Villers-Cotterets-ben születtem, ebben a Laon és Párizs között fekvő, Aisne megyei városkában, kétszáz lépésnyire a Noue utcától, ahol Demoustiers meghalt, két mérföldnyire Ferté-Milontól, ahol Racine és hétre Château-Thierrytől, ahol La Fontaine született.
1802. július 24-én, a Lormet utcában jöttem a világra, szülőházam azóta Cartier barátom tulajdona lett, aki azt szeretné, ha előbb-utóbb visszavásárolnám tőle, mert akkor abban a szobában halhatnék meg, ahol születtem, s ugyanazon a helyen térnék meg a sötét jövendőbe, ahol a múlt sötétségéből előléptem; itt születtem tehát 1802. július 24-én, hajnali fél hatkor, amiből az következik, hogy most, amikor hozzákezdek Emlékeim följegyzéséhez - 1847. október 18-án -, negyvenöt éves és három hónapos vagyok.
Kevés kortársamtól vitattak el annyit, mint tőlem. Még azt is kétségbe vonták, hogy Davy de la Pailleteríe-nak hívnak, pedig én igazán nem ragaszkodtam e névhez, hiszen nem is használtam, legföljebb hivatalos okmányokban, a fölvett Dumas név után, olyan esetekben, amikor a közjegyző előtt kellett megjelennem, vagy pedig magánjellegű ügyekben, ahol főszereplő vagy tanú voltam.
Hogy minden erre vonatkozó vitának véget vessek, hadd másoljam ide születési anyakönyvi kivonatomat.
Kivonat Villers-Cotterets polgári anyakönyvéből
A francia köztársaság forradalmának X. évében, thermidor havának ötödik napján.
Alexandre Dumas-Davy de la Pailleterie, született e nap reggelén, fél hat órakor. Apja: Thomas-Alexandre Dumas-Davy de la Pailleterie, született Santo Domingo szigetén, Jérémie-ben, villers-cotterets-i lakos. Anyja: Marie-Louise-Elisabeth Labouret, született Villers-Cotterets-ben, az apa törvényes hitvese.
Megállapítottuk, hogy az újszülött neme: fiú.
Első tanú: Claude Labouret, az újszülött anyai nagyapja.
Második tanú: Jean-Michel Deviolaine, Aisne megye negyedik számú körzetében a huszonhatos számú erdészeti felügyelőség községi főerdésze, villers-cotterets-i lakos.
A gyermek atyjának hozzám intézett fölkérésére fentiek aláírásukkal hitelesítették a tényállást.
Al. Dumas s. k., Labouret s. k. és Deviolaine s. k.
Fentieket előttem, Nicolas-Brice Mussart anyakönyvvezetői teendőkkel megbízott villers-cotterets-i polgármester előtt, a törvényes eljárás szerint, megállapítottuk.
MUSSART, s. k.
Apám a köztársasági hadsereg tábornoka volt, Thomas Alexandre Dumas-Davy de la Pailleterie. Az ő apja, Antoine-Alexandre Davy de la Pailleterie, ezredes és tüzérségi főtiszt, aki örökségképpen lett a Pailleterie-birtok tulajdonosa. A márki címet XIV. Lajos 1707-ben adományozta neki.
A család címerpajzsán azúrkék mezőben három kiterjesztett szárnyú aranysas látható, kettő fent, egy lent, a középpontba helyezett aranygyűrűvel, melyet a bal és jobb oldali sas a karmával tart, a pajzs csúcsában állónak pedig a fején nyugszik.
E címerhez apám, aki egyszerű közkatonaként kezdte pályáját, hozzáfűzött egy jelmondatot, illetve, amikor lemondott rangjáról, s ezzel együtt a címer viseléséről, csak e jelmondatot tartotta meg: Deus dedit, Deus dabit.[1] Nagyra törő jelszó, melyet azonban Isten jóváhagyott.
Nagyapám 1760 táján eladta birtokát, kivándorolt Franciaországból, és Santo Domingóban telepedett le, hogy milyen udvari intrikák következtében és milyen spekulációk érdekében szánta erre magát, nem tudom.
E nagy elhatározásnak az lett a következménye, hogy óriási kiterjedésű birtokot vásárolt a sziget nyugati csücskében. Itt, a Rose-fok közelében, Trou-Jérémie-ben, mely la Guinodée néven ismeretes, született apám, 1762. március 25-én, mint de la Pailleterie márki és Louise-Cesette Dumas fia.
A nagyapám, de la Pailleterie márki 1710-ben született, tehát apám születésekor ötvenkét esztendős volt.
Apám e sziget legszebb pontján látta meg a napvilágot, ahonnan az egész pompás öblöt, a tengeröblök e királynőjét, be lehet látni. A levegője oly tiszta a szigetnek, hogy semmiféle mérges csúszómászó nem bírt rajta meghonosodni.
Egy tábornok - a neve feledésbe ment -, aki a sziget visszahódításával volt megbízva, leleményes tervet eszelt ki: a Jamaikában föllelhető legmérgesebb kígyókból egy hajórakományra valót áttelepített Santo Domingóra. Néger kígyóbűvölőkkel fogatta össze a hüllőket, s nekik kellett őket emiatt szabadon ereszteni.
A hagyomány úgy tartja, hogy alig egy hónappal később e kígyók az utolsó szálig elpusztultak.
Santo Domingóban tehát nem ismerik sem a jávai fekete kígyót, sem az észak-amerikai csörgőkígyót, sem a fokföldi kobrát. Annál jobban ismerik viszont az alligátorokat.
Eszembe jut, amit apám mesélt - gyerek voltam még, hiszen 1802-ben születtem, apám pedig 1806-ban már meghalt -, hogy egyszer, tízéves korában, a városból hazafelé jövet, nagy csodálkozására a tengerparton egy fatörzsféle valamit vett észre, ami annál meglepőbb volt, mert odafelé mentében, két órával hamarább, nem látta. Fogta magát és elkezdte kövekkel dobálni a fadarabot, ami nagyszerű szórakozásnak bizonyult egészen addig, míg a fadarab meg nem mozdult, illetve, a napon szundikáló alligátor föl nem ébredt.
Úgy látszik, hogy az alligátorok, ha fölébresztik őket, nem nagyon barátságosak; ez legalábbis, alighogy meglátta apámat, utánaeredt. Apám, vérbeli gyarmati ivadék, a homokpartok és szavannák fia, úgy futott, mint a nyúl, de az alligátor a futásban, jobban mondva az ugrálásban, még nála is gyorsabbnak bizonyult. E találkozásnak hajszál híján az lett a vége, hogy a rügyből, melyből lettem, soha ki nem pattanok, ha az egyik fal tetején ott nem lovagol egy répát majszoló néger, aki fölismerte a veszélyt, és odakiáltott kimerülőfélben levő apámnak:
- Fiú! Most ugrasz jobbra! Fiú! Most ugrasz balra!
Ami négerből lefordítva annyit jelent, hogy "Fiatalúr, fusson cikcakk vonalban!" - ennek a félelmes fenevadnak a szervezete ugyanis csak egyenes irányú mozgásra képes, és ugrani is csak előre tud, mint a gyík.
E közbeszólásnak köszönhette apám, hogy ép bőrrel érkezett haza. Ott aztán, mint a maratoni futó, erejevesztetten összeesett, és kevésen múlt, hogy ki nem adta a páráját. Ez a nagy futás, melyben az állat játszotta a vadász szerepét s az ember a vadét, mély nyomot hagyott apámban.
A nagyapám, akinek a versailles-i udvar levegője éltető eleme volt, sehogy sem bírt hozzászokni e gyarmati életmódhoz; ráadásul a nagyanyám, akit nagyon szeretett, 1772-ben meghalt. Minthogy az ültetvény minden ügyét-baját a nagyanyám intézte, halála után napról napra csökkent a jövedelem. Végül a márki talált egy bérlőt az ültetvényre, aki pontos fizetőnek ígérkezett, és visszatért Franciaországba.
Ez 1780 körül lehetett; apám tehát tizennyolc esztendős volt.
E korszak egész aranyifjúsága, La Fayette, Lameth, Dillon és Lauzun nemzedéke, mint jó családból való ifjút, barátként fogadta be apámat. Szép arca félvér voltától még valamilyen egzotikus színezetet is kapott, kreolos eleganciája, arányos termete volt (egy olyan korban, amikor az arányos termet sokat nyomott a latban), nőiesen finom keze-lába, a testgyakorlatokban pedig kevesen mérkőzhettek vele (hiszen Laboissiére-nek, azon idők legjobb vívómesterének legjobb tanítványa volt, s erőben, ügyességben, fürgeségben egy Saint-Georges-zsal is kiállta a versenyt, aki negyvennyolc éves fejjel fiatal emberként mert és tudott élni), így hát apámnak minden bizonnyal tömérdek kalandja lehetett. Legalább egyet, a legfurcsábbat és legjellegzetesebbet, hadd mentsek meg a feledéstől.
Az eset hőse egyébként történelmi név viselője; egy olyan névé, melyet regényeimben is, színdarabjaimban is igen sokszor tollamra vettem. Úgy érzem, illendő volna megmagyaráznom a nagyközönségnek, hogy mi a forrása e név iránt érzett rokonszenvemnek.
De la Pailleterie márki együtt szolgált a nála tizennégy évvel idősebb Richelieu herceggel. Ez 1738-ban történhetett, amikor a herceg d'Asfeld márki parancsnoksága alatt egy dandárt vezetett Philipsbourg ostrománál.
A nagyapám ez idő tájt Conti herceg első apródja volt.
Nyílt titok, hogy Richelieu herceg egyik nagyapja révén, akit különben Vignerot-nak hívtak, nem éppen főrangú származású.
Megpróbálta a Vignerot nevet Vignerod-ra átkeresztelni, hogy így, nevét elangolosítva, tévútra vezesse családjának kutatóit. Nem sikerült. E kopótermészetű kutatók makacsul ragaszkodtak ahhoz, hogy Vignerod bizony csak Vignerot volt, s közönséges lantos, aki ugyanúgy elcsábította a híres bíboros unokahúgát, ahogy Abélard a Fulbert kanonok unokahúgát, csak éppen szerencsésebb volt nála, mert miután elcsábította, feleségül is vette.
A marsallt, aki különben ez idő tájt még marsall se volt, az apja után hívták Vignerot-nak, és Richelieu-nek bizony csak a nagyanyja után... De így is sikerült két szerencsés házasságot kötnie; először de Noailles kisasszonnyal s másodszor Guise hercegnővel; e második neje jóvoltából rokonságba került az osztrák császári családdal, Pont herceg és Lixen herceg személyében pedig két előkelő unokatestvérre is szert tett.
Nos tehát az történt, hogy Richelieu herceg egy napon bejárta az ostromárkokat, miközben szokásához híven csöppet sem vigyázott a külsejére, s innen, nagyapám kíséretében, az országúton a tábor felé igyekezett átizzadva és nyakig sárosan.
Történetesen a két herceg - Pont és Lixen - ugyanezen az úton sétálgatott. A leendő marsall, aki már alig várta, hogy megtisztálkodhasson, elvágtatott mellettük, és tisztelgett.
- Nicsak - mondta Lixen herceg -, maga az, kedves rokon? És hol piszkolta így be magát? Ámbár, ha meggondolom, hogy feleségül vette az unokahúgomat, már nem is látom olyan piszkosnak!
Richelieu abban a szempillantásban megállította lovát. Leugrott róla, s intett nagyapámnak, hogy kövesse példáját; aztán megállt Lixen herceg előtt.
- Uram - mondta neki -, ha nem tévedek, ön megszólításával tüntetett ki.
- Igen - válaszolta Lixen herceg.
- Lehet, sőt nagyon valószínű, hogy félreértettem megtisztelő szavait. Arra kérem, hogy betű szerint ismételje meg, amit az imént mondott.
Lixen hercege beleegyezése jeléül biccentett, aztán szóról szóra elismételte, amit az előbb mondott. A sértés olyan súlyos volt, hogy Richelieu-nek nem maradt más választása, tisztelgett Lixennek, és kardot rántott.
Lixen kardja is kirepült hüvelyéből.
A helyzetből önként adódott, hogy Pont herceg lett testvérének segédje, a nagyapám pedig Richelieu hercegé.
Egy perc múlva Richelieu kardja markolatig Lixen herceg mellébe fúródott, aki Pont herceg karjában kilehelte lelkét.
Aztán elmúlt negyvenöt év. Richelieu herceget, akkor már Franciaország legidősebb marsallját, kinevezték a becsületügyi bíróság elnökévé. 1781-et írtak, s ő nyolcvanöt esztendős volt.
Két évvel később, nyolcvanhét éves korában történt az a bizonyos eset, melyet szeretnék megmenteni a feledéstől. Apám, a huszonkét éves ifjú, egy este a Montansier színházban ült, meglehetősen rendetlen öltözékben, egy csodálatos kreol szépség páholyában, aki az idő tájt kétes, de igen nagy népszerűségnek örvendett. Apám a páholy sötétjébe húzódott vissza, amiben része lehetett a hölgy népszerűségének, de a saját öltözéke fogyatékosságának is.
Ekkor azonban egy muskétás, a földszinti sorokból, fölismerte a hölgyet, se szó se beszéd, kinyittatta a páholy ajtaját, kiült a hölgy mellé, és csevegni kezdett vele.
- Bocsásson meg - vágott mindjárt a szavába a dáma -, attól tartok, hogy valami elkerülte a figyelmét: ugyanis nem vagyok egyedül.
- Hanem kivel? - érdeklődött a muskétás.
- Ezzel az úrral - mutatott apámra a hölgy.
- Ó! - mondta az ifjú muskétás. - Bocsánatot kérek, de az inasának néztem.
Még pontot se tehetett arcátlan megjegyzése után a hetyke muskétás, amikor, mintha hajítógéppel lőtték volna ki, nagy ívben a földszint kellős közepére zuhant.
Megérkezése nagyon váratlan lehetett, mert óriási csődület támadt körülötte. Zuhanása ugyanis nemcsak őt lepte meg, hanem azokat is, akikre rázuhant. Minthogy akkoriban a földszinten csak állóhelyek voltak, senkinek sem kellett fölállania. A nézőtér ordítva, egy emberként fordult egy bizonyos páholy felé, ahonnan az imént egy muskétást lőttek ki.
Apám, abban a hitben, hogy egy lovagias ügynek csak lovagias folytatása lehet, elhagyta a páholyt, és a folyosón várakozott ellenfelére. Ott azonban a muskétás helyett a katonai bíróság egy tisztje fogadta, aki megérintette apámat ébenfabotjának elefántcsontgombjával, s kinyilatkoztatta, hogy Franciaország marsalli testülete nevében ezennel van szerencséje ragaszkodni apám személyéhez.
E percig apámnak sejtelme se volt a katonai bíróság létezéséről. Ő, aki Santo Domingo szigetén nőtt föl, a marsallok bíróságáról se tudott, még kevésbé ennek az intézménynek a jogszokásairól.
- Bocsánatot kérek uraságodtól - fordult a tiszthez. - Lehet, hogy félreértettem nagybecsű szavait; de mintha azt mondta volna, hogy ragaszkodni óhajt szerény személyemhez. Jól hallottam?
- Ezt voltam bátor uraságodnak tudtul adni - válaszolta a tiszt.
- Ez esetben arra kérem önt, hogy magyarázza meg nekem e szavak jelentését.
- E szavak, uram, azt jelentik, hogy e perctől kezdve, egészen addig, míg ügyében döntést nem hoz a marsallok becsületügyi bírósága, ön mellett fogok maradni.
- Ön velem óhajt maradni?
- Önnel, uram.
- Más szóval, követni fog?
- Követni fogom.
- Mindenüvé?
- Mindenüvé.
- Például e hölgy lakására is?
- E hölgy lakására is - biztosította apámat a tiszt mély meghajlással.
- Még az én lakásomra is? - érdeklődött apám.
- Még oda is.
- A szobámba is?
- Oda is.
- Hát ami sok, az sok!
- Pedig ez így van, uram - jelentette ki a tiszt, és újra meghajolt éppoly udvariasan, mint az előbb.
Apámnak voltaképpen ahhoz lett volna kedve, hogy a marsallok megbízottját ugyanazon úton-módon rázza le magáról, mint a muskétás urat; ehhez azonban haragra kellett volna gerjednie, ami azonban nem következett be, mert a tiszt példás udvariassággal bánt vele, s még az utasításait is lefegyverző előzékenységgel adta ki.
Így aztán apám a hölgyet elkísérte háza kapujáig, ahol előbb ő, aztán a tiszt búcsúzott el tőle, a legmélyebb tisztelet hangján, s innen hazatért a szállására, a marsallok megbízottjának kíséretében, aki azon nyomban beköltözött a lakásba, s attól fogva úgy jött-ment apámmal, mint az árnyéka.
Három nap múlva apámat beidézték, hogy jelenjen meg Richelieu herceg színe előtt, aki abban az időben a híres Hannover palotában lakott.
E palotát a herceg a Louis-le-Grand utca és a Louis-le-Grand körút sarkán építtette, de nevét a párizsi nép adta neki, mégpedig azért, mert élt a gyanúperrel - s talán nem is ok nélkül -, hogy az építkezés költségeit a hannoveri hadjárat fedezte.
Apámat akkor de la Pailleterie grófnak hívták. E névvel és ezzel a címmel jelentették be a marsallnak.
A mahoni győztes szívében és elméjében kétszeres visszhangot vert ez a név.
- Mit hallok! - kiáltotta, és hátravetette magát karosszékében. - Csak nem annak a Pailleterie márkinak a fiához van szerencsém, aki jó barátom volt, és Philipsbourg ostrománál ott állt az oldalamon, amikor egy végzetes kimenetelű párbajban megöltem Lixen herceget?
- Én vagyok az, kegyelmes uram.
- Akkor pedig, uram - mondta a herceg -, ön egy vérbeli nemes úrnak a gyermeke, és minden bizonnyal igaza van... Adja elő az esetet.
Apám úgy adta elő az eseményeket, ahogy az imént beszámoltam róluk.
Mondanom se kell, hogy a hallottak nagy hatást tettek a hercegre, hiszen kézenfekvő volt a hasonlóság az ő egykori és apám mostani lovagias ügye között.
- Úgy, úgy... - mormogta. - Ez hát a pontos tényállás, uram?
- Becsületszavamat adom kegyelmességednek.
- Akkor önnek joga van az elégtételre - mondta a marsall. - És ha elfogad engem segédjének, készséggel viszonoznám azt a szívességet, amit negyvenhat vagy negyvenhét évvel ezelőtt az ön kedves apjaura tett nekem.
Azt hiszem, senki sem lepődik meg azon, hogy apám örömmel fogadta ezt az ajánlatot, mely életnagyságban tükrözte Richelieu herceg nagyvonalúságát.
A párbajra másnap került sor, mégpedig a hercegi palota parkjában; az összecsapás végén apám kardja átdöfte ellenfele vállát.
E párbaj jó alkalom volt arra, hogy újra összeboronáljon két régi barátot: a herceg nagyapámról faggatta apámat, s megtudta, hogy Pailleterie márki majdnem húsz évet töltött Santo Domingo szigetén, de már visszatért hazájába, s jelenleg Saint-Germain-en-Laye-ben lakik.
Ezután nagyapám meghívót kapott a Hannover palotába. Mondanom se kell, hogy ő nagy örömmel fogadta a meghívást.
A Napkirály uralmát követő idők két hőse hosszan elbeszélgetett egykori csatáiról és egykori szerelmeiről; ebéd után pedig apámra fordult a szó, s a marsall megígérte, hogy az első adandó alkalommal méltó helyet biztosít a hadseregben régi barátja fiának.
A sors könyvében azonban úgy volt megírva, hogy apám kevésbé tündöklő csillagok jegyében lépjen a katonai pályára.
Nagyapám tudniillik épp ez idő tájt, hetvennégy esztendős korában nősült meg másodszor; ráadásul Marie-Françoise Reloua-t, a komornáját vezette oltár elé. E frigy következtében apa és fia közt elhidegült a kapcsolat.
Az elhidegülésnek további következménye az lett, hogy az apa egyre ritkábban nyúlt a bugyellárisába, a fia pedig azon vette észre magát, hogy a párizsi élet pénz nélkül nagyon örömtelen élet.
Egyszer aztán azzal lépett be apjához, hogy sorsdöntő dologra szánta el magát.
- Miféle dologra? - kérdezte a márki.
- Arra, hogy beállok katonának.
- Milyen katonának?
- Közkatonának.
- Hová?
- A legelső ezredbe, ahová fölvesznek.
- Sok szerencsét - mondta nagyapám. - De amíg engem de la Pailleterie márkinak, ezredesnek és tüzérségi főtisztnek hívnak, addig nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy ezt a nevet a hadsereg utolsó altisztjei a lábukkal tapodják.
- Vagyis, nem enged katonának menni, apám?
- Dehogynem. Csak válasszon hozzá más nevet.
- Készséggel - válaszolta apám. - Akkor én Dumas néven állok be katonának.
- Csak tessék - mondta a nagyapám.
Ezzel a márki, aki egyébként példás apának sose volt nevezhető, sarkon fordult, és otthagyta a fiát; most már tehetett, ami jólesett neki.
Apám pedig 1786. június 2-án úgy, ahogy megbeszélték, Alexandre Dumas néven beállt katonának a királyné hatodik dragonyos ezredébe, ahol is a 429-es számot kapta.
Történetesen egy mostani jó barátomnak, Guiche hercegnek nagyapja, Grammont herceg fogadta el jelentkezését Alexandre Dumas néven; a jelentkezési okirathoz azonban egy kiegészítő iratot csatoltak, melyet Guiche herceg körülbelül két évvel ezelőtt átadott nekem, mint apjáról őrzött kedves emlékét.
Ebben az iratban Saint-Germain-en-Laye négy előkelő polgára aláírásával tanúsítja, hogy az az újonc, aki Alexandre Dumas néven katonának jelentkezett, nem más, mint de la Pailleterie márki fia.
Tizenhárom nappal apám jelentkezése után, 1786. június 16-án, de la Pailleterie márki meghalt; okosabbat egy öreg nemesember nem is tehetett, ha nem akarta látni a Bastille bevételét.
Halálával elszakadt az utolsó szál is, mely apámat az arisztokráciához kötötte.
A következő fejezetekben Dumas apjának katonai pályafutását írja le, aki a köztársasági sereg tisztjeként részt vett Bonaparte tábornok olaszországi hadjáratában, majd az egyiptomi partraszállásban. Itt a hadi események során összekülönbözik Napóleonnal, s emiatt visszatér hazájába; útközben elfogják, Brindisiben két esztendeig hadifogságban sínylődik, a nápolyi királyi udvar jóvoltából többször el akarják tenni láb alól, s mindez aláássa egészségét. Mikor 1801-ben hazatér feleségéhez, már súlyos beteg.
Utazás Párizsba. - Dollé. - Manette. - Mauclerc-né asszony nevelőintézete. - Madame de Montesson.
Apám egészségi állapota egyre rosszabbra fordult. Ekkor egy Senlisben lakó orvost ajánlottak neki, akit Duvalnak hívtak, s az egész környéken jó hírnévnek örvendett.
Elutaztunk Senlisbe, de ennek az útnak egyetlen részletére sem emlékszem, nem is maradt semmiféle nyoma, kivéve anyám levelét, aki - mielőtt elutaztunk volna - valamilyen pörös ügyben megbízást adott az ügyvédjének.
Duval alighanem azt tanácsolta apámnak, hogy menjen Párizsba, és vizsgáltassa meg magát Corvisart-ral. Apám amúgy is már régen készült Párizsba; el akart menni Brune-höz és Murat-hoz abban a reményben, hogy az ő közbenjárásukra kifizetik neki a brindisi fogságért járó kártalanítást, valamint a VII. és VIII. esztendő után esedékes zsoldját, melyet nem folyósítottak neki.
Elindultunk tehát Párizsba.
Ez más dolog volt; igazi utazás! Emlékszem is rá, persze, nem magának az utazásnak a részleteire, sőt, emlékeim azzal kezdődnek, ahogy egyszer csak megérkezem Párizsba... 1805 augusztusában vagy szeptemberében történt e nevezetes esemény; apámnak egy Dollé nevű barátjánál, a Thiroux utcában szálltunk meg. Ez a töpörödött öregúr bársony térdnadrágot viselt hosszú, szürke kabátja alatt, csatos cipőt, tarka mintás gyapjúharisnyát. A haját kétoldalt nőiesen felsüttette, de varkocsba is fonta, melyet fekete szalag fogott össze, s egy kis fehér ecsetben végződött. Varkocsát a kabát gallérja meredeken felkunkorította, ami elég ijesztő látvány volt.
A felesége nagyon szép lehetett valamikor, s a mai eszemmel azt hiszem, hogy apám hamarább lehetett az asszony barátja, mint a férfié.
Az asszonyt különben Muanette-nek hívták.
E részleteket csupán azért idézem föl, hogy megmutassam, milyen jól és megbízhatóan működik az emlékezetem.
Első látogatásunk a nővéremnek szólt; egy előkelő nevelőintézetben lakott, melynek egyik vezetője Mauclercné asszony volt, a másik pedig egy Ryan nevű angol hölgy. Olyan előkelő árakat számítottak, hogy az ő jóvoltukból alaposan megcsappant az örökségünk. Az intézet a Marais negyedben volt, a Harlay utcában, s Conseil abbé, egyik unokatestvérünk, aki valamikor XVI. Lajos udvarában az apródok nevelője volt, helyezte el ide nénémet.
Épp a tízperces szünetben érkeztem, amikor az összes leányok a tágas udvaron sétáltak, beszélgettek, játszottak. Amikor megláttak aranyszőke hajammal, mely akkor még nem göndörödött össze, hanem hosszú fürtökben hullámzott, s amikor megtudták, hogy a barátnőjük öccse vagyok, az egész intézet, mint egy csoport röpködő galamb, körém sereglett. Sajnos, odahaza keveset jártam társaságba, s az én otthoni barátaim se voltak éppen a legjobb nevelők. Minél forróbb jeleit adták a lányok barátságuknak, annál jobban megvadultam, és, ahogy igazi vadóchoz illik, kedveskedésükért rúgásokkal és ökölcsapásokkal fizettem; aki a közelembe merészkedett, megkapta a magáét. Különösen szép porcióban volt része Pauline Masseron kisasszonynak (azóta d'Houdetot grófnak, Franciaország pairjének a felesége), és Destillères kisasszonynak, akinek mai otthonát, az Osmond palotát, sóvár szemmel nézi mindenki, aki napjainkban végigsétál a kapucinusok körútján.
Azt hiszem, morc viselkedésemnek nemcsak a lovagiasság hiánya volt az oka, hanem az is, hogy e látogatás után egy roppant kellemetlen operációnak kellett magam alávetnem.
Sajnos, épp az én gyermekkoromban kapott lábra a fülbevalók divatja; szüleim tehát ezt a sétát használták föl arra, hogy egy-egy aranykarikával ékesítsék hallószervem porcogóit.
Amikor a Mont-Blanc utca elején jártunk, apám elbúcsúzott anyámtól, s magával vitt. Beléptünk egy nagy palotába, melynek előcsarnokában piros libériás lakájok álltak szolgálatkészen. Apám megmondta nevét. Csak egy pillanatig várakoztattak, s aztán olyan termeken vezettek át, hogy belekáprázott a szemem, egészen egy hálószobáig, itt egy idős hölgy feküdt a pamlagon, és utánozhatatlan méltósággal nyújtotta csókra a kezét. Apám hódolattal kezet csókolt, és leült a hölgy mellé.
Rejtély, hogy én, aki épp az imént csúf szavakkal és még csúfabb gesztusokkal illettem azokat a bájos fiatal lányokat, mert meg akartak csókolni, most, amikor ez az idős hölgy hívott magához, nagy buzgón odakínáltam neki arcomat... Azt hiszem, e rejtély megfejtése az, hogy ez az idős dáma valamilyen parancsoló módon tudott vonzó lenni.
Apám látogatása körülbelül egy fél óráig tartott; s én moccanás nélkül ültem a lábánál; amikor elmentünk, vendéglátónk bizonyára megesküdött volna rá, hogy a világ legjobb nevelésű fiúcskájához volt szerencséje.
Amikor újra az utcán voltunk, apám a hónom alá nyúlt és fölemelt, mint mindig, ha valami fontosat akart mondani, hogy a szemébe nézhessek.
- Kisfiam - kezdte -, amikor Firenzében voltam, egy szobrász élettörténetét olvastam. Körülbelül annyi idős lehetett, mint te, amikor észrevett a tűzben, a lángok közt, egy játszadozó szalamandrát. Megmutatta az édesapjának, akitől előbb egy csattanó pofont kapott s aztán a következő magyarázatot: "Ezt a pofont nem fenyítésképpen kaptad fiam, hanem azért, hogy emlékezetessé tegyem neked ezt a pillanatot. Olyasmit láttál most, amit mi, öregek, alig-alig láthattunk, és ti, fiatalok, is csak ritkán fogtok látni, nevezetesen egy szalamandrát..." És én, kisfiam, most követni fogom a firenzei szobrász példáját, habár nem pofont kapsz tőlem, hanem ezt az aranyat, hogy soha el ne felejtsd a mai napot. Téged ugyanis a mai napon Montesson márkinő csókolt meg, a húsz éve halott Orléans-i Lajos Fülöp özvegye, a világ legjobb, legfinomabb és legnagyszerűbb asszonya.
Sejtelmem sincs, mivé vált volna ez az emlék, ha történetesen én is pofont kapok az apámtól; azt azonban tudom, hogy meleg szavai, melyeknek egy aranypénz adott nagyobb nyomatékot, úgy belém vésődtek, hogy még most is úgy érzem, mintha ennek a kecses öreg asszonynak a lábainál ülnék, ő pedig, miközben apámmal beszélget, végig-végigsimogatná a hajamat.
Másnap két vendégünk volt ebédre: Murat és Brune.
Az ebéd egy első emeleti szobában folyt le, melynek ablakai a Montmartre-ra nyíltak. Még arra is emlékszem, hogy épp egy óriás papírsárkányt bámultam, mely súlytalanul lebegett a montmartre-i szélmalmok fölött, amikor apám magához hívott, rám csatolta Brune kardját, fejembe nyomta Murat sisakját, és miközben körülvágtattam az asztalt, így szólt:
- Kisfiam, ahogy örökké emlékezni fogsz a tegnapi csókra, melyet Montesson asszonytól, az orléans-i hercegnek, a régens unokájának özvegyétől kaptál, úgy emlékezz mindig erre a lovaglásra is, amikor Brune kardja volt a derekadon és Murat sisakja a fejeden.
Láthatja apám, milyen híven megőriztem az összes rám bízott emlékeket! S ezt annak köszönhetem, hogy - amióta az eszemet tudom - úgy világol bennem apám képmása, mint egy örökmécs. Fénye rávetül minden emberre és minden tárgyra, melyet ő valaha megérintett - még akkor is, ha ezeket a tárgyakat elpusztította az idő, s még akkor is, ha ezeket az embereket elragadta a halál.
Ezt a két férfit például tíz évvel ezután - kéthónapos időközben - eltették láb alól; én azonban mindkettőjüknél leróttam a kegyelet adóját, az elsőét Avignonban, a másikét a Pizzónál.
Vajon ki hitte volna, hogy az a hároméves fiúcska, aki jókedvűen játszadozott e nagy férfiak körül, írja le majd egyszer haláluk körülményeit; történetesen ő volt az, aki a gyilkosság színhelyén ujjával illethette a sebet, melyen a golyó áthatolt hogy aztán lyukat üssön a falba?
Jövő, te titokzatos, néha véres és majdnem mindig kiismerhetetlen jövő, taníts meg minket, embereket, fokról fokra, ahogy magad is leperegsz, hogy Isten különös kegyelméből maradsz titok a földi lények előtt.
De térjünk vissza ehhez az ebédhez.
Corvisart megvizsgálta apámat, és igyekezett megnyugtatni, de ő mégis úgy érezte, hogy nincs sok ideje hátra. Megpróbált kihallgatást kapni a császártól - mert időközben Bonapartéból, a belföldi haderők tábornokából Napóleon császár lett - őfelsége azonban nem volt hajlandó fogadni. Így aztán beérte azzal, hogy két régi barátjához, Brune-höz és Murat-hoz forduljon, akik nemrég léptek elő császári marsallokká. Hamarosan rájött, hogy Brune nem változott semmit, de annál fagyosabban viselkedik Murat. Pedig ő azért rendezte az ebédet, hogy anyámat, aki nemsokára özvegy lesz, s engem, aki árva, a két régi társ jóindulatába ajánljon; nyugdíját ugyanis csak élete végéig folyósítják, s minekünk, ha ő meghal, nem marad semmink.
Mindketten megígérték, hogy ha szükség lesz rá, igyekeznek segítségünkre lenni.
Apám megölelte Brune-t, és megszorította Murat kezét; másnap, mikor elhagyta Párizst, testében-lelkében a halált vitte haza.
Elhagytuk Párizst. A hazatérésre éppoly kevéssé emlékszem, mint az odautazásra; az egészből csak ez a három vagy négy emlékkép maradt meg bennem. Ezek is jócskán elhalványultak gyermek- és ifjúkorom idején, s csak most, a férfikorban lobbantak fel újra.
Azt se tudom már biztosan, hová utaztunk haza. Inkább csak találgatom, hogy alighanem Villers-Cotterets-ben lehetett az otthonunk. Ide fűződik a következő emlékem; október első napjaiban ugyanis a Soissons utcában laktunk, a híres Écu palotában, mely anyai nagyapámé volt azóta, hogy férjhez adta a lányát.
Écu pajzsot jelent. De minthogy e címerpajzson Franciaország címerét értettük, és e pajzson látható három liliom 1792 után csöppet se volt időszerű, "A Pajzshoz" címzett palotát átkeresztelték "A Kardhoz". Akkoriban egy Picot nevű emberé volt, akit pajzsos Picot-nak hívtak, nehogy összetévesszék a két hasonnevűvel, a marhalegelős Picot-val, és az ügyvéd Picot-val.
Arra is emlékszem, hogy október vége felé egy csukott hintó hajtott a palota kapuja elé. Ketten szálltunk be, apám meg én, és elindultunk.
Nekem az mindig a boldogság teteje volt, ha ügyes-bajos dolgaink intézése közben elkísérhettem apámat.
Ezúttal végighajtottunk a parkon. A fákról a sárgult levelek úgy ereszkedtek alá, mint egy népes madársereg; ebből gondolom, hogy október vége fele jártunk.
Egy sorompóhoz érkeztünk, melynek kulcsát azonban elfelejtette elhozni apám. Visszafordulni késő lett volna, mert már egy háromnegyed mérföldnyire voltunk hazulról. Apám leugrott a kocsiról, két kézzel megfogta a sorompót, egyetlen erőteljes rántással kitépte a kőoszlopból a zár nyelvét, és fölemelte a korlátot.
Mehettünk tovább.
Fél óra múlva megérkeztünk a Montgobert kastélyba. Itt zöld libériát viseltek a lakájok s nem pirosat, mint a Montesson palotában.
Minket azonban itt is termek hosszú során vezettek át, egy kis női szalonba, melynek minden bútordarabja kasmírszövettel volt kárpitozva.
És itt is egy pamlagon heverő hölgy fogadott minket.
Csakhogy ez a hölgy fiatal volt, nagyon fiatal, és szép, nagyon szép - olyan szép, hogy még engem, a gyermeket is szíven ütött.
Ez az asszony, Pauline Bonaparte, Napóleon nővére, 1780-ban született Ajaccióban. 1803-ban - amikor már egy év óta Leclerc tábornok özvegye volt - férjhez ment Aldobrandini Borghese herceghez, akitől azonban egy évre rá elvált.
Csak úgy bámultam! Milyen elbájoló, milyen kicsi, törékeny, szűzies; még a lábán a hímzett papucs is olyan kicsike volt, hogy csak egy tündértől kaphatta, Hamupipőke keresztanyjától. Amikor apámat belépni látta, föl se kelt; csak a fejét emelte, csak a karját nyújtotta feléje - és semmi több. Apám le akart ülni a pamlag mellé egy székbe, de ő odahúzta magához, lábacskáit az ölébe rakta, és a papucsa hegyével apám öltönyének gombjait birizgálta.
Még most is látom a felejthetetlen képet; az apró kezű, apró lábú, fehér bőrű, gömbölyded és elragadó asszonykát meg a mulatt Herkulest, aki még most is, betegen, férfiasnak és hatalmasnak látszott.
Mosolyognom kellett. A hercegnő odahívott, és kezembe nyomott egy kagylóból készült aranyberakásos cukrosdobozt.
Egy kicsit meglepett, hogy kivette a cukorkát és csak az üres dobozt adta nekem. Ezt apám szóvá is tette; s erre a hercegnő a füléhez hajolt, valamit súgott neki, amin mindketten nevettek.
Eközben a hercegnő rózsaszín arcbőre gyöngéden megérintette apám barna arcát; amitől az övé mintha még jobban kifehéredett volna, apámé pedig napbarnítottabb lett... Milyen szépek voltak!
Lehet, hogy én ezt a látványt nagyon is gyermeki szemmel néztem, s a gyermek szeme mindenben csodát lát - de ma, ha festő volnék, lefesteném ezt a két alakot!
Hirtelen kürtszó harsant föl a parkban.
- Mi történik itt? - kérdezte apám.
- Semmi - mondta a hercegnő. - Csak Montbretonék tartanak hajtóvadászatot.
- A hangjukból úgy hallom, mintha közelednének - szólt apám izgatottan. - Lehet, hogy a vadat végighajtják ezen a fasoron... Hát nem kíváncsi rá, hercegnő?
- Nem nagyon, kedves tábornok... Olyan jól fekszem itt, hogy nincs kedvem fölkelni; a járás ráadásul kifáraszt. Inkább, ha kedve van, vigyen oda.
Apám fölkapta a hercegnőt, s mint dajka a gyereket, odavitte az ablakba.
Már valami tíz perce álltak ott, de az állat csak nem akart előjönni a sűrűből. Végre átszaladt a fasoron; nyomában a kutyák rohantak, a kutyák után a vadászok.
A hercegnő kezében tartotta zsebkendőjét, intett vele a vadászoknak, azok pedig kalapot emelve visszaintettek.
Akkor aztán apám visszafektette a hercegnőt a pamlagra, s újra odaült mellé.
Hogy ezután mi történt, nem tudom. Engem már csak az a szarvas érdekelt, mely átcikázott az imént a fasoron, meg a kutyák meg a vadászok. Ez minden hercegnőnél érdekesebb volt nekem.
Így aztán Pauline hercegnő emléke abban a pillanatban szakad meg bennem, amikor fehér kezével és fehér zsebkendőjével odaköszönt a vadászoknak.
Azóta nem találkoztunk, de akkor olyan jól megnéztem, hogy most is elevenen él bennem.
Ott tartottak minket Montgobert-ben? Vagy hazatértünk Villers-Cotterets-be még azon a napon? Erre sem emlékszem.
Arra viszont igen, hogy e naptól fogva apám állapota egyre romlott, mind kevesebbszer járt el hazulról, mind ritkábban ült föl lovára, mind többet őrizte szobáját, s mind szomorúbban ültetett ölébe.
Ezek az emlékek sem élesek, csak úgy átderengenek az időn, mintha a sötét éjszakában láttam volna őket, a csillagok fényében.
Néhány nappal a halála előtt apámnak elküldték a vadászjegyét. Az engedélyt Alexandre Berthier császári marsall adta meg, őfelsége fővadászmestere, apámnak régi ellensége; ő volt az, aki apámat Mantova ostrománál tartalékba rendelte vissza, s ő, aki a vadászjegy kiadását húzta-halogatta. Az engedély vendémiaire 1-től ventôse 15-ig; vagyis szeptember 26-tól március 6-ig szólt.
Apám február 24-én kapta kézhez.
Két nappal később már nem élt.
A kísérőlevél, melyet Deviolaine erdészeti felügyelő írt, így szólt:
Épp indulóban voltam az erdőbe, amikor Collard úr megküldte nekem a Dumas tábornok nevére szóló vadászati engedélyt. Sietve továbbítom jókívánságaimmal együtt s Dumas úr mielőbbi gyógyulása reményében, hogy minél tovább élvezhesse a vadászás örömeit.
Üdvözlöm kedves feleségét.
1806. február 24-én.
DEVIOLAINE
Még ha apám egészséges lett volna is, mindössze tizenkét napig élvezhette volna a vadászat örömeit, mert a vadászjegy március 6-án lejárt, s csak február 24-én engedték neki kiadni.
Amikor elolvasta, dühösen az asztalra dobta az engedélyt. Anyám beletette egy levéltárcába, melyet - a vadászjeggyel együtt - negyvennégy évvel ezután találtam meg.
Előző nap, hogy legyőzze fájdalmait, apám lóra szállt. Ezúttal azonban a győztes legyőzöttként tért vissza; egy fél óránál nem bírta tovább.
Alighogy hazaérkezett, lefeküdt, s ágyából nem is kelt föl többet.
Anyám orvosért sietett.
Apámat egy szomszéd hölgy, Darcourt-né ápolta ezalatt; erről a kitűnő teremtésről még lesz mondanivalóm. Apám, a kétségbeesés hatására, egy pillanatra megfeledkezett magáról, és így kiáltott föl:
- Így pusztuljon el, ágyában, mint a gyáva, egy negyvennégy éves tábornok, aki harmincöt éves fővel három hadsereg főparancsnoka volt? Uram, Uram, mit vétettem én? Miért kell ilyen fiatalon itthagynom asszonyomat és gyermekeimet?
Egy időre elhagyta ereje, de aztán folytatta:
- Nézze csak ezt a botot, kedves jó Darcourt-né. Brindisiben, amikor börtönbe csuktak, és nápolyi banditák el akartak tenni láb alól, ez mentette meg az életemet. Legyen rá gondja, hogy ez a bot velem maradjon, elkísérjen még a sírba is. A fiam úgysem tudná még felfogni a jelentőségét, s mire megérti, már rég elveszne ez a bot.
Darcourt-né rögtön látta, hogy a beteg nincs teljesen eszénél; hogy ne ingerelje, mindent ráhagyott.
- De vigyázzon - folytatta apám. - A gombja arany.
- Hogyne. Elhiszem.
- Sajnos, akkora szegénységben hagyom hátra gyermekeimet, hogy még ezt a csekély értékű aranyat sem nélkülözhetik. Arra kérem tehát, vigye el Duguet-hez, az aranyműveshez, aki átellenben lakik velünk, és kérje meg nevemben, hogy olvassza meg az aranyat, öntse rúdba, a rudat pedig, mihelyt elkészült, azonnal hozza el nekem.
Darcourt-né valamilyen ellenvetést akart tenni, de apám oly szívóssággal tartott ki kívánsága mellett, hogy inkább fogta a botot és elvitte.
Egy perccel később már vissza is tért, hiszen csak az utcán kellett átmennie.
- Nos? - érdeklődött apám.
- Minden rendben van, tábornok, holnap este hatkor megkapja az aranyrudat.
- Holnap este hatkor? - ismételte tűnődve apám. - Jó lesz így. Azt hiszem, akkor még életben leszek.
Duguet másnap csakugyan elhozta a rudat, melyet a haldokló átadott anyámnak: addigra már nagyon elerőtlenedett, csak szellemében maradt friss, mindent hallott, mindenre válaszolt.
Este tízkor, érezve a halál közeledtét, magához kérette Grégoire abbét.
Grégoire abbé nemcsak jó pap volt, hanem jó barát is.
Alig hiszem, hogy a haldokló gyónni óhajtott volna. Apám lelkiismeretét nem terhelte egyetlen rossz cselekedet sem; legföljebb az, hogy a szíve mélyén még mindig gyűlölte egy kissé Berthier-t és Napóleont. De mit érdekelhette őket, a siker és hatalom csúcspontján, egy haldokló beteg önmarcangolása? S apámból, ebben a két végső órában, a gyűlölet utolsó nyoma is eltűnt; ő, aki elhagyni készült ezt a világot, már csak vigasztalni akarta az itt maradókat.
Tőlem is el akart búcsúzni. Engem már előbb átvittek az unokanővéremhez; amikor megtudta, hogy értem akarnak küldeni, nem engedte:
- Hagyjátok. Szegény kisfiú! Alszik; ne ébresszétek föl.
Ekkor elbúcsúzott Darcourt-nétól és az abbétól, és újra anyámhoz fordult, mintha neki tartogatta volna utolsó lélegzetvételét. Amikor éjfélt harangoztak, anyám karjai közt kiszenvedett.
Apám halála éjszakáján Zine mama elvitt hazulról; így kerültem unokanővéremhez, Marianne-hoz, aki az édesapjánál lakott, a Soissons utcában. Nem tudom, mi késztette őket erre; vagy az, hogy egy magam korú gyermeket távol akartak tartani a haláltól, vagy attól féltek, hogy zavart okozok; mindenesetre délután öt óra tájban Zine mama átkísért a Soissons utcába, de ő maga mindjárt visszatért, hiszen anyámnak nyilván segítségre volt szüksége azon az éjszakán, mely előtte állt.
Apámat a rajongásig szerettem. Ma szeretetnek hívom ezt az érzést; de akkor, olyan fiatalon, talán csak naiv bámulat volt és apám herkulesi termetének szólt meg gigászi izomerejének, amely nemegyszer bontakozott ki előttem; de lehet, hogy egyszerűen gyerekes és büszke bámulattal viseltettem a sujtásos egyenruha, a trikolórral díszített tollbokréta és a hosszú kard iránt, melyet a földről is alig bírtam fölemelni. Akárhogy is van; annyi bizonyos, hogy apám testének minden mozdulatával és arcának minden vonásával oly jelenvaló előttem ma is, mintha csak tegnap vesztettem volna el, s ma is szeretem őt, annyi hálával, gyöngédséggel, olyan valóságosan, mintha ő lett volna gyermekkorom gyámola, s az ő erős karjára támaszkodva jutottam volna el a gyermekkortól az ifjúságig.
Hogy ő mennyire szeretett, azt már említettem, de nem győzöm elégszer ismételni, mert hátha marad az emberből valami, ami a halála után is meghallja a róla szóló szavakat. Igaz ugyan, hogy élete utolsó szakában a sok szenvedés úgy elkeserítette, hogy a legkisebb zaj és mozgás is bántotta; de még ekkor is, amikor már senkit sem tűrt meg a szobájában, velem kivételt tett.
Arra már nem emlékszem, vajon megcsókolhattam-e apámat, mielőtt elvittek volna hazulról, de ennek az éjszakának az eseményei, melyekről mindjárt szó lesz, akár valóban megtörténtek, akár csak gyermeki képzeletem szüleményei, arra mutatnak, hogy elmulasztották ezt a kegyes aktust. A halálról egyébként csak kevés elképzelésem volt; apám halálát meg éppenséggel nem sejthettem meg előre, hiszen három nappal annakelőtte még lovagolni láttam. Így minden ellenkezés nélkül mentem el hazulról, s minthogy elmentem, nem tudhatom, vajon kívánt-e látni, s egyáltalán emlegetett-e apám. Hiába is erőltetem szemem, fátyol borul élete utolsó napjára; csak azt tudom biztosan, amit most elmondok, mert a legapróbb részletekig emlékezetembe vésődött.
Beköltöztettek két unokatestvérem apjához, egy derék lakatosmesterhez, akit Fortier-nak hívtak, és testvére volt a város plébánosának. Erről, aki nagyon érdekes figura, még lesz alkalmam beszélni.
Itt Marianne unokanővérem gondjaira bíztak.
Engedjék meg, hogy a helyzet érthetősége érdekében megadjam a ház pontos tervrajzát. Negyven éve nem léptem át a küszöbét, de úgy emlékszem rá, mintha azóta is ott laknék.
Mint látható, a ház valójában csak egy hosszú és keskeny átjáróépület volt, mely a Soissons utcára nyíló kovácsműhellyel kezdődött; aztán egy kis belső udvar következett, majd a lakás.
A hálószoba szokásos bútorzatát - a mennyezetes, szerzs drapériával elfüggönyözött ágyat, a diófaszekrényt s a székekkel körülvett asztalt - erre az éjszakára egy kis ággyal egészítették ki, melyet az én számomra hevenyésztek össze két összetolt székből. Ott aludtam, a nagy ágy átellenében. E hálószobából nyílt a konyha, a Doktor-nak nevezett kövér macska kedvenc tanyája; nagy karmaival egyszer majdnem kikaparta a fél szememet. S végül, a Kastély tér felőli oldalon, a tenyérnyi kert, néhány árnyékot adó fával, de olyan köves talajjal, hogy abban kizárólag csalán termett.
Ennek az elrendezésnek volt köszönhető, hogy a lakrész, mihelyt becsukták a műhely Soissons utcai ajtaját s a kerti kaput a Kastély tér felé, megközelíthetetlenné vált.
Én tehát egy időre ittragadtam Marianne unokanővéremnél, s ez ellen nem volt semmi kifogásom. Szerettem a műhelyben lődörögni, ahol Picard, az inas, szívesen foglalkozott velem. Vasreszelékből tűzijátéknak is beillő szikraesőt csináltam, és boldog voltam, ha a munkások, elsősorban Picard, érdekes történeteket meséltek.
Műhelybeli látogatásaim néha belenyúltak az estébe, nem bírtam betelni sem a tűzhely fantasztikus visszfényeivel, sem az árnyékok és fények játékával a falon. Unokanővérem nyolc óra tájt értem jött, s lefektetett a nagy ággyal szemben álló kis ágyba, ahol tüstént elnyomott a gyermekek nyugodt, egészséges álma, melyet jutalmul kapnak Istentől, éppúgy, mint a harmatot a tavasz.
E nap éjszakáján, éjfél körül, fölriadtam, jobban mondva, fölriadtunk, mert valaki megdöngette az ajtónkat, és erre Marianne is fölébredt. Egy kis mécs égett az éjjeliszekrényen; e halvány fényben is láttam, hogy az unokanővérem fölül, rémülten néz körül, de nem szól semmit.
Minthogy a két külső kaput már bezárták, elképzelhetetlen volt, hogy élő emberfia a lakásajtón kopogtathasson.
Én azonban, aki ma is meg-megborzongva írom ezeket a sorokat, akkor a legcsekélyebb félelem nélkül ugrottam ki ágyamból, és indultam az ajtóhoz.
- Hova mész, Alexandre? - kiáltott rám az unokanővérem.
- Hiszen látod - magyaráztam teljes lelkinyugalommal. - Ajtót nyitok a papának, aki el akar tőlünk köszönni.
Szegény lány rémülten ugrott ki az ágyból, lefogta kezemet, mellyel már a zárhoz nyúltam, és szelíd erőszakkal visszafektetett. Én azonban kézzel-lábbal kapálóztam a karjai között, és teli torokból kiabáltam:
- Isten veled, papa! Isten veled, papa!
Ekkor úgy éreztem, mintha elhaló sóhaj fuvallata érné arcomat, s ettől megnyugodtam. El is aludtam, de álmomban mégis föl-fölzokogtam, és csupa könny volt a szemem.
Másnap reggel ébresztettek föl.
Szegény apám épp akkor halt meg, amikor azt a bizonyos koppantást hallottuk az ajtón.
S valaki szólt hozzám, de én a szavak értelmét még nem tudtam felfogni:
- Szegény kicsi fiam, apád, aki annyira szeretett, meghalt!
Hogy ki volt ez, arra nem emlékszem, és félig se fogtam fel jelentőségét, hogy három és fél éves koromban árva lettem.
Ma se tudom, ki közölte velem életem legfájóbb csapásának hírét.
- Meghalt? - kérdeztem. - Mit jelent az?
- Azt jelenti, hogy nem láthatod többé.
- Nem láthatom többé a papát?
- Nem.
- És miért ne láthatnám a papát?
- Mert a Jóisten magához vette.
- És nem adja vissza?
- Nem.
- Soha?
- Soha.
- Soha, soha?
- Soha.
- És hol lakik a Jóisten?
- A Jóisten az égben lakik.
Ezen elgondolkoztam. S ha gyerek voltam is, és nem foghattam föl ésszel e szavak értelmét, annyit mégis megsejtettem, hogy valamilyen végzetes esemény történt életemben. Az első óvatlan pillanatban megszöktem nagybátyáméktól, és rohantam anyámhoz.
Otthon minden ajtó nyitva, minden tekintet csupa rettegés, a halál közelségének döbbenete.
Beléptem. Nem törődtek velem; észre se vettek. Egy kis szobában, ahol a fegyvereket őrizték, magamhoz vettem apám egycsövű puskáját; úgyis sokszor mondogatták, hogy ha nagy leszek, ez a puska az enyém lesz.
Felfegyverkeztem és fölmentem a lépcsőn.
Az első emelet pihenőjén találkoztam anyámmal.
A szeme csupa könny: a halottasszobából jött.
- Hová mész? - kérdezte meglepetten, mert azt hitte, hogy a nagybátyámnál vagyok.
- Fölmegyek az égbe.
- Mit beszélsz te itt? Az égbe?
- Engedj már, mama.
- De mit keresel az égben, szegény kisfiam?
- Megölöm a Jóistent, mert elvette tőlem a papát. Fölkapott és úgy magához szorított, hogy lélegzeni se bírtam.
- Ne beszélj ilyeneket, édes kisfiam! - sóhajtotta. - Így is elég nyomorultak vagyunk...
Ami nagyon is igaz volt. Apám mindössze négyezer frank nyugdíjat kapott, s a halála után semmi egyebünk se maradt, csak harminc hold föld egy Soucy nevű falu határában, az is anyai nagyapám nevén, aki akkoriban még élt.
Járt volna ugyan apámnak, mint már említettem, huszonnyolcezer ötszáz franknyi zsoldhátralék a VII. és VIII. esztendőből; de röviddel a mi párizsi utazásunk után új törvényt hoztak, eszerint a zsoldhátralékokat csak a IX. esztendőtől számítva folyósítják.
Ezenkívül a nápolyi király is tartozott egy félmillió frank kártérítéssel a francia hadifoglyoknak, amit Bonaparte rótt ki rá; de ez a követelés is elúszott akkor, amikor Franciaország rátette kezét a nápolyi királyságra.
S végül igaz, hogy a La Fontaine téren álló, szép kerttel körülvett ház egyszer a miénk lesz majd, de ennek fejében húsz év óta életjáradékot adtunk egy Harlay nevű embernek. Sajnos, épp e derék férfiún vált be az a mondás, hogy az életjáradék hosszú életet biztosít annak, aki kapja; 1817-ben halt meg, kilencvenkét vagy kilencvenhárom éves korában.
Addigra mi a ház meg a kert értékének csaknem négyszeresét fizettük ki neki. Így hát én nemcsak az apám, s anyám nemcsak a férje tragikus elvesztését gyászolhatta, hanem odaveszett minden egyebünk is, anyámnak az összes anyagi erőforrása, s nekem mindaz a jó, amivel egy apa a fia jövőjét egyengetheti.
Akkor aztán Murat-hoz és Brune-höz fordultunk, hogy próbálják meg beváltani apámnak tett ígéretüket; meg is tették, Brune nagy hévvel, Murat óvatosabban, de mindketten eredménytelenül. Napóleon sosem bocsátotta meg apámnak, hogy Alexandriából Kairó felé menet, az út harmadik napján, a parancsnokok nála gyűltek össze megbeszélésre. Anyám tehát, aki mit sem tehetett róla, megfizette az árát apám köztársasági érzelmeinek, és hiába volt három hadsereg vezénylő tábornokának özvegye, a legcsekélyebb nyugdíjat sem bírta megkapni attól az embertől, aki egyszer, még a születésem előtt, fölajánlotta, hogy keresztapám lesz.
Mi több: Napóleon gyűlölete nem érte be azzal, hogy anyagilag tönkre juttatta apámat; még a dicsőségét is ki akarta kezdeni. Egy nagy festményt rendelt, hogy megörökítsék a franciák bevonulását a Nagy Mecsetbe. Ez a kairói fölkelés napján történt, melyet apám - "színegyedül", ahogy ő maga írta - csendesített le. A képen, ott, ahol apámnak kellett volna állni, egy senkihez se hasonlító, szőke lovas volt látható; arca semmit se mondott a kortársaknak s még kevesebbet mond majd az utókornak.
Mint a későbbiekből kiderül, ez a gyűlölet énrám is átsugárzott. Apám régi barátainak minden erőfeszítése hiábavaló volt; nem sikerült magamat fölvétetni semelyik tiszti iskolába, de még a polgári középiskolába sem.
És mindennek a tetejébe, az az ember, aki ott volt a maulde-i és madelaine-i táborban, a mont-cenis-i csatában, Mantova ostromában és a brixeni hídon, aki lecsendesítette a kairói zendülést, akit maga Bonaparte nevezett ki Treviso kormányzójának, s akit a Direktórium színe előtt Bonaparte illetett "a tiroli Horatius Cocles" jelzővel, ez az ember úgy halt meg, hogy még a becsületrend lovagkeresztjére sem érdemesítették!
Ezek után, azt hiszem, nem csodálkozik rajta senki, hogy apám lelke, e földről távozófélben, egy szempillantásra megpihent szerencsétlen és mindenéből kifosztott gyermekénél.
De, hogy én mit csináltam a fájdalomnak körülöttem kavargó viharában, azt már nem tudom. Nem tudom azt sem, hogy aki még csak első lépéseit teszi az életben, megérthet-e egyáltalán valamit a halál misztériumából. Én csak arra az egyre emlékszem, hogy anyám a karjába vett, magához szorított és elvitt, amint azt az imént elmondottam.
A gyászeset után Antillyban kerestünk menedéket. Erre utal Deviolaine barátunk levele, melyben beszámol apám haláláról Pille tábornoknak.
A levél, mely némi fényt vet emlékezetem homályába, így szól:
Villers-Cotterets, 1806. február 27-én.
Kedves rokon!
Nem hittem volna, hogy ily korán kell önnek hírt adnom a bátor és boldogtalan Dumas tábornok haláláról. Alighogy visszatért Villers-Cotterets-be, hogy végrehajtsa az orvosoktól kapott utasításokat, tegnap éjjel tizenegykor kiszenvedett. Az a betegség végzett vele, melyet Egyiptomból visszajövet Nápolyban szerzett az ottani rossz bánásmód következményeképpen. Épp halála napján értesült róla, hogy Franciaország elfoglalta a nápolyi királyságot, amitől talán megvigasztalódott, kárpótlást azonban nem kapott azért, hogy nem a becsület mezején fejezte be életét. De még nyugalomba vonulása után, sőt még betegen se szűnt meg sikert kívánni a francia seregeknek. Megrázó volt az a jelenet, amikor, kevéssel a halála előtt, felsóhajtott: "Mennyivel jobb volna feleségemnek is, kisfiamnak is, hogyha Austerlitz mezején volnék eltemetve!" Családja, kedves rokon, valóban teljes szegénységben maradt itt; ami kevés pénzük volt, azt felemésztette a tábornok betegsége.
A feleségem, aki rokonságban áll a tábornok özvegyével, néhány napra Antilly-ba utazott vele. Mi pedig azon leszünk, hogy a lehetőségekhez képest olyan temetési pompát biztosítsunk az elhunytnak, amilyent rangja, bátorsága és polgártársai szeretete alapján megérdemel.
Ezért vállalkoztam rá, hogy tudatom Önnel a lesújtó szerencsétlenség hírét. Egyúttal Dumas-néval egyetértésben, arra is megkérem, hogy értesítse a történtekről a tábornok tiszttársait; azzal, hogy részt vesznek a temetésen, valamicskét talán enyhítenek az özvegy keserű gyászán.
Köszönöm, hogy elküldte a Lasne szálláscsináló őrmester haláláról szóló jegyzőkönyvet; ha valami szabálytalanságot találok benne, bátor leszek erre fölhívni figyelmét.
Kérem, kedves rokon, fogadja őszinte nagyrabecsülésem kifejezését.
DEVIOLAINE
Nincs ebben a levélben egy szemernyi túlzás. Kilátástalan helyzetbe kerültünk. Apámnak valóban nem volt más jövedelme, mint a négyezer frank nyugdíj, s ebből fizettük néném intézeti tandíját, ezerkétszáz frankot! A megmaradt kétezer nyolcszáz frankból fedeztük az orvosokat és az orvosságokat, szegény apám utazásainak költségeit, aki élete vége felé, a halál szorításából menekülve, szüntelenül változatosságra vágyott, s végül ebből fedeztük megélhetésünk költségeit. Látnivaló, hogy ez nem lehetett sok.
Anyám csatasorba állította apám összes régi barátait, hogy nyugdíjt eszközöljenek ki nekünk a császártól. Közbenjárt Brune, Murat, Augereau, Lannes és Jourdan, de minden hiába. Ismételt kéréseik egymás után megtörtek a gyűlölet sziklafalán. A végén Bonaparte már hallani sem akarta azt a nevet, mely pedig a távoli múltból szólt csak hozzá, s ez odáig fajult, hogy Brune-nek, leghevesebb szószólónknak, ilyen választ adott:
- Megtiltom, hogy még egyszer kimondja ezt a nevet.
Anyám ebbe nem tudott belenyugodni. Nehéz is elhinni, hogy egy embernek, aki három hadsereget vezényelt, húsz évet szolgált, s bár negyvennégy éves korában hunyt el, háborús évei alapján számítva negyvennégyre rúgott szolgálati éveinek száma - egy ilyen ember koldusszegény özvegyének Franciaország megtagadja a nyugdíjat, a segélyt, a betevő falatot. De aztán megjött Jourdan levele, s ezzel füstbe ment minden remény; mi már csak Istentől várhattunk csodát...
Ide másolom ezt a levelet, mert ha csak elmondanám a saját szavaimmal, azt hiszem, senki se hinné el nekem, hogy Napóleon, a győztesek győztese, ez a Cézár, ez az Augustus, katonai sikerei csúcspontján, már a francia királyok palotájának lakója, akinek akkora összegek folytak át a kezén, amennyiről XIV. Lajos nem is álmodott, aki a lába alá taposta Európát, és karjával átfogta az egész világot - éhhalálra ítélte annak az embernek családját, aki elfoglalta Mont-Cenist, meghódolásra késztette Mantovát, megrohamozta Tirol sziklaszorosait, és megszelídítette Kairó fölkelőit...
Felség, ezt nekem csak akkor hiszik el, ha szóról szóra idézem Jourdan levelét, még akkor is, ha folt esik általa a császári hermelinpaláston.
Nápoly, 1806. április 28-án.
Kedves Asszonyom!
Bátor vagyok szíves tudomására hozni, hogy levelet írtam az Ön ügyében őfelsége hadügyminiszterének, aki válaszában azt írja, hogy őszinte sajnálatára, önnek semmiféle nyugdíjat sem folyósíthat. A XI. év floréal havának 8-án kelt rendelet értelmében ugyanis csak azon katonák özvegyeinek jár nyugdíj, akik vagy ütközetben estek el, vagy pedig az azt követő hat hónapon belül, az ott szerzett sebesülésnek estek áldozatul. Minthogy Dumas tábornok a halála időpontjában nem teljesített tényleges szolgálatot, Ön, Asszonyom, csak a császár kegyétől remélhet orvoslást. Azt tanácsolom, kérjen tőle személyes kihallgatást.
Fogadja, Asszonyom, nagyrabecsülésem őszinte kifejezését
JOURDAN marsall
Valóban, ez volt az utolsó reményünk. Anyám el is utazott Párizsba, ahol személyes kihallgatásért folyamodott. Kérését őfelsége a császár elutasította. Anyám visszajött Villers-Cotterets-be, s mi még azzal a pénzzel is szegényebbek lettünk, amibe utazása került.
Felség, az ön sorsát még nem döntötte el az utókor, vagy ha igen, akkor elhamarkodta ítéletét, és a végső döntés még hátra van! Lehet, hogy ön egy Hannibál, egy Caesar vagy egy Octavius, de annyi bizonyos, hogy nem Augustus! Ő ugyanis maga emelt szót egy öreg katonájáért, aki ott szolgált alatta az actiumi csatában; ön azonban nyomorba dönti annak az özvegyét, aki nemcsak ön alatt, hanem önnel együtt is szolgált!
Mint mondottam, a császártól nem remélhettünk semmit; már csak Istentől várhattuk a csodát. Lássuk hát, mit tett ő ezért a boldogtalan családért.
Elhatároztatott, hogy a szigorú szeminárium helyett Villers-Cotterets-ben járatnak iskolába, Grégoire abbé intézetébe. A plébánosunk iskoláját "intézetnek" nevezték a helybeliek, merő udvariasságból, mint ahogy a nagyurak törvénytelen fiait Angliában "lordnak" titulálják.
Ez volt az az "intézet", melybe beírattak.
Hadd beszéljek hát Grégorie abbéról részletesen, kiadósan, ahogy egy derék, becsületes, sőt szent férfiúról beszélni szokás.
Grégoire abbé szelleme nem volt magasröptűnek nevezhető; annál sokkal díszesebb jelző jár neki: igazságszerető volt. Csak néhány évig vezette intézetét, de ezalatt kétszáz diák ment át a keze alatt, s nem tudok egyről sem, aki rossz útra tért volna.
Szegény jó abbé! Mennyi borsot törtünk az orra alá!
Hogy feldühítettük, hányszor vérig sértettük, és ő mindezt szeretettel viszonozta.
Grégoire abbé intézetében reggel fél kilenckor, a szentmisével kezdődött az oktatás, és délig tartott. Tizenkettőtől egyig ki-ki hazament ebédelni, aztán egy óra öt perctől délután négyig folytatódott az iskola.
Ebből még le kell vonni a vasárnapokat, a nagy és kis egyházi ünnepeket, s akkor nyilvánvaló, hogy e követelmények csöppet se voltak szigorúak, sőt, sokkal enyhébbek, mint például a szemináriumban.
Ami engem illet, nem állíthatom, hogy abban az életkorban a velem egyidős ifjúság túlzottan rajongott volna értem. Beképzelt voltam, nagyszájú, eltelve önmagammal, s túlbecsülve kis személyem fontosságát, de mégis, és mindezzel együtt, ha csillogni vágyó elmém és hiúságom helyett szóhoz jutott a szívem, akkor előtörtek jellemem jó tulajdonságai.
Emellett jó megjelenésű, csinos gyerek voltam. Szőke, hosszú, hullámos hajam a vállamat verte, s csak tizenöt éves koromban lett göndör; szemem nagy és kék: az egyetlen ékességem, melyet arcom mind a mai napig meg tudott őrizni; orrom kicsi, egyenes, jól formált; fogsorom fehér s elég szabálytalan; rózsaszín, húsos szám viszont annál megnyerőbb. Képzeljük még hozzá bőröm feltűnő fehérségét, amit - legalábbis anyám szerint - annak köszönhetek, hogy apám a terhesség ideje alatt sok konyakot itatott vele. Bőrömön ugyanakkor ütött ki a barnaság, amikor a hajam is göndörödni kezdett.
Alkatra egyébként hosszú és sovány voltam, mint a szőlőkaró.
Grégoire abbé intézetének létszáma nem volt valami nagy; huszonöt-harminc tanuló betöltötte a férőhelyeket; így aztán egy növendéknyi szaporulat érthető módon felkavarta e kis kör kedélyeit.
Ez különben az én életemben is nagy változásokat hozott magával. Nagyapám egyik ruháját átszabatták, és tetőtől talpig felöltöztettek egy sötét tejeskávészínű, apró, fekete pontokkal átszőtt öltönybe. Nagyon elégedett voltam vele, és előre örültem, milyen kellemes feltűnést keltek majd társaim között.
Egy őszi hétfő reggelén, nyolc órakor, el is indultam ama kút felé, ahol olthatatlan szomjúsággal iszom majd a tudás italát... Igyekeztem keményen kilépni, s büszkén emelt fővel vittem a hónom alatt a teljes elemi iskolai könyvkészletet, az Epitome historiae sacrae-t, a szótárakat és nyelvtankönyveket, melyek éppoly ropogósak és újak voltak, mint a ruhám, s mind hozzájárultak ahhoz a kirobbanó sikerhez, melyet elérni vágytam a kamaszok köztársaságában.
Grégoire abbé udvarába egy tágas kapun és egy hosszú kapuboltozaton keresztül vezetett az út. A kapu, mely a Soissons utcára nyílt, tárva-nyitva állt.
Benéztem. Az udvaron nem láttam senkit.
Hirtelenében megijedtem. Abban a hiszemben, hogy későn jöttem, s már elkezdődött a tanítás, gyors léptekkel besiettem a kapun, mely abban a szempillantásban becsapódott a hátam mögött. Diadalüvöltés hallatszott, s aztán nyári zápornak is beillő vízsugarak hullottak rám a kettős félkörben fölállított hordók tetejéről.
Körülnéztem. Mindegyik hordón egy-egy iskolatársam állt. Úgy álltak ott, és azt csinálták, mint Brüsszelben a Maneken Pis. Iskolatársaim azzal köszöntöttek, hogy működésbe hozták az összes szökőkutakat.
Ez a fogadtatás nem nagy örömmel töltött el. Bár a zuhany ily módon való alkalmazása nagy leleményre vallott, mégis megpróbáltam kimenekülni alóla, csakhogy első meghökkenésem másodpercei után még tétováztam is néhány pillanatig, sőt, mikor már megérett bennem az elhatározás a futásra, jó öt-hat lépést kellett megtennem, míg végre kiszabadultam e boltozat alól. Addigra azonban már csurom víz voltam.
Természettől fogva hajlamos voltam a sírásra. Kicsi gyerek koromban sokszor leültem egy sarokba, és sírtam egy jót minden ok nélkül. Az idő tájt még harmadik személyben beszéltem magamról, a felnőttek pedig, a tréfa kedvéért, átvették ezt a beszédmódot. Ilyenkor anyám odajött hozzám, és érdeklődött:
- Miért sír Dumas?
- Dumas azért sír - válaszoltam -, mert sok a könnye.
Ez a magyarázat minden gyanút eloszlatott; anyám is a legtöbbször megnyugodva ment dolgára; hagyta, hadd sírjak kedvemre.
Az olyan gyerek, aki ok nélkül is sír, hogyne sírna, amikor egyszer nyomós oka van rá! Márpedig nyomósabb okot el se bírtam képzelni, mint a megaláztatásomat, amit még új öltönyöm megcsúfolása is tetézett.
Az abbé láttán társaim közelebb jöttek, körülállták a lépcsőt, és a legmélyebb együttérzés hangján kérdezgették egymást, hogy vajon mi bajom lehet. Grégoire abbé behatolt e képmutató körbe, egy-két lépcsőt fölment, s minthogy rosszabbul látott a vakondnál, szeméhez emelte lornyonját, alaposan megnézett, s megkérdezte, miért sírok.
Már nyelvemen volt a felelet, amikor az abbé háta mögött húsz ököl emelkedett a levegőbe, s húsz arc meredt rám, félre nem érthető fenyegető kifejezéssel. Felüvöltöttem. Grégoire abbé megfordult; húsz arc mosolygott rá, a húsz fiú zsebre vágta a kezét.
- Mi történik itt? - kérdezte az abbé.
- Sejtelmünk sincs - volt a képmutatók válasza. - Ezt csinálja, mióta megjött.
- Azóta sír?
- Bizony, szegényke. Ugye? Ugye? Ugye?
- Igen, igen - hangzott kórusban. - Dumas sír.
- De miért sír, Dumas?
- Ki tudja - válaszolta egyikük, aki már hallott valamit harangozni. - Dumas azért sír, mert sok a könnye.
A heccelődés felháborított.
- Nem azért sírok, mert sok a könnyem - kiáltottam föl -, hanem mert... mert idepisiltek a fejemre ezek a fiúk.
Ez az ötlet oly hihetetlennek, ez a bűn oly valószínűtlennek hangzott, hogy az abbé kétszer is elmondatta velem a magyarázatot.
Akkor aztán végignézett tanítványain.
- Uraim, fáradjanak föl. Majd az osztályban tisztázzuk az ügyet.
- Rongy kölyök! Besúgó! Áruló! Majd az utcán megkapod a magadét - sziszegték körülöttem.
Az abbé hátrafordult.
Csend lett. Bevonultunk az osztályba.
Mindenki leült. Csak én maradtam állva, mert nem volt helyem.
- Gyere ide, kisfiam.
- Itt vagyok, főtisztelendő úr - szipogtam.
Megtapogatta a ruhámat.
- De hisz ez a fiú csupa víz!
Ettől még jobban sírtam.
- Persze, hogy csupa víz - magyarázta egy idősebb fiú. - Hiszen folyton sír!
- Azt meri állítani, hogy a könnyeitől nedvesedett így át? - förmedt rá az abbé.
- Azt bizony!
- Abbé úr! - szóltam közbe. - Én elöl-hátul egyformán nedves vagyok; márpedig a hátamat mégsem sírhattam vizesre.
Érvelésemmel az abbé egyetértett.
- Ennek a fiúnak igaza van - hirdette ki az ítéletet. - Az ebédszünet elmarad. Most mindjárt végigvesszőzöm az egész társaságot, holnapra pedig megtanultok háromszáz verssort.
Lett erre olyan nyögés és panaszkodás, hogy Dante se hallhatott keservesebbet a pokol első bugyrában; nekem azonban a hideg szánkázott a hátamon, amikor társaim jajongásából ki-kihallottam egy-egy tompa fenyegetést. Az abbé azonban nem ismert irgalmat; régi vágású pedagógus volt, a panaszra nem hallgatott, s a keze nem lankadt. Mindenkinek kiosztotta a vesszőporcióját, amitől új tápot kapott a jajgatás, a nyögés és a fenyegetőzés.
Akkor már tudtam, hogy olyan vihart kavartam magam körül, melyből az ütéseknek valóságos jégverése fog rám lesújtani.
A nádpálca jótékony hatása hamarosan megmutatkozott abban, hogy a tanítás egész ideje alatt megszűnt minden munka. Reggel kilenctől délig társaim egy szót sem voltak hajlandók leírni azon a címen, hogy kezük elzsibbadt az ütésektől.
Ebbe Grégoire abbé bele is nyugodott.
Délig azonban mindenki kitalált valamilyen kifogást, hogy hazamehessen. Szinte hihetetlen, milyen sokféle és milyen fontos intéznivalójuk volt társaimnak ezen a napon.
A sokból csak három leleményes ürügyre emlékszem. Saunier nem akarta elmulasztani klarinétleckéjét, Ronetnak hashajtót kellett volna bevennie, Leloirnál épp e napon volt esedékes a katonai sorozás sorshúzása.
Ebbe azonban Grégoire abbé nem nyugodott bele; a lecke, a hashajtó és a sorshúzás másnapra maradt.
A déli harangszókor egy szál magamban léptem ki az iskola kapuján.
Gondoktól gyötört fővel baktattam haza. Akkor már rájöttem: kár volt nekem sírnom! Okosabb lett volna egy jót nevetni ezen a csöppet sem mulatságos tréfán; s egyszerre megértettem, mennyire fölötte áll Démokritosznak Hérakleitosz.
Anyám, akit borongós kedvem nyugtalanított, folyton faggatott, mi bajom; de én, mert már amúgy is túl sokat fecsegtem, most néma voltam, mint a sír.
Ebéd után visszamentem az iskolába, ahol társaim a szülői házból küldött falatokat ették ebédre. S meg kell mondanom, a szülők dicséretére, hogy a legtöbbjük csak egy darab száraz kenyeret kapott.
A panaszok és nyögések időközben elcsendesültek, a fenyegetőzés viszont új erőre kapott. A viharfelhők elsötétültek, és villámokkal voltak terhesek. Ahányszor csak felpillantottam irkámból, melyben a rosa szót, a rózsát ragoztam, mindenfelől e virágra csöppet sem emlékeztető öklök meredeztek felém.
Semmi kétség: iskola után engem ízekre tépnek...
Érdekes, hogy nem az idősebbek fenték rám a fogukat. Aki tudatában van erejének, az nem képes egy gyermeken bosszút állni. A vérszomjasak a velem egyidősek voltak.
Köztük is legjobban egy Bligny nevű fiú fenekedett rám, akinek édesapja rőfös volt a La Fontaine téren. Ő olyan szenvedéllyel lihegett bosszúért, hogy úgyszólván közmegegyezéssel rábízták a megtorlást.
Blignyre mindig úgy tekintettem, mint egy felnőttre, mert két évvel volt idősebb nálam, bár termetre egyforma magasak voltunk.
Az, hogy vele kell megvívnom, nem sok jót ígért.
Tudtam azonban, hogy egy ilyen viaskodás elől kibújnom nem lehet, hiszen épp elégszer hallottam emlegetni apám három párbaját, melyeket bevonulása idején vívott a király és a királyné becsületéért.
Nyugtalanságomban legalább tíz hibát ejtettem abban a három-négy főnévragozásban, melyről aznap dolgozatot írtunk az iskolában.
Nem tudom, hogy társaimnak lassan vagy gyorsan múlt-e el az a délután; annyi bizonyos, hogy az én szememben valósággal repültek az órák. Négykor, amikor csöngettek, és az abbé elmondta imáját, azt hittem, még csak közepén járunk a tanítási időnek.
Mennem kellett. Nekifohászkodtam. Csigalassúsággal kötöztem össze könyveimet; azt reméltem, hogy sikerül utolsónak maradnom, addigra elmúlik a vihar, és üres lesz a kapu... Eközben azonban a szívem mélyén azt súgta valami, hogy árulkodásommal túl sok bosszúvágyat ingereltem magam ellen, semhogy ilyen olcsón szabadulhatnék.
Persze, csak egy szavamba került volna, hogy Grégoire abbé hazakísérjen, vagy ha ő nem, akkor a nővére, Alexandrine; de tudtam én jól, hogy ez a gyáva gesztus a bosszúállást csak késlelteti, de nem akadályozhatja meg. Se az abbé, se a nővére nem kísérhet haza örökké, egyszer úgyis eljön a napja annak, hogy egyedül kell nekivágnom, s akkor meg kell verekednem egyik vagy másik iskolatársammal.
Elhatároztam, hogy farkasszemet nézek a veszedelemmel, illetve, ahogy mondani szokás, szarvánál fogom meg a bikát.
Felhívom rá a figyelmüket, hogy ezek a gondolatok egy tízéves kisfiú fejében fogamzottak meg.
Elszántan búcsút mondtam Grégoire abbénak, aztán nagyot sóhajtottam, és nekivágtam a lépcsőknek.
Nem tévedtem. Társaim teljes létszámban vártak rám. Félkörben ültek, mint a nézők a római amfiteátrumok lépcsőin, s a középen ingre vetkezetten, könyékig felgyürkőzve, állt és várt rám Bligny.
Mi tagadás, amikor a lépcsőfordulóról elém tárultak az immár elkerülhetetlen párbaj előkészületei, szívem kihagyott egy ütést, és majdnem visszafordultam. A habozásnak ezt a rövid pillanatát, melyet szerettem volna el nem árulni, társaim tüstént észrevették, s torkuk szakadtából üvölteni kezdtek, sértések özönét ontva az udvarból a lépcsőház felé. Megborzongtam; éreztem, sápadok... Hideg verejték ütött ki halántékomon. Hamarjában felmértem, hogy csak két lehetőségem van. Vagy eltűrök néhány ökölcsapást a szememen és a számon, s akkor örökre lezárul ez az ügy - vagy pedig örökre a játékszere leszek ezeknek a fiúknak, s mindennap elölről kezdenék kegyetlenkedéseiket... Összeszedtem minden bátorságomat, mely már-már elhagyott, s minden akaraterőmet, hogy úrrá lehessek e súlyos helyzeten. Félperces belső vívódás után éreztem, hogy a lelkierő legyűrte testemet s értelmem az ösztöneimet.
Éreztem azonban azt is, hogy valamilyen ösztökélés nélkül nem bírok átjutni a holtponton. Itt előre kell menni, de ehhez előbb a szavak ostromával fel kellett korbácsolnom a bennem szunnyadó bátorítást.
Szembefordultam Blignyvel.
- Úgy! - kiáltottam. - Hát erről van szó?
- Erről.
- Vagyis, te verekedni akarsz?
- De még mennyire.
- Verekedni?
- Verekedni.
- Igazán verekedni?
- Igazán verekedni.
- Na megállj!
Ütött az óra. Könyveimet a földre tettem, ledobtam kabátomat, és nekirontottam ellenfelemnek. Eközben folyton kiabáltam:
- Verekedni akarsz? Verekedni? Na megállj! Na megállj!
Most derült ki, mennyire igaza volt Maréchal de Saxenak, ennek a kiváló katonai bölcselőnek, aki azt tanította, hogy a hadviselés művészetének egyetlen törvénye: eltitkolni félelmünket s megfélemlíteni ellenségünket.
Bligny elhitte, hogy nem félek, és ezzel csatát vesztett.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy harc nélkül vesztett csatát, csak azt, hogy okosabb lett volna neki nem harcolnia. Így azonban először a szemébe vágtam az öklömmel, aztán a foga közé csaptam, ő pedig a kettős roham után hanyatt-homlok elmenekült. Az egész küzdelem egy percig se tartott, s ezalatt én csak egy kis ütést kaptam az orromra ellenszolgáltatásképpen.
Aztán egyedül maradtam az ütközet színhelyén.
S most hadd szolgáltassak igazságot társaimnak, akik egyhangú lelkesedéssel ünnepelték győzelmemet. Én pedig felöltöttem kabátomat, fölszedtem könyveimet, s eközben azt az egyetlen szót mormogtam, mely minden gondolatomat és érzésemet összegezte:
- Nahát. Nahát. Nahát.
Aminek a pontos jelentése ez volt:
Jól lesz vigyázni. Látszatra faragatlan tuskó vagyok, de ha feldühítenek, egy Nagy Sándor, egy Hannibál, egy Cézár bújik ki belőlem... Most legalább tudjátok.
Úgy látszik, nézőim is így vélekedtek, mert némán utat nyitottak.
Emelt fővel léptem ki a nagy kapun, megszégyenülésem szemtanúján, mely íme, győzelmem diadalíve lett. Egy könyv hevert a földön, a menekülő Bligny zsebéből esett ki.
Eszembe jutott, hogy a legyőzöttek eldobált holmija a hadijog szerint a győztest illeti; fölvettem a könyvet, és magammal vittem.
Útközben megnéztem, mi a címe.
Tissot műve volt: Az onániáról.
Sejtelmem se volt róla, mit jelent e szó. Hagytam, hogy anyám elkobozza és elrejtse a könyvet. Két évvel később rátaláltam, és akkor elolvastam.
Győzelmem napján ez az olvasmány még a pusztába halt volna, mert nem értettem volna belőle semmit.
Két évvel utóbb már a gondviselés küldeményének látszott.
Itt, Villers-Cotterets-ben éli Dumas ifjú éveit. Amikor kilenc évvel idősebb nővére eljegyzi magát, a vőlegény, Victor Letellier, megajándékozza élete első fegyverével, egy kis játékpisztollyal, melyet hamarosan elkoboznak tőle. Édesanyja 1814-ben Párizsba viszi, ahol alkalma van látni a római királyt. Útjuk a háborús felfordulás közepette nagyon viszontagságos, de a gyermek Dumas még nem érzékeli a veszélyt; annál élesebben vésődnek emlékezetébe az egyenruhák, a fegyverek, a vonuló csapatok. Még negyven év elmúltával is, amikor Emlékei-t veti papírra, ritka éles memóriával idézi fel a nagy történelmi események legapróbb részleteit is.
Napóleon a juani öbölben szállt partra, március elsején délben, és elindult Párizs felé.
Egy más kor gyermeke, aki nem élte végig ezeket a napokat, el sem képzelheti, milyen hatása volt annak, amikor a Moniteur március 7-én a következőket közölte:
HIRDETMÉNY
A múlt év dec. 31-én a képviselőház üléseit ez év máj. 1-ig elnapoltuk. Tettük ezt azért, hogy haladék nélkül szentelhessük erőnket mindazon feladatoknak, melyek népünk békéjét és boldogságát voltak hivatva biztosítani. Sajnálatos, hogy e békét és boldogságot aljas árulás megrontotta...
Most pedig, kedves olvasó, képzeljünk el egy jóravaló polgárt, aki előfizetője a Moniteur-nek (ha nincs is sok ilyen), egy polgármestert, egy elöljárót, egy elöljáróhelyettest, vagy más, ezekhez hasonló férfiút, aki állásából kifolyólag, vagy kötelességtudásból, vagy akár őszinte érdeklődésből kénytelen elolvasni a kormánynak ezt a szövegét; képzeljük el azt a férfiút, aki reggelente hanyag mozdulattal belelapoz a hivatalos lapba, hogy helyreállítsa lelke egyensúlyát, s a szeme egyszer csak megakad azon a fent idézett mondaton, melyben aljasságról és árulásról van szó, vagyis olyan dolgokról, melyek nem tesznek jót az ember lelki egyensúlyának.
- Nézzenek oda! - mormogja. - Hát ez mi lehet?
És olvassa tovább:
Ha a haza ellenségei minden reményüket abba vetik, hogy visszavonást szítsanak, ahogyan eddig is tették, akkor a haza igazi fiai és törvényes támaszai, a nemzeti egység tántoríthatatlan erejével, semmivé fogják tenni aljas terveiket.
- De még mennyire, hogy semmivé fogják tenni - mondja a derék polgár, bár sejtelme sincs róla, hogy miről van szó.
- Aljas tervek? - töpreng a köztisztviselő, s abban a hiszemben, hogy valamilyen altiszti összeesküvésről van szó, hozzáteszi: - Azt semmivé fogjuk tenni.
Aztán a derék polgár feleségéhez fordul, int neki, és felolvassa:
A nemzeti egység tántoríthatatlan erejével...
És felsóhajt:
- Milyen szépen tud írni a mi kormányunk! Aztán tovább olvassa a hirdetményt.
Minekutána, meghallgatva kedvelt hívünknek, Dambray urunknak, Franciaország kancellárjának felterjesztését, elrendeltük és elrendeljük úgy, amint következik...
- Lássuk hát - mondja az a derék polgár -, mit rendel el a király.
Először: hogy a képviselőház, valamint a felsőház rendkívüli ülése a szokott helyre összehívassék.
Másodszor: Hogy az alsó-, valamint a felsőház tagjai, mihelyt e rendelkezésről tudomást szereztek, haladéktalanul Párizsba siessenek.
Kiadatott a Tuilériákban, 1815. március hatodikán, országlásunk huszadik évében.
LAJOS s. k.
- Nézd csak - hökken meg a polgár. - Összehívják az országgyűlést, és meg se mondják, hogy miért!
- Nézd csak - ütődik meg a köztisztviselő. - Rendkívüli ülésre hívják össze a képviselőházat, és meg se mondják, hogy mikor lesz az az ülés... Nagy baj lehet, ha erről megfeledkeztek!
- Ahá! - nyugszanak meg mind a ketten. - Itt a rendelet! Legalább megtudjuk, miről van szó.
RENDELET
Meghallgatva kedvelt hívünknek, Dambray urunknak, Franciaország kancellárjának, jelentését és felterjesztését, elrendeljük és megparancsoljuk, úgy, amint következik:
Először: Hogy Bonaparte Napóleon hazaáruló lázadónak nyilváníttassék, mégpedig azért, mert felfegyverezve behatolt Var megyébe.
- Miket írnak ezek összevissza? - csodálkozik a polgár. - Ez csak tévedés lehet! Hiszen Napóleont becsukták valamilyen szigeten...
- Én is úgy tudom - bólint a felesége. - Elbának hívják azt a szigetet.
- Akkor pedig nem hatolhatott be felfegyverezve Var megyébe. Olvassuk tovább; ez csak valami sajtóhiba lehet.
- Kiről van itt szó? - hördül föl a tisztviselő. - Teringettét! Ha Napóleon felfegyverezve behatolt Var megyébe, akkor ez baj! Nagyon nagy baj! Igaz, hogy a bitorló inasa rokona a feleségem unokaöccsének, ami némi reményt nyújt arra az esetre, ha... De lássuk, mi van tovább.
És mindketten folytatják az olvasást.
Minekokából másodszor: megparancsoltatik az összes megyefőnököknek, katonai egység parancsnokainak, nemzetőröknek, polgári hatóságoknak, sőt, minden állampolgárnak, hogy tegyék ártalmatlanná...
- Kérlek szépen - szól közbe a derék polgár neje. - Mit jelent az, hogy tegyék ártalmatlanná?
- Jaj, kérlek, te a legegyszerűbb dolgokat sem érted. Ez azt jelenti... Illetve, ennek pontos jelentése az, hogy... hogy ártalmatlanná kell tenni. És ne szólj közbe ennyit.
- Tegyék ártalmatlanná? - dünnyögi a köztisztviselő. - Ami engem illet, szívből örülök, hogy se megyefőnök, se polgármester nem vagyok Var megyében...
És tovább olvasnak mind a ketten.
...hogy tegyék ártalmatlanná, tartóztassák le, és adják át tüstént a hadi törvényszéknek, ahol is, személyazonosságának megállapítása után, az idevonatkozó törvénycikk alapján ítéljék el.
Másodszor: ugyanezen törvénycikk alapján, ugyanígy büntetendő minden rendű és rangú állami alkalmazott vagy katonai személy, aki fentnevezett Bonapartéhoz csatlakozott, vagy kíséretéül szegődött, kivéve, ha nyolc napon belül behódol nekünk.
Harmadszor: mint bűnsegéd és lázadásra felbujtó ugyanígy üldözendő és büntetendő minden rendű és rangú állami alkalmazott vagy katonai személy, az állami javadalom minden ellenőrzője, adófizetője vagy haszonélvezője, továbbá minden közrendű személy, aki akár közvetve, akár közvetlenül támogatást nyújt Bonaparténak.
Negyedszer: a büntető törvénykönyv 102. cikkelye alapján hasonló elbírálás alá esik minden olyan személy, aki köztereken vagy gyűléseken felszólal, plakátokon, röpcédulákon vagy nyomtatványokon állást foglal a felkelés mellett, másokat erre izgat vagy a felkelés leverésétől visszatart.
Kiadatott a Tuilériákban, 1815. március 6-án; országlásunk huszadik évében.
LAJOS s. k.
A derék polgár még egyszer elolvassa az egészet, mert nem lát tisztán.
A köztisztviselőnek nincs erre szüksége. Ő tisztán lát.
Képzeljék el ezt a hírt, melyet ily módon közöltek a francia néppel... Akár első olvasásra megértették a Moniteur előfizetői, akár még egyszer elolvasták a közleményt, annyi bizonyos, hogy a katasztrófa úgy hatott, mint egy váratlan és izzó robbanás.
Tíz perccel azután, hogy a villers-cotterets-i városházán fellapozták a Moniteur-t, a hír végigszáguldott a városon, s a házak valósággal kidobták lakóikat az utcákra.
A többi lap mélyen hallgatott a történtekről.
De, hogy értesült Párizs a nagy eseményről? Hogy született meg a Hirdetmény és a Rendelet?
A juani öbölben történt partraszállás hírét Lyonból táviratozták meg Párizsba március 5-én reggel.
Ennek a késedelemnek az volt az oka, hogy akkor Párizstól még csak Lyonig álltak rendelkezésre sürgönyhuzalok.
Lyon egy katonai futár jóvoltából értesült a nagy újságról; a futárt Marseille katonai parancsnoka 3-án indította útnak, s a március 4-ről 5-re virradó éjjel kézbesítette az üzenetet a lyoni parancsnoknak.
A távírda Vitrolles miniszternek, a koronatanács titkárának hatáskörébe tartozott, aki a lyoni sürgönyt a Vendôme téren levő hivatalában kapta kézhez. Még azt sem bírta kivárni, míg a lovait befogják; futva sietett át a Tuilériákba, hogy a királynak átadhassa a sürgönyt.
Ez a következőképpen szólt:
Bonaparte március 1-én partra szállt Cannes közelében, Var megyében, ezerkétszáz főnyi katonasággal és négy löveggel. Innen Digne és Gap irányában indult el, föltehetően a Grenoble-ba vezető út felé. Minden intézkedés megtörtént, hogy előnyomulását megállítsuk és meghiúsítsuk esztelen vállalkozását. Minden jel arra mutat, hogy a déli megyék szelleme kitűnő, a közhangulat nyugodt és bizakodó.
XVIII. Lajos, miután Vitrolles-tól átvette a sürgönyt, nagy lelki nyugalommal elolvasta.
Aztán a miniszterre nézett.
- Mi lesz most? - érdeklődött.
- Most? - kérdezte a miniszter. - Erre vonatkozóan felségedtől várok utasítást.
XVIII. Lajos megvonta a vállát, mintha azt mondaná: Mi közöm ehhez az ügyhöz?
- Menjen Soult marsallhoz - mondta a miniszternek. - Majd ő megmondja, mit kell csinálni.
Vitrolles most a marsallhoz futott. Szerencsére nem kellett a hadügyminisztériumig futnia, mert a Royal hídon épp szembetalálkozott a marsallal.
Együtt tértek vissza a palotába.
A marsall kételkedett a hír megbízhatóságában. Olyannyira kételkedett benne, hogy a hadsereg főparancsnokát csak másnapra rendelte magához.
Egy nap elveszett - egy egész nap, amikor egy szempillantást sem lett volna szabad veszíteni!
Közben azonban - este tíz óra tájban - elhatározták, hogy Artois grófját Lyonba, Bourbon herceget pedig a Vendée-ba küldik.
Másnap - 6-án - az újságok tovább hallgattak. Nem így a távíró.
Híre jött, hogy Napóleon immár kétségbevonhatatlanul tör előre Grenoble, illetve Lyon irányában. Digne-en és Capon keresztül.
Ekkor történt, hogy - délután kettőkor - nagy nehezen rászánták magukat a képviselőház és a felsőház összehívására. Kiadták azt a Hirdetményt és Rendeletet, melyet a Moniteur-ből már megismertünk.
Villers-Cotterets lakosai inkább királypártiak voltak, mint bonapartisták, aminek oka az itteni kastély arisztokratikus hagyományaiban keresendő. Hiszen XV. és XVI. Lajos uralma idején itt lakott az orléans-i herceg Montesson asszonnyal és teljes udvartartásával; itt töltötte el Égalité Fülöp gyakori száműzetéseit, és itt élvezte legszebb vadászatait. A nép fele részben ebből az erdőből élt, itt kapott munkát, a szegények háromnegyed része pedig itt szerzett magának fát és disznainak makkot.
A lakosok első benyomása tehát, amikor hírül vették Napóleon juani partraszállását, inkább ellenséges volt, mint barátságos.
Kiváltképp az asszonyok nyugtalankodtak, fenyegetőztek, sőt, átkozódtak. S még a lázadozó asszonyok közül is kitűnt hevességével és szenvedélyességével Cornu kalaposmester felesége.
Még azok is, akiknek a császár visszatérése ha nem éppen örömöt, de legalább egy kis reményt hozott - hiszen ekkor senki se merte volna megjósolni, hogy partraszállván Franciaország legtávolabbi csücskén, rövid tizenhárom nappal később Napóleon a Tuilériák lakója lesz - mondom, még ezek a reménykedők sem mertek igazán föllélegzeni, sőt, a többieknél is gondterheltebbnek látszottak, s lehajtott fővel házaikba zárkóztak.
Anyám nem tartozott, nem is tartozhatott közéjük. Várhattuk-e sorsunk legkisebb javulását attól a Napóleontól, aki egy csöppet se volt jó szívvel irántunk?
S mily védtelen volt e veszéllyel szemben egy magányos asszony és egy kisfiú!
Nem volt mit tenni; mi is hazamentünk lehajtott fővel, mint a bonapartisták. S valóban, e naptól fogva a város lakosai bonapartistáknak néztek minket. Helyzetünk nem volt rózsás, mert ez a minősítés nem sok jóval biztatott.
9-én és 10-én mindenki türelmetlenül várta az újságokat. Most végre azt olvashattuk, hogy - amiként a Journal des Débats megjósolta - nyakon csípték a bitorlót, és a Moniteur-ben közzétett rendelet értelmében hadbíróság elé állították.
Ha pedig így áll a dolog, akkor huszonnégy óra elteltével odaállítják egy udvarba, egy pajtába, vagy valahová az árokszélre, agyonlövik, és kész.
S valóban, miért tartana tovább az ő pöre, mint például az enghieni hercegé?
Felvirradt március 9-e, de a lapokban a várt hírek helyett azt olvashattuk, hogy a szökevény átvonult Castellane-on és Barrême-en, Matignyban pedig rövid időre megállapodott, hogy felhívást intézzen Hautes-Alpes megye lakosaihoz.
Érthetetlen menetirány! Hogy lehet az, hogy egy ilyen katonai lángész Párizs irányába szökjön?
S ráadásul Artois grófját küldték el Lyonba; igazán megtisztelő, hogy egy ilyen ember továbbvonulásának megakadályozását a királyi család első hercegére bízzák, akit az orléans-i herceg és egy marsall, Taranto hercege, kísért el erre az útjára.
Végül még egy királyi leirat jelent meg, a hadügyminiszternek, Dalmácia hercegének felterjesztése alapján, melynek értelmében az összes félfizetéses állományban levő altiszt köteles katonai szolgálatra jelentkezni a megyeszékhelyeken, ahol megbízható csapatokat fognak belőlük alakítani.
Egy másik leirat, ugyanezen a napon, riadókészültségbe helyezte a párizsi nemzetőrséget.
10-én híre ment Párizsban, és onnan elterjedt az egész országban, hogy az orléans-i herceg nagy győzelmet aratott a bitorlón. A Tuilériák erkélyére kilépett a királyi udvartartás egy tisztje, meglengette fövegét, és kihirdette, milyen hírt kapott az imént a király: az orléans-i herceg Bourgoin környékén húszezer nemzetőrből álló seregével megtámadta a trónbitorlót, és tökéletesen megsemmisítette.
12-én viszont, sajnos azt írták az újságok, hogy az állítólagos győztes visszaérkezett Párizsba.
A Moniteur még azt is közölte, hogy Napóleon 9-én alkalmasint Bourgoinban hált, továbbá "föltehető", hogy "esetleg" március 10-én este bevonult Lyonba, az azonban biztosra vehető, hogy Grenoble "még" nem nyitotta meg kapuit a bitorló előtt.
Ezekről az eseményekről értesültek Villers-Cotterets polgárai - Párizshoz képest mindig egynapos késedelemmel -, amikor kirobbant egy összeesküvés, melynek nem volt ugyan közvetlen köze Napóleon partraszállásához és Párizsba vonulásához, de azért feltűnő a véletleneknek ez az összjátéka.
Elmondom hát, hogy én, gyermek létemre, miképpen keveredtem ebbe a nagy eseménybe, mely a résztvevők számára élet-halál kérdése lett.
Hadd kezdjem az eseményeket kezdetük kezdetén; a drámaíróhoz úgyis az illik, hogy az "expozícióban" nagyon részletesen és teljes világossággal indítsa el műve cselekményét.
Köztudomású, milyen reakciós szellemben kezdődött XVIII. Lajos uralkodása, és milyen súlyos üldöztetést szenvedtek az első restauráció idején mindazok, akik a "bitorló" - mert így nevezték - szolgálatában álltak.
Az "ultrák", vagyis a szélsőséges királyhűek pártjának néhány vezetője olyan kijelentéseket tett, melyek kifecsegték a monarchia valóságos terveit. Az egyik terv, mint mondották, az volt, hogy felszámolják a bonapartistákat, mint ahogy IX. Károly alatt a protestánsokat számolták fel.
Minél hihetetlenebb egy hír, annál könnyebb elhinni - kiváltképp, ha a Bourbonokról van szó, akikről minden esztelenség feltételezhető. Nem állítom, hogy azok, akik veszélyben forogtak, nagyon megrémültek volna - hiszen nem könnyű megrémíteni Napóleon kipróbált bajtársait -, de ők se várták tétlenül az eseményeket. Volt, aki elhagyta Párizst, az intrikáknak ezt az örökké fortyogó katlanát, abban reménykedve, hogy a távolsággal arányosan csökken majd a gyűlölet is. Mások fölfegyverkeztek, szövetkeztek, és elhatározták, hogy nem adják olcsón az életüket. Ezek a szövetkezések persze nyugtalanították a kormányt. Hogy föloszlassa őket, rendeletileg kitiltott Párizsból minden törzstisztet. Aki nem a fővárosban született, vagy nem volt engedélye az itt-tartózkodásra, annak haladéktalanul haza kellett térnie vidéki otthonába.
Nem is kell mondanom, milyen elkeseredést szült ez a rendelkezés ebben a feszült légkörben. A nem tényleges állományú tisztek tiltakoztak, és elhatározták, hogy valamennyien szembeszegülnek a rendelettel. A Párizsban maradókat a minisztérium megfosztotta fél zsoldjuktól, de sokan, még szegénysorsúak is, többre becsülték a függetlenségüket, mint a megalázó engedelmességet.
A tisztikar ellenállása nyugtalanította a kormányt. Példát szeretett volna statuálni, s erre könnyen talált alkalmat.
Elfogták és fölbontották Exelmans tábornok egy levelét, melyet Murat-nak írt. A tábornok gratulált a nápolyi királynak, amiért sikerült megtartani a koronáját, s azt ígérte, hogy ha trónusát veszély fenyegetné, ő és a hozzá hasonló bátrak ezrei sietnének védelmére.
Soult marsall, a hadügyminiszter, azonnali hatállyal tartalékos állományba helyezte Exelmans-t, és elrendelte, hogy további intézkedésig nem tartózkodhatik Párizsban, de még a várostól hatvan mérföldnyi körzeten belül sem.
Exelmans azonban megtagadta a parancs végrehajtását. Azzal érvelt, hogy a miniszternek nincs joga lakhelyéről kitiltani egy olyan tisztet, aki nincs tényleges szolgálatban.
Soult kiadta a letartóztatási parancsot. Így került Exelmans haditörvényszék elé, ahol két vádat emeltek ellene. Először, hogy megtagadta feljebbvalójának parancsát, s másodszor, hogy az állam ellenségeivel levelezett.
A haditörvényszék azonban fölmentette Exelmans-t.
A kormányt ezzel súlyos csapás érte.
A nem tényleges katonák immár nem tartoztak engedelmeskedni a kormánynak!
De emezek is rájöttek valamire. Nemcsak ők gyűlölik a kormányt, hanem az is gyűlöli őket, méghozzá úgy, hogy ennek hamarosan ki kell robbannia... S elhatározták, hogy elébe vágnak.
A bonapartista nézetei miatt legsúlyosabban kompromittált tábornokok valamelyikénél - ha nem tévedek, Drouet d'Erlonnál - titkos megbeszélésre jöttek össze a fél zsoldon levő, tartalékos tisztek és az aktívak. Megállapodtak, hogy egy adott időpontban minden aktív szolgálatban álló tiszt, aki csapatok fölött rendelkezik, minden mozgósítható katonájával be fog vonulni Párizsba. Így a döntő pillanatban ötvenezer emberük lesz a fővárosban, ami bőven elegendő ahhoz, hogy ők diktálhassanak. Akkor aztán rábírják majd a királyt, hogy mondassa le a hadügyminisztert, és száműzze Franciaországból a közjólét és a nyugalom felforgatóit, valamint mindazokat, akik általános megítélés szerint ellenségei az alkotmánynak.
Mindez - a találkozó és az itt megbeszélt tervek - még Napóleon partraszállása előtt történt, a közvélemény azonban mégis összekapcsolta a két eseményt, hiszen párhuzamosan folyt le.
Az összeesküvés tábornoki résztvevői közül sorrendben az első a már említett Drouet d'Erlon volt; őutána Lefebvre-Desnouettes, majd a két Lallemand fivér következett.
D'Erlon gróf Mortier alá volt beosztva, aki (Lille székhellyel) a 16. hadosztálynak volt a parancsnoka. Február vége felé a herceg egy időre eltávozott állomáshelyéről, s d'Erlon gróf ki akarta használni ezt a pillanatot, mely különösen kedvezőnek látszott azért is, mert a távíró épp akkor adott hírt Napóleon partraszállásáról. Így a lille-i helyőrség, fiktív parancsoktól félrevezetve, a gróf vezetése alatt március 8-án Párizs felé vonult, de útközben találkozott Mortier-val, akit visszaszólított Lille-be az egész Európát felzaklató hír. A herceg kikérdezte tábornokait, megneszelte az összeesküvést, ellenparancsot adott, és visszavezette hadosztályát állomáshelyére.
Eközben Lefebvre-Desnouettes is elvégezte, amit magára vállalt. Azt hitte, hogy a lille-i helyőrség útban van Párizs felé, mert a közbejött akadályról nem értesült; így aztán a parancsnoksága alatt álló vadász gárdaezreddel útnak indult. Mikor azonban Compiègne-be - tehát Villers-Cotterets-től hét mérföldnyire - megérkezett, ott találta a Berry herceg nevét viselő 6-os vadászezredet, csatára fölfejlődve, Talhouet ezredes parancsnoklása alatt. Lefebvre-Desnouettes döbbenten megállt, és egyszerűen nem tudott mit mondani, amikor a saját és a 6-osok tisztjei e zavar oka iránt érdeklődtek. Nagy sietve kivonult Compiègne-ből, ekkor azonban Lyom tábornokkal, a királyi vadászok főtisztjével találta magát szemben; neki fölfedte terve egy részét, és kérte, hogy szövetkezzék vele. Ezt Lyom tábornok megtagadta. Most már Lefebvre-Desnouettes rájött, hogy ügye elveszett, s ha nem akar a fejével fizetni, akkor el kell tűnnie. Egyenruháját paraszti gúnyával fölcserélve toronyiránt elindult Châlonsba, melynek katonai parancsnoka, Rigaut tábornok, fanatikus híve Napóleonnak.
A Lallemand fivérek viszont - egyikük tüzérségi tábornok volt - a királyi vadászok másik két alakulatával La Fère-be mentek, hogy rátehessék kezüket az ottani lőszerraktárra és ütegekre. Előbb a tüzérséget próbálták átállítani, aztán a tüzérségi iskola parancsnokát, d'Aboville tábornokot próbálták megnyerni ügyüknek. Eredménytelenül: sem a tábornok, sem a katonái nem hajlottak a szóra, sőt, d'Aboville maga mellé vette Pion őrnagyot, a 2. tüzérüteg parancsnokát, riadóztatta a helyőrséget, csapatokat állított föl a lőszerraktár körül és a város kapuinál, aztán élesre töltette a puskákat és a lövegeket... Lallemand-ék vállalkozása ugyanúgy dugába dőlt, mint Lefebvre-Desnouettes-é. A két fivér visszavonult egy maroknyi tüzér kíséretében, aki hozzájuk szegődött, de amikor d'Aboville csapatai az üldözésükre indultak, ezek is széjjelszóródtak. Most már a két Lallemandnak se maradt más választása, mint a futás. Ők is toronyirányban indultak el, mint Lefebvre-Desnouettes, nekivágva a számukra ismeretlen vidéknek.
Mindez Villers-Cotterets közelében, a várostól tizenhárom mérföld távolságban folyt le, március 10-én.
12-én a villers-cotterets-i csendőrség parancsot kapott, hogy fésülje át a környéket, mert a szökevényeket látni vélték Ferté-Milon közelében.
Láttuk kivonulni a csendőröket. Portyázásuk célját is tudtuk, egy Stanislas Leloir nevű barátunktól, akinek csendőraltiszt volt az apja valamikor, míg el nem esett Villers-Cotterets közelében az 1814-i hadműveleteknél.
A híreknek ez az áradása - mely részben Párizsból, részben Compiègne-ből és La Fère-ből ért el hozzánk - érthető módon felkavarta a mi szegényes kis városunk nyugalmát. (A "bonapartista" melléknevet, melynek idők multával egyre vádlóbb csengése lett, ilyen sokszor még sohase vágták a fejemhez. Anyám azonban a lelkemre kötötte, hogy ne válaszoljak a kihívásra; így hát eltűrtem, hadd nevezzen bonapartistának, aki akar. Egyébként esténként huszonöt-harminc fiúból álló bandák verődtek össze, benyitottak a "gyanús" színezetű emberekhez, "Éljen a király" kiáltással végigvonultak lakásukon, s arra kényszerítették a háziakat, hogy csatlakozzanak a kórushoz. A mi lakásunk ajtaján, mely az utcára nyílt, estelente tízszer is behatoltak ezek a bandák, vérszomjas és szívós éljenzésüket mégsem bírta megszokni a fülem; zajongásuk örök nyugtalanság forrása lett.)
Napközben mindenki az utcákon tartózkodott. Villers-Cotterets azon a nagy országúton fekszik, mely Párizsból Soissons-on és Laonon át Mézières-be vezet, s egyike a fő ütőereknek, melyek Észak-Franciaországot éltetik. Sűrűn járják a postakocsik, járművek, futárok, s ily módon olyan értesülésekhez is lehet jutni, melyeket az újságok elhallgatnak. Így szereztünk tudomást március 13-án és 14-én Napóleon lyoni és grenoble-i bevonulásáról, amiről az újságok vagy nem írtak, vagy csak azért írtak, hogy cáfolják.
14-én például először értesültünk, hogy Napóleon megérkezett Lyonba, aztán arról, hogy Artois grófja, valamint az orléans-i herceg kénytelen volt csapatai nélkül visszatérni Párizsba. Mindezt tudomásul vettük, de egyszerre nagy lárma hallatszott a Largny utca vége felől. Minthogy ez az utca nyílegyenes, csak hátra kellett fordulnunk, hogy észrevegyünk három csukott egylovas kocsit, melyek erős csendőri fedezet mellett közeledtek.
A tömeg a kocsik elé tódult. Mindegyikben egy-egy tábornok ült két csendőrtől közrefogva. E hat csendőrön kívül, akik a három fogoly mellett ültek, még hat másik csendőr kísérte a menetet.
A lovak gyors ügetéssel közeledtek, és nem is lassítottak mindaddig, amíg a széles Largny utcán jöttek végig. Mikor azonban befordultak a keskeny és hepehupás Soissons utcába, a tolongás miatt csak lépésben folytathatták útjukat.
Eközben mindenki kérdezősködött, és mindenki megtudta, hogy a két tábornok nem más, mint az a Lallemand testvérpár, melynek elfogására hajnalban vonult ki a csendőrség. Reggel hatkor egy Mareuil nevű falu határában érték őket utol, amikor is, holtra fáradt lovaikon, maguk is félholtan a három napos erdőn-mezőn való meneküléstől, úgyszólván ellenállás nélkül megadták magukat.
A két Lallemand-t az első kocsikban hozták; a harmadikban, ha emlékezetem nem csal, valamilyen érdektelen szárnysegéd ült századosi vagy altiszti rangban.
Mindenki azt mondta, hogy La Fère-be viszik őket kivégezni. Arcuk sápadt volt ugyan, de azért nyugodtnak látszottak.
Pedig érkezésük perce óta a város dühödt kiáltozással fogadta őket, úgyhogy a csendőrök jeladására a kocsisok meggyorsították a lépést. Mondtam azonban, hogy a Soissons utcai szűkületben a torlódás majdnem megállította őket, s csak lassan haladhattak az útest közepén, a kétoldalt hömpölygő tömegben. A tábornokok, akik mostanáig minden bizonnyal abban a hiszemben éltek, hogy az ország egy szívvel-lélekkel híve a császárnak, döbbenten látták ennek a kisvárosnak a lakosságát, mely az utolsó szál emberig a lehető legellenségesebben tüntet ellenük. S íme, egyszerre kiront a kalaposmester műhelyéből egy dühtől sápadt nőszemély, égnek álló hajjal, akár egy Eumenida, utat vág a tömegben, áttör a csendőrök lovai között, az első kocsi hágcsójára fölpattanva arcába köp Lallemand tábornoknak, s miközben a vállrojtjához kap, hogy letépje róla, rikácsoló hangon válogatott sértésekkel halmozza el.
A tábornok megmozdult, s visszahúzódott a kocsi mélyébe.
- Mit akar ez a szerencsétlen asszony? - kérdezte inkább szánalommal, mint haraggal.
A csendőrök végre leráncigálták az asszonyt a hágcsóról, de ő továbbfutott a menettel a posta felé, ahol - körülbelül száz lépésnyire - lovakat kellett váltaniuk.
A kalaposmester, a gyerekei és szomszédai belecsimpaszkodtak a dühöngő asszonyba, és nagy nehezen megállították.
Úgy látszik, hogy ez a megrendítő közjáték nagy hatással volt az emberekre. A tömeg ezentúl némán kísérte tovább a kocsikat, és kíváncsian, de szótlanul bámulta meg a foglyokat.
A tábornokokat valóban La Fère-be kísérték, s ott hadbíróság és agyonlövetés várt rájuk. Közben azonban Soissons-ban kellett eltölteniök egy éjszakát.
A továbbvezető utat ugyanis meg akarták tisztogatni, mert tartani lehetett felkelő érzelmű csoportoktól, melyek bizonyára mindent megtettek volna a foglyok kiszabadításáért.
Én ott álltam ennek a nyüzsgő, felizgatott sokaságnak a közepén, és utánanéztem a Soissons felé távolodó kocsisornak, amikor valaki kézen fogott. Megfordultam, s anyámat láttam.
- Gyere, kisfiam - mondta súgva, s a fejével sokatmondón intett.
Éreztem, hogy ez a hívás és intés egy fontos esemény előjele.
Anyám hazavitt; nagyon felindultnak látszott.
Nem kell magyaráznom, mit érezhetett anyám, egy tábornok özvegye, e két férfi gyalázatát látva, akik ugyanolyan egyenruhát és ugyanazt a vállrojtot viselték, mint egykor apám.
Amikor magunkban maradtunk, így szólt hozzám:
- Most meg kell tennünk valamit, kisfiam, ami súlyosan kompromittálhat mindkettőnket, de apád emlékének tartozunk vele.
- Akkor tegyük meg - mondtam.
- Ugye, sohasem árulod el senkinek, hogy mit csináltunk?
- Ha akarod, akkor nem.
- Erről nem tudhat soha senki.
- Légy nyugodt.
- Öltözz hát.
- Hová megyünk?
- Soissons-ba.
- Igazán?
Nekem minden Soissons-ba menetel nagy ünnepnek tűnt; ezt az ötöd- vagy hatodrangú vidéki garnizont a világ közepének véltem. Amikor viszontláthattam a csapóvasakat a városkapun, a falakon azokat a lyukakat, amiket a legutóbbi hadjárat ágyúi ütöttek belé, ha benézhettem a laktanyába, hallgathattam a fegyverek zörgését, beszívhattam a háború szagát - ez olyan élmény volt ifjú szívemnek, hogy már a gondolatától is megrészegültem.
Ráadásul jó barátom volt a börtön porkolábjának kisfia - amiért bocsánatot esedezek mai arisztokrata barátaimtól. Lúdbőrzött a hátam, amikor meglátogattam, s végigvezetett apjának "szebbnél szebb" celláin.
Nem csoda, ha legelső látogatásom mindig neki szólt. Azt hiszem, ma se hazudtolnám meg ezt a szép hagyományt; ha elvetődnék Soissons-ba, első kérdésem az volna, hogy mi lett az én barátomból.
Charles-nak hívták.
Nem tudtam, hová legyek örömömben, hogy Soissons-ba mehetek. Fölsiettem a szobámba, gyorsan átöltöztem, rohantam vissza anyámhoz.
Házunk előtt már ott várakozott Martineau, a fuvaros, kis kocsijával, mely valami furcsa kereszteződés volt a hintó és a homokfutó között.
Anyám is, én is beszálltunk. Előbb átvágtunk a kastély kertjén, aztán, a kastély fala mögött - ma se tudom, hogy véletlenül-e vagy szándékkal - az egyik helybeli ügyvéddel találkoztunk, aki olyan elszánt köztársaságpárti volt, hogy - merő ellenzékiségből - most a bonapartistákhoz csatlakozott. Anyám leszállt, néhány szót váltott vele, s amikor visszajött, egy csomagot vettem észre a kezében, mely az imént - ha nem tévedek - még nem volt nála. Ezután végighajtattunk a nagy fasorokon, és tíz perc múlva kikanyarodtunk az országútra.
Három órával később Soissons-ban voltunk.
Délután öt óra tájban érkeztünk, tehát két vagy három órával később, mint a foglyok.
A városban nagy felfordulás fogadott. Csendőrök állítottak meg, s útlevelünket kérték, amit azonban, talán mondanom se kell, anyám elfelejtett magával hozni.
A csendőr azonban ragaszkodott hozzá; erre mi azt kértük, hogy jöjjön el velünk a "Három a kislány" fogadóba; minthogy Soissons-ba jövet mindig ott a szállásunk, a fogadós minden bizonnyal kezességet vállal értünk.
Rajta kívül még egy távoli rokonunk is élt a városban, akinek már a nevét se tudom, csak arra emlékszem, hogy pék volt.
Ő azonban éppen a tőlünk legtávolabb eső külvárosban lakott, a fogadó viszont száz lépésnyire volt.
A csendőr engedett a rábeszélésnek, s elkísért.
Minden úgy történt, ahogy anyám előre megmondta; a fogadós a csendőr szemébe nevetett, kezességet vállalt értünk, s ezzel az ügy elintéződött.
Szobát és vacsorát kértünk a fogadóban.
Anyámnak alig volt étvágya, pedig reggel óta csak egy csésze kávét ivott; ez is mutatja, milyen súlyos felelősség nehezült reá.
Vacsora után szobánkba hívatta a fogadóst, és a foglyok felől érdeklődött.
Abban a percben mindenkinek ez a kérdés nyomta a szívét: azt hiszem, e nap estéjén minden soissons-i házban arról a két emberről folyt a beszéd, akit a fogadósnál anyám is szóba hozott.
A csendőri fedezettel érkező három kocsi itt legalább olyan feltűnést keltett, mint Villers-Cotterets-ben. A különbség csak az, hogy a járási székhely lakosai királypártiak voltak, a soissons-iak viszont bonapartisták.
Ennek egyszerű a magyarázata; Soissons katonaváros volt, ennélfogva a hadseregtől kapta politikai nézeteit is.
A mi szállásadónk talán még a többieknél is jobban vonzódott Napóleon kormányához. Őszintén aggódott a szerencsétlenül járt összeesküvőkért, és mindent tudott, ami anyámat érdekelte.
Kiderült, hogy a Lallemand fivéreket a város börtönébe kísérték, aminek anyám úgy megörült, hogy felsóhajtott:
- Jaj, de jó... Attól féltem, hogy a katonai börtönbe viszik őket.
A helyük csakugyan ott lett volna - de már ismerték a katonák gondolkozását. Átállt a 7. sorezred, s a Napóleon ellen küldött alakulatok közül nem is egy pártolt az ő zászlai alá... Gondban főtt a fejük; s a jövő megmutatta, hogy ez a gond nem volt alaptalan. Ezzel magyarázható, hogy az összeesküvőket nagyobb biztonságban hitték a polgári börtönben, mint a katonaiban.
Én persze hegyeztem a fülem; a legkisebb részlet is érdekelt. Sejtettem én, hogy a mi soissons-i utunk összefügg azzal az eseménnyel, mely mindenkit foglalkoztatott. Anyám kérdéseit hallva ez a sejtésem megerősödött.
De ha maradt is kétségem, hamarosan eloszlott. Mihelyt a fogadós kitette a lábát, anyám körülnézett, s látva, hogy egyedül vagyunk, karjába vett és megcsókolt.
Én csak néztem rá. Volt ennek a csóknak valami rendkívüli, szinte ünnepélyes íze.
- Hallgass meg, kisfiam - kezdte anyám. - Lehet, hogy hibát követtem el, amikor egy ilyen vállalkozáshoz fölajánlottam a segítségemet... De végig kellett néznem, ahogy szegény barátainkat viszik, látnom kellett, hogy ugyanolyan tábornoki egyenruha feszül a mellükön, mint amilyen apádé volt, csak hogy az övékét talán már három nap múlva tíz puskagolyó üti át; s akkor az jutott eszembe, hogy elhozlak ide Soissons-ba, s itt átküldelek, mint máskor is, régi játszótársadhoz, a porkoláb fiához, és ha oda bejutottál...
Anyám elhallgatott.
- Ha oda bejutottam? - kérdeztem.
- Mondd csak... Jól emlékszel a foglyok arcára?
- Mintha most is magam előtt látnám... És nem is felejtem el őket soha.
- Nos hát, majdnem biztos, hogy a három fogoly egyikét abban a cellában tartják, melyet magánzárkának hívnak. Tudod melyik az?
Ez a kérdés nagyon rosszul esett. Hogy én, aki a börtön minden zegét-zugát úgy ismerem, mint a tenyeremet, ne tudjam, melyik a magánzárka?
- Hogyne tudnám - válaszoltam. - Azt a cellát hívják magánzárkának, amelyiknek a porkolábék ebédlőjéből nyílik az ajtaja. De oda csak azokat a foglyokat zárják be, akik hajlandók napi két frankot fizetni.
- Erről van szó! Nos, már megmondtam, hogy a három fogoly egyike majdnem biztosan a magánzárka lakója, mégpedig alkalmasint az idősebbik Lallemand, akinek a többiek szívességből átengedik ezt a cellát. Az is valószínű, hogy a cella ajtaja nincs bezárva, hiszen abba a nagy szobába nyílik, ahol a porkoláb étkezni szokott. Ha tehát te meg a kis barátod ebben a szobában játszadoznátok, akkor talán valami úton-módon be tudnál jutni a zárkába, és annak a fogolynak, akit ott találsz, észrevétlenül át tudod adni ezt a csomagot.
- Nagyon szívesen.
- Csak arra vigyázz, kisfiam, hogy ne legyen bajod.
- Mi bajom lehetne?
- Például, meg is sebesülhetnél.
- Én? Hát mi van ebben a csomagban?
- Két duplacsövű pisztoly, élesre töltve.
Már kezdtem érteni... A két fogoly, e pisztolyok jóvoltából, megkísérelheti a szökést. Vagy pedig, legvégső esetben, ha nincs más kiút, akkor főbe lőhetik magukat.
- Ezt a csomagot megláthatják nálam - mondtam anyámnak -, és ha meglátják, akkor elveszik. Szerintem sokkal okosabb, ha külön-külön, a két nadrágzsebemben viszem be a pisztolyokat.
- És ha megsebesülsz?
- Ne félj mama - mondtam. - Tudok én velük bánni.
Gyorsan felbontottam a csomagot, és kattogtatni kezdtem a két pisztoly négy csappantyúját. Anyám, látva jártasságomat a fegyverforgatásban, egy kissé megnyugodott.
- Lehet, hogy igazad van - ismerte el. - Csak vigyázz, meg ne húzd a ravaszt... Most pedig tedd el ezt a tekercset is.
Ránéztem a tekercsre. Voltak nekünk is ilyen elásott tekercseink a kertben, amelyekről a vakondok lerágták a csomagolást.
- Mi ez? - kérdeztem. - Csak nem arany?
- De igen - mondta anyám. - Húsz arany van a tekercsben. Vigyázz rá, mert ha a foglyok nem fogadják el a pénzt, akkor vissza kell adnom annak, akitől kaptam.
- Mondok valamit mama... Ezt a tekercset beledugom az órazsebembe.
Órám ugyanis nem volt, csak órazsebem.
A tekercs épp belefért az órazsebembe, s én rágomboltam a mellényemet.
Az volt a szerencsém, hogy szegény anyám - azzal a jelszóval, hogy majd belehízok - csupa hosszú és bő ruhát csináltatott nekem. Elfért benne a két pisztoly meg egy tekercs arany, és még csak ki se dudorodott.
- Tessék, mama - mondtam. - Készen vagyok. Ekkor azonban anyámat elhagyta a bátorsága.
- Jaj! - sóhajtotta. - Mi lesz, ha megkérdezik, hogy mit keresel a börtönben? Még le is foghatnak!
- Csak próbálják meg! - mondtam, s kihúztam magam a lehető leghencegőbb arccal, ami a lehető legrosszabbul állt nekem - Szerencsére van nálam fegyver.
Anyám a fejét csóválta.
- Azok a foglyok is fel voltak fegyverezve, barátocskám. Mégis ott láttuk őket, Villers-Cotterets-ben, két csendőr között.
Nagy kedvem lett volna visszafeleselni, de amit anyám mondott, nagyon meggyőzően hangzott, és elvette a kedvem a további hetvenkedéstől.
Az idő is sürgetett. Már este hét óra felé járt, s ebben a fölfordulásban megeshetik, hogy ha nem igyekszem, be se engednek a börtönbe.
Anyám még egyszer végignézett rajtam, s látva, hogy sem a tekercsnek, sem a pisztolyoknak nincs látható jelük, nyakamba gombolt egy kis köpenyt, melyben rossz időben szoktam az iskolába menni; aztán elindultunk a börtön felé.
Hiába próbálta anyám a felindultságát takargatni, keze remegett a kezemben. Én azonban nem is álmodtam arról, hogy az, amit teszünk, veszéllyel is járhat.
Így érkeztünk a börtön elé. Anyám megzörgette a kaput, s a kukucskáló kinyílt.
- Ki jár itt? - hallottuk a porkoláb hangját.
- Kedves Richard barátom - mondta anyám, mert a porkolábot, ha nem csal az emlékezetem, Richard-nak hívták -, nekem egy látogatást kell tennem, és szeretném itt hagyni a fiamat; hadd játsszon addig a maga kisfiával.
- Dumas-né asszony? - kérdezte a porkoláb. - Lépjen be, kérem, tisztelje meg szerény házamat.
- Köszönöm, most sietős a dolgom. Inkább eljövök a fiamért egy fél óra múlva.
- Legyen szerencsém, amikor önnek jólesik.
A porkoláb két vagy három kulcslyukban megfordított két vagy három kulcsot.
A kapu kinyílt.
A folyosószerű helyiségben, mely az utcai kaputól a porkoláb lakásáig vezetett, puskák és a szuronyok csillogtak.
Anyám megborzongott, és magához ölelt.
- Ne félts - súgtam oda neki.
- Nicsak - jegyezte meg anyám. - Úgy látom, kedves Richard, magánál megszaporodott az őrség állománya.
- Talán tudja is, hogy miért - válaszolta a porkoláb.
- Gondolom, az új foglyok miatt, akiket ma este hoztak.
- Őmiattuk, asszonyom. Olyan magas a rangjuk, hogy nem lehetett megtagadni tőlük a magánzárkát; viszont megkettőzték az őrséget.
Anyám megszorította a kezem; válaszképpen én is megszorítottam az övét.
- És mit mondanak? - kérdezte anyám. - Mi vár rájuk?
- Semmi jó, asszonyom, semmi jó... Még átszállítják őket La Fère-be, ott még megalakul a hadbíróság, még meghozzák az ítéletet, még kihirdetik előttük, és aztán... Piff-puff! Vége a mesének - mondta a porkoláb, s a kezét fölemelve egy láthatatlan emberre célzott vele.
Milyen félreérthetetlen, milyen hátborzongató némajáték!
- Alexandre nem nézhetné meg őket?
- Dehogynem! Ott heverésznek mindhárman a magánzárka tábori ágyain olyan ártalmatlanul, mint a báránykák... Már egy csomószor behívatták Charles-t; úgy megbarátkoztak vele, mintha ki tudja, mióta ismernék.
- Jaj, anyám - szóltam közbe. - Úgy szeretném őket látni!
- Hát akkor menj be szépen Richard úrral. Menj, fiam...
Az utolsó szavakat már nagyon nehéz szívvel mondta ki anyám, de elhatározása nem ingott meg, mert ugyanakkor eleresztette a kezemet, és odatolt a porkoláb elé.
Én csak a fejemmel intettem Richard úrnak, és befutottam a kapun.
- Charles! Itt vagyok!
Pajtásom megismerte a hangom, futva jött elém.
- Kár, hogy csak most jössz... Hutin épp elment. Hutinről, közös barátunkról, lesz még szó, amikor majd a júliusi forradalom kerül sorra, s egy újabb soissons-i kirándulásom; akkor én, szerencsésebb kézzel, mint a két Lallemand tábornok, loptam el a város lőporkészletét.
- Hutin már nincs itt? - kérdeztem. - Annyi baj legyen. Vagy nincs kedved velem játszani?
- Dehogy nincs.
- Hát akkor gyere.
Bementünk Richard-ék ebédlőjébe.
- Ma nem szabad lármázni - figyelmeztetett Charles.
- Miért?
- Mert van valaki a magánzárkában.
- Tudom - mondtam. - A foglyok... Te! Úgy szeretném őket látni.
- Épp most küldtek ki, mert aludni akarnak...
- Mondd meg nekik, hogy nekem is tábornok volt az apám... Hiszen ismerték is.
Charles az ajtóhoz ment.
- Lallemand úr kérem! - szólt be a zárkába. - Egy villers-cotterets-i pajtásom van itt Azt mondja, hogy maguk ismerték az édesapját.
- Mi a neve?
- Alexandre Dumas.
- Csak nem Dumas tábornok kisfia? - kérdezte a két Lallemand fivér egyike.
- Az vagyok, tábornok úr - válaszoltam, és beléptem a zárkába.
- Te vagy az, barátom?
- Igen.
- Gyere hát közelebb, pajtás... Nagy öröm a katonának, amikor egy bátor ember fiával találkozik... Márpedig apád bátor ember volt! Meghalt?
- Igen, tábornok úr. Már nyolc éve.
- Te pedig Soissons-ba jöttél?
- Igen. - Majd halkan hozzáfűztem:
- A tábornok úr kedvéért.
- Hogy értsem ezt?
- Kérem, küldje ki Charles-t.
Egy szál gyertya világított a zárkában. Ott állt az asztalon, a tábornok keze ügyében. Ő odanyúlt, mintha le akarná koppintani, s eloltotta.
- Ejnye - mormogta. - De ügyes kezem van... Eredj már, Charles fiam, gyújtsd meg ezt a gyertyát.
Charles átvitte a gyertyát az ebédlőbe. Ketten maradtunk a sötétben.
- Mit kívánsz tőlem, kisfiam?
- Tábornok úr - mondtam -, édesanyám és az ön barátai azzal bíztak meg, hogy két élesre töltött, duplacsövű pisztolyt és egy ötven aranyból álló tekercset hozzak önnek... Mindez itt van a zsebemben. Megengedi, hogy átadjam?
A tábornok egy pillanatig hallgatott. Aztán éreztem, hogy a fejemet lassan odahúzza az arcához a sötétségben.
- Köszönöm, barátom - mondta, és homlokon csókolt. - De mielőtt még a mi pörünk itt elkezdődne, a császár bevonul Párizsba.
Még egy csókot kaptam tőle.
- Bátor kisfiú vagy - mondta -, és még egyszer köszönöm, amit tettél. De most menj játszani, és vigyázz, nehogy rájöjjenek, hogy mit kerestél nálam.
- Biztos, hogy sem a pisztolyokra, sem a pénzre nincs szüksége, tábornok úr?
- Egészen biztos. Ma este már mindkettőt fölkínálták nekem, de nem fogadtam el.
- Megmondhatom-e azoknak, akik az ön életét féltik, hogy ön nem félti az életét?
A tábornok elnevette magát.
- Megmondhatod nekik, kisfiam.
Búcsúcsókot nyomott a homlokomra, aztán szelíden ellódított az ajtó irányába.
Charles már jött is a gyertyával.
- Köszönöm - mondta Lallemand. - Most lefekszünk aludni. Jó éjszakát, fiúk.
- Jó éjszakát, tábornok úr.
Kimentem a zárkából.
Egy fél óra múlva értem jött anyám. Megöleltem a pajtásomat, Richard úrnak köszönetet mondtam, s már futottam is anyám karjába.
- Nos? Mi történt? - kérdezte.
- Nincs szüksége semmire.
- Hogyan? Mindent visszautasított?
- Mindent.
- És mit mondott?
- Hogy még mielőtt őt és a társait kivégezhetnék, a császár már Párizsban lesz.
- Adná Isten - sóhajtotta anyám.
Elindultunk a fogadó felé.
Másnap, kora reggel, hazautaztunk.
Az ötven aranyat visszaszolgáltattuk annak, akitől kaptuk; a két pisztolyt azonban, a kiránduláson tanúsított bátorságom jutalmául, megtarthattam.
Micsoda pompás, ezüst veretű, kétlövetű pisztoly volt ez! És furcsa módon még nagy szerepük lesz az én legközelebbi soissons-i kirándulásomon, 1830-ban...
Lallemand tábornok egyébként nem tévedett. Napóleon egyre gyorsabban haladt célja felé - olyan gyorsan, hogy a hadbíróságnak ítéletet se volt ideje hirdetni. Amibe talán az is belejátszott, hogy a bíróság tagjai is szívesen húzták-halogatták az eljárást, hiszen nem sok kedvük volt ezt a felelősséget vállalni.
Március 21-én, kora hajnalban, futár vágtatott be lóhalálában Villers-Cotterets-be. Még meg se virradt, s már jókora tömeg várakozott a posta előtt a friss hírekre.
Mind odatódultak a futár köré, mialatt ő lovat váltott.
- Mi újság? Mi történt? - kérdezték tőle.
- Az újság az, uraim, hogy ő császári és királyi felsége tegnap este nyolckor bevonult a Tuilériákba.
Óriási lárma fogadta e közlést; mindenki hazarohant az érdekes hírrel. Csak a postamester maradt ott.
- Maga minek jött? Hogy kihirdesse ezt az eseményt a megyében?
- Nem. Én csak azt a parancsot viszem, hogy helyezzék szabadlábra a két Lallemand tábornokot.
Lovát megnyergelték. Fölpattant rá, s elvágtatott.
Ugyanezen a napon, nagy patkócsörgéssel, egy négylovas, üveges hintó érkezett; három magas rangú tiszt ült benne. Amikor befordultak a Soissons utcába, az előtt a ház előtt, ahol az egyik Lallemand-t meggyalázták, valaki leeresztette a hintó ablakát. Az asszony, aki a tábornok arcába köpött, ott állt háza kapujában. A kocsi ablakából a tábornok mosolygó arccal nézett rá.
- Amint látja, asszonyom - szólt ki -, itt vagyunk mind, épségben, egészségben... Úgy látszik, megfordult a kocka!
Visszahúzta fejét. A kocsi folytatta útját Párizs felé.
- Ne félj semmit, gazfickó! - rázta az öklét a kalaposmester felesége a távolodó kocsi után. - Fordulhat az még másképp is!
Fordult is. Meggyilkolták Brune marsallt, Mouton-Duvernet és Ramel tábornokokat... Bizonyítéknak ennyi is elég.
Decazes hercegnél, 1840-ben vagy 42-ben, együtt vacsoráztam Lallemand tábornokkal, akit nem láttam azóta, hogy a soissons-i börtön magánzárkájában homlokon csókolt. Közben huszonnyolc év múlt el - olyan évek, melyeknek majdnem minden napján történt valamilyen fontos esemény. A férfi haja fehér lett, mint a hó, de a gyermeké is őszbe borult.
Vacsora után odasiettem hozzá.
- Tábornok úr - kérdeztem -, emlékszik-e még 1815. március 14-re?
- 1815. március 14-re?
A tábornok tűnődve rendezgette az emlékeit.
- Meghiszem azt! Ez a nap örökre belém vésődött. Az öcsémet és engem, miután hiába próbáltuk bevenni La Fère-t, ezen a napon tartóztattak le.
- Emlékszik-e egy Villers-Cotterets nevű kisvárosra, amelyen átutazott?
- A letartóztatásom előtt vagy után?
- Utána, tábornok úr. Csukott hintóban ült, két csendőrtől közrefogva; a második kocsiban az öccsét, a harmadikban a szárnysegédjüket hozták. Hat vagy nyolc csendőr kísérte a kocsikat.
- Hogyne emlékeznék! A legkisebb részletekre is, mint például egy asszonyra, aki fölugrott a kocsim hágcsójára, és az arcomba köpött.
- Pontosan így történt, tábornok úr... Az emlékezőtehetsége kitűnő.
- Azt hiszi, hogy ilyen emlékeket el lehet felejteni?
- Nem, azt nem hiszem, tábornok úr... De engedje meg, hogy még egy kicsit próbára tegyem az emlékezetét.
- Csak tessék.
- Például, a soissons-i börtönben eltöltött éjszakájára is emlékszik?
- Tökéletesen. Még arra is, hogy a cellám a börtönőr lakásába nyílt.
- És egy látogatójára nem emlékszik véletlenül?
- Dehogynem. Egy tizenkét vagy tizennégy éves kisfiúra.
- Akit az ön barátai küldtek...
- Két pisztollyal és ötven arannyal... Amint látja, erre is emlékszem.
- Csak azt nem említette, hogy homlokon csókolta ezt a kisfiút.
- Hogy a csodába ne, mikor megérdemelte... Remélem, nem azt akarja mondani, hogy ez a kisfiú...
- De igen, tábornok úr... Egy kissé megnőttem, egy kissé meg is öregedtem azóta, de azért én vagyok az. Ezért nem engedtem, hogy bemutassanak önnek. Magam akartam bemutatkozni.
A tábornok egyszerre mindkét kezemet megszorongatta, és mélyen a szemembe nézett.
- Az ördögbe is... Hát miért nem csókol meg?
- Szívesen, tábornok úr.
Összeölelkeztünk.
- Mit művelnek itt maguk? - kérdezte Decazes herceg; látta ezt a testvéri csókolózást, de nem tudta mire magyarázni.
- Semmit - mondtam. - Semmit a világon. Csak eszünkbe jutott egy jelentéktelen apróság, mely sok-sok évvel ezelőtt esett meg velünk...
Visszafordultam Lallemand tábornokhoz.
- Ki hitte volna - kérdeztem tőle - 1815. március 14-én, este nyolc órakor, hogy egyszer még együtt ülünk majd Decazes herceg asztalánál, a felsőház pecsétőrénél, Lajos Fülöp uralkodása alatt?
- Nyugodjon bele, barátom - mondta a tábornok. - Ennél cifrább dolgokban is lehet még részünk.
A futár nem tévedett. Ő császári és királyi felsége csakugyan bevonult a Tuilériákba, 1815. március 20-án, a római király születésnapján, este 8-kor.
Napóleon, aki babonásabb volt, mint egy római, komolyan vette az előjeleket.
Ezek bizony nem voltak valami egyértelműek! Igaz ugyan, hogy a Tuilériákba a római király születésnapján vonult be, de hol volt az a megkoronázott gyermek, akiért Szent Ilona szigetén annyi apai könnyet hullatott?
Az bizony elment, a soha viszontlátásra; elárvult bölcsőjét a bútorraktár egy zugába száműzték. A császár pedig, aki az elmúlt húsz napban csodával határos módon hódította vissza harminckét millió alattvalójának szívét, hiába keresgélte az ezer arcú, közömbös sokaságban imádott fia vonásait.
Ma sem tudom, mi késztette ezt a mindenható férfit a hazugságra. Talán magát próbálta vigasztalni, amikor kihirdette Franciaország színe előtt, hogy vissza fogja kapni a fiát; vagy oly mélyre süllyedt már, hogy csak az osztrák császár koholt jóindulatával tudott erőt önteni a csüggedőkbe?
Hisz messze volt ő még attól, hogy művét bevégzettnek lássa. Az a villers-cotterets-i asszony, aki egykor megsértette Lallemand tábornokot, ösztönösen érezhette ezt. Ezért kiáltotta utána, amikor szabadon és győztesen hajtatott a városon keresztül: "Ne félj semmit, gazfickó! Fordulhat ez még másképp is!"
Persze nem tudta senki, hová fejlődnek majd az események. Franciaország első megszállásakor az ellenség Moszkvából - vagyis hatszáz mérföldnyi távolságból - jutott el Párizsba; a másodikhoz már csak tizedannyi utat kellett megtennie, hogy Brüsszelből érjen el ugyanoda.
S mi épp ezen az útvonalon laktunk; Párizstól két napnyira, s csak három napnyira a holland és porosz seregektől.
Szerencsére jó híreket kaptunk. A császáron nyoma se látszott az aggodalomnak.
Április 4-én kézzel írott levelet küldött a szövetséges fejedelmeknek. Közölte velük, hogy visszaérkezett Párizsba, és újra elfoglalta Franciaország trónusát.
6-án meglátogatta a múzeumot, bizonyára arra volt kíváncsi, milyen állatfajtákat szereztek és tömtek ki az ő távollétében. Utána meglátogatta műtermében Dávidot, a festőt.
7-én kiment rendet csinálni az écoueni kastélyba.
8-án Pont-Saint-Esprit-ben letartóztatták az angoulème-i herceget.
10-én kiadta a rendeletet a nemzetőrség felfegyverzésére.
11-én utasítást adott, hogy az angoulème-i herceget kísérjék Cette-be, és helyezzék szabadlábra.
12-én egy komoly esemény: Vicence hercege jelentést tett a császárnak a szövetségesek hadi készülődéseiről.
14-én fogadta Benjamin Constant-t.
17-én kinevezte Grouchyt a birodalom marsalljává.
S végül 20-án száz ágyú üdvlövése tette közzé a hírt, hogy Franciaország minden városában a háromszínű zászló lobog.
Igaz viszont, hogy 24-én XVIII. Lajos felhívással fordult a francia nemzethez.
25-én pedig a szövetségesek megállapodtak abban, hogy Napóleon teljes megsemmisítéséig folytatják a harcot.
30-án Anglia kötelezettséget vállalt arra, hogy három éven át százmillió frank hitelt nyújt a szövetségeseknek.
Május 3-án Murat csatát vesztett Tolentino mellett.
12-én az osztrák haderő bevonult Nápolyba.
14-én a porosz király kiadta a Landwehrről szóló rendelkezését.
19-én Berthier-t, apám régi ellenségét, az oroszok kidobták bambergi palotája ablakából.
És végül, 26-án az orosz cár, az osztrák császár és a porosz király elhagyta Bécset, és megkezdték a felvonulást Franciaország ellen.
Ezzel füstbe ment a béke megóvásának utolsó reménysugara; újra a hadiszerencse volt hivatva eldönteni a népek sorsát.
Egyre több csapat vonult keresztül Villers-Cotterets-n Soissons, Laon és Mézières irányában.
Mint valami csodálatos színjátékot, bámultuk a régi gárdát; a katonaságnak ez a típusa napjainkban már teljesen kiveszett, de akkor benne láttuk a közelmúlt tíz esztendő minden győzelmének megtestesülését, Franciaország dicsőségének megelevenedett legendáját.
Három nap alatt harmincezer ember vagy inkább harmincezer óriás vonult el előttünk, elszántan, nyugodtan, csaknem komor arccal. Egytől egyig, kivétel nélkül, tudták, hogy a császárság pompás épülete, melyet sebeik vérével vakoltak össze, az ő vállaikon nyugszik, és érezhetően büszkék voltak terhükre, habár hétrét görnyedtek alatta.
Ne felejtsük el soha ezeket a férfiakat, akik kemény léptekkel vonultak Waterloo, vagyis a sír felé! Franciaország színe-virága, csupa önfeláldozás, bátorság, becsület! Ők voltak a húszéves háború egész Európa ellen, ők voltak a Forradalom, a mi édes anyánk, ők voltak a nemesség, nem Franciaország, hanem a francia nép nemessége!
Ott álltam és láttam őket, mindet, még az egyiptomiak utolsó maradványait is, kétszáz mamelukot, bő, piros bugyogóban, turbánnal a fején, görbe karddal a kezében.
Volt ebben a sokaságban valami fenség, mi több: hit, rajongás, szentség! Sorsuk oly végzetes és visszavonhatatlan, hogy, mint Róma gladiátorainak, ez lehetett volna a köszöntésük: "Ave Caesar, morituri te salutant!"[2]
Igaz, hogy ők nem a tömegek szórakoztatásáért, hanem egy nép szabadságáért indultak a halálba; s nem kényszerítette őket senki. Maguk akarták, maguk választották a halált.
Az ókori gladiátor puszta áldozat volt.
Ők azonban az isteneknek ajánlott engesztelő áldozatok.
Egy reggel láttuk őket elvonulni; aztán elcsendesültek lépteik, elhalt a katonazene utolsó üteme. Emlékszem, a zenekar ezt játszotta: Őrizd meg a haza dicsőségét...
Aztán megírták az újságok, hogy június 12-én Napóleon elindult Párizsból a hadrakelt sereghez.
Minthogy mindig a gárda útját szokta követni, tudtuk, hogy át fog utazni Villers-Cotterets-n.
Bevallom, sóvárogva vágytam látni ezt az embert, aki nemcsak Franciaországra nehezedett rá, hanem különösképpen énrám is, szegény kis parányra, a harminckét milliós nép egy atomjára, s akkora súllyal, hogy szét kellett roppannom alatta - pedig azt se tudta, hogy a világon vagyok.
11-én hivatalosan is bejelentették érkezését; lovakat rendeltek neki a postamesterünknél.
Hír szerint hajnali háromkor készült elhagyni Párizst. Eszerint Villers-Cotterets-ben reggel hét-nyolc óra tájban volt várható.
Hatkor már ott álltam a Largny utca végében s velem a város minden épkézláb lakosa, értvén ezen azokat, akik bírták a versenyfutást a császár hintójával.
Persze, nem sok remény volt rá, hogy menet közben jól szemügyre lehessen venni a császárt; jobb lehetőség kínálkozott rá a postaállomáson.
Még jó, hogy eszembe jutott. Mihelyt észrevettem - körülbelül negyed mérföldnyi távolságból - az első lovak után szálló porfelhőt, futni kezdtem a postaállomás felé.
Ahogy célomhoz közeledtem, már hallottam a hátam mögül az ugyanoda igyekvő kerekek dübörgését.
A posta előtt megálltam. Visszafordulva láttam a forgószél módján közeledő három fogatot, a kövezetből fölcsapó szikrákat, a verejtéktől habzó lovakat, s a bakon, porlepett díszruhájukban, a felpántlikázott postakocsisokat.
Mindenki a császár fogata felé tódult.
Én persze a legelsők között.
A császár a hintó jobb oldali hátsó ülésén ült, fehér hajtókás zöld egyenruhában, mellén a becsületrend keresztjével.
Ez a sápadt, beteges színezetű arc, mely mintha elefántcsontból lett volna könnyű kézzel kifaragva, fáradtan előrehanyatlott. Balján az öccse ült, Jérôme, a kisülésen pedig, öccsével átellenben, Lefort, a szárnysegédje.
Láttam, hogy fölemeli fejét, körülnéz, és ezt kérdezi:
- Hol vagyunk?
- Villers-Cotterets-ben - válaszolta valaki.
- Vagyis ide Soissons még hat mérföld?
- Soissons még hat mérföld, felség.
- Siessünk.
Szeme lecsukódott, s visszahullt abba a szendergésbe, melyből csak a megállás idejére ébredt föl.
Eközben lovakat váltottak, ott postakocsisok ültek nyeregbe, s a régiek, mihelyt kifogták a lovakat, kalapjukat lóbálva éltetni kezdték a császárt.
A nagy ostorpattogás közepette a császár könnyedén bólintott, ami üdvözlésnek is beillett. A kocsik teljes vágtában elindultak, s a Soissons utca fordulójában eltűntek szem elől.
A csodálatos látomás véget ért.
Aztán elmúlt tíz nap, s híre jött, hogy Napóleon átkelt a Sambre-on, bevette Charleroi-t, s ütközetet vívott Ligny és Quatre-Bras mellett.
Az első visszhang tehát győzelmek hangját verte vissza. Arról, ami 15-én és 16-án történt, mi 18-án értesültünk, tehát a waterlooi csata napján.
Izgatottan vártuk az újabb híreket. A 19-i újságokból nem lettünk okosabbak; a császár, írták a lapok, bejárta Lignynél az ütközet színhelyét, és intézkedett, hogy gondoskodás történjen a sebesültekről.
Lefort tábornok, aki a császári hintóban átellenben ült Napóleonnal, elesett Charleroi alatt.
Jérôme-nak, aki mellette ült, összezúzta egy golyó a kardmarkolatát.
20-án lassan és borongósan teltek az órák, a felhős, viharos égből egész nap zuhogott, mintha dézsából öntenék. Három nap óta egyfolytában esett, és mindenki azt beszélte, hogy ilyen időben képtelenség volna csatázni.
Egyszerre azonban arról értesültünk, hogy valami rossz híreket terjesztő férfiakat letartóztattak és bekísértek a városháza udvarára. Ezek, mint mondották, azt beszélték, hogy Franciaország elvesztette a döntő ütközetet, hadereje megsemmisült, s az angolok, poroszok, hollandusok Párizs irányában törnek előre.
Mindenki a városháza felé rohant; mondanom se kell, hogy az elsők közt értem oda.
S valóban, ott állt tíz vagy tizenkét férfi a tömeg közepén, mely alaposan szemmel tartotta őket. Egyik-másik még nyeregben ült, a többi lova mellett álldogált, de mindegyikről cafatokban lógott a ruha telefröcskölve vérrel és sárral.
Azt állították, hogy lengyelek.
Érteni nem sokat lehetett a beszédükből, mert csak nagy nehezen nyögtek ki néhány francia szót.
A vélemények megoszlottak róluk. Sokan azt hitték, hogy kémek, mások azt erősítgették, hogy szökevény német hadifoglyok, akik Blücher seregéhez szeretnének átcsúszni, és ezért mondják magukat lengyeleknek.
Ekkor odaérkezett egy tartalékos tiszt. Tudott németül, és németül kérdezte ki őket.
Ezen a nyelven jobban meg tudták magukat értetni, válaszaik világosabbak voltak. Szerintük Napóleon 18-án összecsapott az angol haderővel. Az ütközet, mely délben kezdődött, ötkor az angolok vereségével végződött, hatkor azonban odaérkezett Blücher, aki egyenesen az ágyúzás irányában menetelt negyvenezer emberével, és megfordította az ütközet sorsát, a döntő ütközetét, ahogy mondták. A franciák visszavonulnak, jobban mondva, futva menekülnek, ők maguk a menekülők előőrsei.
Sehogy se akartuk elhinni ezeket a borzasztó híreket, de belőlük nem lehetett többet kihúzni.
- Majd meglátják - ismételgették.
Letartóztatással, börtönnel, agyonlövetéssel fenyegették őket, ha hazudni mernek. Átnyújtották fegyvereiket, mondván, hogy mindenben alávetik magukat a hatóságoknak.
Volt közöttük két súlyos sebesült; ezeket kórházba vitték. A többieket lecsukták a városháza melletti börtönbe.
Ez délután három vagy négy óra tájt történhetett: ezek az emberek negyvennyolc óra alatt tették meg az utat Planchenoit-tól Villers-Cotterets-ig.
Óránként másfél mérföldet tettek meg; úgy látszik, a balsors hírnökei repülni tudnak.
Mihelyt az egyik csoport a kórházba s a másik a börtönbe került, a tömeg eloszlott, s ki-ki a saját szája íze szerint adta tovább a hírt.
Anyámmal a postához siettünk, és ott is maradtunk, mert sehol olyan megbízható értesüléseket nem lehetett szerezni, mint itt.
Este hétkor meg is érkezett egy nyakig sáros futár; lova már alig állt a lábán, és minden porcikájában remegett.
Négy lovat rendelt egy fogatnak, mely hamarosan megérkezik, aztán újra nyeregbe pattant és elvágtatott.
Hiába faggatták; vagy nem tudott semmit, vagy nem akart beszélni.
A négy lovat kivezették az istállóból, és felszerszámozták. Mindenki a fogatot leste.
Végre meghallottuk a fogat érkezését jelentő tompa s egyre erősödő dübörgést.
Aztán feltűnik a fogat, s megáll a postaállomás előtt.
A postamester odalép, de földbe gyökerezik a lába. Hozzálépek, és megráncigálom a kabátja szárnyát.
- Ő az? A császár?
- Ő.
Bizony, a császár volt. Ugyanazon a helyen, ahol a múltkor, ugyanolyan hintóban; egyik szárnysegédje mellette, a másik szemben ült vele.
Most azonban se Lefort, sem az öccse nem kísérte.
Lefort elesett, Jérôme pedig azzal volt megbízva, hogy a szétvert erőket Laon alatt egyesítse.
Csak ő van itt. Ugyanaz az arc; éppolyan sápadt, beteges, szenvtelen.
Legföljebb a feje mintha jobban előrehanyatlana.
Vajon miért? Talán csak egyszerűen elfáradt? Vagy gyötri magát, amiért kockára tette a világot, s eljátszotta?
Most is, mint a múltkor, fölemeli fejét, amikor érzi, hogy megállt a fogat. Körülnéz ugyanazzal a tétova tekintettel, amely azonban rögtön megtelik éber figyelemmel, mihelyt egy közeli arcon vagy a látóhatár egy pontján megállapodik, mert e két kiszámíthatatlan tényező mögött mindig leselkedhetik valamilyen veszély.
- Hol vagyunk?
- Villers-Cotterets-ben, felség.
- Vagyis Párizstól tizennyolc mérföldnyire?
- Igen.
- Akkor gyerünk.
A múltkor is ugyanezt kérdezte csaknem ugyanezen szavakkal. És most is, mint akkor, parancsot ad az indulásra, és éppolyan gyorsasággal eltűnik a szemünk elől.
E nap éjszakáját Napóleon az Elysée palotában töltötte.
Napnyi pontossággal harmadik hónapja volt annak, hogy Elbáról visszatérőben bevonult a Tuilériákba.
Csakhogy március 20 és június 20 között örvény kavargott, s elnyelte dicsőségét.
Ennek az örvénynek Waterloo a neve.
Ha lett volna húszezer arany évjáradékom, vígan folytatom szép vadászéletemet, aminél kellemesebbet képzelni se lehet; de egy ágrólszakadt, szegény ördög, akinek apai öröksége minden anyai takarékosság ellenére napról napra ijesztően fogyott, mégsem alapozhatta jövőjét a vadászatra.
Tizenöt éves voltam. Mesterséget kellett tanulnom. Úgy döntöttek, hogy jegyző leszek.
Én csak papnak nem akartam menni, egyébként nem érdekelt, hogy mi lesz belőlem. Akkoriban nemcsak, hogy fátyol takarta el a jövőt előttem, hanem még meg se hallottam ebből a jövőből annak a hivatásnak hívó szavát, mely azóta egész létemet betölti.
Anyám egy reggel megkérdezte a közjegyzőjét, odavenne-e magához, a két segédje mellé, harmadiknak.
A közjegyző azt mondta, hogy kívánni se tudna jobb harmadik segédet. Ámbár, mondta, én, ha ugyan helyesen ítéli meg a helyzetet, egyelőre csakis a lépek készítése, a madarászat és a vadászat területén bontottam ki sokat ígérő képességeimet, olyannyira, hogy őbenne némi kétség is lappang afelől, lehet-e belőlem valaha is Cujasnak és Pothier-nak szorgalmas és kötelességtudó tanítványa.
Anyám sóhajtott; alighanem benne is lappangott ilyenféle kétség. De addig erősködött, hogy a jegyző a végén engedett.
- Kedves asszonyom, ha ezzel örömet szerzek magának, kérem, küldje el hozzám a fiát. A többit majd meglátjuk.
Abban állapodtak meg, hogy a következő hétfőn beállok Mennessonhoz, mégpedig, ahogy jól nevelt emberek mondták, "harmadik segédnek", illetve, ahogy a kevésbé jól neveltek mondták, kifutónak.
Legyünk őszinték: az utóbbi a közhasználatú kifejezés.
Szép volt a függetlenség, s nem esett jól lemondani róla, de láttam, milyen boldoggá teszem anyámat azzal, hogy igyekszem valóra váltani terveit. Emellett minden barátom biztatott, milyen ragyogó jövő vár rám a fölkínált pályán; Lafarge-ra hivatkoztak, annak a kazánkovácsnak elegáns és szellemes fiára, akitől a lakásunkat béreltük, s ő valóban fényes és jövedelmező pozíciót vívott ki magának. Ha majd meglesz a saját irodám, mondták, mely évi tíz- vagy tizenötezer frankot jövedelmez, akkor én is rakhatom a lépeket, és ugyanolyan mértékben hódolhatok a madarászásnak és a vadászatnak, mint ő teszi... Ez a lehetőség nagyon vonzott.
Be is léptem a Mennesson irodába.
A közjegyzőnk akkoriban harmincötödik évét taposhatta. Nem volt magas termetű, inkább zömök és erőteljes; herkulesi termetére roppant büszke volt. Vörös haját rövidre vágatta, szeme élénken csillogott, a szája gúnyra állt. Elmés férfi volt, néha kissé nyers, s mindig mindenben makacs; dühödt voltaire-iánus, s már akkor köztársaságpártinak vallotta magát, amikor ezzel még egyedül állt.
Köztársasági eszméihez azóta is hű maradt, de úgy hallom, vallási vakbuzgóságba esett; annyira, hogy ma már gyertyával a kezében vesz részt a körmenetben, holott akkoriban kalapot sem emelt, ha elvonult előtte a menet.
Isten legyen hozzá irgalmas!
Irodájában ketten előztek meg a jegyzői ranglétrán; az első és a második segéd.
Az elsőt Niguet-nek hívták. Az apja, a nagyapja, sőt egy nagybátyja is közjegyző volt; ez a huszonhat-huszonnyolc éves fiú már úgy jött a világra, hogy szálkás betűkkel írt, s olvashatatlan aláírása óriási kacskaringóval végződött.
A második segéd velem egykorú lehetett; kövérkés, sárga bőrű, hegyes orrú fiú. Tíz évig biflázott, hogy közjegyző lehessen, és a végén fölcsapott erdésznek.
Úgy tudom, ott se vitte többre a közönséges erdészbeosztásnál, pedig erős pártfogói támogatták az erdészeti igazgatásnál, és ezenfelül anyai örökségképpen három-négyezer fontos évjáradékkal dicsekedhetett.
Cousinnak hívták.
A közjegyzőnél töltött tanoncidőm nem nevezhető terhesnek. Mennesson nagyon jóravaló fickónak bizonyult, föltéve, hogy az ember se a Bourbonokat nem dicsérte előtte, sem a papokról nem mondott jót.
Kezdetben, amikor beléptem a Mennesson irodába, röstelltem, hogy csak kifutó vagyok; aztán kezdtem rájönni, hogy épp megfordítva; a közjegyzői munka legszebb része jutott osztályrészemül.
Mennesson szép számban gyártotta a környékbeli falvak parasztjainak különféle aktáit. Ha ők nem tudtak bejönni a városba, akkor engem bíztak meg, hogy keressem fel őket, és írassam alá az ügyiratokat. Már előző nap közölték velem másnapi teendőimet, tehát volt időm felkészülni. Vadászidényben magammal vittem legkedvesebb útitársamat, a puskámat; tilalmi időben pedig már este kifeszítettem az utamba eső összes hálót.
Néhány nyulat majdnem mindig hazahoztam, ha vadásznom lehetett; máskülönben fél tucat feketerigó, szajkó vagy fenyőrigó lett a zsákmányom, és hozzá, még húsz vörösbegy és más kisebb madár.
"Ó, ifjúság! Az élet tavasza! Ó, tavasz! Az esztendő ifjúsága" - mondta Metastasio.
1818-at írtunk; ez év júliusában töltöttem be tizenhatodik évemet.
A május, az év kedvence, mindenütt szép és pazarló, de sehol se olyan szép, sehol se olyan pazarló, mint Villers-Cotterets-ben.
Nehéz lesz szavakba öntenem, milyen volt a századnak és az évnek e szaka, s milyen gyönyörű az a park! Azóta, Lajos Fülöp utasítására, kivágták a fáit, s én szívemben ma is gyakorta megsiratom.
Alaprajzában, minden egyszerűsége mellett, volt valami fönség. A füves térségből hatalmasan magaslott ki a kastély, ahonnan két irányban, mint két szárny, téglalap alakú pázsitcsíkok indultak ki. Ott kezdődtek a kastély fala alatt, beletorkolltak a két fasorba. Ennek óriási gesztenyefái először egy nagy négyzet két oldalvonalát alkották, aztán átlósan elindult a két fasor egymás felé, de mégsem találkoztak, hanem párhuzamosan futottak tovább, ameddig ellátott a szem. Egy keskeny csíkot zártak közre, mely majdnem egy mérföldnyire megközelítette a láthatárt elzáró Vivières hegység vöröses földcsuszamlásait s aranyat virágzó rekettyebozótjait.
Télen az egész park elnémult, kihalt, szomorú lett, s mély álomba merült; mintha még a madarak is népesebb világok felé vonultak volna. Csak a hollók tartottak ki, s birtokba véve néhány, a többiek fölé magasló fát, úgy viselkedtek, mintha ők volnának e pompás birodalom konok parancsolói, barbárok hordája, mely terméketlenné teszi a földeket, és kiszárítja az erdőségeket.
Évente négy hónapig tartott az uralmuk.
De aztán beköszöntött az április, a földből kiütköztek a fűszálak, dacolva a zúzmarával, mely reggelente ezüst szőnyeget gurított széjjel, és akkor ezek a pucér, magányos, félhalott fák is bontogatni kezdték rügyeik bolyhos bársonyát. Fölébredtek az alvó madarak - vajon hol alszanak? Azt hiszem, ezt senki se tudja -, s ide-oda szálldostak az ágak között, helyet keresve új fészküknek. S ettől a perctől fogva a hónap minden napja, a nap minden órája hozzáadott valamicskét a természet nagy ébredéséhez. A gesztenyék, a hársak meg a bükkök jártak az élen, mint a tavasz előőrsei. A gyep megtelt százszorszéppel, mint csillaggal az ég. Egyre több lett az arany bimbó, s az egyre magasabb fűben ciripelni kezdett a tücsök. Eljöttek a lepkék, ezek a levegőben bimbózó légi virágok, hogy udvaroljanak földi testvéreiknek. A városból szebbnél szebb gyerekek érkeztek, hogy meghempergessék a gyepen fehér ruhájukat, piros szalagcsokraikat. Minden mozgott, minden lélegzett, minden élt. Az első májusi szelek meghozták a tavaszt; szinte érezni lehetett jöttét a hajnali párában, s ahogy megrázta fürtjeit, jó szagú leheletével új életet lehelt a világba.
A boldog újjászületés napjaira esett Villers-Cotterets hagyományos ünnepe. Szerencsés választás volt, mert az ünnep öröméről és fényűzéséről a természet gondoskodott.
Talán már említettem is, hogy a mi ünnepünk pünkösdkor kezdődött, és három napig tartott.
Három álló napig, reggeltől késő éjszakáig, jókedvű zsivaj és derűs kiáltozás verte föl a parkot. Erre a három napra a szegények megfeledkeztek nyomorúságukról, és - ami sokkal nagyobb eset - a gazdagok gazdagságukról. A parkban összegyűlt az egész város, mint egyetlen nagy család, később megsokszorozódott a létszám, mert a család meghívta valamennyi sógorát, komáját, barátját és ismerősét. Jött a nép Ferté-Milonból, Crépyből, Soissons-ból, Château-Thierryből, Compiègne-ből, még Párizsból is! A delizsánszokon már két héttel azelőtt lefoglaltak minden helyet, olyannyira, hogy újfajta közlekedési eszközöket kellett beállítani, s érkeztek lóháton is, hintókon, két- és négykerekű kocsin. A sokaság a "Trónörökös"-be és az "Arany Golyó"-ba tódult, mert e kettőn kívül több szálloda nem volt az egész környéken. E három nap alatt az erdőségek legsűrűbb homályát is fölzavarták, de aztán ismét elnéptelenedtek, elcsendesültek. A gesztenyefákat újra birtokba vették a madarak, s ahogy ide-oda csapkodtak az ágak között, valóságos sziromesőt vertek le a földre. A napfény hatására még a virágaitól megrabolt pázsit is emelgetni kezdte lassan összetaposott fűszálait, s a maga jószántából kínálta föl a mohó gyerekkezeknek a boglárkák és százszorszépek második aratását.
Abban az évben két leány érkezett Villers-Cotterets szép pünkösdi ünnepségeire.
Az egyiket, Grégoire abbé unokahúgát, Laurence-nak hívták; a vezetéknevét elfelejtettem.
A barátnője, akit Vittoriának hívtak, azt mondta magáról, hogy spanyol.
Érkezésük hírét Grégoire abbé közölte velem.
Egy reggel belépett a házba, amitől tüstént megijedtem.
- Lépj közelebb, fiam - szólt rám.
Odaóvakodtam, bár sejtelmem se volt róla, mit akar.
- Gyere közelebb - mondta. - Még egy kicsit. Hiszen tudod, hogy rövidlátó vagyok. No, most jó helyen állsz.
Az igaz, hogy rosszul látott, mint egy vakond.
- Remélem, tudsz táncolni, édes fiam?
- Miért kérdezi ezt tőlem a főtisztelendő úr?
- Micsoda? Már a legutóbbi gyónásodat is elfelejtetted? Megvallottad, hogy színházban, operában és bálban voltál!
Ami igaz, igaz. A lusta és makacs elméjű gyónók magábaszállásának megkönnyítésére és emlékezetének felfrissítésére nyomtatott bűnlajstromokat árultak a boltban; s én, látván, hogy a színház, az opera meg a bál bűnnek számít, szent együgyűségemben mindhármat magamra vállaltam, részben, mert hároméves koromban, amikor apámat párizsi útjára elkísértem, láttam a Pál és Virginiá-t a Comédie Française-ben, továbbá, mert később is jártam színházba, valahányszor csak egy vándor társulat elvetődött Villers-Cotterets-be, sőt bálban is voltam, mégpedig Deviolaine-éknél, amikor egyik leányuk névnapján bált rendeztek. E bűnlajstromon a derék Grégoire abbé jót nevetett, sőt, amint látható, még a gyónási titkot se röstellte fölfedni.
- Hát igen. Tudok táncolni... Miért?
- Ugorj fel, és üsd össze a bokád.
- A levegőben?
- Igen.
Erős oldalam volt a levegőben bokázni. Akkoriban, amikor én táncolni tanultam, még tánc volt a tánc. Azóta már beérik a lépegetéssel, ami nemcsak sokkal kényelmesebb, hanem könnyebben is elsajátítható.
Kivágtam négy ilyen ugrást egymás után.
- Nem rossz - állapította meg az abbé. - Pünkösdkor idejön az unokahúgom, s majd te leszel a táncosa.
- Csakhogy én nem szeretek táncolni - ellenkeztem elég udvariatlanul.
Ekkor közbeszólt anyám.
- Milyen igaza van Cécile unokahúgodnak! - mondta, és legyintett. - Azt szokta mondani: medve vagy, az is maradsz.
Ez a vád gondolkodóba ejtett.
- Ne haragudjon, abbé úr - mondtam. - Legyen az ön kívánsága szerint.
- Csakhogy megjött az eszed! - örvendezett az abbé; s mindjárt meghívott a vasárnapi nagymise utáni ebédre, ahol alkalmam lesz megismerni a két párizsi lányt.
Nyolc napom volt rá, hogy felkészüljek a lovagi szolgálat szerepére.
E nyolc nap alatt azonban nagy esemény történt.
Amikor a sógorom elköltözött Villers-Cotterets-ből, könyveinek egy részét nálunk hagyta.
Köztük egy nyolc vagy tíz kötetből álló munkát fényes piros papírba kötve.
Elutazása előtt figyelmeztette anyámat:
- Mindent elolvashat a fia, csak ezt nem.
A szemem sarkából odanéztem, s megfogadtam, hogy épp ellenkezőleg, ezt a könyvet fogom elolvasni.
Vártam néhány napig a sógor elutazása után, aztán elkezdtem keresni a nevezetes könyveket, melyektől el voltam tiltva.
De hiába böngésztem végig az egész könyvtárat, nem akadtam rájuk.
Föl is hagytam a kereséssel.
Most azonban föl kellett rá készülnöm, hogy egy huszonkét vagy huszonnégy éves ifjú hölgy lovagja legyek; tehát szemlét tartottam ruháim fölött.
Látnom kellett, hogy majdnem minden kabátomnak foltozott a könyöke; ugyanez volt a helyzet a pantallóim térdén.
Nem akadt egyetlen elfogadható öltönyöm azon kívül, amit első áldozásomkor viseltem. Nanking-nadrág, fehér pikémellénnyel és búzavirágkék, aranygombos kabáttal.
Szerencsére minden holmimat a kelleténél két hüvelykkel hosszabbra szabattuk; ennélfogva most egy hüvelykkel volt rövidebb a kelleténél.
Volt azonban a padlásunkon egy nagy szekrény, a nagy szekrényben apám nadrágjai és kabátjai, nagyapám nadrágjai, kabátjai és mellényei, egytől egyig hibátlan darabok.
Ezt a ruhatárat anyám arra szánta, hogy engem öltöztessen belőle, ahogy nagyobb s nagyobb leszek; a férgek ellen molyűző gyökeret és kámforos-zacskókat rakott közéjük.
Idáig azonban nem sokat törődtem ruházkodásommal, tehát soha nem jutott eszembe ezt a szekrényt kinyitni.
Most azonban, miután Grégoire abbé előléptetett, és nemcsak szerény tánctehetségemet fedezte föl, hanem unokahúga lovagjának is kiszemelt, egy eddig ismeretlen érzés lett úrrá szívemen.
Felébredt bennem a tetszés vágya.
Anyámnak nem szóltam, mert tudtam, mit akarok. Fölmentem a padlásra, s bezárkóztam, nehogy megzavarják kutatómunkámat, aztán kinyitottam a szekrényt.
Egy divathős se kívánhatott volna többet; volt ott minden, az áttört atlaszkabáttól az aranyszegélyű piros mellényekig, a ripsznadrágtól a bőrpantallóig.
Főképp azonban mindez öltönyök alatt, e titokzatos szekrény legmélyén ott volt elrejtve az a piros kötésű könyvsorozat, melynek olvasásától eltiltottak.
Az elsőt, mely kezembe akadt, fölkaptam s kinyitottam. Ezt olvastam: Faublas lovag kalandjai.
A címétől nem lettem sokkal okosabb, viszont a rézkarcok valamivel többet mondtak.
Az első húsz sor pedig, melyet átfutottam, még a rézkarcoknál is többet mondott.
Kikerestem az első négy kötetet, egyenletesen elosztottam őket a mellkasomon, majd rágomboltam a mellényemet. Lábujjhegyen jöttem le a padlásról, de nem a Lafarge-féle műhelyen, hanem a fasoron keresztül hagytam el a házat, és rohanvást érkeztem a parkba. Itt bevettem magam a bokrok legsűrűbb és legrejtettebb zugába, s itt, ahol már nem zavarhatott meg senki, végre átadtam magamat az olvasás örömének.
A véletlen jóvoltából néha hozzájuthattam obszcén könyvekhez.
Kétszer-háromszor évente beállított Villers-Cotteretsbe egy vándor kereskedő, aki obsitosnak adta ki magát, és nagy üggyel-bajjal mozgott falábain; kifelé rézkarcokat árult, de suba alatt tiltott könyveket lehetett nála venni.
Azt a kis pénzt, amit szegény anyámtól sikerült néha kicsikarnom, a legtöbbször e titkos beszerzésekre költöttem. Minthogy azonban a Teremtő jóvoltából, meglehetősen finnyás vagyok, nincs is abban a hatszáz kötetben, melyet megírtam, négy se, melyet akár a legszigorúbb erkölcsű anyának is el kellene dugnia a lányai elől, s ennek köszönhetem azt is, hogy e titkolt könyveket a második rézkarc és a tizedik oldal után mindig sutba dobtam.
Faublas lovag kalandjai nem jutottak erre a sorsra. Kétségtelen, hogy ez a könyv, ha csak erkölcsileg mérlegeljük, rossz könyv, de ha ötletességét nézzük, akkor elbájoló regény, tele leleménnyel, változatos típusokkal, melyek minden túlzás ellenére jól jellemzik XV. Lajos társadalmát.
A Faublas olvasása örömöt adott, A filozófus Teréz olvasása csömört, ugyanígy a Felicia vagy a Pajzán kalandok, az emberi elmének e ficamai, melyek oly kiirthatatlanul szennyezték a sajtó lapjait a XVIII. század egész utolsó felében.
E percben fedeztem föl magamban azt az elhivatottságot, melyről idáig nem tudtam, nem is sejtettem semmit, nevezetesen, hogy egy második Faublas szeretnék lenni.
Szerencsére hamarosan lemondtam róla; így aztán, bár jó néhány hibát szoktak a fejemre olvasni, önteltséggel még nem vádolt meg senki.
Akkor azonban pompás és minden részletében kidolgozott tervem volt a nők meghódítására. Alig vártam a pünkösd vasárnapot, amikor majd búzavirágszín kabátban és nanking-nadrágban bemutatnak a két párizsi tüneménynek.
Az első, Laurence, magas, sovány és hajlékony termetű, lusta, de jó kedélyű szőke lány volt; hamvas arcából, kecses lényéből csak úgy áradt a párizsi nők eleganciája. Mint mondottam, ő volt az abbénk unokahúga.
Barátnőjét, a halovány és kövérkés Vittoriát, enyhén meglegyintette a himlő. Ő viszont, feszes csípőjével, merészen kiugró keblével, égő tekintetével a madridi spanyol nők típusát testesítette meg oly pontosan, hogy még a mozgás elevensége, a bőr alabástromos színe és az olvatag tekintet is kiegészítette.
Én azonnal és habozás nélkül Laurence kegyeit igyekeztem keresni, részben kötelességtudatból, hiszen Grégoire abbé már jó előre engem szemelt ki unokahúga lovagjául, részben azonban azért is, mert e leányarcról áradó tisztaság varázsa első látásra megragadott.
Így történt, hogy ebéd után, amikor sétálni indultunk a parkba, Laurence-nak nyújtottam a karomat.
Nem is próbálom szépíteni, hogy pokoli zavarban voltam, s hogy zavaromban nagyon ügyefogyottnak és nagyon nevetségesnek látszottam. A ruhám például kifogástalanul alkalmas volt arra, hogy egy fiú 1816-ban elvégezhesse benne első áldozását, viszont némiképpen különcködő jelleget adott annak az ifjúnak, aki 1818-ban ilyen öltözékben akart kilépni a világ színpadára. Ekkoriban például már csak a legelmaradottabb férfiak hordtak térdnadrágot, s még ezek az elmaradottak is majdnem mind az elmúlt évszázad fiai voltak. Én tehát, a félig gyermek, aki feltűnés nélkül viselhettem volna lehajtott gallért, paszományos nadrágot és lekerekített mellényt - most egy aggastyán jelmezében szerepeltem. Ez az anakronizmus csak még jobban érvényre juttatta a velem karonfogva sétáló kacér lány bájait, aki teljesen tisztában volt azzal, hogy kísérőjének esetlensége föl sem ér hozzá. Olyan nyugalommal sétált a reám tapadó gúnyos mosolyok és kíváncsi tekintetek kereszttüzében, mint Vergilius istennői az emberek között, mit sem bánva, hogy bámulják őket, hiszen úgysem kegyeskednek visszanézni. Az ő nyugalma azonban nem ragadt rám át; szinte percenként pirulnom kellett, s ha ismerőst hozott szembe a véletlen, ahelyett, hogy büszkén végigmértem volna, elfordítottam a fejemet, mintha nem ismerném.
Ráadásul, akár a mesebeli szarvas, akkor fedeztem föl, hogy a két lábam se valami gyönyörű.
Anyám azonban bizonyára azt hitte, hogy ha én vagyok apám térdnadrágjainak az örököse, akkor bizonyára a lábszáramat is tőle örököltem.
Meg kell hagyni, azóta jócskán megerősödött a lábam, bár ez manapság, amikor a térdnadrág nem divatos, már fölösleges fényűzés.
A legkínosabb az volt az egészben, hogy a két idegen leány felém irányította az érdeklődést. Vittoria közvetlenül a hátunk mögött lépkedett Grégoire abbé nővérének karján. Ez a púpos kis teremtés tele volt jósággal a bátyja iránt, de most egyszerű ruhájával, testi hibájával valósággal kirítt a spanyol lány eleganciája és telt idomú, buja alakja mellett.
A két lány időnként összenézett. Nemcsak összenéztek, hanem - amit látni nem láttam, de valahogy megéreztem - össze is mosolyogtak. A hajam tövéig elvörösödtem e mosolyoktól, mert ez volt a jelentésük: "Látod, kedvesem! Szép kis darázsfészekbe pottyantunk!"
És akkor elhangzott egy szó, melytől olyan zavarba jöttem, hogy elöntött a düh.
A kastélyban két-három év óta dolgozott egy párizsi fiatalember, aki úgyszólván mindazokkal a tulajdonságokkal rendelkezett, melyeknek én híjával voltam; a haja szőke, arca rózsás, termete izmos, ruhája pedig legújabb divatú. Amikor szembejött velünk, elővette acélláncon csüngő lornyonját, és végignézett rajtunk.
- Nini, Dumas! - jegyezte meg. - Úgy látszik, megismétli az első áldozását; csak másik gyertyát keresett magának.
Ez a szellemeskedés úgy ért, mint egy pofon. Elsápadtam, s ki akartam bontakozni Laurence karjából. Ő azonban, látva megrendülésemet, úgy tett, mint aki nem hallott semmit.
- Ki ez a fiatalember? - érdeklődött.
- Ezt a fiatalembert Miaud-nak hívják - magyaráztam -, és a szegényházban dolgozik.
Mi tagadás, az utolsó szavaknak egy kis kéjes nyomatékot adtam; láttam, hogy az ifjú arszlán első látásra jó benyomást tett az én csinos társnőmre, s azt reméltem, hogy sikerül ezt elrontanom.
- Érdekes - mondta Laurence. - Pedig én párizsinak néztem.
- Miről?
- Az öltözékéről.
Merem állítani, hogy ez a célzás nem volt rosszindulatú, de így is mélyen a szívembe fúródott, mint a parthusok szakállas nyílvesszeje.
Az öltözék! Úgy látszik, az öltözék a legfontosabb dolgok egyike. Hiszen itt a példa, hogy első ránézésre egy férfi öltözéke alapján képet lehet alkotni - kedvezőt vagy nem kedvezőt - eszéről, műveltségéről és érzelmeiről.
Tudatlanságomba villámként hasított bele ez a szó: "Öltözék!"
Miaud úrfi minden ruhadarabja valóban híven képviselte 1818 divatját; a testhez álló, tejeskávé színű nadrág, cipőjének szív alakú, redőkbe rakott felsőrésze, vésett aranygombokkal díszes zergebőrmellénye s a fölmeredő gallér a barna kabáton. Nyeles szemüvegének arany fogója kikandikált mellénye zsebéből, s finom művű acélláncban folytatódott, órazsebéből pedig, kihívó kacérsággal, a csecsebecséknek valóságos zsibvására fityegett.
Mély sóhaj szakadt föl belőlem, s az a szent fogadalom, hogy mindezt, bármi áron, meg fogom szerezni magamnak!
Arra mentünk, amerre városunk polgárai vagy az idevetődő idegenek szoktak sétálni; tehát a virágba borult, pompás gesztenyefasornak elmentünk egészen a legvégéig, ahol a földből kiásott, hatalmas árok zárja le a parkot. Ezt hívják minálunk "Hahá"-nak, alkalmasint azért, mert a mit sem sejtő sétálóból ilyenféle hangot csal ki a meglepetés, amikor hirtelen a mélység szélén találja magát.
Úgy véltem, hogy ezen a ponton végre visszaszerezhetem elvesztett tekintélyemet.
Esett már szó arról, hogy a testedzés úgyszólván minden ágában némi ügyességgel és némi testi erővel dicsekedhettem. Az ugrás volt a legerősebb oldalam.
- Nézze csak meg ezt az árkot - mondtam társnőmnek, akit ezzel el akartam képeszteni. - Hát tudja meg, hogy én ezt átugrom.
- Igazán? - mondta ő közönyös arckifejezéssel. - Pedig milyen széles!
- A szélessége tizennégy láb... És hozzátehetem, hogy Miaud barátunk aligha kockáztatná meg ezt az ugrást.
- Hát nincs igaza? Mire jó ezt az árkot átugorni?
A lány válasza torkomra forrasztotta a szót. Egy Peru leigázásáról szóló könyvben olvastam Pizarro egyik hadnagyáról, aki a bennszülöttek elől menekülve átugrott egy huszonkét láb széles folyócskát, mégpedig úgy, hogy lándzsáját a folyócska medrébe szúrva, átvetette magát a vízen.
Erre én csak ámulattal tudtam gondolni, és hosszú ideig álmodoztam egy olyan alkalomról, amikor nagy veszedelemben forogva követhetném a hadnagy példáját.
Nos, sikerült eljutnom odáig, hogy tizennégy lábat saját erőmből, lándzsa nélkül is át tudtam ugrani iskolatársaim legnagyobb csodálkozására, akik közül legföljebb ketten-hárman vetélkedhettek velem. Rejtély, hogy ez a dolog ilyen kevéssé érdekli ezt a párizsi lányt.
Gondolkoztam, s úgy képzeltem, hogy közönyének a kételkedés a forrása.
- Várjon csak! - mondtam neki. - Majd bebizonyítom.
Társnőm ellenvetéseivel mit sem törődve nekifutottam, s egy olyan ugrással értem el az árok túlsó oldalát, hogy Auriol is megirigyelhette volna.
Persze, Auriol bő nadrágban végzi az ugrásait; rajtam azonban a mutatvány időpontjában szűk nadrág feszült. Abban a pillanatban, amikor egy térdhajlítással földet értem, baljóslatú reccsenést véltem hallani. Aztán úgy éreztem, hogy testem alsó tájait hűvös szellők lengik körül, aminek csak egyetlen oka lehet, hogy ugyanis kirepedt a nadrágom feneke.
Végzetes csapás volt. Hogy kísérhettem volna a bálterembe ezt a szép párizsi lányt, s hogy vállalkozhattam volna akár a legszerényebb koreográfiai mutatványra e szörnyű katasztrófa árnyékában? Ami megtörtént, azt nem lehetett közölni sem, így ki se menthettem magam, hogy egy fél órára eltávozhassam. Elhatároztam, hogy mentegetőzés nélkül fogok távozni. Így is lett. Magyarázat nélkül, egyetlen szó nélkül rohanvást indultam hazafelé a több mint másfél mérföldes úton, ahol a sétálók meghökkenve találgatták, vajon fogadásból száguldok-e a sokaságon keresztül, vagy pedig az elmebaj tört-e ki rajtam e roham formájában.
Körülbelül olyan állapotban érkeztem haza, amilyenben apám lehetett, amikor egy alligátorral találkozott Santo Domingóban, és azzal szórakozott, hogy kavicsokkal hajigálta.
Anyámat, amikor meglátott, nagyon megijesztette az én borzasztó izgatottságom. Zihálva, levegő után kapkodva, a fulladás határán, kérdéseire csak azzal a nem túlságosan tisztelettudó gesztussal bírtam válaszolni, amellyel a nápolyiak illetik a Vezúvjukat, amikor épp panaszuk van ellene; persze, az én mutogatásomból anyám csak a puszta tényállást értette meg, vagyis, hogy véletlenül elszakadt a nadrágom, s én e kis hiba kijavítására kérem.
Öt perc múlva nadrágom folytonossági hiánya nyomtalanul eltűnt, hála annak a varrótűnek, mely már számtalan ilyesfajta helyzetben megállta a helyét.
Felhajtottam egy pohár almabort, amit aszalt almából házilag magunk készítettünk, aztán ugyanolyan sebességgel, ahogy hazatértem, elvágtattam a bálterem felé.
Száguldásom azonban hiábavalónak bizonyult; az én párizsi szépeim tíz perccel megelőztek a táncteremben, s már a helyem is be volt töltve; Vittoriát Niguet táncoltatta, Laurence-ot Miaud.
Míg folyt a tánc, nem bírtam levenni szemem a szép Laure-ról - mert családi körben, a rövidség kedvéért, így becézték Laurence-ot -, s ahányszor észrevettem, hogy összemosolyog a táncosával, a szégyen és a harag arcomba kergette a vért. Biztosra vettem, hogy rólam folytatnak eszmecserét, márpedig egy ilyen eszmecsere nem nagyon legyezgette a hiúságomat.
Vége lett a táncnak; Miaud helyére kísérte Laurence-ot, s én elindultam a padjuk felé, ahol a környék legszebb és legelőkelőbb leányai között is kitűnt a két párizsi lány szépsége és eleganciája.
Körülbelül félúton lehettem, amikor szembe jött Miaud.
Ahogy az utamat keresztezte, megjegyezte, mintha magában beszélne:
- No lám, mi lesz abból, ha valaki szűk nadrágot visel...
Mondanom se kell, hogy e célzás hallatára nem enyhült éppen az az utálat, amit ez iránt az alak iránt éreztem. Hiszen már-már a vetélytársamat láttam benne! Némán folytattam utamat, mert átláttam, hogy csak magamat tenném nevetségessé, ha egy szakadt nadrág ürügyén hajba kapnék Miaud-val.
Megálltam Laurence háta mögött.
- Itt vagyok, kisasszony - mondtam.
- Ennek igazán örülök - válaszolta. - Távozásának módjából következtetve attól féltem, hogy valami baleset érte.
Dadogni kezdtem.
- Valóban, Laure kisasszony, egyszer csak észrevettem, hogy...
- Hogy otthon felejtette a kesztyűjét. Megértem magát; nem akart kesztyű nélkül táncolni, s ebben teljes mértékben igaza volt...
Egy pillantást vetettem pucér kezemre, és elvörösödtem; gépiesen zsebre vágtam a kezem.
Kesztyűm, sajnos, csakugyan nem volt.
Hátraléptem, és révedező tekintettel néztem körül.
Néhány lépésnyire ott állt egy Fourcade nevű fiatalember, akit Párizsból küldtek ide egy önképző iskola megszervezésére és vezetésére. Épp a kesztyűjét próbálta felhúzni, mely szemmel láthatóan új volt, s nyilván egy negyedórával ezelőtt szerezte be. A kesztyű alig ment föl a kezére.
Ez a Fourcade nagyon jóravaló fickó volt, s engem, a korkülönbség ellenére is, megszeretett. Féllábbal még az elmúlt évszázadban állt, s féllábbal abban, mely most kezdődött; ez volt az oka annak, hogy hozzám hasonlóan ő is nanking-nadrágot és búzavirágszín kabátot viselt.
Az, hogy ilyen egyformán voltunk öltözve, mély bizalmat ébresztett bennem, pedig annakelőtte nem éreztem iránta semmi ehhez foghatót.
- Kedves barátom - mondtam neki -, nagy szívességre szeretném megkérni.
- Mégpedig?
- Adja ide a kesztyűjét.
- Adjam oda a kesztyűmet?
- Úgy van. Én ugyanis épp az imént kértem föl táncolni Laurence kisasszonyt, azt a szép fiatal lányt, akit ott láthat ülni, de az utolsó pillanatban azon vettem észre magamat, hogy otthon felejtettem a kesztyűmet. Remélem, megérti, milyen helyzetben vagyok.
- Kedves barátom, nem mondhatom azt, hogy "maga szerencsésebb, mint amennyire szerelmes", mert látom, hogy nagyon is szerelmes. Csak azt mondom: "Maga, barátom, burokban született" - mert véletlenül két pár kesztyűm van.
Ezzel elővett a zsebéből még egy pár kesztyűt, szintén vadonatújat; azt a párat pedig, melyet az imént igyekezett felhúzni, átnyújtotta nekem.
A soha nem látott bőség elkápráztatott.
- Miért kell egy embernek két pár kesztyű? - kérdeztem.
- Arra az esetre, ha az egyik pár felhúzás közben föl talál fesleni - válaszolta olyan természetességgel, mint aki nem is érti, hogy lehet ilyesmit kérdezni.
Válasza a tékozlásnak olyan új távlatait nyitotta meg előttem, hogy valósággal földhöz vágott. Eszerint van ember, aki merő óvatosságból két pár kesztyűvel szereli föl magát, miközben másnak az sem jut eszébe, hogy egy párat hozzon magával.
- Van már a négyeshez partnere? - kérdeztem.
- Csak most jöttem.
- Csatlakozzon hozzám, ha akar.
- Szívesen.
- Kérem a párokat a négyeshez! - kiáltotta éppen a táncrendező.
Laure előtt termettem öntelten mutogatva fehérkesztyűs kezem.
Fourcade a mellettem ülő Vittoriát kérte föl.
Elfoglaltuk a helyünket. Az egész bálteremben csak két férfi viselt térdnadrágot: Fourcade és én.
Mindketten most mutattuk meg először, hogy mit tudunk. Fourcade alig két hete érkezett Párizsból, s Villers-Cotterets-ben csak pünkösd óta dívott a tánc, szabad ég alatt.
Ünnepélyes mozgásunk, mely a térdnadrágban még külön nyomatékot kapott, felénk irányította a kíváncsiak szemét.
Elsősorban persze a két párizsi leányét.
Kezdődtek a bonyolult táncfigurák.
Nekem minden testgyakorlathoz megvolt a rátermettségem. Azt már a jó szerencsének köszönhettem, hogy nemcsak vívóleckéket vettem, hanem táncórákat is. Tánctudásomat egy Brézette nevű nyugdíjas gyalogsági őrmestertől szereztem, akinek unokahúgát, városunk legszebb leánykáját, akkor figyelemre se méltattam.
Mulasztásomat azóta már jóvá tettem nem is egyszer. Ha akarnék, tudnék mesélni róla.
A havi három frankos tandíj eredményeképpen kissé extravagáns tánctudásra tettem szert, melyből azonban nem hiányzott sem az életkedv, sem a férfiasság.
Fourcade volt a kezdeményező; ő pedig nem volt se több, se kevesebb, mint Vestrisnek egy tehetséges tanítványa.
Mondtam már, hogy az idő tájt a tánc még tánc volt. A koreográfiának azok a cifrázatai, melyek azóta nevetséges színben tűnnek föl, akkor még méltóságot árasztottak.
Fourcade első lépéseit a bámulat susogása kísérte. Aki nem táncolt, az fölállt a padra; a táncosok viszont lelassították figuráikat, hátha elleshetik Fourcade valamelyik "entrechat"-ját vagy "flic-flac"-ját. Bemutatkozása fölért egy diadalmenettel.
Ez volt az a pillanat, amikor először ismertem föl természetadta alkalmazkodási képességemet. Annyi időm volt csak, míg vizavím bevezette táncának első figuráját, de én ebből a kevésből is meg tudtam érteni, mennyivel különb az ő tánca, mint az enyém, sőt, azt is kisütöttem mindjárt, hogy az ő cirkalmas bokamozgásából és rafinált ide-odalépegetéséből mit tudnék hamarjában úgy leegyszerűsíteni, hogy én is fölhasználhassam, így történt, hogy amikor partnerem óriási sikerének árnyékában énrám került a kezdés sora, a teremben az elismerés halk moraja kelt annak jeléül, hogy a várakozásnál jobban sikerült megállnom a helyemet.
Ez a pillanat fanatikus táncossá avatott. Fanatizmusom egészen addig tartott, míg divatba nem jött az az életunalom és elmélkedő hajlam, melynek nevében egy huszonnégy-huszonöt éves fiatalember már méltóságán alulinak érzi, hogy örömét az ugrabugrálásban lelje.
Egyelőre még csak kamaszkorom esetlenségeiről számolok be. De türelem! Lesz még szó ifjúkoromról is. Talán bátrabb leszek Rousseau-nál is, hiszen ő csak a bűneiről tett önvallomást.
Miközben páromat a helyére vezettem, learattam dicsőségem babérait.
- Tudja-e, hogy maga kitűnően táncol? - állapította meg a párizsi lány. - Hol tanulta?
- Itt.
- Hogyhogy itt? Villers-Cotterets-ben?
Büszke voltam a szülővárosomra, s ez a válasz vérig sértett. De beértem azzal, hogy - a lehető leggúnyosabb hangsúllyal - kijelentsem:
- Igen. Villers-Cotterets-ben.
Aztán, egy férfi hangján, akit már nem érhetnek meglepetések, azt kérdeztem:
- Nincs kedve keringőzni?
- Köszönöm, én nem szeretek, de Vittoria barátnőm él-hal a keringőért.
A spanyol leányhoz fordultam.
- Nem ígérte még el ezt a táncot?
- Nem.
- És volna mersze velem táncolni?
Tetőtől talpig végigmért.
- Miért ne? - mondta mosolyogva. Éppen kezdődött a keringő.
Táncosnak talán közepes vagyok, de keringőtáncosnak elsőrangú. Rájött erre a spanyol lány is mindjárt az első lépések után, és teljesen átadta magát a táncnak, érezvén, hogy biztos kezek tartják és vezetik.
- Maga igazán jól keringőzik - jegyezte meg.
- Ez az elismerés már csak azért is jólesik nekem - válaszoltam -, mert még csak székekkel keringőztem.
- Székekkel? Hogyan?
- Úgy, hogy én az első áldozásom évében kezdtem keringőzni tanulni, amikor a nőkkel való táncolást megtiltotta Grégoire abbé. A tánctanárom viszont ragaszkodott ahhoz, hogy valamit tartsak a karomban, és odanyújtott egy széket, így aztán táncoltam is, és mégse vétkeztem.
A táncosnőm kénytelen volt megállni; attól féltem, meghal nevettében.
- Komolyan mondom - szólt, amikor újra lélegzethez jutott -, maga nagyon mulatságos fiú, és én igazán megszerettem. Táncoljunk tovább.
Belevetettük magunkat a forgatagba, mely rögtön magával ragadott.
Pedig mondom, ez volt az első alkalom, hogy igazi nővel keringőzhettem, ez volt az első parfümös lehelet, melyet belélegzettem, homlokom először érezte női haj érintését, szemem először itta fel egy meztelen váll fehérségét, karom először fogta át egy hátrahajló, kifelé feszülő, vonagló asszony derekát... Örömömben reszketeg sóhaj tört föl belőlem.
- És ez mit jelent? - kérdezte táncosnőm, s rám nézett azzal a spanyol szempárral, mely még egy mantilla csipkéin is átparázslik.
- Ez azt jelenti - magyaráztam keringőzés közben -, hogy úgy veszem észre, sokkal kellemesebb magával táncolni, mint egy székkel.
Ezt már nem bírta ki; kisiklott karomból, és leült a barátnőjéhez.
- Mi történt? - kérdezte Laurence.
- Az történt, édesem, hogy a barátod roppant mulatságos fiú.
- Ez meglepő, mert én bizony ennek semmi nyomát se láttam.
- Talán azért, mert nem keringőztél vele - súgta a fülébe Vittoria. - De hidd el, ez a fiú elragadó... Jöjjön hát! - szólt hozzám, és önszántából újra elfoglalta helyét a karomban. - Táncoljunk még egy kicsit.
Szívem vágya teljesült.
Beálltunk a többiek közé.
Hogy rólam miképpen vélekedtek, nem tudom; csak azt vettem észre, hogy keringőtáncosnőm óriási sikert aratott. Hajlékony csípőjének rezgő mozgása, mely a spanyol táncoknak túláradó és utánozhatatlan érzékiségét átoltotta a francia keringőbe, valamilyen elektromos feszültséget teremtett körülötte. Hullámszerűen mozgott, mint egy kígyó, és megvolt benne az andalúziaiak különös képessége, akik a keringőt a keringésért szeretik, és annak köszönhetik mozgásuk utolérhetetlen báját, hogy számítás és hatásvadászat nélkül vetik magukat a táncba. Azért olyan szépek, mert nem akarnak tetszeni.
A zenekar elhallgatott, de mi nem mozdultunk a helyünkről. Én merev tekintettel álltam ott, homlokomat ráncolva, kivillantva fogam fehérét, ő lágyan, zihálva, elomolva.
Éreztem, hogy valami óriási változás történik bennem. A ziháló lélegzet, a haj és az a nőies sugárzás egy csapásra férfivá tett.
- Van még kedve keringőzni? - kérdeztem.
- Amikor csak akarja - válaszolta.
Visszaült a barátnője mellé, aki a füléhez hajolt. Úgy odafigyeltem, hogy még a szemem is füllé változott.
- Ejnye - szólt Laure, de olyan mosollyal, melytől tréfává szelídült a szemrehányás -, még leütöd a kezemről az én gimnazistámat! Pedig tudod, hogy a nagybátyám nekem adta.
- Ne félj - válaszolt a spanyol lány kimutatva ragyogó fogsorát, mely egyszerre ígérkezett csókra és harapásra -, csak a keringőre kérem tőled kölcsön; a többit te táncolhatod vele.
E párbeszéd alján megéreztem a rejtett évődést. Nem is vitás, hogy ez a két gyönyörű nő, akinek szépsége homlokegyenest különbözött egymástól, engem csak játékszerszámba vett.
E néhány perc leforgása alatt jócskán megöregedtem. Most például egy csöppet se szégyelltem magam, inkább valamilyen szomorúság fogott el; s ahelyett, hogy homlokomat ellepte volna a nyirkos pirosság, inkább a szívem fájt, mintha belemart volna valami.
Íme, valóban beléptem az emberi élet második bugyrába: már szenvedtem.
De ha szenvedtem is, lelkem mélyén már megzendült valami, egy sohasem hallott zsoltár, melynek misztikus szózata épp ezt a szenvedést dicsőítette, s először életében odakiáltotta a gyermeknek: "Bátorság, fiam! Már férfi vagy!"
Hogy mire vágytam akkor? Legelőször is magányra. Sarkon fordultam és elmentem.
Az elkövetkező órát tűnő ábrándok között töltöttem, de, hogy a fejemben mi járt, azt ma már nem tudnám elmondani. Ahogy egy földrengésnél eltűnnek falvak, városok, hegyek és völgyek, tavak és patakok, úgy tűnt el a semmibe az én egész gyermeki valóm; csak a jelen állt előttem, de az is csak bolygó lidércek derengésében, mely sem a részleteket, sem az egészet nem világította meg, s hiába meresztettem a szememet, hiába próbáltam lelki szememmel látni: minden megfoghatatlan maradt.
Csak egy dolog volt biztos, vitathatatlan és kézzelfogható, az, hogy egy negyedórája szerelmes voltam.
Hogy kibe? Még senkibe. A szerelembe.
Egy óra múlva visszatértem a terembe.
- Szép dolog, mondhatom! - jegyezte meg Vittoria. - Fölkér keringőzni, aztán eltűnik.
- Igaza van - ismertem el. - Kérem, ne haragudjon, elfelejtettem.
- Nagyon udvarias.
Elmosolyodtam.
- Higgye el - mondtam -, hogy nem udvariatlanságból történt.
- Legalább árulja el, hol járt.
- Kíváncsi rá?
- Azt hiszem, jogom van tudni.
- Nézze csak - mondtam. - Látja innen azt a szép sötét fasort?
- Mi van vele?
- Úgy hívják: a Sóhajok Sétánya... Onnan jövök.
Ezeket a szavakat a legtisztább naivitás adta a számra. Eszembe se jutott szellemeskedni, se érzelmeskedni. Erre a két hibára csak később szoktam rá.
- Ugye mondtam, hogy a barátod elragadó - mondta Vittoria Laure-nak.
Sejtelmem se volt róla, mitől és miért voltam elragadó. S ráadásul ahelyett, hogy megköszöntem volna a nekem szóló bókot a szép spanyol lánynak, csak egy fintort vágtam felé, amitől a két lány harsogó nevetésben tört ki.
A legszívesebben visszatértem volna a Sóhajok Sétányába, de nem volt hozzá bátorságom. Olyan lehettem, mint Molière szerelmesei, akik újra meg újra elindulnak az ajtó irányában, de sosincs merszük átlépni a küszöbön.
A táncolók már elfoglalták a helyüket.
- Eleget duzzogott, gimnazista úrfi - mondta Laurence. - Most én kérem föl egy táncra, föltéve, hogy nem ad kosarat.
- Sajnos, nem.
- Miért sajnos?
- Tudom én, miért mondom.
És megfogtam a kezét.
Az este hátralevő felét és az éjszaka egy részét végigtáncoltam és keringőztem. Éjfél után egykor tértünk haza.
Vittoriát Niguet, a közjegyzőnk első segédje kísérte haza; én pedig Laurence-ot.
És azután, míg reggel nem lett, olyan lázban égtem, mint azóta soha.
Mi hasznom volt a két párizsi vendégből. - A lányok Villers-Cotterets-ben. - Első szerelmeim.
A kezem elég szép volt, a körmöm jó formájú, fogaim nagyok, de fehérek, lábam pedig, a termetemhez mérve, feltűnően kicsi... Mindennek előnyös voltáról sejtelmem se volt, míg föl nem nyitotta a szemem a két párizsi lány. Sok jó tanácsot is kaptam tőlük, s így sikerült megdupláznom a természet adta előnyöket. Eleinte azért fogadtam meg tanácsaikat, hogy elnyerjem tetszésüket, később pedig, mert magam is örömömet leltem benne. Így történt, hogy a két vendég elutazásakor végképp átléptem azt a határvonalat, mely a gyermekkort elválasztja az ifjúságtól.
Igaz, ez a határátlépés nem ment könnyen. Jobb felől a tetszenivágyás, balról a bánat mutatta az utat, s én könnyes szemmel tettem meg a döntő lépést.
De alighogy belekóstoltam a tiltott fának abba az almájába, melynek neve: szerelem, mit sem törődtem első kísérletem fájdalmas búcsúakkordjával, s alig vártam, hogy kipróbálhassam a következőt, mint azok a szomjas utasok, akik egy új országba érkezve érzik ugyan a gyümölcsök keserű ízét, de azért elvásott fogukkal is ellenállhatatlan mohósággal kívánják a következőt.
Ebbe persze belejátszott az is, hogy kevés város dicsekedhetett annyi szép fiatal lánnyal, mint Villers-Cotterets.
Nincs olyan nagy park, még Versailles-ban sem, nincs olyan zöld gyep, még Brightonban sem, melynek szívet gyönyörködtető virágpompája versenyre kelhetne a mi kastélyunk parkjával, e park virágaival...
A szépség trónusát - melyet sokan Angliának szeretnének odaítélni -, minálunk három, egymástól élesen eltérő osztály követelte magának; az arisztokrácia, a polgárság meg az az isten tudja, minek nevezhető rokonszenves harmadik csoport, félúton a polgárság és a nép között, mely se ide, se oda nem tartozik. Villers-Cotterets-ben ők voltak a divatáru, fehérnemű- és másfajta boltok tulajdonosai.
Ha például az ember a tér felé indult, akkor a bal oldali járdán, valamicskével a Soissons utca sarka után, egy kis házat vett észre, melynek egész utcai homlokzata egy ajtóból és egy kirakatból állt. Női kalapok és gallérkák, sapkák és hímzések, szalagok, egy- és ötujjas kesztyűk díszelegtek a kirakatban, vagyis a nők hadviselésének egész tüzérsége. A boltajtó mögött egy kétszárnyú függöny volt arra hivatva, hogy távol tartsa a kíváncsiak tekintetét; szárnyai azonban, akár a véletlen kegyelméből, akár a függönytartó rúd makacsságának vagy a léghuzatnak jóvoltából, hol jobbra, hol balra, mindig hagytak egy kis nyílást, melyen részben a járókelők bekandikálhattak az üzletbe, részben a bentiek kiláthattak az utcára.
A bejárati ajtó és a kirakat fölött a következő kövér betűs cégtábla állt:
RIGOLOT KISASSZONYOK
NŐI DIVATÁRUDÁJA
Tény és való ahogy mindazok, akiknek az árulkodó függöny hasadékán keresztül sikerült egy pillantást vetniök a bolt belsejébe, nem jártak rosszul, és nem vesztegették hiába az idejüket.
Ennek a ténynek azonban nincs semmi néven nevezendő köze a két cégtulajdonos kisasszonyhoz. E két pártában felejtett leány már túl járt negyvenedik évén, és alig hiszem, hogy a tiszteleten kívül még másféle érzéseket óhajtottak volna ébreszteni embertársaikban.
Nem, nem! A fent elmondottak kizárólag két imádni való leányra vonatkoznak, az egyik szőke, a másik barna, s úgy ültek ott egymás mellett, mintha éreznék, hogy így mindketten jobban érvényesülnek. A szőke hajú leányt Albine Hardinak hívták, a barnát Adèle Dalvinnak.
Ki emlékszik még a szép Marie Duplessisre, erre a királynői föllépésű, elragadó kurtizánra, fiam regényének, A kaméliás hölgy-nek a hősnőjére? Nem emlékeznek rá? Pedig őrá hasonlított a barna hajú leány... Elmondom hát, milyen volt Albine Hardi.
Ez a fiatal lány, a tizenhét évével, bársonyosan kreol bőrével, óriási, bársonyos, barna szemével, fekete szemöldökével, melyet mintha egy biztos kéz ecsettel festett volna a homlokára, valóságos hercegnő volt, sőt, talán királynő, vagy még több, egy nimfa Diana táborából. Karcsú és törékeny, de mégis szálegyenes termetében volt valami, ami a vadászó amazonra emlékeztetett. Az ember szinte látta, amint repül a szélben nemezkalappal a fején, toll a kalapjában, a harsonázó vadászok és az ugató kutyafalka élén. Ha színpadra képzelem, azt hiszem, fenséges, csaknem emberfeletti lett volna a megjelenése, de a mindennapi életben is túlságosan szépnek látszott az emberek szemében, annyira, hogy egy ideig nem is mert beleszeretni senki, előre sejtve a közeledés kilátástalanságát, viszonzatlanságát.
Adèle, a másik, rózsapiros volt és szőke. Álmodni sem tudnék az övénél aranyabb szőkeséget, kedvesebb szemet, vonzóbb mosolyt. Közelebb állt a nevetéshez, mint a búhoz, alakja is inkább alacsony volt, mint magas, s nem karcsú, hanem inkább gömbölyded, olyanformán, mint Murillo képein a Szűzanya lába előtt a felhőkbe burkolt kerubok. Volt benne valami Watteau pásztorleányaiból és Greuze parasztlányaiból, de egyikükre se hasonlított egészen, inkább mintha e kettőből lett volna összegyúrva. Őróla viszont az volt az ember első érzése, hogy milyen könnyű és kellemes volna beleszeretni, holott a szerelem viszonzását nem egykönnyen lehetett nála elérni.
Jóravaló, öreg földműves szülőktől származott, tisztességes, de közönséges nemzetség fájáról; s az, hogy ez a fa ilyen üde és illatos virágot hajtott, nem mindennapi jelenség.
Egyébként ez jellemezte ezt az egész felnövekvő nemzedéket. Ifjúságának köszönhette előkelőségét, mint ahogy a tavasz adja a rózsának frissességét.
Azok körül, akiknek arcképét az imént lefestettem, ott döngicsélt és mosolygott a fiatal lányok egész raja, a nagyoktól kezdve s végezve a gyerekeken, egy új nemzedéken, melyet láttam felnőni és kortársaim helyére lépni, mely azonban messze elmaradt elődei mögött.
Két párizsi lánynak kellett Villers-Cotterets-be jönnie, hogy én is észrevegyem végre a tavasznak ezt a koszorúját, melyhez a társadalom minden osztálya hozzáadja a maga részét, ki csillag, ki virág képében.
De alighogy elutazott a két vendég, leesett a szememről a hályog, s ahelyett, hogy "élek", egyszerre elmondhattam magamról: "Vagyok!"
Koromat tekintve épp félúton jártam a fogócskázó és kiskorongot dobáló gyerekek meg a férfiasodó kamaszok között, ahogy ezt Grégoire abbé unokahúga, nagyon helyesen, meg is jegyezte.
A szép párizsi lány azt tanácsolta, hogy maradjak meg szépen a kicsinyek között; erről azonban hallani sem akartam. A nagyok közé kívánkoztam, és inkább lábujjhegyre ágaskodtam, hogy elérjem tizenhat évemet. Egyébként, ha a korom iránt érdeklődött valaki, tizenhét évesnek mondtam magamat.
Már megvolt bennem a sóvárgás a szerelem után; csak az a személy hiányzott, akinek fölkínálhattam volna szerelmemet.
Azok a fiatal lányok, akikről a fentiekben beszámoltam, elragadóan szabad életet éltek, akár komolyan szerelmesek voltak már, akár még nem. Ezt alighanem annak köszönhették, hogy a szüleik nagyon megbíztak bennük. Voltaképpen mindegy, hogy minek volt köszönhető; elég az hozzá, hogy Villers-Cotterets-ben teljesen angol divat szerint éltünk, s ez nagy mértékben megkönnyítette a fiatal lányok és fiúk érintkezését. Ilyen mérvű szabadságot egyetlen franciaországi városban se láttam, ami azért is feltűnő, mert ezek a fiatalok kivétel nélkül tisztességes szülőktől származtak, akik a szívük mélyén szentül hitték, hogy a Szerelem Birodalmának folyóin fehér fátylak alatt hajóznak a bárkák, és mirtuszágak koszorúzzák az árbocaikat.
És, ami még feltűnőbb, ebben a hitükben nem is tévedtek, legalábbis a tíz vagy tizenkét szerelmespár nagy részét illetően, akik a mi baráti körünkhöz tartoztak.
Türelemmel vártam, míg valamelyik kötelék felbomlik vagy elszakad.
Időközben eljártam minden táncmulatságba, minden közös sétára, minden társas összejövetelre. Nagyszerű inaskodás volt ez arra, hogy jó előre összebarátkozzam azzal a szörnnyel, amelyet Psyché megérintett anélkül, hogy látott volna, melyet viszont én csak láttam anélkül, hogy érintettem volna.
Körülbelül hat hetet vagy két hónapot éltem ebben a létszámfölötti állapotban; ekkor mellém szegődött a szerencse. E szerelmek egyike, alighogy megkezdődött, véget ért. Adèle Dalvint feleségül akarta venni egy Richou nevű parasztcsalád fia. A szülők azonban, a lány szegénysége miatt, tiltakoztak e rügyező érzelem ellen; így a szőke szépség egyszerre szabad lett.
Én, aki hat hétig nyitott szemmel figyeltem a többieket, sokat tanultam ezalatt, most pedig, szerencsémre, nem egy csípős nyelvű és elkényeztetett párizsi lánnyal akadt dolgom, aki pontosan olyan jártas volt a nagyvilági dolgokban, amilyen járatlan voltam én. Az én Adèle-om nemcsak, hogy még nálam is félénkebb volt, hanem készpénznek vette az én hősködésemet, sőt, mint a mesebeli béka, mely a tóba vetette magát, amikor egy rémült nyúl szaladt el mellette, jószívűségében még tőlem is félt, amivel sikerült megnyugtatnia, hogy létezhetnek még nálam is félénkebb lények.
Ezek az új erőviszonyok megerősítették önbizalmamat. Teljes szerepcsere történt: ezúttal én támadtam, a nő védekezett. Védekezésének szívósságából meg kellett értenem, hogy rohammal nem fogok soha célt érni, ezt a kemény ellenállást csak a hosszú és kitartó szerelem tudja - esetleg - meglágyítani, az erőszak viszont lepattan róla.
S ezzel elkezdődött az életemben az első olyan korszak, melynek visszfényét még ma is derengeni látom, a szerelemnek az a szép küzdelme, mely fáradhatatlanul kér és kér, s nem riad vissza az örökös nemtől, lépésről lépésre csikarja ki azokat az apró engedményeket, melyek külön-külön, a teljesülés percében, boldoggá teszik az embert; a gyorsan múló idő, a mi életünk reggele, amely úgy lebeg a föld fölött, mint a hajnali fény, és, miközben két kézzel szórja virágait az egész emberiségre, a kamaszkor rózsaszínű felhőivel mintegy előjele a nagy szenvedélyek izzó napsütésének.
Minek tagadnám: szép idők voltak ezek! Reggel, mihelyt fölébredtem, már ott állt az ágyamnál anyám mosolygó szemmel, ajkán az édes reggeli csókkal; kilenctől négyig a közjegyzőnél dolgoztam, ami elég unalmas munka lett volna, ha figyelnem kellett volna arra, amit írok, de a kezem meg a szemem gépiesen végezte a másolást, s így a munka is könnyűnek és kellemesnek tűnt, mert a képzeletem szabad maradt, és kedélyesen elbeszélgettem saját magammal. Négytől nyolcig újra anyámmal voltam, s aztán, nyolc után, kezdődött az öröm, a szerelem, az élet, a remény, a boldogság!
Nálunk az a szokás járta, hogy nyáron nyolckor, télen pedig hatkor, mihelyt ráértek, összegyűltek a mi fiatal barátnőink a megbeszélt helyen, megszorították kezünket, csókra nyújtották homlokukat vagy arcukat, s eszükbe se jutott titkolni, mennyire örülnek a viszontlátásnak, annyira hiányzott belőlük a rossz ízű kacérság vagy a számító képmutatás. Nyáron, szép időben várt minket a kastélykert selymes pázsitjával, árnyas fasoraival, szélben susogó lombjaival s a holdas éjszakákon a sötétségnek és a holdfénynek váltakozó, hosszú útszakaszaival. Ilyenkor a magányos sétáló öt vagy hat párocskával találkozott, pontosan olyan távolságban egymástól, hogy egyedül lehettek, és mégsem voltak magukban; kéz a kézben sétáltunk, összehajló fővel, csendes, dallamosan és lágyan hangzó beszélgetésbe merülve, vagy - ami sokkal veszélyesebb volt - teljes némaságban; hisz sokszor épp ez a némaság szolgált ürügyül arra, hogy a szemek kibeszéljék, amiről az ajkaknak hallgatniuk kellett.
Téli délutánokon, vagy ha rossz volt az idő, Louise Brézette-nél jöttünk össze. A mama és a nagynéni majdnem mindig visszavonult a lakás mélyébe, s mi birtokba vehettük a két utcai szobát. Egyetlen lámpa világított a harmadik szobában, ahol Louise anyja a hímzésével foglalatoskodott, a nagynéni pedig a Krisztus követése vagy a Tökéletes keresztény olvasásába merült, mi pedig egymáshoz bújva, legszívesebben ketten egy széken szorongva beszélgettünk, elismételve a tegnap már elmondottakat, ami azonban mindig úgy hangzott, mintha először hallanánk.
Este tízkor véget ért az összejövetel. Ki-ki hazakísérte azt a lányt, akinek lovagjául szegődött. A kapu előtt a lányok még egy fél órával, néha egy órával is meghosszabbították a beszélgetést, ami mindkét félnek egyformán jólesett. Ilyenkor vagy leültek a bejárat melletti padra, vagy megálltak az édesanyák hálószobája felé vezető fasorban, melyen időnként végigszállt egy-egy szemrehányó anyai hívás, s aztán a válasz: "Megyek már, mama!" A tizedik válasz után illett engedelmeskedni.
Vasárnaponta már háromkor, tehát vecsernye után találkoztunk; ilyenkor sétáltunk, táncoltunk, keringőztünk, és sohasem kerültünk haza éjfél előtt.
Ezenkívül átjártunk a szomszédos városok ünnepi táncmulatságaiba, melyek persze finomságban, választékosságban, előkelőségben messze elmaradtak a mi ünnepeink mögött. Odafelé mindig jókedvűen és csapatosan vonultunk, visszafelé párokra szakadozottan, és csendesen.
Dumas hamarosan új barátra talál Adolphe de Leuven személyében, aki egy évvel fiatalabb ugyan nála, de máris irodalmi célokért hevül. Leuven egy időre Párizsba utazik, ahol első darabját felolvassa a Gymnase színház igazgatójának, aki elutasítja ugyan a dráma bemutatását, de Leuven még így is bennfentese lesz az irodalmi és művészvilágnak. Megismerkedik a kor legnagyobb színészével, Talmával, Mars és Duchesnois művésznőkkel, az írók közül Scribe-bel és Arnault-val. Párizsból visszatérve magával hozza Lafarge barátját is, s a fiatal Dumas az ő jóvoltukból kap kedvet első írásaihoz.
Első szerelmeim és első műveim közt hat hónap telt el. Adele-nek új szobát rendezett be az édesanyja, egy külön épületszárnyban. Ennek mindketten őszintén örültünk, hiszen ezentúl, a Louise Brézette-nél megtartott minden esti összejöveteleken kívül, hetenként kétszer vagy háromszor itt is találkozhattunk.
Volt ennek azonban két, majdnem leküzdhetetlen nehézsége. Először az, hogy Adèle-nak ki kellett nyitnia a kerti kaput, s aztán, hogy nekem el kellett mennem az édesanyja hálószobájának ajtaja előtt. Sokáig törtem a fejem egy új megoldáson, melynek révén be tudok jutni szerelmemhez.
Addig töprengtem, míg rá nem jöttem.
Alapos környezettanulmányt végeztem, s eközben észrevettem, hogy az Adèle-éktól számított harmadik ház kapuján keresztül valamilyen átjárófélébe jutok, mely egy kerthez hasonló valamibe nyílik. Ezt egy kőfal és két kerítés választotta Adèle-ék kertjétől.
Az ő kertjükben, ahová napközben szabad bejárásom volt, alaposan megvizsgáltam a körülményeket. Kiderült, hogy voltaképpen csak a következő akadályokat kell legyőznöm: kinyitni egy utcai kaput, átmenni az átjárón, keresztülvágni egy kerten, átmászni egy kőfalon, és átugrani két kerítésen.
Ha mindez sikerült, már csak kopogtatnom kellett Adèle zsaluján, és helyben voltam.
Ehhez azonban, mint láttuk, ki kellett nyitnom a kaput és végigmennem az átjárón.
A kaput kulcsra zárták, az átjárót pedig egy kutya őrizte éjjelente, egy nem nagyon nagy és egyáltalán nem vérszomjas állat, mely azonban bajt zúdíthatott volna ránk az ugatásával.
Nyolc éjszakámba került e két akadály elhárítása. Az elsőn, Mufti vad ugatása közepette (Muftinak hívták a kutyát), rájöttem, hogy a kapu zárja egy fordulatra nyílik, tehát a bicskám hegyével kinyitható. A hét rákövetkező éjszakát Mufti szelídítésével töltöttem, ami szép lassan sikerült is a kapu alatt átcsúsztatott kenyérhéjak és csirkecsontok jóvoltából.
A két-három utolsó éjszakán már alig várta jöttömet, úgy megszokta a váratlan ínyencfalatokat. Türelmetlenül várakozott órákon át, húsz lépésről is megérezte érkezésemet, és ahogy közeledtem, mellső lábával kaparászott a kapun, mintha bosszankodnék, amiért ez az akadály közénk mert állni.
Nyolcadnapra, jobban mondva a nyolcadik éjszakán, biztosra vettem, hogy Mufti már nem ellenfelem, hanem a szövetségesem. Kinyitottam a kaput, és - amint várható volt - a kutya nem tudott hova lenni örömében, amiért közvetlenebb kapcsolatba kerülhet a jó ízű ételmaradékok adományozójával, elkezdett ugrálni, és minden lehetséges módon kinyilvánította baráti érzelmeit. Most már csak azt kívántam, hogy bár ne szeretne ilyen forrón.
De idővel minden szenvedély lecsillapszik, s Mufti is elcsendesedett, a nagy lelkendezés helyére a szelíd öröm kifejezése lépett, s így végre meg mertem kockáztatni a továbbmenést.
Első betörési és házba mászási kísérletem céljára egy olyan őszi éjszakát választottam, amikor nem sütött a hold; minden neszre fülelve oly óvatosan lépkedtem, hogy még egy szem homok se moccant meg a talpam alatt.
Ekkor azonban úgy rémlett, mintha mögöttem ajtó nyílott volna. Meggyorsítottam lépteimet, és mint Gulliver a búzaföldbe, elbújtam egy veteményeskertben, karóra futtatott paszuly közé. Itt várakoztam, Muftival a két térdem között, két kézzel szorongatva a nyakát, hogy nyikkanni se tudjon.
Az történt, hogy az átjáróban az egyik lakó fölébredt, zajt hallott, kijött, és körüljárta a kertet a zaj okozóját keresve. Ott ment el az orrom előtt, de nem vett észre, viszont köhögni kezdett, mint aki épp most kapja el a náthát, és jobbnak látta hazamenni.
Otthagytam Muftit, a lépcsőhöz rohantam, túloldalt leugrottam a kőfalról, átvetettem magam a két kerítésen, és már ott is voltam az ablak fatáblái előtt...
Kopognom se kellett. Alighogy odaértem, meghallottam valakinek a lélegzetét, láttam annak a valakinek az árnyékát, éreztem a remegve rám fonódó karját, ahogy a szobájába vezetett. Az ajtó becsukódott utánunk.
Bárha költő lettem volna akkoriban! Milyen szép versekkel köszönthettem volna a szerelmünk kertjében kinyíló első virágokat! Fájdalom, akkoriban még csak a saját szakállamra verselgettem, és Adèle-nak inkább Parny és Bertin elégiáit súgtam a fülébe - amivel, azt hiszem, halálra untattam.
Többnyire hajnalban, két-három óra tájban búcsúztam el tőle. Hazatérőben szokásommá vált, hogy a kastély parkján menjek végig, tehát jókora vargabetűvel érkeztem haza.
Ezt az útvonalat egyszer már leírtam, s azt a mély árkot is, melyet át kellett ugranom, hogy a rétek felől a parkba jussak. Nem sok kedvem volt hetenként háromszor-négyszer árkot ugrani, ami, különösen sötét éjszakákon, rosszul is végződhetett volna, ennélfogva az árok egyik sarkában jókora kőrakást halmoztam föl. Ezentúl csak leereszkedtem az árok sarkába, ahol az ugrást két részletben végezhettem el.
Ezen az éjszakán, épp, amikor az árkon átugrottam, néhány lépés távolságban feltűnt nekem egy árnyék, mely azonban korántsem látszott olyan szívélyesnek, mint az a másik, mely az imént a kertben elém jött, és bevezetett a szobájába.
Ennek az árnyéknak furkósbot volt a kezében. Nem ám egy botnak az árnyéka, hanem eleven bot, a maga göcsörtös valóságában.
Attól kezdve, hogy férfikorba léptem, ha veszedelem leselkedett rám, fényes nappal éppúgy, mint sötétben, bátran elmondhatom, hogy minden veszélynek egyenest nekimentem.
Most is egyenest nekimentem a furkósbotos férfinak.
A bot fölemelkedett, és lecsapott a tenyerembe.
Így kezdődött, e félhomályos árokban, életem legádázabb verekedése.
Semmi kétség: itt engem vártak, a támadó rám volt dühös.
A támadó bekormozta az arcát. Vonásait nem láttam, s így nem ismerhettem meg, de kitaláltam, ki az.
Ő huszonnégy vagy huszonöt éves lehetett, én még nem egészen tizennyolc. Viszont megedződtem a testgyakorlásban, kiváltképp a birkózásban voltam ügyes.
Sikerült is a derekán elkapnom, s aztán magam alá a földre teperni. Feje nekiütődött egy kőnek, és tompán megkondult.
Mindez teljes és kölcsönös némaságban zajlott le, pedig tudtam, hogy sebet kapott.
Egyszer csak éreztem, hogy a zsebében kotorászik, nyilván a bicskája után.
Megmarkoltam a karját, közvetlenül a csuklója fölött, és úgy kicsavartam, hogy ujjai szétnyíltak, és kiejtették a kést.
Hirtelen utánanyúltam, s már az én kezemben volt.
Egy pillanatra elfogott az a szörnyű kísértés, hogy kinyitom a kést, és - amihez jogom volt - beleszúrom ellenfelem mellébe.
Amúgy is cérnaszálon függ az emberi élet; ha az én akkori haragom elszakítja a cérnát, ott halt volna meg az a fickó.
Volt annyi lelkierőm, hogy föltápászkodjak. Jobb kezemben a kés, bal kezemben a furkó; ilyképpen fölfegyverezve most már ellenfelemnek is megengedtem, hogy felálljon.
Egy lépést hátrált, aztán lehajolt, hogy fölszedje azt a követ, melybe beleverte a fejét; de abban a szempillantásban, amikor kiegyenesedett, a bot végével úgy mellbe vágtam, hogy tíz lépéssel odébb ért földet.
Azt hiszem, elájulhatott, mert nem mozdult többet. Én kimásztam az árokból, és hátrálva távolodtam; ebből a rajtaütésszerű támadásból ugyanis annyi gyűlölet áradt, hogy ellenfelemet minden aljasságra képesnek tartottam.
Útközben azonban nem háborgatott senki. Bevallom, az események hatására erősen felindult állapotban érkeztem haza.
Tisztában voltam vele, hogy életem legszorongatóbb helyzetéből sikerült ép bőrrel megszabadulnom.
Ennek az eseménynek azonban súlyos következményei lettek, méghozzá egy olyan személyre nézve, akinek az egészhez semmi köze se volt. Életem legsúlyosabb gaztettét követtem el, amilyennel se azelőtt, sem azután nem vádolhattam magamat.
Az esetet még súlyosbítja, hogy ezt a gonosz cselekedetet egy asszonnyal szemben követtem el.
Legföljebb az szól mellettem, hogy nem előre megfontolt szándékkal cselekedtem.
Mint említettem, nagyon elégedetten léptem át házunk küszöbét, amiért néhány zúzódással szabadultam a küzdelemből, ha pedig leterített ellenfelem jutott eszembe, büszkeség dagasztotta mellemet.
Másnap reggel átmentem La Ponce barátomhoz. Minthogy ez a támadás, melyet most sikeresen visszavertem, talán még sokkal fenyegetőbb eszközökkel, bármikor megismétlődhetik, elhatároztam, hogy kölcsönkérem tőle a pisztolyait, melyeket láttam nála.
Ilyen kölcsönt azonban csak úgy lehet kérni, ha az ember megmagyarázza az okát.
Meg is tettem. Épp csak a verekedés tényleges színhelyét nem közölhettem vele, mert azzal félig-meddig azt is elárultam volna, hogy melyik házból jöttem. Ehelyett egy másik helyet neveztem meg.
Ez a hely, mely egészen véletlenül jutott eszembe, a lovarda közelében feküdt, ahol három háznak a kijárata nyílt egy eléggé keskeny kis utcába.
Az elsőben Hippolyte Leroy lakott, az az egykori testőr, aki nem sokkal később feleségül vette Augustine-t, s így az unokabátyám lett; a másikban volt a Leuven család otthona, s végül a harmadikban az a bizonyos jegyző lakott, akinek Mennesson közjegyző elpletykálta az én szerelmi fölsülésemet a két szép párizsi leánnyal, és aki Eléonore-t vette feleségül, Deviolaine első házasságából való második leányát.
Lebègue-nek hívták a jegyzőt, akivel kapcsolatban már megemlítettem, hogy milyen sok ellenséget szerzett neki feleségének elméssége és kissé nagyvilági veretű, bájos föllépése. Kisvárosokban minden, ami az átlagnál magasabbrendű, kihívja az emberek féltékenységét.
Ráadásul La Ponce-on kívül másoknak is elmondtam azt az éjszakai verekedést, melyben majdnem pórul jártam, és ezeknek is, éppúgy, mint La Ponce-nak, a gyanakvás félrevezetésére, a lovarda környékét adtam meg a küzdelem színhelyéül.
Kérdés: hol tartózkodtam hajnali kettőig, ha ott, a lovarda mellett ütött rajtam a támadó.
Hippolyte Leroy-nál nem lehettem, és Adolphe de Leuvennél se lehettem, mert ha segítségért kiáltok, mindketten segítségemre siettek volna.
Tehát: csak Lebègue-éknél lehettem hajnali kettőig; és nem a férfinál, hanem az asszonynál.
És ezt a rosszindulatú, teljesen hazug pletykát a hamis látszat még alá is támasztotta!
Habár könnyű prédája voltam minden tréfacsinálónak, talán azért, mert vértezetlenül odatartottam az oldalamat a gúny nyilainak, Lebègue-né kíméletesebben bánt velem, mint asszonytársai. Szép volt, elmés és kacér; ha messziről intett a barátainak, gyönyörű kezét páratlan kecsességgel mozgatta, közelről pedig nem tiltakozott, ha nézték, csodálták vagy csókolták a kezét azoknak az asszonyoknak nagystílű nemtörődömségével, akiknek imádnivaló a kezük... Lebègue-né ebben vétkezett.
Méghozzá súlyosan vétkezett, mert a keze nagyon szép volt.
Én ezt az asszonyt szerettem, méghozzá - ma már nem érdemes titkolnom - a szeretetből szerelem lett volna, ha ő is úgy akarja. Ő azonban soha, semmivel sem adott erre biztatást; sőt ha vele voltam, szellemi felsőbbrendűsége, társaságbeli jártassága s főleg nagyvilági modora valósággal beletaszított félszegségem feneketlen örvényébe, melynek mélységeiről, legelső szerelmeim óta, számtalanszor bizonyságot tettem.
S egy napon az én fülemhez is eljutott az a suttogó hír, hogy a szeretője vagyok ennek az asszonynak. Nem tudtam, honnan származik a hír, azt sem sejtettem, mi táplálja.
Az lett volna a kötelességem, hogy rögtön, s a legnagyobb fölháborodással, visszautasítsam a pletykát. Igazságot kellett volna szolgáltatnom a megrágalmazottnak; én azonban csak ímmel-ámmal tiltakoztam, ami hiba volt, mert beképzelt tagadásom visszájára fordult, és úgy esett a latba, mintha beismerés lett volna.
Hozzá kell tennem, hogy ebben hű szövetségesemül szegődött az emberek rosszhiszeműsége.
Milyen szerencsétlen, kibicsaklott jellemű alak is voltam! Egy perc öröméért, egy órányi büszkeségért, amit ez a híresztelés ébresztett bennem, megfeledkeztem arról, hogy pirulnom kellene a szégyentől, mert eltűrtem, hogy elhiggyenek rólam az emberek valamit, ami nem igaz.
Hitványságomért hamarosan lakolnom kellett. A pletyka legelőször is összeveszített azzal, akiről szólt. Lebègue-né még a valóságosnál is súlyosabbnak ítélte bűnömet, mert azt hitte, hogy a rágalmat én koholtam ellene.
Vétkemet sohasem bocsátotta meg. Későbbi életemben két vagy három ízben éreztem szúrásokat, melyeket az ő gyűlöletének tűje okozott. Meg se próbáltam viszonozni a kapott sebeket, mert a szívem mélyén éreztem, hogy rászolgáltam.
Ha azóta találkoztunk valahol, sohase mertem a szemébe nézni; tekintetének súlya alatt lehajtottam a fejem.
A bűnös hallgatása jelentette a beismerést.
Ma azonban fennhangon teszek vallomást.
A verekedés másnapján nem tudtam ellenállni kíváncsiságomnak, és visszamentem a színhelyre. Nem tévedtem; ott feküdt, véresen, az a kő, melynek durva éle beverte ellenfelem fejét. Néhány hajszál is megtapadt a bűnjelen; színük megerősítette gyanúmat, mely ekkor voltaképpen már nem is gyanú volt, hanem bizonyosság.
Este találkoztam Adèle-lal, aki még mit sem tudott arról, hogy min mentem keresztül.
Elmondtam a történteket, s azt is, hogy kire irányul a gyanúm; ő azonban nem akarta elhinni.
Épp ekkor jött velünk szemben egy Raynal nevű seborvos, akit e nap reggelén abból az irányból láttam hazatérni, mely az én sebesült ellenfelem háza felé vezetett.
Odaléptem hozzá.
- Mi baja annak a személynek - kérdeztem -, aki ma reggel elküldött magáért?
- Hogy mi a baja, kisfiam? - ismételte provánszi tájszólásával.
- Igen, szeretném tudni.
- Hát nézd, fiam, valószínűleg az történt vele, hogy ma éjjel nagyon iparkodott hazafelé, de a sötétben nem jól tájékozódott, és a mellkasával nekiszaladt egy kocsirúdnak, méghozzá olyan erősen, hogy hanyatt esett, és estében a fejét is berepesztette.
- Mikor látogatja meg újra?
- Holnap, ugyanabban az időben, mint ma.
- Akkor kérem, doktor úr, mondja meg neki, hogy az éjszaka én is ott jártam a balesete helyén, és megtaláltam a zsebkését, melyet ezennel visszaküldök neki. Említse meg neki, doktor úr, hogy ez fegyvernek nem éppen utolsó, viszont nem sokat ér az olyan ellenféllel szemben, akinek pisztoly van a zsebében, olyan, mint például ez a kettő...
Úgy látszik, a doktor megértette.
- Jó - mondta. - Légy nyugodt. Megmondom neki.
Azt hiszem, hogy bicskás vetélytársam a maga részéről szintén megértette a célzást, mert soha többé nem tért vissza a dologra, pedig két héttel később, egy kastélykerti mulatságon, szemtől szemben táncoltunk egymással.
Lafarge csak nevetett egy jót, amikor az én Leuven barátom közölte vele, hogy bennem véli fölfedezni a társszerzőjét. Ebben igaza is volt. Milyen színházi szakismeretekkel rendelkezhetett egy műveletlen fiatal kölyök, az Île-de-France egyik kisvárosában lézengő boldogtalan vidéki, aki a híres színpadi szerzőknek épp csak a nevét hallotta emlegetni, és éppolyan járatlan a francia, mint a külföldi irodalomban? Nagyra becsült és jelentős művek formai szépségeit úgyszólván észre se vette, hiányos művészi neveltetése következtében még élvezetet se nagyon talált bennük, de azért az irodalmi elmélet ismerete nélkül neki mert vágni az irodalmi gyakorlatnak, jóllehet sejtelme sem volt róla, mire jó a vázlat, mit jelent a színpadi akció, fordulat vagy kibontakozás. Sohase volt ereje végigolvasni a Gil Blas-t, a Don Quijoté-t vagy a Sánta Ördög-öt, azokat a regényeket, melyeket az irodalmi pedagógusok köztiszteletben állónak tekintenek, sőt ezeket - pirulva ismerem be - az ifjú helyére álló férfi mind a mai napig csak mérsékelt érdeklődéssel szokta forgatni. Shakespeare-ről ugyan már hallott harangozni, de csak mint valami barbárról, akinek szemétdombjáról Ducis-nek sikerült felfűzni néhány igazgyöngyöt, úgymint az Othelló-t, a Hamlet-et és a Rómeó és Júliá-t... E sok tudatlanság fejében viszont könyv nélkül fújta Bertint, Parnyt, Legouvét,. Demoustier-t és többi kedvencét.
Így hát Lafarge-nak tökéletesen igaza volt, Adolphe de Leuvennek viszont tömérdek elvesztegetett órájába került, míg elérte azt a célt, melyet csak képtelensége mentett meg a nevetségességtől.
Adolphe azonban, igazi angol-német szívóssággal, hősiesen folytatta vállalkozását, aminek az lett a vége, hogy jól-rosszul mégiscsak összecsaptuk egy énekes bohózat tervét, amelynek a Strasbourg-i őrnagy címet adtuk.
Hogy az őrnagy miért volt éppen strasbourg-i, s miért nem La Rochelle-i vagy perpignani, arról ma már sejtelmem sincs; s hogy milyen cselszövény és miféle bonyodalom szerepelt ebben a drámai embrióban, az is teljesen kiment a fejemből.
Egy dologra azonban élesen emlékszem, mégpedig azért, mert ez volt az első, ami hízelgett a hiúságomnak. Elmondom.
Az idő tájt a hazafias színdarabok divatoztak, melyek az 1814-1 fordulatot és az 1815-i vereséget voltak hivatva feledtetni. Tombolt a sovinizmus, a közönség élt-halt a hazafias kuplékért, s ha ezekben a nemzetem a győzelemmel, a trombitaszó a harci riadóval rímelt össze, biztos volt a siker. Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy Leuven meg én nem szállhattunk szembe az árral, hanem beértük azzal, hogy alázatosan nyomon követjük Francis és Dumersan urakat. Ennélfogva a mi Strasbourg-i őrnagyunk egyik tagja lett azon derék tartalékos tisztek népes családjának, akik hazafiasságtól lángoló kupléikban Franciaország örök dicsősége jegyében verték az ellenséget, és a lipcsei és Waterlooi vereségért véres bosszút álltak a Gymnase és a Variétés színház harcterén.
A mi őrnagyunkat, akiből egyszerű földműves lett, váratlanul meglátogatta egy apa a fiával. Hogy mit kerestek ott, arra már nem nagyon emlékszem, csak azt tudom, hogy jöttük idején az őrnagy épp otthagyta ekéjét, s ahelyett, hogy tovább szántotta volna a barázdát, egy könyv olvasásába merült, olyannyira, hogy sem az apát, sem a fiát nem látta jönni - ami igen szerencsés véletlennek bizonyult, mert alkalmat adott egy kuplé eléneklésére.
Amikor elvégeztem a munka rám eső részét, megmutattam Leuvennek. Talán mondanom se kell, hogy barátom amúgy is túlontúl elnéző volt, de akkor, amikor végigolvasta kuplémat, elnézése átcsapott a legnagyobb lelkesedésbe. Tüstént elkezdte énekelni soraimat, erre a katonadalra:
Mondd csak, bajtárs, emlékszel-e még...
Kétszer is elénekelte. Még kétszer, összesen tízszer; s csak azért hagyta abba, hogy kijelentse:
- Ezt a kuplét, barátom, ha a cenzúra be nem tiltja, egészen biztos, hogy megújrázzák.
Tudniillik épp akkoriban léptették életbe a cenzúra nemes intézményét, mely azóta se szűnt meg nőni és gyarapodni.
Bevallom, szívem dagadt a büszkeségtől; sosem hittem volna, hogy ilyen nagy művek alkotására születtem.
Lafarge, amikor előadtuk neki a kuplét, hunyorogni kezdett.
- Micsoda? Csak nem azt akarod mondani, hogy ezt Dumas írta?
- De ő.
- Hátha csak másolta valamilyen minta után?
Megható bizalom!
- Hidd el, hogy ő írta. Ismerem Párizs valamennyi színházának minden hazafias kupléját, és becsületszavamat adom, hogy ez egyikre sem hasonlít.
- Akkor csak véletlen lehet; úgy látszik, ráhibázott. Ezután La Ponce-nak adtuk, hogy olvassa el. Kuplém megdobogtatta szívét, mert 1814-ben ő is katona volt. Amikor legközelebb találkoztunk, gratulált.
Kuplém! Szegény kis dalocskám! Hiába tudom, milyen középszerű vagy, mégis ott látlak, ahol csak én láthatlak, a téged megillető helyen! Mit számít az, hogy színaranyból vagy rézből vertek-e, mikor mégiscsak te vagy az első irodalmi pénzdarab, amely az én kezemből került a színház világába! Te vagy az a kis lyukas amulett, amelyet az ember az iszákja alján rejteget, hogy odavonzza a kincseket! Ma már csordultig megtelt az iszák, de magam sem tudom, hogy ami összegyűlt és ott csörög fölötted, sokkal többet ér-e, mint te... Erre csak a jövendő adhat választ - a költők jövendője, mely fenséges istennő képében jelenik meg, s azt a büszke nevet viseli: Utókor.
Közismert dolog, hogy mekkora bennem a hiúság.
Ettől kezdve másra, mint drámaírásra, nem is bírtam gondolni. Minthogy Adolphe-nak előbb vagy utóbb vissza kellett térnie Párizsba, vadul nekiláttunk a munkának, hogy egy rakomány olyan ellenállhatatlan színdarabot vihessen magával, amilyen a Strasbourg-i őrnagy.
Elképzelhetetlennek látszott, hogy ezek a kiemelkedő alkotások ne arassanak megérdemelt sikert Párizs felvilágosult nézőközönsége előtt, és utat ne törjenek nekem az európai szellem e fellegvára felé, ahol tömérdek babér és még több pénz vár rám.
Kíváncsi vagyok, mit szólnak majd akkor mindazon nemes lelkű személyek, akik azt merték mondani anyámnak, hogy lusta vagyok, és megjósolták, hogy nem viszem semmire!
Munkára föl, jövő Schillere! Munkára, jövő Walter Scottja!
Ezekben a napokban született meg bennem az akarat, ez a nagy erő, mely sok hiányt képes pótolni, és a kitartás, ez a nagy erény, mely még nem a lángész ugyan, de néha fölér vele.
Valójában azonban Leuven barátom se nagyon tudta, mit akar; ő is, mint jómagam, a sötétben tapogatózott. Hogy ez mennyire így volt, azt legjobban darabjaink tárgy választása bizonyítja.
A második énekes bohózatunk alapötletét a köztiszteletben álló Bouillytől vettük kölcsön, Mesélek a lányomnak című művéből.
Ennek ezt a címet adtuk: Baráti vacsora.
Első drámánkat Flórian Cordobai Gonzales-éből kértük kölcsön.
A címe: Az Abenceragók lett.
Ó, ti érdekes Abenceragók! Ó, cordobai Gonzales! Hány ifjú költőt vezettél rossz útra, ugyanúgy, mint bennünket, akik reménykedő szívvel vágtunk neki, és teljesen összezavarodva értünk a végére!
Ezek a munkák egy évig foglalkoztattak minket, 1820-tól 1821-ig.
Mialatt távol voltam otthonomtól, fölkínálták, hogy foglaljam el Crépyben, Lefèvre közjegyzőnél a második vagy a harmadik írnoki állást. Hogy melyiket, arra nem emlékszem pontosan.
Csábító ajánlat volt, mert Lefèvre teljes ellátást és szállást is adott.
Akkoriban már az étkeztetésem is olyan súlyos gondot okozott anyámnak, hogy másodízben is belenyugodott az elválásba; így legalább a kosztomat megtakaríthatta.
Elkészítettük úti csomagomat, mely nem volt sokkal súlyosabb annál, amilyennel egy szavojai hegyi lakó leköltözik a völgybe, s elindultam.
Villers-Cotterets-től Crépyig három és fél mérföld az út. Gyalogszerrel vágtam neki, s egy este beállítottam a közjegyzőhöz.
Lefèvre akkoriban harmincöt év körüli, jó megjelenésű férfi volt, feltűnően szép barna hajjal, feltűnően sápadt arcszínnel és eléggé elnyűtt állapotban. Lerítt róla, hogy hosszú ideig élt Párizsban, ahol nemcsak a megengedett örömökből vette ki részét, hanem a tiltottakból is.
Még itt is, számkivetve egy kis vidéki fészekbe, meglátszott rajta, hogy kijárta a jogászat magasiskoláját. Nagystílűen tárgyalt ügyfeleivel, nagyvonalúan bánt mivelünk, s az uralkodásra termett ember magabiztosságával forgolódott a világban. Mindenkihez, aki ügyes-bajos dolgaival hozzáfordult, mintha így szólt volna: "Nagy dicsőség önnek, valamint ennek a városnak, hogy én, aki párizsi közjegyző lehetnék, leereszkedtem egy járási székhelybe."
Én azt a szokását bámultam a legjobban, hogy évente nyolcszor vagy tízszer "felruccant a fővárosba", ahogy Crépyben mondták, de sohase süllyedt oly mélyre, hogy delizsánszon utazzék. Mihelyt mehetnékje lett, magához hívatta a kertészt.
- Pierre - mondta neki -, ma este vagy holnap Párizsba utazom. Legyen rá gondja, hogy ekkor meg ekkor befogják a postalovakat a hintóba.
Pierre intézkedett. A postalovak percnyi pontossággal előálltak, miután az egész környéket fölverték csengettyűikkel; a postakocsis, aki az idő tájt még büszkén viselte rizsporos varkocsát s a piros hajtókás, ezüstgombos kék kabátot, óriási csizmájában nagy nehezen nyeregbe zöttyent, Lefevre pedig, beburkolózva bő porköpenyébe, kényelembe helyezkedett az ülésen, egy szippantást vett arany tubákos piksziséből, s odaszólt a kocsisnak: "Indulhat!" Pattant az ostor, megszólaltak a csengők, a kocsi befordult az utcasarkon, s gazdánk három vagy négy napig nem volt látható.
Sem az óráját, sem a napját nem árulta el visszatérésének; mindig váratlanul érkezett, mert szerette meglepni háza népét.
Egyébként elég jóindulatú embernek bizonyult; józanul mérlegelt, sokat követelt, de igazságosan ítélt. Ha valaki szabadságot kért, csak ritkán tagadta meg, de - amint látni fogjuk - a kéretlenül kivett szabadságot nem bocsátotta meg.
Crépyben lakott a sógorom édesanyja, s az ő révén bejáratos lettem e kisváros társadalmába. De mondhatom, ez a világ nyomába se léphetett szülővárosom háromszorosan rétegzett társaságának, melyről már részletesen beszámoltam, s még kevésbé a mi kedves baráti körünknek!
Szombat esténként gyakorta leakasztottam a szögről a puskámat, és vad után cserkészve, átballagtam anyámhoz. Ott aludtam nála, s hétfőn, hajnali hatkor, újra fogtam a puskát, és vadászgatva útnak indultam, hogy a munka kezdetén ott lehessek Lefèvre közjegyzőnél.
Egyszer, hazamentemben, letértem Ermenonville felé. Költői zarándoklatom kissé felélesztette szegény szunnyadó múzsámat, ezt a sápadt és csak félig élő lepkét, mely bábjából a tél közepén bújt ki május helyett.
El is kezdtem dolgozni. Félig prózában, félig versben írtam, amire egy bájos fiatal leány ihletett, akit Athénaïs-nak hívtak, és nem tudott semmiről. Valami balul sikerült kotyvalék lett ez Demoustier Levelek Émilie-hez című művéből és a Bertin lovag utazásá-ból.
Amikor kész lett, elküldtem művemet Leuvennek. Ha már nem sikerült betörnöm a színpadra, talán meghódítom a könyvkereskedéseket.
A címe ez lett: Eimenonville-i zarándoklat, ami szintén merőben új.
Adolphe persze nem tudott vele mit kezdeni. Elhányta, nem is találta meg soha többé, és jól van így.
Hiába töröm a fejem, egy árva szó se jut belőle eszembe.
Egyébként Adolphe se vitte többre, mint én. Az ő reményei is semmivé váltak, egyik a másik után; azt írta, hogy mi csak egyesült erővel juthatunk célhoz.
Ahhoz azonban, hogy célhoz jussunk, el is kellett volna indulnunk; de hogy indulhatna el valaki Crépyből Párizsba az én anyagi helyzetemben? Hiszen vagyonom még az anyai zsebpénz arany napjaiban sem érte el a hat vagy nyolc frankot!
Leuven terve tehát már anyagi okokból is megvalósíthatatlannak látszott.
Csakhogy a gondviselés útjai kifürkészhetetlenek.
Egy novemberi szombaton Lefèvre közjegyző ismét Párizsba készült utazni, amit a szokásos módon hozott tudomásunkra; utasítván Pierre-t, hogy másnap reggel hétre rendelje meg a lovakat.
Alighogy kiadta ezt a parancsot, a vacsora végeztével bejött a szakácsnő, és - szintén a szokásos módon - közölte, hogy egy barátom vár odakint.
Kimentem. Paillet hívatott, aki első írnokként dolgozott előző munkahelyemen, Mennesson közjegyzőnél, de azóta ő is otthagyta, és kiköltözködött a tanyájára, Vezbe. Itt egy toronyban volt a lakása, méghozzá olyan toronyban, hogy a csodájára jártak. Egy kastélyerődből, mely a XII. században épült, csak ez a torony maradt meg elpusztíthatatlanul, de az egykori keselyűfészekben manapság már csak hollók tanyáznak.
Paillet lóháton jött Crépybe, mert bár néha föl-fölcsapott első írnoknak valamelyik vidéki közjegyzőhöz, valójában megmaradt annak, aki volt: kisbirtokosnak.
Sétára indultunk kifelé, a várfalak felé.
Eközben kiöntöttem neki szívem minden bánatát, amit ez a drága jó barát, aki nagyon szeretett, a legnagyobb együttérzéssel hallgatott végig. Beszéd közben hirtelen a fejemhez kaptam.
- Te! - mondtam. - Van egy ötletem.
- Mi az?
- Menjünk Párizsba három napra.
- Hát a munkáddal mi lesz?
- Lefèvre maga is Párizsba megy holnap. Mindig két-három napot szokott ott tölteni; két-három nap múlva mi is hazajövünk.
Paillet kiforgatta a zsebeit, összesen huszonnyolc frankot talált.
- Ez az egész vagyonom - mondta. - Neked mennyid van?
- Hét frankom.
- Huszonnyolc meg hét, az harmincöt... Hogy a csodába akarod ilyen kevés pénzzel megjárni Párizst? Hiszen csak az út oda-vissza, postakocsival, harminc frankba kerül!
- Várj egy kicsit.
- Mire?
- Itt a lovad?
- Itt.
- Az öltönyeinket táskába csomagoljuk, mi pedig fölvesszük a vadászzekénket, fogjuk a puskánkat, és végigvadásszuk az utat. Amit lövünk, azt megesszük, tehát egy fillért se költünk útközben.
- Hogyhogy?
- Nagyon egyszerűen. Szerintem, amíg innen eljutunk Dammartinbe, lövünk egy nyulat, két foglyot meg egy fürjet.
- Szerintem ennél többet is lőhetünk.
- Én is azt hiszem, de számítsunk a legrosszabbra. Mihelyt Dammartinbe érkeztünk, megsüttetjük a nyúl hátulját, vadas mártással csináltatjuk meg az elejét, teleesszük és teleisszuk magunkat.
- És aztán mi lesz?
- Aztán az lesz, hogy a borért, a kenyérért és a sütés-főzésért pénz helyett a két fogollyal fizetünk, borravaló fejében pedig odaadjuk a pincérnek a fürjet... Tulajdonképpen csak a lovadról kell gondoskodnunk. Azt hiszem, napi három frankkal a zsebünkben már nekivághatunk az útnak.
- És mit gondolnak majd rólunk?
- Hogy vakációra utazó diákok vagyunk.
- De csak egy puskánk van.
- Nem is kell több. Amíg az egyik vadászik, a másik lóháton megy utána; így aztán a tizenhat mérföldes párizsi útból mindegyikünkre csak nyolc jut.
- És ha jön a vadőr?
- Nem érdekel! Amelyikünk lovon ül, úgyis messziről észreveszi, és figyelmezteti vadászó társát. A lovas leszáll, a vadász nyeregbe ül, megsarkantyúzza lovát, és vágtában eltűnik a látóhatárról... Mire a vadőr odaér az iménti lovashoz, az már zsebre tett kézzel, gyalog baktat az úton. - "Mit keres itt uraságod?" "Hogy mit keresek? Látja azt maga nagyon jól." - "Azért csak mondja meg." - "Sétálgatok." - "De az előbb még lovagolt." - "Ez igaz." - "Most viszont gyalog jár." - "Ez is igaz! De azt hiszem, nem tilos lovagolni, és az se tilos, ha az ember utána gyalogol." - "Tilosnak nem tilos, de uraságod nem volt egyedül." - "Lehetséges." - "A társa vadászott." - "Gondolja?" - "Teringettét! Ott ül a lován, puskával a kezében..." - "Tisztelt uram, ha ez így van, akkor szaladjon utána és fogja meg." - "Hiába futok utána, és hiába akarnám megfogni, ha egyszer ő ül a lovon, és én vagyok gyalog." - "Akkor viszont, kedves barátom, azt tanácsolom magának, sétáljon be a legközelebbi faluba, és igyék egy üveg bort az egészségünkre!" És ekkor vagy te, vagy én, a derék vadőrnek odacsúsztatunk egy frankot, mely összeg a mi párizsi utunk tartozik-követel számlájára megy. Ő mély alázattal meghajol, és elindul a legközelebbi kocsma felé, mi pedig megyünk tovább.
- Nézd csak, nézd csak - tűnődött Paillet. - Nem is hangzik rosszul... Különben hallom, hogy színdarabokat írsz!
Fájdalmasan felsóhajtottam.
- Hiszen épp azért akarok Párizsba eljutni, hogy megérdeklődjem Leuventől, mi lesz a színdarabjaim sorsa... És ha egyszer ott leszek Párizsban...
- Ha egyszer ott leszek Párizsban - szólt közbe Paillet -, akkor elviszlek a Vieux-Augustin utcai kis szállodába, ahol már ismernek, mert mindig ott szoktam lakni. Ha egyszer Párizsban leszünk, akkor már nem fáj a fejem.
- Hát akkor... Mit mondasz?
- Azt, hogy jó mulatság lesz.
- Megyünk Párizsba?
- Megyünk.
- Akkor mondok valamit... Ne holnap induljunk, hanem még ma este, és aludjunk Ermenonville-ben. Ha onnan jókor reggel tovább indulunk, holnap este Párizsba érünk.
- Induljunk ma este.
Ki-ki hazament. Paillet a szállodába, hogy megnyergeltesse a lovát, én a közjegyzőhöz, a vadászzekémért és a puskámért.
A harmadik írnok átvitte egy öltözet ruhámat, egy ingemet és egy pár cipőmet Paillet-hoz, aki mindezt belegyömöszölte az utazótáskájába; én pedig, puskámmal fölfegyverkezve, kimentem a város határába, ahol a találkozónk volt.
Nemsokára Paillet is megérkezett.
Ahhoz, hogy vadásszunk, már túl későre járt; most csak az volt a fontos, hogy minél messzebbre jussunk. Felültem Paillet mögé a lóra.
Kétórás lovaglás után megérkeztünk Ermenonville-be.
Ezt megelőzően kétszer vagy háromszor megszálltam ugyan már "A Kereszthez" címzett fogadóban, de úgy rémlik, sohasem tűntem ki bőkezűségemmel; ebben persze jó néhány vendég megelőzött engem, s nem is a legrosszabbak.
Szíves fogadtatásban volt részünk.
Vacsoránk egy üveg borból és omlettből állt, amihez annyi kenyeret ehettünk, amennyi belénk fért.
A számlánk másnap, beleértve a lovat, hat frankra rúgott; maradt huszonkilenc.
Az ebéd miatt nem fájt a fejünk; egyelőre még a puskacsövünkben tanyázott, de tudtuk, hogy ki fogjuk belőle ugrasztani.
Ermenonville környékén csak úgy hemzseg a sok vad és vadőr; alig tettünk meg egy negyed mérföldet, én - hat lövéssel - máris két nyulat és három foglyot ejtettem.
Férfiasan be kell vallanom, hogy ennek a két nyúlnak és három fogolynak Girardin-Brégy úr volt a jogos tulajdonosa.
Alighogy a kutyám elém tette a harmadik foglyot, Paillet - ahogy megbeszéltük - jelt adott.
S valóban, a látóhatáron megjelent a vadőr alakja, élesen kirajzolódva az égbolt gyapjasan fehér hátterén, ahogy Decamps vagy Jadin tájképein is ott áll mindig egy pásztor, vagy egy gyapjúharisnyás parasztember, mintegy összehasonlításul valamilyen magányosan álló, göcsörtös szilfával.
Minden az előre megbeszélt haditerv szerint történt. Egy szempillantás alatt nyeregben ültem, megsarkantyúztam a lovat, és magammal vittem a bűnjeleket.
Paillet és a vadőr sokáig és nagyon élénken társalogtak, de a párbeszéd úgy végződött, ahogy megjósoltam. Barátom a közös erszényből hercegi mozdulattal kivett egy egyfrankost, amivel az eddigi kiadások végösszege hét frankra emelkedett.
Ennyi volt a veszteségünk; haszon fejében viszont magunkénak mondhattunk két nyulat és három foglyot.
Amikor Paillet csatlakozott hozzám, én maradtam lóháton, most rajta volt a vadászás sora.
Így váltogattuk egymást. Délelőtt tízkor érkeztünk Dammartinba, immár három nyúllal és nyolc fogollyal.
Időközben két újabb vadőrrel volt szerencsénk találkozni; az első nagylelkűen visszautasította a fölajánlott egyfrankost, a másik, egy aljas fráter, elfogadta.
Alaptőkénk ezzel huszonhét frankra zsugorodott.
Másfelől azonban megtettük az út nagyobbik felét, és három nyulat meg nyolc foglyot zsákmányoltunk.
Amint előre megmondtam, egy nyúlból és három fogolyból nemcsak, hogy az ebédünkre futotta, hanem még gavallérok is voltunk.
Folytattuk utunkat Párizs felé, ahová este fél tizenegykor meg is érkeztünk; én gyalogszerrel, Paillet pedig lovon, négy nyúllal, egy tucat fogollyal és két fürjjel a tarsolyunkban!
Ha a nagycsarnok árait veszem alapul, harminc frankot ért a zsákmányunk.
Amikor a Vieux-Augustin utcai fogadóba megérkeztünk, Paillet-t mint régi ismerőst felismerték, s ő előadta föltételeinket.
Fogadást kötöttünk angol barátainkkal, magyarázta a fogadósnak, hogy egyetlen fillér kiadás nélkül megjárjuk az utat Párizsba és innen haza.
Ezt a fogadást meg akarjuk nyerni. Ehhez azonban az kell, hogy a fogadós, pénz helyett, elfogadja a zsákmányunkat.
A fogadós vállalta, hogy a négy nyúl, a tizenkét fogoly és a két fürj fejében két éjszakára szállást és két napra teljes ellátást ad kettőnknek meg a lovunknak és a kutyáinknak.
Arra is kötelezte magát, hogy a hazautazáskor ellát bennünket pástétommal és egy üveg borral.
Kijelentette, hogy ezek a föltételek az ő számára igen kedvezőek. Késznek mutatkozott írásbeli tanúsítványt adni arról, hogy - legalábbis az ő fogadójában - valóban nem költöttünk egy fillért sem... Ezt mi megköszöntük, de lemondtunk róla azzal, hogy angol barátainknak elég a becsületszavunk.
Paillet-val együtt körülnéztünk egy kicsit, s aztán elmentünk a fürdőbe.
Itt viszont, akárhogy is takarékoskodtunk, kénytelenek voltunk három frank ötvenet elvenni az alaptőkéből, amely így huszonhárom és fél frankra zsugorodott.
Így tehát vagyonunk majd egyharmadának már a nyakára hágtunk, igaz ugyan, hogy célhoz értünk, és negyvennyolc órára biztosítottunk magunknak szállást és élelmet.
A fárasztó nap után sokáig elkerült az álom. Hiszen Párizsban voltam!
Reggel hétkor ébredtem.
Villámgyorsan felöltöztem.
Leuven barátom a Pigalle utcában lakott, a 14. szám alatt, ami innen, a fogadónktól, egy mérföldnyi út... De bántam is én!
Ha nem számítom a kerülőket és a vargabetűket, tegnap tíz vagy tizenkét mérföldet tettem meg, és ha kell, holnap is megteszek ennyit.
Végigmentem a Vieux-Augustin utcán, a Croix-des-Petits-Champs utca felé, mindig egyenesen előre.
Egyszer csak a Palais-Royal előtt találtam magamat. Körüljártam, de a boltok felét még nem nyitották ki.
|
|
Megfogadtam, hogy mindenáron, még ha a közös kassza látja is a kárát, elmegyek erre az előadásra.
Annál inkább, mert a plakáton vastag betűkkel ki volt írva:
SULLA szerepét TALMA úr játssza
Tudtam persze, hogy okosabb lesz Adolphe közreműködését kérni; megkérdeztem hát, merre van a Pigalle utca, és elindultam a jelzett irányban.
Útközben azonban annyiszor eltévedtem, hogy csak kilenc órakor értem célhoz.
Adolphe még nem kelt fel, de az édesapja a kertben sétálgatott.
Odamentem hozzá. Megállt, bevárt, s már előre nyújtotta a kezét.
- Párizsba jött? Hát ez nagyszerű.
- Az bizony, uram.
- Hosszú időre?
- Csak két napra.
- És mi a terve?
- Tervem, hogy két emberrel beszéljek: Adolphe-fal és Talmával.
- Ez már igen! Talán milliomos lett magából, hogy ilyen költséges szeszélyei vannak?
Elmeséltem neki, hogy jöttünk Paillet barátommal Párizsba.
Tetőtől talpig végigmért.
- Magából még lesz valami - mondta aztán -, mert van akaratereje. Siessen, ébressze föl a fiamat. Ő majd elvezeti Talmához, Talma pedig ad magának színházjegyet... Aztán jöjjenek vissza, és ebédeljenek itt.
Hiszen ezt akartam éppen! Érdeklődtem, hogy jutok el Adolphe szobájába, aztán bementem a házba.
Mielőtt barátom ajtaját megtaláltam volna, két idegen szobába nyitottam be. Az elsőben Gábriel Arnault lakott, a másikban Louis Arnault. Teljesen eltévedtem az első emeleten.
Csak amikor Louis útba igazított, jutottam be végre a barátomhoz.
Mint egy hétalvó, olyan mélyen aludt Adolphe.
De én akkor az alvó Epimenidészt is fölráztam volna.
Adolphe sokáig dörgölte a szemét, és nem akart megismerni.
- Hidd el, hogy én vagyok! Itt vagyok! - magyaráztam. - Kelj fel és öltözz! Megyünk Talmához!
- Mi a csodának? Talán valami tragédiát akarsz neki fölolvasni?
- Nem - mondtam. - Csak jegyet szeretnék tőle kérni.
- Hát miben játszik Talma?
Rábámultam a barátomra. Ez az ember itt él, Párizsban, és nem tudja, milyen darabban játszik Talma!
Hát hol jár az esze ennek a szerencsétlennek?
Igazán nem lehet csodálkozni rajta, hogy sem az én Ermenonville-i zarándoklat-omat, sem az együtt írt színdarabokat nem sikerült még elhelyeznie!
Adolphe fölkelt, felöltözött. Tizenegykor becsöngettünk egy házba a Tour-des-Dames utcában, ahol Talma lakott két híres színésznő - Mars és Duchesnois - szomszédságában.
Talma még öltözködött ugyan, de Adolphe olyan bizalmas barátságban volt vele, hogy bevezették.
Természetes, hogy én is beléphettem, hiszen Adolphe kíséretéhez tartoztam, akár Hernani V. Károlyéhoz.
Talma olyan rövidlátó volt, hogy nem tudtam biztosan, meglátott-e egyáltalán vagy sem.
Épp a felső testét mosta. A haja majdnem teljesen le volt borotválva, ami azért érdekelt különösen, mert egy csomó ismerős, aki a Hamlet-ban látta, azt mesélte, hogy apja szelleme láttán Talma fején égnek meredt a haja.
Be kell vallanom, hogy a nagy színész a reggeli tisztálkodás közben nem nyújtott valami felemelő látványt.
Később azonban, amikor kiegyenesedett, és egy hátára vetett, fehér vászonköpenyeggel úgy burkolta be magát, hogy a köpeny egyik sarkát átvetette a vállán, félig elfödve meztelen mellkasát - akkor átfutott rajtam valami borzongás, mert ebből a mozdulatból emberfölötti nagyság sugárzott.
Leuven elmondta, miért jöttünk. Talma elővett egy antik tőrt, melynek hegye írótollban végződött, és aláírt egy két személyre szóló jegyet.
Leuvenékhez visszatérőben egyfolytában a zsebemben levő jegyet szorongattam. Hiába vehettem volna másikat, ezt a jegyet ötszáz frankért se adtam volna oda senkinek!
Kimondhatatlanul büszke voltam rá, hogy olyan jeggyel lépek majd be a Théâtre Français-ba, melyen Talma neve van aláírva.
Megebédeltünk.
Adolphe akadékoskodott, hogy nem jöhet el a színházba; Scribe-bel volt találkozója, még egy találkozója Théaulonnal, egy harmadik találkozója, már nem is tudom, melyik nevezetességgel.
Apja ránézett, vállat vont, s Adolphe nem okoskodott tovább. Megbeszéltük, hogy együtt megyünk színházba, minthogy azonban én meg akartam nézni a Louvre-t, a Jardin des Plantes-ot és a Luxembourg palotát meg a parkot, hétre beszéltük meg a találkozót a Roi kávéházban.
Hatkor hazamentem a fogadóba. Paillet már várt rám. Olyan vacsorát ettünk, hogy arra nem lehetett panasz! A fogadós tudta, mi a becsület.
Hiába könyörögtem Paillet-nak, hogy menjünk együtt a Théâtre Français-be; még abból az időből, amikor második írnok volt Párizsban, sok barátja volt - és nemcsak barátja, hanem talán barátnője is -, akiket nagyon szeretett volna viszontlátni. Visszautasította csábító ajánlatomat, s így egyedül indultam el a Roi kávéházba. Nem fért a fejembe, hogy lehet valakinek fontosabb dolga, amikor megnézhetné Talmát; ha pedig valaki már egyszer látta, hogy újra láthassa!
A kávéházba néhány perccel előbb érkeztem, mint Adolphe. Paillet abból az elgondolásból kiindulva, hogy valószínűleg kénytelen leszek költeni, nagylelkűen átnyújtott három frankot a közös erszényből.
Ezzel húsz frank ötven centimes-ra csökkent az alaptőkénk.
Miközben beléptem és asztalhoz ültem a kávéházban, azon törtem a fejem, hogy mit rendeljek. Egy pohárka pálinkát hozattam. Meg kell mondanom, hogy ebből az utálatos italból soha életemben egy csöppet se bírtam leerőszakolni a torkomon. Igaz, hogy ha rendelnem illett is valamit - meginnom már nem kellett.
Alighogy leültem, egyszerre látom, hogy az egyik törzsvendég - csakis az lehetett, mert asztalán semmiféle fogyasztanivalót nem lehetett látni - fölkelt, és felém indul. Örömömben és meglepetésemben felkiáltottam: Lafarge!
Amióta nem láttam, még kisebb lett a távolság közte és a nyomor között; kabátjának áttetszővé kopott a könyöke, nadrágjának áttetszővé kopott a térde.
- Te vagy az? - kérdezte. - Jól látnak szemeim?
- Jól - mondtam. - Ülj le.
- Szívesen. És kérlek, rendelj még egy pohárkával.
- Neked?
- Nekem.
- Akkor idd meg az enyémet, öregem, mert én ki nem állhatom a pálinkát.
- Hát minek rendelted?
- Mert muszáj volt fogyasztanom valamit, amíg Adolphe meg nem jön.
- Adolphe idejön?
- Igen. Aztán elmegyünk a Sullá-t megnézni.
- Micsoda? Azt a vacakot?
- A Sullá-t nevezed vacaknak? Hiszen óriási sikere van.
- Az csak olyan parókasiker.
- Mit jelent az, hogy parókasiker? - csodálkoztam.
- Ha Sullán nem volna Napóleon parókája, előadás közben hazamenne a közönség.
- De az én szememben Jouy igazán nagy költő.
- Ha vidékről nézed, talán nagynak látod, öregem; de mi párizsiak vagyunk, és más a szemmértékünk.
- Még ha nem is nagy költő, akkor is ritka szellemes író.
- Lehet, hogy szellemes volt a császárság korában; de tanuld meg barátom, hogy ami szellemesnek számított 1809-ben, az 1822-ben már nem az.
- De nekem az az érzésem, hogy a Chaussée d'Antin remetéjé-t már a Bourbonok alatt írta.
- Hogy a Bourbonok alatt írta, az igaz; csak az a kérdés, hogy ki...
- Hogyhogy ki? Hiszen az ő neve van aláírva.
- Mintha az jelentene valamit!
- Mire akarsz kilyukadni?
- Arra, hogy nem ő írta, hanem Merle.
- Ki az?
- Nézd meg, ha kíváncsi vagy rá... Az az úr ott, fecskefarkas kabátban, széles karimájú kalapban. Tízszerte szellemesebb Jouy-nál.
- Ha tízszerte szellemesebb Jouy-nál, hogy lehet az, hogy feleannyira sem olyan híres?
- Mert a hírnévnek, barátocskám, amint arra egyszer te is rá fogsz jönni, semmi köze a szellemességhez vagy a tehetséghez. A hírnév kizárólag a klikkektől függ. Légy szíves, kérj egy kis cukrot. A gyomromnak árt a pálinka, ha cukor nélkül iszom... Pincér! Cukrot!
- Minek iszol pálinkát, ha árt a gyomrodnak?
- Azért - magyarázta Lafarge -, mert aki kávéházban éli le az életét, annak innia kell valamit.
- Te a kávéházban éled le az életedet?
- Majdnem. Sehol se tudok olyan jól dolgozni, mint itt.
- Ebben a hangzavarban?
- Megszoktam. Így dolgozik Théaulon, így dolgozik Francis, így dolgozik Rochefort, így dolgozik minden rendes ember... Nincs igazam, Théaulon?
Erre a kérdésre fölemelte fejét egy férfi, aki óriási ívekre párbeszédnek látszó szöveget írt, feltűnő sebesen. Felénk fordította sápadt, barátságos arcát, melyen két piros folt virított.
- Igen... Mi az? - kérdezte. - Te vagy az, Lafarge? Jó estét.
És már folytatta is az írást.
- Ő Théaulon? - kérdeztem.
- Ő az, bizony. Látod, ő aztán valóban szellemes is meg ügyes is; csak az a baj, hogy mind a két képességét elpocsékolja. Tudod-e, most is mit ír?
- Mit?
- Ötfelvonásos vígjátékot, versben.
- Micsoda? Itt, a kávéházban írja a verseket?
- Először is, öregem, ez nem kávéház, inkább afféle irodalmi klub. Akit itt látsz, kivétel nélkül mind író vagy újságíró.
- Ami igaz, igaz - vallottam be. - Még nem láttam kávéházat, ahol ilyen sokat írtak és ilyen keveset fogyasztottak volna.
- Nézzenek oda, hogy csiszolódsz! Tudod-e, hogy most majdnem sikerült szellemességet mondanod?
- Hálából ezért a majdnem-szellemességért, áruld el nekem néhány vendég nevét.
- Kár a fáradságért, öregem. Ahhoz párizsinak kell lenni, hogy valaki ezeket a tisztán párizsi nagyságokat értékelni tudja.
- Hidd el, barátom, hogy e tekintetben nem is vagyok olyan vidéki, amilyennek látszom.
- Például, Rochefort-ról hallottál?
- Persze. Nagyon szép sanzonokat írt, és két-három sikeres zenés bohózatot...
- Helyes. Ő az ott. Az a sovány, aki dominózik.
- Csak az a baj, hogy ott két egyformán sovány ember dominózik.
- Ebben igazad van. Nos hát, amelyik minden arcizmával játszik, és mégsem nyer soha, az Rochefort.
Lafarge ezzel a tréfás jellemzésével Rochefort barátjának állandó ajkbiggyesztésére tett célzást.
Azt mondtam: célzást tett. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mentegette.
- És ki a partnere?
- Ferdinánd Langlé.
- Akinek a kis Fleuriet a kedvese?
- Akinek a kis Fleuriet a kedvese! Úgy beszélsz, mint egy vérbeli párizsi... Kitől szerzed az értesüléseidet?
- Hogy kitől? Adolphe-tól... Aki, úgy látom, nem valami pontos.
- Sietős a dolgod?
- Meghiszem azt! S ez egészen természetes, mert még sohasem láttam Talmát.
- Akkor, öregem, csakugyan jó lesz iparkodni.
- Miért?
- Mert már kezd kimenni belőle a szufla.
- A szufla? Mit akarsz ezzel mondani?
- Azt, hogy vénül, meszesedik...
- Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen azt írják a lapok, hogy a tehetsége sohasem volt ilyen fiatalos, a vonásai meg valósággal megszépültek...
- És te elhiszed, amit a lapok írnak?
- Miért ne hinném?
- Remélem, belőled is lesz még újságíró, öregem.
- Miért reméled?
- Mert akkor majd megtudod, hogyan készül egy újság.
- Hát aztán?
- Azontúl, öregem, nem fogod elhinni, amit a lapok írnak.
Ekkor kinyílt a kávéház ajtaja, és Adolphe bedugta a fejét.
- Siess, siess! - mondta. - Különben fölmegy a függöny, mire odaérünk.
- Csakhogy itt vagy végre!
Rohantam Leuvenhez.
- Elfelejtettél fizetni - figyelmeztetett Lafarge.
- Igaz... Pincér, fizetek!
- A pálinka négy sou, a cukor hat, összesen tíz sou.
Elővettem és az asztalra dobtam a pénzt, aztán - ötven centime-mal megkönnyebbedve - kirohantam az utcára.
- Lafarge-zsal voltál? - kérdezte Adolphe.
- Vele - mondtam. - Mi baja szegénynek?
- Mi baja volna?
- Azt magyarázta nekem, hogy Jouy meghülyült, Tálmából pedig Kasszandra lett.
- Szegény Lafarge! Talán még nem evett ma - mondta Adolphe.
- Ilyen rosszul megy a sora?
- Körülbelül.
- Most már kezdem érteni a dolgokat - mondtam. - Jouy meg Talma mindennap ebédel, és a boldogtalan Lafarge ezt nem tudja nekik megbocsátani.
Istenem, hány kritikussal találkoztam azóta, akik rossz néven vették, ha valaki mindennap ebédelhetett.
Én azonban aznap jól ebédeltem; olyan jól, hogy a gyomrom nem vágyott semmire, és csak szellemi igényeim voltak.
Beléptünk a nézőtérre, melyet zsúfolásig megtöltöttek a nézők, pedig már körülbelül nyolcadszor játszották a darabot.
Minthogy nem számozott helyeket kaptunk, csak nagy üggyel-bajjal tudtunk ülőhelyhez jutni.
Adolphe, egy király bőkezűségével, két frankot adott a jegyszedőnőnek, hiszen az ő vesződségének volt köszönhető, hogy talált a zenekari ülések közt, középen, egy kis rést, ahová még be lehetett préselni két gombostűt vagy két fiatalembert, akik ugyanolyan vékonyak voltak.
Adolphe nem tévedett; még jókor jöttünk. Alighogy elfoglaltuk a helyünket, fölment a függöny.
Amikor Talma a színre lépett, megdöbbenésemben fölkiáltottam. Hiszen pontosan ezt a sötét férfiarcélt láttam, az előrebiccent fejet, amint a kocsijában elhajtatott, nyolc nappal a lignyi csata előtt, és aztán még egyszer, Waterloo másnapján.
Hányan megkísérelték azóta, felöltve a varázsos zöld egyenruhát, a szürke zubbonyt és a kis föveget, hogy újra életre keltsék ezt az antik medáliát, a római és a görög bronzoknak ezt a keverékét, de neked, Talma, senki másnak, csak neked, égett az a szikra a szemedben, csak a te arcodból áradt az a méltóság és az a derű, melyre se a trónus veszte, se harmincezer ember pusztulása után nem vetett árnyékot a gond vagy az önvád.
Aki Talmát nem látta, elképzelni se tudja, ki volt ő. Ebben az emberben három magasztos képesség találkozott: az egyszerűség, az erő és a költészet. Azóta se találkoztam senkivel, akiben mind a három egyszerre föllelhető lett volna. De nem akad párja a szépségének sem, annak az igazi színész-szépségnek, mely nem az egyéniségével váltja ki a tetszést, hanem azzal, ahogy mindig más, aszerint, hogy milyen hőst kell eljátszania. Ismétlem, szebbet képzelni se lehet annál a szépségnél, melyet Talma testesített meg. Űzött tudott lenni, mint Oresztész, könyörtelen, mint Néró, aljas, mint Gloucester; minden szerepében másképpen gesztikulált, más tekintettel nézett, más hangon beszélt.
A színészek sokat bánkódnak azon, hogy művészetük mennyire múlandó. De te, Talma, hidd el, hogy én, aki akkor még gyermek voltam, és először láttalak ezen a felejthetetlen estén, amint színpadra léptél, s egy intéssel utat nyitottál magadnak sorfalat álló klienseid és szenátoraid között, én most is látlak ebben az első jelenetben, egyetlen mozdulatod se halványult el, egyetlen sóhajod sem halkult... Ó, Talma! Most is itt állsz előttem, Talma! Bár meghallaná szavamat a te hatalmas szellemed, és átfutna rajtad az öröm, hogy nem vagy feledve! Látom arcod gunyoros mosolyát, látlak lassan előremenni, mind közelebb és közelebb a vádlóhoz, míg csak vállára nem teszed a kezed... Ruhád redői közt szebb vagy, mint a Vezúv lávájából kiásott legszebbik szobor, és most a hangodat is hallom: rezgésével együtt rezgeti szívünk minden rejtett idegszála...
Tapsvihar, éljenzés közepette ment le a függöny.
Zúgott a fülem, káprázott a szemem, le voltam nyűgözve.
Adolphe azt javasolta, hogy menjünk be Talmához az öltözőjébe, és mondjunk neki köszönetet.
Azt hiszem, az élő Sulla kliensei se kopogtattak be hozzá soha oly dobogó, kiugrani akaró szívvel, ahogy én álltam a Sullát játszó Talma ajtaja előtt.
Leuven benyitott. Beléptem a nagy művész öltözőjébe, mely tele volt vendégekkel, akik közül senkit sem ismertem, pedig valamennyit ismernem illett volna.
Ott volt Casimir Delavigne, aki akkoriban írta az Öregek iskolája befejező jeleneteit; Lucien Arnault, akinek a minap mutatták be Regulus-át; Soumet, aki kétszeresen lehetett büszke, a Saul és a Klütaimnésztra kettős sikeréért; Népomucène Lemercier, ez a sértődött lelkű nyomorék, akinek tehetsége éppoly féloldali bénultságban szenvedett, mint a teste, de azért az ép felével megírta az Agamemnon-t, a Pintó-t és a Fiedegondá-t, a beteg felével pedig a Kolumbusz-t, a Panhypocrisiádá-t, és a Cahin-Cahá-t; ott volt Delrieu, aki 1809 óta próbálta újra színre hozatni Artaxerxesz-ét, aztán Viennet, akinek tragédiái tizenöt vagy húsz évig tengődtek a színházak irattárában, hogy aztán megszülessenek, agonizáljanak és kimúljanak egy hét leforgása alatt éppúgy, mint Gordien művei, akinek pünkösdi királysága csak két órán át tartott, viszont három napig a bűnhődése. És ott volt végül az est hőse, a szálas termetű, fakó, de vonzó arcú Jouy, azzal a furcsa tekintetével, mely egyszerre volt csípős és jóakaratú, a kör közepén pedig ott állt Talma sima, fehér jelmezében, melyről épp a bíbor szegélyt szedte le. Fejéről csak az imént vette le a babérkoszorút, fehér és kecses kezével csak nemrég törte ketté a zsarnok pálmáját.
Csak álltam az ajtóban roppant alázattal, fülig pirulva.
- Mi vagyunk azok, Talma - szólalt meg Adolphe. - Eljöttünk megköszönni a jegyeket.
Talma, hunyorgó szemével, engem keresett.
Végül észrevett, ahogy az ajtóban álltam.
- Tessék, tessék - mondta. - Jöjjön beljebb.
Két lépést mentem feléje.
- Nos hát, ifjú költő! Meg van elégedve?
- Több annál, uram... El vagyok ragadtatva.
- Akkor jó - mondta. - Jöjjön el máskor is, és kérjen újra jegyet.
- Sajnos, Talma úr, holnap, vagy legkésőbb holnapután, el kell utaznom.
- Nagy kár, hogy nem láthat a Regulus-ban... Remélem, tudja, Lucien, hogy holnaputánra műsorra tűzettem a Regulus-t?
- Tudom - mondta Lucien. - És köszönöm.
- És maga nem maradhat holnapután estig?
- Nem maradhatok. Vissza kell térnem vidékre.
- És mit csinál maga ott?
- Meg se merem önnek mondani... Második írnok vagyok egy közjegyzőnél...
- Emiatt ugyan sose essék kétségbe - mondta Talma. - Corneille is egy ügyésznél írnokoskodott... Uraim, engedjék meg, hogy bemutassam önöknek a jövő Corneille-ét.
Megint elvörösödtem.
- Kérem - fordultam Talmához -, érintse meg a homlokomat. Hadd hozzon rám szerencsét.
Talma a fejemre tette a kezét.
- Legyen úgy - mondta. - Alexandre Dumas, Shakespeare, Corneille és Schiller nevében ezennel költővé avatlak! Menj csak vissza bátran vidékre, folytasd a munkád, és ha igazán van rá elhivatottságod, akkor a költészet angyala, bárhol leszel is, rád talál, és, mint Habakuk prófétát, a hajadnál fogva is elcipel majd, ahová a küldetésed szól.
Talma keze után nyúltam, hogy megcsókolhassam.
- Ugyan, ugyan - mondta. - De nézzétek, mennyi tűz van ebben a fiúban! Ebből még csinálunk valamit.
És szívélyesen megszorította a kezem.
Éreztem: most menni kell. Ha még egy perccel tovább maradok e hírességekkel zsúfolt öltözőben, fölöslegessé és nevetségessé válnék. Intettem Adolphe-nak. Kimentünk.
A folyosón a legszívesebben a nyakába ugrottam volna.
- Ne félj! - mondtam neki. - Visszajövök Párizsba! Mérget vehetsz rá!
Paillet az operában töltötte az estét. Nyolc és fél frankot költött.
Mindössze tizenkét frankunk maradt, összenéztünk, nem minden nyugtalanság nélkül.
- Mondok valamit - szólt Paillet. - Te megnézted Talmát, én meghallgattam a Bűvös lámpás-t. Amit látni akartál, láttad, amit hallani akartam, meghallgattam...
Hidd el, sokkal okosabb, ha nem holnapután megyünk haza, hanem már holnap.
- Épp ezt akartam mondani.
- Akkor ne vesztegessük az időt. Egy óra van; feküdjünk le, és aludjunk gyorsan reggel hatig. Hétkor elindulunk, és este, ha lehetséges, szálljunk meg Nanteuilben.
- Aludj jól.
- Te is.
Egy negyedóra múlva már versenyt aludtunk.
Másnap - illetve még aznap - reggel hétkor La Villette-nél elhagytuk Párizst. Háromkor Dammartinban ebédeltünk, és az ebédet ugyanúgy fizettük, mint a múltkori vacsorát. Hétkor Nanteuil-ben vacsoráztunk, és szerdán déli egykor, miután hajnaltól kezdve egész úton vadásztunk, zsákmányunkkal, két nyúllal és hat fogollyal megrakodva, megérkeztünk Crépybe. Utolsó egyfrankosunkat odaadtuk egy szegénynek.
A főtér sarkán elbúcsúztam Paillet-tól. A fasoron át indultam a közjegyző háza felé, ahol mindenekelőtt a szobámba siettem átöltözni.
Az ablakból odahívtam Pierre-t. Kérdeztem, mit tud Lefèvre-ről.
A közjegyző éjjel érkezett haza.
Zsákmányrészemet átadtam a szakácsnőnek, aztán bementem az irodába, és a helyemre lopakodtam.
Senki se kérdezősködött. Azt hitték, hogy a szokásos hétvégi kirándulásomról térek haza, épp csak a szokottnál valamivel későbben.
Megkérdeztem, nem érdeklődött-e Lefèvre a hollétem felől.
A közjegyző, mint megtudtam, csakugyan kiszólt, hogy hol vagyok. Munkatársaim nem tudták megmondani, s a dolog ennyiben maradt.
Írópolcom fiókjából elővettem a munkámat, és hozzáláttam.
Néhány perccel később belépett Lefèvre.
Odalépett az első írnokhoz, utasításokat adott neki, aztán visszament a dolgozószobájába. Engem mintha észre se vett volna, amiből azt a gyanút merítettem, hogy távollétemet zokon vette.
Ebédidőig dolgoztunk. Akkor asztalhoz ültünk. Minden úgy történt, mint máskor; csak az ebéd végeztével, amikor fölálltam a helyemről, utánam szólt a közjegyző:
- Dumas úr, egy kis beszédem volna önnel.
Éreztem, hogy közeledik a vihar. Elhatároztam, hogy erős leszek.
Az első írnok és a küldönc, akikkel együtt ebédeltünk a főnök asztalánál, illedelmesen kivonult.
Lefèvre leült a kandalló melletti karosszékbe, s rámutatott egy székre, a kandalló másik oldalán.
Leültem.
A közjegyző egy megszokott mozdulattal hirtelen fölkapta fejét, mint a ló, mely megszabadult a kantárjától, jobb lábát keresztbe vetette a balon, majd leeresztette jobb lábfejét, míg le nem csúszott róla a papucs. Aztán előkereste arany tubákos pikszisét, felcsípett egy kis dohányport, méltóságteljes lélegzetvétellel beszippantotta, s végre megszólalt. Kedves akart lenni, amitől még fenyegetőbb lett a hangja.
- Dumas úr - mondta, miközben bal kezével a jobb talpát vakargatta, ami nála a legnagyobb élvezetek egyike volt -, ha szabad kérdeznem, van önnek némi fogalma a mechanikáról?
- Gyakorlatilag igen, uram. Elméletileg semmi.
- Nem baj. Így is meg fogja érteni az okfejtésemet. Egy gép, bármilyen gép akadálytalan működéséhez elengedhetetlenül szükséges, hogy egyetlen kerekecskéje se álljon meg.
- Ez teljesen világos előttem, uram.
- Akkor pedig minden további beszéd fölösleges, Dumas úr. Én vagyok a gépész, ön a gépezet egyik kereke, mely azonban két nap óta nem működik. Ez azt jelenti, hogy a szerkezet együttes mozgásából az ön egyéni hozzájárulása kimaradt. Fölkeltem a székből.
- Értem önt, uram.
- Egyébként - tette hozzá Lefèvre már nem olyan kenetteljesen - figyelmeztetésem csak átmeneti jellegû.
- Köszönöm jóindulatát - mondtam -, de én véglegesnek tekintem, uram.
- Annál jobb - helyeselt a közjegyző. - Most este hét óra van, és nagyon csúnya az idő; ennélfogva ön, kedves Dumas úr, addig marad, amíg jólesik. Most, hogy már nem a második írnokom többé, tekintse magát a barátomnak. Ebben a minőségben minél tovább lesz önhöz szerencsém, annál jobban örülök.
Udvariasan elbúcsúztam a közjegyzőtől, és a szobámba mentem.
Nagy és szilárd elhatározás született meg bennem; engem a jövőm Párizsba szólít, s minden követ meg kell mozgatnom, hogy odajussak.
Eljött a nap, amikor szegény anyámat súlyos gondjai nagy elhatározásra késztették.
Harminc hold földünkre, melyet Gilbert de Soucy vett bérbe, és a házunkra, melyet Harlay végül mégis átengedett nekünk, nagy összegű kölcsönöket vett föl. A feltételek előnyösek voltak, de a teher már elnyeléssel fenyegette mindenünket.
Házunkat, földünket pénzzé kellett tenni.
A földet nyilvános árverésen adtuk el, harmincháromezer frankért.
A ház kéz alatt cserélt gazdát. Tizenkétezer frankot fizetett érte az a Picot, akinek első vadászpuskáimat köszönhettem.
Összesen negyvenötezer frankot kaptunk kézhez.
Mikor azonban kifizettük adósságainkat és a költségeket, anyámnak mindössze kétszázötvenhárom frankja maradt. Még soha életünkben nem álltunk ilyen közel a teljes összeomláshoz. Apám elhunyta óta lassan, de biztosan feléltük minden tartalékunkat. 1806-1823, vagyis tizenhét évig küszködtünk, de a végén alulmaradtunk.
Én azonban talán még sohasem éreztem ennyi életkedvet és bizakodást. Nem tudom, miféle jótéteményt cselekedtem ezen a világon, de annyi bizonyos, hogy Isten mindig irgalmas volt hozzám, és ha még oly kilátástalan helyzetbe kerültem is, mindig szemmel láthatóan segítségemre sietett.
Amikor anyám közölte velem, hogy adósságaink kifizetése után mindössze kétszázötvenhárom frankunk maradt, így szóltam hozzá:
- Kérlek, adj nekem ebből ötvenhárom frankot, hogy Párizsba mehessek; én pedig megígérem, hogy vissza se jövök addig, amíg örömhírt nem hozhatok neked.
- Szegény kicsi fiam - sóhajtotta anyám. - Tudod-e, hogy amit kérsz, az a mi vagyonunk ötödrésze?
- Hadd juttassam eszedbe, anyám, hogy hatvan frankkal úgyis tartozol nekem.
- Igazad van. De neked is jusson eszedbe, mit mondtam akkor: "Miből fogom neked megadni ezt a pénzt?" Te azt válaszoltad: "Azt bízd rám, anyám."
- Most is ezt mondom... Nekem adnád-e azokat a Piranesiket, melyeket odafönt őrzünk, abban a nagy dobozban?
- Miről beszélsz?
- Azokról a fekete rézkarcokról, melyeket Olaszországból hozott haza apám.
- Minek?
- Eladni.
Anyám hitetlenkedve vonta meg a vállát.
- Csinálj velük, amit akarsz - mondta.
Ismertem egy építészt, aki a szegényháznál állt alkalmazásban. Ezt az embert Oudet-nak hívták, és boldogan megvette volna a Piranesiket.
Eddig hallani sem akartam a vásárról, de mindig azt mondtam, hogy egyszer majd magamtól viszem el neki a képeket.
Ennek most jött el a napja.
Csak az volt a baj, hogy éppen rossz napra esett ez a nap.
Oudet-nak tudniillik nem volt pénze.
Ezen nem is csodálkoztam. Oudet, mint a kastély építésze, havi száz frank fizetést kapott.
Igaz viszont, hogy én sem akartam meggazdagodni a Piranesiken. Mindössze ötven frankot kértem, pedig valójában öt-hatszáz frankot értek.
Oudet azt ajánlotta, hogy három hónap alatt kifizeti az ötven frankot.
Három hónap? Ki tud három hónapig várni?
Letörve váltam el Oudet-tól.
Amikor kiléptem tőle, egy másik barátommal találkoztam, akit Gondonnak hívtak.
Barátságunkat a közös vadászatok pecsételték meg. Gondonnak birtoka volt három mérföldnyire Villers-Cotterets-től - Coeuvre-ben, a szép Gabrielle földjén -, és sokszor hetekig vendégeskedtem nála; ilyenkor nappal az ő földjén vadásztunk, éjjel pedig a másén fölcsaptunk vadorzónak.
Egy este majdnem meghaltam nála, méghozzá oly mulatságos módon, hogy az nem mindennapi.
A dolog épp a vadászati évad megnyitásának előestéjén történt. Öten-hatan, vadászok, elindultunk Villers-Cotterets-ből, és Gondonnál tanyáztunk le, hogy kora hajnalban mindjárt nekiindulhassunk a vadászatnak.
Csakhogy ennyi vendégnek Gondonéknál se szoba, se ágy nem volt elegendő. Ezért az egyik szalont kineveztük hálószobának, s a négy sarkában, négy matrac segítségével, négy hálóhelyet rögtönöztünk.
Gyertyaoltás után három hálótársamnak az az ötlete támadt, hogy nagy párnacsatát kezdjenek.
Nekem azonban, nem is tudom, miért, nem tetszett olyan nagyon ez az ötlet. Bejelentettem, hogy meg akarom őrizni semlegességemet.
Ennek az lett a vége, hogy miután az osztrákok, az oroszok és a poroszok egy negyedóráig csépelték egymást, osztrák-porosz-orosz szövetségre léptek, és egyesült erővel nekem estek, aki egymagamban képviseltem Franciaországot; megrohanták az ágyamat, és a fent említett párnákkal úgy elkezdtek ütlegelni, ahogy cséplésnél szokás verni a kévéket.
Én fejemre húztam a pokrócomat, és türelmesen vártam, hogy elvonuljon a vihar. Ütéseik hevességéből ítélve, nem tarthatott soká. Valóban, a vihar csitulni kezdett. Előbb az egyik küzdő vonult vissza, aztán a második.
A harmadik azonban, név szerint Félix Deviolaine, az édes unokatestvérem, akit bizonyára a köztünk fönnálló rokoni szálak lelkesítettek, a többiek távozása után is lankadatlanul püfölt tovább.
Egyszerre azonban ő is abbahagyta. Hallottam, ahogy csöndesen visszalopózik az ágyába.
Oly hirtelen szánta rá magát a visszavonulásra, mintha valamilyen váratlan baleset történt volna, melyet nem akar a többiek tudomására hozni.
Csakugyan, ahogy a párnával hadakozott, annak a túlsó vége fölrepedt. Ami toll volt benne, az mind kiömlött.
A toll, mint valami hegység, tornyosult rajtam, s betakart egészen odáig, ahol a pokrócom a párnámmal találkozott.
Mindebből semmit se vettem észre.
Csak azt tudtam, hogy a verekedésnek vége, ellenfelem visszafeküdt a helyére; így hát szép lassan kidugtam a fejem a pokróc alól, s minthogy e tíz percben, aszerint, hogy szorosabban vagy lazábban burkolóztam a pokrócba, már amúgy is a fulladásos halál környékezett, siettem teli tüdővel egy nagyot lélegzeni.
Hatalmas porció tollat szippantottam le.
A következő pillanatban azt hittem, megfulladok. Tagolatlan kiáltás tört ki belőlem, és a szoba padlóján dobáltam magam, mert úgy éreztem, hogy szó szoros értelmében fojtogatnak.
Vadásztársaim először azt hitték, hogy most nekem jutott az eszembe valami jó ötlet, s táncmutatványhoz szottyant kedvem, ahogy nekik az imént a párnaharchoz, de aztán kihallották fulladozó hörgésemből a valóságos fájdalom hangját.
Gondon döbbent rá először, hogy élethalálharc dúl köztem és egy megmagyarázhatatlan rémség között, melynek játékszere lettem.
Félix azonban, az egyetlen, aki tudta, miért hányom-vetem magam nagy fulladozások közepette, befogta a száját, és úgy tett, mintha aludna.
Gondon a konyhába rohant gyertyáért. A szobában világosság lett.
Nagyon mulatságos látvány lehettem, mert az egész társaság harsány kacagásban tört ki.
Nem is csoda, mert bármily mohón kaptam is a tollak és pelyhek után, mégsem sikerült mindet bekebeleznem, s egy része beleragadt göndör hajzatomba, nem kaptam levegőt, s ennek megfelelően arcom egyre sötétebb vörös színt öltött.
Barátaim végül arra az elhatározásra jutottak, hogy sürgősen vizet kell velem itatni.
Labarre nevű társam egy szál ingben kiszaladt a szivattyúskúthoz, s egy tele vödör vízzel tért vissza, miközben majd megpukkadt nevettében.
Én, aki akkor hágtam szenvedéseim csúcsára, e jókedv láttán dühbe gurultam. Fülön fogtam az edényt, és tartalmát rázúdítottam Labarre fenekére.
A víz hideg volt, csaknem jeges.
Lelocsolt barátom vérének hőmérséklete oly éles ellentétben állt a rázúdult vízével, hogy görcsökben rángatózva a levegőbe szökellt, amitől viszont nekem, kínjaim ellenére, olyan nevethetnékem támadt, hogy visszafizettem a barátaimtól kapott kölcsönt. A nevetéstől azonban, mely az eddigi fulladozással épp ellenkező előjelű erőlködésre késztetett, hirtelen kiokádtam a légcsövemet elzáró tollak és pelyhek nagy részét.
Ennek köszönhettem megmenekülésemet.
Igaz, még így is tollat köptem egy hétig, és még egy hónap múlva is köhögtem.
Olvasóim szíves elnézését kérem ezért a kitérőért. Minthogy azonban az időrendnek megfelelő helyen elmulasztottam följegyezni életemnek ezt a jelentős epizódját, talán nem veszik tőlem zokon, hogy az első megfelelő alkalommal pótoltam a mulasztottakat.
Ez volt az a Gondon, akivel Oudet-tól távozóban összeakadtam.
Egy százfrankost szorongatott a kezében.
- Látom, gazdag vagy - mondtam neki. - Nem adnál kölcsön Oudet-nak ötven frankot?
- Minek az neki?
- Hogy megvehesse tőlem a Piranesiket.
- Olyan fontos?
- Igen, mert Párizsba készülök, Oudet pedig fölajánlott nekem ötven frankot a képekért, de aztán...
- De aztán elment a kedve?
- Szó sincs róla. Él-hal értük, de nincs egy fillérje sem, és csak háromhavi részletben tudná kifizetni.
- Másszóval, erre az ötven frankra neked van szükséged?
- Nekem.
- Nagyon?
- De még milyen nagyon.
- Várj. Talán sikerül megoldást találnom.
- Próbáld meg, édes öregem...
- A megoldás elég egyszerű. Minthogy a szabómnak ma kell száz frankot fizetnem, csak abban az esetben adhatom neked a felét, ha Oudet aláír egy kötelezvényt ötven frankról háromhavi törlesztésre. Ha erre, mint kezes, én is ráírom a nevemet, akkor a szabó egészen biztosan elfogadja készpénz helyett.
Fölmentünk Oudet-hoz, aki kiállította a kötelezvényt. Meghatottan hálálkodtam Gondonnak, s még nála is jobban Istennek, akinek végtelen jósága mindig lehetővé tette, hogy egy-egy lépéssel tovább juthassak utamon.
Gondont elkísértem a szabójához. Az ajtóban az öreg Cartier-val találkoztam.
- Mondd, fiacskám - szólított meg. - Hallom, eladtad a kutyádat. Nem maradt egypár filléred, amiből öreg barátodat meghívhatnád egy pohárkára?
- Szívesen - mondtam. - Föltéve, hogy elnyeri tőlem biliárdon.
Megcsörgettem az ötven frankomat.
- Én is épp ezt akartam javasolni.
Gondonhoz fordultam.
- Nem akarsz szemtanúja lenni a nagy eseménynek? - kérdeztem.
- Menjetek előre; én majd követlek... Camberlinhez mentek?
- Hát persze.
Camberliné volt a mi legkedvesebb kávémérésünk. Amióta fölfedezték a kávét és kitalálták a biliárdot, azóta mindig főzi a kávét a Camberlin család, és ott áll náluk a biliárdasztal.
Apám is, barátjával, Deviolaine-nel egyetemben, ebben a kávémérésben élte ki játékszenvedélyét, amiként - egy másik zöld szőnyegen - együtt élték ki vadásszenvedélyüket.
S végül én magam is Camberlinéknél inaskodtam, apám és nagyapám jóvoltából, ha vesztettem se nagyon kellett fizetnem; itt foglalkozott velem három tanítómesterem, s az ő szárnyaik alatt váltam a zöld asztal bajnokává.
Első mesterem Cartier volt, akivel örök vetélkedésben álltam; a második pedig az a bizonyos Camusat, aki a nagybátyját, Hiraux-t, felöltöztette, amikor ingben és alsónadrágban zsuppolták ki Villers-Cotterets-ből; a harmadik, Gaillard, vonzó fiatalember volt, és minden játékban legyőzhetetlennek bizonyult. Egyébként, nagy megelégedésemre, ő kapott állást a szegényházban, amikor kitették onnan Miaud-t, az én egykori vetélytársamat.
Idővel magasan túlszárnyaltam Cartier-t, habár ő ezt nem volt hajlandó beismerni. Minden esetben makacsul visszautasította azt a hatpontos előnyt, amit én minden játszma előtt makacsul fölajánlottam.
Az első próbalökéseket tettük dákóinkkal, amikor megérkezett Gondon.
- Nem iszol valamit? - kérdezte tőle Cartier. - Ma Dumas fizet.
- Egy pohár abszintot. Hadd legyen jó étvágyam a vacsorához.
- Nagyszerű - mondta Cartier. - Azt iszom én is. És te?
- Hát nem ismeritek a fogadalmamat? Én se kávét, se szeszes italt nem iszom.
Hogy melyik istennek és milyen alkalomból tettem ezt a fogadalmat? Sejtelmem sincs. Csak annyit tudok, hogy a vakhitűek buzgóságával ragaszkodtam hozzá.
- Mi azonban tartjuk a két pohár abszintunkat - állapította meg Cartier ugyanazon a kötekedő hangon. - A te hat sou-dban játszunk, fiam. Kezdheted.
Vidéken, legalábbis Villers-Cotterets-ben, három souba került egy pohárka abszint.
- Kedves barátom, Gondon - válaszoltam -, én csak a plébános nagybácsim imádságát ismételhetem meg: "Uram, Istenem, ne fogd pártját egyik félnek sem, ha látni akarsz egy szájhőst hoppon maradni..." Fölajánlhatok hatpontos előnyt, Cartier papa?
- Indíts - szólt rám megvetően Cartier, és helyére tette a biliárdgolyómat.
Orosz módon játszottunk, vagyis ötgolyós partit, játszmánként harminchat poénban. Háromszor találtam a sárgába, háromszor a jobb oldali s ugyanannyiszor a bal oldali lyukba.
- Az első játszma: hatszor hat, az harminchat... A maga két abszintja már csak három sou-ba kerül, Cartier papa.
- Nem négy sou-t akartál mondani?
- Nem én, mert a második játszmát is ráverem magára.
- Majd meglátjuk.
- Fölajánlhatok hat pontot?
- Azt tőlem is megkaphatod, ha akarod.
- Elfogadom! Írd föl a hat pontomat, Gondon; nagy terveim vannak Cartier papával. Minthogy nála lehet helyet bérelni a postakocsira, hadd fizesse ő az én párizsi utamat.
A második játszmában Cartier tizenkét pontot ért el.
Nekem harmincnál egy jó szériám kezdődött; tizenhat pontot szereztem, vagyis harminchat helyett negyvenhatot. Ha a hat pontját visszaadom Cartier-nak, hálám jeléül még négyet fel tudok kínálni neki...
Ezt ő, közismert önérzetével, nem fogadta el.
De mihelyt az első partit elvesztette, elvesztette a fejét is. Mindig így szokta; ezúttal azonban úgy megmakacsolta magát, hogy a nagy lendületben elvesztette volna földjét, fogadóját, összes lábosát, még azokat a csirkéket is, melyek ott pirultak a nyárson.
A derék Cartier papa különben ma is él, nyolcvanhat vagy nyolcvanhét éves fővel sikerült megőriznie fiatalos frissességét.
Ahányszor lent járok Villers-Cotterets-ben, mindig ellátogatok hozzá. Legutóbb, amikor ott jártam - körülbelül egy éve -, gratuláltam a jó egészségéhez.
- Szavamra, kedves Cartier - mondtam -, maga olyan, mint a mi tölgyfáink; azok is, ha fölfele nem terebélyesedhetnek, lefelé erősödnek. Amit elvesztenek a koronájukban, azt visszanyerik gyökérzetükben... Maga meg fogja élni az ítélet napját.
- Jaj, fiam - válaszolta -, úgy látszik, nem is tudod, milyen súlyos beteg voltam.
- Mikor?
- Három és fél éve.
- És mi baja volt?
- Fogfájás.
- Úgy kell magának! - mondtam. - Ebben a korban az embernek már ne legyen foga.
De azon a napon - most újra a biliárdparti napjáról beszélek - a jó öreg Cartier-nak, hogy a fogaknál maradjak, beletört a foga a nagy biliárdozásba.
Öt óra hosszat játszottunk megállás nélkül. A vége az lett, hogy hatszáz pohárka abszintot nyertem tőle.
Még most is ott lökdösnénk a golyókat, s már egy óceánra való abszintot nyertem volna az öregtől, ha Auguste érte nem jön.
Auguste, Cartier egyik fia volt, s apja nagyon respektálta. Amikor meglátta, ujját a szájára téve kért, hogy ne leplezzem le. Nagylelkűen bántam vele, mint Nagy Sándor Porus családjával.
Futni hagytam Cartier-t; még biztosítékot se kértem tőle.
Csak Gondonnal számoltam el négyszemközt.
Mindent összevéve a hatszáz pohár abszint pénzben kilencven frankot ért.
Ezzel tizenkétszer bérelhettem postakocsit Párizsba, beleértve a kocsist.
Anyám már nem tudott hova lenni nyugtalanságában, amikor hazaérkeztem.
Szép sorjában elmeséltem a történteket; hogy adtam el a Piranesiket ötven frankért, és hogy lett Cartier papa az útiköltségem mecénása.
Magyarázgattam neki, hogy csak rövid időre szakadok el tőle, mert mihelyt sikerül egy ezerötszáz frankos állást szereznem, ő is rögtön otthagyja Villers-Cotterets-t, és hozzám költözik; anyám szemében könnyebb volt bejutni a paradicsomba, mint szert tenni egy ezerötszáz frankos állásra.
Egy reggel odamentem anyámhoz.
- Nem üzensz valamit Danrénak? - kérdeztem. - Átmegyek Voutyba.
- Mit akarsz Danrétól?
- Ajánlólevelet Foy tábornokhoz.
Danré apámnak régi barátja volt. Egyszer, amikor vadászat közben megsérült, elvezették mihozzánk, ahol aztán Lécosse doktor igen ügyesen leamputálta a hüvelykujját. Lábadozása idején anyám oly féltő gonddal ápolta, hogy azóta nemcsak anyám és nővérem sorsát, hanem az enyémet is szívén viseli.
Ügyeit Mennesson közjegyző intézte, s amíg ott írnokoskodtam, sokszor jártam hivatalos küldetésben Voutyban. De akár így, akár a saját jószántamból látogattam meg, mindig kitörő örömmel fogadott.
Ezúttal a saját jószántamból mentem át.
Egyszer, amikor Foy tábornokot fölvették a képviselők névjegyzékébe, a választók ellenezték jelölését. Danré azonban pártfogolta a jelöltségét, és a tábornok az ő befolyásának köszönhette, hogy mégis képviselő lett.
Az, hogy e jeles hazafi milyen fontos szerepet játszott a képviselőházban, közismert.
Pedig Foy tábornok nem volt ékes beszédű szónok, hanem több annál: lelkes ember, akit minden nemes szenvedély lángra lobbantott. Amíg ott ült a képviselőházban, egyetlen fontos ügy se kerülte el a figyelmét. Szívvel-lélekkel támogatta az arra érdemes ügyeket, de minden tisztátlant elszántan üldözött. Ráadásul, mint az igazság többi megszállottja, ő is egész életét beledobta ebbe a soha meg nem szűnő, elkeseredett küzdelembe, ennek köszönhette a halált és a halhatatlanságot.
Foy tábornok, aki 1823-ban lépett a népszerűség tetőpontjára, időről időre hírt adott Danrénak, megírta, mire jutott munkájában, így fejezte ki háláját és ragaszkodását e szerény vidéki ember iránt.
Danré a kért levelet, a lehető legmelegebb szavakkal, kész örömmel megírta, majd az iránt érdeklődött, milyen pénzforrásokkal rendelkezem. Elébe tártam a helyzetet, nem hallgatva el a leleményes eszközöket sem, melyek segítségével idáig jutottam.
- Hidd el - mondta -, most a legszívesebben átnyújtanám neked a pénztárcámat, ha ezzel nem rontanám el a te ügyességed remek összhangját. Aki elérte, amit te, az levizsgázott életrevalóságból; neked ezzel az ötven frankkal kell célt érned. Kár volna megcsorbítani azt a dicsőséget, hogy mindent magadnak köszönhetsz... Menj hát békével, emelt fővel, de ha bármikor szükséged lesz a segítségemre, csak írnod kell!
- Tehát ön szerint az ügyem nem reménytelen? - kérdeztem.
- Dehogy! Én bízom benned.
- Eljön csütörtökön Villers-Cotterets-be?
Csütörtökön tartották nálunk a hetivásárt.
- Igen. Miért kérdezed?
- Mert akkor szeretném megkérni arra a szívességre, hogy ezt a bizalmat ossza meg édesanyámmal. Ő nagyon sokra tartja az ön véleményét, és úgyis telebeszélték már a fejét, hogy én semmire sem viszem...
- Ami igaz, igaz; eddig még nem sok jelét adtad nagyrahivatottságodnak...
- De csak azért, kedves Danré úr, mert eddig csupa olyan munkát kívántak tőlem, amihez nem volt kedvem. Most azonban, amikor végre azt tehetem, amire hajlandóságot érzek, meglátja majd, hogy milyen szorgalmas leszek.
- Vigyázz! Mert én a nevedben kezeskedni fogok érted anyádnál.
- Megteheti! Felelek magamért.
Két nap múlva, ahogy megígérte, Danré átjött Villers-Cotterets-be, és meglátogatta anyámat. Kilestem jövetelét, vártam egy ideig, míg belemelegszenek a beszélgetésbe, s az alkalmas pillanatban beléptem.
Anyám sírt ugyan, de éreztem, hogy már döntött.
Meglátott, felém nyújtotta kezét.
- Itthagysz? - kérdezte. - Végleges az elhatározásod?
- Muszáj, anyám, de kérlek, nyugodj meg. Hamarosan viszontlátjuk egymást.
- Igen, ha majd kudarcot vallottál, és szépen hazajössz Villers-Cotterets-be.
- Nem, nem, anyám! Épp ellenkezőleg! Sikerem lesz, és akkor felköltözöl hozzám Párizsba.
- Mikor akarsz utazni, fiam?
- Nézd, édesanyám, ha az ember egyszer ilyen nagy dologra szánta rá magát, akkor legjobb azonnal belevágni... Kérdezzük meg Danré urat.
- Helyes. Nem tudom, hogy vetted le a lábáról, de ami igaz, az igaz...
- Danré úrnak biztos ítélőképessége van, anyám. Tisztán látja, hogy minden, ami érvényesülni akar, csak a neki megfelelő környezetben érheti el, amire hivatva van. Énbelőlem nem lenne se jó közjegyző, se jó ügyvéd, se jó végrehajtó; adószedőnek meg egyenesen siralmas lennék! Azt is tudod, hogy három tanító rokkant bele, amikor a szorzásnál magasabban fekvő régiókba akart nekem utat mutatni. Nos, én azt hiszem, ennél mégis többre vagyok hivatva!
- Mire, te boldogtalan fiú?
- Esküszöm, anyám, nem tudom... De neked még emlékezned kell, hogy mit mondott az a jósnő, akit a jövőm felől faggattál.
Anyám csak sóhajtott egyet.
- Hogy szólt az a jóslat? - érdeklődött Danré.
Elmondtam:
- A jósnő kijelentette: "Asszonyom, hogy mi lesz a maga fiából, nem tudom. Én csak azt látom, hogy mint a hegymászó, aki egymás után mássza meg a csúcsokat, a felhőkön és a csillagokon is túl, oly magas posztra emelkedik, mint kevesen. Azt nem merem állítani, hogy parancsolni fog az embereknek, de látom, amint beszél hozzájuk. Sorsát nem tudom pontosan körülírni, csak annyit mondhatok biztosan, hogy olyasfajta emberek közé tartozik, akiket felsőbbrendűeknek nevezünk..." Vagyis, kérdezte nevetve anyám, király lesz a fiamból? "Nem, nem; csak valami olyasféle ami talán még irigylésreméltóbb; hiszen nem minden uralkodónak van korona a fején és jogar a kezében..." Ezt nem is bánom, mondta anyám. Sose szerettem volna Napóleon anyja lenni... Még csak ötéves voltam, Danré úr, amikor ez a horoszkóp készült rólam; de én nagyon szeretném, ha igazat jósolt volna ez a nő. Hiszen ön is tudja, hogy a jóslatok sokszor nem azért valósulnak meg, mert meg kell valósulniuk, hanem azért, mert határozott célt tűznek azok elé, akikről szólnak. Olyasféle biztonságot ad ezeknek az embereknek, mely irányítani tudja az eseményeket, és módosítja a körülményeket, annyira, hogy a végén valóban elérik a kitűzött célt. A jóslat nélkül még a létezését sem ismerték volna föl céljuknak, és elmentek volna mellette.
- Csak azt szeretném tudni, honnan veszi mindezt? - kiáltott föl anyám.
- A meggyőződéséből - válaszolta Danré.
- Tehát ön is úgy gondolja, hogy el kell utaznia?
- Ezt tanácsolom.
- És ismeri az anyagi helyzetét?
- Ötven frankja van, és kifizetik az útiköltségét.
- És ennyi elég?
- Elég, ha sikerül, amit tervez, és ha a sors valóban azt az utat jelölte ki számára, amit ő a magáénak vél... Viszont egy millióval a zsebében se vinné semmire, ha nincs meg az elhivatottsága.
- Hát akkor, ha mindenáron menni akar, hadd menjen...
- Mikor indulhatok, anyám?
- Amikor akarsz. De legalább egy napot adj még nekem!
- Szívesen, anyám. Lásd, veled töltöm a mai napot, a holnapit és a szombatot... Szombaton este, a tízórás postajárattal elindulok, hogy reggel ötkor Párizsban legyek. Így bőven lesz időm, és Adolphe-ot is otthon találom.
- Jaj - sóhajtott föl anyám. - Ő tett téged tönkre.
Sóhaját elengedtem a fülem mellett, annyira biztos voltam benne, hogy véghezviszem, amire vállalkoztam. Elindultam, hogy sorban elbúcsúzzam mindenkitől.
Adèle időközben férjhez ment; mióta asszony lett, nem találkoztam vele. Írhattam volna neki, de féltem, hogy levelemet felnyitja a férje, és esetleg hírbe hozom. Inkább közös barátnőnkhöz siettem, Louise Brézette-hez.
Szegény kislány! Keservesen sírdogált. Chollet, miután befejezte erdészeti tanulmányait, kénytelen volt hazamenni a szüleihez, s elvitte magával egy fiatal lány első szerelmének minden reményét.
Ariadnét hoztam föl neki példának. Azt ajánlottam, kövesse e példát, sőt, azt hiszem... Azt hiszem, követte is, és abban, hogy követte, nekem is volt egy kis részem.
Ti drága, kedves fiatalok! Ifjúkorom gyöngéd és kipróbált barátai! Mostanában nincs már egyetlen percem se, melyet magaménak mondhatnék, időm másoké, mintha valamilyen közös jószág volnék, melyhez mindenkinek joga van! Ha véletlenül eljutok hozzátok, vagy ti vetődtök ide, nem szentelhetek nektek annyi időt, amennyivel az emlékezésnek és az érzelmeimnek tartozom. De ígérem, ha egyszer lesz néhány üres órám - ami nem biztos, mert Théaulon is egész életében eredménytelenül harcolt érte -, nektek adom, úgy, hogy senki el ne vitathassa tőletek! Hiszen annyi szép emlékem fűződik hozzátok, hogy két kézzel szórhatnátok öreg fejemre virágaitokat, és ugyanolyan széppé varázsolnátok életem alkonyát, mint ifjúkoromat.
Amikor Louise-tól elbúcsúztam, betértem Mennesson közjegyzőhöz, hiszen nem voltunk rosszban egymással.
Amióta elváltunk, megnősült; és úgy látszik, a házasság a szokottnál is kétkedőbbé tette.
- Nézd csak, ki jött... Mi szél hozott ide?
- Búcsúzni jöttem.
- Végképp elhagysz minket?
- Szombaton este.
- Mennyi pénzed van?
- Ötven frankkal a zsebemben utazom el.
- Kedves barátom, van, aki ennél kevesebbel is el mert indulni... Például Lafitte.
- Nos hát, én éppen hozzá készülök... Talán kapok állást az irodájában.
- Próbáld meg; csak vigyázz, ha véletlenül egy tűt látsz a földön heverni, szedd föl, és rakd a kandallóra.
- Miért?
- Mert Lafitte, amikor még nálad is szegényebben Párizsba érkezett, elment Perregaux-hoz, a bankárhoz, éppen úgy, ahogy te készülsz most Lafitte-hoz; állást akart kérni Perregaux irodájában, éppen úgy, mint most te az övében. Csakhogy a Perregaux irodában nem volt üresedés, s Lafitte, mikor értesült erről, elindult az ajtó felé szomorúan, s lógó orra a föld felé mutatott, akárcsak Aubry atyáé a sír felé... Egyszerre csak észrevett, nem is a padlón, hanem a szőnyegen egy tűt; minthogy rendszerető ember volt, lehajolt, fölvette, és a kandallóra tette, mondván: "Semmi különös, uram." Perregaux azonban jó emberismerő volt, s felfigyelt rá. Úgy vélte, hogy egy ember, aki nem röstell fölszedni egy tűt, alighanem rendszerető természet; ennélfogva utánaszólt Lafitte-nak: "Uram! - mondta. - Maradjon. Meggondoltam magam." - "De hiszen azt mondta, hogy nincs hely az irodában." - "Ha nincs hely, akkor csinálni kell" - mondta Perregaux, és odavette Lafitte-ot - társnak.
- Nagyon tanulságos a történet, kedves Mennesson úr, és köszönöm, hogy elmondta: csak attól félek, én nem sok hasznát fogom látni, mert sajnos, nem vagyok afféle tűket összeszedő alkat.
- Ez a te legnagyobb bajod, fiam.
- Vagy a legfőbb érdemem - de ez majd elválik. Mi jót tanácsol nekem, közjegyző úr? - kérdeztem.
- Azt, hogy óvakodj a papoktól, gyűlöld a Bourbonokat, és ne felejtsd el soha, hogy a köztársaság az egyetlen államforma, mely méltó egy nagy néphez.
- Tisztelt közjegyző úr, ha megengedi, hogy mindkét oldaláról megvizsgáljam a kapott tanácsot, azt válaszolnám: úgy van, egy nagy népnek nincs más méltó államformája, és én, ha egyáltalán vagyok valaki, ugyanolyan köztársaságpárti vagyok, mint ön. A Bourbonokat azonban se szeretni, se gyűlölni nem tudom. Úgy mondják, hogy ezen a családfán termett már egy szent király, egy jó király és egy nagy király; Szent Lajos, IV. Henrik és XIV. Lajos; ami pedig utolsó uralkodóját illeti - egy kozák ló farán lovagolt vissza Franciaországba, és, véleményem szerint, ezzel rontotta el itt a dolgát. Én is emiatt fordultam ellenük. Egyszer, ha eljön ennek a napja, és kiáltani kell, hogy menjek, vagy lőni kell, hogy takarodjanak, akkor az én hangomra és az én puskámra is számíthatnak mindazok, akik velük torkig vannak...
Két nappal később búcsúlátogatást tettem a temetőben; ezt a kegyeleti sétát anyám nap mint nap megtette, s ezúttal vele mentem; aztán elindultunk az "Arany Golyó" fogadó felé. Itt kellett fölszállnom a városunkon áthaladó postakocsira Párizs felé.
Hajnali öt órakor szálltam le a postakocsiról, a Bouloi utca 9. szám előtt.
Nem akartam úgy járni, mint legutóbb, amikor kijöttem a Théâtre Français-ból. Körülnéztem, és bizonyos jelekből úgy vettem észre, hogy a Vieux-Augustin utca közelében vagyunk. Megkérdeztem a kocsist, s kiderült, hogy feltevésem helyes volt. Átvettem kicsiny málhámat, melyet sikerült két-három hordár kezéből kimentenem, és fél hat tájban megérkeztem a "Vieux-Augustin" fogadóhoz.
Úgy éreztem magam, mintha hazaérkeztem volna.
A pincér felismerte bennem azt az utast, aki egyszer foglyokkal és nyulakkal érkezett. A fogadós távollétében, aki még aludt, fölvezetett ugyanabba a szobába, ahol annak idején megszálltam.
A legelső: jól kialudni magam, hiszen halálosan fáradt voltam, mert a búcsú izgalmai és az utazás éber álmai alaposan kimerítettek.
Megkértem a pincért, hogy ha kilenc óráig nem adnék életjelt, keltsen föl.
Vasárnap reggel volt. A Bourbonok uralma alatt nem valami vidámak ezek a párizsi vasárnapok! Szigorú rendeletek írták elő, hogy az üzleteket zárva kell tartani, s aki dacolt ezzel az előírással, nemcsak vallásgyalázást, hanem felségsértést is követett el... Reggel kilenckor éppúgy elfoghattak volna az utcán, mint éjfél után.
Büszke lehettem magamra. Vadászszimatom jóvoltából rátaláltam a Mont-Blanc utcára, onnan a Pigalle utcára s ott a 14-es számú házra.
Az idősebb Leuven, szokása szerint, a kertjében sétálgatott. Május eleje volt, s ő a rózsáival foglalatoskodott.
Észrevett, s megkérdezte:
- Nicsak! Maga az? Miért nem láttuk olyan régóta?
- Mert haza kellett mennem Villers-Cotterets-be.
- És most visszatért Párizsba?
- Vissza. Mégpedig azért, hogy még egyszer szerencsét próbáljak. Ezúttal, akár szívesen látnak, akár nem, itt muszáj maradnom önöknél.
- Kedves barátom, minálunk maga mindig szívesen látott vendég... Mi itt afféle platóni köztársaságban élünk, ha leszámítjuk az asszonyok közösségét és a költők jelenlétét. Hogy egy szájjal több vagy kevesebb étkezik asztalunknál, mit sem számít, és odafönt biztosan találunk egy üres manzárdszobát. Ott ugyan meg kell verekednie a patkányokkal, de azt hiszem, magát nem kell félteni. Siessen, beszéljék meg a dolgot a fiammal.
Ez idő tájt az idősebb Leuven a Courrier című újság külpolitikai rovatát szerkesztette. Valamennyi északi nyelvet ismerte, hiszen ott nőtt fel az Észak királyainak és királynőinek ölében, és ehhez még hozzátanult mindent, ami ember által megtanulható... Naponta ötkor kelt, hatkor meghozták az újságokat, és hétre vagy fél nyolcra már be is fejeződött szerkesztői munkája.
Adolphe napja a legtöbbször akkor kezdődött, amikor az apjáé véget ért.
Én még ágyban fekve találtam, ami nagyon megbocsátható, mert kiderült, hogy késő éjszakáig dolgozott A szegény leány című kis kétfelvonásos színdarabján.
A drámát Ferdinánd Langlé-val írta, és öt-hat nap múlva annyira lesz vele, hogy felolvashatja valamelyik színházban.
Én mikor jutok el idáig, istenem? - sóhajtottam magamban.
Egyelőre csak arra kértem Adolphe-ot, hogy sorolja föl nekem a minisztereket.
Miért voltam erre kíváncsi, és mi közöm volt egyáltalán a miniszterekhez?
Nos hát, tudni akartam, melyik tárca Bellune hercegé.
Minthogy a kormányok jönnek-mennek, és távozásuk után hamar feledésbe merülnek, azt hiszem, mindenki hálás lesz nekem, ha föltámasztom sírjából, és név szerint ismertetem az olvasóval a Párizsba érkezésemkor, 1823-ban kormányzó kabinet összetételét.
Főpecsétőr: gróf Peyronnet.
Külügyminiszter: Montmorency vikomt.
Belügyminiszter: gróf Corbière.
Hadügyminiszter: herceg Bellune marsall.
Tengerészet: Clermont-Tommerre márki.
Pénzügy: gróf Villèle.
A király személye körüli miniszter: Lauriston.
Tehát Bellune herceg még hadügyminiszter volt. Engem csak ez érdekelt.
Mindegy, hogy milyen miniszter Bellune herceg; csak miniszter legyen... Birtokomban volt egy levele, amelyben háláját fejezi ki apámnak az olaszországi hadjáratban tett szolgálataiért, és minden viszonzásra késznek mondja magát, ha bármiben rendelkezésére állhat. Tessék, most megadhatja a fiúnak azt a viszonzást, amit apjának ígért. Minthogy abban a korban még érvényben volt az örökösödési jog, s annak eltörlése még csak szóba se került, én is joggal hihettem, hogy ha egyenes ágú örököse lehetek Napóleon gyűlöletének, akkor, szintén egyenes ágon, Bellune herceg jóakaratára is számíthatok.
Tintát, tollat kértem Adolphe-tól. Az ünnepi alkalomhoz illően meghegyeztem a tollat, aztán, a tőlem telhető legszebb írással, megfogalmaztam egy kérvényt, melyben kihallgatást kértem a hadügyminisztertől.
Aztán, mint aki elrendezte jövőjét, visszatértem az irodalomhoz.
Adolphe azt a nagyon megszívlelendő tanácsot adta, hogy bármennyire bizton számíthatok is Bellune marsall támogatására, nem ártana, ha jóelőre kivetném a horgom másmilyen vizeken is, arra a nem valószínű, de nem is lehetetlen esetre, ha a herceg cserben talál hagyni.
Azt mondtam, hogyha Bellune marsallban csalódnék is, itt van még Jourdan marsall, továbbá Sébastiani marsall.
Ők ketten mindent el fognak követni értem. Kezemben volt Jourdannak apámhoz írott három vagy négy levele, melyek Püthiász és Damón barátságát juttatják eszembe. Ami Sébastiani marsallt illeti, tőle ugyancsak rendelkeztem egy levéllel, ebből kiderült, hogy amikor az egyiptomi hadjárat küszöbén összezördült Napóleonnal, akkor apám közbenjárásának köszönhette - aki a főparancsnokkal a legjobb barátságban volt -, hogy mégis részt vehetett a hadjáratban. Márpedig ilyen gesztust nem feledhet el az ember!
Látnivaló, milyen naiv, együgyű és vidéki voltam azokban az időkben. Csak azokban az időkben? Dehogy! Ilyen vagyok mindmáig, sőt, talán még inkább, mint akkoriban.
Barátom gyanúja azonban bennem is gyökeret vert. Elhatároztam, hogy nem várom meg a marsall válaszát, hanem fölkeresem összes többi protektoromat. Megmondtam Adolphe-nak, hogy megveszem a 25 000 lakcím nevű lakjegyzéket; legalább tudni fogom, ki hol található.
- Kár a pénzért - vetette ellene Adolphe. - Azt hiszem, apámnak megvan ez a könyv; ő majd kölcsönadja neked.
Egy kissé felbosszantott Adolphe hanghordozása, ahogy ezt a mondatot: "kár a pénzért" a fejemre olvasta.
Határozottan és félreérthetetlenül óvni akart a fölösleges költekezéstől.
Mindjárt másnap elmentem Jourdan marsallhoz; gondoltam, ez jó lecke lesz Adolphe-nak.
Alexandre Dumas néven jelentettem be magamat.
Ha a meglepetést sikernek lehet nevezni, akkor sikerem volt. A marsall nyilván azt hitte, hogy vaklármának bizonyult a tizenöt évvel ezelőtt hallott hír, és apám, íme, életben van.
De alighogy végignézett rajtam, megváltozott az arckifejezése. Arra még csak emlékezett, hogy élt valaha egy Alexandre Dumas nevű tábornok, akivel kapcsolatban állt; de hogy ennek lett volna egy fia is, arról sose hallott.
Hiába követtem el mindent, hogy bebizonyítsam azonosságomat; tíz perc múlva, amikor elbocsátott, még mindig kételkedett létezésemben.
Ebben még Szent Tamás hitetlenségén is túltett; hiszen látott, és mégsem hitt.
A kezdet nem éppen biztató... Eszembe is jutottak mindjárt Adolphe szavai a 25 000 lakcím-ről: "Kár a pénzért..."
Csak nem lesz igaza az én szkeptikus barátomnak? Nem, az nem lehet!
Ezen töprengtem, miközben, bátorságomat vesztve, a Saint-Germain negyedből, ahol Jourdan marsall lakott, Sébastiani marsallhoz ballagtam a Faubourg Saint-Honoré felé.
Alighogy kimondtam a nevemet, Sébastiani ajtaja tüstént kitárult előttem, éppúgy, mint Jourdané. Úgy látszik, én örököltem Ali baba varázsmondatát; a nevem "Szezám, nyílj meg"-nek bizonyult.
A tábornokot dolgozószobájában találtam... Ezúttal szántszándékkal mondok tábornokot, minthogy mostanáig tévedésből neveztem Lajos Fülöp egykori híres külügyminiszterét marsallnak. Amikor nála jártam, Sébastiani gróf még csak tábornok volt.
A tábornokot tehát dolgozószobájában találtam; e szoba négy sarkában - mint a négy égtáj vagy a négy szélirány egy térképen - négy titkár ült.
A négy titkár írt, a tábornok diktált.
Sébastianinak négy titkára volt; Július Caesarnak hárommal több, viszont Napóleonnak kettővel kevesebb.
Mindegyik titkár a következőkkel volt fölszerelve: íróasztallal, papírral, tollal, késsel s egy-egy nyitva álló, arany tubákpikszissel, melyből mindig megkínálta a tábornokot, amikor az séta közben megállt előtte. Ilyenkor a tábornok mutató- és hüvelykujjával - melynek ápoltságát és halványságát távoli rokona, Napóleon is megirigyelhette volna - kivett egy csipetnyit a spanyol tubákporból, élvezettel fölszippantotta, s aztán, mint a "Képzelt beteg", folytatta sétáját, föl-le, keresztben és hosszában.
Látogatásom nem tartott soká. Nagyra tartottam ugyan a tábornokot, de ahhoz nem sok kedvem volt, hogy az ő tubákkínálójaként éljem le életemet.
Némileg kiábrándulva tértem haza szállásomra, a Vieux-Augustin utcába. Az a két kiválóság, akit először kerestem föl, reményeim aranyfüstjét egyetlen lehelettel megfeketítette.
Ráadásul még semmiféle válasz nem jött Bellune hercegtől, pedig két nappal ezelőtt írtam neki, s a lehető legpontosabban címeztem.
Újra elővettem a 25 000 lakcím-et, s már kezdtem hálát adni a sorsnak, amiért nem adtam ki öt frankot ezért a könyvért... Fogtam a könyvet, találomra ide-oda lapoztam benne, üres szemmel nézegettem, olvastam, de nem értettem egy szót se, míg csak meg nem akadt a szemem egészen váratlanul, egy néven, melyet anyámtól hallottam emlegetni, s mindig oly elismeréssel, hogy egy csapásra visszatért bizakodásom.
A név Verdier tábornok neve volt, aki az egyiptomi hadjáratban apám beosztottjaként szolgált.
Rajta hát - mondtam magamnak. - A hármas szám kedves az isteneknek. Talán ez a harmadik protektor, ez az ismeretlen, akit a gondviselés szeszélye küldött, többet tesz majd értem a két elődjénél - ami nem is lesz valami nehéz, hiszen amazok nem csináltak semmit.
Verdier tábornok a Montmartre utca 6. számban lakott.
Tíz perc múlva már a házmesterével tárgyaltam ekként:
- Verdier tábornokot keresem.
- Negyedik emelet, a kis ajtó, balra.
Még egyszer elmondattam magamnak, mert nem hittem a fülemnek.
Jourdan marsall és Sébastiani tábornok előkelő utcák pompás palotáiban lakott; a bejáratuk olyan volt, mint a ghazai síroké. Hogy lakhatik hát Verdier tábornok egy olyan utcában, mint a Faubourg-Montmartre, a negyedik emeleten, egy olyan lakásban, ahová a kis ajtón keresztül lehet belépni?
A házmester megismételte; mégis jól hallottam.
Nekivágtam a lépcsőnek, s közben arra gondoltam, hogy ez nem egészen úgy kezdődik, mint amikor Jourdan marsall inasai vagy Sébastiani tábornok lakájai fogadtak... Negyedik emelet, a kis ajtó, balra... Fogadni merek, hogy ez az ember nem feledkezett meg az apámról!
Megérkeztem a negyedik emeletre. Ott volt a kis ajtó, a kis ajtón szerény, zöld csengőzsinór.
Becsöngettem, s akarva-akaratlanul vadul dobogni kezdett a szívem... Ettől a harmadik próbálkozásomtól függ, hogy a jövőben miképpen ítélem meg embertársaimat.
Valaki jött. Az ajtó kinyílt.
Hatvan év körüli férfi állt előttem, perzsa szőrmével szegett sipkával a fején, paszományos zöld mellényben, hosszú fehér flanellpantallóban.
Palettát tartott a kezében, tele a legkülönbözőbb színekkel, a nyíláson átdugott hüvelykujja pedig ecsetet szorított a palettához.
A szomszéd ajtók felé pislogtam.
- Bocsásson meg, uram - mondtam. - Úgy látom, eltévedtem.
- Kit keres uraságod?
- Verdier tábornoknál szeretném tiszteletemet tenni.
- Akkor lépjen be. Jó helyen jár.
Beléptem. Keresztülmentem egy előszobául szolgáló tenyérnyi négyzeten, s már ott is voltam a műteremben.
A festő előbb bocsánatot kért, aztán visszaült egy csatakép elé és folytatta munkáját, amiben az én érkezésem megzavarta.
- Bocsánatkérésre semmi ok, uram; de szíves engedelmével azt szeretném megkérdezni, hogy a tábornok úr hol található.
A festő hátrafordult.
- A tábornok úr? Miféle tábornok úr?
- Verdier tábornok úr.
- De hisz az én vagyok!
- Ön?
Ránéztem. Arcom, úgy látszik, elárulta meghökkenésemet, mert elnevette magát.
- Látom, csodálkozik - jegyezte meg. - Bizonyára hallott róla, hogy elég ügyesen forgattam a kardot, s most így lát, amint az ecsettel ügyetlenkedem... De hát mit csináljak, ha egyszer a kezem nem bírja a semmittevést? Kénytelen vagyok neki munkát keresni... Viszont abból, amit az imént kérdezett, úgy veszem észre, hogy nem a festővel óhajt beszélni. Mit parancsol tehát a tábornoktól?
- Én Dumas tábornoknak, egy régi bajtársának vagyok a fia. Apámmal együtt katonáskodtak Egyiptomban.
Hirtelen hátrafordult, rám meredt, hallgatott; csak aztán szólalt meg:
- Így igaz! Ön pedig apjának pontos hasonmása!
E szavakkal két könnycsepp buggyant ki szeméből. Ecsetjét eldobva odanyújtotta kezét, melyet inkább lett volna kedvem megcsókolni, mint megszorítani.
- Eszerint még emlékszik apámra?
- Hogy emlékszem-e? Meghiszem azt! A legszebb és legbátrabb katonája a hadseregnek... Ő volt aztán a jó vágású férfi, fiam; ideális modell minden festőnek.
- Bizony, ez igaz; én is így emlékszem rá.
- Mi szél hozta Párizsba, fiam? Hiszen, ha nem tévedek, a kedves édesanyjával valamilyen kisvárosban lakik, melynek elfelejtettem a nevét.
- Ez is igaz, tábornok úr; csakhogy anyám megöregedett, pénzünk pedig nincs.
- Ezt a két nótát én is el tudnám énekelni.
- Ez hozott engem Párizsba - magyaráztam. - Valami szerény állást keresek, hogy azt, aki engem mindmáig eltartott, most én tarthassam el.
- Nagyon szépen hangzik... Csakhogy, szegény kis fiam, akármilyen szerény kis állást remél, nem lesz könnyű dolga a mostani helyzetben. Miért is születtél köztársaság párti tábornok fiának? Legalább emigráns vagy királypárti felkelő lett volna az apád, szolgált volna az orosz vagy az osztrák seregben - akkor, nem mondom, volna még remény...
- Tábornok úr! - mondtam. - Kérem, ne rémítsen meg; hiszen önt szerettem volna fölkérni közbenjárómul...
- Micsoda? - bámult rám.
Biztonságom megingott ugyan, de azért elismételtem szavaimat.
- Az én közbenjárásom!
Keserűen elmosolyodott, és lehajtotta fejét.
- Szegény kis barátom, az én közbenjárásom legföljebb arra jó, hogy leckéket adjak neked, ha festészetet kívánsz tanulni. De ha nagy művész akarnál lenni, akkor alaposan túl kell szárnyalnod mesteredet. Az én közbenjárásom! Egyébként, becsületszavamra, hálás vagyok ezért a szóért, mert manapság te vagy az egyetlen, aki erre kér... Ó, te hízelgő.
- Ne haragudjék, tábornok úr; nem egészen értem.
- Arról van szó, fiam, hogy ez a hitvány banda még a nyugdíjamat se folyósítja, mert állítólag valamilyen összeesküvést szőttem Dermoncourt-ral... Ezért fanyalodtam a festészetre. Ha esetleg van hozzá kedved, tessék, kaphatsz palettát, ecsetet meg egy harminchatos vásznat.
- Köszönöm, tábornok úr... Túl sokáig kellene inaskodnom, márpedig se én, se anyám nem tudunk várni.
- Hát akkor mit akarsz, szegény barátom?... Ismered a mondást a világ legszebb leányáról? Különben, bocsáss meg, hiszen megvan még a fél járadékom, amiről megfeledkeztem; bár azt hiszem, sokra nem mégy vele...
Kihúzott egy kis fiókot az íróasztalából; volt is benne, ha nem tévedek, két arany és valami negyven frank ezüstben.
- Tessék - mondta. - Ennyi maradt a negyedévi pénzemből.
- Köszönöm, tábornok úr. Majdnem olyan gazdag vagyok, mint ön.
Most meg az én szememet lepte el a könny.
- Semmi baj, tábornok úr. Ha így állunk, legalább tanácsot kérek öntől, hogy elmenjek-e azokhoz, akiknél még nem jártam.
- Eszerint már jártál valakinél?
- Reggel óta egyebet se csinálok.
- Úgy. És kinél voltál már?
- Jourdan és Sébastiani tábornokoknál.
- Kutya teringettét... Mit végeztél?
- Mit végeztem? Kutya teringettét, tábornok úr.
- Aztán?
- Aztán levelet írtam a hadügyminiszternek.
- Bellune hercegnek?
- Igen.
- Válaszolt?
- Még nem. De remélem, kapok választ.
A tábornok, miközben egy kozák arcán az utolsó simításokat végezte, olyanféle, képet vágott, mintha ezt akarná mondani: "Jobbat nem tudtál kitalálni?"
- De van ám ezenkívül még egy ajánlólevelem - magyaráztam, mintha a gondolatára akarnék válaszolni -, mégpedig Foy tábornokhoz, a mi kerületünk képviselőjéhez.
- Kedves fiacskám, talán az időddel még nem kell takarékosan bánnod, de a pénzeddel biztosan. Hallgass rám, és ne várj egy perccel sem tovább a miniszter válaszára. Holnap kedd, ülést tart a képviselőház; indulj el korán reggel, és látogasd meg Foy tábornokot. Ne félj attól, hogy alva találod; ő is olyan fából van faragva, mint én, hogy nem bírja ki munka nélkül, viszont annak legalább van értelme, amit ő csinál... És nyugodt lehetsz; szíves fogadtatásban lesz részed.
- Bár önnek volna igaza.
- Biztos lehetsz benne.
- Talán így lesz; hisz van is hozzá ajánlólevelem.
- Lehet, hogy az is jelent majd valamit, de a legjobban apád miatt fog neked örülni, pedig nem is ismerte személyesen... Egyébként nincs kedved ma velem vacsorázni? Majd beszélünk Egyiptomról. Hogy ott micsoda hőség volt!
- Szívesen, tábornok úr. Hánykor szokott vacsorázni?
- Hatkor... Menj most, nézz körül a városban, és gyere vissza hatra. Addig befejezem ezt a kozákot.
Elbúcsúztam Verdier tábornoktól. Meg kell vallanom, hogy visszafelé sokkal jobb hangulatban mentem végig a négy emeleten, mint idefelé jövet.
Adolphe nem feledkezett meg rólam. Arra az estére, amikor a Regulus-t játszották a Théâtre Français-ben, két zenekari ülést kért Lucien Arnault-tól. A jegyeket félretette, de az előadás estéjén nem mehetett színházba; A szegény leány minden szabad percét elrabolta.
Szinte örültem, hogy nem ér rá; így legalább ezzel a színházi előadással viszonozhattam Verdier tábornok vacsorameghívását.
Hatkor, amikor fölmentem hozzá, már várt rám; elővettem a jegyeket, és fölajánlottam az egyiket.
- Istenem - mondta -, ezt nem lehet visszautasítani! A színház, kiváltképpen Talma, nagy fényűzés, amihez csak ritkán jutok hozzá... Te tehát ismersz költőket?
- Igen. Arnault-t ismerem.
- Nagy szó!
- Sőt, azt is megvallom önnek őszintén, hogy miért szeretnék Párizsban maradni... Elsősorban, mert író akarok lenni.
- Igazán?
- Igazán, tábornok úr.
- Akarod hallani a véleményemet?
- Persze.
- Az a benyomásom rólad, kedves fiam, hogy az étvágyad kitűnő; márpedig, ilyen tekintetben, ne várj túl sokat az irodalomtól. Előfordulhat, nem is egyszer, hogy éhkoppon maradsz... De ne búsulj! Ilyenkor mindig eljössz majd énhozzám, és a festő megosztja a költővel száraz kenyerét. Ut pictura poesis![3] Azt hiszem, nem kell lefordítanom. Tudsz latinul?
- Csak egy kicsit, tábornok úr.
- Akkor is többet tudsz nálam... Menjünk vacsorázni.
- Hát nem itt vacsorázunk önnél?
- Azt gondolod, hogy a fél zsoldomból telik szakácsnőt tartani, háztartást vezetni? Azt már nem! A Palais-Royalban szoktam vacsorázni, két frankért; ma azonban hatfrankos extra vacsorát eszünk! Ebből is látod, hogy nem költök rád sokat, tehát ne gyötörjön a lelkifurdalás.
El is mentünk a Palais-Royalba, meg is vacsoráztunk, méghozzá nagyon jóízűen a hat frankunkért, jobban mondva Verdier tábornok hat frankjáért.
Vacsora után átmentünk a színházba, a Regulus-t megnézni.
Lelki szemeim előtt Sulla jelent meg; újra látni véltem a gondgyötörte diktátort, felhős homlokát, lesimított haján a koszorút... Hangja lassan, majdnem ünnepélyesen cseng, tekintete - mint a hiúzé vagy a hiénáé - verdeső szemhéja alól néz kifelé, mint az éjszaka virrasztó állatok szeme, mely sötétben is lát...
Azt vártam, most is ilyen lesz Talma.
Ám ő emelt fővel lépett be, sietős lépésekkel, s kurta szavakkal beszélt, ahogy az illik is egy szabad nemzet és egy harcos nép tábornokához - olyan volt, amilyennek Regulusként lennie kellett. Nincs rajta se tóga, se bíborszegély, se koszorú; egyszerű tunika, egy öv fémből, katonaköpeny.
Talmának talán az volt a legcsodálatosabb vonása, hogy egyénisége teljesen azonosulni tudott azzal a hőssel, akit színpadra vitt, s így teremtett újjá egy világot, így élesztett fel egy történelmi kort. Felejthetetlen voltál, Talma, ezen az estén! A pun háborúk katonája, Duilus bajtársa, a haza megmentője egy olyan korban, amikor honfitársaid még nem tudták, milyen címekkel s rangokkal hálálhatnák meg tetteidet, s ezért egy fuvolást küldtek utánad, hogy kövesse mindenüvé lépteidet, házad elé pedig egy hajóorr formájú szónoki emelvényt építettek!
Igaz viszont, hogy Lucien Arnault e pompás, köztársaságpárti témából nem bírta mindazt az erőt és drámaiságot kisajtolni, ami benne rejlett. Nem tudta feltámasztani a régi Rómát, mely szívósságával és elpusztíthatatlanságával igába fogott bivalyhoz hasonlított, sem a kalmárvárost, Karthágót, mindenünnen összeverbuvált zsoldos seregével.
Nincs messze az idő, emlékezhetünk rá; ő csak annyit ragadott meg e tárgy nagyságából, amennyire az erejéből futotta; nem egy nemzet sorsának freskóját festette meg, csupán egy ember önfeláldozását.
De milyen bámulatra méltóan harcolt Talma a római szenátus előtt - azért, hogy ne kössék meg a békét, ami pedig az ő halálos ítéletét jelentette; és milyen félelmetesen csengett utolsó felkiáltása, mely aztán kétszáz éven keresztül fenyegetésként lebegett Dido városa fölött: "Előre! Karthágó ellen!"
Elindultam hazafelé. A mai előadás talán még jobban megrázott, mint a múltkori. Az utat már ismertem, tehát ezúttal nem költöttem bérkocsira.
Egy darabot együtt mentünk Verdier tábornokkal, mert a Montmartre utca utamba esett. Itt elbúcsúztunk, megszorította a kezem, szerencsét kívánt nekem, aztán elváltunk a Coquillière utca sarkán.
Foy tábornokot másnap reggel tízkor látogattam meg. A Mont-Blanc utca 64-ben lakott. Bevezettek a dolgozószobájába, ahol A félsziget története című művén dolgozott.
Amikor beléptem hozzá, akkor is írt, állva, egy tetszés szerint magasabbra vagy alacsonyabbra állítható íróasztalnál, melynek lapja emelhető és süllyeszthető.
A székeken, a fotelekben, a parkettán mindenütt nyitott könyvek, kefelevonatok, térképek, értekezések festői rendetlenségben.
Amikor a tábornok meghallotta, hogy szentélyének ajtaja kinyílik, megfordult.
Akkoriban negyvennyolc-ötven év körüli férfi volt, sovány, inkább kis termetű, mint magas, ritkuló, deresedő hajjal, sárgás bőrszínnel; sasorra fölött merészen előreugrott a homloka.
Emelt fővel beszélt, s kurta mondatait parancsoláshoz szokott kézmozdulatokkal kísérte.
Bejelentettek.
- Alexandre Dumas? - ismételte az inas szavait. - Bocsássa be.
Remegve léptem át a küszöböt.
- Ön volna Alexandre Dumas? - kérdezte.
- Az vagyok, tábornok úr.
- Alexandre Dumas-nak, az alpesi hadsereg parancsnokának a fia?
- Az, tábornok úr.
- Úgy tudom, hogy Napóleon nagyon méltatlanul járt el vele, és e jogtalan bánásmód özvegyére is átszállt.
- Apám halála után teljes nyomorba süllyedtünk.
- Miben tudnék magának segíteni?
- Bevallom, tábornok úr, önben van minden reményem.
- Hogy érti ezt?
- Engedje meg, hogy mindenekelőtt átadjam Danré ajánlólevelét.
- Danrét, azt a drága embert maga ismeri?
- Szegény apámnak jó barátja volt.
- Csakugyan! Hiszen egy mérföldnyire lakik Villers-Cotterets-től, ahol az ön édesapja elhunyt... Hogy van ez a kedves ember?
- Boldog és büszke, amiért egy kis része lehetett az ön megválasztásában, tábornok úr.
- Egy kis része? Mindent neki köszönhetek! - mondta a tábornok, miközben fölvágta a levelet. - Hiszen ő volt az - magyarázta, s olvasatlanul kézben tartotta a nyitott levelet -, aki kiállt értem a választóim előtt, és felelősséget vállalt testemért, lelkemért és a becsületemért... Hallani sem akartak rólam! Remélem, nem kapott túl sok szemrehányást, amiért kitartott mellettem. Nézzük hát, mit ír...
Elolvasta a levelet.
- Nicsak! Milyen melegen ajánlja magát a figyelmembe... Ennyire szereti magát?
- Mintha a fia volnék, tábornok úr.
- Először is arra vagyok kíváncsi, hogy mihez ért.
- Erről, sajnos, nem sok jót mondhatok.
- Ugyan már! Bizonyára tud egy kis matematikát?
- Semmit, tábornok úr.
- De legalább, algebrából, fizikából, geometriából biztosan vannak alapismeretei?
Minden szó után szünetet tartott, s ilyenkor éreztem, hogy a szégyen pírja arcomba száll, homlokomon pedig, sűrűsödő egymásutánban, verejtékcsöppek serkednek.
Ez volt az első eset életemben, amikor farkasszemet kellett néznem önnön műveletlenségemmel.
- Sajnálom, tábornok úr - válaszoltam akadozva. - Egyikhez sem értek semmit.
- Akkor, úgy látszik, jogot végzett.
- Azt sem.
- Talán latin-görög szakos?
- Latinul még csak tudok valamicskét, de görögül semmit.
- Milyen élő nyelveken beszél?
- Olaszul.
- Jártas a könyvvitelben?
- Egy csöppet sem.
A kínok kínjait álltam ki; de házigazdám is szenvedett miattam.
- Kérem, tábornok úr! - kiáltottam föl oly kétségbeesetten, hogy ő is megrendült. - Én úgyszólván semmit sem tanultam, és csak most, ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy ez mekkora szégyen! De becsületszavamat adom önnek, hogy pótolni fogom, amit elmulasztottam, és eljön az a nap, amikor igennel válaszolhatok azokra a kérdéseire, melyekre most azt feleltem: "Nem!"
- És addig, barátom, van megélhetése?
- Nincs, nincs, nincs, tábornok úr - válaszoltam összeroppanva tehetetlenségem súlya alatt.
A tábornok őszinte szánalommal nézett rám.
- Én azonban - mondta - megpróbálok valamit tenni önért.
- Amit tesz, tábornok úr, azt nemcsak énértem teszi! Való igaz, hogy faragatlan tuskó vagyok; de az anyám számít rám, számít az ígéretemre, hogy állást találok Párizsban... Ne ő legyen az én lustaságom és műveletlenségem áldozata.
- Írja föl a címét, aztán majd meglátom, mit tehetek önért - mondta a tábornok. - Tessék, itt az íróasztalom.
Felém nyújtotta azt a tollat, amellyel az előbb dolgozott.
Megfogtam, forgattam, nézegettem; még benne csillogott a tintacsepp. Lehajtott fővel visszaadtam.
- Mi a baj?
- Nem - mondtam -, én ezzel a tollal nem írhatok; nem vagyok méltó rá.
- Milyen gyermek maga! - mondta mosolyogva. - Itt egy új toll.
- Köszönöm.
Miközben írtam, a tábornok a kezemet nézte. Alighogy odaírtam a nevemet, nagyot csapott a tenyerébe.
- Meg vagyunk mentve, barátom!
- Miért?
- Mert szép a kézírása.
Még a vállam is előregörnyedt, oly nehezen viseltem szégyenem súlyát.
Valóban, szép a kézírásom. Egyebem nincs is.
De a szép kézírásomra, a tökfejűek diplomájára, büszke lehetek!
Ha minden jól sikerül, szép írásommal még sokra vihetem. Talán még iratmásoló is lehet belőlem! Szép jövő, mondhatom... Azt se bántam volna, ha tőből levágják a jobb kezem.
A tábornok azonban nem sokat törődött a bennem forrongó indulatokkal.
- Mondok valamit - folytatta saját gondolatait. - Ma a Palais-Royalban vacsorázom; ott beszélek az orléans-i herceggel; egy köztársasági tábornok fiának talán tud állást adni valamelyik irodájában... Foglaljon helyet.
Egy üres íróasztalra mutatott.
- Fogalmazza meg a kérvényt, és írjon, amilyen szépen csak tud.
Szót fogadtam.
Amikor elkészültem, Foy tábornok átvette és elolvasta kérvényemet, s néhány sort írt a margóra. Ott volt az ő írása az enyém mellett, s én majd elsüllyedtem szégyenemben.
Aztán összehajtotta, zsebre vágta kérvényemet, és - búcsúzóul kezet nyújtva - meghívott másnap ebédre.
Hazasiettem a fogadóba, s ott találtam a hadügyminisztérium pecsétes válaszlevelét.
A miniszter azt írta, hogy elfoglaltsága miatt nem fogadhat személyesen. Fölkért, adjam be írásban a mondanivalómat. A mérleget az a serpenyő húzta le, ahol a rossz volt.
Azt válaszoltam neki, hogy a tőle kért kihallgatásnak egyetlen célja egy levél átadása lett volna, melyben ő hajdanán háláját fejezte ki apámnak, akkori vezérkari főnökének. Minthogy a megtisztelő kihallgatásra nem került sor, csupán e levél másolatát juttathatom el hozzá.
Szegény jó marsall! Amikor később összetalálkoztam vele, épp annyi kedvességet pazarolt rám, mint amennyit e levél megírásakor megtagadott tőlem. Azóta jó barátságot kötöttem a fiával meg az unokájával.
Másnap délelőtt, ahogy a lelkemre kötötték, igen korán útnak eredtem Foy tábornok palotája felé. Most már valóban csak őbenne reménykedhettem.
Ezúttal is dolgozott már, mint az előző nap.
Vidáman nézett rám, amit jó előjelnek véltem.
- A dolog rendben van! - mondta.
Én lélegzeni se mertem.
- Hát mi történt? - érdeklődtem.
- Az történt, hogy állást kapott az orléans-i herceg titkárságán, létszámfeletti minőségben, évi ezerkétszáz frank fizetésért. Tudom, ez nem valami sok; de most már minden a maga munkájától függ.
- Hisz ez egy vagyon!... És mikor léphetek be?
- Ha magának is megfelel, akkor jövő hétfőn.
- Jövő hétfőn?
- Ebben maradtunk az irodafőnökével.
- Hogy hívják az illetőt?
- Oudard a neve... Amikor elmegy hozzá bemutatkozni, hivatkozzék rám.
- Tábornok úr! Álmodni se mertem volna ilyen szerencséről!
Ő csak nézett rám nagy-nagy szeretettel. Ez a tekintet juttatta eszembe, hogy meg se köszöntem a jóságát. A nyakába ugrottam, összecsókoltam.
Nagyot nevetett.
- Magával, alapjában véve, nincsen semmi baj - jegyezte meg. - De ne felejtse el, hogy mit ígért nekem... Fog tanulni?
- Igen, tábornok úr! Egyelőre abból fogok élni, hogy másolok; de később majd abból, amit magam írok.
- Nos hát, akkor itt a toll; írjon az édesanyjának.
- Nem, tábornok úr. Ezt az örömhírt személyesen akarom vele közölni. Ma kedd van; ha este hazautazom, vele maradhatok szerdán, csütörtökön, pénteken és szombaton. Vasárnapra virradó éjjel visszatérek Párizsba, hétfőn pedig elfoglalom az állásomat.
- Minden pénzét az utazásra akarja költeni?
- Ingyen utazom! Nyílt számlám van a postajárat bérlőjénél...
S elmondtam, miért adósom az öreg Cartier még tizenegy utazással. Aztán megkérdeztem, mit üzen Danrénak.
- Csak annyit mondjon neki, hogy együtt ebédeltünk, és hogy jól vagyok.
Behoztak egy kis kerek, megterített asztalt.
- Még egy terítéket - rendelkezett a tábornok.
- Tábornok úr - szabadkoztam -, ne hozzon zavarba...
- Ebédelt, vagy nem ebédelt?
- Nem ebédeltem, de...
- Akkor üljön asztalhoz! Délben a képviselőházban kell lennem.
Kettesben ebédeltünk. A tábornok jövőm felől kérdezett, s én elmondtam irodalmi terveimet. Eközben ő rajtam nyugtatta szemét, s a nagy lelkek türelmes mosolyával hallgatott szavaimra.
Foy tábornok, ez a tiszta jellemű és nemes szívű lény, sajnos előbb halt meg, semmint álmaim valóra válhattak volna...
A Mont-Blanc utcából a Pigalle utca csak egy ugrás. El kellett mesélnem Adolphe-nak, hogy legszebb vágyaim teljesülnek; most már biztosan Párizsban maradok. Az az élet, amelyet megálmodtam, egyszeriben megnyílt előttem, sorompók nélkül, szabadon...
Talán még soha senki sem érezte azt, amit én: minden álmom, minden ábrándom beteljesült... Napóleon se lehetett büszkébb és boldogabb nálam, még akkor sem, amikor feleségül vette Mária Lujzát, és reggel, délben, este ezt mondogathatta: "Szegény megboldogult nagybátyám, XVI. Lajos..."
Adolphe őszinte szívvel osztozott örömömben. Apja viszont, hogy ki ne essen szokásos modorából, szelíden kicsúfolt lelkendezésemért. Leuvenné, ez a nagyszerű asszony, annak örült a legjobban, hogy mennyire fog örülni a jó hírnek anyám.
Az egész család erővel ott akart tartani vacsorára; de nekem az járt az eszemben, hogy délután fél ötkor indul egy delizsánsz, mellyel éjjel egy órakor otthon lehetek.
A kaput ki tudtam nyitni egy ügyes fogással, melyet késői hazajöveteleimkor azelőtt is alkalmaztam. Bementem anyám szobájába, aki alig egy órával előbb feküdt le.
- Győztünk! - kiáltottam. - Édes jó anyám, győztünk!
Anyám szegény hirtelen felült. Kócos volt. Még álmában se merte volna remélni, hogy ilyen hamar visszatérek Párizsból, és ha igen, hogy ilyen jó eredménnyel.
De most, miután megcsókoltam, meg kellett róla győződnie, mert én hosszú léptekkel föl s le száguldoztam a szobában, s fölkiáltottam: "Győztünk! Győztünk!" Aztán mindent szép sorjában elmondtam neki.
Anyám mindent másodszor is elmondatott, s még így se bírta elhinni, hogy az ő árva fiacskája minden támasz, ismeretség és segítség nélkül, pusztán szívósságával és akaratával, saját erejével, egy csapásra és egyszer s mindenkorra megfordította sorsának kormánykerekét.
Lassan-lassan kifogytam a mesélnivalóból, és az álomnak adtam át a szót. Amikor fölébredtem, magam se tudtam biztosan, valóban jártam-e Párizsban három napig, vagy csak álmodtam az egészet.
Kiugrottam ágyamból, felöltözködtem, megcsókoltam anyámat, aztán futva elindultam a Voutyba vezető országúton. Az első ember, akit értesítenem kell a szerencsés fordulatról, nem lehet más, csakis Danré.
Danré a személyes elégedettség büszke érzésével hallgatta meg beszámolómat.
Nem bánta volna, ha nála töltöm az egész napot, de én, mint egy angolna, kisiklottam a kezéből. Nem elég, hogy mindenkinek értesülnie kell róla, milyen szerencsével jártam - az örömhírt az egész világnak az én számból kell meghallania!
Habár, istennek hála, nincsenek meg bennem Merkúr mitológiai jellemvonásai - a sarkamon valahogy mégis szárnyak nőttek. Másképp hogyan érkezhettem volna vissza húsz-huszonöt perc alatt Villers-Cotterets-be? De hiába siettem, a hír gyorsabb volt nálam; amikor megjöttem, már mindenki tudta, s a kapuban állva, szerencsét kívánt ahhoz, hogy létszámfölötti iratmásolója lettem az orléans-i hercegnek.
Valóságos processzió kísért Grégoire abbé kapujáig.
Hány ilyen emlékemet szőttem bele szegény földimnek, Ange Pitou-nak történetébe.
Amikor hazaérkeztem, tele volt a szoba komaasszonyokkal. A zsinaton részt vett anyám barátnője, Darcourt-né, s kívüle Lafarge-né, Duprés-né, Dupuis-né és még egy sereg szomszédasszony, örömmel fogadtak, valósággal ünnepeltek.
Hiszen ők egy percig sem kételkedtek bennem, ők mindig megmondták, már régen megmondták, hogy sokra fogom vinni. Most nagy elégtételükre szolgál, hogy szegény anyámat olyan jóslattal vigasztalhatták, mely íme, valóra vált...
Talán nem is kell mondanom, hogy Darcourt-né kivételével épp ezek az asszonyok traktálták anyámat az ő szeretett fiának lustaságáról szóló jövendöléseikkel.
De a sors könyörtelen, nagy hatalmú úr, valósággal király; természetes dolog, hogy az udvaroncai körülhízelgik.
Azon a napon egy percig se lehettem négyszemközt anyámmal. Csak este maradtunk végre zavartalan kettesben. Megbeszélhettük ügyeinket, bajainkat. Én amellett voltam, hogy anyám tegyen pénzzé mindent, amit kell, és máris költözzön föl hozzám Párizsba.
Húsz év nyomorúsága azonban beleoltotta anyámba a kételyt. Nem akarta elsietni a dolgot. Úgy vélte, hogy az az ezerkétszáz frank, ami az én szememben egész vagyonnak látszott, nagyon szerény összeg, ha Párizsban él valaki; s ráadásul, nem is lehetek benne biztos. Amíg létszámfölötti vagyok, addig a próbaidőmet töltöm; lehet, hogy egy-két hónap múlva, mint nem megfelelő munkaerőt, elbocsátanak.
Mindezek után a következő, nagyon ésszerű megoldásra jutott:
Visszatérek Párizsba, egyedül. Anyám utánam küldi az ágyamat a matracaimmal, ágyneműmmel és asztalneműmmel; ezenkívül négy széket, egy asztalt, egy fiókos szekrényt s egy kétszemélyes ezüst étkészletet. Párizsban bérbe veszek egy kis szobát, a legolcsóbb fajtából; várok, amíg véglegesítenek, s ha véglegesítettek, tüstént írok anyámnak.
Akkor ő már habozás nélkül eladja mindenünket, s mihelyt eladta, hozzám költözik.
Másnap, csütörtökön, arra használtam föl otthonlétemet, hogy személyesen húzzak számot a sorozásomon, mert életkorom alapján már szolgálnom kellett volna a hazámat, ha nem lettem volna egy özvegyasszony fia.
A kilencest húztam, aminek számomra nem volt hátrányos következménye, s emellett mást se fosztottam meg egy szerencsés számtól.
Az utcán egy régi ismerőssel találkoztam, Boudoux-val, akivel sokat jártunk madarászni.
- Hallom, milyen jó állást kapott, Dumas úr! - szólított meg. - Ennek örömére vehetne nekem egy négyfontos kenyeret.
Elvittem a pékhez. Nem is négy, hanem nyolcfontos kenyeret vettem neki. Észrevette, hogy még mindig kezemben szorongatom a sorozási számot.
- Hát ez mi? - kérdezte.
- Sorozáson voltam.
- És a kilencest húzta?
- Amint látod.
- Hogy megháláljam a nyolcfontos kenyeret, adok egy ötletet Dumas úrnak. Én a maga helyében elmennék Chapuis nénémhez, és megjátszanám a 9-est három frankkal. Ebbe biztos nem megy tönkre, ha viszont kihúzzák a 9-est, hetvenhárom frank lesz a nyeresége.
- Tessék - mondtam Boudoux-nak, kezébe nyomva a három frankot. - Játszd meg nevemben a 9-est, a szelvényt pedig majd hozd el.
Boudoux elsietett. Menet közben óriási falatokat tépett a hóna alá szorított cipóból.
Chapuis néni kezelte a postát, és mellette ő volt a lottó bizományosa.
Boudoux tíz perc múlva elhozta a szelvényt.
Addigra a nyolcfontos cipóból már csak egy csücsök maradt; azt is elfogyasztotta mindjárt a szemem láttára.
Mindez épp a húzás előtti napon történt. Vagyis, már szombaton tudni, fogom, odalett-e a három frankom, vagy hetvenhárom frankkal lettem-e gazdagabb.
A pénteki nap a hurcolkodásom előkészületeivel telt el. Az ötven frankból akkor már csak harmincöt volt a zsebemben. Egyszer csak meghallom Boudoux kiáltozását:
- Dumas úr! Dumas úr! Azt hiszem, kapok még egy nyolcfontos cipót!
- Miért kapnál még egy cipót, Boudoux?
- Kihúzták a 9-est! Máris mehet a nagynénémhez, és felveheti a hetvenhárom frankot.
Előbb anyámmal néztünk össze.
Aztán rábámultunk Boudoux-ra.
- Igazat beszélsz, Boudoux?
- Isten engem úgy segéljen, Dumas úr! Azt a vacak kilencest kihúzták, mégpedig a harmadik sorban. Ott a plakát, maga is megnézheti.
Már nem is lepődtünk meg, oly természetesnek látszott, hogy megint ránk mosolyog a szerencse.
Anyámmal mindjárt elindultunk Chapuis-néhez. Kiderült, hogy jobban jártunk, mint ahogy remélni mertük volna. Boudoux azt vette alapul, hogy a 9-est többedmagával húzták ki, én azonban kizárólag a 9-est játszottam meg. A három frankra végeredményben nem hetvenhármat, hanem százötvenet fizettek ki.
Voltaképpen sohasem értettem egészen Chapuis-né magyarázatát, hogy a nyereségem mitől duplázódott meg. Csak arra emlékszem, hogy a nyereményemet hatfontos tallérokban fizette ki, fölkerekítve a hiányzó aprópénzzel, s amikor megláttam és zsebemben elvihettem ezeket a tallérokat, már nem is voltam kíváncsi bővebb magyarázkodásra.
Száznyolcvanöt frank boldog tulajdonosa lettem!
Soha életemben nem volt még ennyi pénz a zsebemben.
E hatfontos tallérok úgy csörögtek és annyi helyet foglaltak el, hogy anyám inkább átváltotta aranyakra.
Végeredményben anyám egy fillért se költött rám, még a bútorok fuvardíját sem, mert azt a húsz frankot is én fizettem ki előre a szállítmányozónak, aki ennek fejében vállalta, hogy a holmimat elszállítja Párizsba, a Vieux-Augustin utcai fogadó kapuja elé. Onnan majd továbbíttatni fogom a bútorokat abba a lakásba, melyet bérbe veszek.
Megállapodásunk értelmében a szállítmánynak hétfőn estére kell megérkeznie Párizsba.
Ütött a búcsú órája. Elindulásomkor ott volt az egész város, mintha középkori hajósként indulnék ismeretlen országok felé, s a honfitársak jókívánságai és istenhozzádja még kint a tengeren is elkísérnének.
Bizonyára önök is észrevették, hogy minden újabb párizsi utazásomon nagyobb tőke volt a zsebemben, mint az előzőkön. Négy hónappal ezelőtt még harmincöt frankkal részesedtem a Paillet és Tsa. Részvénytársaságban; a múlt héten már ötven frank volt a zsebemben, amikor átléptem a sorompót, ez alkalommal viszont száznyolcvanöt frankra rúgott a vagyonom, amikor a Vieux-Augustin fogadó kapuja elé érkeztem.
Még aznap nekiláttam a lakáskeresésnek.
Miután föl- s lementem megszámlálhatatlan lépcsőn, a végén egy negyedik emeleti kis szobánál kötöttem ki.
A ház ahhoz az épületkomplexumhoz tartozott, mely Olasz Háztömb néven ismeretes, s az egyes számot viselte, a szoba pedig egy kis alkóvval dicsekedhetett.
Falait sárga tapétapapír borította, melynek tekercse tizenkét sou-ba került akkoriban; ablaka az udvarra nyílt.
Évi százhúsz frankot kellett érte fizetnem.
A szoba annyira megfelelt céljaimnak, hogy nem is próbáltam alkudozni. A házmesternél aláírtam egy írást, mely szerint a lakást bérbe veszem; aztán közöltem vele, hogy bútorom másnap este érkezik.
Ezután a házmester célozgatni kezdett arra, hogy mi lesz Isten dénárjaival.
Én, aki mit sem tudtam a párizsi szokásokról, Isten dénárjairól se sejtettem, mire valók. Arra lyukadtam ki, hogy alkalmasint valami előleg. Zsebembe nyúltam, és nagyúri bőkezűséggel egy aranyat ejtettem a házmester markába, aki megrendülésében földig hajolt.
Nyilvánvaló, hogy valamilyen rangrejtve utazó hercegnek nézett - mert, hogy egy százhúsz frankos szoba bérlője húsz frankot adjon Isten dénárjaként, arra még nem volt példa Párizs városában.
Húsz frank! Vagyis a lakbér hatodrésze!... Előállt a házmesterné azért a kitüntetésért esedezve, hogy a takarítónőm lehessen.
Ez a kitüntetés, havi öt frankért, ugyancsak nagyúri bőkezűséggel, megadatott neki.
S már siettem is Verdier tábornokhoz, hogy elmondjam neki a nagy újságot. Most azonban hiába mentem föl a lépcsőn. A tábornok, vasárnap lévén, szabadnapot engedélyezett magának.
Így tettem én is. Nekivágtam a bulvároknak - ahol nem kellett az eltévedéstől tartanom -, s hosszú kóborlás után elérkeztem a Port-Saint-Martin kávéházhoz.
Itt aztán, az ablaküvegen keresztül, váratlanul fölfedeztem egy ismerős arcot; Hiraux ült ott, annak a jó öreg Hiraux-nak a fia, aki annak idején balkezesen próbált zenészt faragni belőlem.
Bementem a kávéházba, mit sem sejtve arról, hogy a tulajdonost láttam az üvegen keresztül. Ámde kiderült, hogy Hiraux időközben megvásárolta a kávéházat. Meghívott vacsorára, s várakozás közben odahordta nekem a kávéház újságjait. Egyik-másik már megszűnt azóta.
Akkoriban a legjelentősebb újságok a következők voltak:
A Journal des Débats, továbbra is a Bertin fivérek irányítása alatt, a kormány akaratát képviselte. Hasábjain XVIII. Lajos és de Villèle szelleme kísértett, más szóval a mérsékelt és egyesített királyhűség, a türelem és a hintapolitika jegyében, vagyis az a rendszer, amelybe - a carbonarók összeesküvései és az ultrák intrikái közepette - XVIII. Lajosnak szép csendesen bele kellett halnia, ha nem is a trónon, de legalább annak közelében.
A jó öreg Constitutionnel, Saint-Albin, Jay, Tissot és Évariste Dumoulin lapja, egy reggel arra ébredt, hogy a hatóságok betiltották, mert valamelyik cikkét nem engedélyezte a cenzúra. A cikket azonban, senki se tudja hogyan, mégis megjelentették a nagyra becsült cenzor urak pecsétje vagy más jóváhagyása nélkül. A Constitutionnel, mint ismeretes, minden időkben a legnagyobb odaadással tudta szolgálni saját érdekeit; így tett ezúttal is, amikor gyors elhatározással s egy tányér lencséért megvásárolta a Journal de Commerce című lapot, mely négyszáz előfizetővel dicsekedhetett, s már másnap reggel, Journal de Commerce címen mindjárt meg is jelent, úgyhogy az új cím átlátszó álarca mögött mindenki ráismert a jó öreg Constitutionnel vonásaira. Nem sokkal azelőtt vagy azután, hogy én Párizsba érkeztem, újra fölvette régi címét, mely oly édesen csengett a párizsiak fülében! E lap képviselte, a lehető legóvatosabban, a liberális nézeteket, habár valójában csak a jezsuitákat merte villámaival és égzengéseivel rémisztgetni; nekik tartogatta mindazt a szent és fönséges indulatot, mellyel manapság a demagógia ellen harcol.
A Le Drapeau Blanc-t Martainville szerkesztette, ez a végtelenül szellemes ember, akinek mindenkire kiáradó gyűlöletét mindenki viszonozta. Azzal vádolták, hogy 1814-ben, amikor, mint a saint-germaini nemzetőrség parancsnokának, a pecq-i hidat kellett volna védelmeznie, a poroszok kezére játszotta át a hidat; ő pedig azzal válaszolt erre, hogy nemcsak vállalta a dolgot, hanem hencegett is vele. Amit nem bírt letagadni, arra büszke volt; csakhogy az árulásnak meg kell adni az árát. Aki elkövette, beszélhet, amit akar, mégis belerokkan... Arnault, a költő, fullánkos szójátékot faragott a nevéből, mely szájról szájra szállt. Minthogy azonban nem volt gyáva, sőt szembe mert nézni mindenkivel, a Germanicus-szal kapcsolatban párbajt vívott Arnault fiával, Telleville Arnault-val. A költő fiának golyója csak súrolta a kritikus combját; nem maradt más nyoma, mint egy zúzódás.
- Semmiség - jegyezte meg az idősebb Arnault. - Neki az egész csak annyi, mint egy botütés.
La Foudre. Ez a lap a Marsan pavilon véleményének hivatalos szószólója, annak az ultra-rojalista szellemnek a kifejezője, mely a jövő minden reményét Artois grófjába veti. Ugyanakkor alig várja a jelenlegi helyzet fölbomlását, ami a fejlődés mostani ütemében nem is késhet soká XVIII. Lajos alatt.
E lap főmunkatársai Bérard, a Dartois testvérek, rajtuk kívül még Théaulon, Ferdinánd Langlé, Brisset és Rancé; ez utóbbiak nemcsak újságírók, hanem színpadi szerzők is.
A La Foudre ellentéte volt a Miroir, mint a legszélsőségesebb liberális nézetek lapja, a francia sajtó huszára, tele harci kedvvel, lendülettel, kellemmel és humorral. Munkatársai ellenzéki szellemű újságírók hírében álltak, s tegyük hozzá mindjárt, hogy azok is voltak, hiszen e lap hasábjain jelentek meg Jouy, Arnault, Jal, Coste, Castel, Moreau és mások cikkei. Persze, szegény Miroir-ra zúdult a kormány minden üldözése, mely úgy érezte, hogy a napóleoni császárság tüzének fénye e lap cikkeiben napról napra újra fölparázslik... Amikor a Miroir-t betiltották, La Pandore címen jelent meg újra; La Pandore-ból, a betiltás után, L'Opinion lett, s amikor ennek is meg kellett szűnnie, még egyszer föltámadt La Réunion cím alatt, de ez lett az utolsó újjászületése; Proteust elhagyta ereje, s meghalt láncra verve.
De ne feledkezzünk meg a Le Courrier Français-ről, a haladó gondolat előőrséről, mely majdnem nyíltan vallotta republikánus nézeteit egy olyan időszakban, amikor a "köztársaság" szót még csak suttogva merték kimondani az emberek. Châtelain szerkesztette, aki nemcsak makulátlan jellemű hazafinak, hanem e korszak egyik legélesebb elméjének is számított; s ugyanennél a lapnál, mint már mondtam, dolgozott Adolphe édesapja is.
Engem azonban, megmondom őszintén, nem érdekeltek e lapok politikai cikkei; én csak az irodalmi hírekre voltam kíváncsi. Most pedig, amikor ingyen ebédhez sikerült hozzájutnom, s ennek áráért színházjegyet vehettem magamnak, az összes lapokban átböngésztem a színházi műsort. Hiraux-val meghánytuk-vetettük, miképp áldozhatnám az estét a legokosabban az irodalom oltárán, s végül a Port-Saint-Martin színházban egyeztünk meg.
Itt A vámpír-t játszották.
Amióta újra műsorra tűzték, ez volt a harmadik vagy negyedik előadása.
Hiraux azt tanácsolta, hogy ne vesztegessem az időt; a darab nagy siker, és rengeteg a néző.
A Port-Saint-Martin két ünnepelt színésze játszik benne: Dorvalné és Philippe.
Megfogadtam barátom tanácsát, de a Port-Saint-Honoré kávéháztól jó darab út a Port-Saint-Martin színház hiába szaporáztam a lépést, a színház környékét már elözönlötte a tömeg.
Újonc párizsi voltam. Mit sem tudtam a színházba menetel módjáról. Csatlakoztam egy hosszú sorhoz, mely korlátok közé szorítva várakozott, s annyit sem mertem megkérdezni, hol árusítják a jegyeket.
Úgy látszik, egy színházbarátnak föltűnt tájékozatlanságom, mert odakiáltott nekem a sorból:
- Uram! Uram!
Nem is gondoltam rá, hogy ez nekem szól, de azért megfordultam.
- Maga, uram, maga! - folytatta a színházi bennfentes. - Azzal a fodorított hajával! Nem óhajt egy helyet?
- Hogy én óhajtok-e egy helyet?
- Azt kérdezem. Tudniillik, ha maga beáll ennek a sornak a végére, akkor nem jut be soha. Ma este több mint ötszáz embert hazaküldenek.
Nekem minden szava arabusul volt. Az egészből csak annyit értettem, hogy ötszáz embert hazaküldenek, és, hogy én is köztük leszek.
- Nézzük csak, uram. Nem akarja átvenni az én helyemet?
- Hát önnek, ha szabad kérdeznem, van helye?
- Amint látja.
Ami azt illeti, látni nem láttam semmit.
- Elővételben szerezte a helyét?
- Már délben megszereztem.
- És jó az a hely?
- Hogyhogy jó-e?
Most meg a színházbarát nem értette, miről van szó.
- Azt kérdeztem, hogy jó helyen fogok-e ülni?
- Ott fog ülni, ahol akar.
- Ott, ahol én akarok?
- Hát persze.
- És mibe kerül ez a hely?
- Egy frankba.
Gondolkoztam. Végül is, ha egy frankért oda ülhetek, ahová akarok, az nem drága.
Elővettem egy frankot, átnyújtottam a színházbarátnak, aki egy szempillantás alatt felkapaszkodott a sorompó korlátjára, átdobta a lábát, s ott termett mellettem; fürgesége elárulta, hogy hozzá, lehet szokva ehhez a testgyakorlathoz.
- Most pedig - kérdeztem - hol az ön helye?
- Foglalja el. Csak arra kérem, lehetőleg siessen, mert ha kezdődik a tolakodás, akkor már nem juthat be.
Ekkor a következő gondolatok futottak át agyamon. Úgy látszik - gondoltam -, mindezek az urak, a sorompó mögött, előre megvették és kifizették a helyüket, s csak azért állították őket ide, nehogy illetéktelenek közébük keveredjenek.
- Értem, uram - válaszoltam.
Most én másztam át a sorompón, csak fordított irányban. A jegy eladója belülről mászott ki, én viszont, épp ellenkezőleg, kívülről másztam be.
S már éreztem is, hogy lassan megindulunk előre.
Éppen nyitották a pénztárakat.
Én csak sodródtam a tömeggel.
Tíz perccel ezután egy ablakrács elé kerültem.
- Mi lesz, uram? - sürgetett a mellettem álló. - Hát nem veszi meg a jegyét?
- A jegyemet? - csodálkoztam.
- Igen, a jegyét - szólt közbe hátulról valaki. - Ha pedig nem akar jegyet, akkor hadd váltsuk meg mi a magunkét.
Ezzel enyhén taszigálni kezdtek annak jeléül, hogy ők is szeretnének sorra kerülni.
- Bocsánat, uraim - mondtam nekik -, nekem az a véleményem, hogy már megfizettem a jegyemet.
- Miféle jegyét?
- Hiszen önök a tanúim, hogy egy frankot fizettem érte. Az a valaki, akinek egy frankot adtam, átengedte a helyét.
- Az ám! - kiabáltak a szomszédaim. - A helyét a sorban! Csakhogy egy hely a sorban még nem biztosít helyet a színházban!
- Azt mondta, hogyha átveszem a helyét, oda mehetek, ahová tetszik.
- Hát hogyne mehetne, ahová tetszik! Vehet zenekari ülést vagy akármilyen más jegyet. Ehhez joga van. De figyelmeztetem, hogy a zenekari üléseket nem ennél a pénztárnál árusítják.
- Gyerünk már, kérem - sürgettek a körülállók. - Miért nem siet egy kicsit?
- Nagyon kérem az urakat, hogy ne állják el az utat! - kiáltotta egy hang valahonnan.
- Ez az úr a hibás - kiabálták a szomszédaim kórusban. - Húzza-halogatja a jegyváltást, mi pedig őmiatta nem férünk a pénztárhoz.
- Tessék már határozni, kérem!
Egyre nagyobb lett a zúgás, én pedig, ezzel a zúgással a fülemben, lassan érteni kezdtem, amit egyébként úgyszólván a számba rágtak, nevezetesen, hogy megvettem ugyan helyemet a sorban, de nincs helyem a színházban.
Mit volt mit tennem? A tömeg egyre fenyegetőbben lökdösött, így hát elővettem egy hatfrankos tallért, és kértem egy jegyet a földszintre.
A pénztáros visszaadott négy és fél frankot, s kezembe nyomott egy kartont. A karton fehér volt.
Épp idejében! Az özönlő tömeg magával sodort.
Bemutattam a jegyszedőnek az én fehér kartonomat, mire ő elvette a fehéret, s egy másikat adott vissza, piros színűt. Elindultam a bal oldali folyosón, míg csak bal kéz felől észre nem vettem egy ajtót. Az volt kiírva: FÖLDSZINT, tehát beléptem.
Itt értettem csak meg egészen világosan, hogy voltaképpen mit adott nekem egy frankért a színházbarát. A sorompók közt ugyanis legföljebb tizenöt vagy húsz személy állt előttem, ennek ellenére a színház földszintje majdnem tele volt.
A legnagyobb tolongást a nézőtérnek a csillár alatti részén figyeltem meg.
Nem is csoda. Úgy okoskodtam, hogy ezek alkalmasint a legjobb helyek.
El is határoztam mindjárt, hogy ehhez a csoporthoz csatlakozom. Azt hittem, csak azért tolakszanak oda annyian, mert onnan lehet a legjobban látni.
Ahogy másoktól láttam, én is fölléptem a padra. Egyensúlyozás közben a nézők hajlott hátára támaszkodtam, és mindent elkövettem, hogy eljussak a nézőtér közepéig.
Nem túlzás, s én nem is próbálom tagadni, hogy roppant mulatságos látványt nyújthattam. Hosszú hajam, mely ráadásul még göndör is, groteszk dicsfénnyel övezte homlokomat.
De ez még nem minden. Az idő tájt a férfiak rövid kabátot viseltek, mely térdig ért; az enyém viszont a bokámat verdeste. Párizsban tehát győzött egy forradalom, melynek azonban még a szele se hatolt el Villers-Cotterets-be. Én a legfrissebb Villers-Cotterets-i divatnak hódoltam, mely azonban Párizsban már tegnapi divatnak számított.
És, minthogy általában semmi sincs olyan messze a legfrissebb divattól, mint a tegnapi divat, megjelenésem - mint fentebb már említettem - mulatságos látványt nyújtott.
Minden bizonnyal így volt ez épp azok szemében, akik felé közeledtem. Ugyanis harsány kacagásban törtek ki, ami szerintem nem jó ízlésre vall.
Én igyekeztem mindig nagyon udvariasan viselkedni. Ifjúkoromban azonban, az anyai nevelésnek köszönhető udvariasság alatt türelmetlen és gyanakvó düh is lapult, melyet majdnem biztosan apámtól örököltem. E hevesség az oka, hogy idegzetem olyan hangszerhez hasonlított, melyet minden semmiség fölkorbácsolt.
Levettem fejemről a kalapot, s ez a mozdulat teljes furcsaságában tárta föl hajzatomat, amitől még nagyobb kacaghatnékja támadt annak a csoportnak, melynek soraiban helyet akartam foglalni.
- Bocsássanak meg, uraim - érdeklődtem a lehető legelőzékenyebben -, szeretném tudni, hogy min mulatnak ilyen jól, mert szívesen részt vennék jókedvükben. Úgyis azt hallottam, hogy a darab, melyet látni fogunk, felettébb szomorú; így valóban nem ártana egy kis derültség, mielőtt sírva fakadunk.
Rövid szónoklatomat áhítatos csöndben hallgatták; de aztán, a csend kellős közepén, fölharsant egy hang:
- Ó! Micsoda kobak! - kiáltotta.
Ennek a megállapításnak ellenállhatatlan komikuma lehetett, mert mihelyt elhangzott a közbeszólás, dupla erővel viharzott föl a nevetés. Én azonban, amikor meghallottam ezt az újabb jókedvkitörést, hatalmas pofont adtam a csúfolódónak. És így szóltam hozzá:
- Uram, a nevem Alexandre Dumas. A holnapi nap folyamán még a Vieux-Augustin utcában, a hasonló nevű fogadóban lakom; holnaputántól kezdve az Italiens tér I. szám alatt lesz a lakásom.
Úgy látszik, ezeknek az uraknak minden szavam valamilyen érthetetlen nyelven szólalt meg, mert válasz helyett húsz fenyegető ököl meredt a levegőbe, és mindenki kiabálni kezdett: - Ki vele! Ki vele!
- Kit akarnak maguk kidobni? - ordítottam. - Szép dolog, mondhatom! Engem akarnak kidobni, aki kétszer fizettem meg a helyemet, először a sorban és másodszor a pénztárnál?
- Ki vele! Ki vele! - harsantak fel most már dühtől remegve a hangok.
- Uraim, bátor voltam önökkel közölni a lakcímemet.
- Ki vele! Ki vele! - ismételték a nézők fáradhatatlanul.
Most már az egész nézőközönség a padokon állt, az erkélyen ülők lehajoltak, a páholyok nézői csaknem átestek a párkányon. Úgy álltam ott, mint egy óriási tölcsér középpontja.
- Ki vele! Ki vele! - kiabálták most már azok is, akik azt se tudták, miről van szó, de rögtön megértették, hogy egy nézővel kevesebb egy ülőhellyel többet jelent.
Én, a tölcsér torkának legalján, tiltakoztam és védekeztem, ahogy csak tudtam. Ekkor azonban megjelent egy meglehetősen jól öltözött férfiú, szétválasztotta a tömeget, mely egyébként nagy respektussal önmagától is helyet adott neki, és ünnepélyesen felszólított a távozásra.
- Miért kívánja, hogy távozzak? - kérdeztem.
- Mert zavarja az előadást.
- Hogy zavarhatnék egy előadást, mely még el se kezdődött?
- Akkor a nézőket zavarja.
- No de, kedves uram...
- Kövessen!
Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy szegény apámnak, amikor nagyjából annyi idős volt, mint most én, szintén volt egy színházi botránya egy muskétással. Tudtam ugyan, hogy az akkori katonai bíróságokat feloszlatták, de azért könnyen lehet, hogy ez a jól öltözött férfiú valamilyen hasonló intézmény embere.
Így tehát minden további ellenállás nélkül eleget tettem felszólításának, és elhagytam a termet, miközben a nézők lelkesen tapsoltak, annak jeléül, hogy igazságosnak tartják az ítéletet. Vezetőm a folyosóra kalauzolt, onnan az előcsarnokban levő jegy ellenőrzéshez, onnan egyenesen ki az utcára.
Itt rám förmedt:
- Megérkeztünk! És be ne dugja még egyszer az orrát!
Sarkon fordult, és visszament a színházba.
Úgy éreztem, hogy viszonylag olcsón szabadultam. Az a bizonyos közeg ugyanis szegény apámnak nyolc napig követte minden lépését, én pedig öt percen belül megszabadultam tőle.
Csak addig ácsorogtam kinn az utcán, míg ezt a nagy jelentőségű eszmefuttatást el nem végeztem. Aztán látva, hogy vezetőm bement, én is vissza kívántam térni a színházba.
- Szabad a jegyet? - szólt rám a jegyszedő.
- A jegyemet épp maga vette el pár perccel ezelőtt, amit azzal tudok bizonyítani, hogy egy fehér kartont adtam oda, és egy pirosat kaptam vissza.
- És hová tette azt a piros jegyet?
- Egy asszonynak adtam, aki elkérte.
- Vagyis, most se belépőjegye, se visszatérő jegye nincs?
- Nincs.
- Akkor nem engedhetem be.
- Kit nem engedhet be? Engem, aki kétszer fizettem ki a jegy árát?
- Hogyhogy kétszer? Az nem lehet.
- Pedig így van.
- Hol fizetett kétszer?
- Egyszer a sorban, másodszor a pénztárban.
- Mókás fickó maga!
- Mit mondott?
- Azt mondtam, hogy én magát nem engedhetem be.
- Pedig be akarok menni.
- Akkor vegye meg a pénztárnál a jegyét.
- A másodikat?
- Vagy a harmadikat. Engem az se érdekel.
- Hogyhogy nem érdekli?
- Ha maga eladta a jegyét valaki másnak, az engem nem érdekel.
- Minek néz engem? Jegyüzérnek?
- Maga az előbb botrányt csinált a nézőtéren, és ezért, mint botránycsinálót, kivezették az utcára. De ha most se fér a bőrébe, akkor innen nem egy másik utcába vezetjük, hanem egyenesen a rendőrőrszobára.
Ez világos beszéd volt. Lassacskán megértettem a helyzetemet. Úgy látszik, ha nem is szándékosan, de összeütközésbe kerültem a törvénnyel vagy talán a szokásokkal, ami sokkal súlyosabb, mintha törvénysértést követtem volna el.
- Ó - sóhajtottam.
- Ilyen az élet - mondta a jegyszedő.
- Maga az erősebb, tehát magának van igaza - állapítottam meg.
S ezzel otthagytam.
De alig mentem pár lépést, felismertem helyzetem fonákságát. Végül is, színházba készültem. E cél érdekében vettem egy helyet a sorban és egy jegyet a pénztárnál. S mit láttam? Egy függönyt, melynek színe vörös, anyaga bársony; s más semmit.
Tovább gondolkoztam. Ha valaki már kétszer kifizette a jegyét, miért ne fizethetné ki harmadszor is? Még mindig mentek befelé a nézők, kétfelől még most is sorban álltak a színház körül, mintha egy öv venné körül az épületet, amelynek a bejárat a csatja. Fogtam magam, megnéztem, melyik a rövidebb sor, s beálltam a végére.
Ez nem az a sor volt, amelyikben az imént helyet vettem. Itt kevesebben várakoztak, mert ennél a pénztárnál csak előszínpadi helyeket, zenekari üléseket, első és második páholyba, valamint az erkély első soraiba szóló jegyeket árusítottak.
Mindezt a pénztáros közölte velem, amikor egy földszintre szóló jegyet kértem tőle.
Egyébként a feje fölött ott állt egy fehér tábla. Magam is láthattam, hogy ennél a pénztárnál csak a mondott jegyeket árusították.
Ezek közül a zenekari ülések és a másodosztályú páholyok voltak a legolcsóbbak.
Darabonként két frank ötvenbe kerültek.
Elővettem két frank ötvenet, és zenekari ülést kértem.
Nagy nehezen megkaptam a jegyet. Ilyenformán, mindent összevéve, öt frankba került a színházjegyem.
De oda se neki! Gondoljunk arra, hogy a vacsorámért egy fillért se fizettem, holnap viszont már munkába állok őfelsége az orléans-i herceg titkárságán. Ezt az utolsó kicsapongást igazán kár lett volna megtagadni magamtól.
Diadalmas arccal álltam a jegyszedő elé, zenekari jegyemet lobogtatva. A jegyszedő barátságosan rám mosolygott.
- Jobbra parancsoljon uraságod.
Szemmel láthatóan minden fordítva történt, mint az előbb.
Akkor a jobb oldali sorba álltam, és balról léptem be a nézőtérre; most bal felől álltam sort, és jobbról léptem be.
Ebből előre meg mertem mondani, hogy a továbbiakban is minden másképpen történik velem, mint első ízben.
Vagyis, ha akkor ellenséges fogadtatásban volt részem, most annál szívélyesebben fogadnak majd.
Így is lett. A zenekari üléseket szemmel láthatóan egészen másféle emberek foglalták el, mint a földszint padsorait. Amikor a jegyszedőnő megmutatott a sor közepe táján egy üres helyet, elindultam arrafelé.
A nézők, hogy helyet adjanak, előzékenyen fölálltak. Leültem a helyemre. A szomszédom szürke pantallót viselt, hozzá zergebőrszínű mellényt és fekete nyakkendőt.
Becslésem szerint negyvenéves lehetett, legföljebb negyvenkettő.
Kalapja ott hevert azon az ülésen, melyet én akartam elfoglalni. Idáig egy nagyon szép nyomású könyvet olvasott - melyről azóta megtanultam, hogy Elzevir-kiadvány volt -, de jöttömre abbahagyta az olvasást, ölébe vette a kalapot, s miután köszönt, újra átadta magát az olvasás örömeinek.
- Nicsak - gondoltam -, a szomszédom alighanem jobb nevelésben részesült, mint azok az urak, akikhez az előbb volt szerencsém.
Ezzel elhelyezkedtem az ülésen, s elhatároztam, hogy nem zavarom meg a kellemes kapcsolatot.
Dumas részletes leírást ad A vámpír előadásáról és fogadtatásáról; ez volt az első melodráma, melyet látott. Egyik szereplőjét Marie Dorvalnak hívják; e nevet akkor még alig ismeri valaki, de nem sok idő múlva egész Párizs megtanulja. Dorval számos Dumas-dráma hősnője lesz; szépségének, tehetségének, kiváló színpadi dikciójának az író sokat köszönhet. Kezdő színésznő korában azonban - amikor Dumas először látta őt A vámpír-ban - csak egyetlen ruhája volt, melyre esténként, a szerephez illően, más-más díszt kellett fölvarrnia.
Másnap reggel nyolctól tízig vártam a párbajsegédekre, de nem jött senki elégtételt kérni a pofonért. Ezt különben könyvolvasó szomszédom előre megmondta.
Én azonban ennek ellenére két tapasztalatot szűrtem le a tegnap történtekből; először, hogy van a megjelenésemben valami feltűnő, s másodszor, hogy ugyanez érvényes - legalább részben - a ruházatomra is.
Úgy látszik, szembántó módon különbözöm a világon élő többi embertől; ennélfogva kénytelen leszek levágatni a hajamat, és ugyanúgy tenni a kabátommal is.
A hajam hossza két hüvelykkel lépte túl a határt; a kabátomé egy lábbal.
Elhívattam egy borbélyt meg egy szabót.
A borbély tíz percet kért, a szabó egy napot.
A borbélynak rendelkezésére bocsátottam hajzatomat, a szabónak kabátomat.
Frakkban indultam el az irodába. Minthogy első napom úgyis azzal telik el, hogy bemutatkozom a főnökeimnek, semmiképp sem árt, ha frakkot öltök.
Lenyírt hajjal egészen megváltozott az arckifejezésem. Amíg hosszú hajat viseltem, azokra az árusokra hasonlítottam, akik a divatfiakat látják el különféle kenőcsökkel, s a saját fejüket használják föl készítményeik reklámjául; levágott hajjal olyan lettem, mint egy fóka.
Mondanom se kell, hogy a borbély túl kurtára nyírta le a hajamat; erre pedig nincs más orvosság, mint várni, míg újra ki nem nő.
A fogadóban úgy-ahogy megreggeliztem, aztán bejelentettem, hogy este kifizetem a számlámat és elköltözöm.
Amikor mindezt elintéztem, útnak indultam a hivatalomba.
Pontosan tíz óra tizenöt perckor beléptem az előcsarnokba, ahol kikérdeztem a portást. Magyarázatából megtudtam, hogy a titkárságra - vagyis az Oudard-féle irodákba - vezető lépcsőnek a Palais-Royal második udvarának jobb sarkában van a bejárata. Ablakai a térre nyílnak, s a kerten át közelíthető meg.
Megkerestem a lépcsőházat, s egy második portást is találtam. Tőle megtudtam, hogy az iroda a harmadik emeleten van.
Fölmentem.
Szívem a torkomban dobogott. Itt állok hát egy új élet küszöbén, melyet azonban most én akartam és én választottam magamnak. Ez a lépcső visz jövőbeli íróasztalomhoz. De vajon hová visz majd az íróasztalom?
Még nem volt ott senki, csak a küldöncök. Velük várakoztam. Az első tisztviselő, aki megérkezett, egy magas, szőke, jóképű fiú, énekelve futott föl a lépcsőkön, aztán egy szögről leakasztotta irodájának kulcsát.
Fölálltam.
Ekkor megszólalt a legidősebb irodaküldönc, akit Raulot-nak hívtak.
- Ernest úr kérem, ez a fiatalember Oudard úrral szeretne beszélni.
A fiatal tisztviselő, akit ezek szerint Ernestnek hívtak, kék szeme sarkából egy gyors és éles pillantást vetett rám.
- Nem tudom, uram, hallott-e már rólam - szólítottam meg. - Itt fogok dolgozni mint létszámfeletti.
- Ön Alexandre Dumas? - kérdezte rögtön. - Dumas tábornok fia, akit Foy tábornok ajánlott be hozzánk?
Láttam, már mindenről tud.
- Az vagyok.
- Fáradjon be - intett, és elindult előre. Benyitott egy kis szobába, ahol három íróasztal volt, de csak egy ablak. - Amint látja, már vártuk magát. Itt lesz a helye, készen várja a papír, a toll meg a tinta; ha óhajtja, máris leülhet, és odatolhatja székét az íróasztalához.
- Leendő munkatársaim egyikéhez van szerencsém? - kérdeztem.
- Úgy van. Most lettem fogalmazó évi ezernyolcszáz frank fizetéssel. Eddig iratmásoló voltam; ez a megüresedett hely lesz az öné, mihelyt kitöltötte a létszámfölötti állomány hosszabb-rövidebb idejét.
- És ki a harmadik társunk?
- Lassagne a neve. Ő a mi főnökhelyettesünk.
Épp nyílt az ajtó.
- Nos, mit követett el Lassagne? - kérdezte a belépő, egy huszonnyolc-harminc éves fiatalember.
Ernest hátrafordult.
- Hisz itt is van! - mondta. - Épp az asztalainkat mutogatom Dumas úrnak - folytatta, s odaintett nekem; én pedig köszöntem az érkezőnek. - Mondtam, hogy ez az ön helye, az ott az enyém, s amaz lesz az övé.
- Maga az új munkatársunk? - kérdezte Lassagne.
- Igen, uram.
- Isten hozta.
Kezet nyújtott.
Örömmel szorítottam meg ezt a meleg, élettől lüktető kezet, mely már első érintésre a biztonság érzését keltette bennem. Olyan emberé volt, akinek a keze se mond mást, mint amit a szíve diktál.
Örömmel gondoltam rá, hogy egészen biztosan jó barátok leszünk.
- Engedjen meg egy jó tanácsot - szólt hozzám. - Itt máris azt pletykázzák magáról, hogy írói tervei vannak. Okosabb, ha erről hallgat, mert kára lehet belőle... De elég! Hallom, megjött Oudard.
Valóban, a szomszéd szobából lépések zaja hallatszott át. A hang után ítélve, eréllyel és önbizalommal lépkedett az a láb, úgy, ahogy egy irodafőnöki lábnak lépnie illik.
Hamarosan nyílt az ajtó. Raulot szólt be:
- Oudard úr kéreti Alexandre Dumas urat.
Fölálltam, s egy pillantást vetettem Lassagne-ra. Ő már tudta, mire vagyok kíváncsi.
- Ne féljen semmit - mondta. - Oudard nagyon derék ember, csak ki kell őt ismerni, de ez, mint látni fogja, csöppet se nehéz.
Ez nem valami biztatóan hangzott; így aztán elég izgatottan léptem be - a folyosón keresztül - Oudard szobájába.
A kandalló előtt állva várt rám.
Fekete hajú, barna arcbőrű, öt láb hat hüvelyk magas férfi volt Oudard, arckifejezése zárkózott, de nem barátságtalan. Sötét pillantása határozottnak látszott, mint minden olyan emberé, aki alacsonyabb társadalmi osztályból küzdötte fel magát magas posztra. Ha ránézett valakire, rögtön hideg lett a tekintete; az embernek az volt az érzése, hogy Oudard valósággal belekapaszkodik minden elébe kerülő emberbe vagy tárgyba, mert mindenben és mindenkiben eszközt lát csak, melynek révén egy lépéssel közelebb juthat ahhoz a kitűzött célhoz, melyet rajta kívül nem ismer senki. Szép fogsora volt, s az ilyen emberek szeretnek mosolyogni; ő azonban takarékosan bánt a mosollyal; érződött rajta, hogy mindennek, még a legjelentéktelenebb semmiségnek is ismeri az értékét. Egy kavics is, ha céltudatos ember talpa alá kerül, egy kavicsnyit emel a magasságán.
Oudard a velejéig törekvő ember volt, de velejéig becsületes is; azt persze nem állítom, hogy a célratörés soha egyetlen rossz gondolatot se sugallt volna neki (vajon ki tud a gondolatainak parancsolni?), abban azonban bizonyos vagyok, hogy rossz tettre nem volt kapható.
Pedig később kiderült, hogy velem rideg, sőt könyörtelen is tudott lenni.
Én azonban biztosra veszem, hogy akkor is a jó szándék vezette. Oudard nem bízott abban a jövőben, melyet elterveztem magamban, félt, hogy elherdálom, amit már sikerült elérnem, és aminek elérésében neki is része volt.
Ellentétben a többi parvenüvel - habár Oudard inkább önerejéből feltört ember volt, mintsem parvenü -, sokat emlegette szülőfaluját, a kunyhót, ahol nevelkedett, idős édesanyját, aki most is meg szokta látogatni, s akit úgy, parasztruhásan, visz magával a színházba vagy egy sétára a Palais-Royal körül... Lehet, hogy ez csak gőg, de a gőgnek ez a fajtája nagyon szívem szerint való. Anyját mélységesen szereti, márpedig ez az érzés a törtetőkből majdnem mindig hiányzik, úgyhogy én Oudard esetében döntő bizonyságnak tekintem.
Ez idő tájt - körülbelül harminckét éves korában - nemcsak a titkárság vezetője, hanem az orléans-i hercegné személyi titkára is volt. Ez a két állás, beleszámítva a pénzjutalmakat is, évi tízezer frank körüli jövedelmet biztosított neki.
Fekete pantallójához fehér pikémellényt viselt, fekete frakkot, fekete nyakkendővel.
Lábán nagyon finom gyapjúharisnya és félcipő.
Nyilvánvaló, hogy ez az öltözék nemcsak az irodafőnök rangjához illett, hanem az olyan személyhez is, akit egy herceg vagy hercegnő bármikor magához hívathat.
- Lépjen be, Dumas úr.
Odaléptem hozzá, köszöntem.
- Önt dicsérő szavakkal ajánlotta figyelmembe két személy, akik közül egyet igen nagyra tartok, a másodikat pedig nagyon szeretem.
- Az egyik alkalmasint Foy tábornok volt, uram.
- Úgy van; és ő az, akit igen nagyra tartok. Bizonyára sejti, ki lehetett a másik.
- Bevallom, uram, hiába töröm a fejem, nem jut eszembe senki, aki szerény személyem érdekében fáradozott volna.
- Deviolaine úrra nem is gondol?
- Deviolaine úr? - néztem rá csodálkozva.
- Persze hogy ő... Hát nem rokonok?
- Tény, hogy rokonok vagyunk, uram, de amikor az édesanyám arra kérte, hogy legyen a közbenjáróm az orléans-i hercegnél, Deviolaine úr olyan zord választ adott...
- Azt hiszem, önök éppolyan jól tudják, mint én, hogy ez a nyers modor a mi kedves főfelügyelő urunknak egyik alapvető jellemvonása, aminek nem kell különösebb fontosságot tulajdonítani.
- Attól tartok, uram, hogy az én nagyra becsült rokonom, még ha ismételten a figyelmébe ajánlott is önnek, rólam bizonyára nem a leghízelgőbb módon emlékezett meg...
- Annyi baj legyen. Így legalább alkalmam lesz rá, hogy kellemesen csalódjam önben.
- Ha nem tévedek, lusta fickónak nevezett.
- Csak annyit mondott, hogy ön mostanáig nem a szorgalmával tűnt ki, de még fiatal, tehát mindent jóvá tehet.
- És hogy a vadászaton kívül nem érdekel semmi?
- Szóvá tett egy bizonyos hajlandóságot arra, hogy a más erdejében vadorzást űzzön.
- Bizonyára ingatag jellemnek nevezett, akinek nincs határozott életcélja.
- Célzott rá, hogy ön beállt Villers-Cotterets és Crépy valamennyi közjegyzőjéhez, de hamarosan meg is vált mindegyiktől.
- Ebben van egy kis túlzás... Mellesleg, csak azért nem bírtam megmaradni egyik közjegyzőnél sem, mert határozottan és megingathatatlanul Párizsba kívánkoztam.
- Nos hát, most itt van; teljesült ez a kívánsága.
- Ezt is említette Deviolaine úr?
- Ezt nem... Viszont elmondta, hogy ön szerető fia az édesanyjának, s bár sok bánatot okoz neki, a rajongásig szereti. Továbbá, a tanulmányairól is beszámolt, amelyekben ön nem tűnt ki túlságosan, ennek okát azonban nem felfogásának lomhaságában, hanem épp ellenkezőleg, élénk és gyors intelligenciájában jelölte meg. S végül azt mondta, hogy ön puskaporos vérmérsékletű ugyan, de a szíve, mint a vaj... Menjen hozzá; siessen. Köszönje meg neki.
- Hogy jutok el hozzá?
- A küldönc mindjárt odavezeti.
Csöngetett.
- Vezesse Dumas urat Deviolaine úrhoz - mondta a küldöncnek.
Aztán újra hozzám fordult.
- Lassagne-nyal már találkozott?
- Az imént már beszélgettünk néhány percig.
- Lassagne nagyon jóravaló fiú, akinek csak az a hibája, hogy túlságosan kesztyűs kézzel bánik magukkal... De szerencsére én is itt vagyok. Ő és Ernest Basset elmagyarázzák majd, hogy mik a teendői.
- És de Broval úr? - érdeklődtem.
De Brovalnak hívták a hivatalfőnököt.
- Mihelyt megtudja, hogy ön megérkezett, bizonyára hívatni fogja... Remélem, azzal tisztában van, hogy tőle függ a további sorsa?
- És öntől, uram.
- Higgye el, ami engem illet, nincs oka aggodalomra... De menjen és mondjon köszönetet Deviolaine úrnak! Máris elkésett!
Elbúcsúztam Oudard-tól és kimentem.
Öt perccel később Deviolaine-nél voltam.
Egyedül dolgozott egy tágas szobában, íróasztala a középen állt.
Minthogy küldönc kíséretében jöttem, bizonyára sejtették, hogy Oudard küldött. Ezért aztán be se jelentettek.
Deviolaine hallotta ugyan, hogy nyílik az ajtó, de föl se nézett, várva, hogy majd szólnak hozzá. Én azonban szintén várakozó álláspontra helyezkedtem; a végén mégiscsak fölemelte a fejét.
- Ki van itt? - kérdezte.
- Én vagyok az, Deviolaine úr.
- És ki vagy te?
- Minthogy letegezett, nem tagadhatja, hogy megismert.
- Nem is tagadom... Hát megjöttél? Jó pipa vagy, mondhatom.
- Ha szabad kérdeznem, miért?
- Még kérdezed? Háromszor is jártál itt, Párizsban, de nem jutott eszedbe, hogy meglátogass.
- Örült volna nekem? Nem tudtam.
- Hogy örültem volna vagy sem, az nem fontos. Az viszont fontos, hogy tudd, mi a kötelességed.
- Íme, uram, itt vagyok. Jobb későn, mint soha.
- Mit parancsolsz?
- Jöttem valamit megköszönni.
- Mit?
- Mindazt, amit Oudard úrnak elmondott rólam.
- Látom, nem vagy nagyon sértődős.
- Mi okom volna megsértődni?
- Nem tudod, mit mondtam rólad?
- De tudom. Hogy lusta fickó vagyok, aki semmi másra nem jó, mint, hogy különböző jegyzőkönyvekben szerepeljen, s akibe sorban egymás után belerokkantak Villers-Cotterets és Crépy összes közjegyzői...
- És ezért jöttél hozzám hálálkodni?
- Nem. Hanem azért, amit hozzátett...
- Semmit se tettem hozzá.
- De tett! Mégpedig azt, hogy...
- Nem tettem hozzá, semmit. Most azonban hozzátehetem, hogy jaj neked, ha idefönt is folytatni próbálod azt az ocsmány színdarabírást és otromba versfaragást, amit odahaza műveltél! Figyelmeztetlek, hogy ebben az esetben kikérlek, ideveszlek magam mellé, becsuklak valamelyik irodámba, s ott aztán ellátom a bajodat!
- Mondja, kedves rokonom...
- Mit mondjak?
- Ha itt kellene maradnom...
- Nos?
- Illetve, ha nem engedne vissza a titkárságra...
- Mi célból?
- A célból, mert... Tudom, hogy ez nyelvtanilag nem helyes, de ugyanezt a hibát Corneille és Bossuet is elkövette; én tehát a célból jöttem Párizsba, hogy azokat az ocsmány színdarabokat és otromba verseket megírjam, s ezt meg is fogom csinálni, akár itt leszek, akár a titkárságon!
- Komolyan? Hát azt képzeled, hogy azzal a műveltséggel, amit havi három frankért nagy keservesen összeszedtél, egy Corneille, egy Racine vagy egy Voltaire lesz belőled?
- Ha őket akarnám utánozni, olyan lennék, mint ők. Az pedig nem érdekes.
- Talán még náluk is különb akarsz lenni?
- Nem különb, csak más.
- Nem jöhetnél egy kicsivel közelebb, nyavalyás, hogy lábamat kinyújtva megérinthessem testednek egy kiválasztott pontját?
Közelebb léptem.
- Itt vagyok!
- És még ide mersz jönni, orcátlan kölyök?
- Kötelességem. Anyám ugyanis meghagyta, hogy az ő nevében csókoljam meg.
- Hogy van az a boldogtalan anyád?
- Remélem, jól.
- Ő aztán egy földre szállt angyal! Nem is értem, hogy szülhetett ilyen gyereket... Na, gyerünk. Csókolj meg, és tűnj el.
- A viszontlátásra, kedves rokon.
A kezemnél fogva visszarántott.
- Van pénzed, tökfej?
- Köszönöm, van.
- Hogy szerezted?
- Annak hosszú története van; majd elmondom máskor.
- Nagyon helyes. Épp elég időmet loptad el. Mehetsz.
- Isten vele.
- Bármikor, ha kedved van, vacsorázz nálunk.
- Még mit nem. Hogy aztán görbén nézzenek rám.
- Ki nézne rád görbén? Azt szeretném csak látni! A feleségem annyiszor ebédelt és vacsorált a nagyszüleidnél, hogy te is jöhetsz hozzánk, ahányszor csak akarsz! De most már hordd el magad, te vadszamár! Más dolgom is van!
Deviolaine irodájának küldönce lépett be. Féresse volt a neve.
- De Broval úr érdeklődik - jelentette -, hogy Deviolaine úr befejezte-e már a villers-cotterets-i erdőség műveléséről szóló jelentését?
- Nem, még nem... De egy negyedóra múlva készen leszek vele.
Hozzám fordult.
- Tessék. Láthatod!
- Már itt se vagyok, Deviolaine úr...
Csakugyan elsiettem, ő pedig, miközben szokása szerint tovább méltatlankodott, újra a jelentés fölé hajolt.
Én meg visszamentem közös irodánkba, és elfoglaltam a helyemet.
Íróasztalom épp szemben állt Lassagne-éval, úgy, hogy csak a két asztal lapja meg az a fából készült, fekete irattartó választott el egymástól, amelyben a folyó ügyeket szokás elhelyezni.
Ernest távol volt, nem tudom, miért. Lassagne-hoz fordultam, s megkérdeztem, mi lesz a munkám.
Erre ő fölállt, odajött hozzám, s íróasztalomnak támaszkodva mindent megmagyarázott.
Mindig érdeklődve figyeltem a körülöttem levő embereket, hát még azt, aki hivatali helyzeténél fogva közvetlen felettesem lett. Ernestet ugyanis, habár már fogalmazó volt, én pedig csak egyszerű iratmásoló, inkább pajtásomnak éreztem, mintsem felettesemnek.
Lassagne-ról talán már el is mondtam, hogy harminc év körüli, rokonszenves fiatalember volt, akinek arcát, a szép fekete haj keretében, nemcsak a szellemtől sziporkázó fekete szempár élénkítette, hanem hófehér fogsora is, melynek szabályos rajzát a leghiúbb asszonyok is elirigyelhették volna.
Annál szabálytalanabb volt erősen hajlott sasorra, mely ráadásul el is tért az egyenes iránytól; de arcának épp ez a ferde orr kölcsönözte azt az eredetiséget, mely nélküle bizonyára hiányzott volna.
Képzeljük ehhez hozzá kellemes hangját, melynek oly erős volt a vonzása, hogy az ember önkéntelenül odafordult, és rámosolygott a beszélőre.
Kevés ilyen okos emberrel találkoztam, mint ő. Sokat olvasott, sziporkázó sanzonokat költött, s közeli barátja volt Désaugiers-nak, Théaulonnak, Armand Gouffénak, Brazier-nak, Rougemont-nak, tulajdonképpen mindenkinek, aki az idő tájt vígjátékokat írt. Amikor torkig volt a gyűlölt hivatalnokoskodással, az imádott irodalomban keresett üdülést, s a gépies munkáért az a szeszélyes munka kárpótolta, hogy cikket írhatott a Drapeau Blanc-nak, a La Foudre-nak, vagy pedig, valamelyik barátjával társulva, a zenés színházaknak szerzett énekes bohózatot... Talán nem kell magyaráznom, hogy nála ideálisabb irodai főnököt álmodni se tudtam volna, a mindenható Isten se tudott volna Lassagne-nál különbet kitalálni, ha imádságomban erre kérem.
Öt évig dolgoztunk ugyanabban a szobában, de soha egy vita, egy félreértés, egy nézeteltérés se volt közöttünk! Őérette szerettem meg a hivatali idő kezdetét, mert tudtam, hogy egy perccel énutánam ő nyit be az ajtón, őmiatta élveztem az íróasztalnál eltöltött óráimat, mert ott volt a közelemben, készen arra, hogy magyarázzon, megtanítson az élet ismeretére, melybe épp csak, hogy belekóstoltam, a világ ismeretére, melyben teljességgel járatlan voltam, s végül az irodalom ismeretére, külön a francia és külön a külföldi irodaloméra, hiszen én - 1823-ban - sem az egyikhez, sem a másikhoz nem konyítottam.
Legelőször persze az irodai munkámba avatott be. Ez a teljesen gépies munka abból állt, hogy minél szebb betűkkel minél több levelet másoljak le, melyeket aztán, fontosságuk szerint Oudard vagy de Broval írt alá, de előfordult, hogy maga az orléans-i herceg tette reá a kézjegyét.
Ezek a levelek nemcsak a hercegi ügyintézés különféle ágával-bogával voltak kapcsolatban, hanem sokszor külföldi hercegek és királyok számára is íródtak; ilyenkor az ügyintézés politikába csapott át. Máskor az orléans-i herceg peres ügyeinek irományai mentek át a kezünkön, mert az ilyen ügyeket mindig maga a herceg ismertette a tanácsadó testülettel, még az aktákat is ő állította össze, tehát olyanféle szerepet játszott, mint az ügyvéd a bíróság előtt.
Ezeket az iratokat a herceg vagy saját kezűleg írta, vagy legalább átjavította és jegyzetekkel látta el, jellemzően szálkás és erőteljes kézírásával, melynek minden betűje oly szorosan és pontosan kapcsolódik a szomszédjához, ahogyan csak a szabatos vitatkozás mestere tudja egymáshoz fűzni az érveit.
Épp első levelem írásába vetettem bele magam, és Lassagne nyomatékos tanácsát követve, iparkodtam a lehető legszebben írni, amikor meghallottam, hogy nyílik az az ajtó, mely Oudard irodájából a miénkbe vezet. Vén hivatalnokot is megszégyenítő képmutatással úgy belemerültem a munkába, mint aki se lát, se hall. Közben persze nem kerülte el figyelmemet, hogy a léptek énfelém közelednek, s ott állnak meg az íróasztalom mellett.
Csak Lassagne hangja rezzentett föl, mikor a nevemen szólított.
- Dumas!
Fölnéztem. Valaki, akit még sohase láttam, állt a baloldalamon.
- Broval lovag úr! - magyarázta Lassagne, hogy kiegészítse az előbbi figyelmeztetést.
Fölkeltem.
- Ne zavartassa magát - mondta de Broval.
Fogta a levelet, melyet már majdnem végig lemásoltam, és elolvasta.
Mialatt olvasott, alaposan szemügyre vettem.
Köztudomású, hogy Broval lovag az orléans-i herceg egyik leghívebb embere volt. Száműzetésének utolsó időszakában nem tágított mellőle; hol titkári teendőket végzett, hol közvetítőként működött. Ez utóbbi minőségben szerepelt azokon a végtelen tárgyalásokon, melyek az orléans-i herceg házasságát voltak hivatva előkészíteni Mária Amália hercegnővel, Ferdinánd nápolyi király és Karolina királyné leányával. Ennek a házasságnak köszönhette, hogy kivételes ünnepi alkalmakkor a becsületrend keresztje mellett a Szent Januárius-rendet is kitűzhette hímzéssel szegett kabátjára.
Végigolvasta a levelet. Tollammal itt-ott hozzábiggyesztett egy vesszőt vagy hiányjelet, aztán visszatette a levelet íróasztalomra.
- Fejezze be - mondta.
Befejeztem.
A hátam mögött várakozott, de úgy, hogy valósággal rám dőlt. Mindig, ha híres emberekkel kerültem össze, zavarba jöttem. Ezt a levelet is szinte remegve fejeztem be.
- Parancsoljon, lovag úr - mondtam.
- Rendben van - válaszolta.
Fölvett egy tollat, aláírta a levelet, s homokot szórt rá, mert még mindkettőnk írása nedves volt. Aztán visszaadta a levelet, mely egyébként valamilyen alsóbb közegnek íródott, ami érthető, hiszen az én gyakorlatlan kezemre még nem mertek fontos okmányokat bízni. Visszaadta tehát a levelet, és a következő kérdést tette föl:
- Össze tudja hajtani?
Kissé meglepetten néztem rá.
- Azt kérdezem, hogy össze tud-e hajtani egy levelet. Miért nem felel?
- Hát hogyne tudnám... Legalábbis azt hiszem - válaszoltam egyre jobban meghökkenve a mereven rám szegeződő, apró, szürke szempártól.
- Úgy! Tehát csak hiszi! Tehát nem biztos a dolgában!
- Uram - válaszoltam -, amint látja, e pillanatban semmit se tudok biztosan. Talán egy levelet összehajtani sem.
- Nem is csoda. Tudniillik tízféle módja van a levelek hajtogatásának, mégpedig a címzettek minősége szerint. Hajtsa ezt össze.
Nekifogtam. Négyrét akartam hajtani a levelet.
- Jaj! - mondta. - Mit csinál, kérem?
Félbehagytam a hajtogatást.
- Engedelmével, uram - magyarázkodtam. - Ön parancsolta, hogy hajtsam össze a levelet. Én csak azt csináltam.
Broval lovag az ajkába harapott. Azt a szót, hogy paroncsolta, nemcsak most húzom alá, hanem akkor is aláhúztam, amikor kimondtam.
- Csakhogy ön, kérem - válaszolta a lovag -, négyszög formájúra akarta összehajtani ezt a levelet, ami magas rangú címzettek esetében helyes is. De ha egy közönséges ellenőrnek is négyszögletes levelet ír, mit csinál, amikor hercegeknek, minisztereknek vagy királyoknak szól a levél?
- Ebben a lovag úrnak igaza van - állapítottam meg. - Kérem, közölje velem, milyen formájú levelet írjak az ellenőröknek és alellenőröknek?
- Téglalapidomút, uram! Téglalapidomút!
- Szégyen-gyalázat, milyen műveletlen vagyok... Csak elméletben tudom, milyen a téglalapidom; a gyakorlatban nem.
- Nézzen ide.
És Broval lovag kész volt bemutatni, milyen a téglalapidom a gyakorlatban, összehajtogatta a levelet, aztán így szólt:
- Íme!
- Köszönöm, uram.
- Most pedig térjünk át a borítékra.
Borítékok készítésében még járatlanabb voltam, mint a levélhajtogatásban. Nem is csináltam borítékokat soha, csak ha anyám nagy ritkán valamilyen kérvényt íratott velem, s aztán még egyszer, amikor a magam nevében írtam kérvényt Foy tábornok íróasztalán.
Ott álltam, bal kezemben egy fél ív papírral, jobb kezemben az ollóval, s már-már nekiláttam a boríték kiszabásának.
Ekkor azonban Broval lovag ajkán kiáltás tört ki, melyben az ijedtség csodálkozással keveredett.
- Örökkévaló Úristen! Mit csinál?
- Borítékot csinálok, ahogy a lovag úr mondta.
- Ollóval?
- Hát mivel?
- Fiatalember, jegyezze meg az első szabályt: a papirost nem vágjuk, hanem tépjük.
Lélegzetvisszafojtva figyeltem magyarázatát.
- Igazán? - kérdeztem.
- Kizárólag tépjük - ismételte de Broval. - A jelen esetben azonban nincs is szükség tépésre, aminek módját, úgy látom, szintén nem ismeri.
- Bevallom, uram, nem ismerem.
- Majd megtanulja... A jelen esetben ugyanis csak közönséges angol borítékra van szükség.
- Közönséges angol borítékra, uram?
- Mi az? Azt se tudja megcsinálni?
- Azt se tudom, hogy mi az, uram.
- Mindjárt megmutatom. Általánosságban azonban jegyezze meg, uram: négyszögű papír, négyszögű boríték: minisztereknek, hercegeknek és királyoknak jár.
- Lovag úr, ezt nem felejtem el.
- Biztosan?
- Biztosan.
- Rendben van. Menjünk tovább. Osztályfőnököknek, valamint a helyettesüknek, ellenőröknek és alellenőröknek hosszúkás formájú levél és angol boríték dukál.
Utánamondtam:
- Hosszúkás formájú levél, angol boríték.
- Végre-valahára... Most pedig nézze. Ilyen egy angol boríték.
- Köszönöm, lovag úr.
- Most következik a pecsét... Kedves Ernest úr, gyújtson gyertyát.
Ernest már hozta is az égő viaszgyertyát, amitől végleg megzavarodtam. Tudom, hogy ez nem nagy dicsőség, de mindmostanáig legföljebb ostyával ragasztottam le leveleimet, ha egyáltalán leragasztottam őket.
Már a gyertyát oly tehetségtelenül vettem kézbe, már a pecsétviaszt oly ügyefogyottan gyújtottam meg, s attól félve, hogy elégetem a papírt, oly elhamarkodottan fújtam el, hogy Broval lovag már nem is bosszankodott, hanem megsajnált.
- Ó, szegény barátom! - mondta. - Még sohase pecsételt le levelet?
- Soha életemben - válaszoltam. - Kinek is írhattam volna, uram, abból az isten háta mögötti vidéki városkából?
Alázatos önvallomásomtól ellágyult a lovag szíve.
- Hát figyeljen rám - magyarázta, miközben újra meggyújtotta a pecsétviaszt. - Így kell pecsétet tenni egy levélre.
És kinyújtott karral valóban rátette a levélre a pecsétet. A keze, mintha huszonöt éves volna, meg se rezzent.
Aztán fogta az ezüst pecsétnyomót, belenyomta a viasz égő tócsájába, s csak akkor emelte ki onnan, amikor már teljesen hibátlan körvonalakkal tárult elém az orléans-i ház megosztott címerpajzsa, benne a három liliom, fölötte a hercegi korona.
Bevallom, megsemmisülve bámultam.
- Most megírhatja a címet - szólt leereszkedően Broval.
Írás közben remegett a kezem.
Mint Foy tábornok a múltkor, Broval lovag is most kezdte fölmérni tudatlanságom teljes mélységét. Ujját a boríték sarkára nyomta.
- Ide azt kell írni: Az orléans-i herceg, hogy a postán bérmentesítsék a levelet... Nem hallja, mit mondok?
Hallani hallottam, de már úgy meg voltam zavarodva, hogy csak félig értettem a hallottakat.
De Broval a kész levelet nézegette.
- Nem is olyan rossz - állapította meg elégedetten. - Persze mindezt még alaposan el kell sajátítania... Ernest!
Ernestet, a kedvencét, az öreg udvaronc az ilyen ellágyult pillanatokban a keresztnevén szólította.
- Tanítsa meg Dumas urat a levelek hajtogatására, a borítékkészítésre és a pecsételésre.
Ezzel magunkra hagyott.
Alighogy az ajtó becsukódott utána, mindjárt Ernest barátomhoz fordultam, kérve, hogy haladéktalanul lásson hozzá a leckeadáshoz, amit ő, minden vonakodás nélkül, örömmel teljesített.
Ernest elsőrendű szakembernek számított a hajtogatás, borítékolás és pecsételés terén. De belőlem sem hiányzott az iparkodás, és bátran elmondhatom, hogy idővel utolértem, sőt túlszárnyaltam a mestert.
Különösen az utolsó műveletet sikerült a tökély olyan fokára emelnem, hogy 1831-ben, amikor beadtam a lemondásomat, az orléans-i herceg, illetve akkor már I. Lajos Fülöp, kizárólag emiatt sajnálkozott.
- Ördög vigye ezt a szamarat! - mondotta. - Pedig milyen gyönyörű pecséteket csinált!
Lassagne felvilágosítja Dumas-t, hogy kik azok az igazi irodalmi és történelmi nagyságok, akiknek életét és műveit ismernie kell. Adolphe, Dumas barátja, felolvasta színdarabját a Gymnase színház igazgatójának, de felolvasása nem bemutatóval, hanem összeveszéssel végződött. Dumas Leuvenéknél megismerkedik az Arnault családdal, majd új barátokra tesz szert a művészvilágban. Hivatali főnökei is elégedettek vele, annyira, hogy bemutatják az orléans-i hercegnek, aki egy bizalmas levelének lemásolását bízza rá.
Azt ígértem, hogy ha majd megemlékezem hírneves kortársaimról, a valósághoz híven fogom őket bemutatni, tehát felidézem ismeretségünk idejét s azt a ragyogást, mely őket akkoriban körülvette; megesett, hogy ez a hírnév nem volt örök életű, ma már sok esetben nyoma se látható, ezeket az arcképeket mégis érdemes megrajzolni, ha másért nem, legalább kuriózumképpen, hiszen dicsőségük csúcsán ábrázolja e művészeket.
Azt szoktam mondani, hogy az élő színésznők életkorát csak találgatni lehet. Ha azonban George kisasszony első fellépésére gondolunk, vagyis 1802. november 29-ére, akkor ő 1823-ban körülbelül harmincnyolc esztendős lehetett.
George kisasszony esetében külön érdekessége van annak, ahogy színpadra lépett, s annak is, ahogy ott megmaradt. Ez a színésznő, akit Bonaparte szeretett, s aki Napóleon kegyeit élvezte, a császártól, bukásakor, azt a kitüntetést kérte, hogy vele mehessen Szent Ilona szigetére; egy kis jóakarattal tehát történelmi személynek nevezhetjük.
Raucourt művésznő, a Théâtre Français egyik nagy tragikája, 1800 vége felé és a következő év elején sokat járt vidékre vendégszerepelni. A kormánynak ugyan akkoriban is volt elég dolga, mégse röstellt szabad óráiban a művészet ügyeivel törődni. Raucourt kisasszonynak például azt a megbízást adták, hogyha útközben tehetségre bukkanna, akit tanítványul is elvállalna, hozza fel Párizsba. Itt majd a kormány gondoskodik tanítványáról, akinek ezerkétszáz frank ösztöndíjat szavaztak meg.
Körútja során Raucourt művésznő Amiens-ben is megállt.
Itt egy tizenöt éves leánnyal találkozott, aki azonban már tizennyolcnak látszott. Mintha a milói Vénusz szállt volna le talapzatáról...
Raucourt kisasszony, aki majdnem olyan görög volt, mint a leszboszi Szappho, rajongott az eleven női szobrokért. Elnézte ennek a lánynak a mozgását, és, mint Vergilius mondta, megérezte, hogy egy istennő szunnyad benne. Érdeklődni kezdett. Megtudta, hogy George Weymernek hívják; az apja, Georges Weymer, német eredetű muzsikus és színigazgató, édesanyja pedig Verteuil néven szubrettszerepeket játszik.
A leány szemmel láthatóan tragikának termett.
Raucourt két estén, amikor ő is fellépett, szerepet adott a leánynak; Élise-ét a Didó-ból és Ariciáét a Phaedrá-ból. A kísérlet olyan sokat ígérően végződött, hogy a Phaedra előadása után azonnal elkérte az ifjú tragikát szüleitől.
Kérését a szülők nem utasíthatták vissza; nagy szó volt állami ösztöndíjat kapni, s még annál is nagyobb Raucourt kisasszonytól tanulhatni; persze, ez utóbbiból származhattak kisebbfajta bonyodalmak, ezeket azonban aki akarja, ki tudja védeni.
George kisasszony megkapta a szülői beleegyezést, és - anyja kíséretében - Párizsba utazott.
Tizennyolc hónapig tartott a tanulás.
A színésznő jelölt ezalatt a Croix-des-Petits-Champs utcában, egy szegényes szállodában lakott, mely - talán egy kis öngúnnyal - a gazdag Peru nevét írta kapuja fölé.
Raucourt művésznő viszont az Özvegyek Sétánya végén lakott, pompás palotában, mely nemrég még Tallien asszonyé volt, és - bizonyára hasonló öniróniával - A kunyhó nevet viselte.
"Pompás palotát" mondtam? Bátran mondhattam volna "kis lakot" is, mert Raucourt kisasszony otthona hamisítatlan "kis lak" volt, XV. Lajos stílusában.
Raucourt-Szappho kisasszonyról a XVIII. század vége felé - tehát olyan időkben, amikor az emberek a sugdolózás helyett nevükön szerették nevezni a dolgokat - elég sok mendemonda járta, de ő a kisujját se mozdította, hogy megcáfolja a róla szóló furcsaságokat.
Hogy nem érdekelték a férfiak, hagyján; ő azonban elszántan gyűlölte őket. Mikor ezeket a sorokat írom, egy kiáltvány fekszik az asztalomon a jeles művésznő aláírásával, melyben hadat üzen az erősebb nemnek, s lelkes csatakiáltással, mint az amazonok új királynője, felszólítja valamennyi szép fegyvertársnőjét a férfiakkal való nyílt szakításra.
Nemcsak a formája érdekes ennek a kiáltványnak, hanem az is, ami a szavak mögött van.
Az egész dologban az a legfurcsább, hogy Raucourt művésznő akárhogy lenézett bennünket, mindig a mi ruháinkat viselte, kivéve azokat az eseteket, amikor kénytelen volt saját nemének öltözékét magára venni.
Így aztán sűrűn megesett, hogy a bájos tanítvány, megérkezve a délelőtti leckére, ott találta Raucourt kisasszonyt pantallóban és férfiköntösben, mintha Molé vagy Fleury urakhoz jött volna órát venni. Mi több: egy csinos asszonykát is talált a művésznő társaságában, aki tanárnőjét "barátomnak" szólította, s egy kedves kisgyereket, aki azt mondta neki: "Papa!"
Jómagam személyesen nem ismertem Raucourt művésznőt. 1814-ben halt meg, és óriási botrány tört ki a temetésén; de ismertem az édesanyját, aki 1832-ben vagy a rákövetkező évben halt meg, és ismerem a kisgyereket, aki ma ötvenöt év körüli férfi.
Ismerek azonban egy színészt, akinek Raucourt kisasszony egész életpályáját kettévágta, mert a végzet szeszélyéből épp ő ébresztette föl a féltékenységét e könyörtelen leszboszi nőnek... Raucourt művésznő megjelent a Théâtre Français törzstagsága előtt, s előadta, hogy ő nemcsak birtokon belül van, hanem elsőbbségi jogát is bizonyítani tudja annál a nőnél, akit a meggondolatlan színművész el akar tőle csábítani. A törzstagok elismerték a követelés jogosultságát, és a meggondolatlan színművészt, aki ma is él, és a legderekabb emberek egyike, kidobták a színházból attól való féltükben, hogy az új Briszeisz elvesztése miatt Raucourt kisasszony, ez az új Akhilleusz, megbántódik és visszavonul sátrába.
Most azonban térjünk vissza ahhoz a fiatal lányhoz, akit anyja, a tanárnőnél töltött leckeórák alatt, egy pillanatra sem hagyott magára. George kisasszony egyébként e leckék kedvéért hetente háromszor tette meg a Croix-des-Petits-Champs utca és az Özvegyek Sétánya közötti hosszú utat.
Első fellépéseit november végére tűzték ki, mégpedig Klütaimnésztra, Émilie, Aménaide, Idamé, Didó és Szemiramisz szerepében.
1802-ben, ha egy színész bemutatkozott a Théâtre Français-ben, az neki éppolyan óriási esemény volt, mint a közönségnek - nagyobb esemény még annál is, mint ha törzstagnak vették volna föl! Márpedig, akinek ez sikerült, olyan kollégák sorába lépett, mint a férfiak közül Monvel, Saint-Prix, az idősb Baptiste, Talma, Lafond, Saint-Phal, Molé, Fleury, Armand, Michot, Grandménil, Dugazon, Dazincourt, az ifjabb Baptiste és La Rochelle, a nők közül pedig Contat, Devienne kisasszony, Talma asszony, Fleury kisasszony, Duchesnois, Mézeray és Mars kisasszonyok.
Ennek az időnek drámaírói a következők voltak: Legouvé, Lemercíer, Arnault, Alexandre Duval, Picard, Chénier és Ducis.
E hétből négyet ismertem személyesen: Arnault-t, Lemercier-t és Picard-t, aki a fiatalok gyámolítójának hírében állt, pedig ki nem állhatta a fiatalokat.
Amikor én megérkeztem Párizsba, Legouvé, Chénier és Ducis már nem élt.
Ilyen volt hát a Théâtre Français, ilyen a francia irodalom az Úrnak 1802. esztendejében, amikor Bonaparte Napóleon az első konzul tisztét töltötte be, Cambacéres és Lebrun pedig a másodkonzulokét.
Hadd szóljak egy szót Bonaparte kis udvartartásáról is. Ezúttal nem regényt írok, hanem az emlékirataimat, ami azt jelenti, hogy most nem a mese a fontos, hanem az igazság, nem a terv, hanem a szeszély, nem a cselekmény, hanem a csapongó képzelet.
De most már csakugyan essék szó Bonaparte kis udvartartásáról.
Kétségtelenül George kisasszony bemutatása volt a nagy esemény... hol is? Nem mondhatom, hogy Párizsban és Versailles-ban, mert Versailles 1802-ben már a múlté volt. Mondjuk tehát, hogy Párizsban és Malmaisonban.
Az első konzul és családja az idő tájt lelkesen istápolta az irodalmat.
Bonaparte a költők közül Corneille-t és Ossiant kedvelte, a két végletet; Corneille-t, mint a végső értelem megtestesülését, Ossiant, mint a végső képzeletét.
Már az egyiptomi hadjárat idején a költők közül az első helyen Corneille és Ossian neve állt könyvtárának katalógusában.
A skót Bard iránti előszeretete olyannyira közismert volt, hogy Bourrienne, amikor a katalógus alapján összeszedte a könyveket, rögtön kitalálta, hogy csak róla lehet szó.
Bonaparte ugyanis Ossian helyett azt írta: Óceán.
Ő maga száműzte ugyan korának három legjobb költőjét - Chateaubriand-t, Madame de Staëlt és Lemercier-t -, mégse ő tehet róla, hogy nem volt elegendő költője.
Költőket követelt az egyetem rektorától, pontosan úgy, ahogy a hadügyminiszterétől katonákat. Sajnos azonban, de Feltre herceg hamarább össze tudott szedni háromszázezer újoncot, mint de Fontanes tizenkét költőt. Ennélfogva Bonaparte nem nagyon válogathatott, kénytelen volt belekapaszkodni egy Lebrunbe, egy Luce de Lancivalba, egy Baour-Lormianba is. Ez a társaság nemcsak állást és havi járadékot kapott, hanem még bókokat is, mintha igazi költők volnának!
- Szép tragédiát írt - mondta Napóleon Luce de Lancivalnak az Hector-ról. - Elő fogom adatni a katonai táborokban.
S az Hector előadása után hatezer frank járadékot utalt ki Luce de Lancivalnak. Az erről szóló okiratban, "tekintetbe véve a költők anyagi helyzetének közismert ziláltságát", elrendelte, hogy az első évi díjat előre folyósítsák neki.
Olvassák el az Hector-t. Megállapíthatják, hogy még az egyszeri hatezer frankot sem érdemli meg.
Amint látják, Napóleon mindent elkövetett, hogy költőkre tegyen szert. Nem az ő hibája, ha ez a vágya nem teljesült.
Casimir Delavigne 1811-ben adta ki első művét, egy magasztaló dalt a római királyról. Így kezdődött:
"Te mondtad, sors, hogy úr leszek e földön..."
Napóleon még ebben az önképzőköri ízű versben is költőt szimatol; akadémiai díjat adat neki, azonkívül részesedést az adójövedelmekből.
Talma a megtestesült költészet; nem csoda, hogy Napóleon már 1792-től kezdve szoros kapcsolatban áll vele. Vajon hol tölti estéit? A kulisszák mögött, a Théâtre Français-ben. Gyakran előfordult, hogy az ügyelő rámutatott arra az emberre, aki húsz évvel később Moszkvából küldi haza a színészekre vonatkozó nevezetes rendeletét, s azt kérdezte Talmától:
- Ki ez a fiatal tiszt?
- Bonaparte Napóleon.
- Van belépési engedélye? A névsorban nem szerepel.
- Ne törődjön vele; együtt vagyunk, barátom ő. Később viszont, amikor Talma lett bejáratos a Tuilériákba, külföldi követek, hercegek, királyok érdeklődtek a császárnál:
- Felség, ki ez az ember?
- Egy barátom - válaszolta Napóleon. - Talma.
Majdnem biztos, hogy amikor látta Talmát, tógája redőit igazgatva, Napóleon elgondolkozott: "Majd egyszer, ha eljön az ideje, ő fog megtanítani a királyi palást viselésére."
Már az se csekélység, hogy egy első konzul hű olvasója Corneille-nak és Ossiannak; de mi az ahhoz képest, amikor az első konzul férfitestvérei fölfedezik magukban az írói tehetséget!
Nem lettek írók, de azért megpróbálták. Minden emberi ambíció figyelmet érdemel.
Lucien költeményeket írt.
Louis-nak más volt a hóbortja. Ő rímtelen verseket költött, lévén ez könnyebb, mint rímeket keresgélni. Át is írta ebbe a formába Molière Fösvény-ét.
Joséphine, a kacér és kreol felség, simulékony szellemével és elbűvölő nemtörődömségével mindenhez tudott alkalmazkodni; mint Hamlet, hagyta, hadd tegyen mindenki kedvére, és - amiben szintén Hamlethez hasonlított - mindenkit megtapsolt mindenért.
Talma úgyszólván családtagnak számított ebben a polgári udvartartásban. Szóba hozta George kisasszony bemutatkozását, beszélt szépségéről, ígéretes tehetségéről, s Lucien tűzbe jött. Mint egy Keresztelő Szent János, egy kulcslyukon keresztül, vagy, ami szintén lehetséges, egy nyitott ajtón át, alaposan szemügyre vette a társaság érdeklődésének középpontjában álló kezdő művésznőt, akiről aztán, már-már gyanút ébresztő lelkesedéssel, megjövendölte Malmaisonban, hogy a kezdő művésznő, legalábbis külső megjelenésében, túl fog tenni a róla szóló dicshimnuszokon.
S felvirradt a nagy nap, a XI. év frimaire havának 8-a - vagyis 1802 november 29-e. A nagy nap hétfőre esett; a République színház előtt délelőtt tizenegytől álltak sorban az emberek.
Engedjék meg, hogy átadjam a szót Geoffroy-nak, ennek az értéktelen, felületes, meggyőződés nélküli kritikusnak, aki a forradalmi terror idején szerzett hírnevet. Íróasztalát egy hozzá hasonló kétes figura örökölte, akinek azonban több ízben is meggyűlt a baja a bűnügyi rendőrséggel - nyilvánvaló jeléül annak, mekkorát fejlődtek apáink ideje óta a francia közállapotok.
Hiszen mindent mégsem csinálhatunk rosszabbul, mint ők!
Kezdő színészekkel és színésznőkkel Geoffroy kemény szigorral bánt el - kivéve, ha gazdagok voltak.
Nézzük, mit írt George kisasszonyról e korszak kritikusainak koronázatlan királya.
Franciaországban mindig akad valaki, aki e címet viselheti. A király címében nem is kételkedik senki; legföljebb a király szavában.
RÉPUBLIQUE SZÍNHÁZ
IPHIGENIA
RAUCOURT KISASSZONY TANÍTVÁNYÁNAK, GEORGE WEYMER KISASSZONYNAK ELSŐ FELLÉPÉSE ALKALMÁBÓL
Előrelátható volt, hogy egy ilyen nagy port felverő bemutatkozás rengeteg embert érdekel, ennek okából kellő elővigyázatossági intézkedéseket kellett volna tenni a tömeg megzabolázására. Minthogy az összes jegyszedők a pénztáraknál foglalatoskodtak, a színház bejárata, kellő védelem nélkül, valóságos ostromnak volt kitéve. Az ott lejátszódó rohamokat könnyűszerrel módomban állna a legvéresebb színekben ábrázolni, minthogy nemcsak szemlélőként, hanem szenvedő alanyként is szerepeltem bennük. Csak akkor vettem észre, mi vár rám, amikor már belesodortattam...Ahogy a költő mondja:
...Quaeque ipse miserrima vidi
Et quorum pars magna fui![4]
Kedves olvasó, meg vagy-e lepve a jeles Geoffroy hátborzongató stílusától? Nem? Ennek örülök, mert én sem.
Folytassuk. A következő rész már nem ilyen otromba, sőt, egyre érdekesebb.
Szép Heléna láttán Priamosz király tanácsosai így kiáltottak föl: - Egy ilyen, szép királylány megérdemli, hogy háborút vívjanak érte, de ha mégoly csodálatosan szép is, a béke mégis fontosabb.
Én magam is, meglátván a színpadra lépő George kisasszonyt, kijelentettem: - Érthető, ha a nézők öldösik egymást egy ilyen pompás teremtés kedvéért. De ha még sokkal szebb lenne, akkor is kár az öldöklésért, mégpedig az ő érdekében. A nézők ugyanis sokkal szigorúbban bírálják meg az először fellépő művészt, ha látásáért ily borsos árat kell fizetniök.
George Weymer, akinek szépségét már bemutatkozása előtt égig dicsérték, nem cáfolta meg ezt a hírnevet, sőt. Megjelenése szerencsés elegye a francia kellemnek és a görög formák nemes harmóniájának. Alakja Dianát juttatja eszembe, amint az Eurotasz partja felé lépked, nimfái körében, egy fejjel kiemelkedve közülük, egyénisége Guérin ecsetjére kínálkozik, s ami tehetségét illeti, az semmivel sem marad el szépsége mögött. A zsúfolásig megtelt színház szinte remegett a nagy feszültségtől. A jobb proszcénium páholyban ott láttuk az első konzult, teljes családi körben, s ő tetszése jeléül többször is összeütötte kezét. Ennek ellenére megnyilvánultak bizonyos ellenvélemények is, amikor az alanti verssor hangzott el a színpadon:
Jól tudod, s Kalkhasz is ezerszer mondta már...[5]
Bocsánat, hogy zavarok, jobban mondva, hogy újra megzavarom Geoffroy-t.
Olvasóim is tudják, hogy minden színésznő első szereplésekor milyen várakozás előzi meg ezt a mondatot.
Hogy miért? - kérdezi olvasóm.
Igaz, igaz. Ezt már csak az tudja, akinek tudnia muszáj.
Megmagyarázom.
Ez a mondat egészen semmitmondó. Oly semmitmondó, hogy már nem illik a tragédiához.
Azt hiszem, hogy önök, hölgyeim és uraim, akik megtisztelnek érdeklődésükkel, mit sem tudtak erről. Én azonban, az önök alázatos szolgája, mindent tudok róla, minthogy mindent el kell olvasnom, még Geoffroy írásait is.
Türelem, türelem! Lesz ez még cifrábban is! Minthogy ugyebár, ez a sor, egyszerűségénél fogva, méltatlan a tragédiához, jogos az a várakozás, hogy a színésznő kijavítsa a költő hibáját, és a szóban forgó sort fölemelje a porból.
George kisasszony azonban nem kívánt versenyezni Racine lángelméjével. Természetes hangsúllyal s a lehető legegyszerűbben mondta el ezt a sort, mert hiszen az érzelmek egyszerű szavaival íródott. A nézőtér felmorajlott. A művésznő újra kezdte, éppoly egyszerűen, mint az előbb. A moraj megismétlődött.
Még szerencse, hogy Raucourt művésznő, akit pedig kisebb baleset ért, elvitette magát a színházba, és végignézte az előadást. Ott ült az egyik elfüggönyözött kis páholyban, s onnan bátorította tanítványát.
- Kitartás, Georgine! - kiáltotta oda neki.
Bizonyára furcsán cseng az önök fülében, hogy George művésznőt valaha Georgine-nak becézték. Nos hát, a kis Georgine harmadszor is elmondta a sort, ugyanolyan egyszerűen és közvetlenül, mint az előbb.
Kitört a taps.
S ezzel a fordulattal - hogy színházi nyelven fejezzem ki magam - "beütött a siker" a Théâtre Français-ba.
Az előadás egyetlen csalódását Talma okozta - írja tovább Geoffroy -, aki az Akhilleusz szerepében megkívánt intelligenciával, mértéktartással és emelkedettséggel adósunk maradt.
Kezdek gyanakodni, hogy túlbecsültük a derék Geoffroy pártatlanságát! Könnyen lehet, hogy az előadás előtt, az első konzul páholyából, Napóleon családjának egyik tagja egy ezüstösen csengő üzenetet küldött a nagy kritikusnak...
George kisasszony három egymást követő napon lépett föl Klütaimnésztra szerepében óriási sikerrel.
Utána Aménaide szerepében jelent meg a közönség előtt.
Ezt követően a Kínai árvá-ban mutatkozott be, Idamé szerepében.
A férfiak szemében az volt a döntő pillanat egy színésznő első fellépésénél, hogy miképpen adja elő azt a nevezetes, Racine nagyságához oly méltatlan sort:
Jól tudod, s Kalkhasz is ezerszer mondta már...
Ezzel szemben a nők ugyanilyen izgalommal lesték, milyen frizurát visel majd az újonc művésznő Idamé szerepében.
Nos hát, George kisasszony teljesen egyszerű kínai frizurát csinált, vagyis kifésülte haját a homlokából, és összefogta egy aranyszalaggal.
Elbűvölő volt; s hogy az volt, ezt nem is Lucien, hanem a testvére, Jerôme király őfelsége közölte velem, aki pedig nagy bámulója volt a női nemnek, kínai frizurában vagy anélkül; ő egyébként, Raucourt művésznővel egyetemben, továbbra is Georgine-t mondott George helyett.
A Kínai árva előadásának estéjén egész Párizs az új színésznőről beszélt; ő maga pedig épp lencsefőzeléket vacsorázott a Peru szállodában; nem azért, mert olyan nagyon kívánta volna a lencsét, mint Ézsau, hanem mert más nem volt otthon. S ekkor jelentették Zappia herceget.
Ki volt ez a herceg? Talán egy másik kritikus-királyfi?
Nem, nem! Ő igazi herceg volt. A művészetek barátja, mint Ligne vagy Hénin herceg, akiknek fajtája azóta kiveszett. Akkor azonban sok hercegi sarj fordult meg a Théâtre Français társalgójában, mint ahogyan Pignatelli herceg az opera társalgójának volt bennfentese.
Én már csak régi fényének árnyékában ismertem a Théâtre Français társalgóját, de abban az időben, amelyről beszélünk, csodálatos hely lehetett.
Valahányszor Talma, Raucourt, Contat, Monvel vagy Molé játszott, és általában, minden jelentős előadás után, a művészek, a diplomaták és az arisztokraták bekopogtattak egy szóra az est hősének vagy hősnőjének öltözőjébe, s aztán lent, a társalgóban, valamennyien összejöttek.
Bonaparte, aki születőfélben levő udvartartásából már nagyon szeretett volna igazi királyi udvart csinálni, megirigyelhette volna ezeknek az összejöveteleknek a fényét.
Magam is láthattam még Mars kisasszony öltözőjében e tündöklő napok kései visszfényét.
E társalgóbeli összejöveteleken csak estélyi öltözékben illett megjelenni. Úgyszólván még a székeken, zsámolyokon és fotelekben való elhelyezkedésnek is megvolt a maga előírásos rendje, szigorú szertartások szerint folytak le az összejövetelek; a Comédie Française hölgyeit mindenki a legnagyobb respektussal emlegette. Máig emlékezetes az a kis eset, mely a megszentelt szokásokon az első csorbát ütötte.
Bourgoin kisasszony nevéhez fűződik a nevezetes esemény. Éhes volt, pástétomot és bort kért, s ezzel léket kapott a hajó.
A színház öreg törzstagjai azt mondták: "Szégyen-gyalázat" - és égnek emelték karjukat.
Volt is okuk a kétségbeesésre. Egy lék, ha be nem tömik, állandóan tágul. Kiváltképp, ha egy színház kapott léket.
Ez a lék az oka, hogy manapság már sör és rántotta járja a társalgóban.
Térjünk vissza a lencsét vacsorázó Georgine-hoz és hercegi vendégéhez.
Vajon mi lehetett Zappia herceg látogatásának célja?
A herceg egy Colonne utcai lakás kulcsát ajánlotta fel Georgine-nak... E nap folyamán ötvenezer frank ára bútort vitetett már föl ebbe a lakásba.
Átnyújtván a kulcsot, megnyugtatta a szép Georgine-t, hogy a lakásnak nincs is több kulcsa, csak ez az egy.
Erre esküt is kellett tennie, másképp az ifjú művésznő nem lett volna hajlandó a Peru szállodát otthagyni.
Mire esküdött meg a herceg? Azt örök titok fedi. Pedig megpróbáltam Georgine-t magát kifaggatni, ő azonban egy Lucrezia Borgia fenséges naivitásával mosolygott.
- Mit tudom én, barátom... Sokan esküdöztek már nekem, és sokan szegték meg esküjüket...
A művésznő hurcolkodása nem nyerte meg Lucien Bonaparte tetszését.
Lucien abban az időben nem volt még se herceg, se gazdag, ennélfogva a diákszerelmet választotta, s épp a szívbéli szerető mindig kissé kínos tisztét akarta kivívni magának, amikor egy este besurrant páholyába Hermione öltöztetőnője, és döbbenten közölte, hogy megérkezett az első konzul első inasa!
Ördög és pokol! Az első konzul első inasa! Aki brumaire 18-ának reggelén ráadta a ruhát gazdájára! Ez mégiscsak más, mint Zappia herceg!
Az első konzul elvárja Hermionét Saint-Cloud-ban...
Hermione jöhet úgy, ahogy van; majd ott levetkőzhetik.
A meghívás bizony elég otrombán hangzott, de hát az első konzulnak ez volt a stílusa.
Ha jól meggondoljuk, Antonius is egyszerűen ráparancsolt Kleopátrára, hogy jöjjön el hozzá Ciliciába. Miért ne rendelhette volna Bonaparte is magához a szép Hermionét?
A görög hercegnő volt olyan büszke, és olyan szép is, mint Kleopátra; s ha Egyiptom királynője arany dereglyén hajózott le a Küdmoszon, Hermioné hasonló járművön utazhatott volna a Szajnán.
Ezt azonban az első konzul nem bírta volna türelemmel. Alig várta már, hogy elmondhassa bókjait, az ifjú színésznő pedig, aki hiú volt, mint minden művész, ugyanúgy égett a vágytól, hogy meghallgassa őket.
Hermione harminc perccel éjfél után lépte át a saint-cloud-i palota küszöbét, és egészen reggel hatig ott tartózkodott.
Győztesen lépett ki onnan, mint Kleopátra; s mint Kleopátra, ő is térdre kényszerítette a világ urát.
A világ ura egy kissé meg volt lepve. Fivére ugyanis azt mesélte neki, hogy a kezdő művésznő a Peru szállodában lakik, vizet iszik és lencsét eszik; s íme, most egy száz aranyat érő londoni fátyolban jelenik meg előtte, továbbá egy ezer tallér ára kasmírkendőben; hirtelen féltékenységi rohamában dirib-darabra szaggatta a vagyont érő két ruhadarabot.
Én ugyan megpróbáltam bizonygatni George-nak, hogy föltehetően inkább kíváncsiságból, mint féltékenységből cselekedte.
Ő azonban kitartott amellett, hogy tettének egyetlen indítéka a féltékenység volt.
Néhány nappal e kis éjszakai kirándulás után már köztudomású lett a kis művésznő győzelme.
- Miért szakított magával Napóleon? - kérdeztem egyszer George-tól.
- Elhagyott, mert császár akart lenni - volt a válasz.
Dumas, ígéretéhez híven, hamarosan megírja anyjának, hogy költözzék hozzá Párizsba. Eladják a dohánytőzsdét, a fölösleges bútorokat, s amikor Dumas édesanyja - egy ággyal, egy szekrénnyel, két fotellel és négy székkel - felhurcolkodik Párizsba, száz aranyat hoz magával. Erre az anyagi segítségre nagyon rá is szorulnak, mert az író parányi manzárdszobájában nemcsak egy személlyel szaporodik a létszám. Időközben ugyanis - 1824-ben - megszületett a fia, ifj. Alexandre Dumas, s hosszú keresgélés után sikerül is egy kétszobás lakást találniuk a Saint-Denis utca 53. szám alatt évi háromszázötven frank bér ellenében, ami az egyelőre még kezdő írónak súlyos anyagi megterhelést jelent.
Emlékirataiban Dumas váltakozva számol be magánéletéről és korának történelmi eseményeiről. Leírja X. Károly megkoronáztatását, I. Ferdinánd nápolyi király és I. Sándor orosz cár halálát, majd visszakanyarodik személyes emlékeire, és a párizsi élet ábrázolására a restauráció korának utolsó éveiben.
Miközben a történelem felső régióiban ilyen nagy események folytak, családunk szerény vagyona egyre összébb zsugorodott. Abból a száz aranyból, amit anyámtól kaptam, alig maradt valami, s ez igen rossz jel volt, mert eszerint másfél év alatt majdnem négyezer frankot költöttünk, ezernyolcszázzal többet, mint amennyit szabad lett volna. Ideje volt, hogy beváltsam ígéretemet, vagyis, hogy valamilyen nem hivatali munkával megtoldjam a fizetésemet.
Leuven meg én tovább folytattuk együttműködésünket, de minden eredmény nélkül. Emiatt aztán nagy hangon szidtuk a színigazgatókat, amiért igazságtalanok, a színi bizottságokat, amiért nincs ízlésük, holott műveink igazi érdeme alapján jobban tettem volna, ha legalább önmagamnak szép csendesen bevallom, hogy darabjainkat - ha én vagyok az igazgató - magam is visszaadtam volna.
A siker érdekében elhatároztuk, hogy még áldozatok árán is magunk mellé vesszük társnak Rousseau-t, abban a reményben, hogy ő majd hozzáadja, színdarabjainkhoz azt a nemtudommicsodát, amit egy festménynél így neveznek: az utolsó ecsetvonás.
Áldozat fejében be kellett szereznünk néhány üveg finom bordói óbort, nagyobb mennyiségű rumot és süvegcukortörmeléket.
Rousseau ama jó hírű iskolához tartozott, melynek tagjai, Favart, Radot, Collé, Désaugiers, Armand Gouffé és még néhányan egy sort se tudtak leírni, míg meg nem hallották a dugók durrogását, vagy lángolni nem látták a puncsot.
Azokban az években Rousseau nagy népszerűségnek örvendett; hírnevén azonban, nem csekély bánatára, kénytelen volt megosztozni kitűnő társszerzőjével, Romieu-vel.
Persze, jöttek aztán olyan idők is, amikor nem lett volna bátorságom ilyen hangon beszélni Romieu-ről, Dordogne megye illusztris prefektusáról, nehogy megtépázzam politikai babérjait. Emlékszem még, mennyire szívére vette, amikor felröppent az a hír - szerencsére álhír -, hogy megették a cserebogarak! Hívei minden követ megmozgattak, hogy a zugsajtónak ezt az otromba tréfáját megcáfolják. Nehéz dolog is az, istenem, hogy egy szellemes embernek megbocsássák a szellemességét, s hogy egy jó kedélyű embert komoly emberszámba vegyenek! Szegény Romieu, alighogy kilábolt e kettős és kétes dicsőségből, melyre egyébként alaposan rászolgált, amikor, alig tízéves alprefektusi, illetve prefektusi tündöklése után úgy járt, mint az a szerencsétlen római varga, aki hollóját megtanította erre a kiáltásra: Éljen Augustus Caesar! A francia Augustus Caesar megbukott, s akkor semmivé vált Romieu minden bajlódása és iparkodása; opera et impensa periit...[6] Romieu visszatért a közrendű emberek sorába, bukása pedig, mely egyébként a nehézkedés törvényének fittyet hányva, alulról fölfelé ment végbe, ismét szabad kezet ad nekem, hogy azt írhassam a Talált gyermek és A Caesarok kora szerzőjéről, amit akarok.
Romieu tehát 1825-ben Rousseau társszerzője volt. De ők ketten se vitték többre, mint Adolphe meg én, leszámítva egy csomó kacagtatónál kacagtatóbb csínyt, melyekről aztán volt mit beszélni a Roi és a Variétés kávéházak törzsvendégeinek.
Félek, hogy nem elég világosan fejeztem ki magam, s a dolgok párhuzamossága esetleg azt a látszatot kelti, mintha Adolphe-tól és tőlem valami hasonlót lehetne várni.
Erről szó sincs. Adolphe-nak világéletében olyan humora volt, mint egy trappista szerzetesnek, s ami engem illet, velem született derűm ellenére se vittem többre, mint, hogy jókat kacagjak a mások tréfáin, és tétlen szemlélője legyek a körülöttem lejátszódó csínytevéseknek.
Csak bámulni tudtam, hogy Rousseau és Romieu, ilyen tekintetben, milyen vakmerő tettekre képes!
Itt vannak például az ivászatok. Kettejük közül Rousseau bírta rosszabbul a bort, viszont el kell ismerni, hogy részegen is elragadó volt; őt azonban úgyszólván minden áldott éjjel faképnél hagyta az ő áruló Püladésze, elcsípte egy rendőrőrjárat, és éjszakai csendháborítás miatt bekísérte az őrszobára. No de Rousseau olyan volt, mint az a gyerek, akivel, nehogy eltévedjen, bemagoltatnak egy nevet és egy lakcímet. Rousseau emlékezetének legmélyebb rétegébe egy ismerős rendőrtiszt neve és lakcíme volt bevésve oly kitörölhetetlenül, hogy se bor, se pálinka, se rum, se puncs nem tudta feledtetni. Rousseau tántoroghatott, Rousseau dadoghatott, Rousseau lehetett kapatos vagy tökrészeg, elfelejthette anyja nevét és lakcímét, Romieu nevét és lakcímét, saját nevét és lakcímét - akkor is tisztán, érthetően ki tudta mondani a szóban forgó rendőrtiszt nevét és lakcímét.
A dolog úgy áll, hogyha valaki, ha még oly részegen is, azt a teljesen törvényes kérést terjeszti elő, hogy vigyék el egy rendőrtiszthez, annak lehetetlen ellentmondani. Ennélfogva Rousseau-t elvitték a barátjához, aki először alaposan lehordta, de a végén mindig szabadlábra helyeztette.
Egyszer azonban a rendőrtiszt a szokásosnál alaposabban lehordta Rousseau-t, szemére vetette, hogy éjjelente felébreszti és megzavarja álmát. Ezt Rousseau bűnbánó arccal hallgatta végig.
- Önnek, uram, tökéletesen igaza van - ismerte be. - Ezennel ünnepélyesen megígérem, hogy ezentúl csak két egymás utáni estén fog látni. Minden harmadik esetben más valakihez kísértetem magam.
Be is váltotta szavát. Csakhogy a rendőrtisztek se mind egyformán elnézőek.
Mindjárt az első, akihez Rousseau elvitette magát, a Saint-Martin fogdába záratta, ahonnan csak két nap múlva engedték ki. Mit volt mit tenni; visszatért a jól bevált lakcímhez.
Egyébként Rousseau és Romieu ugratásainak legkedvesebb célpontjai a házmesterek és a fűszeresek voltak.
Egyszer Rousseau bedugta a fejét egy házmesterfülke kisablakán.
- Üdvözlöm, barátom.
- Jó napot, uram.
- Ha szabad érdeklődnöm, miféle madár az ott, az ablakban?
- Az, uram, fekete fejű poszáta.
- Ugyan, ugyan... És mire jó magának ez a fekete fejű poszáta?
- Azért tartom, uram, mert szépen énekel.
- Igazán?
- Parancsoljon, hallgassa meg.
S a házmester, csípőre tett kézzel, fejével ütemesen bólogatva, üdvözült mosollyal hallgatta poszátájának csattogását.
- Igaza van, barátom... maga házasember?
- Igen, uram. Harmadszor vagyok nős.
- És hol az asszony?
- Uraságod a feleségem iránt érdeklődik?
- Igen, igen, a kedves felesége iránt.
- Fönt van az ötödik emeleti lakónál.
- Ugyan, ugyan... És mit csinál az ötödik emeleti lakónál?
- Takarít.
- Fiatal vagy öreg az ötödik emeleti lakó?
- A kettő között, uram.
- Ugyan, ugyan... És a gyerekek?
- Nincsenek gyerekeim.
- Magának nincsenek gyerekei?
- Nincsenek, uram.
- Hát mit csinált maga a három házassága alatt, mondja?
- Bocsánat... Uraságod bizonyára keres valakit.
- Nem én.
- Akkor talán óhajt valamit.
- Semmit.
- No de hiszen uraságod egy negyedóra óta egyik kérdést a másik után teszi föl nekem!
- Ez igaz.
- Hát miért kérdezősködött?
- Semmiért.
- Hogyhogy, semmiért? Csak volt valami célja?
- Nekem ugyan nem.
- Akkor viszont szeretném megkérdezni, hogy minek köszönhetem azt a megtiszteltetést...
- Úristen! Hát erre vitt az utam, és látom, hogy ide van írva a fülkéje fölé: Forduljon a házmesterhez! Ezért fordultam magához, barátom...
Máskor Romieu ment be egy fűszereshez.
- Jó napot kívánok.
- Alázatos szolgája.
- Kapni magánál nyolcas gyertyát?
- Amennyit csak parancsol, uram. Kelendő cikk ez, mert több a kispénzű, mint a nagypénzű vásárló.
- Ebből a megjegyzéséből úgy veszem észre, hogy ön nemcsak kitűnő fűszeres, hanem még kitűnőbb megfigyelő.
- Észrevétele nagyon megtisztelő, uram.
Romieu hajlong. A fűszeres szintén hajlong.
- Mit is méltóztatott parancsolni uraságod?
- Egy nyolcas gyertyát.
- Csak egy szálat?
- Egyelőre egyet. Aztán majd meglátom.
A fűszeres kivesz egy szál gyertyát a csomagból, és így szól:
- Tessék parancsolni.
- Legyen szíves, vágja ketté. Én iszonyodom a gyertya érintésétől.
- Meg is értem. A faggyúgyertya nem valami jó szagú... Tessék, uram, a gyertyája, két darabban.
- Nagyszerű! Most még arra szeretném megkérni, hogy vágja e két darab mindegyikét négyfelé.
- Négyfelé?
- Úgy van. Ahhoz ugyanis, amit tenni készülök, nyolc darabka gyertyára van szükségem.
- Már meg is történt, uram.
- Most már csak arra az egyre szeretném megkérni, hogy szíveskedjék meghegyezni a gyertyáimat.
- Mind a nyolcat?
- Csak hetet. A nyolcadiknak ugyanis kint van a bele.
- Igaz.
- Nagyszerű, nagyszerű... Nagyon szépen köszönöm. Várjon egy kicsit. Most állítsa föl a gyertyáimat a pulton, három-három hüvelyknyire egymástól.
- Mi az isten csodáját akar velük csinálni, uram?
- Majd meglátja... Nem veszi tolakodásnak, ha most arra kérem, hogy adjon kölcsön egy doboz gyufát?
- Tessék, parancsoljon.
- Nagyon kedves.
Most aztán Romieu ünnepélyesen meggyújtotta a nyolc gyertyacsonkot.
- Ha szabad kérdeznem, mit csinál uraságod?
- Viccet.
- Ha jól értettem, viccet mondott uraságod?
- Jól értette.
- És most mi lesz?
- Most, miután vége a viccnek, elmegyek.
Romieu meghajol, sarkon fordul, kimegy.
- Hová megy? Miért megy el? - ordít a fűszeres. - Ki se fizette a gyertyát! Legalább a gyertya árát fizesse meg!
Romieu hátranéz.
- Ha megfizetem a gyertyát, akkor mi a vicc?
És fittyet hányva a fűszeres kiabálásának, elsiet.
Olykor azonban Romieu felülemelkedett ezeken a fűszeresi körökön, s a gazdagabb kereskedőket tisztelte meg tiszteletlenségével.
Egy éjszaka fél egykor végigsétált a Seine utcán, s azt látja, hogy A két majomhoz címzett üzlethelyiséget, mely rendszerint csak tizenegyig tart nyitva, kivételesen e késő órán zárja be egy inas.
Hanyatt-homlok berohant az üzletbe.
- Hol a tulajdonos?
- P. úr?
- Ő!
- Lefeküdt.
- Mikor?
- Egy órával ezelőtt.
- Itt a házban?
- Hát persze.
- Vezessen hozzá.
- No de uram...
- Mire vár?
- Csak azt szeretném mondani...
- Siessünk!
- Ennyire fontos, amit mondani akar neki?
- Attól tartok, máris késő.
- Ha uraságod vállalja a felelősséget...
- Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk!
Az inas tárva-nyitva hagyja a boltot, fölvezeti Romieu-t a félemeletre, ahol gazdája, úgy horkol, mint egy nagybőgő.
- P. úr! P. úr! - kiabál rá az inas.
- Mi történt? Eridj a fenébe. Mit akarsz?
- Én nem akarok semmit...
- Hogyhogy nem akarsz semmit?
- Nem én, hanem egy úr akar az úrral beszélni.
- Ilyen későn?
- Azt mondja, borzasztó sürgős ügyben.
- És hol az az úr?
- Itt áll az ajtóban... Tessék, uram, fáradjon be.
S Romieu belép. Lábujjhegyen, kalap a kezében, arcán édes mosoly.
- Uram, bocsánat, ezer bocsánat, amiért háborgatni merem...
- Állok rendelkezésére az úrnak... Mivel szolgálhatok?
- A társával szeretnék beszélni.
- Miféle társammal?
- Az üzlettársával.
- Nekem nincs társam.
- Nincs?
- Nincs.
- De hiszen az van a cégtáblára írva, hogy "A két majomhoz"... Ez nem más, mint a közönség félrevezetése!
Arra is volt azonban példa, hogy felismerték a nagy tréfamestert, s akkor bizony ő húzta a rövidebbet. Rousseau egyszer bement egy óráshoz.
- Uram, egy jó órát szeretnék venni.
- Itt az az óra, mely önnek való.
- Hol készült ez?
- Leroy-nál.
- Ki az?
- Az órások testületének egyik kiválósága.
- Vállalja érte a felelősséget?
- Természetesen.
- Hetenként hányszor kell az órát felhúzni?
- Egyszer.
- Reggel vagy este?
- Mindegy. De talán mégis jobb lenne reggel.
- Miért?
- Mert este, Rousseau úr, be van az ember rúgva, és akkor túlhúzza a rugót.
Rousseau látta, hogy ezúttal, pórul járt. Elment, de előzőleg megígérte az órásnak, hogy ezentúl nála fog vásárolni; ígéretét azonban - bölcs belátással - nem tartotta be.
Nem lehet csodálni, hogy Romieu abbahagyta e csínytevéseket, amikor alprefektus, illetve prefektus lett; de azt mondják, régi énje időnként ki-kitört belőle. Az ember hiába űzi el magától alapvető jellemvonásait; azok - az auteuil-i költő szavával - vágtatva térnek vissza hozzá.
Mesélik például, hogy az alprefektus úr egyszer meg volt híva vacsorára, s este tizenegykor tért haza. - Hajdanában, Párizsban, ha Romieu házon kívül vacsorázott, sohase ért haza hajnal előtt. De hát más Párizs és más a vidék! - Tizenegykor, hazatérőben, az alprefektus úr az alprefektúra elé érkezett, ahol is néhány helybeli kölyök azon volt, hogy kövekkel megcélozza és betörje az épület előtt égő utcai lámpák üvegét. De hát más Párizs, és más a vidék! Ezek a kétbalkezes kisvárosi csibészek negyedszerre, sőt, ötödszörre se találtak célba, amire az alprefektus, aki észrevétlen álldogált a hátuk mögött, lekicsinylően legyintett. Nem is bírta sokáig nézni ezt a nagy fokú tehetetlenséget; odamegy, fölkap egy követ, beáll a meghökkenve bámuló kölykök közé, megcélozza a lámpát... s az üveg csörrenve ezer darabra törik...
- Így kell ezt csinálni, uraim - jegyezte meg. Aztán hazament, és fejcsóválva mormogta:
- Micsoda elkorcsosult ifjúság!
Mindnyájunknak vannak gyenge pillanataink; ennélfogva az alprefektus úrnak is néha a fejébe szállt, hogy ő hímzett gallért visel. Ha igaz, hogy a bölcs horgász naponta hétszer veti ki horgát, akkor az okos embernek is szabad évente egy butaságot elkövetnie.
Történt ugyanis, hogy Henry Monnier Périgueux-be érkezett. Ki ne ismerné ezt az elmés karikaturistát, a közkedvelt közmondásgyártót, mindnyájunk barátját? Megjött, s első útja régi barátjához, Romieu-höz vezet, s bejelenti, hogy még aznap nála fog vacsorázni.
Az alprefektus fényes lakomát rendezett. A meghívottak többsége Dordogne megye hivatalnoki karához tartozott, ami az est pompáját egy csomó hímzett gallérral növelte.
Csakhogy ilyen kicsiségekkel egy Henry Monnier-t nem lehet megijeszteni. Ő mindenütt cseveg és mesél, mindenütt otthon van - vagyis, mindig egyformán elragadó.
Egy idő múlva azonban szemet szúrt neki valami. Mégpedig, hogy ő kitartóan tegezi ugyan Romieu-t, Romieu azonban, ugyanilyen kitartóan, magázódik vele.
Furcsa szokás, ellentétben áll minden hagyománnyal.
Azt hitte, nem jól hall. Amikor azonban megbizonyosodott róla, hogy a dologban nincsen tévedés, az asztal végéről odakiáltotta a túlnan ülő alprefektusnak:
- Jó lesz vigyázni, kedves Romieu, mert ha én tegezlek, te viszont magázódsz velem, mindenki azt fogja hinni, hogy az inasom vagy!
Egész Párizsnak észre kellett vennie Romieu távollétét, habár az ő eltávozása után is megmaradt nekünk Rousseau. Viszont, ha Romieu-ből prefektust tudtak csinálni, a párizsiak joggal remélhették, hogy Rousseau-ból Párizs prefektusa lesz, de ez az álom, úgy látszik, nem valósulhatott meg.
Hogy váltak el egymástól a távozó Romieu és a Párizsban maradó Rousseau?
Nos hát, Rousseau sose felejti el Romieu-nek ezt a búcsúzást!
Amikor Romieau megkapta alprefektusi kinevezését, Rousseau majd kiugrott a bőréből örömében. Ha úgy vesszük, nem valami következetes eljárás a kormány részéről, hogy Romieu-ből alprefektust csinál, viszont Rousseau-t - valamilyen ürüggyel - elfelejti kinevezni melléje. Minthogy azonban Rousseau a forradalom után nem kért magának semmit, józan ésszel nem is vehette zokon a kormány feledékenységét.
Sietett tehát Romieu-höz.
- Engedd meg, kedves barátom, hogy gratuláljak.
- Ó! Hát tudod már?
- Hogyne tudnám!
- Bizony, bizony, alprefektus lettem.
- És most, hogy leszünk?
- Hogy lennénk?
- Remélem, énrám is gondoltál?
- Terád? Miért?
- Hát nem lesz szükséged titkárra?
- Titkárra? Csakugyan.
- Van már?
- Nincs.
- Hát ennél kívánni se tudnék jobbat! Évi ezerkétszáz frank fizetés, lakás, ellátás és a te társaságod... Ezzel én beérem.
- Remek - mondta Romieu.
- Akkor rajta! - biztatta Rousseau.
- Gyere vissza holnapután, akkor megmondom, van-e rá lehetőség.
- Lehetőség? Hogy az ördögbe ne lenne rá lehetőség!
Rousseau elment, s harmadnap újra megjelent.
Romieu azonban nyomott hangulatban fogadta, szinte letörve.
- Mi újság?
- Kérlek szépen, kedves barátom, kétségbe vagyok esve!
- Miért?
- Nem megy a dolog.
- Nem vihetsz magaddal?
- Remélem, megérted a helyzetemet.
- Egy szót sem értek.
- Ahhoz, hogy magammal vihesselek, be kellett szereznem bizonyos információkat.
- Énrólam?
- Úgy van, terólad. És megtudtam...
- Mit tudtál meg?
- Megtudtam, hogy iszol, kedves barátom.
Rousseau elment. Többé nem jött vissza.
Szegény! A fiamnak meg nekem három hónappal a halála előtt mesélte el ezt a történetet; közben könnybe lábadt a szeme.
- Romieu hálátlan! - mondta tragikus hangon, mint Kalkhasz. - Nem is lesz neki jó vége!
Csak be ne teljesedjen Romieu-n Rousseau sötét jóslata!
Romieu-nek három évig színét se láttuk. E három év alatt nagy változások történtek a fővárosban.
Azt mondtam, nagy változások történtek Párizsban... Végzetes változásokat kellett volna mondanom.
Az ünnepi vacsorák megszűnése egész civilizációnkat súlyos veszéllyel fenyegeti.
A vacsorák megszűnése és a szivarok megjelenése: e két jelenség okozza, nézetem szerint, szellemi életünk hanyatlását.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az utánunk következő nemzedék lomhább elméjű volna, mint mi vagyunk. A világért sem! Itt van a fiam, aki ezt sohase bocsátaná meg nekem. Én csak annyit mondok, hogy az ő szellemi életük más, mint a miénk.
De térjünk vissza Rousseau-hoz.
Leuvennel elmentünk Rousseau-hoz, aki akkoriban a Petit-Carreau utcában lakott valami kis nővel.
Épp dühöngött. Előző este Romieu-vel vacsorázott. Kitűnően érezte magát Philippe-nél - egyébként ajánlom szíves figyelmükbe, mert az egyetlen ember, akinél még vacsorázni lehet - és ott, mire egy óra lett, Rousseau derekasan becsípett. Alighogy kilépett az utcára, a friss levegő megtette a magáét; tízet lépett, s részeg volt, százat lépett, s tökrészeg.
Romieu küzdött, akár egy hős; ameddig bírta, cipelte a barátját. Csak amikor már másodszor rántotta le magával a földre, szánta rá magát, hogy otthagyja; ennek végrehajtásánál azonban figyelembe vette az óvatos előrelátás összes elképzelhető rendszabályait.
Először is, Rousseau lakásától harminc lépésnyire, belátva, hogy minden további küzdelem hiábavaló, gyöngéden lefektette barátját egy zöldségkereskedés bejárata elé, az ott heverő káposztalevélre és répa zöldjére. Fejét a ház falának támasztotta, aztán addig verte és rugdosta egy szatócs ajtaját, míg az ki nem nyitotta a boltját. Romieu vásárolt a szatócsnál egy lámpást, letette a földre, a barátja mellé. Meggyújtotta a kanócot, s aztán elbúcsúzott boldogtalan barátjától, mondván:
- Most pedig aludj jól, Epikurosz fia! Ne félj, senki se fog összetaposni!
E szózatában Romieu nemcsak a jól végzett munka örömét, hanem a gondviselésbe vetett határtalan bizalmát is kifejezte.
Hála az éberen őrködő lámpavilágnak, Rousseau minden háborgatás nélkül átaludta az éjszakát. Fölébredve néhány pénzdarabot talált a markában.
Jótét lelkek koldusnak nézték, s megörvendeztették egy kis alamizsnával.
Amikor fölvirradt a reggel, mégis megalázó helyzetbe került. Minthogy ott lakott a közelben, többen, mint például a szatócs és a zöldségárus, felismerték.
Vigasztalásul meghívtuk egy jó ebédre a Variétés kávéházba. Vasárnap volt, nem kellett az irodába mennem; ezért aztán ebéd után magunkkal vittük Adolphe szobájába.
Ez a szép szoba Arnault-ék újonnan épített és kitűnően karban tartott házában volt, a La Bruyere utcában. Az Arnault családot követve Leuvenék is ide költöztek a Pigalle utcai házból.
Asztalhoz ültünk s megteáztunk, mert Rousseau kijelentette, hogy különben nem bírná a szemét nyitva tartani. Aztán szép sorjában felolvastuk neki összes eddigi kísérleteinket, hadd válassza ki ő maga, hogy a sok közül melyik lesz méltó legmagasabb pártfogására.
A második jelenetnél Rousseau végigheveredett Adolphe ágyán, mondván, hogy fekvő állapotban sokkal éberebben tud odafigyelni. A negyedik jelenettől kezdve már horkolt, jeléül annak, hogy ha még oly puha ágy volt is a Petit-Carreau utcai zöldségkupac, a házon kívüli alvás mégsem ad igazán, pihentető álmot.
Tiszteletben tartottuk Rousseau álmát, s vártunk türelemmel, míg föl nem ébredt.
Ennek is eljött az ideje. Most viszont arról panaszkodott Rousseau, hogy nehéz a feje, és ilyen állapotban nem tud kellőképpen odafigyelni. Kérte, hadd vihesse haza a kéziratainkat; otthon majd nyugalomban elolvassa az egészet, s aztán nyilatkozik.
Így hát gondjaira bíztuk összes kincseinket, úgymint két melodrámát és három bohózatot. Abban maradtunk, hogy a következő hét csütörtökén jövünk össze újra, s itt, Adolphe-nál fogunk vacsorázni.
Felismerve e vacsora jelentőségét, Adolphe édesanyja magára vállalta a gondos előkészítést és a felszolgálás ellenőrzését.
Rousseau-nak pedig, akit szóban már meghívtunk, külön írásos meghívást is küldtünk.
A báli meghívók aljára azt szokták odaírni, hogy tánc is lesz. A mi meghívónk alján ez a megjegyzés állt: "A vacsorához két üveg pezsgő!"
Amint várható volt, Rousseau megjelent.
Egyébként se melodrámáink, se bohózataink nem nyerték meg tetszését.
Szerinte a melodrámákat túlontúl ismert regényekből merítettük, vagy pedig mások, más címmel, megírták már a mi témáinkat.
A bohózatokról az volt a véleménye, hogy az alapötleteink úgyszólván közszájon forognak.
Ilyen megsemmisítő bírálat hallatára nálunk erősebb ember is összeroppant volna.
Adolphe-nak azonban eszébe jutott valami, amitől bátorságra kaptunk, és önbizalmunk is visszatért.
- Egy sort se olvasott az egészből - súgta oda nekem.
- Én is azt hiszem - válaszoltam.
Ettől a kis önáltatástól tüstént jókedvünk kerekedett. Az utolsó fogásnál elkezdtem anekdotákat mesélni; többek közt elmondtam egy vadászhistóriát.
- Ilyet még nem hallottam! - kiáltott föl Rousseau. - Jobbnál jobb témáik vannak, és közben azzal szórakoznak, hogy Flóriántól veszik kölcsön a melodrámáikat és Bouilly-től a cselekményt! Pedig ez a történet kész vígjáték! Már a címe is megvan: Vadászat és szerelem.
Akkoriban még nem mertük tegezni Rousseau-t.
- Komolyan gondolja?
- De még mennyire! Akár hozzá, is kezdhetünk!
- Hát akkor gyerünk! - kiáltottuk egyszerre.
- Csak lassan, lassan- - mondta Rousseau. - Van még egy üveg pezsgőnk. Azt előbb meg kell inni.
- Sőt! Egy harmadik üveggel is felhozatunk! - lelkesedett Adolphe. - Legalább nem szárad ki a torkunk, miközben megcsináljuk a darab tervezetét.
- Nem bánom - mondta Rousseau.
Fölemelte poharát.
- A Vadászat és szerelem sikerére! - kiáltotta.
Sejtettük, hogy a felköszöntőt nem hagyhatjuk viszonzatlanul; csengtek a poharak, míg a szőke nedű ki nem fogyott a palackból.
- Hadd jöjjön a harmadik! - mondta Rousseau, amikor a második üveg legutolsó csöppje is poharába folyt.
- Hozzák már - mondta Adolphe. - Lássunk munkához.
- Munkára fel! Munkára fel! - kiabálta Rousseau.
Csöngettünk. A szobalány leszedte az asztalról az evőeszközt, a tányérokat meg az abroszt. Csak a három pohár maradt ott; aztán elém raktak tollat, tintát, papirost, a tollat még a kezembe is nyomták, s ekkor felhozattuk a harmadik üveg pezsgőt.
Egy negyedóra alatt kiürült az üveg. Egy óra alatt elkészült a vázlat.
Kérem, ne legyenek kíváncsiak: könnyebb a lelkem, ha elfelejtem, miről szólt a darab.
Úgy emlékszem, huszonegy jelenetből állt; háromfelé osztottuk őket. Mindenkire hét jelenet jutott, rám az expozíció, Leuvenre a cselekmény, Rousseau-ra a befejező rész.
Megbeszéltük, hogy egy hét múlva újra együtt vacsorázunk, és akkor felolvassuk a darabot.
Egy hét alatt ki-ki köteles volt megírni a ráeső részt.
A régi iskola bohózat-szerzőinek ez volt a munkamódszerük. Aztán jött Scribe, és - mint Molière orvosa - balra tette a májat, jobb oldalra a szívet. Scribe óta minden másképpen van; ő ugyanis rendszeresen végezte el azt a munkát, mely odáig nem volt több, mint az ötletek tűzijátéka.
Másnap este elkészültem a magam hét jelenetével.
Egy hét múlva találkoztunk. Én elvégeztem a feladatomat, Adolphe is a magáét. Rousseau nem írt egy árva sort sem.
Elmagyarázta, hogy társaságban szokott dolgozni, s ha egyedül van, nem jut eszébe semmi, csak ül tehetetlenül.
Azt válaszoltuk, hogy nincs semmi baj, hiszen itt vagyunk, a mi társaságunkban bizonyára tud majd dolgozni.
Abban maradtunk, hogy ezen az estén időnket annak a két résznek átnézésére szenteljük, melyet Adolphe meg én már megírtunk, s csak másnap kezdődnek azok a társas együttlétek, amikor majd Rousseau is megírhatja a maga hét jelenetét.
Másnap estétől fogva hozzá is láttunk a munkához, minthogy azonban kilenc óra előtt nem kezdhettünk bele, sohase végeztünk éjjel egy óránál előbb. Rousseau-t mindig én kísértem el egészen a Poissonière utcáig, mert a Saint-Denis utcában laktam. Merem állítani, hogy mindig a teljes testi-lelki frissesség állapotában adtuk ki kezeink közül; így nem kellett a pénzemet lámpavásárlásra költenem.
Aztán elkészült a darab. Most már csak az volt a kérdés, melyik színházat boldogítsuk a remekművel. Nekem mindegy volt, melyik pénztárnál kell majd jelentkeznem, csak mutassák be a darabot, lehetőleg gyorsan!
Adolphe is, Rousseau is a Gymnase színházat ajánlotta; beleegyeztem, mert nekem ez is megfelelt.
Rousseau nyújtotta be felolvasásra a darabot.
Őt nem lehetett elutasítani, mert már színre került.
Közölték vele, hogy meghallgatják darabunkat; Poirson azonban, mert valójában ő igazgatta a színházat, három hétig várakoztatott minket.
Erre viszont nem szólhattunk egy szót sem - hiszen mi ketten már jól megtanultunk várni e két év alatt.
Abban is megállapodtunk, hogy a három szerző közül csak ketten jelennek meg, és a nevükkel is csak ők szerepelnek. Nagylelkűen átengedtem Adolphe-nak a dicsőséget; valójában csak igazán jelentős művel akartam a nyilvánosság elé lépni.
Élet-halál kérdése, hogy az ember miképpen kezdi pályafutását. A Vadászat és szerelem minden bizonnyal figyelemreméltó írásmű volt, de az én reményem és hiúságom különb indulásra vágyott.
Ami arra mutat, hogy ez a két év alaposan megtépázta ugyan a reményeimet, de csorbítatlanul meghagyta a hiúságomat.
Megegyeztünk tehát, hogy sem a felolvasáson, sem a plakáton nem szerepelek.
Elég, ha a Dumas nevet majd a műsorban kinyomtatják.
Végre ránk virradt a nagy nap!
Töredelmesen bevallom, hogy a kínok kínjait álltam ki tizenegytől háromig. Pontban háromkor nyílt az ajtó, melynek nyílásában két komor alakot vettem észre.
Rousseau jött elöl, mögötte Leuven lépett be.
Színdarabunkat egyhangúlag visszautasították.
Csak egyetlen kiáltás volt hallható.
Lassagne látta, mennyire lesújtott a dolog, s őszinte szívből megsajnált. Amikor harmadik társunk kiment a szobából, odasúgta:
- Ne búsuljon, barátom. Majd írunk együtt egy darabot.
- Nem tréfál? - kiáltottam, s felugrottam nagy örömömben.
- Csendesen! - szólt rám. - Nem kell sem a folyosón kikürtölni, sem az irodában kidobolni.
- Ne féljen!
- Olvastam a Foy tábornokhoz írt ódáját. Kezdő írás, de találtam benne szép verssorokat és néhány jó hasonlatot... Magából lesz valami, és én hozzá akarom segíteni.
- Köszönöm! Nagyon köszönöm!
- Csak az a baj, hogy mi ketten nem fogunk tudni a próbákra eljárni. Össze kell társulnunk még valakivel; különben se szeretném, ha kiderülne, hogy részt veszek ilyesmiben.
- Válasszon, akit akar... És mikor kezdünk hozzá?
- Hogy mikor? Keressen egy jó témát, én is keresek valamit; amelyik jobbnak látszik, azt megírjuk.
Ernest visszajött; Lassagne intett, hogy hallgassak.
Bólintottam; értettük egymást.
Rousseau, Adolphe meg én, ahogy megbeszéltük, este találkoztunk.
Az ilyen visszautasított színpadi szerzők találkozása a legszomorúbb dolog a világon. Nem beszélek egy Corneille-ről, egy Viennet-ről; a többieket azonban kivétel nélkül egy ki nem mondott kérdés furdalja. Az a kérdés, hogy hátha mégis tévedett az igazgató; az a kérdés, hogy ki tudja, hátha mégis mi magunk tévedtünk...
Minthogy ezt a nagy kérdést se jobbra, se balra nem bírtuk volna eldönteni, az arany középutat választottuk.
Azt, hogy darabunkat benyújtjuk egy másik színházhoz.
De vajon melyikhez?
Poirson mély megvetéssel a bulvárszínházhoz utasított minket; Rousseau azt ajánlotta, hogy olvassuk fel darabunkat az Ambigu-ben. Warezzel, a rendezővel, baráti viszonyban volt, remélhettük tehát, hogy a felolvasás körül nem lesz olyan hosszú huzavona, amilyen más színházaknál elkerülhetetlen lett volna.
Rousseau javaslatát elfogadtuk.
Mindjárt másnap terminust kértünk, ki is tűzték a következő hét szombatjára.
Izgatottan vártuk a szombatot; a legizgatottabban én.
Az eredmény, még ha lesújtó lesz is, anyámnak és nekem élet-halál kérdésévé vált.
Egyre növekvő szorongással láttuk, hogy a teljes összeomlás küszöbén vagyunk. Igaz ugyan, hogy Després, a szomszédunk, meghalt; s a lakását, mely száz frankkal olcsóbb volt a miénknél, az ő tanácsát követve, átvettük, de még így is, a legtakarékosabb életmód mellett is, pénzünk apránként elfogyott, és már nem volt messze az az idő, melyre gondolni se szerettünk, amikor az én fizetésem lesz az egyetlen jövedelmünk.
Aztán beköszöntött az a nevezetes szombat.
Én az irodába mentem, ők ketten a színházba.
Egy órakor kinyílt az ajtó, s a nyílásában megjelenő két alak arckifejezéséből éppúgy kiolvashattam a választ, mint a múltkor.
De most azt kiáltottam oda:
- Elfogadták?
- Közfelkiáltással, barátom! - mondta Rousseau.
- És azt a bizonyos kuplét?
- Megújrázták!
Ó, ingatag emberi ítélőképesség! Amitől Poirson felháborodott, azért Warez lelkesedett!
Érdeklődtem, mennyi szerzői jogdíjat fizet egy zenés vígjáték után az Ambigu színház.
Megtudtam, hogy a tizenkét frank jogdíjon kívül hat jegyet is kapnak a szerzők az előadásra.
Vagyis, fejenként és esténként négy frankot és két színházjegyet kapunk.
A két jegy ára külön két frankot jelent.
Ennek folytán drámaírói pályafutásom elején esténként hat frank lesz a jövedelmem.
Ha a fizetésemet napokra osztanám el, akkor ez a hat frank éppen a másfélszerese.
De mikor lesz a bemutató?
Rousseau-nak azt ígérték, hogy amilyen hamar csak lehet.
És valóban, őt már egy hét múlva behívták, hogy olvassa fel a színészeknek a darabot.
Mily boldog nap volt az!
A felolvasásról jövet Rousseau félrevont.
- Mondd csak - kérdezte, mert az elmúlt időkben, kétség és reménység közt hánykolódva, összetegeződtünk. - Nincs szükséged pénzre?
- Pénzre? - kiáltottam. - De még mennyire!
- Rendben van. Ha így áll a dolog, összehozlak egy jóravaló emberrel, akitől kölcsönt vehetsz föl.
- Kölcsönt? De mire?
- A jegyeidre.
- Milyen jegyekre gondolsz?
- A színházjegyeidre, barátom.
- Arra a két jegyre, mely naponta jár nekem?
- Hát persze. Ha tudni akarod, én, a magam részéről, már mindent eladtam neki; a jogdíjat is, a jegyeket is, átalányban. Összesen kétszázötven frankot kaptam értük. Aztán eszembe jutott, hogy a barátaimról sem illik megfeledkezni... Agyba-főbe dicsértelek neki. Kezdő fiatal író vagy ugyan, mondtam neki, de olyan kezdő, akire nagy jövő vár. Azt, hogy melletted el fog törpülni Scribe és Casimir Delavigne, épp csak éreztettem vele. Ma este vár téged az Ambigu kávéházban.
- Hogy hívják az emberedet?
- Porcher a neve.
- Jól van, ott leszek.
Rousseau otthagyott, aztán visszajött.
- Egyébként - mondta -, beszélhetsz neki, amit akarsz, csak arra az egyre vigyázz, nehogy rosszat mondj Mélesville-ről.
- Hogy mondhatnék róla rosszat, mikor a lehető legjobb véleményem van róla?
- Ó, te naiv ifjú! Nem ismered még azt az irodalmi szokást, hogy azt szidjuk a legjobban, akit a legtöbbre becsülünk?
- Nem, ezt nem ismertem... De miért nem szabad szidni Mélesville-t Porcher előtt?
- Majd egyszer, ha lesz rá időm, megmagyarázom.
Ezzel Rousseau, jókedvű arccal, integetve otthagyott, zsebében csörgetve kétszázötven frankját. Én meg törhettem rajta a fejem, hogy miért nem szidhatom Mélesville-t Porcher előtt.
Ezen a napon meg se vártam a munkaidő végét; vidáman elrohantam, hogy megvigyem anyámnak a jó hírt.
Mindent elmeséltem, csak Rousseau javaslatát hallgattam el.
Este, amikor elkészültem a délutáni irodai munkámmal, az Ambigu kávéházba mentem.
Megkérdeztem, hol találhatom Porcher-t.
- Ott - mondták egy dominózó férfira mutatva.
Még oda sem értem, már fölállt; úgy látszik, rám ismert.
- Én vagyok az a fiatalember - mondtam -, akiről önnek Rousseau barátom beszélt.
- Rendelkezésére állok, uram. Siet, vagy van annyi ideje, hogy ezt a dominó játszmát befejezhessem?
- Ráérek, uram, játssza csak végig; én közben az utcán sétálok egyet.
Kiléptem az utcára, és vártam.
Öt perc múlva Porcher csatlakozott hozzám.
- Úgy hallom, uram, hogy a darabját elfogadta az Ambigu színház.
- Épp ma kezdték meg a próbákat.
- Tudok róla. És ön pénzzé óhajtja tenni a színházjegyeit?
- Igen, uram. A helyzet ugyanis a következő...
És dióhéjban elmondtam életem történetét.
- Mennyit szeretne kapni a jegyeiért? Bizonyára tudja, hogy két franknál nem érnek többet?
- Sajnos, uram, tudom.
- Én tehát nem adhatok sokat értük.
- Belátom, uram.
- Hátha nem lesz a darabnak sikere?
- De valamit csak ad értük, ugye?
- Hogy mennyit? Lássuk csak... Maga hogy gondolja?
Össze kellett szednem minden bátorságomat, oly képtelennek éreztem, amit kérek.
- Adhatna értük ötven frankot?
- Hát hogyne.
- És mikor?
- Most mindjárt. Csak be kell mennem a kávéházba, mert ott van a pénzem.
- Én is önnel megyek, hogy megírhassam a nyugtát.
- Fölösleges. Fölírom a nevét a jegyzékembe, ugyanúgy, mint Mélesville-ét és a többiekét. Szavát adja, ugye, hogy a jövőben is együtt fogunk dolgozni?
- Együtt! Életre-halálra!
Porcher bement, a pénztárnál fölvett ötven frankot, és a kezembe nyomta.
Nem emlékszem még egy olyan kellemes tapintású tárgyra, mint amilyen ez az első pénz volt, amit a tollammal kerestem; hiszen amit eddig kaptam, azt csak az írásomért fizették.
- Parancsoljon - mondta Porcher. - Legyen okos, írjon szépeket, s én be fogom mutatni Mélesville-nek.
Ránéztem. Most már másodszor említette azt a nevet, amelyet Rousseau oly nyomatékosan ajánlott figyelmembe.
- Miért akarja, hogy megismerkedjem Mélesville-lel? - puhatolóztam félénken.
- Miket kérdez! Hát, hogy együtt dolgozzanak majd! Ő egykettőre divatba hozná magát.
Megint ránéztem.
- Hallgasson ide, uram - szóltam hozzá. - Nagyon fájlalnám, ha azt, amit mondani akarok, zokon venné.
- Ó! - szisszent föl Porcher. - Csak nem valami rosszat akar mondani Mélesville-ről?
- Isten őrizz, uram! Én őt, ha jól emlékszem, mindössze egyszer vagy kétszer láttam. Harmincöt éves lehet, ugye?
- Annyi.
- Sovány, barna hajú.
- Igen.
- Mindig mosolyog.
- Mindig.
- Pompás fogsora van.
- Ő az.
- Nos hát, szerintem Mélesville a legelmésebb emberek egyike.
- Azt elhiszem.
- Nekem azonban van egy eltökélt szándékom.
- Mégpedig?
- Az, hogy egy vagy két év alatt a magam erejéből érjem el az első nagy sikeremet.
- Hol?
- A Théâtre Français-ben.
- Ó... az nehéz eset.
- A Théâtre Français?
- Az bizony.
- Kinek nehéz?
- Nekem.
- Hogy érti ezt?
- Úgy, hogy az az istenverte színház elképzelhetetlen nehézségeket támaszt a jegyekkel... Nem baj! A jogdíjakat pontosan fizeti, s ha maga ott akar beérkezni, jól teszi... De én figyelmeztetem, hogy nem lesz könnyű.
- Azt el is hiszem. Bár én ismerem Talmát valamennyire.
- Úgy? Az sokat ér. Mintha Rómában azt mondhatná: "Ismerem valamennyire a pápát." Hát csak rajta, rajta! De ne felejtse el soha, hogy Porcher-val kötötte az első megállapodását.
- Eszem ágában sincs elfelejteni.
- Legyen is jó memóriája! Akinek jó a memóriája, annak többnyire a szíve is jó.
- Azt hiszem, uram, hogy maga élő bizonysága annak, amit most mondott.
- Miből gondolja?
- Abból, hogy már kétszer vagy háromszor említette Mélesville nevét.
- Mélesville! Ennek az az oka, uram, hogy az életemet is szívesen odaadnám érte!
- Nem veszi tolakodásnak, ha megkérdezem, mi ennek a rajongásnak a forrása?
- Egyszerű a magyarázat. Valamikor parókakészítő voltam, és Mélesville fejdíszét is én állítottam össze. Ő vagyonos ember, de az nem számít. Darabokat ír! Akkoriban, tíz vagy tizenkét évvel ezelőtt, még nem pénzért árulták a jegyeit, hanem ingyen osztogatták.
- Higgye el, uram, hogyha vagyonos ember volnék, én is ingyen adnám önnek a jegyeimet.
- Félreértett. Mondom, akkoriban a jegyeket nem pénzért adták, hanem ingyen. Mélesville nekem adta a jegyeit, én pedig elvittem a színházba a barátaimat, s megtapsoltuk az ő darabjait. De ő annyi darabot írt, és oly sok jegyet adott nekem, hogy felötlött bennem: mi lenne, ha ezentúl nem ingyen kapnám és adnám, hanem megvásárolnám és árusítanám ezeket a jegyeket? Elmondtam neki az ajánlatomat. "Megbolondult, Porcher? - kérdezte. - Mi a csodát akar maga ezzel?" - "Hadd próbáljam meg." - "Tessék, barátom; ha akarja, megpróbálhatja." Meg is próbáltam, uram, és nem jártam rosszul. Azóta ezzel foglalkozom, s ha valaha meggazdagszom belőle, Mélesville-nek köszönhetem. Ha egyszer eljön hozzám, megláthatja az arcképét; ott lóg a feleségem és a gyermekeim képe mellett.
Később, s nem is egyszer, jártam Porcher lakásán. Százszor azért, hogy szívességet kérjek, s csak egyszer, hogy szívességeit viszonozzam. Mindig megakadt a szemem Mélesville arcképén, melyet ez a kitűnő ember a felesége és a gyermekei képével egyenrangúnak tartott.
Aztán úgy hozta a sors, hogy Porcher Cavétől akart kérni valamit; hogy mit, arra nem emlékszem. Cavé volt akkoriban a szépművészeti ügyek felügyelője.
Én vezettem be hozzá Porcher-t.
- Nézd meg jól ezt az embert - mondtam Cavénak. - Egy negyed század alatt többet tett a francia irodalomért, mint amennyit te, összes elődeiddel és utódaiddal egyetemben, egy évszázad alatt tehetsz érte!
És ebben nem volt semmi túlzás.
Soha eszébe nem jutna egy pénzzavarba került irodalmárnak, hogy a belügyminisztertől vagy a szépművészetek felügyelőjétől kérjen segítséget.
Csak Porcher-hoz fordul, s jól teszi.
Porcher kedves mosollyal és nyitott pénztárcával fogadja; ezt a kettőt a belügyminisztertől semmiképpen nem kapná meg.
Hivatkozom a holtakra, Théaulonra, Souliére, Balzacra, és hivatkozom az összes élőkre!
Nem sok, ha azt mondom, hogy Porcher az elmúlt huszonöt évben félmillió frankot adott kölcsön a francia íróknak.
Én magam például ugyanannyit köszönhetek Porcher-nak, mint amennyit ő Mélesville-nek, s ha manapság elmegyek hozzá látogatóba, büszkeségtől dagadó szívvel nézegetem a képmásomat három alakban, mellszobor, pasztellkép és miniatűr érem formájában, a Porcher gyerekek portréi mellett.
A legnagyobb hálára azonban az a tőle kapott első ötven frank kötelez. Sietve elvittem anyámnak, akinek szívében újra kivirágzott az égnek az a félig már elfonnyadt virága, amelynek neve: remény.
Lábjegyzetek
1. Isten adta, Isten ezután is megadja. (latinul) [VISSZA]
Üdv néked, Cézár, a halálbamenők köszöntenek. (Az arénába vonuló gladiátorok így köszöntötték Rómában a császárt.) (latinul) [VISSZA]3. "Úgy van a verssel, akárcsak a képpel..." Horatius: Ars poetica, Muraközy Gyula fordítása. [VISSZA]
4. "Magam is mi nyomort láttam S a bajokból mily sokat átéltem." (Vergilius Aeneis
-ének II. énekéből. Lakatos István fordítása.) [VISSZA]5. Racine: Iphigenia, Kardos László fordítása. [VISSZA]
Elvesznek a művek és a rájuk fordított gond. (latinul) [VISSZA]
