűzhelyem;
Munka után vigasság,
Öröm és szerelem.

A láb az ágyra esett, de a beteg csak énekelt.

Valamennyien megdöbbenve bámulták a beteget, és csodálkozva néztek az orvosra.

Akadt, aki azt mondta, hogy bolond mind a kettő.

Marat halkan odasúgta a véleményét Balsamónak:

- A rémület elvette az eszét ennek a szegény ördögnek; azért nem érzi a fájdalmat.

- Nem hiszem - mondta Balsamo -, bizonyos vagyok benne, hogy nem ment el az esze, sőt, ha megkérdezném, még azt is megmondaná, hogy meghal-e, s ha igen, mikor; vagy hogy életben marad-e, s ha igen, meddig tart a lábadozása.

Marat is hajlott a többség véleményére, amely szerint Balsamo nem kevésbé bolond, mint a beteg.

Közben a sebész sietve elkötötte az artériákat, amelyekből ömlött a vér.

Balsamo elővett a zsebéből egy üveget, a benne lévő folyadékból rászórt pár cseppet egy tépésből készített tamponra, és odaadta a fősebésznek, hogy tegye rá a tampont az artériákra.

Az némi kíváncsisággal tett eleget a kérésének.

A kor egyik leghíresebb sebésze volt, valósággal szerelmese a tudományának, nem idegenkedett a rejtélyektől, s a véletlent a kételkedés mentsvárának tekintette.

Rátette a kis tampont az artériára, amely összerándult, pezsgett, s aztán már csak cseppenként eresztette át a vért.

A sebész ezután könnyűszerrel elkötötte az artériát.

Ezúttal teljes volt Balsamo diadala; mindenki tudni akarta, hol tanult, ki volt a mestere.

- Német orvos vagyok - mondta -, a göttingai iskolából, s amit most láttak, az én találmányom. De nagyon szeretném, uraim és kedves kartársaim, ha ez a találmány még titokban maradna, ugyanis nagyon félek a máglyától, márpedig a párizsi parlament könnyen elhatározhatja, hogy tart még egy ülést, pusztán a boszorkányégetés öröméért.

A fősebész eltűnődött.

Marat elábrándozott és elgondolkodott.

Aztán ő törte meg a csendet.

- Az imént azt állította - kezdte -, hogy ha megkérdezné a műtét eredményéről ezt az embert, biztosan válaszolna, noha ez az eredmény még a jövő titka.

- Most is ezt állítom - válaszolta Balsamo.

- Hát akkor rajta!

- Hogy hívják ezt a szegény ördögöt?

- Havard a neve - felelte Marat.

Balsamo megint odafordult a beteghez, akinek az ajka még a panaszos dallam utolsó hangjait dúdolta.

- Nos, barátom - szólt hozzá -, mit jósolna nekünk ennek a szegény Havard-nak az állapotáról?

- Hogy mit jósolnék az állapotáról? - ismételte meg a beteg. - Várjon, hadd térjek vissza Bretagne-ból, ahol eddig voltam, az Hôtel-Dieu kórházba, ahol ő fekszik.

- Jól van; menjen be, nézze meg, és mondja meg az igazat.

- Jaj, beteg ő, nagyon beteg; levágták a lábát.

- Igazán? - kérdezte Balsamo.

- Igen.

- És sikerült a műtét?

- Remekül sikerült; csakhogy...

A beteg arca elkomorult.

- Csakhogy? - nógatta Balsamo.

- Csakhogy szörnyű krízis következik - folytatta a beteg -; jön a láz.

- Mikor jön?

- Ma este hét órakor.

A jelenlévők egymásra néztek.

- És mit hoz ez a láz? - faggatta Balsamo.

- Jaj, nagyon rosszul lesz tőle; de túléli az első rohamot.

- Biztos ebben?

- Ó, hogyne!

- De az első roham után biztos a gyógyulása?

- Sajnos, nem - mondta sóhajtva a sebesült.

- Visszatér a láz?

- Igen, s még sokkalta súlyosabb lesz, mint először. Szegény Havard - folytatta -, szegény Havard, felesége van és gyerekei!

A szemét elfutották a könnyek.

- A felesége özvegységre jut, és a gyerekei árván maradnak? - kérdezte Balsamo.

- Várjon, várjon!

Összekulcsolta a kezét.

- Nem, nem - mondta.

Arcán most felragyogott a hit öröme.

- A felesége és a gyerekei annyit imádkoztak érte, hogy a kedvükért Isten megkegyelmezett neki.

- Tehát meg fog gyógyulni?

- Meg.

- Hallották, uraim - mondta Balsamo -, meg fog gyógyulni.

- Kérdezze meg tőle, hány nap múlva - mondta Marat.

- Hogy hány nap múlva?

- Igen; azt mondta az előbb, hogy ő maga jelzi majd lábadozása állomásait és végét.

- Nagyon szívesen megkérdezem.

- Akkor hát kérdezze!

- És mit gondol, mikorra épül fel Havard? - kérdezte Balsamo.

- Ó, a lábadozás nagyon elhúzódik; várjon csak: egy hónap, másfél hónap, két hónap, két és fél hónap múlva szabadul, attól számítva, hogy behozták ide.

- És gyógyultan távozik majd?

- Igen.

- De hiszen nem tud majd dolgozni, következésképpen nem tudja eltartani sem a feleségét, sem a gyerekeit - mondta Marat.

- Ó, Isten kegyelmes, Isten gondoskodik róluk.

- Hogyan gondoskodik róluk az Isten? - kérdezte Marat. - Ha már úgyis benne vagyok ma a tanulásban, hadd tudjam meg még ezt is.

- Isten elküldött a betegágyához egy irgalmas szívű férfit, aki megszánta, és csendesen így szólt: "Azt akarom, hogy az a szegény Havard ne szenvedjen szükséget semmiben."

A jelenlévők egymásra néztek; Balsamo mosolygott.

- Mondhatom, különös látványnak vagyunk tanúi - állapította meg a fősebész, s közben megfogta a beteg kezét, meghallgatta a lélegzetvételét, és megtapintotta a homlokát -; ez az ember álmában beszél.

- Azt hiszi? - kérdezte Balsamo.

Parancsoló és kemény pillantást vetett a sebesültre.

- Ébredjen, Havard! - mondta.

A fiatalember erőlködve kinyitotta a szemét, és nagy meglepetéssel nézte a jelenlévőket, akik most olyan ártalmatlanoknak tűntek, amilyen fenyegetőknek látszottak az imént.

- Jaj, hát még nem operáltak meg? - kérdezte panaszos hangon. - Még csak eztán jön a szenvedés?

Balsamo gyorsan közbeszólt. Attól félt, hogy a beteg nagyon felindul. De kár volt olyan nagyon sietnie. Senki sem előzte volna meg; leírhatatlan volt a jelenlévők megdöbbenése.

- Barátom - csitítgatta -, nyugodjék meg; a fősebész úr elvégezte azt a műtétet a lábán, amelyet megkövetelt az állapota. Úgy látszik, kedves fiam, maga egy kissé ijedős lehet, mert még hozzá sem nyúltak magához, s máris elájult.

- Ó, annál jobb - örvendezett a breton -, nem éreztem semmit; sőt, megnyugtatott és felüdített az alvás. De boldog vagyok! Nem vágják le a lábam.

De ekkor a szerencsétlen végignézett magán; meglátta a véres ágyat, meglátta csonka lábát.

Felüvöltött, és most tényleg elájult.

- Most tegyen fel neki kérdéseket - mondta Balsamo hidegen Marat-nak -, majd meglátja, válaszol-e.

Azután magával vonta a fősebészt a szoba sarkába, miközben az ápolók visszavitték a szerencsétlen fiatalembert az ágyába.

- Uram - szólt Balsamo -, hallotta, mit mondott ez a szegény beteg?

- Igen, uram, hogy meg fog gyógyulni.

- Mondott még egyebet is: azt mondta, hogy Isten megszánja, és küld neki annyit, amennyiből eltarthatja a feleségét és a gyerekeit.

- Nos?

- Nos, uram, ebben is éppúgy igazat mondott, mint a másik dologban; én csak arra kérem, legyen jótékony közvetítő Isten és a betege között: itt van ez a gyémánt, megér vagy húszezer frankot; ha látja majd, hogy meggyógyult a betege, adja el, az árát meg adja át neki; s mivel a lélek, mint Marat úr, a tanítványa, igen bölcsen megállapította, mivel a lélek nagy hatással van a testre, egyelőre csak annyit mondjon Havard-nak, mihelyt magához tért ájulásából, hogy jövője biztosítva van, s gyermekeié nemkülönben.

- De, uram - szabadkozott a sebész, nem akarva elvenni a gyűrűt, amelyet Balsamo odanyújtott neki -, mi lesz, ha nem gyógyul meg?

- Meggyógyul!

- Nyugtát akkor is kell adnom erről.

- Uram!

- Csak ezzel a feltétellel veszek át ilyen nagy értékű ékszert.

- Cselekedjék belátása szerint, uram.

- Szabad a nevét, uram?

- Fenix gróf.

A sebész átment a szomszédos szobába, Marat pedig, megsemmisülve, megzavarodva, de még most is kételkedve a napnál világosabb tényekben, odalépett Balsamóhoz.

Öt perc múlva a sebész visszajött, s egy írást adott át Balsamónak. Átvételi elismervény volt, az alábbi szöveggel:

A mai napon átvettem Fenix gróf úrtól egy gyémántot, amelynek értékét nevezett húszezer frankra becsüli, azzal a rendeltetéssel, hogy az árát egy Havard nevezetű egyén kapja meg aznap, amikor kimegy az Hôtel-Dieu kórházból.

Kelt az 1771-ik év szeptember havának 15-ik napján.

Guillotin, D. M.

Balsamo elköszönt a doktortól, átvette a nyugtát, és elment; Marat a nyomában.

- Itt ne hagyja a fejet - figyelmeztette Balsamo, akinek a diadalát betetőzte a fiatal sebész szórakozottsága.

- Jaj, csakugyan - mondta az.

És felvette gyászos csomagját.

Az utcán nagyon siettek, és, egyikük sem szólt semmit; a Ferencesek utcájában együtt mentek föl a durván ácsolt lépcsőn a padlásszobába.

A házmesterfülke előtt, ha ugyan az a nyomorúságos odú megérdemli a fülke nevet, Marat megállt, s mivel nem feledkezett meg eltűnt órájáról, Grivette-nét kereste.

Egy hét-nyolc éves forma, sovány, göthös, maszatos gyerek kiáltott ki:

- A mama elment; azt mondta, ha jön az úr, adjam oda ezt a levelet.

- Hagyd csak, fiacskám - mondta Marat -, mondd meg neki, hogy ő hozza be hozzám.

- Értem, uram.

Marat és Balsamo folytatták útjukat.

- Úgy látom - mondta Marat, egy székre ültetve vendégét, miközben maga lehuppant egy zsámolyra -, úgy látom, a mester nagy titkok birtokosa.

- Talán csak előbbre vagyok valamivel a természet és Isten megismerésében, mint mások - felelte Balsamo.

- Ó - kiáltott fel Marat -, hogy megmutatja a tudomány az ember mindenhatóságát, és milyen büszkék lehetünk ember voltunkra!

- Ez igaz, de tegye hozzá, hogy orvos voltunkra is!

- Büszke is vagyok önre, mester - mondta Marat.

- Pedig én csak a lelkeknek vagyok szerény orvosa - válaszolta mosolyogva Balsamo.

- Ej, ne is mondjon ilyet, uram, hiszen anyagi eszközzel állította el a sebesült vérzését.

- Én azt hittem, az a legszebb eredményem, hogy nem hagytam szenvedni; igaz, ön azt állította, hogy elmebajos.

- Bizonyára az is volt egy percig.

- Mit nevez ön elmebajnak? Vajon nem a lélek elszakadását?

- Vagy a szellemét - mondta Marat.

- Ne vitatkozzunk erről; a lélek szó tökéletesen megfelel nekem arra, amit meg akarok nevezni. Mihelyt rátaláltam a keresett dologra, nem nagyon érdekel, hogyan hívják.

- Itt eltér a véleményünk, uram; ön azt állítja, megtalálta a dolgot, és csak a kifejezést keresi rá; én meg azt állítom, hogy együtt keresi a kifejezést és a dolgot.

- Erre mindjárt visszatérünk még. Ön ugye azt mondta, hogy az elmebaj a szellem pillanatnyi elszakadása?

- Pontosan.

- És független az akarattól, ugyebár?

- Igen... Bicêtre-ben láttam egy elmebeteget, a rácsát harapdálta, és így üvöltött: "Porhanyó a fácánod, szakács, csak nem elég ízletes!"

- És azt elismeri, hogy az elmebaj úgy lepi el a szellemet, mint a köd, s ha ez a köd felszáll, a szellem visszanyeri korábbi tisztánlátását?

- Ez úgyszólván sosem következik be.

- De hiszen látta, hogy a csonkolt betegünk is tökéletesen épelméjű volt a tébolyult álom után.

- Látni láttam, de nem tudtam, mit látok; különleges tünemény ez, egyike azoknak a furcsa jelenségeknek, amelyeket a régi zsidók csodának neveztek.

- Nem, uram - ellenkezett Balsamo -; a lélek különválása ez, kettős elszakadás: az anyagtól és a szellemtől; az anyagtól, e tehetetlen valamitől, ami porból lett és porrá lesz; a szellemtől, ez isteni szikrától, amely egy pillanatra be van zárva a testnek nevezett pislogó lámpásba, de mivel az égből származik, a test pusztulása után visszatér az égbe.

- Tehát ön a lelkét egy időre kiemelte a testből?

- Igen, uram, ráparancsoltam, hogy hagyja el azt a nyomorúságos helyet, ahol tartózkodott; kiemeltem a szenvedés szakadékából, ahol fogva tartotta a fájdalom, és lehetővé tettem számára, hogy szabad és tiszta tájakon szárnyaljon. És mi maradt a sebésznek? Ugyanaz, ami az ön szikéjének jutott, amikor levágta vele a halott nő fejét, amelyet most a kezében tart: a tehetetlen test, az anyag, a porhüvely.

- És kinek a nevében parancsolt rá erre a lélekre?

- Az Ő nevében, aki leheletével megalkotta az összes lelkeket, a világok lelkét, az emberek lelkét: az Úr nevében.

- Tehát ön tagadja a szabad akaratot? - kérdezte Marat.

- Én? - mondta Balsamo. - Ellenkezőleg. Mit teszek e pillanatban is? Megmutatom önnek egyfelől a szabad akaratot, másfelől az elszakadást. A szeme elé tárom ezt a haldoklót, akire a kínok kínja vár; ebben az emberben egy sztoikus lelke lakozik, ez az ember vállalja a műtétet, követeli, elviseli, de szenved tőle. Ennyit a szabad akaratról. Ekkor azonban odalépek a haldoklóhoz én, Isten küldötte, a próféta, az apostol, és szívem megesik ezen az emberen, a felebarátomon, s Istentől nyert hatalmammal kiszakítom a lelket a szenvedő testéből, s ekkor a lélek áhítattal és irgalommal eltelve úgy tekint alá kristályos magaslataiból erre a vak, tehetetlen és eltompult testre, mint valami idegen látványra. Havard - hiszen ön is hallotta, nemde? - Havard így beszélt önmagáról: "Az a szegény Havard!" Nem első személyben emlegette saját magát. A léleknek ugyanis, mivel már félúton járt az ég felé, nem volt többé köze a testhez.

- De ha ez így van - mondta Marat -, akkor az ember a semmivel egyenlő, és mi címen mondhatom ezután a zsarnokoknak: "A testem a tiétek, de nincs hatalmatok a lelkemen?"

- Na tessék, most meg az igazság elől szofizmákhoz menekül! Ez a baja önnek, uram, mint mondtam már. Az igaz, hogy Isten lelket lehel a testbe; de az is igaz, hogy míg a lélek a testben lakik, egymásra van utalva a kettő, hatnak egymásra, az anyag fölébe kerekedik a szellemnek, valahányszor Isten, számunkra megfoghatatlan okokból, azt akarja, hogy a test legyen a király vagy a lélek a királyné; és az is igaz, hogy az eleven koldusban lakozó lélek ugyanolyan tiszta, mint az a lélek, amelyik elköltözik a halott királyból. Ezt a dogmát prédikálja, uram, hiszen ön az egyenlőség apostola! A két szellemi eszencia egyenlőségét mutassa meg, hiszen ezt az egyenlőséget bizonyítja minden, ami szent és tiszteletre méltó ezen a világon: a szentírás, a hagyományok, a tudomány és a hit. Mit számít önnek két anyag egyenlősége! A testek egyenlőségével nem juthat Isten elébe. Az imént ez a szerencsétlen sebesült, a nép tudatlan gyermeke, olyan dolgokat mondott el a tulajdon bajáról, amiket egyetlen orvos sem mert volna kijelenteni. Vajon miért? Azért, mert a lelke kiszakadt egy időre a test nyűgéből, s a föld felett lebegve megpillantott a magasból egy titkot, amelyet szellemi vakságunkban mi nem láthatunk.

Marat ide-oda görgette az asztalon a halott fejét, és próbált volna válaszolni valamit, de hiába.

- Igen - mormolta végül -, van ebben valami természetfeletti.

- Ellenkezőleg, uram: természetes; ne emlegesse mindig a természetfelettit, valahányszor megmutatkozik a lélek sorsa. Természetes megnyilvánulások ezek; hogy ismertek-e, az más lapra tartozik.

- Ha számunkra ismeretlenek is, mester, az ön számára nincs bennük titok. A peruiak nem ismerték a lovat, a spanyoloknak azonban, akik megszelídítették, kedves háziállatjuk volt.

- Nem vagyok olyan kevély, hogy azt mondjam: "Tudok." Alázatosabb vagyok, uram, s csak azt mondom: "Hiszek."

- És miben hisz?

- Hiszem, hogy a világnak első és mindenek felett álló törvénye a haladás. Hiszem, hogy Isten mindent csak a jólét és az erkölcs céljával teremtett. Csakhogy a földi élet nincsen szabályokba foglalva, nem is lehet szabályokba foglalni, s ennélfogva lassú a haladás. Planétánk, mint az írás mondja, már hatvan századot számlált, mire elérkezett a könyvnyomtatás, hogy óriás világítótorony gyanánt visszasugározzon a múltra, és belevilágítson a jövendőbe; a könyvnyomtatással vége a sötétségnek, vége a feledésnek; a könyvnyomtatás a világ emlékezete. Nos hát! Gutenberg a könyvnyomtatást találta fel, én pedig felfedeztem a bizalmat.

- Ejha! A végén még olvasni fog az emberek szívében - jegyezte meg csúfondárosan Marat.

- Miért ne?

- Kisablakot akar nyitni az emberek mellén, ahogy a régiek szerették volna?

- Nincsen szükség ilyesmire, uram: egyszerűen elkülönítem a lelket a testtől; és a lélek, Isten tiszta és szeplőtlen alkotása felfedi előttem minden gyarlóságát annak a halandó porhüvelynek, amelynek megelevenítésére van kárhoztatva.

- Kézzelfogható titkokat is leleplezne?

- Miért ne?

- Például, megmondja, hogy ki lopta el az órámat?

- Szomorú, hogy így lealacsonyítja a tudományt, uram. De nem baj! Isten nagyságát egyaránt bizonyítja a porszem és a hegység, az atka és az elefánt. Jól van, meg fogom mondani, ki lopta el az óráját.

Ebben a pillanatban halkan kopogtattak az ajtón. Marat háziasszonya érkezett meg, és a fiatal sebész meghagyása szerint hozta a levelet.

Az ajtó kinyílt, és Grivette-né belépett.

Ez az asszony, akinek az ábrázolására eddig nem fordítottunk időt, mivel a figuráknak abba a csoportjába tartozott, amelyet a kép sötét hátterében tart a művész, míg nincs szüksége rá, ez az asszony most előbbre lép történetünk mozgalmas vásznán, és helyet kér magának abban a hatalmas körképben, amelyet olvasóink szeme elé tárunk, és amelybe - ha tehetségünk felérne szándékunkhoz - a koldustól a királyig, Calibantól Ariéiig, Ariéitól az Úristenig mindenkit belefoglalnánk.

Most megpróbáljuk hát megrajzolni Grivette-né alakját, amint kiválik a homályból, és elénk lép.

Grivette-né harminckét-harminchárom éves magas és ösztövér teremtés volt, sárgás bőrű, fekete karikás, kék szemmel; ijesztő megtestesülése volt annak a pusztulásnak, amelyet a városban a nyomorúság, az állandó levegőhiány s a testi és lelki leromlás közepette elszenvednek azok a teremtmények, akiket Isten szépnek alkotott, s akik teljes szépségükben bontakozhattak volna ki, ha olyan szabadon fejlődhetnek, mint a levegő, az ég és a föld állatai, amikor az ember nem változtatja az életüket örökös kínszenvedéssé, azaz, amikor nem gyötri a lábukat béklyóval, a gyomrukat koplaltatással vagy olyan silány táplálékkal, ami talán még a koplalásnál is végzetesebb.

Marat házmesternéje is szép asszony lett volna, ha nem egy levegőtlen és sötét odúban él tizenöt esztendős kora óta, s ha természetes ösztöneinek tüze, amelyet hol kemenceforróság, hol jeges hideg táplált, mindig egyenletes lánggal loboghatott volna. Hosszú és keskeny keze volt, amelyet mély barázdákkal szántott fel a varrócérna, kimart és felpuhított a szappanos mosólé, megperzselt és kicserzett a konyhai tűz heve; mindamellett szép formája volt a kezének, mivel az izmok tökéletes vonalát nem torzíthatja el semmi; beillett volna egy királynő kezének is, ha a söprűnyél helyett történetesen a jogar hagyta volna rajta a nyomát.

Ennyire igaz, hogy szegény emberi testünk magán viseli foglalkozásunk bélyegét!

Ebben az asszonyban a szellem fölötte állt a testnek, és szívósabban ellenállt amannál; úgy világított benne, mint a lámpás; szinte beragyogta a testet áttetsző fényével, s a bárgyú és fakó szemekben meg-megcsillant az értelem, a szépség, az ifjúság, a szerelem, egyszóval mindaz, ami ér valamit az emberi természetben.

Balsamo sokáig elnézte az asszonyt vagy inkább ezt a különös természetet, amely egyébként már az első pillanatban magára vonta figyelő tekintetét.

A házmesterné tehát belépett a levéllel, és édeskés, öregasszonyos hangon (a szegénységre kárhoztatott nők ugyanis már harmincéves korukban öregek) ezt mondta:

- Itt a levél, Marat úr, amelyet kért.

- Nem a levél kellett nekem - válaszolta Marat -, magát akartam látni.

- Itt vagyok, Marat úr, szolgálatára.

Grivette-né pukedlizett.

- Mit kíván tőlem?

- Azt akarom tudni, mi lett az órámmal - mondta Marat. - De sejti maga úgyis, hogy mit akarok.

- Aztán honnan tudjam én, hogy mi lett vele? Tegnap egész nap ott lógott a kandalló mellett a szögön.

- Téved: egész nap a mellényzsebemben volt; csak este hat órakor tettem ki a gyertyatartó alá, amikor elmentem hazulról, nagy tömegbe készültem, és féltem, hogy ellopják.

- Ha a gyertyatartó alá tette, ott is kell lennie.

A házmesterné, nem is sejtve, hogy ezzel mennyire elárulja magát, segítőkészséget színlelve odalépett a kandallóhoz, és a két díszgyertyatartó közül éppen azt emelte fel, amelyik alá Marat az óráját rejtette.

- A gyertyatartó tényleg ott van - mondta a fiatalember -, de hol az óra?

- Az csakugyan nincs itt. Hátha nem is ide rakta, Marat úr?

- De ha mondom magának...

- Keresse csak meg!

- Kerestem már! - mondta Marat villámló szemmel.

- Akkor pedig nyilván elvesztette.

- De ha mondom magának, hogy tegnap magam tettem oda a gyertyatartó alá.

- Akkor valaki nyilván besurrant ide - mondta Grivette-né -; annyian megfordulnak itt, annyi ismeretlen ember!

- Kibúvó, kibúvó! - tajtékzott Marat. - Maga is tudja, hogy tegnap óta senki be nem tette ide a lábát. Nem, nem! Az órám ugyanazon az úton tűnt el, amelyen az utolsó botom ezüstfogantyúja, meg az ezüst kiskanál, tudja, meg a hatpengéjű késem! Meglopnak, Grivette-né, meglopnak! Sok mindent eltűrtem, de ezt az egyet nem tűröm el; vigyázzon!

- Talán csak nem engem gyanúsít az úr? - kérdezte Grivette-né.

- Magának kell vigyázni a holmimra.

- Nemcsak nekem van kulcsom az ajtóhoz.

- De maga a házmesterné.

- Havi egy tallért ad, uram, és azt szeretné, hogy úgy szolgálják ki, mintha fél tucat inasa volna.

- Azzal nem törődöm, hogy rosszul szolgálnak ki; de azzal igen, hogy ne lopjanak meg.

- Uram, én tisztességes asszony vagyok!

- Én pedig ezt a tisztességes asszonyt a rendőrbiztos kezére adom, ha egy órán belül elő nem kerül az órám.

- A rendőrbiztos kezére?

- Igen.

- A rendőrbiztos kezére egy ilyen tisztességes asszonyt?

- Tisztességes asszony, tisztességes asszony!

- Igenis, akire egy rossz szót sem mondhat; hallja?

- Hagyja már abba, Grivette-né!

- Ó, már amikor elment, sejtettem én, hogy engem gyanúsít!

- Gyanús maga nekem, amióta eltűnt a botom fogantyúja.

- De most én mondok magának valamit, Marat úr.

- Halljam!

- Míg maga elvolt, tanácskoztam a...

- Kivel?

- A szomszédokkal.

- Miről?

- Arról, hogy maga gyanúsít engem.

- Azt még nem mondtam akkor.

- De láttam én jól.

- És a szomszédok? Kíváncsi vagyok, mit mondtak erre a szomszédai.

- Azt mondták, hogy ha maga gyanúsítana engem, és véletlenségből közölni találná valakivel a gyanúját, akkor a végére kell járni a dolognak.

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy be kell bizonyítani, hogy az órát elvitték.

- Elvitték, mivel eddig itt volt, és most nincs itt.

- Igen, igen, de hogy én voltam az, hogy én vittem el! Csakhogy a törvény előtt bizonyítani is kell ám! Ott nem adnak a szavára, Marat úr! Ott maga sem több, mint a magunkfajta, Marat úr!

Balsamo szokott nyugalmával figyelte a jelenetet. Látta, hogy Marat visszavonulót fúj, noha változatlan a meggyőződése.

- Ezért, ha nem hajlandó elismerni a feddhetetlenségemet - fújta tovább a házmesterné -, s ha nem hajlandó elégtételt adni, tudja meg, hogy én megyek a rendőrbiztoshoz, ahogy a háziúr tanácsolta is az imént.

Marat az ajkába harapott. Tudta, hogy ez nem üres fenyegetés. A háziúr öreg kereskedő volt, aki gazdagon vonult nyugalomba. A harmadik emeleten lakott, és a környék botránykrónikája tudni vélte róla, hogy mintegy tíz évvel ezelőtt különösképpen pártfogolta a házmesternét, aki régebben konyhalány volt a feleségénél.

Marat-nál pedig egymásnak adták a kilincset a titokzatos látogatók; Marat fiatalember volt, és nem is valami rangos; Marat bujócskázott egy kicsit a világgal; Marat gyanús volt egy kicsit a fogdmegeknek, és korántsem örült volna, ha meggyűlik a baja a rendőrbiztossal, mert utána nyilván Sartines úr kezébe került volna az ügye, az az úr pedig fölöttébb kíváncsi volt az ilyen Marat-féle ifjoncok irományaira, és szerzőiket boldog örömmel küldte volna Vincennes-be, a Bastille-ba, Charentonba és Bicêtre-be, hosszabb elmélkedésre.

Marat tehát szelídebb húrokat pengetett; de minél szelídebben beszélt, annál nagyobb szájat akasztott a házmesterné. Vádlottból vádló lett. Ez az ideges és hisztériás teremtés úgy csapongott, mint a tűz lángja, ha huzatot kap.

Fenyegetőzött, szitkozódott, kiabált, sírt, mindennel megpróbálkozott: csak úgy fröcskölt belőle a méreg.

Ekkor Balsamo elérkezettnek látta az időt, hogy beavatkozzék; egy lépést tett a szoba közepén fenyegetőn álló asszony felé, vészjósló pillantást vetett rá, és két ujját a mellére téve, csak egyetlen szót mondott, nem is annyira az ajkával, mint inkább a szemével, a gondolatával, összpontosított akaratával, csak egyetlen szót, amit Marat nem hallhatott.

Grivette-né nyomban elhallgatott, megtántorodott, s egyensúlyát vesztve, rémületesen kitágult szemmel, a delejes áram súlya alatt roskadozva az ágyig hátrált, ráhanyatlott, egyetlen szó nélkül.

A szeme hamarosan lecsukódott, majd újra kinyílt, de ezúttal nem látszott a szembogara; nyelve görcsösen vonaglott; a teste meg sem mozdult, de a keze úgy reszketett, mintha láz didergetné.

- Ejha! - mondta Marat. - Akár az a sebesült a kórházban!

- Úgy van.

- Alszik is?

- Csend! - szólt rá Balsamo.

Azután ránézett Marat-ra, s így folytatta:

- Uram, most itt a pillanat, hogy hitetlensége megszűnjön és kételyei eloszoljanak; vegye föl azt a levelet, amelyet az asszony hozott önnek, s amelyet a földre ejtett, amikor elhanyatlott.

Marat engedelmeskedett.

- És most? - kérdezte.

- Várjon.

Kivette Marat kezéből a levelet.

- Tudja, ki küldte ezt? - kérdezte Balsamo, odamutatva a levelet az alvónak.

- Nem, uram - hangzott a válasz.

Balsamo közelebb tartotta az asszonyhoz a lezárt borítékot.

- Olvassa fel Marat úrnak, aki tudni akarja, mi van benne.

- Nem tud olvasni - mondta Marat.

- De ön tud, ugye?

- Persze.

- Nos, akkor olvassa ön, és ő is olvasni fogja, ahogy a szavak sorra kirajzolódnak a fejében.

Marat felbontotta a levelet, és olvasni kezdte, Grivette-né pedig Balsamo mindenható akaratának engedve talpra állt, és remegve ismételt minden egyes szót, ahogy Marat magában olvasta őket:

Kedves Hippokratészem!

Appellész megfestette első arcképét; ötven frankért adta el; ezt az ötven frankot ma megesszük a Szent Jakab utcai kiskocsmában. Eljössz?

Egy részét elisszuk, persze.

Barátod: L. Dávid

Szóról szóra ez volt a levélben. Marat elejtette a papirost.

- Most legalább látja - mondta neki Balsamo -, hogy Grivette-nének is van lelke, s hogy ez a lélek virraszt, míg ő alszik.

- Különös egy lélek ez - tette hozzá Marat -, tud olvasni, noha a test nem tud.

- Minthogy a lélek mindent tud, minthogy a lélek tükrözés által teremt újra mindent. Próbálja csak elolvastatni vele ezt a levelet, amikor felébredt, vagyis amikor a test ráveti árnyékát a lélekre, s majd meglátja, mi lesz.

Marat nem talált szavakat; anyagelvű filozófiája lázongott benne, de nem tudott mit válaszolni.

- Most pedig - folytatta Balsamo -, sort kerítünk arra, ami önnek a legfontosabb, azaz, megtudjuk, hová lett az órája.

- Grivette-né - szólította meg az asszonyt Balsamo -, ki vitte el Marat úr óráját?

Az alvó hevesen rázta a fejét.

- Nem tudom - mondta.

- Nagyon jól tudja maga - erőltette Balsamo -, és meg is fogja mondani.

Azután, még jobban összpontosítva akaraterejét, újra megkérdezte:

- Ki vitte el Marat úr óráját? Mondja meg!

- Grivette-né nem lopta el Marat úr óráját. Miért gondolja Marat úr, hogy Grivette-né lopta el az óráját?

- Ha nem ő lopta el, mondja meg, ki volt az!

- Nem tudom.

- Látja - szólt közbe Marat -, áthatolhatatlan menedéket talált a lelkiismeret.

- Nos, uram, mivel már csak ez az egy kétsége maradt - mondta Balsamo -, hamarosan eloszlik ez is.

Azzal visszafordult a házmesternéhez:

- Mondja meg, ki volt az! Akarom!

- Ugyan hagyja már - mondta Marat -, ne kívánjon lehetetlent!

- Hallotta - felelte Balsamo -; azt mondtam, hogy akarom.

Ekkor, e félelmetes akarat súlya alatt, a szerencsétlen asszony úgy hányta-vetette a tagjait, mint a tébolyodott; teste úgy vonaglott, mint a nyavalyatörősé; száját förtelmesen eltorzította a rémület és a tehetetlenség; hátravetette magát, fájdalmas görcsbe merevedett, rázuhant az ágyra.

- Nem, nem - kiáltozta -, inkább meghalok!

- Nahát akkor! - rivallt rá Balsamo olyan haragosan, hogy láng csapott ki a szeméből. - Halj meg, ha kell, de beszélj! Hallgatásod és makacskodásod eléggé bizonyítaná előttünk bűnösségedet; de a hitetlenkedő számára teljesen kétségbevonhatatlan bizonyítékok kellenek. Beszélj, azt akarom: ki lopta el az órát?

Az ideges önkívület elérte tetőpontját; az alvó minden porcikája szembeszegült Balsamo akaratával; tagolatlan hörgés szakadt ki a torkán, pirosas hab buggyant ki a szája szélén.

- Nyavalyatörés lesz - mondta Marat.

- Ne féljen semmitől, a hazugság ördöge szállta meg, és nem akar távozni belőle.

Ekkor az asszony felé fordult, és kezéből minden delejes erőt az arcára bocsátott.

- Beszéljen - parancsolta -, beszéljen! Ki vitte el az órát?

- Grivette-né - válaszolta az asszony delejes álmában, alig érthető hangon.

- Mikor vitte el?

- Tegnap este.

- Honnan?

- A gyertyatartó alól.

- Mit csinált vele?

- Elvitte a Szent Jakab utcába.

- A Szent Jakab utcában hová?

- A 29. számú házba.

- Hányadik emeletre?

- Az ötödikre.

- Kihez?

- Egy csizmadialegényhez.

- Hogy hívják?

- Simonnak.

- Kije neki ez az ember?

Az alvó elhallgatott.

- Kije neki ez az ember? - ismételte meg a kérdést Balsamo.

Hallgatás.

Balsamo feléje nyitotta delejes árammal töltött kezét, és a szerencsétlen asszony az iszonyú erőtől szinte megsemmisülve csak ennyit tudott kinyögni:

- A szeretője.

Marat felkiáltott megdöbbenésében.

- Csend! - szólt rá Balsamo. - Hadd beszéljen a lelkiismerete.

Aztán ismét odafordult a reszkető és verítékező asszonyhoz.

- Ki vette rá erre a lopásra Grivette-nét? - kérdezte.

- Senki. Véletlenül emelte föl a gyertyatartót; meglátta az órát, s ekkor kísértette meg az ördög.

- Pénzre volt szüksége?

- Nem, hiszen nem adta el az órát.

- Odaajándékozta valakinek?

- Igen.

- Simonnak?

Az alvó erőlködött.

- Simonnak.

Ezután eltakarta az arcát a két tenyerével, és heves zokogásban tört ki.

Balsamo ránézett Marat-ra, aki tátott szájjal, égnek álló hajjal, kimeredő szemmel bámulta ezt az irtóztató színjátékot.

- Nos, uram - mondta Balsamo -, most végre láthatja a lélek és a test küzdelmét. Látja, milyen az, amikor egy bevehetetlennek hitt sánc mögé szorítják a lelkiismeretet? Látja-e végül, hogy Isten semmit sem felejtett el ezen a világon, és hogy mindenben benne van minden? Ne tagadja többé a lelkiismeretet! Ne tagadja többé a lelket! Ne tagadja többé az ismeretlent, fiatalember, s főképpen ne tagadja többé a hitet, amely a legnagyobb erő! S minthogy van önben becsvágy, tanuljon, Marat úr! Beszéljen kevesebbet, gondolkozzék többet, és máskor ne engedjen a kísértésnek, hogy fölényesen bírálgassa vezetőit! Isten önnel, szavaimmal végtelen tért tártam ki ön előtt; kutassa e teret, kincseket tartalmaz. Isten önnel. Boldog leszek, nagyon boldog, hogy úgy le tudja győzni a hitetlenség ördögét, amely megszállta, mint ahogy én legyőztem a hazugság ördögét, amely ezt az asszonyt szállta meg.

És szavaival szégyenpírt kergetve a fiatal férfi arcába, eltávozott.

Marat-nak még csak eszébe se jutott, hogy elbúcsúzzék tőle.

De ahogy első döbbenete elmúlt, észrevette, hogy Grivette-né még alszik.

Ez az alvás rémületesen hatott rá. Marat jobban elviselte volna, ha egy hulla fekszik az ágyán, akármilyen következtetést vonna is le Sartines úr az esetből.

Nézte ezt az érzéketlenséget, a befelé fordult szemeket, a meg-megránduló testet, és félt.

De akkor ijedt meg igazán, amikor ez az élő hulla feltápászkodott, megfogta a kezét, és így szólt hozzá:

- Jöjjön velem, Marat úr.

- Hová?

- A Szent Jakab utcába.

- Miért?

- Jöjjön, jöjjön; ő parancsolja, hogy vigyem el oda.

Marat fölállt a székről, amelybe lerogyott az előbb.

Ekkor a delejes álmát alvó Grivette-né kinyitotta az ajtót, s olyan könnyedén szökellt le a lépcsőn, mint egy madár vagy egy macska, alig érintve a lépcsőfokokat.

Marat követte, attól tartva, hogy elesik az asszony, és esés közben betöri a fejét.

Az asszony, leérve a lépcsőn, kilépett a kapun, átvágott az utcán, nyomában a fiatalemberrel, akit elvezetett a kérdéses házhoz, fel a szóban forgó padlásszobába.

Bekopogott az ajtón; Marat úgy érezte, olyan vadul kalapál a szíve, hogy biztosan meghallják.

A padlásszobában egy férfi tartózkodott; ajtót nyitott; huszonöt-harminc éves forma munkásember volt, Marat látta már néhányszor a házmesterné fülkéjében.

Meglátva Grivette-nét, nyomában Marat-val, hátrahőkölt.

Az alvajáró azonban egyenest odalépett az ágyhoz, és benyúlva a lapos fejpárna alá, előhúzta az órát, és odaadta Marat-nak, miközben a halálra vált Simon csizmadia meg sem mert szólalni, csak rémülten figyelte az asszony minden mozdulatát, bizonyos lévén benne, hogy megháborodott.

Amikor az asszony, az órát átnyújtva, Marat kezéhez ért, ezt suttogta:

- Felébreszt, felébreszt.

Idegei úgy elernyedtek, ahogy a csigáról leperdülő drótkötél meglazul; szemében kigyúlt az élet szikrája; és hogy szemben találta magát Marat-val, amint fogja a kezét, az ő kezében pedig még ott az óra, bűnének kétségbevonhatatlan bizonyítéka, ájultan zuhant a szoba padlójára.

- Valóban volna lelkiismeret? - töprengett Marat, mialatt kétségek gyötörte szívvel és tűnődő tekintettel kilépett a szobából.

Míg Marat ilyen jól gazdálkodott az idejével, s a lelkiismeretről és a kettős életről elmélkedett, egy másik filozófus, a Mészégető utcában, azzal volt elfoglalva, hogy pontról pontra végiggondolja előző estéjét, s választ találjon arra a kérdésre, hogy nagy bűnös-e vagy sem. Rousseau puhán az asztalára könyökölt, fejét gondterhelten bal vállára hajtotta és töprengett.

Politikai és filozófiai művei, az Émile és A társadalmi szerződés ott voltak előtte kinyitva az asztalon.

Olykor-olykor, ha megakadt a gondolkodásban, előrehajolt, hogy belelapozzon a könyveibe, amelyeket betéve tudott már.

- Jóságos Isten - kiáltott fel, az Émile egyik passzusát olvasva a lelkiismereti szabadságról -, micsoda lázító mondatok! Micsoda filozófia, szent ég! Volt valaha hozzám hasonló gyújtogató a világon?

- Ejha! - kapott a fejéhez. - Valóban én mennydörögtem így a trón, az oltár és a társadalom ellen?

- Most már nem csodálkozom, hogy sötét és céltudatos szenvedélyek hasznot húztak okoskodásaimból, és eltévedtek azokon az ösvényeken, amelyeket megszórtam számukra a retorika virágaival. Én voltam a társadalom felforgatója...

Izgatottan felugrott, s háromszor körüljárta szobácskáját.

- Megrágalmaztam a hatalom embereit - folytatta -, akik zsarnokoskodnak az írókon. Bolond voltam, barbár voltam, tökéletesen igazuk van ezeknek az embereknek.

- Hogy is ne volnék veszélyes az államra? Igéim, amiket azért hirdettem - legalábbis ezt hitettem el magammal -, hogy felvilágosítsam általuk a tömegeket, igéim fáklyává váltak, s fel fogják gyújtani a világmindenséget.

- Elhintettem értekezéseimet a társadalmi egyenlőtlenségről, elgondolásaimat az egyetemes testvériségről, terveimet a nevelésről, és íme, mit arattam: ádáz fennhéjázást, mely felforgatja a társadalmat; belviszályt, mely elnéptelenítheti a világot; vad fenekedést, mely tíz évszázaddal vetné vissza a civilizációt... Ó, nagy az én vétkem!

Megint elolvasott egy oldalt A szavojai vikárius-ból.

- Igen, itt van: "Tömörüljünk, hogy megleljük boldogságunkat!" Ezt én írtam! "Adjuk bele erényeinkbe azt az erőt, amelyet mások a bűneikbe adnak!" Ezt is én írtam!

És Rousseau elkeseredettebben háborgott, mint valaha.

- Az én hibámból kerül szembe testvér a testvérrel - mondta -; egyszer majd megszállja valamelyik pincehelyiséget a rendőrség; elcsípnek egy csomó embert, akiket eskü köt, hogy árulás esetén falják föl egymást, de akad majd köztük egy, aki merészebb lévén a többieknél, előhúzza a zsebéből a könyvemet, és így szól: "Mi bajuk velünk? Mi Rousseau úr tanítványai vagyunk; filozófiaórát tartunk."

- Ó, hogy fog nevetni Voltaire! Bezzeg az az udvaronc nem nyúl bele ilyen darázsfészekbe!

A puszta gondolatára, hogy Voltaire kinevetheti, majd megette a méreg a genfi filozófust.

- Összeesküvő, én - morogta -; de hogy is lehetek ilyen együgyű! Persze hogy összeesküvő vagyok!

Amikor idáig jutott gondolataiban, észrevétlenül belépett Thérèse. Hozta a reggelit.

Meglátta, hogy Rousseau figyelmesen olvassa a Magányos sétáló egyik passzusát.

- Még csak ez hiányzott - csapta le a langyos tejet egyenest a könyvre -, őhiúsága a tükrében tetszeleg magának! A saját könyveit olvassa az úr. Rousseau úr, amint önmagát bámulja!

- Ugyan, Thérèse, hagyjál már békében - kérlelte a filozófus -; eriggy, nincs kedvem most tréfálni.

- Ó, ez igazán nagyszerű! - csúfolódott Thérèse. - Hogy rajong magáért! Hogy mennyi hiúság, mennyi gyarlóság szorult ezekbe az írókba, és milyen keveset hagytak belőle nekünk, szegény asszonyoknak! Bezzeg ha én nézem magam a kis tükrömben, az uraság mindjárt legorombít és szid, hogy kacér vagyok!

Ezen a hangon folytatta, és egészen elkeserítette Rousseau-t, mintha szegény fejét nem látta volna el bőven a természet is keserűséggel.

A filozófus úgy itta a tejét, hogy kenyeret sem mártogatott bele.

Töprengett.

- Csak törje a fejét! - mondta Thérèse. - Írjon még egypár könyvet, tele csúfsággal!...

Rousseau megborzongott.

- Az eszményi nőről ábrándozik - folytatta Thérèse -, és közben olyan könyveket ír, hogy fiatal lányok a kezükbe sem merik venni... vagy olyan szentségtörő dolgokat, hogy a hóhérnak kell elégetni őket.

Az áldozat megremegett. Thérèse szava az elevenébe vágott.

- Semmit nem írok többé - jelentette ki -, ami rossz gondolatokat szül... Sőt, olyan könyveket akarok csinálni, hogy valamennyi tisztességes ember elragadtatással olvassa...

- Ó, ó! - mondta Thérèse, elszedve előle a csészét -, ez lehetetlen; magának mindig csak disznóságokon jár az esze... A múltkor is hallottam, hogy egy részletet olvas tudom is én miből, és holmi nőket emleget, akiket imádott... Maga szatír! maga mágus!

A mágus volt Thérèse szótárának egyik legszörnyűbb sértése. Rousseau, valahányszor ezt vágták a fejéhez, mindig beleremegett.

- Csak csendesen, kedves barátném - csitítgatta -; majd meglátja, hogy tetszeni fog magának is... Azt akarom megírni benne, hogyan tudnám megújítani a világot, anélkül, hogy a bekövetkező változások miatt bárkinek akár csak egy hajszála is meggörbülne. Igen, igen, ezt a tervet érlelgetem magamban. Csak a forradalomtól mentsen meg az Isten, édes Thérèse! Csak a forradalom ne legyen!

- Jó, jó, majd meglátjuk - mondta az asszony. - De mi volt ez? Csöngettek.

Thérèse kisvártatva egy jóképű fiatal férfival tért vissza, s leültette az első szobában.

Aztán megint bement Rousseau-hoz, aki ceruzajegyzeteket írogatott.

- Gyorsan szedje össze ezt a sok gyalázatosságot - förmedt rá Thérèse. - Vendége van, magával akar beszélni.

- Ki az?

- Egy nemesúr az udvarból.

- A nevét nem mondta meg?

- Csak nem képzeli, hogy ismeretleneket beengedek a házba!

- Mondja már meg, ki az!

- De Coigny úr...

- De Coigny úr! - kiáltott fel Rousseau. - De Coigny úr, a trónörökös belső embere?

- Alighanem; csinos fiú, és nagyon rokonszenves.

- Máris megyek, Thérèse.

Rousseau gyors pillantást vetett a tükörbe, lekefélte a ruháját, leporolta a házicipőjét, a sok használattól elnyűtt, ócska lábbelit, és bement az ebédlőbe, ahol várt rá a nemesember.

A vendég nem ült le. Érdeklődve nézegette a Rousseau által papírra ragasztott és fekete fakeretekbe foglalt, lepréselt növényeket.

Az üveges ajtó nyikordulására megfordult, és nagyon udvariasan megkérdezte:

- Rousseau úrhoz van szerencsém?

- Igen, uram - válaszolta a filozófus mogorva hangon, amiből azonban kicsendült a csodálat vendégének feltűnő szépsége és keresetlen eleganciája iránt.

De Coigny úr Franciaország egyik legrokonszenvesebb és legmutatósabb férfia volt. A kor divatját mintha egyenest az ő számára tervezték volna. Öltözéke megmutatta tökéletes vonalú, finoman ívelt lábát, kiemelte erőtől duzzadó, de arányos, széles vállát, domború mellkasát, hangsúlyozta nemes tartású fejének méltóságát, hibátlan kezének elefántcsont színét.

A vizsgálódás kielégítette Rousseau-t, aki igazi művészlélek volt, és mindenütt megcsodálta a szépet, ahol csak találkozott vele.

- Uram, miben lehetek szolgálatára? - kérdezte.

- Nyilván mondták önnek, uram - válaszolt a nemesember -, hogy de Coigny gróf vagyok. Hadd tegyem még hozzá, hogy a trónörökösné őfensége megbízásából jöttem.

Rousseau meghajolt, mélyen elvörösödve; Thérèse az ebédlő sarkából, zsebébe dugott kézzel, jólesőn legeltette a szemét Franciaország első hercegnőjének csinos hírnökén.

- Ő királyi fensége küldte hozzám... mi célból? - kérdezte Rousseau. - De üljön már le, uram, ha szabad kérnem!

Rousseau maga is leült. De Coigny úr fogott egy szalmaszéket, és követte példáját.

- Uram, íme a tényállás: őfelsége a minap, Trianonban ebédelvén, nem minden elismerés nélkül emlegette az ön szerzeményeit, amelyek valóban elbájolók. Őfelsége el is énekelte a legszebb áriáit. A trónörökösné, aki mindenben keresi őfelsége kedvét, arra gondolt, milyen nagy örömet szerezne a királynak, ha a trianoni színházban láthatná az ön egyik vígoperáját.

Rousseau mélyen meghajolt.

- Jövetelem célja, tehát, hogy őfensége nevében arra kérjem, uram...

- Jaj, uram - szakította félbe Rousseau -, az én engedélyem nem játszik itt szerepet. Darabjaim a dalbetétekkel együtt annak a színháznak a tulajdonában vannak, amely előadatta őket. Ennélfogva a színészekhez kell fordulni, és őfensége ott sem találkozik nagyobb ellenállással, mint nálam. A színészek odalesznek a boldogságtól, hogy őfelsége és az egész udvar színe előtt játszhatnak és énekelhetnek.

- Nem pontosan ezzel a megbízatással jöttem önhöz, uram - mondta de Coigny úr. - A trónörökösné őfensége tökéletesebb és különlegesebb szórakozást kíván nyújtani a királynak. Ő ismeri az ön összes operáit.

Újabb meghajlás Rousseau részéről.

- És gyönyörűen énekli őket.

Rousseau szigorú arcot vágott.

- Nagy megtiszteltetés - hebegte.

- Minthogy több udvarhölgy - folytatta de Coigny úr - szépen muzsikál és elragadóan énekel, s egyik-másik nemesember is sikerrel muzsikálgat, a trónörökösné által kiválasztandó operáját a nemesurak és hölgyek együttese fogja előadni, a főszereplők pedig maguk a királyi fenségek lesznek.

Rousseau felugrott a székéről.

- Higgye meg, uram - mondta -, nagy tisztesség ez számomra, és kérem, tolmácsolja a trónörökösnének legalázatosabb köszönetemet.

- Ó, még nem mondtam el mindent, uram - mosolygott de Coigny úr.

- Ó!

- Az ily módon összeválogatott együttes kétségkívül előkelőbb a másiknál, ámde kevésbé gyakorlott. Nélkülözhetetlen a mester szeme és keze; az előadásnak méltónak kell lennie a királyi páholyban helyet foglaló felséges nézőhöz, de méltónak kell lennie a jeles szerzőhöz is.

Rousseau felállt, hogy meghajoljon; ezúttal meghatotta az elismerés; finoman bókolt de Coigny úr előtt.

- Éppen ezért ő királyi fensége arra kéri, uram - mondta a nemesúr -, hogy szíveskedjék eljönni Trianonba, a mű főpróbájának irányítására.

- Ó!... ezt nem gondolja komolyan őfensége... - dadogta Rousseau. - Még hogy én Trianonba menjek?

- Miért? Mi van abban? - kérdezte de Coigny úr a lehető legtermészetesebb hangon.

- Ó, uram, ön jó ízlésű, biztos ítéletű férfiú; tapintatosabb, mint sokan mások; tegye a kezét a szívére, és úgy válaszoljon: ha Rousseau, a filozófus, az üldözött, az emberkerülő Rousseau megjelenik az udvarban, nem fog-e csúfolódni rajta az egész társaság?

- Nem látom be, uram - válaszolta hűvösen de Coigny úr -. hogy az ön ellen fenekedő ostoba népség gúnyolódásai és megjegyzései miért zavarnák az álmát egy úriembernek, aki talán a birodalom legnagyobb írója is. Ha ilyen aggodalma van, Rousseau úr el ne árulja senkinek, mert ezzel csakugyan kinevettetné magát. Ami pedig a szóbeszédet illeti, bizonyára ön is elismeri, hogy mindenki vigyázni fog a nyelvére, amikor a trónörökösné őfenségének, a francia királyság jövőbeli első asszonyának kedvteléséről és kívánságáról van szó.

- Hogyne, hogyne - ismerte el Rousseau.

- Nincs egy kis álszemérem a dologban? - kérdezte mosolyogva de Coigny úr. - Olyan szigorú volt a királyokhoz, hogy most fél barátkozni velük. Ó, Rousseau úr, ön nagy tanítója az emberi nemnek, de azért, gondolom, nem gyűlöli az embereket? A császári vérből származó hölgyekkel nyilván akkor is kivételt tenne, ugye?

- Uram, igazán kedves öntől, hogy ennyire igyekszik rábeszélni, de gondolja meg a helyzetemet... visszavonultan élek... magányosan... szerencsétlenül.

Thérèse elhúzta a száját.

- Még hogy ő szerencsétlen... - dörmögte. - Nehéz természet!

- Bármit teszek is, az arcomon és a modoromban csak marad valami, ami szemet szúr a királynak és a hercegnőknek, akik csak a vidámságot és az örömöt keresik. És akkor mit mondjak... mit csináljak?

- Úgy látszik, nem bízik önmagában; és arra nem gondol, uram, hogy aki megírta az Új Héloïse-t és a Vallomások-at, az okosabban beszél és cselekszik, mint mi többiek együttvéve?

- Higgye meg, uram, lehetetlen...

- Ezt a szót az uralkodók nem ismerik.

- Éppen ezért itthon maradok, uram.

- Uram, csak nem teszi ezt meg velem, aki merész követként vállalkoztam rá, hogy megszerzem a trónörökösnének ezt az örömöt? Csak nem akarja, hogy halálos kínban kelljen visszatérnem Versailles-ba, megszégyenülten, legyőzötten? Olyan nagy volna a bánatom, hogy azonnal száműzetésbe vonulnék. Kedves Rousseau úr, tegye meg az én kedvemért, olyan embernek teszi meg, aki mély vonzalmat érez valamennyi műve iránt, tegye meg nekem, amit egyébként bátor szívvel megtagadna a királyoktól.

- Uram, ez a nagy kedvesség megejti a szívem; ékesszólása ellenállhatatlan, és a hangja úgy hat rám, hogy elmondani sem tudom.

- Tehát hajlandó?

- Nem, nem tehetem... igazán nem... az egészségi állapotom nem enged meg ekkora utazást.

- Utazást? Ezt komolyan mondja, Rousseau úr? Ötnegyed óra kocsin.

- Önnek, uram, az ön tüzes paripáival.

- Az udvar összes lova a rendelkezésére áll, Rousseau úr. Azt is közölhetem a trónörökösné nevében, hogy Trianonban várja a szállása; olyan későn úgysem engedik vissza Párizsba. Egyébként a trónörökös úr, aki betéve tudja az összes műveit, az udvar füle hallatára kijelentette, hogy a palotájában maga fogja elkalauzolni Rousseau urat a szobájába.

Thérèse felkiáltott bámulatában, ami korántsem Rousseau-nak, hanem a jóságos hercegnek szólt.

E soha nem tapasztalt jóindulat láttán Rousseau beadta a derekát.

- Kénytelen vagyok engedni - mondta -, sosem környékeztek meg még ilyen ügyesen.

- A szívét vettük be, uram - replikázott de Coigny úr -, mivel az esze legyőzhetetlen lett volna.

- Uram, eleget teszek ő királyi fensége kívánságának.

- Ó, uram, fogadja érte személyes köszönetemet. Engedje meg, hogy a trónörökösné nevében most ne nyilatkozzam: rossz néven venné, ha elébe vágnék annak, amit személyesen akar elmondani önnek. Egyébként tudja, uram, hogy a férfinak kell köszönetet mondania, ha egy elragadó ifjú hölgy kitünteti jóindulatával.

- Ez igaz, uram - hagyta rá mosolyogva Rousseau -, csakhogy az öregembereknek megvan az a kiváltságuk, ami a csinos nőknek: kérethetik magukat.

- Mondja meg, Rousseau úr, mikor akar indulni; elküldöm önért a hintómat, vagy inkább magam jövök önért.

- Azt már nem, uram, megálljon! - mondta Rousseau. - Elmegyek Trianonba, rendben van; de hadd menjek oda a magam kedve szerint, úgy, ahogy akarok; e perctől fogva ne is törődjön többet velem! Megyek, megmondtam; ön mondja meg, mikor menjek.

- Mit jelentsen ez, uram? Nem akarja, hogy én mutassam be? Igaz, nem vagyok méltó rá, s az olyan fényes név, amilyen az öné, magáért is megáll.

- Uram, tudom, hogy ön nagyobb ember az udvarnál, mint én akármelyik részén a világnak... Nem is utasítom hát el személyes ajánlkozását, csak éppen ragaszkodom a kényelmemhez; úgy akarok odamenni, mintha sétára indulnék, végül is... ez a végső szavam.

- Fejet hajtok, uram, és a világért sem akarnék ellenkezni önnel. A próba ma este hat órakor kezdődik.

- Nagyon jó; háromnegyed hatkor Trianonban leszek.

- De hát hogyan jut oda?

- Az az én dolgom; ezek az én lovaim.

Még mindig izmos lábára mutatott, amelyre nagyon büszke volt.

- Az öt mérföld! - szörnyedt el de Coigny úr. - Tönkreteszi magát; az este fárasztó lesz, vigyázzon!

- Akkor is van kocsim és lovam; testvéri kocsi, népi fogat, szomszédaimmal közös tulajdon, akár a levegő, a napfény és a víz. Tizenöt souba kerül.

- Teremtő Isten! A batár! Borsódzik tőle a hátam!

A fapad, amit ön olyan keménynek gondol, nekem puha ágy. Én úgy érzem, mintha pehellyel vagy rózsalevéllel volna kipárnázva. Viszontlátásra, uram, ma este!

Coigny úr, látva, hogy kiteszik a szűrét, felkerekedett, és nagy hálálkodások, többé-kevésbé homályos útbaigazítások és szolgálatainak ismételt ajánlgatásai közepette lebotorkált a sötét lépcsőházban; Rousseau kikísérte az ajtó elé, Thérèse pedig vele ment a félemeletig.

Coigny úr beszállt a hintójába, amely az utcán várakozott rá, és visszatért Versailles-ba, csöndesen mosolyogva befelé.

Thérèse visszament, mogorván zárta be az ajtót, rosszkedve vihart jósolt Rousseau-nak.

De Coigny úr távozása után Rousseau, akinek a véleményét megváltoztatta ez a látogatás, nagy sóhajjal egy karosszékbe ereszkedett, és bágyadt hangon mondta:

- Mennyi bosszúság! Kimerít ez az örökös zaklatás!

A belépő Thérèse röptiben elkapta a megjegyzését, és odaplántálva magát Rousseau elé, rátámadt:

- Maga pöffeszkedő alak!

- Én? - kérdezte Rousseau elképedve.

- Igenis maga, és hiú, és képmutató!

- Én?

- Maga... Boldog, hogy az udvarba mehet, és színlelt közönnyel leplezi örömét.

- Bolond beszéd! - vonogatta a vállát Rousseau, megszégyenülten, hogy így átláttak rajta.

- Ne akarja elhitetni velem, hogy nem óriási megtiszteltetés magának, ha a király hajlandó meghallgatni a dalait, amiket itt pötyögtet naphosszat a spinétjén, ahelyett, hogy tisztességesen dolgozna!

Rousseau dühösen nézett a feleségére.

- Maga buta liba - förmedt rá -, a magamfajtának nem megtiszteltetés megjelennie egy király előtt. Minek köszönheti az az ember a trónját? A természet szeszélyének, amelynek folytán királynőtől született; engem azonban érdemeimnél fogva hívat a király, hogy felvidítsam; munkámnak köszönhetem a meghívását, és munkámmal szerzett tehetségemnek.

Thérèse nem az az asszony volt, aki ilyen könnyen hagyja letorkolni magát.

- De szeretném, ha de Sartines úr hallaná, amikor így beszél! Felajánlana érte egy szerény bicêtre-i szállást vagy egy lakhelyet.

- Minthogy de Sartines úr maga is zsarnok egy másik zsarnok zsoldjában, és minthogy az ember a puszta tehetségével védtelen a zsarnokokkal szemben; de ha Sartines üldözne...

- Nos, mi lenne akkor?

- Hát igen! - sóhajtott fel Rousseau. - Tudom, hogy az ellenségeim ujjonganának; igen...

- És miért vannak ellenségei? - kérdezte Thérèse. - Mert rosszindulatú, mert mindenkibe belemar. Bezzeg Voltaire úrnak barátja mindenki!

- Az igaz - válaszolta Rousseau angyali mosollyal. - Persze, Voltaire úr nemesember; bizalmas barátja a porosz király; lovai vannak, gazdag, kastélya van Ferneyben... És mindezt érdemeinek köszönheti... És amikor az udvarba megy, nem vág megvető fintorokat, s úgy kiismeri magát, mintha odahaza volna.

- És azt hiszi, hogy én nem ismerem ki magam ugyanúgy, mint itthon? - kérdezte Rousseau. - Azt hiszi, én nem tudom, honnan ered az a sok pénz, amit ott elpocsékolnak, azt hiszi, engem megtéveszt az a nagy tisztelet, amellyel a gazdájukat körüludvarolják? Jóasszony, maga szeret hebehurgyán ítélkezni, de vegye az eszébe, hogy én azért vágok megvető fintorokat, mert megvetem az egész társaságot; vegye az eszébe, hogy azért vetem meg ezeknek az udvari tányérnyalóknak a fényűzését, mert lopták a fényűzésüket!

- Lopták! - kiáltott fel Thérèse leírhatatlan méltatlankodással.

- Igenis, lopták! Magától, tőlem, mindenkitől. A ruhájukon hordott aranyat szét kellene osztani a nélkülözők között, akiknek nincs meg a mindennapi kenyerük sem. Én mindezt világosan látom, és azért megyek olyan utálkozva az udvarba.

- Nem állítom, hogy a nép boldog - védekezett Thérèse -; de hát a király mégiscsak király.

- Jól van. Én engedelmeskedem neki; mit akar még?

- Engedelmeskedik, mert fél. De ne hangoztassa a bátorságát, amikor vonakodva megy valahová, mert én akkor azt mondom rá, hogy maga képmutató, és hogy nagyon szívesen megy.

- Én semmitől sem félek - jelentette ki dölyfösen Rousseau.

- Jól van; akkor menjen, és ismételje el a király előtt csak a negyedrészét annak, amit nekem mondott az előbb.

- Meg is teszem, ha azt sugallják az érzéseim.

- Maga?

- Én hát; meghátráltam-e valaha is?

- Menjen már! Hiszen nem meri elvenni a csontot a macska elől, mert fél tőle, hogy megkarmolja... Hát még ha testőrök és fegyveresek veszik körül? Higgye el, úgy ismerem én magát, mintha a szülőanyja volnék... Most mindjárt megborotválkozik, kikeni-feni, csinosítja magát; illegeti magát a tükör előtt, próbálgatja azt a hunyorgó pillantását; ha rendesen nézne, rájönnének, hogy apró gombszeme van, de ha hunyorgat, azt hiszik, hogy akkora a szeme, mint a malomkerék; azután kéri a selyemharisnyáját, fölveszi az acélgombos, csokoládébarna öltönyét, az új parókáját, majd bérkocsit hozat, és hajts kocsis!, megy a filozófusom, hogy imádtassa magát a szép hölgyekkel... holnap pedig, ó!, holnap, jön a rajongás, jön az epekedés, fülig szerelmesen tér haza, rója a szerelmes sorokat, és potyogtatja a könnyeit a kávéjába. Ó, ismerem én magát!

- Téved, kedvesem - felelte Rousseau. - Mondtam már magának, hogy csak az erőszaknak engedve megyek az udvarba. Elmenni elmegyek, mert végtére is félek a botránytól, aminthogy minden tisztességes polgárnak félnie is kell tőle. Én igazán azt tartom, hogy egy állam polgárának lenni rang; de nem arról van szó, hogy udvaronc módjára hajbókoljak, hogy új ruhámmal odadörgölőzzem a királyi hálószoba előtt várakozó urak talmi csillogásához; nem, nem erről van szó! s ha ilyet tennék, Thérèse, csúfoljon kedvére!

- Tehát fel sem öltözik? - kérdezte csúfondárosan Thérèse.

- Nem.

- Nem veszi fel az új parókáját?

- Nem.

- Nem fog hunyorogni?

- Mondom magának, hogy szabad emberként megyek oda, színlelés és félelem nélkül; úgy megyek az udvarba, mintha a színházba mennék; fütyülök rá, hogy tetszem-e vagy sem a színészeknek.

- Legalább a szakállát hozná rendbe - mondta Thérèse -; megvan vagy féllábnyi.

- Mondtam már, hogy úgy megyek, ahogy vagyok.

Thérèse olyan hangos nevetésben tört ki, hogy Rousseau majd megsüketült tőle, és átmenekült a másik szobába.

Az asszony azonban nem fogyott ki a kínzásokból; megpróbálkozott még egypár válogatott módszerrel.

Elővette a szekrényből a gálaruhát, a tiszta fehérneműt, a tojássárgájával fényesített cipőt. A szép holmikat aprólékos gonddal kirakosgatta Rousseau ágyára és székeire.

A filozófus azonban láthatólag ügyet sem vetett rájuk.

Thérèse ekkor így szólt:

- Ideje már, hogy öltözködni kezdjen... A gálaruhával sokáig elbajlódik az ember... Nem lesz ott Versailles-ban a kijelölt órán.

- Mondtam már magának, Thérèse - válaszolta Rousseau -, hogy jól vagyok így is. Ebben a ruhában mutatkozom naponta polgártársaim előtt. A király sem különb a többi polgárnál vagy akár nálam.

- Ejnye, ejnye, Jacques - hízelkedett Thérèse, hogy megkísértse, és más elhatározásra bírja -, ne makacskodjék már, ne butáskodjék... Itt van a ruhája... előkészítettem a borotvát is; már üzentem a borbélyért, hátha ideges ma...

- Köszönöm, kedvesem - felelt Rousseau -, csak éppen lekefélem magam, és cipőt veszek, mert papucsban mégsem mehetek el.

- Hát mégis van önálló akarata? - tűnődött magában Thérèse.

És hol kacérkodva, hol a lelkére beszélve, hol csúfolkodva, ingerelni kezdte Rousseau-t. Rousseau azonban ismerte már; látta a kelepcét; tudta, hogy ha enged, az asszony kíméletlenül megalázza, és csúffá teszi. Ezért állta az ostromot, és egy pillantást sem vetett a szép ruhákra, pedig milyen jól érvényesült volna bennük - ahogy mondani szokta - természetesen szép alakja.

Thérèse leste. Már csak egyetlen reménye maradt: tudta, hogy Rousseau távozóban mindig megnézi magát a tükörben, mivel a filozófus szertelenül tiszta volt, ha ugyan lehet valaki szertelen a tisztaságban.

Rousseau azonban továbbra is résen volt, és elkapva Thérèse leselkedő pillantását, hátat fordított a tükörnek. Eljött az indulás pillanata; a filozófus feje már tömve volt azokkal a kellemetlen igazságokkal, amiket a király orra alá szándékozott dörgölni.

Míg a cipőjét csatolgatta, maga elé mormolta a mondókáját, aztán a hóna alá csapta a kalapját, fogta a sétabotját, és kihasználva azt a pillanatot, amikor Thérèse nem láthatta, a két kezével kihúzogatta a dolmányát és a mellényét, hogy elsimítsa a ráncokat.

Thérèse visszajött egy zsebkendővel, a filozófus begyömöszölte bő zsebébe; az asszony kikísérte a lépcsőházba, és ezt mondta neki:

- Térjen eszére, Jacques! Förtelmesen néz ki, olyan, mint egy pénzhamisító.

- Isten áldja - mondta neki Rousseau.

- Olyan, mint egy gonosztevő, jó lesz, ha vigyáz magára! - mondta Thérèse.

- Vigyázzon a tűzre - válaszolta Rousseau -; és ne nyúljon az írásaimhoz!

- Olyan, mint egy rendőrkopó, komolyan mondom! - kiáltotta Thérèse végső elkeseredésében.

Rousseau erre már nem válaszolt; dúdolva ment le a lépcsőn, és kihasználva a sötétséget, ruhaujjával megdörzsölgette a kalapját, a bal kezével lerázogatta a zsabóját, és sebtiben, de ügyesen rendbe hozta öltözetét.

Odalent nekivágott a Mészégető utca sártengerének, de csak lábujjhegyen lépkedett, kiért a Champs-Élysées-re, ott állomásoztak azok a becsületesen megépített szekerek, amelyeket később, új szóval, batárnak fognak hívni, és amelyek még tizenkét esztendeje is fuvarozták, vagy jobban mondva, zötyögtették Párizs és Versailles között a kispénzű utasokat.

Az utazás körülményei nem érdekesek. Rousseau kénytelen volt együtt zötyögtetni magát egy gárdistával, egy adófelügyelővel, egy polgárral és egy pappal.

Este fél hat tájban érkezett meg. Az udvar már egybegyűlt Trianonban; a zenekar hangolt, várták a királyt, a szerző senkit se érdekelt.

Voltak, akik tudták, hogy a genfi Rousseau vezényli majd a főpróbát; de Rousseau sem volt érdekesebb számukra, mint Rameau vagy Marmontel, vagy akármelyik különleges állat, amelyet az udvari emberek pénzért megnézhettek a szalonjukban vagy a nyaralójukban.

Rousseau-t a szolgálattévő tiszt fogadta, de Coigny úr meghagyta volt neki, hogy nyomban értesítsék, mihelyt a genfi polgár megérkezik.

A nemesúr szokott előzékenységével sietett Rousseau elébe, és nagyon kedvesen köszöntötte. De amint ráesett a pillantása, erőt vett rajta a csodálkozás, és önkéntelenül megint végigmérte, tetőtől talpig.

Rousseau poros, gyűrött, sápadt volt; fakó arcában még feltűnőbb volt a remeteszakáll, amelyhez hasonlót szertartásmester még sosem látott Versailles tükörtermeiben.

Rousseau kényelmetlenül feszengett Coigny úr tekintete alatt, de akkor érezte csak igazán rosszul magát, amikor a színházteremhez közeledve meglátta a díszes ruhák, a dagadó csipkék, a gyémántok és a kék szalagok pazar bőségét: úgy váltak ki a terem arany hátteréből, mint virágcsokor egy óriás kosárból.

Rousseau megszédült, amikor beszívta az ámbraillatú, zsongító levegőt, amelytől megittasultak plebejusi érzékei.

De mennie kellett előre, bátran, félelem nélkül. Számos tekintet szegeződött rá, ki sötét foltot vetett erre a gyülekezetre.

Coigny úr előtte járt, vitte a zenekarhoz, ahol várták a zenészek.

Ott megkönnyebbült egy kissé, de amikor elkezdték a darabját, komolyan arra gondolt, hogy ütött az utolsó órája, nincs aki segíthetne rajta, itt nem használ a világ összes okoskodása sem.

A trónörökösné már színre lépett Colette jelmezében; Colinjét várta.

Coigny úr a páholyában öltözött át.

Egyszerre belépett a király a meghajló fejek körébe.

XV. Lajos mosolygott, és láthatólag igen jó hangulatban volt.

A trónörökös a jobbjára ült, Provence grófja a balján telepedett le.

A király intésére leült az az ötven személy is, akikből ez a valóban meghitt társaság állt.

- Mi az, nem kezdjük még? - kérdezte XV. Lajos.

- Felség, a pásztorok és pásztorlányok nem öltöztek még át - válaszolta a trónörökösné -; őket várjuk.

- Játszhattak volna utcai ruhában is - vélekedett a király.

- Nem, felség - szólt le már a színpadról a trónörökösné -, ugyanis ki akarjuk próbálni a ruhákat és a jelmezeket ebben a világításban, hogy pontosan lássuk a hatást.

- Nagyon helyes, asszonyom - mondta a király -; akkor sétáljunk egyet.

XV. Lajos felállt, hogy körüljárjon a folyosón és a színpadon. Egyébként nyugtalankodott is egy kissé, hogy nem látja Dubarrynét.

Amikor a király elhagyta páholyát, Rousseau bánatosan és elszoruló szívvel látta, hogy a terem kiürül, s őt magára hagyják.

Ez a fogadtatás különös ellentéte volt annak, amitől tartott.

Azt hitte ugyanis, hogy az összes sétálgatók félreállnak majd az útjából, s hogy az udvari emberek kíváncsisága még kényelmetlenebb és feltűnőbb lesz, mint a párizsiaké; félt a kérdezősködéstől, a bemutatkozástól; most meg ügyet sem vet rá senki.

Arra gondolt, hogy nem elég hosszú az a hosszú szakáll, és hogy ha rongyokba burkolózott volna, úgy sem kelt nagyobb feltűnést, mint elnyűtt ruhájában. Dicsérte magát, hogy nem engedett a nevetséges hiúságnak, és nem akart mindenáron elegánsnak látszani.

De tulajdonképpen mégis úgy érezte, hogy megalázták, hiszen úgy bántak vele, mint egy közönséges karmesterrel.

Egyszerre egy tiszt lépett hozzá, és megkérdezte tőle, nem ő-e Rousseau úr.

- De igen, én vagyok az - felelte.

- A trónörökösné óhajt beszélni önnel, uram - közölte a tiszt.

Rousseau izgatottan állt fel.

A trónörökösné már várta. Colette dalocskája volt a kezében:

Oda minden örömöm.

Mihelyt meglátta Rousseau-t, elébe ment.

A filozófus földig hajolt, azt gondolva magában, hogy asszonyt köszönt, nem hercegnőt.

A trónörökösné olyan kedves volt ehhez a faragatlan filozófushoz, mintha az Európa legtökéletesebb modorú nemesura lett volna.

Útmutatást kért tőle, hogyan hajlítsa a harmadik verssort:

Elhagyott Colinem...

Rousseau kezdte kifejteni elméletét a szavalásról és az énekbeszédről, de tudós fejtegetéseit félbeszakította zajos érkezésével a király és néhány udvaronca.

XV. Lajos belépett a társalgóba, ahol a trónörökösné hallgatta a filozófus oktatását.

A király, amint ezt a kopott alakot meglátta, először ugyanúgy megütközött, mint de Coigny úr az elején; csakhogy de Coigny úr ismerte Rousseau-t, a király pedig nem.

Sokáig jártatta a szemét a szabad polgáron, fogadva a trónörökösné hódolatát és köszönő szavait.

Ez a parancsoló királyi szempár, amelyet gazdája még soha nem sütött le senki előtt, kimondhatatlanul nagy hatást gyakorolt Rousseau-ra, aki csak pislogott tétován és félénken.

A trónörökösné megvárta, míg a király befejezi vizsgálódását, akkor előbbre lépett Rousseau mellől, és így szólt:

- Megengedi felséged, hogy bemutassam szerzőnket?

- A szerzőjüket? - kérdezte a király, úgy téve, mintha kutatna emlékezetében.

E párbeszéd alatt Rousseau úgy érezte, hogy tüzes parázson áll. A király szeme végigvándorolt rajta, és mint gyűjtőlencse alatt a napsugár, úgy perzselte végig birodalma legnagyobb írójának hosszú szakállát, kétes tisztaságú zsabóját, poros ruháját és borzas parókáját.

Végre a trónörökösnének megesett a szíve rajta.

- Jean-Jacques Rousseau úr a szerzője annak a bájos operának, amelyet ma elkántálunk felségednek.

A király felkapta a fejét.

- Aha! - mondta hidegen. - Üdvözlöm, Rousseau úr.

Azután tovább nézte, mintha eszére akarná adni, hogy milyen tökéletlen az öltözéke.

Rousseau azon tanakodott magában, vajon hogyan köszöntse a francia királyt, se nem udvaronc módjára, se nem udvariatlanul, mert hát végtére is kénytelen volt elismerni, hogy az uralkodó házában van.

De amíg ezen törte a fejét, a király azzal a derűs könnyedséggel beszélt hozzá, amellyel az uralkodók mindent kimondanak, akár kellemes, akár kellemetlen dolgokat közölnek beszélgetőpartnerükkel.

Rousseau, egy szót sem szólva, kővé váltan állt ott. Egyszeriben kipárolgott a fejéből mindaz, amit meg akart mondani a zsarnoknak.

- Rousseau úr - mondta neki a király, szüntelenül nézve a ruháját és a parókáját -, ön igazán bájos zenét szerzett, s nekem kellemes pillanatokat vele.

S a király, hangnemet és dallamot megcsúfolva, énekelni kezdett:

Hajlottam volna csak
Gavallérok szavára,
A boldogságomat
Meglelem valahára.

- Bájos! - jelentette ki, amikor befejezte.

Rousseau meghajolt.

- Nem tudom, jól fogom-e énekelni - mondta a trónörökösné.

Rousseau a hercegnőhöz fordult, hogy ellássa néhány jó tanáccsal.

De a király újból nekifogott, ezúttal Colin románcának:

Nyomorult kalyibámban
Csak gond meg gond terem;
Rút fagy vagy izzó nyár van
Csak munka, gyötrelem.

Zenészfül számára borzalmasan énekelt őfelsége. Rousseau-t részben elbűvölte az uralkodó emlékezőképessége, részben sértette a förtelmes kornyikálás; olyan képet vágott hozzá, mint a majom, amelyik hagymát rágcsál, s a fél szeme sír, a fél meg nevet.

A trónörökösné megőrizte komolyságát és azt a zavartalan nyugalmat, amelynek csak az udvarban lelni párját.

A király nem zavartatta magát, folytatta:

Colette, pásztorleányka,
Ha eljönnél velem
Lakni a kalyibámba,
Boldog lenne Colin.

Rousseau érezte, hogy arcába száll a vér.

- Mondja csak, Rousseau úr - kérdezte a király -, igaz az, hogy maga olykor örménynek öltözik?

Rousseau még jobban elvörösödött, a nyelve odatapadt a szájpadlásához, akkor sem tudott volna kinyögni egy szót sem, ha neki ígérik az egész királyságot.

A király, válaszra sem várva, megint rázendített:

Ó, bizony, nemigen
Tudja a szerelem,
Hogy mit lehet, mit nem lehet.

- Úgy tudom, a Mészégető utcában lakik, ugye, Rousseau úr? - kérdezte a király.

Rousseau csak rábiccentett, végső erőfeszítéssel... Soha nem fohászkodott még ilyen buzgón, hogy el ne hagyja végképp az ereje. A király dúdolgatott:

Hiszen gyerek,
Hiszen gyerek...

- Állítólag ön rossz viszonyban van Voltaire-rel, igaz ez, Rousseau úr?

Ettől a megjegyzéstől Rousseau teljesen elvesztette a fejét. Vége volt az önuralmának. A király láthatólag egy cseppet sem szánakozott rajta, és faképnél hagyva Rousseau-t, zenekari kísérettel olyan bömbölésbe fogott,

Menjünk táncolni a fák alá,
Vigadjatok, szép leányok...

hogy Apolló, ha hallja, ugyanúgy pusztul el tőle, mint ahogy ő pusztította el Marsyast.

Rousseau magára maradt a társalgó közepén. A trónörökösné is elment, hogy megigazítsa jelmezét.

Rousseau támolyogva, tapogatózva ért ki a folyosóra; de a folyosó kellős közepén beleütközött egy szikrázó gyémántokkal, virággal és csipkével ékesített párba, amely széltében betöltötte a folyosót, noha az ifjú férfi ugyancsak gyöngéden szorongatta az ifjú hölgy karját.

Az ifjú hölgy, rezgő csipkéivel, feltornyozott hajával, legyezőjével és illatárjával olyan volt, mint egy sugárzó csillag. Kis híján elsodorta Rousseau-t.

A karcsú, törékeny, csinos fiatal férfi, angol mellfodrára simuló kék rendszalagját gyűrögetve, fel-felkacagott, megnyerő őszinteséggel, majd hirtelen megfékezve magát, suttogásra váltott át, amire meg a hölgy kacagott fel, bizonyítva, hogy kettejük között igen nagy egyetértés uralkodik.

E szép hölgyben, e csábos teremtésben Rousseau felismerte Dubarrynét; mihelyt meglátta, szokása szerint egészen elmerült a látványban, és máris megfeledkezett a társáról.

A kék rendszalagos ifjú ember Artois grófja volt, aki szívbéli nagy vidámsággal enyelgett nagyatyja szeretőjével. Dubarryné, megpillantva Rousseau fekete alakját, felkiáltott:

- Nagy Isten!

- Mi az? - kérdezte Artois grófja, s ő is odapillantott a filozófusra.

És már nyújtotta kezét, hogy szelíden utat nyisson hölgyének.

- Rousseau úr! - kiáltotta Dubarryné.

- A genfi Rousseau? - kérdezte Artois grófja olyan hangon, mint egy vakációzó diák.

- Igen, fenség - felelte a grófné.

- Jó napot, Rousseau úr - mondta a pajkos ifjú, látva, hogy Rousseau milyen kétségbeesetten igyekszik átcsúszni mellettük -; jó napot... Mindjárt hallani fogjuk a muzsikáját.

- Fenséges uram... - nyöszörögte Rousseau, aki észrevette a kék rendszalagot.

- Ó, bájos muzsika az - tódította a grófné -, méltó szerzőjének szelleméhez és szívéhez!

Rousseau felnézett, és a szeme felgyúlt a grófné tüzes tekintetétől.

- Asszonyom... - mondta fanyarul.

- Én fogom játszani Colint, asszonyom - kiáltotta Artois grófja -, és arra kérem, grófné, vállalja el Colette szerepét!

- Szíves örömest, fenség; de nem vagyok művész, s attól tartok, csak szégyent hoznék a mester művészetére.

Rousseau az életét adta volna érte, hogy legyen bátorsága még nézni; de a hangja, a modora, a dicsérete, a szépsége: megannyi tőrszúrás a szívébe.

Menekülni akart.

- Rousseau úr - állta el az útját a herceg -, azt akarom, hogy tanítson meg Colin szerepére.

- Én kémi sem merem az úrtól, hogy adjon tanácsokat Colette szerepéhez - mondta a grófné megjátszott félénkséggel, porig sújtva a filozófust.

Rousseau kérdő tekintettel nézett rá.

- Az úr gyűlöl engem - mondta a grófné a hercegnek elbűvölő hangon.

- Ugyan már! - hökkent meg Artois grófja. - Gyűlölni! Önt? Ki gyűlölheti önt, asszonyom?

- Hiszen látja - mondta a grófné.

- Rousseau úr olyan tisztességes ember és olyan remek dolgokat alkotott, hogy nem idegenkedhetik egy ilyen elragadó asszonytól - jelentette ki Artois grófja.

Rousseau olyan nagyot sóhajtott, mintha a lelke akarna kiszakadni a testéből, majd kisiklott azon a keskeny hézagon, amelyet Artois grófja óvatlanul szabadon hagyott a fal mellett.

De Rousseau-nak eznap este nem volt szerencséje; alig tett néhány lépést, máris újabb párba ütközött.

Ezúttal két férfi alkotta a párt; az egyik öreg volt, a másik fiatal; a fiatal kék rendszalagot viselt; társa, aki ötvenöt éves lehetett, vörösben volt, arca sápadt és szigorú.

Ez a két férfi meghallotta Artois grófjának jókedvű kiáltozását és nevetését:

- Ej, Rousseau úr, Rousseau úr, el fogom híresztelni, hogy megfutamodott a grófné elől, csak az a baj, hogy nem fogja elhinni senki.

- Rousseau? - dörmögte a két férfi.

- Fogja meg, bátyám! - kiáltotta a herceg, egyre kacagva -; fogja meg, de La Vauguyon úr!

Rousseau ekkor értette meg, hogy milyen sziklának sodorta balvégzete.

Provence grófja és a királyi hercegek nevelője!

Provence grófja is elállta Rousseau útját.

- Jó napot, uram - köszöntötte kimérten, ridegen.

Rousseau meghajolt, és elkeseredve dünnyögte:

- Ennek sosem lesz már vége!

- Jó, hogy látom, uram! - mondta a herceg olyan hangon, mint a tanár, aki sokáig kereste s most végre megtalálja a csínytevő nebulót.

"Ez is jön majd a képtelen bókjaival! - gondolta Rousseau. - Hogy milyen unalmasak ezek a nagyurak!"

- Olvastam a Tacitus-fordítását, uram.

"Persze - gondolta magában Rousseau -; ez tudós és akadékoskodó."

- Tudja, hogy Tacitust nagyon nehéz fordítani?

- Meg is írtam egy rövid előszóban, fenség.

- Persze, tudom, tudom; azt mondja benne, hogy csak közepesen tud latinul.

- Ez így is van, fenség.

- Akkor miért fordítja Tacitust, Rousseau úr?

- Stílusgyakorlatnak, fenség.

- Ejnye, Rousseau úr, ön hibásan fordította az imperatoria brevitate kifejezést komoly és tömör szónoklatnak.

Rousseau nyugtalanul keresgélt az emlékezetében.

- Bizony, bizony - mondta az ifjú herceg olyan önelégülten, mint egy szakállas tudós, aki tévedésen kapja Saumaise-t^[4] -; bizony, így fordította. Abban a passzusban, ahol Tacitus elmondja, hogy Piso buzdítja a katonáit...

- No és, fenség?

- No és, Rousseau úr, az imperatoria brevitate azt jelenti, hogy a hadvezér szűkszavúságával... vagyis, ahogy a parancsoláshoz szokott ember beszél. A parancs szűkszavúsága... ez a találó kifejezés, ugye, de La Vauguyon úr?

- Igen, fenség - válaszolta a nevelő.

Rousseau nem válaszolt semmit. A herceg folytatta:

- Ez bizony hamis értelmezés, Rousseau úr... Ó, de akad még, várjon csak!

Rousseau elhalványodott.

- Figyeljen csak ide, Rousseau úr, itt van a Cecináról szóló passzus, így kezdődik: At in superiore Germania... Tudja, ahol Cecina jellemrajzát kapjuk. Tacitus ezt mondja: Cito sermone.

- Erre pontosan emlékszem, fenség.

- Ön szép szavú-nak fordította...

- Persze, fenség, mivel azt gondoltam...

- Cito sermone azt jelenti, hogy gyors beszédű, azaz, hogy könnyen beszél.

- És én azt írtam, hogy szép szavú?

- Igen, de az decoro vagy ornato vagy eleganti sermone lett volna; a cito élénkítő jelző, Rousseau úr. Ugyanúgy, mint amikor Otho megváltozott magatartását festi le Tacitus, és ezt írja: Delata voluptas, dissimulata luxuria cunctaque, ad imperii decorem composita.

- Ezt így fordítottam le: Máskorra halasztva a fényűzést és a gyönyört, mindenkit meghökkentett, amikor nekifogott a birodalom dicsőségének helyreállításához.

- Hibásan, Rousseau úr, hibásan. Először is egyetlen mondatba olvasztotta össze a három kis mondatot, s ezért kénytelen volt félrefordítani a dissimulata luxuria kifejezést; a mondat utolsó tagját aztán teljesen rosszul értelmezte. Tacitus nem azt akarta mondani, hogy Otho császár nekifogott a birodalom dicsőségének helyreállításához; hanem azt, hogy Otho nem hódolva többé szenvedélyeinek és lemondva fényűző szokásairól, mindent úgy igazított, mindent úgy irányított, mindent úgy forgatott... hallja, Rousseau úr?... mindent, tehát a szenvedélyeit, sőt, a bűneit is, hogy a birodalom dicsőségét szolgálja. Ez a szöveg értelme, és ez bonyolult; az ön értelmezése ezt elszegényíti; ugye, de La Vauguyon úr?

- Igen, fenség.

Rousseau verejtékezett és zihált e könyörtelen szorongattatás alatt.

A herceg hagyta, hogy egy pillanatig kifújja magát, aztán így folytatta:

- Ön sokkal kiválóbb a filozófiában.

Rousseau meghajolt.

- Csakhogy az Émile veszedelmes írásmű.

- Veszedelmes, fenség?

- Igen, mert tömérdek hamis eszmét sugall a kispolgároknak.

- Fenséges uram, mihelyt apa lesz valaki, óhatatlanul a könyvemben leírt körülmények közé kerül, legyen bár a birodalom első vagy utolsó embere... Apának lenni... az...

- Tudja, Rousseau úr - vágott közbe alattomosan a herceg -, hogy milyen mulatságosak a Vallomásai?... Mondja csak, tulajdonképpen hány gyereke van?

Rousseau elfehéredett, megtántorodott, és olyan haragos és megdöbbent pillantást vetett fiatal hóhérjára, hogy a szemében megjelenő kifejezés még fokozta Provence grófjának gonosz örömét.

Bizonyos, hogy így történt, mert a herceg, meg sem várva a válaszát, továbbsétált, nevelőjébe karolva, és tovább boncolgatva a műveit annak az embernek, akit ilyen kegyetlenül lerohant az imént.

Rousseau magára maradt, majd nagy nehezen felocsúdott kábulatából, amikor meghallotta, hogy a zenekar rázendít a nyitányra.

Arrafelé botorkált, és a helyére érve, így füstölgött magában:

"Agyalágyult, hülye, gyáva alak vagyok! Csak most jövök rá, mit kellett volna válaszolnom ennek az akadékoskodó kis hóhérnak: Fenséges uram - mondhattam volna neki -, nem irgalmas cselekedet, ha egy ifjú ember kínoz egy aggastyánt."

Idáig jutott, és fölöttébb elégedett volt mondatával, amikor a trónörökösné és de Coigny úr elkezdte kettősét. A filozófus gondját nyomban elsöpörte a zeneszerző kínja; a szív után most a fül kapta meg a büntetését.

Mihelyt a főpróba elkezdődött, a figyelem az előadás felé fordult, és Rousseau-ra ügyet sem vetett többé senki.

Most ő figyelte meg, mi van körötte. Nagyurakat hallott, akik hamisan énekeltek parasztruhában, és úrihölgyeket látott, akik pásztorlányok gyanánt kacérkodtak udvari öltözetükben.

A trónörökösné hibátlanul énekelt, de rosszul játszott; egyébként olyan gyenge hangja volt, hogy alig lehetett hallani. A király, hogy ne feszélyezzen senkit, meghúzódott egy sötét páholyban, és ott beszélgetett a hölgyekkel.

A trónörökös úr súgta az opera szövegét, amelyet csak nagyon gyatrán tanultak meg.

Rousseau elhatározta, hogy nem hallgat oda, de nehéz volt nem hallania. Mégis volt vigasza; az előkelő statiszták között feltűnt neki egy kecses alak; és ez a parasztlányka, akit ilyen szép termettel áldott meg az ég, ez énekelt a legszebben az egész együttesben.

Rousseau feszülten figyelt rá, és karmesteri pulpitusa fölött áhítatosan nézte a bájos jelenséget, jól kinyitva a fülét is, hogy semmit el ne veszítsen hangjának szárnyalásából.

A trónörökösné látta a szerző feszült figyelmét, s mosolyából és elfelhősödő tekintetéből nem volt nehéz kitalálnia, hogy meg van elégedve e szép részletek előadásával; a pulpitus felé hajolt, s hogy bókot kapjon - hiszen nő volt! -, megkérdezte a szerzőtől:

- Nem hibás ez így, Rousseau úr?

Rousseau egészen belefeledkezett a nézésbe, és nem válaszolt semmit.

- Biztosan elrontottuk - vélekedett a trónörökösné -, és Rousseau úr nem meri megmondani. Nagyon kérem, Rousseau úr!

Rousseau nem vette le a szemét arról a bájos alakról, aki észre sem vette, hogy ennyire figyelik.

- Ó, szóval de Taverney kisasszony hibázott!... - mondta a trónörökösné, követve filozófusunk tekintetének irányát.

Andrée elpirult, látva, hogy minden szem feléje fordul.

- Nem, nem - tiltakozott Rousseau -, nem a kisasszony volt az, hiszen a kisasszony úgy énekel, mint egy angyal!

Dubarryné pillantása dárdánál hegyesebben fúródott Rousseau-ba.

Taverney báró ellenben úgy érezte, hogy elolvad a szíve, és a legkedvesebb mosolyával jutalmazta Rousseau-t.

- Úgy véli, hogy szépen énekel ez a lány? - kérdezte Dubarryné a királytól, akit láthatóan megleptek Rousseau szavai.

- Nem hallom... - makogta XV. Lajos -; így, az együttesben... zenészfül kell hozzá.

Ekkor Rousseau megmozdult elöl, a zenekarban, hogy megszólaltassa a kórust:

Colin a pásztorlányhoz lép,
Lépjünk mi is közbe szépen.

A próba közben hátrafordulva megpillantotta de Jussieu urat, aki nyájasan köszöntötte.

Nem csekély öröm volt a genfi polgárnak, hogy ez az udvari ember, aki egy kissé mindig éreztette vele fölényét, most láthatta, hogyan vezényel ő az udvarnak.

Szertartásosan visszaköszönt neki, majd újra Andrée felé fordult, aki valósággal kivirult a dicsérettől.

A próba folytatódott, és Dubarryné nagyon rosszkedvű lett: kétszer is rajtakapta XV. Lajost, hogy az előadásra figyel, és meg sem hallja az ő kedveskedéseit.

Az előadás a féltékeny asszony számára csakis Andrée-t jelenthette; a trónörökösnét mindez nem akadályozta meg, hogy nagy elismerést ne arasson, s ne legyen elbűvölően vidám.

Richelieu herceg úr egy ifjú könnyedségével csapongott körötte, és a színház végében vidám kis társaságot toborzott össze a trónörökösné köré, nyugtalanítva és ingerelve a Dubarry-párt híveit.

- Úgy látszik - mondta jó hangosan -, hogy de Taverney kisasszonynak szép a hangja.

- Elragadó - mondta a trónörökösné -, és ha nem volnék olyan önző, neki adtam volna Colette szerepét, de minthogy a magam szórakoztatására választottam ezt a szerepet, nem engedem át senkinek.

- Ó, Taverney kisasszony sem énekelné szebben, mint fenséged - jegyezte meg Richelieu -, és...

- A kisasszonynak különleges érzéke van a zenéhez - mondta. Rousseau meggyőződéstől átfűtött hangon.

- Különleges - hagyta helyben a trónörökösné -, s hadd áruljam el azt is, hogy ő tanított meg a szerepemre, azonkívül elragadóan táncol is, én meg nagyon gyenge táncos vagyok.

Elképzelhető, hogyan hatott ez a beszélgetés a királyra, Dubarrynéra és a kíváncsiak, hírharangok, cselszövők és irigyek egész hadára: egy-egy szúrással szereztek elégtételt maguknak, vagy szégyenkezve tűrték a kapott döféseket. Közömbös nem volt senki, hacsaknem Andrée maga.

A trónörökösné, akit felbiztatott Richelieu, végül Andrée-val énekeltette el a románcot:

Elvesztettem hívemet,
Colin elhagy engem.

A király élénken mozgatta a fejét a zene ütemére, olyan nyilvánvaló élvezettel, hogy Dubarryné arcáról darabonként hámlott le a pirosító, akár egy képről a festék a nedvesség hatására.

Richelieu, aki kárörvendőbb volt, mint egy fehérszemély, élvezte bosszúját. Odament az öreg Taverney báróhoz, s az egymás mellett álló két vénember olyan volt most, mint egy szoborcsoport, amelynek "Képmutatás és Romlottság titkos egyezsége" lehetett volna a címe.

Örömük nőttön-nőtt, ahogy mindjobban elborult Dubarryné homloka, s akkor csapott igazán magasra, amikor a grófné haragosan felállt a helyéről, ami a szabályok megsértése volt, hiszen a király még ült.

Az udvaroncok, mint a hangyák, megszimatolták a közelgő vihart, és sietve kerestek menedéket az erősebbeknél. A trónörökösné körül szorosabb gyűrűt vontak barátai, és Dubarrynét is jobban körülhízelegték a saját hívei.

A főpróba iránti érdeklődés lassanként kiszorult természetes pályájáról, és egészen más jellegű gondolatoknak adta át a helyét. Már régen nem Colette-ről és Colinről volt itt szó, és a legtöbb néző úgy gondolta, hogy hamarosan Dubarryné is elénekelheti majd:

Elvesztettem hívemet,
Colin elhagy engem.

- Látod - súgta oda Richelieu a bárónak -, látod, milyen szédítő sikere van a lányodnak?

És magával vonta a folyosóra, kinyitva egy üveges ajtót, amelyről lepottyant egy kíváncsiskodó, aki oda kapaszkodott fel, hogy az üvegablakon át beleselkedjék a terembe.

- A fene a marháját! - mérgelődött Richelieu, húzogatva a ruhaujját, amelyet összegyűrt a visszacsapódó ajtó, de különösen akkor lett mérges, amikor látta, hogy a kíváncsiskodó a kastélybeli munkások ruháját viseli.

Tényleg egy munkás volt az, hóna alatt egy virágkosárral sikerült fölkapaszkodnia a felső ablakig, és bekukucskálnia a terembe, ahol végignézte az egész darabot.

A kinyíló ajtó meglökte, majdnem hanyatt zuhant a folyosó kövére, de végül is nem esett el, csak a kosara borult ki.

- Ejnye, hiszen én ezt a fickót ismerem! - horkant fel dühösen Taverney.

- Ki ez? - kérdezte Richelieu.

- Mit csinálsz itt, te himpellér? - förmedt rá Taverney.

Gilbert, mert hiszen ő volt az, amint az olvasó már kitalálta, gőgösen válaszolta:

- Láthatja: nézek.

- Ahelyett, hogy a munkádat végeznéd - mondta Richelieu.

- A munkámmal készen vagyok már - felelte Gilbert alázatosan a hercegnek, egy pillantásra sem méltatva Taverneyt.

- Mindenütt ebbe a naplopóba kell botlanom! - dühöngött Taverney.

- Hohó, uram! - szólt közbe egy szelíd hang. - Az én kis Gilbert-em derék munkás, és nagyon buzgó botanikus.

Taverney arrafelé fordult, és azt látta, hogy de Jussieu úr cirógatja Gilbert arcát.

Elvörösödött mérgében, és odébbállt.

- Ezek az itteni cselédek! - dörmögte.

- Pszt! - intette Richelieu. - Itt van Nicole is... Nézd csak, ott, az ajtó mögött... A kis hamis! Egy hunyorítás sem kerüli el a figyelmét!

Valóban, vagy húsz trianoni inas háta mögül Nicole nyújtogatta bájos fejét, és akkorára nyitotta csodálkozó és ámuló szemét, mintha mindent duplán akarna látni.

Gilbert észrevette és elfordult.

- Gyere, gyere - nógatta Taverneyt a herceg -, az az érzésem, hogy a király beszélni akar veled... Téged keresett.

És a két barát a király páholya felé vette útját.

Dubarryné állva beszélgetett d'Aiguillon úrral, aki szintén felállt. A herceg nem tévesztette szeme elől bácsikájának egyetlen mozdulatát sem.

Rousseau, aki magára maradt, nem tudott betelni Andrée-val; éppen azon igyekezett - ha ugyan szabad így mondani -, hogy beleszeressen.

Az előkelő színészek páholyukba mentek levetkőzni, ahol Gilbert közben friss virágot tett a vázákba.

Taverney, aki egyedül álldogált a folyosón, míg Richelieu a királyt kereste, várakozás közben úgy érezte, hogy a szíve hol jéggé dermed, hol lángra gyúl. Végre visszajött a herceg, s ajkára tette az ujját.

Taverney elhalványodott örömében, s elébe ment a barátjának, aki magával húzta a király páholya alá.

Ott olyasmit hallottak, amit kevesen hallhatnak.

Dubarryné így szólt a királyhoz:

- Várhatom felségedet ma este vacsorára?

A király ezt felelte rá:

- Fáradt vagyok, grófné; bocsásson meg.

Ugyanabban a percben ért oda a trónörökös, s majdnem a lábára lépve a grófnénak, akit látszólag észre sem vett, megkérdezte a királytól:

- Megtisztelne bennünket felséged azzal, hogy eljönne Trianonba vacsorára?

- Nem, fiam; éppen most mondtam a grófnénak is, hogy fáradt vagyok; zavarna a fiatalok hangoskodása... Egyedül vacsorázom.

A trónörökös meghajtotta magát, és elment. Dubarryné mélyen meghajolt, és haragtól remegve távozott.

A király ekkor intett Richelieu-nek.

- Herceg - mondta neki -, beszélni akarok önnel valamiről, ami önt érinti.

- Felség...

- Nem voltam megelégedve... Szeretném, ha megmagyarázná... Figyeljen ide... Egyedül vacsorázom, tartson velem!

A király Taverneyre nézett.

- Azt hiszem, ismeri ezt a nemesurat, ugye, herceg?

- De Taverney urat? Ismerem, felség.

- Az atyja annak a bájos énekesnőnek...

- Igen, felség.

- Figyeljen ide, herceg.

A király lehajolt, hogy súgjon valamit Richelieu-nek.

Taverney a tenyerébe vájta körmét, nehogy felkiáltson izgalmában.

Kisvártatva Richelieu elment Taverney mellett, és odasúgta neki:

- Kövess feltűnés nélkül!

- Hová? - kérdezte Taverney, szintén suttogva.

- Gyere csak!

A herceg továbbment. Taverney követte, húsz lépésről, a király lakosztályáig.

A herceg belépett a szobába; Taverney az előszobában maradt.

Taverney úr nem várakozott sokáig. Richelieu, miután elkérte őfelsége komornyikjától azt a holmit, amit a király az öltözőasztalkáján hagyott, hamarosan kijött az említett tárggyal, amiről a báró eleinte nem tudta kitalálni, hogy micsoda, mert selyembe volt csomagolva.

A marsall azonban nem hagyta sokáig kétségek közt a barátját, hanem magával vonta a folyosó felé.

- Báró - mondta neki, hogy magukra maradtak -, olykor-olykor mintha kételkedtél volna irántad való barátságomban, ugye?

- Azóta nem, hogy kibékültünk - válaszolta Taverney.

- S nem kételkedtél a magad és a gyermekeid szerencséjében sem?

- De igen, abban igen!

- Nahát, nem jól tetted! Szerencséd, s vele együtt gyermekeidé, szédületes gyorsasággal kovácsolódik.

- Ugyan! - mondta Taverney, aki részben sejtette az igazságot, de nem árulta volna el magát az Istennek sem, s ezért az ördöggel is bizalmatlan volt -; miből gondolod, hogy olyan nagyon gyorsan kovácsolódik a gyermekeim szerencséje?

- De hiszen Philippe úr már kapitány, és a király fizeti a századát.

- Na, ez igaz... és ezt neked köszönhetem.

- Szó sincs róla. Aztán de Taverney kisasszony talán márkiné lesz egy szép napon.

- Micsoda! - hűlt el Taverney. - Márkiné, az én lányom?

- Figyelj ide, Taverney! A királynak remek ízlése van; a szépség, a csín, az erény, ha tehetséggel párosul, elbűvöli őfelségét... Márpedig de Taverney kisasszony a legmagasabb fokon egyesíti magában mindez erényeket... Egy szó mint száz, a király el van bűvölve de Taverney kisasszonytól.

- Herceg - mondta válaszul Taverney, s olyan méltóságos képet vágott, hogy a marsall csak nézett -, herceg, mit értesz azon, hogy el van bűvölve?

Richelieu nem szerette a nagyzolást; szárazon válaszolta a barátjának:

- Báró, én alig értek valamit a nyelvészethez, jószerivel még a helyesírást sem tudom. Elbűvölve, ahogy én értelmezem, azt jelenti, hogy szerfölött elégedett, és kész... Ha te azonban szerfölött fájlalod, hogy a király elégedett a gyermekeid szépségével, tehetségével, érdemeivel, akkor csak szólj... máris megyek vissza őfelségéhez.

És Richelieu sarkon fordult, olyan könnyedén, mint egy fiatal fiú.

- Herceg, nem értettél meg! - kiáltott fel a báró, és visszahúzta. - De indulatos vagy, az ördög a jódolgodat!

- Akkor miért mondod, hogy nem örülsz?

- Én nem mondtam effélét.

- Azt kívánod tőlem, hogy magyarázgassam a király jóindulatát... Fene a fajankójába!

- Ismétlem, herceg, semmi ilyesmit nem mondtam. És az is bizonyos, hogy én nagyon örülök.

- Te... Na, és ki nem örül?... A lányod?

- Hát... szóval...

- Barátocskám, te ugyanolyan vadnak nevelted a lányodat, amilyen magad vagy.

- Barátom, az én kisasszonylányom maga nevelte magát; megértheted, hogy én nem sokat gyötörtem magam vele. Elég volt nekem az is, hogy abban az odúban kellett ott élnem, Taverneyben... Magától sarjadt ki belőle az erény.

- És még azt mondják, hogy a falusiak tudják, hogyan kell kigyomlálni a gazt! Egy szó mint száz, finnyás a lányod.

- Tévedsz, a lányom szelíd galamb.

Richelieu elhúzta a száját.

- Nos, akkor csak keressen magának megfelelő férjet ez a szelíd gyermek, minthogy ezzel a fogyatékosságával nem fog nála gyakran kopogtatni a szerencse.

Taverney nyugtalanul nézett a hercegre.

- Szerencséjére - folytatta ez utóbbi -, a király valósággal bolondul Dubarrynéért, úgyhogy sosem fog komolyan szemet vetni másra.

Taverney nyugtalansága aggodalommá fokozódott.

- Nyugodtak lehettek, te is, a lányod is - folytatta Richelieu. - Majd én elmondom őfelségének a szükséges ellenvetéseimet, és a király nem ragaszkodik többé hozzá.

- De mihez, az ég szerelmére? - tört ki Taverney halottsápadtan, megrázva barátja karját.

- Ahhoz, hogy egy csekélyke ajándékot adjon Andrée kisasszonynak, kedves báróm.

- Egy csekélyke ajándékot! De mit? - kérdezte Taverney mohón és reménykedve.

- Ej, szóra sem érdemes - mondta Richelieu félvállról -; ezt itt, ni...

És egy ékszerdobozt csomagolt ki a selyemből.

- Ékszer?

- Egy kis apróság... potom pár ezer frankos nyakék, őfelsége boldog volt, hogy kedvenc dalát hallhatta, és szerette volna, ha az énekesnő elfogadja tőle ezt; ez a szokás. De mivel a lányod olyan ijedős, hagyjuk az egészet.

- Herceg, ezt magad sem gondolod komolyan; hiszen ezzel megsértenénk a királyt.

- Az bizonyos, hogy megsértenénk a királyt; de hát nem tartozik-e az erény természetéhez, hogy mindig megbánt valakit vagy valamit?

- Végül is, gondold meg, herceg - mondta Taverney -, a lányom nem olyan oktalan teremtés.

- Azaz hogy ezt te mondod, és nem a lányod mondja.

- Tudom én jól, hogy ő mit fog mondani és tenni!

- Milyen szerencsések a kínaiak! - jegyezte meg Richelieu.

- Ugyan miért? - kérdezte megrökönyödve Taverney.

- Mert annyi csatornájuk és folyójuk van.

- Herceg, te megint másról beszélsz; ne vonj kínpadra; beszélj nyíltan!

- Azt teszem, báró, és egyáltalán nem beszélek másról.

- Miért emlegeted a kínaiakat? Mi közük van a folyóiknak a lányomhoz?

- Nagyon is sok... A kínaiak, hidd el nekem, nagyon szerencsések, mert nyugodtan vízbe fojthatják a lányaikat, ha túlzottan erényesek.

- Ugyan már, herceg - mondta Taverney -, légy belátó! Képzeld el, hogy neked is van lányod.

- Hát van is, a csuda vinné el... és ha valaki azzal áll nekem elő, hogy túlzottan erényes az a lány... hát az merő rágalom!

- És jobban szeretnéd, ha másmilyen volna, ugye?

- Ó, én nem törődöm a gyerekeimmel, ha már elmúltak nyolcévesek.

- Legalább hallgass meg! Mi volna, ha a király engem bízna meg, hogy átadjak egy nyakéket a lányodnak, a lányod meg hozzád menne panaszra?

- Csak hagyjuk az efféle párhuzamokat, barátom! Én mindig az udvarnál éltem; te meg úgy éltél, mint egy huron indián; a kettőt nem lehet egy napon emlegetni. Amit te erénynek tartasz, az nekem merő ostobaság; tudod, semmi nem visszatetszőbb, ezt okulásodra mondom, mintha ilyesmivel zaklatják az embert: "Mit tenne ön ebben meg ebben a helyzetben?" Amellett sántít is a hasonlatod, kedvesem. Én semmiféle nyakéket nem adtam át a lányodnak.

- De azt mondtad nekem...

- Ilyesmiről szó sem volt. Én azt mondtam, hogy a király megparancsolta, hogy hozzak el tőle egy ékszerdobozt de Taverney kisasszony részére, akinek a hangja nagyon tetszett neki; azt azonban egy szóval sem mondtam, hogy őfelsége engem bízott volna meg vele, hogy átadjam az ékszert az ifjú hölgynek.

- Akkor most már végképp nem tudom, mit gondoljak - mondta kétségbeesetten a báró. - Egy árva szót sem értek az egészből; te talányokban beszélsz. Miért adták oda ezt a nyakéket, ha nem kell odaadni? Miért bízták rád, ha nem azért, hogy átadd?

Richelieu úgy kiáltott fel, mint aki pókot lát.

- Pfuj, pfuj, a rézbőrű, a beste féreg!

- Kiről beszélsz?

- Rólad, kedves jó barátom; rólad, édes hívem... Úgy látom, te a holdból pottyantál ide, szegény báróm.

- Már nem tudom...

- Nem tudsz te semmit. Barátom, ha egy király megajándékoz egy nőt, és de Richelieu urat bízza meg e feladattal, akkor az az ajándék különleges, és a megbízatás kitüntető, ezt vésd a fejedbe!... Egy ékszerdobozt nem én adok át, barátocskám; ez Lebel úr dolga. Láttad te már Lebel urat?

- Akkor hát kit bízol meg vele?

- Barátom - mondta Richelieu, rácsapva Taverney vállára és sátáni mosollyal kísérve mozdulatát -, ha én olyan bámulatra méltó erénnyel találkozom, amilyen Andrée kisasszonyé, akkor magam is olyan erényes leszek, mint a világon senki; ha galambhoz közelítek, amint mondtad, akkor semmi nem árulja el bennem a hollót; ha követségbe megyek egy kisasszonyhoz, akkor az atyával beszélek... Veled értek szót, Taverney, és neked adom át az ékszert, hogy te add oda a lányodnak... Nos, akarod?...

Odanyújtotta a dobozt.

- Vagy nem akarod?

Visszahúzta a kezét.

- Ej, dehogynem, dehogynem - kiáltotta a báró -, mondd csak hamar; mondd, hogy engem bízott meg őfelsége az ajándék átadásával: ez teljesen törvényes és teljesen atyai lesz így, megnemesedik...

- Mert egyébként kénytelen volnál tisztességtelen szándékot tulajdonítani őfelségének - mondta komolyan Richelieu. - De azt nem mernéd kimondani, ugye?

- Isten őrizz! De az emberek... azaz a lányom...

Richelieu vállat vont.

- Átveszed, vagy nem veszed át? - kérdezte.

Taverney mohón kinyújtotta a kezét.

- És most erényes vagy? - kérdezte a hercegtől ugyanolyan mosollyal, mint amilyennel az nézett rá az előbb.

- Nem gondolod, báró - kérdezte a marsall -, hogy a tiszta erkölcs szerint cselekszünk, amikor az uralkodó elragadtatása és leányod szépsége között az atyát tesszük meg közvetítőnek, azt az atyát, aki, mint magad mondtad az imént, mindent megnemesít? Legyen a bíránk akár a genfi Jean-Jacques Rousseau úr, aki itt kódorgott az előbb: ő is csak azt mondaná neked, hogy hozzám képest a bibliai József is erkölcstelen volt.

Richelieu olyan hidegvérrel, olyan hanyag előkelőséggel és kényeskedve mondta ki e pár szót, hogy elhallgattatta Taverney ellenvetéseit, és végül a báró már maga is elhitte, hogy meggyőzték.

A báró megragadta kiváló barátjának kezét, és megszorította.

- Hála a te tapintatodnak - mondta -, a leányom elfogadhatja az ajándékot.

- A forrását és eredetét annak a szerencsének, amelyet az erényről folytatott unalmas beszélgetésünk elején említettem neked.

- Köszönöm, kedves hercegem, szívből köszönöm.

- Még valamit: Dubarryék barátai előtt egy szót se ejts erről a kegyről; Dubarryné még képes lenne faképnél hagyni a királyt.

- És a király haragudna ránk?

- Azt nem tudom, de a grófné nem zárna a szívébe. Nekem végem lenne, az biztos... légy óvatos!

- Ne tarts semmitől. De add át a királynak legalázatosabb köszönetemet.

- Valamint a lányodét... át fogom adni... De még nagyobb kegyben lesz részed... Személyesen adhatod át a királynak köszönetedet, barátom: őfelsége meghívott ma vacsorára.

- Engem?

- Téged, Taverney; szűk körben leszünk. Őfelsége, te meg én; a lányod erényeiről beszélgetünk majd. Isten áldjon, Taverney, Dubarryt látom d'Aiguillonnal; szükségtelen, hogy együtt találjanak bennünket.

Így szólt, és olyan fürgén, mint egy apród, eltűnt a folyosó végén, otthagyva a dobozzal Taverneyt, aki olyan volt most, mint a szász gyerek, ha ébredéskor megleli a játékokat, amiket a Télapó tett a kezébe az éjjel.

A marsall a kisszalonban találta őfelségét néhány udvaroncával, akik inkább lemondtak vacsorájukról, semhogy elviseljék, hogy helyettük mások legyenek uralkodójuk unatkozó szeme előtt.

XV. Lajosnak azonban szemmel láthatóan más dolga volt eznap este, mint hogy az urakat nézegesse. Valamennyiüket elbocsátotta, kijelentve, hogy nem vacsorázik, vagy ha mégis, hát egyedül. Ekkor a vendégei, mivel engedélyt kaptak a távozásra, s attól félve, hogy megneheztel rájuk a trónörökös úr, ha nem vesznek részt az ünnepségen, amelyet a főpróba után rendezett, nyomban kirajzottak, mint egy csapat élősködő galamb, s máris röpültek a másik úrhoz, akit meglátogathattak, készen rá, hogy bejelentsék: egyedül az ő kedvéért hagyták ott őfelsége szalonját.

XV. Lajosnak, akit olyan gyorsan faképnél hagytak, esze ágában sem volt rájuk gondolni. Az udvaroncok hadának korlátoltsága, mely máskor mosolyra fakasztotta volna, ezúttal semmilyen érzést sem váltott ki az uralkodóból, aki pedig olyan csúfondáros természetű volt, hogy még legjobb barátjának lelki vagy testi gyöngéit sem kímélte, ha ugyan XV. Lajosnak valaha is voltak barátai.

XV. Lajos figyelmét ebben a percben egy fogat kötötte le, mely a trianoni vendégház előtt várakozott; a kocsis láthatólag csak arra várt, hogy megsuhintsa ostorát, mihelyt meghallja, hogy gazdája beül az aranyos hintóba.

A fáklyákkal megvilágított fogat Dubarrynéé volt. Zamore a kocsis mellett ült a bakon, és úgy lógázta a lábát, mintha hintán ülne.

Végül feltűnt Dubarryné, aki idáig nyilván a folyosókon sétálgatott, remélve, hogy üzen érte a király; d'Aiguillon úr karján jött kifelé. Gyors léptein látszott, hogy haragszik, vagy legalábbis, hogy rosszkedvű. Olyan elszántnak mutatkozott, hogy már ebből is látszott az elkeseredése.

Jean, kalapját szórakozottságában laposra nyomva a hóna alatt, gyászos hangulatban követte húgát; ő ugyan nem volt ott az előadáson, mivel a trónörökös úr elfelejtette meghívni, de azért be-benézett, egy kicsit inas módján, az előszobába, legalább olyan gondterhelten, mint Hippolytos, fodros ingmelle kilógott rózsamintás, ezüstszínű mellényére, szakadozott kézelője, melyre ügyet sem vetett, láthatóan illett szomorú gondolataihoz.

Jean látta, hogy a húga sápadt és zavarodott, és ebből arra következtetett, hogy nagy baj van. A diplomáciában Jean csak hús-vér emberekkel mert szembeszállni, kísértetekkel sosem hadakozott.

A király, a függöny mögé rejtőzve, az ablakából nézte ezt a gyászos menetet, mely úgy tűnt el a grófné hintájában, mint az egymás mögé állított és sorra felbukó játékbabák; azután becsukták a hintó ajtaját, a lakáj felszállt hátulra, a kocsis megrántotta a gyeplőt, és a lovak nekiiramodtak.

- Ejha! - mondta a király. - Még csak fel sem látogatott, még csak beszélni sem akart velem? A grófné dühös!

Majd hangosan megismételte:

- Igen, a grófné dühös!

Richelieu, aki úgy surrant be a szobába, mintha várnák már, meghallotta az utolsó szavakat.

- Dühös, felség? Ugyan miért? Azért, hogy felséged szórakozik egy kicsit? Ó, ez igazán nem szép a grófnétól!

- Herceg, én nem szórakozom - felelte XV. Lajos -; ellenkezőleg, fáradt vagyok, és szeretnék pihenni. A zene kimerít; ha hallgatok a grófnéra, és Luciennes-be megyek vacsorázni, akkor ennem, de főként innom kellett volna; márpedig a grófnénak alattomos borai vannak: nem tudom, miféle szőlőből készülnek, de annyi bizonyos, hogy ledöntik az embert a lábáról; akkor már inkább itthon szundikálok.

- Százszorosan igaza van, felség - helyeselt a herceg.

- A grófné majd talál magának szórakozást! Miért, olyan szeretetre méltó az én társaságom? Hiába mondja, úgysem hiszek neki.

- Ó, ebben viszont nincs igaza felségednek - mondta a marsall.

- Dehogy nincs, herceg, dehogy nincs; úgy van, ahogy mondom: számlálom a napjaimat, és elmélkedem.

- Felség, a grófné tudja, hogy akármint fordul is a dolog, jobb társaságot nem találna, és ezért haragszik.

- Őszintén szólva, nem értem, herceg, ön hogyan csinálja: ma is úgy vonzza a nőket, mintha húszéves volna. Abban a korban még a férfié a választás: de az én koromban, herceg...

- Nos, felség?

- Nos, ilyenkor a nők már számítgatnak.

A marsall elnevette magát.

- Sebaj, felség - mondta -, ha felséged azt gondolja, hogy a grófné jól szórakozik, egy okkal több, hogy vigasztalódjunk.

- Azt nem mondom, hogy szórakozik, herceg; csupán annyit mondok, hogy a végén majd más szórakozást keres.

- Azt már nem merném mondani felségednek, hogy ilyesmi nem fordulhat elő.

A király nagyon izgatottan állt fel.

- Ki van még itt? - kérdezte.

- Az egész személyzete, felség.

A király elgondolkodott.

- És önnek van itt valakije?

- Rafté.

- Jó.

- Mit kell tennie, felség?

- Tudja, herceg, jó volna, ha meggyőződne róla, hogy Dubarryné csakugyan visszatért-e Luciennes-be.

- A grófné, úgy tudom, elment már.

- Legalábbis úgy mutatta.

- Miért, mit gondol felséged, hová ment?

- Ki tudja? A féltékenység megőrjíti, herceg.

- Felség, nem inkább felségedet...?

- Micsoda? Mit beszél?

- Azt, hogy a féltékenység...

- Herceg!

- Mert az igazán nagy szégyen volna valamennyiünkre nézve, felség!

- Én és a féltékenység! - kiáltotta XV. Lajos kényszeredett nevetéssel. - Ezt komolyan gondolta, herceg?

Richelieu csakugyan nem gondolta komolyan. Sőt, hadd áruljuk el, hogy igen közel járt az igazsághoz, arra gondolva, hogy a király csupán azért akarja megtudni, hogy Dubarryné valóban hazament-e Luciennes-be, mert bizonyos akar lenni benne, hogy nem fog visszatérni Trianonba.

- Akkor hát megállapodtunk, felség - mondta fennhangon -, elküldöm Raftét felderítő útra.

- Küldje, herceg!

- Mit csinál még felséged vacsora előtt?

- Semmit; mindjárt vacsorázunk.

- Szólt az illetőnek?

- Igen; felséged előszobájában várakozik.

- Mit mondott az illető?

- Nagyon hálálkodott.

- És a lány?

- Vele még nem beszéltünk.

- Herceg, Dubarryné féltékeny, és könnyen megeshetik, hogy visszajön.

- Ej, felség, ez nagyon rossz ízlésre vallana, és én úgy vélem, hogy a grófné egyszerűen képtelen efféle szörnyűségre.

- Herceg, a grófné mindenre képes mostanában, kivált, ha gyűlölet is társul a féltékenységéhez. Önt pedig halálosan gyűlöli; nem tudom, észrevette-e már?

Richelieu meghajolt.

- Tudom, hogy ezzel tüntet ki, felség.

- Hasonlóképpen gyűlöli de Taverney urat is.

- Ha felséged utánaszámol, talál egy harmadik személyt is, akit a grófné még jobban gyűlöl, mint akár engem, akár a bárót.

- Ki az?

- Andrée kisasszony.

- Úgy vélem, ez egészen természetes - mondta a király.

- Akkor pedig...

- Na igen, de ez nem azt jelenti, herceg, hogy nem kell résen lennünk, nehogy Dubarryné botrányt csapjon ma éjjel.

- Éppen ellenkezőleg; ez csak megerősíti az intézkedés szükséges voltát.

- Pszt! Jön a főpohárnok. Indítsa útnak Raftét, aztán jöjjön utánam az ebédlőbe azzal az emberrel, tudja.

XV. Lajos felállt és átment az ebédlőbe, Richelieu meg a szemközti ajtón át távozott.

Öt perc múlva már ott is volt a királynál a báróval együtt.

A király barátságosan köszöntötte Taverneyt.

A báró okos ember volt; abban a modorban viszonozta a köszöntést, amely csak a kiválasztott ember sajátja, és amelyről a királyok és a hercegek felismerik, hogy az illető közéjük való, és nyomban jól érzik magukat a társaságában.

Asztalhoz ültek és nekiláttak a vacsorának.

XV. Lajos rossz király volt, de nagyon kedves ember; társaságában, ha ő is úgy akarta, nagyszerűen érezték magukat mindazok, akik szerettek inni, csevegni és élvezni az életet.

Egy szó mint száz, a király nagyon jól értett az élet kellemetességeihez.

Most is jó étvággyal evett, jó borokkal itatta vendégeit, majd a zenére terelte a szót.

Richelieu röptében kapta el a labdát.

- Felség - mondta Richelieu -, a zene békességre hangolja a férfiakat, mint ahogy balettmesterünk állítja, s ahogy láthatólag felséged is véli, de vajon érvényes-e ugyanez a nőkre is?

- Ó, herceg, hagyjuk a nőket! - mondta a király. - A trójai háborútól kezdve napjainkig a nők a zenével ellentétes hatást fejtettek ki; önnek aztán igazán annyi elszámolnivalója van velük, hogy nem kellene ilyen nagy előszeretettel rájuk terelni a szót; kivált egy bizonyos hölggyel vív élethalálharcot, s az a hölgy nem is a legveszélytelenebb.

- A grófnéval, felség! De hát tehetek én róla?

- Persze hogy tehet.

- Nahát ilyet! Remélem, felséged megmagyarázza...

- Két szóban és nagy örömmel - mondta a király csúfondáros hangon.

- Hallgatom, felség.

- Ő felajánlja önnek nem is tudom melyik miniszteri tárcát, ön pedig elutasítja, mondván, hogy a grófné nem örvend valami nagy népszerűségnek!

- Mármint én? - kérdezte Richelieu meghökkenve a beszélgetés e nem várt fordulatától.

- Legalábbis ezt mondják a rossz nyelvek - mondta a király azzal a színlelt kedélyességgel, amelyben utolérhetetlen volt. - Már nem is tudom, kitől hallottam... Talán az újságban olvastam.

- Ejnye, ejnye, felség - válaszolta Richelieu, élve azzal a szabadsággal, amelyet felséges házigazdájuk nem mindennapi kedélyessége biztosított vendégei számára -, a rossz nyelvek és az újságok, hadd mondjam meg, ezúttal nem is terjesztettek olyan vad képtelenséget, mint máskor.

- Mi az ördög! - csodálkozott XV. Lajos. - Ön csakugyan elutasított egy miniszteri tárcát, kedves hercegem?

Richelieu, mint könnyen belátható, kutyaszorítóba került. A király bárki másnál jobban tudta, hogy nem utasított ő el semmit. Taverneynek azonban nem volt szabad megrendülnie abban, amit Richelieu korábban elhitetett vele; most tehát azon múlott minden, vajon a herceg elég ügyesen tud-e válaszolni, hogy elkerülje a király kelepcéjét, és visszaverje a hazugság vádját, amely már ott lebegett a báró ajkán, s ott bujkált a mosolyában.

- Felség - mondta Richelieu -, ne ragadjunk bele az okozatokba, ha kérnem szabad, inkább az okokat keressük. Hogy elutasítottam-e a tárcát vagy sem, ez államtitok, amit felséged nem köteles poharazgatás közben elárulni; lényeges ezzel szemben az ok, amiért elutasítottam volna a tárcát, ha felajánlják.

- Ejha, herceg - nevetett a király -, ez az ok, úgy látom, már nem államtitok.

- Nem, felség, és legkivált nem az felséged előtt, aki számomra és barátom, Taverney báró számára, e pillanatban a legszeretetreméltóbb házigazda - Isten megbocsásson érte - a földi halandók között; nincsenek titkaim királyom előtt. Kitárom előtte szívemet, mivel nem szeretném, ha azt mondanák, hogy Franciaország királyának nincsen egyetlen alattvalója sem, aki megmondja neki a kendőzetlen igazságot.

- Hát akkor halljuk azt az igazságot, herceg - mondta a király, miközben Taverney eléggé nyugtalanul harapdálta a szája szélét, attól félve, hogy Richelieu többet talál mondani a kelleténél, és arckifejezését a királyéhoz igyekezett aggályosan hozzáigazítani.

- Felséged államában két hatalom van, amelynek a miniszter köteles alárendelni magát: az első - felséged akarata; a második - azoké a személyeké, akiket felséged kiválasztott legbizalmasabb barátaiul. Az első hatalom feltétlen érvényű, alóla még gondolatban sem vonhatja ki magát senki; a második még tiszteletreméltóbb, mivel szívbéli kötelességet ró azokra, akik felségedet szolgálják. Ez utóbbinak bizalom a neve; a miniszternek, hogy engedelmeskedni tudjon, szeretnie kell királyának kegyencét vagy kegyencnőjét.

XV. Lajos elnevette magát.

- Ez aztán szép életelv, herceg, és szívesen hallom az ön szájából; csak arra kérem, ki ne álljon vele az Új Hídra, hogy onnan kürtölje világgá.

- Ej, felség, tudom én, hogy a filozófusok mindjárt fegyvert kovácsolnának belőle - mondta Richelieu -; de azt már nem hiszem, hogy a handabandázásuk valamit is ártana, akár felségednek, akár nekem. A lényeges, hogy teljesedjék a birodalom két legfontosabb akarata. Márpedig én, felség - kimondom bátran, még ha kegyvesztettség, azaz halál lenne is a jutalmam -, márpedig én soha alá nem vetném magam Dubarryné akaratának.

XV. Lajos hallgatott.

- Támadt egy gondolatom - folytatta Richelieu -; a múltkorjában körülnéztem felséged udvarában, és lelkemre mondom, annyi nemes, szép hajadont, annyi sugárzó szépségű, előkelő asszonyt láttam, hogy ha én lettem volna Franciaország királya, aligha tudtam volna választani közülük.

XV. Lajos ránézett Taverneyre, aki, érezve, hogy lassacskán rá kerül a sor, kétség és remény között ingadozva a tekintetével és a lélegzetével úgy támogatta a marsall ékesszólását, mintha javaival megrakott hajóját kormányozná a kikötő felé.

- Ön is így vélekedik erről, báró? - kérdezte a király.

- Felség, én úgy érzem - mondta Taverney túláradó örömmel -, hogy a herceg pár perce nagyszerűbbnél nagyszerűbb dolgokat mond felségednek.

- Tehát egyetért vele abban, amit a szép hajadonokról mondott?

- Felség, én is úgy vélem, hogy igazán nagyon szép leányok vannak a királyi udvarban.

- Vagyis egyetért vele, báró?

- Igen, felség.

- És vele együtt ön is arra biztat ma, hogy válasszak az udvari szépségek közül?

- Megvallanám, hogy egyetértek a marsallal, felség, ha remélhetném, hogy felséged is egyetért vele.

Egy pillanatnyi csend támadt; a király barátságosan nézett Taverneyre.

- Uraim - mondta -, kétségkívül követném tanácsukat, ha harmincéves volnék. Hajlandóságom akkor könnyen érthető is volna; de most már egy kissé öreg vagyok ahhoz, hogy hiszékeny legyek.

- Hiszékeny! Magyarázza meg, mit ért ezen felséged!

- Hiszékenynek lenni, kedves hercegem, annyi, mint elhinni valamit; márpedig én képtelen vagyok elhinni bizonyos dolgokat.

- Például?

- Például azt, hogy az én koromban még szerelmet ébreszthet az ember.

- Ó, felség! - fakadt ki Richelieu. - Mindeddig azt hittem, hogy felséged a birodalom legudvariasabb nemesura; ám most mély fájdalommal meg kell vallanom, hogy tévedtem.

- Miért mondja ezt, herceg? - kérdezte nevetve a király.

- Azért, mert én kilencvennégyben születtem, és valóságos Matuzsálem vagyok. Gondolja el, felség, tizenhat évvel vagyok idősebb felségednél!

Ügyes hízelgés volt ez a hercegtől. XV. Lajos mindig is csodálta ennek az embernek a korát, aki annyi ifjú évét töltötte el az ő szolgálatában; amíg Richelieu példája lebegett a szeme előtt, XV. Lajos remélhette, hogy ugyanolyan magas kort fog megérni ő is.

- Jól van - mondta XV. Lajos -; de remélem, azt nem akarja elhitetni velem, herceg, hogy önmagáért szeretik?

- Ha ilyesmire számítanék, felség, akkor mindjárt össze kellene vesznem két asszonnyal, akik ma reggel állították az ellenkezőjét.

- Na jól van, herceg, majd meglátjuk - mondta XV. Lajos -; majd meglátjuk, de Taverney úr; a fiatalság megfiatalít, ez igaz...

- Igen, felség, és a nemes vér jótékonyan frissít, arról nem is szólva, hogy az olyan ragyogó szellem, amilyen a felségedé, mindig csak nyer a változáson, és sosem veszít.

- Noha emlékszem rá - jegyezte meg XV. Lajos -, hogy dédatyám, megöregedvén, már nem ugyanazzal a hévvel udvarolt a nőknek.

- Ugyan, ugyan - mondta Richelieu -, felséged tudja, hogy minden tiszteletem néhai királyomé, aki kétszer csukatott be a Bastille-ba; de ez nem gátol meg abban, hogy meg ne mondjam, milyen óriási a különbség XIV. Lajos érett férfikora és XV. Lajos érett férfikora között. Az ördög vigye el! Legkeresztényibb felséged, ha mégoly nagyra tartja is "az egyház legidősebb gyermeke" megtisztelő címét, csak nem adja a fejét aszkétaságra, hogy megcsúfolja ember voltát?

- Nem, azt igazán nem teszem - mondta XV. Lajos -; most bevallhatom, mivel sem az orvosom, sem a gyóntatóm nincs a közelben.

- Felséged királyi dédatyja vallásos buzgalmával és számtalan önsanyargatásával gyakran ejtette bámulatba de Maintenonnét, holott az idősebb volt nála. Még egyszer kérdezem, felség, szabad-e összehasonlítani a két férfit, amikor a két királyról beszélünk?

Eznap este jókedvében volt a király; Richelieu minden szava egy-egy csepp volt az örök ifjúság vizéből.

Richelieu elérkezettnek látta az időt; térdével megbökte Taverneyt.

- Megengedi felséged - szólalt meg a báró -, hogy kifejezzem köszönetemet azért a pompás ajándékért, amelyet leányomnak küldött?

- Nincs mit köszönnie, báró - mondta a király -; de Taverney kisasszony tetszik nekem, mert bájos, tisztességtudó és illedelmes. Szeretném, ha lányaimnak is meglenne majd az önálló udvartartásuk; bizonyos, hogy Andrée kisasszony... így hívják, nemde?

- Igen, felség - mondta Taverney, aki odavolt örömében, hogy a király tudja a lánya keresztnevét.

- Kedves név! Bizonyos, hogy Andrée kisasszony lenne az első a listán; nálam, sajnos, minden hely foglalt. Addig is, báró, tudjon róla: elhatároztam, hogy pártfogásomba veszem a leányát; nincs nagy hozománya, ugye?

- Sajnos nincs, felség.

- Nem baj, majd én kiházasítom.

Taverney mélyen meghajolt.

- Nagy kegy volna felségedtől, ha férjet is keresne neki; be kell ugyanis vallanom, hogy nyomorral határos szegénységünkben...

- Hogyne, hogyne, de erre ne legyen gondja - mondta XV. Lajos -; különben is, azt hiszem, nagyon fiatal még, nem sürgős a dolog.

- Már csak azért sem sürgős, felség, mert pártfogoltja irtózik a házasságtól.

- No lám! - mondta XV. Lajosa kezét dörzsölve és Richelieu-re pillantva. - Mindenesetre forduljon csak hozzám, Taverney úr, ha megszorul.

Ezzel XV. Lajos felkelt a helyéről; majd odaszólt a hercegnek:

- Marsall!

A herceg odalépett hozzá.

- Örült a kicsike?

- Minek, felség?

- Az ékszernek.

- Bocsássa meg felséged, hogy suttogok, de az apa figyel, és nem szükséges hallania, amit most fogok mondani.

- Ejha!

- Pedig így van.

- Hát akkor csak mondja!

- Felség, a kicsike irtózik a házasságtól, ez igaz; de egy dologban bizonyos vagyok: felségedtől nem irtózik.

Ennek a bizalmas közlésnek éppen túlzott őszintesége nyerte meg a király tetszését; a marsall utánatipegett Taverneynek, aki tisztelettudón előrement a folyosói bejáratig.

Együtt távoztak a kerten át.

Pompás este volt. Két lakáj lépkedett előttük, egyik kezükben fáklya, a másikkal a virágos ágakat hajtogatták félre; a trónörökösné ötven vendégének mámorától felhevített üvegtáblák párás bevonatán át még látni lehetett a kivilágított trianoni ablakokat.

Őfelsége muzsikusai menüettet játszottak; vacsora után ugyanis táncra perdült a vendégsereg, s még tartott a tánc.

A sűrű orgona- és labdarózsabokrok között Gilbert térden állva nézte az árnyak játékát az áttetsző függönyök mögött.

Ha az ég leszakadt volna a földre, az sem riasztotta volna fel szemlélődéséből, úgy megittasult a fel s alá hullámzó tánc szépségétől.

Amint azonban Richelieu és Taverney elhaladtak mellette, súrolva a bokrot, amelyben ott rejtőzött ez az éjszakai madár, hangjuk csengésére, de különösképpen egy bizonyos szó hallatára, Gilbert felkapta a fejét.

Ez a szó ugyanis fontos és jelentős volt, különösen az ő számára.

A marsall, belekarolva a barátjába, ezt súgta a fülébe:

- Mindent jól megfontolva és gondosan mérlegelve, báró, meg kell neked mondanom, bármilyen nehéz is, hogy a lehető leggyorsabban zárdába kell küldened a lányodat.

- Ugyan miért? - kérdezte a báró.

- Mert a király, ezt lefogadom, szerelmes de Taverney kisasszonyba - felelte a marsall.

E szavakat hallván, Gilbert halványabb lett, mint a labdarózsa szirmai, amelyek a vállára és a homlokára peregtek.

Másnap, amikor delet ütött a trianoni toronyóra, Nicole felkiabált Andrée-hoz, aki még nem jött ki a szobájából:

- Kisasszony; kisasszony, Philippe úr van itt!

A lépcső aljáról hangzott fel a kiáltás.

Andrée örvendező meglepetéssel kapcsolta össze muszlin fésülködőköpenyét, és szaladt az ifjú elé, aki csakugyan akkor ugrott le lováról a trianoni kastély udvarán, és a szolgáktól kérdezősködött, hogy mikor beszélhetne a húgával.

Andrée maga nyitott ajtót, és máris szemben találta magát Philippe-pel, akiért Nicole előzékenyen leszaladt az udvarra, hogy felkísérje a lépcsőn.

A lányka a nyakába ugrott a bátyjának, majd együtt mentek be Andrée szobájába, ahová Nicole is követte őket.

Andrée csak itt vette észre, hogy Philippe komolyabb, mint máskor, mosolyában is szomorúság bujkál, elegáns egyenruhája kínosan tiszta és rendes, és összehajtogatott útiköpeny van a bal hóna alatt.

- Mi történt, Philippe? - kérdezte azoknak az érzékeny lelkeknek finom ösztönével, akiknek egy pillantás is elég, hogy mindent tudjanak.

- Húgom - mondta Philippe -, ma reggel parancsot kaptam, hogy vonuljak be ezredemhez.

- És most indul?

- És most indulok.

- Ó! - jajdult fel Andrée, s e fájdalmas felkiáltással kiszállt belőle a bátorság és a maradék erő.

Noha ez az elutazás hétköznapi dolog volt, és számítani is lehetett rá, Andrée valósággal összeroppant, amikor hírét vette, és belekapaszkodott bátyja karjába.

- Istenem, hát ennyire letöri a távozásom, Andrée? - csodálkozott Philippe. - A katonaéletben, mint tudja, mindennapos dolog ez.

- Igen, igen, persze - motyogta a lányka -; és hová megy, bátyám?

- Reimsben van az ezredem; amint látja, nem megyek nagyon messzire. Igaz, hogy onnét valószínűleg visszamegyünk Strasbourgba.

- Ó, de kár! - mondta Andrée -; és mikor indul útnak?

- Úgy szól a parancs, hogy azonnal induljak.

- Eszerint most búcsúzni jött?

- Igen, húgom.

- Búcsúzni!

- Van valami bizalmas közlendője, Andrée? - kérdezte Philippe, nyugtalankodva e nagy bánkódás miatt, amelynek, úgy vélte, az elutazásán kívül más oka is lehet.

Andrée megértette, hogy a kérdés Nicole-nak szól, aki figyelte a jelenetet, s meglepődve látta Andrée mérhetetlen fájdalmát.

Valóban, Philippe elutazása, azaz egy tiszt áthelyezése ezredéhez, nem volt akkora csapás, hogy könnyeket kelljen hullatni miatta.

Andrée felfogta Philippe érzelmeit valamint Nicole meglepetését; köpenykét dobott a vállára, s a lépcső felé tuszkolva bátyját, így szólt:

- Jöjjön, Philippe, elkísérem a kapuig; menjünk a fedett sétányon át. Tulajdonképpen sok mindent akarok mondani magának.

Ez távozási parancs volt Nicole számára, aki félreállt a fal mellé, majd visszament úrnője szobájába, míg az Philippe-pel lement a lépcsőn.

Andrée a kápolna előtti lépcsőt választotta, és azon a kijáraton át lépett ki, amely ma is megvan, s a kertbe visz; de hiába vallatta nyugtalan pillantásaival Philippe, ő csak szorította a karját, fejét a vállára hajtotta, és hosszú ideig nem szólt egy szót sem.

Aztán hirtelen kicsordult a szíve, arcvonásait halálos sápadtság lepte el, a visszafojtott zokogás felcsuklott a torkán, és szemét elöntötte a könnyek árja.

- Kedves húgom, drága Andrée-m! - kiáltott fel Philippe. - Mi baja, az ég szerelmére?

- Barátom, egyetlen barátom - hüppögte Andrée -, magamra hagy ebben az idegen világban, ahová csak tegnap érkeztem meg, s még azt kérdi, mi bajom! Ó, Philippe, hát gondolja el: anyámat elvesztettem születésemkor; atyám, kimondani is szörnyű, sosem volt. Szívem kis bánatait, lelkem kis titkait csak magával, egyedül csak magával oszthattam meg! Ki mosolygott rám, ki cirógatott, ki dédelgetett, amíg gyermek voltam? Maga. Ki oltalmaz, amióta felnőttem? Maga. Ki tanított meg rá, hogy Isten teremtményei nemcsak szenvedésre vettettek ebbe a világba? Maga, Philippe, megint csak maga. Hiszen én soha nem szerettem semmit és senkit, amióta a világon vagyok, egyedül csak magát, és engem sem szeretett magán kívül senki. Ó, Philippe - folytatta bánatosan Andrée -, most elfordítja a fejét, de én belelátok a gondolataiba. Azt gondolja most, hogy én fiatal vagyok, szép vagyok, s hogy rosszul teszem, ha nem bízom a jövőben és a szerelemben. Ó, Philippe, hiszen maga is tudja, hogy mit sem ér a szépség meg a fiatalság, ha senki sem törődik velem!

A trónörökösné jóságos, mondja maga, barátom. Kétségkívül, ő maga a tökéletesség, legalábbis számomra, s én úgy nézek fel rá, mint egy istenségre. De mivel ilyen emberfölötti magasságba emeltem, csak tisztelet tölt el iránta, s nem szeretet. Márpedig a szeretet, Philippe, ez az olyannyira nélkülözhetetlen érzés, összetöri a szívemet, ha mindig csak magamba zárom. Az apám... Édes Istenem! Semmi újat nem mondok ezzel, Philippe: az apám nemcsak hogy nem oltalmazóm, és nem barátom, hanem még félelmet is kelt bennem, ha csak rám veti a szemét. Igen, igen, Philippe, félek tőle, és különösen félek most, hogy maga elutazik. De mitől is félek? Magam sem tudom. Istenem! Nem félnek-e a vihartól a menekülő madarak és a bőgő csordák, amikor a vihar még csak közeleg?

Az az ösztön szava, mondja maga; de miért vitatnánk el halhatatlan lelkünktől a balsors ösztönét? Egy idő óta minden sikerül a családunknak. Tudom jól. Maga kapitány lett; én a trónörökösnének szinte meghitt bizalmasa; atyánk tegnap, úgy hírlik, úgyszólván négyszemközt vacsorázott a királlyal. És mégis, Philippe, ismétlem, még ha bolondnak tart is miatta, mindez ijesztőbb számomra, mint csendes szegénységünk és névtelenségünk lent Taverneyben.

- Pedig hát ott is csak egyedül volt, drága húgom - mondta szomorúan Philippe -; ott sem lehettem magával, hogy vigasztaljam.

- Igaz; de ott legalább egyedül voltam, egyedül gyermekkorom emlékeivel: úgy éreztem, hogy az a ház, ahol élt, lélegzett és meghalt az anyám, születésemtől fogva oltalmazott, ha lehet ezt így mondani; minden olyan kedves, meghitt és barátságos volt odalent. Magát is nyugodtan bocsátottam útnak, és örömmel fogadtam hazatértét. De akár ment, akár jött, szívem nemcsak a magáé volt, hanem azé a kedves házé, a kertjeimé, a virágaimé, azé az egész mindenségé, amelynek maga akkor csak egy része volt; ma azonban maga a minden, Philippe; s ha maga elhagy, akkor minden elhagyott.

- Márpedig, Andrée - mondta Philippe -, ma sokkal hatalmasabb pártfogója van, mint én.

- Az igaz.

- Szép jövő vár magára.

- Ki tudja...?

- Miért kételkedik benne?

- Magam sem tudom.

- Ez hálátlanság Istennel szemben, húgom.

- Ó, dehogy, az ég megadta, hogy ne legyek hálátlan a Teremtő iránt, reggel és este hálát adok neki; de valahányszor térdet hajtok, úgy rémlik, hogy hálám elfogadása helyett egy hang szól hozzám a magasból, intvén: "Vigyázz, leányom, vigyázz!"

- De hát mire kellene vigyáznod? Erre felelj! Elhiszem neked, hogy baj fenyeget. Sejted is, hogy miféle baj? Tudod, mit kell tenned, hogy szembeszállva vele, megelőzd, vagy mit kell tenned, hogy elkerüld?

- Semmit sem tudok, Philippe; legföljebb azt tudom, hogy az életem csak egy hajszálon függ, s hogy számomra nincsen több világosság azon a percen túl, amelyben te elmégy. Úgy érzem, mintha álmomban egy olyan meredek szakadék szélére hengergettek volna, hogy felébredve sem tudom visszatartani magam; felébredtem; látom a szakadékot, zuhanok bele, maga távol van, nincs mellettem, hogy megragadjon, és én eltűnök, és összezúzom magam.

- Drága húgom, kedves Andrée-m - mondta Philippe, önkéntelenül is meghatódva húga félelmének ezen az őszinte megnyilvánulásán -, maga túlozza ezt az érzést, de én hálás vagyok érte. Igaz, nélkülözni fogja barátját, de csak rövid időre: nem leszek én olyan messze, hogy ne hívhatna, ha szükség van rá; különben is, gondolja meg, hogy csak rémképek ijesztgetik, nem fenyegeti más.

Andrée a bátyja elé állt.

- Akkor miért van az, Philippe - kérdezte tőle -, hogy maga, aki férfi és erősebb nálam, maga ugyanolyan szomorú most, mint én? Mondja, bátyám, mire véli ezt?

- Egyszerű ez, drága húgom - mondta Philippe, megállítva Andrée-t, aki, mondókáját befejezve, újra nekiindult. - Nemcsak lélek és vér szerint vagyunk mi testvérek, hanem lélek és érzés szerint is; kivált én mondhatom el, hogy szép egyetértésünk megédesítette párizsi tartózkodásunkat. Most eltépem a láncot, drága barátnőm, azaz eltépik mások, és szívembe hasít a fájdalom. Szomorú vagyok én is, de csak ideig-óráig; erről van szó. Én túllátok elválásunkon, Andrée; én nem hiszem, hogy baj fenyeget, hacsak az nem, hogy néhány hónapig, talán egy esztendeig nem láthatjuk egymást; de én fejet hajtok, és nem mondom, hogy Isten vele, hanem csak azt, hogy viszontlátásra.

Andrée e vigasztaló szavakra is csak zokogással és könnyekkel válaszolt.

- Drága húgom - kiáltott fel Philippe, értetlenül nézve bánatának újabb kitörését -, drága húgom, maga nem mondott el mindent, maga még titkol valamit előlem, beszéljen, az ég szerelmére, beszéljen!

És átölelte, magához vonva és a szívéhez szorítva, hogy olvasson a szemében.

- Hogy titkolok valamit? - mondta a lány. - Nem, nem, Philippe, esküszöm, mindent tud, és a kezében tartja szívemet.

- Akkor pedig, Andrée, szedje össze magát, nagyon kérem, ne keserítsen el ilyen nagyon!

- Igaza van, bolond vagyok - mondta Andrée. - Figyeljen ide: sosem voltam erős lélek, ezt maga jobban tudja, Philippe, mint akárki más; mindig féltem, mindig ábrándoztam, mindig sóhajtoztam; de ahhoz nincsen jogom, hogy fájó képzelgéseimmel terheljem hőn szeretett fivéremet, amikor vigasztalgat és bebizonyítja, hogy ok nélkül rémüldözöm. Igaza van, Philippe: igaz, tökéletesen igaz, hogy nekem itt nagyon jó dolgom van. Bocsásson hát meg, Philippe; nézze, megtörlöm a szemem, már nem sírok, már mosolygok. Én sem mondok istenhozzádot, Philippe, csak azt mondom, hogy viszontlátásra.

És a lányka gyöngéden megcsókolta bátyját, elrejtve előle az utolsó könnycseppet, amely elfátyolozta szempilláját, majd fényes gyöngy gyanánt perdült le a fiatal tiszt aranysujtására.

Philippe kimondhatatlan szeretettel nézte, mely atyai és testvéri volt egyben.

- Így szeretem igazán, Andrée - mondta neki. - Csak fel a fejjel! Elmegyek, de hetenkint küldök majd levelet. Úgy intézze, kérem, hogy én is kapjak minden héten levelet magától.

- Úgy lesz, Philippe - mondta Andrée -; úgy lesz, és ez lesz az egyetlen örömöm. Atyám tud már róla, ugye?

- Miről?

- Arról, hogy elmegy.

- De drága húgom, hiszen éppen a báró hozta ma reggel a miniszter parancsát. Taverney úr nem olyan, mint maga, Andrée, ő, amint látom, jól elvan nélkülem: szemmel láthatóan örült, hogy elmegyek, és tulajdonképpen igaza is volt; itt úgysem vinném semmire, ott meg csak történik valami.

- Az apám örül, hogy maga elmegy! - suttogta Andrée. - Nem tévedés ez, Philippe?

- Itt marad neki maga - kerülte meg a választ Philippe -, ez lesz a vigasza, húgom.

- Gondolja, Philippe? Hiszen sosem látogat meg.

- Húgom, azt üzente általam, hogy elutazásom után idejön Trianonba. Szereti ő magát, higgye el; de hiába, ő már csak ilyen.

- Van még valami, Philippe? Zavartnak látszik.

- Drága Andrée, kongatott az óra. Hányat ütött?

- Háromnegyedet dél után.

- Azért vagyok zavarban, húgom, mert már egy órája úton kellene lennem, és már itt is vagyunk a kapunál, ahol várnak a lovammal, így hát...

Andrée nyugalmat erőltetett az arcára, és megragadta bátyja kezét.

- Így hát - mondta olyan elszánt hangon, hogy átrezgett rajta meghatottsága -, így hát, Isten áldja, bátyám...

Philippe még egyszer megcsókolta.

- Viszontlátásra - mondta -; és emlékezzék ígéretére!

- Melyikre?

- Hetenkint legalább egy levél!

- Csak nem kételkedik benne?

Nagy megerőltetésébe kerültek e szavak: szegény leánykának elfúlt a hangja.

Philippe még intett, búcsúzóul, aztán elindult.

Andrée csak nézte és visszafojtotta a lélegzetét is, nehogy kitörjön belőle a kétségbeesés.

Philippe nyeregbe szállt, még egyszer elköszönt tőle a rácson át, aztán ellovagolt.

Andrée ott állt, mozdulatlanul, amíg el nem tűnt a szeme elől.

Amikor már nem látta, elfordult, s mint a sebzett őz, befutott a sűrűbe; megpillantott egy padot, csak annyi ereje volt, hogy elvánszorogjon odáig, és leroskadjon rá, elakadó szívvel, kimerülten, mit sem látón.

Akkor felszakadt belőle a szívet tépő zokogás:

- Jaj, Istenem, jaj, Istenem! Miért hagytál ilyen egyedül a földön?

Tenyerébe temette arcát, fehér ujjai között peregtek a kövér könnycseppek, meg sem próbálta visszatartani őket.

E pillanatban halk nesz hallatszott a lugas mögül; Andrée-nak úgy tűnt, sóhajtást hall. Ijedten fordult arra: egy szomorú alak állt előtte.

Gilbert volt az.

Gilbert volt az, mint mondtuk, s ugyanolyan sápadt, ugyanolyan vigasztalan, ugyanolyan elkínzott volt, mint Andrée.

Meglátva, hogy egy idegen férfi van ott, Andrée gyorsan megtörölte a szemét; a büszke lány láthatólag szégyellte könnyeit. Rendbe szedte vonásait, megkeményítette elgyötört arcát, amelyen egy perccel előbb még dúlt a kétségbeesés.

Gilbert-nek jóval több időbe telt, hogy visszanyerje nyugalmát, vonásaira rákövült a fájdalom, amelyet de Taverney kisasszony, felpillantva s ráismerve Gilbert-re, nyomban felfedezett a testtartásán és a tekintetében is.

- Ó, már megint Gilbert úr az! - jegyezte meg Andrée azon a könnyed hangon, amelyet olyankor használt, amikor azt hitte, hogy a véletlen sodorta össze Gilbert-rel.

Gilbert nem válaszolt; még nagyon izgatott volt.

Az a fájdalom, amely átjárta Andrée-t, felzaklatta Gilbert-t is.

Megint Andrée szólalt meg, azt szerette volna, hogy ő kerekedjék felül ebben a váratlan találkozásban.

- Mi lelte, Gilbert úr? - kérdezte. - Miért néz rám ilyen gyászos tekintettel? Mintha bántaná valami. Mi bántja, ha szabad kérdeznem?

- Tudni akarja? - kérdezte szomorúan Gilbert, megérezve a rejtett gúnyt a színlelt érdeklődés mögött.

- Igen.

- Nos, az bánt, hogy önt szenvedni látom, kisasszony - felelte Gilbert.

- És ki mondta önnek, hogy én szenvedek, uram?

- Látom.

- Nem szenvedek én, Gilbert úr, ön téved - mondta Andrée, és megint megtörölgette arcát a zsebkendőjével.

Gilbert megérezte a közelgő vihart; elhatározta, hogy alázatossággal hárítja el.

- Ne haragudjék, kisasszony - mondta -, de hallottam a sírását.

- Úgy, szóval hallgatózott? Még jobb...

- Kisasszony, merő véletlen volt - makogta Gilbert, érezve, hogy belezavarodik a hazugságába.

- Véletlen! Igazán sajnálatos, Gilbert úr, hogy hozzám vezette a véletlen; de ha így történt is, mit bánthatta önt az a sírás, amelyet hallott? Erre válaszoljon, kérem!

- Nem bírom, ha a nők sírnak - mondta Gilbert olyan hangon, hogy Andrée felütötte rá a fejét.

- Egyszóval én egy nő vagyok Gilbert úrnak! - vágott vissza dölyfösen a lány. - Csakhogy én nem kérek senki részvétéből; Gilbert úréból pedig még kevésbé, mint akárki máséból!

- Kisasszony - csóválta meg a fejét Gilbert -, kár így gorombáskodnia velem; én láttam a bánatát, és ez elszomorított; hallottam, amikor azt mondta, hogy Philippe úr elment, s ön ezentúl egyedül van a világon; nos, kisasszony, nincsen ön egyedül, mert itt maradtam én, s az enyémnél hívebb szív nem dobogott még önért. Még egyszer mondom, de Taverney kisasszony nem lesz egyedül a világban, amíg Gilbert feje gondolkodik, szíve dobog, karjában van erő.

Gilbert-t valósággal megszépítette az az eltökéltség, nemes érzés és odaadás, amellyel mindezt elmondta, noha az őszinte tisztelet egyszerűségre késztette.

De hát meg volt írva, hogy ez a szerencsétlen fiatalember, úgy, ahogy van, taszítsa, ingerelje, gorombaságokra fakassza Andrée-t, mintha alázata sértés, kérése kihívás lett volna. A lány először fel akart állni, hogy kemény szavaihoz illő határozottságot tanúsítson; de valami ideges remegés odaszögezte a padhoz. Azután arra gondolt, hogy ha felállna, már messziről látnák, hogy szóba állt Gilbert-rel. Végül is ülve maradt a padon, hogy úgy tiporja el a tolakodó férget.

- Azt hiszem, mondtam már magának, Gilbert úr - kezdte -, hogy én ki nem állhatom magát, a hangja sért, nyakatekert okoskodásai ingerelnek. Noha mindezt megmondtam már, miért erőlteti rám a társaságát?

- Kisasszony - mondta Gilbert sápadtan, de eltökélten -, azzal még nem sért meg az ember egy tisztességes nőt, ha kimutatja iránta rokonszenvét. Egy becsületes férfiember egyenlő bármely más emberi teremtménnyel, ön pedig kegyetlenül és igaztalanul bánik velem, noha talán jobban megérdemelném fájdalmasan nélkülözött rokonszenvét, mint mások.

Andrée, akinek a fülét kétszer is megütötte a rokonszenv szó, tágra nyitotta a szemét, és rámeredt Gilbert-re.

- Rokonszenvet! - háborodott fel. - Rokonszenv, kettőnk között, Gilbert úr! Igazán mondom, rosszul ítéltem meg magát. Eddig azt hittem, csak pimasz, de most már látom, hogy még az sem: egyszerűen bolond!

- Nem vagyok én sem pimasz, sem bolond - mondta Gilbert látszólag nyugodtan, s mi, akik ismerjük büszke természetét, megítélhetjük, mibe került neki ez a nyugalom. - Nem, kisasszony, mi természettől fogva egyenlők vagyunk, de a véletlen úgy hozta, hogy ön hálával tartozik nekem.

- Már megint a véletlen? - gúnyolódott Andrée.

- Talán azt is mondhattam volna, hogy a Gondviselés. Nem akartam erről beszélni; de sértései eszembe juttatták.

- Hálával? Én tartozom magának hálával? Jól hallottam, így mondta, Gilbert úr?

- Én az ön helyében szégyellném a hálátlanságomat, kisasszony; de hát Isten, aki ilyen szépnek teremtette, sújtotta még egyéb fogyatékosságokkal is, hogy ellensúlyozza szépségét.

Andrée most már tényleg felállt.

- Bocsásson meg - mondta Gilbert -; olykor jobban felingerel a kelleténél, s ilyenkor elfelejtem, hogy mennyire érdeklődöm ön iránt.

Andrée harsány kacagásra fakadt, hogy végsőkig fokozza Gilbert dühét; nagy csodálkozására azonban Gilbert nem jött méregbe. Karját keresztbe fonta a mellén, lángoló szemében ellenséges és konok kifejezés ült, türelmesen várta, hogy véget érjen ez a kihívó nevetés.

- Kisasszony - mondta Gilbert hidegen Andrée-nak -, csak egy kérdésemre válaszoljon! Tiszteli apját?

- Most meg már vallatni akar, Gilbert úr? - kérdezte a lány gőgös megvetéssel.

- Igenis, ön tiszteli az apját - folytatta Gilbert -, éspedig nem jó tulajdonságaiért, nem is erényeiért; nem, egyszerűen azért tiszteli, mert neki köszönheti az életét. Az apát, sajnos - ezt önnek is tudnia kell, kisasszony -, az apát csak ezen a címen tisztelhetjük, de hát az is valami. Sőt, többet mondok, az életért, ezért az egyetlen jótéteményért (most Gilbert beszélt lekicsinylő megvetéssel), ismétlem, ezért az egyetlen jótéteményért köteles szeretni jótevőjét. Na mármost, kisasszony, ha lefektettük ezt az alapelvet, azt mondja meg, miért sérteget? Miért utasít el? Miért gyűlöl? Igaz, nem én adtam az életét, de én mentettem meg!

- Maga! - kiáltott fel Andrée. - Maga mentette meg az én életemet?

- Na persze, ez eszébe se jutott - mondta Gilbert -, vagy inkább elfelejtette; mi sem természetesebb; idestova már egy esztendeje történt. Akkor pedig, hadd mondjam el, kisasszony, vagy hadd idézzem emlékezetébe! Igenis, megmentettem az életét, kockáztatva a magamét.

- Nem volna hajlandó legalább azt elárulni, Gilbert úr - kérdezte Andrée nagyon sápadtan -, hogy hol és mikor történt ez?

- Azon a napon, kisasszony, amikor százezer ember, egymást legázolva s fejvesztetten menekülve a megvadult lovak és a tömeget kaszaboló szablyák elől, hullák és sebesültek hegyeit hagyta ott a XV. Lajos téren.

- Ah! Május harmincegyedikén!

- Akkor, kisasszony.

Andrée visszaült a helyére, és megint felöltötte gúnyos mosolyát.

- És azt mondja, ezen a napon kockáztatta az életét, Gilbert úr, hogy az enyémet megmentse?

- Már volt szerencsém közölni.

- Talán maga de Balsamo báró? Bocsásson meg, de ezt nem tudtam eddig.

- Nem, nem vagyok de Balsamo báró - válaszolta Gilbert lángoló szemmel és remegő ajakkal -; én csak Gilbert vagyok, a nép egyszerű fia, aki bolondul, ostobán, reménytelenül szerelmes önbe; Gilbert, aki követte önt a tömegben, mivel őrültül, bolondul, eszeveszettül szerette; Gilbert vagyok, aki elvesztette önt egy pillanatra, de felismerte iszonyú sikoltásáról, amikor elsodorták; Gilbert, aki ön mellé zuhant, és karjával oltalmazta, míg más húszezer kar meg nem törte erejét; Gilbert, aki a kőoszlopnak dőlt, hogy holttestével adjon puhább támaszt önnek, nehogy összezúzódjon az oszlopon; Gilbert, megpillantva a tömegben azt a különös embert, aki láthatólag parancsolt a többieknek, s akinek a nevét ön az imént mondta ki, Gilbert beleadta az erejét, a vérét, a lelkét, és zsibbadó karjával fölemelte önt, hogy az az ember meglássa, elérje, megmentse; Gilbert a szerencsésebb szabadítónak engedte át önt, s csak egy foszlányt őrzött meg ruhájából, amelyet ajkamra szorítottam, az utolsó pillanatban, mert a vér már elöntötte szívemet, halántékomat, agyamat; engem elsodort, és maga alá temetett a hóhérok és áldozatok hömpölygő áradata, ön ellenben, miként a feltámadás angyala, a mélységből a menny felé emelkedett.

Gilbert most igaz valójában mutatkozott meg: szertelennek, hiszékenynek, rajongónak, szándékában és szerelmében egyaránt. Andrée, noha megvetette, akaratlanul is csodálkozva nézte. Gilbert azt is hitte egy pillanatig, hogy elbeszélése olyan ellenállhatatlan, mint az igazság, mint a szerelem. Csakhogy szegény Gilbert nem számolt a hitetlenkedéssel, a gyűlöletnek ezzel a rosszhiszemű bujtogatójával. Andrée gyűlölte Gilbert-t, és nem adta meg magát a lenézett szerelmes diadalmas érveinek.

Andrée először nem szólt egy szót sem, csak nézte, s úgy tűnt, mintha tusakodnék magában.

A fiatalembert feszélyezte ez a dermesztő hallgatás, és befejezésül még jónak látta hozzátenni:

- Ezentúl, kisasszony, ne gyűlöljön annyira, mint eddig, mivel ez nemcsak méltatlanság volna, hanem hálátlanság is, mint ahogy mondtam az előbb, és mondom most is.

Ám Andrée e szavakra felszegte gőgös fejét, és irgalmatlan közönnyel kérdezte:

- Mondja csak, Gilbert úr, mennyi ideig is tanult maga Rousseau úrnál?

- Három hónapig, kisasszony, azt hiszem - mondta mit sem sejtve Gilbert -, leszámítva a betegágyban töltött napokat, a május harmincegyediki zúzódásaim után.

- Félreérti a dolgot - mondta Andrée -, nem azt kérdeztem, hogy betegeskedett-e vagy sem... noha ez kétségtelenül hatásos befejezése a történetének... engem ez nem érdekel. Csak azt akartam mondani, hogy noha mindössze három hónapot tartózkodott a kiváló írónál, nagyszerűen kihasználta az idejét, mert tanítvány létére mindjárt kezdetnek olyan regényt költ, hogy jószerivel díszére válna a mesterének is.

Gilbert, aki először nyugodtan hallgatta, azt hivén, hogy szenvedélyes kitörésére Andrée komoly dolgokkal fog válaszolni, e gyilkos gúny hallatán egyszeriben lezuhant jóhiszeműsége egéből.

- Regényt! - suttogta megbotránkozva. - Regénynek nevezi azt, amit elmondtam!

- Igenis, uram - mondta Andrée -, regényt, megismétlem a szót; éppen csak nem kényszerített rá, hogy elolvassam, és ezért igazán hálás vagyok; csak azt fájlalom őszintén, hogy nem fizethetem meg értéke szerint; hiába is próbálnám, minthogy a regénye megfizethetetlen.

- Szóval ezt válaszolja? - hebegte Gilbert elszoruló szívvel, elboruló tekintettel.

- Még csak válaszolnom sem érdemes önnek, uram - mondta Andrée, félretolva Gilbert-t, hogy elmehessen előtte.

Ugyanis közeledett Nicole, már a sétány végéből szólongatva úrnőjét, nehogy váratlanul zavarja meg beszélgetését azzal a valakivel, akiben a sűrű lombok között nem ismerte fel Gilbert-t.

Ám ahogy közelebb ért, meglátta a fiatalembert, felismerte, és kővé meredt meglepetésében. Most sajnálta csak, hogy nem jött kerülővel, hogy kihallgassa, mit mondhat Gilbert az úrnőjének.

Ekkor Taverney kisasszony, mintha még jobban értésére kívánná adni Gilbert-nek, hogy milyen fennhéjázón beszélt vele, édeskés hangon kérdezte Nicole-tól:

- Mi újság, leányom?

- De Taverney báró úr és de Richelieu herceg úr kívánja tiszteletét tenni - válaszolta Nicole.

- Hol vannak?

- A kisasszonynál.

- Jöjjön!

Andrée elindult. Nicole követte, de távozóban még csúfondáros pillantást vetett Gilbert-re, aki inkább hullaszínűn, mintsem sápadtan, inkább eszelősen, mintsem izgatottan, inkább őrjöngve, mintsem haragosan rázta az öklét arrafelé, amerre ellensége eltűnt a fasorban, és fogcsikorgatva mormolta:

- Ó, szívtelen teremtés, lélektelen test, megmentettem az életedet, rád pazaroltam a szerelmemet, elnyomtam minden érzést, ami sérthette volna vélt ártatlanságodat; őrült tévelygésemben te voltál számomra a szent szűz, az égi Szűzanya... De most megismertelek közelről, most már csak nő vagy, én pedig férfi vagyok... Megállj csak, előbb vagy utóbb bosszút állok én még, Andrée de Taverney! Kétszer kerültél a kezembe, s mind a kétszer megkíméltelek; vigyázz, Andrée de Taverney, mert harmadszor is a kezem közé kerülsz! Találkozunk még, Andrée!

Azzal nekiiramodott, vad ugrásokkal szökellt át a bokrok között, mint a sebzett kölyökfarkas, mely vissza-visszafordulva, megmutatja ragadozó fogát és vérben forgó szemét.

A sétány végéből Andrée már meg is pillantotta apját és a marsallt, akik a bejárat előtt sétálgatva vártak rá.

A két jó baráttal madarat lehetett volna fogatni; egymásba karolva járkáltak; Oresztészt és Püladészt senki ily híven nem utánozta még az udvarnál.

Andrée-t megpillantva, a két vénember még jobban felderült; dicsérgették egymásnak a sugárzó szépségű lányt, akit még szebbé tett a harag és a futás.

A marsall úgy köszöntötte Andrée-t, mintha máris Pompadournét üdvözölné benne. Taverney figyelmét nem kerülte el ez a finomság, és el volt ragadtatva tőle, Andrée-t azonban meghökkentette a tiszteletnek és a bizalmaskodó udvariasságnak ez a különös keveréke; ez a minden hájjal megkent udvaronc ugyanis annyi árnyalatot tudott belelopni egyetlen üdvözlésbe, mint ahány francia szólamot rejtett el Covielle egyetlen török kifejezésben.

Andrée szertartásosan köszönt vissza apjának és a marsallnak, azután elragadó szívélyességgel invitálta őket magához.

A marsall megcsodálta azt az elegáns rendet, amely a fényűző bútorokat és berendezést helyettesítette a tenyérnyi lakásban. Virágokkal s itt-ott egy kis fehér muszlinnal Andrée-nak sikerült, ha palotává nem is, szentéllyé varázsolnia szomorú szobáját.

A marsall letelepedett egy perzsa virágmintás zöld karosszékbe, az öblös kínai bőségszaru alá, amelyből illatos akác- és juharvirágfürtök hajoltak ki, nőszirommal és bengáli rózsával vegyest.

Taverney ugyanilyen karosszékbe ült; Andrée pedig egy összecsukható vadásszékbe, s rákönyökölt a csembalóra, amelyet ugyancsak virág díszített egy nagy meisseni vázában.

- Kisasszony - kezdte a marsall -, hadd tolmácsoljam őfelsége legteljesebb elismerését azért, hogy a tegnapi próbán az összes jelenlévők előtt olyan nagy sikert aratott gyönyörű hangjával és tökéletes zenei tudásával. Őfelsége nem akarta nyilvánosan megdicsérni, attól tartva, hogy irigyei támadnának a mindkét nembeli nézők között. Ezért rám bízta, hogy elmondjam, milyen nagy élvezetet szerzett ön neki.

Andrée irult-pirult és olyan megejtően szép volt, hogy a marsall most már a saját szakállára folytatta:

- Azt is kijelentette a király, hogy még soha nem volt az udvarában senki, aki így egyesítette volna magában a szellemet a szépséggel, mint a kisasszony.

- Elfelejti a szívét - szólt közbe Taverney, olvadozva -; olyan jó leány, amilyen Andrée, nincs több a világon!

A marsall egy pillanatig azt hitte, hogy a barátja mindjárt elsírja magát. Nem győzve csodálni az atyai ellágyulás ilyen hatásos megnyilvánulását, felkiáltott:

- Ó, az a szív! Fájdalom, kedves barátom, egyedül ön ítélheti meg, mennyi szeretet rejtőzik a kisasszony szívében! Bárcsak huszonöt éves lehetnék, hogy életemet és vagyonomat lába elé rakjam!

Andrée még nem volt jártas benne, hogyan kell könnyed eleganciával fogadni egy udvaronc széptevését. Richelieu csak pár közömbös szót kapott válaszul.

- Kisasszony - folytatta a marsall -, a király szeretné kézzelfogható tanúbizonyságát adni örömének, és atyját, a báró urat kérte meg a közvetítésre. Mit válaszolhatok őfelségének az ön nevében?

- Uram - mondta Andrée, úgy gondolva, hogy csak azt a tiszteletet önti szavakba, amellyel minden alattvaló tartozik királyának -, mondja meg őfelségének, hogy mély hála tölt el iránta. Azt is mondja meg, mily nagy öröm számomra, hogy őfelsége törődik velem, holott bizonyára nem vagyok méltó ily hatalmas uralkodó figyelmére.

Richelieu szemlátomást fellelkesült ettől a választól, amelyet a lányka szilárd hangon, tétovázás nélkül mondott el.

A herceg megfogta Andrée kezét, tiszteletteljesen megcsókolta, s miközben majd felfalta a szemével, ezt mondta neki:

- Mily fenséges kacsó, mily tündéri láb... és ez a szellem, ez a szilárdság, ez a szelídség... Ó, báró, micsoda kincs! Nem akármilyen lány az ön lánya, valóságos királyné ez!

Azzal búcsút is vett, otthagyva a leányával Taverneyt, akinek a szívét dagasztotta a gőg és a remény.

Ha látta volna valaki a bárót, ezt a régi vágású filozófust, ezt a kételkedő, mindent lefitymáló urat, amint mohón szívja magába a királyi kegy levegőjét a legbűzhödtebb mocsárból, bizonyára azt mondta volna rá, hogy az Úristen egyazon sárból gyúrta de Taverney báró úr eszét és szívét.

Taverney azonban így válaszolt volna, ha valaki szóvá teszi színeváltozását:

- Nem én változtam meg, hanem az idők.

Most ott ült Andrée mellett, és egy kicsit zavarban volt, mivel a leánya, azzal a zavartalan szelídségével rászögezte tenger mélyénél is mélyebb tekintetét.

- Nem azt mondta Richelieu úr, hogy őfelsége atyámra bízta örömének kézzelfogható tanúbizonyságát? Miről van szó, ha szabad kérdeznem?

- Ejha - mormolta Taverney -, szóval érdekli a dolog... Ki hitte volna! Annál jobb, Sátán, annál jobb!

Lassan előhúzta a zsebéből a marsalltól előző nap kapott ékszerdobozt, olyanformán, ahogy a jó édesapák a csokoládés vagy cukroszacskót húzzák ki a zsebükből, ahonnét a sóvár gyermekszemek már akkor kiimádkozták az ajándékot, amikor még érte sem nyúlt a kéz.

- Tessék - mondta.

- Ah! Ékszer... - lepődött meg Andrée.

- Tetszik?

Nagy értékű gyöngyök voltak. A több soros gyöngyfüzért tizenkét nagy gyémánt fogta egybe; az ajándék értéke a gyémántcsattal, a fülbevalókkal és a gyémántos diadémmal együtt legalább harmincezer aranyra rúgott.

- Teremtő Isten! Atyám! - hüledezett Andrée.

- Na mi az?

- Ez túl szép... a király tévedett. Én szégyellném ezt hordani... Egyébként sem lenne megfelelő ruhám ezekhez a pazar gyémántokhoz.

- Talán menjen panaszra! - tanácsolta gúnyosan Taverney.

- Nem értett meg, uram... Én csak azt sajnálom, hogy nem hordhatom ezeket az ékszereket, mert túlságosan szépek.

- A király, aki az ékszert adta, van akkora úr, hogy ruhát is adjon hozzá a kisasszonynak.

- De, uram... a királynak ezt a jóságát...

- Úgy gondolja, nem érdemeltem ki hűségemmel? - kérdezte Taverney.

- Ó, bocsásson meg, uram, igaza van - mondta Andrée nem valami nagy meggyőződéssel, és lehajtotta fejét.

Tűnődött pár percig, majd becsukta az ékszeres dobozt.

- Ezeket a gyémántokat nem fogom hordani - jelentette ki.

- Miért nem? - kérdezte Taverney nyugtalanul.

- Azért nem, mert atyámnak és fivéremnek még a legszükségesebb holmija sincsen meg, ez a hivalkodó ékszer pedig csak sértené a szememet, valahányszor eszembe jut az ínségük.

Taverney mosolyogva szorította meg a lánya kezét.

- Verje ki ezt a gondolatot a fejéből, leányom! Értem többet tett a király, mint magáért. Kegyeibe fogadott bennünket, drága gyermekem. És sem tisztelettudó alattvalóhoz, sem hálás nőhöz nem illik őfelsége színe előtt megjelennie úgy, hogy nem viseli ezeket az ékszereket, amelyeket tőle kapott ajándékba.

- Engedelmeskedni fogok, uram.

- Jól van; de örömest kell engedelmeskednie... Úgy látom, nem nagyon tetszik ez az ékszer?

- Nem értek én a gyémántokhoz, uram.

- Tudja meg hát, hogy csak maga a gyöngysor ötvenezer frankot ér.

Andrée összekulcsolta a kezét.

- Uram - mondta -, furcsa dolog, hogy a király ilyen ajándékot ad nekem; gondolja csak meg!

- Nem értem önt, kisasszony - mondta Taverney fagyosan.

- Higgye el, uram, hogy mindenki nagy szemet meresztene, ha feltenném ezeket a drágaköveket.

- Miért? - kérdezte Taverney ugyanolyan hangon, s olyan parancsoló és hideg tekintettel, hogy a lánya kénytelen volt lesütni a szemét.

- Aggályaim vannak.

- Ismerje el, kisasszony, fölöttébb különös, hogy önnek aggályai vannak, holott nekem nincsenek aggályaim... Elismerésem az ártatlan hajadonoké, akik ismerik a gonoszt, és akárhová rejtőzzék is, felfedezik, ahol mások meg sem látják! Elismerésem azé az együgyű és szűzi leánykáé, aki rápirít egy magamfajta vén hadastyánra is!

Andrée két szép gyöngyházfényű keze közé rejtette zavarát.

- Ó, bátyám - suttogta egészen halkan -, miért jársz olyan messze tőlem?

Vajon Taverney meghallotta? Vajon kitalálta azzal a csodálatos érzékenységgel, amelyet ismerünk már? Nem tudnánk megmondani; de nyomban hangot váltott, s megfogta Andrée kezét, így szólt:

- Ejnye, leányom, hát atyja nem olyan egy kicsit, mintha a barátja volna?

Szelíd mosoly derült fel Andrée gondfelhőzte arcán.

- Hát én nem azért vagyok itt, hogy szeressem, hogy támogassam? Hát maga nem büszke rá, hogy segítheti bátyja szerencséjét s az enyémet is?

- De igen - mondta Andrée.

A báró gyöngéd és forró tekintettel nézett a lányára.

- Maga lesz, ahogy de Richelieu úr mondta az imént, Taverney királyné... A király felfigyelt magára... A trónörökösné szintén - fűzte hozzá gyorsan -; a fenséges személyek meghitt közelségében építgetheti majd jövőnket, örömet szerezve nekik is... Barátnéja a trónörökösnének, barátnéja a... királynak, kell ennél nagyobb dicsőség?... Maga rendkívül tehetséges és páratlanul szép; lelke tiszta, kapzsiság és becsvágy nélkül való... Ó, gyermekem, micsoda szerep várna magára! Emlékszik arra a leánykára, aki bearanyozta VI. Károly utolsó napjait?... Áldott volt a neve Franciaországban... Emlékszik Agnès Sorelre, aki helyreütötte a francia korona becsületét? Minden jó francia őrzi az emlékét... Andrée, maga lesz dicső uralkodónk öregségének támasza... Úgy fogja becézgetni magát, mint az édes leányát, és maga lesz Franciaország királynéja, a szépség, a bátorság és a hűség jogán...

Andrée tágra nyitotta csodálkozó szemét. A báró, időt sem hagyva neki a gondolkodásra, így folytatta:

- Maga egy pillantásával elsöpri majd ezeket az alávaló nőket, akik meggyalázzák a trónt; a maga puszta jelenléte megnemesíti majd az udvart. A birodalom nemessége magának köszönheti majd a tiszta erkölcs, a jó modor, a lovagi szokások visszatértét. Leányom, magából lehet, magából kell, hogy legyen hazánk újjáteremtő csillaga s a mi nevünk dicsőséges koronája!

- De mit kell tennem ezért? - kérdezte kábultan Andrée.

- Andrée - folytatta Taverney -, gyakran mondtam magának, hogy ezen a földön csak úgy terjeszthetjük el az erényt, ha megszerettetjük az emberekkel. A fanyalgó, szomorú, prédikátori erény még azokat is elijeszti, akik a legforróbban vágyakoznak rá. Fegyverezze fel önnön erényeit a kacérság, sőt a bűn ingerével! Nem nehéz az egy olyan szellemes és okos lánynak, amilyen maga. Legyen olyan szép, hogy az udvar csak magáról beszéljen; bűvölje el úgy a királyt, hogy ne tudjon szabadulni magától; legyen olyan zárkózott, olyan tartózkodó mindenkivel szemben, kivéve őfelségét, hogy magának tulajdonítsanak minden hatalmat, amit bizonyára hamar megszerez majd.

- Ezt az utolsó tanácsot nem egészen értem - mondta Andrée.

- Hadd kormányozzam én magát; tegye, amit mondok, még ha nem érti is, ez csak megkönnyíti a dolgát egy olyan okos és nagylelkű teremtésnek, amilyen maga. S ha már itt tartunk, leányom: hadd töltsem meg a bugyellárisát. Tessék, itt van száz arany, szerelje fel a ruhatárát méltó módon ahhoz a ranghoz, amely immár megilleti magát, hogy a király így elhalmoz bennünket jóságával.

Taverney odaadta a száz aranyat a leányának, kezet csókolt neki, és távozott.

Sietve vágott át azon a fasoron, amelyen jött, s így nem vette észre, hogy az Amorettek ligetének végében Nicole elmerülten társalog egy úrral, aki a fülébe suttog.

3. Mannaja: tagló ^[VISSZA]

4. Claude de Saumaise - tizenhetedik századi francia tudós. ^[VISSZA]