A Vadászat és szerelem-nek, mint alkalmi darabnak, 1825. szeptember 22-én volt a bemutatója.
Nagy sikert aratott.
Dubourjal játszotta a főszerepet; a többi színész nevére már nem emlékszem.
Azt hiszem, a színészek nevéhez hasonlóan darabom címe is kiment volna a fejemből, ha nem ezzel akartam volna lerögzíteni a kiindulópontját annak a száz színdarabnak, melyet alkalmasint megírok éppúgy, mint ahogy az alábbiakban bemutatom a kiindulópontját annak a hatszáz könyvnek is, mely a kezem alól kikerült.
Porcher annyira felbuzdult darabom sikerétől, hogy amikor hozzá fordultam, gondolkozás nélkül adott kölcsön száz tallért előlegképpen az eljövendő idők színházjegyeiért.
Elmondom, mire kellett ez a pénz.
Miközben darabom próbái folytak, s én már új témán törtem a fejemet, mely Lassagne-nak volt szánva, azalatt megírtam egy kis kötetre való elbeszélést, és szerettem volna nyomdába adni.
Három kész novellám volt, az elsőnek Lamette volt a címe, a másodiknak Blanche és Beaulieu. Hogy a harmadiknak milyen címet adtam, már nem tudom.
A Blanche és Beaulieu-ből írtam később a Vörös rózsá-t, a harmadikból, melynek címére nem emlékszem, készült Az egylovas kocsi és kocsisa.
Zokszó nélkül vágtam zsebre a könyvkereskedők sorozatos visszautasításait, s elhatároztam, hogy a kötetet saját költségemre adom ki.
Élt akkoriban egy világszerte egyedülálló ember, aki azzal a különös elmélettel állt elő, hogy el kell vetni a helyesírás összes szabályait, és új helyesírást kell bevezetni, melynek nincsenek szabályai.
Marle-nak hívták ezt az embert.
Addig gondolkodott, míg rá nem jött, hogy a régi helyesíráshoz alkalmasint az írók, illetve az írók közt is a vígjátékírók ragaszkodnak a legkevésbé; tehát rájuk vetette ki hálóját.
E kitűnő férfi még egy újságot is kiadott, mely már az imént vázolt, különös helyesírással készült.
E lap egy Setier nevű nyomdásznál készült, aki a Fontaines udvarban lakott.
Én először Marle-t ismertem meg, az ő révén Setier-t s utoljára Setier feleségét.
Ez a kitűnő ízlésű asszony angol születésű lehetett, vagy legalábbis kitűnően beszélt angolul.
Egyszer felajánlotta, hogy szívesen lefordítana nekem néhány angol színdarabot, amelyeket én, véleménye szerint, játszva átírhatnék a francia színpadra.
A Fontaines udvar nemcsak az irodámhoz volt közel, ahová minden este kénytelen voltam bemenni, hanem a Véro-Dodat közhöz is. Itt pedig az én Thibaud barátom lakott, akit nap mint nap meglátogattam; így aztán időnként benéztem a Fontaines udvarba is.
Alighogy megírtam három elbeszélésemet, odaadtam őket Setier-nének, hogy olvassa el.
Ő pedig, igaz asszonyi irgalmasságában, el volt ragadtatva írásaimtól. Rá is vette a férjét, hogy nyomtassa ki féláron.
Kis könyvem nyomdaköltsége ezer példányban - amit keveselltem, abban a hitben, hogy nem is lehet belőle eleget nyomtatni - hatszáz frankot tett ki.
Ha Setier-nek háromszáz frankot fizetek, akkor ő vállalkozik könyvem kinyomtatására. A költségek fele, vagyis a másik háromszáz frank, őt terhelte. Ennek fejében őt illeti a könyv jövedelméből megtérülő első háromszáz frank; mihelyt megkapta ezt az összeget, a további haszon fele neki jár, a másik fele nekem.
Íme, ezért kértem Porcher-től háromszáz frankos kölcsönt, amit meg is kaptam, a jövőben esedékes szerzői színházjegyeim terhére.
Elvittem a pénzt Setier-nek, átnyújtottam kéziratomat, s harmadnap abban az örömben volt részem, hogy korrigálhattam a levonatokat.
Nem hittem volna, hogy amit akkor oly örömmel csinálok, abból idővel terhes munka lesz!
Eltelt egy hónap. Ezalatt a Vadászat és szerelem tovább aratta sorozatos diadalait, amiért száznyolcvan frank jogdíjat és húsz színházjegyet kaptam; s mikor e hónapnak vége lett, megjelent a könyvem. A saját nevemen és ezen a címen: Mai elbeszélések.
Eladtak belőle négy példányt, és közöltek róla a Figaróban egy kritikát Étienne Arago tollából. Ha ez a fejezet száműzetésében eljutna hozzá, bizonyára nagyot nézne, hogy emlékezem egy régi cikkére, melyet ő már rég elfelejtett.
Miközben mi a fiatalok lángoló buzgalmával dolgoztunk első írásműveinken, szörnyű hír vetett árnyékot Párizs művészvilágára.
Talma halálosan beteg lett.
Utolsó szerepében, a VI. Károly tébolyá-ban művészi pályafutásának zenitjére érkezett. Adolphe-fal meglátogattuk egyszer; állapota akkor javulóban volt, s azt remélte, hogy a Tiberius-ban újra színpadra léphet; még mutatta is petyhüdt orcáját, milyen nagyszerű hatást tehet az öreg király maszkjában. Betegsége azonban gyógyíthatatlan volt. A VI. Károly, amelyben ifjú- és érett korának minden ragyogó alakítását felülmúlta, utolsó szerepe lett; Tiberiust végül is Michelot játszotta el.
Egyébként a beteg Talma másokat ugyanúgy megrendített, mint Adolphe-ot és engem. Élete végefelé néhány napra Enghienbe utazott, ahol Firmin meglátogatta; akkor éppen Tasso szerepére készült. Ez is Talmára várt volna, de már kénytelen volt lemondani róla.
Talma meglehetősen nagyra tartotta Firmint; elragadtatással emlegette szenvedélyességét, és sokszor adott neki tanácsokat.
- Hallom, kedves barátom - mondta neki -, végül is maga játssza el Tassó-t.
- Szívből sajnálom - válaszolta Firmin. - Szívesebben néztem volna meg magát ebben a szerepben, mert akkor tanultam volna valamit. Így pedig, meglehet, jó leckét kapok majd.
- A darab középszerű - mondta Talma -, de az ötödik felvonásban van egy szép jelenet. Meg akarják gyógyítani a szerencsétlen bolondot, és mesélni kezdenek neki a tiszteletére készülő ünnepélyekről, a reá váró koronáról. És tudja, Firmin, amikor meghallja ezt a szót, korona, ettől majdhogynem észretér. Azt mondja: "Korona? Nekem? Akkor Alfonz se tagadhatja meg tőlem nővére kezét... Hol az a korona? Hadd lássam!" Behozzák és megmutatják neki a koronát, ő pedig nézegeti. "Nem aranyból van - mondja szomorúan -, csak babér. Alfonz nem fog beleegyezni a házasságunkba..." Idenézzen, Firmin - tette hozzá Talma. - Megmutatom, hogy játszottam volna.
És ott, az ágyon, félig felkönyökölve, oly meggyőző erővel játszotta el a jelenetet, oly gyötrődő arccal, oly végső elcsüggedéssel, a teljes reménytelenség és az őrület közt hánykolódva, hogy Firmin a látottak hatására a legszívesebben visszaadta volna szerepét.
Október vége felé Talma állapota, mely az átmeneti javulástól némi reményt nyújtott, újra rosszra fordult, annyira, hogy most már ő maga kívánta látni szeretteit, akiket a hivatásuk elszólított mellőle. Köztük az unokaöccsét is, Amédée Talmát, egy Brüsszelben élő fogorvost.
Amédée Talma október 9-én érkezett meg, s ettől fogva nem is hagyta el többet a beteget.
Talmát kellőképpen előkészítették a találkozásra. Amikor unokaöccse belépett és ágyához közeledett, kezet fogott vele, magához vonta, megcsókolta.
Sötét volt, de a vendég megérezte, hogy Talma arca nedves; tehát sír.
A beteg azonban visszafeküdt, s kisvártatva így szólt:
- Két-három napnál tovább nem maradhatsz itt, mert a hosszabb távollétet megsínylené a munkád. Azért kérettelek ide, mert régóta ismered betegségemet, és a mi itteni orvosaink szeretnének egyet-mást megtudni arról, hogy milyen állapotban voltam akkor, amikor még nem ők kezeltek.
Valóban, 12-ére új konzíliumot hívtak össze, s ezen már a fiatal doktor is részt vett. A tizenkét jelenlevő orvos közül csak kettő-három akadt, aki még nem adta föl teljesen a reményt. S valóban, az itt javasolt új kezelés eredményeképpen a betegnek némiképpen enyhült a hányingere, mely egyébként a halált megelőző napokban teljesen megszűnt.
Talma az ágya körül álló orvosokhoz fordult.
- Nos, uraim, mi a véleményük? Végem van? Egyébként megteszek mindent, amit kívánnak, rendelkezzenek velem, bár nem nagyon hiszem, hogy segíteni tudnának rajtam. Ebbe én már bele is nyugodtam. Viszont nagyon aggaszt a szemem, s kérem segítségüket, mert attól félek, hogy megvakulok.
Még egy második unokaöccse is volt Talmának, akit Charles Jeanninnek hívtak, és 16-án érkezett meg Brüsszelből. Most már a legnagyobb kímélettel kellett Talmát erre a találkozásra előkészíteni.
Október 18-án Charles Jeannin elbúcsúzott Talmától. Vissza kellett utaznia Brüsszelbe, ahol 20-án fontos kötelezettségek várták.
A következő napon, október 19-én, reggel hatkor Talma ott látta ülni ágya fejénél Amédée unokaöccsét.
- Hát te? - kérdezte tőle. - Te nem utazol el?
- Csak egy helyet kaptunk a delizsánszon, bácsikám. Azt pedig át kellett engednem Charles-nak, akit halaszthatatlan teendői szólítottak Brüsszelbe.
- És te mikor akarsz utazni?
- Holnap reggel.
- Hánykor?
- Hatkor. Ha ugyan kapok helyet.
Talma kételkedve csóválta a fejét.
- Be akarsz te engem csapni - mondta az unokaöccsének. - Láttad, hogy az orvosok nem tudnak rajtam segíteni, s most itt akarsz maradni velem az utolsó percig... Túl óvatosan próbálkoztatok; ha nem rólam, hanem egy brunoy-i parasztemberről van szó, meg tudtátok volna menteni. Most az én halálomból megtanulhatjátok, hogy hasonló esetben mit kell majd tennetek. Íme, az orvostudomány... Szeretném, ha valaki elmenne Nicod-ért és Jacquet-ért.
Nicod és Jacquet voltak az ügyvédei.
Behívták a kertészt, hogy menjen el értük.
Talma megismerte, és így szólt hozzá:
- Te vagy az, Louette?
Aztán az unokaöccséhez fordult.
- Érdekes... Két hónap óta valósággal megfeledkeztem a létezéséről. Ezt meséld el a feleségemnek; nagyon fontos... Igaz is; hol van Caroline?
- Alszik.
- Jobban mondva: sír.
Az asszony, amikor meghallotta Talma szavait, néhány lépéssel közeledett az ágyhoz.
Talma nem vette észre.
- Hány óra? - kérdezte.
- Hat óra, bácsikám.
- Tenálad mindig hat óra van.
Elővette zsebóráját; hallani akarta, ahogy a hat órát üti.
- Már az órám ütését se hallom - állapította meg.
- Ne hozzak be egy ingaórát?
- De igen. Amelyik a hálószobában áll, azt.
Amédée kiment, s ezáltal Talma meglátta a feleségét.
- Te vagy itt, Caroline? - kérdezte. - Ami dolgunk még van egymással, az már a túlvilágra marad. Hallod?
Unokaöccse behozta az ingaórát, és föltette az éjjeliszekrényre.
- Nagyon megcsúnyultam, ugye, te szegény Amédée? - kérdezte Talma. - A szakállam is megnőtt.
- Még ma jön a borbély.
- Adj egy tükröt.
Fogta a tükröt, nézte magát.
- Esküszöm, Amédée, megvakulok! Könyörgök, csak a szememmel tégy valamit... Jaj, nekem! Elvesztem a szemem világát; ma reggel már alig látok.
Davilliers és a két közjegyző megérkezett.
Talma azonban hiába szerette volna letárgyalni jogi ügyeiket; nem sikerült. Azt hitte, fennhangon beszél, pedig már alig hallatszott a hangja, s ráadásul a nyelve is kezdett megdagadni.
Ekkor jelentették be Arnault-t és Jouyt; Talma intésére bevezették őket.
Arnault megölelte a nagy művészt, akit gyengéden szeretett; de közben, akaratlanul, kicsúszott a száján a búcsúszó:
- Isten veled, Talma.
- Elutazol? - kérdezte Talma.
- Igen, igen - mondta gyorsan Amédée. - Holnap mindketten Brüsszelbe utaznak.
Arnault és Jouy még egyszer megölelték Talmát, s aztán, a sírás határán, sietve visszavonultak. Látva, hogy elmennek, Talma utánuk szólt:
- Utazzatok csak minél előbb; akkor talán még látjuk egymást. Minél hamarább utaztok, annál hamarább visszajöhettek.
A két író elment.
Most Talma fiai léptek be.
Kezét nyújtotta nekik, s a fiúk megcsókolták.
Egy perc múlva így szólt:
- Voltaire!... Úgy, mint Voltaire...
És mindjárt ezután ezt suttogta:
- Hogy nem látok semmit, az a legborzasztóbb.
Valamivel később, elég hangosan, megreccsent egy bútordarab. Talma a hang felé fordult.
Egy hölgy, aki épp akkor érkezett, mindjárt kihasználta ezt a fejmozdulatot.
- Én vagyok az, Talma! Menocq kisasszony vagyok!
A haldokló szeme megrebbent, aztán megszorította a vendég kezét.
Fél tizenkettőt ütött az óra.
Ekkor Talma két kézzel megfogta a zsebkendőjét, lassan a szájához emelte, megtörölte ajkát, aztán, még mindig két kézzel, feje fölé emelte zsebkendőjét.
Ez a két kéz egy kis idő múlva elernyedt, s visszahullott a test oldalán az ágyra.
Unokaöccse megfogta az ágy szélén fekvő kezet, s gyenge szorítást érzett.
Végül, öt perccel fél tizenkettő után, egyetlen rándulás, egyetlen arcvonásának eltorzulása nélkül, Talma felsóhajtott. Ez volt az élet utolsó jele.
Amikor Garrick halt meg, négy angol főúr nagy megtiszteltetésnek tartotta, hogy a halotti lepel négy sarkát foghatta, és így kísérte az angol Rosciust utolsó pihenőhelyére, a királyok sírjainak közvetlen szomszédságába.
Talma koporsóját százezer ember kísérte, de ebben a sokaságban egyetlen magas állású személyiség se volt látható.
Lassagne arra kért, hogy keressek vígjátéktémát. Kerestem, kerestem, míg azt nem éreztem, hogy rátaláltam.
Ez a téma Szindbádnak, a hajósnak, egy úti kalandjáról szól, és - ha nem tévedek - az Ezeregyéjszakából való.
Azt mondom: "ha nem tévedek", mert nem vagyok biztos a dolgomban, annyira pedig mégsem jelentős ez a kérdés, hogy most föltápászkodjak íróasztalom mellől, és utánanézzek. - Szindbád, a fáradhatatlan hajós, megérkezik egy ismeretlen országba, ahol az a szokás dívik, hogy az asszonyokat a férjükkel együtt temetik el, a férjeket pedig a feleségükkel. Szindbád nagy könnyelműen megnősül, a felesége meghal, ő azonban nem hajlandó mellé temetkezni... De ez már nem is fontos.
A lényeg az, hogy egy ilyen epizód adta az ötletet, és a vázlatot elvittem Lassagne-nak.
Ő elolvasta; már azelőtt is csupa jóakarat volt irányomban, de most, ha lehet, még kedvesebbnek mutatkozott, mert értékelte buzgó iparkodásomat. Azt mondta, a vázlat elfogadható, néhány kisebb változtatástól eltekintve; elvégzésére ő vállalkozott.
Ennek alapján mindjárt el is mesélte tervemet egy igen ötletes barátjának, akit Vulpiannak hívtak, s később nekem is jó barátom lett.
Az emlékeim fehér papírján ma már az ő neve mellé is kereszt kívánkozik; Vulpian már nem él.
Néhányszor találkoztunk és megosztottuk a munkát.
Ezúttal olyan munkatársakkal volt dolgom, akik sokkal jobban betartották szavukat, mint szegény Rousseau. Az első találkozóra ki-ki elhozta a reá osztott részt.
A három csonka darabot összeforrasztottuk, s az eggyévált kígyó életképesnek látszott.
Lassagne vállalta a mű csiszolgatását, s néhány nap alatt elkészült vele.
Ezután mi hárman szerzők, látván, hogy művünk immár hibátlan, elhatároztuk a darab fölolvasását, melynek a Menyegző és temetés címet adtuk... Választásunk a Vaudeville színházra esett, mert Lassagne és Vulpian ismerték Désaugiers-t.
Nem volt szerencsénk. Désaugiers-t akkor már az a betegség kínozta, melybe végül bele is halt. Otthon kellett maradnia a felolvasás idején, mert épp a harmadik vagy negyedik vesekőműtétet végezték rajta.
Az ő távolmaradásának köszönhettük, hogy a Menyegző és temetés majdnem olyan harsány elutasításban részesült a Vaudeville színházban, mint nemrégen a Vadászat és szerelem, a Gymnase-ban.
Úgy látszik, nincs énnekem szerencsém az ilyen kétfőneves darabcímekkel.
Le voltam törve.
De még jobban letörtem a felolvasás másnapján, amikor megláttam az irodába megérkező Lassagne sötét arckifejezését.
Ez oly szokatlan volt nála, hogy döbbenten felugrottam.
- Mi történt?
- Az történt, szegény barátom, hogy mi ugyan a tegnapi felolvasáson ki sem ejtettük a maga nevét, de valami titokzatos úton-módon mégiscsak kiszivárgott a híre annak, hogy együtt írtuk a darabot. Épp az imént hívatott Oudard.
- És mit mondott?
- Szerinte én oltottam magába ezt az irodalmi hajlandóságot, s ezzel tönkretehetem egész pályafutását. A becsületszavamat követelte, hogy nem írunk együtt több színdarabot, mi több, ezt a kész darabot is sutba akarja velünk dobatni.
- És maga megígérte?
- Meg kellett tennem a maga érdekében, Dumas. Eddigi támogatója, Foy tábornok, már nem él. Azt persze nem tudom, hogy ki próbálja magát de Broval előtt befeketíteni, csak azt látom, milyen rossz szemmel nézik az irodalmi ambícióit.
A szívem úgy összeszorult, mint még soha... A Vadászat és szerelem két vagy háromszáz frankot jövedelmezett, s nagyon is észrevehetően könnyített a helyzetünkön. Így aztán, ha a jövőbe néztem, már nemcsak e húsz-huszonöt frankos havi bevételekről ábrándoztam, hanem olyan írói munkásságról, mely négyszeresére emelné jövedelmünket.
Arról nem is beszélek, hogy a Menyegző és temetés várható hasznának egy része már nem is az enyém volt, hanem Porcher-é, akitől háromszáz frankot kölcsönöztem.
Amit Lassagne-tól hallottam, mindezeket a légvárakat semmivé tette.
Végül is drámaírói munkámat nem az irodában végeztem, tehát úgy okoskodtam, hogy embertelenség volna megtiltani, és azt kívánni tőlem, hogy mi hárman, anyám, a fiam meg én, havi százhuszonöt frankból tengődjünk.
Ez a gondolat úgy a szívembe hasított, hogy egészen felbátorodtam tőle, és elindultam Oudard-hoz.
A szemem, amikor az irodájába léptem, könnyes volt, de a hangom nem remegett.
- Uram - kérdeztem tőle. - Ön tiltotta meg Lassagne-nak, hogy velem dolgozzék?
- Igen. Miért kérdezi?
- Mert nem gondoltam, hogy ennyi elszántság van önben.
- Miért kell ehhez elszántság?
- Higgye el, uram, nagyon erős elszántság kell ahhoz, hogy valaki három embert ne engedjen kitörni a havi százhuszonöt frankos nyomorúságból.
- Én azt hittem, hogy maga nagyon elégedett azzal a százhuszonöt frankkal, amiről most oly becsmérlőn nyilatkozik.
- Nem becsmérlem én azt a pénzt, uram. Sőt, őszinte hálával gondolok arra, akitől kapom, viszont meg kell mondanom, hogy ebből az összegből nem tudunk megélni. Én tehát szentül meg voltam győződve arról, hogy jogom van még egy kis jövedelemre, föltéve, hogy a külső munkám nem hátráltatja az irodai munkásságomat.
- Ami ma nem hátráltatja a maga irodai munkásságát, az holnap már hátráltatni fogja.
- Akkor viszont ön is holnapra halaszthatta volna az aggályait.
- Voltaképpen nem is engem aggaszt ez az ügy - mondta Oudard. - Én csak az igazgató úr véleményét tolmácsoltam híven és pontosan.
- De Broval úrét?
- Igen, de Broval úrét.
- Pedig én azt hallottam, hogy de Broval úr az irodalom pártfogójának vallja magát!
- Hogy az irodalmat pártolja, az lehet... De kíváncsi vagyok, vajon maga szerint irodalom-e a Vadászat és szerelem vagy a Menyegző és temetés?
- Nem, uram, dehogyis... Éppen ezért nincs is rajta a nevem az Ambigu plakátján, ahol a Vadászat és szerelem színre kerül, és nem lesz rajta annak az egyelőre ismeretlen színháznak a plakátján sem, mely a Menyegző és temetés bemutatására vállalkozik.
- Nem értem. Minek vállal olyan munkát, melyet méltatlannak érez magához?
- Hogy miért, uram? Elsősorban azért, mert egyelőre még gyenge vagyok a nehezebbjéhez, s másodszor, mert akármilyen ez a munka, mégiscsak könnyít valamit helyzetünk nyomorúságán... Nyomorúságot mondtam, uram, és tudom, mit beszélek. Volt idő, amikor éjszakákat virrasztottam át színdarabok másolásával, és négy frankot kaptam felvonásonként, például, amikor Théaulon komédiáját, A fecsegő-t másoltam. Ezt ön, uram, ma sem tudom honnan, megtudta, egy reggel magához hívatott, és megdicsérte buzgóságomat.
- Ez igaz.
- Nos hát, ha mások színdarabjait másolni nem bűn, akkor bátorkodom megkérdezni, mi abban a rossz, hogy a saját darabjaimat írom? Hiszen Adolphe is drámaíró, amint ön bizonyára tudja...
- Milyen Adolphe?
- Adolphe de Leuven.
- Mit akar ezzel mondani?
- Azt, hogy Adolphe kérvényt adott be, hogy itt szeretne dolgozni, az orléans-i herceg irodájában; ön pedig néhány nappal ezelőtt, a fülem hallatára kedvezően nyilatkozott erről a kérvényről de Broval úr előtt.
- Adolphe de Leuvent igen melegen ajánlották a figyelmembe.
- És engem, uram, nem úgy ajánlottak a figyelmébe? Igaz, hogy Adolphe de Leuvennek Benjamin Constant, Gérard tábornok és madame de Valence a pártfogói, s nekem csak egy ajánlóm volt: Foy tábornok.
- Hogy érti ezt?
- Úgy, uram, hogy Leuven pártfogói élnek, az én pártfogóm meg, sajnos, halott.
- Dumas úr!
- Kérem, ne sértődjön meg, mert még azt találom hinni, hogy ráhibáztam az igazságra.
- Ezek szerint maga mindenáron ragaszkodik az irodalomhoz?
- Igen. Ragaszkodom hozzá, mert ez a hivatásom és mert rászorulok.
- Ha író akar lenni, írjon úgy, mint Casimir Delavigne; akkor mi nem gáncsolni, hanem biztatni fogjuk.
- Uram - válaszoltam -, Casimir Delavigne, aki 1811-ben már koszorús költő volt, jóval idősebb nálam. A műveltségem sem éri el az övét, hisz ő Párizs egyik legjobb intézetének a növendéke volt. Hiába, még csak huszonkét éves vagyok, de szívós kitartással, talán az egészségem árán, tanulok, méghozzá, higgye el, nagyon sok mindenfélével foglalkozom; akkor is tanulok, amikor mások szórakoznak vagy alszanak... Így hát nem kívánhatja tőlem, hogy már most olyan író legyek, mint Casimir Delavigne. Most azonban közölni akarok önnel valamit, ami az ön fülében, Oudard úr, bizonyára furcsán fog hangzani. Én ugyanis, ha tudnám, hogy a jövőben nem tudok majd egyebet csinálni, mint amit Casimir Delavigne csinál, akkor uram, most, ebben a szempillantásban, én adnám önnek a becsületszavamat, és ünnepélyesen megesküdnék, hogy nem veszek többé tollat a kezembe!
Ennyi gőg sok volt Oudard úrnak; hűdéses szemmel nézett rám, mint akit villám sújtott.
Én pedig köszöntem, és otthagytam.
Oudard öt perc múlva már ott ült Deviolaine-nél, és elmondta neki, mily eszeveszett kijelentésekre ragadtattam magam.
Deviolaine kétszer is megkérdezte, hogy csakugyan őelőtte, az ő színe előtt beszéltem-e ilyen szörnyűségeket.
- Mindezt énnekem mondta el - erősítgette Oudard.
- Figyelmeztetni fogom az édesanyját - mondta Deviolaine. - De ha ez a hagymázas állapot újra erőt vesz rajta, küldje csak át hozzám. Majd nálam fog dolgozni, és lesz rá gondom, hogy ne menjen el végképp az esze!
S valóban, anyám e nap estéjén már mindenről tudott. Este, amikor munkámból hazaérkeztem, sírva fogadott.
Deviolaine érte küldött valakit, s beszámolt neki mindarról, ami reggel Oudard és énköztem elhangzott.
Másnap már az összes irodában híre ment, mily súlyos szentségtörést követtem el. Ha ő királyi felsége hatvanhárom hivatalnoka közül kettő összetalálkozott, ez volt az első szavuk:
- Hallotta már, miket mondott ez a Dumas Oudard úrnak?
Akihez e kérdést intézték, vagy igent mondott, vagy nemet.
De mondhatott igent vagy akár nemet, végig kellett hallgatnia az egész históriát, mely - kollégáim képzelőerejének dicséretére legyen mondva - közben csiszolódott, csinosodott és kikerekedett.
A Saint-Honoré utca 216. számú ház összes folyosóján, nemcsak másnap, hanem a rákövetkező napokon is, homéroszi kacaj visszhangzott.
Volt azonban a könyvelőségnek egy alkalmazottja, aki előző nap lépett be, s akit ennélfogva még nem ismert senki. Ő volt az egyetlen, aki komoly maradt.
- Mi az? - kérdezték tőle. - Nem is nevet?
- Nem.
- És miért nem nevet, ha szabad kérdeznem?
- Mert ezen nincs mit nevetni.
- Mit beszél? Dumas kijelenti, hogy jobb író lesz, mint Casimir Delavigne, és ezen, maga szerint, nincs mit nevetni?
- Először is, nem mondta, hogy jobb, hanem hogy más író lesz...
- Hát az ugyanaz.
- Nem. Az egészen más.
- Ismeri egyáltalán Dumas-t?
- Ismerem, és éppen ezért merem megkockáztatni azt az állítást, hogy Dumas még viszi valamire. Nem tudom, mi lesz az a valami, de merem állítani, hogy mindenki csodálkozni fog rajta, csak én nem.
A könyvelőségnek ez az egynapos alkalmazottja nem volt más, mint egykori német és olasz tanárom, Amédée de la Poncé.
Eszerint ő királyi fensége hivatalainak hetvenkét alkalmazottja között - beleszámítva a főnököket és a beosztottakat - két olyan ember akadt, aki nem kételkedett bennem: Lassagne meg ő.
És ugyanakkor megkezdődött az a háborúság, melyet hivatalba lépésem napján Lassagne előre megjósolt.
Bántam is én! Ha harc, hát legyen harc, és kerüljön, amibe kerül; én elhatároztam, hogy helytállok.
Nyolc nap se telt el, s már volt, ami megvigasztaljon.
Eljött Vulpian, és elújságolta Lassagne-nak meg nekem, hogy a Port-Saint-Martin színház elfogadta darabunkat. Serre fog benne bemutatkozni.
Amint látják, szép lassan közeledtem a Théâtre Français felé. De hát nem azért tanultam olaszul, hogy elfelejtsem a közmondást: Chi va piano, va sano.[7]
Fölemelték a szerzői tiszteletdíjakat is.
A Port-Saint-Martin színház egy zenés vígjáték után tizennyolc frankot és ezenfelül tizenkét frank ára színházjegyet fizetett. Tehát most nem hat, hanem nyolc frankot kerestem esténként, ami ha összevetem az irodai fizetésemmel, annak most már a kétszeresét tette ki.
1826. november 21-én mutatták be a Menyegző és temetést.
Anyámmal két zenekari ülésen ültünk, onnan néztem művemet. Minthogy a nevem sehol se szerepelt, s ráadásul ismerni sem ismert senki, minden zavar és félszeg érzés nélkül átadhattam magam az előadás élvezésének.
A darab nagy sikert aratott. De nehogy ez a siker a fejembe szálljon - ugyanúgy, ahogy a római császárok diadalmenetén egy rabszolga odakiáltotta: "Caesar, ne felejtsd el, hogy meg fogsz halni!" - ekként a gondviselés bal kéz felől egy szomszédot ültetett mellém, aki az előadás után felállt, és így szólt:
- Na, mehetünk. Ettől még nem támad föl a francia színház!
Nem tévedett, nem is tévedhetett, minthogy maga is drámaíró volt.
Ha jól emlékszem, negyvenszer játszották a darabot. Porcher nagylelkűen meghagyta nekem a jegyek árának felét, s csak a másik felét vette föl adósságom törlesztésére. Így aztán, a jegyekért járó napi négy frank jóvoltából sikerült átvészelnünk az 1826-27-es esztendő telét.
Dumas "szép lassan" tovább közeledik a Théâtre Français felé; új darabját, a Krisztina svéd királynő-t, már oda nyújtja be, és el is fogadják. Időközben megismerkedik Mélanie Waldorral, a költőnővel, aki majd Antony című darabjának megírására ihleti. A Théâtre Français váratlanul más szerző hasonló tárgyú darabját tűzi műsorra, s ezért a Krisztina svéd királynő bemutatóját "kénytelenek későbbre halasztani". Dumas-t nem töri le a csalódás; egy derék bankár, Lafitte, háromezer frank kölcsönt ad neki; munkához lát, új darabot ír, s ez - a III. Henrik udvara - a Théâtre Français színpadán nemcsak Dumas-nak, hanem a romantikus drámaírásnak is meghozza az első, kirobbanó sikert.
A III. Henrik-nek már nagy híre volt. Mindenki azt beszélte, hogy a darab valóságos művészi forradalmat fog előidézni. Nagy buzgalommal vettem részt a próbákon, mert - saját állításom szerint - nagyon érdekelt a darabom, illetve - Mars kisasszony megállapítása szerint - egy nagyon szép és nagyon kecses színésznő érdekelt, Virginie Bourbier, aki egy nyúlfarknyi szerepet játszott a darabban.
Viszont október óta az orromat se dugtam be az irodába.
Minthogy azonban az év kilenc hónapján keresztül kifogástalanul elvégeztem a munkámat, igazság szerint meg kellett volna kapnom a fizetésem háromnegyed részét. A fizetési listán azonban ott szerepelt mindenkinek a neve, aki ő királyi fensége bőkezű fizetésében részesült - kivéve az enyém.
Elképzelhető volt, s én féltem is tőle, hogy a dolog egyszerű feledékenységből történt, aminél sértőbbet képzelni se lehet; de kiderült, hogy ügyemet megtárgyalták, vitatkoztak rajta, s eldöntötték. Ennek értelmében ő királyi fensége a nevem mellé saját kezűleg kegyeskedett odaírni:
"Alexandre Dumas úr fizetése nem folyósítandó, mert irodalommal foglalkozik."
Egyébként a hivatalnoki kart szerény személyem két pártra szakította. Akadtak egyesek, akik merészen síkra szálltak az irodalom mellett s a bürokrácia ellen. Védelmezőim sorában ott volt a kis Bichet papa, akit Pieyre és Parseval de Grandmaison úgy felpiszkált, hogy kijelentette: még sokra fogom vinni... Annyira persze nem, mint Piron, de azért még belőlem is lehet valami.
Mások is szót emeltek értem. Így Lassagne, aztán Adélaïde kisasszony Lamy nevű titkára, továbbá Jamet, a főkönyvelő fia, aki annyira rajongott az angol színészekért, jobban mondva egy angol színésznőért, hogy bátran kiállt a romantika védelmében. Akadtak persze olyanok is, akik függő helyzetük miatt csak suttogva merték kifejezni rokonszenvüket.
Oudard úr megőrizte semlegességét.
Deviolaine maga se tudta, mit csináljon; túl nagy volt a lárma körülöttem, s ez kihozta sodrából. Hátha mégis nekem lesz igazam, szemben az egész világgal, s havi három frankos műveltségem ellenére talán mégis én győzök, ott, ahol annyian elbuktak?
Hébe-hóba nyíltan kifejezte kétségeit, s minden tépelődését ezzel a kijelentéssel zárta le:
- Ez a csirkefogó olyan önfejű, hogy minden kitelik tőle!
A bemutatót, régi színházi szokás szerint, egyik napról a másikra halasztották, de aztán mégiscsak kitűzték február 11-ére.
De még ekkor is ott sötétlett a fejünk fölött egy felhő, mely mindenkit nyugtalansággal töltött el, a legjobban pedig engem.
Darabomról a cenzúra még nem hozott végleges döntést.
A cenzor tisztét Martignac kívánta betölteni, mert már sokat hallott a darabról. Martignac közismerten elmés férfiú, olyannyira elmés, hogy amíg miniszter volt, még X. Károly is feltűnően elmés királynak bizonyult.
Épp a színházban voltam, jókedvűen, amiért a darabomat újra elővették, sőt, a jövő szombaton már be is mutatják, amikor lélekszakadva odajött Deviolaine-ék cselédlánya, és rémülten közölte, hogy anyám, tőlük távozóban, hirtelen rosszul lett a lépcsőházban. Azóta semmilyen úton-módon se tudták eszméletre téríteni.
Deviolaine-ék a Saint-Honoré és a Richelieu utca sarkán laktak, Chaulin papírkereskedő házának negyedik emeletén.
Lerohantam a színpadról. A kellékesfiúval megüzentem a színház orvosának, Florence-nak, hogy anyám sürgős segítségre szorul.
Aztán ott termettem anyámnál, akit félig fekve találtam egy nagy karosszékben, tágra nyílt szemmel. Beszélni alig bírt, de a tekintetéből nem tűnt el az értelem.
Fél oldalára azonban érzéketlenné vált és megbénult.
Deviolaine feleségénél járt látogatóban. Szokása szerint rólam kezdett beszélni; s szokás szerint azt válaszolták neki, hogy konok és szerencsétlen alak vagyok, méltatlan az orléans-i ház irántam tanúsított jóindulatára, hogy darabomra bukás vár, s azt az ezer tallért se fogom megkeresni rajta, amivel anyám adósa volt Lafitte bankárnak, s végül, hogy hamarosan se állásom nem lesz, se jövőm.
Anyám, szegény, sokat sírt, aztán felzaklatva indult hazafelé. Amikor az első lépcsőre lépett, egy kis szédülést érzett, elvesztette erejét, s úgy roskadt össze, hogy felsőteste fekve maradt a pihenőn, lába pedig lelógott a lépcsőn.
Így talált rá egy fölfelé igyekvő lakó. Becsöngetett Deviolaine-ékhez, akik aztán fölemelték, és a karosszékbe fektették. Eleinte ájultan feküdt, s csak apránként tért eszméletre, már amennyire eszméletnek nevezhető az az állapot, amelyben rátaláltam.
Megfogtam a pulzusát. Fölemeltem karját, de az élettelenül visszaesett; ekkor belecsíptem, s láttam, hogy nem érez semmit. Most már biztos voltam benne, hogy anyámat szélütés érte, oly súlyos roham formájában, hogy teljes bénulást idézett elő, legalábbis a bal oldalán.
Valakit elküldtem mustárért, aztán, mialatt az orvosra vártam, forró vízbe áztattam a lábát.
Az orvos még mindig késett. Tudtam, hogy Deviolaine-ékkel csaknem pontosan szemben egy késesbolt van; leküldtem valakit egy érvágóért, azzal a szent elhatározással, hogy ha az orvos nem jön, magam vágok eret anyám lábán.
Florence végre megérkezett.
Az érvágást ő végezte el, s egy kis enyhülést eredményezett is; anyám, miután nyelvében csökkent a nyomás, már ki tudott mondani néhány szót.
Időközben megérkezett a nővérem, aki, az én első bemutatómra, szerencsére Párizsba jött.
A szerencse abban is hű maradt hozzánk, hogy a ház harmadik emeletén éppen üresen állott egy lakás, melyet egy harmadévre sietve bérbe vettem. Deviolaine-ék leküldtek egy ágyat, mi pedig a matracokat hoztuk át magunknak. Ezeket anyám szobájában letettük a földre, mert a nővérem is meg én is el voltunk rá szánva, hogy egy percre se hagyjuk egyedül anyánkat.
Florence-szal csak a véletlen hozott össze, de volt benne annyi tapintat, hogy mihelyt a betegnek az elsősegélyt megadta, magától visszavonult. Ekkor hívtam el anyámhoz Cazal nevű barátomat.
Ez igen jóeszű ember volt, ami abból is kiderül, hogy amikor kitűnően képzett orvos létére se bírt megfelelő pacientúrára szert tenni, feltalált egy újfajta nap-, illetve esernyőt, szabadalmaztatta, és meggazdagodott.
Cazal ezt az éjszakát ott töltötte velünk, anyám betegágyánál, s másnap, a további javulás láttán, közölte, hogy bízik a beteg életben maradásában, föltéve, hogy nem kap új rohamot.
Hogy áldottam most az eszemet, amiért fölkerestem Lafitte-ot, és segítségét kértem! Hogy áldottam Lafitte-ot az ezertalléros kölcsönért! Így legalább biztosak lehettünk abban, hogy súlyos beteg édesanyámnak, akárhogy lesz is, nem kell hiányt szenvednie semmiben.
S ez még nem minden! Egy barátom, Edmond Halphen, akinek apja jónevű gyémántkereskedő volt, anyám betegségéről értesülve, egy erszényt s benne húsz aranyat küldött nekem; nem tudta, hogy gazdagabb vagyok Ali babánál.
Az aranyakat visszaküldtem, csak az erszényt őriztem meg emlékül a baráti gondoskodásra, ami, sajnos, ritka jelenség. Ma is hálásan emlékszem erre a tettére, mely akkor mélyen meghatott.
Ha volt is néha részem az emberi jóság ilyen spontán megnyilvánulásaiban, azt se a barátaimnak, hanem a barátnőimnek köszönhettem.
Még szörnyű lelkiállapotomban is - hisz isten a tanúm, hogy ez a csapás a legfájóbb pontomon ért! - kénytelen voltam néhány órára eltávozni anyám mellől. A színészek oly különösnek találták a drámámat, hogy mindjárt elbizonytalanodtak, ha nem voltam jelen.
Pedig a darab máris előadható lett volna, legföljebb egy kis csiszolásra szorult; így hát semmi sem állt útjában a jövő szombati bemutatónak.
El se bírom mondani, mit szenvedtem ezekben a napokban! Végig kellett néznem anyám haldoklását, s közben végeznem azt az idegtépő munkát, amit egy első darab bemutatása jelent.
A bemutató előtti napon végrehajtottam egy tervemet, mely már régóta érlelődött bennem.
Elmentem a Palais-Royalba, és kihallgatást kértem az orléans-i hercegtől.
Ezt a képtelen és hajmeresztő kívánságot minden bizonnyal úgy értelmezték, hogy alkalmasint a herceg rendelt magához. Ennélfogva bejelentették, hogy ott vagyok, és beszélni szeretnék vele.
A herceg kétszer is elismételtette a nevemet, aztán utasítást adott, hogy vezessenek be.
- Ó, hát maga az, Dumas úr? - szólt hozzám. - Miféle szél hozta ide, jobban mondva, hozta vissza ide?
- Fenséges úr - mondtam -, azért jöttem, mert holnap lesz a III. Henrik bemutatója.
- Tudok róla.
- Azért jöttem, hogy felkérjem egy kegyes cselekedetre fenségedet, mely valójában nem is kegy, hanem méltányosság.
- Miről van szó?
- Arról, hogy fenséges úr legyen ott a bemutatón... Egy év óta mást se hallott rólam fenséged, mint hogy beképzelt és makacs bolond vagyok, pedig valójában költő vagyok, aki egy évig csöndben és nagy szorgalommal dolgozott. Fenséged azonban, az én meghallgatásom nélkül, az engem bevádlóknak adott igazat, holott jobb lett volna talán, ha megvárja az eredményt; fenséged azonban másképpen határozott, és nem volt hajlandó várni... No de holnap, a nagy nyilvánosság színe előtt, eldől ez a pör; én pedig azt kérem fenségedtől, hogy vegyen részt az ítélethozatalban.
A herceg rám nézett, de látnia kellett, hogy nagy lelki nyugalommal viszonzom pillantását.
- Dumas úr - válaszolta -, örömest megtenném, amit kér, mert valóban jó néhányan figyelmeztettek arra, hogy maga vagy a világ legmakacsabb embere, vagy ha nem az, akkor megszállott... Így hát, ha nem volna lehetetlen, szívesen elmennék.
- Én arra vállalkoztam, hogy megszólaltassam a világ nagy embereit; így hát azt is illik tudnom - és ha fenséges úr erre gondol, akkor teljesen igaza van -, hogy nem szokás egy herceget kikérdezni. Én azonban fenségeddel szemben oly kivételes helyzetben vagyok, hogy meg merem kérdezni, mi az oka ennek a lemondásnak, mely, őszintén szólva, kétségbe ejt.
- Hát döntsön maga, Dumas úr. Holnap húsz vagy harminc herceget és hercegnőt várok vacsorára.
- És nem gondolja fenséges úr, hogy e hercegek és hercegnők esetleg örülnének, ha elvinné őket a III. Henrik bemutatójára?
- Csakhogy nem vihetem el őket, mert mi hatkor ülünk asztalhoz, a színházban pedig hétkor kezdődik az előadás.
- Ha a vendégek egy órával előbb ülnének asztalhoz, s én egy órával későbbre halasztatnám a színielőadást, akkor fenségednek három teljes órája maradna arra, hogy királyi vendégei elüthessék éhüket.
- Nicsak, ez nem is rossz gondolat... De mit szól majd hozzá a Théâtre-Français?
- Boldogok lesznek, ha tehetnek valamit fenségedért.
- Nekem azonban csak három páholyom van. Hová ültessem a vendégeimet?
- Megkértem a színház vezetőségét, hogy tartsa fönn az egész páholysort, amíg fenségedtől vissza nem térek.
- Ennyire bízott abban, hogy meg akarom nézni a darabját?
- Csak a fenséges úr méltányosságában bíztam... És abban, hogy él még Orléans-i Fülöp szelleme!
- Nos, rendben van... Mondja hát meg Taylornak, hogy ha a színház hozzájárul az egyórás halasztáshoz, akkor elmegyek az előadásra, és lefoglalom az egész páholysort.
- Rohanok, fenség...
- Meg van elégedve?
- Boldog vagyok! És remélem, fenségednek se lesz oka megbánnia a nagylelkűségét.
- Ezt én is remélem... Hát sok szerencsét!
Elbúcsúztam és elmentem.
Tíz perc múlva a színházban voltam, és beszámoltam a nagy eseményről. Húsz perc múlva a herceg már tudta, hogy a színház beleegyezett a későbbi kezdésbe. Még e nap estéjén a herceg vendégei is értesültek a vacsora új időpontjáról.
S végre eljött a várva várt másnap!
E napon már sem a színészek, sem a díszletezők nem próbáltak; estig anyámmal maradhattam.
A színháztól kaptam néhány jegyet, jórészt a földszintre szólót. Akkoriban még nem volt szervezett klakk, mint manapság; akire a taps megkezdése rá volt bízva, csinált is valamit, nem is. A szerző tehát csak a barátaira számíthatott - és főképp a közönség igazságérzetére. Én tehát a színház nagylelkűségét arra használtam föl, hogy összes irodai kollégámat meghívtam a földszintre. Porcher-nak és a feleségének az erkélyen szereztem helyet.
Jómagam kétszemélyes kis páholyt kaptam, fönt magán a színpadon.
Nővérem egy proszcéniumpáholyban ült; ott láttuk vendégül Boulanger-t, Vignyt és Victor Hugot.
Én se Vignyt, se Hugot nem ismertem; akkor fordultak hozzám, amikor látták, hogy másképpen nem jutnak be.
Deviolaine-t egy zenekari ülésen helyeztem el.
Egyébként már nyolc nappal a bemutató előtt minden jegy elkelt hihetetlen drága áron. Egy páholy például nyolc aranyba került.
Háromnegyed nyolckor megcsókoltam anyámat. Elködösült agyával fel se tudta fogni, milyen kétes kimenetelű csatába indul a fia.
A színház folyosóján Deviolaine-nel találkoztam.
- Látlak, te gazfickó - motyogta. - Hát mégiscsak elvergődtél idáig?
- Nem azt ígértem?
- Fütyülök rá, hogy mit ígértél. Majd meglátjuk, mit szól a közönség.
- Hát hiszen itt van - mondtam. - Meg fogja látni.
- Itt vagyok, itt vagyok - morogta dühösen. - De azért nem biztos, hogy meg fogom látni.
Otthagytam; ma se tudom, mit akart ezzel mondani. Beléptem kis páholyomba, mely, mint említettem, a színpadon volt.
Innen az egész nézőteret be lehetett látni.
Aki ott volt ezen a bemutatón, sohase felejti el e látvány nagyszerűségét. Az első páholysort különféle - mintegy öt-hat nemzetiségű - hercegek töltötték meg, mellükön csillogó rendjelekkel; mögöttük, a többi páholyban, ott szorongott az egész francia arisztokrácia; a hölgyek gyémántjai csak úgy szikráztak.
Aztán fölment a függöny... Sose felejtem el azt a szívszorongató pillanatot, amikor a színpad hűvös levegője megcsapta verejtékes arcomat.
Az első felvonásban az expozíció túlontúl hosszadalmas, unalmas és érzelmekben szegény - de a közönség jóakarattal nézte végig. Lement a függöny; amikor Guise herceg így szólt: "Kerítsétek elő Dugast gyilkosait!" - kitört a taps, amitől mindjárt melegebb lett, a nézőtéren éppúgy, mint a színpadon.
A szünetben rohantam haza anyámhoz.
Megkezdődött a második felvonás. Ez mulatságos volt; még a szócsőjelenet se váltott ki semmiféle tiltakozást. Pedig tartottam tőle. Erőteljes tapsok közepette ment le a függöny.
A sikert azonban csak a harmadik felvonás hozhatta meg. Ekkor került sor a hercegné és az apród, majd a hercegné és a herceg közötti jelenetre, amikor Guise herceg ráveszi a feleségét, hogy adjon találkát Saint-Mégrinnek. Ha a közönség irgalmasan fogadja e jelenet vad szenvedélyességét, akkor meghódítottam Párizst...
Hallatszott néhány rémült sikoly, de ezeket elnyomta a tapsvihar; pedig a színpadon még soha el nem hangzottak ilyen nyílt, ilyen nyers őszinteséggel megfogalmazott drámai jelenetek.
A szünetben újra hazasiettem. Anyámhoz vágytam, hogy lássam, hogy megcsókolhassam, pedig ő már olyan beteg volt szegény, hogy e csókban föl sem ismerte a fia csókját.
Bárcsak ne ágyában töltötte volna ezt az estét, hanem velem a színházban! Aludt, s elég mélyen; még csókom se verte föl.
A színházban minden úgy folytatódott, ahogy előre láttam; ami a negyedik felvonás után történt, annak már nem is siker a neve, hanem egyre erősödő tombolás. Mindenki tapsolt, még a nők is. Malibran asszony, aki már csak egy harmadik emeleti páholyt tudott szerezni, úgy áthajolt a korláton, hogy ha egy oszlopban meg nem kapaszkodik, hát lezuhan.
S amikor a végén Firmin a függöny elé lépett, hogy nevén nevezze a szerzőt, az általános lelkesedésben még az orléans-i herceg is födetlen fővel, állva hallgatta alkalmazottjának nevét, akit, ha nem is megérdemelten, de legalább e korszak leghangosabb színpadi sikerével, ezen az estén költővé kiáltottak ki.
A III. Henrik előadása négy óra hosszat tartott; azt hiszem, nem sok olyan ember akad, akinek akkorát fordult volna a sorsa, mint az enyém e négy óra alatt.
Este még teljes ismeretlenségben éltem, s reggel - jó, vagy rossz értelemben - egész Párizs engem emlegetett.
Ma is gyűlölnek emberek, akiknek színét se láttam soha - azért gyűlöltek meg, mert akkor, a nevem népszerűségétől, majd szétrobbant a fejük.
De néhány barátot is szereztem azokban a napokban.
Irigyeim közt azonban, azon az estén, nem akadt egy se, aki elhitte volna, hogy azt az éjszakát egy földre terített matracon töltöttem haldokló anyám mellett.
Másnap megtelt virággal ez a szoba, s én néhány szálat anyám ágyára szórtam. Jobbjával - csak azt tudta használni - fölemelte, közelebb s távolabb tartotta e virágokat, mit sem tudva arról, miképp kerülnek ide, s talán arról sem, hogy amit a kezében tart, az virág.
A bemutató másnapján, délután kettőkor, hatezer frankért elkelt darabom kézirata.
Hat bankót kaptam kézhez, hat ezerfrankos bankót; fölvittem a pénzt Deviolaine-hez megmutatni.
- Hát ez meg mi? - kérdezte.
- Ennyit fizettek a darabom kéziratáért - jelentettem. - Amint látja, itt van Lafitte háromezer frankja, s még háromezer azonfelül.
- Micsoda? - kiabálta. - Van olyan marha, aki pénzt adott a kéziratodért?
- Amint látja, bácsi.
- Hát ennek elment az esze...
Aztán vállat vont, és visszaadta a pénzt.
- Egy kicsit se örül a sikeremnek?
- Egy kicsit, te tökfej? Mint egy újszülött borjúnak, úgy folyt a könnyem.
- Úgy látom, ezt a vallomást csak a kínpadon lehet kicsikarni magából... Legalább öleljen meg.
- Istenem! Ha szegény apád ott lett volna...
- Szegény anyám viszont ott lehetett volna, ha előzőleg teljesen el nem keserítik...
- Remélem, nem azt akarod mondani, hogy én vagyok felelős anyád betegségéért? Az ördögbe is! Hiszen egész este ezen gyötrődtem; nem bírtam kiverni a fejemből... Igaz is... És veled mi lesz? Visszamégy az irodába?
- Hát azt éppenséggel nem teszem.
- Igazad van. Fossier-val nem akarsz beszélni?
- Nem vágyom rá.
- Pedig ő igazán szeret.
- Akkor írhatott volna egypár gratuláló sort.
- Annál is inkább, mert a lányai számára szeretne tőled jegyeket kérni.
- Ha már a jegyek szóba kerültek, én a második előadásra lefoglaltam a bácsinak egy páholyt. Jól tettem? Tegnap úgyis rossz helyen ült... Az ajtó közelében...
- Szemtelen kölyök! Hálát adtam istennek, hogy közel ülök az ajtóhoz... Mondd csak! Ezeken az ezreseken kívül lesz még valami hasznod ebből a bárgyú darabodból?
- Hát persze.
- Mennyire számítsz?
- Úgy tizenötezer frankra.
- És mennyit dolgoztál te ezért?
- Két hónapot biztosan.
- Eszerint te két hónap munkájával megkeresed három irodafőnök egész évi fizetését, beleértve a pénzjutalmakat is?
- Hívja csak ide három irodafőnökét, és írasson velük színdarabot!
- Ördög a jódolgodba! Nem félsz, hogy fejedre szakad a mennyezet...
- Ott lesz a bácsi holnap este?
- Ott én, ha jobb dolgom nem akad.
Nem hittem, hogy Deviolaine-nek jobb dolga akadna. Sőt, ha egyévi fizetését kínálták volna neki azért, hogy ne menjen el a színházba, visszautasította volna az ajánlatot.
Deviolaine-től Lafitte-hoz siettem. Büszke voltam, hogy ilyen gyorsan kifizethetem az adósságomat.
Átadtam neki ezer aranyat; visszakaptam a váltómat és a kéziratomat.
Mindörökre belém vésődött azonban egy emberséges cselekedetnek az emléke, olyan cselekedeté, melynek értéke, ha tekintetbe vesszük anyám betegségét, pénzben már nem is fejezhető ki.
Ekkor azonban újra kezdődtek a hercehurcák. Amikor visszatértem ideiglenes otthonomba, a színház levele várt. Azt írták, hogy menjek be rögtön az igazgatósághoz.
Odasiettem. A bizottság felháborodottan ülésezett Taylor vezetése alatt. A belügyminiszter levelet intézett a Théâtre-Français-höz "felfüggesztve" a III. Henrik további előadásait. Ez az intézkedés sokkal ijesztőbben hangzott, mint az irodai fizetésem felfüggesztése.
Szerencsére Taylor már kitalált valamit; azt, hogy kérjek sürgős kihallgatást Martignactól. Vállalta, hogy átadja a levelet és elhozza a választ.
Ott nyomban, még az ülés folyamán, megírtam a kérvényt, melyben másnapra kértem kihallgatást.
Két óra múlva megjött a válasz. Martignac reggel hétre tűzte ki a kihallgatást.
Reggel hétkor beléptem Martignac hivatali szobájába.
Van-e nagyobb csoda egy miniszternél, aki egyformán elmés is, udvarias is? Martignac ilyen volt. Rara avis, ahogy Juvenalis mondja, ritka madár, s méghozzá, sajnos, költöző madár!
Egy óra hosszat csevegtünk; nem is a darabról, hanem mindenféléről, ami eszünkbe jutott; aztán tíz perc alatt megegyeztünk a darab dolgában. Visszavihettem megmentett kéziratomat - ezúttal nem a semmiből, csak a semmi küszöbéről.
Szegény jó Martignac! Tudta jól, mit ér a művészet, és azt is tudta, mit érnek azok a gáncsemberkék, akik mindig elállják az útját a haladásnak, de nem azért ám, hogy ők maguk haladhassanak, csak azért, hogy nehogy másvalaki előrejusson.
Amíg Martignac volt a miniszter, addig a művészetek, ha egy lépéssel előre akartak jutni, nem ütköztek bele a táblába: "Az út hatósági rendeletre le van zárva."
Ne felejtsük el, hogy immár húsz esztendő óta ugyanazok az emberek zárják le ugyanazokat az utakat; eközben ők öregekből aggastyánok lettek, mi pedig fiatal emberekből öregek. Rosszakarattal, örökös üldözéssel belehajszolták Lamartine-t és Hugot a politikába, Souliét és Balzacot ők vitték a sírba, s úgyszólván én vagyok az egyedüli, aki még lábon állok, és küzdök ellenük. Ők eszelték ki azt a bélyegzőt, amely, mint valami Salamon pecsétje, agyagkorsókba zárta az Ezeregyéjszaka összes szellemeit, úgyhogy az irodalomnak és a politikának ez a feszítő ereje egy nap az orruk előtt fog fölrobbanni, megölve, elpusztítva körülöttük mindent, csak őket kímélve meg, ezeket a kuporgó törpéket, akik örökké a forradalmak forró hamuját piszkálják.
Ó, miért is nem bírják megérteni, mily kicsinyes, szűklátókörű, nyomorúságos politikát folytatnak, s hogy nevük csak szomorú és szégyenletes emléket hagy a németek, magyarok, olaszok emlékezetében, a Nílus és Boszporusz partján, Mogadorban éppúgy, mint Montevideóban. Hogy mindig hazudtak, attól kezdve, amikor Sébastiani kihirdette a szószékről, hogy "Varsóban helyreállt a rend", egészen addig, hogy Barrot megírta a Moniteur-ben, hogy "A franciák bevonultak Rómába"; hogy mindent megtagadtak, nemcsak amit az emberek hirdettek - még ha La Fayette-nek vagy Lamartine-nak hívták is azt az embert -, hanem az Istentől kapott ígéreteket is, mert Isten akarata volt, hogy Franciaország legyen a nemzetek sarkcsillaga, és ő üzente meg a világ népeinek: "Merre hajóztok? El akartok jutni az ígéret földjére, abba az ismeretlen országba, melynek szabadság a neve? Előre hát! Bontsátok ki a vitorlákat, és hajózzatok bátran; itt az iránytű - kövessétek!" De mondjátok csak: abból, amit ezek az emberek ígértek, abból, amit Isten a világ népeinek üzent, mit váltottatok ti valóra, ti szegény szolgái a rövidlátásnak, szegény rabszolgái a fenekedésnek? Azt tettétek, hogy rossz legyen a tenger, s ellenszél zavarja azt a pompás hajót, mely Isten leheletétől hajtva ment előre... De hiszen tudjátok ezt ti magatok is! Mi újat mondhatnék nektek? Tudjátok ti jól, hogy minden, ami új, nemes és tiszta, és nem hentergett a múlt idők mocskában, hanem egy megtisztult és tágas jövő felé igyekszik, az ellenetek van! Tudjátok jól, hogy vértanúk ők mind, akiket ti Ausztria korbácsával összetörettetek, az egyház börtöneiben eltemettetek, Nápoly ágyúival agyonlövettetek; s ha köszöntöttek is benneteket, zsarnokok, a cirkusz felé vezető útjukon, ma mi köszöntjük őket ujjongva, hódolattal, ők pedig minket szeretnek, fényhozókat, és megvetnek titeket, sötétséghozókat... De azt is tudjátok, hogyha valaha megbocsátják a ti bűneiteket, azt csak annak köszönhetitek, amit mi megírtunk! Ezért üldöztök ti minket olyan nagyon és olyan eredménytelenül - mert szerencsére minden, ami lent van, tehetetlenné válik, mihelyt meg akarja rontani azt, ami fölötte áll... Úgy van, fölötte; mi nem alattatok, hanem fölöttetek állunk, és ott áll mindenki, aki elmondhatja ezt a mondatot: "Ezt az oldalt, melyet most leírtam, te sohasem tudnád megírni!"
De most hadd folytassam, ahol elhagytam, a III. Henrik-nél, melynek semmi köze ezekhez a dolgokhoz, és mégis, egyetlen szárnycsapással feljutott a csillagok közé. Hogy miért? Azt maga se tudja.
A színházban már türelmetlenül vártak rám; nem merték kitenni a hirdetményt a miniszter jóváhagyása nélkül.
Meghoztam a jóváhagyást, kitehették a hirdetményt.
Az orléans-i herceg kijelentette, hogy a második előadást is meg akarja nézni.
Este, amikor beléptem a színházba, már ott is volt, s a páholyába hívatott.
Az első felvonás közben mentem be hozzá. A színház zsúfolva volt - ami a legjobb bizonyítéka darabom sikerének.
A herceg lefegyverző kedvességgel fogadott.
- Dumas úr - mondta -, ön elégedett lehet, hiszen megnyerte a csatát a közönség ellen, énellenem és az egész világ ellen. Még de Brovalt, Deviolaine-t és Oudard-t is levette a lábáról.
Meghajoltam.
- De bizonyára sejtelme sincs arról - folytatta nevetve -, hogy én majdnem pórul jártam ön miatt.
- Énmiattam, fenséges úr?
- Igen.
- Mi történhetett?
- Az történt, hogy tegnap magához hívatott a király.
- A király?
- Igen, ő.
- És miért, fenséges úr?
- A maga darabja miatt.
- A III. Henrik miatt?
- "Tudja-e, miket hallok, kedves unokaöcsém - így szólított meg, érezhető nyomatékkal az unokaöcsémen. - Azt hallom, hogy egy fiatalember, aki a maga irodájában dolgozik, színdarabot írt, és, hogy ebben a színdarabban mind a ketten szerepelünk. Én mint III. Henrik, maga pedig mint Guise herceg."
- Fenséges úr megmondhatta volna a királynak, hogy téved, mert az a fiatalember már nem dolgozik az irodájában.
- Én inkább mást mondtam, hogy ne kelljen hazudnom. Én ugyanis nem bocsátom el magát.
- Mit válaszolt, fenséges úr?
- Azt mondtam: "Felségedet tévesen tájékoztatták, amire három bizonyítékom van. Az első, hogy én nem szoktam megverni a feleségemet, a második, hogy az orléans-i hercegné nem szarvazott fel, s a harmadik, hogy felségednek nincs nálam hűségesebb alattvalója..." Lássa be, hogy ez a válasz fölért azzal, amit maga javasolt az előbb.
- Nemcsak, hogy fölér vele, hanem sokkal szellemesebb, fenséges úr.
- És igazabb, Dumas úr! De már kezdődik a második felvonás; menjen, végezze a dolgát, én is elvégzem az enyémet: hallgatom magát.
Meghajoltam.
- Igaz! - szólt utánam a herceg. - Az orléans-i hercegné arra kéri, hogy látogassa meg holnap délelőtt. Érdeklődni akar az édesanyja hogyléte felől.
Meghajoltam és kimentem a páholyból.
Íme, a siker hatalma! Mihelyt a hírnév ráfonódik egy ember nevére, ilyen szelíd és derűs bosszút áll a szellem az anyagon.
De Broval, Deviolaine és Oudard urakat levettem a lábukról! Az orléans-i herceg a páholyába hívat, hogy tudtomra hozza, mily elmésen vágott vissza a királynak! A hercegné magához hívat, mert érdeklődni akar anyám felől!
Úgy látszik, az apáról fiúra öröklődő hercegi címen kívül van egy másfajta hercegi méltóság is, amivé a tehetsége avatja, az embert.
Másnap megjelentem az orléans-i hercegnénél, aki annyi jóságot tanúsított irányomban, hogy többet kívánni sem lehet. Miért is nem előbb nyilvánult meg ez a jóság?
Dumas csípős humorral idézi azt a levelet, melyet néhány drámaíró - Arnault, Lemercier, Viennet és Andrieux - írt a királynak. E furcsa föliratban arra kérték X. Károlyt, hogy a Comédie Française színpadáról tiltsa le a romantikus drámákat. Idézi a király válaszát is: "Kérésüket nem teljesíthetem. Nekem is, mint akármelyik másik franciának, csak egy helyem van a nézőtéren." A továbbiakban szól a delejességről, mely Dumas-t, mint annyi kortársát, erősen foglalkoztatta. Beszámol a Krisztina királynő átdolgozásáról, majd leírja Victor Hugo életútját egészen a Hernani bemutatójáig; a Marion de Lorme betiltása után ugyanis a Comédie Française ezt a drámát tűzte műsorra.
Victor Hugo Hernani-ját megvitatás nélkül fogadta el a színház. Taylor még egyiptomi útja előtt be akarta mutatni a darabot, és ezért nem volt rá idő, hogy felolvassák nekünk.
Végül az intézőbizottság ülésén hallgattuk meg a darab fölolvasását, amikor már a színészek is jelen lehettek, hiszen az Hernani-t úgyszólván látatlanul fogadták el.
A felolvasás óriási sikert aratott, bár én az Hernani-nál többre becsültem a Marion de Lorme-ot, s ezt a véleményt ma is fönntartom.
Mi eredeti, nemzeti, francia színházra törekedtünk, nem pedig görögre, angolra vagy németre. S épp rajtunk állt, hogy ez megvalósul-e vagy sem.
A III. Henrik - ha jó, ha rossz - mégiscsak eredeti mű volt, s tárgyát francia krónikákból vette; lehet, hogy érződött rajta más színdarabok hatása, de utánzatnak mégsem volt nevezhető.
Ugyanezt elmondhatnám a Marion de Lorme-ról, melyet a cenzúra betiltott, valamint a bemutatás előtt álló Hernani-ról.
Az Hernani bemutatója örök időkre emlékezetes marad a színházak történelmében. A közönség várakozását nagy mértékben felcsigázta a Marion de Lorme betiltása és mindaz, ami az Hernani-ról előzőleg kiszivárgott. Az időjósok, teljes joggal, viharos estére számítottak.
Meg se hallgatták, de azért támadták, meg se értették, de azért megvédték a darabot.
Most azonban térjünk vissza a Krisztina királynő-re.
A darabot a cenzúra engedélyezte; nagy lendülettel folytak a próbák. A romantika tehát a Théâtre Français elfoglalása után átkelt a Szajnán, megkerülte az Akadémiát - mint ahogy nagy támadó háborúkban egyes erődítményeket a legkiválóbb hadvezérek is egyszerűen megkerülnek -, s elérkezett az Odéon falaihoz, hogy megrohamozza ezt a színházat is.
Forradalom küszöbén állt a Latin-negyed!
Harel időnként kitétette a táblát: Nincs előadás! - ami az idő tájt a hírverésnek, a reklámnak egy új fogása volt, és azt a célt szolgálta, hogy növelje a bemutató jelentőségét.
A főpróba napjának reggelén Soulié barátomtól kaptam üzenetet, aki egyébként egy év óta nem adott életjelt.
Arra kért, hogy szerezzek neki belépőjegyet a főpróbára.
Rögtön elküldtem neki egy engedélyt, mellyel ő és a kíséretében levő személyek beléphetnek a színházba.
Aznap este tartották a főpróbát.
Akkoriban a főpróbák semmiben sem különböztek a rendes előadásoktól. Az ember barátai még nem fásultak el; nem tompultak el a sikerektől, de nem is féltékenykedtek. Az, hogy egyikünk eredményt érjen el, egyformán fontos volt mindenkinek, hiszen olyan ügyért harcoltunk, mely minden névtelen embernek, aki ki akart lépni az ismeretlenségből, szívügye volt. Ha a mi helyzetünk erősödött, az nekik is javukra szolgált, mert könnyebben és biztosabban érhettek célt. Merő önzésből tapsoltak nekünk.
A Krisztina királynő tomboló sikert aratott a főpróbán.
Az ötödik felvonás után fölkeltem zenekari ülésemről, és valósággal beleütköztem Souliéba.
Mélyen meghatva, kitárt karral jött felém.
Túláradó szeretettel viszonoztam ölelését. Úgyis elég nehéz volt haragot tartanom ezzel az emberrel, mert őszintén szerettem, és mert tehetségét mindenkinél jobban csodáltam, hiszen jobban ismertem mindenki másnál.
- Belátom, hogy tökéletesen igazad volt - mondta -, amikor egyedül akartad megírni a Krisztina királynő-t. Nagyszerű munkát végeztél, eltekintve egyes részletektől, melyeknek kidolgozása nem sikerült. De ezt meg lehet tanulni! Meglátod, eljön az a nap, amikor te leszel az egész színházi világ koronázatlan királya, s mi többiek, kivétel nélkül, a te alázatos alattvalóid.
- Ugyan! Kérlek, ne csinálj bolondot belőlem.
- Amit mondtam, őszinte meggyőződésem. Azt már nem is merem hozzátenni, hogy tiszta szívből örülök, mert úgyse hinnéd el; pedig ez is igaz!
Ezt megköszöntem.
- Most pedig beszéljünk egy kicsit komolyan - folytatta. - Megtudtam, hogy intrikát szőnek ellened, amivel majd, a holnapi bemutatón, alaposan megtépázzák a dicsőségedet.
- Számítottam rá.
- Van még ötven földszinti jegyed?
- Van.
- Add nekem, s én holnap összeszedem a fűrésztelepem összes munkását. Ne félj; nem lesz semmi baj.
Egy csomó jegyet nyomtam a kezébe számolatlanul; aztán még egyszer megöleltem, és elbúcsúztam tőle, mert vártak rám a színpadon.
Azt hiszem, hogy a barátságnak és a bizalomnak ily magas fokát manapság hiába keressük a színpad világában. Aki az ötven jegyet kérte, annak ugyanilyen című darabját, ugyanebben a színházban néhány hónappal ezelőtt kifütyülték; s ő e jegyeket a vetélytársától kérte, s azért kérte, hogy védelmébe vegyen egy darabot, melynek sikere csak aláhúzná az ő bukását; vetélytársa pedig abban a szempillantásban, tele marokkal, habozás nélkül és a félelem árnyéka nélkül egy akkora csomó jegyet adott át neki, hogy azzal - ha rossz kezekbe jutnak - a világ legjobb darabját is meg lehetne buktatni.
Lehet, hogy ez egy kicsit nevetséges; de biztos, hogy nagyon szép dolog volt.
Minthogy semmilyen akadály nem jött közbe, másnap valóban megtartották a bemutatót.
Soulié igazat mondott. Mint minden bemutatómon, most is az egyik páholyban ültem, ahonnan a hét óra hosszat tartó rettenetes ütközetnek minden mozzanatát szemmel tarthattam. Művemet tízszer a földbe taposták, de tizenegyedszer is talpra szökött, s a küzdelem végén, hajnali két órakor, két vállra fektette a lihegő, lenyűgözött, mozdulni nem tudó nézőközönséget.
Még ma is, amikor mindezt elmesélem, fölforr a vérem az izgalomtól, mely az elmúlt huszonöt év küzdelmeiben mit sem vesztett erejéből. Nincs is nagyobb és vérforralóbb küzdelem annál, amelyet egy ember szelleme vív meg a közönség rosszindulatával, a résztvevők faragatlanságával, az ellenfelek gyűlöletével! És mily páratlan elégtétel az, amikor a dráma csúcspontjain megtörik az ellenkezők térde, lassan hátrahajlik a derekuk, s végül, legyőzötten, földet ér a fejük! Az ember azt hinné, hogy a győztest gőgössé teszi ez a győzelem; de épp fordítva. Az erős jelleműeket leszoktatja a hiúságról.
Sentinellit, miután az ablaknál elmondta monológját, kifütyülték, de utána szinte leírhatatlan volt a hatása Monaldeschi letartóztatásának; az egész nézőtér ordítva tapsolt. És még később, az ötödik felvonásban, amikor Krisztina szerelme megmenti Monaldeschit, s ez elküldi mérgezett gyűrűjét Paulának, dühös szidalmakat szórtak a gyáva gyilkosra, de ez a düh rögtön lelkes éljenzésbe csap át, amikor ott látják megtörve, sebesülten, vérezve, a királynő lába előtt csúszva-mászva, aki aztán, minden megalázkodása és könyörgése ellenére, elmondja azt a bizonyos sort, amelyet Picard teljes képtelenségnek nevezett:
"Még megsajnálom őt, atyám... A kegyelemdöfést!"
Itt dőlt el a harc, a nézőtér megadta magát, s teljes lett a siker.
Az epilógus azonban, hideg és nyugodt méltóságával, ott a föld alatt, a nyirkos kőfalak és sötét boltívek között, ahová halott hőseimet eltemettem, ezt a nagy sikert lehűtötte. Amikor itt, harminc év elmúltával, viszontlátják egymást a bűnösök, megőszülve, kihűlt szívvel gyűlölet nélkül az egyik, szerelem nélkül a másik, elszörnyedve egymáson és bocsánatot kérve egymástól a régen elkövetett bűnökért, akkor ezek az egymást követő jelenetek inkább vallásos vagy filozófiai tartalmú elmélkedésnek hatottak, mintsem igazi drámának.
Önmagamat nem áltathattam; be kellett ismernem tévedésemet. Aki hibázott, annak bűnhődnie kell - s én elhagytam az epilógust, amely, minden stiláris gyengéje ellenére, még ilyen szempontból is legjobb része volt az egész színdarabnak.
Mindjárt be is vallom, hogy a mű többi része elég gyenge stílusban íródott, ami nem csoda, hiszen még mások stílusát is csak dadogva tudtam utánozni akkoriban.
Az előadáson végig ott láttam Souliét az ötven emberével.
Azt, amit ő tett a darabom sikeréért, én, merő képmutatásból, a magam érdekében sohase mertem volna megtenni.
Te jó baráti szív! Te csupa hűség lélek! Mily kevesen ismertek, mily kevesen tudták, mit érsz! De én, aki ismertelek és tudtam, hogy mit érsz, melletted álltam életedben, és holtodban is a dicsőségedet zengem!
Az előadás után, amikor a közönség kiözönlött a színházból, senki, de senki se tudta volna eldönteni, hogy a Krisztina királynő siker volt-e vagy bukás.
A lakásomon vacsora várt azokra a barátaimra, akiknek kedvük volt eljönni. Ott találkoztunk; s bár nem mertünk örülni a győzelemnek, legalább élveztük a küzdelem hevét.
Azt hiszem, huszonöten lehettünk.
Ott volt Hugo, Vigny, Paul Lacroix, Boulanger, Achille Comte és Planche - az a Planche, akibe akkor még nem mart bele a gyűlölködés kutyája, s épp csak az a hajlandóság volt meg benne, hogy egyszer majd kitörjön rajta a veszettség... Aztán Cordelier-Delanoue, Théodore Villenave és ki még? Mit tudom én! Ott volt az az egész lármás, élettől, ifjúságtól, tettvágytól pezsgő csapat, mely akkoriban körülvett minket; megannyi önkéntes katonája annak a nagy hódító seregnek, mely korántsem volt oly kegyetlen, mint a híre, s voltaképpen csak azért fenyegetőzött Bécs falainak bevételével, hogy legalább a Rajna határvonaláig befészkelhesse magát.
Most pedig hadd mondjam el, mi történt ezen az estén. Merem állítani, hogy ez az esemény páratlan az irodalom történetében.
A Krisztina királynő körülbelül száz verssorát át kellett írni, mert a bemutatón kiderült, hogy - közkeletű, de nagyon kifejező szóval - sántítanak. Sántítottak volna ezek a sorok a második előadáson is, és ráadásul szemet szúrtak volna minden rosszindulatú nézőnek. Emellett még egy tucat húzást is el kellett végezni, s a helyüket hozzáértő, sőt apai kezekkel be kellett gyógyítani. Mindezt sürgősen, még az éjszaka, el kellett intézni, hogy a kézirat reggelre a színházban legyen, délig átvezethessék a változtatásokat, és este meg lehessen tartani az előadást.
Én azonban, minthogy huszonöt vendéget kellett étellel-itallal jóltartanom, ezt a munkát nem bírtam elvégezni.
Vigny és Victor Hugo azt mondták, hogy ne törődjek semmivel. Bezárkóztak a kézirattal egy kis szobába, és keményen dolgoztak, mialatt mi ettünk, ittunk, énekeltünk... Négy óra hosszat dolgoztak éppoly lelkiismeretesen, mintha a saját munkájukról volna szó, s amikor előjöttek, mi már szanaszét feküdtünk és mélyen aludtunk... Nem ébresztettek föl senkit; a kéziratot, előadásra kész állapotban, otthagyták a kandallópárkányon, s karonfogva elmentek, mintha nem is vetélytársak, hanem testvérek volnánk.
Emlékszel, Victor Hugo?
Emlékszel, Vigny?
Kábult alvásunkból másnap reggel Barbe, a könyvkereskedő, ébresztett föl. Tizenkétezer frankot kínált a Krisztina királynő kéziratáért, épp a kétszeresét annak, amennyit a III. Henrik-ért kaptam.
Úgy látszik, mégse bukás, hanem siker volt az este!
Dumas inkább egy szemtanú elevenségével, mintsem a történész pontosságával írja le az 1830-i forradalom előzményeit. Még azzal sem hivalkodik, hogy előre látta az eseményeket; a forradalom kitörésekor épp Algírba készült. Amikor azonban, tervezett utazása reggelén, elolvassa a Moniteur-t s benne azt a rendeletet, melynek kiadásától óva intették a királyt, habozás nélkül lemond az utazásról, és beleveti magát a forradalmi forgatagba.
Elmentem La Fayette-hez.
- Tábornok úr! - szóltam hozzá. - Ön az imént azt válaszolta Aragónak, hogy nincs elegendő puskapora?
- Ez az igazság - felelte -, de talán kár volt bevallanom.
- Megengedi, hogy szerezzek?
- Maga?
- Én.
- És hol akar szerezni?
- Ott, ahol van... Talán Soissons-ban, vagy La Fère-ben...
- Csakhogy nem adják ám oda.
- Akkor elveszem.
- Elveszi? Maga?
- Hát persze.
- Erőszakkal?
- Miért ne? A Louvre-t se szépszóval foglaltuk el.
- Maga megbolondult, barátom - mondta a tábornok.
- Kérem, higgye el, hogy komolyan beszélek.
- Menjen szépen haza, hisz olyan fáradt, hogy azt se tudja, mit beszél... Hallom, itt töltötte az éjszakát.
- Tábornok úr, adjon nekem írásbeli parancsot, hogy hozzak puskaport.
- Szó sem lehet róla.
- Ez az utolsó szava?
- Értse meg, nem akarom, hogy agyonlőjék!
- Rendben van. Akkor legalább adjon egy írást, mellyel be tudok jutni Gérard tábornokhoz.
- Nagyon szívesen... Kérem, Bonnelier úr, írja meg!
- Bonnelier épp nem ér rá, tábornok úr... Majd én megcsinálom, ön pedig mindjárt aláírja... Egyébként igaza van; halálosan fáradt vagyok, és hazamegyek.
Az egyik asztalnál megírtam egy levelet, mely a következőképpen szólt:
1830. július 30. i órakor.
Nyílt parancs.
Alexandre Dumas számára, hogy jelentkezzék Gérard tábornoknál.
A levéllel és az írótollal visszamentem La Fayette-hez.
Aláírta.
Végre kezemben volt a parancs.
- Köszönöm, tábornok úr - mondtam.
És minthogy a parancs az én kézírásommal készült, mindjárt hozzáírtam, a következőket:
...Gérard tábornoknál, akinek figyelmébe ajánljuk Dumas úr javaslatát.
E nyílt paranccsal azonnal bejutottam Lafitte-hoz s tőle tovább, Gérard tábornokhoz.
Gyerekkoromban, Collard-ék házában már találkoztunk. Amikor bemutatkoztam, a tábornok megismert.
- Maga az, Dumas úr? Hát halljuk, hogy szól az a javaslat.
- Elmondom, tábornok úr... Az imént ott voltam a városházán, amikor La Fayette kijelentette, hogy szűkében vagyunk a lőpornak. Ha X. Károly megpróbálna visszatérni Párizsba, legföljebb négyezer töltény állna rendelkezésünkre.
- Bizony, így igaz. Gondolhatja, milyen aggasztó a helyzet.
- Nos hát, én fölajánlottam La Fayette tábornoknak, hogy szerzek puskaport.
- Hol?
- Soissons-ban.
- És hogyan?
- Ahogy szokás... Azt hiszem, szerezni csak egyféleképpen lehet. Odamegyek, és udvariasan elkérem a puskaport.
- Kitől?
- A helyőrség parancsnokától, természetesen.
- És ha nem ad?
- Akkor elveszem.
- Épp erre volnék kíváncsi... Azt mondja meg, milyen módon akarja elvenni a puskaport.
- Az már az én dolgom.
- Nem értem. La Fayette tábornok támogat egy ilyen javaslatot?
- Tessék elolvasni... Szó szerint ezt írja: "...jelentkezzék Gérard tábornoknál, akinek figyelmébe ajánljuk Dumas úr javaslatát."
- És ő nem nevezte őrültségnek a javaslatát?
- Az igazság kedvéért meg kell mondanom, tábornok úr, hogy volt közöttünk egy nagyon rövid vita.
- De hát őneki figyelmeztetnie kellett volna magát, hogy ez a vállalkozás minden emberi számítás szerint csakis főbelövéssel végződhetik!
- Ha az emlékezetem nem csal, tett is hasonló értelmű kijelentést.
- Akkor viszont miért pártolja ezt a javaslatot?
- Mert sikerült meggyőznöm.
- Ebben az esetben ő is kiadhatta volna a parancsot, amit tőlem kér.
- Véleményem szerint a katonai hatóságok nem neki, hanem a tábornok úrnak vannak alárendelve.
Gérard tábornok a száját harapdálva hümmögött.
- Nos, tábornok úr? - kérdeztem.
- Lehetetlen, amit kér.
- Miért lehetetlen?
- Mert én egy ilyen parancs kiadásának felelősségét nem vállalhatom magamra.
A szemébe néztem.
- Miért, tábornok úr? - kérdeztem. - Hiszen én magamra vállalom a parancs végrehajtását!
A tábornok összerezzent. Most ő nézett a szemembe.
- Nem! - mondta. - Merő képtelenség. Forduljon az ideiglenes kormányhoz.
- Mintha ez a híres ideiglenes kormány található lenne valahol! Kerestem már mindenfelé, minden valamirevaló embernél érdeklődtem, de ott, ahová utasítottak, csak óriási és teljesen kihalt üléstermet találtam, a közepén egy nagy asztalt, a nagy asztalon üres borospalackokat és sörösüvegeket, egy sarokban pedig egy boldogtalan tintanyalót az íróasztalánál... Tábornok úr! Tudom, hogy mit akarok; kérem, ne utasítson vissza; írja alá a szóban forgó parancsot.
- Mindenáron ragaszkodik hozzá?
- Nagyon szeretném, tábornok úr.
- És ha baj lesz a dologból, tudja-e majd, hogy kit okoljon érte?
- Ha úgy tetszik, előre megadom a tábornok úrnak a felmentést minden felelősség alól.
- Tessék, akkor írja meg maga a parancsot.
- Leírom, de arra kérem a tábornok urat, hogy másolja le... Sokkal hatékonyabb a parancs, ha saját kezűleg íródott.
- Legyen.
Papirost kerítettem, és a következő parancs-mintát írtam rá:
Felszólítom Soissons város katonai hatóságait, hogy haladéktalanul szolgáltassák ki Alexandre Dumas úrnak a teljes puskaporkészletet, akár a lőportoronyban, akár másutt található.
Párizs, 1830. július 30-án.
Átnyújtottam az írást a tábornoknak.
Ő kétszer is elolvasta.
- Hát ha ennyire ragaszkodik hozzá. - mondta.
S aláírta a parancsot. Úgy látszik, elfelejtette, hogy saját kezűleg írt parancsot kértem tőle.
Én azonban nem szóltam semmit; eszembe jutott valami.
- Köszönöm, tábornok úr.
- Meg van elégedve?
- Nagyon!
- Magát nem nehéz boldoggá tenni.
Ezzel visszament a szalonba.
De nekem még kezemben volt a toll, s azzal mindjárt odaírtam a neve alá: hadügyminiszter.
Most, ezzel a kiegészítéssel, így szólt a parancs teljes szövege:
Felszólítom Soissons város katonai hatóságait, hogy haladéktalanul szolgáltassák ki Alexandre Dumas úrnak a teljes puskaporkészletet, akár a lőportoronyban, akár másutt található.
Párizs, 1830. július 30-án.
GÉRARD
hadügyminiszter
De ezzel, amint azt bizonyára sejti az olvasó is, még nem lett vége a dolognak.
Kezemben volt ugyan egy parancs Gérard aláírásával, a katonai hatóságokhoz intézve; én azonban még egy felhívást akartam szerezni a polgári hatóságokhoz, La Fayette aláírásával.
Tudtam ugyan, Gérard tábornoknak mekkora a tekintélye katonai körökben, de azt is tudtam, hogy La Fayette tábornok országos népszerűsége mennyivel többet ér; mellesleg, a két aláírás csak erősítené egymást.
Visszamentem a városházára, s kérettem La Fayette-et, aki mindjárt kijött.
- Mi az? - kérdezte. - Maga még nem feküdt le?
- Nem, tábornok úr - válaszoltam. - Utazom.
- Hová?
- Soissons-ba.
- Parancs nélkül?
- Gérard tábornok parancsával.
- Azt akarja mondani, hogy Gérard parancsot adott magának?
- Örömteli lelkesedéssel, tábornok úr!
- Szeretném én azt látni.
- Íme, itt van.
Elolvasta a parancsot.
- Micsoda? - kérdezte aztán. - "Hadügyminiszter?"
- A tábornok úr úgy vélte, hogy ez csak hasznomra lehet.
- Hát akkor jól tette.
- És magától nem kapok semmit, tábornok úr?
- Mit adjak?
- Szólítsa fel a polgári hatóságokat, hogy támogassanak engem forradalmi céljaim elérésében... Vállalkozásomat csak akkor tekinthetem eredményesnek, ha mindenki egyetért vele.
- Szíves örömest... Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy maga a bőrét viszi vásárra, én viszont semmit se merek kockáztatni.
Tollat ragadott, és ezúttal saját kezűleg, finom kezevonásával, a következő felhívást fogalmazta meg:
Soissons város polgáraihoz!
Polgártársak!
Bizonyára értesültetek róla, mi történt Párizsban forradalmunk három dicsőséges napján. Elűztük a Bourbonokat, megszálltuk a Louvre-t, fővárosunkban a nép vette kezébe a hatalmat!
Háromnapos uralmunk után azonban máris veszély fenyegeti drágán szerzett győzelmünket. Kevés a lőszerünk! Ennélfogva elküldjük hozzátok egyik harcostársunkat, Alexandre Dumas-t, hogy testvéri szóval forduljon hozzátok, hazaszerető, hűséges franciák!
Küldjetek annyi puskaport, amennyit csak össze tudtok szedni a harcoló párizsiaknak! Legyen ez a ti áldozatotok a haza oltárán!
Az Ideiglenes Kormány nevében
LA FAYETTE
a nemzetőrség parancsnokaKelt Párizsban, a városházán, 1830. július 30-án.
Végül is, amint látják, a felhívásban csak hazaszeretetről és áldozatvállalásról volt szó. Én ennél jóval többet reméltem, de be kellett érnem azzal, amit kaptam.
Megöleltem La Fayette tábornokot, és négyesével száguldottam le a városháza lépcsőin.
Délután három óra volt; Soissons, mely katonai erődítmény, este tizenegykor bezárta kapuit. Nekem tehát úgy kellett megtennem a huszonnégy mérföldes utat, hogy tizenegy óra előtt odaérjek.
A téren észrevettem Bard-t, a fiatal festőt, aki barátom volt; e tizennyolc éves, nagyon jó megjelenésű fiatalembernek nyugodt és szenvtelen arcvonásai a XV. század szobraira emlékeztettek.
Nekem mindig Donatello Szent György szobrát juttatta eszembe.
Hirtelen elfogott a vágy egy útitárs után. Legyen legalább valaki, aki eltemet, ha valóra válik La Fayette és Gérard tábornok jóslata.
Odamentem hozzá.
- Mondja csak - érdeklődtem. - Mit csinál itt, kedves barátom?
- Csak úgy nézelődöm. Hiszen minden olyan izgalmas!
- Több, mint izgalmas; nagyszerű! Bizonyára kivette a részét az eseményekből.
- Sajnos, nem lehetett. Nem is volt más fegyverem, mint egy ócska alabárd a műtermemben.
- Ha akarja, behozhatja, amit elmulasztott.
- Boldog lennék.
- Hát akkor jöjjön velem.
- Mit csinálunk?
- Agyonlövetjük magunkat.
- Ez már döfi!
- Bravó! Rohanjon föl a lakásomra, hozza el a kétlövetű pisztolyaimat, aztán nyergeltesse föl a lovamat. Bourget-ban találkozunk.
Ezt a lovat a Krisztina királynő első jövedelméből vásároltam, mégpedig épp attól a Chopin nevű embertől, akit 29-én reggel, az Odéon téren, összetévesztettek a császárral.
- Hol az a Bourget? - kérdezte Bard.
- A Soissons felé vezető úton a legelső postaállomás.
- Minek a ló, ha egyszer a postaállomáson találkozunk?
- Több okból... Lehet, hogy a postaállomáson épp nincs ló; az is lehet, hogy másvalaki már lefoglalta; én nem vihetem magammal a kocsimat a barikádok miatt, a postaállomásokon pedig, dacolva a hivatalos rendeletekkel, sokszor nincs kocsi a kocsiszínben... Így hát, barátom, ha kapunk kocsit, akkor kocsival megyünk, ha csak lovat kapunk, akkor egymás oldalán lovagolhatunk, teljes vágtában. De ha semmit se kapunk, akkor is ott lesz az én lovam; maga szépen felül mögém, és ketten együtt kitesszük majd a négy Haimon fiú szebbik felét. Megértette?
- Megértettem.
- Ne feledkezzék meg a két pisztolyról... Aki hamarább ér Bourget-ba, bevárja a másikat.
- Már itt se vagyok! - kiáltotta Bard, és futásnak eredt a Szajna irányában.
- Én sem! - válaszoltam, miközben a Vannerie utca felé loholtam, melyen, a Saint-Martin utcán keresztül, a leggyorsabban juthattam La Villette-be.
Mire La Villette-be érkeztem, nem vitt tovább a lábam. Szerencsére megláttam egy bérkocsit.
- Kocsis! - intettem neki. - Tíz frankot kap, ha kivisz Bourget-ba!
- Tizenötöt!
- Tízet!
- Tizenötöt!
- Menj a pokolba!
- Méltóztasson beszállni, polgártárs.
Beszálltam, elindultunk.
A ló rossz ló volt, de a kocsis jó hazafi. Elmondtam, milyen dologban járok, és miért sürgős az utam.
- Ó, én már egészen megszoktam, hogy a lovam nem szeret húzni - magyarázta. - El is kereszteltem Polignacnak ezt a világlustáját, hiszen semmire se jó már... De legyen nyugodt; azért eljutunk mi Bourget-ba!
Ezzel hegyénél fogta meg az ostort, és a nyéllel verte a lovat, ahelyett, hogy az ostorszíjjal biztatta volna.
- Gyerünk, Polignac! Gyű, Polignac! - biztatta közben.
Nagy üvöltések, szitkok, ostorcsapások árán egy óra alatt megérkeztünk Bourget-ba.
A szerencsétlen pára már moccanni se tudott. Azt hittem, hogy - éppúgy, mint illusztris névrokonának - neki is ütött az utolsó órája.
A tíz frankot, ahogy megalkudtunk, kifizettem, még meg is toldottam két frank borravalóval, aztán bementem a postaállomás udvarára.
A postamester kocsijába épp akkor fogták be a lovakat.
Odamentem hozzá, bemutatkoztam, és megmutattam neki Gérard tábornok parancsát, valamint La Fayette tábornok felhívását. Kértem, legyen segítségemre, hogy végrehajthassam vállalkozásomat.
- Dumas úr - válaszolta -, azért fogattam be, mert hírekért akartam menni Párizsba. Minthogy ön a lehető legjobb híreket meghozta már, nyugodtan itthon maradhatok. Most befogatok postalovakat ebbe a kocsiba, és elvitetem magát Mesnilbe. Ha ott nem talál másik fogatot, folytassa útját az én kocsimon; hazatérőben állítsa majd be a kocsiszínbe.
Ez már beszéd, gondoltam.
Ekkor nevemen szólított valaki. Tudtam, hogy Bard még nem lehet itt. Kíváncsian megfordultam.
André Marchais állt ott; ez a tiszta jellemű és izzó hazafi épp Brüsszelből érkezett, ahová csak tegnap jutott el a párizsi felkelés híre.
Boldogan öleltük meg egymást. Később megtudtam, hogy Párizsba érkezve elővezetési parancs várt rá, a raguzai herceg aláírásával, éppúgy, mint La Fayette tábornokra, Lafitte-ra és Audry de Puyraveau-ra.
Mialatt ölelkeztünk, mindkettőnk kocsijába befogták a lovakat, és Marchais elindult Párizsba.
- A kocsija készen áll - figyelmeztetett a postamester, aki bizonyára azt várta, hogy lóhalálában elindulok.
- Türelem - válaszoltam. - Egy barátomra várok, aki a lovamat meg a pisztolyaimat hozza, el Párizsból... Egyébként a lovamat, ha nincs terhére, itt hagynám a kocsi fejében.
- Itt hagyhat mindent, amit akar.
Végignéztünk a Párizsba vezető úton, de nem láttunk semmit.
- Úgy látom, még van annyi időnk, hogy összeeszkábáljunk egy háromszínű zászlót - mondtam a postamesternek.
- Miért van arra szükség?
- Ki akarom tűzni a kocsira... Így mindenki láthatja a politikai hovatartozásunkat, és nem fognak föltartóztatni, abban a hitben, hogy menekülők vagyunk.
- Úgy viszont - nevetett a postamester - talán azért fogják magukat föltartóztatni, mert esetleg épp ellentétes szándékkal gyanúsítják.
- Mindegy; büszke leszek, ha a háromszínű zászló alatt hajózhatok.
- Ennek semmi akadálya, uram.
Átvágott az úton, és bement egy szövetkereskedésbe; vásároltunk fehér, kék és piros gyapjúszövetet, fél-fél métert mindegyikből, azzal a kikötéssel, hogy a három szövetdarabot összevarrják és rászögezik egy seprűnyélre.
Tíz perc múlva elkészült a háromszínű zászló; tizenkét frankot kértek érte, a seprűnyéllel együtt.
Még rá is erősítették, két zsineggel, a kocsi tetejére.
Alighogy a zászló elkészült, észrevettük a lovam hátán felénk vágtató Bard-t.
Intettem neki, hogy siessen, ahogy csak tud.
- Látom, sikerült kocsit szereznie - állapította meg örömmel. - Én már úgyis porhanyóra lovagoltam a fenekemet.
Aztán leugrott a nyeregből.
- Elhoztam a lovát meg a pisztolyokat - mondta.
- Arra nem gondolt, hogy inget is húzzon?
- Nem én... Bár, ha nem tévedek, maga se figyelmeztetett rá.
- Igaz! Én vagyok a hibás... Most azonban adja át a lovat az istállófiúnak, tegye zsebre a pisztolyokat és szálljon föl. Siessen; már öt óra!
A postamester az órájára nézett.
- Háromnegyed öt - mondta.
- Mit gondol? Elérhetjük Soissons-t tizenegy óra előtt?
- Bajosan... De ha arra gondolok, hogy hány csoda történt e három napon, azt kell hinnem, majd csak sikerül ez is.
Intett a kocsisnak, hogy szálljon nyeregbe.
- Minden rendben? - kérdezte.
- Igen.
- Indulj, kocsis! És ereszd ki a lovakat, hallod-e?
- Azt nekem nem kell mondani - jegyezte meg a kocsis.
És a kocsi, eszeveszett gyorsasággal, elindult.
- Remélem, tudja, hogy a két pisztoly nincs megtöltve? - kérdezte Bard.
- Nem baj. Majd megtöltjük Villers-Cotterets-ben.
Háromnegyed hat volt, amikor Mesnilbe érkeztünk, tehát majdnem négy mérföldet tettünk meg egy óra alatt.
Szerencsénk volt. A postaállomáson találtunk váltást.
Kocsisunk odahívta egyik társát, s egyesült erővel láttak munkához. Két ló helyett hármat fogtak be, hogy még gyorsabban haladhassunk előre.
Ki akartam fizetni az eddig megtett utat, de úgy látszik, a postamester szigorú parancsot adott, s a kocsis visszautasította a pénzt.
Kezébe nyomtam tíz frank borravalót; ennek jóvoltából melegen beajánlott új kocsisunknak.
Mint a forgószél, úgy indultunk el.
A kocsi, szerencsére, mindent kibírt. Egy óra múlva Dammartinba érkeztünk.
Háromszínű zászlónk alaposan fölkavarta a kedélyeket. Útvonalunkon összegyűlt a város lakossága, és kitörő lelkesedéssel fogadott. A dammartini postaállomáson már a fél város körülállt bennünket. - Eddig minden jól ment - jegyezte meg Bard. - De még sokkal jobban menne minden, ha kiabálnánk is valamit.
- Igaza van, kedves barátom... Azalatt én szundítanék egy kicsit.
- De mit kellene kiabálni?
- Szerintem ezt: Éljen a köztársaság!
"Éljen a köztársaság!" - hallatszott mindenfelől, amikor kifelé hajtottunk Dammartinből.
Dammartin és Nanteuil között egy másik postakocsival találkoztunk. Amikor utasai észrevették a háromszínű zászlót, megállították a kocsit és leszálltak.
- Mi újság? - kérdezte egy ötven év körüli úriember.
- Elfoglaltuk a Louvre-t, a Bourbonok menekülnek, ideiglenes kormány vette át a hatalmat; tagjai La Fayette, Gérard és mások... Éljen a köztársaság!
Az ötven év körüli úriember megvakarta a tarkóját, és visszaszállt a postakocsiba.
Cunin-Gridaine-nek hívták.
Tovább hajtattunk. Nyolc óra előtt húsz perccel befutottunk Nanteuil-be.
Három óra húsz perc állott rendelkezésünkre, ezalatt tizenkét mérföldet kellett megtennünk.
Nem sok kilátásunk volt rá, hogy sikerül. Nekem azonban az az elvem, hogy az ember csak akkor mondjon le a reményről, amikor már nincs remény; és akkor sem egészen...
Nanteuil-ben előfogatot váltottunk. A háromszínű zászló itt is megtette a hatását. A Párizsban történtekről senki se tudott semmit; mi hoztuk az első biztos híreket.
Itt egy öreg kocsist kaptunk; rákiáltottam:
- Négy mérföld óránként; három frank a gyeplőtartónak!
- Jól van, jól - morogta az öreg. - Ismerem én a dürgést! Vittem én a generálist is.
Generálisnak az apámat becézték; amint látják, megérkeztem szűkebb hazámba.
- Nos hát, ha vitte az apámat, akkor tudhatja, hogy ő gyorsan szeretett menni; én pedig nemkülönben.
- Jól van no. Tudom én, mit beszélek.
- Akkor induljunk.
- Hiszen indulunk már.
- Dumas úr! - szólt oda az a kocsis, aki idáig hozott. - Nem irigylem önt; ennek az embernek nem kenyere a sietés.
- Sose féljen! Majd felpezsdítem egy kicsit.
- Sok szerencsét hozzá... És jó utat! Maga pedig, Levasseur apó, tegyen egy kis higanyt a csizmájába!
Kocsink végre-valahára elindult.
- Levasseur apó! - kiáltottam előre. - Ne felejtse el: három frank üti a markát, ha fél kilenckor Levignanban vagyunk!
- Ha fél kilenckor nem érkezünk meg, akkor ott leszünk kilenckor... Ismerem én a dürgést!
- Nem hallja, mit mondtam? - ismételtem. - Én fél kilenckor akarok Levignanba érkezni.
- Hát aztán! A király is azt szokta mondani: Akarjuk ...
- Azt elhiszem, de már nincsen király... Hajtson gyorsabban!
- Csak legyünk túl ezen a kaptatón; aztán majd meglátjuk.
Felmásztunk a kaptatón. Amikor túl voltunk rajta, Levasseur apó ügetésre nógatta lovait. Tíz percig bírtam. Aztán kifakadtam.
- Levasseur apó! Így nem leszünk jóban!
- Hát mit csináljak, hogy jóban legyünk?
- Hajtson gyorsabban.
- Gyorsabban hajtani tilos.
- Ki tiltotta meg?
- Tiltják a rendelkezések. Ismerem a dürgést, az ördögbe is!
- Levasseur apó...
- Mi tetszik?
- Le akarok szállni...
- Hó te... Hó!
A kocsi megállt. Leugrottam, s egy útszéli szilfáról levágtam egy vesszőt.
Levasseur apó nyugtalanul figyelte tevékenységemet, aztán odaszólt nekem:
- Ha szabad kérdezni... Remélem, nem azért faragja azt a vesszőt, hogy a lovaimat gyötörje vele?
- Ne törődjön velem, Levasseur apó.
Visszaültem a kocsiba.
- Indulás!
- Indulás, indulás, azt mindenki mondhatja... De remélem, nem azért faragta ezt a vesszőt, hogy a lovaimat gyötörje?
- És ha igen?
- Hát akkor majd meglátjuk, mi lesz... Ne higgye, hogy meg vagyok ijedve, amiért puskája van!
- Levasseur apó! Remélem, tudja, mi a postakocsis dolga?
- Meghiszem azt!
- Akkor rendben van. Én viszont tudom, hogy az utasnak mi a dolga. Maga, úgy látom, a fejébe vette, hogy a lehető leglassabban menjünk. Én viszont azt vettem a fejembe, hogy a lehető leggyorsabban. Majd meglátjuk, melyikünk az erősebb.
- Bánom is én... Azt látjuk meg, amit maga akar. Én azonban elővettem az órámat.
- Figyeljen rám, Levasseur apó... Két percet adok magának.
- Mire?
- Hogy vágtára fogja a lovait.
- És ha nem csinálom meg?
- Akkor megcsinálom én magam.
- Igazán?
- A legkomolyabban.
- Erre a tréfára kíváncsi vagyok.
- Mindjárt megláthatja, Levasseur apó.
Levasseur apó rákezdett egy Szent Rókus sirámra; de egész idő alatt szép lassú ügetésben haladtunk.
- Figyelmeztetem, Levasseur apó - szóltam rá az első strófa után -, hogy már csak egy perce van hátra.
Levasseur apó azonban tele torokból rákezdett a második strófára is. Amikor a harmadiknak is neki akart fohászkodni, vesszőmmel jó nagyokat húztam a lova farára.
A lovak ugrottak egyet, és rövid vágtába csaptak át.
- Mi az? Mi lesz? Mit művel? - kiáltott föl a kocsis. Válasz helyett annál inkább ütöttem a lovait, s azok át is csaptak mindjárt hosszú vágtába.
- Hej, a mindenségét! Azt a kutyafáját! Hát erre a tréfára készült maga? Ezer ördög és mennykő! Nahát, álljon csak meg! Hadd szálljak le egy kicsikét... Majd meglátja, kivel van dolga! Hó-hó-hó! Nem hagyja abba mindjárt?
Én azonban tovább csapkodtam a lovak közé, és odakiáltottam a kocsisnak:
- Én figyelmeztettem magát, Levasseur apó! Megmondtam, hogy tudom, mi az utas dolga! Jobban tudom az én dolgomat, mint maga a magáét!
- Mi lesz már? Hát sose hagyja abba? A kutya teremtését! Hó! Hó! Hó!
Levasseur apó azonban hiába kiabált, és hiába próbálta rövid szárra fogni a lovait, azok ágaskodtak ugyan, de ágaskodva is vágtattak tovább.
Sajnos, eltört a vesszőm; ott álltam fegyvertelenül.
A lovak azonban úgy belelendültek, hogy csak száz méterrel odébb álltak meg.
- Kutya teremtette! - kiabált Levasseur apó. - Álljanak csak meg a lovak! Majd meglátja, mi lesz itt!
- Mi lesz akkor, Levasseur apó? - kérdeztem nevetve.
- Akkor én kifogom a lovaimat, és itthagyom magukat a kocsijukkal együtt, az út kellős közepén... Azt hiszi, engedem tönkretenni ezeket a szegény párákat?
Eközben lassan lecsendesítette a lovait.
- Adja csak ide az egyik pisztolyt - fordultam Bardhoz.
- Mi tetszik?
- Egy pisztolyt kértem.
- Csak nem akarja agyonlőni ezt az embert?
- De bizony.
- Nincsenek is megtöltve.
- Majd én megtöltöm.
Bard-nak minden haja szála égnek állt.
Belecsúsztattam egy-egy gyutacsot mindkét furatba, a két csőbe pedig fojtást tettem.
Miközben ezzel bajlódtam, megálltak a lovak, a kocsis pedig, hogy beváltsa fenyegetését, el akarta oldani az istrángot. Már le is lépett óriási csizmájával.
Én azonban már ott álltam pisztolyt szegezve.
- Levasseur apó - figyelmeztettem. - Remélem, tudja, hogy ha hozzá mer nyúlni az istránghoz, szétlövöm a fejét.
Fölpillantott, egyenesen a pisztoly dupla csövébe.
- Jó, jó - morogta. - Ilyesmiért nem ölnek embert.
És már nyúlt is az istránghoz.
- Gondolja meg, mit csinál, Levasseur apó! Úgy látom, ki akar fogni?
- Ami az enyém, az az enyém, és ha a lovaimat agyonhajszolja valaki, akkor én igenis kifogom őket...
- Levasseur apó! Nős maga? Van családja?
Megint fölnézett. Micsoda kérdés.
- Hát hogyne volna! Feleségem is meg négy gyerekem. Ebből egy a fiú, a többi lány.
- Ha így áll a dolog, Levasseur apó - mondtam neki -, akkor jó lesz, ha békén hagyja azokat az istrángokat, máskülönben a köztársaság kénytelen lesz nyugdíjat folyósítani az özvegyének és az árváinak.
Levasseur apó nevetett egy jót, aztán két kézzel nekiállt kifogni a lovakat.
Én viszont elsütöttem a pisztolyt. A fölrobbanó gyutacs egyenesen Levasseur apó arcába vágta a fojtást.
Azt hitte, agyonlőttem. Hanyatt vágódott, s félájultan arcára nyomta a két kezét.
Még mielőtt eszméletre tért volna, lehúztam a csizmáját, mint Hüvelyk Matyi az óriásét, lábamra húztam, aztán fölültem a nyerges ló hátára, és hosszú vágtában nekivágtam az útnak.
Bard úgy nevetett, hogy majdnem kizuhant a kocsiból.
Három-négyszáz lépéssel odább, miközben ostorcsapásokkal ösztökéltem a lovakat, hátranéztem. Levasseur apó most már a fenekén ült, és kezdett magához térni.
Egy kis domb azonban, melyen áthajtottunk, eltakarta a szemem elől.
Körülbelül másfél mérföldnyi út állt előttünk; ezt az utat tizenhét perc alatt tettem meg, amivel sikerült behoznom az időveszteséget.
A levignani posta előtt nagy ostorpattogással jeleztem jöttömet. Mire a lovaim megálltak, két ember várakozott ránk az ajtóban.
Az egyik maga a postamester, Labbé; a másik pedig az én régi barátom, Cartier, a fakereskedő.
Azonnal rám ismertek mind a ketten.
- Te vagy az, fiam? - kiáltotta Labbé. - Nem lehet valami jó sorod, ha fölcsaptál postakocsisnak!
Cartier kezet szorított velem.
- Az ördögbe is! Csakugyan furcsa jármű!
Elmeséltem a kalandomat Levasseur apóval, s aztán mindazt, ami Párizsban történt.
Fél kilenc volt. Két és fél óra múlva Soissons-ban kellett lennem - s kilenc hosszú mérföld odáig az út!
Egyre kevesebb reményem volt, hogy idejében odaérjek, de én mégsem tágítottam.
Lovakat kértem Labbétól.
Tüstént elővezették őket. Öt percbe se telt, s be voltak fogva a kocsimba.
- Mondok valamit - szólt Cartier Labbénak. - Elkísérem őket; kíváncsi vagyok, mi lesz ebből.
Ezzel fölszállt a kocsira.
- Szóljon egy jó szót a kocsisnak - kértem a postamestert.
- Jean-Louis! - szólította meg a kocsist Labbé.
- Mi tetszik, polgártárs?
- Ismered Levasseur apót?
- Hát hogyne.
- Hát ezt az urat látod-e?
És énrám mutatott.
- Miért ne látnám?
- Nos, tudd meg, ez az úr az előbb megölte Levasseurt.
- Hogyan? - szörnyedt el a kocsis.
- Egy pisztolylövéssel.
- De miért?
- Mert nem volt hajlandó vágtában hajtani... Csak figyelmeztetni akartalak, Jean-Louis.
- Igaz ez? - kérdezte holtra válva a kocsis.
- Hiszen magad is láthattad, hogy az úr hajtotta a lovakat idáig... És nézd csak: az ostor, meg a csizma, mind a szegény megboldogulté volt.
Jean-Louis fogvacogva nézte a csizmát meg az ostort, s egy árva szó nélkül szédítő vágtába hajszolta a lovakat.
- Jaj, szegény lovaim! - kiáltott utánunk Labbé. - Nem lesz könnyű dolgotok!
Egy órába se telt, s megérkeztünk Villers-Cotterets-be. Itt aztán valóságos ünneplésben volt részem.
Az első szembejövő ismerősnek úgyszólván még ki se mondtam a nevemet, amikor bámulatos gyorsan, mintha a távíró vezetékei vitték volna széjjel a nagy újságot, az egész város megtudta, hogy egy postakocsival, melynek tetején a háromszínű zászló lobog, megérkeztem Villers-Cotterets-be.
E hír hallatára a házakból előjöttek az emberek, egytől egyig, ahogy az utolsó ítélet harsonaszavára a megnyíló sírokból özönlenek majd elő a megholtak.
Egész Villers-Cotterets ott állt a postaállomás előtt, amikor megérkeztem.
Hogy a helyzetet megértsék, mindent meg kellett magyaráznom. Miért ez az öltözék? Miért ez a puska? Miért ez a lázas izgalom? Miért ez a kocsi? Mit keres rajta a háromszínű zászló? Mit keres rajta Bard és mit Cartier?
Drága szülővárosomban, a szeretet jogán, mindenki megkérdezhette tőlem, amit tudni akart.
Én meg szép sorjában mindenkinek válaszoltam.
Amikor végére jutottunk a magyarázkodásnak, csak egy kiáltást lehetett hallani:
- Ne menj Soissons-ba! Soissons királypárti fészek! Én azonban nem azért jöttem Villers-Cotterets-ig, hogy aztán ne menjek tovább.
- Nemcsak, hogy elmegyek Soissons-ba, hanem mindent el fogok követni, hogy tizenegy óra előtt odaérjek. A kocsisnak, ha kell, még húsz frank borravalót is adok!
- Adhatsz akár negyvenet is, és mégsem leszel ott! - szólt rám egy ismerős hang. - Éjfélre azonban ott leszel, sőt, még a kapun is bejutsz!
A hang Hutin barátom hangja volt, aki Soissons-ban lakott, azé a Hutiné, aki tizenöt évvel ezelőtt, amikor még mindketten gyerekek voltunk, egy órával énelőttem járt Lallemand tábornok börtönében, ugyanazzal a javaslattal, mint egy órával őutána én.
- Te vagy, Hutin? - kérdeztem. - És mit gondolsz, hogy jutok be?
- Úgy, hogy elkísérlek és bejuttatlak... Én odavaló vagyok, és ismerem a kapuőröket.
- Hát az nagyszerű! Mennyi időnk van?
- Ráérünk akár reggelig is... De egy óra előtt biztosabb.
- Helyes! Van időnk megvacsorázni?
- Hol akarsz vacsorázni?
Tíz hang is felelt:
- Nálunk! Nálunk! Nálunk!
És ezzel elkezdtek rángatni előre, hátra, cibálták a kabátom szárnyát, a lőporos tüszőm zsinegét, a puskám szíját, a nyakkendőm csücskét.
- Bocsánat - szólt közbe valaki. - Mi ezt a vacsorát már régen megbeszéltük.
- Te vagy az, Paillet?
Ő volt, az én egykori írnoktársam. Odafordultam a többi házigazdajelölthöz.
- Ez igaz - mondtam. - Amikor Paillet legutóbb Párizsban járt, elígérkeztem hozzá, vacsorára.
- Annál is inkább - tette hozzá Paillet -, mert az ebédlőnkben bőven van hely; mindenkit, akinek kedve van eljönni, szívesen látok... Indulás! Aki szeret, követ!
Vagy húsz fiatalember csatlakozott hozzánk; Saunier, Fontaine, Arpin, Labarre, Rajade és mások; csupa régi barát.
Elindultunk a soissons-i úton, Paillet háza felé.
Az öreg Cartier, aki épp átellenben lakott, bámulatosan rövid idő alatt pompás vacsorát rögtönzött.
Paillet, Hutin, Bard és az idősebbik Cartier fiú vacsorához ült.
A többiek körülállták az asztalt.
Persze, miközben ettünk, el kellett mesélnünk azt a háromnapos hőskölteményt, melynek részleteiről még mit sem tudtak Villers-Cotterets-ben.
Hallgatóink föl-fölkiáltottak a lelkesedéstől.
Csak ezután került sor az én vállalkozásomra.
Ettől mindjárt alábbhagyott a lelkesedés.
Amikor elmondtam, hogy én egymagamban rá akarom tenni a kezemet egy nyolcezer lakosú katonai erődítmény nyolcszáz főből álló helyőrségének teljes lőporkészletére - derék barátaim szó szerint elismételték La Fayette tábornok szavait:
- Hát te, barátom, bolond vagy!
Ez volt Villers-Cotterets lakosságának egyhangú véleménye. Sokkal jobban aggasztott azonban, hogy Hutin is így vélekedett; ő ugyanis Soissons-ban lakott.
- Akárhogy is áll a dolog - fűzte hozzá -, azt mondtam, hogy veled tartok, s ígéretemet nem vonom vissza... Annak azonban, hogy mi holnap ilyenkor még életben legyünk, egy a százhoz az esélye.
Bard-hoz fordultam.
- Mit mondtam magának, festők királya, amikor elhívtam erre a vállalkozásra?
- Megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha mind a kettőnket agyonlőnének.
- És maga mit válaszolt?
- Azt mondtam: ez már döfi!
- És mit mond most?
- Ugyanezt.
- Nézzen csak körül, és hallgassa meg őket... Fontolja meg, barátom!
- Mindent meggondoltam.
- Velem jön?
- Föltétlenül.
Hutinhez fordultam.
- És te?
- Én is.
- Csak ezt akartam tudni.
Fölemeltem poharamat.
- A viszontlátásra, fiúk, holnap este, itt!... Cartier papa, ezennel megrendelek magánál egy vacsorát, húsz személyre, azzal a szigorú kikötéssel, hogy elfogyasztják, akár életben maradtunk, akár nem... Tessék, kétszáz frank a vacsoráért!
- Fizetni holnap is ráérsz.
- Hátha csakugyan agyonlőnek?
- Akkor hadd fizessem én a vacsorát.
- Éljen Cartier papa!
S kiittam a poharamat.
A többiek kórusban utánam kiáltották: "Éljen Cartier papa!" Majd pedig, minthogy tizenegyre járt, véget is ért a vacsora, és a lovainkat is befogták, fölkerekedtünk.
- Várjatok csak! - mondtam, mert eszembe jutott valami. - Nem lehetetlen, hogy holnap keményebb ellenfélre akadunk, mint amilyen Levasseur papa volt. Töltsük élesre a pisztolyokat... De kinek van golyója ehhez a kaliberhez?
Az én pisztolyaim huszonnégyesek voltak.
Nem is reméltem, hogy hozzávaló töltényre találjak.
- Várjunk csak - szólalt meg Cartier. - Talán tudok rajtad segíteni. Más kaliberű golyó sincs nálad?
- Húszas kaliberű van.
- Adjál négy darabot, vagy inkább nyolcat... Nem árt, ha van belőle tartalék.
Átadtam a nyolc pisztolygolyót.
Elvitte, s öt perc múlva már hozta is vissza; egy kissé megnyújtotta őket, így henger formájuk lett, de belefértek a csőbe.
A két pisztolyt gondosan kitisztítottuk, megtöltöttük, és biztosítottuk. Mintha párbajozni készültünk volna...
Még egyszer koccintottunk a vállalkozás sikerére, és, miután mindenki mindenkivel összeölelkezett, Bard, Hutin meg én kocsiba szálltunk, a postakocsis pedig fölült a nyergesre, vad vágtában elindultunk Soissons felé... Kedves és hűséges barátaim még néhány búcsúszót és bátorító kiáltást küldtek utánunk.
Két órával azután, hogy elhagytuk Villers-Cotterets-t, megérkeztünk Soissons kapuja elé. Hutin megnevezte magát, s a kapuőr mindnyájunkat beengedett; maga se hitte volna, hogy a forradalmat ereszti be Soissons falai közé.
Éjfélkor hangos kopogtatással kértünk bebocsáttatást Hutin édesanyjánál, aki kitörő örömmel fogadott minket, s éppoly kevéssé tudta, mint a városkapu őre, mit rejt a kocsi, s nyugodtan beállította az udvarba.
Minthogy másnap kirakodóvásár volt Soissons-ban, elhatároztuk, hogy csinálunk egy óriási háromszínű zászlót, és kitűzzük a székesegyházon lengő fehér lobogó helyébe.
Hutinné, aki nem nagyon tudta, miben mesterkedünk, és bizonyára nem számolt a következményekkel, ideadta nekünk a piros függönyt az ebédlőjéből meg a kéket a szalonjából.
Ehhez már csak egy lepedőt kellett kivenni a fehérneműs szekrényből, s kész volt a nemzeti zászló.
A rúd miatt nem fájt a fejünk; jó lesz nekünk az, amin most a fehér zászló leng. A zászlórudak nem politizálnak.
Mindenki munkához látott. Hutin, Hutinné, a szakácsnője, Bard meg én szorgalmasan varrtunk.
Hajnali háromkor, amikor felvirradt a reggel, elkészültünk az utolsó öltéssel is.
Most elmondom, hogyan osztoztunk meg az elvégzendő munkán.
Én vállaltam a lőszerraktár elfoglalását, ezalatt Hutin és Bard, mintha a székesegyház tornyából akarnának gyönyörködni a napfelkelte szépségeiben, kinyittatják a templom kapuit, letépik a fehér zászlót, s helyébe kitűzik a háromszínűt.
Abban maradtunk, hogy a sekrestyést, ha okvetetlenkedni próbál, egyszerűen kidobják a toronyból.
Hutin karabéllyal fegyverezte föl Bard-t, maga pedig kétcsövű vadászpuskát akasztott a vállára.
Mihelyt kitűzték a zászlót, s a sekrestyést bezárták a toronyszobába, Hutin zsebre teszi a kulcsot, Bard pedig eljön hozzám a hírrel a Saint-Jean templom romjaihoz, ott van a lőporraktár.
Nekem minden bizonnyal szükségem lesz Bard közreműködésére, mert a lőporraktár őrsége három főből áll, akik hosszú szolgálati idő után, mintegy kárpótlásul kapták ezt a kényelmes beosztást, s közülük kettő legény a talpán. Erről tanúskodnak harcban szerzett sebeik, melyekért még Napóleon korában a becsületrend szalagjával tüntették ki őket.
Név szerint d'Orcourt alezredesből, Mollard kapitányból és Ragon őrmesterből állt a lőporraktár őrszemélyzete.
Nem nehéz átlátni, hogy egymagamban nem sokra mennék velük.
Miközben Bard hozzám csatlakozik, Hutin, zsebében La Fayette kiáltványával, elindul Missa doktorhoz.
Doktor Missa volt a soissons-i liberális ellenzék vezetője, aki régóta hangoztatja, hogy mihelyt alkalom lesz rá, habozás nélkül sorompóba áll.
Minthogy ennél szebb alkalmat kívánni se lehet, joggal reméltük, hogy a doktor szavának áll majd.
A doktorén kívül Hutin még két barátjának segítségére számított. Az egyiknek Moreau, a másiknak Quinette volt a neve.
Quinette egyébként - az egykori forradalmi konvent képviselőjének fia - később, Lajos Fülöp idejében, maga is képviselő lett, s még utóbb a köztársaság brüsszeli követe.
Mindjárt meglátják, miképp válaszolt Hutin két barátja a forradalom hívó szavára.
Mihelyt elvégeztem dolgom a lőporraktárban, tervünk értelmében át kellett mennem Liniers helyőrségi parancsnokhoz, s tőle - ha szép szóval nem, hát erőszakkal - engedélyt szereznem a lőszer elszállítására.
Figyelmeztettek, hogy Liniers buzgó royalista, mi több: ultra!
Amikor ideérkezett a párizsi fölkelés híre, kijelentette, hogy a párizsiak csinálhatnak, amit akarnak, ő kész a város romjai alá temettetni magát, de a romok ormán akkor is a királyság fehér zászlaja lobog majd.
Biztosra vehettük, hogy az ő részéről fenyeget a legerősebb ellenállás.
Nekem egyelőre nem őmiatta fájt a fejem; vártam, hadd kövessék egymást sorban a nap eseményei.
Reggel három óra tíz perckor kiléptünk Hutinné kapuján. Ez az asszony bámulatra méltó lelkierőt mutatott; a fiát is inkább biztatta, nemhogy lebeszélte volna.
Az utca végén elváltak útjaink. Bard és Hutin a székesegyházba indult, én pedig a lőszerraktár felé.
Minthogy a Saint-Jean-templom romjait a jól védhető főkapun keresztül veszélyes lett volna megközelíteni, abban maradtunk, hogy a kőfalon vetem át magam.
Ezzel szemben Bard, mihelyt ideérkezik, a főkapunál jelentkezik. Háromszor kopog, egyforma időközökben, s akkor én kaput nyitok neki.
Öt perc se telt bele, s már ott álltam a fal tövében. Átmászni rajta nem volt nagy föladat, mert a nem is túl magas fal kövei közt bőven akadt hézag, megannyi természetes lépcsőfok.
De én még várakoztam. Csak akkor akartam hozzáfogni tervem végrehajtásához, amikor a fehér zászló helyén már a háromszínű lobog a székesegyház tornyán.
Közben azonban, hogy kiismerjem a terepet, minden erőmet megfeszítve lassan felhúzódzkodtam a falra, de csak annyira, hogy átnézhessek fölötte.
Két férfi, ásóval a kezében, békésen ásta fel a parányi kert két kis négyszögét.
Mihelyt megláttam bajuszukat és katonanadrágjukat, tudtam, hogy az a két katona áll előttem, aki a lőszerraktárral szemben levő házban volt elszállásolva.
Maga a lőszerraktár a két bejárati házikó egyikét foglalta el, esetleg mind a kettőt.
A tölgyfából készült főkaput keresztvasak biztosították, szögek díszítették, s olyan erősnek látszott, mint egy várkapu. Tőle jobbra állt az egyik, balra a másik raktárépület.
A kapu zárva volt.
Miután sikerült egy pillantással körülkémlelni a csatateret, leugrottam a falon kívül, és a székesegyház felé fordultam.
Egy pillanat múlva azt vettem észre, hogy a tető gerincén megjelenik három férfi feje, s hogy a fehér zászló rúdja lassan inogni kezd, oly szokatlan módon, amit egészen biztosan nem a szél idézett elő, mely mellesleg nem is fújt. Később a zászló meghajolt, aztán egészen eltűnt, s amikor újra felbukkant, íme, háromszínűvé lett...
Hutin és Bard elvégezte, amit magára vállalt; most én rajtam a sor.
Nem is vesztegettem az időm. Épp csak a fegyveremet vizsgáltam meg, helyén van-e a töltés, aztán vállra akasztottam, és kézzel-lábbal kapaszkodva, felhúzódzkodtam a fal gerincére.
Az én két katonám odalent már mással volt elfoglalva, mint az előbb. Ásójuk nyelére dőlve, látható csodálkozással bámulták a torony csúcsát, rajta a diadalmasan lobogó trikolórt.
Leugrottam a lőszerraktár udvarára.
Amikor lábam megdobbant a földön, a két katona egyszerre fordult felém.
A második meglepetés szemmel láthatóan jobban megviselte őket, mint az első.
Még annyi időm is volt, hogy bal kezembe fogjam a puskámat, és felhúzzam a két kakast.
Aztán elindultam a katonák felé. Látták, hogy közeledem, de a megdöbbenéstől moccanni sem bírtak.
Amikor tíz lépésnyire voltam tőlük, megálltam.
- Uraim - szóltam hozzájuk. - Szíves elnézésüket kérem, amiért ily szokatlan módon hatolok be önökhöz. Minthogy azonban nem tudják, ki vagyok, föltehető, hogy nem engedtek volna belépni a kapun; márpedig ez mindenféle időveszteséget okozott volna, az én dolgom azonban sietős.
- No de, uram - kérdezte Mollard kapitány -, kihez van szerencsém?
- Alexandre Dumas vagyok. Apámat, Dumas tábornokot, legalábbis névről, ismerniök kellett, ha katonák voltak a köztársaság idejében. Én pedig Gérard tábornok megbízásából jöttem ide, azzal a paranccsal, hogy átvegyem a soissons-i katonai hatóságoktól a városban föllelhető lőszerkészletet. Íme, itt a parancs; kérem, hogy az egyik úr jöjjön ide, és olvassa el.
És - bal kezemben a puskát szorongatva - jobbomat a két katona felé nyújtottam.
A kapitány hozzám lépett, átvette a parancsot, és elolvasta.
Eközben Ragon őrmester elindult a ház felé.
- Kérem, uram - szóltam rá. - Minthogy nem tudom, miért kíván bemenni a házba, kénytelen vagyok ragaszkodni hozzá, hogy ne mozduljon a helyéről.
Az őrmester nem mozdult a helyéről.
Mollard kapitány visszaadta a parancsot.
- Rendben van, uram - mondta. - Szeretném megkérdezni, mit kíván mitőlünk.
- Az én kívánságom, uraim, roppant egyszerű dolog... Bizonyára önöknek is feltűnt az a háromszínű zászló...
A kapitány biccentett, annak jeléül, hogy a zászló kétségtelenül feltűnt neki.
- Ha pedig a fehér zászló helyére kitűzték a köztársaság színeit, ez annak a jele, hogy segítőtársaim vannak a városban... A fölkelés minden percben várható.
- Folytassa, uram.
- Folytatom, uram. Közölték velem, hogy a lőszerraktárt három kitűnő francia hazafi őrzi, akik nemcsak hogy szembe nem szegülnek Gérard tábornok parancsával, hanem segítségemre lesznek a végrehajtásában. Én tehát teljes bizalommal fordulok önökhöz, uraim, azzal a kéréssel, hogy támogassák feladatomat.
- Uram, önnek be kell látnia - válaszolt a kapitány -, hogy a mi együttműködésünk lehetetlen.
- Ez esetben kérem, maradjanak semlegesek.
- Miről van szó? - szólt közbe egy harmadik személy, aki ebben a pillanatban jelent meg a ház ajtajában, ingujjasan, közönséges vászonpantallóban, s egy selyemkendővel a homloka körül.
- Alezredes úr - magyarázta a kapitány, egy lépéssel közeledve fölötteséhez -, ezt az urat Gérard tábornok küldte. Úgy látszik, Párizsban győzött a forradalom, és Gérard tábornok a hadügyminiszter.
Rá kellett szólnom a kapitányra, aki mind jobban közeledett a ház felé.
- Uram, figyelmeztetnem kell önt, hogy ne menjen közelebb az alezredes úrhoz. Inkább őt kérem meg arra, hogy fáradjon ide. Úgyis szeretném neki bemutatni hódolatomat, továbbá Gérard tábornok parancsát.
- A tábornok saját kezűleg írt parancsáról van szó? - kérdezte az alezredes.
- Az ő saját kezű aláírása van rajta, uram.
- Figyelmeztetem, hogy tagja voltam a tábornok vezérkarának, tehát felismerem az aláírását.
- Ennek én csak örülök, alezredes úr. Így bizonyára könnyebben megértjük egymást.
Az alezredes hozzám lépett. Átnyújtottam neki a parancsot, és egyúttal kihasználtam azt a lehetőséget, hogy mind a hárman egy csoportba kerültek. Úgy helyezkedtem el, hogy elálltam a lakásuk felé vezető utat.
Most is hárman voltak ugyan ellenem, de ők fegyvertelenül.
- Nos, alezredes úr? - kérdeztem egy idő múlva.
- Mást nem mondhatok, uram, mint, hogy ezen a parancson csakugyan Gérard tábornok aláírása látható.
- És ez nem elég ok arra - kérdeztem nevetve -, hogy ön valami mást is mondjon, alezredes úr?
Az alezredes néhány szót váltott két társával.
- Mit kívánt ezektől az uraktól, amikor kiléptem a házból?
- Csak azt, hogy maradjanak semlegesek, alezredes úr. Nem akarom önöket megfélemlíteni, és nem követelek semmit, ami nem fér össze a lelkiismeretükkel. Ha rokonszenveznek mindazzal, ami most történik, akkor fogjanak velem férfias nyíltsággal kezet, és adják becsületszavukat, hogy nem állják útját küldetésemnek; ha azonban szembe akarnak velem szegülni, akkor mondják meg ezt is nyíltan, és állítsanak félre minden úton-módon, mint ahogy én is mindent el fogok követni, hogy félreállítsam az utamból önöket.
Az alezredes újra tanácskozott a társaival.
- Valamennyien öreg katonák vagyunk, uram - mondta aztán. - Annyi lövöldözésben volt részünk, hogy nem ismerjük már a félelmet. Más körülmények között bizonyára elfogadnánk az ön kihívását. Sajnos azonban - vagy hála Istennek, nem is tudom - értesülései pontosak: mi csakugyan hű fiai vagyunk a hazának, és ha ön beleláthatna a szívünkbe, akkor tudná, mit érzünk e háromszínű zászló láttán, melyért tizenöt esztendeje bánkódunk... Mit kíván tőlünk? Mire kötelezzük magunkat, uram?
- Arra, hogy visszavonulnak szállásukra, és nem jönnek ki addig, míg halálom hírét nem hallják, vagy én magam fel nem oldom ígéretüket.
- Erre a magam és társaim nevében katonai szavamat adom!
Kinyújtott kézzel indultam az alezredes felé.
Egy helyett három kéz nyúlt felém, három kézszorítás fogadott.
- Erről ne is beszéljünk - jegyezte meg az alezredes. - Ilyen vállalkozásnak, mint az öné, sikerülnie kell!
- Nagyon hálás lennék, ha néhány jó tanácsot kaphatnék.
Az alezredes elmosolyodott.
- Hová készül innen?
- Liniers-hez, a helyőrség parancsnokához.
- Ismeri?
- Semmit se tudok róla.
Az alezredes a fejét csóválta.
- Mit jelentsen ez? - kérdeztem.
- Óvakodjék tőle!
- Utóvégre, parancsom van...
- Hát aztán?
- Számíthatok a segítségükre?
- De még mennyire!... Ha nem semlegesek, akkor szövetségesek leszünk.
Ebben a pillanatban három kopogás hallatszott, egyforma időközökben.
- Ki van ott? - kérdezte az alezredes.
- Egy barátom érkezett, alezredes úr, hogy szükség esetén a segítségemre legyen.
Hangosan odakiáltottam:
- Várjon, Bard, mindjárt nyitom a kaput... Barátok közt vagyok.
Aztán visszafordultam a három katonához.
- Most pedig, uraim - mondtam nekik -, szíveskedjenek visszavonulni szálláshelyükre.
- Rendben van - mondták.
- A szavukat, remélem, állják?
- Nem szoktuk adott szavunkat megmásítani.
A három katona belépett a házba, én pedig kinyitottam a kaput.
Bard, vállán a puskával, oly tökéletes lelki nyugalommal állt ott, hogy az ember vadásznak nézhette volna, akinek kedve kerekedett a célbalövést gyakorolni.
- Nos? - érdeklődött. - Hogy állnak a dolgok errefelé?
- Köszönöm. Itt úgy ment minden, mint a karikacsapás.
- Nagyszerű! Meg is kapta a puskaport?
- Még nem egészen; de ne legyen ilyen türelmetlen... Hát a maguk zászlaja?
A festő a toronyra mutatott.
- Az ott látható... Azt hiszem, nagyon szépen beleillik a tájképbe.
- Én is azt hiszem. Hogy történt?
- Teljes békességben... A sekrestyés eleinte tett néhány ellenvetést, de Hutin érvei végül is jobb belátásra bírták.
- Milyen érveket hozott fel Hutin?
- Arra nem nagyon figyeltem; inkább a tájat néztem... Maga talán nem is tudja, milyen szép a maguk vidéke, az Aisne völgye, főképp Vauxbuin felé...
- S ez annyira lekötötte a figyelmét, hogy nem hallotta, mit mondott Hutin az egyházfinak!
- Mintha valami olyasmit mondott volna, hogy agyonveri, ha moccanni mer.
- És most hol van?
- Kicsoda?
- Hutin.
- Bizonyára a doktornál van, ahogy megbeszéltük.
- Akkor jó - mondtam. - Maga pedig maradjon itt.
- Rendben van. És mi a teendőm?
- Várjon egy kicsit.
Bard figyelmes tekintettel követte minden mozdulatomat.
- Ejha! Milyen helyes kicsi ágyú! - kiáltott föl.
A löveg, amely felé elindultam, valóban csinos kis jószág volt; vagy négyes, vagy, ha nem tévedek, talán még annál is kisebb kaliberű típus. Ott állt egy fedeles szín védelmében.
- Édes kis játékszer, ugye?
- Nagyon édes.
- Hát akkor segítsen, barátom.
- Mit akar csinálni?
- Föl akarom állítani. Ha megostromolják, legalább lesz tüzérsége.
Befogtuk magunkat a löveg elé, s így sikerült tüzelőállásba vinni, a kaputól körülbelül harminc lépésnyire.
Amikor ezzel elkészültem, beletöltöttem a csőbe lőportáskám tartalmának a felét. Fojtásnak a zsebkendőmet gyömöszöltem rá, aztán húsz golyót töltöttem belé, s a golyók tetejébe, második fojtásnak, Bard zsebkendőjét használtam föl. Így aztán tüzelésre készen állt a löveg.
Már csak a célpontra kellett beirányítani; amikor ezzel is elkészültem, kihúztam a kanócot.
- Ez is megvan - lihegtem. - Most elmondom, mi a feladata.
- Csupa fül vagyok.
- Hány cigarettát tud egyvégtében elszívni?
- Amennyit akar - föltéve, hogy elég a dohányom, vagy van pénzem vásárolni.
- Nos hát, arra kérem, kedves barátom, csak fújja a füstöt megállás nélkül, mert arra van szükség, hogy állandóan égjen a cigarettája. Ha engedély nélkül akarna valaki bejönni, vagy pedig megpróbálnának betörni a kapun, akkor figyelmeztesse őket, háromszor egymás után, hogy menjenek el. Ha a harmadik figyelmeztetés ellenére tovább erőszakoskodnak, akkor álljon ide oldalt, mert az ágyú visszaszökik, és eltörheti a lábát, majd nyúljon át keresztbe a gyújtószerkezet fölött, és érintse meg a cigarettájával a gyújtólyukat... Majd meglátja, milyen hatásosan működik ez a szerkezet.
- Meglesz - mondta a festő.
Bard sohasem ellenkezett. Azt hiszem, hogyha a székesegyház tornyának tetején arra kértem volna, hogy ugorjon le, habozás nélkül leveti magát.
- Most pedig adja vissza a pisztolyaimat - kértem. - Akinek puskája is meg ágyúja is van, annál a pisztoly felesleges luxus.
- Igaz is - felelte Bard. - Tessék.
Elővette és kezembe nyomta a pisztolyaimat.
Újra megvizsgáltam mind a kettőt. Teljesen rendben voltak.
A kabátom két szárnyában volt két zseb. Ide csúsztattam őket.
Aztán elindultam a helyőrség parancsnokának házához.
A kapu előtt őrszem állt.
Megkérdeztem tőle, hol van Liniers helyőrségi parancsnok hivatali szobája.
Megmondta. Talán a magasföldszinten vagy a félemeleten, már nem emlékszem pontosan.
Fölmentem a lépcsőn. Puskámat odatámasztottam az iroda ajtaja mellé.
A helyőrség parancsnokát bent találtam az irodájában, egy másik tiszt társaságában, akit nem ismertem.
Épp akkor ugrott föl, annak a hírnek a hallatára, hogy háromszínű zászló leng a székesegyház felett.
Úgy látszik, az én megjelenésem elkerülte a figyelmét; már bent voltam a szobában, s ő csak faggatta tovább a tisztet a meghökkentő esemény részleteiről.
- Bocsásson meg, báró úr - szóltam közbe. - Ha valóban érdeklik ezek a részletek, én szívesen beszámolok róluk. Hozzáteszem, hogy senki sem ismeri őket olyan jól, mint én.
A helyőrség parancsnoka meglepetten nézett rám.
- Hát akkor halljuk! - mondta. - De mindenekelőtt: kicsoda maga, uram?
Azt hiszem, már lefestettem ruházatomat; a zilált zsineg-nyakravalómat, negyednapos ingemet s kabátomat, melynek több gombja hiányzott, mint amennyi megvolt.
Nem is nagyon lepődtem meg, amikor a helyőrség parancsnoka kilétem felől érdeklődött.
Elmondtam minden nevemet, címemet, rangomat. Röviden vázoltam a párizsi politikai eseményeket, valamint küldetésem célját; aztán átnyújtottam Gérard tábornok levelét.
A helyőrség parancsnoka, illetve a királyi megbízott, ami akkor ugyanazt jelentette, figyelmesen elolvasta a parancsot.
- Vegye tudomásul, uram - szólt, miután az írást visszaadta -, hogy én semmiféle formában nem ismerem el az ideiglenes kormány hatalmát. Mellesleg, semmi se szavatolja Gérard tábornok aláírásának valódiságát. Nemcsak, hogy hitelesítve nincs, hanem még pecsét sincs rajta.
- Van azonban valami, uram - válaszoltam -, ami nemcsak fölér, hanem lényegesen többet ér minden pecsétnél és hitelesítésnél. Nevezetesen, hogy én ezennel a becsületszavammal szavatolom önnek az aláírás valódiságát.
A helyőrség parancsnokának arcán olyan mosoly suhant át, melyből nem hiányzott a gúny.
- Szívesen elhiszem önnek, uram. De hadd mondjak valamit, ami minden további vitát feleslegessé tesz. Jelen pillanatban ugyanis legföljebb kétszáz töltény található a lőszerraktárban.
Engem ugyan némiképp bosszantott a helyőrség parancsnokának gúnyos mosolya, de azért kifogástalan udvariassággal válaszoltam:
- Minthogy ön, uram, csak hozzávetőleg ismeri a lőszerraktárban levő töltények számát, engedje meg, hogy pontosabb adatokat kérjek attól a három katonától, akik becsületszóra amúgy is az én foglyaim.
- Becsületszóra a maga foglyai? Kicsodák?
- Az én foglyaim: d'Orcourt alezredes, Mollard kapitány és Ragon őrmester... Most, amint már voltam bátor megemlíteni, hozzájuk fordulok, s mihelyt megtudtam, mennyi puskapor van a lőszerraktárban, visszajövök és megmondom.
Köszöntem és elsiettem.
Kifelé menet egy pillantást vetettem a tiszt csákójára.
Az 53-as számot láttam rajta.
Úgy látszik, nem hagy el a szerencse! Nyilvánvalóan az 53-as zászlóaljnak a pótkerete állomásozik Soissons-ban, amely, mint emlékezetes, a Louvre elfoglalásának pillanatában habozás nélkül átállt a nép oldalára!
Az utcán szembejött velem egy tiszt.
- Ön Dumas úr? - kérdezte.
- Az vagyok.
- Ön tűzte ki a háromszínű zászlót a székesegyházra?
- Igen.
- Akkor ne féljen semmitől, és csinálja a dolgát. Katonáink már tegnap kitűzték a háromszínű kokárdákat.
- Tehát számíthatok rájuk?
- Arra, hogy a laktanyát nem hagyják el, igen.
- A neve, uram.
- Tuya hadnagy vagyok.
- Köszönöm.
A hadnagy nevét fölírtam.
- Mire való ez? - kérdezte.
- Még magam se tudom - válaszoltam. - Lehetséges azonban, hogy a párizsi városházára visszatérve, véletlenül találok ott egypár főhadnagyi vállrojtot... Remélem, ha elküldöm magának, nem sértődik meg?
A hadnagy elnevette magát, aztán búcsút intett, és gyors léptekkel elment.
Ebben a pillanatban, még ennél is gyorsabban lépkedve, elsietett mellettem az a tiszt, akit Liniers szobájában láttam az imént.
Nagyon sietős volt az útja; nyilván már Liniers parancsait vitte.
Én se vesztegethettem az időt. Egy szempillantás alatt ott termettem a lőszerraktárnál.
Bekopogtam, és megneveztem magam.
- Maga van itt? - kérdezte Bard.
- Én.
- Mindjárt kinyitom a kaput.
- Fölösleges... Csak kérdezze meg az őrszemélyzetet, mennyi puskapor van a raktárban.
- Meglesz.
Vártam. A kulcslyukon keresztül láttam, amint Bard sietve belép a házba. Mindjárt jött is vissza.
- Kétszáz font! - kiáltott oda nekem.
- Remek! Ez is valami... Most pedig dobja át a kulcsot a kapu fölött, vagy csúsztassa át a hasadékon. Így nem kell magának szólnom, ha be akarok jutni.
- Tessék.
- Köszönöm. És el ne hagyja a helyét!
- Ne féljen.
Miután efelől megnyugodtam, ugyanolyan sietve, ahogy jöttem, elindultam a helyőrség parancsnokához.
A kapu előtt ugyanaz a katona állt őrt. Most azonban még egy őrszemre akadtam, az iroda ajtaja előtt.
Azt hittem, nem enged tovább, de tévedtem.
Most is, mint az előbb, odatámasztottam puskámat az ajtó mellé.
Odabent kettővel szaporodott a jelenlevők száma. Liniers helyőrségi parancsnokon és az ismeretlen tiszten kívül ott láttam a nem túlságosan tágas irodában Lenferne márkit, a csendőrség parancsnokát, és Bonvilliers mérnökkari alezredest.
Persze mindegyik a beosztásának megfelelő egyenruhát viselte; volt, akinek kard lógott az oldalán, volt, akinek tőr.
Beléptem, és becsuktam magam után az ajtót.
De abban a pillanatban, amikor végignéztem a jelenlevőkön, megbántam, hogy nem hoztam a puskámat. Az arcokra rá volt írva, hogy nehéz percek várnak rám.
Kezemet végighúztam vadászzekém szárnyán. Éreztem, hogy a két pisztoly jó helyen van.
Ez megnyugtatott.
- Uram - szólt a helyőrségi parancsnok, meglehetősen lekicsinylő hangon -, mialatt ön távol volt, idekérettem Lenferne márkit és Bonvilliers urat, mert velem együtt ők a város legfőbb katonai parancsnokai. Most tehát a legilletékesebbek színe előtt elismételheti küldetése célját, amit nekem már tudtomra adott az előbb.
Rögtön beláttam, hogy a tárgyalást azon a hangon kell folytatnom, melyet Liniers ezredes megütött.
- Kedves uram - válaszoltam -, az én küldetésem nem szorul különös magyarázkodásra; egészen egyszerűen arról van szó, hogy az itteni raktárban található puskaport Párizsba szállítsam, mert ott kevés van belőle... Egyúttal bátorkodom felhívni szíves figyelmét arra, hogy nem egészen pontosan tájékoztatták: a raktárban nem kétszáz töltényt, hanem kétszáz font puskaport őriznek.
- Hogy kétszáz töltényünk van-e vagy kétszáz font puskaporunk, az másodrendű kérdés, tisztelt uram. A hangsúly azon van, hogy ön el akarja vinni egy nyolcszáz főből álló katonai erődítmény lőszerkészletét.
- Teljesen igazat adok önnek, uram - válaszoltam. - A dolog lényege valóban az, hogy én el fogom vinni egy nyolcszáz főből álló katonai erődítmény lőszerkészletét... Íme, uraim, itt van az erre vonatkozó parancs.
Ezzel átnyújtottam Gérard tábornok parancsát, Liniers épp csak az ujjai hegyével érintette, futó pillantást vetve rá, hiszen már ismerte a tartalmát. A szomszédja átvette, elolvasta, biccentett, és visszaadta Liniers-nek.
- Fölteszem, ha mi megtagadjuk a parancsot, önnek küldetése végrehajtására nyilván egy hadsereget bocsátottak rendelkezésére?
- Nincs hadseregem, uram - válaszoltam. - Viszont eltökélt szándékom, hogy amit elvállaltam, azt véghez is viszem. Azt ígértem La Fayette tábornoknak, hogy vagy elhozom a puskaport, vagy megöletem magam, ezért jöttem el ide, ezért kértem a raktár megnyitását, s ezért vagyok itt újra, ugyanavval a kérelemmel.
- És azt hiszi, Dumas úr, hogy így, egymagában... Ha nem tévedek, Dumas úr a neve?
- Igen, Dumas vagyok.
- És azt hiszi, Dumas úr, hogy így, egymagában, rá tud kényszeríteni egy ilyen értelmű parancs aláírására? Egyébként, ha nem vette volna észre, mi négyen vagyunk!
Persze nemcsak ezt vettem észre, hanem a parancsnok egyre élesedő hangjából és egyre fenyegetőbb szófűzéséből megéreztem, hogy ég a talpam alatt a föld. Ennélfogva hátrálni kezdtem, hogy az ajtó közelébe kerüljek, s közben észrevétlenül zekém zsebébe nyúltam. Sikerült hangtalanul felhúznom a két pisztoly kakasát.
Aztán gyors mozdulattal előrántottam, és ráfogtam őket az előttem ülőkre.
- Igaz, önök négyen vannak; de mi, uraim, öten!
Két lépést előreléptem.
- Most pedig becsületszavamra kijelentem, hogy ha öt másodpercen belül nincs aláírva a parancs, azon nyomban végzek mind a négyükkel. Az első golyót ön kapja, királyi biztos úr, s ön után a többiek, rendfokozat szerint!
Azt hiszem, holtsápadt lettem; arcomról azonban e sápadtság ellenére is lerítt, hogy föltett szándékomból nem engedek.
A jobb kezemben levő pisztoly dupla csöve legföljebb jó kartávolságnyira lehetett a helyőrségi parancsnok arcától.
- Figyelem, uram! - szóltam. - Kezdem számolni a másodperceket.
Vártam egy kicsit, aztán elkezdtem:
- Egy, kettő, három...
Ekkor azonban felpattant egy oldalajtó, s egy asszony, arcán a végső rémület kifejezésével, berontott a szobába.
- Tedd meg, kedvesem! - kiáltotta. - Tedd meg, amit kér! Hisz ez egy újabb négerlázadás!
S közben úgy nézett rám, mint valami szörnyetegre.
- Kérem, uram - szólalt meg a parancsnok -, legyen tekintettel a feleségemre...
- Feleségét a legnagyobb mértékben tisztelem, uram - válaszoltam -, csakhogy nekem magamnak is van anyám és nővérem. Arra kérem tehát, uram, távolítsa el innen a kedves feleségét, hogy aztán férfiakhoz illő módon tárgyalhassunk tovább.
- Tedd meg, kedvesem! Tedd meg! - kiabált tovább Liniers felesége. - Az Isten szerelmére, tégy meg mindent, amit ez az ember akar!... Gondolj apámra és anyámra, akiket Santo Domingón lemészároltak...
Csak most értettem meg, mire célzott az imént, amikor a négerlázadást emlegette.
Göndör hajam, a háromnapos napfénytől lebarnult bőröm, kissé idegenes hanghordozásom miatt - habár a sok beszédtől úgy berekedtem, hogy talán már hanghordozásom se nagyon lehetett -, úgy látszik, négernek nézett, s ez a legnagyobb borzadállyal töltötte el.
Azóta megtudtam, hogy az asszony a Saint-Janvier család leánya volt, s ez teljes mértékben megmagyarázza ijedelmét.
Anyját és apját, a Saint-Janvier házaspárt ugyanis irgalmatlanul a szeme láttára fojtották meg, amikor Haiti-ban kitört a lázadás.
Nos, a feszültséget, amely a szobában uralkodott, nem lehetett tovább bírni.
- Csak nem képzeli, uram - kiáltotta a felindulástól reszkető hangon a királyi megbízott -, hogy alávetem magam egyetlen szál ember akaratának!
- Ha kívánja - válaszoltam -, kiállíthatok egy nyilatkozatot, amelyben tanúsítom, hogy fegyverrel kényszerítettem a parancs aláírására.
- Igen, uram! Igen! - kiabált a felesége.
- De ha úgy jobban tetszik, azt is megtehetem, hogy idehozom két-három barátomat. Ez esetben mindkét oldalon egyforma erők fognak állni.
- Nekem ez a megoldás felel meg jobban - mondta Liniers.
- Akkor azonban figyelmeztetem, báró úr, hogy csak a becsületszavára támaszkodva vagyok hajlandó innen eltávozni; pillanatnyilag a kezemben vannak, s mind a négyüket főbe lőhetném... Higgyék el, hogy nem sok híja van. Elvárom, hogy visszajövetelemkor ugyanígy és ugyanitt legyenek.
- Legyen nyugodt, uram! - kiáltotta az asszony.
Meghajoltam, a lehető legudvariasabban, de nem tágítottam.
- Sajnálom, asszonyom, kénytelen vagyok ragaszkodni kedves férjeura becsületszavához.
- Rendben van, uram - szólalt meg a királyi biztos. - Ezennel szavamat adom.
- Fölteszem, hogy az ön szava mind a négyükre egyformán kötelező?
A tisztek rábólintottak.
Mielőtt zsebre tettem volna, leeresztettem a két pisztoly kakasát.
- Végeztünk, asszonyom, nyugodjék meg - fordultam Liniers-néhez. - Uraim, öt perc múlva újra itt vagyok.
Elmentem. Puskámat, mely ott várt rám az ajtófélfához támasztva, magammal vittem.
Kissé elhangoskodtam a dolgot; azt sem tudtam, merre keressem Hutint, Bard pedig nem hagyhatta el őrhelyét.
Szerencsém volt. Amikor a házból kiléptem, ott találtam Hutint, aki a megbeszélt terv szerint néhány lépésnyire a helyőrség parancsnokának kapujától várt rám, egy barátjával együtt. Társát, e Soissons-ban lakó lelkes hazafit, Moreau-nak hívták.
Mindketten kétcsövű puskával voltak felfegyverezve.
Intettem nekik, hogy jöjjenek velem a ház udvarába.
Nem nagyon tudták, miről van szó, de vonakodás nélkül az udvarra léptek.
Visszamentem az irodába. A tisztek nem szegték meg szavukat; mind a négyen ott ültek, ahol az imént.
Odamentem az ablakhoz, és kinyitottam.
- Kérem, uraim - szóltam le Hutinnek és Moreaunak -, közöljék Liniers királyi biztos úrral, hogy ha nem írja alá azonnal a puskapor elszállítására vonatkozó engedélyt, akkor készek tüzet nyitni reá, és rajta kívül bárkire, akire rámutatok.
Hutin és Moreau, válasz helyett, felhúzta puskája kakasát.
Liniers-né hol reám, hol a férjére vetette félénk tekintetét, és szemmel követte minden mozdulatunkat.
- Rendben van, uram - jelentette ki az ezredes. - Aláírom az engedélyt.
Papírt rakott maga elé az íróasztalra. A következőket írta:
Ezennel fölhatalmazom Alexandre Dumas urat, hogy a tüzérség teljes puskapor-készletét elszállíthassa a Saint-Jean lőszerraktárból.
báró LINIERS
a helyőrség parancsnoka.Kelt Soissons-ban, 1830. július 31-én.
Átadta az engedélyt. Miután eltettem, odaléptem feleségéhez és elnézését kértem azért az ijedségért, melynek akaratlanul is okozója lettem, majd elköszöntem és távoztam.
Az utcára érve Hutin egy másik barátjával találkoztunk, akinek segítségét Hutin előzőleg kilátásba helyezte. Quinette volt a neve.
Most, egy kissé elkésve, csatlakozott hozzánk; igaz, nem is maradhatott velünk sokáig.
Azt tanácsolta, hogy ügyünket tereljük törvényes mederbe. A törvényes eljáráshoz szükség van a polgármester jóváhagyására is.
Minthogy kezemben volt a parancs, csatlakoztam Quinette javaslatához. El is mentem a polgármesterhez.
Sajnos, e derék városatya nevét már elfelejtettem. Csak arra emlékszem, hogy minden tiltakozás nélkül velem jött.
Öt perc múlva a polgármester, Hutin, Moreau és Quinette kíséretében megérkeztem a raktár kapujához. Figyelmeztettem Bard-t, hogy én vagyok ott, és ki fogom nyitni a kaput.
- Jöjjenek be! - kiáltotta.
Óvatosan megforgattam a zárban a kulcsot, aztán beléptem. Első pillantásom a tüzelésre kész lövegre esett; Bard azonban, nagy meglepetésemre, nem volt látható.
Végre megtaláltam. Az ágyútól húsz lépésnyire, egy szilvafán kuksolt, és jóízűen ette az éretlen szilvát.
Merem állítani, hogy - hála Quinette bölcs tanácsának - törvényesebb eljárást képzelni sem lehet a miénknél. Hiszen mi, akár Bilboquet, a polgármester úr teljes jóváhagyásával cselekedtünk.
Magától értetődik, hogy d'Orcourt alezredes szíves örömest kitárta előttünk a lőszerraktár ajtaját.
Arról a raktárról beszélek, mely a bejárati kaputól jobb kéz felé esett.
A puskapor, amelyet itt találtunk, valóban kétszáz font körül lehetett.
Azon voltam, hogy minél hamarább elszállítsam, mert a polgármester kijelentette, hogy erre a puskaporra, a város védelme érdekében, neki is szüksége van.
Szempontjának jogosságát nem vontam kétségbe. Minthogy azonban makacsul a fejembe vettem, hogy bizonyos mennyiségű puskaport okvetlenül Párizsba szállítok, már ott tartottam, hogy a polgármesternek lejátszom ugyanazt a jelenetet, mely a városparancsnoknál folyt le az imént, amikor odajött d'Orcourt alezredes.
- Igaz ugyan - súgta a fülembe -, hogy csak kétszáz font puskaporunk van a tüzérségi raktárban; viszont odaát, a túlsó épületben őrzik a város lőporkészletét. S az nem kétszáz, hanem háromezer font!
Rábámultam.
- Hogy lehet ez? - kérdeztem.
- Amint mondom. Háromezer font, ott átellenben...
És megmutatta az épületet.
- Hát akkor nyissuk ki a kaput, és vigyük el a puskaport.
- Igen ám, csakhogy hol a kulcs?
- Hát hol a kulcs?
- Jousselinnél, a raktárosnál.
- És ő hol lakik?
- Az urak közül bárki odavezeti.
- Nagyon helyes.
Odaléptem a polgármesterhez.
- Az ön kérésére, polgármester úr, most nem mondhatok se igent, se nemet. Ha másutt hozzá tudok jutni puskaporhoz, akkor nem nyúlok hozzá ehhez a kétszáz fonthoz; ellenkező esetben azonban ezt fogom elvinni... Most azonban lássunk dologhoz, és osszuk föl a tennivalókat. Kedves Moreau úr, önt arra kérem, béreljen a fuvarosoktól egy társzekeret és hozzá való lovakat. Mindkettőért megfizetjük a szokásos bért, azzal a kikötéssel, hogy egy órán belül legyenek itt. Mihelyt fölraktuk a puskaport, elindulunk... Rendben van?
- Hogyne.
- Siessen.
Moreau elindult, akkora lendülettel, hogy kívánni se lehetett volna többet.
- Maga pedig, kedves Bard barátom, legyen belátással. A helyzet egyre zavarosabb; okvetlenül szükséges, hogy elfoglalja helyét az ágyú mellett, hagyja abba az éretlen szilva fogyasztását, ehelyett inkább gyújtson rá... Megteszi?
- Nagyon szívesen. Csak két vagy három szem szilvát ettem, de teljesen belevásott a fogam... A világ minden puskaporáért se bírnék még egy szilvát enni.
- Maga pedig, Hutin, menjen el újra Missa doktorhoz, és nézzen utána, csinált-e egyáltalán valamit. Ha nem, kérje vissza tőle La Fayette kiáltványát, mert arra még szükségünk lehet a polgári hatóságoknál, akiket Gérard tábornok parancsa nem kötelez semmire.
- Futok!
- Maga pedig, Quinette úr, vezessen a raktárfelügyelőhöz.
- Csakhogy nagyon messze lakik.
- Annyi baj legyen! Egyesült erővel mindent el lehet érni... Nos tehát, egy fél- vagy legkésőbb háromnegyed óra múlva itt újra összejövünk valamennyien!
Bard elfoglalta őrhelyét, Hutin elindult a maga célja felé, Quinette és én pedig a magunké felé.
Nemsokára megérkeztünk Jousselin raktárfelügyelő házához.
- Hát itt volnánk - állapította meg Quinette. - Remélem azonban, meg fogja érteni, hogy én, aki helybeli lakos vagyok, roppant kényes helyzetbe kerülnék, ha tovább is önnel maradnék... Azt tanácsolom, hogy menjen be egyedül a raktárfelügyelőhöz.
- Emiatt sose fájjon a feje! - válaszoltam.
Beléptem a kapun.
Nem akarom a helyzetet szépíteni. Tény és való, hogy amikor Jousselin úr házának küszöbét átléptem, se testi mivoltomban, se öltözködésemben nem voltam bizalomgerjesztő látvány. Szalmakalapomat már régen elhagytam valahol, verejtékező arcomat lebarnította a nap. Hangom hol rekedt trombitaharsogással szólt, hol hirtelen elvékonyodott, egészen az érthetetlenségig; vadászzekémtől, melyet a két pisztoly amúgy is lehúzott, már az utolsó gombok is búcsút készültek venni, másfelől azonban a cipőmön és lábszárvédőmön sötétlő vérfoltokat még az út pora se bírta eltakarni.
Mindezek után ne csodálkozzunk rajta, hogy Jousselin úr, amikor meglátott a fent leírt maskarában, kétcsövű puskával a vállamon, hirtelen hátrálni kezdett, mégpedig azzal a karosszékkel együtt, amelyben ült.
- Mit kíván uraságod? - kérdezte.
Előadtam neki látogatásom célját, oly röviden, ahogy csak tudtam; egyrészt, mert sietős volt a dolgom, másrészt azonban úgyis hiába próbáltam volna udvariaskodni, ha egyszer cserbenhagyott a hangom.
A raktárfelügyelő különböző ellenvetéseket tett. Sorra megcáfoltam őket, de alig válaszoltam az egyikre, máris előállt a következővel. Láttam, hogy így semmire sem jutunk.
- Uram - jelentettem ki határozottan -, nincs értelme a vitának. Feleljen, kérem, hajlandó-e kiszolgáltatni a városi raktárban levő lőport vagy sem. Ezer frankot adok érte; tessék, vegye el.
- Hogy tehetnék ilyet, uram? Hiszen az a puskapor tizenkétezer frankot ér!
- Akkor tekintse ezt az összeget előlegnek; a többiről elismervényt adok, melyet az ideiglenes kormány készpénzre vált.
- Csakhogy nekem hitelbe árusítanom szigorúan tilos.
- Akkor másképp teszem fel a kérdést. Hajlandó-e fizetség nélkül kiszolgáltatni az állam puskaporát, amely tehát az ideiglenes kormány tulajdona, igen vagy nem? Ehhez a puskaporhoz nekem jogom van, minthogy parancsot kaptam az elszállítására, magának ezzel szemben nincs hozzá joga, mert nem kapott parancsot arra, hogy visszatartsa.
- Ehhez én csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy...
- Igen vagy nem?
- Joga van, uram, elvenni a lőport. De hadd figyelmeztessem, hogy a felelősség a kormánnyal szemben önt terheli.
- Ejnye! Miért nem ezzel kezdte? Már réges-rég befejeztük volna a vitát.
A kandallóhoz léptem, ahol már jó ideje észrevettem egy favágó baltát.
- Mit csinál, uram? - kiáltott föl ijedten a raktárfelügyelő, látván, hogy magamhoz veszem a baltát.
- Kölcsönveszem magától a baltáját, hogy betörjem vele a raktár ajtaját... Mihelyt megtörtént, a baltája ismét rendelkezésére áll.
Megfordultam, és elindultam kifelé.
- De uram! - loholt utánam a raktáros kiabálva. - Hiszen ez közönséges lopás!
- Mi több! Közönséges betöréses lopás!
- Figyelmeztetem, hogy írásbeli jelentést teszek a pénzügyminiszternek!
- Tegyen jelentést az ördög nagyanyjának, Jousselin úr!
Ilyen társalgás közben értünk le az utcára. A raktárfelügyelő tovább kiabált. Egyre több néző gyűlt össze. Visszafordultam.
- Ugyan már, maradjon egy kicsit csöndben, raktárfelügyelő úr - mordultam rá, és erőteljesen megmarkoltam a baltát.
- Segítség! - kiáltotta teli torokból. - Rabló! Gyilkos!
És, miután orrom előtt becsapta a kaput, még a reteszt is rátolta belülről.
Semmi kedvem se volt betörni a raktárfelügyelő kapuját.
- Indulás! - kiáltottam oda Quinette-nek. - Az ellenség elvonult a csata színhelyéről... Fussunk!
És a baltát lóbálva, futva indultam vissza a lőszerraktárba.
Még százat se léptem azonban, amikor utolért a raktárfelügyelő hangja. Átkait szórta rám a messzeségből.
Lakása ablakán kihajolva próbálta ellenem uszítani Soissons népét.
Quinette-nek megvolt a magához való esze; nyomtalanul eltűnt.
Csak 1851-ben láttam viszont, Brüsszelben.
Ha akkor, Soissons-ban, úgy véltem, hogy túl korán távozott el, Brüsszelben viszont azzal kárpótolt, hogy tovább maradt a kelleténél, hiszen még december 2-a után is arra várt, hogy visszavonják a köztársaságtól kapott követi megbízólevelét.
Én azonban se Jousselin úr átkaival, se a soissons-iak barátságtalan viselkedésével nem törődtem. Siettem vissza a lőszerraktárba.
Bard ezúttal ott állt a kijelölt őrhelyen.
- Mi újság? Kapott engedélyt a raktárfelügyelőtől? - kérdezte d'Orcourt alezredes.
- Ha engedélyt nem is, de a raktár kulcsát megkaptam - szóltam, és megmutattam a baltát.
Ekkor érkezett vissza Hutin.
- Nos? - kérdeztem. - Csinált valamit a te híres doktorod?
- Ilyet még nem hallottam! - kiáltott föl Hutin. - A hazafiaknak ez a koronázatlan királya az orrát se meri kidugni a házából. És ráadásul vissza se akarta adni La Fayette tábornok kiáltványát!
- Remélem, visszavette tőle?
- Az csak természetes. Itt van.
- Jól van, adja ide... És most lássunk munkához.
- És maga mit intézett?
- Én ezt a baltát hoztam magammal a raktárfelügyelő kandallójáról... Ezzel most betörjük a raktár ajtaját, aztán, ha Moreau szerzett fuvarost, fölrakjuk a puskaport, és már itt se vagyunk... Megbízhatónak tartja Moreau-t?
- Még magamnál is megbízhatóbbnak... Hát Quinette hová tűnt?
- Semmivé vált! Elgőzölgött! Kámforrá lett!... Ne is beszéljünk róla. Gyerünk, dologra!
Ez azonban nem ment egészen simán - ami persze nem a munka megkezdésére, hanem az elvégzésére vonatkozik. A zár, amelyet le akartunk verni, bele volt süllyesztve a falba; a fal hatalmas kovakő tömbökből épült, és minden félrecsúszott ütés, mely a zár vagy a fa helyett a falat érte, valóságos szikraesőt csiholt ki belőle.
D'Orcourt alezredes nem volt éppen gyönge legény, de a második vagy a harmadik baltacsapás után, amikor folyton csak a szikrák pattantak, megcsóválta a fejét, és odafordult az embereihez:
- Ne maradjunk itt, hiába minden... Amit ezek az urak művelnek, az őrültség...
És mindnyájan elhúzódtak tőlünk, amennyire a falakkal körülvett udvaron lehetett.
Öt perc múlva kénytelen voltam a baltát átadni Hutinnek. Most ő esett neki az ajtónak.
Nekem azonban semmi se ment elég gyorsan. Megkerestem az udvar legnagyobb kövét, a fejem fölé emeltem, elparancsoltam az ajtó mellől Hutint, és egy Ajaxhoz méltó mozdulattal ellódítottam. Az ajtó, mely már úgyis recsegett-ropogott, dirib-darabokra ment szét.
Végre-valahára! Ott volt az orrunk előtt a háromezer font puskapor!
Annyira féltettem drága szerzeményemet, hogy - mint Jean Bart - a biztonság kedvéért ráültem az egyik hordóra, és sürgetni kezdtem Hutint, kerítse elő Moreau-t és a fuvarosait.
Hutin el is ment; csak úgy duzzadt az életerőtől ez a csupa ideg ember, e fáradhatatlan vadász és pompás lövő, akinek szavát se nagyon lehetett venni, de ha munkáról volt szó - lett légyen az akármilyen munka -, abban úgy megállta a helyét, hogy kalapot kellett emelni előtte.
Egy negyedóra múlva visszajött. A szekeret elhozta magával, Moreau-t viszont nem hozta el.
Hová lett Moreau?
Moreau összeszedett a városban vagy húsz fiatalembert és a teljes tűzoltóságot. A tűzoltóságnak és az ifjúságnak meghagyta, hogy várjanak meg engem, és kísérjenek el Villers-Cotterets-ig.
Még ezzel sem érte be: elküldte a lovát is, hogy lóháton vonulhassak ki a városból.
Megraktuk a szekeret puskaporral, kifizettem, amiben megalkudtunk - ha jól emlékszem, négyszáz frankot -, s már ülhettünk is föl a postakocsira. Megbeszéltük, hogy a fuvaros a szekeret kíséri, visszafelé aztán csinálhat, amit akar. Az ő dolga, négyszáz frankot kapott érte.
A lőporral megrakott szekérrel megálltunk Hutinék háza előtt. Délután négy óra volt, és mi még nem ettünk semmit.
Csak Bard evett meg három szem szilvát.
Bard egyébként fülig beleszeretett a kis négyes lövegbe. Boldogan neki ajándékoztam volna, de a puskapor derék őrei könyörögtek, hogy ne vigyem el, s nem vitt rá a lélek, hogy megfosszam őket a kis ágyútól.
Hutin édesanyja finom vacsorát készített, ami már nagyon ránk fért volna; mi azonban sebtiben hánytuk befelé az ételt. Időközben befogták a postalovakat a kocsinkba.
De végül is, öt óra tájban útnak indultunk. Elöl a társzekér, mögötte a kocsiban Hutin, Moreau és Bard. Én Moreau lován kísértem a menetet, szorosan a szekér mellett, le nem véve kezemet pisztolyom tokjáról, mert kész voltam rá, hogy a szekeret s vele együtt magamat meg a fél várost fölrobbantsam, ha valaki utunkat merné állni.
Szerencsére senki se próbálta utunkat állni, sőt, a hátunk mögül néha buzdító kiáltásokat is hallottunk.
E lelkes hazafiak nem voltak sokan. Mégis meg kell becsülni, ha valaki egyáltalán kiáltott, mert 1830-ban bizony elég bajos volt eltalálni, hogy mit kiabáljon az ember.
A legnagyobb veszély a város kapujában leselkedett ránk. Megtörténhetett volna, hogy mikor begördülünk a kapu alá, hirtelen leeresztik előttünk a csapórácsot, s a két kapuőr nekünk támad.
Mi azonban baj nélkül haladtunk át ezen a thermopüléi szoroson, s kijutottunk a város falai közül, a szabad mezőre.
Félszáz lépésnyire a városkaputól már ott várakoztak ránk a kísérőink.
Nem tagadom, most végre teli tüdőből én is fellélegeztem.
- Ide hallgass, kedves barátom - mondtam Hutinnek. - Nincs kedved visszamenni a városba? Hozathatnál nekünk húsz üveg bort, hogy ihassunk egyet La Fayette tábornok egészségére... Azt hiszem, becsülettel rászolgáltunk!
Egy negyedóra múlva koccintásra emeltük poharainkat. Amikor a tábornok egészségére ittunk, köszöntőnket lelkesen visszhangozták a város lakosai, akik búcsúztatásunkra összegyűltek a falakon.
Aztán kiürültek a borosüvegek, s mi folytattuk utunkat.
Verte-Feuille-ben, ami félúton van Soissons és Villers-Cotterets között, átadtam Moreau lovát a postamesternek. Nem bírtam volna tovább a nyeregben ülni, mert majd összeestem kimerültségemben.
Kezdtem rájönni, hogy a fuvaros lovaival soha nem érnénk célhoz, s ezért négy postalovat fogattam be a társzekérbe. Ezenközben leheveredtem az árokpartra, s oly mély álomba merültem, hogy csak nagy üggyel-bajjal tudtak belém lelket verni, amikor továbbindultunk.
Ekkor Moreau ült föl a lovára, mert el akart minket kísérni Villers-Cotterets-ig. Én beszálltam a kocsiba, s alighogy elfoglaltam Moreau helyét, újra elnyomott az álom.
Egy órát alhattam talán; arra ébredtem, hogy valaki erősen ráz.
Kinyitottam a szememet, s Hutint láttam magam előtt.
- Ébredjen már föl! - biztatott.
- Mi történt? - kérdeztem ásítva. - Olyan jól aludtam!
- Alighanem az történt, hogy a maga egykori főnöke, Mennesson közjegyző, ellenünk uszította a várost. Elhíresztelte, hogy maga az orléans-i herceg érdekeit képviseli, és most nem mehetünk tovább.
- Az orléans-i herceg érdekeit - én? Ez az ember vagy részeg, vagy őrült!
- Ha őrült, őrült, ha részeg, részeg... Nekünk mindenesetre hadat üzentek.
- Nekünk? Kicsoda?
- Először is, az erdészek.
- Az erdészek, nekünk? Most már semmit sem értek! Miért üzentek volna hadat épp az erdészek, ha egyszer úgyis az orléans-i herceg érdekeit képviselem?
- Ez nekem se fér a fejembe... Én csak figyelmeztetni akartam. Most már tudja, mi vár ránk; mehetünk tovább.
Végre kiment szememből az álom. Csapatunk már a Dampleux nevű hegy lábánál járt, amikor Villers-Cotterets-ből elénk sietett egy barátom, hogy elújságolja az ellenünk szőtt összeesküvést.
Odahívattam Moreau-t, hiszen ő képviselte csapatunkban a lovasságot.
- Arra kérem magát, Moreau - mondtam -, hogy ne kímélje a lovát, vágtasson be Villers-Cotterets-be, és menjen el Cartier-hoz, sőt, ha kell, Paillet-hoz is. Kérdezze ki őket, hogy mi igaz ebből a históriából... Ha véletlenül Mennessonnal találkozik, mondja meg neki, hogy a puskámban két golyó van; ha nem akar velük megismerkedni, maradjon csak szépen lőtávolon kívül.
Moreau elvágtatott, én pedig, Hutinnel együtt, a csapat élére álltam. Magam mellé vettem hat-nyolc embert a legelszántabbak közül; a megmaradt húsz-huszonöt fő, Bard-ral egyetemben, a társzekereket kísérte. Miután így elrendeződtünk, továbbindultunk.
Tíz perc múlva észrevettük a visszatérő Moreau-t. A hírek valónak bizonyultak. A közjegyző háza előtt csakugyan összeverődött egy csomó ember, Mennesson pedig ott szónokolt az embergyűrű közepén; amikor azonban Moreau szép csendben odament hozzá, és néhány szót a fülébe súgott, a közjegyzőnek rögtön hűlt helye támadt.
Hátra voltak még az erdészek, akiket egy Boyer nevű egykori katonatiszt vezetett.
Azt már sokkal nehezebb volt megmagyarázni, hogy a Boyer vezénylete alatt álló erdészek, az orléans-i ház hű emberei miért szálltak szembe velem, amikor épp az volt a vád ellenem, hogy a herceg oldalán szólítom fegyverbe a környék lakosait. Maga Boyer is, az egykori tiszt, akit a restauráció bocsátott el a hadsereg kötelékéből, mindent az orléans-i hercegnek köszönhetett.
Megérkeztünk Paillet-hoz, ahol ugyanolyan szívesen fogadtak, mint legutóbb. Sietve elfogyasztottuk a vacsorát; embereim Cartier udvarán étkeztek.
El voltunk rá készülve, hogy bármikor megtámadhatnak bennünket; tehát mindannyian térdünk közé szorított puskával ettünk.
A vacsorát nem zavarta meg semmi.
Étkezésünk ideje alatt pihent lovakat fogtak kocsink és szekerünk elé. Este tíz órára járt, amikor továbbindultunk; ezúttal a teljes Villers-Cotterets-i nemzetőrség szegődött kísérőnkül.
Baráti kézszorításokkal és forró ölelésekkel mondtunk búcsút soissons-i barátainknak, akik nem egészen négy óra alatt hat mérföldes utat tettek meg velünk.
Amikor a Vauciennes-hegy közelébe értünk, ismét mélyen aludtam, s oly szépeket álmodhattam, mint Saverny, aki még a hóhérra is megharagudott, amiért fölébresztette. Engem most is Hutin rázott föl.
- Ébresztő! Riadó! - kiabálta.
- Mi az?
- Itt van Boyer, és meg akar verekedni magával.
- Akkor verekedjünk... Hol van?
- Itt vagyok - mondta valaki.
A szememet dörgöltem, aztán észrevettem egy harmincöt-negyven év körüli férfit, tajtékos lován ülve.
Leugrottam a kocsiról.
- Ha jól értettem, uram, alighanem ön az, aki beszélni óhajt velem.
- Uram! - válaszolta a lovas haragosan. - Ön engem vérig sértett.
- Én? Önt?
- Úgy van, uram; ön. És remélem, ezt be is fogja ismerni.
- Mit ismerjek be?
- Azt, amit mondott... Hogy vagy részeg vagyok, vagy őrült.
- Várjunk csak - tűnődtem. - Mondani csakugyan mondtam ezt, de vajon kiről?
- Már nem emlékszik? - szólt közbe Hutin. - Mennesson közjegyzőről mondta.
- Láthatja, uram, hogy nem beszéltem össze Hutinnel... Más kifogása nincs ellenem?
- Semmi, uram.
- Ezért igazán kár volt engem fölébreszteni.
- Én azonban arról voltam meggyőződve, uram...
- Még mindig meg van róla győződve?
- Minthogy kiderült a tévedés, már nem.
- És most?
- Szerencsés utat kívánok, uram.
- Köszönöm.
Ezzel Boyer egy ugrással visszafordította lovát, és vágtában indult neki a Villers-Cotterets-be vezető útnak.
Azóta sokszor találkoztunk, és mindig nagyokat nevettünk egykori baklövésén.
Akkor azonban nem volt nevethetnékem. Bard-ra bíztam a puskapor őrizetét, Hutinre, hogy a postaállomásokon fizesse ki az előfogatok árát, én pedig visszaültem a kocsiba, és elaludtam. Amikor újra kinyitottam a szemem, a bourget-i posta udvarán álltunk.
Kis híján hajnali három óra volt.
Minthogy nyolc vagy kilenc óra előtt úgyse juthattam volna La Fayette tábornok színe elé, elfogadtuk a kávét meg az ágyat, mellyel a postamester kínált meg bennünket.
Csakhogy ismertem a természetemet. Attól féltem, hogy átaludnám a napot is egyvégtében; azt kértem tehát, hogy reggel hétkor verjenek fel. Ezt nemcsak megígérték, hanem percnyi pontossággal meg is tették.
Reggel kilenc volt, amikor beléptünk a párizsi városház kapuján.
Kalandos soissons-i útja után Dumas a Bretagne-ba utazik, azzal a megbízással, hogy szervezze meg az ottani nemzetőrséget. Visszaérkezve, még egyszer újraéled Mélanie Waldor iránti szerelme, de ez a fellobbanás csak késleltetni tudja a végleges szakítást. Harel, az Odéon színház igazgatója hatfelvonásos Napóleon-drámát írat vele, melyet azonban még Frederick Lemaître, a főszereplő sem bír a bukástól megmenteni. Dumas közel jár ahhoz, hogy elveszítse önbizalmát; ekkor azonban a Port-Saint-Martin színházban próbálni kezdik később oly híressé vált Antony című darabját, s a két főszereplő - Marie Dorval és Pierre Bocage - bizakodásával új erőt önt az íróba.
Keserves dolga volt az ügyésznek, amikor vádat kellett emelnie olyan férfiak ellen, akiknek arcán még ott feketéllett a júliusi forradalom lőporfüstje - így például Trélat, Cavaignac, Guinard és a többi vádlott esetében.
Mellesleg mind a vagyonából vagy pedig a tehetségéből élő ember volt, közelebb a jómódhoz, mint a szegénységhez, kivéve Gourdint, a hordárt; habár az ő jellemén se esett soha egy szeplő sem.
E feddhetetlen emberek legföljebb a kormány szempontjából veszélyes nézeteikért voltak támadhatók - önzetlenségükhöz azonban nem fért kétség.
Miller, a főügyész, átlátta a helyzetet, s volt annyi esze, hogy vádbeszéde elején ekként szólítsa meg a vádlottakat:
- Talán nekünk a legfájdalmasabb, hogy itt látjuk a vádlottak padján ülni e feddhetetlen polgártársainkat, e jómódú ifjakat, akiknek magánélete tiszteletet parancsoló, eszméik nemesek, szándékaik tiszták... Nem az a cél vezet, hogy csorbát ejtsünk azon a tiszteleten, mely körülveszi őket, vagy, hogy kisebbítsük polgártársaik becsülését, vagy kétségbe vonjuk azokat a tetteket, melyekkel a haza üdvét szolgálhatták volna...
A hallgatóság, melynek hízelgett ez a bevezetés, helyeslő morajt hallatott, pedig, ha van még egy kis türelme várni, biztosan visszafojtotta volna.
Az államügyész beszéde ugyanis a következőképpen folytatódott:
- Fel kell azonban tennünk a kérdést, vajon ezek az állam üdvét szolgáló tettek jogot adnak-e arra, hogy alapjaiban rendítsék meg az államot, mert nem éppen az ő kificamodott képzeletük törvényei alapján kormányozzák? Mentségül szolgál-e az ifjúi hevület arra, hogy törvényesnek tekintsünk olyan törekvéseket, melyek minden tisztességes állampolgárt fölháborítanak, és beleütköznek a közérdekbe? Van-e arra szükség, hogy békés honpolgárok áldozatul essenek olyan emberek bűnös mesterkedéseinek, akik a szabadságot emlegetve mások szabadságát támadják hátba, s állítólag Franciaország javáért munkálkodnak, miközben erőszakkal sárba tipornak minden társadalmi köteléket?
Gondolhatni, mily megvető arccal hallgatták végig a vádlottak ezt a semmitmondó és bőbeszédű szónoklatot. Érezhető volt, hogy eszükbe se jut védekezni, s csak a támadásra alkalmas pillanatot várják, hogy maguk vegyék át a vádló szerepét.
Mindjárt az első, Pescheux d'Herbinville, lóhalálában nekilendült, szétcsapva a bírák és az ügyész között.
- Pescheux d'Herbinville, ön ellen az a vád - fordult hozzá az elnöklő Hardouin -, hogy fegyvert tartott, sőt másokat is felfegyverzett. Bevallja-e tettét?
Pescheux d'Herbinville fölállt.
Vonzó külsejű, huszonkét-huszonhárom éves, kitűnő modorú, választékos föllépésű szőke fiatalember volt. Az ágyúgolyók, melyeket lefoglaltak nála, selyempapírba voltak csomagolva, és rózsaszín szalaggal átkötve.
- Nemcsak hogy bevallom, elnök úr - válaszolta -, hanem büszke is vagyok rá!... Igen, voltak fegyvereim, méghozzá nagy mennyiségben, s mindjárt elmondom azt is, miképpen jutottam hozzájuk. A júliusi napokban, egy tizenöt főből álló csapat élén, állandó tűzharcban, három ellenséges állást foglaltam el; a nálam talált fegyvereket ezektől a katonáktól vettem el... Én, aki a népért harcoltam, lefegyvereztem azokat, akik a népre lőttek; és nem érzem magamat bűnösnek abban, hogy polgártársaim gyilkosainak kezéből kicsavartam a fegyvereket!
E szavakat a teremben dörgő taps fogadta.
- Hogy másokat felfegyvereztem? Nem tagadom ezt sem! - folytatta a vádlott. - Nemcsak hogy fegyvert adtam a kezükbe, hanem abban a meggyőződésben, hogy Franciaország e nehéz óráiban meg kell tudni különböztetni a haza barátait a haza ellenségeitől, csapatom néhány tagját magam öltöztettem be a nemzetőrség egyenruhájába, a saját pénzemből, pedig igazán nem vagyok gazdag! Felfegyvereztem őket, olyan fegyverekkel, melyekhez joguk volt, hiszen az ő segítségükkel szereztem őket... Azt kérdezték tőlem, mit tudok felhozni védelmemre. Nos hát, ezt!
Ezzel visszaült a vádlottak padjára. Szavait akkora tapsvihar fogadta, hogy az elnök csak többszöri erélyes rendreutasítással tudta helyreállítani a csöndet.
Azután Cavaignac került sorra.
- Az a vád ellenem, hogy republikánus vagyok - kezdte. - Erre azt válaszolom, hogy ez énnekem nemcsak legnagyobb büszkeségem, hanem apai örökségem is. Apám ugyanis ott volt azok között, akik a nemzeti konvent ülésén kikiáltották a köztársaságot, fittyet hányva egész Európának, mely akkor győztesen állt velünk szemben! De nemcsak kikiáltotta, hanem fegyverrel is védte, és meg is halt érte, hazájából száműzötten, tizenkét év emigráció után! S miközben itthon a restauráció nem merte megfosztani az országot annak a forradalomnak a gyümölcseitől, melynek apám egyik katonája volt, sőt, pazarló kézzel kegyeket osztott, egész sor olyan embernek is, akik a köztársaság kreatúrái voltak, azalatt apám és néhány társa egyedül viselte minden súlyát annak a nagy ügynek, melyet annyian elárultak! Megöregedve, s erejük vesztetten így szolgálták tovább a hazát, melyet fiatalságukban izmos karral védelmeztek... A köztársaság ügyét át- meg átszövik az én fiúi érzelmeim, uraim, a republikánus elv nálam egyet jelent apai örökségemmel. S mondanom se kell, hogy amit láttam s tanultam, csak megerősítette a politikai eszméket, melyeket úgyszólván a véremben hoztam magammal; most, amikor végre alkalmam van rá, hadd mondjam ki végre fontoskodás és félelem nélkül, tiszta szívemből és teljes meggyőződéssel a szót, melyet oly sokan oly szívesen a torkomra forrasztanának, hogy republikánus vagyok!
Először történt meg, hogy valaki fennhangon és nyilvánosan, a bíróság, az egész társadalom színe előtt hangot mert adni e meggyőződésének; így aztán az első pillanatban dermedt csönd fogadta, mely azonban tüstént mennydörgő éljenzésbe csapott át.
A bíróság elnöke alighanem belátta, hogy úgysem tud szembeszállni e mindent elsöprő lelkesedéssel; megvárta tehát, míg elhal a taps, s akkor Cavaignac folytathatta beszédét.
Godefroy Cavaignac vérbeli szónok volt, jobb szónok még a fivérénél is, pedig ez - éppúgy, mint Foy tábornok és Lamarque tábornok - ismerte a francia nyelvnek azokat a varázsszavait, melyek hatásosabbak minden szónoki fogásnál.
Cavaignac beszédét egyre erősödő elragadtatás kísérte.
A befejezésben tömören összefoglalta eszméit, minden reményét - egyúttal összes reményeit és eszméit annak az akkor szinte észrevehetetlen pártnak, mely tizenhét évvel később hatalomra jutott.
- Önök, uraim, a forradalmat támadják, de úgy látszik, korlátoltságukban nem veszik észre, hogy a forradalom maga a nemzet, leszámítva azokat, akik kizsákmányolják; a forradalom a nép egésze, melynek Istentől kapott szent hivatása a többi nép felszabadítása; a forradalom Franciaország, s ez az ország mindig tudni fogja, mivel tartozik az emberiségnek. Ami minket illet, mi is tudjuk, mivel tartozunk Franciaországnak, és - mint egy drága anya hű fiai - bármikor kér tőlünk valamit, és bármit kérjen, mindig tudni fogjuk a kötelességünket!
E szavakat ellentmondást nem tűrő hangon, nyílt és bátor arccal, dacosan izzó szemmel, és mély meggyőződéssel mondta el Cavaignac; s elmondhatatlan, milyen hatást váltott ki.
E percben voltaképpen el is dőlt a pör. Ilyen férfiakat bűnösnek nyilvánítani egyet jelentett volna a fölkeléssel, talán a forradalommal.
A bíróság negyvenhat kérdést tett fel az esküdteknek.
Háromnegyed tizenkettő volt, amikor az esküdtszék visszavonult a tanácsterembe. Fél négykor az esküdtek újra elfoglalták helyüket. A vádlottakat mind a negyvenhat vádpontban ártatlannak nyilvánították.
A hallgatóság öröme vagy inkább boldogsága óriási erejű kiáltásban nyilvánult meg. Mindenki tapsolt, és lengette a kalapját, s aztán egyszerre rohanni kezdett, átlábolva a padokon, félrelökve minden akadályt, hogy a vádlottak közül legalább egynek - akár ismerte, akár nem - megszoríthassa a kezét.
Mindenki érezte, hogy a vádlottak padján maga az élet ült, az emberi tisztesség és a jövő.
A bíróság elnöke e rohangálás és kiabálás közepén hirdette ki, hogy szabadlábra helyezi a vádlottakat.
Az ő fő gondjuk most már az volt, hogy ép bőrrel szabaduljanak meg saját diadaluk elől. Az ilyen természetű dolgokban a győzelem sokszor veszélyesebb, mint a vereség; élénken emlékszem Louis Blanc május 15-i győzelmére!
Guinard-nak, Cavaignac-nak és az egyetemistáknak sikerült is egérutat találni az ünneplő tömeg elől, mely ott várta őket a Conciergerie főbejárata előtt, a Lunettes rakparton: egy konyhai mellékajtón hagyták el az épületet; itt nem ismerték föl őket, s zavartalanul elmehettek.
Viszont Trélat, Pescheux d'Herbinville és három barátjuk - Avril, Lhéritier és a szép jövőjű, de fiatalon elhunyt Achille Roche - kocsiba szálltak, és megparancsolták a kocsisnak, hogy hajtson, ahogy csak bír; a tömeg azonban a csukott üvegen át is rájuk ismert. A kocsit azon mód megállították, a lovakat kifogták, az ajtaját kitárták; mit volt mit tenni, ki kellett szállni, keresztülhatolni a sokaságon, válaszolni az üdvözlő felkiáltásokra, s a zsebkendőt lengető, zászlót lobogtató, a köztársaságot éltető embertömegen keresztül utat vágni egészen Trélat otthonáig.
Még jobban pórul járt Guilley; őt is felismerték, s hiába tiltakozott szóval és kézzel-lábbal, a tömeg vállára vette, úgy vitte magával.
Egyetlenegy vádlottnak sikerült rangrejtve átlábolnia az ünneplők tömkelegén, pedig ő a főkapun jött ki... Ez Gourdin volt, a hordár, aki targoncára rakta a maga motyóján kívül rabtársainak holmiját is, és háborítatlanul hazaérkezett vele.
A fölmentő ítéletnek köszönhettem, hogy érdeklődésemet újra az Antony próbáinak szentelhettem. Félig-meddig elintézett dolog volt, hogy április utolsó napjaiban lesz a bemutató.
Csakhogy éppen április utóján egészen más természetű izgalmak vártak ránk!
A nemzeti érdemek megjutalmazásáról szóló, 1830. december 13-án kelt törvény új rendjel alapításáról intézkedett, mely a Júliusi Kereszt elnevezést kapta.
Ezt az alapítványt egyetlen vonása teszi megbocsáthatóvá, s a republikánusok oldaláról ezért is támogatták.
Pedig képzelni se lehet szomorúbb kitüntetést annál, amely polgárháborúra emlékeztet, olyan győzelemre, melyet a polgárok egy része a polgárok más része ellen, a nép a katonaság ellen, vagy pedig a katonaság a nép ellenében vívott ki... De mondtam már, hogy volt ennek az ügynek egy másik, rejtettebb értelme is.
Mégpedig az, hogy adott esetben felismerhettük egymást, illetve, hogy tudtuk, kire számíthatunk és kire nem.
A rendjelek kiosztása a júliusi harcosokból alakult bizottságoktól függött, s ezeket nem egykönnyen lehetett becsapni. Ha emlékezetem nem csal, e bizottságok tizenkét tagot számláltak, s közöttük okvetlenül akadt kettő vagy három, aki szót emelt vagy tiltakozott volna, mihelyt érdemtelenül javasoltak valakit kitüntetésre.
Én vita nélkül jutottam a rendjel birtokába, mert a júliusi forradalomban játszott szerepem mondhatni köztudomású volt. Alig vettem át a kitüntetést, mindjárt kineveztek bizottsági tagnak, mégpedig azért, mert a bizottságok tagjai önmagukat nem tüntethették ki, ennélfogva beválasztották az első kitüntetések viselőit, hogy aztán ők tűzhessék ki a csillagot a többi bizottsági tag mellére.
Az új kitüntetés tehát, mely látszatra a népet szolgálta, lényegét nézve is a köztársaság szolgálatában állt.
Annál nagyobb lett a csodálkozásunk, amikor április 30-án, Casimir Périer aláírásával, nyilvánosságra hoztak egy kormányrendeletet, melyben a következő intézkedéseket olvashattuk:
"A Júliusi Kereszt elnevezésű rendjel egy háromágú csillag.
A csillag közepén látható fölirat: 1830. július 27, 28, 29.
Az érem körirata: Adományozta a francia király.
Az érem vörössel szegett kék szalagon viselendő.
A Júliusi Kereszttel kitüntetett polgárok HŰSÉGESKÜT TESZNEK A FRANCIA KIRÁLYRA, engedelmességgel tartoznak az ország alkotmányának és a királyság törvényeinek."
A rendelkezést a rendjellel kitüntetett polgárok névsora követte.
Nem csekély örömömre a saját nevemet is megtaláltam a névsorban; s erre én, aki csak ünnepélyes alkalmakkor szoktam rendjelet viselni, még e napon vásároltam egy vörös-fekete szalagot, és mindjárt gomblyukamba tűztem.
A vörös-fekete szalag némi magyarázatra szorul.
Én és barátaim, amikor megbeszéltük a teendőket, programunkban - melyet a király rendelete utóbb alaposan meghamisított - abban állapodtunk meg, hogy rendjelünk szalagja vörös lesz, fekete szegéllyel. A vörös a kiontott vérnek legyen az emlékeztetője, s a feketét viseljük a gyász jegyében.
Szentül hittem, hogy nem vagyok köteles magamra vonatkoztatni a rendeletnek a piros-kék szalagról szóló szakaszát, sem az érem köriratát - Adományozta a francia király -, sem a király iránti hűségfogadalmat, sem a királyság törvényeinek, sem az alkotmánynak tiszteletben tartását.
Sokan mások is erre az elhatározásra jutottak. Furdalt a kíváncsiság, hogy lesz-e olyan titkosrendőr, aki a szalagom színei miatt belém akar kötni, s ezért lementem sétálni a Tuilériákba; itt vagy tucatnyi olyan emberrel találkoztam, aki ugyanezt a rendjelet viselte, mint én, köztük két-három jó barátot is, akiket ugyanúgy a kíváncsiság csalt ide, mint engem.
Még érdekesebb, hogy az idő tájt a nemzetőrség látta el a Tuilériák őrszolgálatát, s a nemzetőrök ugyanolyan vörös-fekete szalagon viselték a címert, mint amilyen a becsületrend szalagja volt.
Este arról értesültünk, hogy Higonnet-nál gyűlést tartanak, tiltakozásul a szalag színe, a körirat és a fogadalom ellen. Odamentem, én is tiltakoztam, s a másnapi színházi próbán is szalaggal a gomblyukamban jelentem meg.
Másnap május elseje volt. Az Antony már eljutott a főpróbákig; addigra úgy-ahogy megbékültem a darabommal, de azt, hogy siker vár-e rá vagy bukás, témájának teljes újszerűsége miatt képtelen voltam megjósolni.
Csak azt lehetett teljes bizonyossággal előre látni, hogy a két főszereplőnek sikere lesz.
Bocage minden tőle telhetőt megtett, hogy híven ábrázolja a színpadi hős egyéniségét, még azokat a testi hibákat is, melyeket a szerepe előírt.
Dorvalné asszony óriási hatást ért el Adèle szerepében. Szövegmondása hibátlan volt és elragadó; játékát a legapróbb részletekig kidolgozta, kivéve egyetlen mondatot. Azt sehogy se bírta megoldani.
Amikor férje megérkezéséről értesül, föl kell kiáltania: "Jaj nekem, végem van!" Hiába próbálta, ezt az öt szót sehogy se tudta meggyőzően elmondani, pedig érezte, hogy ezzel a fölkiáltással nagy hatást érhetne el, ha szívből tudná eljátszani.
De egyszerre megvilágosodott neki valami.
- Hol vagy, mesterem? - kérdezte, s a rivaldához lépve, lenézett a zenekarba.
- Itt vagyok - válaszoltam. - Miért?
- Mars kisasszony hogy mondta azt, hogy "Jaj nekem, végem van?"
- Ülve mondta el, aztán fölugrott.
- Köszönöm - mondta Dorvalné, és visszament a helyére. - Én állva mondom el, s aztán leülök.
Véget ért a próba. Alfred de Vigny, aki ott ült a nézőtéren, néhány tanácsot adott. Én például Antonyt istentagadónak ábrázoltam; ezt a jellemvonást, Vigny javaslatára, kihagytam a szerepből.
Amikor elbúcsúztunk, azt mondta, hogy darabomnak nagy sikere lesz, s tántoríthatatlanul kitartott emellett; én csak csóváltam a fejem.
Bocage bevitt az öltözőjébe, mert meg akarta mutatni jelmezét. Jelmezt mondok, pedig Antony pantallót, mellényt és nyakkendőt viselt, mint más közönséges halandó, ámde jellemének különc voltából az következett, hogy öltözéke egyéni legyen, kezdve a nadrág szabásán s a mellény formáján, és végezve a nyakkendője csokrán. Erre vonatkozó elképzeléseimet már előzőleg kifejtettem Bocage-nak, s ő meg is szívlelte tanácsaimat; aki most ebben az öltözékben meglátta őt, első pillantásra tisztában volt vele, hogy rendkívüli emberrel áll szemben.
Az Antony bemutatóját most már véglegesen kitűztük május 3-ára, ami azt jelentette, hogy már csak két próba volt hátra a nagy napig. Minthogy mostanáig eléggé elhanyagoltam a darab előkészületeit, e két utolsó próbát nagy figyelemmel kísértem.
Dorvalné asszony hű maradt elhatározásához. Amikor ahhoz a mondathoz érkezett, amellyel oly sokáig kínlódott, egy karosszék előtt állt, s úgy roskadt bele, mintha kirántották volna lába alól a földet. "Jaj nekem, végem van!" - kiáltotta ekkor, oly őszinte riadalommal a hangjában, hogy az a kevés néző, aki részt vett a próbán, lelkes tapsban tört ki.
Az utolsó főpróba zárt ajtók mögött folyt. A legokosabb, ha az ember még a legjobb barátait sem engedi be a főpróbára, mert különben a bemutató napján előre elmesélik a darabot a mellettük ülő nézőnek, vagy hangosan diskurálva sétálnak a folyosókon, miközben cipőjük koppan a parkettán.
Akkor se jártam mindig jól, ha a bemutatóimra adtam színházjegyet a barátaimnak; de ha a főpróbára szóló jegyekkel ajándékoztam meg őket, azt mindig megbántam.
Igaz, hogy a nézőktől sokszor kaphatunk hasznos javaslatokat, csakhogy az utolsó próbák idején lényeges változtatásokat már úgysem lehet keresztülvinni, s emellett igazán jó tanácsot a próbák ideje alatt úgyis csak a színészektől, a tűzoltóktól, a gépészektől és a statisztáktól kaphatunk, vagyis attól a népségtől, amelynek a színház a kenyere, amely ennélfogva többet tud a színpadról, mint az összes irodalmár és akadémikus együttvéve.
Nos hát, ezek a gépészek és tűzoltók, miközben a csöveket illesztették össze a kulisszák között, ezek a színészek és statiszták, amikor nem volt jelenésük, és a nézőtérről nézték a próbát, ez az egész színházi népség előre megmondta, hogy az Antony-nak sikere lesz.
Az időpont egy csöppet sem kedvezett az irodalomnak A közérdeklődés a politika felé fordult, hiszen a fölkelés ott lebegett az emberek feje fölött, ahogy forró nyári estéken a fecskék szállnak, éles csipogással, vagy kiterjesztett hártyaszárnyukon a denevérek.
Darabomat a lehető legjobb előadásban hozták színre - már amennyire ez egyáltalán lehetséges volt. Crosnier ugyanis, amilyen pazarlón bánt a színészek tehetségével, olyannyira tartózkodott minden másfajta pazarlástól: nem volt a színpadon egyetlen új díszlet vagy szőnyeg, még a szalonbútor rendbehozatalára is sajnálta a pénzt. Így legalább, ha a darab megbukik is, nem lesz oka lelkifurdalásra; az igazgató mindössze azt az időt kockáztatta, amit a próbákra vesztegetett.
Fölment a függöny...
Ott állt Dorvalné, tüllruhában, aztán utcára öltözötten, s végül divathölgyként, ami nagy esemény számba ment ebben a színházban, ahol még nemrégen A két gályarab-ban és a Harminc év-ben láthatták őt szerepelni; de az első jelenetekben mégse tudta magával ragadni a nézőket. Hangjának érdessége, hajlott válla, fesztelen mozgása miatt valami közönségesség áradt belőle azokban a jelenetekben, melyekben még nem csapott föl a szenvedély heve; két vagy három nagyon pontosan és rokonszenvesen intonált mondatával már így is hozzá tudott férkőzni a közönséghez, de nem annyira, hogy akár egy elszigetelt bravót is ki tudott volna csikarni a nézőkből.
Ami Bocage-t illeti, mint bizonyára emlékeznek rá, neki nincs sok lehetősége az első felvonásban. Eszméletlen állapotban hozzák be a színpadra; egyetlen hatásos mondata akkor hangzik el, amikor leveszik sebéről a kötést, s ő - mielőtt újra visszahullana az ájulásba - így szól: "De most már, remélem, itt maradhatok?"
A nézők tulajdonképpen ennél a mondatnál kezdték csak sejteni, mi a darab lényege, s mily bensőséges drámát hordoz magában az a mű, melynek első felvonása ezekkel a szavakkal végződik.
Lement a függöny, tapsoltak.
Arra kértem a színházat, hogy ne tartson hosszú felvonásközöket. Magam beszéltem a színészekkel, a rendezőkkel és a díszletmunkásokkal. S valóban, öt perc múlva újra fölment a függöny; ilyen rövid idő alatt nem hűlt ki az emberek érdeklődése.
A második felvonás teljes egészében Bocage-é. Ő el is vette azt, ami az övé, de minden önzés nélkül, meghagyva Dorvalnénak azt, amihez meg neki volt joga. Alakítása a keserű embergyűlölet és szerelmi fenyegetés jelenetében szárnyalt a legmagasabbra, mely mellesleg - a talált gyermekek jelenetét leszámítva - valójában az egész felvonást kitölti.
Ismétlem, Bocage remekelt. Pallérozott szellemével, erkölcsi tisztaságával, még arckifejezésével is olyan Antonyt szólaltatott meg a színpadon, amilyennek én álmodtam.
Még javában tapsolt a közönség, amikor a második felvonás után hozzásiettem, hogy őszinte elragadtatással gratuláljak neki. Ő maga is tele volt izzással és várakozással; Dorvalné pedig, az ízig-vérig tehetséges asszony szókimondásával, épp azt magyarázta neki, milyen kiválóan játszott. Egyébként neki magának se volt oka félni; tudta, hogy a harmadik és a negyedik felvonás az övé, s türelemmel várt sorára.
Amikor visszatértem a nézőtérre, éreztem a feszültséget, azt az indulatokkal telített légkört, melyből a nagy sikerek szoktak kipattanni. Most kezdtem csak hinni abban, hogy mégis nekem volt igazam - mindenkivel, még a saját igazgatómmal szemben is, kivéve persze Vignyt, aki megjósolta a sikert.
A harmadik felvonás köztudottan csupa cselekmény, méghozzá csupa brutális cselekmény, és vadságában némiképpen a III. Henrik harmadik felvonására emlékeztet, amikor Guise herceg majdnem eltöri a felesége csuklóját, mert erőszakkal akarja rákényszeríteni, hogy írásban adjon találkát Saint-Mégrinnek.
Sokat köszönhetek én annak a Théâtre Français-beli harmadik felvonásnak! Kitárta előttem a siker kapuját a Port-Saint-Martin színház felé.
Az Adèle-t üldöző Antony elsőnek érkezik meg egy vidéki fogadóba, ahol lefoglalja az összes postalovat, s ily módon megállásra kényszeríti Adele-t. A fogadó két szobája közül kiválasztja a neki megfelelőt, melyből az erkélyen keresztül be tud hatolni az asszony szobájába; majd, amikor meghallja a kocsizörgést, visszahúzódik Adèle elől.
Az érkező asszony esdekelve könyörög lovakért, hiszen alig néhány mérföldnyire van ide Strasbourg, ahol a férje várja. Nem tudnak rajta segíteni, mert Antony eltávolította a lovakat; nincs más választása, mint a fogadóban éjszakázni. Alaposan körülnéz, hogy biztonságban van-e, de mihelyt egyedül marad, semmivé válnak óvatossági rendszabályai, hiszen szobája az erkély felől megközelíthető, s erről ő, naiv óvatoskodása közben, megfeledkezett.
Dorvalné asszony játéka nagy művészi erővel egyesítette az asszonyi naivitást az ösztönös félelemmel. Nem volt és nem is lesz színésznő, aki így tudná elmondani ezt a két egyszerű mondatot: "Jaj, de hiszen ez az ajtó nem jól csukódik!" és: "Asszonyom, nem történt még soha szerencsétlenség a maga fogadójában?" Aztán eltávozik a fogadósné, s Adèle rászánja magát, hogy visszavonuljon hálófülkéjébe.
Alighogy ez megtörtént, szilánkokra törik az ablak egyik üvege, benyúl egy kéz, megfordítja a kilincset, a kinyíló ablakon át színre lép Antony, egyidőben a visszatérő Adèle-lal, s ott állnak, a férfi az erkély ablakában, az asszony az alkóv küszöbén.
Adèle, amikor felismeri Antonyt, felsikolt. Ettől kezdve a rendezés döbbenetes egyszerűséggel fejezi be ezt a jelenetet. Antony zsebkendőt szorít az asszony szájára, nehogy még egyszer segítségért kiáltson, aztán a hálófülke felé vonszolja. Abban a pillanatban, amikor belépnek az alkóvba, lemegy a függöny.
A nézőtéren egy percig teljes volt a csönd. Ott ült Porcher, az a Porcher, akinek hivatása lett volna, hogy a francia irodalom három-négy trónkövetelőjének fejére föltegye a koronát, az a Porcher, akinek ezen az estén épp az én trónrajuttatásom lett volna a dolga - ez a Porcher csak ült, és nem adta meg a jelet a tapsra. Mint Mohamed koporsója a zenit és a nadír között, úgy lebegett a bukás és a siker között az én darabom.
Aztán mégis a siker lett a győztes. Óriási kiáltozás, fergeteges taps tört ki, akkora morajjal, mint egy vízesés. Öt teljes percig tartott, amíg a közönség kitapsolta és kikiabálta magát.
Hadd nyugtassam meg már most az olvasót: ha majd a bukásaim kerülnek sorra, nem fogom szépíteni őket sem. Addig azonban engedtessék meg nekem, hogy a sikereimről őszintén szólhassak.
Ezen az estén a két színész érdeme volt a siker; rohantam a színpadra, hogy megöleljem őket...
Adèle-nak azonban nyoma veszett, s Antonynak szintén!
Már-már azt hittem, elragadta őket a szerep lendülete, és tovább folytatták a darabot ezeknél a szavaknál: Antony zsebkendőt szorít az asszony szájára és behurcolja az alkóvba. Lehet, hogy azért tűntek el, mert innen tovább játsszák a darabot?
Persze tévedtem. Mindkettő az öltözőjébe zárkózott, és átöltözött a negyedik felvonáshoz.
Minden kedveskedést, ami csak eszembe jutott, bekiabáltam az öltözőjük ajtaján.
- Legalább örül? - kérdezte Bocage.
- Boldog vagyok!
- Helyes. A többi Dorvalnén áll vagy bukik.
- De maga se hagyja őt cserben, ugye?
- Ne féljen.
Átrohantam Dorvalné ajtaja elé.
- Nagyszerű vagy, drágám! Csodás! Utolérhetetlen!
- Te vagy az, kiskutyám?
- Én.
- Hát akkor gyere be!
- Be van zárva az ajtó.
- Mindenkinek, de nem neked...
Ajtót nyitott, s félig öltözötten, félig megfésülve egyenesen a karomba futott.
- Te! Én azt hiszem, a csücskét már megfogtuk, kiskutyám!
- Minek a csücskét?
- A sikerét.
- Na, na...
- Nem hiszed?
- Nem vagyok benne biztos.
- Jaj, te! Most kezdesz okoskodni? Én úgy érzem, hogy az út rázós részén mégiscsak túljutottunk.
- Igaz, igaz. Eddig jól ment minden, de...
- Mi az a de, kutyus, te nagy bolond? Ó, hogy szeretlek, amiért ilyen jó szerepet írtál nekem... Beszéltél már a hercegnőkkel, mondd?
- Még nem.
- Mit mondanak rólam?
- Honnan tudjam, ha egyszer nem beszéltem velük.
- Hát akkor ígérd meg, hogy majd beszélsz velük.
- Megígérem.
- És elmondasz mindent, ami rám vonatkozik... De szóról szóra!
- Légy nyugodt.
- Nézd, itt a báli ruhám... Remélem, elég előkelően festek benne? No, menj, kiskutyám, menj! Tudod, mennyi pénzembe kerültél?
- Mennyibe?
- Nyolcszáz frankba!
- Gyere csak ide...
Súgtam valamit a fülébe.
- Komolyan beszélsz? - kiáltott föl.
- Majd meglátod.
- Igazán megteszed?
- Ha egyszer megígértem...
- Gyere, csókolj meg.
- Azt már nem.
- Miért?
- Nem szeretem megcsókolni azokat, akiknek ajándékot adok.
- Nem? Miért?
- Azt szeretem, ha ők csókolnak meg.
Dorvalné asszony a nyakamba borult.
- Jól van - mondtam neki -, és ne félj!
- Te se!
- Én? Majd elmegyek egy kis bátorságért.
- Hová?
- A Bastille-hoz.
- Miért a Bastille-hoz?
- Mert az a gyanúm, hogy a negyedik felvonás elején nem lesz ilyen jó a kedvünk.
- Miket beszélsz! Ugyan már: a negyedik felvonás nagyon jó. Felelek érte!
- Igen, a végéért; azért felelhetsz... De én az elejéről beszélek.
- Vagy úgy... Amikor Grailly elmondja azt a folytatásos regényt? Sose félj; nem lesz semmi baj. Ez a közönség már meg van fogva, megérezzük mi az ilyesmit.
- És higgyek a ti érzéseiteknek?
- Azonfelül pedig, te nagyon bolond kiskutyus, van azért néhány úr is a nézőtéren... Néhány igazi úr! Úgy bámulnak engem, hogy majd kiesik a szemük!
- Nem csodálom.
- Mondd csak...
- Mit?
- Mit szólnál hozzá, ha énbelőlem párizsi divatdáma lenne?
- Rajtad áll.
- Ó, te hazug!
- Hidd el, hogy csakis rajtad áll.
- Az ám, ha...
- Alfredra gondolsz?
- Hát persze... De annyi baj legyen! Majd meglátjuk...
A rendező beszólt.
- Kezdhetjük, Dorvalné asszony?
- Hogy kezdhetnénk, amikor ingben állok itt? Jópofa ez a Moëssard. Mit szólna a közönség?... Te meg itt ülsz a nyakamon! Menj már!
- Csak ha kidobsz!
- Hát tessék! Menj, menj, menj...
Háromszor megtaszított az ajkával, s már kint is álltam a folyosón.
S ezeket az ajkakat, ezeket a csupa ideg, csupa élet, mindig mosolygó ajkakat látnom kellett mindörökre bezárulni és megdermedni a halál ujjának érintése után!
Egy kis levegőre vágytam, ki akartam menni az utcára. A folyosón beleütköztem Bixióba.
- Gyere velem - hívtam.
- Hová a csodába mész?
- Sétálni.
- Sétálni? Most?
- Most.
- Amikor felmegy a függöny?
- Épp azért! Félek egy kicsit a negyedik felvonástól, és csöppet se bánom, ha nélkülem játsszák le az elejét.
- A végétől már nem félsz?
- A végében már biztos vagyok... Addig vissza is jövünk, légy nyugodt!
Elindultunk a bulváron.
Nagyot sóhajtottam.
- Miért sóhajtozol? Csak nem a darabod miatt vagy úgy oda?
- Ne is beszéljünk a darabról, kérlek.
A Bastille irányába vezettem Bixiót. Hogy miről beszélgettünk? Arra már nem emlékszem. Csak arra emlékszem, hogy jó fél mérföldet sétáltunk, oda és vissza. Közben be nem állt a szánk, és nagyokat nevettünk.
Azt hiszem, a járókelők nagyot néztek volna, ha valaki azt mondja nekik; "Nézzenek csak oda... Tudják, ki ez a kótyagos alak? Ő a szerzője annak a drámának, melyet épp most mutatnak be a Port-Saint-Martin színházban!"
Épp jókor értünk vissza, ahhoz a jelenethez, amikor a sértés megtörténik. A "folytatásos regény", hogy Dorvalné kifejezését használjam, vagyis az Antony igazi előszava, mely nem más, mint védőbeszéd a modern dráma mellett, minden zavar nélkül folyt le, sőt, tapsot is kapott.
Földszinti páholyom volt, a színpad közelében; innen intettem Dorvalnénak, hogy megjöttem. Visszaintett, jelezve, hogy lát.
Ezután kezdődött Adèle és a báróné jelenete, mely ebben a mondatban fut össze: "De hiszen én sohasem bántottam ezt az asszonyt!" Ezt követi Adèle és Antony párbeszéde, amikor Adèle háromszor vagy négyszer így kiált föl: "Ez az asszony a szeretője!"
Ennek most huszonkét éve. E huszonkét év alatt épp elég drámát írtam, épp elég előadást láttam, épp elég színésznek tapsoltam, de csak azt tudom mondani, hogy aki nem látta Dorvalnét ebben a két jelenetben, annak sejtelme sincs, milyen hőfokot érhet el a szenvedély, még ha az egész modern drámairodalom a kisujjában van is!
Bizonyára emlékeznek rá, hogyan végződik ez a felvonás. Belép a báróné, épp abban a pillanatban, amikor Antony a karjába zárja Adèle-t, aki felsikolt és kiszalad. A báróné nyomán belép a színpadra Antony inasa is, aki lóhalálában érkezett meg Strasbourg-ból, és Adèle férjének hazaérkezéséről hoz hírt gazdájának... Antony kétségbeesve, eszét vesztve rohan ki, s felordít: "Ó, a szerencsétlen! Csak el ne késsek!"
Fölsiettem a színpadra. Dorvalnét már ott találtam; azzal volt elfoglalva, hogy szétborzolja a haját, és összetépje a virágait. Senki a nyomába nem jöhetett annak, ahogy ő a szenvedélyes rendetlenség pillanatait érzékeltetni tudta.
Eközben a díszletmunkások behozták az új díszletet.
A közönség még mindig lelkesen tapsolt.
- Száz frankot fizetek - kiáltottam oda a díszletezőknek -, ha fölmegy a függöny, mielőtt véget ér a taps!
Két perc se telt bele, s máris elhangzott a három koppanás. A függöny fölment, s a díszletezők megkapták a száz frankot.
Az ötödik felvonás úgy kezdődött meg, hogy a szó szoros értelmében még dörgött a taps a negyedik felvonás után.
Itt volt egy nehéz percem. Annak a dermesztő jelenetnek a közepén, amikor a szerelmesek a kétségbeesés örvényében fuldokolva viaskodnak egymással, mert már nincs rá lehetőség, hogy együtt élhessenek, vagy együtt menjenek a halálba - Dorvalné asszony így kiált fel: "Végem van!" Még a darab rendezése közben megkértem Bocage-t, hogy közvetlen e felkiáltás előtt fordítsa el a színpadon álló karosszéket, mert Adèle, porig sújtva férje megérkezésének hírétől, majd ebbe a karosszékbe roskad. Bocage azonban megfeledkezett az utasításomról.
Dorvalné viszont olyan átéléssel játszotta ezeket a szenvedélyes perceket, hogy nem sokat törődött az effajta semmiségekkel. A karosszék párnája helyett a karfára roskadt, s fölkiáltott, egy agyonhajszolt lélek oly megrázó kétségbeesésével, hogy a nézőtér egy emberként állt föl a helyéről.
Csak úgy zengett a sok bravó, ami azonban most nem nekem szólt, hanem a színésznőnek, csakis neki, az ő csodálatos és nagyszerű művészetének.
Azt hiszem, szükségtelen a darab frappáns befejezését ismertetnem, mely egyetlen mondatban robban ki, pontosabban négy szóban. D'Hervey abban a pillanatban töri be az ajtót, amikor Antony a tőrével leszúrja Adèle-t, aki a pamlagra zuhan. "Meghalt?" - kiált föl d'Hervey báró. "Meghalt - válaszolja nyugodtan Antony. - Ellenállt: hát megöltem." S a tőrt a férj lába elé dobja.
A nézők kiáltozni kezdtek, ki fájdalmában, ki rémületében, ki ijedtében. A nagy hangzavarban a közönség harmadrésze sem érthette meg e szavakat, melyek pedig okvetlen szükségesek, mert nélkülük a darab közönséges, gyilkossággal tetézett házasságtörési históriává fajulna.
A hatás azonban még így is óriási volt. A nézőtér tombolva követelte a szerzőt. Bocage a függöny elé lépett, és nevemen szólított.
Utánam Antonyt és Adèle-t tapsolták ki, s most ők léptek a nézők elé, hogy kivegyék részüket a sikerből, olyan sikerből, amilyenben addig nem volt, és azután sem lett részük.
Mind a ketten a legmagasabb művészi teljesítményt nyújtották.
Kirohantam páholyomból, hogy hozzájuk siessek, ügyet se vetve a nézőkre, akik páholyaikból kilépve, ott zsúfolódtak össze a folyosón.
Ők azonban, alighogy megláttak, rám ismertek. Most tudtam meg, mit jelent színpadi szerzőnek lenni.
Csupa hozzám hasonló fiatalember - hiszen magam is csak huszonnyolc éves voltam - rohant nekem, sápadtan, feldúltan, lihegve. Előbb balra rántottak, aztán jobbra rángattak, végül agyonölelgettek. Zöld ruha volt rajtam, az első gombtól az utolsóig begombolva; mégis, a kabátom szárnyát ronggyá szaggatták; mire a kulisszák közé értem, már kurta kabát volt rajtam, amilyet lord Spencer szokott viselni, öltönyömből valóságos ereklye lett.
A színházban nagy volt a meglepődés. Még nem láttak sikert, mely ily módon nyilatkozott volna meg. Még soha színészeket ilyen közvetlenül nem tapsolt meg közönég - s milyen közönség! A divatos és előkelő közönség, az első páholyok közönsége, az a közönség, mely nem nagyon szeret tapsolni - s mely ma este rekedtre kiabálta a torkát, és ronggyá tapsolta a kesztyűjét!
Crosnier eltűnt szem elől. Bocage örömében úgy viselkedett, mint egy gyerek, Dorvalné pedig, mint egy bolond!
Drága, derék jó barátaim! Életetek csúcspontján is jobban örültetek az én győzelmemnek, mint saját sikereteknek. Fennhangon dicsérték a költőt és művét, s közben megfeledkeztek arról ami az ő érdemük volt.
Amíg élek, nem felejtem el ezt az estét, s Bocage pontosan ugyanígy van vele! Egy héttel ezelőtt találkoztunk, s úgy beszéltünk az Antony bemutatójáról, mintha csak tegnap lett volna; s azt hiszem, ha a túlvilágra át tudunk valamit csempészni az emlékeinkből, akkor Dorvalné asszony is emlékszik még erre az estére.
Hogy mihez fogtunk, miután összevissza ölelgettük egymást, azt már nem tudom megmondani. Mindent, ami oly ragyogó, mint ez az este, valami ködfátyol vesz körül, huszonkét év távolából nem bír keresztülhatolni rajta az emlékezetem.
Az Antony külön érdekessége az volt, hogy a közönség, míg csak le nem ment a függöny, kitartott a helyén. Minthogy a dráma eszméje abban a három szóban sűrűsödött össze, melyet Bocage - egyébként utolérhetetlen méltósággal - mondott el, senki se akart elmenni, míg el nem hangzott ez a három szó: Ellenállt: hát megöltem.
Később ennek folytatása is lett.
Két vagy három évvel darabom bemutatója után már minden jótékony célú előadáson az Antony-t játszották; annyira, hogy egyszer fölkérték Dorvalnét és Bocage-t, hogy a Palais-Royalban adják elő a darabot.
Már nem emlékszem, miféle jótékony cél szolgálatában állt az előadás, de ennek nincs is semmi köze a történethez.
E két nagy művész jóvoltából a darab a Palais-Royalban ugyanolyan sikert aratott, mint másutt; épp csak a rendezőnek rosszul magyarázták meg, mikor eresztesse le a függönyt. Ezért aztán akkor kiáltotta, hogy "Függöny!", amikor Antony leszúrta Adèle-t, s ekként megfosztotta a közönséget a darab befejezésétől.
Csakhogy a nézők ebbe nem nyugodtak bele; ők éppen a darab végét akarták látni. A közönség nem mozdult a helyéről, hanem tele torokból kiabálni kezdett:
- A végét! A végét!
A kiabálásból ordítozás lett; így aztán a rendező megkérte a két színészt, hogy fölhúzhassa a függönyt, ők pedig fejezzék be az utolsó jelenetet.
Dorvalné senkinek se bírt nemet mondani; mint meggyilkolt asszony, szépen elfoglalta helyét a karosszékben; s elkezdődött a hajsza Bocage után.
Antony azonban bevette magát az öltözőjébe, s dühöngött, amiért elrontották a leghatásosabb jelenetét. Akhilleuszként visszavonult a sátrába, s akhilleuszi csökönyösséggel közölte, hogy nem hajlandó kijönni.
Eközben a közönség tapsolt, kiabált.
- Bocage, Dorval! Dorval! Bocage! - zúgta a tömeg, készen, hogy pozdorjává zúzza a padokat.
A rendező fölhúzatta a függönyt, remélve, hogy ezzel kész tények elé állította Bocage-t, s az kénytelen lesz föllépni.
Bocage azonban a pokolba küldte a rendezőt.
Dorvalné asszony ez idő alatt a karosszékben várakozott, lehanyatlott karral, hátraesett fővel.
Halálos csönd lett. A közönség is várakozott, de amikor rájött, hogy Bocage nem hajlandó színre lépni, kettőzött erővel tört ki a taps és a kiáltozás.
Dorvalné megérezte a fenyegető vihart. Lecsüggő karja megmozdult, hátraesett feje fölemelkedett. Fölállt a karosszékből, előrejött a rivaldához. Első megmoccanásakor, valamilyen csoda folytán, teljes lett a csönd, s ő, e néma csöndben, így szólt:
- Uraim! Ellenálltam neki; hát megölt!
Mélyen meghajolt, s kisétált a színpadról, miközben csak úgy dörgött utána a taps.
Lement a függöny, a közönség boldogan elszéledt. Amit akart, a befejezést, most megkapta; igaz, annak csak egy változatát, de ez a változat olyan szellemes volt, hogy többet ért, mint az eredeti befejezés, s ezt minden valamirevaló ember be is látta.
Mi ihletett az Antony megírására. - Az előszó. - Mi a darab erkölcsi tanulsága? - A megcsalt férj, a házasságtörés és a polgári büntető törvénykönyv. - Quem nuptiae demonstrant.[8] - Miért bélyegezték a kritikusok erkölcstelen műnek az Antony-t? - Néhány szó azokról, akikben kevesebb volt a rosszakarat. - Hogy lehet eloszlatni a törvénytelen származásúakra nehezedő előítéletet.
Az Antony körül oly vad viták lángoltak föl, hogy, szíves engedelmükkel, szeretnék még néhány szót szólni róla. Emellett ez a dráma nemcsak az én legszemélyesebb és legeredetibb alkotásom, hanem ama ritka művek közé is tartozik, melyek hatással voltak korunkra.
Amikor a darabot írtam, szerelmes voltam egy asszonyba, akire - habár szépnek egyáltalán nem mondhattam őt - mégis halálosan féltékenykedtem. Hogy miért? Mert helyzete nagyon hasonlított Adèle-éhoz. Férje tisztként szolgált a hadseregben, és a legádázabb féltékenységet épp a férj kelti bennünk, hiszen ha mégoly féltékenyek vagyunk is rá, lehetetlen, hogy belekössünk az asszonyba.
Szerelmem egy nap levelet kapott férjétől, aki bejelentette, hogy hazajön. Ettől hajszál híján eszemet vesztettem.
Fölkerestem egy barátomat, aki a hadügyminisztériumban volt alkalmazva. Ő aztán a szabadságos levelet - mely már elküldésre készen állt - háromszor egymás után eltüntette, eltépte és elégette.
A férj nem jött haza.
Huszonnégy év távlatából meg se kísérlem annak ecsetelését, hogy mennyit szenvedtem a várakozás ideje alatt, hiszen most már ez a szerelem is eltávozott tőlem, és elment oda, ahová Villonnak, a költőnek, öreg hölgyei mentek. De olvassák el az Antony-t; főhősöm az én szenvedéseimről beszél önöknek.
Az Antony valójában nem is dráma, sem tragédia, még csak nem is színdarab... Az Antony egy szerelemnek, egy féltékenységnek és egy gyűlöletnek ötfelvonásos története.
Antony én magam voltam, kivéve a gyilkosságot. Adèle pedig ő volt, kivéve a szökést.
Ezért választottam mottónak Byron szavait: Sokan azt mondják, hogy Childe Harold én magam vagyok... Nem mindegy?
De vajon az én Antony-m valóban oly erkölcstelen írásmű volt-e, ahogy ezt bizonyos hírlapok oly lelkesen bizonygatták?
Nem, semmiképp. Egy régi francia közmondás azt tartja - márpedig Sancho Panzától megtanulhattuk, hogy a közmondásokban a népek bölcsessége szólal meg -, hogy minden jó, ha jó a vége.
S miről szól az Antony befejezése?
Antony bűnös fondorlatba keveredik, rabja lesz egy házasságtörő szenvedélynek, megöli szeretőjét, hogy tisztára mossa asszonyi tisztességét - s aztán elindul meghalni, a vérpadra, vagy - jobbik esetben - ólomgolyót hurcolni a gályára.
Most pedig hadd kérdezzem meg önöktől; hány olyan nagyvilági hölgyet, hány olyan társaságbeli férfit láttak már, aki készséggel belevetné magát egy bűnös fondorlatba, egy házasságtörő szerelembe, abban a tudatban, hogy Adèle és Antony sorsa vár rá, más szóval, szenvedélyük befejezése, szerelmi regényük vége az asszonynak halált jelent, a fiatalembernek pedig gályarabságot?
Erre persze azt is válaszolhatnák, hogy e darabban leginkább az ábrázolás módja rejti magában a veszélyt, mert hiszen Antony valósággal megkedvelteti a gyilkosságot. Adèle pedig bocsánatossá teszi a házasságtörést.
Mit mondjak erre? Azt mégsem kívánhatják tőlem, hogy az én két szerelmesemet aljas jelleműnek, torz arculatúnak, visszataszító fellépésűnek ábrázoljam. Quasimodo és Locusta szerelmét két jelenetnél tovább nehezen lehetne elviselni a színpadon.
De vegyük csak például Molière-t.
Nem csalja-e meg Angélique Georges Dandint, méghozzá nagyon rokonszenvesen? Nem lopja-e meg Valère az apját, mit sem veszítve vonzerejéből? S nem a legszebb szavakkal bocsátja-e el doña Elvirát Don Juan?
Ne áltassuk magunkat. Molière tudott annyit a házasságtörésrõl, mint a modernek... S Molière bele is halt.
Mi törte össze szívét, azt a szívet, mely ötvenhárom év után megszűnt dobogni? Az, hogy Béjart művésznő rámosolygott az ifjú Baronra, az, hogy Béjart művésznő Lauzun úrral szemezett, s az, hogy levelét, mely egy harmadik szeretőjének szólt, Molière épp a Képzelt beteg ama végzetes előadásának reggelén találta meg, amikor már csak a legnagyobb önuralommal bírta végigjátszani szerepét!
Igaz persze, hogy Molière idejében ezt még felszarvazásnak hívták, és kacagtak rajta; napjainkban viszont házasságtörés a neve, s megríkatja az embereket.
De miért hívják ugyanazt a valamit felszarvazásnak a XVII. században, és házasságtörésnek a XIX.-ben?
Mindjárt elmondom.
Azért, mert a XVII. században még nem találták föl a polgári törvénykönyvet.
A polgári törvénykönyvet? Mi köze egyiknek a másikhoz?
Azt is elmondom mindjárt.
A XVII. században még érvényben volt az elsőszülöttségi jog, a majorátus, a hitbizomány, az örökbefogadás. A XVII. században a legidősebb fiúra szállt a név, a cím meg a vagyon; a többi fiúból lett a lovag úr, a muskétás úr, az abbé úr.
A lovag úr gomblyukát máltai kereszttel díszítették, a muskétásnak bivalybőr köpenyt kanyarítottak a vállára, az abbé úr pedig egy kis körgallért kapott.
A lányokkal még ennyit se törődtek. Ha szépek voltak, hozzámehettek, akihez akartak, ha csúnyák, akihez tudtak. Akik nem akartak, vagy nem tudtak férjhez menni, azok előtt nyitva állt a szívek nagy temetője, a kolostor.
Ennek eredményeképpen, habár a házasságok nagy része érdekházasság volt, két olyan ember közt, aki jóformán nem is ismerte egymást, a férj mégis biztosra vehette, mindig vagy majdnem mindig, hogy elsőszülött fiúgyerekének ő az apja.
Ha pedig az elsőszülöttnek, aki nevét, címét és vagyonát fogja örökölni, ő volt az apja, fütyült rá, kiből lesz lovag úr, muskétás úr és főtisztelendő úr; sokszor azt se tudta róluk, élnek-e vagy halnak. Jó példa erre a Saint-Simonról és Mortemart-ról szóló anekdota.
Manapság azonban, a fene egye meg, minden másképpen van.
A törvény érvénytelenítette az elsőszülöttségi jogot, eltörölte a majorátust, az örökbefogadást, a hitbizományt.
A vagyon egyenlő mértékben oszlik meg a gyermekek között; beleértve a lányokat is, akiknek ugyanúgy joguk van az apai örökséghez, mint fitestvéreiknek.
Az apa pedig, amióta életbe lépett a quem nuptiae demonstrant elve, tudja, hogy vagyonát egyforma részben örökli összes gyermeke, aki házasságából megszületett, s ezért ragaszkodik ahhoz, hogy ő legyen mindegyiknek az apja, ami érthető is, mert hiszen ha egy nem tőle származott gyerek az övéivel azonos mértékben örökli a vagyonát, akkor az nem más, mint közönséges tolvaj.
Nos, ezért tekinti bűnnek a házasságtörést a XIX. század, s ezért kacagtak rajta a XVII.-ben.
Magyarázatra vár azonban, hogy miért nem beszél senki erkölcstelenségről, amikor Angélique megcsalja Georges Dandint, amikor Valère meglopja a papáját, s amikor Don Juan egyszerre csalja meg Charlotte-ot, Mathurine-t és doña Elvirát.
Mindezek a személyek, Georges Dandin, Harpagon, don Carlos, don Alonzo és Pierrot két-háromszáz évvel előbb éltek, mint mi, nem ugyanazt a nyelvet beszélik, mint mi, még másképpen is vannak öltözve: térdnadrágban, testhezálló kabátban, felleghajtóban és tollas fövegben járnak. A mai ember nem önmagát látja bennük.
De azon a szent napon, amikor egy modern író, társait felülmúló bátorsággal, a maguk igaz mivoltában írja meg erkölcseinket, a maguk valódi hőfokán szenvedélyeinket, s megkeresi a bűnt, ott, ahol van, s kiverekszi, hogy ezek az erkölcsök, bűnök és szerelmek fehér nyakravalóban, fekete öltönyben, s a lakkcipőre feszített pantallóban jelenjenek meg a színpadon, akkor jaj neki! Mindenki, mintha tükörbe nézne, magára ismer, s amikor nevetnie kéne, fintorog, amikor helyeselnie kellene, ellenkezik, s ahelyett, hogy tapsolna, mérgesen morog.
Ha én Adèle-t orléans-i Lajos korának divatjába öltöztetem, egy rossz szót se szól senki, még ha akár a saját sógorával csalta volna is meg a férjét.
Melyik kritikus merné az erkölcstelenség bélyegét rásütni Oidipuszra, pedig megöli apját, nőül veszi saját anyját, aki gyermekeket szül neki - s ezek nemcsak a fiai, hanem unokái és testvérei is egyszemélyben -, s végül, hogy bűnhődjék, kiszúrja saját szemét, eléggé indokolatlanul, mert minden, ami vele történt, a végzet parancsára történt.
Ilyen kritikus nincs.
Olyan tökkelütött néző se nagyon van, aki a görög köpenyben és thébai tunikában föllépő Oidipuszra azt mondaná: "Ez én vagyok!"
Nagy kár, hogy nincs most a kezem ügyében valamelyik erénycsősznek az elmefuttatása, aki annak idején az Antony-ról kritikát írt; mondjuk például M... úré, aki akkoriban nyílt viszonyt folytatott ...-né őnagyságával... Hol is hagytam el? Nos, nagy kár; nem volna érdektelen, ha ezekből néhány példát felhozhatnék olvasóimnak.
E cikkekhez most nem tudok hozzáférni, mert Brüsszelben vagyok, és hajnali kettőkor rovom jelen soraimat.
Egy cikket azonban hadd ássak elő Charles-Louis Lesur nagyon becsületes és teljesen jóhiszemű könyvéből, melynek címe: Általános és történelmi évkönyv. Íme, az említett cikk; a szelídebbek közé tartozik:
BEMUTATÓ A PORT-SAINT-MARTIN SZÍNHÁZBAN
ANTONY
DRÁMA ÖT FELVONÁSBAN. ÍRTA ALEXANDRE DUMAS
Olyan korban, és olyan országban, ahol a törvénytelen születést királyi rendelet bélyegzi meg, s ezt a közvélemény erkölcsi felfogása is szentesíti, ahol ez az állapot valóságos társadalmi kiközösítettséget jelent, ami ellen reménytelenül küzd még a legbecsületesebb, leggazdagabb és legtehetségesebb ember is, ott könnyű volna megmagyarázni az Antony c. dráma erkölcsi célzatát. Minthogy azonban Franciaországban jelenleg az összes születési előítélet hatályát vesztette, ideértve a nem nemesi születést éppúgy, mint a házasságon kívülit - vajon mi célt szolgál ez a lázas hangú védőbeszéd, mely se vitát, se ellentmondást nem válthat ki? Ha pedig nincs erkölcsi célzata az Antony-nak, akkor mije van? Csak azért íródott, hogy lázas színekkel fessen egy házasságtörő szerelmi szenvedélyt, mely mindent kockára tesz, hogy kielégülhessen, s egyformán játszik a veszéllyel, a tőrrel és a halállal?
Ezután a darab elemzése következik, mely nem sok jóakaratra vall, majd így folytatódik a bírálat:
Az effajta elgondolás éppoly kevéssé bírja el a józan ész ítéletét, mint ahogy a bíróság előtt a bűn sem bírja elviselni az esküdtek pillantását. Az író átlépett azokba a területen kívüli régiókba, ahol az esztelen szenvedély az úr, az a könyörtelen szenvedély, mely nem sajnál sem könnyet, sem vért, s ezáltal kivonja magát az irodalmi igazságszolgáltatás hatásköréből. Drámája valóságos szörnyszülött, melyről azonban, a teljes igazság kedvéért, el kell ismernünk, hogy egyes részleteiben nem mindennapi elevenség, báj és szépség nyilvánul meg. Dicséret illeti Bocage úr és Dorvalné asszony tehetségét és lendületét, mellyel a darab két főhősét, Adèle-t és Antony-t megszemélyesítették.
Kedves Lesur barátom, kedvem volna szavanként végigmenni bírálatán, de beérem azzal, hogy csak cikkének első soraira válaszolok, melyeket kiemeltem, s amelyekben ön a törvénytelen születés kérdését feszegeti.
Nos, kedves Lesur barátom, ebben a kérdésben nincs igaza. Franciaországban a születési előítéletek még nincsenek legyőzve, pedig ön ezt bizonygatja.
Ismerek valakit, ön is ismerte - azt írom, hogy ismerte, mert tudtommal ön már nincs életben -, egy nagyon tehetséges, sőt, merem mondani: egy lángeszű férfit, aki nehéz küzdelemmel jutott révbe. De mit ért a tehetség, a lángész, a vagyon, ha lépten-nyomon az orra alá dörzsölték azt a végzetes véletlent, mely születésére nehezedett? Folyton azzal gyötörték, hogy hány éves, mi a neve, s mi a társadalmi helyzete... Hogy ez hol történt? Mintha nem tudná! Épp abban a társaságban, melyben sok törvényhozó fordul meg, akiknek tehát nem illett volna szem elől téveszteniük, hogy Franciaországban törvény biztosítja a franciák jogegyenlőségét.
Mindegy! Ez az ember, akinek alapvető jellemvonása a kitartás, célhoz fog érni. Egy nap majd miniszter lesz belőle; s mit gondol ön, mit fognak a fejéhez vágni azon a napon? Eszméit? Világnézetét? Álmait a jövőről? Szó sincs róla! A születése körülményeit! És ki lesz az, aki ráolvassa ezt? Valami semmirekellő, aki boldognak mondhatja magát, mert apja és anyja van, akik viszont nem mondhatják magukat boldognak, mert szégyellhetik, hogy ilyen fiuk van!
Dumas-nak nem volt oka panaszra; az Antony-t százharmincszor adták elő, s bizonyára még tovább is játszották volna, ha Thiers, a történetíró, az akkori belügyminiszter, magához nem kéreti az írót. Arra hivatkozott, hogy a Théâtre Français-t nem látogatja a közönség; érdekesebb, sikeresebb darabokat kellene játszani. Dumas, engedve a rábeszélésnek, beleegyezett, hogy az Antony a Comédie Française színpadán folytassa diadalútját, sőt, készülő drámáját is elígérte ennek a színháznak, csak azt kérte, hogy szerződtessék Dorvalnét. Ez meg is történt, az Antony-t azonban, az új bemutató előestéjén, ugyanez a Thiers, a képviselőház nyomására betiltatta. Dumas pörrel támadja meg a színházat, s a bíróság az elmaradt tiszteletdíj fejében megítél neki tízezer frank kártérítést.
Nem sokkal később az író hosszabb utazásra indul, egy hölgy kíséretében, akiről csak annyit árul el, hogy módfelett takarékos természetű. Egy csendes, eldugott halászfaluban szeretnének egy-két hónapot eltölteni, s valaki Trouville-t ajánlja nekik. A ma már világhírű fürdőhelyet Dumas csak nagy üggyel-bajjal tudja megközelíteni; a legtöbben azt sem tudják, hol fekszik Trouville. Végre Honfleurbe érve, négyevezős vitorlás bárkát bérelnek; a hajósok vállalják, hogy elviszik őket Trouville-be.
Az idő is azt akarta, hogy matrózaink betarthassák ígéretüket; a csendes tenger és a kedvező szél jóvoltából, háromórás kellemes hajózás után már meg is mutathatták a messzeségben Trouville-t. Elhaladtunk ama partok mentén, ahol tizenhat esztendővel később megállt Lajos Fülöp, akivel oly elszánt harcokat vívtunk, és szorultságában a tengerhez fordult, s hajóért könyörgött - de hajó híján egy közönséges bárkával is beérte volna, olyasfélével, amilyet Xerxész talált, aki át is kelt vele a Helleszpontuszon.
Az akkori Trouville mindössze néhány halászházból állt; a Touque jobb partján sorakoztak, ott, ahol ez a folyócska a tengerbe torkollik; a két parton húzódó szelíd dombsor úgy fogta körül ezt a tündérvölgyet, mint egy ékszeresládikó a kincseket. A bal parton végig, ameddig ellátott a szem, legelők húzódtak, s nagyszerű terepet ígértek az én szalonka-vadászataimra.
Apály volt, s a parti homok, melyről lehúzódott a tenger, simán tündöklött, mint egy tükör.
Hajósaink a vállukra ültettek, s úgy vittek ki a parti homokra.
Énrám a tenger, mihelyt meglátom, mihelyt beszívom csípős szagát, s meghallom soha nem szűnő mormolását, lenyűgöző hatással van. Ha sokáig nem látom, úgy elfog a vágy utána, mint a nagyon szeretett szerető után, és kénytelen-kelletlen visszatérek hozzá, hogy századszor is belélegezzem leheletét, és érezzem csókját a bőrömön. Sohasem felejtem el azt a három hónapot, melyet földközi-tengeri odüsszeiám alatt, néhány szicíliai hajós kíséretében, egy speronare fedélzetén töltöttem el; lehettek ennél boldogabb napjaim, de izgalmasabbak soha. Hosszú kapcsolatom a tengerrel azonban itt kezdődött, Trouville tengeri kikötőjében, ami - mint önök is belátják majd - kezdetnek nem volt rossz.
A part egyébként olyan eleven és mozgalmas volt éppen, mintha hetivásárt tartanának. Tőlünk balra, egy sziklás félsziget közepén, egész gyereksereg gyűjtötte kosárszám az ehető kagylót; jobboldalt ásóval fölszerelt asszonyok mélyen leástak a homokba; ők viszont azt a kisebbfajta angolnát keresték, mely a cikóriasaláta szálacskáira emlékeztetett; kis vitorlásunk körül pedig, mely még a vízen lebegett, habár az apály következtében egyre fogyott alóla a víz, férfiak és asszonyok taposták, furcsa gólyaléptekkel, a derékig érő vizet, ők rákászni jöttek, s nyélre erősített hálóikban, melyeket maguk előtt toltak, csak úgy nyüzsgött a zsákmányuk.
Minden lépésnél megálltunk, s nézelődtünk; minden olyan csodálatosnak látszott ezen az ismeretlen parton. Cook kapitány, amikor a Barátság szigetén kikötött, nem lehetett se izgatottabb, se boldogabb, mint én. Észrevették ezt hajósaink is, és fölajánlották, hogy poggyászunkat előreviszik a fogadóba, s egyúttal bejelentik érkezésünket.
- Melyik fogadóba? - érdeklődtem.
- Ne féljen - nyugtatott meg a legénység egyik tréfás tagja. - Nem fogja eltéveszteni, mert csak egy van.
- Mihez van az a fogadó címezve?
- Semmihez. Csak kérdezősködjék, hogy hol lakik Oseraie mama; bárki meg tudja mutatni a házát.
Ezzel a magyarázattal be is értük, s most már nyugodt lélekkel kóboroltuk be Trouville partjait.
Egy órával később, miután a homok egész óceánját bejártuk, megérkeztünk a fogadóhoz. Útközben néhányszor érdeklődtünk felőle franciául, s kaptunk rá választ trouville-i nyelven.
Egy kövér, tiszta, és első látásra rokonszenves asszony jött elébünk. Negyvenéves lehetett, szája körül a normandiai parasztok évődő mosolya játszott.
Ő volt Oseraie mama... Bizonyára nem is sejtette, hogy az a párizsi vendég, akit kissé lenézően üdvözölt, egykor majd híressé teszi a nevét. Szegény jó Oseraie mama! Talán ha megsejti, úgy fogadott volna, ahogy Platón Köztársaság-ában le van írva a költők fogadtatásának leghelyesebb módja. Virágkoszorút a fejükre - s aztán ki velük!
Oseraie mama azonban nem így tett. Elém jött, s nagy érdeklődéssel tetőtől talpig végigmért.
- Maga volna az? - kérdezte.
- Ki volnék én?
- Aki ideküldette a poggyászát, és lefoglaltatott két szobát.
- Az én volnék.
- És minek magának két szoba?
- Az egyik az enyém lesz, a másik a hölgyé.
- Nem értem. Itt a házaspárok együtt szoktak aludni.
- Először is, senki sem állította, hogy mi házasok vagyunk. S azonkívül, ha azok volnánk is, ebben a kérdésben azt vallom, amit egy barátom, akinek Alphonse Karr a neve.
- És mit vall a maga barátja, akinek Alphonse Karr a neve?
- Azt, hogy ha egy férfi meg egy nő közös szobában lakik, egy idő múlva nem nevezhetők már szerelmeseknek, legföljebb külön nemű lényeknek. Ezt mondja Karr.
- Ezt? Nahát, ebből egy szót sem értek. De nem is fontos... Tehát két szobát akarnak?
- Kettőt.
- Megkaphatják, ha mindenáron akarják... De nekem kedvemre valóbb lett volna, ha közös szobát adhatok maguknak.
Nem esküszöm meg rá, hogy csakugyan így mondta: "kedvemre valóbb lett volna". De az olvasó talán nem veszi zokon, ha egy kissé kicsinosítom beszélgetésünket.
- Kezdem már sejteni, miről van szó - mondtam Oseraie mamának. - Maga mivelünk egy szobában is két személyért fizettetett volna, s ráadásul a másik szobába beszállásolhatott volna valakit.
- Eltalálta! Egyébként, ahhoz képest, hogy párizsi, nem is olyan buta maga.
Kalapot emeltem Oseraie mama előtt.
- Ugyanis nem vagyok éppen tősgyökeres párizsi... De ez nem tartozik ide.
- Tehát ragaszkodik a két szobához?
- Igen.
- Figyelmeztetem, hogy egymásba nyílnak.
- Annyi baj legyen.
- Majd odavezettetem magát.
Szólt egy kövér leányzónak, akinek a szeme, az orra hegye meg a szoknyája egyaránt fent volt akadva egy kicsit.
- Kérem, vezesse a hölgyet a szobájába - mondtam neki. - Én még egy kicsit beszélgetek Oseraie mamával.
- Minek?
- Mert nagyon kellemes magával beszélgetni.
- Tréfál.
- Mellesleg arra is kíváncsi vagyok, mennyit fogok fizetni egy napra.
- Hogyhogy egy napra? Az éjszakákért nem akar fizetni?
- Dehogynem. Mondjuk, egy napra meg egy éjszakára.
- Nálam kétféle ár van. Ha festőkről van szó, azok két frankot fizetnek.
- Hogyhogy két frankot? Két frankot, de miért?
- A szállásért meg az ellátásért.
- Két frankot? Hányszori étkezéssel?
- Amennyit akar... Kétszeri, háromszori, négyszeri étkezéssel. Ki mennyit bír.
- Értem. És ennek napi két frank az ára?
- De csak festőknek... Maga talán festő?
- Nem.
- Sajnálom, akkor két frank ötvenet fizet. Ugyanennyit fizet a hölgy is, vagyis két személy után ötöt.
Azt hittem, rosszul hallok.
- Azt mondja, öt frank? Két szobáért, kétszeri, háromszori, négyszeri étkezéssel?
- Sokallja talán?
- Hogy sokallom-e? Hát, ha megígéri, hogy nem srófolja följebb az árat, akkor nem.
- Mi a csodának srófolnám följebb az árat?
- Maga még nem hallott ilyet?
- Mifelénk nem... Persze, ha festő volna, csak két frankot kérnék fejenként.
- Minek köszönhetik ezt az engedményt a festők?
- Annak, hogy a festők mind kedves emberek, és én nagyon megszerettem őket. Aztán, sokat tettek a fogadóm hírnevéért.
- Erről jut eszembe. Nem ismer véletlenül egy Decamps nevű festőt?
- Decamps? Persze hogy ismerem.
- És Jadint?
- Mint a tenyeremet.
Azt hittem, Oseraie mama henceg egy kicsit. Gondoltam, majd próbára teszem.
- És egy Huet nevű festőt is ismer?
- Meghiszem azt!
- Nem emlékszik valamilyen feltűnő vonására?
- Én csak arra a feltűnő vonására emlékszem, hogy megmentettem az életét.
- Hogy történt ez?
- Egyszer majdnem torkán akadt egy halszálka... Micsoda ötlet, megfulladni egy halszálkán!
- És hogy mentette meg az életét?
- Ó, az utolsó pillanatban! Képzelje csak; már egészen szederjessé vált.
- De mit csinált vele?
- Azt mondtam neki, hogy legyen türelemmel, és várjon, míg vissza nem jövök.
- Nem lehet könnyű türelmesnek lenni, amikor az ember fuldoklik.
- Mit akar tőlem, az Istenért? Hát én voltam a hibás? Kirohantam a kertbe, ahogy a lábam bírta, kitéptem a földből egy póréhagymát, megmostam, levágtam a szakállát, és aztán mélyen belenyomtam a festő nyeldeklőjébe... Szálka ellen nincs jobb a hagymánál.
- Ebben nem kételkedem.
- Azóta, ha szóba kerülök, könnybe lábad a szeme.
- Ebbe se kételkedem, mert a póréhagyma a hagymafélék családjába tartozik... Mindegy; engem bosszant ez a dolog.
- Mi bosszantja magát? Hogy nem hagytam megfulladni ezt a jóravaló embert?
- Jaj, dehogy! Nem erről van szó! Boldog vagyok, és köszönöm magának, az ő nevében és a magaméban is; Huet ugyanis jó barátom, és emellett kiváló festő... Engem az bosszant, hogy Trouville-t három festő fedezte föl, és ezzel megelőzték a költőket.
- Ezzel azt akarja mondani, hogy maga költő?
- Hát... úgy valahogy.
- És mi az, hogy költő? Jár ezzel valami életjáradék?
- Nem.
- Hát akkor nem valami irigylendő állapot.
Na tessék. Úgy látszik, Oseraie mamának nem sikerült előnyös színben bemutatkoznom.
- Akarja, hogy két hetet előre fizessek?
- Minek?
- Istenem... Legalább nem kell attól tartania, hogy költői minőségemben fizetség nélkül találok odébbállni.
- Ha fizetés nélkül talál odébbállni, az rosszabb lesz magának, mint nekem.
- Hogy érti ezt?
- Mert akkor meglop egy tisztességes asszonyt... Márpedig én tisztességes vagyok, azt elhiheti!
- El is hiszem, Oseraie mama! De maga is meglátja majd, hogy én se vagyok éppen rossz fiú.
- Hogy őszinte legyek, magam is úgy veszem észre... Nem akar vacsorázni?
- Dehogynem! Inkább kétszer, mint egyszer.
- Hát akkor menjen föl a szobájába, és hagyjon engem dolgozni.
- És mi lesz ma vacsorára?
- Ahhoz magának semmi köze.
- Hogyhogy nincs hozzá közöm?
- Úgy, hogyha nem ízlik, legföljebb odébbáll egy házzal.
- De hiszen nincs itt magán kívül senki!
- Vagyis: bele kell törődnie, hogy minden úgy lesz, ahogy én akarom! Gyerünk, szép úrfi! Menjen a szobájába!
Kezdtem alkalmazkodni Oseraie mama stílusához, vagyis ahhoz a beszédmódhoz, amit A szellem szikrái-ban meg a többi hozzá hasonló anekdotagyűjteményben "a vidéki ember nyíltszívűségének" szokás nevezni.
Persze az én ízlésemnek "a párizsi jó modor" talán jobban megfelelt volna - de mit tegyünk? Oseraie mamát el kellett fogadnom olyannak, amilyen volt.
Fölmentem a szobámba, egy meszelt falú, négyszögletes, fenyőfa padozatú helyiségbe, melyben egy diófaasztal és egy pirosra festett faágy állott. A kandallón, a tükör helyén, egy kis borotválkozó-tükör, és díszítésül két bőségszaru-formájú üvegedény, továbbá Oseraie mama menyegzői mirtuszcsokra, mely lehetett már vagy húszéves, de egy bura jóvoltából, mely megvédte a szellőtől is, olyan frissnek látszott, mintha ma szedték volna. A berendezéshez tartozott még az ablakon a kartonfüggöny és az ágyra terített vászonszőttes - a karton is meg a vászon is oly vakítón fehérlett, mint a hó.
Benéztem a szomszéd szobába is. A bútorzat odaát hajszálra ugyanilyen volt, egy domború hasú fiókos szekrénnyel kiegészítve, mely különböző színű fákból készült berakásaival már messziről elárulta a Dubarry-stílust, és kellő javítás, aranyozás és fényesítés után megállta volna a helyét ama három festő akármelyikének műtermében, akiket Oseraie mama emlegetett.
S ami a legfontosabb itt is, ott is: gyönyörű kilátás nyílt a szobák ablakából. Az enyémből a Touque völgye látszott, s a kétoldalt sorakozó erdőborította dombhajlatok között egészen Pont-l'Évêque-ig lehetett ellátni; szomszédnőm ablaka a tengerre szolgált, melynek tükrét kis halászbárkák hasították. Vitorláik ott fehérlettek a látóhatár szélén, a dagályra várva, mely majd hazahozza őket.
Hálás voltam a véletlennek, amiért a völgyre nyíló szoba jutott nekem. Ha ablakomból a tenger látszott volna, hullámjátékával, sirályaival, bárkáival, s azzal a végtelen horizonttal, melyben eggyé válik az ég és víz, képtelen lettem volna dolgozni.
A vacsoráról meg is feledkeztem; de meghallottam Oseraie mama hívó szavát.
- Hé! Költő úrfi!
- Itt vagyok, mama!
- Kész a vacsora!
Karomat nyújtottam szomszédnőmnek, és lementünk a lépcsőn.
Mélyen tisztelt Oseraie mama! Higgye el, mihelyt megláttam a maga levesét, a tengerparti legelőn hízott ürü bordáját, a félszegúszót vörös borban, a majonézes homárt, a két roston sült szalonkát meg a ráksalátát, a legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenletemben, amiért egy pillanatra kételkedni merészeltem magában!
E vacsoráért, mely két és fél frankba került, Párizsban húszat számítottak volna! Igaz, hogy a bort külön kellett megfizetni - almabort viszont ingyen ihattunk, s annyit, amennyit akartunk.
Útitársnőm azt javasolta, hogy kössünk szerződést Oseraie mamával, három, hat vagy akár kilenc évre. Kiszámította, hogy e kilenc év alatt százötvenezer frankot tehetnénk félre.
Lehet, hogy igaza is volt szegény jó Mélanie-nak! Csakhogy mi lett volna Párizsból és a párizsi fölkelésekből, ha én nem vagyok ott?
Amikor befejeztük a vacsorát, újra sétálni mentünk a partra.
A dagály épp tetőzött, s a halászbárkák úgy szállingóztak vissza a kikötőbe, mint a birkanyáj az ólba.
A kavicsos parton már várakoztak az asszonyok, nagy kosaraikkal, melyekben a halakat szokták hazahordani.
Már messziről megismerték a bárkákat és a bárkákban ülőket; az anyák fiaikat hívták, a nővér a fivérét, az asszony a férjét.
Még mielőtt szóval is szólhattak volna egymáshoz, mindent elmondtak a kézmozdulataik. Így tudták meg a parton állók, bőséges vagy szűkös-e a fogás.
Eközben az izzó júliusi napkorong leszállt a látóhatár mögé, bíborfénnyel szegte a nagy hasú felhőket, aranysugarait pedig átdöfte a felhőréseken, s azok, mint Apolló nyilai, megtörtek a tenger tükrén.
Nem ismerek se szebbet, se fölemelőbbet, se nagyszerűbbet, mint egy napnyugtát az óceánon.
Ott álltunk a parton, míg teljesen be nem sötétedett.
S mialatt ott álltunk, arra a fölismerésre jutottam, hogy végleg és visszavonhatatlanul le kell szoknom erről az ábrándozó kedvről - mely egyre jobban úrrá lett rajtam -, máskülönben minden időmet el fogom pocsékolni arra, hogy tengeri madarakra vadásszak, osztrigát szedjek a sziklákról, és angolnákat fogjak a fövenyben.
Megfogadtam, hogy ha lehet, még azon az estén munkához látok, máskülönben sosem leszek képes legyőzni azt az édes ellenséget, melynek álmodozás a neve.
Hiszen szerződést kötöttem Harellal, melynek értelmében arra köteleztem magam, hogy VII. Károly a kiskirályok között címen ötfelvonásos verses tragédiát írok neki.
1833-ban Granier - írói nevén Cassagnac - tanulmányt közölt rólam, melyet később továbbfolytatott Jaquot - írói nevén Mirecourt -, s ebben felsorolja mindazon forrásokat, melyekből színpadi műveim és regényeim tárgyát merítettem. Az a szándékom, hogy Emlékeim-ben, valahányszor sor kerül rá, magam végezzem el ezt a munkát, s azt hiszem, pontosabban és lelkiismeretesebben, mint e két jeles kritikus. Kérem azonban az olvasót, ne kívánja tőlem, hogy rosszmájúságban is túltegyek rajtuk.
Ezek után hadd mondjam el, mi sugallta a VII. Károly megírásának gondolatát, és milyen sokféle s egymástól különböző elemből áll össze ez a dráma.
Július 7-én, este kilenckor, amikor hazaérkeztünk Oseraie mamához, megírtam a VII. Károly első verssorait.
Másnap reggelre elkészült a dráma első száz verse, s ebben a százban az a harminchat vagy harmincnyolc sor, melyben Yaqoub oroszlánvadászatáról van szó.
Abból a kevés jó versből, melyet valaha leírtam, ez a részlet a legjobbak közt érdemel helyet.
Életünk ettől kezdődően a fürdővendégek megszokott, egyhangú életévé lett.
Úgy éreztem, kötelességem tiszteletemet tenni a polgármesternél; így ismerkedtem meg Guetier-vel, e bátor és kitűnő férfival, aki, ha jól tudom, elég jelentős szerepet játszott Lajos Fülöp 1848-i hajóra szállásánál. Megengedte, hogy szabadon vadásszak a községi tulajdonban levő mocsarakban, s én mindjárt aznap éltem is ezzel az engedelemmel.
A felkelő nap sugarai épp az ablakomba sütöttek, s minthogy a függönyt sohasem húztam össze, fel is ébresztettek. Alighogy kinyitottam a szemem, nyúltam a ceruzámért, és munkához láttam.
Tíz órakor Oseraie mama hívására reggelizni mentünk. Tizenegykor vállamra vettem a puskámat, és a vadászatról három-négy mocsári szalonkát hoztam haza. Kettőtől négyig folytattam az írást, négytől ötig úsztam, fél hatkor vacsorához ültünk. Héttől kilencig sétáltunk egyet a tengerparton, s kilenckor megint az íróasztalnál ültem, s dolgoztam tizenegyig vagy éjfélig.
A VII. Károly naponta száz verssorral gyarapodott.
Trouville-nál eldugottabb helyet képzelni se lehet, de azért időnként jött néhány fürdővendég Normandiából, a Bretagne-ból vagy a Vendée-ból.
Köztük, férje és fia kíséretében, egy elbájoló asszony is megjelent Trouville-ban; épp csak nevét és arcát tudom visszaidézni. Megnyerő és finom vonásaiban volt valami arisztokratikus; a családot de la Garenne-nek hívták.
Alighogy megérkezett de la Garenne-né, megtudta, hogy én is a fogadóban lakom, mindjárt átküldte emlékkönyvét, a jószomszédság jogaira hivatkozva. Én épp akkor fejeztem be VII. Károly és Savoisy nagyjelenetét a harmadik felvonásban, s rögtön, még a szülés izgalmában, lemásoltam ezt a részt.
E család társaságában egy kitűnő fiatalember is érkezett Trouville-ba, aki szerénységében csak afféle falusi nemesembernek akart mutatkozni, valójában azonban nagy jellemerővel és nem lebecsülendő olvasottsággal is rendelkezett. Ő is vadász volt; s mi, e közös szenvedély jóvoltából, hamarosan ismeretséget, sőt, barátságot kötöttünk egymással.
Ő volt az a szerencsétlen Bonnechose, akit megöltek a Vendée-ban, az 1832-i felkelés során.
Miközben mi sétáltunk és a trouville-i mocsarakban lestük a vadat, X. Károly engedélyt adott Berry hercegnőnek, hogy Franciaországba menjen, és próbáljon mint régensnő hatalomra jutni. Ő el is indult Edinburgh-ból, s Hollandián átutazva, néhány napig Meissenben, majd Frankfurtban időzött, aztán Svájcon keresztül Piemont-ba érkezett. Végül, Sagena grófnő néven, egy Sestri nevű városkában állapodott meg, tizenkét mérföldnyire Genovától, Károly Albert király fejedelemségében.
Bonnechose, aki minderről nem is álmodott, ennek köszönhette, hogy egy évvel elhalasztódott a halála.
Párizsban lassacskán híre ment annak, hogy valahol Honfleur és Délivrande között fölfedeztek egy eddig ismeretlen tengeri kikötőt.
Ennek következményeképpen hébe-hóba felbukkant egy kalandos kedvű fürdővendég, aki roppant bizonytalan hangon megkérdezte:
- Igaz az, hogy létezik egy Trouville nevű helység? És ha igen, akkor az a torony a trouville-i templom tornya?
Fájó szívvel bár, de eloszlattam kétségeit, mert már éreztem annak az időnek a közeledtét, amikor az én Trouville-omból egy második Dieppe, egy második Boulogne, egy második Ostende lesz...
Sajnos, nem tévedtem! Trouville-ban ma tíz fogadó működik, a telkek pedig, melyeket akkor holdanként száz frankért vesztegettek, ma öt frankot érnek négyszöglábanként!
S egyre jöttek a vállalkozó kedvű fürdővendégek, az eltévedt turisták, az iránytű nélküli hajósok; egy napon így érkezett meg egy huszonnyolc-harminc év körüli vendég, aki Beudin bankárként mutatkozott be.
Éppen megérkezése estéjén, fürdés közben, messze kimerészkedtem a tengerre, s váratlanul, körülbelül tíz lépésnyire, észrevettem egy halat.
Ha nem ilyen szerény természetű vagyok, ráfoghattam volna, hogy delfin, mely engem egy második Arionnak néz, de jobb, ha bevallom, hogy nem voltak ilyen szép gondolataim. Én csak azt láttam, hogy a hal gigászi nagyságú, és kilelt a hideg a közelségétől.
Ahogy csak bírtam, úszni kezdtem a part felé.
Jó úszó voltam akkoriban, csakhogy a hal mint hivatásos úszó, járatosabb volt e mesterségben. Így aztán nyomon követett, és szemmel láthatóan minden megerőltetés nélkül tartani tudta a kettőnk közötti távolságot.
Néhányszor erőt vett rajtam a fáradtság, főképp, mert már nagyon kapkodtam levegő után, s már-már azon voltam, hogy megpróbálok lábra állni. Mégse szántam rá magam; féltem, hogy ha rájövök, milyen mély alattam a víz, megijedek.
Úsztam tehát tovább, míg csak a térdemen meg nem éreztem a tengerfenék fövenyét.
Körös-körül az úszó fürdővendégek nagyot néztek, amikor észrevették az utánam úszó halat, mely úgy követett, mintha pórázon húznám magam után.
Én azonban, mint említettem, alighogy homokot ért a térdem, fölálltam.
Kísérőm egyik bukfencet vetette a másik után, és úgy viselkedett, mint aki teljesen elégedett a helyzettel.
Végre megfordulhattam, és alaposan szemügyre vehettem. Rájöttem, hogy egy delfin jött utánam.
Abban a szempillantásban elindultam Oseraie mama fogadója felé. Úgy vágtam át a városon, ahogy voltam - vagyis úszónadrágban.
Oseraie mama nem egykönnyen jött ki a sodrából, az én láttomra azonban felkiáltott. Nem volt hozzászokva ily hiányos öltözetű vendégekhez.
- Semmi baj, Oseraie mama - mondtam megnyugtatóan. - Csak a puskámért jöttem haza.
- Jézus Mária! - kiáltotta. - Csak nem a paradicsomba készül vadászni?
Ha nem siettem volna, megálltam volna, hogy megdicsérjem ezért a szójátékért; de nekem a delfinen járt az eszem.
A lépcsőn Garenne-nével találkoztam. Meg kellett állnom, olyan szűk volt a hely.
Éreztem, hogy illenék a férje és a fia felől érdeklődnöm, de azt is éreztem, hogy a helyzet nem kedvez egy ilyen csevegésnek.
Garenne-né elment, én a szobámba rohantam, és rávetettem magam a puskámra.
A cselédlány éppen ágyazott.
- Nicsak! - mondta. - Az úr a puskájáért jött? Nem inkább a ruhája hiányzik az úrnak?
Látnivaló, hogy öltözékem a legnagyobb fokú elmésséget csiholta ki az emberekből.
Lélekszakadva rohantam vissza a tengerpartra.
Az én delfinem még mindig ott bukfencezett a vízben.
Bementem a tengerbe, míg csak derekamig nem ért a víz. A hal ötven lépésnyire lehetett tőlem; attól féltem, ha továbbmerészkedem, elriasztom. A távolság így is kedvezett a lövésnek.
Célba vettem a delfint, és lőttem.
Meghallottam azt a jellemző, tompa ütést, amikor húsba fúródik a golyó.
A delfin azonban alámerült a vízbe, és eltűnt.
A halászok akadtak rá másnap, annál a sziklánál, ahol a kagylókat szedik. Golyóm a szeme fölött érte, és átfúrta a fejét.
E kaland estéjén az új fürdővendég hozzám lépett, és elismeréssel nyilatkozott ügyességemről, ami jó alkalom volt arra, hogy beszélgetni kezdjünk.
Kiültünk a meredek sziklapartra, s ott folytattuk az eszmecserét.
Egyszer csak megjegyezte a bankár:
- Azt hiszem, mondhatok magának valamit, ami meglepné.
- Mi volna az?
- Hogy én félig-meddig a maga kedvéért jöttem ide.
- Az én kedvemért?
- Az a név, hogy Beudin, nem mond magának semmit?
- Sajnos, nem.
- És ez a név, hogy Dinaux?
- Csak nem Victor Ducange társszerzője?
- Az vagyok.
- Magával írta a Harminc év, vagy egy játékos élete című darabot?
- Velem... Jobban mondva: velünk.
- Hogy érti ezt?
- Úgy, hogy ketten vagyunk Ducange társszerzői: Goubaux meg én.
- De hiszen Goubaux-t ismerem is! Elsőrendű tehetségnek tartom.
- Köszönöm a bókot.
- Bocsásson meg... Nem lehet az ember jó lövő és jó társalgó egy személyben... A puskámmal nem hibáztam volna el magát.
- Ami azt illeti, így se hibázott el... Mindjárt az első lövése úgy szólt, hogy Goubaux kiváló tehetség, én viszont tökkelütött hülye vagyok.
- Vallja be, hogy úgyse hitte el!
- Bevallom.
Erre aztán elnevettük magunkat.
- Most azonban - szóltam aztán - mesélje el, miért kívánt velem találkozni, mert azt nem hiszem, hogy csak előbb elhangzott bókomat óhajtotta volna hallani.
- Egy színdarab tervét szeretném magának elmondani, melyet Goubaux meg én találtunk ki, de megbirkózni már nem bírunk vele... Ha azonban maga venné kezébe a dolgot, akkor olyan darabot írhatnánk, mely méltó párja volna a Játékosnak.
Meghajlással köszöntem meg az elismerést.
- Arra pedig fogadást mernék kötni - folytatta Beudin -, hogy a téma megragadná magát.
- Van már valami határozott tervük, vagy még csak cseppfolyós halmazállapotú az egész?
- Az előjáték elkészült s meglehetősen tiszta... De, hogy folytatni tudjuk, ahhoz már maga kell.
- Itt van magánál az előjáték?
- Nincs, mert egy szó sincs még leírva belőle; de ha akarja, elmesélhetem.
- Hallgatom.
- A jelenet Northumberlandban játszódik...
Egy öreg orvos, akit, ha úgy tetszik, nevezzünk Grey doktornak, jó éjszakát kíván a feleségének... Az asszony aludni tér, neki, bár éjjel van, még dolgoznia kell egy ideig. Mihelyt az asszony kiment a szobából, kocsi áll meg az ablaka alatt, s megjelenik egy férfi, aki orvost keres. Amikor Grey doktor letagadja orvos voltát, az idegen utas szállást kér valakinek, aki már nem utazhatik tovább. Az orvos ajtót nyit, s színre lép egy álarcos férfi, aki egy asszonyt cipel be a karján... Szól a postakocsisnak, hogy fogjon ki, és rejtse el a lovakat meg a kocsit.
- Gratulálok; kezdetnek kitűnő... No most lássuk az álarcos férfit meg az asszonyt.
- Az asszonyt, aki közvetlenül szülés előtt áll, megszöktette a szeretője. Shieldsben akartak hajóra szállni, de a szülési fájdalmak erőt vettek a menekülő asszonyon; minden nyomot el kell tüntetni, mert az asszony apja a londoni spanyol követ, igen nagy hatalmú személy, már üldözésükre indult... Az orvos hozzálát a legsürgősebb teendőkhöz; kinyit egy vendégszobát az álarcos utasnak, s oda viteti a vajúdót, aztán behívja a feleségét, hogy ápolja a beteget. Ebben a pillanatban egy hintó zörgését halljuk a ház előtt. Az asszony sikoltozni kezd, az orvos hozzásiet, az álarcos azonban visszatér a színpadra, mert nem bírja szerelme szenvedéseit nézni. De máris besiet a doktor, s közli vendégével, hogy az ismeretlen asszonynak fia született; anya és gyermeke jól érzi magát.
Beudin félbeszakította szavait.
- Mit gondol - kérdezte -, színpadra lehet vinni egy ilyen eseményt?
- Ha Terentius korában lehetett, akkor ma is lehet.
- Terentius korában? - csodálkozott Beudin.
- Hát hogyne...
PAMPHILA
Miseram me! differor doloribus!
Juno Lucina, fer opem! serva me, obsecro!
REGIO
...Hem!
Nunnam illa, quaeso, parturit?
PAMPHILA
Jaj nekem! Megöl a fájdalom! Juno Lucina, jöjj, segíts! Ments meg, könyörgök...
REGIO
Mi ez? Szül ez az asszony? Azt kérdezem, szül-e?
- Ezt Terentius írta?
- Hát persze.
- Akkor meg vagyunk mentve.
- Természetesen. Éppolyan klasszikus mű, mint az Amphitryon vagy A fösvény.
- Folytassam?
- Nagyon kíváncsi vagyok.
- Abban a percben, amikor az álarcos szerelme szobája felé fut, erélyesen kopogtatnak az orvos ajtaján. "Ki az?" - kérdezi. - "A törvény nevében, nyissa ki!" Belép az apa egy rendőrrel és két rendőrségi tisztviselővel. Az orvos kénytelen beismerni, hogy két menekülőnek szállást adott, s az apa kijelenti, hogy azonnal magával viszi leányát. Az orvos elmondja neki, milyen állapotban van a beteg, amitől az apa dühbe gurul, mert sejtelme se volt róla, hogy a leánya várandós. Épp ekkor lép be az asszony szobájából az álarcos, de arcán az apai öröm kifejezését a rémületé váltja fel, amikor felismeri megszöktetett szerelme apját. Ez ráveti magát, és követeli, hogy tartóztassák le; a verekedés zajára, mely áthallatszik a szomszéd szobába, félájultan kitámolyog a szökevény asszony, és apja lába elé veti magát. Megfogadja, hogy szerelmét mindenüvé követni fogja, ha kell, a börtönbe is, mert a világ előtt férjének érzi őt. Az apa még erélyesebben követeli a rendőrtől, hogy tartóztassa le a csábítót, majd karjába veszi leányát, mert magával akarja vinni. Ekkor az álarcos ismeretlen odalép hozzá, és... Valahogy így végződik a felvonás, melynek utolsó jelenetét fölvázoltam... Olvassa el. Mondjuk, hogy az álarcos ismeretlent Robertsonnak nevezik, az apát Da Sylvának hívják, leányát pedig Caroline-nak.
ROBERTSON (Da Sylva vállára teszi kezét.) Engedje el ezt az asszonyt!
CAROLINE Apám! Édesapám! Ne vedd el tőlem Robertsont!
DA SYLVA A te Robertsonod! Jöjjenek csak! Nézzék meg! Hadd tudja meg mindenki, ki az a Robertson! Le az álarccal!! (Letépi Robertson álarcát.) És most nézz rá...
ROBERTSON Csend! A maga lánya nevében, a maga lánya érdekében: hallgasson!
- Úgy gondolom - folytatja Beudin -, hogy Robertson tüstént újra fölveszi a maszkot. Így aztán az arca épp csak egy szempillantásig maradt fedetlenül, s minthogy épp szembefordult a közönséggel, a nézőkön kívül nem is tudhatja senki, hogy ki ő...
- És hogy van tovább?
- Így:
DA SYLVA Nem bánom, legyen úgy... Ne tudja senki, csak Caroline, hogy ki vagy.
CAROLINE (szorongva) Nos? Hát ki ő?
DA SYLVA Ez az ember... (A lányához hajol, súgva) Ez az ember... a hóhér!
CAROLINE (felsikolt, összeesik).
- Nos, itt vége van az előjátéknak - mondta Beudin.
- Várjon csak - tűnődtem. - Mintha ismernék valamit, ami erősen hasonlít ehhez... Vagy tévednék? Nem, nem... Már tudom! A canongate-i krónika!
- Igaza van. Eszemben sincs tagadni, hogy darabunkhoz Walter Scottnak ebből a regényéből kölcsönöztem az alapgondolatot.
- Idáig rendben is van. De hogyan folytatódik a dolog? Ami a regényben ezután történik, az már nem drámai anyag.
- Hát nem... Ezért úgy gondoltuk, hogy ettől kezdve a darab egészen más lesz, mint a regény.
- Helyes. De ha más lesz, akkor hogy gondolják a folytatást?
- Úgy, hogy huszonhat évvel később folytatódik a darab. Ugyanabban a szobában vagyunk, a különbség csak az, hogy minden öregebb lett huszonhat évvel; a személyek, a bútorok, a festett tapéták... Az álarcos ismeretlen, akinek csak a közönség látta az arcvonásait, és akiről Da Sylva azt súgta a leánya fülébe, hogy a hóhér, sakkozik Grey doktorral. Az orvos felesége dolgozik, Richard, az előjátékbeli újszülött, állva ír, és Jenny, az orvos leánya, nézi...
- Látja, ez tetszik nekem! Jó ötlet, hogy mindenki huszonhat évvel öregebb... Nos, hogy megy tovább?
- A fenébe! - mondta Beudin. - Nem megy tovább...
- Hogyhogy?
- Nem értem, min csodálkozik. Ha egyedül is be tudnánk fejezni a darabot, akkor minek kellene nekünk maga?
- Belátom... De azért remélem, valamilyen halvány elképzelésük csak van a folytatásról?
- Van valami... Richard apja szeme előtt nő törtető ifjúvá. Az a célja, hogy képviselőnek válasszák, s minthogy ebben a törekvésében Grey doktor tekintélye sokat segíthet rajta, úgy tesz, mintha szeretné a lányát... Itt színpadra vihetnénk egy angliai választást, ami biztosan érdekes lenne.
- És aztán?
- Ezt az aztán-t magától várjuk.
- Nem gondolja, hogy nagyjából mindent tőlem várnak?
- Hát... majdnem. De remélem, nem ijeszti el?
- Azt nem mondom. De pillanatnyilag a VII. Károly-t írom, és ez úgy leköt, hogy nem bírnék mással foglalkozni.
- Annyi baj legyen, hiszen nem ég a ház... Időközben egyébként Goubaux is meg én is tovább törjük a fejünket. Csak annyit mondjon, hogy tetszik-e a dráma alapötlete?
- Tetszik.
- Akkor hát, mihelyt visszaérkezett Párizsba, üljünk össze, és csináljuk meg a vázlatot.
- Nem bánom... De van egy kikötésem.
- Halljuk.
- A darab a maguk nevét viseli. Én láthatatlan akarok maradni.
- Miért?
- Először is, mert maguké volt az ötlet. Azonkívül, mert elvem, hogy társszerzőként nem lépek a nyilvánosság elé.
- Akkor hadd legyünk mi ketten láthatatlanok.
- Nem, nem. Szó sem lehet róla.
- Legyen így. Majd ha ott tartunk, ráérünk eldönteni. Óhajtja a tiszteletdíj felét?
- Miért a felét? Hárman vagyunk.
- Nem maga vállalta a darab megírását?
- Ha akarják, szívesen vállalom; de akkor is csak harmadrészt fogadok el.
- Ráérünk erről Párizsban vitatkozni.
- Helyes! De ne felejtse el a kikötéseimet!
- Eszerint ma, július 24-én, a születésnapomon, délután ötkor megállapodtunk abban, hogy Goubaux, maga meg én megírjuk a Richard Darlington-t.
- Ma van a születésnapja?
- Hajnali négykor lettem huszonkilenc éves.
- Nagyszerű! Ez szerencsét jelent!
- Ezt kívánom önnek is.
- Maga mikor lesz Párizsban?
- Augusztus 15-én.
- Éppen jókor.
- Arra kérem, írja le egy papíron az előjáték vázlatát.
- Most? Minek?
- Mert én a találkozóra már a kész előjátékot akarom elhozni... És ami kész, azzal már nincs több dolog.
- Rendben van. Ez is meglesz.
- Most már csak egy utolsó szívességre szeretném megkérni.
- Mire?
- Arra, hogy ezentúl ne beszéljünk többet a Richard Darlington-ról... Legyen nyugodt; anélkül se megy ki a fejemből.
- Akkor hát beszéljünk másról.
Így is lett. E perctől fogva szóba se került a Richard Dailington; hallgattunk róla - nem úgy, mintha a világon se volna, hanem úgy, mintha nem is kellene a világra hoznunk.
Viszont szépen haladtam a munkámmal.
Augusztus 10-én leírtam a négy utolsó verssort.
Mihelyt befejeztem a VII. Károly-t, elolvastam elejétől végig. Mint mondottam, inkább utánzat volt, mintsem valóságos dráma, de ha a stílusát tekintem, magasan fölötte állt a Krisztiná-nak.
A VII. Károly viszont messze elmaradt a Krisztina mögött, ha a képzelet szárnyalását és az érzelmek drámaiságát hasonlítom össze.
Minek maradtam volna tovább Trouville-ban? Beudin néhány nappal hamarább lesz Párizsban, mint mi. Elbúcsúztunk a Garenne családtól, kifizettük a számlánkat Oseraie mamánál, és elindultunk Párizs felé.
Bonnechose elkísért egészen Honfleurig. Szegény fiú! Alig tudott tőlünk elszakadni; mintha csak megérezte volna, hogy nem találkozunk többé.
E nap estéjén postakocsiba ültünk Rouen felé.
Párizsban megnéztem és elolvastam Hugo drámáját, a Marion de Lorme-ot. Utána jó néhány napig erőt kellett gyűjtenem, míg elő mertem venni a saját verseimet.
Harel annak idején azt ajánlotta, hogy a Krisztina kilálynő-t írjam át prózába. Most kész örömmel tettem volna ezt a VII. Károly-lyal.
Végül mégiscsak összehívtam néhány jó barátot a lakásomra, és felolvastam nekik új darabomat.
Ma sem tudom, vajon rosszul olvastam-e, vagy ők jöttek már előítéletekkel a felolvasásra; tény, hogy darabom még annyira se tetszett nekik, amennyire remélni mertem.
Elbátortalanított a balsiker. Úgy volt, hogy két nap múlva felolvasom a VII. Károly-t Harelnak, aki már el is juttatott hozzám ezer frank előleget, és George-nak, akinek Bérengère szerepét szántuk. Megírtam Harelnak, hogy ne számítson a darabra, s egyúttal visszaküldtem neki a pénzt is. Föltett szándékom volt, hogy nem engedem színpadra vinni a VII. Károly-t.
Harel nem hitt sem a becsületességemben, sem a lemondás őszinteségében. Hozzám sietett, meglehetősen fölindult állapotban. Megmagyaráztam neki a lemondás okait, s oly buzgalommal csepültem darabomat, ahogy mások magasztalni szokták a magukét. Beszélhettem én neki! Ő valami bűzt szimatolt, és azt hajtogatta:
- Nem erről van itt szó!... Nem erről van itt szó!... Nem erről van itt szó!
- Hanem miről? - kérdeztem.
- Arról, hogy a Théâtre Français ötezer frank előleget kínált magának...
- Nekem? Honnan veszi?
- Tudom.
- Ötezer frankot?
- Nemcsak tudom, hanem bizonyítékaim is vannak...
Zsebébe nyúlt, és kivett öt ezerfrankos bankót.
- Íme a bizonyíték, ez az ötezer frank, melyet ezennel átnyújtok önnek...
És nyújtotta a pénzt.
Egy ezrest elfogadtam.
- Nem bánom - mondtam. - Legyen úgy, ahogy megbeszéltük. Holnapután fölolvasom a darabot. Csak arra kérem, szóljon Lockroy-nak, hogy ő is legyen ott.
- És mi lesz ezzel a négyezer frankkal?
- Nekem az a pénz nem jár; ennélfogva vigye vissza, barátom.
Harel a fejét vakarta, és gyanakodva nézett a szeme sarkából.
Nem ment a fejébe!
Pedig milyen eszes ember volt, szegény!
Két nappal később, Harelnak, George-nak, Jeaninnak és Lockroy-nak fölolvastam a VII. Károly-t. Óriási sikerem volt vele.
Mindjárt ki is tűzték a próbákat. Épp egy Mirabeau című drámát készítettek elő, és rögtön utána az enyémet kívánták bemutatni.
Szívesen elárulnám, kinek a műve volt ez a Mirabeau, de sajnos, már nem emlékszem rá. Csak annyit tudok róla mondani, hogy a főszerepet Frédéricknek szánták, és sokat reméltek a darabtól.
A VII. Károly szerepeit így osztották ki: Savoisyt Ligier-nek, Bérengère-t George művésznőnek, Yaqoubot Lockroy-nak, VII. Károly szerepét Delafosse-nak, Agnès Sorelt Noblet-nak szánták.
Alighogy elkészültünk a VII. Károly szereposztásával, tüstént nekiláttam a Richard-nak, mert ez a tárgy, modern környezetével, sokkal közelebb feküdt koromhoz és írói alkatomhoz, mint a XV. és XVI. századra vonatkozó történelmi búvárkodások.
Amihez nem árt hozzáfűznöm, hogy az idő tájt sokkal kevésbé voltam otthonos ezekben a régmúlt korokban, mint mostanában.
Megírtam Goubaux-nak, hogy rendelkezésére állok, és szívesen látom másnap vacsorára, vagy, ha kellemesebb neki, én megyek el hozzá.
Úgyis szomszédok lettünk, mert időközben felmondtam az Université utcai lakásomat, és bérbe vettem egy újonnan épült, szép ház harmadik emeletét az Orléans téren, a Saint-Lazare utca 42. szám alatt, ahol már néhány barátom is lakott, mint Zimmermann, Étienne Arago, Robert Fleury és Gué. Ha nem tévedek, Zimmermann és Fleury ma is ott lakik; Gué meghalt, Arago száműzetésben él.
Goubaux, aki a Blanche utca 19-ben lakott, arra kért, hogy este hatkor menjek el hozzá.
Először megvacsoráztunk, aztán eszmecserét folytattunk a Richard Darlington-ról.
Eszmecserét mondtam; tudniillik, mint kiderült, olvasnivaló még édeskevés akadt a készülő darabból.
Igaz ugyan, hogy Goubaux időközben kitalált néhány érdekes fordulatot, melyek igen hasznos irányjelzők lehetnek a mi háromfelvonásos drámánkhoz, elsősorban néhány új jellemvonást a törtető fiú alakjához. Így például, épp amikor Richard feleségül veszi Jennyt, az öreg Grey doktor, Richard és Mawbray jelenlétében felidézi annak a nevezetes éjszakának emlékét, melyet az előjátékból ismerünk. S amikor arról mesél nekik, hogy váratlanul megállt egy hintó a ház előtt, Richard megkérdezi: "És volt a hintón címer?"
Még egy érdekes ötlete volt; azt mondta, csinálhatok vele, amit akarok. Da Sylva leánya, Caroline, lord Wilmorhoz ment feleségül. Richard pedig, akit a király félrevezetett, válni készül Jennytől, mégpedig azért, hogy épp e Wilmor lord leányát vegye nőül. Ekkor azonban Caroline kihallgatást kér Richardtól, s persze nem lát benne mást, mint a parlament befolyásos tagját, akiből előbb-utóbb miniszter lesz. Csak azért jön el Richardhoz, hogy közölje vele élete nagy titkát annak a fiúcskának a létezéséről, akinek nyoma veszett egy Darlington nevű kisvárosban, s hogy ez a fiú, akinek ő az édesanyja, jogot támaszthat az anyai örökségre. Richard fokozódó kíváncsisággal hallgatja, s eljön az a pillanat, amikor e beszámoló annyira megegyezik Mawbray elbeszélésével, hogy nem maradhat több kétsége. Ő azonban, ahelyett, hogy fölfedné kilétét, és megölelné ezt az asszonyt, aki minden szégyenét megvallotta neki, és sírva könyörög, hogy visszakaphassa fiát, szép csendesen eloldalog mellőle, és ezt suttogja: "Ez az anyám..." Majd, ugyanilyen halkan, s csak önmagától, megkérdezi: "Vajon ki lehet az apám?"
Richard később elfogadja a király javaslatát; most már meg kell szabadulnia feleségétől, nem fontos, hogy milyen eszközökkel, ha kell, akár bűntény árán is.
Íme, a Goubaux-val való első találkozón nagyjából ennyire jutottunk a darabbal.
Ami engem illet, betartottam ígéretemet. Megírtam és magammal hoztam az előjátékot.
Az előjáték pontosan olyan lett, amilyennek Goubaux elképzelte. Ebből erőt meríthettem a munka folytatásához.
Mialatt Goubaux elmesélte mindazt, amit kigondolt, gondolatban átvettem tőle az összes megkezdett szálat, s mint egy szorgalmas szövőmunkás, alig egy óra leforgása alatt megszőttem belőlük darabunk majdnem teljes vázlatát.
Sorban elmondtam neki mindazt, ami - ha mégoly ködös formában is - kezdett bennem kialakulni. A legjobban Richard és Jenny szakítása ragadta meg képzeletemet. Eszembe jutott egy jelenet Schiller egyik drámájából, egy nagyon szép és megrázó erejű részlet. Úgy éreztem, hogy Erzsébetnek és II. Fülöpnek ezt a jelenetét föl tudnám használni Richard és Jenny szakításánál.
Megállapodtunk a darab megírásának módjában is. Így például abban, hogy Goubaux és Beudin együtt írják meg a választási jelenetet, mert ez utóbbi Londonban részt vett egy hasonló eseményben, én viszont híján voltam ilyen természetű élményeknek. Mindezek után Goubaux hosszan rám nézett.
- Van itt még egy dolog - jegyezte meg -, ami nagyon nyugtalanít.
- Csak egy? - kérdeztem.
- Igen, mert különben tisztán áll előttem az egész színdarab, és azt is tudom, hogy ha mindezt maga írja meg, abból nem lehet baj.
- Akkor hát mi nyugtalanítja?
- A kibontakozás.
- De hiszen a kibontakozást is megtaláltuk! Mawbray lesz az egyik esküvői tanú, aki - épp, amikor Richard alá akarja írni a nevét - így szól hozzá: "Te az én fiam vagy. Én pedig a hóhér vagyok." Richard összeesik, s egy agyvérzés oda küldi, ahová való: a pokolba.
- Nem erre gondolok - csóválta a fejét Goubaux.
- Hát mire?
- Hogy milyen módon rázhatja le magáról a feleségét.
- Ja úgy... És van valamilyen ötlete? - kérdeztem.
- Az jutott eszembe; hogy mialatt teáznak, megmérgezheti.
Most én csóváltam a fejemet.
- Előre megfontolt szándékkal nem ölheti meg Jennyt. Nekünk olyan megoldásra van szükségünk, amikor ez a tett nagy felindulásból, vagyis helyzetből fakad.
- Ez igaz, magam is tudom... Döfje le tőrrel? Csakhogy Richard nem Antony. Richard nem is hord tőrt a ruhájába rejtve.
- Amellett nem is az az ember, aki tőrrel leszúr valakit.
- Hát, ha se tőrrel nem képes ölni, se méreggel, akkor mi a csodát kezdjünk vele?
- Kihajítja az ablakon.
- Mit mondott, kérem?
Elmondtam újra.
- Azt hittem, nem jól hallottam.
- Jól hallotta.
- Kedves barátom, magának hiányzik egy kereke.
- Bízza rám.
- De ez képtelenség.
- Én világosan látom a jelenetet... Richard azt hiszi, hogy Tompson elrabolta Jennyt, de egyszer csak rátalál, épp annak a szobának egy zugában rejtőzködve, ahol alá akarják írni a szerződést. S ugyanakkor már hallja, hogy a lépcsőn jön felfelé Da Sylva és a leánya... Hogy ott ne találják Jennyvel, nem marad más hátra, mint, hogy kidobja az ablakon... És ki is dobja.
- Megmondom őszintén, néha egy kissé hátborzongatóak a maga módszerei... A második felvonásban beleveri Jenny fejét egy bútorba, a harmadikban kidobja az ablakon... Nem is tudom, mit mondjak.
- Azt tanácsolom, hogy én megírom a dolgokat úgy, ahogy elképzelem őket. Ha azt fogja mondani, hogy képtelenséget írtam, akkor kihagyjuk.
- Csak azt nem tudom, meg lehet-e magát győzni?
- Engem? Ha az érvei meggyőznek, akkor nyugodt lehet. Képes vagyok a darabot elejétől végig átírni, ha muszáj.
- Mikor készül el az első felvonással?
- Milyen nap is van ma?
- Hétfő.
- Vacsorázzunk együtt csütörtökön. Addig elkészülök vele.
- De hiszen próbái vannak az Odéonban.
- Nem számít. Ma még csak összeolvasták a szerepeket. Két hétig az asztal körül ülnek és olvasnak, vagy legföljebb a szereppel a kézben elkezdik a próbákat... Mi azonban mához két hétre elkészülünk a Richard-ral.
- Ámen.
- Isten önnel.
- Hová siet?
- Dolgozni.
- Min akar dolgozni?
- Hogy min? A Richard-on. Nincs nekem vesztegetni való időm, és az első felvonást elkezdeni nem gyerekjáték.
- Gondoljon Tompson szerepére!
- Ne féljen! Az már itt van a fejemben... Amikor majd ott tartunk, hogy Mawbray megöli, akkor igazi shakespeare-i gyilkosságot csináltatok vele.
- Mit beszél? Mawbray megöli Tompsont?
- Persze... Nem mondtam magának?
- Nem hát.
- És magát zavarja, ha Tompsont megölik?
- Engem? A legkisebb mértékben sem.
- Belenyugszik a halálába?
- Természetesen.
- Uram, akkor ez az ember halott... Isten önnel.
Szinte futva távoztam tőle, és hazasiettem lefeküdni.
Abban az időben hozzászoktam, hogy drámáimat az ágyban írjam.
Ez idők folyamán két nagy horderejű politikai esemény történt; az egyik a lyoni fölkelés volt, a másik a királyi udvartartás költségeinek vitája.
Elsiklanánk fölöttük, amilyen hamar csak lehet, csakhogy Emlékeim szellemének tartozom vele, hogy legalább fő vonásaiban följegyezzem. Hadd tudja meg mindenki, hogy valahányszor feljajdult ez a nemzet, mi mindig meghallottuk jajszavát.
Kezdjük Lyonnal.
Mindenki ismeri ezt a szerencsétlen várost, melynek földje sár, ege füst, a bőségnek és nyomorúságnak e foglalatát... Hintóval az ember végig se mer hajtani az utcáin - de a járókelőket nem az elgázolástól félti, hanem a megszégyenüléstől. Negyvenezer boldogtalan ember él itt, napjuk huszonnégy órájából tizennyolc a munkáé, a zihálásé, a pusztulásé.
Talán emlékeznek még Victor Hugo szép hasonlatára a Hemani negyedik felvonásából:
Egy építmény, magas ormán két ember áll,
választott fők, s nekik hódol minden király......Azt súgja valami: tied lesz! - Az enyém! -
S ha úgy lesz! Istenem! Legelsőül kiválni!
Az óriási út felső fokára állni!Mint boltívek fölött a záró boltozat,
alattunk látni a kevély királyokat,
sarunkat fejükön törölni meg a portul,
hűbéresek sora lent, a királyokon túl,
grófok, bíbornokok és hercegek alább,
majd báró és vezér és püspök és apát,
majd papok, katonák, majd messze, mint a tenger,
az árnyban és a mély setétben lent: - az ember! [9]
Nos, szemük előtt áll ez az arisztokratikus piramis, melyre kétfelől Isten, a pápa és a császár teszi föl a koszorút, s amelynek minden lépcsőfokán szemet kápráztat a sok arany és drágakő, s képzeljék hozzá a népet, mint egy spirálist (mert mi ennek segítségével igyekszünk most megmagyarázni, hogy voltaképpen mit is jelent Lyon), s most látni fogják, hogy e két jelenség nem tükörképe egymásnak, sőt ellenkezőleg, a legkegyetlenebb szembenállást jelképezik.
Most pedig képzeljenek el egy olyan spirálist, mely három fordulatból áll; a csúcs: nyolcszáz gyáros, a közepe: tízezer műhelyfőnök, az alapzata pedig az a negyvenezer munkás, aki ezt a nyomasztó terhet teljes egészében a vállán hordja. Mindehhez még képzeljék hozzá az ügynököket, a gyárosok parazitáit, a nyersanyag szállítóit, akik, mint a darazsak a kaptár körül, ott dongnak, szimatolnak e körül a spirális körül, és szüretelik a másét.
Így talán könnyebben áttekinthető az óriási gépezet mozgása.
Az ügynökök a gyárosokon élősködnek, a gyárosok a műhelyfőnökökön, a műhelyfőnökök a munkásokon.
És most gondoljuk mindehhez hozzá Lyon iparát, az egyedüli eltartóját ennek az ötven-hatvanezer embernek. A konkurensei ahol érik, ütik. Anglia például, mely maga is termelő ország lett, kétszeresen tette tönkre Lyont; először, amikor megszűnt tőle vásárolni, s ezenfelül azzal, hogy most már maga is exportál. De itt van még Zürich, Basel, Köln és Bern; egytől egyig építik a maguk iparát, hogy túlszárnyalják a versenyben Franciaország második legnagyobb városát.
Még negyven évvel ezelőtt, amikor a kontinentális blokád következtében egész Franciaország rászorult Lyon termelésére, egy munkás napi keresete négy-hat frankra rúgott. Ebből nem volt nehéz ellátni a feleségét, és azt a nagy létszámú családot, mely a nép előrelátást nem ismerő fiainak nyoszolyáján mindig elburjánzik.
De miután megbukott a császárság, vagyis tizenhét év óta, megállás nélkül csökkent a munkabér, négy frankról kettőre, később harmincöt, majd harminc, végül huszonöt sou-ra.
Utoljára, a szóban forgó időszakban, egy mintázatlan anyagot szövő egyszerű takács már csak tizennyolc sou-t keresett, napi tizennyolc órás munkával... Óránként egy sou-t! Ebből azonban már sehogy sem lehet megélni.
A szerencsétlen munkások sokáig teljes némaságban küzdöttek. Évharmadonként megpróbáltak a szűk szobákból még szűkebbekbe költözni, meghúzódtak a dögletes levegőjű városrészekben, és mindennap lecsíptek valamit a maguk és gyermekeik ételéből.
Mikor azonban levegő híján fulladozni kezdtek, s már kenyér se jutott éhségük csillapítására, akkor a Croix-Rousse negyedben - a munkások lakta városrészt hívják Vörös Keresztnek, ami jelképnek is sokatmondó - fölcsapott a szívet tépő hatalmas zokogás, amihez foghatót csak Dante hallhatott, amikor bejárta a pokol első bugyrát. Ebben a zokogásban folyt össze százezer szűkölködő panasza.
Lyonban akkoriban két ember kezében volt a hatalom; az egyik a polgári, a másik a katonai hatalmat képviselte. A polgármester és egy tábornok.
A polgármestert Bouvier-Dumolard-nak hívták; a tábornokot Roguet-nak.
Az előbbi, hivatali teendői folyamán, kapcsolatba került az összes társadalmi osztállyal. Volt hát alkalma kiismerni e sötét és feneketlen nyomort, melyben nemcsak az a rettentő, hogy nem lehet orvosolni, hanem az is, hogy napról napra súlyosabbá vált.
Ami a tábornokot illeti, ő nem ismert semmit és senkit, a saját katonáin kívül. Ezek öt sou zsoldot kaptak naponta, és olyan ellátást, hogy egy fő adagjából bármelyik takács jóllakathatta volna az asszonyát meg a gyerekeit; ezzel azonban egy szikrát se törődött a tábornok.
Így hát a kiéhezett nyomorultak jajszavát a polgármester meg a tábornok nem egyformán értelmezte.
De azért egyik is, másik is föltette a kérdést, hogy mi ennek a panaszáradatnak a célja.
A munkások azt válaszolták, hogy adják meg az új bérskálát.
Erre Roguet tábornok összehívta a békéltető bizottságot, és azt kívánta a bizottsági tagoktól, hogy szorítsák le még jobban a béreket.
Bouvier-Dumolard ennek épp a fordítottját kívánta a békéltető bizottságtól; ő a bérek fölemelése mellett volt.
Október 11-én a békéltető bizottság a következő határozatot hozta:
"Figyelembe véve azt az immár köztudomású tényt, hogy a gyárosok általában nagyon alacsony munkabéreket fizetnek, szükséges, hogy a munkabér skálájának minimuma megállapíttassék."
E határozat következtében október 15-én tárgyalások kezdődtek a városháza épületében.
Itt a béreket illető ellentétes nézeteket a munkásság huszonkét küldötte képviselte azzal a huszonkét gyárossal szemben, akiket a kereskedelmi kamara jelölt ki.
Az itt születő határozatok törvényes voltának igazolására elég megemlíteni, hogy ezt az eljárást jóváhagyta először 1789-ben az alkotmányozó nemzetgyűlés, majd 1793-ban a konvent, s végül a császárság is, 1811-ben.
A felek az első tárgyalási napon nem tudtak megegyezni.
Október 21-én, ugyanazon a helyen s ugyanabból a célból, folytatódtak a megbeszélések.
Mondanunk sem kell, hogy a megegyezés a gyárosoknak korántsem volt olyan sürgős, mint a munkásoknak; amazoknak adni kellett, emezeknek csak kapni, az előbbiek csak veszthettek, az utóbbiak csak nyerhettek.
A gyárosok képviselői arra hivatkoztak, hogy ők, mint hivatalos jelöltek, nem hozhatnak olyan döntést, mely kötelező erővel bírna a többi gyáros számára is.
Ennélfogva abban állapodtak meg, hogy újra elhalasztják a megbeszéléseket. Időközben a gyárosoknak idejük volt arra, hogy kijelöljék a teljes meghatalmazással bíró kiküldötteket.
Múltak a napok, s a munkásság az éhhalál küszöbén állt.
A következő megbeszélést október 25-re hívták össze.
Ez a tárgyalás volt hivatva döntést hozni negyvenezer munkás életéről és haláláról, továbbá szüleik, asszonyaik és gyermekeik fennmaradásáról.
Így történt, hogy a tárgyalás napjának reggelén tíz órakor, sosem látott, siralmas és félelmetes színjáték kezdődött. A nép elindult a városház előtti tér felé, hogy megtudja sorsát.
De jegyezzük meg, hogy a sok ezer kérelmezőnek egy szál fegyvere se volt. Ha fegyver lett volna náluk, nem tehették volna össze a kezüket; márpedig ők könyörögni akartak.
A polgármester megrettent e sokaságtól, mely rettenetes volt még némaságában is. Kilépett elébük.
A hatvan- vagy nyolcvanezer főt számláló tömeg különböző korú és nemű emberekből tevődött össze. A férfiak száma körülbelül harmincezer lehetett.
- Gyermekeim - szólt hozzájuk a polgármester -, menjenek most haza. Saját jól felfogott érdekükben tanácsolom. Ha itt maradnak, az a látszata lesz a dolognak, hogy a munkabért a maguk nyomása alatt határozták meg. Márpedig ennek a határozatnak az érvényességéhez két dolog szükséges; az, hogy nemcsak valóságosan, hanem formailag is teljes szabadságban hozhassanak döntést az illetékesek.
S ekkor ezek a kiéhezett hangok, ezek a lélegzet veszitette tüdők teljes erőből így kiáltottak:
- Éljen a polgármester!
Aztán, zokszó nélkül, hangtalanul, néma alázattal szétoszlottak.
E napon aláírták a bérmegállapodást.
A megegyezés eredménye huszonöt százalékos béremelés volt - vagyis nem egészen öt sou esett egy napra. De napi öt sou két gyermek életét jelentette.
A nyomorúságnak ebben a tömkelegében azonban ennyi is nagy boldogságot jelentett. A munkások kivilágították ablakaikat, és késő éjszakáig énekeltek, táncoltak.
Örömük maga volt az ártatlanság.
A gyárosok azonban azt hitték, hogy dalaik diadalénekek, a táncuk pedig az új forradalmi carmagnole; s már egy új 1793 bekövetkeztét jósolgatták.
Mindez persze csak ürügy volt rá, hogy visszautasíthassák a béremelést.
Nem telt bele egy hét, s tízen-tizenketten megtagadták az egyezményt.
A békéltető bizottság tanácsa elítélte az egyezmény megszegőit.
Ekkor aztán összeültek a gyárosok, és kimondták, hogy az egyezmény egyéni megtagadása helyett a tömeges tiltakozást választják. S valóban: száznégy gyáros tiltakozott a határozat ellen, mondván, hogy ők nem kötelesek olyan embereknek segítséget nyújtani, akik "mondvacsinált igényekkel" lépnek föl.
Mondvacsinált igények, napi tizennyolc sou-s keresettel! Adta élősködői!
A jóindulatú, de ingatag jellemű polgármester meghátrált.
A polgármester engedékenységét látva, az egyeztető bizottság is meghátrált.
A polgármester meg az egyeztető bizottság kinyilatkoztatta, hogy a bérminimumnak nincs kötelező érvénye; a gyárosoknak tehát joguk van hozzá, hogy tetszésük szerint figyelembe vegyék, vagy mellőzzék.
A nyolcszáz gyáros közül mindössze hét vagy nyolc tartotta be a megállapodást.
Ezek után a szerencsétlen takácsok elhatározták, hogy nyolc napra minden munkát beszüntetnek, s ezalatt fegyvertelenül, s könyörögve sétálnak a város utcáin, s tüntetésképpen csak hálával és tisztelettel üdvözlik azokat az emberségesebb gondolkozású gyárosokat, akik nem rúgták föl a megállapodást.
A munkásság alázatos viselkedése azonban még magabiztosabbá tette a gyárosokat. Egyikük például két pisztolyt tett az íróasztalára, amikor egy munkásküldöttség járult elébe. Egy másikhoz így szóltak a munkásai:
- Két nap óta egy falat kenyér se volt a szánkban.
S erre így válaszolt:
- Annyi baj legyen; majd jóllakatjuk magukat szuronyokkal.
Ráadásul Rouget tábornok, aki betegeskedett, s ezért ingerlékennyé vált, hirdetményt ragasztatott ki, melyben betiltott minden csoportosulást.
A polgármester a tábornokhoz sietett. Tudta, milyen súlyos bajok származhatnak ebből az intézkedésből; rá akarta venni a tábornokot a rendelet visszavonására.
A tábornok azonban nem is fogadta.
A rövidlátásnak van néhány különös megjelenési formája, mely a leggyakrabban magas rangú katonai személyeken üt ki.
Harmincezer munkás rótta Lyon utcáit. Fegyvertelenül ugyan, de mindenki tudta, milyen ijesztő gyorsasággal tud felfegyverkezni harmincezer férfi. Rouget tábornok helyőrsége mindössze a 66. sorezredből, három dragonyosszázadból, a 13-asoknak egy zászlóaljából, és néhány utászalakulatból állt, melyek mind összevéve se tettek ki háromezer embert.
Mégis ragaszkodott kihívó intézkedéseihez.
Október 19-én a tábornok, Ordomont tábornok ünnepélyes fogadása ürügyén, elrendelte, hogy katonai parádét tartsanak a Bellecour téren.
Nem volt nehéz észrevenni, hogy a parádé burkolt fenyegetést rejt.
A bajt még tetézte, hogy azok, akiknek a fenyegetés szólt, fogytán voltak a türelmüknek. Egyikük kifakadt, hogy negyvennyolc óra óta egy falat étel se volt a szájában - s nem afféle költői hasonlatként, hanem többek valóságos helyzetének ecsetelésére. Ha a katonai hatóságnak lett volna még néhány napig türelme várni, akkor a munkások éhen halnak; s a halottaktól nem kell félni.
November 21-én, mely hétfői napra esett, négyszáz selyemgyári munkás gyűlt össze a Croix-Rousse-on. Aztán választott képviselővel az élén, megindult a menet, melynek résztvevői egyébként csak botokkal voltak fölfegyverezve. Most már megértették, hogy ennek az állapotnak véget kell vetni. Elhatározták, hogy műhelyről műhelyre járva, rábeszélik társaikat a sztrájkra, melyet mindaddig folytatni kell, míg a munkabéremelés ügye véglegesen és komolyan el nem rendeződik.
A menet az egyik utcasarkon hirtelen szemben találta magát vagy hatvan nemzetőrrel, akik járőrszolgálatot teljesítettek.
Az egyik tisztet, amikor a munkásokat jönni látta, elkapta a harci kedv, és odakiabált az embereinek:
- Bajtársak! Söpörjük el ezt a csürhét!
A hatvan nemzetőr egy szempillantás alatt feltűzte puskájára a szuronyt.
A hatvanból huszonötöt egyetlen szempillantás alatt lefegyverzett a tömeg, a többi futott, amerre látott.
A munkások pedig ugyanolyan békésen folytatták tovább tüntető sétájukat, mint eddig, habár szívüket eltöltötte az első győzelem öröme. Kart karba öltve, négyes sorokba rendeződve meneteltek tovább a Grande-Côte nevű úton.
Csakhogy a menekülők azonnal riadót hirdettek. Erre a riasztásra a nemzetőrség első ezredének egyik százada - melyben kizárólag gyárosok szolgáltak - fegyvert fogott, és elszántan elindult a munkásság ellen.
Mintha a szél kétfelől kergetne egymásnak két, ellentétes előjelű elektromossággal töltött felhőt... Ha megütköznek, abból villámcsapás születik.
A nemzetőr-század tüzet nyitott. Nyolc munkás elesett.
Lyon utcáin vér folyt, s ezzel elkezdődött valami, ami csak tömeggyilkosságnak nevezhető.
1830-ban, Párizsban, egy eszméért folyt a harc, s a harcolók jól verekedtek. 1831-ben, Lyonban, kenyérért folyt a harc, s a harcolók még jobban verekedtek.
Az egész munkásnegyeden egyetlen dörgő, rettenetes kiáltás hömpölygött végig:
- Fegyverbe! Gyilkolják a mieinket!
A haragtól egyszerre felzúgott az a kaptár, mely az éhséget még némán tűrte. A házakban egyetlen fegyverfogható férfi se maradt; volt, aki botot, volt, aki vasvillát fogott, de néhánynak fegyver is jutott.
Az asszonyok és gyerekek keze alatt valósággal a földből nőttek ki a barikádok. A felkelők egy csoportja, hangos diadalordítással odahurcolt két ágyút, mely a Croix-Rousse-i nemzetőröké volt. Gazdáik nemcsak hogy szótlanul átadták, hanem valósággal rátukmálták lövegeiket a fölkelőkre. Ha a fedezéket békén hagyják, akkor a munkásság nem kezd harcot, de mihelyt valaki meg meri támadni a barikádot, azt puskalövésekkel és kartáccsal verik vissza!
Estére negyvenezer ember állt fegyverben, s tömörült a zászlók köré. A jelszó, mely e zászlókra írva állt, talán a legszomorúbb, melyet a polgárháború véres ujjai valaha fölírtak:
Dolgozni és élni
vagy
Harcolni és meghalni!
Ó, milyen jó is az: polgártársak, honfitársak, testvérek vérét ontani... Mához ötven évre nem is lesz másféle háború, mint polgárháború.
Este hétkor eldőlt a küzdelem. A katonaság visszavonulóban lövöldözött a népre, mely minden ponton győzedelmeskedett.
Roguet tábornok, aki egész testében remegett a láztól, s már csak két kézzel kapaszkodva bírt lován megülni, kénytelen volt kivonulni a városból, mert nem bírta tovább tartani.
Útja a Saint-Clair negyeden vitt keresztül; feje fölött izzott a levegő a golyóktól, melyek jégesőként csapkodtak körülötte.
A vén katona a puskapor szagától új erőre kapott; kihúzta magát, fölállt a kengyelben.
- Itt végre szabadon lélegzem! - mondta. - Már majd megfulladtam a városháza szalonjaiban.
Eközben e városháza kapuit a nép döngette, míg csak a polgármester és a városi tanács meg nem nyittatta.
S a nép, mihelyt betette lábát a nép palotájába, a városházára, egyszeriben a helyzet urának érezte magát.
De mihelyt annak érezte magát, egyszersmind megrettent önnön hatalmától.
E hatalmat nyolc ember közt osztották meg: Lachapelle, Frédéric, Charpentier, Perenon, Rosset, Garnier, Devieux és Filhol között.
Az első három munkás volt; ők csak a béreket rögzítő megállapodással törődtek. A másik öt, mint republikánus politikus, az anyagi kérdéseknél sokkal fontosabbnak tartotta a politikaiakat.
A nép választottjai átvették az ideiglenes ügyvezetést. Másnapra azonban már egymás torkának estek az ideiglenes ügyvezetők.
Egy részük merészen tovább akart menni a fölkelés útján; a többiek inkább a polgári hatalommal szerettek volna egyezségre jutni.
Az utóbbi álláspont győzött.
Tárgyalni kezdtek a polgármesterrel.
És december 3-án, a déli órákban, a trónörökös és Soult marsall bevonult a királyság második fővárosába, nagy dobpergéssel és égő kanóccal...
A munkásokat lefegyverezték. Ismét csak napi tizennyolc sou-t kaptak, hogy kielégítsék valóságos és "mondvacsinált" igényeiket... A nemzetőrséget szélnek eresztették, s a városban kihirdették az ostromállapotot. A polgármestert elmozdították hivatalából.
S míg ezek az események folytak, vajon mit csinált a király?
Tollba mondott a minisztereinek egy határozatot, hogy terjesszék elő a képviselőházban. Ebben évi tizennyolcmillió frankot kért a királyi udvar költségeire, vagyis havi másfél milliót, jobban mondva napi ötvenezer frankot. Ennek persze semmi köze se volt ahhoz az ötmillióhoz, mely személyes vagyonának kamataiból származott, sem ahhoz a két-hárommilliós osztalékhoz, mely különböző vállalkozásaiból folyt be.
Egy évvel ezelőtt egyébként Lafitte már letett egy javaslatot a költségvetési bizottság asztalára, melyben kérte, hogy az udvartartás költségeire szavazzanak meg évi tizennyolcmilliót.
Az igazságnak tartozunk azzal a megállapítással, hogy a bizottság, miután elolvasta a törvényjavaslatot, annyira megijedt, hogy nem merte a képviselők elé terjeszteni. Így is nagyon rossz benyomást tett a javaslat, olyannyira, hogy a király és a miniszter megegyezett: intézzen a király bizalmas levelet miniszteréhez, s jelentse ki, hogy tizennyolcmilliós udvari költségvetés legmerészebb álmaiban se jutott eszébe, ez a javaslat udvaroncainak lelkiismeretét terheli, akik, merő odaadásból, túllőttek a célon, s bár szívük szerint szolgálni óhajtották királyukat, valójában ártottak neki.
A bizalmas levelet bizalmasan elolvastatták egy csomó emberrel, ami igen jó benyomást tett rájuk.
Amikor azonban a királyi udvarban neszét vették, hogy a lyoni fölkelés nem politikai jellegű, s a selyemszövők csak azért fogtak fegyvert, mert nem bírtak megélni napi tizennyolc sou-ból -, rögtön rájöttek, hogy most végre kiharcolhatják a királynak a napi ötvenezer frankját.
Akkora jövedelmet követeltek egyetlen ember számára, hogy abból, Párizstól százhúsz mérföldnyire, ötvennégyezer ember megélhetett volna.
Ez a tizennyolcmillió harminchétszerese volt annak, amennyit első konzul korában Napóleon kapott, és száznegyvennyolcszorosa annak a jövedelemnek, amit az Egyesült Államok elnöke élvez.
Tegyük hozzá, hogy az időpontot is a lehető legszerencsétlenebbül választották meg, hiszen 1832. január 1-én - ha szabad három hónapot előreszaladnunk - a párizsi XII. kerület jótékonysági hivatala az alábbi körlevelet küldte szét:
"A tizenkettedik kerület jegyzékében huszonnégyezer olyan személy szerepel, akinek ruházkodása és kenyérellátása nem kielégítő. Sokan kérelmeznek egy nyaláb szalmát, mert anélkül nincs hová lefeküdniök."
El kell azonban ismernünk, hogy a tizennyolcmillió frankot egy király igényeihez mérték. Igénye válogatja, hogy kinek mennyi jár.
Így például: a tizenkettedik kerületben öt-hatezer szűkölködőnek az igénye egy-egy nyaláb szalma volt, hogy fekhelye legyen, őfelségének, a királynak, csupán egészsége fenntartására nyolcvanezer frank ára gyógyszer volt az igénye, hárommillió-hétszázhetvenháromezer-ötszáz frank a cselédei számára, s egymillió-kétszázezer volt az igénye az alagsori kályhák fűtésére, a fekhelye alatt.
Valljuk be, ennyi orvosság kissé sok egy olyan királynak, akinek egészsége közmondásos, s aki oly jól értett az orvostudományhoz, hogy kisebb-nagyobb rosszulléteinek kezelésében nem is volt már szüksége orvosra. Ennyi cselédség pazarlásnak látszik egy olyan királynál, aki se főistállómestert, se fővadászmestert, se főudvarmestert nem tart, mert könnyíteni akar az állam terhein, és Franciaországban először vezette be a félig polgári, félig katonai összetételű kis udvartartást, nem is beszélve arról, hogy miért ragaszkodott ennyi fűtőanyaghoz épp az a király, aki, apai örökség formájában vagy haszonbérben, az ország legszebb erdőségeit mondhatta a magáénak.
Úgy látszik, hogy abból a fából, melyet a királyi erdőségek áruba bocsátottak, s amely az ország szükségletének tizedrészét fedezte, nem futotta a Palais-Royal alagsori kályháinak fűtésére.
Hogy mi történt Harellal, nem tudom. Vagy belátta, hogy nekem lesz igazam, és a VII. Károly-tól nem nagy bevétel remélhető, vagy pedig kitört rajta a fukarsági roham - ami különben, ha George kisasszony neve ott volt a színlapon, nem szokott rajta erőt venni -, elég az hozzá: mindentől sajnálta a pénzt. Még attól a dámvadtól is, melyet Raymond megöl az első felvonásban, sőt, attól a páncéltól is, melyet a negyedik felvonásban VII. Károly visel.
Mit volt mit tennem: magam lőttem egy dámvadat Raincy-ban, a magam pénzén tömettem ki, aztán elmentem a tüzérségi múzeumba, és kölcsönkértem egy teljes lovagi páncélt; szívesen ideadták, mert emlékeztek még rá, hogy 1830. július 29-én én mentettem meg a múzeumnak I. Ferenc páncélzatának egy részét.
A darab próbái lankadatlan buzgósággal folytak, úgyhogy szeptember 5-én, a vadászévad kezdetén, rá mertem bízni a VII. Károly-t a tőlem kapott kezdeti lendületre, és elindultam - ahogy Étienne mondaná -, hogy a múzsák helyett Dianának tegyem a szépet.
Igaz, hogy a mi múzsáink, ha hihetünk a jeles akadémikusnak, fölöttébb szomorú múzsák voltak!
Ebbe a vadászati kicsapongásba úgy sodródtam bele, hogy Bixiótól korlátlan érvényességű vadászjegyet kaptam. Az engedélyt mindkettőnknek közös barátunk, Dupont-Delporte szerezte meg, akit, akkori teljhatalmunk latbavetésével, sikerült hadnagyi rangban bejuttatni a hadsereghez. Hasonlóképpen hadnagyot csináltunk egy Vaillant nevű igen derék fiatalemberből, aki Louis Desnoyers-val az úgynevezett Journal Rose-t szerkesztette, valamint Duchesnois művésznő fiából is, aki, ha nem tévedek, Algírban halt hősi halált. Vaillant-ról nem tudom, megmaradt-e a katonai pályán, s mi lett belőle; de ha még él, bárhol legyen is, itt nyújtom neki, az elmúlt negyed évszázad fölött, baráti kezemet.
A vadászjegy igencsak fölkorbácsolta vadász-szenvedélyemet.
Dupont-Delporte beajánlott az édesapjához, s arra kérte, bocsássa rendelkezésünkre kastélyát és birtokát. A kastély nem egészen egy mérföldnyire volt Montignytől, ez a kis község pedig három mérföldnyire Montereautól.
Szeptember negyedikén indultunk útnak, hajnali hat órakor, delizsánszon, s délután négykor Montereau-ba érkeztünk.
Nem jártam itt még soha, pedig két nevezetes esemény fűződik e helyhez. Itt ölték meg Félelemnélküli János bourgogne-i herceget, Napóleon pedig, az 1814-i nagy haláltusájában, itt verte szét az osztrák és württembergi seregeket.
Expedíciónkban rajtam kívül részt vett Viardot, A spanyolországi arabok történeté-nek szerzője, aki később nőül vette Pauline Garciát, ezt a sokoldalú és imádni való színésznőt, azonkívül Bixio, Louis Boulanger, és Bessas-Lamégie, a X. kerületi elöljáró helyettese.
Bixio ismerte legjobban a várost, s ezért ő vállalta valamiféle jármű megszerzését, mellyel továbbmehetnénk Montignyba. Mi többiek ezalatt bele akartunk nézni e kisváros nagy évkönyvének abba a két följegyzésébe, melyeket négyszáz év választ el egymástól.
Aki a hidat látta, rögtön megérti, hogy folyt le az a gyilkosság, melynek Félelemnélküli János esett áldozatául. A helyszínen Boulanger fel is vázolta nekem az eseményt, s én később ennek alapján írtam regényemet, a Bajorországi Izabellá-t, valamint a Sue de Giac című legendát.
Innen a templomba mentünk, melynek boltívén ott függ a rettenetes herceg kardja. Alapos melléfogás volna azonban a kardról az emberre következtetni; képzeljenek el egy díszkardot, melyet báli ruháján viselt II. Ferenc vagy III. Henrik!
Miután a templomot megszemléltük, az 1417-i emlékekről át is térhettünk az 1814-iekre.
Hamar megmásztuk a surville-i emelkedőt, s már ott is voltunk azon a fennsíkon, ahonnan Napóleon, akiben feltámadt az ifjú tüzér, maga irányozta be lövegeit, s úgy bombázta szét a várost megszálló württembergieket. Aztán lován leereszkedett a városba, s miközben pálcájával lovaglócsizmáját verdeste, így szólt:
- Rajta, Bonaparte, mentsd meg Napóleont!
Ez a mondat, melyben az aggódó császár a lángeszű republikánust hívja segítségül, szállóige lett.
Napóleon győzött is, de a győzelem már nem segített rajta; őrá, e modern Sziszüphoszra, szikla gyanánt egész Európa omlott rá újra meg újra.
Öt óra volt, s nekünk még három mérföldet kellett megtennünk, földúton. Márpedig három mérföldes földút, bármelyik vármegyében - még Seine-et-Marne megyében is - fölért öt postamérfölddel; öt postamérföld pedig egy rozzant vidéki hintóban legalább négyórás út.
Eszerint Dupont-Delporte úrhoz, akit mellesleg egyikünk sem ismert, este kilenc vagy fél tíz felé fogunk betoppanni. Ki tudja, lesz-e benne annyi apai szeretet, hogy szívesen fogadjon ennyi betolakodót, akik ráadásul bejelentés nélkül törnek rá?
Bixio erősködött. Azt mondta, zsebünkben a fiú levele, s nincs okunk aggódni. Ezzel éjjel vagy nappal, s bármely időpontban beállíthatunk, s mindenkor szíves fogadtatásban lesz részünk.
Ebben meg is nyugodtunk. Így indultunk el, vadászkutyák és vadászok, összezsúfolva abban a bizonyos rozzant bárkában, melytől mindjárt kaptunk egy kis ízelítőt: az első mérföldön egy és negyed óra alatt döcögtünk végig.
Épp a második mérföldnek vágtunk neki, amikor észrevettem egy lucernatáblát. Éreztem, hogy elfog a kísértés, odafüttyenteni valamelyik társam vadászkutyáját, és bevenni magam a lucernába. Hogy az én kutyám miért nem volt velem, már nem tudom.
Rám szóltak, hogy a vadászidény még nem kezdődött el. Annál jobb, mondtam. Legalább van rá kilátás, hogy zsákmányra akadok, s akkor, tettem hozzá, ha sikerül egypár foglyot vagy esetleg egy nyulat is lőnöm, azzal mégis leveszünk valamit Dupont-Delporte-ék válláról, a rájuk kényszerített vacsora terheiből.
Társaim meghajoltak ellenállhatatlan érvelésem előtt. A bárkát megállítottuk, s én, Viardot kutyájával, nekivágtam a lucernának.
Megbeszéltük, hogy ha fel talál bukkanni valamilyen vadőr, akkor a bárka folytatja útját, s nekem csak arra kell ügyelnem, nehogy a vadőr utolérjen. Akik az én gyaloglásom tempóját ismerték, nem is nagyon féltettek ettől.
Az olvasót is bátorkodom emlékeztetni arra a kirándulásra, amikor Crépyből Párizsba, s onnan vissza, vadászva tettük meg az utat Paillet nevű barátommal.
Alig húsz lépést tehettem a lucernában, amikor a kutyám orra előtt felvágódott egy jól megtermett, fiatal nyúl. Talán fölösleges mondanom, hogy ez a nyúl egyenesen az örök vadászmezőkre ugrott át.
Minthogy puskám dörrenésére semmiféle vadőr nem került elő, hátsó lábánál fogva szépen megfogtam a nyulat, és emelt fővel fölszálltam a bárkára.
Nagy dolog ám a siker! Egyszerre mindenki, még az iménti aggályoskodók is gratulálni akartak.
Megint mentünk egy darabig, s megint észrevettem egy lucernást.
Megint mehetnékem lett, megint vitatkoztunk, s megint nekem adtak igazat.
A kutya mindjárt a tábla szélén szimatot fogott, s már állta is a vadat. Vagy tíz fogoly röppent föl a lucernából; első lövésemmel megcéloztam a raj közepét, mire két fogoly esett le. A második lövéssel sikerült még egyet lehoznom.
Ebből a zsákmányból már kitelt a finom pecsenye; ha nem is elég valamennyiünknek, de azért mutatós ajándék.
Amikor újra elfoglaltam helyemet a bárkában, társaim üdvrivalgással fogadtak.
Mindjárt ki fog tűnni, hogy ezek az apró részletek, melyek első látásra talán szócséplésnek tűnnek, egyáltalán nem mellékesek.
Nagy kedvem lett volna folytatni a vadászatot, mely szinte már a csodálatos halfogás méreteit kezdte fölvenni, de időközben leszállt az est. Be kellett érnem egy nyúllal és három fogollyal.
Még két óra hosszat döcögtünk, aztán megálltunk egy szurokfekete tömeggel szemben.
Ez volt Dupont-Delporte-ék kastélya.
- No - mondta a kocsis. - Megérkeztünk.
- Ki érkezett meg?
- Maguk.
- Csak nem azt akarja mondani, hogy ez az Esligny kastély?
- Pedig az.
Összenéztünk.
- Úgy látszik, mindenki alszik - állapította meg Bessas.
- Majd csinálunk egy kis fölfordulást - mondta Viardot.
- Mondok valamit, uraim - szólt közbe Boulanger. - Nézetem szerint okosabb volna a kocsiban aludni. Ráérünk holnap reggel beállítani.
- Hogyisne! Ezt Dupont-Delporte-ék sose bocsátanák meg nekünk! - kiáltott föl Bixio.
Leszállt, határozott léptekkel a kapuhoz ment, és becsöngetett.
Eközben a kocsis, akit előre kifizettünk, borzasztóan megrémült Boulanger tervétől. Nehogy társaimmal az ő kocsijában töltsük az éjszakát, bárkája orrát szép csendesen Montigny felé fordította és elügetett; az ügetés gyorsasága azt is elárulta, mekkora megkönnyebbülést jelentett lovának, hogy megszabadult a vadász-pereputtytól.
Mindnyájan rögtön arra gondoltunk, hogy nem engedjük megfutamodni járművünket; mire azonban sikerült tisztázni, hogy e kérdésben valamennyien egyetértünk, addigra a kocsist, a lovát és bárkáját régen elnyelte az éjszaka feketesége.
Felgyújtottuk hát hajóhadunkat!
Helyzetünk kezdett fenyegetővé válni. Bixio ugyanis hiába csöngetett s döngetett, hiába hajigálta meg kövekkel a kaput, választ nem kapott.
Ekkorra gyökeret vert szívünkben egy mindennél rettenetesebb gondolat. Mi azt hittük, e kastélynak alvó lakói vannak. De úgy látszik, semmiféle lakói sincsenek... Nem valami derűs kilátás olyan utasoknak, akik a környéket nem ismerik, viszont éhesebbek, mint a hajótöröttek!
Bixio abbahagyta a csöngetést, döngetést, abba a kövek hajigálását; egy negyedóra hosszat bírta szusszal, de minden igyekvése eredménytelen maradt. A kastély, ez nem is vitás, lakatlan.
Megtárgyaltuk helyzetünket. Mindenki előállt a maga javaslatával.
Bixio szívósan kitartott amellett, hogy bármilyen úton-módon, akár a falat megmászva is, be kell hatolni a kastélyba; fogadkozott, hogy bármit teszünk is, Dupont-Delporte úr annak csak örülni fog.
- Vállalod a felelősséget? - kérdeztem.
- Teljes mértékben.
- Biztosítod-e a fölmentésünket, persze nem a törvényes jogszabályok, hanem a társasági illemszabályok alól?
- Igen.
- Helyes. Akkor gyújtsatok meg egy darab papírt, és világítsatok nekem.
Sajnos, az idő tájt kezdtek elszaporodni a dohányosok. Ott is akadt valaki mindjárt, aki elővett egy foszforos gyufát, kettészakított egy újságot, s már készen is volt a rögtönzött fáklya.
Csavarhúzómnak néhány fordulatával sikerült leszerelnem a zárt. Amikor ez megvolt, magától kinyílt az ajtó.
S már be is léphettünk a parkba.
Addig nem mentünk tovább, míg vissza nem csavaroztam a zárat. Ezután elindultunk, találomra, a tekervényes fasorban, míg csak meg nem érkeztünk a terasz bejáratához.
Úgy látszik, a ház távollevő lakói abban bizakodtak, hogy a külső kapun amúgy se jut be senki, s ezért a kastély bejáratát nyitva hagyták.
Mi azonban szétszóródtunk a kastélyban, s bejártuk minden szobáját, szalonját és konyháját.
Sok nyoma volt annak, hogy a lakók hirtelen költöztek el, s a nagy sietségben nem is vittek el magukkal mindent.
A konyhában ott maradt a tűzhely, néhány lábos, s az egész nyársonsütő készülék, összeszerelve; az ebédlőben az asztal, tizenkét székkel, egy ruháskamrában tizennyolc matrac, s valamelyik szobában harminc szilke lekvárt is találtunk a szekrényben.
Minden egyes lelet új és új örömkiáltásokat váltott ki belőlünk; úgy kiáltoztunk, mint Robinson Crusoe, amikor átkutatta a hajóroncsot.
Volt már főzőfelszerelésünk, volt mire ülnünk, volt hová feküdnünk, s ezenkívül harminc szilke lekvárt is ehettünk - vacsora utáni csemegéül.
Mindenünk megvolt, csak épp a vacsoránk nem.
Ekkor vettem elő vadásztarisznyámból a nyulat és a foglyokat. Felajánlottam, hogy ha valaki megkopasztja a három foglyot, cserébe szívesen megnyúzom a nyulat. Ajánlatomat megtoldottam azzal, hogy mihelyt elkészülünk ezzel a munkával, én húzom nyársra a bőre vesztett nyulat és a tolluktól megfosztott foglyokat.
Csak egy baj volt: honnan szerezzünk kenyeret?
Boulanger a fejére csapott.
Montereau-ban, amikor lerajzolta a híd látképét, ki akarta törölni a rajz fölösleges vonalait, s elszalasztott egy kisfiút egy kis kenyérbélért. A gyerek egy kétfontos cipóval jött vissza, amit ő aztán belegyömöszölt valamelyik tarisznyába.
Végigkutattuk az összes tarisznyát, s a végén, Bessas-Lamégie-éből előkerült a kenyér.
Boulanger-ból kitört az öröm kiáltása, melyhez egy egész kórus csatlakozott.
A kétfontos kenyeret sérthetetlen köztulajdonnak nyilvánítottuk, de a teljes biztonság kedvéért bezártuk a tálalóba, melynek kulcsát Bixio őrizetére bíztuk. Ekkor aztán hozzáláttam a nyúzáshoz, kuktáim pedig a madárkopasztáshoz.
Bessas-Lamégie bevallotta, hogy nem érez tehetséget a szakácsművészethez. Lámpást nyomtunk a kezébe, és megbíztuk, hogy szerezzen valamilyen tüzelőt.
Nemsokára visszajött két nyaláb fával, és azzal a hírrel, hogy a fáskamra tele van; bátran tüzet rakhatunk tehát.
E biztatás hallatára tűzhelyünk hatalmas örömtűzre gyulladt.
A konyhaasztal egyik fiókjában fölfedeztünk néhány vasból való, régimódi villát. Be is értük velük, mert szerénységünk tiltotta, hogy ezüst evőeszközt követeljünk.
Ekként, jól-rosszul, sikerült megteríteni az asztalt.
Kése volt mindenkinek, s azonkívül egy útipalackja; az egyik tele borral, a másik konyakkal, a harmadik cseresznyepálinkával.
Én, aki egy-két korty bornál nem iszom többet, pálinkát, konyakot pedig egyáltalán nem, ribizliszörpöt hoztam a kulacsomban. Én voltam tehát az egyetlen, aki semmivel sem járult hozzá a közösség szomjának oltásához, de ezért a bűnért teljes bocsánatot nyertem, mégpedig nyársonsütési képességeim jóvoltából. Barátaim fölfedezték házias alaptermészetemet, s maguk se tudták, miért dicsérjenek jobban; azért-e, mert megölöm a vadat, vagy azért, amiért sütöm.
Éjfél utáni egy óra lett, amikor végre lefekhettünk matracainkra. A spártaiak egyet terítettek maguk alá, a szibariták kettőt.
Én ébredtem fel először; még alig szürkült.
Elalvás előtt, abban a rövidke időközben, mely a lámpaoltás és álomba merülésem közt eltelt, a jövőnkre gondoltam. Elhatároztam, hogy ébredés után alaposan körülnézek, s keresek valami községet vagy tanyát, ahol ki tudnánk egészíteni készleteinket.
Elindultam hát és - mint lady Marlborough - oly magasra hágtam, ahogy lehetett; nekem persze, torony híján, be kellett érnem a padlással.
A távolban, a fák között elbújva, egy tornyot vettem észre; de nem lehetett más, mint Montigny.
Amikor azonban fölmértem a torony távolságát, mindjárt elszállt a jókedvem, s nem is tért vissza mindaddig, míg magam alá nem pillantottam. Ott aztán, az egyik fasorban, észrevettem egy csipegető tyúkot, egy másik fasorban még egyet, s odébb, egy tócsában, egy kacsát, mely csőrével jókedvűen csapkodta a vizet.
Mindjárt rájöttem, hogy ez nem lehet más, mint a baromfiudvar utóvédje, melynek bölcs visszavonulás révén, sikerült megmenekülnie a pusztulástól.
Lemásztam a padlásról. A konyhában megkerestem a puskámat, zsebre tettem két tartalék töltényt, és kisiettem a kertbe.
Három lövés esett, halálát okozván két tyúknak és egy kacsának. Viszont megvolt a reggelink.
Emellett persze az se fog ártani, ha egy kéttagú küldöttség elmegy a faluba tojásért, kenyérért, borért és vajért.
Lövéseim hangjára kinyíltak az ablakok, s borzas fejek meredtek rám, mint megannyi kérdőjel.
Fél kézzel fölemeltem a kacsát, a másikkal a két tyúkot mutattam meg nekik.
Úgy látszik, szépen fejlődtünk, mert pusztán a nagyon is hétköznapi karmozdulatok láttán valóságos dicshimnuszra gyújtottak társaim.
Igaz is, hiszen a tegnapi vacsora csak sültből állt; a mai reggelink étlapján két fogás áll majd: sült és ragu.
Az öröm hőstettekre sarkallja az embereket; amikor azt javasoltam, hogy sorshúzás által döntsük el, kik mennek át Montignyba kenyérért, tojásért, borért és vajért - sorainkból kilépett két önként vállalkozó.
Név szerint Boulanger és Bixio jelentkezett. Minthogy sem a vadászatban, sem a kuktáskodásban nem váltak hasznos tagjaivá a társadalomnak, legalább szerény eszközeikkel óhajtották kárpótolni a közösséget.
Nagylelkű jelentkezésüket elfogadtuk. Szereztünk egy ütött-kopott kosarat, melynek fenekét egy kis spárgával megfoltoztuk.
Bixio, hogy kimutassa páratlan önfeláldozását, vállalta, hogy odafelé ő viszi a kosarat - üresen. Boulanger hadd cipelje hazafelé, amikor már tele lesz.
Itthon maradt társaimat befogtam a szárnyasok kopasztására, én pedig továbbmerészkedtem felfedező utamon.
Abból indultam ki, hogy egy ilyen mindennel fölszerelt kastélyhoz, akár itt vannak a lakói, akár sem, okvetlenül tartozik konyhakert és gyümölcsös. Ezeket akartam megtalálni.
Iránytű híján a felkelő napot vettem segítségül. Megállapítottam, merre van dél és merre észak. A gyümölcsös és a konyhakert minden bizonnyal a park déli részén található.
S valóban, alig tettem száz lépést, minden csupa gyümölcs és zöldség volt körülöttem. Nem is tudtam, mihez nyúljak.
Végül salátát és sárgarépát szedtem a zöldségeskertben, a gyümölcsösben pedig körtét, almát és szőlőt.
Ezzel a gazdag szürettel tértem vissza. Bessas-Lamégie, mikor jönni látott, azt hitte, hogy Vertumnus közeledik, a kertek istene.
Néhány perccel később a kertek istenéből a konyhák istene lett. Viardot szerzett egy kötényt, én magamra kötöttem: Bessas pedig kuktaföveget csinált papirosból. Így még Vatellal vagy Comus-val is fölvehettem volna a versenyt, sőt, az előbbivel szemben még előnyöm is volt. Én ugyanis nem fogadtam meg, hogy a dagály érkeztéig megpuhul a húsom, s így nekem nem kellett fölvágnom az ereimet.
Szerencsére a segédkukták nem lustálkodták el az időt. Már szépen megtisztogatták a szárnyast, és óriási parázstüzet raktak a tűzhelyen.
Épp azon voltam, hogy nyársra húzom a két tyúkot, amikor egy asszony kiáltozása ütötte meg a fülemet - először az udvarból, majd az előszobából, végül a lépcsőről. S egyszer csak bejött a konyhába egy feldúlt, főkötő nélküli, dühöngő asszonyszemély...
Ő volt Galop mama.
Galop mama afféle konyhai küldönc volt Dupont-Delporte-ék házában; munkaköre főképpen abból állt, hogy a kastélyból különféle megbízatásokkal átjárt a faluba. Nevét annak a legendás gyorsaságnak köszönhette, mellyel eleget tett e megbízásoknak.
Az igazi nevét sohasem tudtam, és nem is nagyon voltam rá kíváncsi.
Galop mama, mint kiderült, egyszer csak észrevette a kastély kéményéből kigomolygó füstoszlopot, melynek óriási méretei mellett az a füst, mely a zsidókat kivezette a sivatagból, kis pipafüstté törpült volna. Lélekszakadva kezdett rohanni, abban a hitben, hogy gazdája kastélyát valamilyen rablóbanda rohanta meg.
Nem kis meglepetésére azonban csak egy főszakácsra bukkant, aki kuktái segítségével szárnyast kopasztott és húzott nyársra.
Persze nekünk szögezte a kérdést, vajon kik is vagyunk, és mi keresnivalónk van az ő konyhájában.
Megmagyaráztuk neki, hogy az ifjabb Dupont-Delporte házasodni készül, s lakodalmát a kastélyban kívánja megülni; minket épp azzal a megbízással küldött ide, hogy vegyük birtokunkba a konyhát.
Nem tudom, mennyit hitt el ebből a magyarázatból; azt hiszem, nem sokat. Ezzel azonban, minthogy többszörös túlerőben voltunk nem sokat törődtünk.
A legegyszerűbb persze az lett volna, ha megmutatjuk neki ifj. Dupont-Delporte ajánlólevelét. Ennek azonban két akadálya is volt; először is a levelet Bixio hordta a zsebében, ő pedig épp bevásárolni ment, a második pedig, hogy Galop mama se írni, se olvasni nem tudott.
Most mi kezdtünk nála puhatolózni, a tőlünk telhető legnagyobb tapintattal, hogy miért is üres a kastély, és hová lett gazdája, családostul.
Így aztán megtudtuk, hogy id. Dupont-Delporte-ot Alsó-Szajna megye prefektusává nevezték ki, ő pedig egy héttel ezelőtt nagy sietve odaköltözött. Kastélyát, minden berendezési tárggyal, melyet itt hagyott, Galop mama őrizetére bízta.
Mi aztán igazán láthattuk, mily lelkiismeretesen látta el hivatalát.
Annak, hogy Galop mama a nyakunkra telepedett, volt előnye is meg hátránya is. Örülhettünk háziasszonyi segítségének, viszont kevésbé örültünk annak, hogy minden lépésünket leste.
Mindenesetre, egy ötfrankos révén, melyet én nagylelkű gesztussal a kezébe nyomtam, szert tettünk az étkezéshez szükséges tányérokra és asztalneműre.
Bixio és Boulanger épp akkor futott be, amikor a csirkéket utoljára forgattuk meg a nyárson, s Galop mama, sárgarépával szépen körülrakva, feltálalta a kacsát.
Huszonnégy tojásból még gyorsan rántottát csináltunk, hogy gazdagabb legyen az ebéd.
Ennyi jóízű ballaszttal megterhelve, végre nekivághattunk a vadászatnak.
Sajnos, már a negyedik puskalövésre nagy sebbel-lobbal odarohant hozzánk a vadőr.
Abban azonban szerencsénk volt, hogy a vadőr tudott olvasni, s hadnagy barátunk levelét hajlandó volt érvényesnek elismerni. Nemcsak arra vállalkozott, hogy vezetőnk lesz végig az egész vadászterületen, hanem még Galop mama megnyugtatására is. Neki ugyanis első, és soha teljesen el nem oszlatható gyanakvását még fokozta az a váratlan átváltozás, mellyel kuktából valamennyien átvedlettünk vadászokká.
A világban elfoglalt helyemet - amint önök már tudják - az határozta meg, hogy nem volt kutyám. Márpedig vadászatnál ennél kényelmetlenebb személy el sem képzelhető. Én is, mihelyt lőni akartam valamit, mint egy új Pollux vagy Püladész, vagy Püthiász, kénytelen voltam társaim kutyáira fanyalodni.
Legelőször arra a kutyára esett választásom, melynek gazdája, Bessas-Lamégie, ott vadászott mellettem, s hozzám az összes jelenlevők között a legközelebb állt. Sajnos, Bessas-nak új kutyája volt, kezdő a pályán, aznap játszotta el élete nyitányát.
Minden normális kutya úgy szokott vadászni, hogy lefelé tartja az orrát, viszont fölcsapja a farkát. Bessas kutyája, fájdalom, épp a fordítottját alkalmazta e bevált módszernek. Emiatt az embernek az volt az érzése, hogy ez a különös nevelésű kutya nem vadőr kezéből, hanem műlovar csizmája mellől került ki. Egy óra múlva azt tanácsoltam Bessas-nak, hogy kösse meg, vagy fogja pórázra a kutyáját, vadászni azonban ne járjon el vele.
Ezzel szemben Viardot egy roppant barátságos kis szukával jött vadászni, mely valósággal a puskacső alatt jelezte a vadat, úgy meg tudott állni, mint a cövek, s az első füttyszóra visszajött.
Én tehát szakítottam Bessas-val, s helyette Viardot-val - bár őt nem ismertem olyan jól - kezdtem Don Juan és Dimanche úr jelenetét eljátszani.
Még csak a jelenet közepén tartottunk, amikor fölrebbent egy fogolycsapat. Viardot leadta a két lövését, és leszedett egyet; én, aki a példáját követtem, kettőt hoztam le.
Tovább is együtt vadásztunk, s mindvégig ebben az arányban.
Egy idő múlva azonban hibát követtem el.
Viardot kutyája felszöktetett egy nyulat. Most is hagynom kellett volna, hogy Viardot leadja a két lövését, s várni a lövéssel, míg kiderül, hogy hibázott-e vagy sem.
Én azonban azonnal lőttem. Amikor Viardot vállához emelte a puskáját, a nyúl már felbukfencezett.
Viardot sanda pillantást vetett rám, amire meg is volt az oka.
Most nekivágtunk egy lóhere-táblának. Leadtam két lövést két fogolyra; mindkettő, a szárnyán találva, lezuhant. Most lett volna szükségem egy kutyára. Szólítottam is Viardot szukáját, de ő is odaszólt neki, Diana pedig, ahogy jól betanított kutyához illik, a gazdájának engedelmeskedett, s fütyült rám meg a foglyaimra.
Egy vadász számára fél kárhozat, ha elszalaszt egy zsákmányt. De ha kettőt szalaszt el, az a teljes elkárhozás.
Odahívtam Bessas-Lamégie kutyáját, s Romeo jött. Ez volt a neve, s lehet, hogy e név varázslatában emelte mindig magasra a fejét; az erkélyt kereste, s rajta az ő Júliáját... Romeo tehát odajött, de csak kapált a mellső lábával, kirúgott a hátsóval, körbe keringett, és a legkisebb érdeklődést se mutatta a foglyaim iránt.
Káromkodtam, s név szerint végigszidtam az összes szenteket; oda a két foglyom, s ráadásul összevesztem Viardot-val!
S csakugyan, Viardot másnap otthagyott minket, s visszament Párizsba, állítólag azért, mert eszébe jutott, hogy találkája van.
Huszonkét éve annak, hogy ez történt. Huszonkét év alatt nem volt rá alkalmam, hogy kibéküljek vele... Viardot azonban olyan kiváló szellem, hogy nem tarthatok vele tovább haragot; ezúton kérem, mély alázattal, hogy bocsásson meg, s legyünk újra barátok!
Egy napra rá Bessas hagyott ott minket. Neki még ürügyet se kellett keresnie; ott volt a kutyája, s annál hihetőbb magyarázat el se képzelhető.
Még egyszer azt a tanácsot adtam neki, hogy idomíttassa a kutyáját versenylónak, és nevezze be a Croix-de-Berny-i akadályversenyre, vadászni azonban ne vigye el többet... Kíváncsi vagyok, megfogadta-e a tanácsomat.
Így történt, hogy én maradtam az egyetlen vadász, és reám hárult az expedíció húsellátásának gondja. Remélem, társaim el fogják ismerni, hogy ha kerülgette is őket valaha az éhenhalás réme, ez bizonyára nem az eslignyi kastélyban történt!
Nem bizony! Az éhhalál nem Eslignyben, hanem Montereau-ban várt ránk!
Mindenekelőtt elszámoltunk Galop mamával. Aztán kifizettük a vadőrnek, amivel neki tartoztunk. Következtek a parasztok; ők is megkapták azt az ezerféle kárpótlást, amit a szerencsétlen vadászoktól követelni szoktak, mert az egyik kutya átvágott a krumpliföldön egy nyúlért, mert a másik kárt tett a répatáblában, s mikor mindezt kifizettük, átmentünk Montereau-ba, ahol először lukulluszi vacsorát csaptunk, s utána fényűző módon aludtunk, tollas ágyban... Reggelre kelve, megszámoltuk a pénzünket, s kiderült, hogy - a pincérnek járó borravalóról nem is beszélve - a fogadóbeli számlánkat se tudjuk kifizetni!
Tizenöt frankunk hiányzott, s bennünk meghűlt a vér... Egy akkora óránk se volt, mint egy mákszem, de egy melltűnk vagy közepes értékű ékszerünk sem. Rémülten néztünk össze, hiszen külön-külön mindnyájan tudtuk, hogy a zsebünkben már alig csörög valami, de mindenki azt hitte, hogy a szomszédjánál van pénz.
Belépett a pincér, visszaadta az igazolólapunkat, de ott lebzselt körülöttünk, s várta a borravalót.
Sietve visszavonultunk az erkélyre, mintha csak egy kis levegőre vágynánk. Fogadónk a Nagy Fejedelem nevet viselte, s pompás cégér díszítette, melyen egy turbános vörös fej volt látható. Nekünk tehát az az utolsó menedék sem adatott meg, hogy egy cégér festését ajánljuk fel a fogadósnak - ahogy Gérard tette egyszer, Montmorencyban.
Én örök naivitásommal már ott tartottam, hogy feltárom kétségbeejtő helyzetünket a fogadósnak, és zálogul felkínálom neki a puskámat, amikor Bixio, aki gépiesen körülnézett az utcán, észrevett valamit a szemben levő házon, és nagyot kiáltott.
Odaát, egy abroncs fölött, melyen fából faragott gyertyák csörömpöltek, a következő szöveg volt látható:
CARRÉ FŰSZERES
Ha az ember nagy bajban van, akkor minden semmiségben megkapaszkodik. Mi is megrohantuk Bixiót, s faggattuk, mi ütött belé.
- Hallgassatok ide - mondta. - A világért se szeretnélek benneteket hamis reményekkel kecsegtetni; annyi azonban bizonyos, hogy volt nekem egy Carré nevű iskolatársam, aki történetesen idevalósi. Ha ez a Carré a véletlen jóvoltából azonos azzal a Carréval, akinek neve odaát ki van írva, akkor én gondolkozás nélkül kölcsönkérem tőle a hiányzó tizenöt frankot.
- Ha már kérsz, ne tizenötöt, hanem harmincat kérj - mondtam Bixiónak.
- Minek az nekünk?
- Remélem, nem akarsz Párizsig gyalogolni?
- Ebben neked van igazad! Uraim, kérem önöket, imádkozzanak, hogy a két Carré egy személy legyen... Én pedig átrohanok, és megnézem.
Bixio lement. Szorongó szívvel álldogáltunk az erkélyen, a pincér pedig még mindig a szobában ácsorgott.
Láttuk, hogy Bixio kilép a fogadóból, kétszer-háromszor feltűnés nélkül elsétál az üzlet előtt, s aztán uzsgyi, beszalad a boltba. A kirakat üvegén keresztül azt is láttuk, hogy odabenn összeölelkezik egy rövid kabátos, vidraprém sapkás, kövér fiatalemberrel.
Ez a találkozás úgy meghatott bennünket, hogy könnybe lábadt a szemünk.
Hogy ezután mi történt, azt már nem követhettük szemmel, mert a két iskolatárs visszavonult az üzlet hátsó helyiségébe.
Tíz perc múlva mindketten kijöttek a boltból, átvágtak az utcán, és eltűntek a fogadó kapujában. Ebből arra következtettünk, hogy Bixio megkapta a kölcsönt, máskülönben e montereau-i Rotschildnak nem lett volna mersze a színünk elé lépni.
Következtetésünk helytállónak bizonyult.
- Uraim! - mondta a belépő Bixio. - Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek Carré urat, egykori iskolatársamat, aki nemcsak szívesen kölcsönöz nekünk harminc frankot, hogy kisegítsen szorult helyzetünkből, hanem meghívja az egész társaságot egy pohár konyakra vagy curaçaóra, kinek-kinek a gusztusa szerint.
Mondanom se kell, hogy az iskolatárs lelkes fogadtatásra talált. Boulanger barátunkat választottuk meg a kezdet kezdetén expedíciónk pénztárosául - noha az elmúlt félórában csupán tiszteletbeli pénztárosnak volt tekinthető -, s ő most kifizettette számlánkat, egy fél frank borravalóval örvendeztette meg a pincért, s aztán a zsebébe süllyesztette a hajójegyekre szánt tizennégy frank ötven centime-ot. Lerohantunk a lépcsőn, s elégedetten gondoltunk arra, hogy a nehéz helyzetből mennyivel ügyesebben szabadultunk meg, mint Duval darabjában V. Henrik.
Carré barátunk fölajánlotta nekünk barátságát, s mi szíves-örömest elfogadtuk. Óriási szolgálatot tett nekünk, ami azonban nem gátolt minket abban, hogy kellően értékeljük ribizkepálinkáját és curaçaóját, melyek valóban elsőrendűek voltak.
Nehogy kételyeink maradjanak a minőség tekintetében, két-két pohárral ittunk mind a két fajtából.
Később, amikor az idő múlása sürgetni kezdett, újdonsült barátunktól egy Dagobert királynak tulajdonított mondással búcsúztunk: "Nincs olyan jó társaság, mely egyszer szét ne válna." Aztán közöltük, hogy ideje hajóra szállnunk.
Carré, hogy éreztesse velünk szülővárosának nagyrabecsülését, fölajánlotta, hogy elkísér a hajóállomásig, amit mi örömmel elfogadtunk.
S milyen jól jártunk vele! A hajóállomáson derült ki, hogy tévesen tájékoztattak a jegyek áráról. Kilenc frankunk hiányzott hozzá, hogy vízi úton térhessünk haza Párizsba.
Carré nagyúri gesztussal a zsebébe nyúlt, kivett tíz frankot, és átnyújtotta Bixiónak... Ezzel az összeggel tartozásunk már negyven frankra rúgott, s elérte tetőpontját.
Még így is, a hajón való étkezéshez mindössze húsz sou maradt a zsebünkben. Nem valami nagy összeg, de azért, ha négyfelé osztjuk is, senkinek se kell majd éhen halnia.
S hátha most is mellénk szegődik a Gondviselés? Hátha valamelyikünk újra fölfedezi a maga Carréját?
A Gondviselés újabb megnyilatkozásának reményében sorra összeölelkeztünk Bixio Carréjával, aztán a rakpartról beszálltunk a hajóra.
Épp jókor. Kondult az indulást jelző harang, s a hajó elindult.
Carré vidraprémes sapkáját lóbálta, mi a zsebkendőnkkel intettünk neki vissza, mindaddig, míg el nem tűnt szem elől. Nincs forróbb barátság egy újszülött barátságnál! Végül azonban eljött a perc, amikor Carré vidraprémestül belemosódott a távoli látóhatárba.
Ekkor rögtön megkezdtük vizsgálódásunkat a hajó fedélzetén. Jól szemügyre vettük az utasokat az utolsó szálig; be kellett azonban látnunk, hogy a Gondviselés, legalábbis egyelőre, nem adja jelét irántunk érzett jóindulatának. Ezzel a belátással egyidejűleg árnyék vetődött kedélyünkre, s ez az árnyék egyenes arányban nőtt növekvő étvágyunkkal, melyet a reggeli gyomorerősítő amúgy is alaposan fölserkentett.
S még hallanunk kellett, hogy körös-körül, mintha tréfát akarnának űzni szegénységünkből, egyszerre húszan kiabálnak:
- Pincér, két borjúsültet!... Pincér, egy bifszteket!... Pincér, egy komplett reggelit!
S a fürge pincérek sorra hozták a megrendelt fogásokat, s mentükben még odaszóltak nekünk:
- Az urak nem óhajtanak valamit? Mindenki eszik, csak az urak nem! Mit hozhatnék az uraknak?
Egyszer csak elfogyott a türelmem.
- Egyelőre semmit - válaszoltam. - Várunk valakit, aki a fontainebleau-i hajóállomáson csatlakozik hozzánk.
Aztán odafordultam azokhoz, akik velem együtt senyvedtek az éhségtől.
- Uraim, azt tartja a mondás, hogy aki alszik, eszik... Egy másik pedig, hogy aki a legtöbbet bírja, a legkevesebbet kapja. Én tehát aludni fogok, hogy ebédelhessek.
És bevettem magam egy sarokba.
Már akkoriban megvolt bennem az a képesség - melyet azóta sikerült tökélyre fejlesztenem -, hogy ha aludni akarok, akkor majdnem mindig tudok is. Mihelyt elhelyezkedtem, tüstént elnyomott az álom.
Nem tudom, meddig fekhettem az álom csalfa karjai között; arra ébredtem, hogy egy pincér áll előttem, és a hanglétrán egyre feljebb mászva, ezt ismételgeti:
- Uraságod! Uraságod! Uraságod!
- Mit akar tőlem?
- Uraságod azt tetszett mondani, hogy Fontainebleau-ban csatlakozik valaki a társaságához, és akkor mindnyájan ebédelni fognak.
- Ezt mondtam volna?
- Igen, uram.
- Biztos benne?
- A saját fülemmel hallottam.
- De miért ébresztett föl?
- Csak figyelmeztetni akartam uraságodat, hogy jó lesz megrendelni az ebédet, mert hamarosan Fontainebleau-ban leszünk.
- Ilyen hamar?
- Úgy látom, uraságod sokáig alhatott.
- Kár, hogy nem hagyott még tovább aludni.
- Csakhogy az úr barátja...
- Az úr barátja, ha egyáltalában eljön, minden bizonnyal megtalálja az urat.
- Hát nem egészen biztos, hogy eljön?
- Pincér, ha maga olvasta volna Szókratészt, akkor tudná, mily ritka jelenség egy igaz barát, és ebből következően, mily ritka szerencse, hogy az ember a barátjával találkozzék.
- Akkor pedig azt tanácsolom, hogy uraságod rendeljen ebédet három személyre. Ha a barátja megérkezik, legföljebb egy terítékkel többet teszünk az asztalra.
- Azt mondja, már nem vagyunk messze Fontainebleau-tól? - érdeklődtem, hogy más tárgyra térjek.
- Öt perc múlva ott leszünk, épp szemben a kiszállóhíddal.
- Jól van. Akkor megnézem, jön-e a barátom.
Ezzel fölsétáltam a hajóhídra, és gépiesen a kiszállóhíd felé fordultam.
Még messze jártunk, nem láthattam semmit, de a gőzgép meg a víz sodrása egyre közelebb vitt a hajóállomás felé.
A parton állók egybemosódott körvonalai lassanként elváltak egymástól. Már meg lehetett különböztetni az alakokat, aztán a ruhájuk színét, végül már arcuk vonásait is.
Tekintetem egész véletlenül megállt valakin, aki egy nagyobb csoport közepén állt, és ismerősnek látszott. Nem akartam hinni a szememnek... És mégis! Hiszen annyira hasonlít rá! Micsoda játéka a véletlennek, ha ő az! Lehetetlen... Csakhogy a tartása, a termete, még az arcformája is szakasztott az övé...
Eközben egyre közeledtünk a hajóállomás felé.
Az az ismerős idegen, akit oly lázasan figyeltem, csónakba szállt. Hajónk is megállt, hogy fölvegye az utasokat.
Amikor a csónak félúton volt a hajótól, az idegen rám nézett, rögtön megismert, s egy kézmozdulattal üdvözölt.
- Te vagy az? - kiáltottam.
- Persze hogy én! - válaszolta.
Íme, én is rátaláltam a magam Carréjára - épp csak, hogy az enyémnek Félix Deviolaine volt a neve, s nem iskolatársak, hanem unokatestvérek voltunk.
A hajólépcsőhöz rohantam, s megöleltem Félixet, ugyanolyan boldog örömmel, ahogy Bixio Carrét.
- Egyedül vagy? - kérdezte.
- Nem; Bixióval és Boulanger-val.
- Ebédeltetek már?
- Még nem.
- Nagyszerű. Akkor veletek fogok ebédelni.
- Mondd inkább, hogy mi fogunk veled ebédelni.
- Mi a különbség?
- Nagy!
Meg is magyaráztam mindjárt, mekkora különbség, hogy ő ebédel-e velünk vagy mi ővele.
Sikerült megértetnem magam.
A pincér, szalvétával a kezében, ott állt a hátam mögött. Ez a szívós fickó úgy követett nyomon, mint egy kiéhezett cápa a hajót.
Azt mondtam neki:
- Most pedig hozzon egy négyszemélyes ebédet. Én csak két üveg vörös borhoz ragaszkodom, továbbá nyolc borjúszelethez, egy sült csirkéhez, a hozzá való salátával; a többit, vagyis az összes elő- és utóételeket, magára bízom!
Egyfolytában ebédeltünk, míg csak Melunbe nem értünk.
Délután négykor kiszálltunk a városház melletti hajóállomáson. Másnap már ott voltam a VII. Károly próbáján.
Már jól benne jártunk a farsangban. Bocage-nak egyszer eszébe jutott, hogy miért is nem rendezek én jelmezbált; ötlete végighullámzott az egész művészvilágon, s a hullámverés mindenünnen visszacsapott hozzám.
Csak az volt a baj, hogy nagyon szűk lakásban laktam; mindenekelőtt ezen kellett segíteni.
Volt ugyan egy ebédlőm, egy szalonom, egy háló- és egy dolgozószobám, ami lakásnak épp elegendő, de bált rendezni mégse lehet benne.
Ha már egyszer ünnepélyt rendezek, legalább három vagy négyszáz vendéget kell meghívnom; márpedig ennyi ember az én négy szobámba bele se fér.
Szerencsémre felhívták a figyelmemet egy négyszobás lakásra, ugyanazon az emeleten, ahol én laktam, mely nemcsak üresen állt, hanem még a díszítés is hiányzott belőle, leszámítva a falakat borító kékesszürke tapétát, és a tükröket a kandallók fölött.
Megkértem a háztulajdonost, hogy a tervezett jelmezbál céljára igénybe vehessem e négy szobát, s ő beleegyezett.
A lakást azonban még ki kellett festeni.
Ez a munka festő barátaimra várt.
Mihelyt hírül vették, hogy szükségem van rájuk, a maguk jószántából ajánlották fel segítségüket.
Négy szobát kellett kifesteni; becsületesen megosztottuk a munkát.
Hogy kik csaptak fel szobafestőnek? Nos, Eugène Delacroix, Louis és Clément Boulanger, Alfred Johannot és Tony Johannot, Decamps, Granville, Jadin, Barye, Nanteuil - más szóval: a mi legnagyobb festőművészeink.
A két Ciceri vállalta a mennyezetet.
Az volt a feladat, hogy a meghívott írók valamelyik drámájának vagy regényének egy-egy részletét örökítsék meg a falakon.
Mihelyt elosztottuk a munkát, abban is megállapodtunk, hogy Ciceri négy-öt nappal a bál előtt vásznakat feszíttet a falakra, s gondoskodik kellő mennyiségű ecsetről, festékről és vonalzóról.
E megállapodás értelmében a festők, mihelyt munkához láttak, csak alvás céljából hagyhatják el a lakást; ételről-italról a munka színhelyén gondoskodtunk.
Napi háromszori étkezésben egyeztünk meg.
Ezután még egy dologról kellett gondoskodnom, mégpedig a legfontosabbról; nevezetesen arról, hogy mi lesz a vacsora.
Azt sütöttem ki, hogy elmegyek vadászni, és magam lövöldözöm össze vacsorám lényegét, a vadat - amivel nemcsak jól elszórakoznék, hanem sok pénzt meg is takarítanék.
Felmentem Deviolaine bácsihoz, akitől kaptam is egy vadászjegyet, mely a Ferté-Vidame-i erdőre szólt.
Ennek az volt a jó oldala, hogy az én öreg Gondon barátom ott szolgált felügyelői minőségben. Biztosra vettem, hogy ő nem veszi majd szigorúan, hogy egy-két őzzel többet vagy kevesebbet ejtek el.
A vadászjegy egyébként rajtam kívül "a kíséretemben levő barátaimra" is szólt.
Clerion de Champagnyt, Tony Johannot-t, Géniole és Louis Boulanger-t hívtam meg a vadászatra.
A sógorommal és az unokaöcsémmel, akik Chartresból jöttek, előre megbeszéltem a Ferté-Vidame-i találkozás időpontját.
Gondont két nappal előbb értesítettem érkezésünkről, hogy ideje legyen hajtókat szerezni. Abban állapodtam meg vele, hogy érkezésünk estéjén elmegyünk abba a fogadóba, melynek címét ő ajánlotta nekünk, ott éjszakázunk, másnap az egész napot a vadászatnak szenteljük, s ha nem fáradunk el túlságosan, este egyenesen hazautazunk Párizsba, ellenkező esetben viszont másnap reggel indulunk vissza.
Óriási batárban tettük meg az utat, melynek én voltam a tulajdonosa, de hogy miért lettem az, arról ma már sejtelmem sincs.
Minden úgy folyt le, ahogy elterveztük.
Reggel kilenc-tíz óra tájban indultunk el.
Azt reméltük, hogy este hatkor vagy legkésőbb hétkor célhoz érünk, de utunk első harmada után nagy hóhullásba kerültünk, s hét óra helyett éjfélkor érkeztünk meg.
Mondanom se kell, hogy amikor megérkeztünk, minden jótét lélek az igazak álmát aludta. Ferté-Vidame-ban nyáron tíz, télen nyolc órakor van a lefekvés ideje. Amikor kiszálltunk a batárból, a hó makulátlan szőnyegén lépkedtünk végig, mely ifjúkorom szép rókavadászatait juttatta eszembe, meg Deviolaine bácsit és öreg barátaimat, a vadőröket...
Pedig mennyi minden történt velem az 1817-i és az 1832-i havazások között, de akár a hó, elolvadt az a sok esemény is!
Már-már azt hittük, hogy Csipkerózsika palotájának valamelyik hátsó kapuján kopogtatunk; majd megdermedtünk a hidegtől, de odabent meg se moccant senki. Eszembe jutott, hogy e fogadó kapuján ugyanúgy be lehet törni, mint nemrégen Dupont-Delporte kastélyába, s már épp nekiduráltam magam, amikor bentről meghallottam unokaöcsém hangját.
Most már kétfelől - ő odabent, mi idekintről - szorgalmaztuk, hogy a fogadóst vagy háza népét valahogy kirángassuk ágyukból.
Végre-valahára fölkelt valaki, nagy nyögések, átkozódások és krákogások közepette, a pokol fenekére kívánva azokat az utasokat, akik ilyen lehetetlen időben verik föl álmából a becsületes embert.
Mindannyian, a szó szoros értelmében, az éhhalál küszöbén álltunk. A fogadóban viszont, ugyancsak a szó szoros értelmében, egy falat ennivaló se volt föllelhető.
Körülnéztünk a baromfiudvarban. Az irgalmas szívű tyúkok alól szerencsésen összeszedtünk valami húsz tojást; négy darab jutott egy főre, vagyis első fogásnak egy lágy tojás, utána két tojásból rántotta, s végül egy-egy tojás, salátának elkészítve. Mindehhez bor és kenyér - amennyi belénk fért.
Azt hiszem, még sohasem vacsoráztunk ilyen vidám hangulatban, és sohasem aludtunk ilyen jól.
Reggel Gondon ébresztett mindnyájunkat. Elhozta a két kutyáját, és mindenáron vadásznak akart öltözni, ami nem sikerült valami jól. Tizenöt hajtó, akiket előző nap értesített, a kapuban várt ránk.
Vadászembernél semeddig se tart a reggeli készülődés. Nagy tüzet raktunk, s minthogy - maradék híján - nem ehettük meg a tegnapi vacsora maradékait, beértük fehér borba mártogatott kenyérdarabokkal.
Szerencsére Gondon rögtön arról kezdett beszélni, hogy útba kell ejtenünk az ő házát, ahol egy egész sült birka vár ránk, hidegen; azt magunkkal visszük, és az erdő mélyén, két hajtás között, egy óriási tűz mellett megesszük. E gondolatra még a legmogorvább arcokon is földerengett egy mosoly.
Negyedórával később már javában folyt a vadászat.
Nem történt az egész vadászaton semmi, amiről érdemes volna részletesen beszámolni, kivéve egy kis epizódot; erről is csak azért, mert ennek következtében számtalan fogadást kötöttek a Ferté-Vidame-i erdőben az odavaló vadőrök, és utódaim, a Párizsból jött vadászok.
Mi egy sorban álltunk föl, ahogy az már szokásos a hajtóvadászatokon. Én olyan ponton foglaltam állást, ahol az országút szögben futott össze egy keskeny, de egyenes ösvénnyel.
Ha előrenéztem, végig beláthattam az ösvényt; az országút a hátam mögött, keresztben futott.
Tőlem jobbra Tony Johannot, balra Géniole helyezkedett el.
A hajtók a mi irányunkban hajtották a vadat. Márpedig minden űzött állat, mihelyt útra, s még inkább, mihelyt ösvényre akad, nem szívesen tér le róla, mert így jobban láthat, és még jobban futhat.
A hajtók elől menekülve, három őz csapott rá az ösvényre, s jött egyenest felém. Tony Johannot, onnan, ahol ő állt, nem bírta őket puskavégre kapni, viszont kézzel-lábbal figyelmeztetett, abban a hitben, hogy nem vettem észre az őzeket.
Észrevettem én őket, de akkor már fejembe vettem azt a meglehetősen vakmerő tervet, hogy két lövéssel mindhárom őzet leterítem.
Tony, aki nem tudta mire vélni várakozásomat, még izgatottabban igyekezett jelt adni.
Én azonban még mindig vártam; hadd jöjjenek minél közelebb.
Végre, tőlem körülbelül harminc lépésnyire, hirtelen mind a hárman megálltak, és fülelni kezdtek, a lehető legjobb elhelyezkedésben. Éppen a két nemes vonalú, hajlékony nyak kereszteződött előttem, mert az egyik jobbra, a másik pedig balra nézett; a harmadik valamivel hátrább állt, a kettő által eltakarva.
Leadtam egy lövést az első kettőre; abban a szempillantásban eldőltek.
A harmadik át akarta magát vetni az árkon, de az én második lövésem gyorsabb volt nála. Mégis ott maradtam az állásomban, s újra megtöltöttem a puskámat, mert nem akartam, hogy miattam leálljon a hajtás.
Jól is tettem. Egy perc múlva Gondon kapott lövésre egy őzet, és le is terítette.
Társaim, akik csak azt látták, hogy két lövésem után se mozdulok helyemről, szentül hitték, hogy elhibáztam mind a kettőt.
Géniole azonban, aki a bal oldalamon állt, és Tony, aki jobb kéz felől, törték a fejüket, mi lett az őzek sorsa.
A titkot a hajtók fejtették meg, amikor, tőlem harminc lépésnyire, mind a három őzet holtan megtalálták. Kettőt az ösvényen, ahol a lövés érte őket, a harmadikat a sarjerdőben, négy lépésnyire az ösvénytől.
Az este jöttével, amikor már sötétedett, még egy utolsó őz tűnt fel, de el is tűnt mindjárt egy erdei tisztásfélén.
A lenyugvó nap még egyszer kibontakozott a felhőkből, aztán pihenni tért bíborágyán; az idő azonban csak a látóhatár szélén javult valamicskét, mikörülöttünk változatlanul és sűrű pelyhekben hullott a hó.
Egyszerre csak, úgy tizenöt lépésnyire, előbukkant egy őz.
Már minden puskának le volt eresztve a kakasa; most fürgének kellett lenni!
Majdnem egyszerre dördült el a tíz-tizenkét lövés, de a füstben és villámfényekben hirtelen eltűnt az őz. A vadászok és a kutyák tüstént űzőbe vették... Még sohase láttam olyan pompásan megkomponált festményt, mint ezt a vázlatot, melyet a véletlen vetett oda. Boulanger valósággal megmámorosodott tőle! Neki még puskája se volt, s így minden figyelmét e látványnak szentelhette. Egész este azzal bajlódott, hogy levázolja a látottakat, de nem boldogult vele.
Zsákmányunk kilenc őzből és három nyúlból állt; ebből három őzet és két nyulat én terítettem le.
Este Gondonnál vacsoráztunk, ami a tegnapi vacsora után kitűnő búfelejtőnek bizonyult.
Másnap reggel elindultunk haza, és sötétedéskor meg is érkeztünk Párizsba, az óriási batáron, melynek tetejéről úgy lógtak az őzek, mint egy mészárszék falán.
Magamhoz kérettem Chevet-t, hogy megtárgyaljam vele nagyszabású árucsere üzletemet.
Óriási méretű halat akartam, három őz fejében. Chevet megígérte, hogy egy harminc fontos lazacot vagy egy ötven fontos tokot fogok kapni.
És soha nem látott nagyságú húspástétomot is akartam; fölkínáltam érte a negyedik őzet, és Chevet belement.
Azt akartam, hogy két őzet egészben sütve adhassak asztalra; Chevet vállalta, hogy egészben megsütteti a két őzet.
Az utolsó őzet földaraboltuk, és mindegyik vadásztársam családja kapott belőle egy darabot.
A három nyúlból nyúlpástétom lett.
Amint önök is láthatják, a vadászat nemcsak élvezetet nyújtott, hanem megalapozta ünnepi vacsorámat is.
Óriási tüzet rakattam minden szobában. Gondoskodtam mindenféle ülőalkalmatosságról, a székektől a zsámolyokig, minden méretben. És vásároltam egy kétágú létrát is.
Három nappal a bál előtt mindenki ott állt a helyén, és dolgozott.
Csak Delacroix nem mutatkozott. Már-már kiadták valaki másnak a részét, de én kezességet vállaltam érte.
Nem mindennapi látvány egy ilyen akadályverseny tíz nagynevű festő között. Mindegyik úgy tett, mintha nem érdekelné, mit művel a szomszédja, de a szeme sarkából figyelmesen követte a rajzszén, majd az ecset minden vonását. Nem akadt tíz között egy sem, aki különösebben ismerte volna a vízfestés technikáját, a legkevésbé a két Johannot, akik valójában csak kisméretű képek festésében, a rézmetszésben és a címkerajzolásban voltak járatosak. A leggyorsabban azok a festők találtak magukra, akik amúgy is a nagy vásznakhoz vonzódtak. A két Boulanger - többek között - úgy forgatta az ecsetet, mintha egész életében ezt csinálta volna. Jadin és Decamps munka közben fedezte fel, milyen finom árnyalatokra képes ez a szokatlan technika, és kijelentették, hogy ezentúl csak vízfestékkel akarnak dolgozni. Ziégleren meglátszott, hogy érzéke van ehhez a technikához. Granville mást nem is használt, mint fehér és vörös krétát, valamint szenet, s e három színnel bámulatos hatásokat ért el.
Mindenki izgatottan várta Delacroix-t, akiről közmondásos volt, milyen gyorsan dolgozik.
Tulajdonképpen csak a két Johannot nem bírt lépést tartani a többiekkel; rájöttek, hogy csak akkor fognak idejére elkészülni, ha este sem hagyják abba a munkát.
Így aztán éjjel, amikor már mindenki kártyázott, diskurált, és fújta a füstöt, a két Johannot folytatta a nappali munkát. Még gratuláltak is egymásnak, mert a mesterséges fény egészen különleges tónusokat adott, s emellett előnyösnek látszott, hogy lámpafénynél fessenek, hiszen a képeiknek se nappali világításban, hanem ugyancsak lámpafénynél kell majd érvényesülniük.
De hogy kétségbeestek másnap, amikor napfénynél viszontlátták munkájukat! Kiderült, hogy a lámpa fényében a sárgát fehérnek nézték, a fehéret sárgának, a kéket zöldnek, a zöldet pedig kéknek... A két kép nem is képhez, hanem két óriási zöldborsós rántottához hasonlított.
Ez volt a helyzet, amikor megjelent az idősebb Ciceri.
Csak ránézett a két képre, s már tudta, hogy mi történt.
- Ejnye már! - kiáltotta. - Nálatok zöld az ég és kékek a felhők? Annyi baj legyen!
Tény és való; a nagy színtévesztés eredményeképpen az égbolt volt a legkínosabb látvány.
S megfogta az ecsetet. Széles, biztos, hatalmas vonásokkal egy perc alatt átfestette az eget mindkét képen. Az egyiken az ég szelíd, nyugodt azúrkékjén feltündöklött a dantei Paradicsom sugárzó verőfénye; a másikon nyomasztóbb és felhősebb lett az ég, túltöltve légköri elektromossággal. Szinte vártuk a villámot, mely kettéhasítja a vásznat.
A fiatal festők pedig, akik tegnap még órákig gondolkoztak, és jórészt csak tapogatózva haladtak előre, most egy pillanat alatt rájöttek a díszletfestés titkára.
Éjszakai munkára nem is gondolt senki. Az öreg Ciceri leckéje jóvoltából ettől kezdve hétmérföldes csizmával haladt a munka.
Delacroix pedig úgy kiment a fejünkből, mintha a világon se lett volna.
Én azonban a második nap estéjén átküldtem hozzá valakit, s megkérdeztettem, nem feledkezett-e meg a másnapra szóló báli meghívásról. Visszaüzent, hogy ne izgassam magam, mert ő másnap ebédidőben nálam lesz.
Az utolsó napon mindenki korán reggel munkához látott, hiszen a feladat utolsó negyedrészével még majdnem mindenki adós maradt. Aztán elkészült Barye és Clément Boulanger. Louis Boulanger-nak legföljebb három-négy óra munkája volt hátra. Decamps már az utolsó simításokat végezte a Két Debureau-n, Jadin a pipacsain és búzavirágjain, Granville pedig az ajtódíszein, amikor Delacroix, ígéretéhez híven, megjelent.
- Nos, uraim? - kérdezte. - Hol tartanak?
- Tessék, nézze meg - biztatták a festők, és félreálltak, hogy megnézhesse műveiket.
- Most látom, hogy önök miniatűröket festettek ide... Miért nem szóltak előbb? Egy hónappal ezelőtt hozzáláttam volna!
Aztán körbejárt a négy szobán, meg-megállt mindegyik falmező előtt, s e varázslatos ember mindenütt megtalálta a módját, hogy néhány kedves szót mondhasson festőtársainak.
Amikor ebédeltünk, ő is leült ebédelni.
Ebéd után fölkelt és körülnézett.
- Nos? - kérdezte, az üres falmezőt nézegetve.
- Nincs semmi baj - mondtam neki. - Ezen a helyen az Átkelés a Vörös-tengeren látható. A tenger visszahúzódott, a zsidók már átkeltek, az egyiptomiak pedig még nem érkeztek meg.
- Ide valami más kívánkozik... Milyen mázolmányt rendelt ide?
- Hát nem emlékszik? Rodrigo királyt, a csata után.
- Ez a szíve vágya? - kérdezte Delacroix.
- Ez.
- Ha félig elkészülök vele, akkor békén hagy?
- Megígérem.
- Hát akkor rajta!
Delacroix elővett egy darab rajzolószenet. De ne higgyék, hogy előbb levetkőzött! Még csak munkaruhát vagy köpenyt se húzott; fent hagyta a kézelőjét, még csak az ujját se tűrte föl; úgy, ahogy volt, abban a testhezálló kiskabátban, húzott három vagy négy vonást, és ott volt a ló, egy ötödiket, egy hatodikat, s már rajta ült a lovas, a hetedikkel és a nyolcadikkal odavarázsolta köréje a tájat, beleértve a holttesteket, a haldoklókat és a menekülőket - s már készen állt a vázlat, melyből persze rajta kívül senki se értett semmit. Delacroix-nak nem kellett több; fölvette az ecsetet, és festeni kezdett.
Mi, akik néztük, csak azt láttuk, hogy egy szempillantás alatt mintha kettéhasadt volna a vászon, s a festő keze nyomán egyszerre ott termett egy vérző ló, sebekkel borítva, félig összeroskadva lovasa alatt, aki éppúgy vérzett, és éppúgy csupa seb volt, mint a lova, s már saját lándzsájába csimpaszkodott, mert ereje vesztetten a kengyelben se bírt megállni. Körülötte, előtte és mögötte halottak sokasága; sebesültek, akiknek útját vércsík jelezte a folyóig, melynek vizéből egy kortyot iparkodtak inni odább, ameddig ellátott a szem, a végtelenbe nyúló iszonyatos, ádáz csatatér, s az egész táj fölött, a vér párájától beszűkült horizonton, a napkorong, mint egy izzó pajzs a kovácstűzhelyen, bukott le az égbolton, melynek kékje, minél távolabb, annál jobban csapott át egy immár csak sejthető zöld tónusba, s ezen néhány felhő úszott át, oly finoman rózsálló színezetben, mint az ibisz pihéi.
Lenyűgöző látvány volt! A festők csakhamar mind ott csoportosultak mesterük körül, és saját munkájukat félbehagyva, irigység és féltékenység nélkül ünnepelték az új Rubenst, akinél a tervezés és a kivitelezés egyetlen rögtönzésbe olvadt össze.
Az egész munka nem tartott két-három óránál tovább.
Jól befűttettem, s így délután ötre minden megszáradt; a padokat most már bátran a falhoz állíthattuk.
A bál óriási port vert föl. Úgyszólván Párizs minden művészét meghívtam; ha megfeledkeztem valakiről, az sietett levelet írni, és felfrissíteni memóriámat. Jó néhány hölgy, a legfelső körökből, ugyanígy járt el; ők azonban azt kérték, hogy álarcosan jelenhessenek meg. Ezt a kívánságot sértőnek éreztem a többi meghívott asszonnyal szemben s én áthárítottam azokra, akik elkövették. Nem álarcosbált rendeztem, hanem jelmezes mulatságot, erre azonban a legszigorúbb utasításokat adtam, sőt, bérbe vettem két tucat jelmezt is, abból a célból, hogyha akad néhány álnok vendég, aki anélkül próbálna bejutni, rendelkezésére álljanak.
Este hétkor megjelent Chevet, és elhozta az ötvenfontos lazacot, egy egészben sült őzet, akkora ezüsttálcán, hogy azt csak Gargantua étkészletéből kölcsönözhette, egy óriási terjedelmű pástétomot, és minden egyebet, ami a vacsorához kellett. Háromszáz üveg bordeaux-i vörös bor állt szobahőmérsékleten, háromszáz üveg burgundit behűttettem, ötszáz üveg pezsgőt pedig jégre tétettem.
A Nemzeti Könyvtárban fölfedeztem egy kis könyvet Tizian öccsének metszeteivel; ezek közt találtam egy elragadó jelmezt 1525-ből. Egyenletes hosszúra vágott, vállig omló haj, aranygyűrűvel összefogva, tengerzöld, testhezálló kabát, aranyszálakkal átszőve, és elöl, az ing mellrészén, aranyfonallal összefűzve. Ugyanilyen fonal fogta össze vállban és csípőben is. Hozzá kétszínű, fehérvörös pantalló, és I. Ferenc korára emlékeztető, arannyal beszegett fekete bársonytopán.
A háziasszony, egy kék szemű, fekete hajú, tündöklő szépség, uszályos bársonyruhát viselt, fölmerevített gallérral, ugyanolyan fekete kalapot, fekete tolldísszel, mint Hélène Fourment, Rubens második felesége.
Két zenekart szerződtettem, mindegyik lakásba egyet, azzal a céllal, hogy a megbeszélt időpontban mindkettő ugyanazt a dalt játssza. Így aztán vendégeim öt szobán keresztül járhatták a galoppot, sőt, kitáncolhattak az összekötő folyosóra is.
Aki ezen az öt szobán éjfélkor végigtekintett, annak csodálatos látványban volt része. Leszámítva néhány férfiút, aki "komoly embernek" szereti nevezni magát, a többiek betartották a programot, és jelmezt viseltek; de még a "komoly" emberek is hiába hozakodtak elő tekintélyükkel, ha tetszett, ha nem, átöltöztették őket, méghozzá a legémelygősebb színű jelmezekbe. Véron, aki komoly ember létére is jó kedélyű volt, kénytelen volt rózsaszínű dominót ölteni; Buloz, egy másik komoly, de a komorak közül, égszínkék dominóban díszeleghetett. Odilon Barrot-nak, aki nem is komoly, hanem fenséges férfiúnak számított, kettős címére való tekintettel - mint ügyvédnek és mint képviselőnek - megengedték, hogy a feketét öltse föl, s végül La Fayette, ez a nemes lelkű, udvarias és elegáns aggastyán, aki mosolyogva nézte a fiatalság bolondos kavargását, egy szó ellenvetés nélkül öltötte föl a velencei jelmezt.
Volt egy pillanat, amikor Beauchêne odaült mellé, és mindenki észrevette e két ember furcsa ellentétét. Beauchêne vendée-i jelmezt viselt, a maga hamisítatlan egyszerűségében; breton mellényt, rövid nadrágot, zsebkendőbe tekert sapkát a fején, lábszárvédőt a lábán, vérző szívet a mellén, s angol karabélyt a kezében.
A Bourbonok idősebb ágának uralma alatt Beauchêneről azt mondogatták, hogy túl liberális, semhogy királypárti lehessen; az ifjabb ág uralma alatt viszont azt vetették szemére, hogy túl királypárti, hogysem liberális lehessen.
Amiért is La Fayette tábornok, amikor megismerte, a legkedvesebben rámosolygott, és azt mondta:
- Kedves Beauchêne úr, árulja el nekem, minek köszönheti azt a rendkívüli megtiszteltetést, hogy ennyi ember közül egyedül önnek nem kell jelmezt viselnie?
Egy negyedóra múlva mindketten egy kis asztalnál ültek és écarté-t játszottak. Beauchêne az 1789-es és 1830-as republikánus ellen, olyan aranyakkal, melyek V. Henrik képét viselték.
A báli forgatag ekkor már valóban festői látvány volt.
Mars művésznő, Joanny, Michelot, Menjaud, Firmin és Leverd azt a jelmezt viselték, amit a III. Henrik-ben - tehát a Valois-udvar teljes létszámban jelen volt... A Molière-darabok nagyszájú, és a Marivaux-vígjátékok jókedvű szubrettje, Dupont kisasszony pásztorlánynak öltözött, s mintha egy Boucher-képből lépett volna ki. George egy nettunói parasztlány jelmezében olyan tündöklően szép volt, mint legszebb napjaiban, Paradolné asszony Ausztriai Annának, Rose Dupuis Lady Rochesternek öltözött... Noblet volt a Téboly, Javureck az Odaliszk... Adèle Alphonse, aki, ha jól emlékszem, akkor érkezett Szentpétervárról, s ez volt első bálja, görög lánykának öltözött; Léontine Fay pedig albán kosztümöt viselt. Rebekka jelmezében Falconra, e szép zsidóasszonyra ismertem; egy udvari papban Nourrit-ra, Dubarry asszonyban Déjazet-ra, egy holland tengerészben Monrose-ra, egy örmény férfiban Volnysra, s Didier-ben Bocage-ra... Allan, akiről mindenki tudta, hogy ugyanolyan "komoly embernek" szerette magát nevezni, mint Buloz és Véron, fekete pantallóban és fehér nyakkendős fekete frakkban jött a bálra; itt azonban erre az öltözékre, mely remekül illett egy ifjú kiválósághoz, könyörtelenül ráhúztak egy spenótzöld dominót.
Rossini, akinek népszerűsége La Fayette-ével vetekedett, Figarónak öltözött. IX. Károly királyi kosztümjében Moyne-ra ismerhettünk... A mi szegény jó Moyne-unkra, aki csupa tehetség volt, de így is örökké éhezett, s a végén öngyilkos lett, abban a reményben, hogy a halála révén talán kiutalnak egy kis nyugdíjat az özvegyének. Az a bengáliai tigris ott Barye, az az andalúz férfi: Etex, az a pólyás csecsemő Adam, a bűvész: Pichot, a török: Alphonse Royer, Charles Lenormant az a szmirnai férfi, s az algíri török helytartó: Considérant. Orosz ruhában jött Paul de Musset, Alfred de Musset pedig paprikajancsinak öltözött.
Eugène Sue, a hatodik "komoly ember", pisztáciazöld dominóban volt látható, Paul Lacroix asztrológusnak, Petrus Borel pedig, aki a Lycanthrope nevet vette föl, "ifjú Franciaországnak" öltözött. Aztán ott volt Bard, társam a soissons-i expedícióban, mint Dürer korabeli apród, Francisque Michel mint koldus, Paul Foucher mint gyalogos az Őrültek Körmenetéből, Eugène Duverger mint Van Dyck, Ladvocat mint II. Henrik, Fournier mint matróz, Giraud mint közkatona a XI. századból, Tony Johannot mint Sire de Giac, Alfred Johannot mint az ifjú XI. Lajos, Menut mint VII. Károly apródja, Louis Boulanger mint János király udvaronca, Nanteuil mint hősködő katona a XVI. századból, Gaindron mint őrült, Boisselot mint fiatal főúr XII. Lajos udvarából, Châtillon mint Sentinelli, Ziégler mint Cinq-Mars, Clément Boulanger mint nápolyi földműves, Roqueplan mint mexikói katonatiszt, Grenier mint tengerész, Robert Fleury mint kínai, Delacroix mint Dante, Henriquel Dupont mint Ariosto, Chenavard mint Tizian, és Frédérick Lemaître mint Robert Macaire, flitteres ruhában.
Az est folyamán sok mulatságos eset játszódott le, s még fokozta a társaság jókedvét.
Tissot-nak például, az akadémikusnak, az jutott eszébe, hogy betegnek öltözzék. De abban a percben, amikor betette a lábát, nyomába szegődött a gyászhuszárnak öltözött Jadin, aki egy pillanattal őutána érkezett. Nem is tágított mellőle, gyászfátyolos kalapjával, komor arccal követte teremről teremre, mindig szorosan a sarkában lépkedve, de mondani csak annyit mondott:
- Várlak! Várlak!
Az akadémikus egy ideig állta a sarat, egy félóra múlva azonban hirtelen eltávozott.
Volt úgy, hogy hétszázra emelkedett a vendégeim száma.
Háromkor kezdődött a vacsora. A szomszédos üres lakásból két szobát ebédlőnek rendeztünk be.
S akár hiszik, akár nem: mindenkinek jutott elegendő étel és ital!
Vacsora után pedig folytatódott - jobban mondva: kezdődött - a bál.
Reggel kilenckor, élünkön a zenekarral, lementünk a lépcsőn, s lent, a Trois-Fréres utcában, elkezdődött a felvonulás, a táncos galopp. A sor eleje, a zenekar, már a bulváron járt, amikor a menet vége elindult a ház előtti térről...
Azóta sokszor eszembe jutott, hogy milyen jó is volna még egy bált rendezni. De azt is tudom, hogy ilyent úgysem rendezhetek még egyszer.
1851-ben, öt nappal a december 2-i államcsíny után, Dumas Brüsszelbe menekült. Néhány nap múlva megérkezett Victor Hugo is, majd Arago, Charras ezredes, Hetzel, a kiadó, és sokan mások. Ők "valódi" menekültek voltak, Dumas-t pedig egyik életrajzírója szellemesen és találóan "amatőr emigránsnak" nevezte, mert nem annyira a politikai üldöztetés, mint inkább hitelezői elől távozott Belgiumba. Nagy vállalkozása, a Történelmi Színház, megbukott; a csőd következtében az építkezési költségek tizedrészéért kényszerült elkótyavetyélni palotáját, a legendás Monte Cristo-kastélyt. A brüsszeli "emigrációban" emberfeletti munkát végzett. Itt írta meg az Ange Pitou-t, a Charny grófné-t, az Isaac Laquedem-et, és zömében e két év alatt készült el az Emlékeim első tizenöt kötete.
E példátlan munkabírás jóvoltából - és élelmes titkárja segítségével - sikerült egyezségre jutnia hitelezőivel. 1853-ban végleg visszatérhetett Párizsba, ahol A testőr címen önálló irodalmi lapot indított. Az Emlékeim addig a La Piesse című lapban jelent meg folytatásokban, közlésüket ettől fogva A testőr vette át.
Dumas, a szerkesztő, a lap első számában párbeszédes formában adja meg a lap "művészi programját".
- "Miért alapít önálló lapot?
- Több okom van rá.
- Melyek azok?
- Először is meguntam, hogy ellenfeleim ügyes támadásaitól a barátaim ügyetlenül védelmezzenek. Másodszor, mert Emlékeim-ből még vagy negyven-ötven kötetet szeretnék közzétenni, s e negyven-ötven kötet, minél jobban közeledem korunkhoz, annál kompromittálóbb anyagot tartalmaz. Azt akarom, hogy én viselhessem érte a felelősséget, nemcsak mint író, hanem mint kiadó is."
E jóslatban persze volt egy kis dumas-i túlzás, de azért A testőr hasábjain az író csaknem két évig folytatólagosan közölte önéletrajzának második sorozatát, s ha nem is negyven-ötven, de tizenkilenc kötet mégiscsak lett belőle. A két önéletrajzi sorozatot Michel Lévy 1863-ban újra kiadta, első ízben együtt, tíz, egyenként 3-400 oldalas kötetben. Ezt a kiadványt még Dumas nézte át, s ez jelent meg később is több ízben, hol teljes egészében, hol pedig szemelvényes válogatás formájában.
"Emlékezéseim - írta e művéről Dumas - nem igazi emlékiratok. Olyan az egész, mint egy óriási és végtelen beszélgetés."
Ami igaz, ha az elbeszélés könnyed hangját, közvetlen báját, szeszélyesen szétdobált szerkezetét tekintjük. Csakhogy ez a vérbeli mesemondó nem is tudott volna "csak úgy" beszélgetni. Abban is (mert még sok másban) hasonlított Jókaihoz, hogy minden táj, melyen végigutazott, mindjárt háttérül szolgált egy regényének, minden, ami vele történt, automatikusan cselekménnyé vált, mindenkit, akire ránézett, első pillantásával irodalmi hősnek látott. Ezért aztán regényeiben is megőrzött valamit a beszélgetésből, beszélgetéseiben pedig mindig van valami a regényeiből vagy a színdarabjaiból.
Így az Emlékeim, habár sok bennük a történelem, mégsem kortörténet, s bármennyi szó esik bennük írókról, színházról és színdarabokról, nem irodalomtörténet. "A mesélés életszükségletem - mondta egyszer. - S mihelyt mesélek, kitalálok." Egyik legalaposabb ismerője és ismertetője, Hippolyte Parigot, így jellemezte A három testőr íróját: "Dumas nem a világegyetemet tükrözi, hanem önmagát vetíti a világegyetemre."
Az a Dumas, aki önmagát a világegyetemre vetíti, ízig-vérig romantikus alkat, ami így is illik a francia romantika egyik úttörőjéhez. Élete csupa esemény, csupa váratlan fordulat; s ha az élet esetleg adós maradna velük, ő maga indul a kalandok elébe. (Lásd a soissons-i katonai lőszerraktár korántsem veszélytelen "elrablását".) Mindig tenni vágyik, s lehetőleg jót tenni; mindenkit ismer, és mindenkin segíteni akar. Tele van hittel, lelkesedéssel, ember- és életszeretettel. Az a személyes varázs, mely az Emlékeim lapjairól rabul ejt bennünket, nyilván ugyanilyen erővel áradt belőle magából is. Amerre megfordult, felpezsdítette az embereket, s jó emléket, gyakran egész legendákat hagyott maga után.
Legendák övezik magyarországi tartózkodását is. Biztos tudomásunk szerint csak egyszer járt nálunk, 1865-ben, amikor majdnem egy hónapot tölt Pesten. Magyar ruhát varrat magának, abban tartja felolvasóestjét a Vigadóban, ahol lelkesedésében "magyar Homérosznak" nevezi Petőfit... Ezek a bizonyítható tények; a szájhagyomány azonban tudni véli, hogy Dumas máskor is járt itt, mégpedig évtizedekkel a Vigadó-beli est előtt. Állítólag sokáig tartózkodott Abonyban, Berg báró kastélyában, s a lobbanó lelkű író látogatása nem múlt el nyom nélkül. Egy kisfiú maradt itt utána, aki azonban nem Dumas nevét viselte, mert férjes asszony volt az édesanyja. A családnak mind az ideig nem volt fiúörököse, így aztán a férj a magáénak ismerte el a francia író gyermekét.
Ezek a tények már nem bizonyíthatók, de aki elolvasta az Emlékeim-et, minden bizonnyal belátja majd, hogy Dumas-val nagyon könnyen akár meg is eshetett volna ez a történet.
Az Emlékeim Dumas születésével (1802) kezdődik, és 1833-ig tart, s bár szó esik Dumas apjáról, tehát az író születését megelőző eseményekről, s néhol beleszövődnek az elbeszélésbe 1833-nál későbbi epizódok is, a könyv lényegében Dumas gyermek- és ifjúkoráról, első barátairól, első szerelmeiről, első irodalmi sikereiről, a romantika kezdő éveiről és az 1830-as forradalomról szól.
Az olvasó azonban alkalmasint Dumas életének második feléről is szívesen megtudna valamit. Gilbert Sigaux kitűnő kronológiáját figyelembe véve, közöljük tehát a főbb események felsorolását, az Emlékeim befejezésétől az író haláláig.
1834
A Catherine Howard bemutatója. Dumas sajtóvitába keveredik Frédéric Gaillardet-val, egykori társszerzőjével (A nesle-i torony-t írták együtt), majd párbajt vív vele. Két festővel, Jadinnel és Amaury Duvallal beutazza Dél-Franciaországot.
1835
Dumas a kedvesével, Ida Ferrier színésznővel és Jadinnel Olaszországba utazik. Megjelenik egy novelláskötete, Souvenirs d'Antony címen (Antony emlékezései).
1836
A Don Juan de Marana és a Kean bemutatója.
1837
Bemutatják Dumas és Gérard de Nerval közös vígoperáját, a Piquilló-t. Dumas ötfelvonásos tragédiája, a Caligula is színpadra kerül.
1838
Dumas Ida Ferrier-vel és Gérard de Nervallal együtt bejárja Németországot. Elveszti édesanyját.
1839
Ebben az évben Dumas egy darabbal (Mademoiselle de Belle-lsle - Belle-lsle kisasszony) és két regénnyel (Acté és La comtesse de Salisbury - Salisbury grófnő) lép a nyilvánosság elé.
1840
Dumas - akinek ez évben is három kötete jelenik meg - feleségül veszi Ida Ferrier-t. Firenzében települnek le, rövid megszakításokkal ott élnek 1842-ig.
1841
Bemutatják Dumas egyik legsikerültebb vígjátékát. (Un mariage sous Louis XV. - Házasság XV. Lajos alatt.) Megjelenik az Excursion sur le bords du Rhin (Kirándulás a Rajnán) és az Une année à Florence (Egy év Firenzében).
1842
A Lorenzino bemutatója. Az író, Napóleon herceg társaságában, meglátogatja Elba szigetét, Korzikát és Monte Cristo szigetét.
1843
Dumas Saint Germainbe költözik, ahol a Medici-villát bérli. Két könyve jelenik meg, három darabját mutatják be, köztük Les Demoiselles de Saint-Cyr (A Saint-Cyr-i kisasszonyok).
1844
Megjelenik A három testőr, s Dumas közölni kezdi a Gróf Monte Cristó-t. Elválik feleségétől, aki Olaszországba költözik, ő pedig Saint Germain közelében megveszi azt a birtokot, amelyen utóbb felépíti a Monte Cristo-kastélyt.
1845
Megjelenik a Húsz év múlva és a La Reine Margot (Margot királyné). Színpadon is bemutatják A három testőr-t.
1846
Dumas, akinek három regénye jelenik meg, hozzákezd a Történelmi Színház alapításához, ősszel beutazza Spanyolországot és Észak-Afrikát.
1847
A La Reine Margot színpadi változatával ünnepélyesen megnyitják a Történelmi Színházat. Ez év nyarán avatják föl a Monte Cristo-kastélyt is.
1848
Folytatásokban megjelenik a Bragelonne vicomte; a közlés 1850-ig tart. Dumas föllép képviselőnek, de nem választják meg. A Történelmi Színháznak nincs sikere.
1849
Megjelenik A királyné nyakéke. A három testőr első részének drámai változatát bemutatják.
1850
Három színdarab-bemutató. Hosszú küszködés után megbukik a Történelmi Színház.
1851
A Barrière de Clichy bemutatója. December 7-én Dumas Brüsszelbe menekül, s ott él két esztendeig. A Presse című lap közölni kezdi az Emlékeim első részleteit.
1852
Brüsszelben az író egyszerre dolgozik visszaemlékezésein és több regényén; eközben Párizsban elárverezik bútorait. A Jersey szigetére induló Victor Hugot elkíséri Anvers-ig.
1853
Megjelenik az Ange Pitou és a La comtesse de Charny (Charny grófné). Párizsba visszatérve, Dumas kiadásában megjelenik A testőr c. esti lap, melyben az író négy évig közli emlékezéseit.
1854
Egyszerre több regénye jelenik meg: kiadják az Emlékeim-et is, könyv alakban.
1855
A testőr hasábjain Emlékeim 1830-tól 1842-ig címen közli Dumas az emlékiratait. (Ezek azonban 1833-ban megszakadnak.)
1856
Az Orestes c. ötfelvonásos tragédia színpadi bemutatója. Négy prózai mű is megjelenik, köztük a Henri IV. és a Louis XIII.
1857
Angliai utazás. Az Invitation à la Valse (Felhívás keringőre) című vígjáték bemutatója. Monte Cristo címen hetilapot indít Dumas.
1858
Oroszországi utazás.
1859
Genovában meghal Ida Ferrier. Dumas visszatér Oroszországból. Két prózai műve jelenik meg.
1860
Dumas Olaszországba utazik, s ott megírja Garibaldi emlékiratai-t. A tavaszt Genovában, az őszt Nápolyban tölti kedvesével, Émilie Cordier-val, a húszéves színésznővel, akitől decemberben leánya születik. Garibaldival együtt szerkeszti a l'Independante című olasz-francia újságot.
1861
Még mindig Olaszországban. Megjelennek a Les Garibaldiens (A garibaldisták) és a Bric à Brac című prózai kötetei, Párizsban pedig két darabját játsszák: A Bastille foglyá-t és a Vicomte de Bragelonne című regényből színpadra írt drámáját.
1862
Megjelenik a Bourbons de Naples (A Bourbonok Nápolyban). Egy új - nagyon rövid életű - folyóiratot is kiad Dumas, Monte Cristo címen.
1863
Még olaszországi tartózkodása alatt két könyve jelenik meg, köztük a La Dame de Volupté (A kéjhölgy).
1864
Dumas visszatér Párizsba, szakít Émilie Cordier-val, beleszeret Fanny Gordosa olasz énekesnőbe, de kapcsolatuk hamar véget ér. A Gaîté színházban bemutatják a Les Mohicans de Paris-t (Párizsi mohikánok). Ebben az évben írja egyik legjobb regényét, a La San-Felicé-t (Luisa San Felice).
1865
Megjelenik az Impressions de voyage en Russie (Oroszországi útiélmények). Dumas újabb utazásokat tesz.
1866
Utazás Olasz- és Németországba. Feltámasztja A testőr-t, de a lap egy évig sem él.
1867
Megjelenik a Les Blancs et les Bleus (Fehérek és Kékek), valamint a La Terreur Prussienne (Porosz rémuralom). Egy új szerelem kezdődik; új kedvese Adah Menken színésznő.
1868
Két prózai mű, s egy új folyóirat jelenik meg (Le Dartagnan) Dumas szerkesztésében. Vidéken tart előadásokat. Meghal Adah Menken, valamint Catherine Labay, az ifjabb Alexandre Dumas édesanyja.
1869
Dumas egy Szakácsművészeti lexikon-on dolgozik, de művét már nem tudja befejezni.
1870
Az író vidékre költözik, s fia házában telepszik le. A hadüzenet után is ott marad.
December ötödikén meghal Alexandre Dumas.
Örkény István
Abélaid Pierre (1079-1142) - francia filozófus és teológus. Legendás a szerelme Héloïse iránt. Fulbert kanonok - Héloïse nagybátyja. Tönkretette unokahúgát, s Abélard-t megcsonkíttatta.
Abenceragók - mór törzs tagjai, a XV. században nagy hatalommal rendelkeztek Granadában.
Adam, Adolphe (1803-1856) - zeneszerző és kritikus, számos vígopera komponistája. Gisèle című balettjét ma is játsszák világszerte.
angoulème-i herceg (1775-1844) - a Capet család sarja, X. Károly elsőszülött fia.
apai örökségem - id. Cavaignac, Jean Baptiste (1763-1829) a konvent tagja, a köztársaság hadsereg-felügyelője volt.
Arago, Étienne (1802-1892) - francia irodalmár és politikus, 1859-ben Párizs polgármestere.
Arion - görög költő és zenész az i. e. VII. században. A legenda szerint kalózok a tengerbe vetették, de a dalaitól elbűvölt delfinek megmentették.
Ariosto, Lodovico (1474-1533) - olasz költő. Leghíresebb költeménye az Őrjöngő Lóránt című eposz. Vígjátékokat is írt.
Arnault, Antoine-Vincent (1766-1834) - költő és író. Fia, Émilien-Lucien (1787-1863) - tragédiákat írt. Számos darabjában Talma alakította a főszerepet.
Artois grófja (1757-1836) - XV. Lajos unokája. A francia forradalom elől emigrált, később X. Károly néven lépett trónra. Az ő uralma váltotta ki 1830-ban a forradalmat.
Audry de Puyraveau, Pierre-François (1783-1852) - nagyiparos és politikus, az 1830-as forradalom egyik szervezője.
Augereau, Pierre (1751-1816) - Franciaország marsallja és pairje, később Castiglione hercege. Kitűnt a köztársaság és a császárság hadjárataiban.
Ausztriai Anna (1601-1666) - spanyol infánsnő, III. Fülöp lánya, XIII. Lajos felesége.
az auteuil-i költő - Auteuil Párizs külvárosa volt. Szívesen tartózkodott itt Boileau, Molière és La Fontaine. Dumas ez utóbbit idézi.
Baour-Lormian, Pierre (1770-1854) - költő, akadémikus; Ossian francia fordítója.
idősebb Baptiste, Joseph-François Anselme - híres színészcsalád megalapítója a XVIII. században.
Baron (1653-1729) - híres komikus Molière színtársulatában.
Borrot, Odillon (1791-1873) - a júliusi forradalom egyik előkészítője, a júliusi monarchia alatt polgári ellenzéki képviselő, 1848-ban miniszterelnök.
Bart, Jean (1650-1702) - híres kalóz, aki később XVI. Lajos kapitányaként számos tengeri csatában szerzett dicsőséget.
Barye. Antoine-Louis (1796-1875) - festő és szobrász. Hírét főleg állat-szobrainak köszönheti.
Beauchêne, Charles-Cassiodore (1787-1863) - liberális monarchista politikus.
Béjart, Armande (1642-1700) - színésznő, Molière felesége.
Bellune herceg, azaz Perrin, Victor (1766-1841) - marsall. Kitűnt a marengói csatában, részt vett a spanyolországi hadjáratban.
Bertin, Antoine (1752-1790) - költő és újságíró.
Bilboquet - bohócfigura; vásári cirkusz-igazgató, aki nem válogat az eszközökben, hogy célját elérje.
Bixio, Jacques-Alexandre (1808-1865) - orvos, agronómus és politikus.
Blanc, Louis (1811-1882) - kispolgári szocialista teoretikus, politikus és történetíró. 1848-ban tagja az ideiglenes kormánynak.
Blücher, Gebhard Leberecht von (1742-1819) - porosz tábornok; Napóleon megverte Lignynél (1815); Waterloonál Wellington-nal együtt ő mérte a döntő csapást a francia seregre.
Bocage, Pierre (1797-1863) - színész, a romantika jeles úttörője.
Boisselot, Xavier (1811-1893) - római nagydíjas zeneszerző; főleg operákat írt.
Borel, Petrus (1809-1859) - író. Különös légkörű, fantasztikus meséit a szürrealisták újra felfedezték.
Bossuet, Jacques-Bénigne (1627-1704) - francia író, tudatos stílusművész.
Boucher, François (1703-1770) - festő; dekoratív jellegű, bájos pásztori idilleket és mitológiai tárgyú képeket festett.
Bouilly, Jean-Nicolas (1763-1842) - drámaíró, Mirabeau barátja, egy ideig ő tölti be a közvádló szerepét.
Boulanger, Louis (1806-1867) - festő és litográfus, megfestette többek között Hugo, Balzac és Dumas arcképét is.
Bourrienne, Louis-Antoine Fauvelot de (1769-1834) - katonatiszt; együtt volt Napóleonnal Olaszországban és Egyiptomban. Értékesek Emlékiratai.
Brazier, Nicolas (1783-1845) - sanzonszerző. A direktórium idején közéleti szerepet játszott.
Briszeisz - görög mondai alak, Akhilleusz rabnője, akit Agamemnon elvett magának; Akhilleusz ezért megdühödött, visszavonult sátrába s ezáltal gyengült a Tróját ostromló görög hadak ereje. A történet Homérosz Iliász-ának kiinduló epizódja.
Brune, Guillaume (1763-1815) - marsall. Napóleon hollandiai és olaszországi hadjárata során tűnt ki. A Bourbon-terror idején megölték.
Buloz, François (1814-1877) - újságíró, a Revue des deux Mondes alapítója.
Cambacères, Jean-Jacques, herceg (1753-1824) - jogász és államférfi, második konzul. A Napóleon-féle Polgári Törvénykönyv egyik alkotója.
carbonarók - titkos politikai társaság. Olaszországban alakult a XIX. század elején, majd átterjedt Franciaországba is. Liberális eszméik győzelemre juttatásáért a húszas évek elején összeesküvést szőttek.
Cassagnac, Bernard-Adolphe Granier de (1806-1880) - újságíró és politikus, szélsőséges monarchista.
Cavaignac, Godefroy (1801-1845) - X. Károly és Lajos Fülöp alatt a demokrata párt egyik vezetője.
Châtillon, Auguste de (1813-1881) - festő és szobrász. Csaknem valamennyi romantikus író portréját elkészítette.
Chenavard, Paul-Joseph (1808-1895) - festő, allegorikus képeket készített.
Chénier, Marie-Joseph (1764-1811) - költő és drámaíró. A híres költő: André Chénier fivére.
Ciceri, Pierre-Luc Charles (1782-1868) - festő. Fantasztikus akvarellekkel kezdte pályafutását, később az Operának készített díszleteket. Fia, Eugène (1813-1890) szintén az Operának dolgozott, de tájképeiért is értékelik.
Cinq-Mars - Alfred de Vigny történelmi regényének címe. Cinq-Mars maga XIII. Lajos kegyence, akit Richelieu bíboros az ellene szőtt összeesküvés miatt kivégeztetett.
Collé, Charles (1709-1783) - dal- és vígjátékszerző.
Comte, Joseph-Achille (1802-1866) - természettudós, anatómus és fiziológus.
Comus, Nicolas-Philippe Ledru (1731-1807) - fizikus és bűvész.
Conciergerie - híres régi börtön Párizsban.
Considérant, Prosper-Victor (1808-1893) - kispolgári szocialista politikus.
Constant de Rebecque, Benjamin (1767-1830) - politikus és író. A restauráció alatt a liberális párt egyik vezéralakja. Adolphe című regénye a lélekelemző irodalom remeke.
Conti, Louis-François, herceg (1717-1776) - francia politikus XV. Lajos uralkodása idején.
Cook, James, kapitány (1728-1779) - angol hajós. Óceánia szigetvilágára három expedíciót vezetett. A Barátság szigetén az első alkalommal járt.
Corvisart, Jean (1721-1821) - Napóleon orvosa.
Cujas, Jacques (1520-1590) - híres francia jogtudós.
Dagobert - frank királyok neve a VII. és VIII. században.
David, Louis (1748-1825) - neoklasszikus festő, Napóleon nagyra becsülte.
Debureau, Gaspard (1796-1846) és fia, Charles (1829-1873) - híres mimusjátékosok.
Decamps, Alexandre-Gabriel (1803-1860) - keleti tárgyú, romantikus képek festője.
december 2. - 1851-ben Louis-Napóleon Bonaparte, aki ekkor köztársasági elnök volt, államcsínyt hajtott végre, feloszlatta a nemzetgyűlést, elfojtotta az ellenállást s egy évvel később visszaállította a császárságot.
Déjazet, Virginie (1797-1875) - korábban jónevű komika.
Delacroix, Eugène (1798-1863) - festõ, a romantikus iskola egyik legjelentősebb képviselője. Bátor újító, a színhatások mestere.
Delavigne, Casimir (1793-1843) - költő; klasszikus stílusú tragédiákat is írt.
Demoustiers, Charles-Albert (1860-1901) - irodalmár.
Dermoncourt, Paul-Ferdinand Stanislas (1771-1847) - Alexandre Dumas tábornok harcostársa a svájci, olaszországi és egyiptomi hadjáratban.
Désaugiers, Marc-Antoine (1772-1827) - sanzonszerző és bohózatíró.
Despiéaux, Louise Allan (1810-1856) - színésznő, Musset darabjaiban játszott.
Didier - az utolsó lombard király. Nagy Károly 774-ben legyőzte.
Dido - türoszi királylány, Karthágó alapítója.
Dillon, Théobald (1745-1795) - ír származású francia tábornok, a lyoni forradalmi helyőrség parancsnoka.
Don Juan és Dimanche úr jelenete - Molière Don Juan-jából. Dimanche úr, a tisztes kereskedő, be akarja hajtani Don Juanon adósságát, de az szép szavakkal fizeti ki. Átvitt értelemben: szertartásos ravaszkodás.
Dorvalné, Marie (1798-1849) - híres színésznő; romantikus hősnőket alakított. Alfred de Vigny szerelme.
Drouet d'Erlon, Jean-Baptiste (1773-1844) - marsall, Algéria főkormányzója.
Dubarry asszony, Jeanne Bécu, grófné (1743-1793) - XV. Lajos kedvese. Stílusa: átmenet a szeszélyes ívű rokokó és a nyugodtabb, egyenes vonalú klasszicizmus között.
Ducange, Victor-Henri Brahain (1783-1833) - regényíró és melodrámaíró.
Duchesnois, Catherine-Joséphine Rafouin (1777-1835) - híres tragika.
Ducis, Jean-François (1733-1816) - tragédiaíró. Néhány Shakespeare-mű meglehetősen gyatra fordítója.
Duilius - római konzul i. e. 261-ben.
Dumersan, Téophile (1780-1849) - bohózatíró.
Dupont Henriquel, Louis-Pierre (1797-1892) - rézmetsző.
Dupuis kisasszony, Rose-Gabrielle-Désirée (1791-1878) - neves színésznő.
Duval, Alexandre (1767-1842) - drámaíró, a romantikusok ádáz ellenfele.
Duverger, Eugène (1801-1863) - Lajos Fülöp udvari nyomdásza.
Van Dyck, Antonius (1599-1641) - flamand festő, zseniális portretista.
écarté - kártyajáték, általában kettesben játsszák.
Égalité Fülöp, azaz Louis-Philippe-Joseph d'Orléans (1747-1793) XVI. Lajos unokaöccse, a forradalom után csatlakozott a jakobinusokhoz (ekkor vette föl az Égalité nevet), s megszavazta a király halálos ítéletét. Fia árulása miatt aztán őt is kivégezték.
Elzevir - híres hollandiai nyomdászcsalád a XVII. században. Kis alakú, bőrkötésű klasszikus kiadásaik, az elzevirek, világhírűek és igen értékesek.
Enghien, Louis-Antoine, herceg (1772-1804) - Condé herceg fia, Dumas arra utal, hogy Napóleon német területről elraboltatta, Párizsba szállíttatta, és Vincennes-ben agyonlövette.
Epimenidész - görög mitológiai hős. A monda szerint ötven évig aludt egy barlangban.
Etex, Antoine (1808-1888) - építész, festő, költő, rézmetsző és szobrász.
Eumenidák - a görög mitológiában jótékony őrzők, védik a halandókat. Voltaképpen a haragos erünniszeket nevezték így, nehogy felbőszítsék őket.
Exelmans, Rémi-Joseph-Isidore (1775-1852) - Franciaország marsallja.
Falcon, Cornélie-Marie (1812-1897) - énekesnő.
Faublas lovag kalandjai - Louvet de Couvray (1760-1797) regénye.
Favart, Charles-Simon (1710-1792) - számos vígjáték és vígopera írója.
Fay, Léontine (1810-1876) - színésznő, főként Scribe-darabokban tűnt ki.
Félelemnélküli János (1371-1419) - burgundiai herceg. VII. Károly megölette.
Feltre herceg, azaz Clarke, Henri-Jacques-Guillaume (1765-1818) Napóleon hadügyminisztere.
fiamnak - ifj. Alexandre Dumas (1824-1895) - regény- és drámaíró. Legismertebb műve A kaméliás hölgy.
Firmin, François Becquerelle (1784-1859) - színész, ő alakította Hernanit.
Fleury kisasszony, Jeanne Benoît Alphonsine (1829-1883) - drámai színésznő, több Dumas-darabban is játszott.
Florian, Jean-Pierre Claris de (1775-1794) - állatmeséket írt La Fontaine modorában, továbbá elbeszéléseket és színműveket.
Fontanes, Louis de (1757-1821) - a császárság művelődésügyi minisztere, Chateaubriand barátja.
Foucher, Paul-Henri (1810-1875) - drámaíró, Victor Hugo sógora.
Foy, Maximilien-Sébastien (1775-1825) - tábornok, 1814-ben ő fedezte a francia hadak spanyolországi visszavonulását. Waterloonál megsebesült.
Fournier, Louis-Pierre-Narcisse (1803-1880) - regény- és színműíró.
a fölkelés ott lebegett - 1832-ben Vendée tartományban Berry hercegnő vezetésével szélsőséges legitimista, 1834-ben Lyonban és Párizsban munkásfelkelések robbantak ki.
Francis, Marie-François-Denis Leroi d'Allarde, báró (1778-1840) drámaíró.
Gabrielle - Gabrielle d'Estrées, IV. Henrik francia király szerelme.
Gargantua - Rabelais regényhőse, hatalmas étvágyú óriás.
Garrick, Dávid (1717-1779) - angol színész. Nevét főleg Shakespeare-alakításai tették halhatatlanná.
George Marguerite-Josephine Weymer (1787-1867) - híres párizsi színésznő.
Gérard Étienne-Maurice (1773-1852) - Franciaország marsallja. Kitüntette magát a lignyi (1815) és az anvers-i (1832) csatákban.
Gérard, François, báró (1770-1837) - festő. Finom portretista, történelmi képek alkotója.
Gil Blas, Sánta ördög - Lesage (1688-1747) világhírű kalandregényei.
Giraud, Pierre-François-Eugène (1796-1881) - festő és rézmetsző.
Gloucester hercege - a későbbi III. Richárd. Dumas Shakespeare drámájára utal.
Goubaux, Prosper, Parfait (1795-1859) - drámaíró.
Gouffé, Armand (1775-1845) - sanzonszerző.
Granville, Jean-Ignare-Isodore Gérard (1803-1847) - illusztrátor és karikaturista.
Grenier de Saint-Martin, Francisque (1793-1867) - festő. Jobbára történelmi képeket festett.
Greuze, Jean-Baptiste (1725-1805) - kitűnő portretista.
Grouchy, Emmanuel de (1766-1847) - marsall; a Waterlooi csatában nem tudta megakadályozni a porosz és angol csapatok egyesülését.
Guérin, Pierre (1774-1833) - történelmi festő, a neoklasszikus irányzat képviselője.
Guinard, Auguste-Joseph (1799-1874) - kispolgári demokrata politikus.
Guise, Henri herceg (1550-1588) - francia hadvezér, legyőzte a németeket és a protestánsokat; Szent Bertalan éjszakájának egyik előkészítője.
a négy Haimon-fiú - a Renaud de Montaban négy fia című XII. századi kalandregény főhőse. Mind a négyen a varázserejű Bayard táltoson lovagolnak.
Haitiban kitört a lázadás - 1804-ben, a Toussaint-Louverture vezette felkelés után a szigetország kivívta önállóságát, és köztársaság lett.
Hannoveri hadjárat - XIV. Lajos királysága idején, a hétéves háború alatt folyt az egyesült porosz-angol hadsereg ellen.
Harel, F.-A. (1794-1846) - több prózai és színmű írója, 1829-1832-ig az Odéon színház igazgatója.
Hernani - Victor Hugo azonos című drámájának hőse.
V. Henrik - Chambord grófot nevezik így (1820-1886), noha nem volt király. Az idősebb Bourbon-ág egyetlen örököse, X. Károly halála után (1836) a legitimista párt vezetője.
Hermione - Racine Andiomaché című drámájának egyik alakja.
Horatius Cocles - római hadvezér. Állítólag egymaga védett meg egy római hidat.
Huet, Paul (1804-1869) - romantikus tájképfestő.
Ifjú Franciaország - 1830 táján egy írócsoport neve. Tagjai feltűnő, rikító ruhát viseltek, szélsőséges romantikusok voltak.
Jadin, Louis-Godefroy (1805-1882) - festő; főként csendéleteket, vadászjeleneteket festett.
Janin, Jules (1804-1874) - színikritikus.
Jérôme király, Jérôme Bonaparte (1784-1860) - Wesztfália királya (1807-1813).
Joanny, Jean-Baptiste Bernard Brissebarre (1775-1849) - vidéki színész, a "vidéki Talmának" nevezték.
Johannot, Alfred (1800-1837) - történelmi festő.
Johannot, Tony (1803-1852) - festő és rézmetsző, a romantikus illusztrációk mestere.
Joséphine, Marie-Joseph Tacher de la Pagerie (1763-1814) - előbb Beauharnais báró, majd Napóleon felesége. A császár 1809-ben vált el tőle.
Jourdan, Jean-Baptiste (1762-1833) - marsall, a fleurusi győztes, a spanyolországi francia sereg vezére. Lajos Fülöp alatt a Hôtel des Invalides parancsnoka.
Jouy, Victor-Joseph-Étienne (1764-1846) - irodalmár, akadémikus.
1830-as júliusi forradalom - július 27-29. Megdöntötte a Bourbonok uralmát, és létrehozta a júliusi monarchiát. X. Károlyt elkergették, a trónra Lajos Fülöp került, az ő "polgárkirálysága" alatt a pénzarisztokrácia volt hatalmon.
Juvenalis (kb. 60-140) - római szatíraíró.
VI. Károly tébolya - Casimir és Germain Delavigne szövegkönyve Halévy operájához.
IX. Károly (1550-1574) - francia király. Az ő uralkodása alatt tört ki a vallásháború Franciaországban, ő adott utasítást a hugenották tömeges lemészárlására is (Szent Bertalan éjszakáján).
X. Károly, Károly Albert (1798-1898) - Szardínia királya.
Karr, Alphonse (1808-1890) - francia költő, éles hangú szatírákat írt.
kontinentális blokád - Napóleon rendelte el 1806-ban, azzal a szándékkal, hogy elzárja Anglia elől az európai kikötőket.
Lacroix, Paul (1806-1844) - regényeket és a középkorral foglalkozó tudományos műveket írt.
Ladvocat (1790-1854) - párizsi könyvkiadó, a romantikus írók műveit terjesztette.
La Fayette, Marie-Joseph (1757-1834) - politikus és tábornok, részt vett az 1789-es és az 1830-as forradalomban, valamint az amerikai szabadságharcban.
Lafitte, Jacques (1767-1844) - bankár. Fontos szerepet játszott az 1830-as forradalomban. A júliusi monarchia alatt ő alakította az első kormányt.
Lallemand, Frédéric-Antoine, báró (1774-1839) - tábornok, Napóleon kinevezte Franciaország pairjének. Öccse, Henri-Dominique (1777-1823) - ugyancsak tábornok. A Bourbonok visszatértekor mindketten Texasba menekültek.
Lamarque, Maximilien (1770-1832) - tábornok és politikus, a képviselőházban a liberális ellenzék vezérszónoka.
Lameth, Charles de (1757-1832) - jelentős szerepet játszott I. Napóleon, a restauráció és Lajos Fülöp alatt. Fivére, Alexandre (1760-1829) - eleinte forradalmár, azután az alkotmányos királyság híve.
Landwehr - német honvédség. Poroszországban 1814-ben rendelték el az általános kötelező katonai szolgálatot.
Langlé, Ferdinánd (1798-1867) - színpadi szerző.
Lannes, Jean (1769-1809) - marsall, később Montebello hercege. Részt vett Napóleon hadjárataiban.
La Ponce, Nicolas (1746-1831) - író és rézmetsző. A forradalom alatt a nemzeti gárda egyik parancsnoka.
Lauzun, Antoine Nompar de Caumont, herceg (1633-1723) XIV. Lajos udvaronca, katonatiszt.
Lauzun, Armand-Louis de Biron (1747-1793) - a francia forradalom tábornoka és mártírja.
Lebrun, Charles-François, Piacenza hercege (1739-1824) - Brumaire 18. után harmadik konzul.
Lebrun, Ponce-Denis-Écochouard (1729-1807) - költő, szép ódákat írt.
Leclerc, Charles (1772-1802) - tábornok, a Santo Domingo-i győztes hadjárat vezére. Itt halt meg sárgalázban.
Lefebvre-Desnouettes, Charles (1773-1822) - tábornok, kitűnt a bautzeni és waterlooi csatában.
Legouvé, Ernest (1807-1903) - drámaíró, a Lecouvreur Adrienne szerzője.
Lemaître, Frédérick (1800-1878) - a legnevesebb francia jellemszínészek egyike. Nagy szerepe volt a romantikus dráma diadalra juttatásában.
Lemercier, Népomucène (1771-1840) - költő, színműíró. Tragédiái előkészítik a romantikus színház diadalát.
Lenormant, Charles (1802-1859) - történész és archeológus. Champollionnal együtt részt vett az egyiptomi expedícióban.
Leuven, Adolphe (1807-1884) - színműíró. Apja Svédországban született, s politikus volt. Ő maga id. Dumas-val együtt is írt színdarabokat.
Lockroy, Joseph-Philippe-Simon (1803-1891) - színész és színműíró, Scribe-bel is dolgozott együtt.
Lormet-utca - 1872 óta id. Alexandre Dumas utca.
Luce Lancival, Jean-Charles Julien (1764-1810) - költő.
Macaire, Robert - melodrámahős, haramia, útonálló; Frédérick Lemaître alakította. Később: a körmönfont gazember jelképe.
mahoni győztes - a Baleari szigeti Mahon városát Richelieu 1757-ben foglalta el.
Malibran, azaz Maria Felicia Garcia (1808-1836) - spanyol származású, híres párizsi énekesnő.
Malmaison - Joséphine császárnénak, Napóleon feleségének rezidenciája. Válásuk után végképp ide költözött.
Marivaux, Pierre de Chamblain (1688-1763) - író. Árnyalt stílusa, szellemes párbeszédei, lélekábrázoló erényei a francia vígjáték-irodalom legjobb művelői közé emelik.
Marsan pavilon - a Tuilériák palotájában, ahol 1815 után Artois gróf lakott. A klerikális legitimista párt innen kapta a nevét.
Mars kisasszony, Anne Boutet (1779-1847) - színésznő. A romantikus dráma neki köszönheti számos sikerét.
Martignac, Jean-Baptiste Gay, vicomte (1778-1832) - politikus, X. Károly minisztere. Liberális nézeteket vallott.
más színdarabok hatására - Dumas az Othelló-ból merített.
a maulde-i és a madeleine-i tábor - Bonaparte hadseregének kiindulópontja, illetve pihenője az olaszországi hadjárat folyamán, A továbbiakban említett események magyarázata: Mantová-t a francia sereg 1796-ban vette ostrom alá. Bonaparte osztrák ellenfele a francia származású Beaulieu volt A megerősített várost csak hosszú ostrom és súlyos harcok után (Mont-Cenis, Brixeni híd) sikerült bevenni, 1797 februárjában. Az ugyanebben az évben létrejött campoformiói békekötés után Bonaparte lett Olaszország ura. Az egyiptomi hadjárat 1798-1801-ig tartott. Bonaparte megszállta Egyiptomot, de a mamelukok 1799-ben Kairóban fellázadtak. Noha leverték őket (Dumas tábornok itt fontos szerepet játszott), két évvel később Bonaparte kénytelen volt az országot kiüríteni. A parancsnokok említett találkozása, amelyet Napóleon sohasem tudott Dumas tábornoknak megbocsátani, Damanhourban történt.
Mélesville, Joseph-Anne-Honoré Duveyrier (1787-1865) - több mint háromszáz színpadi mű szerzője.
Menjaud, Jean-Adolphe Granet (1795-1842) - színész.
Merle, Jean-Toussaint (1785-1852) - drámaíró és publicista.
Metastasio, Pietro (1698-1782) - olasz költő és színdarabíró. Melodrámái, operaszövegei és pásztorjátékai híressé tették.
Michel, Francisque-Xavier (1809-1887) - irodalomtudós, a bordeaux-i egyetemen az idegennyelvű irodalmak tanára.
Mirecourt, Charles-Baptiste Jacquot (1812-1880) - újságíró.
Molière orvosa - A képzelt beteg című vígjátékban.
Monaldeschi - Krisztina svéd királynő kegyence. 1657-ben a királynő parancsára Fontainebleau-ban meggyilkolták.
Monnier, Henri (1805-1877) - író és karikaturista. Ő teremtette meg az önelégült, ostoba kispolgár azóta jelképessé vált alakját, Joseph Prudhomme-ot.
Marat, Joachim (1767-1815) - Napóleon sógora, 1808-tól 1815-ig nápolyi király. Miután elűzték, megpróbálta királyságát visszahódítani, de elfogták, és Pizzóban agyonlőtték.
Musset, Paul Edme de (1804-1880) - író; elegáns stílus, éles megfigyelőképesség jellemzi.
Nanteuil, Célestin (1813-1873) - festő, rajzoló, litográfus.
Noblet, Alexandrine-Louise (1810-1876) - színésznő.
Nourrit, Adolphe (1802-1839) - tenorista. Gluck, Meyerbeer, Weber és Bellini műveiben aratott sikereket.
Odaliszk - a szultán feleségének személyes szolgálatára beosztott rabszolganő. Átvitt értelemben: háremhölgy.
orléans-i herceg, (1773-1850) - Égalité Fülöp fia. Egy ideig külföldön él, majd XVIII. Lajos trónra jutásakor visszatér Franciaországba. Az 1830-as forradalom győzelme után I. Lajos Fülöp néven királlyá koronázzák. Az 1848-as forradalom lemondásra kényszeríti. Angliában hal meg.
Ossian - legendás hírű skót Bard a III. században, Macpherson angol költő 1760-ban kiadott a neve alatt egy verskötetet.
Pál és Virginia - Bernardin de Saint-Pierre (1737-1814) preromantikus regénye. Színdarab is készült belőle.
Paradolné asszony - színésznő; több Dumas-darabban is fellépett.
Parny, Évariste-Désiré de Forges de (1753-1814) - költő. Nevét elegáns szerelmi versei tették ismertté.
Périer, Casimir (1777-1832) - bankár és politikus. A restauráció alatt liberális ellenzéki, 1830-ban miniszterelnök. Ő fojtotta vérbe a párizsi és lyoni felkelést.
Pétaud király - Franciaországban hajdan a koldusok vezért választottak maguk közül s ezzel a címmel ajándékozták meg.
Picard, Louis-Benoît (1769-1828) - drámaíró, irodalmár.
Pichot, Amédée (1795-1877) - olasz építész és rézmetsző. Fia, Francesco, ugyancsak tehetséges rézmetsző.
Piron, Alexis (1689-1773) - költő, dalszerző, szatíra- és vígjátékíró.
Pizarro, Francesco (1475-1541) - spanyol konkvisztádor. Két fivérével, Hernandóval és Gonzalóval együtt meghódította Perut.
Planche, Gustave (1808-1857) - kritikus.
Polignac, Jules-Armand, herceg (1780-1847) - szélsőséges legitimista államférfi. X. Károly miniszterelnöke. Reakciós politikája egyik előidézője volt a júliusi forradalomnak.
Porus - Hüdaszpész királya, Nagy Sándor egyik legjelentősebb ellenfele. Nagy Sándor megverte, de nem fosztotta meg királyi rangjától.
Pothier, Robert-Joseph (1699-1772) - jogtudós; munkásságával mintegy előkészítette a Polgári Törvénykönyv-et.
Proteus - tengeri isten. A mitológia szerint tetszés szerint tudta alakját változtatni.
Proudhon, Pierre-Joseph (1809-1865) - közgazdász és filozófus, kispolgári szocialista. Mi a tulajdon? című művében javasolta a cserebankot. Utópista nézeteiért Marx élesen bírálta.
Püladész - görög mondai alak. Legendás a barátsága Oresztésszel.
Raguzai herceg, Marmont, Auguste de (1774-1852) - marsall, Dalmácia kormányzója.
Regulus - római hadvezér, i. e. III. században, az önfeláldozás és tisztesség mintaképe.
Lady Rochester - a VII. Károly című Dumas-darab alakja.
Rochefort, Claude-Louis Marie de (1790-1871) - színműíró.
Római király, megkoronázott gyermek - I. Napóleon fia: II. Napóleon, a reichstadti herceg (1811-1832), másnéven Sasfiók.
Romieu, Auguste (1800-1855) - író, színpadi szerző. Később alprefektus, majd prefektus. III. Napóleon alatt a szépművészetek felügyelője.
Roqueplan, Joseph-Étienne-Camille (1802-1855) - festő és litográfus.
Roscius, Gallus Quintus (i. e. I. század) - szavalóművész, rétor. Felszabadított rabszolga volt. Cicerót is tanította szónokolni.
Royer, Alphonse (1803-1875) - színpadi szerző, a romantika lelkes híve. A Lammermoori Lucia és a Don Pasquale szövegkönyvírója.
Rougemont, Michel-Nicolas Balisson, báró (1781-1840) - drámaíró.
Saint-Mégrin - egyike III. Henrik uracsainak. Guise herceg emberei ölték meg 1578-ban, mivel elcsábította a herceg feleségét. Saint-Mégrin szerelmének és halálának története Dumas drámájának egyik szála.
Sand, Georges, eredetileg Aurore Dupin (1804-1876) - világhírű romantikus írónő.
Saverny - Victor Hugo Marion de Lorme című drámájának egyik alakja.
Saxe, Maurice de (1696-1750) - Szász Móric. Franciaország marsallja; Erős Ágost szász választófejedelem törvénytelen fia, kora egyik legnagyobb hadvezére, a fontenoy-i győztes.
Scribe, Eugène (1791-1861) - drámaíró. Ügyes szövésű, hatásos vígjátékait ma is játsszák.
Sébastiani, de la Porta, Horace gróf (1772-1851) - Franciaország marsallja, Lajos Fülöp idején külügyminiszter.
Sentinelli - Dumas: Krisztina svéd királynő című darabjának egyik alakja.
Soulié, Frédéric (1800-1847) - történeti tárgyú regények és drámák írója.
Soult, Nicolas (1769-1851) - marsall, később Dalmácia hercege.
Spencer, John Charles (1782-1845) - angol liberális államférfi. Diákkorában, Etonban, ő viselte először a róla "spencer"-nek nevezett rövid zekét.
speronare - kis árbocos hajó.
madame de Staël (1766-1817) - híres írónő, a romantika előfutára; Necker pénzügyminiszter lánya. Liberális nézetei miatt Napóleon száműzte.
Sue, Eugène (1814-1857) - író. Terjedelmes regényei: Párizs rejtelmei, A bolygó zsidó, A hét főbűn.
Szókratész (i. e. 470-399) - jeles görög filozófus. Erkölcsi tanai a barátságot dicsőítik.
Tallien asszony, Thérésa Cabarus (1773-1835) - Tallien konventtag felesége, korának híres szellemes asszonya.
Talma, François-Joseph (1763-1826) - a legnagyobb francia színészek egyike, Napóleon kedvence. A dagályos hangot természetes dikcióval igyekezett felváltani.
Talma asszony, Charlotte Vanhove (1771-1860) - Talma második felesége, középszerű színésznő.
Toronto hercege, Macdonald, Alexandre (1765-1840) - marsall, címét Napóleontól a wagrami csata után kapta.
Tasso, Torquato (1544-1595) - az olasz reneszánsz jeles költője. A megszabadított Jeruzsálem szerzője. II. Alfonz ferrarai herceg udvarában élt, s megtébolyodott. Tragédiáját többen is megírták; ez esetben Albert Nota (1776-1847) középszerű színművéről van szó.
Taylor, Isidore, báró (1789-1879)- - színműíró, a szépművészetek felügyelője, művészek pártfogója.
Théâtre Français - a mai Comédie Française. XIV. Lajos alapította 1680-ban. Székhelye ma - változatos sors után - a Richelieu utcában van.
Théaulon, Marie-Emmenuel Guillaume (1787-1841) - bohózatok és vígopera szövegkönyvek írója.
Thermopüléi szoros - Thesszáliában. Leonidász spártai vezér itt próbálta meg feltartóztatni háromszáz harcosával a Xerxész által vezetett perzsa sereget (i. e. 480-ban).
Tibérius - Marie-Joseph Chénier ötfelvonásos verses drámája. A darabot többször betiltották, s csak 1884-ben került színre.
Trélat, Ulysse (1795-1879) - orvos és politikus. 1848-ban közmunkaügyi miniszter.
Valence hercegné - Timbourne-Timbronne francia tábornok felesége.
Valère - Harpagon fia A fösvény című Molière-darabban.
Vatel - Condé herceg szakácsa. Történetét Sévigné asszony írta meg. Vatel - amikor a herceg XIV. Lajost látta vendégül - öngyilkos lett, a Dumas által említett okból.
Véron, Pierre (1833-1900) - újságíró, a Charivari című vicclap szerkesztője. Több humoros könyvet írt.
Versailles - XVI. Lajos kivégzése után megszűnt királyi palota lenni. A restauráció után, 1815-ben, XVIII. Lajos ismét ide költözött. Itt lakott X. Károly is.
Vestris, Gaétan (1729-1808) - a párizsi Operaház olasz származású táncművésze.
Vicence, vagy Vicenza hercege (1772-1827) - Caulaincourt tábornok. Egy ideig Napóleon külügyminisztere.
Vigny, Alfred de (1797-1863) - francia költő és író, a romantikus iskola egyik kimagasló alakja.
Villèle, Joseph de, gróf (1773-1854) - a restauráció alatt az ultra-monarchisták vezére, 1821-ben és 1828-ban miniszterelnök.
Villon - utalás a költő Ballada a tűnt idők szépasszonyairól című versére.
Watteau, Antoine (1684-1721) - jeles festő és rézmetsző, pásztori idilleket festett.
Xerxész, I. (i. e. 486-465) - perzsa király. Miután vereséget szenved a görögöktől a szalamiszi csatában, a Helleszpontuszon, a mai Dardanellákon át menekül vissza Ázsiába.
Ziégler, Jean-Claude (1804-1856) - festő. Kerámiagyárat alapított, ahol ő rajzolta a mintákat.
Zimmermann, Wilhelm (1807-1878) - német polgári történész.
Lábjegyzetek
7. Megfelel a magyar "Lassan járj, tovább érsz" közmondásnak. (olaszul) [VISSZA]
8. Apa az, akit a házasság annak bizonyít. (latinul) [VISSZA]
9. Victor Hugo: Hernani. Kardos László fordítása. [VISSZA]