A szegénység nehezen engedi el magától az embert. A cselédházak még nehezebben. Nemzedékek váltják egymást, amíg lelökhetik a fájdalmas batyut. Messziről vezet az út, kis gyalogút kószálása a világban, és még nem nőtte be teljesen a fű. A szélmalom is üzen naponként, a vályogvető gödrök kint a falu szélén.

Létező a Homok, a Kettős domb, előtte a megálmodott szalmatetejű kunyhóval. Régi ízek, régi emlékek villanása, porban futó lábnyomok, a vénasszonyok hosszú nyara. Pölös Gábor, öreg Boldi családja, az öreg Kun, István-apánk és a cselédháziak megtalálhatók. Nem irodalmi hősök, helyhez, időhöz köthetők. A leghosszabb út: kilábalni a tegnapelőtti nyomorúságból. A felszabadulás csak lehetőség, a gyalogutak elindulása.

Szeretem a tájat, embereimet. Onnan indultak, ahol megkezdődnek a parányi utacskák, s faluhoz, közösséghez vezetnek. A táj mása az embernek. Változik. Magával hordozhatja, hűséges marad hozzá. Közreadom a Homokot, az öreg szélmalmot, a rekedt hangú, semmi kis Gulyás Imrét, a szegények türelmével megáldott Juliskát. Boldogok lehetnek, hiszen a felszabaduláskor születtek.

Mezítlábas mérnökök - falubeli emberek - lépegették a határt, számítgatták, kinek mennyi lesz a jussolt föld. A háborúban, hadifogságban rekedtek helyett asszonyuk, gyerekük tartotta a sort. A hivatalos földosztás is megtörtént.

Az öreg Kun a mezítlábasok közé tartozott. Néhányszor megfenyegették: vigyázz, öreg, visszajönnek az urak, odakötnek az első fára!

Vigyázott. Még pontosabban számolgatta lépteit.

A gróf úrékkal különösebb baj nem lett, elfutottak, a nagygazdákkal annál több. Ragaszkodtak a földhöz. A hivatalos földosztás előtt és után mindenki szántani akart; az újgazdák s a régiek is.

Az öreg Kun beköltözött a Józsa-tanyába, ott mérték ki jussát. A közelben vigyázta birtokát Pölös Gáborné és öreg Boldi. A tanyában traktor állott. Éjszakánként sohasem aludtak, figyelték, indul-e, dübörög-e a masina. Kijött a gazda.

- Mit akar itt? - támadt rá Pölösné.

- Szántani.

- Maga már nem szánthat.

- Dehogynem. Szétírattam a családom között. Így megmarad.

Megindult a traktor. Akkorra már ott álltak a mezsgyekarók mellett az újföldesek. A gazda semmibe vette őket, irányította a gépét. Öreg Boldi jókora husánggal fejbe verte. Leemelték a tavaszi földre, masinájának kiengedték a lelkét, a petróleumot.

Másnap másik traktort és rendőröket hozott. Az öreg Kunéknak kiüzentek a faluból, a pártból, mindent csinálhatnak, csak fékezzék meg.

- Ide hallgasson, ne szántson! Ez már a mi földünk, úgy-ahogy megműveljük. Ha istent eszünk, itt maga akkor se termelhet - mondta öreg Boldi.

Kevesen voltak még kint a földhöz juttatottak; az öreg Kun, öreg Boldi feleségével, fiával és Pölös Gáborné. A rendőrök bepálinkázva várakoztak. Indultak a traktorok. Akkor a beteges Pölösné eléjük került:

- Nem szégyellitek magatokat? Elveszitek a földemet? Még mindig az urak seggit nyaljátok? Az én férjem odamaradt a hadifogságba, ezt a földet őutána kaptam, és senki emberfiának oda nem adom! Csak a drága jó uramnak, ha hazasegíti az isten.

A traktorosok tanácstalanul pillogtak, a nagygazda nekiengedte az ekét. Pölösné állt ott a többiekkel, majd hirtelen lefeküdt a földre, a gép elé. Nem mozdult.

Káromkodtak a traktorosok. A szántás megakadt.

- Ne csináljon bolondságot, ezen úgysem változtathat. A földemet felszántom - hadonászott a nagygazda.

Pölösné nem mozdult. Tenyerébe temette arcát, feküdt a hideg földön, rázta a zokogás. Az öreg Kun és öreg Boldi féltőn vette körül.

- Én meg a másik alá fekszem - kiáltotta öreg Boldi felesége -, szántsatok csak, ha annyira bátrak vagytok.

A traktorosok leállították a motorokat. A rendőrök távolabb lökdösték az embereket, Boldit egyikük odataszította a géphez, kihasadt az arca, vérbe borult.

- Mit csinálsz a fiammal, senkiházi? Ide lőj, engem lőj le, te szaros! - ordította öreg Boldi és szétnyitotta mellén az inget.

Megérkeztek a többiek, az újföldesek, az erősítés. Sokan. Kapával, ásóval jöttek; szemben állt a két tábor.

- Most legénykedjetek, disznók! Úri bérencek! A magatok fajtáját támadjátok, bolondok! - hadonászott az öreg Kun.

A gyengébbek szaladtak el. Rövid idő múlva gazduram elköltözött.

Amikor Pölös Gábor 1948-ban megérkezett a hadifogságból, elégedetten látta, minden úgy maradt otthonában, mint hajdanán. A falu is, a ház is. Talán háború se járt erre, gondolhatta volna. Aztán észrevette felesége nagyon bánatos, ijedt szemét, kislánya idegenkedését, és elkomorult. A döcögő vicinálishoz kijöttek elébe, alig ismertek rá. Megállott a fához támaszkodva, ijedten várta a bizonyosságot: érdemes volt-e végigkínlódni a hadifogság keserves éveit, hazavergődni fáradt testtel, betegen?

- Istenem - sírt felesége, de megölelni nem merte, félt, hogy összeroppan az elgyengült, deszkavékony férfi. Belékaroltak kétfelől, és elvezették a kicsi házhoz. Otthon jó volt, a megszolgált, elhasznált bútorokkal, a tenyérnyi ablakú, nádfedeles házikóban, kisvégében a falra aggatott fehér vászonzacskókkal. Boldogság és boldogtalanság juthatott volna eszébe; az út kezdete, amikor elindult az asszonnyal, a nincstelennél nincstelenebb szegénységből, a házasságra kapott fehér zacskó liszttel, zománcos bögrékkel. És lám, a házikó megmaradt, bomba se érte, össze se dőlt, él a felesége és Anna, a lánya. De nem tudott már boldog lenni.

Asszonya megápolta, meleg vízben fürdette, langyos tejjel etette, pihentette hónapokig. Semmire se volt gondja a világon, minden kiparancsolódott. Lassan vált emberré. Anna tökmagot pirított, szakajtókosárban a kemence padkájára tette, eszegesse. A napok kínos lassúsággal döcögtek, az erő, az élet lassan óvakodott vissza testébe.

Pölösné naponként eljárt dolgozni. Esténként hazahozta a mosnivalót, lámpát gyújtott, a szoba közepén székre tette a teknőt, a földre a vödröt és az alumínium lavórt. Egyetlen fekete ruháját felgyűrte könyékig. A teknő széléről apró, szappanos cseppek hullottak. Mosott. Sohasem panaszkodott, estéről estére, hétről hétre, hónapról hónapra csöpögött a szappanos lé, s elázott a szoba földje. A laposabb részeken összegyűlt maréknyi víz.

Elmúlt az esztendő.

Nyáron ment ki először a határba. Nekik három holdat mértek, túl a szélmalmon, túl a Józsa-tanyán. Akkor látta először a földjét. Felesége felesbe kiadta, s már letakarították a termést. Nem sokat fizetett. Megült jódarabig, a Kettős dombról messzebbre látott. Tartott a nyár, fizetgettek a földek, keresztek aranylottak a fényben. Mindig ilyenre vágyott. Sohasem sikerült. Hiába nélkülöztek, hiába kuporgattak, csak a kicsi házra futotta. A háború se kímélte, elszólította hamar asszonya, lánya mellől, a messzi Ural meg évekig elrejtette. Micsoda esztendők voltak! Akkor megkövesedett, megmerevedett s elfelejtett mindent, még a földet is.

Pedig azt nem akarta. Gyerekkorától vágyott rá, kíméletlenül munkált akarata, hogy legalább egy holdacskát ragaszthasson a faluhoz közel. Apjának, nagyapjának nem sikeredett, más kapcái voltak világéletükben. Hiába jött tizenkilenc is, rövidre nőttek a remények, utána meg apját elvitték, betegre verték, tanuljon szolgálni.

Eleinte a fogság szorításában is érezte a földet. Kijárt a kolhozba, kapargatta a krumplicskát, eltöprengett a szívós, férfimód küszködő asszonyok láttán, és nem értette az egészet. Nincs saját földjük? Hát elvehettek tőlük? És otthon mi lesz? Hazajut-e egyáltalán?

Fáradttá, éhessé, közönyössé gyúrták a hónapok. Csoda, igazi csoda, hogy hazakerült, s most itt van előtte a föld, az övé. Szinte fáj és égeti az öröm, mert el kell hinnie: ez a föld az ő tulajdona.

Bakancsával feldúrta a tarlót, porhanyós, fekete homokos volt.

"Jó föld ez - rezdült meg. - Megélünk rajta, csak a szerencse meg az erő el ne hagyjon."

Megnézte Aranyost, Keresztutat, Nagyutat, Pitricsomot, Homokot, Görbetót és Tomajt. Elkerült a cselédházakhoz, a régi kastély mellett sorakoztak, egy részük Aranyoson volt, de a major jóval kijjebb esett, túl a csatornán. A hajdani világból sokan ott maradtak, ott rekedtek, szétlopkodták az uradalom gépeit, bútorait, a kastélynak nekiestek, bontogatták irgalmatlanul. A kapott földdel nem tudtak mihez kezdeni, az örökös cselédségben megrokkantak gyorsan eljátszották maguktól, igaerő, szerszám nem volt, a vetőmag se térült meg, s az első évek keserű tapasztalatai után a cselédháziak boldogan gondoltak vissza a gróf úr idejére, amikor ugyan semmi, de semmi értelme nem volt életüknek, viszont a gondokból, az önállóságból, a felelősségből is kevesebbet tarisznyáztak.

Tavasszal járt náluk Munkás-elvtárs. Hetekig vitáztak, és megalakították a szövetkezetet, Vörös Csillag néven. Parányi gazdaság volt, néhány jószággal, sok-sok nélkülözéssel. A cselédháziak nem lelkesedtek, de annyi örömük tellett benne, hogy valamelyest levette vállukról a megélhetés gondját; hosszú hónapokig parasztszekéren szállították a faluból a barna ragacsos vekniket, úgy szeletelték szét - s ami a legfontosabb, a maguk módján nyíltan szapulhatták is a "kolhozt". Nemes Lajos, Péteri, Potornai és Novák családja élt ott, sok-sok gyerekkel, elhanyagolt, siralmas épületekben.

A lóistállóba, amelynek falára ágaskodó vörös méneket pingáltak valaha, bekötötték a vánszorgó tehénkéket és a lerongyolódott, kimerült három lovat. A cselédháziak gondjaira bízták őket, és ezzel megkezdődött a közös gazdálkodás. A kastély maradványaiból kisebb irodát rendeztek be, ahol gyakran feltűnt Munkás-elvtárs, a Vörös Csillag első elnöke.

A cselédháziak közül az igyekvő, bízni tudó, háromcsaládos Nemes Lajos volt a legfiatalabb. Péteri középkorú, becsületes, igyekvő, de reményét elborította kislánya, Jutka nyomoréksága. Potornai a legidősebb, nagyhangú, szőrös, goromba, tett a világra, az alkotmányra. Sokcsaládos, egy a célja, gyerekeit úgy-ahogy felnevelni, a gyomrát megtömni, amikor lehet, itallal is, nem riad vissza holmi lopásoktól sem. Hűséges bólogató társa Novák, aki kevesebb tőle, árnyékfigurája, szintén bő gyermekáldással.

Lumpenproletárok? Emberek, akiket az örökölt szegénység, a cselédházak évtizedei megnyomorítottak.

Pölös Gábor ekkortájt a faluban gyakrabban megfordult, leginkább öreg Gombos fodrászüzletében tanyázgatott, szedegette a híreket. A kolhozról, a csajkarendszerről legendák keringtek. Az öreg Kun semmitlen szegény ember volt világéletében, magányos, mindenütt hajtogatta:

- Jó lesz nekünk, gondoskodik rólunk Munkás-elvtárs.

A "kolhoz" mégsem gyarapodott. A falubeliek közül alig léptek be, leginkább azok, akik nem tudtak mit kezdeni önmagukkal s az újonnan jussolt földecskével. A sokcsaládos Gulyás Imre, Pölösék távoli rokona feliratkozott a listára, a rábízott munkát megcsinálta, ám amikor a fizetségért tartotta markát, kiderült, hogy ő tartozik a közösségnek.

- Munkás-elvtárs, ez a kolhoz magas nekem, mint borjúnak a csillagos ég.

Attól kezdve számára megszűnt.

Idős Jobbágy Boldizsár - öreg Boldi - hatholdas paraszt, feleségével és fiával élt. Két lovuk, két tehenük volt. Földjüket maguk művelték. Agyonnyomorították őket az adóval. Szentpéteri Ferus benézett az utcáról és bekiáltott:

- Nem seperték fel az udvart? Ezért bírság jár.

Meglátta a szekeret az utcán, már kiabálta:

- Nagyobb betűvel írják rá, kinek a tulajdona. Ezért bírság jár.

Öreg Boldi túljárt az ötvenedik évén, csendes, hallgatag paraszt volt, szerette a rendet, a jó munkát, a földet, volt ünneplője és viselőruhája, a politikával különösebben soha nem törődött. Fia legénykorba cseperedett.

Ferus, a végrehajtó zöld lódenkabátban, micisapkában járt, középkorú, vékony, sovány ember a történet idején.

Szabó Sándor az egyik legismertebb alak, nőtlen, valaha jobb napokra vágyott, élsportoló könnyen lehetett volna, de megakasztotta a szegénység, az öröklődött félénk bizalmatlanság, anyja mosni járt, állandóan jósolt. Ezért a név: Jós Sándor.

Pölös Gábor szikár, igyekvő, becsületes, igazságos, sokat próbált, közel az ötvenhez. Valahányszor rágondolok, nagyapám jut eszembe. A földje, a Homok más irányba esett a cselédházaktól.

Őszre megerősödött, reggelenként előkerítette tarisznyáját, ásóval a vállán kiballagott a földre. Ásott. Hajnalban ment, este érkezett. Amikorra megfagyott a föld és leesett az első hó, két holdat felásott, néhány csemetét ledugott a homokba. Bár titkolta, a faluban híre ment, s mondogatták:

- Eddig csak egy koldus volt, Munkás-elvtárs kolhoza. Pölös Gábor még másikat is alapított.

Máshová se járt. Hajnalban ki a földre, éjszaka vissza. Szépen fordult, porzott ásója nyomán, elnevezte mindörökre Homoknak. Tudta jól, csalás, hiszen a határrész, amelyiknek hivatalosan Homok a neve, s valóban kicsit szikes, jócskán homokos, az odébb van, túl az országúton. Mégis. Ez itt az övé, barnás, feketés, könnyű és ígérgető, csalóka, akár a homok.

A tél eljött. Pölös Gábor napközben fáradtan, sápadtan aludt a kanapén, sötétedéskor kigyalogolt. Reggelig ásott. Nem zavarta a fagy, a csikorgó hideg, a szállingózó hó, ásott, ásott rendületlenül. Tavaszra minden talpalatnyi földet felásott.

Beletemetkezett örökre.

A Homok nem esett messze a falutól, jó föld volt, egy tagban három hold. Anna sokszor megjárta. Anyja telerakta kaskáját; kenyeret, szalonnát, zsírt, sót, paprikát küldött. Máskor ebédet; levest és galuskát.

- Vigyed, ne éhezzen apád.

Vitte. Végigkocogott az utcákon, a szélmalom mellett. A kemény, simára taposott gyalogút égette talpát. Pölös Gábor tavasztól őszig kint élt. Amikor először határozott így, kivitte őket. Gyalog mentek.

Hosszúra nyúlt a három hold, dűlőtől dűlőig, közepén kicsit dombosodott. Onnan végignézhettek a birtokon. Lerakták a batyut.

- Kunyhót építek - mondta az újgazda és a dombra mutatott. - Itt megvetem a lábamat.

Hallgattak. Melegen sütött a nap, az asszony levette kendőjét. Zöld kukoricaszárak térdepeltek a közelben. Férje cserépkorsóból ivott, nagyokat nyelt, szája két oldalán csurgott a víz. Kézfejével letörölte. Fejszét vett magához. A dűlőutat fiatal akácfák kísérték, kivágott néhányat. Felcipelte a dombra, levagdosta az ágakat. Szalmáért ment. Távolabb kazal árválkodott. Kézzel húzott jó kötélre valót, hátán felvitte a dombra.

- Estére meglesz.

Felesége kukoricát tépdelt, letaposta a talajt, vizet hordott a közeli csatornából. A nap gyorsan megszárította, keményre égette a földet. A kunyhó elkészült. Hazaindultak, lépegettek az út porában. Melegített.

- Apám nem jön?

- Nem. Vigyáz a földre.

Fáradtan mentek, zajok kísérték őket; tücsök szólt, halkuló kiáltások, szekérnyikorgás.

- Szomjas vagyok.

A szélmalom nem járt. Befordultak a kúthoz, felhúzták a vízzel teli vödröt. Ittak.

- Mi dolgotok az éjszakában? - kérdezte az öreg molnár.

- Jövünk a földről.

Zsebébe nyúlt és marék aszalt almát adott Annának, s a lány megeszegette. Tűz csapkodott végig rajta, ólommá vált a lábára rakódott por. Belezuhant az ágyba. Anyja forgolódott, köhögött rendületlenül. A szoba földjén barna foltokat hagyott a vér.

Pölös Gábor legtöbbször a kunyhó előtt várakozott. Hátát nekivetette a falnak, nézett a dűlőútra. Ritkán haladt arra szekér.

- Anyád jól van?

- Jól. Igazán jól van - mondta a betanított szöveget Pölös Anna.

- Hála istennek, a lakodalmadat is megéri.

Belépett a kunyhóba, amit módosan rendbe hozott, kívülről betapasztott, közelébe ólat épített, a kaskából kiszedte az ennivalót, elrakosgatta a vászonzacskókba, amiket odakötözött a kiálló ágakhoz.

Anna sohasem vitte haza üresen a kaskát, almával, szilvával, körtével rakta teli apja.

- El ne szórd, kár lenne érte.

Megsimogatta fejét, és sokáig figyelt utána.

A lány a kanyarból is látta, ha visszanézett.

Eső kergette be a szélmalomba. Csikorogtak a vitorlák, forogtak irgalmatlanul. Felment a lépcsőkön, ázott ruhája testére tapadt. A kaska elnehezült kezében.

- Fázol? Itt megmelegedhetsz, kivárhatod, míg elvonul a vihar. Mit viszel?

- Körtét.

- Nincs még termő fátok.

- Nincs. Az nincs.

- Honnét viszed?

- Apám küld édesanyámnak mindig valamit, ha kimegyek.

- Honnét veszi?

- Dolgozik érte.

- Rendes ember. Szedhetsz szilvát a fákról.

Lekísérte a lépcsőkön. Nyikorogtak, megvénültek a malommal.

- Javulást kívánok édesanyádnak.

Az eső elállt. Tócsák futottak össze. A szélső háztól visszanézett, integettek a vitorlák.

A homoki föld arannyal fizetett. Nem mindenkinek és nem minden időben. Pölös Gábor elvette, ami kiparancsolódott; jószágokat tartott, malacokat meg egy téglaszínű kecskét.

Anna sűrűbben járt ki. Hajnalban kelt, este vissza. Gyalog. Kapáltak, ismét kapáltak. Dinnyével próbálkoztak.

- Biciklit vehetsz, a fejemre nősz.

Sikerült a dinnye. A kerítésre krétával kiírták: dinnye van eladó. Anyja árulta. Öreg Gombostól kért kölcsön mázsát. Valahányszor megérkezett a lány, biciklijén dinnyét hozott.

Csépeltek. Asztagok katonás sora sárgállott. Öreg Boldiékra került a sor. Por kavargott, polyva szállt. A géptől kissé távolabb zsákokat dobáltak halomba, tele az új terméssel. A fiú odaballagott a zsákoshoz, tenyerét a lefolyócső alá tette, vizsgálgatta a szemeket.

Az első kocsival beszolgáltatásba vitte. Nagy gabonaraktárnál adogatta le a zsákokat, kapott kevés pénzt, cédulát, s elintéződött. Szekerek sora várakozott. Lekonyult fejű parasztok ültek a zsákokon. A géptől ide vezetett az első út.

Ismét telerakták a kocsit.

- Adóba visszük - mordult öreg Boldi a fiára.

Kevés búza maradt, abból kellett élni, kiszorítani a vetőmagot. Boldi vitte hazafelé. Csüngött a feje, mint amikor jég veri a termést. Anyja kijött elébe.

- Mi lesz velünk újig? - kulcsolta össze kezét. - Istenem, mi lesz velünk?

Megsárgította a leveleket az ősz, koronájukat rázták a fák. Aranyeső hullott. Kukorica, csomóba hordott tök virított az udvaron, és fegyelmezett csutkakúpok.

Öreg Boldi morzsolt.

- Belefáradtam - hagyta abba. - Beszéltem Munkás-elvtárssal, bevesznek a Csillagba. A földtől megszabadulunk, vigyék.

Felesége felegyenesedett:

- Ezért gürcöltünk? Erre áldoztuk az életünket? - Lerogyott a székre, mindjárt a kályha mellett. - Istenem, ide jutottunk... - takarta könnyeit kendőjébe.

Hajnalban felrakodtak a szekérre. Szomorú menet volt. Vicinális járt; nagyokat fütyült a mozdony, szuszogott, szuszogott éktelenül, s alig haladt valamicskét. A vonat ablakából parányinak tűnt a szekér, mesebelinek az apró lovacskák, mintha az egyszer volt, hol nem voltból léptek volna elő.

A Cserepes előtt, ami vásárkor csárda, máskor adóügyi hivatal, sorakoztak a sátrak. Kirakták áruikat az eladók, kimagasodott a sergő, a körhinta. Lehetett kapni kisüsti pálinkát és frissensültet.

A lópiacon csontos, agyonra nyűtt állatok, csontos, agyonra nyűtt gazdák várakoztak. Helyet kerestek, vártak. Zsibongott a vásár. Az állatoknak nem volt keletjük. Déltájban történt a megállapodás, átíratták a lovakat.

- Mennyit fizetnek adóba? - kérdezte Szentpéteri Ferus.

- Már mindent kifizettünk, a gatyám is ráment.

Maradt meg nem is a lovak árából. Öreg Boldi megnyálazta ujját, számolta kétszer. Zsebébe tette, belevegyültek a forgatagba. Kiabálás, lárma, alkudozás, csalás, evés-ivás, ez a vásár. A sergőnél lemezjátszó bömbölt.

- Válassz magadnak ruhát! Melyiket akarod? - kérdezte öreg Boldi feleségét és az egyik sátorra bökött.

- Inkább másra adjunk pénzt, annyira kevés, el se tudjuk költeni.

- Válassz!

Boldi is ünneplőt kapott. Mire hazagyalogoltak, esteledett. Csomagot szorongattak kezükben.

Aludt a család. Az asszony óvatosan kelt fel, összefogta mellén a használt inget. Meggyújtotta a lámpát, a szekrényből elővette új ruháját. Fáradtan pislákolt a lecsavart lámpa, gyér fényt árasztott.

Odaállt a régi, megvakult tükör elé. Magához tartotta az anyagot, nézte, megviselt arca hogyan rajzolódik ki, aztán felvette, idétlenül simított rajta, megigazította vállban. Sokáig állt a tükör előtt. Leült az ágy szélére, ült egészen elfeledkezve magáról.

Hetekig sírt. Valahányszor szóba került a föld, a Vörös Csillag, a lovak, félrehúzódott, aztán vörös, árulkodó szemmel került elő. Szántottak a Csillagban. Beállt két körmös a táblába, húzta a barázdákat.

- A földünket szántják.

- Már az övéké, aláírtam a belépésnek.

Öreg Boldi odaállt a falu végihez. Időnként megsimogatta borostás állat, sóhajtozott. Dobásnyira volt tőle a földje. Jól látta, ahogy a kormosok kék füstöt eregetnek. Enni se ment haza.

- Nekünk ezután sohase lesz lovunk? - kérdezte a fia.

- Sohase.

- Kocsink?

- Az se.

Szépnek látta birtokát. Az útmenti levélhullató fákat, az őszi fényben fürdő vidéket. Egymás után szívta cigarettáit. Aztán megmarkolta az egész csomaggal és belevágta a határba. Azt hitte, szívét dobta ki magából.

Levelet írt a szövetkezetből való kilépés érdekében. Elküldte Munkás-elvtársnak. Behívatták az irodába. Megnevelték.

A szelek belekapaszkodtak az út porába, és hajtották a falu felé. Zörgött a határ. Pölös Anna elhajtott a szélmalom mellett, nem forogtak a vitorlák.

Megállt. Visszatolta kerékpárját az ajtóhoz, nem tudott bemenni. Öklével verte, nem nyílt. Az aprócska tanyából öreg néne érkezett, ránézett csodálkozva.

- A malom leállt. Nem őröl többé.

A szélső háztól visszanézett. Nagy szél fújt, könnyen forgathatta volna a vitorlákat, de nem integettek. Élettelenül nyöszörögtek, siratgattak valakit. Elszomorodott, s már fel sem ült a kerékpárra, gyalogolt hazáig.

Apja kora hajnalban jött, hátán jókora batyuval.

- Csináljatok meleg vizet. Átnézek a szomszédhoz.

Régi fodrászüzlet, utcáról nyílott, ajtó kötötte össze a hálószobával, konyhának is használhatták. Kopott cégtábla hirdette: Gombos József fodrászmester. Belül kályha, asztal, fehérre festett lóca, a falon tükör. Öreg volt a mester, vendégek se nagyon jártak, utcabeliek s néhány ismerős.

- Megjöttél?

- Hideg már az idő. Jobb a családnál.

A fehér ruhát kirázta, nyakára gyűrte, babrált a hosszúra nőtt hajjal, hónapos szakállal.

- Sikerült a dinnye?

- Megjárja.

Lassan dolgozott, kétszer meggondolta, mit csinál. Reszketett a keze, fáradtan topogott. Időnként abbahagyta a nyírást, tartotta az ollót, nézegette az alakuló frizurát.

- Jó ízű volt. Jövőre lesz?

- Élni kell.

- Jövőre is ennék.

- Küldök én, tíz év múlva is.

Elkészült a hajvágással, a fehér ruhát kirázta, ismét nyakára gyűrte. Szappanozta arcát, sokáig pamacsolta. Kezében reszketett a borotva, húzott a kés, nem tudta már jól megfenni.

- A föld olyan, mint az ember, akit megszeret, azt szolgálja. Maga megélne már munka nélkül - nézegette Pölös Gábor a tükörben magát.

- Megélnék? Inkább elpusztulnék.

- Fizetek.

- Hagyjad. Dinnyét küldjél majd.

A kopottas, fehér lócára telepedtek. Füstöltek. Kint vigasztalanul esett.

Pölös Gábor halom pénzt borított az asztalra. Közelebb tette a lámpát, számolt. A forintosokat egymásra rakta, tízet egy csomóba. A tízeseket kisimította, szintén egymásra. Felesége és lánya ámulva nézte.

Terítőt hímeztek, kifordult kezükből a munka, megdöbbenve figyelték. Nem akarták hinni.

- Tehenet veszek - csapott homlokára a gazda.

Három részre osztotta, fehér vászonzacskót kerített, az egyik csomót belerakta. Kiment vele a szobából. A másik csomót zsebébe kotorta. A megmaradt pénzre mutatott.

- Vegyél ruhát Annának. Táncolni mehet.

A kemencepadkára ült, a szakajtó kosárból pirított tökmagot markolt, rágta, héját a földre köpte.

Anna beiratkozott a tánciskolába, hetenként háromszor járt a Népkörbe. A falak mellett lócák s asszonyok. Szeretett ide járni. Kísérték volna, de anyja elriasztotta a legényeket. A próbabált karácsonykor tartották. Leesett a hó, a faluszéli házacskák alig látszottak belőle.

- Gyere el, nézd meg a lányodat. Legszebb a bálban.

Pölös Gábor a kemencepadkán ült, ropogtatta a tökmagot. Anna átszaladt öreg Gomboshoz, megnézte magát a nagy tükörben. Sietve, idegesen öltözött. Fehér ruhát csináltatott.

- Megnőttél, csak a lakodalmadat megérjem - topogta körül az idős fodrászmester.

A termet színes szalagokkal díszítették. Pölösné szokott helyére ült, ölébe vette lánya kabátját. Zsúfolásig megtelt a Népkör. Középen szembeálltak a fiatalok, a lányok díszzsebkendőt adtak, a fiúk levelezőlapokat.

Anna rengeteget kapott, a bálkirálynő mégsem ő lett. Táncolt, jól mulatott. Mindenáron haza akarták kísérni.

- Szép szemed van - mondta Boldi. - Te leszel a feleségem.

Nevetett rajta.

Hajnalban értek haza, még égett a lámpa, apja szokott helyén ült. A földön töméntelen tökmaghéj szétterülve.

- Tavasszal paprikát ültetünk.

A lány levette ruháját, nézegette, a bál jutott eszébe, ahol Bendő Béla, a táncosa kétszer is kijelentette:

- Te vagy az igazi bálkirálynő.

A fehér ruhát derekánál összefogdosták, izzadságszagot érzett. A sok kéztől szürkéspiszkos lett a színe, mint nyáron a Homokra vezető gyalogútnak.

És másnap Bendő Béla elutazott. Felkapaszkodott a szuszogó vicinálisra, meg se állt Pestig. Még végig se sorolta, mihez lenne kedve, máris otthon, paplanos ágy és tisztaság várta. Mesébe illő természetességgel kínálta fel magát a város.

A tavasz hirtelen beköszöntött, virágokkal, reményekkel. Pölös Gábor kinyitotta a kunyhót.

- Ősszel mindent megvehetsz - mondta a lányának.

Megállás nélkül dolgoztak, palántákat neveltek, kapáltak, mikor mit kívánt a föld. Esténként lerogytak fekhelyükre, ki se nyújtózhattak, harmattal jött a hajnal.

A paprika vizet kívánt, az eső elkerülte a Homokot, fonnyadoztak a palánták, a gazda az égre tekingetett, arca elborult, sóhajtozott.

- Apám, megfürödnék a csatornában.

- Fürödj csak. - Lehajolt a palántákhoz. - Szomjasak vagytok, ugye? Csak estig várjatok.

Kapával kis barázdákat nyitottak. Vödrökkel, kannákkal hordták a vizet. Megmerítették, léptek néhányat, s kiöntötték. Elfáradtak. Hordták tovább. Csörgedezett a víz. Reggelre megöntözték a paprikát, életre kapott. Anna a kunyhóban lerogyott a földre, nyitott szemmel feküdt, fáradtsága elűzte az álmot.

Megjött az eső. Finoman permetezett a vidékre, kitartóan. Apja az ajtóból figyelte, nagyokat szívott a cigarettán, s kiköpött a palántákra. Leakasztotta a vászonzacskót, kiszámolta pontosan, amit megkívánt a törvény. Lánya másnap befizette.

A dinnye utóját szedték, halomba hordták az út mellé. Kijött Pölösné. Amikor megpillantották, felegyenesedtek, megállt kezükben a munka, rosszat sejtettek.

- Lefoglalták a tehenet. Fizetni kell adóba.

Lekuporodott a földre. Hűvösödött.

- Egyszer már kifizettük, mennyit akarnak?

- Mindenki panaszkodik. Dinnyéért jönnek, paprikáért, elmondják a maguk baját. Nehéz idők járnak.

Pölös Gábor a dinnyeindát tépegette.

- Mi lesz velünk? Oda a termés.

- Elvitte a törvény. Ki érti? Milyen törvények ezek? - tördelte kezét a beteg asszony.

Anna biciklijén vitte haza anyját.

Öreg Gombosnál várakoztak. A mester öreg Boldit nyírta.

- Hírlik, beléptél a kolhozba - mondta Pölös Gábor. - Elébed lökik a közös csajkát.

- Beléptem.

- És a kilépési nyilatkozat?

- Nem rád tartozik.

- Adtál a családodnak vacsorát?

- Mindenki fordítaná, ahogy legjobb. Belefáradtam, kimerültem, beletörtek. Rosszabb nem lehet - lépkedett el Jobbágy Boldizsár.

- Kétszer fizettem én is adót.

- Se kenyerünk, se zsírozónk.

- Munkás-elvtárs kolhozában se lesz.

- Békében hagynak. Kenyér is kerül.

Öreg Gombos rendezgette ollóit, késeit, összesöpörte a padlóra hullott hajcsomókat.

- Egyre nehezebb az élet.

Sokáig nyírta, borotválta szomszédját.

- Jól vagy?

- Jól.

A szomorúság ideje látogatta őket. Sehová se jártak. Kenyér, tej, krumpli hajában, bolti zsír került. Az asszony falra való terítőket varrt, Pölös Anna csipkét kötött. A maguk szegénységét, csendességét élték.

- Nem vágunk. Stafírungot vegyél.

Pölösné leakasztotta a lámpát a falról, belelehelt az üvegbe, fehér ronggyal törölgette. Lánya behúzta a szobába a nagy ládát, kinyitotta a lakatot. Régi láda volt. Belül száraz, tiszta ruhával törölte, kívül nedves ruhával. Újságpapírt tett az aljába, arra fehér csomagolópapírt. Asztalra, kanapéra, ágyak tetejére terítette a stafírungot, a menyasszonyi ruhának valót. Gyönyörű volt, hófehér. Nem illett szegény helyre.

Nézték a ruhákat. Látták, eladó lány Anna. Apja megszokott helyén köpködte a tökmaghéjat.

- Nem leszel hitványabb más kölykénél.

- Gyönyörű menyasszony leszel, csak megérhetném - csillogott a lázas Pölösné szeme.

Simogatta a drága ruhákat, összehajtogatta és rakosgatta, papírral letakarta. Lakatra zárta a ládát, kihúzta a kisvégibe.

- Te boldogabb leszel.

Boldival a mozinál találkozott. Vasárnap délutánonként sétálgattak a lányok a piactéren, az előcsarnokban többen álldogáltak, jegyet váltottak, vártak a vetítésre. Valamirevaló lány, legény nem hiányozhatott a korzóról. A Fényesben szólt a zene, kihallatszott a piactérre. Ünnepeken sergőt, körhintát, céllövöldét állítottak.

Mire besötétedett, kiürült a tér, eldobott zacskók árválkodtak a betonon. Az artézi kút kereke csikorgott. Kivágódott a Fényes ajtaja, férfiak dülöngéltek a legközelebbi fához. Éjfél után ijedt csend borult a falura, álmodtak a házak. A reggel keserű íze üzent értük.

Télen a vasárnapok szegényebbre sikerültek, elmaradtak a séták. A mozi előcsarnokában zsúfolódtak, a fiúk pattogatott kukoricát dobáltak. Pölös Anna jegyet váltott. Mögötte Boldi hajolt a pénztárhoz.

- Mellé kérem.

Mentek haza. Hirtelen átölelte a lányt és megcsókolta. Pölös Gábor meglátta.

- Gyertek be, ne kint ácsorogjatok.

Az esték ugyanúgy teltek. Szombatonként bekopogtatott a fiú, tanyáztak a padkán, tökmagot rágtak, előkerült a kártya.

Újévkor látogatóba jöttek öreg Boldiék. Pölös Gábor bekötött üveget hozott a kamrából. Iszogattak, süteményt tettek az asztalra.

- Anna sütötte.

- Finom, igazán finom.

- Nálunk meglakhatnának - mondta öreg Boldi. - Amíg viszik valamire.

- Segítem őket, csak az aszály, a jég ne látogassa a Homokot.

- Telik az idő rajtunk - igazított kendőjén Pölösné. - Istenem, csak a lakodalmat megérhetném.

Pölös újra kiment az istállóba. Ellett a tehén, egész éjszaka világolt a lámpa. A borjú ott feküdt tisztán a Boris mellett.

A jégcsapok lefonnyadtak az ereszekről, a határban szürkés foltok bújtak elő a hóból. Meleg párát lélegzett a föld, gyors erecskéket nyeldesett a homok. Tavaszodott.

Összekészítette a batyuját, türelmetlenül nézelődött a parányi lakásban, nyugtalanul várakozott. Lépett párat a szobában, aludni nem tudott, virradat előtt felöltözött, rágyújtott. Március végén a téglaszínű kecskét kivezette a kunyhóhoz. A napok gyorsan múltak, a föld megállás nélkül parancsolt. Dinnye, kukorica, paprika - három holdon.

Anna letette a barna, ragacsos veknit és a bolti zsírt. Sokáig nézett a lába elé.

- A tehén megdöglött az éjszaka.

- A Boris? - kérdezte bizonytalanul apja.

Kapájára támaszkodott. Kalapját feljebb tolta, izzadság fénylett homlokán. Mereven nézett az útmenti akácfákra. Szikáran, keményen fogódzkodtak, a földbe. A legszívósabb fák. Mindenütt megélnek, elpusztíthatatlanok.

- Ő is elhagyott?

- Kivitték.

Markába köpött, kapált rendületlenül. Jó időre felegyenesedett.

- Anyád jól van?

- Jól.

Forróságtól lihegett a határ, esőért könyörgött.

- Este locsolunk. Addig pihenj, lányom.

Az akácokkal együtt vitt az útja. A dögtemetőhöz ment. A sintér árnyékban feküdt a fal mellett, hortyogott, legyek rajzottak körülötte. Két községi szamár békésen pihent a kordénál.

- Ébredj, te. Kihoztad a tehenemet. Elástad?

- A doktort várom. Felbontja - vakargatta szőrös mellét a sintér, majd kifújta az orrát.

Pölös Gábor a tehenéhez lépett. A tehén nyitott szemmel feküdt, élettelenül. Felfúvódott.

- Szegény Boris, szenvedhetett. - Elhessegette róla a legyeket. A sintér agyonfoltozott nadrágban, földszínű ingben, mezítláb álldogált.

- Jó tehén lehetett. Nagy tőgyű.

Pölös Gábor cigarettával kínálta.

- Kettőt vehetek?

Egyiket a füle mögé tette, élvezettel szívta a másikat.

- Jó gödröt áss. Pihenjen békében.

Pölösné a ház előtt ült. Foltozgatott.

- Vártalak - nézett az urára.

Melléje telepedett. A nap erőtlenül világította meg őket. Sokáig így maradtak. A kocsiútról szekerek zavartak port.

- A borjút kiviszem.

- Minden meglátogat bennünket, így járok én is.

- Őszig sokat nő, legyen öröm a gyerekeknek.

Öreg Gombos topogott hozzájuk. Mondta:

- A szegénység, ha egyszer megfogja az embert, nem engedi el magától.

Az asszony dinnyét hozott a kamrából, nyelték a hideg falatokat. A magokat a lábuk elé köpködték.

- Veszel tehenet? Megsegítenélek.

- Nem kell az már nekünk - intett leverten Pölös Gábor.

Kötéllel vezette a borjút. Lánya kapával egyengette a víz útját.

- Legyetek vele szerencsések.

A nyár megaszalta Pölös Gábort. Elszárította kedvét. A kunyhótól messzire látott, kereszteket, asztagokat, kocsikat. Vitték az adóbúzát. Az emberek elfelejtettek mosolyogni.

Anna szólt:

- Búcsú lesz. Nem jövök.

A templomnál utcahosszat sorakoztak a sátrak. Rokonok, hivők, bazárosok sereglettek, imádkoztak, részt vettek a körmenetben, jókedvűen itták a sört. Feketébe öltözött asszonyok hagyták otthon mindennapi életük szürkeségét.

Similabdát, zsákbamacskát árultak. Mezítlábas gyerekek rúgták a port, körülállták a sergőt, várakoztak a céllövöldénél.

Boldi elvitte a lányt. A templomban keresztet vetettek, végighallgatták a misét, a fiú szerencsét próbált puskákkal, zsákbamacskával, de nem nyert. Mézeskalács szívet vett, közepén tükörrel. Brosstűt is, ráírva: Anna. Pölösnének fakanalat.

A búcsúsok árnyékba, fák alá, árokpartokra ültek, kibontották a kendőkbe kötött ennivalót, sültet, tésztát, kinek miképpen adódott. Ettek. A felkavart por szállt, észrevétlenül megtelepedett ruhájukon, életükön, vérükbe ivódott. Bőséges lakomát csaptak, bort ittak, elsírták apró életüket. Boldi a lányos háznál ebédelt. Este a Fényesbe mentek. Aztán megint rájuk szakadtak a mindennapok.

Megöregedett az ősz. Kihűlt a dűlőút pora, búcsúkörüket régen megírták a fecskék. Az akácok mutatták az időt, sírtak. Hullatták sárga könnyüket, a téglaszínű kecske fellegelte.

- Hívd ki Boldit! - amikor megérkeztek, Pölös Gábor megkérdezte:

- Egybekeltek?

- Egybe.

- Itt a borjú, vigyétek.

Elszomorodott a táj, eső áztatta egyhangúan a földeket, a levegő lehűlt. A gazda készülődött, összeszedegette vászonzacskóit, szerszámait. Nézegette a Homokot. Ilyenkor is szerette. A fák megcsúnyultak, kopaszon, tehetetlenül állottak az őszben. Megfeketedtek, mint a halottak.

Anna felmázolta a szobát, homokot szórt szét. Parazsat kapart a vasalóba, amikor zörgették a kaput.

- Nyissák ki!

Idegenek voltak, és Szentpéteri Ferus, a végrehajtó.

- Pénzük van?

- Honnan lenne? - kulcsolta össze kezét Pölösné. - A tehén megdöglött, még az ág is húz bennünket.

- Búza, kukorica, gyümölcs?

- Semmi a világon.

- Lefoglaljuk a bútorokat.

Írták, ami szemük elé került. A kisvégiben megtalálták a ládát, lerugdosták a lakatját.

- Ehhez ne nyúljanak, a stafírungom.

- Más kell a legénynek - nevetett Szentpéteri Ferus -, csak azt le nem foglalhatjuk.

Kiszedték a ruhákat, az ágyra tették, aztán visszagyűrték a ládába. Annának megizzadt a tenyere. Az ágynál állt, hátratett kezével gyűrögette a terítőt. Anyja nem mert elmozdulni a padkától, sírni sem tudott.

- Lefoglaljuk. Fizessenek, mert lőttek az esküvőnek. Úszik a kelengye.

- Ezt nem tehetik! Nincs igazság a világon!

- Nincs? - markolta a lány karját az egyik idegen.

- Takarodjanak innen! Kifelé!

- Nézd a szüzecskét, lángra gyúlt.

- Átkozottak.

Pölösné semmit sem szólt. Ült a padkán, kezét ölébe ejtette, sápadt arca fénylett a délutánban. Később az ablakhoz lépett, nem járkáltak az utcán.

- Átmegyek Gomboshoz.

Nemsokára visszajött, megrázta Annát, intett, kövesse. A kisvégiben felnyitották a ládát.

- Köss két batyut! - A hátára vette. Az utcán akkor gyúltak fel a villanyégők.

- Viszem én, jobban bírom, anyám.

- Nekem kell vinnem, senki másnak.

Meggörnyedt a teher alatt. Kétszer fordult.

- Semmit se tudsz, semmit az égvilágon.

Nem aludt. Nyugtalanul forgolódott, vért köpött. Féltek. Anna eddig sohasem félt.

- Minden jóra fordul, ne sírj. Te boldogabb leszel, mindenképpen boldogabb.

Pölös Gábor zörgetett.

- Foglalni voltak. Elviszik a ruhákat, a kelengyét - gyűrögette kezét a beteg asszony.

- Kik voltak? Ferusék?

- Idegenek jöttek vele.

- Nem adjuk. Vigyék, ha merik.

Bezárta az ajtót, a kulcsot zsebébe tette, elrohant.

Anna lebbencset főzött. Ideges volt, sírt, anyja nem kelt fel az ágyból, megsárgult, csonttá fonnyadt az éjszaka. Apja fáradtan ért haza, meg se borotválkozott, haját se vágatta le. Szokott helyére ült.

- Az esküvő nem marad el. Voltam a tanácsnál.

Felesége aszott kezét kinyújtotta a dunna tetején.

- A ruhákat Gomboshoz vittem. Megőrzi.

- Ő meg.

Asztalon volt a leves. A lány hozott három tányért és kanalakat. Apja nem mozdult a padkától, hátát a kemencének vetette.

- Megtaláltam Szentpéteri Ferust. Marokra fogtam a kabátját. Szegény emberrel hogy tehettek ilyet? Makogott és megijedt.

- Jaj, csak nem verted agyon?

- Félt. Láttam, hogy nagyon félt. Beleköptem a szemébe.

Az asszony az ujját tördelte.

- Rossz vége lesz ennek. Meglásd, rossz vége.

- A ruhákat nem viszik el, de abban nem esküdhettek, feltűnés nélkül, dínomdánom nélkül lehet a lagzi. Megparancsolták.

- Összeállunk, mint a cigányok?

- Feketében kell esküdnöd.

- Feketében? Az én lányom feketében?

- Nem tehetik velünk. Ezt mégse tehetik.

- Szegény emberrel mindent megtehetnek. Mindent. Értitek? - vakargatta szőrös állat a kertész.

Anna az ablakhoz lépett, nézett az utcára, eltakarta könnyeit.

Az esküvőre felkelt Pölösné, korán megfogta mindhárom tyúkját, lakodalmi ebédet készített, birkahúst szerzett, és a bekötött üveget asztalra tette, lánya tésztát sütött, fodrászhoz ment.

Ebédre eljöttek öreg Boldiék, a két násznagy és öreg Gombos. Keveset beszéltek, kínálgatták az ételt, töltögették a poharakat. Feketében voltak valamennyien.

Megeskette a fiatalokat a pap. A templom előtt senki sem várakozott.

A vacsorát öreg Boldiéknál tálalták, beosztással, mint az ebédet. Csendes kis lakodalom volt, cigányt se fogadtak, vendégek se jöttek, gyorsan elmúlt. Ettek, ittak, búcsúztak. Nóta se hangzott. Pölösné megcsókolta lányát.

- Légy boldog! Ne félj, a fekete szín is szerencsét jelent.

Hazamentek, Pölös Gábor a padkára telepedett, felesége holtfáradtan zuhant ágyba, köhögött és köpködte vérét.

Boldiék lefeküdtek.

- Boldogok leszünk?

- Igen. Azok leszünk. - A sötétből előtűnt Szentpéteri Ferus gúnyos arca. - Félek - súgta Anna. - Félek, anyámnak nem lesz igaza.

Pölös Gábor hazahajtotta két malacát a Homokról. A téglaszínű kecske vidáman kocogott vele, egyenesen az átvevőhelyhez. Szentpéteri Ferus várta. Nem kiabált, nem fölényeskedett.

- Két hízó - morogta a kertész.

- Mire vár? Tapsra?

- A kecskét is vigyék.

- Arra még nincs törvény. A kecskére még nincs.

Pölös Gábor végigment a főutcán. A piactéren megszólalt a hangszóró, recsegve adta hírül, a falu teljesítette beadási tervét. Zene szólt.

A mozi sarkánál állott jó ideig, a kecske a lábához dörzsölődött, majd a tanácsháza bejáratához ment, szétnézett, senki se járt arra. Odarondított.

Anna megetette a borjút, a tyúkoknak kukoricát lökött, takarított, főzött. Begyújtott kis kerek kályhájukba, vizet tett rá a lavórban. Amikor Boldi megjött, lemosta a hátát. Ültek a sötétben, a tűz fénye világított. Parányi volt a szoba, sifon, ágy, kályha benne.

- Hideg tél lesz. Tüzelőnk nincs.

- A Csillag segíthetne - bújt urához a fiatalasszony.

- Szegény az is. Mint mink.

A kályhában meg-megpattant a gally. Kinyitották az öntöttvas ajtót, megvilágosodott a szoba.

- Tavasszal könnyebb lesz.

Pölös Gábor eltanyázgatott náluk. Kisszéket tett a kályha közelébe, pirosan izzott az öntöttvas.

- Mint a vér.

- Anyám jól van?

- Jól. Étvágya is van.

- Még fekszik?

- Fekszik.

Csepegtek a jégcsapok, lyukakat ástak a földbe, abba temetkeztek. Boldi mosolyogva jött a Vörös Csillagból.

- Lakásunk lesz, kiköltözünk a majorba. Talpra állunk.

Kibújtak a füvek, a fák rügyei meghíztak. Kocsi állt a kapuban. Kivezették a borjút, a saroglyához kötötték, ágyat, asztalt, széket, kályhát raktak a derékba. Elfért.

- Legyetek szerencsések - integetett utánuk Jobbágy Boldizsárné.

Megdöbbentek a majorban. A hajdani kastély mellett megroggyanva sorakoztak a cselédházak, kopottan, vigasztalanul. Elnyűtt ruhákban gyerekek, koszosan, szánalmasan, takony csüngött orrukból. Megrozsdásodott, szakadozott drótkerítés volt az épületek előtt. Parányi ablakok bámultak a közeledő szekérre, papírral, rongyokkal pótolták a kitört üveget.

Kinyitották az ajtót, félénken léptek a konyhába. A szobában kemencét találtak. Nem tudtak örülni.

- Ne félj, berendezzük. Jó lesz - ölelte meg Boldi a feleségét.

A cselédsoron egyforma volt a szegénység. Egyforma nagy. Elkoptatta az embereket, fáradttá, hitetlenné tette. Boldiék mellett Novákék laktak, Péteriék és Potornaiék szemközt. Sok gyerekkel.

Megjöttek a majorból, a sifonból kenyeret vettek elő, vágtak belőle, kiültek a küszöbre, csámcsogtak, rámordultak a gyerekekre, sokáig üldögéltek, vakarództak, cigarettát sodortak. Az orgonabokrok rügyei nagyra nőttek, távolabb megvénült fák búslakodtak. Az asszonyok kiteregették száradni a ruhákat. A házak faláról tenyérnyi darabokban hullott a mész, a vakolat.

A tavasz jó.

Boldi ásta a parányi kertet, Anna gereblyézett. Novákék közömbösen figyelték, boldogan ültek a ház előtt. Boldiék elkészültek, s a fák alatt tüzet raktak, két gallyat meghegyeztek, rátűzték a szalonnát, vöröshagymát tisztítottak, a nyárs hegyére szúrták, a szalonnát megforgatták a tűz fölött, a zsírt kenyérre csöpögtették. Anna hamar abbahagyta, harapdált a kenyérből.

Novák feltápászkodott, bement, kenyérrel, szalonnával tért vissza. Felesége kullogott utána.

- Rágondoltuk magunkat.

A tűz arcukba világított. Észrevétlenül szállt az este, megszürkült a vidék. Anna kettétörte kenyerét, és a Józsi gyereknek adta, Boldi a lányoknak. Mohón falták, arcukon csillogott a zsír.

Novák dobott a tűzre. Szürke, fonnyadt arca volt, földszínű. Rekedten fel-felnevetett, hiányzott elöl a foga.

- Kenyér legyen, meg szalonna. Akkor elvagyunk.

Nagyokat nyeltek. A gyerekeknek újra törtek a kenyérből, mutatóba szalonnát vágtak hozzá. Sokáig ültek a parázs körül, piszkálgatták.

- Jó hely. Nem bánt bennünket senki. Megszokják, szegény ember ne válogasson.

Eltaposták a parazsat, az asszonyok a gyerekekkel előreszaladtak. Az emberek szívták cigarettájukat, az ólak felől zajok botladoztak.

- Pihenjünk.

Ritka volt az ünnep, nem tartottak névnapokat. Az ünneplő ruhák szekrényben dohosodtak, Potornainak, Nováknak az se volt. Húsvétra kifáradtak a böjti szelek, melegen sütött a nap, a gyerekek locsolkodni indultak a faluba, az asszonyok ágyaltak, fölseperték a szobákat, fölmázolták, és homokot szórtak a földre. A lavórba vizet öntöttek. Megmosdatták a kicsiket, a sifonba dobált ruhák közül kiválasztották a tisztábbakat. Vendéget nem vártak. Nem jártak locsolkodni, húsvétot köszönteni, ismerték egymás szegénységét.

Potornai és Novák borotválkozott. A lavórban vizet hoztak, félmeztelenre vetkőztek, mosakodtak. Tiszta ingbe bújtak. A lányok virágért mentek. A megvénült fák alatt, a dombon illatoztak az ibolyák, a jácintok, orgonabokrok zöldelltek. A termő fák fehérbe öltöztek, szép volt a vidék, takarta a szegénységet.

Nemes Lajos az alsó cselédházakban lakott. Nekitámaszkodott a drótkerítésnek.

- Munkára, emberek. Hasatokra süt a nap.

- Süthet. Csak süssön jó melegen.

- A jószágokkal mi lesz? Etetni kell. A teheneket fejni.

- Nem dolgozunk. A jóistennek se dolgozunk - csapott Potornai a Novák vállára.

- Ilyet mégse tehettek.

- Kitanítasz bennünket?

- Akkor csinálom magam.

- Igyekezz, mert elszaladnak a tehenek - hahotáztak, térdüket verték jókedvükben. - Szólj Munkás-elvtársnak. Neki se árt.

Az asszonyok tüzet gyújtottak, készítették az ebédet, Novákné kötényébe krumplit szedett, hámozta, Józsi fiuk csatos üvegben bort hozott, Novák szájához emelte, majd odanyújtotta Potornainak.

Kiürült az üveg. Potornai küldött borért. Az eresz alatt hátukat a falnak támasztották. Elláttak az istállókig, a kocsiútra.

- Dolgozni kéne. Fizetés meg nuku.

- A seggünk kilátszik a nadrágból.

Mérgesen kortyolták a bort, Novák feltápászkodott, feljebb húzta nadrágját, megkerülte a házat. Vizelt.

Odébb, ahol gyerekek játszottak, állt a kőkrisztus. A grófnő csináltatta. Mellette vitt a gyalogút. Nem járt imádkozni a dombra senki, a szegénység megölte a hitet. Most virág díszlett a kőkrisztus lábánál.

- Virágot vittek neki - mutogatott arra Novák.

- Szarok rá. Érted? Letojom a piszkos világot.

A major fáin vadgalambok búgtak, a konyhából paprikás krumpli illata csapódott. A nap erősebben sütött. Ismét kifogyott az üvegből. Lerántották bakancsukat, kényelmesen dőltek el a meleg földön.

Megfőtt az ebéd, Novákné kopott zománctányérokba szedett a gyerekeknek, két kanalat szúrt egy tányér paprikás krumpliba. Férjének kivitte a tálban. Potornai bent ebédelt.

Pölös Gábor jött a faluból, Anna levessel kínálta, bundás kenyérrel.

- Urad?

- Dolgozik.

- Jól éltek?

- Élünk.

- Az idén paprikát ad a Homok. Nem győzöm egyedül - törölte meg száját a kertész.

- Hívjon valakit.

- Kit hívhatnék?

Boldi fáradtan érkezett, felgyűrte könyékig ingét, sietve evett.

- Hárman dolgoztunk az egész majorban Nemes Lajossal és Péterivel.

A szegénység savanyú szaga szállt a kitárt ablakokból. Délután kitanyáztak valamennyien.

- Akkor volt nagy locsolkodás, amikor mi jártunk.

- Új ruhát kaptam. Abban mentem.

- Nagyapáméknak háza volt, ablakokkal.

- Régen volt - böffentett Novák.

- Nem olyat építenék. Északra nézett az ablak, nem sütött be a napfény.

- A déli fekvésű jobb.

Potornai Zsuzsa meghozta csatos üvegben a bort, kézből kézbe adták. Pölös Gábor kalapjához emelte a kezét.

- Isten áldjon.

- Áldhatna. De elfeledkezik rólunk.

- A ház előtt szőlőt telepítenék.

- Hülyeség, értitek? Minden hülyeség. A ház is, a szőlő is - kiabálta Potornai.

- Egyszer a cselédházak összedűlnek - szólt Péteri.

Rozoga széket hoztak az asszonyok, rátették a lavórt, Novákné hajcsavarókat, fésűt és rongyszalagokat vett elő. Megmosta Potornainé haját, fésülte, belerakta a csavarókat, ügyeskedett.

- Elmehettél volna fodrásznak. Fehér köpenyben dolgoznál, finom kezed lenne.

- Finom - komorodott el. Cigarettára gyújtott, mohón fújta a füstöt. - A sarkon volt fodrászüzlet, mindig arra jártam, néztem, bámultam órákig. Anyám elébem jött, megfogta a kezem és elráncigált. Megvert, kizavart kapálni.

Erőltetve nevetett, elöl hiányzott két foga. Hosszú, formátlan ruha csüngött rajta. A férfiak ittak, tenyerükkel törölték szájukat.

- A vályogokat kiverném - kezdte újra Novák. - Nagy portát vennék.

- Gatyád sincs.

Nem hallgatott. Fogott egy ágat, és a lábuk elé rajzolt.

- Ilyen megfelelne.

Elcsendesedtek, mereven bámulták a rajzot. Az asszonyok is rájuk figyeltek.

- Nem láttam ilyet senkinek. Jó formájú. Hol láttad?

- Sehol, csak úgy kitaláltam.

- Hülyeség - köpött a rajzra Potornai. - Ennivalónk sincs, éhen döglünk.

- Nem hülyeség - mondta Péteri. - Reménykedni szabad.

- Egyszer mindőnknek jóra jön - szólt Nemes Lajos.

Potornai felhajtotta maradék borát, esetlenül kászálódott, dülöngélt. Beletaposott a rajzba. Ijedt arccal ültek az asszonyok, de a férfiak nem szóltak. A nap erőtlenül sütött, gyerekek szaladtak a dombról.

Tántorogva jött vissza, megállt a porba rajzolt háznál. Koszos lábujjával újrahúzgálta a vonalakat: otromba, kivehetetlen tákolmányt. Leköpte.

- Kurva istenit! Nekem még ez se sikerül!

Mérgesen tekintett szét, meglátta a kőkrisztust.

- Miért büntetsz? - röhögött kínjában. Vállát nekivetette és kidűtötte.

Kora hajnalban visszaállította a kőkeresztet.

Megszépült a vidék. Virágillatban mosdottak a fák, most Péteri ásta fel parányi kertjét. Novák álmosan dörzsölte a szemét. Az istállónál várakozott a körmös traktor. Csípős volt az idő, harmat maradt a kormánykeréken, a Józsi gyerek felkapaszkodott az ülésre, markolta, szorította a kormányt, apja már a hengerfejet melegítette.

Boldi és Potornai alomszalmát szórt a tehenek alá. Hallatszott a körmös pufogása.

- Vigyétek innen azt a roncsot, ne püfögjön - kiabálta ki az istállóból Potornai.

Az asszonyok száradni terítették ki a ruhákat, szekerek döcögtek. Álmosan ténferegtek a gyerekek, hátramentek, pisiltek és vakaróztak. Péteri Jutka nem totyogott ki, beteg lett, hirtelen ordítani kezdett, arca megfeketedett. Anyja ijedten szaladt a szobába.

- Mi bajod, kislányom? Hol fáj?

Ordított, arca egészen megkékült.

- Fáj, mama - mutatott a fejéhez. Sírt keservesen.

Péteriné felkapta, szaladt vele a dombon, a faluba.

- Istenem, atyám, csak Jutkának ne legyen semmi baja - hadarta a kőkrisztusnál.

Szaladt tovább. Az orvosi rendelőben lerogyott a székre. Mentőkért telefonált az orvos.

- Kórházba vitetem, nagyon beteg.

- Doktor úr, ugye meggyógyítják?

Fölébe hajolt. A kislány mozdulatlanul feküdt. Arca eltorzult a fájdalomtól, fekete volt, mint a szomorúság.

- Megoperáljuk, kifázott szegény.

- Ugye meggyógyítják? Doktor úr, segítsen már rajta!

Leült a kórház előtti padra. Autók, kocsik szaladtak, az állomásról gyakran hallatszott a mozdony füttye. Sokan igyekeztek arra, esteledett, indultak a vonatok. Felgyújtották a villanyokat. Kilépett az orvos.

- Meggyógyítják?

- Epilepsziás. Felvágjuk a fejét.

Akkor már nem tudott sírni. Térdelt a tiszta fehér ágy előtt, gyűrögette a paplan szélét.

- Kislányom, figyelsz?

A beteg szeme meg se rebbent.

Péteriné hazaindult. Döcögött vele a vonat, a kerekek átcsattogtak emlékein. Minden lepergett előtte, egész élete, ami most értelmét vesztette. Nevetségesnek látta a víziciberés, görhés napokat, a görcsös, filléres takarékoskodást, mindez hirtelen nem ért semmit, hiszen nagybeteg lett Jutka, s ki tudja, megmarad-e.

Hajnalra ért haza, nekivágott a dombnak, fáradtan vonszolta magát. Lerogyott a kőkrisztushoz.

- Tégy csodát! Ne vedd el a lányomat!

Férje feljött hozzá, szelíden megfogta karját és vezette a cselédházakhoz.

- Ne félj, meggyógyul.

Péteri Jutkát hazavitték. A gyerekek körülfogták a fehér mentőautót, bámulták. Az ablaknál feküdt a nagybeteg, nézett közömbösen, nem ismert meg senkit. Szeme rebbent néha.

- Kislányom, mit tettek veled? - törölgette a szemét Péteriné.

A mentősök mondták:

- Nem tudtak rajta segíteni, kétszer felvágták a fejét. Kifázott. Itthon jobb dolga lesz.

A mentőautó után szaladtak a gyerekek. Péteri leült az ágy szélére, felesége sírt.

- Rossz helyre születtél, Jutka.

A dombról lehallatszott a vidám zsivaj, kiabálás.

Behajtotta az ablakot, szembefordult férjével:

- Elköltözünk innen. Nem bírom tovább.

- Hová költözhetnénk?

- Mindegy, csak gyerünk.

- Maradnunk kell, még maradnunk.

Sírt a kislány, anyja megitatta, ám a zsíros kenyeret hiába nyújtotta, nem vette el. Keze mozdulatlanul, bénán feküdt.

- Istenem - kapott szeméhez Péteriné és kiszaladt a szobából.

Postások szálltak le a teherautóról, vezetékes rádiót szereltek. A cselédháziak sietve jöttek, megálltak a házak előtt, rágyújtottak.

- Rádiónk lesz.

- Ingyen adják. Tíz forint havonta. Megéri.

- Meg. Kiabálhat a gyerekeknek.

Jutkát kivitték, árnyékba tették a vackát. Nováknál szólalt meg először a rádió, hangosan ömlött a zene, elhallatszott az istállókig.

- Feltették a hazugságládát.

A postás gyakran fordult. Pedig a cselédháziak nem vártak levelet. De rákaptak a totózásra.

- A szerencse idejár - újságolta Potornai. - Tíztalálatosunk van.

Mentek a városba. Keveset fizettek, elvásárolták rögtön, megittak pár pohár bort. Amikor hazaértek, körülvették őket, kíváncsian nézegették a vásárolt holmit: harisnyát, inget, két olcsó gyermekruhát.

- Ennyi az egész? - kérdezte Péteri. - Ezért nem érdemes a városba utazni.

- Lesz nekünk még találatunk, főnyeremény is.

- Na, ha arra vártok - mondta Nemes Lajos -, üres marad a kamrátok.

Előleget fizetett a Csillag. Novák közvetlenül Potornai után lépett az irodába. A pénztárosnő barna papírzacskóban adta a pénzt.

- Itt írja alá.

- Minek?

- Anélkül nincs fizetés.

- Nincs?

- Egy fillér sincs.

- Nem értem a betűket, az istennek se értem.

- Rajzoljon keresztet.

Potornai két keresztet írt a papírra, hosszú, szálkás vonalakat húzott. Megizzadt a homloka.

- Jól van?

- Jól.

Novák szintén keresztet tett. Számolás nélkül dugta zsebébe fizetését.

Az asszonyok elébük siettek, később a faluba igyekeztek.

Potornainé ócska táskát szorongatott. Vásárolt. Férje a kocsmában időzött. Fröccsöt kért. Jós Sándor teli pohár mellett búslakodott, lassan kortyolgatott italából. Amikor pénzhez jutott, megivott pár pohár bort, és szomorú gondolatai támadtak a világról. Előhúzta kis fekete tokjából a pikulát, megnyalta a száját, bánatos dalokat játszott.

- Jól csinálod - kiáltotta Potornai. - Igyál velem.

Pölös Gábor kint élt a Homokon. A téglaszínű kecske vidáman legelgetett a kanálisparton, tőgye megduzzadt. Jós Sándor odament a kunyhóhoz, levette válláról ásóját.

- Itt ástam, kitelt.

- Miből élsz?

- Hát csak úgy élek.

- Hol laksz?

- Akadnak jó emberek.

Könnyű, tavaszi este volt, a kanális partján és a vízben békák lármáztak.

- Felfogadnálak. Sok ez a föld nekem.

Cigarettával kínálta, nagyokat szívtak, ráérősen.

- Ismertem anyádat, jó asszony volt.

- Jó.

- Jósolt. Eljárt a házakhoz mosni, takarítani. Nekem is jósolt. Mutattam neki a tenyeremet. Miket mondott!

- Mindenkinek az igazat.

- Igazat? Azt mondta, hogy házam lesz, földem meg minden. Szerencsével járok. Lovakat veszek, a kamrám tele búzával. A föld meg ez a kunyhó, ennyi lett. Mégsem haragszom anyádra.

- Szerették. Behívták a házakba, jósoljon az életükről.

Besötétedett. A gazda megigazította vackát, Jós Sándor nem mozdult.

- Hol alszol?

- Elalszom a földön.

- Van hely kettőnknek.

Tüzet raktak, néztek a parázsba, a füst elűzte a szúnyogokat. A fekete pikulából bánatos dalok üzentek.

Pölös Gábor sűrűn megfordult a faluban. Felesége mindig feküdt, ellátta ennivalóval, a kútról vizet vitt. Öreg Gombos gyakran bekopogott.

- Javulsz már?

- Nem kelek fel többet. Legalább az unokám születését megérhetném.

- Megéred. Ne félj.

Anna meglátogatta anyját.

- Csak az unokámat láthatnám.

- Miket beszél? Meggyógyul.

Hazajött az apja. Pölösné behozatta a kisvégiből a ládát, odahúzták az asztalhoz, a lámpa fényében jól látták a fekete ruhát.

- Előkészítettem mindent, a párnámban pénzt találtok.

- Miket beszél!

- Ne sajnáljatok. Megváltás lesz.

Virrasztottak a kemencepadkán. Anna megtörölte szemét, lejjebb igazította a lámpát. Anyja lehunyt szemmel feküdt, hajnalban halt meg, egyet hördült, lehanyatlott a feje, csendesen ment el. Ahogyan élt.

- Jó asszony volt. Nyugodjék békében.

Kevesen mentek a temetésére, öreg Gombos igyekezett a hozzátartozók között, Anna férjébe kapaszkodott, már látszott anyasága.

Pölös Gábor tovább maradt a sírnál. Kezével a fejfának támaszkodott. A sírásók összeszedték a szerszámaikat, Jós Sándor és Gulyás Imre megtisztította az ásót, a lapátot. Nem fogadtak el pénzt.

Anna nehezen mozgott. A cselédházakból hajnalban elmentek a férfiak, később a gyerekek iskolába. Boldi kocsit kért Munkás-elvtárstól, hazavitte feleségét.

- Mikorra várjátok?

- Itt az ideje.

Apja meglátogatta, gyönyörű gyümölcsöt hozott.

- A Homokon termett.

- Jós Sanyi segít?

- Segít. Jól megvagyunk, szedésnél Gulyás Imréék kijöttek. Nagy család, sokra haladtunk.

Annának fia született, fekete hajú, barna gyerek. Ura ügyetlenül állt az ágynál, leülni sem mert.

- Nincs semmi bajod?

- Nincs.

- Nem beteg ő se?

- Nem. Gábornak hívjuk, Gáborkának.

A nagyapa sűrűn érkezett látogatóba.

- Ha megnő, kiviszem a Homokra.

Elüldögélt a kisszéken, tarisznyájából gyümölcsöt szedett elő. Gyönyörködött unokájában.

- Neki könnyebb lesz. Csak a nagyanyja láthatná, szerette volna megérni.

Indult. Jós Sándor legtöbbször ébren várta.

A cselédházak ablakait megjavították, nem ácsorogtak kint a gyerekek, a nagyobbak iskolába jártak. Pölös Anna reggelenként tüzet gyújtott a kis kályhában, Gáborkát szoptatta, etette, gyorsan növekedjék.

A gyerekek tököt vágtak fel, kimagozták, szemet, szájat és orrnyílást faragtak rajta, gyertyát gyújtottak, beletették. Kísértetiesen világított, ez volt a halálfej.

Potornainé sírva kopogtatott:

- Ha maradt kenyeretek, adj kölcsön.

- Maradt.

- Nem adtam a gyerekeknek semmit. Kifogytunk mindenből.

- Sok száj, sok kenyér.

- Nyomorult élet, jól se lakhat az ember. Dolgozik, mint az állat, fizetés meg sehol.

- Nekünk se könnyebb, semmink sincs a világon.

- Fiatalok vagytok. Vihetitek valamire.

- Vihetjük? - nevetett Boldi. - Csinálunk öt-hat gyereket, örökre megesz a nyomorúság.

A tél szegényebbé tette a világot, az utakat betemette a hó. A gyerekek kiballagtak a kövesútra, igyekeztek az iskolába, ritkán a Csillag kocsija felszedte őket.

Pölös Gábor karácsonykor kigyalogolt, rakosgatott a tűzre, unokájának morzsolt csutkából babát készített.

- Nem lesz a Csillagból jó szövetkezet soha. Hiába igyekszünk. Nincs és nincs. Ígérgetnek. De élnünk is kellene. Miből?

- Nálam járt Szentpéteri Ferus. Kínáltam a kecskét, nem viszi.

- Városban lenne jó. Havi keresettel.

- Más világ. Nem nekünk való.

Anna kimosta a pelenkákat, lepedőt terített a kemencére, rárakta száradni.

- Jós Sándort odaengedtem az ólba. Éljen a szerencsétlen.

- Nincs egyedül.

- Csak ti közelebb lehetnétek.

- Otthon se tudnánk mit kezdeni. Nem jó ez sehol.

Gáborka megbetegedett, tüzelt az arca, szeme fátyolosan csillogott, Boldi ölébe vette, nekivágott a falunak, felesége mellette lihegett. Verejtékeztek, percek alatt érték el Pölös Gábor házát. Megzörgették a kaput.

- Beteg a gyerek.

- Beteg? - ütötte meg a szó. Arca elborult. - Voltatok orvosnál?

- Oda mennénk. Csak hát... Nincs pénzünk, gyógyszerre sincs.

A kisvégiből kihozta a vászonzacskót, tele aprópénzzel. Odaadta.

- Neki gyűjtögettem. Az orvostól visszagyertek.

Rendbe hozta a szobát, befűtött a kemencébe, a kannákba friss vizet hozott, megágyalt. Kenyeret, zsírt és tejet rakott az asztalra. Cigarettáért kotorászott, de visszatette.

- Tüdőgyulladás - mondta Anna. Lefektette fiát az ágyba. - Holnap jön az orvos, ha nem javul, kórházba viszik.

- Meggyógyul. Itt hamar meggyógyul.

- Megfázott. Nedves a lakás.

- Péteri Jutka nem gyógyul meg többé. Nem tudnak rajta segíteni. Kifázott - mondta Boldi.

- A szegénység megnyomorítja az embert. Egyiket most, másikat később.

- Gáborkával mi lesz? Ott nőjön fel a cselédsoron? Jutka sorsára jusson?

Öreg Gombos jött.

- Nézzük a legényt, táncol-e már? Beteg?

Zavarában elhallgatott, köhécselt. Kabátzsebébe nyúlt, gumikutyát vett elő, régi játék lehetett, kopottas, szomorú.

- Hadd örüljön.

- Ne vigyétek el innen - mondta Pölös Gábor. - Jobb helye lesz.

Nemes Lajos, Péteri, Boldi, Potornai és Novák a takarmányos ólban töltötte az időt. Kecskelábú asztal, lóca, lószerszámok és zsákok sorakoztak a helyiségben. Már megetették a teheneket, a tejet elvitte a tejhordó kocsi, behúzódtak, füstöltek.

- Jövőre új vezetők lesznek - szólt Nemes Lajos. - A városból. Munkás-elvtárs elmegy.

- Pénzt is hozzanak.

- Egyformák. Jönnek, mennek a pénzért. Mi hova menjünk? - kérdezte Potornai és hangosan szellentett.

- Nekem szóltak. Másik szövetkezetbe hívnak, jobb helyre - mondta Novák.

- Itt is megélünk - avatkozott közbe Nemes Lajos. - A magunkfajtának mindenütt kijár.

- Többet keresnénk, tanyát adnának.

- Nem jó sehol. Belegebedünk a nyomorúságba.

- Városban jobban keresnek. Hely is akad, válogathatsz. Felmégy az építkezésekhez. Két kézzel kapnak utánad.

- A földből kell megélnünk. Más semmiből.

- A fiataloknak könnyű. Tanulhatnak. Felülnek a vonatra, egyenesen az iskolába viszi őket. A gyáriaknak is jó, jár a kereset, de minket leszarnak. Messzire bűzlik rólunk.

Gépek jöttek. Hatalmas ekékkel, földgyaluval, lakókocsikkal, pufajkás emberek ugráltak róluk. Boldit kérték, mutassa a Homokra vivő utat.

Feketén dideregtek a fák, összehúzódtak a földek. Nagy darabokban lecsúszott hátukról a vékony hópaplan. Silánynak látszott a vidék.

A Józsa-tanyához értek, brigádszállásra.

- Megállhatunk. Kijjebb egyéniek vannak. Eddig a miénk.

Elnémultak a gépek. A szövetkezet mezőőre jött a tanyából.

- Maguk a halasok? - fontoskodott az öreg Kun. - Mi hiányzik? Itt a szállásuk, csak szóljanak, mindent előkerítek. Parancsba hagyták, a gépekre is vigyázzak.

A pufajkások vizet húztak a kútból, krumplit tisztítottak, és a lakókocsikban főzni kezdtek.

- Ez se élet, hónapszámra egyedül.

- Az ember megy a kenyér után. Menni kényszerül. Egyszer ide, máskor oda, míg jobbat nem talál.

- És a halastavunk? Megcsinálják?

- Azért jöttünk. Sokba kerül maguknak.

- Fizeti az állam. Fizet helyettünk. A halakat ingyen adja, csak kihalásszuk. Az lesz jó világ, halat eszünk este, reggel.

- Szálkája is van a halnak.

Gáborka a kuckóban erősködött. Hátát neki vetette a kemencének, elégedetten gügyörészett, előtte rongybabák és az öreg Gombostól kapott gumikutya. Nagyapja szokott helyén ült.

- Halastó lesz a Homokon.

- Ki mondta? - horkant fel Boldi.

- Láttam. A Józsa-tanyán kívül lesz, közel a csatornához. Ott vannak a gépek.

Anna a kaszrolyban öreglebbencset hozott, kanalakat dugott a tésztába.

Nagyokat nyeltek, Boldi a kannafedőből ivott.

- A legjobb földeket teszik tönkre.

- Az állam ingyen adja. Víz van elég.

- A kanálisban. Ott van. Őszig, amíg le nem eresztik. A homoki föld magasabb, nem áll rajta a víz.

Pölös Gábor kiballagott, Jós Sándor követte, és a téglaszínű kecske. Megpihentek a Józsa-tanyánál, figyelték a gépeket. A hátizsákot, holmijukat lerakták.

- Sok halat visznek innen.

- Ha lesz benne egyáltalán, ha víz is lesz. Magas fekvésű föld, kár tönkretenni.

Az öreg Kun lépkedett feléjük, hatalmas furkósbotját hóna alá szorította. Szakadozott nagykabát lógott rajta, s a valamikori kozáksapka belsejében és szélén meggyűlt, feketén villant a kosz.

- Pihengetünk, pihengetünk? - kezet nyújtott. - Megint kifelé, Gábor?

- Múlik az idő.

- Ránk kinyílik. Ki bizony. Halastót csinálunk, megél belőle a Csillag, pénzbe se kerül, ingyen adja az állam.

- Ingyen semmit se adnak.

- Már csak tudom, kezem alá dolgoznak a gépek. Fizetni úgyse tudnánk, esetleg zárszámadáskor.

- Sok jó földet összetipornak.

- Fáj, hogy halastavunk lesz, jó dolgunk? Kijjebb szorítunk benneteket, jövőre másikat csinálunk, a te földed is beleesik.

Pölös Gábor vállára lökte a zsákot. Elindult. Harag nélkül mondta:

- Gyere, mielőtt a kecském megbolondul.

Az öreg mezőőr hangoskodott:

- Sírtok még mihozzánk! A hal is jólesne. De abból nem esztek, nem ám.

Anna összekötötte fia holmiját a berliner kendőbe, karjára vette, s öreg Gombosnak adta a kulcsot.

- Kimegyek a cselédházakba.

- Ősszel hazagyertek.

A csapást már kitaposták, vidáman haladt, férjét vélte kilépni az újuló fák mögül minduntalan. A kőkereszt előtt megtorpant, bádogedényben hervadt virágok árválkodtak. Nyári búcsú emléke villant, szenteltvíztartó, keresztvetések.

Leszaladt a dombról. A cselédházak kitárulkoztak, befogadták a tavaszt. Szokott helyén találta a kulcsot, begyújtott, Gáborka az ágyon gőgicsélt. Novák Józsi szaladt az istállókhoz.

- Boldi bácsi, hazajött a felesége.

Sietett, fiához kuporodott. Az ablakból fabábukat vett elő, a bicskájával farigcsálta.

Nyikorogtak a trágyahordó szekerek. Az asszonyok teregették a ruhákat, a gyerekek parittyáztak, Nemes Lajos felásta tenyérnyi kertjét. Potornai, Novák mosolygott.

- Vethetsz bele bukfencet.

Anna virágmagokat szerzett, Boldi dróttal körülkerítette a parányi portát.

- Az idén visszük valamire. Kubikosok kellenek a halastóhoz.

- Mentek?

- Hosszabbak a napok, korán kezdjük az ólaknál, aztán etetésig a tónál kereshetünk.

Potornai pálinkásüveget mutatott.

- Iszunk. Nemsokára meggazdulunk.

Kortyolt. Továbbküldte az üveget, jófajta kisüstivel.

- Nyertél?

- Munkás-elvtárs a halastóról magyarázott: tudunk keresni, meggazdulunk. Mondtam, engem oda tegyen, halásznak. Előlegezhet is.

- Korán itatjuk a halat. Megárt - szólt Nemes Lajos.

- Máshová is építhetnék - mondta Péteri. - Nem a legjobb földre.

- Oda teszik, ahová akarják, csak fizessen. Fizessen, az istenségit, mert szétverem a világot - mondta Potornai és ivott. - Halász leszek, értitek? Halászmester.

- Szerencséd legyen.

- Élni kell addig is.

Erős gátakat csináltak. A férfiak kint szorgoskodtak, az öreg Kun föl-föltünedezett. Sietősen jött, ácsorgott a kutricáknál, fontoskodva fogott szerszámot.

- Halad ez, jól halad. Megcsináljuk hamar.

- Fordítva fogod a lapátot - mosolygott öreg Boldi.

Nevettek.

- Fordítva? - csodálkozott. Értetlenül forgatta kezében. A cselédháziak hahotáztak.

- A rokonotokkal, azzal vicceljetek. Van nékem munkám, vigyázok a közös vagyonra. Mit baszkuráltok?

Kezébe kapta botját, elindult.

Csendesen éltek, napközben nem ült a küszöbön senki. Gyerekek szaladgáltak, asszonyok tűntek fel. Ígért a föld. A Csillag tábláin kint feketedett a sok szénaboglya. Sok eső járt.

- Fekete széna, fehér kenyér - bölcselkedtek. - Nagy termésünk lesz az idén.

Esős napokon otthon maradtak, kiültek a konyhába, néztek a nyitott ajtón át az esőbe, cigarettát sodortak, kiköptek a felázott földre. Az asszonyok lebbencset főztek, vagy paprikás krumplit.

Aztán mosáshoz fordultak, szakadozott, foltozott gyerekingek, ruhák, elnyűhetetlen ruhák. A nagyapának vehették, apára származott, tőle fia örökölte. A szegénységet is. A szegénység ruhái elnyűhetetlenek. Amikor legény lett a fiú, megfordult a ruha útja.

- Nem tudunk keresni.

- A gátépítésnek vége. Legalább fizetnének.

- Arra várhatunk.

Elkomorodtak. Kint reménytelenül esett.

Meleg napok jöttek. Az ablakokat újra kinyitották, reggelenként kihozták a szobából Péteri Jutkát.

Nem jártak tovább a halastóhoz. Árnyékban pihentek, nyugalommal eregették a füstöt, elnyúltak a fűben. Nemes Lajos érkezett.

- Olcsó vályogot tudnék. Ólaknak.

- Mi építsünk a Csillagnak? Bolondnak nézel? A kocsmában jobb helye van a pénzünknek - szólt ingerülten Boldi.

- Kezdjünk valamihez, kijussunk nyomorult helyzetünkből. A gátmunkáért fizetnek.

- A szerencse mindig idejár. Hozzám. A halastónál kezdek - szólt Potornai.

- Elmégy? - kedvetlenedett el Novák. - Jól megvoltunk.

- Nincs más lehetőség. Télire költözünk a Józsa-tanyába.

- Mindenki csinálná, ahogy a legjobb - mondta Péteri. - Csak szabadulna innen.

A házakból ételszag csapódott. Birkahúst mértek a Csillagban. Elkészült a halastó, tiszteletére vágták. Novákné sietősen csavarta Potornainé haját, a kályhából parazsat szedtek a vasalóba, az asztalon kivasalták az ünneplő ruhát. A gyerekek izgatottan készülődtek, Potornai megígérte, délután bemennek a faluba. A szekrény aljából előkerültek a bokszosdobozok, a gyűrött ingek, a színehagyott öltönyök.

- A sergőre felülhetünk?

- Sergőre? Nincs sergő a faluban.

- Van. Tudom, hogy van - akaratoskodott Potornai Bandi.

Elfogyott a bor. Megszorult a meleg, Novák ledobta az ingét.

- Megfőtt az ebéd.

Elnéptelenedett a környék, tányérok, kanalak csörömpölése hallatszott.

- Vihetnél húst apámnak. Régen láttuk - szólt Pölös Anna.

- Messze van.

- Etetésig visszaérsz.

Hirtelen támadt szél hajtotta be az ablakot, port kavart a házak előtt.

- Vihar lesz - szaladt ki Boldi. - Csúnya felleg közeledik. Csak jeget ne hozzon!

Suhogott a szél. Előbb elszürkült, majd feketébe borult a vidék. Megérkezett a vihar, jeget bőséggel hozott. Esett. Dörgött, villámlott kegyetlenül. A vihar egyre nőtt, Nemes Lajos bekiabált a cselédházakba:

- A keresztekhez gyerünk!

Erősödött a szél. Szaladtak. Péteri elcsúszott, Boldi segítette fel. Erről is, arról is feltűnt valaki, a szél lelökte fejükről a kalapot, pörgette maga előtt. Kévék bukdácsoltak a tarlón, szaladtak utánuk, megfogták, újrakötözték a kereszteket. Valamennyien kijöttek. Oda-odakaptak az arcukhoz, mintha vizet töröltek volna le. Zuhogott az eső, villámlott, dörgött, kévék bukdácsoltak, hullott belőlük a szem. Lecsendesedett a szél, elállt az eső. A keresztek helyükre kerültek.

- Jó, hogy szóltál - mondta Péteri.

Cigarettáztak a dűlőn, az asszonyok igazgatták fejükön a csupa víz kendőt. Indultak.

- Megfázol, gyerek - simította meg Novák Józsi arcát Munkás-elvtárs, és Potornai Bandi fejére barackot nyomott.

- Nem fázok én.

- Nem hittem, hogy ennyien kijönnek.

- A földből kell megélnünk, két kezünk jármával. Hagyhattuk?

Fáradtan, agyonra ázva ballagtak. A termést nem csépelte ki a vihar. Az apró gyerekek markukba szedték a jeget, dobálták egymást. A kis kerteket tönkreverte az idő.

- Kár érte. Nincsenek már virágaink.

- Kisebb lesz az idei kenyér - csüggedt el Potornai. - Megint kisebb. Ti mit álltok itt? - kiabált a családjára. Megtisztálkodva, készülődve várakoztak már körülötte. - Mars befelé!

- Nem mehetünk a faluba? A sergőre?

- Dehogynem. Majd karácsonykor. Vagy ha forint hull az égből.

Pölös Anna ráparancsolt férjére, kezébe nyomta a kaskát:

- Vigyed!

Pölös Gábor mogorva volt. Világosodáskor bütykös ujjával megdörzsölte szemét, leakasztotta az ágról kalapját. Ásítozott, az ólhoz igyekezett. A dinnyeindák és a füvek bakancsára törölték az éjszakai harmatot. Köcsögöt vett le a kunyhó melletti karóról, és megfejte, kiengedte a téglaszínű kecskét. Cigarettára ezután gyújtott. Idegesen fújta a füstöt, többször pillantott az elárvult útra. Nem tudta, miért ideges. A tavaszi esők elszomorították, elverték jókedvét. Elverték a jó termést is. A meleg napok javítottak a dinnyén, paprikán, kipendült a növény. Mégis. Az álmok bántották.

Jós Sándor kijött, akkor piroslott fel a nap. Fáztak a levelek.

- Sokszor hülyeségeket álmodok - motyogta a kertész.

- Néha, ahogyan szeretné, vagy ahogyan lesz?

- Az embereknek nem kellene álmodniuk. Akkor is megélnének.

- Meg. Azt biztos.

A téglaszínű kecske előkerült, rövid szarvával játékosan lökdösődött.

- Az asszonnyal kínlódtam. Mintha élt volna, meszelte a házat, addig meszelte, amíg be nem dőlt.

- Az ilyen álom rosszat jelent, kárt. Baj éri.

- Minket mindig baj ér, amikor megszületünk, meg amikor meghalunk, akkor is. A kettő között elkerülne? Bár lehet, hogy öröm, ha kimúlunk a világból, vége a szenvedésnek.

Előhozta a köcsög tejet és a kendőbe takart kenyeret, szalonnát. Két csuprot tett a kisszékre, reggeliztek. Bátrabban sütött a nap. Kapáltak. Keményen vágták a földet. Nem vettek tudomást a madarakról, az ébredő vidékről, ütemesen, rendíthetetlenül dolgoztak.

Átforrósodott a levegő. A domb aljában hajladoztak, levettek kabátot, inget, nadrágot. Verejtékben fénylett a testük.

- Mára elég is.

Jós Sándor a két kapát a kunyhó árnyékos oldalához tette. Belegázolt a csatornába, locsolta bőven magára a vizet. Aztán tüzet rakott. A bográcsban fortyogott a főznivaló.

- Halakat fogok.

- Vihar lesz.

Félelmetesen és haraggal érkezett. Feketén. Megindult a homok, meghajoltak a fák. Messziről fájdalmas zúgás üzent, kegyetlen a vihar. Sötétebb lett. Sírtak a fák. A Homok apró szemcséi futottak, kíméletlen vágtába kezdtek, a dinnyeindák felborzolódtak, a paprikapalánták féloldalra dőltek.

Erősödött a vihar, villámok cikáztak, megremegett a föld. A kunyhó reszketni kezdett, a téglaszínű kecske mekegve bújt gazdája lábához, Jós Sándor szaladt, fehér vászonzacskóban hozta a halakat.

Esett, hullott a jég, a kemény golyók lecsaptak, kímélet, kegyelem nem volt. Reccsenve törtek derékba az útmenti fák. A Homok félt és nem menekülhetett.

Pölös Gábor megkövülten meredt a világra, fájdalmasan, roggyantan. Vállát az ajtónak támasztotta, jégdarabok vertek a kunyhóba, a lábára. Szürke, fájdalmas por úszott a földek felett. Szürkére festette az arcát.

Elment a vihar. Letarolt földek sírtak, kicsépelt kalászosok, tönkrevert kukoricák, élettelen palánták, kifosztott gyümölcsfák, megölt dinnyeindák. Fehérlett a jég az elpusztult földön.

Jós Sándor pihent a maga csinálta fekhelyén, időnként simított egyet a reszkető kecskén.

Újra kisütött a nap, erőtlenül, a levegőt nem melegítette fel. A gazda sokára, nagyon sokára szólt, a kicsavart fákra mutatott:

- Őket sajnálom a legjobban.

Keresztvágó fűrésszel, szótlanul mentek, a villámütött fákat kicsivel a föld színe fölött elfűrészelték. Felhúzták a kunyhóhoz, nem volt gondjuk tüzelőre.

Boldi a halastónál az öreg Kunt pillantotta meg, a gát tetején gubbaszkodott. Messziről úgy festett, mint kopott madárijesztő.

- Mit csinál?

A mezőőr vacogott, ruhájából csurgott a víz, agyonra ázva-fázva didergett.

- Kint érte a vihar?

- Elverte a búzát, a kukoricát. Nem tudtam rá vigyázni. Mit mondok Munkás-elvtársnak? Oda a termés, fuccsba ment az esztendő. Mi lesz velünk? Dolgozok, dolgozok, és hirtelen jön a vihar, kicsépeli a búzánkat, elveri a kukoricánkat. Érti ezt valaki?

- Nyugodjon meg. Nem tehet semmit.

- Az az én bajom, álltam tehetetlenül, a szél, a vihar, az eső, a jég meg verte, csak verte a termést. Nincsen ennél semmi szomorúbb. Hiába kiabáltam: engem verjél, isten, ne a földet, nem hallgatott rám. Szaladtak a kévék, hallottam, hogy nyöszörögtek a földek, recsegve törtek el a kukoricák. Minek akkor az élet, az öregség, ha segíteni nem tud? Azt mondd meg!

- A cselédházak mögött összegyűjtöttük a kévéket, a kereszteket.

- Aki egyedül van, senkinek se hívják. Szaladtam a kévék után, egyet elértem, a többi messze görgött. Szembeszálltam a viharral, de nem engem bántott. A határt verte tönkre, hiába féltettem, hiába őriztem.

- Pihenjen a tanyában.

- Pihenjek? Minek?

Úgy maradt a gát tetején, mint keresztre feszített útmenti Jézus Krisztus.

Pölös Gábor igen-igen megszomorodott. Előtte a tönkrevert dinnye, elpusztított paprikák, hátul a csúffá lett kukorica, gyümölcsfák. Boldi szíve elszorult. Apósa évek óta kint élt, dédelgette, babusgatta földjét. Néha gazdagon fizetett a verejtékért, néha silányan, adóra, megélhetésre is keveset. A Homok volt az élete.

- Beteg? Megszürkült az arca - kérdezte apósát.

- Megszürkült itt minden.

- Az öreg Kunt is elverte.

- A vihar elől nem lehet kitérni, elszaladni. Csak belepusztulni.

- Birkapörköltet hoztam - tette a kaskát a lábukhoz.

- A fákat nagyon sajnálom. Belepusztultak, nincs többé gyökerük.

Kihozta a zacskót, még tátogtak a halak.

- Gáborkának. Neki többet adjon mindig a föld.

Boldi a szélmalomnál járt, amikor megszólalt a Jós Sándor pikulája. Szívszaggató dalokat küldött a világba.

Nemes Lajos és Péteri vályogot szállított Gulyás Imrétől, két ólra valót. Kocsit kaptak a Csillagtól. Behajtottak a faluba, megrakták a szekeret. A cselédházak előtt Novák hűsölt.

- Szaporán, hé, soká készül el a palota.

- Nem ázik be, mint a tiéd.

Ügyes kis ólak alakultak. Potornai a halastóhoz járt. Vizet szívattak a csatornából, a felső, távolabbi részekre nem folyt, visszafelé kívánkozott. Egyre bosszúsabban érkezett. Novák a küszöbön ült, egyedül. Nem égtek sehol a lámpák, a nyitott ablakokból horkolás hallatszott.

- Elfuserálták a tavat, nem áll a víz benne. A halakat meg idehozták.

- Drága lesz a halászlé. Csak győzzük fizetni - kotort az orrába Novák.

- A földeket tönkretették, összevágatták, összedúrták, nem terem többé, Munkás-elvtárs levizsgázott.

- Oda jutunk, mint tavaly. A puszta kenyérhez.

Szent Istvánkor előleget osztottak, gabonát, pénzt. Jókedvűen hordták a zsákokat, húst mértek, Potornai és Novák családjával együtt begyalogolt a faluba, Boldiék apja házába mentek. A majorban kevesen maradtak...

A piactér hangossá vált, céllövöldét állítottak és körhintát. Harsogott a lemezjátszó, jó lövés nyomán nagyot dörrent a puskapor. Similabdát, majmot, dudát, papírzacskót, babákat nyerhettek a legények. Sétálókkal, szórakozókkal telt meg a tér, a mozit kinyitották, a Fényesben zene szólt.

Öreg Boldiéknál a gangon tanyázgattak.

- Kijött az adó.

- Lehetetlen.

- A tartozás, a kamat, meg mit tudom én. Gyűlik mindig, amíg csak élünk.

- Szövetkezeti tagokat nem bánthatnak.

- Elkívánják a tehenek árát, amiket bevittem. Fizettek érte, persze, fizettek, úgy-ahogy. Apródonként visszaveszik, de nem szólhatok. Bajom legyen belőle?

- Ne fizessen. Legfeljebb keveset.

A Fényes megtelt, Potornai és Novák bevitte családját. Később az asszonyok elindultak a gyerekekkel. A férfiak korsóból nyakalták a sört, sokat és dacosan, Potornai a hajnalra gondolt, a gyalogútra, ami a halastóhoz vezetett. Nem sikerült kerékpárt vennie. Keserű ízt érzett szájában. Földhöz csapta a korsót.

Mogorván ébredt. Szájához emelte a kannát, nagyot ivott. Ásítozott. Lelépett az ágyról, kenyeret vágott, a bögrébe lekvárt tett. Ruhába csavarta a barna kenyeret, az asztal alól előkotorta a szatyrot. Madzagból volt a füle.

Kellemes volt a reggel. Kiszívta mámorát. Napok óta peregtek a levelek, s a gyalogút széléhez összesodródtak. Őszül - gondolta. Közeledik a hideg idő. Megint nem jutott semmire. A gyerekeknek ruha kell, cipő, négyen járnak iskolába. A többi kicsi, kevesebb gonddal, megférnek a lakásban. Keserű józanság ömlött el benne. És düh.

A tanyánál az öreg Kun kászálódott elő, pityókásan pislogott. Megigazította kozáksapkáját, üres üvegét bosszúsan bámulta, elhajította.

- Fene a magját, kevés is használna. Nem tudsz aludni? Nem hagy az asszony?

Botjáért nyúlt, nyakába vette a határt. Potornainak eszébe jutott, sohasem látott nála szatyrot, táskát, ennivalót.

Szekerek verték a port, hordták a termést. Pölös Gábor csurgó verítékkel figyelte az elhaladó kocsikat.

- Szűk esztendő jár - mondta, s belecsapott a levegőbe. - Ami maradt, elkívánja a törvény.

Vénasszonyok nyara aranylott. Ismét sírtak a fák, ökörnyál lustálkodott a zöldellő tarlók felett, libák ballagtak a porban, kocsik döcögtek. Sohasem költözött még ilyen hamar haza. Belakatolta a kunyhó ajtaját, s lépkedtek az alkonyatban.

Jós Sándor felvállalta a kertek ásását, munkája, kenyere lett.

Öreg Gombos egyedül matatott homályos üzletében. A falakról pókháló csüngött. Fiatal korában képeket akasztott a tükrök fölé, megfakulva, de változatlanul ott hetykélkedtek a magyar huszárok, Rákóczi fejedelem búcsúzkodott hitvesétől. Minden úgy maradt, mint hajdanán. A zöld plüss nyírógéptartó kiszakadozott, a tükrök nem verték vissza a fényt, a falak repedeztek. Változatlanul várták a vendégeket. Az újságok is megjöttek rendre, csak a vendégek nem. Elmaradoztak. Pölös Gábor kitartott.

- Mi lesz velünk? - kérdezte a fodrász.

- Kibírjuk. Szegény ember arra született, hogy mindent kibírjon.

- Szentpéteri Ferusék többször kerestek.

- Rosszabbak a jégnél, a viharnál.

- Hozzám ők se jönnek, mintha nem lennék a világon.

Pölös Gábor almát rakott a zsebébe, kigyalogolt a cselédházakhoz. Unokáját a ház előtt találta. Pokrócot terített le, kihozta a gumikutyát és a faragott bábukat. Letérdelt, kedveskedett, előszedte az almákat. A gyerek gurigázott velük, beleharapdált. Később irgalmatlanul rázta a csörgőt. Nagyapja megfogta a kezét, sétáltatta.

- A... pa... - kiabálta a kicsi.

A cselédházakhoz kukoricát hordtak. A kocsikról behányták a földes konyhákba. Novákné eladta.

- Minek nekünk? Teher a költözésnél. Jövő hónapban elmegyünk.

Hűvösödtek az esték, minden nappal hamarább kopogtattak. Novák idegesen szívta cigarettáit a küszöbön, egyre idegesebben. Várta Potornait. Éjfélig üldögéltek, az égen hunyorogtak a csillagok.

- Egyszer mindenkire sor kerül.

- Mi maradunk. Nem tudunk szabadulni.

- Összedűlnek ezek a házak, akkor elfelejtjük - legyintett Novák.

- Nem tudjuk elfelejteni. Bennünk ragadt.

- Bennünk? Miért maradna bennünk?

- Tudom is én. Nem tudjuk elfelejteni és kész. Talán a fiaink, unokáink. - Hátizsákjából halakat dűtött ki. - A gyerekeknek.

- Bajod lesz belőle, megtudják.

- Köpök a pofájukba. Érted? Munkás-elvtársat meg tiszteltetem. Leeresztették a csatornából a vizet. Télire mindig leeresztik, belvízleeresztő csatorna. Ennyi eszük se volt.

- Mi lesz a halakkal? Vizet honnan vesztek?

- Az égből. Látod, esik.

Kitisztult. Költöztek Novákék. Parasztkocsi jött értük, felhányták hamar a holmijukat. Szomorúan kapaszkodtak a szekérre, a felázott földben nyomot hagytak a kerekek.

Potornai ismét az ólakhoz járt, a tehenekhez. Mogorvább lett. Nemes Lajos és Péteri malacaival törődött, Boldi, amikor tehette, a kemencéhez ült, kisfiával játszott. Házakat épített morzsolt kukoricacsutkából, máskor lovakat, embereket faragott fából. Vidáman topogott a gyerek, sikoltozott örömében.

- Félek a téltől. Hajnalra mindig kihűl a lakás. Gáborka megfázik - kapta szája elé kezét Pölös Anna.

- Egyedül maradjak? Járjak haza? Hagyjam a jószággondozást? Mihez kezdjek?

- A szomszédban békát fogtak, átbújt a falon. Mi lesz itt velünk?

Gáborka nem evett, belázasodott. Piroslott a torka. Nyugtalanul aludt, anyja lámpa mellett varrt, Boldi későn jött.

- Lázas?

Felesége bólintott, dolgozott tovább. A csendben jól hallatszott fia lélegzése.

- Hazaviszlek benneteket.

Fagyott. Nemes Lajos izgatottan érkezett. Megdörzsölte kezét és a többiekhez lépett.

- Éjszaka elpakolt Munkás-elvtárs. Senkinek se szólt, a teherautót a házhoz rendelte, felrakodtak, s aló mars!

- Büdös a levegő. Tisztább környezetbe vágyik.

- Mi szagolhatjuk. Más idepiszkít, a takarítás ránk vár - rúgott az alomba Boldi.

- Könnyű neki, eltolt valamit, odébbáll. Jobb helyre, vissza a munkásosztály ölébe.

- Lesz másik elnök. Hoznak a nyakunkra.

- Velünk mi lesz?

- Mi lenne? Maradunk - mondta Nemes Lajos. - Mást nem tehetünk.

- Lopásra kényszerítenek. Ha élni akarsz, lopjál. A keresetből jól se lakhatsz.

Az ólak mögött csomóba hordták a kukoricát. Csutkaszárral takarták le. Éjszakánként Potornai kiosont kukoricáért, telehordta konyhájukat.

A Vörös Csillag új elnöke csendes fiatalember lett. A tanácstól küldték. Napokig járta a területet, megnézett mindent, előre köszönt, az embereknek kezet adott, cigarettát kínált. A talpon álló kukoricatáblánál kérdezte az öreg Kunt:

- Ennyire jól fizet? Kétszer törnek kukoricát egy esztendőben?

- Fizetgetne. Csak a kolhoz nem fizet, így aztán a föld se fizet.

A majorban megállt az elhanyagolt épületeknél, a hóba fagyott, rozsdaette gépeknél. Nem szólt, nem kérdezett. A megfogyatkozott kukoricacsomónál időzött. Felemelt két kéve csutkát, kivette alóla az odakészített zsák kukoricát.

Az ólakban rendet talált, a cselédháziak villázták az alomszalmát, sovány tehenek kérődztek.

- Az új elnök lennék, István.

- Valakinek lenni kell - rántott a vállán Potornai.

- Méghozzá maguknál.

- Csillag ez, ha rossz is - szólt Nemes Lajos.

- Kis ideig kibírja. Nekünk mindegy.

- Azt látom, a pénzt is a földön hagyják.

- Miféle pénzt?

- Keressék, akkor megtalálják. Főleg, ha akarják.

- Hülyének néz bennünket - mondta Boldi. - A földön keressük? Kereshetjük az égben is, ott se találjuk.

- Mondott valamit. Esze van ennek, a kukorica capcarázására gondol. Törődik velünk, mint Szent István-apánk - szólt Péteri.

Nevettek. S az elnökön rajta maradt az elnevezés.

A pénz nem akart csurogni a kasszából semmiképpen. Gabonát, kukoricát, cukrot osztott a Csillag, forintoknak híre-hamva se volt.

- Ezer forint jár - mutatott a zárszámadási kimutatására Potornai.

- Nyolcszáz - mondta Boldi. - Nekem nyolcszáz.

Nemes Lajos és Péteri ugyancsak lobogtatta a papírt, István-apánk széttárta kezét.

- Nincs. Értsék meg, nincsen.

- Megdolgoztunk érte, jár.

- Legyenek türelemmel, megkapják. Mihelyt lesz pénzünk.

Nemes Lajos és Péteri eladta a hízókat. A cselédháziak először vitték ennyire. Potornai az ablak mögül figyelte a szekereket.

- Viszik a pocákat.

- Bár a mienket vinnék.

- Hizlalunk ezután mi is.

Bendő Béla találkozott Boldival. Régen látták egymást, a próbabál után Pestre került, szakmát tanult. Fekete, fényes gombos egyenruhában sétálgatott korábban.

- Tábornok lettél?

- Lovas tengerész.

Kevésszer látogatott haza. Segéd lett, önálló keresettel. Jól boldogult, munkáját megfizették, dúskált a lehetőségekben, nyitott kapukkal várták a gyárak, az építkezések.

- Meddig maradsz?

- Napokig.

- Jobb?

- Nekem jobb. Eddig minden sikerült.

- Másnak?

- Kinek-kinek. Ha jó helyre kerül, sokkal jobb. Más ott, egészen más. Nem űznek az adóval, a beszolgáltatással, nem söprik le a padlást, minden hónapban legombolják a nehéz százasokat. Független vagy. Aranyélet.

- Sokan mentek el, bányákba is.

- Veszedelmes lemenni a föld alá. Inkább maradj a tehén faránál - sietett el az alacsony lakatos.

Boldit sorozták. Hajnalban ült vonatra, hogy a kiegészítőbe idején érjen. Anna újságpapírba zsíros kenyeret csomagolt és a rövid nagykabát zsebébe tette.

Boldi estére jött meg. Felesége feljebb szította a petróleumlámpát, kaszrolyban melegítette a pörköltet.

- Elvisznek?

- El.

- Hiába kért a Csillag? Családod van.

- Van.

Nyelte a ragacsos galuskát, fia aludt, Pölös Gábor szokott helyén tanyázott.

- Nem halunk éhen. Annyit terem a föld.

Bólintott, lenyúlt a kannáért. Ivott.

- A gyereknek nem lehet hiánya, ha elvisznek is - törölte meg a száját Boldi.

- Nem megyünk ki a cselédházakba - mondta Anna. - Minek?

- Jós Sándor Pestre ment. Egyedül mégse győzöm - tárta szélesre kezét a kertész.

- Nem, az biztos.

- Segítek, Gáborka is meglesz velünk.

- Pénzt kell keresnem. Pénzt - szorította ökölbe kezét Boldi. - Elmegyek a Csillagból.

A cselédházakban ismét megürült egy lakás. Kulcsra zárták a kopott ajtót, a kulcsot bevitték István-apánknak.

- Nekik könnyű - szólt Potornai feleségéhez. A tehenészetben dolgoztak mindketten. - Pölös Gábor befogadta őket. Nekik is könnyű - lökött villájával Nemes Lajos és Péteri felé. - Három gyerekük van, nem nyolc.

- Ne keféltél volna annyit, neked se lenne hadsereged.

- Te is járattad a farod, szeretted a pecsenyesütögetést.

- Mindenkinek megvan a maga baja.

- Miféle baja? Három gyerekkel? Egy gyerekkel?

- És a kis Péteri Jutka?

- Ő szerencsétlen, megnyomorította a cselédsor.

Boldi a szövetkezet irodájában megkapta a pénzt. Kiment a cselédházakhoz. Kettőnek nem volt lakója. Maszatosan, piszkosan ugráltak a gyerekek. A felnőttek az ólban dolgoztak. Búcsúzkodott.

- Novákék visszajönnek - mondta Potornai. - Visszaköltöznek.

- A katonaság után mihez kezdel? - kérdezte Nemes Lajos.

- Nem tudom.

- Könnyebb már - említette Péteri. - Kicsivel, de könnyebb.

Boldi nekivágott a gyalogútnak. A kőkrisztusnál hátrafordult, vedlettek a cselédházak, kisebbek lettek, ennyire parányinak, vigasztalannak sohasem látta őket.

Várta Pölös Gábor és a Homok. Az öreg Kun megállította útközben.

- Mit csinálsz? Napszámos lettél apósodnál? Gazdulni akarnál?

- Menjen már. Napszámos?

- Jós Sándor az volt.

- Ősszel katonának visznek. Kire bízzam a családom? Magára vagy a kolhozra?

- Én se halok éhen. Az idén jobb lesz.

- És jövőre? És aztán? Akkor milyen lesz? Ha a gyerek beteg lesz?

Az öreg pipát kotort elő. Szívta erősen.

- Te tudod. Nem azért mondom.

Új traktort kapott a Csillag. Megérkezett, szántani indult. Megállította az öreg mezőőr.

- A miénk?

- Most kaptuk.

- Szép - ereszkedett meg a hangja. - Nagyon szép. Ilyet se láttam még. - Körüljárta. Aprólékosan megvizsgálta, nézegette. - Gondját viseld, nem terem minden esztendőben.

A traktoros befordult a táblára. Mélyre engedte az ekét, egyenletesen dolgoztatta a motort.

Szövetkezetiek jöttek, a traktornál megálltak.

- Elszalad a paripa - kiáltotta öreg Boldi.

Leültek. A traktoros közéjük telepedett.

- Hát ti?

- Keresztezünk.

Az öreg Kun lelkesedett:

- Jó gép, szép szántást csinál. Jobban terem a föld.

- Az igaz - bólintott öreg Boldi.

- A tied, már ami a tied volt, anélkül is terem - mondta a traktoros. - Tizennyolc mázsát megadta holdanként.

- Hát... - nyelt egyet. - Jó föld, lelke föld.

- Ha enyém lett volna, mutattam volna valamit Munkás-elvtársnak.

- Mit, te okos? - mutatott fejére öreg Boldi.

A traktoros felugrott. Fenekét mutatta. Az öreg mezőőr keze ügyébe esett, jókorát odacsapott. Nevettek.

- Nehogy pityeregj, ha ráülsz.

- Gúnyolódhattok. Nem termett az a föld soha ennyit régen, az egyéni világban.

- Nem. Annyi szent.

- Most nekünk terem, azért igyekszik. A mienk.

- Az az, a mienk.

Nem nevettek. Az öreg Kun bakancsát piszkálta, öreg Boldi mereven nézett földje irányába. A traktoros gallyal vonalakat húzgált a földön.

- Ne sirassuk, ami a múlté.

Cigarettáztak, indultak, hangoskodás nélkül. Öreg Boldi lemaradt. Amikor már nem láthatták, a földjéhez indult. Lassan lépegetett. Szemébe tűnt az akácos, télire mindig meggallyalta. Felesége főzött alatta lebbencset, tarhonyát, mikor mi adódott.

Futott, kapkodva szedte a levegőt. Hirtelen megmerevedett. Előtte beláthatatlan tarló nyújtózkodott.

- Merre a mezsgyéje?

Tarlót látott mindenütt, ameddig szeme beérte. Beljebb ment a földjén.

- Húsz mázsát is megadott.

Elszóródva, a torzs közé peregtek a piros magok. Felszedett fél marékkal. A szemeket megrágta, figyelmesen vizsgálta.

- Nálam nem pereghetett el soha.

Állt a táblán, elnézett messzire:

- Háládatlan, nekem ennyit sohasem fizettél.

Fél térdre ereszkedett. Sarkával feltörte a tarlót, belemerítette tenyerét. Morzsolgatta a porhanyós földet, apró sugarakban folyatta szét bütykös ujjai között. Nézte. Egyre nézte, mint porlik a torzs közé. Nem egyenesedett fel, mintha, keresett volna valamit. Karja lecsüngött. Messziről buckának látszott, merev, elmozdíthatatlan buckának.

Boldiék kijártak a Homokra. Kis ülést csináltattak a váz elejére Gáborkának. Hűvösben mentek, hűvösben jöttek. Pokrócot terítettek a kunyhóhoz, a gumikutyát, a fából faragott bábukat arra rakták, a téglaszínű kecske barátságosan mekegett, a gyerek ráncigálta a tömpe szarvakat, belekapaszkodott a jószág szakállába.

Anna lebbencset, tarhonyát, paprikás krumplit főzött, férje hálót kerített, toldozgatta, foltozgatta, néha meghúzta a csatornában. A halakat fehér zacskóba tette. Vasárnap mindig odahaza készült az ebéd, úgy vitték ki a kunyhóhoz.

A föld kedveskedett, nagyra híztak a paprikák, dinnyék. Szedésnél Gulyás Imréék is kimentek. Az alacsony, vézna kis ember abbahagyta a vályogvetést, és a sok gyerekkel kigyalogolt.

- A rokonság fejibe is jöttünk. Lenne most munkám, vályogvetés a gödrök közben.

- Kell a segítséged. Kinek szóljon az ember? Csak a fajtájának.

Anna krétával írta a kerítésre: dinnye van eladó. Az ablakba paprikát tett, öreg Gombostól elkérte a mázsát. Szép napok jöttek.

A nyár a leggyorsabb, megérleli a növényt, ízt ad a gyümölcsnek, s be sem takaríthatják, peregni kezd az ősz. Boldi a csatornaparton gödröt ásott, csemetét ültetett, megtaposta körülötte a földet, vizet locsolt rá.

- A fiamnak.

Fűszálakat szakított. Rágta. Nem akadt több munka. Pölös Gábor hátizsákjából szilvát és almát szedett, kitette a fényre, aszalódni.

- Télire. Örül majd neki a legény.

A kunyhó megtelt kisebb-nagyobb vászonzacskókkal. Dinnyemagot, túrót, pénzt, gyümölcsöt, dohányt, tökmagot, adókimutatásokat őrzött bennük. Mindent vászonzacskóban raktározott.

Boldi ekkor döbbent rá először: apósát sohasem látta mosolyogni.

Otthon maradt. Megjavította a kerítést, az ólat betapasztotta, kisfia vidáman járt a nyomában, hangoskodott. Pölös Anna délelőttönként zsákot kapott hóna alá, kijártak az asszonyok a csordakúthoz, ganét szedtek. Telerakták a zsákot, hátukon, vállukon hazacipelték.

- Minek ez?

- Télen a legjobb tüzelő.

- Szégyenkezel vele - vörösödött el Boldi.

Ismét kijárt, kukoricát tört. A néhai halastó mellett haladt el, gaz verte fel a kutricákat. A gátak repedeztek, pusztultak. Zsíros kenyéren, lekváros kenyéren kubikolt azokban a hetekben. Most verte a gaz.

Megrakták az utolsó kocsit, elindították. A kanyarból látták a sárgálló kukoricacsomót. Apósa belépett a kunyhóba, fehér vászonzacskót hozott.

- Vegyél, amire szükséged van. A családra ne legyen gondod.

- Nem kell semmi.

- Vegyél! - nyomta kezébe a zacskót. - Pihenj. Már nincs dolog.

Számolta a pénzt, jókora summa volt.

Jós Sándor nyitott kaput. Tapintatosan köhintett a konyhaajtó előtt.

- Gábor bátyám hazajött már?

- Még nem.

- Gondoltam, meglátogatom.

- A Homokon van.

- Kimegyek hozzá.

Gáborka szaladt elő. Megpillantotta a nagydarab embert és megtorpant. A falhoz simult. Jós Sándor a zsebében kotorászott.

- Gyere ide, gyere csak! - Csokoládét szedett elő. - Neked hoztam.

Bizalmatlanul nézgelődött a gyerek, parányit előrébb csúszott a fal mellett.

- Vedd el, finom!

Az első harapás után közelebb lépett.

Ketten időztek a kunyhónál. Közelben böngészett a téglaszínű kecske.

- Pesten jobb? - kínált cigarettát a kertész.

- Nem. Nem jobb.

- Akkor?

- Kenyér van a kezemben.

- Itthon éheztél?

- Néha. Télen nem akadt munka.

Hűvös, megszokott volt a táj. Ismerős és kedves.

- A kunyhóra sokat gondoltam, fene tudja, miért.

- Megfértünk.

- Mintha az enyém lett volna.

- Két év nagy idő, amit itt töltöttél.

- Emlékeztem, milyen lakatot tettünk ősszel az ajtóra.

Lassan fogyott a délután. Apró szelecskék kapaszkodtak az útba, porzott a homok. Siváran álltak a fák. Kifosztottnak, terméketlennek tűnt a vidék. Elégedetten szívták cigarettájukat, a füstöt lefelé, a csatorna partjára fújták.

Pölös Gábor lámpagyújtáskor érkezett. A kisvégiben - amit magának rendezett be, mióta Annáék hazaköltöztek - lerakodott. Fehér vászonzacskóban aszalt almát hozott unokájának.

- Hajnalban indulok - mondta Boldi.

- Magadra vigyázz, ők jó helyen vannak.

Öreg Gombos jött, barackot nyomott Gáborka fejére. Alig melegedett alatta a szék, búcsúzkodott.

- Szeretnélek látni katonaruhában, fiam.

- Láthat. Csak meg ne unjon.

Keveset beszéltek, Anna a zöld katonaládát az asztalra tette, s közelebb tolta a lámpát. Rakosgatta az útravalót. Belepotyogtak könnyei.

Hajnalban Pölös Gábor seperte az udvart. Semmi értelme se volt, esett az éjszaka, elverte a port, veje odament hozzá:

- Vigyázzon rájuk!

- Pénzed van?

- Van.

- Majd írsz.

- Majd.

Az állomásnál többen várakoztak, a katonaládákat a fákhoz tették. Fekete kendős asszonyok törölgették szemüket, Anna is.

- Istenem, csak háború ne legyen.

Öreg Gombost meglátogatta a ktsz elnöke, üzletet ajánlott, legyen közös a bolt. Minden marad a régiben, adó ezentúl nincs, havi fizetség illeti a mestert, tanulót tarthat.

- Az üzlet, a ház a fiamé. Nem semmizhetem ki. Ha meghalok, övé minden.

- Persze. De addig? Nem lesz rosszabb magának se, nekünk se.

- Akkor zárnám végleg a boltot, amikor akarnám?

- Akkor.

Leszedték az üzlet elől a régimódi, megviselt sárgaréz tányért, újat szegeltek a helyére.

- Kolhozba lépett? - ütődött meg Pölös Gábor. - Bort prédikál és vizet iszik?

- Dolgozni, élni akarok. Zárt ajtó mögött lehetetlen.

- Leltárba vettek mindent? Szövetkezeti leltárba?

- Papírt adtak róla, ha megunom, lehúzom a redőnyt.

- Miféle papírt? Embernek sincs értéke.

Gyámoltalanul topogott tükre előtt az öreg. Csattogtatta az ollót, lassan, kínos lassúsággal dolgozott.

- Tanulót küldenek. Segítséget.

- Maga az iparos - könyörült meg Pölös Gábor a mesteren. - Én csak vendég.

Erzsébet esőt hozott. Bőven. Áztak az utak. Potornai a szekrény aljából kiráncigálta gumicsizmáját, gyűrött, elkoszolódott esőkabátját. Szürke, egyhangú lett a vidék, álmos.

Novákék megérkeztek. Összehúzták magukat a szekéren, szánalmasan gubbasztottak, Potornai segített behordani a bútort, Novák szalmáért szaladt, befutott, felesége a gyerekekkel mindent helyére igazított. Benépesült a földes szoba. Megtértek lakói, nem menekülhettek.

- Itt halunk - legyintett a tehenész lemondóan.

- Ennyi gyerekkel nem ugrálhatunk. A kenyér, a zsírozó is nagy szó.

- A gyerekek megnőnek - szólt Nemes Lajos. - Arra nem gondolsz?

- Az messze van, nagyon messze. Vén trottyos leszek, örülök, ha löknek egy karéj kenyeret.

- Erre születtünk, ez a sorsunk. Nem tudunk innen elszakadni.

- Nem mindenki él cselédházakban. Nagycsaládosok sem.

- A gyerekeinknek jobb lesz - mondta Péteri. - Talán nekünk is.

Nováknéhoz átszaladtak az asszonyok, karácsony közeledett. Vizet melegítettek a rossz kályhán, előkeresték a hajcsavarókat, rongyokat, készült a frizura. Parázson melegítették a sütővasat.

- Senki se jött hozzánk. Egyedül laktunk a tanyában. Féltem. Messze laktunk; a városon túl - sopánkodott a fogatlan Novákné.

- Jó szövetkezet volt?

- Jó. Tarthattunk jószágot, amennyit akarunk, fizetést adtak, de féltem. Éjszaka nem aludtam.

- Rossz olyan helyen.

- Itt nyitott ajtónál elalszom. Az iskola közelebb, járhatnak a gyerekek.

Novák Józsi nem járt. Kimaradt az ötödik után. Ha a teherautó kidöcögött, rögtön ott termett.

- Ez mi? Azzal mit csinálnak?

Apja szólt:

- Kijársz velem, ne potyázzál itthon.

- Gyerek még! Tizennégy éves sincs.

- Ilyen koromban én már arattam.

- Mi szeretnél lenni?

- Sofőr, azt nagyon szeretném.

- Én meg pápa vagy miniszter, egyik se dolgozik.

Az asszony begyalogolt a faluba, bekopogtatott a gépállomás irodájába. Várakozott. Beszólították. Fél óra múlva Józsi sorsa egyenesbe jutott.

Télen hosszúra, nagyra nőttek az esték, Nemes Lajos könyveket hozott a faluból, amikor aludt a család, közelebb vette a lámpát, olvasgatott.

- Hülyeséget csinálsz. Inkább aludnál vagy az asszonyhoz bújnál - oktatgatta Potornai. - Kár a petróleumért.

- Én a rádiót is lecsukom. Ne hazudgáljon - mondta Novák. - Ilyen jó, meg olyan jó, karattyolja. Csak nem nekünk.

- Ettől rosszabb is járt ránk.

- A semmi közepébe születtünk. Ilyen esztendő, olyan esztendő. Soha sincs többem a kenyérnél, a zsírozónál. Nem is igen lesz már.

Zárszámadási vacsorára készültek. A Fényesben feldíszítették a termet, az asztalokat fehér papírral borították, sok vendéget hívtak. A cselédháziak délután indultak, az asszonyok kaskába, szatyorba rakták a zománcos tányérokat, kanalakat, vizespoharakat, tálakat. A szekrény aljából kivették a göncöket, vasaltak rajtuk. Tenyerükbe köpködtek és végigsimítottak a nadrágokon, szoknyákon.

Potornai félrevonta Novákot. Üveget mutatott.

- Étvágyat csinál.

- Lesz nekem. Nem ettem egész nap.

- Birkát adnak.

Novákné idegesen rendelkezett, az asszonyokat a kanapéra ültette, mindjárt a mosatlan edények mellé, fésülgette hajukat, becsavarta. Ráparancsolt a gyerekekre, a nagyobbaknak nyaklevest, a kisebbeknek cukrot ígért.

Egy asztalhoz telepedtek, közel a bejárathoz. Potornai többször kisétált a bográcsokhoz. Nagyokat kordult a gyomra, türelmetlenül tekingetett István-apánk beszéde közben más asztalokhoz. Nem hordták még a bort.

Péteri meglökte Nemes Lajost:

- Ki ül István-apánk mellett?

- Városból jött. Első ember.

Az ünnepi beszédek, tapsok után következett a vacsora. Az asszonyok előszedtek tányérokat, kanalakat és kenyeret. Tálakban hordták a pörköltet. Potornai elsőnek szedett, púposra rakta a tányérját, asszonya a tálat telekaparta.

Ettek. Gyorsan nyelték a falatokat, Novák száján csurgott a zsír. Zörögtek a kanalak, Potornai csámcsogva rágta a húst, megforgatta szájában, erősen ráharapott néhányszor, mérgesen lenyelte, újra szedett. Novákné telerakta a zománctálat.

- A gyerekeknek. Nekik is kell.

Meleg, füst, birkapörkölt szaga töltötte be a termet. Többen levetették a kabátot, kigombolták az inget, Potornai felgyűrte a karján. Verejték ült a homlokára. Ismét szedett a frissen hozott tálból, bicskáját beleszúrta a kenyérbe, megmártotta a forró zsírban, szájába tömte.

- Bort sohasem kapunk?

- Szomjan pusztulok!

- Máson se jár az eszetek - szólt Nemes Lajos.

- Min járna, tán a beszámolón?

- Bepakoltam - dőlt hátra elégedetten Potornai. Bicskájával piszkálta a fogát. Körme alja feketéllett. - Jöhet a malaszt.

Az asztal végénél az öreg Kun piszkált a tálban. Hordták a bort, az asszonyok kóstolgatták, Potornai és Novák vizespohárból ivott. Fenékig. Az üveget eldugták az asztal alá.

- Ide még jár.

Hoztak. Játszott a zenekar. Az ablakok izzadtak, mikor kinyitották, szürkén gomolygott be a friss levegő.

Ittak, táncoltak. Nagyokat böfögtek, az asszonyok a falhoz ültek, kendőjük alól csillogó szemmel nézték a mulatozókat. Kezüket ölükbe ejtették, zsebkendőt gyűrögettek.

Az öreg csősz a dobogóra lépett, a zenekar előtt illegette magát, dobbantgatott, rázta a kezét. Tele üveget szerzett. Járta az asztalokat, koccintgattak. Potornai és Novák barátkozott az üveggel.

- Ne igyatok annyit.

- Ingyen van.

- Mikor igyunk? Miből telik italra?

Ritkult a nép. Az öreg Kun kint dülöngélt az udvaron, Nemes Lajosék szedelőzködtek, a cselédházi asszonyok velük mentek. Az asztalon üvegek sorakoztak. Némelyikben maradt még, Potornai a poharába dűtögette, Novák az asztalra bukott. Aludt. Szólt a zene.

Hajnalban igyekeztek a majorba, ölelték egymást és trágár szavakat kiabáltak.

Pölös Gábor elhívatta Gulyás Imrét. Leültette a padkára, közelebb tette a tökmaggal teli kosarat. Unokája a kuckóban játszott.

- Megnőtt. Nálunk is sok van, alig férünk apám házánál - mondta a csendes sírásó.

- Munkád van?

- Vályogvetés.

- Boldi katona, Annával nem győzzük a Homokot. Sűrűbben kijöhetnétek, üzennék.

- Szóljál, testvír.

Jó darab szalonnát hozott, újságpapírba csavarta a kertész.

- Vidd haza!

- Nem kellene. Nem dolgoztam ezért.

- Vidd csak! Maradt még.

István-apánk meglátogatta Pölöséket. Levette sapkáját, amikor belépett. Anna kitakarított, a szoba földjét felmázolta, papírral, zsákdarabokkal terítette le. A házigazda helyet mutatott maga mellett a padkán, közelebb tette a tökmaggal teli kosarat. Az elnök cigarettával kínálta, rágyújtottak.

- Nem járna rosszul a Csillagban. Ugyanazt csinálná, nagyban.

- Volt földje?

- Nem sok.

- Na látja.

- Megértem, de nincs más választása. Adóval se győzi, idővel se, erővel se.

- Győzöm.

- Még igen, de meddig?

- A Homoknak lelke van. Lélek nélkül nem ér semmit.

- Én is azt keresem.

- Az ember lelkét nem szabad megölni - dobta földre a cigarettavéget Pölös Gábor.

Szerencsés napok jöttek. Ötöt fialt a koca, a téglaszínű kecske két gidát. Olyan színűek lettek, mint a tejeskávé.

- Áldást hoz ránk az esztendő.

A kunyhó ismét benépesült, a fiatalasszony minden reggel kivitte fiát. Mire kiértek, apja meglegeltette a malacokat, kecskéket. Gulyásék segítettek, becsületes napszámot kerestek.

Gáborka elüldögélt a faragott bábuk, a kopott gumikutya mellett. Melegben gatyára vetkőzött és szakadozott szalmakalapot hordott. Várat épített.

Boldi szabadságra jött. Fiának autót és katonákat hozott, játszott vele. Nem maradt el a munkából sem, szedés ideje volt.

- Könnyebb most már?

- Nem szorítanak. Foglalni se jöttek Szentpéteri Ferusék.

- Más szelek fújnak.

- Csak jó irányba fújjanak.

Belépett a kunyhóba. Semmi sem változott tavaly óta, a két fekvőhely, a fehér vászonzacskók, a cserépkorsó, mind a régi helyén. Sarokba nyúlt a hálóért. Meghúzták a csatornában, vászonzacskóba lökték a halakat.

Felesége húslevest, rántott halat készített, a bekötött üvegben sört vitt. Sokat ettek, nyakalták az italt.

Boldi odament az apósához:

- Mennem kell.

- Pénzed van?

- Van.

Övéi az állomásig kísérték. A gyerek anyja kezébe kapaszkodott, erősen fogta, izzadt a tenyere. A vonat elment. Anna a báli ruhára gondolt akaratlanul, az összefogdosott, izzadságszagú derékra, amelynek szürkéspiszkos színe volt, mint nyáron a Homokra vezető gyalogútnak.

Novák Józsi olajos overallban indult a gépállomásra. Elhasznált szatyrot szorított hóna alatt, ácsorgott a motorkerékpárok közelében.

- Csak ősz ne lenne - köpött Potornai és a fiú után mutatott -, fázik a véred!

- Nem szeretem én sem a hideget - szólt Novák.

- Nyáron sokkal könnyebben megélünk.

- Ruha kell a gyerekeknek.

Nemes Lajos izgatottan jött a faluból:

- Azt mondják, baj lesz. A rádiót hallgattuk.

- Hazudik mindent.

- Rossz világ van Pesten, lövöldöznek.

- Lőnek? Kik lőnek?

- Pest messze van. Lövöldözzenek!

- A faluban gyűléseznek.

- Szaladgáljanak a bolondok - mondta Péteri és megvakarta szőrös arcát.

A piactéren várakoztak a falubeliek. Recsegett a hangszóró, magyar nótákat közvetített s gyűlésre hívta a lakosságot. Sokan összeverődtek. A gépállomásiak kivonultak, zászlókat lobogtattak, lányok sétáltak a járdán. A tanácsháza előtt jelszavakat kiabáltak, forradalmi bizottságot választottak.

Az öreg Kunra szokatlan napok köszöntöttek. Megvált a Józsa-tanyától, István-apánk behívatta a faluba, a Csillag irodájára vigyázott. Elüldögélt a lépcsőkön, pipázott, éjszaka helyet igazított az asztalon és aludt.

Inasgyerekek igyekeztek a piactérre. Velük tartott mesterük. Kövekkel dobálták az irodán levő csillagot.

- Bántott az benneteket?

- Tűnjön el innen, vén lator! - förmedt rá a lakatosmester. - Forradalom van, befellegzett a csillagoknak.

- Miféle forradalom? Mondjad már, ha nagyokos lettél?

- Népi forradalom, átvettük a hatalmat.

- Ártottak az ablakok? A csillag? Mondjad, ártottak neked?

- Nem ért ehhez. És hordja el magát, de gyorsan.

Az öreg lekuporodott a lépcsőkre. Ablakcsörgés hallatszott. Pipázott.

- Szépek vagytok. Pusztítani hamar megtanultok.

Megérkeztek az esők, a cselédháziak előkeresték a használt csizmákat, az elkoszolódott köpenyeket. Ellátták a jószágokat és bebújtak a falak közé. A tejhordó kocsi rendszeresen vitte a tejet, a kocsis újságolta, ledöntötték a szovjet katonák sírkövét, leverték a szövetkezet irodájáról a csillagot: hallgatták, kezet adtak, csinálták munkájukat tovább.

- Jó dolgukban hülyülnek meg - mondta Nemes Lajos. - Élnének a mi helyünkben.

Este Novák intett Potornainak. A takarmányos ól ablakán vékony vaslemezek lógtak. Lehajlították, zsákokkal tértek vissza, egyikük felmászott, bebújt az ablakon. Kiadogatta a zsákmányt, nagy keservesen lecsúszott, a lemezeket visszatolta.

Emberek jöttek a faluból. Öten. Szövetkezetiek. Megálltak az istálló ajtajánál.

Nemes Lajosék még nem fejezték be az almozást. Megütközve pillantottak egymásra.

- Mit akarnak?

- Megmondják - vont vállat Potornai.

Előrébb léptek:

- Hiszen hallhattátok! Forradalom van. Feloszlanak a kolhozok, elvisszük a jószágainkat.

- Innen? A jószágokat? - lépett közelebb Péteri. Villájára támaszkodott.

- Visszavesszük, nehogy más istállóba kerüljenek - mondta Váradi Mihály.

- Engedélyetek van? - kérdezte Nemes Lajos. - István-apánktól?

- Miféle engedély? Forradalom van, nincs most szövetkezet.

- Nem jó ez így - szólt hangosan Potornai. - A teheneket ránk bízták. Nem adhatjuk. Vigye vak, világtalan?

- A magunkét visszük, a sajátunkat. Nem kell a másé.

Egyikük közelebb lépett:

- A Szegfű az enyém, ezer közül megismerem - nyúlt a láncért.

- A teheneket nem adjuk - mondta hangosan Nemes Lajos.

- Nem adjátok? Nem értitek? Forradalom van, lőttek a Csillagnak.

- Maradnak a tehenek.

A Szegfű egykori gazdája markában tartotta a láncot, vezette volna a tehenet, de Potornai a mellének lökte a villát:

- Kösd vissza! Nem hallod?

Novák is közelebb jött, villával. A falubeliek tehetetlenül kisomfordáltak az istállóból.

- Visszajövünk! Adjátok ti ész nélkül - morogta Váradi -, ha puskákat szerzünk.

Nemes Lajos cigarettát kínált.

- Megkapták a magukét.

- Mit ugrálnak? Nem döglenek éhen - mondta Potornai.

- Hordaná mindenki. Ami kicsi egybegyűlt, szétvinnék napok alatt, szétlopkodnák - mondta Nemes Lajos. - Kezdhetnénk újra csupasz kézzel.

- Ha elvinnék a teheneket, mihez kezdenénk? Munkánk se lenne, elesnénk a kicsitől is.

- El. Az biztos.

Anna sírt. Kiszaladt a kapu elé, onnan a sarokra. Várt. Boldiról nem jött hír, öreg Gombosnál egész nap szólt a rádió, üzenetet vártak, Pölös Gábor otthon maradt, kibámult az ablakon, játszott az unokájával. A szakajtókosarat teleöntötte pirított tökmaggal és a padkára tette.

- Ne sírj. A gyerek előtt ne sírj.

Lámpagyújtás után kopogtatott öreg Gombos. Híreket hozott a világból. A fiatalasszony minden este mosott. Madzagot kötött ki a szobában, arra terítette száradni a ruhát.

- Nincs hír? Semmi újság? Fejével intett és a teknő fölé hajolt.

Pölös Gábor nem fújta el a lefekvéskor a lámpát. Lejjebb szította fényét, lánya éjszakánként felriadt:

- Zörgettek, megjött Boldi.

Kiugrott az ágyból, öltözött. Leült az ágy szélére, várt. Várt sokáig. Megeredt a könnye.

- Feküdj le. Éjszaka nem engedik el a katonákat. Majd reggel, meglátod hazajön.

De nem jött, nem üzent.

Pölös Anna felöltözött. Leakasztotta a falról a megvakult tükröt, az ablakhoz vitte. Babrált a hajával.

- Jön - mondta nevetve. - Elébe megyek.

Végigsietett a kis utcán. Szaladt. Üresen, kihaltan aludt a falu, hamar behunyták szemüket a házak. Ne lássák, amit nem akarnak. A piactér hallgatott. Nem nyikorgott az artézi kút kereke sem. Lerogyott a padra. Eszméletre sírta magát.

Apja állt meg mellette. Hideg volt az éjszaka, kendőt terített rá.

- Gyere haza. Üzent az urad, jól van, küldik szabadságra.

Szó nélkül mentek az éjszakában.

Boldi váratlanul toppant be. Katonásdit játszott a fiával, a szoba földjén morzsolt csutkából várakat építettek, előszedték a kopott, fából faragott figurákat és az új katonákat.

Felesége bekötött üvegben bort hozott, asztalra tette a vacsorát. Ettek. Talán vidámak is voltak.

Megkocogtatták az ablakot:

- Gábor bátyám, itthon van?

A gazda kiment, István-apánkkal jött vissza. Vacsorával kínálták. Aztán letelepedtek a szokott helyre, köpködték a tökmaghéjat, de nem szóltak. Megitták a pohár bort, az elnök elköszönt.

- Mit akart?

- Semmit. Szerencsétlen, fél.

- Rájuk jár a rúd. Sokan visszafizetik a tartozást.

- Nem alszik otthon. Bujkál.

- Gyáva - mondta Boldi. - Gyávák ezek.

- Családos. Őt is várják.

- Kért valamit?

- Nem. Nem kért semmit.

- Ne mondja! Megköszönte az adót, a lakodalmunkat, a szövetkezést? Ők csinálták, az István-apánk-félék.

- Odaadtam a kunyhó kulcsát.

Felgyúlt a vörös csillag a szövetkezeti irodán. Az öreg Kunt megdicsérték, István-apánk kiküldte ismét a tanyába. A lakatosmesternek nyoma veszett, aztán Nyugatról küldözgette leveleit: rózsaszínű fellegek érkezését hirdette.

Nemes Lajost behívatták a faluba. Megválasztották a vezetőségbe.

A tél bőséget hozott Pölöséknek. Tehenet vásároltak, üszőt ellett. Két hízót vágtak, és a kiérdemesült téglaszínű kecskét. Bőrét a kisvégiben felakasztották a falra.

Az adókivetések elmaradtak. A fehér vászonzacskók nem ürültek ki. A gazda reménykedve készülődött, izgatottan vette számba napjában többször szerszámait, öreg Gomboshoz ment:

- Szedje jól fel. Sokára találkozunk.

- Lehet, meg se érem.

- Mulatunk az unokám lakodalmán.

A napok rendjét megszabta a munka. Jós Sándor elvállalta a kertek ásását. Aztán kiköltözött a Homokra.

- Nem szerettem Pesten. Lőttek, csúnya volt, inkább maradok a seggemen - csápolt a levegőbe.

- Megélhetsz a kezed után.

- Bírom a munkát.

Kivirágzott a Homok, megemberelte magát a föld, ígért. Pölös Gábor hajnalok hajnalán kiállt a kunyhó elé, nézte a dűlőutat, a fákat. Szomorú napok jutottak eszébe, a jótejű Boris tehén, a jégverés, Szentpéteri Ferus hamuszínű arca. Ismeretlen melegségek szakadtak föl benne, belső kényszer űzte, hajtotta a paprikapalánták, a dinnyeindák, a fák közé. Szeme sóvárogva izzott, türelmetlenebb lett, várta az első kötéseket, az első gumókat.

Gulyás Imréék sűrűn megfordultak. A kicsi ember megfeszült a tömérdek munkától, virradáskor kelt, az apai házból kigyalogolt a gödrök közé. Vályogot vert, taposta, dagasztotta a sarat, Juliska, a kicsi asszony kétségbeesetten szaladgált a boltokba, olcsó húst szerzett, krumplit ebédhez, vacsorához. Hordta a vályogot, kúpokba rakta.

Fáradtan pihentek a temető árkában. A férfi cigarettát sodort, ritkán készet választott a dózniból, rekedt hangján kijelentette:

- Ősszel tető alatt lesz a ház.

Az asszony nem szólt. Újra kötötte a csomót kifakult fekete kendőjén, ura körmére égette a cigarettát, beledobta az árokba, talpával taposott rajta. Felállt. Tenyerébe köpött.

Hetenként egyszer ölelte meg asszonyát.

Száradtak a vályogok, a férfi megfonnyadt, hosszú, kínos köhögések lökődtek melléből.

- A temetőnél kaptunk portát. Házat építünk, testvír.

- Az jó. Jó, ha sajátjába bújhat az ember.

- Nincs még kutyánk se. Nem is volt. A sok gyerek megeszi az embert. A házat szeretnénk, megszerencséltet vele a sorsom.

Megépítette. Fehérre meszelték a falát, alul barnára. Budi is sikeredett. Más semmi. Verték ismét a vályogot, Juliska kétségbeesetten szaladgált, olcsó húst és kenyeret szerzett.

Néha jó napja volt Gulyás Imrének, sírt ásott a temetőben, pénz ütötte a markát. Betért a kocsmába, pálinkát rendelt. Ilyenkor elérzékenyedett. Hangosan szólongatta ismerőseit, beszélt a családjáról, becsületességéről, felesége riadtan szaladt érte s hazavezette.

Nagyra híztak Pölös Gábor paprikái, paradicsomai, dinnyéi. Megvastagodtak a kunyhóban és odahaza a fehér vászonzacskók. A süldők fialtak. Bőség köszöntött a házra. Anna rengeteget dolgozott, mosott, vasalt, főzött, ellátta a tehenet és a borjút, kijárt a földre. Reggel óvodába vitte Gáborkát, este haza. Arca megnyúlt, lába kirepedezett.

Fizetett a föld. A szekerek boldogan döcögtek, elindultak Aranyosról, a Keresztút mellől, a Nagyútról, a Homokról, hordták terhüket.

Boldi a Városligetben találkozott Bendő Bélával. Sört ittak, virslit ettek, megfordultak a lányok után.

- Ha leszerelek, nem megyek haza - legénykedett Boldi.

- A család?

- Sokan eljárnak a kenyérért. Gépkocsivezető leszek, jó pénzzel. A katonaságnál kitanultam.

- Te tudod.

- Csak lakás sikerüljön.

- Sikerül - gyorsította lépteit Bendő Béla két lány után. - Ők is.

Pölös Gábor elégedetten szedegette elő vászonzacskóit, Anna csipkefüggönyt vásárolt az ablakra, méteres papírral körülvette a kemencét és a falakat, fiának hócipőt, sapkát, kabátot választott. Esténként aszalt almát, szilvát kapott Gáborka, meg-megsimogatta fejét a nagyapja, és szép meséket talált ki a királyokról, a hercegekről, a csodaföldről, aminek olyan ereje van, hogy meggyógyítja a beteg embereket.

- Ugye én erős leszek, mint a föld?

- Erősebb. Legerősebb leszel a világon.

Boldi leszerelt, felesége hízott kacsát vágott, túrós lepényt sütött, telehozta a bekötött üveget. Az asztalt fehér abrosszal terítette le, a tányérokhoz kanalakat, késeket és villákat rakott.

- Gazdag volt az esztendő. Jut nektek is - szólt Pölös Gábor.

- Nekünk?

- Ki másnak? Hazajöttél, segítelek.

- Pesten jó munkám lenne.

- Itthagynál bennünket?

- Lakást szerzek és felköltözünk.

- Évekig eltarthat.

- Akkor is jobb, mint nyomorban élni, kint a lepratelepen.

- Aki üres zsebbel születik a világra, annak mindenütt nehéz. Városon, falun. Máról holnapra nem lesz milliomos.

- A fiamból nem hagyok parasztot. Taníttatom.

- A föld nem bűnös. Mi változunk.

- Máshogy akarok élni.

- A föld öröm. A Homok olyan, mint Gáborka.

- Tőlem lehet, a világ legaranyosabb földje lehet. Köpök rá, érti?

Pölös Gábor idegesebben rágta a tökmagot.

- Aranyoson pedig föld van eladó. Jó föld.

Nem kapott feleletet. Hallgatott. Ült maga elé meredve, mindenről megfeledkezve, szürkén, mint amikor jég látogatta a Homokot.

Boldi pesti lett. Hetenként jött, két éjszakát feleségével töltött az ágyban, vasárnaponként fiával játszogatott.

- Elköltözünk Pestre.

- Nem akarok. Legyen itthon az én apukám!

Öreg Gombos betegeskedett. Napokig nem nyúlt az újságokhoz, pihent megkopott üzletében. Végigjáratta szemét a falra akasztott képeken, a kifeslett, zöld plüss nyírógéptartón.

- Régen volt, amikor berendezkedtem - sóhajtott fel -, hatvan éve.

Elfáradtak az öreg bútorok, megreccsent a szék, megnyikordult a lóca, ha a vendég rátelepedett.

- Nem bírom sokáig. Csak a tél elmúlna.

- Ugyan, maholnap esszük a dinnyét - nevetett Boldi.

- Nem jutok el addig.

- Dehogynem, fütyörészve is.

- Kidűlök. Írtam a fiamnak, jöjjön haza, amíg nem késő.

Rövidesen ágynak esett, Anna kitakarította a szobát, tiszta ágyneműt húzott, ebédet vitt. Az öreg fodrász nem evett, feküdt szótlanul, a lányát várta. Pölös Gábor meglátogatta:

- Ne szomorkodjon, olyan dinnyét hozok, amilyet még nem evett.

- Hol leszek én akkor?

- Hol lenne? Az üzletében.

Az öreg nem tudott már felkelni. A ktsz elnöke kereste fel. Idegesen topogott a kis szobában.

- Ki kell nyitni az üzletet.

- Nélkülem? Nem lehet.

- Miért?

- Nem úgy állapodtunk meg.

- Mit okoskodik? Kinyitjuk és kész, nincsen abban semmi.

- A fiamé minden. Vele kell megbeszélni.

- Arra nem várhatunk.

Az üzlet ajtaját felfeszítették. Az inasgyerek tanácstalanul tekingetett a jelenlevőkre, Pölös Gábor megszólalt:

- Mégse kellene az öreg nélkül. Az övé.

- A mienk is.

Csörömpöléssel szaladt fel a redőny. Jöhettek a vendégek. Néhányan megbámulták a betörést, majd elnéptelenedett az utca. Senki se jött. Üres maradt a bolt.

Öreg Gombos reszketve mondogatta:

- Aljasok! Megölnek.

Anna orvosért szaladt. Mire visszaértek, az öreg fodrász nem volt eszénél. Már csak percekig élt.

Pölös Gábor nem költözött ki a Homokra. Felült lánya biciklijére és kikarikázott Aranyosra. Megalkudott egy holdra. Fekete föld volt, szürke párák simultak fölötte a kora reggelben.

Unokája nevére íratta az aranyosi földet. Kukoricát, rozsot, búzát termelt, malacokat vett, ócska szekeret szerzett, hámot rakott a Kati tehénre. Járta a határt. Megfordultak utána, megmosolyogták.

Annának sok dolga volt, Gáborkát tisztán, szépen járatta. Ellátta a háztartást, gondját viselte a malacoknak, kapálni segített. Szépen berendezte a szobát, hármas ablakot csináltatott, hosszú, új függönyt vett, a földet linóleummal borította. A kemencét lebontották, szép kályhát tettek a helyére, új sezlont vásároltak.

Boldi szombaton érkezett, fia aludt, felesége vizet melegített a lavórban, megmosta a hátát, feltörölte a kipocskolt vizet, vacsorát adott. Beszélgettek, elfújták a lámpát, aztán csend lett.

Gáborka reggel látta meg apját, hálásan csillant a szeme.

- Mit hoztál?

Elvette a játékot, cukrot, szorosan Boldihoz simult, parányi tenyerével megfogta az arcát:

- Jó, hogy itthon vagy.

Aztán kiszaladt nagyapjához a kisvégibe.

- Jöttünk az óvodából - mesélte az anyja. - A saroknál, háttal felénk egy férfi állt, apukám, édesapukám, kiabálta a gyerek. Hiába szóltam rá. Majd megtorpant, láttad volna az arcát, azt hittem, szívem szakad meg. Sírt keservesen. Meg se tudtam vigasztalni - tördelte kezét Pölös Anna.

Hallgattak, Boldi felöltözött, kiment az udvarra. Leült az ól előtti tuskóra, cigarettára gyújtott.

- Cigaretta? - kapta fel az elhajított gyufaszálat a fia. - Az én cigarettám?

- Tied.

Elnézegette a gyereket. Irgalmatlan düh, tengernyi szomorúság szorult a szíve fölött.

Annáék Pestre utaztak, Boldi a pályaudvaron várta őket. Alig fértek az albérleti szobában.

Bámulták a kirakatokat, vásároltak. Kimentek az Állatkertbe, Gáborka boldogan kiabált:

- Nézd, oroszlán!

Csillogott a szeme, szorosan markolta kettőjük kezét.

- Micsoda tömeg - szólt Anna. - Rosszul leszek tőle.

Vendéglőbe mentek, két rántott szeletet kértek, három terítéket. Az asszony ügyetlenül evett, csikorgott a tányér a kése alatt, az ura elvörösödött.

Három nap múlva utaztak haza, Boldi kikísérte őket a Nyugatiba, megváltotta a jegyet. Akkor vette észre először, hogy felesége ruhája falusias.

Pölös Gábor kihajtotta tehenét a Homokra. Bontotta a kunyhót. Búzára, kukoricára fogta a Kettős dombot. Felrakodott a szekérre, meggyújtotta a megfakult szalmát, korhadó csutkaszárat, felásta a kunyhó helyét, kukoricaszemeket vetett a földbe.

A kanálisparton szalonnázott. Gáborka fája megnyúlt, zöld lombot eresztett. Elszomorodott, régi napok jutottak eszébe, a hóttbeteg asszony, a Boris tehén, a hűséges téglaszínű kecske, beszélgetések a kunyhó előtt. Ijedten kapta fel a fejét, mintha hallotta volna a jég kemény verését és Jós Sándor nagyon szomorú dalait. Felállt. Tehenét a szekérhez vezette.

A Józsa-tanyánál az öreg mezőőrrel találkozott:

- Mi az? Csordás lettél? - csipkelődött az öreg Kun.

- Enyém ez, a magamé. Tavasszal telepítik a szőlőt?

- István-apánk járta ki. Nehezen engedélyezték a tanácsnál.

Sokat telepítettek. Készpénzzel fizetett a Csillag. Az öreg Kun arca fénylett, szaporán került a kocsi körül.

- Lesz ezután borunk. Szólj, ha megszomjaznál.

A halastónál is telepítéshez készülődtek, apró kis gátakat lapátoltak össze, lucernára cserélték a halakat.

- Megemberelik magukat - motyogta a kertész.

A saroknál megpillantotta Szentpéteri Ferust. Zöld lódenkabátja, micisapkája messziről elárulta.

- Ganéj, kilincselhetsz a lottócédulákkal.

Novák Józsi traktorra került, szántott. Hét végén elcsigázva érkezett haza, leült az asztalához:

- Mit főzött? - reccsent rá anyjára.

- Krumplilevest galuskával.

- Hús nincs?

- Miből? Nem mondanád meg?

- Hazaadom a keresetemet.

- Nagyra vagy vele - legyintett fogatlan anyja.

- Főzzön rendes ételt!

- Rám ne ordíts! Fene se győzné a hasatokat hússal telerakni!

A cselédháziakra szép napok jöttek. Villanyszerelők dolgoztak a majorban. A gyerekek ámuló szemmel figyelték az oszlop tetején ügyeskedőket.

- Bekötik a villanyt - szólt Nemes Lajos. - Mindenütt ég.

- Nem rontjuk a szemünket.

- Jó lesz a gyerekeknek, esténként tanulhatnak.

Autó érkezett a szerelőkért, vidáman rakták fel csomagjaikat. A cselédháziak megálltak az ajtóban, tanácstalanul nézték.

- Elmennek. Készen lettek - szaladt Nemes Lajos. Kiabált: - Kapcsoljátok fel a villanykapcsolókat!

A szerelők már az autón ültek. Az egész majorban hirtelen fényesség támadt. Az asszonyok felsikoltottak, a gyerekek ugráltak, tapsoltak.

- Kigyulladt a villany!

- Ezt is megértük.

- Sose hittem volna! Villany legyen a lakásban?

- Urak lettünk - nevettek. - Már csak a pénz hiányzik.

A teherautó elindult, integettek utána.

Péteriné otthon maradt beteg kislányával. Meleg napokon Jutkát kifektette a ház elé, sok gyerek ricsajozott körülötte. Anyja megetette, megitatta. Nem sírt, régen nem tudott már sírni.

Előleget fizettek. Nemes Lajos és Péteri takarékbetétkönyvet váltott, Potornaiék, Novákék ruhákat vettek. Beszélgettek.

- Tanulni adom Zsuzsit.

- Tanulna mind, Józsi is. Paraszt nem akar lenni. Tudod, mit talált ki? Vegyek neki motorbiciklit.

- Motorbiciklit?

- Összerakja az árát a keresetéből.

- Nekem sose volt biciklim.

Fák árnyéka mozdult a szélben. Nemes Lajos akkor jött a faluból. Iskolába iratkozott, hetenként kétszer kerékpárral bekarikázott. Éjszakáig világlott náluk a fény. Potornai nevetett.

- Öregségedre hülyülsz meg? Vagy elnök akarsz lenni? Szóljál, megválasztunk iskola nélkül.

Nemes Lajost nem bosszantotta. Csendesen, őszintén válaszolt:

- Minden megtörténhet. Az is.

- Miniszter leszel te, látom. Marhaságokkal tömték tele a fejed. Meddig kínlódsz?

- Csinálgatom.

- Titkár leszel a végén.

- Az, az. Otthon, a családban.

Novák Józsi új ruhát és kerékpárt kapott.

- Urat nevelsz a kölyködből? - ordított az apja. - Nem járhat gyalog?

- A keresetéből vette.

- Miféle keresetéből? Ilyen koromban én cséplőgépnél dolgoztam, mégsem volt még gatyám se!

Mérgesen csapta be az ajtót.

Potornaiék legnagyobb lányát, Zsuzsát felvették a középiskolába. Szeptember elején új bőröndbe rakta ruháit. Anyja elkísérte. Amikor kiléptek a cselédház ajtaján, a gyerekek csodálkozó szemekkel néztek utánuk, a lányon új ruha volt. Megcsókolta a kisebbeket, búcsúzkodott. Apja az istálló előtt állt.

- Viselkedj rendesen - nézett végig a lányán.

Nekivágtak a gyalogútnak, nem fordultak hátra. Potornai cigarettát dugott a szájába. Kijött Novák is:

- Urat nevelünk belőlük.

- Nekik legalább sikerüljön.

Az iskolánál megálltak, Potornainé megilletődött, nagyablakos kőépület nézett vissza rá. A folyosó hűvös volt és komor. Gyámoltalanul álltak.

Tiszta, szép szobába került Zsuzsa. Fehér vaságyak sorakoztak, pokróccal letakart ágyak, virágok az ablakokban. Lányok rakosgatták holmijukat a szekrényekbe. Hangoskodtak, nevettek.

Az asszony félénken várakozott, összekulcsolta kezét, tenyerében zsebkendőt szorongatott. Ide-oda tekingetett, Zsuzsa bőröndjét az ágyra tette. Aztán visszamentek az állomásra, a zsebkendő sarkába kötött csomóból előkerült a jegy ára.

- Ne sírjon, édesanyám.

- Örömömben sírok.

A vonat ablakából jó ideig látszott a megviselt, fekete kendős arc.

Zsuzsa este olcsó hálóingében félszegen bújt takaró alá, elnézegette a többieket. Hálópizsamában, köntösben levelet írtak, beszélgettek. Elpirult. Nem is annyira a hálóinge bántotta, az otthon jutott az eszébe, lábbal fekve a többieknek, négyen a nyikorgó ágyban. Mégis szívesebben hazafutott volna.

Enyhe volt az ősz. Még kinyitották az ablakokat, gyerekek csellengtek az udvaron, Péteri Jutkát napközben kihozták a napra.

Nemes Lajost megválasztották párttitkárnak. Potornai megjegyezte:

- Mondtam, viszed valamire.

- Mást is választhattak volna.

- Ne szerénykedj. Később le se szarsz bennünket.

- Tanulj te is.

- Minek? Titkár anélkül is lehetnék - gúnyolódott. Nevettek.

Gavalléroskodott István-apánk. Szép summát fizetett.

Jós Sándort elütötte egy motor. A templomnál levő kanyarban fejére esett, biciklije tönkrement, a motor is megrongálódott. Többen köréjük sereglettek. Ő felugrott, feje, arca megdagadt. Később szirénázott a mentő.

- Nincs semmi bajom. És pénzem sincs.

- Jöjjön nyugodtan, hazaengedik, ha baja nincsen.

A kórházban megvizsgálták, bepólyálták a fejét. Bent tartották egy ideig. Harmadik héten keresték, fizetnie kellett volna a mentősökért, a kórházi ápolásért.

- Nincs pénzem.

A motoros kártérítést követelt, több ezer forintot. Kijött a végrehajtó.

- Itt lakik? - nézett szét az ólban.

- Itt.

Ráírta a papírra: fizetésképtelen.

Agitátorok lepték el a falut, házról házra jártak. Pölös Gábort is megkeresték. Hajthatatlan maradt.

Először.

- Nem azért vettem, hogy belépjek. Jó lesz az unokámnak.

- Egyedül mire viszi?

- Ember voltam eddig is.

- Máshol mérik ki a földet, nem a javából.

- Föld lesz az.

Másodszor.

- Mi lesz velem, ha nem bírom a munkát?

- Segíti a közös.

- Miből?

- Ami összegyűlik.

- Sokan megöregszünk. Ki ad kenyeret?

- A közös.

- Annak se tud eleget adni, aki dolgozik, nem nekünk.

- Jobban gazdálkodnak, jobban boldogulnak.

Harmadszor.

- Csak a maga írása hiányzik.

- Fog is.

- Addig pedig a nyakára járunk.

- Elfáradnak abban.

- Újra kezdjük.

- Én is.

Később.

- Mindenki belépett, ősszel kezdik a munkát.

- Kezdjék.

- Másik szövetkezet alakulhat, választhat kedvére.

- Alakuljon.

- Kertészetet csinálnak. Irányíthatná.

- Nem értek hozzá.

- A Homokon lenne.

- Legyen.

Kékebbek lettek a reggelek. A fákról minduntalan lecsúszott a köd. Behívatták a tanácsra. Kevesen várakoztak, falubeli senki. Megyeiek. Asztal állott középen, rajta belépési nyilatkozat, toll.

- Írja alá.

- Nem írom.

- Jól meggondolta?

- Jól.

Fejébe nyomták a kucsmát, erőteljesen. Többször is. Belevörösödött. Szó nélkül aláírta a nevét, s kifordult köszönés nélkül.

Boldi jól keresett. Megszerette az üzemet, teherautóval járta a várost. Esténként elromlott a kedve, belépett albérleti szobájába, ahol nem várta senki. Gáborkára gondolt, Annára. Mi lehet velük? Aludni nem tudott, minduntalan várt, remélt valamit.

Bizakodott, lakást szerezhet. Amikor visszaindult Pestre, haragudott a világra. Megcsókolta a feleségét, végignézett alvó fián. A vonatban elaludt, horkolt a végállomásig. Fizetésnapon postára adta a pénzt, megivott két korsó sört, és moziba ment. Egyformán peregtek a napok.

Egyszer Bendő Bélával találkozott, feketét ittak, majd konyakot. Hangulatos presszóban ültek, táncoltak. Később a Margitszigetre mentek. Már kibújtak a füvek, friss szél szaladt felettük. Lány is akadt, rúzsos volt a szája, Boldi erőszakosan hátradűtötte.

Legközelebb kevesebb pénzt adott postára.

A cselédházak közelében építkezett a Csillag, száz férőhelyes istállót. Gépek jöttek, odahúzatták a major közepére, Novák Józsi gyakran nézegette.

- Ingyen adják?

- Hitelre. István-apánk elintézte.

A Józsa-tanya is megelevenedett, alakították, borpincét és raktárt építettek. Az öreg Kun fontoskodva magyarázott a kőműveseknek.

- Olyan szőlőt terem, csodájára járnak. És jó bort, nem kell mindjárt kocsmába szaladni.

Józsi jól keresett, motorra gyűjtött, takarékba tette a pénzt.

- Vegyen három malacot - adott pénzt anyjának. - Egyet levágunk karácsonyra, kettő kell a motorra.

- A kukorica? Talán az égből hull?

- Termett. Nem?

- A többieket miből ruházzam? Nem mondanád meg? - tette csípőre kezét Novákné.

- Fizet a Csillag, István-apánk jól fizet.

- Ennyi kölyökre a bank is kevés volna.

- Tartsam el a családot? Nekem mi marad?

- Önző kutya vagy!

- A ruhára is pénz kell. Újat szeretnék, kezdődik a tánciskola.

Potornai Zsuzsa hazajött. Bőröndjéből szedegette a ruhákat, cukrot adott a kisebbeknek. Kinyitotta a szekrényt, megdöbbent a rendetlenségen. Takarítani kezdett, lebbencset főzött. Tisztaságot, rendet varázsolt.

Nyitott ablaknál aludtak. A szobában semmi sem változott. Kerülte az álom, elviselhetetlenül keménynek érezte a régi ágyat. Kinyújtózkodni nem tudott.

- Megnőttél. Legközelebb vőlegénnyel jössz.

- Várhatjátok.

Dolgozott egész nyáron. Összegyűjtötte keresetét, anyja eladott két süldőt és az árát neki juttatta. Kezdődött az iskola. Szépen összehajtogatta ruháit, a könyveket legalulra tette, megcsókolta testvéreit, elköszönt.

- Vigyázz magadra!

- Minek tanul? - kíváncsiskodott Novák.

- Ki tudja előre? Ahogy sikerül.

Az istállónál ültek, Potornai az orrát piszkálgatta.

- Tanuljon, ne túrja a földet. Tanárnő is lehet.

- Lehet. Még orvos is.

Elégedetten, kényelmesen szívták a cigarettát. Péteri lehangoltan lépkedett az ólhoz.

- Rosszul lett Jutka.

- Szegény kislány, ő kifogta.

- Nem viszik intézetbe se. Állandóan mellette van az asszony.

- Nagylány lehetne.

- Előbb született a Boldi fiánál.

Nemes Lajos megérkezett. Nem ült le.

- Kezdjük, emberek? Kezdünk?

- Kezdhetünk, ha annyira akarod.

Feltápászkodtak. Etették a teheneket, tiszta almot szórtak alájuk.

- Nem sokáig csinálom. A központba visznek. Irodába.

- Mindig mondtam, felviszi isten a dolgod.

- El ne kerülj bennünket jómódodban.

- Ugyan. Miért mondjátok?

- Íróasztal mellől másként lát az ember.

- Nemes Lajos maradok ott is.

- Láttunk mi már karón varjút. Akinek tele a hasa, jobb kedvvel nézi a világot. Más szemmel.

Csendben dolgoztak. Fejték a teheneket.

Péteriéknél sokáig égett a villany. A kicsi asszony fáradtan varrt az asztalnál, merev, hideg arccal pillantott néha Jutkára. A kislány már nem sírt. Elmúlt a rohama, egyenetlenül lélegzett.

- Jól van?

- Alszik.

Péteri mosakodott, evett. Felesége szomorkodott.

- Mi bajod?

- Semmi, az égvilágon semmi.

- Nem tudunk rajta segíteni.

- De a másikon igen, vagy ő is felszedi a nyavalyát. Elmegyünk. Összegyűlik a pénz s elmegyünk. Talán máshol Jutka is meggyógyul.

- Nem bírunk a házzal.

- Akkor is elmegyünk, menekülni kell innét, nem akarom, hogy itt maradjunk.

Hosszúra nőtt a vénasszonyok nyara. Pölös Gábor letörte a kukoricát, hazahordta a szárat, megtelt az udvar. Széna, szalma, kukoricaszár és tökök nagy csomója szorult a kerítés mögött. A fehér vászonzacskók ott lógtak a kamrában. Egyikben búza-, másikban kukoricaszemek, amivel fizetett a föld. Kalászok, kukoricacsövek díszelegtek a falon.

Egy zacskót leakasztott. Kocsi elé vezette a tehenét, hámot lökött a nyakára. Unokája megcsinálta már a leckét.

- Jössz kocsikázni?

- Hová mégy?

- Ahol a dinnye termett.

- Én is megyek. Lesz dinnye?

- Nincs már, csak alma van, aszalt alma.

- Az is jó.

A tehén kiballagott a Homokra, legelgetett a csatorna partján, Pölös Gábor unokájával felment a Kettős dombra.

- Ez volt a földünk.

Gáborka ökörnyálat vett észre, utánairamodott.

- Nem terem többé. Se dinnyét, se paprikát.

Lekuporodott az elárvult dombra. Szép, őszi nap sütötte a határt. Bakancsát lehúzta, mozgatta lábujját, a gyerek visszafutott, kezére csavarodott ökörnyállal.

- Elszáll?

- El. Ha elengeded, elszáll.

- Nem engedem. Hazaviszem, jó?

- Jó.

Megint lefutott a dombról. Ő meg csak várt magába roskadva. Mezítelen talpával meg-megdörzsölte a földet, mint azelőtt. Cigarettát se keresett. Később felállt, lépett néhányat.

- Levetted a cipődet?

- Le.

- Én is leveszem, jó?

Előkerült a fehér vászonzacskó. Csutkatővel megkaparta kicsit a földet, s a homok szétomlott lábánál. Telerakta a zacskót, száját bekötötte.

- Hazavisszük?

- Haza.

- Nekem adod?

- Neked.

Felvette bakancsát.

- Hideg már a föld, könnyen megárthat.

Lépkedtek a dombról a csatornához. A gyerek nagyapja kezét fogta.

- Nincsen meg az ökörnyál - pityeredett el. - Keressük meg, úgy sajnálom.

- Már nem lehet.

Sírva fakadt. Akkor is sírt, amikor a szekérhez értek. Öregapja megsimította a fejét.

- Ne sírj. Hosszú az út előtted, találsz eleget.

A szekérderékba ültek. Szólongatták a tehenet, hogy hazaérjen.

Mozgalmas lett a falu, a Népkörbe jártak az emberek. Vitatkoztak, szívták kegyetlenül a cigarettát, egyszeriben tudni akarták, mihez kezdjenek, mit hogyan csináljanak. Csak Pölös Gábor nem nyitotta meg a kilincset. Az alakuló gyűlésre se ment. Odatelepedett a kályhához, tökmagot rágott, meséket mondott Gáborkának, sorra kerítette katonaélményeit.

Megkezdték a leltározásokat, jártak házról házra. Összeírták, ki mit visz a közösbe. Megbecsülték a jószágot, a szerszámok értékét, hozzájuk is bekopogtak.

- Hogy leszünk? Mivel lépsz be? Lovad, kocsid, tehened van-e, amit a Csillagnak szánnál?

- Nincs.

- Malac?

- Nincs.

- Semmit se adsz?

- Semmit.

- Mégse kellene így. Üres kézzel lépj a szövetkezetbe?

- Tökmagot vihetek.

- Szekér sincs?

- Nincs. Eladtam.

Hátrament az ólba. Csutkaszárat lökött a jászolba, a kazlak közül kitolta kocsiját, szétszedte, felrakta a padlásra.

Boldi karácsonykor megérkezett, apósa felállította a fát, Anna és Gáborka díszítette. A gyerek mindenkitől kapott ajándékot: szánkót, autót, labdát, meséskönyvet, aszalt almát és narancsot.

- Te ettél narancsot? - kérdezte nagyapjától.

- Nem ettem.

- Pedig finom. Nagyon szeretem.

Áhítattal figyelte a fát. Meggyújtotta a gyertyákat, szikrázott a csillagszóró.

- Mind az enyém?

- Mind.

- Jövő karácsonyra lakásunk lesz - súgta Boldi.

- És ha mégsem?

- Megígérték.

- Nem tudok sokáig így élni - szólt Anna.

- Ne félj. Elköltözünk.

- Jó nekem itthon, csak együtt lehetnénk.

Gáborka odabújt Boldihoz. Verset mondott, csókolgatta.

- Szép apukám. Úgy szeretlek.

Elaludt. Kinyújtózkodva szuszogott, megnőtt, nagyfiú lett, iskolás, Boldi végigsimított haján és megfogta a tenyerét. Izzadt.

- Jövőre együtt leszünk, itthon vagy Pesten, de együtt.

A rügyek duzzadtak, hangosan szaladtak a traktorok, megszínesedett a határ. Pölös Gábor a kertészetben kezdte a munkát, idősebbek piszmogtak mellette, alig haladtak valamicskét. Megállott mellettük István-apánk.

- Hogy mondja a föld?

- Mondaná is, meg nem is. Nincsen, aki értse.

- Maga se, bátyám?

- Érteni érteném, ha az enyém lenne.

- Ebből élünk. Visszaút nincsen, soha többé.

Anna is kijárt, Gáborkát reggelenként iskolába küldte, munka után mosott, vasalt, fáradtan esett ágyba. Keze eldurvult, sarkán kirepedezett a bőr, elhasznált ruha lötyögött rajta.

Szombatonként fiát ünneplőbe öltöztette, csirkét vágott, vizet melegített, várta az urát. Befutott a vicinális, égett már a lámpa.

- Mit hoztál? - ugrott a gyerek az apjához.

Vacsoráztak. Pölös Gábor keveset maradt a szobában, átvonult a kisvégibe. Gáborka hamar elaludt, Anna elfújta a lámpát, odabújt az urához.

Sok virággal jött a húsvét, jó szagokkal. Erősen zöldült az árok partja, napos időben a föld és fű szaga csapódott, Anna fodrászhoz szaladt, telehozta a bekötött üveget.

Boldi kölnit vett fiának, Bendő Bélával a Nyugatiban találkozott. Vonatindulásig egy kis presszóban söröztek. Csinos felszolgálónő hozta az italt.

- Nem rossz.

- Igazán helyes.

- Meglocsolnám, a vonatot is elengedném.

- Te hiányzol éppen.

Nevettek, ittak, cigarettáztak.

- Nem is te.

Otthon Anna poharakat rakott az asztalra, sonkát és süteményt. Szép húsvét volt, tele hassal ültek a szobában, itták az olcsó bort, Gáborka festett tojásokat hozott. Együtt volt a család.

- Jó tavasz jár. Csak a nyár is kedvezzen - szólt Boldi.

- Silány a munka, nem hoz áldást. Kimegyek nyolckor, még senki. Aztán jönnek a többiek. Hozzákezdünk, egyik cigarettázik, másik leül, dél van. Eszünk, alszunk, már jöhetünk vissza. Ez István-apánk szövetkezete, a Vörös Csillag?

- Befogják még magukat, attól ne féljen. Ingyen sehol se fizetnek.

Anna megviseltnek, elcsigázottnak látszott. Az ünnep elszaladt, Boldi visszautazott Pestre.

Mikor szabadnapot kapott, elment a presszóba. A felszolgálónőnek konyakot rendelt. Hazakísérte, de semmi se történt.

Találkozgattak. Irén elvált férjétől, elegánsan járt, barátokat tartott. Boldit megbűvölte a gyönyörű asszony. Ha közelében volt, nem létezett más, csak ő, szavát figyelte, mozdulatát, be nem telt vele. Űzte és visszafogta a szegény-szavú kicsinyesség, gátlásosság. Egyre jobban érezte, magához kell láncolnia, de tanácstalan volt és gyáva.

Hihetetlenül fogadta be először. Meleg, fullasztó este volt, a helyiség üres és kicsi. Bezárták az ajtót, készülődtek, Irén ledobta köpenyét, és nyári ruhájáért nyúlt. Boldi igézve, megszégyenülten állt ott, tudta, ha előrelép, elég az örömtől, ha marad, megöli a kívánkozás.

Lépett. Maga alá gyűrte a nőt, odafeszítette a presszógép pultjához.

Amikor elszállt belőlük az öröm és az erő, Irén kicsit bosszúsan, kicsit ingerkedően szólt:

- Kakaskám! Mindent módjával.

A jól berendezett lakásban fürdőköpenyt vett elő, megmutatta a fürdőszobát. Feküdtek. A napfényes szobában hihetetlennek tűnt minden, a földig érő függönyök, választékos bútorok, a szép testű asszony.

- Volt valakid?

- Soha.

Csodálatos napok érkeztek, ragyogott minden, elfelejtette övéit, a falut. Pesttől, hirtelen jött boldogságától már nem tudott megválni, az elűző szegénység rongyait levetette.

Egyszer vidékre vitt árut. Ráért, nézegette a kirakatokat. Barna mackóra lett figyelmes, gyilkos szorítás fogta a mellét, érezte Gáborka izzadó tenyerét, barna haját látta, elálló két fülét.

- Nincs talán bajod?

Megvette a mackót, meghalt benne a lélek.

Irénhez költözött. Jól éltek, házasságról nem esett szó. Kéthetenként látogatott a faluba. Felesége megérezte eltávolodását:

- A fiadra gondolj. Mi lesz belőle? Eldobnád magadtól? Mostoha kezére nem adom.

Nagy szomorúságok fogództak a férfi szívében és nagy örömök.

Anna nap nap után karikás szemmel ébredt, idegesen kapkodott, Gáborkára kiabált, végigvágott rajta. Mindig levelekre várt, de nem érkeztek sohase.

Boldi Szent Istvánra hazautazott. Fiának cipőt vett, feleségének kendőt. Szegényesnek, kopottnak látta a sokszor megcsodált utcákat, por rakódott a házak falára, semmiben sem lelte örömét, csak Gáborkában. Nagyra nőtt a gyerek, együtt mentek a piactérre. Anna főzött, kapkodva dolgozott, mosott, vasalt, készítette az útravalót. Használt ruhában forgolódott.

A piactéren bódék sorakoztak, felállították a sergőt és a körhintát. Sokan ácsorogtak, sört rendeltek, sült kolbászt faltak. A cselédháziak hordók mellett várakoztak, korsóból itták a sört. Boldi hozzájuk lépett:

- Hagytok talán, vagy mi az isten?

- Nem hoztál?

Kezeltek. Gáborka szorosan apjához simult.

- Mire döntesz? Viszed a családod?

- Vinni vinném.

- Lakás nincs?

- Az.

Fogyott a korsókból. Novák tenyérrel törölte száját.

- Szegény embernek egyformán szól a harang mindenütt.

- Igaz.

- Több kerül már - szólt Péteri.

A fiú türelmetlenül rángatta apját. Sátrakhoz igyekeztek, a sergőnél megálltak.

- A lóra ülök.

Gyerekek figyeltek. Gáborka fehér lóra kapaszkodott, fekete sörényűre. Boldogan mosolygott.

Kezdődött az ünnepség. Az emelvény köré gyülekeztek. Akácfák tartottak árnyékot, fekete kalapok sokasága villant.

- Úgy szólt, mint tavaly - mondta Potornai. Visszamentek az üres hordóhoz. - Láttátok? Kinyalta magát Nemes Lajos.

- Ha valaki pódiumra kerül.

Sárgára fonnyadt füvek tikkadtak lábuknál. Szentpéteri Ferus keringett a sátrak körül, hóna alá szorította a lottó- és totószelvényeket. Sört kért, aztán eltűnt.

Boldiék a céllövöldéhez mentek, onnan a mézeskalácsos sátorhoz. Csillogott a gyerek szeme. Hazaindultak. A cselédháziak tanyáztak, az öreg Kun velük.

- Le se tagadhatnád - simított Gáborka fején.

- Azt mondták gyerekkoromban, köszönj mindenkinek, nem tudhatod, melyik az apád - nevetett Potornai.

Elharangozták a delet, kevesen maradtak a téren. A cselédháziak daloltak.

- Ne igyatok, elég már!

- Elég? Nekem sohase elég.

Lerészegedtek. Egymást támogatva botorkáltak, az öreg mezőőr erősen imbolygott, átvágott a szélmalom irányába.

Boldi lehajolt fiához, megcsókolta. Apró fájások rándultak a szívében, Irén jutott eszébe, tiszta teste, meleg ölelése. Elvörösödött. Nagy távolságra érezte a cselédháziakat, utálkozva gondolt a vizes falakra, a mindig büdös budikra. Egyszer Potornai és Novák részegen tántorgott haza, vörös, elhasznált drapériával. Kiakasztották a klozettra, ajtó helyett lógott sokáig.

Öreg Boldi eperfa alá terítette pokrócát, azon hevert. Meglátogatta a fia és az unokája. A ház előtt több zsák búza hevert.

- Előleg?

- Az. Jobbra fordult.

- Valóban?

- István-apánk meghozta a szerencsénket.

Gáborka a zsákokon ugrált. Egyiknek megoldódott a szája, piros szemek ömlöttek szét a földön. Önfeledten játszott.

- Kombájnnal arattak. Én is vezettem.

- Maga? Ért hozzá?

- Szeretnék.

Potornai Zsuzsa bejelentette, nem tanul, itthon marad. Apja veszekedett:

- Ezért neveltelek? A számból kivettem a kenyeret, és szégyent hozol rám?

- Munkába állok.

- Hová? Szabad kérdeznem?

- Mindegy, vissza nem megyek.

- Vigyázz! Ha gyereket löknek alád, megöllek!

Mogorván ült ki az ajtó elé. Csillagos éjszaka óvta a tanyákat. Novák szuszogását hallotta, az ólak felől jött, nadrágját gombolta. Halkan motoszkáltak az éjszaka zajai. Bent megreccsent az ágy, horkolás hallatszott. Hűvösség szállt az égből.

- Mégse tanító lesz?

- Nem.

- Magunkfélének minek is.

- Itt rohadjon velünk? Mihez kezdjen?

- Megvan! Szólunk Lajosnak, azért titkár.

Nemes Lajos besegítette az irodába Zsuzsát. Jól keresett a lány, csinosan öltözött.

Novák Józsi fizetését nem adta haza, kiváltotta a takarékból a pénzét, a gépállomás teherautójával a városba utazott. Kiválasztotta a motort. Aprólékosan nézegette, került vele. Megvásárolta és azzal indult vissza. Megállította a cselédházaknál, köréje gyűltek, anyja hitetlenkedve csapta össze tenyerét.

- Szent isten, megvetted.

Elégedetten mosolygott. Óvatosan ütögette a benzintankot:

- Jöjjön csak, üljön rá.

- Ne csinálj bohócot belőlem.

- Megbír ez kettőnket.

Bátortalanul ült hátulra, fia sebességre kapcsolt.

- Ne bolondozz! Állj meg, leszállok.

Megkerülték a cselédházakat. A gyerekek ordítva szaladtak utánuk, az emberek kiálltak az ól elé, kiabáltak és nevettek. Piheként úszott a jókedv felettük.

Józsi Zsuzsát hívta motorozni. A kiserdőnél megálltak, csókolóztak.

A fiú gyűjtötte pénzét, haragosan kiabált anyjára, ha nem került hús ebédre. A rendetlenségért is. Mindent felforgattak, összegyűrtek testvérei, ünneplő ingét a szekrény aljából ráncigálta elő.

- Egyszer szabaduljak innen, mielőtt megesz a tetű.

Derékig mosakodott a lavórban, öltözött. Gázt adott a motornak. A templom előtt állt meg, Zsuzsát várta. Az erdő csendes volt, barátkozó. Nagyra nőtt a fű, kirajzolódott, ahol feküdtek.

Potornainé leghangosabbra kapcsolta a rádiót, vasalt és csomagolt: Bandi indult tanulni. A rozoga szekrény tetejéről előkerült a kollégiumot járt bőrönd.

- Lekísérlek a faluba - tördelte kezét az asszony.

Potornai éktelen krákogással közeledett, borotváltan, svájcisapkában. Oldalszakállt növesztett.

- Micsoda díszkíséret! Miniszter leszel, vagy mi az isten?

Félrehívta fiát, üres cigarettásdobozba pénzt csúsztatott.

- Járj szerencsével!

A kőkrisztusra bámult, lekapta sapkáját. Aztán sietve elvonult. Nemes Lajos feltűnt az istállónál. Cigarettát kínált.

- Elfelejtetted az utat? - esett neki Potornai.

- Te elfelejtenéd?

- Már nem tudjuk.

- Ők többre viszik - mutatott Nemes Lajos a házak előtt játszadozó gyerekekre.

Hallgattak. Péteri Jutkára gondoltak, nem hozták ki a jó időre, rossz éjszakája volt.

- Sokat megérhetünk mi is. Futja az időnkből.

- Nem kell nekem semmi, csak jóllakhassak.

- És a ház? Elfelejtetted, amit a földre rajzoltunk?

- Hol van az már? Rátapostunk.

- Házak nélkül nem érdemes élni. Mindenkinek lesz háza. Gulyás Imrének is sikerült.

- Elköltözök innen. Elviszem Jutkát.

- Egyszer én is elköltözők - nevetett Novák. - Szagolhattok utánam. Ott legolcsóbb a házhely, a "Béke Tsz-ben", a temetőben.

Szentpéteri Ferus hamuszínű arca megjelent a kocsmában. Elnyűtt, zöld lódenkabátjában lépett az emberekhez, Novák a sarokból figyelte.

- Aggyík cédulát.

- Pénzed van?

- Annyi van.

- Ki tudod tölteni?

- Nem. Segítsen.

Ferus megjelölt öt számot. Letépte a szelvény kisebbik részét, odaadta.

- Hozzon szerencsét!

- Jó helyre hozná.

- Lenne miből innod?

- Lenne. Adnék magának is.

- Bajosan. Holnap elmegyek, messzire. Végrehajtónak, vissza a szakmába. Itt nem kellettem, kiutáltak, máshol jó leszek.

Hideg lett, Novák fázósan kapkodta a lábát. Elnyűtt kabátjában didergett.

- Elittad a csizma árát? - kérdezte István-apánk.

- Jól adja. A csizma ára? - röhögött a tehenész, sárga foga kivillant. - Nem láttam, csak másnak a lábán.

- Bakancsod van?

- Nincs.

- Az előleg, amit kaptál?

Tenyerét mutatta. Megfordította, és az elnök elé tartotta:

- Lát benne valamit?

- Nem én. - István-apánk megsajnálta. - Gyere a lakásomra.

- Értettem.

Szépen lakott az elnök. Novák a konyhaajtóban megállt:

- Eljöttem.

Nem mozdult onnan, kíváncsian pillantgatott. Az elnök kopottas öltönyt adott.

- Felpróbálod?

- Minek? Ilyen való nekem.

Összébb húzta magán foltozott gúnyáját. Ijedtség villant a szemében.

- Jó ez.

- Akkor vigyed. Ezt is - mutatott István-apánk két bakancsot. - Mezítláb többet ne lássalak!

- Igenis, elnök úr.

Kigyalogolt a cselédházakhoz. A gyerekekre pillantott. Előkotorta késes borotváját, a homályos tükörben megborotválkozott. Belépett a bakancsba, felemelte lábát, mozgatta, járkált.

- Mi lesz ebből? Nem lesz baj? - ijedezett a felesége.

Ügyet se vetett rá. Leráncigálta a kabátját, földszínű, szakadozott inge látszott.

- Hol az ünnepi ingem?

- A szekrényben.

Felvette. Rá a kabátot.

- Jó mi?

Tüntetően vonult az istállóba. Zsebre dugta kezét, leereszkedő pillantásokkal figyelte a többieket. Méltóságteljesen köpött, cigarettát kotorászott, szájába dugta.

- Kicsípted magad, mint szarospista Jézus nevenapján - röhögött Potornai.

- Tinófejűek.

Az új ruhájában dolgozott.

Az öreg Kunt behívatták az irodára. Meglepődött. Hamarjában körbejárta az István-szőlőt, megnézte a pince ajtaját, rendben talált mindent. Igazított kucsmáján, madzaggal átkötötte esőköpenye derekát s elindult. Botját se tette le.

- Hívattak - lépett be kopogtatás nélkül.

- Jöjjön csak.

Voltak ott többen a vezetőségből. Az öreg csősz kezébe fogta kucsmáját, köhintett.

- Üljön le. Tudja, miért kérettük?

- Megmondják.

- Kitelt a szolgálat.

- Kitelt? - rémült meg az öreg és elsápadt.

- Ezzel az esztendővel.

Meg se mozdult. Egyik kezében botját tartotta, másikban a kucsmát. Elerőtlenedett nagyon.

- Januártól jár a nyugdíj.

- Értem én, mindent értek.

- Akkor mi baj van? - kérdezte az elnök.

- Ne járjon a nyugdíj.

- Ne járjon?

- Ne hát.

- Mindenkinek jár, aki rászolgált, magának is. Inkább örülne.

- Hiszen örülök. Csakhogy a szőlővel mi lesz?

- Terem.

- Éppen az, hogy kicsoda vigyázza? Nem lehet akárkire bízni.

- Nem is akarjuk. Vállalhatná továbbra is.

Az öreg Kun csak a szélmalomnál fújta ki magát, s elégedetten bandukolt tovább.

Dér csípte a cselédházak tetejét, Potornaiék levágták egyik hízójukat, Novák és Péteri segített. Világosodásig ellátták a jószágokat, aztán kedvükre ittak, szalmával perzseltek, a gyerekek kiabálva futkostak a tűz fényében. Gyorsan dolgoztak. És ittak. Zsuzsa dugdosta az üveget, le ne részegedjenek.

- Sajnáljátok? Saját disznótorán se ihat az ember?

- Bor van? - kérdezte Novák.

- Disznótorba jöttél, nem kéregetni - húzta ki az itókát Potornai az ágy alól. Délután hamar megetettek, megfejtek, beállítottak a kicsi lakásba, alig fértek.

Kártyáztak, ittak. Az asszonyok tányérokat raktak az asztalra, kanalakat és villákat, vacsoráztak. Faltak. Novák hangosan böfögött, Józsi térdét Zsuzsáéhoz szorította. Sokat ettek, csámcsogva nyelték a hatalmas hurkákat. Ittak.

- Mikor vágtunk utoljára?

- Régen. Nagyon régen - legyintett a tehenész -, már nem is emlékszem rá.

- A másikat eladjátok?

- Más zabálja meg?

Eltikkadtak. Nagyokat kortyoltak a poharakból. Később danolgattak, kibotorkáltak az ajtón, könnyítettek magukon. A fiú kicsalta Zsuzsát, a fal mellett nyomorgatta. Éjszakába nyúlt a cselédháziak első disznótora.

Bővebben jutott a jóból. Kedveskedett a föld, jól fizetett István-apánk. Vásárolgattak. Péteri takarékba rakta pénzét, Novákék disznót vágtak, együtt mulattak.

Józsi megkérdezte Zsuzsát:

- Leszel a feleségem?

- Mi mást tehetnék? - kérdezte a lány, és szorosabbra ölelte.

Józsi apja másnap átment Potornaiékhoz. A viharvert kanapén terpeszkedett.

- Megbolondultak - mutatott Novák a lányra. - Esküvőt akarnak.

- Minek legyen nekik jobb, mint nekünk?

- Egyszer elkezdhetik.

Több szó nem esett a fiatalokról. Lakodalomra készülődtek, Potornai kihozta az üresen álló lakás kulcsát, szellőztettek, meszeltek az asszonyok, Józsi apjával sátrat állított fel, birkát vágtak, olcsó bort hozattak. A Csillag előleget fizetett.

Egyszerű esküvő volt. Négy hintóval vonultak a cselédháziak a faluba, Novákné és Potornainé sűrűn emelte szeméhez a zsebkendőt, a férfiak otthon maradtak, rotyogott a paprikás, Potornai kivett kevés húst, kóstolgatta. Borral locsolta.

- Finom lesz.

- Milyen lehetne? Bort öntöttünk alá.

Üveget hozott és tiszta poharakat. Töltögetett.

- Éljenek a fiatalok!

- A lakodalom az igazi, eszünk, iszunk, megtömjük a pucort. Jó bor, csak nem csúszik. Nincs mire - tolta feljebb svájcisapkáját.

Húst rakott a tányérra, rágós, fövetlen birkahúst. Bőven meglocsolta zsírral.

- Megveti az ágyát.

Falt. Zsír csöpögött a ruhájára. Megforgatta a kondérokat, fát dobott a tűzre, vizespohárba öntötte a bort.

Lármázva szaladtak a hintók. A banda a sátor előtt muzsikált. Megkezdődött az evés-ivás, Novák becsiccsantva, bambán figyelt.

- Igyál, igyál, múlik a nyár - kiabálta. Kidülöngélt a sötétre.

Pölös Gábort megkereste az elnök:

- Változott a szoba.

- Anna akarta.

- Boldi? Nem jön?

- Nem.

- Jobb is most már.

- Talán.

István-apánk cigarettával kínálta a házigazdát, és a kertészkedésről beszélt.

- A Homokon lenne?

- Ott. Ahogy maga gondolná.

- A paprika se fizet mindig.

- Akkor bevág a dinnye vagy a paradicsom. Rá nem fizethetünk. Magán múlik.

- Rajtam?

- Maga lesz a főkertész.

Ez váratlanul érte. Ettől kezdve megint sűrűn lépett az ablakhoz. Izgalommal telt meg, egyikszer türelmetlenkedett, másikszor behúzódott a sarokba. Gondolkozott. Megesett, felkapta a kannákat, elsietett a kútra. Bekopogtatott a Csillag irodáján, István-apánkat kereste.

Gulyás Imre, aki megmaradt a sírásásnál és a vályogvetésnél, kérdezte tőle:

- Megyünk a Homokra? A kunyhóhoz, ahol a dinnye termett?

- Lebontottam, eljárt felette az idő. Most a közösé lesz ott.

- Jó kis kunyhó volt. Nekem sohase volt szerencsém a földhöz. Annyihoz se, amibe belefeküdhetnék.

- Jobb így.

- Azt hiszed, testvír?

- Így a legjobb.

Kivirult a Homok. A Józsa-tanyánál megerősödött az István-szőlő. Termőre fordult. A Kettős dombon kertészkedtek, melegágyakat készítettek, szekerek hordták a trágyát. Az öreg Kun lelkendezett.

- Ami eddig volt, semmi. Teremtő isten, most mi lesz? Beveted paprikával, paradicsommal a világot.

Pölös Gábor rendet tartott, nem tűrhette a rossz munkát, hajnalok hajnalán érkezett, éjszaka ért haza. Ismét felépítette a kunyhót, berendezte. Ettől kezdve kint élt, unokája sokszor meglátogatta. A kanálisparton kisebb akácfa hozta leveleit. A kertész Gáborka vállára tette a kezét.

- Neked ültettük. A fák, földek és emberek erre mind egyformák. Mire mégy köztük?

Fizetett a föld. Autók jártak a szélmalom mellett. István-apánk előlegfizetésnél szólt Annának, vigyen ki néhány könyvet. A kertész fitymálgatva forgatta kezében.

- Most tanuljak már?

Kíváncsiságból lapozgatott, végül viharlámpát gyújtott. Kitárulkozott a föld. Rakott szekerek döcögtek, teherautók futottak. Az öreg csősz gyakran odalátogatott.

- Nem hittem volna. Sohasem hittem, hogy ennyire érted a módját - mondta és megült a kunyhó előtt.

- Szerencsés az esztendő.

- A szőlő is mutatja magát. Akkora fürtök lesznek, el se hinném, ha nem látnám.

Sokáig maradtak a kunyhónál.

Boldi szerencsés lett, Irénnek köszönhette. Egy este az asszony elé ment, várt a sarokban. Idősebb férfi érkezett, örömmel köszönt.

- A férje? Hol dolgozik? - nyújtott kezet.

- A kormánynál. Teherkocsi kormányánál.

- Meglátom, tehetek-e valamit - csipkedte meg az asszonyt.

- Csoda rendes. Anyám ismerőse - mondta később Irén.

- Igazán? - kételkedett Boldi.

Megbékélt önmagával. Személykocsit vezetett, másképpen látta az utakat. Könnyű szívvel hagyta ott régi vállalatát, felégette a tegnapokba vezető utat.

A tárgyalásra hazajött, Gáborkának melegítőt, cukrot hozott. Megnyúlt a fia.

- Nem akarom, hogy elmenj! - nézett rá a fia. Boldi szótlan maradt.

Szépen váltak, búcsúzkodtak.

- Ne menj el, apukám!

- Mennem kell.

- Megint hazajössz?

- Haza.

- Az állomásra nem megyünk?

- Nem.

- Én elmegyek - indult a gyerek. Anna elkapta a kezét, szorította:

- Nyughass, mert agyonváglak!

Mindhárman megdöbbentek. Boldi keserű ízt érzett szájában. Meggyorsította lépteit.

Potornai Bandi hazajött a kollégiumból. Bekopogtatott a szövetkezeti irodába, István-apánkhoz. Öreg Boldi mellé osztották, a kombájnhoz. Apja ezt mondta:

- Először tizennégy éves koromban arattam. Senki se szólta meg a munkámat. Erre ügyelj.

Izzadtak. Port kavart a hatalmas gép, a szalmarázónál álltak. Nyelték a port. Délben hűvösre mentek.

- Áldott jószág, micsoda esze van - lelkendezett öreg Boldi.

- Magának nem sok haszna lesz belőle.

- Nem az én hibám.

Körüljárta a kombájnt, gyönyörködött benne. Zsebéből tiszta rongyot vett elő, törölgette.

- El ne indítsa!

- Hová gondolsz! Nem nyúlok hozzá.

Pár hét múltán visszaindult a fiú. Öltöny ruhát, két inget, két gatyát keresett. Apja mozdulatlanul állt az istálló előtt, haja nyakába nőtt, ki-kivillant sárga foga. Marokra fogta a villát, hosszasan bámult a kőkrisztus melletti gyalogútra.

- Elment?

- El.

- Karácsonyra hazaengedik.

- Haza, akkor haza.

Szokatlanul csendben dolgozott. Nagyokat ütött a tehenekre. Zsuzsát szülőotthonba vitték. A cselédháziak nagy hanggal beszéltek:

- Ha fiú lesz, hordó sört veszek és mind megiszom.

- Fiú lesz.

- Mérnököt csinálunk belőle.

- Mérnököt? Inkább agronómust.

- Nem. Ne dúrja a földet, mérnök lesz.

Józsi motorjával szaladgált, vitte a hírt, fiuk született. Potornai sörért kergette gyerekeit. Bádogkannával hozták, alaposan benádaltak.

Szomorú napok kopogtattak az öröm után. Novák Józsi megkapta a behívót.

Nemes Lajos hazajött a pártiskoláról. A faluban olcsó házat kapott, beköltözött. Csak a felét kellett kifizetnie. Amikor rakták a bútorokat, odamentek a többiek. Gyerekek ugráltak az autó körül, féltőn szorongatták a kapott könyvet, elhasználódott cserépkorsót.

- Jó neked - nevetett Potornai. - Mindig mondtam, felviszi isten a dolgod.

- Vagy a párt - szólt Novák.

- Eljöttök ti is.

- Várhatod. Csak győzzed kivárni - mordult Potornai és elfordult.

Nemes Lajos kulcsra zárta az ajtót.

Az öreg Kun beállított a Csillag irodájába. Ócska szatyrot szorongatott, arcán elégedettség látszott.

- István-apánk?

- Még nem jött.

- Megvárom.

Az irodaiak ügyet sem vetettek rá. Az öreg betette az ajtót, gyorsan kiszedegette a hatalmas szőlőfürtöket, az asztalra rakta. Újságpapírral letakarta, s kiment a könyvelőkhöz.

- Inkább itt ücsörgők.

Az elnök mogorvának tűnt. Megemelte kalapját, de nem szólt. Pillantása a mezőőrre esett:

- Baj van?

- Az mindig kerül. A mostani ott várakozik az asztalon.

Idegesen rántotta le a papírt, megütközve nézett a szőlőre:

- Lopják? - esett kétségbe az elnök.

- Nem kóstolta még senki.

- Akkor meg? - felvette a fürtöt, szemelgette.

- Fizet a szőlő, ez magának jár.

- Nekem?

- Magának.

Gáborkának is vitt a szatyorban. Szép ősz járt a Homokon.

- Szüretkor sárkányt csinálunk.

- Enyém lesz?

- Ha akarod. Mellé olyan birkapörköltet főzök, megnő tőle a füled.

Jókedvet teremtek a tőkék, must csurrant.

- Szereted?

- Ez jó.

Bográcsban főzték a birkát. Az öreg csősz kopott csajkát és zománcos tányért hozott a szállásáról.

- Ilyenből még nem ettél.

Eszegettek. Must volt az üvegben.

- Nem te főzted?

- Nem engedtek a bográcshoz, más a dolgom. Vigyázok a határra.

- Tudnál ilyet főzni?

- Jobbat, sokkal jobbat. Irigykedik rám, aki főzte.

Mire a fiú ismét jött, megraboltan panaszkodott a Homok. Elárvultak a szőlőtőkék, elhullottak a dombon a piros csipkebogyók. Vetkőztek a fák.

- Itt vagyok.

- Már azt hittem, nem jössz.

Elindultak a tanyába.

- Mustot iszol?

- Iszok.

Bement a szállására. A polcról leemelte a literes üveget, kabátujjával megtörölte a portól.

- Tied - mondta melegen az öreg Kun.

- Poharat nem adsz?

- Üvegből igyál.

Lecsordult a szájánál.

A csősz letérdepelt rozoga vacka elé, hatalmas papírsárkányt húzott ki alóla.

- Magasra repül?

- Magasra.

A gyepen engedték fel, Gáborka boldogan szaladt vele. Később fához kötözte.

- Messzire látszik?

- Messzire.

- Nagyapám látja?

- Látja.

- A faluból? Az iskolából látják?

- Ha erre néznek.

Kíváncsian tekingetett fel. Kicsiket mozdult a sárkány.

- Pestig látszik?

- Az messze van. Onnan a sárkányt se veszik észre.

Futott, futott a gyerek. Arca kipirult. Lomhán, meg-megbillenve úszott a papírmadár, emelkedett is. Megfeszült a zsineg.

- Csinálsz máskor is?

- Én mindig csinálok.

Tovább futott. Megbotlott, elszabadult a sárkány, méltóságteljesen csapott orrával feljebb. Gáborka nem kapott utána. Az öreg Kun se mozdult.

- Elszállt.

- Pest arra van. Lehet, oda készül.

De távolabb leesett. Csúnya, megrokkant, összetört, reménytelen madár vált belőle.

Boldi feleségével hazalátogatott. Esetlenül kicsinek, porosnak találta a házakat, az utcát. Fehér ingben, tisztán ült a vonatra. Otthon megnézte inge nyakát, földszínű lett.

Irén unatkozott. Próbált segíteni anyósának, hasznoskodott a konyhában, tett a tűzre. A gally megszúrta kezét. Hozzáért a lisztes asztalhoz:

- Ne piszkold magad, kedves.

Boldi elhozta fiát. A gyerek idegenkedett az asszonytól.

- Adok csokoládét.

- Nem szeretem.

- Mit adjak?

- Nem kell semmi, apukámat engedd vissza Pestről.

Elfordult, a konyhába ment, apja megütközve nézett rá:

- Én nem jöhetek vissza.

- Anyukám mindig mondja, egyszer majd hazajössz.

A napok egyhangúan múltak, por vastagodott a házak falán. Egy nap Irén mosolyogva várta, ragyogott:

- Kirándulunk.

- Hová? - gyűrődött meg Boldi homloka.

- A Balatonhoz. A húgomék kölcsönadták a Trabantot.

Pompázott a május, gesztenyefák kúpos virága nyílt. Derűsen szunnyadt a tó, fehér vitorlák integettek. A víkendház nagyobbacska deszkabódénak tűnt. Ízlésesen, szépen berendezték. Parányi dombocska látszott, néhány fa övezte.

- Isteni idő.

Kirakták az autóból a legszükségesebbeket, fürdőruhában leszaladtak a vízhez. Takarót terítettek a fűre, közel a fákhoz. Nagyokat szippantottak a levegőből. Meghaltak már az orgonavirágok, elszáradt, rozsdaszínű csokrok lógtak a fákról. Kedves illatuk tovatűnt.

Boldi vizet fröcskölt magára.

- Étterembe megyünk - mondta később Irén.

- És azok? - mutatott Boldi a csomagokra.

- Majd vacsorára. Most cigánypecsenye kell. Te mit ennél?

Hallgatott. Nyakába dobta a törülközőt, öltözni indult. Hirtelen nyárson sült szalonna ízét érezte.

- Süssünk szalonnát!

Megtorpantak, Irén megrökönyödött.

- Szalonnát sütni? Ne idétlenkedj!

Régi ízekre, régi estékre gondolt. Üzent a Homok, a cselédházak és Gáborka.

- Később is mehetünk étterembe.

Az asszony lekicsinylőn nézte, nem értette. Ő gallyat hozott, készítette a nyársat. Kihegyezte, rátűzte a szalonnát, vöröshagymát, élvezettel csinálta. Tüzet gyújtott, füst csapódott.

Guggoltak a tűz körül, zsír csöpögött, füst marta a szemüket, Irén bosszankodott, felegyenesedett, evett néhány falatot.

Meleg lett, a férfi figyelemmel forgatta nyársát, igazított a tűzön, nagyokat harapott kenyeréből.

- Bolond vagy, egy falatot se tudtam lenyelni.

- Ebből? - kínálta sajátját a férje.

- Ne hülyéskedj.

Étterembe mentek. Zene szólt. Késsel, villával ettek, bort ittak, táncoltak. Irén csillogott.

Késő este Boldi a parton rostokolt. A víz meg-megloccsant. Jó csend feküdt a mellére. Cigarettázott. Ült, ült, mintha hajóra várna. Semmi nem hozott neki vígságot. Hiába volt a Balaton, kedveskedő asszonya, fia jutott eszébe, barna haja, izzadó tenyere, elképzelte a szobát, Gáborka nevetését, a valamikori kicsi kályhát, a fehér vászonzacskókat, Annára is kedvesen gondolt. Csak a cselédházakra nem.

Másnap ásót keresett.

- Kár felásni - ásítgatott a mutatós asszony.

- Miért?

- Nincs értelme.

- Fűmagot vetek. Mire újra jövünk, dúsabb, erősebb lesz. Látom a kezem nyomát.

Megcsikordult az ásó, elgörbült. Követ keresett, kalapálta. Eltörött.

- A szerszámok is elhasználódnak.

Sajnálta az ásót, a földet is. Kedvetlenül nyitott a házba, sarokba lökte a szerszámot. Bosszúsan simította hátra haját. Gubbasztott. Múlt az idő, érezni lehetett a közeledő vihart.

- Esni fog.

Szürke fellegek szaladtak, meghajoltak a fák.

- Ne várjunk itt - mondta Irén. - Fussunk.

- Hová futhatnánk?

- A szállodában nem lesz unalmas.

- Meneküljünk? Mindig csak meneküljünk?

- Mindjárt zuhog.

Boldi keserűen bámulta az üvegre hulló cseppeket. Szaporán esett. Simán futott a kocsi.

- A fáknak a legjobb. Megmosakodnak az esőben, nem szaladhatnak.

Lehúzta az ablakot, kinyújtotta a kezét. Elázott a kabátja ujja, színes lé csurgott csuklóján.

- Átkozott eső - rántotta vissza a karját. - Szárítgathatom a kabátom.

A szállodában kétágyas szobát kértek. Az asszony átfogta a nyakát.

- Végre együtt lehetünk - s ledőlt az ágyra.

Potornai Zsuzsa el-elmaradozott. Kisfiára anyja ügyelt. Zsuzsa "túlórázott".

- Nem lesz jó vége - kiabált apja. - Az urad katona, te meg koslatsz.

- Dolgozni se menjek?

- Hülyének nézel?

Jól keresett, öltözködött. És hazudott.

- A barátnőmnél aludtam, névnapoztunk.

- Hallgass! Alád lökik a második kölyköt.

- Szeretné, hogy sorozatba szüljek és büdös bugyogókat foltozgassak? Abból nem esznek!

Józsi szabadságot kapott. Lustálkodott. Játszott a fiával, megjáratta a motort. Felesége lakást igényelt a faluban.

- Úgyse kapjuk meg - hajolt a kérvény fölé a katona.

- És ha mégis?

- Nincs annyi szerencsénk.

- Nem az kell ahhoz.

Őszre beköltöztek.

Építkezett a Csillag, hatalmas, modern istállót. A cselédháziak az ajtó mellől nézték.

- Kitelne abból három ház.

Éjszakánként Potornai és Novák beszerzésre indult. Deszkát, téglát, szöget loptak, feljavították az ólakat. Hordták a palatetőket. Óvatosan rakták.

- A teheneknek palotájuk lesz.

- Ránk meg beázik a tető.

Gyarapodtak a cselédháziak, Péteriék minden fillért takarékba raktak. Jutkát sűrűn kihozták a fényre.

- Istenem, nagy lenne már. Iskolás. Mi lesz vele?

- Ki tudja? Talán meggyógyul, az orvosok semmit se szólnak.

Péteri derűsen érkezett, hízókat adott el.

- Nyertél a lottón? Vagy pénzt találtál?

- Ugyan.

- Akkor minek örülsz?

- Jó áron keltek a pocák.

- Ettől vagy oda?

- Megvettem a portát.

Csend lett. Mintha kő esett volna közéjük. A porba rajzolt házra gondoltak hirtelen.

- Jó helyre adták?

- Közel a vasúthoz, a kövesúthoz. És olcsón, igazán nem sokallom.

Többet egyikük sem kérdezett. Hamarjában sürgős lett a dolog, igyekezettel csinálták, szomorkás hangulattal fújták a füstöt, nagyokat hallgattak. Fent vadlibák repültek. Az ablakokon kiszűrődött a fény. Két lakás mindig sötét maradt, csukott ajtókkal. Senki sem kérte már a kulcsot.

- Sokba kerülhet a vályog - sercintett egyet Novák.

- Gerendák, ablakok, cserepek is kellenek.

- Tömérdek pénz.

- Még gyűjthet hozzá.

Potornai Bandi szabadságra érkezett. Megnyúlt. Apjának két doboz cigarettát, a gyerekeknek cukrot, anyjának olcsó kendőt hozott. István-apánkhoz ment a szövetkezeti irodába.

Öreg Boldival gépeket javítottak. Ügyeskedtek, sokat segítettek a szerelőknek. Érkeztek a kombájnok. Öreg Boldi szeretettel pillantgatott a barna gépekre.

- Vezeti? - tréfálkozott a traktoros.

- Vezethetem.

- Elszalad magától.

- Rákapcsolok.

A kormányhoz engedte. Jól haladtak.

- Kitanulhatná.

- Ebben a korban?

- Ha szíve van hozzá.

- Az van. Szívem az lenne.

- Belőled mi lesz? - csapott Potornai Bandi hátára a traktoros.

- Tanár.

- Fogja a fejed?

- Eddig fogta.

Az öreg egyedül vezette a kombájnt. Elégedetten ült a nyeregben. Munkálkodott a gép.

- Maga az, bátyám? - csodálkozott István-apánk.

Nézte a búzát. Szépen fizetett, az alacsony tarlón nem pergett el a szem.

- Veszünk magának is. Csak gondját viselje.

- Szaván fogom.

Potornai Bandi feketére barnult. Délben a tanyához mentek, nyelték az üzemi konyha főztjét. Az öreg Kun hordta, egylovas kocsival. Csak szólni kellett neki: lenne itt ez a munka, már csinálta.

- Mondtam, ne sajnálják a paprikát a birkától, úgy jó, ha csíp. Különben mit ér?

Bőven jutott a tányérokba, kiadósan, zsírosan főztek. Az öreg csősz később összeszedegette az edényeket, kocsiderékba rakta.

- Gáborkát kihozzam? - kérdezte öreg Bolditól. - Velem jön mindenüvé.

Elment a kunyhóhoz. Pölösék kint dolgoztak, a gyerek velük.

- Akarsz kocsikázni? Ebédet hordok a kombájnosoknak.

- Nagyapának is? - szaladt szélesre a fiú szája.

- Neki is.

- Hajthatom a lovat?

Megérkezett az ebéd. Gáborka fogta a gyeplőt, nagyapja megörült, együtt ettek; unokája beszélt az iskoláról, a papírsárkányról, amit ősszel engedtek fel a Homokon.

- Kombájnon még nem ültél? Félsz, ha felviszlek?

- Nem, nem félek.

Kerültek néhányszor, a fiú nagyapjával együtt kitartóan szorította a kormánykereket. Jó délutánra értek a kertészethez. Pölös Gábor dinnyét vágott fel. Az öreg mezőőr eltanyázott. Szeretett ott, nyugalom áradt a nyári földekről. Messzebbről szuszogva csattogott a vonat, elhallatszott hozzájuk.

- Eső kellene.

Szívták a cigarettát, meggörnyedve ültek, mintha ők tartották volna az eget. István-apánk kilátogatott. Fürgén járta be a területet.

- Esőztető-berendezéseket kapunk.

- Jövőre sokat használ.

- Növelni kellene a kertészetet.

- Azt lehet.

Könyvet adott, Pölös Gábor olvasgatta. Majd az elnökkel útra keltek. Amikor megérkeztek, kirakta az ajándékokat, Gáborkának írószerszámokat, könyveket, Annának ruhaanyagot. Elpihent a kályha közelében, nem nyúlt a tökmagért. Tenyerébe fektette az arcát.

- Szamócát telepítünk.

A Homokon kedvetlenül kezdték az emberek a munkát. Öreg Boldi gyanakodott.

- Mi lesz ebből? Nem nézek jót belőle.

- Arannyal fizet, ha termőre fordul, színtiszta arannyal - dörzsölgette a halántékát a kertész.

- Ki hinné? Ez a vacak?

Jól kerestek. Pölös Gábort elnevezték szamócakirálynak.

- Mikor tojik a szamóca?

- Nektek most - felelte mogorván. - Tartsátok a tenyereteket.

Hálás volt az esztendő. Feljebb szították a lámpát, Gáborka tanult, nagyapja számolgatott, könyveit lapozgatta. A fehér vászonzacskók megdagadtak.

- Jövőre építünk. Bekötjük a villanyt is.

Anna tisztán tartotta a lakást, bútorokat vásárolt, a szekrényből előkereste Boldi leveleit, s fényképeivel együtt kendőbe csavarta. Még reménykedett, megtelt izgalommal. De nem szólt. Titkolta.

Sírva jött az iskolából a fia.

- Mikor jön haza apukám?

Senki se válaszolt. Elszomorodtak nagyon.

Jós Sándor lejjebb húzta fakult micisapkáját, kopott aktatáskáját a bicikli kormányára akasztotta. A kocsmában lehajtotta szokásos féldecijét. Mielőtt ásott volna, reggelizett. Leült a földre, két ujjával megtörölte bicskáját, kockás ruhából kenyeret vett elő és szalonnát, olcsó felvágottat, almát. Jó étvággyal eszegetett.

Az ásással ebédet is kért. Kétszer megmerítette levessel a tányért, a második fogásnál sem maradt szégyenben. Nagy étvágyú - mondták róla. Fogadásból ötliteres lábast főzetett tele paprikás krumplival, s mind megette. Gyakran ebéd nélkül alkudtak vele a munkára.

Megforgatta a földet, tövig nyomta az ásót. Rossz szó nem érhette munkáját. Ritka kert, ritka udvar volt, ahol ne dolgozott volna.

Beállított Pölösékhez. Tűz égett a kályhában, Anna pattogatott kukoricát kínált a szakajtókosárban.

- Máskor még dolgoztam ilyenkor. Elpártolt a szerencsém - simított hajába a napszámos és sapkáját a térdén tartotta.

- A szerencsével vigyázni kell.

- A magunkfajtának abból is kevés jár.

- Fordíthatnád valamerre, így nem élet.

- Van pár száz forintom. Elleszek a télen.

- Aztán? - állt meg előtte a kertész.

- A kerteket mindig ásni kell.

Kifogyott a munkából, felvágta a téli tüzelőt is, összerakosgatta pár száz forintját, kenyérkereső szerszámait az ól sarkába tette: a kifényesedett ásóját, a kormányról leakasztott szatyrát, s a falnak támasztotta biciklijét. Elindult a kocsmába, fröccsöt rendelt. Pihent a sarokban levő asztalnál. Jó volt itt, ismerősök jártak. A falu most is törődött vele. Aprókat ivott, minden kortyban örömre lelt. A hosszú télre gondolt, a fűtetlen ólakra, a beszéd nélküli estékre, hetekre. Másik pohárral rendelt, Gulyás Imre dőlt a pulthoz:

- Egy féldecit. Itt vagy, testvír? - Markába szorította a poharát. - Átfáztam odakint.

- Itt jó idő van.

A sírásó felhajtotta pálinkáját, köhintgetett. Másik pohárral kért.

- Megdolgozok, testvír, nagyon a pénzért. Olyan sírt ások, amilyent parancsolnak. Mégis sajnálják tőlem.

- Irigye akad az embernek.

- Mi jut nekem? Ez a kis pálinka.

- Nem nagyon jut nekünk semmi - köszörülte meg a torkát Jós Sándor.

- Nincs valamirevaló ruhám se. Ami van, a gyerekeknek van. Fődem se volt soha. A kis ház sikerült, ne csúfoskodjunk máséban.

- Jó helyem volt Pesten. Először felmentem, kitört a háború. Nehezen vergődtem haza, évek múltán. Megint felszorultam, kitört az ellenforradalom. Minek menjek akkor? Megint lenne valami.

Az üres poharakat megtöltötte. Megérkezett Juliska. Összerántotta magán a régimódi kendőt, odaállt az ura mögé.

- Igyál valamit.

- Nem, dehogy - tiltakozott félénken az asszony. Várakozott egykedvűen.

Jós Sándor pikulán játszott. A kicsi sovány asszony állt rendületlenül, lába se mozdult, arca se rezdült. Hosszasan nézte a kopott vászonterítővel letakart asztalt. Hallgattak. A nóta beszélt helyettük. Gulyás Imre elfáradt kezét a pohárra tette.

- Szépen szól.

Megitták az italt, felesége elé tolta a poharakat.

- Hozd tele.

- Ne igyál már!

- Beverem a szádat.

Szomorú dalok nyöszörögtek a pikulából.

Nemes Lajos az egyesített pártszervezet titkára lett. Ezernyi gond, baj szakadt rá. Elkészült az istálló, átadására a szép, nagy épület előtt korán gyülekeztek. Megérkeztek a Csillag vezetői, a hivatalos emberek. A régi kastélyban, kecskelábas asztalokon pálinkásüvegek sorakoztak. Melegített a kisüsti. Péteri, Potornai és Novák az istállóból figyelt.

- Teleszívják magukat.

- Lajos gondolhatna ránk.

- Inkább az istállóval, sok a hiba benne - szólt Péteri.

Megtörtént a műszaki átadás, a malacpecsenye is elkészült, Zsuzsa és Péteriné szolgált fel. Az István-szőlő levét kancsóban hordták.

- Szerzek két üveggel. Melegszünk tőle.

- Kunyeráljunk? - húzódott el Péteri.

- Fogom és hozom.

Nemes Lajos kereste őket.

- Pálinkát hoztál? - támadt rá Potornai.

- Elfogyott.

- Bevedelték mind?

- Elég se lett.

- Jobban isznak, mint építkeznek.

- Mi bajotok van?

- Nekünk nincs, csak az istállónak.

- Gyenge a tető, nem bírja a vihart. Ki látott ilyen ajtót? Ki se férünk rajta - bosszankodott Péteri.

- Kijavítják, a hibákat kijavítják. Szerepel a jegyzőkönyvben.

- Arra várhatsz.

Bekötötték a teheneket.

Öreg Boldit tanfolyamra küldték, a traktorosságról kellett bizonyítványt szereznie. A gépállomáson a fiatalabbak kérdezgették:

- Az unokája helyett jött?

Megtűrt mindent, kitartóan, szívósan tanult, más nem érdekelte a világból. A vizsgán átengedték. Hibát nem vétett, ha a Vörös Csillagnak ilyen traktorosra van szüksége, legyen.

A vizsgáztató megkérdezte:

- Magának jobb így?

- Jobb. Nekem csak így jó.

- Nem magának való már a traktor.

- Elvezetem én.

Öreg körmösre került, akkor vették a gépállomástól. Vizsga után szánthatott. Elboldogult. István-apánk ellenőrizte a szántást, méricskélte és nevetett.

- Akár bemutatót tarthat, olyan szép. Csak Boldi is itt lehetne magával.

- Megdolgozok a fiamért.

Péteri megkereste Gulyás Imrét.

- Nem bánom, testvír. Két hízóért kivetem a vályogokat. Előleget adsz? - tárta szét a kezét a vályogvető.

- Mit adhatnék?

- Szalonnád van?

- Vihetsz.

Gulyás Imre hazafelé igyekezett. Megállította Pölös Gábor.

- Merre jártál?

- Vályogot vetek, testvír, hízókért.

- Keresel vele?

- Tudod, testvír, megdolgozok nagyon a pénzért. Mégis sajnálják tőlem. Pedig nincs valamirevaló ruhám se, ami van, a gyerekeknek van. Fődem se volt soha. A kis ház sikerült.

- A Homokon lenne munka. A családnak is.

- Már így maradok, sírásónak, vályogvetőnek.

A temető árkánál beszéltek, közel a gödrök közhöz, ahol vályogok száradtak.

- Irigye akad az embernek. Mi jut nekem? Az a kis pálinka.

- Vályogot nekem is vethetnél.

- Megcsinálom, testvír, mennyit?

- Jó nagy házra valót, a pénz nem számít.

- Megcsinálom. Nyugodt lehetsz.

Be se ment házába, a nagyobb gyerekeknek odaadta a szalonnát, lehányta ruháját, dagasztotta a sarat. Alig mozdult a gödrök közből.

Pölös Gábor beletemetkezett a Homokba. Anna is kijárt. Az utat teherautók koptatták. Esténként átballagott az öreg Kun, eltanyáztak. Jó esték voltak, a csősz beszélt, beszélt a világba.

Csendes, ígérő volt a határ, vonatfütty hullt a Kettős dombra.

- Házat építek.

- Neked könnyebb. De mi maradt nekem a világból? A rossz vacok meg ócska gúnya. Sebaj, az unokádnak jó lesz.

- Jó. Érte dolgozok.

- Szeretném megélni, amikor saját lábára áll - vakargatta szőrös lábát a mezőőr -, azt nagyon szeretném.

A kifáradt földek elaludtak.

Esőztető-berendezések locsolták a kertészetet. Az István-szőlő ígért, sokan találtak megélhetést. Legjobban Pölösék kerestek. Hajnaltól estig tarkállott a határ, jöttek a megyétől, az elnök rögtön kivitte őket.

- Aranybánya, ha jó kezekben van, aranybánya - lelkendezett István-apánk.

- Üvegház kellene, megfizetné a föld.

- Lesz az is. Ősszel hozzákezdhetnek.

Soha nem fizetett még annyit a határ, az öreg Kunnak be nem állt a szája. Sűrűn jártak az autók a szélmalom mellett, vitték a karalábét, paprikát, paradicsomot, káposztát, dinnyét, szőlőt.

- Soha ennyi paprikát nem láttam, soha ennyi paradicsomot, soha ennyi dinnyét. Mit csináltál, Gábor?

- Azt akartam, hogy teremjen.

- Más is akarná.

- Olyan a föld, mint az ember. Szereti, ha törődnek vele.

- Sok időt éltem, de ennyi áldást nem láttam.

Boldi felvitte Pestre a fiát. Elevenség költözött a lakásba. Örült a gyerek, bejárták Pestet, ruhát, cipőt vettek, moziba vitték. Irénnel is megbarátkozott, váratlanul megkérdezte:

- Nem lesz kisfiatok?

- Te vagy. Ha nagy leszel, ideköltözöl. És iskolába jársz.

- Nem szeretnék Pestre jönni.

Az asszony kedveskedett, édességekkel tömte, de a televíziónak örült legjobban, mindig nézte.

- Nagyon drága? - simogatta meg a fadobozt.

- Drága, részletre vettük.

- Nálunk nincs villany. Különben nagyapám venne.

Papírtáblát tettek a Fényes elé: énekesek érkeznek Budapestről, disznótoros vacsora lesz; Anna elolvasta.

- Elmegyek a Fényesbe.

- Micsoda? - egyenesedett fel Pölös Gábor.

- Az étterembe.

Apja járt a palánták között, fekete gatyában, feketére sülve.

- Nem ülök a szoknyádon.

- Maga még sohase volt. Nótaest lesz.

- Felőlem.

Anna fodrászhoz ment, legkedvesebb ruháját vette fel. A fehéret. Megtelt a kerthelyiség, játszott a zenekar, ettek, ittak, nevetgéltek a vendégek. Egyedül érkezett, Potornai Zsuzsáékhoz ült. Kezdődött a műsor. Sört ittak. Józsi - szabadságot kapott - hosszan tapsolt a nóták után.

Jó volt. Vacsoráztak, folytatódott a műsor, táncoltak.

Elégedetten dőlt hátra székén Pölös Anna, derűsen nézegette a fiatalabbakat. Bendő Béla hajolt meg előtte.

- Téged is látlak?

- Ha akarsz.

- Táncolunk?

- Nem nekem való.

Mégis táncoltak. Kipirult, mosolygott, helyes volt, kívánatos. Szünetben megitta maradék sörét, vidáman nézett Bélára, hálásan. Annak izzadt az arca. Hirtelen szürkére fogdosott ruhaderék, agyontaposott gyalogút és Gáborka izzadó tenyere villant a fiatalasszony előtt.

- Kísérj ki.

Szinte futott. Otthon felkattintotta a villanyt és a tükör elé állt. Vizsgálgatta arcát, szeme alatt a mélyülő karikákat. Lerogyott a heverőre és szomorúság rebbent a szívére.

Istenem, mit vétett ő a világnak, hogy ennyire szerencsétlenné tette? Fiatal se volt, gyorsan elvirágzott, szeméből elkoptak a fények, haja kifakult, tenyerében szaladtak a gyalogút repedései. Lehúzta legkedvesebb ruháját, a székre hajította. Aztán ölébe vette, simogatta, a régi kedves emlékek visszafutottak szívébe, a próbabál, amikor Boldit megismerte. Az összefogdosott, izzadságszagú ruhaderékra gondolt, Gáborkára. Hiszen érdemes volt, százszor, ezerszer érdemes, a fia kárpótolta mindenért.

És ha mégsem? Ha kijárta az iskolát, Pestre kívánkozik, tanul és apjáéknál lakik majd? Akkor elvehetik tőle? Felnő, és semmi értelmét nem látja, hogy anyja agyondolgozta magát fiatalon, átvirrasztotta, átsírta az éjszakáit, csak megtarthassa őt magának. Akkor mi lesz? És ha elkopik, észrevétlenül hagyja el teste rugalmasságát, megaszalódik, mint az őszi szilva, megfonnyadva lóg a melle, aszályütött kis öregasszony lesz, akkor milyen lesz? Végig bírja egyedül az életét? Társ nélkül, segítő nélkül? Nem, nem, szegény édesanyjának mégsem lett igaza, a boldogságot nem elég megkívánni. Könnyei peregtek s eláztatták a fehér báli ruhát.

Pölös Gábor és az öreg Kun a csatornaparton halászott. Távolabb esőztető-berendezések szórták a vizet. Kocsi, autó nem jött, nyugalommal telt az idő.

- Levél nem jött?

- Nem.

Az öreg csősz kihúzta a vízből a fehér vászonzacskót, halak ficánkoltak benne.

- Jöhetne már a gyerek - morogta türelmetlenül.

- Apjánál van.

Cigarettáztak s adták a szót.

- Nem lesz családjuk?

- Nemigen.

- Anélkül hiába élnek.

- Igaz.

Gáborka hazajött, anyja kiment elébe az állomásra, mellére vonta a fejét. A bőröndöt a csomagtartóra tették, s indultak. Bendő Bélával találkoztak.

- Úgy élsz, mint a remeték.

- Nekem jó.

- Fiatal vagy, kár elbújnod.

- Mások is mondták - pirult el nyaka tövéig Pölös Anna.

- Elhiszem. Én újra mondom.

- Belefáradsz.

- Elválik.

Kirakodott a bőröndből, tiszták, szépek voltak fia ruhái; új ingek, alsónadrágok és öltönyök árulkodtak Irén jó ízléséről.

- Várj csak! - doboz édességet mutatott a fia. - Neked hoztam.

- Ki vette?

- Magam választottam, a pénzemből.

- Köszönöm - csókolta meg.

- Kiengednél a Homokra?

Nagyapja megörült. A pesti cigarettának is.

Aludttejjel kínálta a gyereket. A csatornában magasan állt a víz, a fiú fürdött, csapkodott, ugrált vidáman.

- Azt hittük, meg se érkezel.

A kunyhóban frissen vágott lucernából vetettek ágyat, puha, jószagú volt. Fent sápadtan csüngtek a fehér vászonzacskók, Gáborka mozdulás nélkül aludt.

- Elfáradhatott.

- Kemény kölyök, hamar megnőtt.

- Csak a nagyanyja megérhette volna, de elsietett. Gyakran gondolok rá, jó asszony volt. Amikor lefoglalták a tehenet, kigyalogolt ide, pedig nagyon ette a betegség.

- Rossz, ha egyedül marad az ember.

- Sohase voltam egyedül. Itt volt a föld meg Gáborka. Többre nem is vágytam.

- Jó neked.

- Jó.

A fiú kint maradt. Derűs napok jöttek, Gáborka fürdött, halászott, segített. Az öreg csősz gyakran magával vitte, megjárták a határt.

Kultúrházat építettek a faluban. Szaporodtak a házak az állomás közelében. Péteriék is számolgattak. Fáradtan jöttek a határból, a férfi az istállóban is ellátta a dolgát. Részes művelést vállalt, négy ember területét, Potornai és Novák sem tanyázott a ház előtt, parancsolt a munka.

Péteri Jutkát Pestre küldték az orvosok, intézetbe. Mentő vitte el, de hamarosan visszahozta.

- Nincs hely. Később kerül rá a sor.

Potornai Bandi nem jött haza, táborba ment. Nemes Lajos beiratkozott a technikumba, Potornai komor képet vágott, amikor meghallotta.

- A helyiben én is tanulnék.

- Hülyeség. Hiszen írni se tudsz - mondta Novák.

- Te tudsz?

- Kereszteket.

- Hülyék maradunk világéletünkben.

Elzavarta a gyerekét borért. Ittak. Az új istálló odáig fehérlett.

- A gyerekeim kijárják az iskolát. Többet nem adhatok.

- Ha belegebedünk, akkor sem.

Hatalmasakat ittak a kannából, elérzékenyültek.

- Nyolc gyereket felnevelni? Kevesen tudják, mi az - hadonászott Potornai és harákolt. - Ki csinál ma gyereket? A kutya se nagyon.

- Annyi paprikás krumplit ettem, nincs annyi a világon.

- Egyszer-kétszer jóllaktunk, s megyünk a Béke Tsz-be, a temetőbe.

- Eleresztjük a kölyköket, s nincs időnk semmire.

- Nemes Lajosnak könnyű, nincs sok családja.

Novák kannafedőbe töltött, savanyú bor volt, olcsó.

- Jó ez, lehűti a belemet - mondta a jószággondozó.

- Kevés ahhoz.

- Lehet. Leeresztenék egy hordóval.

Ásított. Belepiszkált az orrába.

- Nem tudunk élni a világban - mondta Potornai. - A kutya se tanított rá.

- Mégis élünk.

- Élni élünk.

- Akkor mit akarsz?

- Semmit. Nem akarok semmit, de nem jól van ez.

- Micsoda?

- Ez az egész. Mondjuk az írás. Miért nem tudunk mi ketten írni, olvasni?

- Nem tudunk és ámen. Engem kivettek az iskolából cselédnek - böffentett Novák.

- Meg kellett volna bennünket tanítani. Ennyit megérdemeltünk volna.

Az éjszaka marasztalta őket, az istállók körül lekaszált lucerna szaga csapódott.

- Elkopunk és a nevünket sem tudjuk leírni.

- Én nem - röhögött Novák. - Olyan isten nincs.

Hallgattak, Potornai töltött a kannafedőbe, odanyújtotta Nováknak, újra töltött, újra odanyújtotta. Ő nem ivott. A másik boldogan mozgatta lábujját. Megitatta vele a maradék löttyöt, szó nélkül felállt, bement a lakásba.

- Ilyen se volt még - ámuldozott Novák. - Nem kell neki az ital.

Potornai Zsuzsa szépen berendezte a lakást. Eladta férje motorját, bútor, rádió, mosógép és televízió került a szobákba.

- Minek nektek televízió? - kérdezte apja.

- Nemcsak dolgozik az ember.

- Alig van a faluban. Az orvosnak, István-apánknak, az igazgató úrnak és neked. Kár volt a motorért. Leszerelik Józsit, mihez kezd nélküle?

- Nem lesz szüksége rá. Sofőr lesz a Csillagban.

- A régi kocsin?

- Volgát veszünk.

- Jól tudod, mintha rajtad múlna.

- Rajtam is.

- Hagyd abba, lányom. Most az egyszer hallgass rám, minek akkor a lakás, az új bútor, a televízió, ha magadat árusítod érte? Jó, jó, tudom, mire mentem a sok családdal. Ennivaló se került elég, ruhákban sem dúskálhattunk soha. Szóval félresikerült élet. Pedig nem így van. Néha elgondolom, mégiscsak eleget tettem az életben, embert nem öltem, nem loptam, néha-néha egy kis alamizsnát - ha jutott, akkor ettem, ittam, és felneveltem nyolc gyereket.

- Undorodom a szegénységtől. Értse meg végre, minden öröm nekem, ami ellenkezője a cselédházaknak.

Kivirult, adott magára. A férfiak szívesen segítettek, mindenben besegítettek. Iskolába küldték. A gyereket hazaadta a cselédházakhoz.

Józsi leszerelt. Nem háborgott, felesége mindent elintézett, lánctalpas traktorra került, jól keresett. Várták a Volgát.

- Itthon maradhatnál. Megélnénk a keresetemből - ölelte meg Zsuzsát, aki eltolta magától.

- Mire jutna akkor?

- Ennivalónk mindig lesz, ruhánk is.

- Öltözködni akarok, amíg fiatal vagyok.

Ijedten figyelte, féltette. Leginkább fiát sajnálta, nem akarta anya nélkül nevelni.

- Minden asszony elkurvul, aki dolgozik?

- Te mit gondoltál?

Hirtelen megundorodott a sofőrködéstől, dühében összeverte Zsuzsát. Megszégyenülten vitatkoztak a szobában.

- Lefeküdtem. Alám lökted a gyereket és bevonultál. Önálló vagyok, megkeresem a kenyerem. Válj el, mindkettőnknek könnyebb.

- A gyerek?

- Megél. Nálam marad.

- Nem hagyom. Nem teheted tönkre.

Novák Józsi megroggyanva viselte szarvait, le nem lökhette magáról.

A traktoron jó volt. A hatalmas gép hűségesen dolgozott. Megbízott benne. Ideje bőven akadt, hogy újra és újra felszakítsa sebét, megnyomorítsa életét. Zsuzsa se beszélt vissza. Milyen szépen indult: fiatalok, dolgoznak, mindenük megvan. Ha nagyon megszorítanák, kocsit is vehetnének előbb-utóbb. A fiuk nő, már nem ismeri a cselédházakat, igazán boldogok lehetnének. És az az egy nincsen meg, a boldogságuk, a nyugalmuk. Miért? Miért éppen ők szenvednek?

Elképzelte, nem igaz ebből semmi. Lehetetlenség. Csak irigyek Zsuzsára; szép, öltözködik, senki se gondolná, hogy a cselédsoron született. Többre vágyik, élni akar. De ilyen áron? Nem, ez így mégsem mehet. Szüksége van rá, mihez kezdhetne nélküle?

Mi bánthatja? Szégyenlené őt, aki csak öt elemit végzett? A szakmája aranyat ér, többet keres, mint sok diplomás. Betegnek se beteg, akkor hát miért van ez? Miért kellett a boldogságukat, a házasságukat tönkretenni? Vagy a cselédházak? A régi nyomor, az onnani indulás így bosszulja meg magát. Boldi és Anna is boldogtalan; most csattan rajtuk az ostor, így hordozzák a régi szegénységet?

A gondolatok összeálltak. Mindig vele voltak, de sohase önállósultak, sohasem formálta volna mondatokká ezeket. Feleségét szerette. Még így is szerette. Sokszor nem is haragudott rá, elképzelte, milyen nehéz lehetett egyedül a csöpp gyerekkel, pénzük, kitartásuk semmi, a férfiak meg a legutolsó sánta szukával is lefekszenek. Talán nem is tehetett mást. A Csillag se fényeskedett mindig, a gyerek meg nőtt, ennie kellett, ruhát húzni raja. Miből? Bűnös lehet-e az, aki gyerekéért minden áldozatra képes? És ha ő lett volna a helyében, akkor mit csinál?

Könnyű lenne, ha túltehetné magát ezen. Hányan szaladgálnak a világban, ebben a parányi országban és ebben a porszemnyi kis faluban felszarvazottak? Számológépekkel se tudnák összeadni. És mennyien nem tudhatnak róla. De így nehéz, nagyon nehéz, elcserélni a becsületét, nyugalmát a kényelemért, a televíziózásért, nyavalyás személykocsiért? Volgát vezessen? Cipelje István-apánkat, Nemes Lajost, a többieket, mindig az irodaiakat, köztük azt is, aki felesége combját szétfeszíti? Mit ér mindez, ha viselnie kell a terhét? Törjék el a kenyeret, akkor könnyebb? Annának, Boldinak könnyebb? És a fiúval mi legyen? Vigye a cselédházakba? Kerítsen hozzá mostohaanyát? És ha az se sikerül, ha ő se lenne különb Zsuzsánál, ráadásul nem is szeretné a más kölykét? Szaladjon messzi vidékre, takarja el szennyesét, így könnyebb lesz? Ki taníthatja őt meg erre?

Nem vált meg a lánctalpastól.

Megkapták a Volgát, lehozta Pestről. Méltóságteljesen futott a fekete kocsi, Nemes Lajos félszegen az ajtóhoz dőlt.

- Drága jószág, idáig is eljutottunk. Autónk van, te gondoltad volna?

- Vehettünk volna mást is - dohogott Novák Józsi.

- Erre kaptunk hitelt. Jó dolog.

Szigorúan nézte az utat, megbízhatóan vezetett. Örült, suhant az új kocsival. A traktorról mégsem tudott lemondani.

István-apánk kocsit vett. Zöld színű Moszkvicsával szaladgált. Régen járt a cselédházaknál. Exportszállításhoz válogatták a marhákat, odament. Kilépett kocsijából, hosszan végignézett az elszomorító épületen.

- Jó napot, elnök elvtárs - nyomta meg a hangsúlyt Potornai.

István-apánk megemelte kalapját és elsietett. Munkálkodtak. A bizottság kiválogatta a jószágokat. A cselédházak előtt kíváncsian álldogáltak. A bezárt ajtókat pókhálók szőtték be, megrozsdásodott a zár, a kulcsok elkallódtak.

- Ezekkel mi lesz?

- Mi lenne? Lebontjuk - mondta az elnök. - Előbb-utóbb eltüntetjük a föld színéről.

- Sokan laknak itt?

- Sok gyerekkel.

- Esők?

- Jó lenne tudni.

A cselédházak mozdulatlanul álltak, ijesztően megöregedtek. A megroggyant falak előtt ruhák száradtak, Péteri Jutka feküdt az ablak közelében. Mezítlábas, koszos kölykök szaladgáltak. Vontató püfögött az ólakhoz, felverte a port, beszállt az ablakokon, beleivódott a ruhákba, életekbe.

- Nincs pénzünk, új házakkal alig bírunk. Talán évek múlva - nézett el másfelé István-apánk.

- Addig?

- Könnyebbet kérdezzen!

A dinnyék megapadtak, a tarlókat felverte a fű, az István-szőlőre rácsaptak a seregélyek. Vontatók szállították Péterinek a vályogot, tízezret. Amikor az utolsó rakomány elindult a gödrök közből s megérkezett a portára, áldomást ittak. Sört. Megtelt a kocsma, Gulyás Imre arca fénylett.

- Pálinkát fizess, testvír, vérré válik bennem.

Hangosak voltak. Péteri minden segítőjének korsót nyomott a kezébe, a sírásónak pálinkát. Iszogattak.

- Mondtam, testvír, megcsinálom. Legyen házad neked is.

- Az messze van.

- Segítek mindenkinek. Mégis irigye akad az embernek. Mi jut nekem? Ez a kis pálinka. Nincs valamirevaló ruhám se, ami van, a gyerekeknek van. Fődem se volt soha. Így döglök meg.

Megtöltötte a poharakat, rekedt hangján újrakezdte:

- Megdolgozok a pénzért nagyon.

Juliska bejött, állt az alacsony, szívós kis ember mellett, várt türelmesen, mindig várt. Ez tette ki az életét. Amikor férjét teljesen elgyengítette a szomorúság, belekarolt:

- Haza kell már mennünk.

Szelíden, türelemmel segítette az úton. Péteriért üzent az elnök. Éppen a teheneket fejték.

- Most ugrik a majom a vízbe - göcögött Potornai kárörvendve. - Nem építkezel?

- Eldől.

- El, csak várjad.

- Nem kértem lehetetlent, egy kis segítséget. Megérdemelném, ennyi év után.

- Ki törődik azzal?

Kerékpáron ment a faluba. Idegességében köszönni is elfelejtett, görcs szorította a gyomrát.

- Hívatott, elnök elvtárs.

- Persze. Az építkezés miatt.

- Nincs segítség? - szorult ökölbe Péteri keze.

- Miből gondolja?

- Tudom. Építkezne csak más, attól nem sajnálnák.

- Meglesz a ház.

- Meg? - vörösödött el. - Adnak hitelt?

- Nem, de felépítjük. Az építőbrigádunk egy hónap alatt megeszi, az árát levonjuk a keresetéből.

Megszégyenülten, örömmel állt István-apánk előtt. Nehezen kinyögte:

- Akkor hazamegyek.

Először életében bort vitt. Keveset beszéltek, lassan fogyott az ital, nehéz szívvel tanyáztak a falnál. A lakás előtt kint feküdt Jutka, elfeledkeztek róla. Az öröm eltakarta.

- Minket innen temetnek - szólt keserűen Potornai és hangosan szellentett.

- Innen vagy máshonnan, egyre megy - bölcselkedett Novák. - Csak minél később.

Péteri töltött, inni kellett. És hallgatni. Elfogyott a kannából a bor.

- Tőled nem irigylem, rászolgáltál.

- Én sem.

- Csak hát furcsa. Hihetetlen. Nem tudok örülni neki.

- Rátok is sor kerül.

- Lehet, meglehet. Csak hinni tudnék.

Megépült a Péteriék háza, jól mutatott. Száradtak a falak. Nemes Lajossal összefutott:

- Beköltözünk rövidesen.

- Megvagytok? - kérdezte a titkár idegesen -, mindnyájan jól vagytok?

- A bajokat leszámítva.

- Minden időm elmegy a tanulásra, a munkára.

- Bírod még?

- Tudsz jobbat?

Péteriné zöldet hordott a süldőknek. Sok jószágot tartott.

Fúrósok érkeztek, hangoskodtak. Felállították a fúrótornyot, meleg vizet találtak. Forró, selymes víz tört fel. Pár nap múlva kannákkal, vödrökkel, üvegekkel jártak ki az asszonyok a szérűskertbe. Előkerült a régi lajt, hordta a meleg vizet. Csengőszóval rótta az utcákat. Később fürdő építése kezdődött.

Pölös Gábor letarolta a Homokot. Még mindig fizetett, paradicsompaprikát és szőlőt. Szüretre sokan mentek, birkát vágtak, az öreg Kun a bogrács körül őgyelgett. Hangos lett a vidék, szekerek hordták a hordókat, must csurrant a présháznál. Anna is szüretelt, Gáborka vidáman járt az öreg csősszel.

Üresen, kifosztottan panaszkodott a föld, szél sírt a kunyhó körül. Ketten hallgatták.

- Hazaszorulsz, Gábor.

- Ideje. Hordani kell a vályogokat.

- Ősszel legrosszabb a földnek. Nincs kit várnia.

- Nincs.

Gulyás Imre minden vályogot eladott. Kocsik, vontatók hordták a gödrökből, nem maradhatott egyetlenegy sem. Megtiltotta a törvény. A vályogvetést is. Nyárfákat telepítettek a gödrökbe.

Pölös Gábor udvarára alig fért a sok építőanyag. Unokája tanítás után ide jött. Ő meg szaladgált, szállították az öntözőberendezéseket, szántották a Homokot. Tervezők jöttek, hova kerüljön a hatalmas üvegház. Jártak a szérűskert mellett, meglátták a gőzölgő vizet, a megkezdett munkákat, a gödröket, ahol lábukat mosták a gyerekek.

- Ennél jobb helye nem is lehetne.

Számolgatott a kertész, vallatta vászonzacskóit. Anna sohasem pihent, mosott, varrt, vasalt. Kezén megdagadtak az erek, erősödtek a ráncok a szeme sarkában.

- Kezdhetjük az építkezést - mondta ki végül Pölös Gábor.

Gulyás Imre eljött a pénzért. Székkel kínálták. A sovány kis ember térdére gyűrte sapkáját, köhintgetett.

- Jól vagytok?

- Meglennénk. Csak hát sok a gyerek, sokszor alig győzöm.

A vászonzacskóból hétezer forint került az asztalra.

- Így mondtad?

- Így, így, testvír.

Belső zsebébe tette a százasokat.

- Nagyon megdolgozok érte. Fillérekbe kerül egy vályog. Nekem elhiheted.

- Sehol se adják ingyen a kenyeret.

- Jól mondod. És irigye akad az embernek, sajnálják azt a kis pálinkát tőlem. Mi jut nekem? Semmi. Főd se sikeredett soha.

A kapuban várakozott Juliska, babrált színehagyott kendőjén. A kocsmánál megszólalt:

- Add ide a pénzt!

- Micsoda? Mit gondolsz? Nem költők én.

Két féldecis poharat tolt eléjük a kocsmáros, a kicsi ember felhajtotta a pálinkát, körülnézett. Jóleső melegségek futkostak rajta. Hat féldecit ivott meg, gyorsan, szokatlanul csendesen rúgott be. A százasból visszaadott pénzt felesége tette el.

Az öreg Kun megkérdezte a kertészt:

- Milyen házad lesz?

- Rendes. Kiszolgálja Gáborkát.

- Villany? Televízió?

- Az is.

- Sokat magadra vállaltál.

- Nem az én kedvemért.

- Szegény Anna, jó embert érdemelne.

Pölös Gábor tehetetlenségében széttárta kezét.

- A szegénységet nem mindenki tudja elviselni. Boldi se. A földtől sokan menekülnek, ki így, ki úgy. Meglehet, nekik se könnyebb.

- Minek akkor minden, ha a gyereket adják érte?

- Először a dolgok elejét látjuk. A többi később jön, amikor változtatni se tudjuk.

Az unoka körül forgott a világ. Esténként megérkezett a csősz, agyonkoszolódott esőkabátját székre hajtogatta. Gyakran kedveskedett aszalt szőlővel. Jó esték voltak, teleköpködték a szoba földjét tökmaghéjjal, megszórták eldobott cigarettavégekkel.

- Mi leszel, Gáborka?

- Kőműves.

- Miért?

- Sok házat építek, sok pénzt keresek. Talicskával hordom haza, édesanyám el se tudja költeni.

Elhallgattak. Pattogott a tűz.

Summa pénzt osztott a Csillag. A kertészetiek rengeteget kerestek, Pölös Gábor megtömte fehér vászonzacskóit. Ennyire gondolni sem mert. Rászólt az unokájára:

- Igyekezz a tanulással, úriembert csinálok belőled.

A cselédházak teteje összeroggyant. Repedések futottak végig a falon, Novák bámulta. Üzent az irodára. Senki se jött. Potornai és Novák akácfákat vágott, faderekakkal támogatta a falakat. Hetek elteltével István-apánk kiszállt kocsijából, Nemes Lajos is vele tartott.

- Elnök elvtárs, ránk szakad a ház.

- Kire szakadjon?

- Szakadhatna másra is - sunyított Novák.

István-apánk megnézte, nem ment be.

- Veszélyes. Legjobb lenne kiköltözni.

- Hová mehetnénk?

- A Péteriék helyére.

- Még nem költöztek el. Addig mi lesz?

- Kibírja.

Péteriék költöztek. Az asszony a kőkrisztushoz szaladt, letérdelt a viharvert, szomorú szobornál.

- Köszönöm, uram.

Sokáig rakosgattak, ócska, agyonra nyűtt bútoraikat készítgették. Vontató szaladt a házhoz. Percek alatt felrakodtak. A cselédháziak kijöttek, segítkeztek, vakaróztak, ásítgattak, Péteriék a pótkocsi tetejéről integettek. Amikor elhalt a traktor hangja, megindultak az istállókhoz.

Novák vidáman hurcolkodott. Nem sok dolga akadt. Felesége kisütötte Potornainé haját, a lányokét is megigazította. Vasalt. Készülődtek a faluba. A férfiak felöltöztek, ünneplő lötyögött rajtuk.

Együtt ettek az új ház előtt. Kenyér, szalonna, kolbász, vöröshagyma rogyásig volt. És birkapörkölt. Sört ittak, kividámult az arcuk. Nemes Lajos szólt:

- Ezt is megértük.

Hosszúkat ittak. Az asszonyok sétáltak a portán, a gyerekek játszottak a homokban, meszesgödörben. A nagyobbak elmentek a piactérre, Jutka az ablak alatt feküdt. Hármas ablak volt. Péteriékről sugárzott az öröm.

- Jó neked, gazdag lettél - mondta Potornai.

- De mennyire.

- Ránk a tető szakad.

- Eljöttök ti is nemsokára.

- Csak akarjátok egy kicsit - tartotta fel ujját Nemes Lajos.

- Az a mi temetőnk.

Teleszívták magukat. Az új házról feltűnően keveset beszéltek.

- Megmutathatnád.

Nézték a szobákat.

- Szép. Vigyázni kell itt mindenre.

- Nyöghetjük életünk végéig.

- Szerencsés vagy, ennyi az egész - bökött homlokára Novák.

Az asszonyok dicsérték a lakást, tanácsokat adtak, mit hova rakhatnának. Elfogyott az olcsó bor s az állott sör. Nováknak rögtön viszketett az ülepe.

- A piactéren sokan vannak.

- Sergő van? - kérdezte Potornai.

- Nincs. Az nincs. Csak céllövölde.

- Sergőzni akarok.

- Nem engednek, csak gyerekeket.

- Sohasem ültem rajta.

Elmentek a piactérre. A Fényesben sokan voltak. A céllövölde előtt gyerekek várakoztak.

- Lősz? Befizetek érted.

- Nem.

Potornai elkérte a puskát. Hatalmasat durrant a vaslemez figura, amikor lövés után lezuhant a puskaporba.

- Rád hasonlít - mutatott a kifestett paprikajancsira. Belelőtt. Elhervadt, színehagyott papírrózsát nyert. Felbátorodott.

- Még három lövést.

Hátrább figyelték az asszonyok, Potornainé óvatosan tartotta kezében a papírrózsát. Hangos volt a környék, a Fényesből zene szólt. Becsábította őket, sört hozattak és kevertet. Hallgatták a nótákat.

- Megengedhetjük magunknak.

Telerakatták az asztalt korsókkal. És ittak, odaintették a cigányokat.

- Igyatok!

A férfiak záróráig maradtak. Részegen botorkáltak a gyalogúton, slágereket ordibáltak. Novák a kocsmáros négyes találatáról beszélt.

- Megálmodtam a számokat. Játsszuk meg - mondta Potornainé.

- A szerencse idetalált. Kopogtatott, de nem vettük komolyan. A fejem se fájna. Hatalmas házam lenne - hadonászott a férje.

- Mindenki úgyse nyerhet - mondta Novákné.

- Nyerhetünk. Hosszú az élet. Főnyeremény, ha a házakat megcsinálják.

- Így nem maradhat, ránk szakad a tető.

- A jószágoknak jó épület, palatetős istálló, orvos vigyáz rájuk.

- István-apánk azt se bánja, ha ránk dől a ház.

- Nem jön. Megkérdezném: mondja, elnök úr, ez a mi temetőnk?

Szapulták a világot. Az asszonyok mindenről pontosan tájékozódtak, diadalmasan sorolták, kinek kicsoda a szeretője. Zsuzsáról keveset szóltak; mafla a Józsi, a sofőrködést sem vállalta.

Építették Pölös Gábor házát. A szövetkezeti építőbrigádot így fogadta:

- Jó munkát akarok.

Annával pálinkát hozatott, töltögette. Később kiment a Homokra. Lánya nem járt ki, amíg el nem készült a ház. Gáborka az iskola után az építkezést bámulta. Gyorsan haladt a brigád, hajnalban kezdett, sötétedéskor befejezte. Anna sörért szaladt, telehozta a bekötött üveget, tyúkokat vágott, főzött, sütött, kínálta a finomságokat.

Fizetett a szamóca. Rengeteget. A gyerek biciklijén kiszaladt a Homokra, teleszedte a kosarat. A föld elfáradt, mégis kivirult, ígérgetett, a kertész tudta, utolsó virágzás ez, sürgetett, morgott egész nap, sohase fáradt. Az öreg Kun lelkendezett.

- Tojik mán, jaj de tojik. Mit kezdünk vele?

Hordták a városba, jó áron. Harmincezernél többet kapott Pölös Gábor részesedésként.

- Meggazdulsz - mondta a mezőőr. - Mellényzsebből kifizeted a falut.

- Arra várhatsz.

Felhúzták a tetőt, zöld gallyat kötöttek a gerendákhoz, szalagot csavartak rá. Hatalmas lett a ház: három szoba, konyha, előszoba, fürdőszoba, üvegezett veranda. Udvara alig maradt.

Birkát vásárolt, hordó sört tolt haza, ünnepeltek, Pölös Anna tésztát sütött. Ettek, ittak, tanyázgattak az új ház előtt. Dinnyét hoztak.

- Jó ízű.

- Homoki. Aranyat ér ott a föld.

- A föld se minden. Magától nem terem.

Az öreg Kun fészkelődött, nem akarózott indulnia.

- Ilyen nincs több a faluban.

- Megdolgoztunk érte.

- Megérdemlitek.

- Rárakjuk a palatetőt. És kész.

Gáborka csillogó szemmel hallgatta a felnőtteket. Örült. Sokáig tartott a hordó sör. Szedelőzködött a brigád.

Pölös Gábor egyedül maradt a nagy ház előtt gondolataival. Nem tudott lefeküdni. Hűvös éjszaka ölelte, eszébe ötlött minden, a téglaszínű kecske, a jó tejű Boris tehén, a hamar elfáradt asszony. Mind elmaradtak mellőle. Kifeslik majd ő is. Mi marad utána? A ház. Erre áldozta életét. Régen nem tudott már örülni semminek, megkérgesedett, megcsontosodott, mint az útmenti akácfák.

- Nem fekszik le, apám?

- Kimegyek.

- Pihenjen, agyonhajszolja magát.

- Mindegy az, olyan mindegy.

Annának az ágyban jutott eszébe, sohase látta apját mosolyogni.

Potornai Bandi hazajött. A kertészetbe osztották, kereshetett. Segített a szedésnél, rakodásnál, locsolásnál. Megdolgozott a pénzért. Az öreg Kun megszólította:

- Úr leszel-e már, fiam?

- Nincsenek most urak, az a világ elmúlt.

- Miből gondolod?

- Tudom. Tanítják is.

- Amit tanítanak, nem mindig úgy igaz.

- Nem érti ezt. Ez már a mi dolgunk.

Megszerette az öreget. Naponta látta, amint agyonkoszolódott esőkabátjában, valamikori kozáksapkájával, hatalmas furkósbotjával járta a határt.

Beindította a motort, ráért, a kunyhóhoz ment, az öregekhez. Hellyel kínálták.

- Mi leszel? - veregette vállon Pölös Gábor.

- Tanár.

- Szép mesterség, eszed legyen hozzá.

- Az van. Kedvem is.

- Nehéz?

- Nehéz. Senki se veszi figyelembe, mennyit tanulhattak a cselédházi gyerekek.

- Gáborkát taníttatom, különb legyen az apjánál, nálamnál. Többre vigye.

- Sokra vitted te is. Többet kívánsz?

- Ára van, ráment az élet, megöregedtem. És csak most tudom, hogyan kellett volna élnem.

- Elölről kezdeni lehetetlen. Meg se érné.

- Ki tudja? - kaszált maga elé a kertész.

A fiú hallgatott, Pölös Gábor dinnyét hozott a kunyhóból, jókora kést is.

- Egyél.

- Maguk?

- Túl vagyunk rajta.

Bendő Béla megint találkozott Annával, behívta a presszóba, málnát kért és fagylaltot.

- Jártál itt?

- Nem.

- Remete vagy?

- Jó így. Csak így jó.

- Nem ronthatod el az életed ennyire.

- Én rontottam el?

- Elmúlt. Kár rá gondolni. Magaddal törődj, fiatal vagy, nem élhetsz férfi nélkül.

- Szerezzek mostohát a fiamnak? Üsse, verje? Feküdjek le a kínálkozókkal?

- Rendes emberek is élnek - vörösödött el a munkás.

A presszóba kevesen jöttek, a férfi konyakot kért. Megitták. Anna kérdezte:

- Veled mi van?

- Élek. Elviselem az életet.

- Megnősültél?

- Nem.

- Sajnállak.

- Kevés, többet szeretnék.

- Kinőttünk a gyerekkorból. Nincsenek meg a babaruhák.

Az öregek figyelték a csillagokat. Nagy, kerek tányérral kelt fel a Hold, a víztől hűvösség terült lábukhoz.

- Gáborkáék a fürdőben voltak?

- Jól érezték magukat.

- Te voltál már a fürdőben?

- Nem jutott arra idő.

- Megöregedtünk, lubickolás nélkül.

- Már nem hiányzik. Se az, se más.

Repülő zúgott az égen, piros, zöld fény égett a szárnyán. Előttük volt az éjszaka. Csendesen, fekete lepelben álltak a fák.

- Jövőre nem lesz itt kertészet - sóhajtott Pölös Gábor.

- Semmi?

- A szőlő és a szamóca. Kimerült a föld is. Elfáradtunk.

- Igazat mondasz, sokszor a lábamat se érzem.

- Megöregszik a föld is, elfárad.

- Nem sokáig viszem, eljár rajtam az idő.

- A ház rendben legyen, aztán én se bánom. Sírkövet szeretnék még az asszonynak.

- Az idén megveheted.

- Talán.

- Gyémántból van itt minden. Terem, terem és nem kopik, csak az emberek.

- Meglehet, nagyon meglehet.

Megiszogatták a megszolgált borocskát.

Öreg Boldi traktorja meghibásodott szántás közben. Nagyon elbúsult, szerette, megszokta. Gondolkodott, mit csináljon. Vasárnap üres a műhely, kár begyalogolnia. Előszedegette a kulcsokat, szerszámokat és munkába kezdett. Szétszedte. Nem találta a hibát, kétségbeesve dolgozott, összerakosgatott mindent. Indította a motort, ment. Újra szántott. Órák múltán megint megállt a gép.

Ismét szétszedte. Kedvetlenül dolgozott, olajos lett könyékig. Indította újra, nem ment. Próbálta, hiába. Begyalogolt a faluba. Szégyenkezve ment végig az utcán olajosan, piszkosan, traktor nélkül. Félt, hogy megkérdezik, elrontottad a gépet? Felesége meglepődött:

- Rosszul vagy?

Nemet intett, vizet kért, megmosakodott, ünneplőt öltött. Melegített paprikás csirkét evett.

- Mi bajod? - kérdezte öreg Boldiné.

- Elromlott a társam.

- Van isten, meghallgatott engem.

- Bolond vagy.

- Nem, csak örülök. Végre bedöglött az a rohadt gép. Hálni se jártál haza.

A piactérre került, benézett az irodába, senkit se talált. Elment a gépcsoportvezetőhöz.

- Holnap behúzatjuk.

Öreg Boldi Pölösékhez indult. A házat még nem látta, unokáját is régen.

- Ilyen a minisztereknek sincs.

- Nem is dolgoztak érte. Nem jöttek kapálni.

Kevés híja volt, bekötötték a villanyt, s a parkettát lerakták. Kiszáradtak a falak, tervezgették a beköltözést.

- Házszentelőt nem tartunk. Arra nem jut.

- Gyönyörű épület.

- Fürdőszobája is lesz.

- Jobban el se találhattátok volna.

Öreg Boldi csokoládét hozott.

- Jó nálatok.

Anna dinnyét kínált, Gáborka hallgatta mindkét nagyapját.

- Régi traktor, ez a sorsa.

- Azért szeretem.

- Cseréld ki.

- Nem adnak újat. Ebben a korban?

- Kifelé haladunk a világból, kifelé.

- Elkísérhetnél, fiam - készülődött öreg Boldi.

Megelégedéssel ballagott unokája mellett, felvidult.

- Ha megnövök, autót veszek.

- Milyet?

- Amilyenre pénzem lesz.

A presszóhoz értek, leültek a parányi asztalkához, fagylaltot kértek.

Otthon felesége elébe rakta a déli maradékot. Szótlanul evett. Üresnek, hiányosnak tetszett a szoba, pedig évek óta ilyen volt. Tiszta, fehérre meszelt falak, terítővel letakart asztal. Hiányzott belőle valami.

- Mikor láttad Gáborkát?

- Esztendeje múlt, nem jár hozzánk, nem engedik - zsémbelt öreg Boldiné.

- Ne bántsd őket.

Az asszony nem szólt, megágyalt, felrázta a dunnát, párnát. Külön ágyban feküdtek hosszú évek óta. Nem aludtak.

- Szeretném, ha sűrűbben jönne.

- Tőlem jöhet, nem zavarom ki.

- Unokád, Boldi úgyse törődik vele.

- Elváltak. Van anyja.

- Senkink sincs a világon. Őt is elvadítottad?

- Nem hiányzik. Nekem nem.

- Rád hasonlít a fiad, olyan ökör - fordult a falnak az öreg traktoros.

Kiment az elromlott géphez, várta, behúzatják. Belorusz érkezett. Simán értek a műhelyhez, szétszedték az elhasználódott traktort. Nem mozdult mellőle.

- Ezzel bajosan furikázik. Szemétdombra való.

- Jó gép. Megéri a javítást.

- Ne nyomja a sódert, papa, ebből nem lesz énekes halott.

- Kopott szerszám, de nekem megfelel.

A gépcsoportvezetőhöz küldték, járja ki annál. Kijárta. Felfúrták a hengert, új tömítéseket raktak, újra dübörgött. Mosolyogva támaszkodott a kerékhez öreg Boldi.

- Mondtam én.

- Ezzel nem ugrálhat, lőttek a szántásnak. Vízhúzáshoz, daráláshoz, ilyesmihez megteszi.

Mosolygott. Kezét ráfektette a hatalmas kerékre. Felkászálódott az ülésre, sebességre kapcsolt. Megfordult a műhely körül.

- Kis kozmetika - nevetett a szerelő -, aztán viheti a lakodalomba.

Öreg Boldi hálás akart lenni, pálinkát vett.

- Ez a vén csataló megér annyit.

Régen, nagyon régen volt ilyen boldog.

Potornai Zsuzsa megbetegedett. A kórházban feküdt. Anyja meglátogatta.

- Nem visz jóra, meglásd. Tízet szültem, mégis itt vagyok.

- A gyerek teher. Felelőtlenség szegénységben szülni.

Pedig szerette volna, ha megmarad a kicsi. Csak egy szót szólt volna Józsi, egy mosolyt küldött volna, egy biztató mozdulatot. De nem. Nehéz fal rakódott közéjük.

Titokban remélte, összeköti, összefoltozza életüket, rozzant életüket a második gyerek. Boldogságra vágyott, kirepülni a koszból, a cselédházakból minden áron. Sikerült. Édes szavak simogatták, ajándékokkal kedveskedtek, amikor olyan egyedül volt. A házibulin kezdődött, egészen váratlanul, a barátnőjénél. Kettesben ünnepeltek, emlékezvén a régi diáknapokra, amikor a fiúk megjöttek, fiatalon, vidáman és üvegekkel. Ittak, játszottak, s végül kisorsolták a hölgyeket, kinek kivel és hányszor. Demokratikusan, erre igazán nem lehetett panasz.

A többi már semmi, csak bosszú: játék a kis kanokkal; ki bámul utána, ki ajánlkozik, ki dicséri felfénylő combját, ki meri ölébe venni az irodában, a Volgában, a Csillag árnyékszékén?

És hogy elfáradt, micsoda tömérdek undort szedett össze! Két éve azt hitte a világról, csak lehúzza bugyiját és menten meghódítja, összeroskad előtte. Mára mi maradt? Elpazarolta tisztességét, megölte férjében a hitet, szaladhatnak az öregségnek. Ha legalább kiutat találna, de az nincsen. Nincs más, csak várni, várni, felnevelni a gyereket, elkerülni a cselédházakat, és remélni és reménykedni, egyszer jóra jöhet minden. Ha egy életben megérheti az ember.

Potornai Bandi összecsomagolta ruháit, készülődött az egyetemre, Zsuzsa elintézte, hogy Volgával vigyék. Anyja idegesen kapkodott, amikor befutott az autó. Nagy port kavart, beáramlott a cselédházak ablakain, Potornai sietett az istállóból.

- Vigyázz magadra! Ha Volgán járhatsz, ne szállj ki belőle - mondta nagy hangon és svájcisapkáján babrált.

Elfogódott. Hetek óta nem ivott az apja, összekuporgatta az ital árát és a bőröndbe csúsztatta. Merev arccal bámulták a gyerekek az autót, nem illett ehhez a világhoz. Idegesség nélkül ült a gépkocsivezető mellé.

- Mehetünk - intett Potornai Bandi.

Visszanézett. Semmit se látott, a por betemetett mindent.

Sárga foltokban hevertek a levelek. Megérkezett az építőbrigád, az alsó cselédházakat lebontották napok alatt. Toldozták, foldozták a többit, kijavították a tetőt.

- Minek köszönhetjük a megtiszteltetést? - kérdezte Potornai. - Sokallották volna a temetési költségeket?

- Ne jártasd a szádat - szólt a felesége. - Annak isszuk a levét. Mindig papolsz, ahelyett, hogy valamihez kezdenél.

- A falakat kellene javítani. Egyszer ránk szakadnak.

- Bontásig kibírják - somolygott a kőműves.

- Miféle bontásig?

- Örökké nem lesznek itt, annyit meg nem érnek, hogy újjáépítsük.

- Én innen nem megyek.

- Én sem.

- Építhetnek nekünk is - bölcselkedett Novák. - Mint a többieknek a faluban.

- Van pénzed? Az is kell, legalább harmincezer forint.

- Az nincsen. Az aztán igazán nincsen.

Megjavították a cselédházakat, a gyerekek iskolába jártak, szakmát tanultak. Könnyebben éltek.

Nemes Lajos kérlelte az embereket, iratkozzanak az esti iskolába. Kiment a cselédházakhoz is.

- A nevemet megtanítanák? - tátotta el száját Novák.

- Többet is.

- Az egyszeregyet - nevetett Potornai. - Nagyon rádférne.

- Rád talán nem?

Bejártak a faluba, két osztályt indítottak, kezdőknek és haladóknak. Nehezen bajlódtak a betűkkel, az eszük máshol járt. Hetek múltán Novák leírta a nevét, diadalmasan mutogatta.

- Itt a nevem. Látod? Leírtam.

- Azért még nem adnak több fizetést.

- Kell is nekem. Felőlem összedőlhet az iskola, tájára se nézek.

Nem mutatkozott többször, az irkalapra firkantotta nevét, állandóan zsebében hordta. Potornai is abbahagyta.

Pölös Gábor kitartott. Lapozgatott füzeteiben, könyveiben, unokája csodálkozva kérdezgette:

- Tanulsz?

- Elmaradtam az iskolával. Hat elemit jártam, a világ meg sokat változott.

- Mi leszel?

- Kertész.

- Eddig is az voltál?

- Az. Csak nem volt róla papírom.

A zárszámadási mulatságot a Fényesben tartották. A vendégeket a vezetőség meghívta ebédre, vacsorára. Annát a felszolgálók közé osztották. Kipirult és mosolygott. Zsuzsa olvadozott.

- Megcsinálhatod a szerencsédet, csak okos legyél.

- Engem kőbölcsőben ringattak.

Otthon szokatlan volt az új lakásban, villany égett, esténként televíziót néztek. A fehér vászonzacskók sorra kiürültek.

- Nem maradt tartozás a nyakunkon.

Megjött az öreg Kun, letelepedett a televízióhoz, élvezettel figyelte.

- Semmit se szólhatsz.

- A kerítés? Vagy csupaszon maradjon?

- Meglesz az is, Gábor, ismerlek én téged.

- Kőkerítést akarok, vasrácsos kapuval.

Megcsinálták. Palotának beillett a házuk.

- Szőlőt telepítek elé.

Az öreg csősz hozta szőlővesszőket eltelepítették.

Pölös Gábor és Anna kijárt az új kertészetbe, a vasúton túl, a szérűskertek mellé. Nem sok híja volt az üvegháznak. Az öreg Kun minden szombaton megjelent, és késő éjszaka ment el. Panaszkodtak egymásnak.

- Nem sokáig viszem.

- Kidőlök én is.

- Neked van időd, az unokádra vigyáznod kell.

- Sírkövet szeretnék az asszonynak. Azt nagyon szeretnék.

- Meglesz, meglásd, meglesz.

Március közepén tüzet gyújtottak a kertekben. Összehordták a télről maradt faleveleket, gallyakat, s gyufát tartottak alája. Jós Sándor bekopogott Pölösékhez.

- Bemehetek?

- Gyere nyugodtan.

- Mintha palotába lépnék.

A verandán megállottak, Sándor kezébe fogta kopottas, simléderes sapkáját. Fonott karszékre ültek. Gáborka kijött hozzájuk.

- Megnőttél. Nagyobb leszel apádnál. Gondoltam, benézek, hátha akad munka.

- Nincs kertünk. Felfalta a ház.

- Nem válogatnék, nem vagyok szégyenlős.

- A Csillagban akadna.

- Gábor bátyám jól van? - kérdezte gyorsan a napszámos.

- Nem bírom a versenyt a fiatalokkal.

Pihentek még, fújták a füstöt. Elbúcsúztak.

- Ha valami lenne, szóljon.

Május elsejére készültek, csinosodott minden. Kijelentette Pölös Gábor:

- Mindnyájan kirúgunk a hámból.

Szép napra ébredtek, zenekar játszott a piactéren. Ünneplőbe öltöztek, felvonultak, sört ittak, később bementek a Fényesbe.

- Apám sohasem volt itt.

- Számít? Most utána teszem.

Megebédeltek. A presszót is megnézték, málnát és krémeseket rendeltek. Sétáltak. Megkerülték a piacteret. A tanácsháza előtti téren hangos volt már a céllövölde és a körhinta.

Átadták a kultúrházat, hatalmas, ragyogó épületet. Sokan kíváncsiskodtak, teremből terembe vitték őket. Ámuldoztak. Ötmillió forintért készült el a mesepalota.

Az öreg Kunnal találkoztak. Viharvert esőkabátja elválaszthatatlanul lógott rajta.

- Igyunk valamit.

- Nekem doszt.

- Megsértesz? Ártottam neked valaha, Gábor?

- Máskor megisszuk.

- Holnap, meglehet, beadom a kulcsot. Vagy szégyelltek velem leülni?

Játszott a zenekar. Az öreg csősz telerakatta az asztalt különféle italokkal.

Iszogattak. Bendő Béla, aki már itthon, a Csillagban dolgozott, felkérte Annát.

- Sohasem gondoltam, hogy így megértjük egymást.

- Emberek vagyunk - emelte poharát a kertész.

- Öregek. Ez a kár. Már nem jut a jóból. Hiába építetted a görbeházat, nem sok örömed telik benne.

- A gyereknek jó lesz. Meg Annának.

- Szerencsés vagy, nekem se gyerek, se unoka. Így még rosszabb a kivert kutyánál.

Sokat ittak, megfogta őket az ital. Összeölelkezve haladtak a keskeny járdán.

Pölös Gábort szél érte, megbénult a karja. Soha nem gyógyult meg, nyugdíjazták. A földekre nem járt, a ház körül motoszkált. Az öltözködésnél, a vétkezésnél eleinte segített Gáborka.

Naphosszat üldögélt az új ház előtt. Az öreg mezőőr el nem maradhatott.

- Semmi ember vagyok már - kesergett a kertész.

- Bolondozol, mindig bolondozol. Megéred a pénzedet.

- Fél kézzel nem ember az ember, hiába is mondod. Jobb kéz nélkül?

- Megcsinálhatod még a magadét.

Nagyon megviselte a betegség, sokat öregedett. Minden kijött rajta. Öregesen mozgott, holtfáradtan. Amikor unokája megérkezett, jó volt, felolvasott a könyvekből, elbeszélték a világ dolgát, az iskolai eseményeket.

Nehezen viselte terhét. Váratlanul így szólt:

- Főtt kukoricát ennék.

Gáborka kerékpárra akasztotta táskáját és kikarikázott a földekre. Talált megfelelő csöveket.

- Mire anya megjön, megfőzzük.

Úgy lett. Nem zsörtölődött az öregember, lánya ráparancsolt: ne csináljon semmit, nincs szükség semmire, megélnek a keresetéből és a nyugdíjból. Nagyon egyedül érezte magát, elviselhetetlennek a tétlenséget. Szólt unokájának:

- Görögdinnyét ennék.

A fiú ismét bekarikázta a határt. Nem talált. A piacon, a Csillag bódéjánál se árultak, csak sárgát. Vitt abból.

Nagyapja elindult. A temetőnél vágott át a fürdő irányában, a vasúton túl termett a dinnye. Lassan, megfontolva ment, nem akart emberekkel találkozni. Szép nyár volt, derűs vidék.

Jó emberei a dinnyések, a hűvös kunyhóba hívták, kínálták.

- Görögdinnye kellene. Mindenáron.

- Korai még.

- A Homokon ilyenkor lenni szokott.

- Megnézhetjük.

Sokáig keresgéltek, de nem találtak érettet.

Tanyáztak még, újra sárgadinnyét vágtak fel, kínálták. Becsülték, kérdezgették. Ő mondta:

- Ez itt másféle föld, mint a Homok, ne feledjétek. Ne sajnáljátok tőle a munkát, akkor fizet, megfizet.

Visszafelé többször pihent. Cserjék árnyékába húzódott. Gyerekek jöttek, igyekeztek a fürdőbe. Patakokban csurgott róla az izzadság, nehezen lépkedett, karját se érezte. A kerítésnek dőlt, amikor Gáborka elébe szaladt:

- Minek mentél el? Nem tudtam, hol vagy.

- Mennem kellett. Nem állhattam meg, hogy ne lássam a határt.

- Elkísértelek volna.

- Majd legközelebb.

- Ne menj el nélkülem. Megígéred?

Bólintott.

Libákat őrzött. Eljárt velük a szélmalomig, ráengedte a tarlókra. Gyakran elment a Péntek kúthoz, ahol Gulyásék verték a vályogot.

- Hogy élsz, testvír? Javul a karod?

- Semmi ember vagyok én már, libapásztor.

- Jár a nyugdíj?

- Az jár.

- Én a vályognál maradok, ezt is elirigylik. Sajnálják azt a kis pálinkát tőlem. Mi jut nekem? Ruhám sincs, fődem se volt soha.

- Így halunk meg, nyomorékan.

Vénasszonyok nyara jött. Az öreg Kun megkereste, tanyázgattak a nagy ház előtt.

- Szüretre kijöhetnél.

- Messzi már a Homok, nem bírja a lábam.

Hallgattak. Őszi kertek szaga csapódott. A gyönyörű ház előtt ültek, két megvénült, roncs öregember. Fújták a füstöt.

- Jó idő jár a szőlőre.

- Arra jó.

Szekér hozta a búzát. Gyorsan lerakták a teli zsákokat, mindjárt a verandára.

- Mivel tartozok? - kérdezte Pölös Gábor.

- Semmivel, még annyival se. Elment a szekér, elment a délután.

Nem mozdultak. Jó volt a csendben, a megszolgált nyugalomban.

- Neked a legjobb. Jó házad van. Mindig megjönnek a tieid - harákolt a csősz.

- Ők megjönnek.

- Kenyérre sincs gondod.

- Nincs. Arra nincs.

A cselédházakban változatlanul zajlott az élet. Nem volt gond a megélhetés, az asszonyok is jól kerestek. Csirkéket, malacokat neveltek. Pénzt is sikerült összerakniuk, fizetéskor jobb ruhákra tellett, ingre, fehérneműre. Kevéske a takarékba. Potornai Bandi újra megjött. Összeráncolta homlokát, amikor széttekintett:

- Nem változott ez a szemétdomb.

- Nekünk így is jó. Kiteszi.

- Disznóólakban sem élhetnek örökké.

- Eddig jó volt, a többi István-apánkon múlik - igazgatta fekete fejkendőjét Potornainé.

- Meg magukon. A szájukba nem repül a sült galamb.

Üres, lehangoló lett a környék, a gyerekek városokba kerültek, ritkán érkeztek, vasárnapokra, szombatokra. Ketten maradtak, két család: Potornaiék és Novákék. Az állattenyésztők a faluból jártak ki, Péteri is.

- Le akarom vetni magamról a szegénységet, ha beledöglök, akkor is.

- Úr leszel, fiam.

- Miféle úr? Szellemi nyomorék, érti?

- Nem értem, dehogy.

- A szegénységet nehéz legyőzni. És nemcsak azok szegények, akiknek ruhájuk vagy házuk nincs.

Apja megdöbbent. Ijedtség villant szürke, elhasznált arcán, fájdalom.

- Otthagytad?

- Már nem tudom otthagyni.

- Akkor mit akarsz? - ordította. - Ide akarsz visszajönni?

- Nincsen visszaút. Elindultam, húzom a magam batyuját. És visszajövök majd tanítani, megölni, elfelejtetni a szegénységet.

Az ajtónak támaszkodtak, kiköptek az esőbe. Nemes Lajos velük volt.

- Ránk szakad a tető - szólt Potornai.

- Eltemet a szövetkezet - vakaródzott Novák.

- Jövőre nektek épít a brigád - szólt Nemes Lajos. - Kiforogja az esztendő.

- Ráfigyelünk arra.

- A faluban van porta.

- És az ára? Nem bírunk azzal.

- Ingyen adnák.

- Ingyen?

- Nektek, ha építkeztek. Csak mozdulnátok már.

Megcsendesedett az eső, Péteri készülődött, hallgatag volt egész nap.

- Jutka jól van?

- Pestre vitték. A feleségem azt hiszi, meggyógyul.

- Szegény kislány, megszenved.

- Hiába mondom, nem gyógyul meg többet. Nem hiszi. Inkább ráhagyom. Évekig lesz az intézetben.

Novákék szomszédoltak.

- Meggondolhatnánk, amit Lajos mondott.

- Ha mentek, akkor mi is.

- Segítenénk egymáson. Sokat számít. Mégse innen temessenek.

- Kivetjük a vályogokat.

- A magunk ereje sokat számít.

- Sokat. Elmentek a gyerekek, nincs rajtunk annyi gond.

Az eső lemosott minden mázt. A cselédházak nyomorúságukban kitárulkoztak. Potornai nem törődött az idővel, órákig állt a küszöbön, szürke, fonnyadt arca megfeszült, és beleköpött az esőbe.

- Jövőre házunk lesz.

Boldi hazajött. A régi kerékpárra ült. Lekanyarodott a gödrök közhöz. A vízben nagyra nőttek már a nyárfák. A Gulyás Imre háza sem változott. Átvágott a szélmalomhoz. Lyukak tátongtak rajta. Embereket sehol se látott, távolabb vetőgép dolgozott.

A szélmalmot körös-körül felverte a gyep, a kútágast megtámasztották, elkorhadt a kút kávája. A vékony bódiszilvafák is zsugorodtak, por lepte ágaikat. Nem mertek vizet a kútból, belehullott a levél, a gally, az apró göröngyök. A gyalogutat is benőtte a fű. Elszomorodva állt, kifosztottan. Így még sohasem mutatta magát a táj: öregnek, esettnek, pusztulónak. A kanálist felverte a gaz. A dombokon akácfák árvultak.

Elhajtott az István-szőlő mellett. Kereste a régi földet, a kunyhó helyét. Száraz nyár volt, kiszárította a csatorna vizét, Gáborka fáját sem találta. Visszaindult. A dombon, a kanyarnál piroslott még a csipkebogyó.

Az öreg Kun a szőlőt vigyázta.

- Téged látlak, Boldi fiam?

- Erre jöttem.

- Nem ismersz rá a Homokra, sokat változott.

- Sokat.

Aranylott a délután, mégsem tudott örülni.

Öreg Boldi megtörten érkezett, fáradtan.

- Elromlott a gépem.

- Megjavítják?

- Nem lehet, kiselejtezik.

- Adnak helyette másikat.

- Nem lesz már többet traktorom.

Hallgattak. Aztán az öreg kigyalogolt a határba. Nem járt a közelben senki. Meghamvasodott a vidék, harmat gyűlt a mezőre. A pincéhez húzódott nekikeseredve. Az öreg Kun megjött.

- Nagyon sajnálod?

- A föld után csak ez maradt. Más semmi.

- Kiesik a szerszám a kezünkből.

- Nem élet így, kínlódás.

Elüldögéltek. Az éjszaka sok hangon beszélt hozzájuk.

- A fecskék is elmentek.

- Nekik se könnyű.

- Boldiék jól élnek?

- Nem élet az, gyerek nélkül. Minek a fa, ha nincs virága?

- Elveszik a masinát?

- Reggel elviszik.

Hajnalban új színt kaptak a fák, a vidék, öreg Boldi felkelt, körüljárta a traktort.

- Sohasem voltam rossz hozzá.

Vállára lökte a kabátot és holtfáradtan hazavánszorgott.

Pölös Gábor libái megnőttek, nem járt már velük a határba. Várakozott a kisszéken, odatartotta arcát a gyengülő napnak. Sokszor üzent a Homok. Elkésett szekerek döcögtek, messziről hangzó kiáltás ütődött az üvegfalú verandának. Ilyenkor boldog lett. Maga elé képzelte a kunyhót, az áldott földet, akinek parancsolt. Aztán minden szomorúságra fordult, az ősz igazi szele csapkodott az udvarra, leveleket dobott a földre. Megvillantak a fűverte gyalogutak, a pusztuló szélmalom és az esőtlen akácok.

Így ült. Magához hívta a földet, a dűlőutakon futó búbospacsirtákkal. Megroggyanva várakozott. Nótákat szeretett volna hallani, de ősz volt és senki sem énekelt. A szüretelők sem. Nem csapódott már daluk. Félve hallgatott a határ, ősz volt. Öreg ősz.

Amikor Gáborka, Anna megjött, jó volt. Ilyenkor boldog volt. Ritkán tévedt be az öreg csősz, egyre ritkábban. Nehezére esett a beszéd, fújtatott.

- Nem szüretelek többé.

- Megéred még, ne félj. A sírkövet én is megcsináltatom.

Keveset beszéltek. Társak voltak magányukban.

Télen várakozott keveset a verandán, rengeteget a kis szobában, az ablaknál. Ennyi maradt a világból. Szürkén jöttek a délutánok. Hóval. Egykedvűen nézett ki az ablakon, az üvegen jégvirágok nyíltak, az eresz alatt jégcsapok. Velük elmélázott. Egyiket elnevezte csősznek, a másikat traktorosnak, a harmadikat kertésznek. Az ember is úgy fogy el tehetetlenül, ha beköszönt az öregség. A kertészről önmaga jutott eszébe, a szélütött, beteg kéz, a tehetetlenség, ami rárakódott. A csőszről az öreg Kunra, a traktorosról öreg Boldira gondolt. Jól megvolt velük. Beszélgettek a gépről, az István-szőlőről, a sírkőről.

- Fekete sírkövet szeretnék az asszonynak. Nagyon megérdemelné.

Néha félt. Tudta, az ember mindig szeretne valamit, még akkor is, ha nem sikerül. Az esték nyugodalmat hoztak, békességet. Unokája tanult, televíziózott.

Az éjszakák magányossá tették. Keveset aludt, álmában meglátogatta a csendes asszony, tökmaggal kínálta, mint régen. Megnyomorította a tehetetlenség, az egyedüllét. Ezt mondta:

- Teher vagyok a nyakatokon.

- Miket beszél, apám?

- Tavasszal másképpen lesz.

A napok szürkén váltogatták egymást. A postás jött mindig, pontosan hozta a nyugdíját.

- Jövőre jó lesz.

De még tél volt, kopogott a karácsony. Hárman ültek az asztalnál, szótlanul.

A kis fenyőn Gáborka meggyújtotta a gyertyákat. Keserű, nehéz ünnepük volt. Nézték a parányi fát, aztán a fiú elfújta a lángokat. Ültek a csendben. Lefeküdtek. Még akkor sem szóltak.

Hitték, hogy a szomorúság hosszú, mérhetetlenül hosszú időre jött el hozzájuk.

A március hetek óta ígérgette a jó időt, a napos oldalakon növesztette a zöldet. Vadgalambok repültek a fákra, felszikkadt, fehérré vált a gyalogút. Jobb kedvű lett az élet. Az ablakokon kora reggel besütött a nap, incselkedett.

- Jó tavasz jön.

Egyedül volt a nagy, szép, új házban. Kereste kisszékét, fél kézzel a ház falához vitte. Melegítő fénybe borult arca, a falu mozgása füléhez ért. Jó volt. Ült a megszolgált nyugalomban, néha mozdította lábát. Nem figyelte az időt. Az ember nagyon elfáradt már ekkorra, csak a pihenés van hátra, az tölti ki életét. Várakozott hát nyugodtan.

- Minden nap öröm. Hálás lehetek, hogy elmúlt rajtam a tél.

A tavasz önmagában öröm, azonosulni lehet vele. Elhaladt a dél. Bement a konyhába, az asztalról levette az összeborított, előre elkészített kenyeret, harapdálta. Vékony szalonnacsíkok hasaltak két szelet között. Nemsokára megjelentek a hangyák. Hordták a morzsákat. A fény még mindig érte a ház oldalát, de már nem melegített annyira.

- Át kellene mennem máshová.

De nem mozdult. Nézte tovább a hangyákat. Gondolatai megjárták a földet, a Homokot, felidézték a múltakat. Elfáradt. Behúzódott a lakásba.

Elszomorodott a táj, esett. Fogva tartotta, ablakhoz parancsolta. Keservesen múlt az idő. Maga elé hívta az esőverte tájakat, a rokkant szélmalmot, a nagy reményű István-szőlőt, a temetőt is, a sírt, ahol asszonya pihent. Elkomorodott nagyon. Szenvedett.

- Nem élhetek, ha semmit sem várhatok magamtól - motyogta Pölös Gábor. A sírkőre gondolt, az egyetlen, legnagyobb adósságára.

Gáborkával jó volt, megfiatalodott.

- Gyerekkoromban mindig görhét ettünk.

- Sokszor mondtad.

- Alig nőttem ki a fűből, elálltam cselédnek.

- Tudom kívülről.

- Amikor nagyanyáddal egybekeltünk, nem volt fedél a fejünk felett.

- Mondjam tovább?

Elhallgatott. Sokszor úgy érezte, nem ismeri unokáját. Mi lesz belőle? Mégis egyetlen menedéke az élethez, elszakíthatatlanul.

- Sok fehér zacskód volt. Mindent abba zártál? A pénzt is?

- Azt is.

- Engemet?

- Tégedet is.

- Akkor nem szerettél.

- Így tudtalak szeretni, meg ahogy most.

- Most hogy szeretsz?

- Ahogy a lányomat, ahogy az unokámat, ahogy magamat. Ahogy a földemet.

- Nincs földed.

- Van. Most van csak igazán.

- Hol?

- A Homokon, a régi földet megismernéd?

- A dombról.

- Aranyoson?

- Azt nem.

- Tíz esztendő múlva?

- Nem.

- Húsz esztendő múlva?

- Akkor már földek se lesznek.

- A föld mindig megmarad.

- A tied is?

- Az is. Csak az marad meg, mert nagyon szeretem. Hinni tudtam benne, elvetettem beléje magamat.

- Az üvegházakra, a kertészetre gondolsz? A dinnyeföldekre?

- Arra is.

- Az új házakra?

- Arra is.

- Rám is?

- Igen.

- Akkor most jó neked?

- Jó. Így a legjobb, ez a bizonyosság, rokkantan nem dobnak félre. Különben túl se élném.

- Sose nevettél.

- Így múlt el rajtam az élet. Ez jutott.

Kivirágzott a föld. Az utak szürke, fehér gúnyát öltöttek, élő színekkel harsogott a határ. Pölös Gábor süttette magát.

Reggel jött. Elmúlt.

Dél jött. Elmúlt.

Este jött. Elmúlt. S mindig ugyanúgy. A változatlanság nem élet.

Kibírhatatlanul szenvedett. Ritkán beköszöntek a kerítésen, elkérdezték az éjszakát, az egészségét, s megint üres maradt az udvar. Így volt. Várt, várakozott. A határ egyre üzent érte, sürgette, hívta, követelte. Hiába.

Elmaradt az öreg szőlőcsősz is, örökre. Pedig az agyonhasznált esőkabát, a hóttkoszos kucsma szinte kézközeibe került. Mégsem öltött testet, nem szólította.

- Mit csinálsz a földdel, Gábor?

Kimúlt, elment a világból.

Anna rendes volt, figyelmes.

- Ne egye magát. Mindenre telik, jól megélünk, szóljon, ha kell valami. Az ennivalót elkészítem.

Mindig az asztalon találta, letakarva tiszta ruhával. Ha megéhezett, megette. El se mozdult a kiskapuig.

Akkor már megadta magát. Hiába hívta a földet, nem jött, hiába fülelt, zajok se ütődtek el a kerítésig. Elballagott a kútig. Aztán a temetőig. Jó föld volt az is, befogadta az asszonyt, öreg Gombost, elrejtette az öreg Kunt.

Elment István-apánkhoz:

- Jó, hogy megtalállak.

- Nekem is.

- Rossz a betegség, üldögélek, őrzöm a házat. Félek is.

- Mitől?

- Sírkövet szerettem volna az asszonynak, fekete márványkövet, de nem telt rá. Megérdemelné nagyon. Már jóra fordult a sorsom, akkor megütött a betegség. Mire jó így az ember? Mi jöhet még, ki tudja?

- A nyugdíj pontosan jár. Segít.

- Segít. Termőre fordult a vetésem. Jó, hogy megbizonyosodhattam róla.

- A közös mindenki mellé odaáll, csak hinni kell benne - túrt hajába az elnök.

- Nehéz az embernek megbizonyosodni, hitet cserélni. Aki szegénységben nőtt fel, annak talán hite sincs. Annak a legnehezebb.

- A legtöbbet ők nyerik.

- Elhiszem. Most már elhiszem.

Nyugalommal beszéltek az irodában, Pölös Gábor erőt érzett magában, kifogyhatatlan energiát.

- Munka nélkül nehezebb.

- Dolog akadna. Portás kellene ide az irodához, éjjeliőr.

- Eljöhetnék, hosszúak az éjszakák.

Elfoglalta hivatalát. A parányi fülkében fölkattintotta a villanyt, az asztalon óra ketyegett, a falon őskorból való rádió. Ceruza, kockás füzet, abba írta, ha történt valami. Végigballagott az udvaron, egészen a műhelyekig, a raktárakig, az elcsendesült gépekig, a túlsó kerítésig, ami lenyúlt teljesen a kertek aljáig. Figyelt a friss éjszakában, hallgatózott. Aludni nem akart, nem tudott. Állandóan szólt a rádió, újság feküdt az asztalon. Jól érezte magát.

Az első fizetésével megkereste a sírkövest. Nagy udvara volt a mesternek, sorakoztak a kőből kifaragott oszlopok, kövek, aranybetűkkel, betűk nélkül, fehéren-feketén, ahogy a tisztelet, a jó szándék kiválasztja. Melegség öntötte el, jó szívvel járta körül a köveket, kiválasztotta a megfelelőt.

- Az asszonynak szeretném.

Megkereste öreg Boldi. Ráérősen adták a szót, hosszú este volt előttük.

- Te se hitted, hogy nyugdíjas paraszt leszel.

- Te hitted?

- Én se.

- Dolgoztam, mint járomban hajtott ökör. Így volt.

- Az én földemet meg lehetett kóstolni. Mire odaért az ősz, szétnéztünk, ki bírunk-e tavaszodni? Segítséget fogtam rá, meg a családot, vigyük valamire. A ház mégis csak a Csillagban sikeredett.

- Késő már miránk - sóhajtott a traktoros.

- Késő.

- Mire a gépekig eljutottam, roncs lettem. Hamarabb kezdhettük volna. Gáborka?

- Ő az örömöm. Istenem, hogy megérhettem!

- Nagyot nőtt.

- Legény. Kezdi az életet.

- Taníttatod?

- Kevés vagyok már. Az asszonynak szeretnék sírkövet, ami azután jön, ráadás, az unokámé. Sokszor elképzelem, ha nekünk ilyen életünk lehetett volna.

- Szerencsés vagy.

- Szerencsés - bólintott Pölös Gábor.

- Mire ránk köszön a jó, kikopunk a világból. Neked megmaradt a fiú, nekem jószerivel senkim. Élünk ketten az öregasszonnyal. Ki lép utánam? Mire kellett akkor az egész?

- Megdolgoztunk magunkért. Nincs számolnivalónk a világgal.

Beszélgetett a két nyugdíjas. Ráérősen, amit azelőtt sohasem tettek, nem futotta életükből. Ennyire se futotta.

- Hazakerültem a háborúból, a gatyámat se találtam. Üres volt az istálló, üres a kamra. Ha még egyszer talpra állok, csoda lesz. Kiosztották a földet, a javából kaptam, hiszen tudod. Verekedtünk érte. Kikoplaltuk a teheneket, a lovakat, az adót is. Jó lesz már, vége a nincstelen, szomorú napoknak, erre beszorítottak Munkás-elvtárshoz. Kezdhettük elölről. A semmiből épült a Csillag is. Leginkább azt fájlaltam, nem találtam magamat, azelőtt rajtam múlott minden, ha dolgoztam, lett belőle. Elnök voltam, a saját birtokomon. A szövetkezetben ezt nem éreztem, Munkás-elvtárs mondta, csináltam. Többel alig törődtem, más baja az okoskodás, a gondolkodás.

- Mégis tanultál.

- Az volt a jó. Rájöttem, hasznos lehetek. A gépeket mindig szerettem, kicsúfolt velünk nagyon az élet, öregségemre jutottak el hozzám. Sohase hittem, hogy a legnagyobb örömömet a Csillag tartogatja.

Jól kezdődött a szolgálat. Potornai és Novák jelent meg a kapuban, megborotválkozva, ünneplőben.

- Hát ti?

- István-apánkhoz jöttünk.

- Nincs még itt.

- Várunk, futja a bérünkből. Jó a szolgálat?

- Nem panaszkodok.

- Ránk is fényesedhetne már.

- A házak?

- Dűlnek, düledeznek. Ezért jöttünk. Mégse élhetünk ott örökké.

- A faluban lenne jó, kisebb ház is megtenné.

- Hogyan gondoljátok? - csüngette béna kezét a portás.

- Kivetnénk a vályogot magunk. Lenne kevés pénzünk is, csak hát a közös nélkül nem boldogulunk.

- Nem vagyunk alábbvalóak másoknál. Gondoljon vélünk a Csillag - vágott egyet fejével Novák.

- A ház komoly dolog.

- Szerencsés lett vele Péteri is. Talpra állt.

- Nem élet a miénk. Belenőttünk a cselédházakba, mindig fogva tartson bennünket? Azt már nem - szólt Potornai. - Csákánnyal verem szét azokat a rohadt falakat.

- Akinek ereje van, mindene van. Sok törődést megértem, most már boldogultam. És semmi ember lettem. Akiben erő van meg akarat, az sokra viheti.

- Nem vágyom másra, kis házra, amiben meghúzhatom magamat. Meglátogatnak a gyerekeim, nem szégyellik rám nyitni az ajtót.

Novák megvakarta a feje búbját. Cigarettát kínált.

- Lesz házatok. A szövetkezet mindenki mellé odaáll. Én se létezhetnék különben.

- István-apánkon múlik, ő meg szóba sem áll velünk.

- Nemigen.

- Előre megfutamodtok?

Üres volt a központ, a műhelyek elcsendesedtek, a gépek helyükre találtak, az elnök nem jött.

- Hiába várunk, nincs szerencsénk. Biztosan a nőket hajkurássza.

- Az, látod, lehet. A Fényesbe benézhetnénk.

- Dolga van, tanul.

- Tanul? Mi akar lenni? Isten?

- Jól adod - nevetett Novák. - De jól adod.

- Egyetemre jár, diplomája lesz.

- Diplomája? Nem elég a ház, az autó, a jó kereset, a tömérdek pénz? - csapott tenyerébe Potornai.

- Nem adják azt ingyen. Hiszen tudjátok. Jártatok esti iskolába.

- Bár mellé jártunk volna.

- Vagy a kocsmába.

Elbúcsúztak. A piactérnél megálltak, a Fényesből kihallatszott a zene. Világos ablakokkal hívogatott a presszó, a kultúrház, villogtak a kirakatok. A mozi sarkánál ténferegtek.

- Bemegyünk? - nyalta meg a száját Novák.

- Mindig innál.

- Egy pohárral. Annyit megérdemlünk.

- Annyit meg. Még többet is.

- Akkor mire várunk?

- Tapsra meg kurvákra - mondta bosszúsan Potornai. És elindult kifelé.

- Házam lesz, érted?

- Érteni értem, de azért bemehettünk volna.

- Addig engem ott nem látsz.

- A kocsmában?

- Nem, a templomban.

Hirtelen visszafordult. Meggyorsította lépteit.

- Megkeresem István-apánkat, addig ki nem megyek a faluból.

Siettek. Kopogtak az iroda ajtaján. A nyitott ablakon kibuktak a szavak.

- A ház miatt jöttünk.

- Nem élhetünk ott örökké.

- Igaz - szólt az elnök. - Nagyon igaz.

- Egyedül kicsik vagyunk hozzá.

- Segítsen a Csillag.

- Attól még nem lesz házatok.

- Másoknak is sikeredett.

- Ők akarták - emelte fel mutatóujját István-apánk.

- Mi sem vagyunk hitványabbak.

- Megdolgozunk a pénzért, vagy nem?

- És azon kívül? Azon kívül mit csináltok? Isztok, káromkodtok, szidtok mindenkit, mert többre vitte nálatoknál. De ti nem mozgolódtok, nem töritek magatokat, nincs bennetek akarat, elfeküdtök a meleg napon, majd lesz valahogy. Akartatok ti valamit egyáltalán?

- Házat - mondta igen csendesen Potornai -, azt nagyon szerettünk volna. Megevett bennünket a sok gyerek. Nem is tudom, hogy bírtunk velük. Ember lesz mindből.

- Tudom, ők boldogulnak. Veletek mi lesz?

- Mi lenne? - rántott vállán Novák. - Megélünk.

- Fordítanánk a sorsunkat, elnök. Felnőttek a gyerekek, szétszaladtak a világba, a maguk útján. Könnyebb lett, meg nehezebb is az élet. Telni jobbacskán telik. De lehet, ha a gyerekek ritkán hazavetődnek majd, talán szégyellnék is apjukat meg a cselédházakat.

Csend volt az irodában, Pölös Gábor közelebb lépett az ablakhoz. Betekintett.

- Hisztek ti a házban? Hogy egyáltalán megépül? - kérdezte István-apánk.

- Hinni csak hinnénk.

- Hiszünk - mondta Potornai -, ha a szövetkezet felkarol, akkor hiszünk.

- A közös mindenki mellé odaáll, de csak akkor, ha bíznak benne, ha bíztok magatokban.

- Köszönjük, elnök.

- Magatoknak tartoztok köszönettel. A Csillag csak felépíti.

Az elnök ment el leghamarabb, Potornai és Novák nem igyekezett.

- Urak leszünk, valódi urak.

- Elköltözhetünk majd a faluba.

- Megérdemlitek, csak sikerüljön.

- Nem lehet másképpen.

Pölös Gábor fizetéskor elballagott a kőfaragóhoz, leszámolta a pénzt, a nyugdíjból megpótolta. Elkészült a sírkő, arany betűk csillogtak rajta. Jó érzéssel nézegette. Tetszett nagyon.

- Vigye csak, megbízok magában. Apródonként kifizeti.

Kocsit kért a szövetkezetből, jól megszórták szalmával a deszkát, indultak a kőfaragóhoz. Fiatalabbak ültek a bakon, ő csendeskedett. Óvatosan tették fel a követ. Haladtak. Mire kiértek a temetőbe, Gulyás Imre megásta a lyukat. A fa helyére fekete márványkő került. A szívós kis sírásó álldogált ott, nekidőlt ásójának. Sokára szólt:

- Nekik a legjobb.

- Nekik már nincs gondjuk.

- Jól mondod, testvír, én ki se látszom belőle.

- Jut másnak is. Keresztje van mindenkinek.

Szép nap volt. Felemelte fejét, ellátott a szélmalomig, a Homokra vezető útra. Keveset gondolt velük. Elfáradt asszonya foglalkoztatta, a hótt betegség, ami korán elszólította.

Megkerülte a sírt. Figyelte közelről, távolabbról. Jól mutatott. Elérzékenyedett. Gondolatai felöltöztették az asszonyt, életre költötték, járni, létezni tanították. Elhozták a legnyomorúságosabb estéket, a görhék, málék ízét, a 48 kilós embert, aki a nehéz fogságból hazatért. Megápolta, újra indulhatott az életbe, jó társa volt. Egészen ellágyult, álldogált a sírnál időtlen időkig. Lassan hazaballagott. Előszedte ünneplő ruháját, felöltözött, Anna csodálkozva kérdezte:

- Bálba készül?

- Jöttök ti is, anyátokhoz. Kivitettem a sírkövet.

Mentek. Elöl Gáborka, mögötte ők. Ritka szép nap volt. Közel esett a temető, messziről kivehették a fekete sírkövet.

- Ilyen.

- Nagyon szép, sokat áldozhatott rá. Szegény anyám megérdemelte.

- Meg. Jó asszony volt.

Unokája a feliratot olvasta. Rajtuk kívül senki se járt a közelben.

Magára maradt. Nem messzire korhadó padra talált. Boldog volt. Régi ismerősök pihentek előtte és a megkönnyebbült asszony. Odébb, ahol a temető leért a gödrök közé, elhanyagoltabbnak tűnt. Megroggyantak a fejfák, lesüllyedtek, fű verte a sírdombokat. A malomhoz közel felszántották a földet, magot vetettek.

Szép sír, jó helye lett feleségének. Odalépett a fekete, csillogó márványkőhöz, megigazította a virágot. Elgondolta házasságukat. Szegény volt ő is, szegény a lány is, két koldus került össze. Ünneplő gúnyája neki akadt, de a lányos háznál bajban voltak. Végül kisikeredett, szűkösen, kölcsönre; két zománcos bögrét meg jó zacskó lisztet kaptak útravalóul. Fehér zacskót. Megszenvedték az életet. Elborult. Bűntudatot érzett; szegény asszony, ha megérhette volna.

Más gondolatai támadtak. Számot adott önmagáról. A nehéz esztendők, a kitárulkozó Homok, a szövetkezés, a kertészet, sohase hitte volna, hogy ő egyszer annyi embernek parancsol, magyaráz. A szamóca, a dinnye mind-mind arannyá lett kezében. Arany keze van, meglehet, színtiszta arany. Felemelte, nézegette hatalmas, rücskös kézfejét, a ráncokba szaladó tenyért, a koszos repedéseket. Ilyen a föld, ha hónapokig nem kapott esőt. A gyalogút, a szürkés-fehér kis sáv, mindjárt a szélmalom mellett, ami a Homokra vezet.

Itt őrzöm a földet - gondolta - a tenyeremben. Vagy arcom barázdáiban. Mégse lehet, hogy elszakadjak tőle. Parancsoltam neki, megmondtam, mit teremjen. Eltaláltam bajait, örömeit. Jó lett volna, ha megéri az asszony, a nagy ház építését, kertészkedését a közösben. Nagy dolog, István-apánk után majdhogy ő következett a rangsorolásban. Ki járt a nyakára? Hányszor zörgette a kilincset? Ha elmondhatná most, talán el se hinné ezt a nagy örömöt, ezt a másik világot. Nem, biztosan nem hinné.

A házat se. Pedig megvan. Mindenki építhet. Potornai és Novák is. És mire vihette volna még? Ez a fránya betegség akkor kapta le lábáról, amikor egyenesbe ért. Melegházakat csináltatott, olvasta a könyveket, uramisten, az egész falunak parancsolt ő, a hajdani cseléd. Nincs igazság a világon, se az égben. Látnia, megélnie kellett volna feleségének. Urak lettek, igazi urak.

- Itt vagy? - kérdezte Gáborka. - Azóta?

- Igen. Beszélgettem nagyanyáddal.

- Azt hittük, rosszul lettél. Kiszaladtam.

- Rendes vagy.

A bőség esztendei jártak. A Csillag fényesen ragyogott, csak a régiek emlékeztek a hősi időkre. A föld annyit termett, alig győzték szállítani, eladni. A rengeteg gyümölcs, szőlő, a kertészet terméke elárasztotta a falut.

Öregek napját tartottak. A Csillag nagytermében készülődtek a fogadásra. Fehér papírral letakarták az asztalokat, virágot raktak a vázákba, Anna és Zsuzsa is felszolgált. Pölös Gábor, öreg Boldi és a többiek megtöltötték a termet. Szendvicseket hordtak és sört. Az úttörők műsort adtak, szavaltak, énekeltek, táncoltak. Zene szólt.

Hozták a birkapörköltet, roskadásig terítették az asztalokat. Az asszonyok örök feketében, a férfiak szintén.

- Sohase voltam ilyen ünnepségen.

- Én se. Jó, hogy gondoltak ránk.

Fogyott az ennivaló, nőtt a jókedv, István-apánk a terem közepére állt.

- Szép ünnepet ülünk, a legidősebbeket, a munkában, a kezdeti nélkülözésekben elfáradtakat köszöntjük. Virág illik az asszonyokhoz és csokoládé, az emberekhez cigaretta, dohány, bor. Ez a legkevesebb. Az életüket itt élték le, erejüket, munkájukat a szövetkezetnek adták. Nehéz megköszönni kitartásukat, áldozatkész munkájukat. Mindenkinek adunk egy borítékot, benne pénzt, segítség a nyugdíj mellé.

Sokan megkönnyezték, amikor átvették. Ki gondolta volna, a közöstől ilyen ajándék.

- Sohasem kaptam virágot - súgta öreg Boldi felesége. Magához ölelte a csokrot.

Pölös Gábor is meghatódott.

- Az unokámnak éppen jó lesz útravalónak.

Szép ünnep volt.

Az öregek lassan hazaballagtak, örömöt vittek magukkal. Anna is. Remény költözött szívébe. Amit a sors rámért, elviselte. Apja jól megél a világban, a maga módján boldog. Most már boldog. Gáborka elindul városi kollégiumba, minden jóra jött, csak az ő élete futott le a vágányáról. Kezdhetne vele valamit. Annyira nem ette meg a munka, hogy ne találna szeretőt, férjet. Merje-e? Van értelme az újrakezdésnek? Bendő Béla feleségül akarná.

István-apánk sokat beszélt akkor Pölös Gáborral.

- Jó embere maga a Csillagnak.

- Akad más is.

- Mindenki ilyen lehetne, máshol járnánk.

- Csoda, hogy eddig eljutottunk. Alig hiszem.

- Nagy út, micsoda esztendők. Sokszor elgondolom, végigjártam? Bírhattam erővel?

- Én meg a kertészkedést. Sohase hittem volna magamról.

- Belenőttünk a szövetkezetbe. Kicsivel kezdtük és rosszul. Eltanultuk a jót is, ki előbb, ki utóbb. Akadnak még, akik nem értik.

- Akik mélyről jönnek, lassabban látják a jót is.

- Megtanítjuk őket az életre. És a cselédházaknak vége mindörökre, leromboljuk. Talán mégse? Múzeumoknak berendezhetnénk, legyen valami emlékeztető az út, a leghosszabb utak kezdetére. Ez már Potornai Bandi dolga, csak jönne a diplomával, itt lehetne.

A fiú járt az egyetemre. Régen megbarátkozott a rendezett utcákkal, a Tisza-parttal, a sétánnyal. Mégis, az emlékek sokszor megrohanták, az otthoniak jutottak eszébe. Talán velük kellett volna maradnia, dolgozni és segíteni családján, hogy hamarabb kilábaljanak a szegénységből. Az emlékek elkísérték, vérébe ivódtak, szabadulni sem tudott tőlük. Szaladt nyáron a dűlőúton mezítláb, megleste apját, ahogyan kiporciózta a jószágoknak az eledelt, s utána elüldögélt az istálló küszöbén roppant sokáig. Egyszer anyjával a földekre ment. Virágzott a mák, messziről a szemükbe fehérlett. Olyan volt, mint most az ides haja, ha félrecsusszan fejéről a kendő. Nyarak a cselédházakban, a kombájnolás keserű, izzasztó gyötrelme, gyönyöre, a homoki föld áldása s a szegénységből kilábalók aszott, meleg figurái.

A város lüktet, magába fogadja a tanyák fiait, eltaszítja, felkínálja a tudást és a bukást is. Lehetőség, ugyanaz, mint apjuknak a földosztás, a Csillag. Mire viszi? Érdemes-e?

Akadt lány, évfolyamtársa, akivel megértették egymást. A Tisza-partra mentek, s rákönyököltek a betonoszlopra, nézték a vizet. A kikötött hajók kürtje néma volt. A hídon villamos csörömpölt.

- Miért tanulsz és mivégre? - pózolt a fiú játékosan.

- Diplomát szerzek, állást, megélhetést, és talán szeretem a szakmámat is.

- Ennyiért nem érdemes. Ide az jöjjön, aki akar, aki mer. Aki használni tud a világnak, aki legtöbbet tud használni.

- Szavak, szavacskák.

- Ne hidd! Apámék megkötötték a homokot, kiszolgálták, elnyűtték a cselédházakat, emberré tanulnak. Nyolc gyereket neveltek, volt karácsony, amikor kenyér se jutott a házba. És apám nem tudja leírni a nevét. Gyűlölöm és imádom. Elégetném a cselédházakat és múzeumokká szervezném, örök szégyenére az embertelenségnek. Tőlük akarok több lenni, értelmet adni, kézen fogni őket öreg napjaikra, elvezetni a boldogsághoz.

- Szép szavalat - húzta el száját a lány -, lomtárba való.

- Sajnos igaz. Csak a módját nem tudom, hogyan. Bennem van a régi világ, szorít, maga alá temet és felnéz rám. Vár valamit. Adós ne maradjak.

- Ne velük törődj most.

Sétáltak. Elhagyták a klinikákat. Törpefüzek guggoltak a parton. Megcsobbant lábuknál a folyó. Apró göröngyöket dobáltak. Kezdődött a fizikai gyakorlat: elindult a száj, a kéz. Behúzta a lányt a bokrok közé, fához támasztotta.

Később a parton ballagtak.

- Igazán sajnállak. Az örömet és a szerelmet is elsieted, így nem sokra mégy a világban - szólt a lány.

Feketén csillogott a víz, nyugalmat árasztott. Parti lámpák fénye csüngött a folyóba. Bandi nem szólt, nem félt. Tudta, a lánynak nem lesz igaza.

Pölös Gábor mélázgatott. Elképzelte magát sokféle alakban. Főagronómusnak, párttitkárnak, elnöknek. Diplomát mindenképpen szerezne. Meg autót. Olyan szövetkezetet csinálna, aminek nem lenne párja messzi vidéken. A Tiszát behozná a faluba, bevezetné teljesen a házak alá. Az se lehetetlen.

Eszébe jutott a betegség. Talán Gáborka, ő megteheti. Mi is lehet belőle? Sokra viheti, aki nagyon akar valamit, megcsinálja. Teheti, igazán megteheti. Fiatal, előtte az élet, mellé áll Boldi is, ha Anna kevés lenne. Elsegítik az úton. Lányának is akad derék ember.

Megérkezett az unokája.

- Utolsó éjszakám itthon. Veled maradnék.

Végigjárták a központot, megnézegették az ajtókat, a gépeket. Csendes volt már a világ, aludtak a házak. Szépeket szeretett volna mondani, jó szavakat, jó tanácsokat, de semmi nem jutott eszébe. Leoltották a villanyt, Gáborka nem volt álmos.

- Akarsz hallani egy történetet? - simogatta meg unokája fejét.

- Ismerem?

- Nem. Még nem ismered.

- Rólad szól?

- A történet a szegény emberrel kezdődik, mint a mesékben. A jóisten olyan nyomorúságba teremtette, hogy szégyenkezett is miatta. Megajándékozta hát gyerekekkel. Ahol két száj éhesen marad, nem jut a harmadiknak sem. Búsult, hiszen akármihez fogott, sárrá vált kezében. Elment a templomba, panaszt tett: nem jól van ez, isten, ha világra hoztál, adj kenyeret is. Megharagudott az isten, letört az égi, nagy, hatalmas cipóból, és a szegény ember hátára rakta: egyél, ha leveszed magadról. Csakhogy a cipó odanőtt, kipúposodott, nem vehette le. Látja, hogy fia hátán is gyarapodik a púpocska. Szidja, káromolja az istent kegyetlenül, de hiába. Ki az erősebb? Annyi haszna lett a hadakozásnak, feleformán nőhetett ki a dudor. Amikor megszületett az unokája, azon már észre se vették.

- Szép történet.

- Igaz történet. Úgy tanultam apámtól, ő meg nagyapámtól.

- Én kitől tanulom?

- Senkitől, neked már nem szól a mese. Azért mondtam el, hogy tudjál róla.

- A szegény ember unokája vagyok, aki púp nélkül született?

- Szakasztott mása vagy.

Magasan jártak a csillagok. Fehér port szórtak a falura, harmatos fátyolt a határra. Álmodott a világ. Gáborka feküdt a vaságyon, az öreg elégedetten dűtötte hátát a falnak, óvatosan, mintha nem létező púpját féltette volna.

- Mi leszel?

- Nem tudom. Talán mérnök, mezőgazdasági mérnök. Mesélj a Homokról.

- A csodaföldre vártam mindig. Az apám is, annak az apja is. Nem találták! Kicsi koromban megfogadtam, meglelem, akárhol legyen.

- A Homok volt a csodafölded?

- Rátaláltam.

- Mindig kint éltél?

- A föld sohasem bántott.

- A Csillag?

- Jó volt. Abból lett a házunk, mindenünk, a sírkő is, hiszen tudod.

- Te vagy a szamócakirály?

- Régen volt, a betegség előtt. Idehoztuk a messziből.

- A fürdőben beszélték; nem bolond ember találta ki. Meg a kertészetet.

- Mindenki hagy valamit maga után, nekem így sikeredett. Te többre juthatsz. A csodaföldet készen kapod.

- Nem kell.

- Nem? - szaladt össze a ránc Pölös Gábor homlokán.

- A csodaföldem te vagy.

Az öregembernek elszorult a szíve. Melegség járta át, kimondhatatlan nagy-nagy boldogság. Mégsem volt hiába. Beszélt volna, sokat tudott volna mondani, de Gáborka elaludt. Lekattintotta a villanyt, nekidűtötte hátát a falnak.

Ez volt élete legszebb éjszakája. El sem aludt, virrasztott, gondolni sem gondolt semmire. Szétáradt benne az öröm, megjárta egész testét, tehetetlenné tette, feloldotta. Kiesett eszéből minden, a föld is, a hóttbeteg asszony, a hűséges barátok, a holnapi búcsú unokájától, csak ült, ült, elégedetten, mosolyogva.

Így ébredt a reggel. Nem zavarta.

Gáborka korán kelt, s kiugrott az ágyból.

- Futok haza csomagolni.

Pölös Gábor megőrizte boldogságát. Tudta, nem válik meg tőle az életben, pedig még hosszú, nagyon hosszúra nyúló út futott elébe.