Égett a tanya.

Füst csapódott a tenyérnyi ablakon, gomolygott a nádtető alól, lobbot vetett a törpe épület, vad pattogással ropogott a nád. A barna ajtó ijedten lángolt. Fekete pernye hullott, a silány kis melléképületek sapkának használták.

Annyira kicsi tanya volt, elszíneződött szürke falával, földes szoba kemencével, tenyérnyi ablakával, hogy percek alatt ellángolt. Kétségbeesett sírás, sikoltozás, jajveszékelés hallatszott a pusztulás zajában, amit fokozatosan elnyomott a bömbölő tűz, a sűrűsödő fuldoklás. Alig röpült fel a vörös kakas, megszűnt a gyermeksírás, kiszenvedett az épület, kormos, feketére égett csupasz falak meredeztek.

Alacsony asszony futott a kanális túlpartjáról. Hátáról a nádcsomót leszórta, ernyedt kezéből kihullott a sarló, átgázolt a mellig érő jeges vízben. Eszelősen bámult a piros tanyára, aminek füstjét, mocskát, rettenetes nyögéseit arra vitte a hajnali szél.

Némán futott az asszony, ömlött a könnye. Szemét nem tudta levenni a tanyáról, megbotlott, továbbvitte a lendület, idétlenül kacsázott és hasra vágódott. Erőteljesen zihált, kendőjét elhagyta útközben, csapzott haja a havas földet érte. Felugrott, futott a boldogtalan.

Életéért futott. Kíméletlen lassúsággal fogyott a távolság, és elviselhetetlen iramban növekedett a reménytelenség. Érthetetlen mondatfoszlányok kapaszkodtak a könnyű szélbe. Talán szabadulni se szerettek a kicsi, halottfehér asszonytól, aki szüntelenül motyogta: ...é...des... ki...csi... gye...re...ke...im...

Aztán már nem maradt ereje, csak a sírásra. Egyenesen rontott az égett kenyér-, emberihús-szagú tanyába, szenesedő gyerekeit hozta karján, ölelte öntudatlanul. Halott gyerekeit. Az égett, kemény testeket lefektette az épület elé, visszafutott a harmadik szerencsétlenért. Csókolta, szeme záporával mosdatta őket. A legkisebb élt.

Most ijesztően, a pusztulás dramaturgiájának megfelelően, sikoltoztak újra a gyerekek, nyöszörögtek, csak nagyon mélyről, önmagából hallotta mindezt az asszony, hiszen már csend volt különben, gyászba öltözött a vidék. A halálhörgésük felerősödött. Novák Böske földre engedte magát, körmeit belevágta a lucsokba, harapta, tépte kínjában a mocskos talajt.

- Várjál, isten - verte öklével később a földet, hátára hemperedett és fenyegette az eget. - Cirkuszt csinálunk.

Lerántotta a kabátját, bebugyolálta legkisebb gyerekét, eszelős pillantással végigmérte a halottakat és futott a távoli tanyába.

A szomszéd Váradiné, amikor észrevette a lohadó tüzet, szaladni kezdett. Tanyájukhoz közel találkozott a gyászoló asszonnyal, aki már alig tudta értelmesen elnyöszörögni, mi történt.

- Futok a sertéstelepre, ott van telefon - kiáltotta Váradiné, és teljes erőből megindult.

Novák Böske nem fordult vissza tűzbe veszett gyerekeihez, sietve erős zsineget keresett, az istállóban felkötötte magát.

István-apánk lecsapta a telefont, kirohant az előszobába, Novákné Potornai Zsuzsának ezeket mondta:

- Azonnal hívja a mentőket, a dokit, meg akiket kell, leégett egy tanyánk a sertéstelep közelében, kisgyerekek voltak benne, a maga rokonsága, ha jól tudom.

Kocsiba vágódott és őrült iramban száguldott a szerencsétlenség színhelyére. Kisvártatva felhangzott a szirénázás a háta mögött. A tanyát ismerte, Nemes Lajos kérésére adták az egyik Novák lánynak, aki három gyereket szült a részeges Bugyi Lacinak, a sertésgondozónak. Hirtelen megelevenedett előtte a kicsi asszony alakja, amint szalmáért kardoskodott.

Ott állt két napja íróasztala előtt. Fiatalságát megnyomorította a szegénység, elrejtette lötyögős, használt ruhája. Gumicsizmában, pamutharisnyában, bő, sötét színű szoknyában, magas nyakú szürke pulóverben, szürke kardigánban lépett az irodába. Barna haját kontyba kötötte. Ismerős volt rajta minden. Avult, erősen használt.

- Szalmáért jöttem - szólt akkor elfogódottan.

- Nincsen.

- Férjem a sertéstelepen dolgozik. Nem hagyhatja a jószágot, fűteni meg kell, fáznak a gyerekek, elfogyott a szalma.

- A közösnek sincs, gyengén termett. Mindenki vinné a járandóságát, várjanak - tárta szét kezét az elnök -, veszünk valahol.

- Mivel fűtsek? Nem mondaná meg? Oda az eszem egészen.

- Nem segíthetek.

- Lopjak? - kérdezte kétségbeesetten két mélyre bújt, riadt szemével Böske. - Honnan?

- Ha tud.

- Férjem kiüldöz a világból, semmivel se törődik, csak legyen ennivaló, ital, meleg. Miből? A rohadt szalmát sajnálják?

- Nem sajnáljuk, nincsen.

- Egy szekérrel meglátszana? Hányszor befűthetnék azzal a három gyerekemre.

- Hiába, nem adhatok - babrált az iratok között István-apánk -, mert nincsen.

- Lelkére veszi, ha megfagyunk?

- Ne legeltessen ilyenekkel!

Böske elment. Harapós kedvében volt. Kihez fordulhatna? Pénze nincs, a cselédházakhoz hiába kerül, apjáék nem segítenek, bátyjától, Novák Józsitól kunyeráljon? Nem ad, Zsuzsa ül a fején. Keserves világ.

Az elnök a szülőotthonnál haladt. Szégyen és fájdalom egyszerre járta át, kínjában kigyalogolt a tanyára.

A kövesútnál hagyta kocsiját. A csúffá, hamuvá lett tanyánál Váradiné zokogott irgalmatlanul. A földön kabátokkal takarva feküdtek az égett gyerekek, kemény pergamen bőrük őrizte összezsugorodott testüket. Közel szirénázott már a mentő, a tűzoltóság öreg kocsija, nyomában a doki autója, majd a téesz másik kocsija tűnt fel.

"Hol van az asszony?" - gondolta István-apánk.

Nézett szét, nem látta sehol. Váradiné kétségbeesetten tördelte kezét. Szeméből csatorna nyílt könnyeinek.

- Hamar befejezték és csúfosul - mondta.

Szánalmasak, megrendítők voltak. Sohasem feledheti. Az üszkös, fekete tanyát a semmibe lökte a tengernyi fájdalom, az elégett életek.

"Ez sem hitte, hogy egyszer cselédháziak gyerekét siratja - gondolta az elnök a jómódú, húsos asszonyra pillantva -, ekkorát fordultunk? Vagy nincs többé napszámosa?"

- Az anyjuk hová lett? - kérdezte.

- Velük ment a halálba, kiterítettem nálunk, az ólban.

Mentősök, tűzoltók, rendőrök tették dolgukat, a piálós Bugyi Laci is előkerült hirtelen, óbégatott öntudatlanul, úgy fogták le, saját érdekében őrizetbe vették.

A doki megvizsgálta a gyerekeket. Fejét szomorúan és csüggedten ingatta, arcára megfeszülő figyelem költözött, kezével leintette a szipogókat, a halott csendben újra meg újra vizsgálta a legkisebb gyereket.

- Még él - mondta elvékonyodott hangon, szürkére vált arccal -, Budapesten talán megmenthetnék.

"Isteni szerencse - gondolta István-apánk -, hogy most nem mátós a doki, így talán egy megmaradhat."

Az elnök szíve erősen meggyorsult, dobogását tisztán hallotta. Kezével kabátja alá nyúlt és dörzsölgette szíve táját. Mérhetetlen keserűsége áradt, a nagy hiábavalóságok letargiája. A felhangzó szavak értelem nélküli zsongássá halkultak, úgy érezte, egyedül van valami kilátástalan, kietlen mezőn, hiába minden szándék, igyekezet, ott ragasztja a kopár térség. Szíve ismét rándult egyet, odakapott.

"Figyelmeztet - gondolta -, életünkre állandóan figyelnünk kell."

Fogyatkozott a szomorú tábor. Az élet parancsolt.

István-apánk utoljára maradt. Megrugdosta a hűlő falakat, a pernye és szürke hamu alatt reménykedve keresett valamit. Önmagát találta.

"Engem terhel? Nem ismertem őket eléggé - gondolta apatikusan -, különben küldök szalmát a közösből, s elmarad a tragédia. Elmaradhat? Egyszerű, buta dolgokon fordul meg az élet. Ismerjük egymást? Idegenek vagyunk saját fajtánkban, urai, ellenségei véreinknek? Lehetek abszolút tisztességes? A hatalom? Soha. Ki merne vádolni? Senki. Gondatlanságból történt a tűz. Borzasztó, ítélkezhetek embereken, tévedhetek, szándékosan árthatok, senki nem fogja a kezem, önmagam bírája vagyok. Inkább csak leszek, ha erőt gyűjtök hozzá!"

Irodájába menekült, pocsolyaszürkére vált az arca. Füstölt éktelenül, a kávéját kavargatta.

- Nováknéért szaladjon kocsi, a szociális alapból ötezer forintot adunk temetésre, azonnal. Hívják fel Budapestet, a kórházat, van-e remény, megérkeztek-e már - szólt Potornai Zsuzsának.

Fáradni kezdett. Sohasem érzett ilyet, halálosan kimerült, állva aludna. Karjára dőlt és behunyta a szemét. Arra eszmélt, hogy Novákné nyitott rá, feketében, tört arccal. Az asszony szívósan tartotta magát, kisírt szemmel.

"Honnan az ereje? - gondolta az elnök -, micsoda vasasszonyok ezek!"

- Sajnálom - mondta -, igazán sajnálom.

- Ez volt a sorsa. Inkább engem szólított volna el az úr - mondta a gumicsizmás, fogatlan anya -, de ő se igazságos.

- Segíteni szeretnénk, rendkívüli segéllyel.

- Megköszönöm, sokat jelent, teljes vagyont. Temetésre jut legalább. Megköszönöm elnök elvtárs jóságát, adná az isten, hogy egyszer idejében érkezne.

Megfordult, szép csendesen kiment, halkan csukta maga mögött az ajtót, ne zavarjon.

István-apánk meglepődött. Az elhangzott szavak nem fájtak különösebben, már nem. Az események annyira felkavarták, megrendítették, hogy kis ütésekre érzéketlenné vált. Ám valahogy nem értette, a cselédháziakról ennyit soha nem gondolt. És másokról sem.

"A Csillagot mégsem én hordom a vállamon - gondolta fásultan -, hanem a sok szürkefélék. Hatalmam mire jó? Használhatom a jóra, a hibára. A majorbéliek mindent elviselnek, koszban, szemétben élnek vidáman és tesznek a világra, észrevétlenül húzódnak az életben, isznak, káromkodnak, de kinek árthatnának magukon kívül? Túlélnek gondot, nélkülözést, tragédiákat elfelejtenek hamar, kiszolgáltatottságukkal győzedelmeskednek. Egyedüli vesztes csak én vagyok ebben a kurva lebujban, hát megéri, kínlódok, töröm magam, gáncsoskodók, töklámpafejűek hadseregében, nyakamba zúdul a téesz szennyese, tűz támad, részeg tehenész veri a feleségét, elissza keresetét, ki a hibás? Az elnök. Legjobb lenne elmenni, leköszönni, nyugalmasabb állást keresni, nekem is csak egy életem van, miért nyűjem betegre magam?"

Melegség gyengítette el, kellemesen futott végig a testén, ereje tovaröppent, kezével még kapaszkodni akart, de elszédült és az asztalra bukott.

Potornai Bandi felébredt a savanyú szagú, áporodott levegőjű szobában. Öreg, koszolódott dunnával takarózott, ahogy megmozdult, nyikkant az ágy, remegett.

"Jókorára nőttem - gondolta a tanárjelölt és kinyújtóztatta tagjait -, csoda, hogy elférek ebben a rozoga batárban."

A többi fekhely vetetlen volt. Az ágy alól látszott a vizeletszagú, agyonra horpadt vödör, amit éjszakánként használtak. Az asztalon, amit barna színű, vastag terítővel takartak le valaha, s azóta tintával sűrűn pettyezték, éles szerszámokkal lyukakat ejtettek rajta, ételmaradványok, a sietős reggelizés kellékei, kenyér, szalonna, töpörtő, kolbász és hurka. Pettyes bögrék a tejnek, mellettük kétliteres alumíniumkanna, fedő és tej nélkül.

Öltözködött. Meleg, sötétvörös, nagykockás ingbe bújt, barna gyapjúnadrágot húzott. A lavórban víz volt, apró foltokban torlódott felszínén a fáradt hab, s megfogta az alumíniumedény oldalát. A megtermett fiatalember füles pohárba vizet zúdított, szájába vett belőle, véknyan tenyerébe csurgatta, szeme alját megdörzsölte, kent keveset arcára is. A gyors mosakodás után barna, hasított bőrből készült zakóját magára kapta, néhány porciót harapott a félig takart ennivalóból, használt, világosszürke krombikabátját felvette. Tükröt nem talált, hullámos, felkopott haját megfésülte, kilépett a félig elsötétített szobából a cselédház elé.

Vakító téli délelőtt fürdette a majort, gyengén mozgott a szél a hófoltos határ zajaival. Bandi magas, értelmes homloka fénylett a fehér fényben, zsíros arcbőrén kiütközött a borosta. Az öreg istállóhoz igyekezett, bent találta apját, akitől termetét örökölte és makacs, hatalmas természetét. Anyját nem látta. A másik öreg tehenész, Novák téblábolt ügyefogyottan, gyűrött, fekete ünneplőjében, homokszínű arca indulatokat takart.

- Anyám? - kérdezte Bandi és végignézett a kövér teheneken. - Nem láttam.

- Elment a faluba, elkísérte a szomszédasszonyt.

- Rosszul lett?

- Rosszul - mordult Novák -, amikor meghozták a hírit, hogy Böske lányunk odaveszett két gyerekével együtt.

- Böske? - kérdezte a tanárjelölt. Emlékei között megjelent a Novák család legkisebb növésű gyereke, akivel annyiszor hancúrozott a kápolnánál, akit talán a legtöbbször megvert. - Mi lett velük?

- Megégtek - mondta az erős vállú tehenész és elfordult.

- Nem adott a Csillag szalmát, nem volt mivel fűteni, nádat vágott hajnalban a kanális partján, a kölyköket meg otthon hagyta egyedül. Gyufáztak - sorolta Potornai hűségesen, fia szemébe nézett, nehéz kezében emelgette a villát. - Mire kihozta őket a tűzből, kettő meghalt, vagyis hogy megfulladt, ezért osztán felakasztotta magát.

- Csak a szalmán múlott? - kérdezte Potornai Bandi megrökönyödve. - Lehetetlen.

- Csak azon.

"Hiszen ez a gyilkosságnál rosszabb - gondolta a fiatal fiú, - ennyire István-apánk mégsem vetemedhet."

- Mit szólt az elnök? - kérdezte.

- Semmit - tárta szét a kezét Novák, zömök testével közeledett Bandihoz -, törődik is ő ilyenekkel?

- Megkérdezte?

- Mikor, fiam? - vonta össze busa szemöldökét Potornai. - A munkától élni se tudunk, nemhogy haragudni. - Dühében belevágta a villát a legközelebbi ganécsomóba, majd Bandi vállára ejtette elhasznált kezét. - Tán jobb is, mert vér folyhatott volna.

- Megkérdezem - mondta Bandi. Sebesen indult kerékpáron a téesz-irodába.

- Ezt tényleg te csináltad - mondta melegen Novák, és fényesen csillogott a szeme. - Nem viseli el az igazságtalanságot.

- Meggyűlik a baja - bólintott Potornai megadóan. Szándékosan lassította beszédét -, de másoknak is vele. Gerincre sikerült igazábul.

Potornai Bandi egyenletes tempóban haladt. A könnyű tél pirosította az arcát, kesztyűtlen keze vörhenyes színűre gyúlt. Friss felháborodását csillapítgatta a távolság.

"Elvette a bánat az eszüket - gondolta -, szekér szalmán nem múlhatott."

Nővére éppen új tweedszoknyáját mutogatta kolléganőinek.

- Vastag, fenékben erős vagy.

- Állandóan terpeszkedek, attól dagadt - nevetett Zsuzsa. - Téged mi szél hozott? - kérdezte a belépő Banditól.

- A fájdalmas búcsú, nővérkém. Estére indulok.

- Áldásom rád és testvéri üdvözletem.

- István-apánktól is elköszönök - mondta a tanárjelölt határozottan, s kopogtatás után benyitott hozzá.

Az elnök szeme megéledt, kicsi, keskeny ajkán mosoly éledezett, örült a fiúnak.

"Értetek még tehetek valamit" - gondolta.

- Foglalj helyet - mutatott a kárpitozott, barna székre -, sajnálom, hogy ritkán látlak.

"Micsoda gennyes udvariasság - gondolta Potornai Bandi -, mintha én nem a cselédházakban nőttem volna. Vagy őszintén érezné?"

Megnézte jól az elnököt. Középmagas, barna hajú, fiatalos, kedves arc, aki nehezen törik meg. Sárgának tűnt a rolettával megszűrt világosságban. Haja már ritkult, előrefésülve, rövidre vágva viselte, barna szemöldöke dúsnak tetszett. Beszéd közben ezüstfoga látszott.

"Szinte hihetetlen - gondolta Bandi -, fiatalos tudott maradni annyi kínlódás után."

- Láthat majd unásig, tanítani hazajövök.

- Meggondoltad? Rosszul áll a szénád? Város a divat.

- Hazajövök, ez a legszebb az egészben.

- Hol sulykolták az agyadba?

- Maga is ezt várta, nem?

- Ezt.

"Zöld még a fiú irtózatosan - gondolta István-apánk -, a végén kisül, hogy világmegváltóval van dolgom."

- Elfelejtetem a cselédkedéseket - csápolt kezével az egyetemista.

- Vonzó program, én is így indultam, közben sérvet kaptam az erőlködéstől, ne félj, a tiéd se késik. Kikészültem.

"Puhány lettél, zsíros szájú - gondolta Bandi -, a húsos fazékon ücsörögsz."

"Kisfiam, ne játsszunk ólomkatonát - gondolta az elnök -, az álomvilág az iskolában maradhat."

- Van időm, és ez a legfontosabb. Hiszem, hogy akaratnak sem leszek szűkiben.

- Ugyan, fiam, időnk van a legkevesebb. Úgy elrohansz az élet mellett, észre se veszed. Az akarat meg elkopik, mint a sokat használt cipő.

"Önmagáról beszél - gondolta Bandi -, alibi-filozófia, az egyetemen is ilyenek virágoznak."

- Nem hiszem - mondta a fiú -, nagy célokhoz kell az egész élet.

"Ez tényleg megváltónak képzeli magát - gondolta az elnök -, még csak ő hiányzik. Irigykedhetnék, íme itt a példám szakasztott mása, az igazságok tapasztalatlan bajnoka, a jóért küzdő nemes hevület. Nehezen mászok már a falra. Özönével láttam ilyeneket, akiknek az első húsos falat megakadt a torkukon, azóta csak rágódnak rajta. Kisfiam, az első napokon beletaposnak a sárba."

- Nem a célokkal van bibi - mondta hangosan -, hanem a megvalósítással. Van úgy, hogy nem tudom, használok vagy ártok, és mindezt kompromisszumokkal, kitérőkkel.

- Én nem csinálom, nem kötelező.

- Élni se kötelező, mégis ragaszkodunk hozzá.

- Nem mindenki, Novák Böske eldobta magától, pedig ártatlan volt - jött tűzbe Bandi -, egy kevés szalmáért pusztultak el hárman. Ide vezet a kompromisszum? Hová bújt a felelősség?

"Még itthon sincs, máris kelepel - gondolta az elnök -, korai még, gyermekem, amúgy is elegem van a cselédháziak nyöszörgéséből. Ezért várhattalak, nekem ugrasz, mint az éhes eb."

- Szalmát valóban nem kapott - mondta visszafojtott indulattal István-apánk -, mert másnak sem adhattunk. Miből, ha nincsen?

- Tudnia kellett volna, ismernie a körülményeket.

- Miért, próféta vagyok talán? Téeszzseni?

"Attól messze van - gondolta a fiú, és duzzadt, cserepesre száradt ajkát megnyalta -, félő, hogy az emberségtől is."

- A gazdálkodás nem minden. Az emberek nemcsak eszközök, hanem célok is - nézett az elnökre az egyetemista.

"Felmetszették a beszélőd jókorára - gondolta az elnök -, meló még semmi, duma annál több. Adod te lejjebb nemsokára."

- Ha forint van, minden van - gombolta ki ingét mérgesen, dühe fűteni kezdte. - Az meg csak a gazdálkodásból születik. Tudsz bölcsebbet?

- Mégsem kellett volna tragédiának történnie. Kinek güzül a téesz, talán magának?

- Nekem is fáj, de nem tehetek róla - mondta István-apánk és türtőztette haragját. Arca színt váltott az idegességtől, füle parázslott. - Ne vesszünk össze, kinek hiányzik?

"Jössz még az utcámba, tanárkám - gondolta -, csak ótvaras mellénnyel."

Potornai Bandinak fénylett a homloka. Béketűrését megőrizte, tudta már az egyetemi vitákból, hogy az értelem a gondolkozásban, megfontoltságban rejlik, nem a hirtelenkedésekben. Nézte az elnököt és megszánta, eszébe jutottak a küzdelmes esztendők, a filléres zárszámadások, a megmerevült szegénység, amiből éppen ő nógatta kifelé embereit, elfogadhatóbb életlehetőségeket teremtve számukra. Látta, kezében reszket a cigaretta erősen, a hamutartó dugig, feketekávés csésze az asztal szélén.

"Ötven lehet - gondolta -, fásult. Minden napra tele a tarisznyája, ráadásnak okítgatom, mint valami egyetemi tanár."

- Nem azért jöttem - mondta békülékenyebb hangon -, hanem az élőkért, akik a cselédházakban laknak. Velük törődjön a téesz, mert szörnyű nyomorultak.

- Tudom - mondta az elnök lehangoltan. - Talán tavasszal segíthetünk.

"Az öregeid malmára hajtod a vizet? - gondolta. - Ezért lelkiztél óraszám? Kisfiam, kilátszik a lóláb."

- Nem az enyéimért szólok, bár ők is megérdemlik, hanem azért, mert megismétlődhet a tragédia.

"Magyarázkodhatok ennek, úgyse hiszi - gondolta Bandi, miközben felállt, kezet adott -, magából látja az egész szövetkezetet."

- Meglátjuk - mondta búcsúzóul az elnök, és kikísérte a vendéget az előszobáig, ahol Novákné Potornai Zsuzsa éppen parádézott.

- Gógyis öcsikéje van - mondta enyhe gúnnyal -, csak ötven percemet rabolt el.

Potornai Bandi visszakerekezett a majorba, bőröndjébe pakolászott. Anyja ebédet főzött. Feketében volt. A berakott kályhába akácgallyakat és morzsolt csutkát dugdosott, félrehúzta a kormos vaskarikát, kék zománcú lábasában odakészítette a disznópörköltet. Kosárban krumplit hozott, kisszéket kapott maga alá, vékony, fanyeles késsel hámozta a gumókat. Csúnya, gamókkal, bőrkeményedésekkel díszített kezében elvesztek az apró krumplik, pillanatok alatt lekopaszodtak és zománcos tányérba kerültek.

- Szerencsétlen Böskét mennyire sajnálom, még nem is élt, már földet kaparnak rajta. Micsoda élet az ilyen, anyja temeti gyerekét, unokáit, hogy verhet valakit ennyire az isten? Embert se teremtett mellé tisztességest, a nyimnyám Bugyi Lacit, akit tán részegen csinált az apja, azóta se józanodott ki. Mondtam én megannyiszor, ne verjék ki a szülői házból ezeket a bolond gyerekeket, megeszi még őket az élet, elbánik korán velük - mondta csak úgy magának Potornainé és megpihent kezében a kés. Letette öléből a kosarat, tenyerét ruhájához kente, fekete kendőjét igazgatta. Két kezével álla alá nyúlt, megfogta a bog két szárát, a kötésből kihúzta, a másik csomót is szétnyitotta. Arcától elállt a kendő két csücske, mellére lógott. Barna, gamós kezével hátrasimította ritkuló haját, mélyet sóhajtott, maga elé tekintett, kezét egymásra eresztette egy pihentető pillanatig, erős, zöld erek dagadtak kézfején, aztán újra a kendő két csücskéhez nyúlt, összefogta, átalvetette egymáson, a csomót szorosan álla alá húzta és másik csomóval erősítette. A fekete kendő háromszögében gyászolt az arca.

"Olyan a kendője, mint a koporsó" - gondolta Bandi.

Anyja újra az ölébe vette a kosarat, kezében szorította a kopott kést, hámozta tovább a krumplit.

Potornainé alacsony, barna asszony volt, állandóan feketében, hasa erőteljesen megdagadt, arcán hordozta életét. Ráncai külön éltek, szemét körülölelték és álla hegyéig nyomultak keményen. Kicsi kontya volt, ezüstmezőt hordott már a fején. Hangja elmélyült, érdesen tört elő, sohasem hallották nevetni, de a tekintete lágy volt és bizakodó. A harag és az elkeseredés perceiben a szigorúság és a szomorúság együtt két fájdalmas állandó vonással ékítette arcát, amit nem tudott sohasem sokáig nézni Bandi.

- Amikor úgy maradt, még az esküvőjük előtt, és a szomszéd Novák véresre verte, könyörögtem eleget az anyjának, hajlítsa el attól a fiútól, nem lesz annak a fának gyümölcse, amékrül zölden leverik az ágat...

A tanárjelölt berakodott bőröndjébe és hallgatta anyját. Megelevenedett, pergett Novák Böske tragédiája.

Kijárta az iskolát, nyáron kombájnszérűn dolgozott. Teherautók, vontatók hordták a termést, özönlött a szem, forgatták, szárították, tisztították. Izzadság ömlött rajtuk, por tapadt, állandóan zúgtak a gépek, nehéz munka volt, de legalább közel, ott a majorban, asszonybrigádban. Keresetéből ruhát, cipőt vett és bálba ment. Az első bálba, szüretkor.

Böske készülődött. Kurta lábú, széles fenekű, húsos lány volt, szeplős arcú, seszínű haját fonatban hordta. Ovális arcából szalmaszínű szemöldöke, kékesszürke szeme, pisze orra tűnt fel. Szemfogai egymásra nőttek. Fehér blúzt, sötétkék szoknyát csináltatott a bálra, fehér, magas sarkú szandált vásárolt. Elkérte nővérétől, Novák Tercsitől a fehér retiküljét, aki táncolás helyett a baromfitelepen tartott ügyeletet. Előkereste a Fekete macska nevű kölnit, bőségesen locsolt magára. Anyja ámulva nézte.

- Ezzel fogod meg a fiúkat? - kérdezte. - Korai még.

- Kellenek is nekem - pirult fülig a lány -, ki nem állhatom őket.

- Minden lány ezt mondja, de mást gondol.

A termet feldíszítették, színes szalagokat húztak, drótokat, szőlőfürtöket, almákat, teli üvegeket, kolbászt aggattak rá. Négy sarokból szőlőcsőszök figyelték a táncolókat, aki felugrott és szakított a jóból, megfogták, vitték a bíró elébe, pénzbeli bírságra. Virtuskodtak a legények. Éjfélre csupasz maradt a drót, megszakított szalagok csüngtek tehetetlenül, megcibált lampionok, szőlőcsumák, almacsutkák, kolbászhéjak éktelenkedtek a padlón, félrelökve a sarokba.

Novák Böskét cselédháziak, Potornai Béla, Potornai Ferkó táncoltatta. Sima arcú, középmagas fiú, Bugyi Laci kérte el, fekete haja olajtól csillogott, fekete szemöldöke összenőtt, alacsony homlokát tompa, ütött orr tartotta, ritka foga látszott, ha bambán vigyorgott.

- Elkísérlek - mondta -, járjunk együtt.

Ital érzett a száján. Nagy fekete szeme volt, húsos szája. Távol tartotta tánc közben a lányt, zsíros arcát ellepte a verejték, egyenes, merev kézzel lökdösődtek, fordulásoknál más párokba botolva.

- Kivel vagy?

- Anyámmal.

- Mehetek?

- Annyira akarod?

Közelebb simultak. Nőtt bennük az izgalom. Böske illatozott, tetszett neki a fiú. Szünetben megálltak a terem közepén, hagyta, hadd fogja kezét. Tánc közben hozzádőlt. Nem bánta, pedig a combját birizgálta valami.

- Nyerjünk szőlőkosarat - mondta Laci. Tombolajegyeket vett, pirosat, sárgát, kéket. Mutatta. - Szeretnéd?

- Nem bánnám.

- Gyere ki - húzta karját erőszakosan -, veszek neked málnát.

- Anyám nem enged.

Laci ment. Várakozhatott a lány anyja előtt, a falnál. Ajtóra rebbent tekintete, a zsongás elveszítette hangulatát, a díszítés idétlennek tűnt, nem volt olyan jó, mint a fiúval.

- Iszik - mondta Novákné. - Csak be ne rúgjon, részeges embernél az ördög százszor jobb.

- Nem olyan.

- Te aztán tudhatod - kapta szája elé kezét az öregedő asszony.

- Tudom.

Szólt a zene, Böske pirosodott. És várt. Amikor megjött a fiú, érezte leheletén a bor szagát.

- Sokat iszol?

- Egy-két pohárral.

Boldogan dőltek össze. Laci remegett és alsótestét a lányhoz nyomta. Hűvös hajnalban igyekeztek a cselédházakhoz, Novákné elöl. Az éjszakából alig maradt valami, harmatba, mozdulatlanságba merevedett a vidék, ijesztően friss volt és józan. Böskét melegségbe pólyálta a szerelem. Szerelem? Lépten-nyomon megálltak, csókolóztak, minden természetesnek tűnt, megmásíthatatlannak, mintha örökké létezett volna, csak eddig nem vette észre. A táj úgy sorakozott előtte, ahogy addig sohasem látta. Pedig a fák fák maradtak, a szőlőtőkéket sem cserélte el senki, a dinnyések földkunyhói sötéten guggoltak, a pusztuló kápolna szomorúan szürkéllett. Ő változott? Gazdagabb lett vagy szegényebb?

Örült a csóknak, az ölelésnek. A kéz is mintha övé lenne, amikor mellét tenyérrel takarta, mégsem az, ingerlő, idegesítő, idegen test. Ölét simítja. Csúszik térdtől feljebb, tolja a vért, meleg, lüktető hús, kiáltani kellene, ezt nem szabad, mit gondol róla, száját szájával tapasztja, mégis jó így szorosan. Szeresse!

A cselédházak roggyant tömbjei, a major valósága, a szinte hihetetlen és gyötrő reggeli ébredés kijózanította. Lélegzett a major, másik élet, parancsoló, szétválasztó, ami mindent tovaűz. Elvesztették egyszerűségüket a volt pillanatok, a természetesség a pír, a szégyen és a bűn ruháját öltötte.

- Ne gyere tovább! Apám agyonüt.

- Este a kápolnához jövök - súgta a lány fülébe -, el ne maradj!

Szépen fénylett a vidék. Megtermett dombon téglákból rakatták a karcsú templomocskát, hegyes tornya messzire látszott. Olajsövénnyel, orgonafákkal alkottak kerítést, felfogta a homokos föld megújuló ostromait, s kizárta a világot. Zöld pázsitot növesztettek körül.

Tomaj. Kápolna. Kukás-tanyák. Hányszor mentem melletted, kicsi templom, telten áhítattal, reménnyel. A gróf földjére jártam, napszámra. Szürkén fénylő gyalogút, múltam. Hová, mivé merültél?

A templomok is öregszenek. Elveszítik színüket, pergetnek meszet, vakolatot, élő sebként lüktet pirosló téglájuk. Beroskad a tető, törik a cserép, lyuk tátong az égre, megnövekszik. Töredeznek ablakai, otthont adnak szélnek, viharnak, pusztulásnak.

Gyerekek játszótere, Potornai Zsuzsa, Potornai Bandi, Novák Józsi, Novák Tercsi, Potornai Béla, Potornai Ferkó és Novák Böske világa. Üresen, szánalmasan, rogyadozva állott a kápolna, trágárságokkal firkálva falai, a kripta beomolva, benőtte fű, gaz.

Bugyi Laci a kápolna ajtajában ült, ellátott az útra. Tudta, jön a lány.

Amikor megérkezett, hozzáhúzódott.

- Félsz?

- Nem.

- Sötétben jártál erre?

- Jártam, játszottunk itt.

- Tőlem félsz?

- Tőled se.

- Az jó - markolta mellét és fénylett az arca. - Mással feküdtél?

- Mit képzelsz!

A fiú csókolta, fogdosta, Böske nem ellenkezett. Ültéből hátára fektette, ölét markolászta.

- Meglátnak - mondta riadtan a lány -, apám agyonver.

- Ne félj, senki se tudja meg. Ne...

Elhagyták örömüket. Tompán, erőtlenül, öregebben ölelték egymást, Böske siratta, sajnálta lányságát. A fiú cirógatta kedvesét.

- Fájt?

- Kicsit.

- Akkor miért sírsz?

- Mit gondolsz rólam - igazgatta görbe lábán ruháját -, gerincre dűtesz, mint a malacokat?

- Hason jobb?

- Aljas vagy. Mi lesz velünk?

- Elválik jövőre.

- Megyek - mondta a legkisebb Novák lány -, csodát tesznek, ha megtudják.

- Nem látnak beléd. Vasárnap eljövök.

Haldoklott az ősz. Meztelenkedett a határ. Böske mosott. A konyha földjén halom ruha, széken teknő. Szülei megjöttek az istállóból, főzéshez készülődtek, tűz tágította a kályhát. Novákné megdermedt. Fordult vele a világ. Véletlenül pillantott a mosnivalóra, meglátta a ruhát, amit használtak "olyankor".

"Szent Isten - gondolta -, ennek befűtöttek."

- Mit tettél, cafat? - kiáltotta. Markolta a kis ruhadarabot, a teknő közepébe csapta. - Apád megöl. Istenem, micsoda szégyen.

Férje meghallotta, belépett. Nézett rájuk, nem értett semmit, ösztönei szították dühét.

- Mi van?

Csend. A lány szeme esdekelt, anyját nézte.

- Na! - ordított Novák, emelte a kezét. - Megkukultál?!

- Böske bajban van.

- Micsoda?!

- Úgy maradt.

- Kitől, te ringyó? Ki csinált fel?

- Nem mondom meg - remegett a hangja -, ha agyoncsap, akkor se.

- Ugass, mert megöllek!

- Soha!

Hatalmasat ütött. Lánya elterült a vizes földön, zokogott. Kék szeméből folyt a könnye.

- Hány kurva lesz a családban? Mi?! - bakancsával rugdalta. Felesége a nyakába csimpaszkodott, sírt, könyörgött, kiabált.

- Ne bántsd, hülye állat, belehal! Kirugdosod a kölykit - taszigálta, lökdöste a szobába.

- Jobb a szülésnél, ide nem jön zabigyerek - ordított az öreg tehenész -, Jóskát tönkretette az a ribanc, Tercsit úton-útfélen koppintgatják, ez is gyereket csináltat? Hátán a tojáshéj, de kurelni már szeret.

- Fogd a mocskos pofád! Idecsődíted a téeszt, hogy röhögjenek rajtad?

Novák Böske kínjában a földet marta. Vérzett. Arca, keze sáros, könnyes, combjait pirosra locsolta vére.

- Kelj fel, szerencsétlen, megfázol! Hallod? - szólt Novákné.

Alig mozdult. Összekucorodott.

- Atyaisten! Vérzel! - Lehajolt a lányához, felemelte, támogatta a szobába, ágyra fektette, és a férjére kiáltott: - Eredj ki, barom! Látod, mit csináltál?

Lemosta a vért. Tapogatta a hasát.

- Hány hónapos?

- Kettő.

- Elmegy tőled, csak bajod ne essék.

Szülőotthonba szállították. Teherautó zúgott a majorban, Novákné elintézte, hogy bemehessenek a faluba.

Böske pár nap alatt asszonnyá érett. Lány se volt, boldog se, mégis falurossza lett. Nem haragudott a szeretőjére, önmagára, szüleit utálta. Miért nem segítették?

A kápolnánál találkoztak, fehér határban. Az őszi mag megfogant, csírába szökkent, levélbe, engedelmesen pihent a hideg hótakaróban. Dermedt mozdulatlanság ült a tájon.

- Nem szóltál - mondta Bugyi Laci, aki apjával és nővérével a közeli tanyán lakott -, máshogy csináltuk volna.

- Féltem, hogy haragszol.

- Enyém, nem? Apádék mit akarnak?

- Vegyél el.

- Hát te?

- Én is.

- Hová költözhetnénk, tudsz valamit? - rugdosta a hókupacokat a fiú.

- Menjünk hozzátok, a tanyára.

- Nem engedi apám. Azt mondta, nősülj csak, van mire, már kemény. Te tartod.

- Elmegyek veled akárhová.

Otthon Novákné sopánkodott.

- Kislányom, látom a sorsodat. Fiatalon kezdtem én is, siettem, nehogy kihűljön, egy esztendő, egy gyerek. Mire volt jó, hová jutottunk? Te tudod legjobban. A javadat akarom, milyen ember lesz ez, iszik meg hempereg az ágyban, leinná Krisztusról a keresztet.

- Elmegyek, mert ettől jobb lesz. Az engedélyt szerezzék meg!

- Pelenka kellene még alátok, de megkeresem Nemes Lajost, a Csillagnak kerül üres tanyája, ő nagy ember, titkár. Nyelvével keresi a kenyerét.

- Maguk miért nem költöznek tanyába?

- És a munka? A jószágok? A jó kereset? - kapkodott a fejéhez Novákné.

Böskéék tavasszal tanyát kaptak. Teherben járt.

Három akácfa birkózott az ablakuk előtt. Fehér falú tanya volt, tenyérnyi, nádtetős, két vakablakkal. Ólak és kút az udvaron. A cselédházaktól messze, a sertéstelep közelében.

Lakodalmat nem csaptak. Besétáltak az anyakönyvvezetőhöz, Böske bátyját, Novák Józsit, Laci pedig barátját, Gulyás Imre fiát kérte tanúnak. Közömbösen hallgatták a szöveget, semmit sem jelentett életükben. A Fényesbe mentek. Konyakoztak.

- Nektek se könnyű - mondta Novák Józsi -, de alakul, csak türelmetek legyék.

- Anyám megvette a szobabútort, páros ágy, éjjeliszekrények, tükör, asztal, négy szék. Szép barna.

- Gazdagok vagytok.

- Laci apja süldőt ad - nevetett Novák Böske, tenyerét mutatta -, ekkorát.

- Zsugori, a szarba harapná a nevét, ha nem lenne büdös - mondta az ifjú férj. - Sebaj, megélünk valahogy.

- Egészségetek legyen és vigyázzatok egymásra, az a legfontosabb.

A konyakokat Novák Józsi, a traktoros fizette. A pincér leszedte a rengeteg apró poharat, számolt. Kettőszázötven forint. Jókedvűen látták a világot. Fényt kapott szemükben a tér, az ázott, levél nélküli bokrok, a megindult rózsák, a piros padok, a református templom kopott méltósága. Megcsókolták egymást és elváltak.

A régi épületből alakított ABC-áruházban kenyeret, cukrot, sót, gyufát, paprikát, törött borsot, zsírt és lisztet vettek. Két nagy papírzacskóba csomagolták és gyalogoltak a tanyára.

Csatakká ázott lábukon a cipő, nadrág, harisnya, térdig gázoltak a sárban, mire hazajutottak. Fokozatosan mosta ki fejükből a mámort, szemükből az örömöt a szél. Böske sajnálta az italra költött pénzt.

- Vehettünk volna rajta cipőt vagy fehérneműt.

- Egyszer élünk. Az esküvőnket ünnepeltük.

- Több nap, mint kolbász.

Nyirkos, párás levegő ölelte őket, a fák permeteztek. Lámpát gyújtottak, a székre roskadtak.

Bugyi Laci a sertéstelepen dolgozott. Hajnalban kelt, este jött. Bűzlött a ruhája. Ennivalóban nem válogatott, italban sem, ha beleszabadult, tökrészeg volt. Napokig magánkívül ténfergett, használhatatlanul. Utolsó tízesét is italra költötte. Szombaton, vasárnap, szabadnapjain felvette ünneplőjét, zsebre gyűrte százasát, a Fényesben sört ivott. Télen röviditalokat.

Hét végén megérkeztek a városokból a Novák és Potornai gyerekek, emelgették a poharakat. Cigányzene szólt. Elgyengültek egészen, szájuk lefittyedt, szemükben bambaság látszott, hajuk szétcsúszott, üvöltöztek a nótákba, ernyedten ültek az asztaloknál, hangosan ütötték össze a poharakat. Néha táncoltak. A zenekar előtt kevés hely szabadon maradt, ropták a táncot, lökdösődtek, izzadtak, önfeledten dúdoltak. Záróráig boldogok voltak.

Másik szombaton újra kezdték. Szórakozásból, szenvedélyből.

Laci nem tudott otthon maradni, kíméletlen vágy hajtotta az italhoz. A kultúrban is szeretett. Az előcsarnokban mértek italokat, rexeztek, televízióztak. Bálokkor a pénztárnál jegyet árusítottak, farmernadrágos, nagy hajú fiatalok üvöltöztették gitárjukat, egyre gyorsabb ütemű táncokat jártak, a lányokat kísérő anyák megfogyatkoztak, más mulatságok voltak ezek, nem hasonlítottak a régiekhez, idegenebbek, rikítóbbak, fülsiketítőbbek. Nem ismerték dallamaikat, a táncok értelmetlen rángatózásnak tűntek, beszélgetni sem lehetett az éktelen ricsajban.

A presszóba zenészeket szerződtettek. Zongora, gitár. Esténként fiatalok kávét, jaffát ittak, hallgatták az új dalokat, táncoltak. Társaságban érkeztek, nem jártak házakhoz beszélgetni, tanyázgatni, itt sorolták az újságokat, az eseményeket. Törzsközönség alakult. Laci a Fényesre esküdött.

Éjszakánként ért a tanyára. Részegen ordibált, a szoba földjére vizelt, ruhástól dőlt az ágyba. Böske megszeppenve bújt a dunna alá, dagadtan, kettőjükre vigyázott. Legközelebb nem nyitott ajtót. Rengett, reszketett a csepp tanya az ütésektől, rugdosásoktól. Nem szánta meg az urát, aki unva az üvöltözést, dörömbölést, elnyúlt a küszöb előtt, s hajnalra kialudta mámorát. Utána kezes lett, igyekvő, napokig szorgalmas, tervezgető. Aztán megint találkozott az itallal.

Októberben született az első gyerekük. Leány. Böske a szülőotthonból hat nap múlva jött, jól viselte anyaságát. Férje két hét múlva az ágyába mászott.

- Máshoz sem értel, csak a gyerekcsináláshoz. Tudsz kenyeret adni? - harciaskodott a löttyedésnek indult asszony, sárga foga villogott. - Több száj, kis kalács.

- Szapora vagy, mint a nyúl. Megmutatom, és te mindjárt teherbe esel.

- Ezen jár az eszed éjjel-nappal.

A Csillag tündökölt. Bevált a készpénzfizetés, Laci jól keresett. Tengernyi búza, mérhetetlenül sok kukorica termett. A jószágok szerencsét hoztak. A tanya körül malacok, tyúkok szaladgáltak. Gyerekágyat állítottak a sarokba, ruhákat vásároltak, edényeket és telepes rádiót. Jutott italra is. Gyakran veszekedtek. Böske idegeskedett, sírt, fenyegette férjét. Csendesen telt két-három hét, újra kirúgott a hámból.

- Itthagylak. Részeg trógerrel nem élek, fiatal vagyok, találok jobbat. Eredj elvonókúrára - kiabált csípőre tett kézzel a kicsi asszony.

Bugyi Laci járt. Rendelési napokon bort ivott, injekciót kapott. Szenvedett. Kinyúlt. Összetört a gyomra, megundorodott az italtól, nézni se szerette. Hetekig tartott a kúra.

Hallgataggá, komorrá vált, megbízhatóan dolgozott, készítették a sertéstápot, etettek, itattak, takarítottak. Napközben néhány órát otthon tölthetett, ellátta a gyarapodó háztájit.

Aszályos nyár következett. Az emberek nehezen viselték. Tikkasztotta őket a hőség, verejtékükkel elcsorgott reményük. Hónapokig nem járt eső, az utakról szürke por szállt, hamuszínbe takaróztak a tanyák, a száradni aggatott ruhák estére olyanok lettek, mint a szikkadt sár. Szűkösen fizetett a föld.

Nagy táblákban búza aránylott. A szem megszorult. Vörös kombájnok falták az életet, a csonttá száradt, megszámlálhatatlan darabokra töredezett földeken fojtogatott a hőség és a por csípős szaga. Meddő nyár verte a vidéket.

A sertéstelepiek is csüggedtek. Elláttak az aszály bénította táblákra, a porba fulladt utakra.

- Oda az esztendő - mondta szomorúan a tenyeres-talpas Váradi -, patikamérleggel oszthatják a búzát.

- Böske most szenved - mondta Bugyi Lajos. - Egy bögyörővel több lesz a családban.

Lány volt, egészséges. A sertésgondozó meglátogatta őket a szülőotthonban. Nem örült, fiút szeretett volna mindenáron, elcsüggedt. Lógatta a fejét.

"Ez se sikerül? Másoknak ölébe hull minden - gondolta -, pénz, szerencse, nő, játsszák az eszüket. Gürizhetek a vakulásig, ennyi örömem sincs az életben."

A Fényesnél haladt. Ajtaja tárva-nyitva. Érezte a sör kesernyés ízét, szájába tolult a nyála, nagy kívánkozás fogta el két korsó italra, életét adta volna érte. Benádalt.

Zárórakor botorkált a határba.

Zápor hűtötte a levegőt, locsolta életre a földeket. Feketére váltott a por, nyelte a vizet, kortyolta mohón. Eltelt. Apró tócsákat hagyott a felszínen, felázott, puha, síkos lett az út, fekete, mint a reménytelenség.

A nap újra perzselt, szárította, párologtatta a földeket, szürkére sütötte az utakat. Zsugorodott a kenyér. Négy száj volt a családban.

Novák Böske koravénen sóvárgott a cselédházak, fiatal évei után. Sebtiben lába közé kapott két gyereket, és hány kopogtat? Keze-lába gúzsban, megbízhatatlan férfival az oldalán.

"Elmenjek? Hová? Kinek kellek a két lányommal - gondolta -, ez a tróger mégiscsak az apjuk, egyszer talán megszereti őket, rendesebben viselkedik."

Megtartották a névadót, Novák Józsit és a fiatal Gulyás Imrét kérték keresztapának. A két kislány egyszerre kapott nevet. Utána beültek a Fényesbe, sörrel rakatták tele az asztalt, jóízűen ittak. Öreg Novák és felesége elégedetten tanyázott a fiatalokkal.

- Irigyellek benneteket, szép életetek van - mondta a tehenész. - A mi korunkban... el se tudom már sorolni.

- Nem jutunk semmire - mondta veje hőzöngve -, a budiba gyűjtünk.

- Üsd meg a szád. Két gyönyörű lányod, a tanya berendezve, választottam szobabútort, ötezerért. Micsoda pénz volt, nagy isten! - igazgatta fejkendőjét Novákné.

- Anyám, a pénznek nincs értéke - avatkozott közbe Potornai Zsuzsa. - Egyre kevesebb.

- Nincs?!

- Nincs.

Zsuzsa elegánsan, feltűnően trónolt Józsi mellett. Érdeklődéssel kísérte a pincér mozdulatait, szemre vette a vendégeket. Múlt az idő.

- Fáj a fejem - szólt később.

- Vizsgáltasd meg magad az orvossal - mondta Novákné -, annyiszor panaszkodol.

A traktoros fizette a számlát. Elköszöntek.

- Megjátssza a nagyságos asszonyt - panaszkodott Böske -, neki büdösek vagyunk.

- Ne tüzelj, lányom! A békességet keresd inkább.

- Ő is két lyukat hord, ha éppen nincsen teli.

- Csúnya szád van.

Ittak, Novák magasra emelte kezét, a pincérnek körbemutatott, pogácsaarcáról dőlt az elégedettség.

- Kávét kérjél - mondta a felesége -, annyira szeretem.

- Hozzon duplát is.

Az asszonyok elvitték a kicsiket, a férfiak vedeltek tovább. Laci éjszaka ért haza, ittasan a feleségére mászott.

- Csinálok valódi kölyköt. Monya lesz.

Csinált. Húsvét táján született.

Jobbkor jöhetett volna. Vizes tavasz uralkodott, nagy gondú. Kifogytak a tartalékból, halványodott a Csillag, soványan fizetgetett. Vezetői ették egymást a közös rovására.

A fiú örömöket hozott, reményt. Böske megsejtette, így kellene élniük. Sikerülhet-e? Három gyerek eltartása vagyon. Tanyán is. Elfogyott a cukor, táp sincsen, a kakaó hiányzik. Váradiéktól jó tejet hordanak, azon mégse élhetnek örökké. A faluban vásárolhat, pénzéért, de egyre kevesebb forintot talált, konokul eltűntek előle, felszívódtak a szaporodó családban.

A jószágokból árult. Ruhára, tartalékra nem jutott, felélték. Novák Böske eljárt dolgozni a Váradi-tanyába.

- A mi takarékunk - mutatott a kicsi asszony három gyerekére -, gyűjtik a forintokat.

- Hamar lecsaládosodtatok - mondta a tehetős Váradiné -, nagyon hamar. - Bőven mérte a meleg tejet, jó szívvel volt az apró porontyokhoz. - Ezt szeretitek?

- Nem válogatósak, aranyosak ezek. Csak az apjuk nem állhatja a tejet, mert nyomja a gyomrát. Bezzeg az ital, tán még a Tiszát is kiinná a medribül.

- Fogjad erősebben, hogy haladjatok.

- Fogja már a rámusz, meg a kankó.

A föld visszakövetelt az örömökből. Sok eső járt, burjánzott a gaz, az emberek eljártak a Tiszához, töltést magasítottak, rőzsetakarókat fektettek, medrében tartották a folyót. Elcsigázottan érkeztek, aludtak néhányszor, megölelték asszonyaikat, és újra szaladtak a fürge teherautók. Hetekig.

A föld megsértődött. Nem akadt kéz, hogy a gazt kitépje, a sorközöket kapálja. Szegényre sikerült a termés. A Csillag terhei növekedtek, pénze fogyott, kevesebb ért el embereihez. Senki sem szólt. A panaszok elapadtak. Csüggedten meghajtották fejüket, lekonyult a kedvük. Beszéltek a vízről, a védekezés napjairól, a virrasztott éjszakákról, és hálálkodtak a sorsnak, hogy megmenekítette házaikat, jószágaikat, értékeiket az ártól. Konok elszántság, hit lobbant bennük és nem törtek meg. Keményre húzták szemüket, a földnek feszültek, egyetlen menedéküknek.

Bugyi Laci elgyöngült, elbizonytalanodott. Elégedetlenül ténfergett a világban, haragban élővel, holttal. Borult az ég, éktelenül káromkodott, nap sütött, a melegre fújt. Fizetése vékonyodott, a gyerekek étvágya nőtt. Részes földeket vállalt, kíméletlenül űzte magát, helytállt a sertéstelepen is. Törte a kukoricát, szedte a répát.

Éjszaka gyalogolt a tarolt táblákhoz, nagykabátot vitt, csutkakúpban vetett ágyat. Tőle ugyan nem lopnak csövet sem, inkább gyarapítja jussát. Tíz zsákkal szedett a többiek, a közös részéből. Izzadt és félt, minduntalan vélte, szólnak:

- Mire való, fiam? Más a seggével kereste?

Elterült a zörgő, sejtelmes csutkaszáron, nem aludt. Lopásra született? Akitől elvette, talán öreg, beteg, jobban rászorult. A fejesekét nem erre mérték, közvetlen a falunál, a legjavából. Azon termett ötven zsákkal, abból szívesen csenne, az egészet elhordaná.

"Gyászos egy élet - gondolta elborulva -, de hiába mennék a világba, hová és merre? Kicsi kenyér egy kereset öt szájra. Ezek meg tán elvesznének gyámoltalanságukban - így a Csillagból csurran hébe-hóba."

Csak két keze van. Hónapok óta minden foghatót hazaadott, gürizett. A Fényes táját kerülte, elmúltak a sörözgetések. Mindig boldog volt akkoriban, kortyolgathatott kedvére, hitványabban élt, magára gondolt, nem a családra. Értékesebbnek kellene lennie, és egy pohárral sem ihat.

Megpuhultak a kukorica levelei. Könnyű harmat borult az elhasznált földekre, a megölt kukoricákra, kifosztott életekre.

"Reggel kegyetlenül berúgok" - gondolta.

Lassan eladogatták a kukoricát. Hízót vágtak, a telet elviselték. Két hízóból pénzeltek, Böske beosztotta. A gyerekek követelőztek, etette, itatta, mosdatta őket, szabad perce soha, vásárolni ritkán járt, egyedül nem hagyhatta az apróságokat, fűtötte a kemencét, kenyeret sütött, pendelyben hemperegtek kölykei a melegben. Bekerítette a sorsa.

Az ünnepek Lacit boldoggá tették, karácsonyfát szerzett, szaloncukrot, gyertyát és csillagszórót. Húsban, tésztában dúskálhatott, demizson bort vett a Csillag pincéjéből. Módjával szopogatta szentestén. Karácsony első napján elvette az utolsó két százast.

- Visszahozom, csak legyen nálam - hazudta.

- Hazudj édesanyádnak, aki megfialt.

- Anyámat ne vedd a szádra, mert kiengedem a beledet.

- Rád gyújtom a házat - sírt Böske -, meglásd.

- Kössek életbiztosítást?

- Add vissza a pénzt!

- Más kívánságod nincs?

- Szemétjankó, még megevő kenyered sincs, kilyukadhatna már a beled.

A férfi pipiskedő járásával a majorba gyalogolt, Novákéknál népes család zajongott, megjöttek a gyerekek, asztalon étel, bor, konyak, pálinka, pezsgő. Az öreg tehenész szeme csillogott.

- Finom italok, töltsétek!

Vidáman ünnepeltek, Novákné fekete ruhájában sütött-főzött a beépített kályhán, és az állandóan terített asztal körül szaladgált. Barátságossá tette a szobát, gyerekei szőnyeget hoztak az időtlenül öreg bútorokhoz.

- Józsiék jöhettek volna - mondta hangosan -, Böske, megértem, nem mozdulhat.

- Zsuzsa szoknyáját őrzi - nevetett Novák Tercsi -, el ne koszolódjék.

A gyerekek segítettek, az asztalt fehér papírral terítették, tányérokat tettek rá, villákat, kanalakat. Halom kenyeret középre, üvegeket.

Öreg Novák pogácsaarca sugárzott. Homokszínű haja rövidre nyírva libegett. Nézegette gyerekeit, gyönyörűség szállta meg, kibeszélhetetlen elégedettség, hogy mindez igaz. Öröm és ital könnyen elbánt vele, nem hangoskodott már, elkoptak, elszóródtak indulatai, szégyenkezése maradt, amikor visszaemlékezett a hajdani időkre. Titkolt félelem gyötörte; hátha valamelyik megkérdi:

- Nagyon haragudott, édesapám? Annyit kiabált, szidott bennünket.

Hirtelenében mit válaszolhatna? Egyszer elmaradhatnak, nehéz béklyót köt a család, a sors, és már nem segíthet rajtuk. Elérzékenyedett. Tartotta magát.

- Tőletek szomjan halhatok - kiabálta -, akkor se törődtök velem.

Húsleves, disznótoros, sült hús illata terjengett. Elkészült az ebéd. Körülülték az asztalt, jó étvággyal fogyasztottak, közbe-közbe szóltak, nevettek apróságokon.

- Savanyúságom nincs - komorodott el Novákné -, megfeledkeztem róla.

Pillanatra tenyerébe temette az arcát, gondolkozott. Két kézzel kapott a húsos tálhoz, vitte az asztalra. Térült-fordult, vöröshagymát tisztított, ecetbe áztatta, salátának. Kedvét kereste mindenkinek, aztán leszedte az asztalt.

- Anyám mikor eszik?

- Eltelek a szagával.

Iszogattak. Eszükbe jutott Novák Józsi, a legidősebb testvér.

- Megkeressük, úgyis a Fényesbe megyünk - mondta a vidám természetű Tercsi -, apám jön?

- Szeretnék, mert látnálak titeket.

- Akkor nyomás - mondta a siheder Novák Gabi -, mire vár?

- Szólít a kötelesség. A jószágok nem ismernek karácsonyt, éhesek.

- Gondol rájuk más, nem egyedül tagja a Csillagnak.

- Régebben úgy cselekedtem, igaz, anyjuk?

- Nagy lator voltál, szentigaz, szeszesen engem sem ismertél meg. Nem a munkát.

- Halljátok, hogy beszél? Rusnya szájú - ráncokkal kerítette mélyen ülő szürke szemét, busa szemöldöke sövénnyé szaladt homloka peremén. - Szavam sincs már?

- Fogom vastagabbra is.

- Akar mulatni, vagy nem? - türelmetlenkedett Novák Tercsi, aki már túl volt az első szerelmeken.

- Itt a helyem. Hétköznap, ünnepnap, egyre megy, kivárom a nyugdíjat.

A Fényes változott. Bővítették, fent bokszokat képeztek, de asztalhoz nem jutottak. Átsétáltak a tér másik oldalára, a presszóba. Zene szólt, divatos dal. Fiatalok kuporogtak a mini-asztaloknál. Bugyi Laci sokat nem ismert közülük.

"Hazajöttek a szüleikhez. A téesz büdös nekik" - gondolta.

Kocsik várakoztak az ajtó előtt. Motorjuk dümmögött.

- Kurva jó anyátokat, ótóm lenne, télire bebalzsamoznám - dülöngélt összevissza.

Bepityulázott istenesen, hagyták, menjen, amerre lát.

Felesége nem engedte magához, két lányával aludt. Szűkében voltak a jónak. Elfogyott a szalmájuk, kemencéjük hideg maradt. Sparhelten főzött a konyhában Böske, nyitva hagyta a szobaajtót, áramoljon a meleg. Vastagabb ruhát keresett gyerekeire, az ablakhoz rongypárnákat nyomott. Szenvedtek.

A faluban István-apánkat kereste, de szalmát tőle se kapott. Törte az eszét, mihez kezdjen? A befagyott kanálisnál járt. Lehet náddal is fűteni! Sarlót keresett, és kötélre valót vágott, hátára igazította, bukdácsolva húzta a tanyába. Fűtött. Boldog meleg áradt a kemencéből.

Leszedte gyerekei ruháját, akik egy szál pendelyben motoztak, a búbos falához nyomták tenyerüket, elkapták, vidáman sikongattak.

- Süti már!

Kenyeret dagasztott. Sütőteknőben kelt a tészta.

Bugyi Laci hajnalban elment a sertéstelepre, a kicsi asszony sarlót és kötelet keresett. Végignézett a szobán, középen sütőteknő, sarokban ágy. Aludtak a kicsik.

- Mire felébredtek, megsül a finom cipó - mondta -, ehettek.

Az átjárón a kanális túlsó partjára sietett. Szaporán dolgozott, percenként nézte a tanyát, halom nádat gyűjtött, fogta a kötelet. Akkor látta meg: füst gomolyog az ablakon.

"Úristen, gyufáztak!" - gondolta.

Eszelősen előremeredt, füstölt, lobogott az épület, vad pattogással ropogott a nádtető, elnyomta a gyerekei sikoltozását. Akkor megindult és futott, futott a halálba.

Verték a kaput. Vadul. István-apánk felriadt, ijedség ütött a szívére: ég a major? Tűz van? Kirabolták a Csillagot? Kapkodta a ruháját. Két óra múlt.

Nem szűnt a dörömbölés. A nedves deszkák puffadtan lökték a zajokat, félelmetes monotóniával. Kutyák ugattak.

Meggyújtotta a villanyt. Elhalt a zörgetés.

- Mit akarnak? - rebbent kövér felesége. - Aludni se hagynak.

- Valami történt.

Fehér éjszaka volt, halott csend.

Amikor lefeküdt, fújta-hordta a havat, nyöszörögtek, nyikorogtak kapuk, ajtók, vinnyogtak az ablakok, télre váltott igazából. Nemes Lajos, a párttitkár topogott a kapuban. Összedűltek a cselédházak.

- Micsoda?

- Novákné szaladt hozzánk, mert rájuk omlott.

- Maradt alatta valaki?

- Nem.

- Ez hiányzott - mondta fojtott gúnnyal az elnök, nagykabátját és kesztyűjét igazgatta -, zárszámadási szenzáció. Leégett a tanya, összerogytak a cselédházak, nem a legkellemesebb pillanatok.

- Terepjáróval kimehetünk.

István-apánk vezetett. Hallgattak. A megbízható kocsi csúszkált, fel-felpörgött motorja, kerekeit elnyelték a hókupacok, mégis haladt. Fázósan ültek, hideg volt, valószínűtlenül szürke az ég.

"Tehetek róla? Megfeszülök, nincs nappalom, éjjelem, töröm magam, kihúzom őket a csávából, a végén börtönbe jutok - gondolta az elnök. - Fene a marhájukat, hányszor ugattam, költözzenek a cselédházakból, építsenek, emberi módra éljenek. Fogott rajtuk? Nyavalyát. Mindent leengednek a torkukon, mikorra jön meg a józan eszük? Kenyerük, pénzük van, mire várnak? Halotti misére?"

"Töméntelen munkát öltem a Csillagba, életem javát. Fényesedne már, s most dőlnek a rohadt falak. Valaki alattuk marad, vége mindennek, mehetek üdülni. Hiába a munka, az elismerés, isten se menthet meg a csíkos öltözettől. És a család? A gyerekeim? Őket is tönkreteszem, hülye bunkók miatt."

Elakadtak. A kanyarban hóbuckák fogták a kocsit, Nemes Lajos kiugrott, lapáttal csinált utat.

- Bolond, aki elnök akar lenni, magára veszi a bajt - mondta István-apánk lehangolódva -, vezetőnek lenni nem főnyeremény.

- Másnak könnyebb?

- Az önmagáért felel, nyugodtan ébred, jóízűt alszik. De én tudhatom, mi virrad rám?

- Megjavítjuk - szólt Nemes Lajos határozottan -, nem dőlt össze a világ.

- Jó, megcsináltatjuk. És a többivel mi lesz, a putrikkal, a cselédházakkal? Kicsik vagyunk hozzá.

- Összefogás nélkül igen.

- Elhozom őket, akkor boldogabbak? Átkot szórnak fejemre az adósságért, a havi részletekért, amik rájuk zúdultak az építkezéssel. Okosabb lenne abbahagyni, kulájszt ér az egész. Köszönöm, elég volt, átszállóhely következik, tessék, az elnöki íróasztal, tisztességgel kiszállok, elfáradtam, csömört kaptam, lazítani talán csak nekem is szabad?

- Hajnali bölcsesség, elmúlik.

- Itthagyom az egész bazárt, meglátod.

- Tudom. Mégy nyugdíjba.

- Marha - nevetett István-apánk -, nélküled befuccsoltam volna.

Felködlött a major, fehér lepedőre terített szürke épületek.

Nemes Lajos elkomorult. Megütötték az elfutott esztendők, a cselédházak kopár, egyszínű emléktömbjei.

"Lesz-e menekülés? Sohase tudom már elfelejteni szégyenünket - gondolta -, az egérrágta falakat, a szobák vizes földjét, a petróleumszagú asztalokat, a köpködések hamuruháit."

Potornai sárga képe villant elébe a múltból, tehetetlen, vad káromkodásai. Hirtelen nagyon sajnálta. Szégyenkezett is. Önmagát szégyellte, aki messzire szakadt tőlük, jobban akart és tudott boldogulni. Meglehet, elhibázta. Talán a cselédház ajtaját kellett volna nyitva hagynia. Hiába jár közéjük, a szavak már nem a régiek, cigarettájuk sem úgy parázslik, mint hajdanán. Miért? Mi változott? Semmi. Öregebbek lettek, elkoptatták az erejüket. Jobban szemébe tűnnek gyarlóságaik, vörösödik, amikor a morcos tehenész hangosan szellent, ritkán lép beljebb küszöbükön. Ritkábban megy. Nem is hívják.

Zavarban volt éjfél után. Rögtön meghallotta a nyurga Novákné kopogtatását ablakukon.

- Ránk szakadt a ház, csináljatok valamit, Lajos.

Mire ajtót nyitott, sehol az asszony. Hová szaladhatott, a gyerekeihez?

"Mégis furcsa - gondolta -, új major épült, drága istállók, drága gépek, csak a cselédházak meg lakóik maradtak. Nem változtak. Nem vettük észre? Keveset őrzünk meg a múltból, ami nagyon fáj, nagyon éget. Róluk miért feledkezünk el?"

Akkor régen, az istállónál álltak, hullottak a levelek, gorombára váltó idő szele csapódott, és ő cigarettával kínálta Potornait meg a zömök Novákot.

- Házak nélkül nem érdemes élni, mindenkinek sikerül annyi az életben - mondta bizakodva. - Nektek is.

Nem sikerült. Mit szólhatnak ezek után? Káromkodnak istentelenül, legyintenek lemondóan.

Földre rogyott épület. Fáradt, elhasználódott falak, végre megpihentek. Leroskadó jószág, első lábával tartja magát.

Potornai és Novák a halott ház előtt vár. Virrasztottak; télikabátban, csizmában topogtak.

- Vége - mondta István-apánk -, kiszenvedett.

- Majdnem alulról szagoljuk az ibolyát - nézett rá Novák. - Vizelnem kellett, akkor reccsent. Kirántottam az asszonyt, a gyerekeket, a falak összecsuklottak.

- Bútorok?

- Asztal, ágy, szék ripityára tört, a többit mentettük.

Siralmas látvány volt a végelgyengülésben földre kucorodott épület.

- Ebből sem lesz énekes halott!

- Várhatott volna.

- Szerencse, hogy este piáltam, másképpen oda a szaros életünk - mondta az öreg Novák -, ki ennek, ki annak köszöni a szerencséjét. Pénzem lenne? Bearanyoztatnám, csodájára járnának, abbul megélnénk, hogy mutogatnám.

- Ne keseredjenek el - vigasztalta István-apánk -, segítünk.

- Elnök elvtárs a Himnuszt énekelné? - ordította Novák, és csizmája hegyével rugdosta a keményre fagyott piszkos havat. - Végződhetett volna rosszabbul is.

- A temetőben is jobb, mint itten élni - mondta a hátulról előkerült fiatal fiú, Novák Gabi -, erre nem gondoltak?

- Lehetne házuk a faluban.

- Hagyjuk a meséket, a Csillag felit ellophatnám, hogy házunk épüljön - mondta durván Potornai -, tán még az is kevés lenne.

- Nemzeti gyűjtést mégse szervezhetünk.

- Megválasztottuk magukat, gondoskodjanak rólunk. A kurva teheneknek palotát csináltak, mi döglünk a ganéjunkban?

- Annyit se érünk, mint a jószág.

- Gondolkozzunk! Fedél legyen fölöttetek. Hová mehetnétek? - kérdezte a párttitkár elgondolkodva -, átmenetileg, míg megoldást találunk.

- Az égbe. Ott szívesen látnak.

- A gyerekei? - kérdezte István-apánk -, nem segítenék?

- Koloncot kössenek a nyakukba? Van nekik sajátjuk, rázhatják eleget.

- Valahová csak elhúzódhattok?

- Az ólba, tehenek közé.

- Minek hülyéskedel? A sorsotokról van szó.

- Jókor.

Összefagytak. István-apánknak a foga koccant, Nemes Lajos meglóbálta karját. Potornai keze vörösödött, mint a cékla.

- Kerüljenek beljebb - szólt Potornai felesége -, tüzet raktam.

Földes, pókhálós szoba. A sarokban akácgally, tüzelőnek. Hideg kemence. Kis, kerek vaskályhában pattogott a tűz, elhasználódott levegő, izzadság, mosdatlan lábak szaga keveredett.

Időtlen bútorok, sifon, kanapé, páros ágy. Szürke dunnák. Lavór az ágy alatt. Két legénygyerek aludt, lábbal szemben, Potornai Pista és Potornai Ferkó.

Az elnöknek hirtelen nehéz volt eldöntenie, kinek könnyebb, Nováknak vagy Potornainak. Óvatosan ült a kanapé szélére. Ruhadarabok szétszórva, vacsora maradványai az asztalon.

- Ennek a falai is repedtek - mondta a szőrös tehenész -, holnap ránk jár a rúd, mire észreveszik, tán hírmondónk se marad.

- Csak a telet bírja ki, változtatunk.

Megérkezett Novákné és legnagyobb fia, Józsi. Szánkót húztak. A legszükségesebbeket felrakták, a ruhákat batyukba kötötték, hátukra vették.

- Náluk maradok - mondta az asszony -, Tercsivel együtt.

- Velem mi lesz? - óbégatott az öreg Novák -, itt hagytok csapot-papot? Gabi, te mit csinálsz?

- Kösd fel magad - ripakodott rá felesége -, hátha sikerül. - Gabira nézett. - Kotródj te is előlem!

Távolodtak a szánkóval.

- Novákné, a tehenészetben mikor látom? - esett kétségbe az elnök.

- Ha ólat épít, amibe bebújhatok.

- Tavaszig legyen türelmük. Olyan szolgálati lakást építtetünk - ült kocsiba István-apánk és Nemes Lajos -, aminek a csudájára járnak.

- Addig én hol lakhatok? - ütött az autóra Novák.

- Nálunk meghúzódhatsz - mondta Potornai.

Az autó gurult hazafelé. Lehangolódva bámulták a síkos utat.

István-apánk a bárszekrényhez lépett. Félretolta az ötcsillagos, a háromcsillagos konyakot, cseresznyét keresett, üvegből ivott. Kiadósan. Felesége begyújtott a fürdőszobakályhába, készítette a meleg vizet fürdősóval.

Az elnök kényelmesen elnyúlt a kádban, melegítette, áztatgatta meggémberedett csontjait. A cselédháziakra gondolt.

"Szerencsés vaddisznók, építkezhet a Csillag nekik."

Nagy boldogság ígérkezett.

István-apánk zárszámadáskor bejelentette, hosszú útra viszi a népet, tengerparti kirándulásra.

- Messze van - nevetett Potornai -, tán oda se lehet érni.

- Meglátja, lábát áztathatja.

- Aligha. Vagy ha ő jön ide.

- Itthon marad?

- Kérdezhetne jobbat, elnök elvtárs. Eddig is megvoltam a fene nagy víz nélkül, ezután sem hiányzik.

- Nekem se - mondta Novák. - A zsebem is üres.

- Fillérekért megyünk végig a tengerparton, az életben egyszer adódik ilyen. Éljenek vele.

- Sok mindennel kellene - sóhajtott a goromba tehenész -, volna pótolnivalónk.

Este együtt tanyázott a két család. Az agyonra vénült, megrokkant majorban már csak Potornaiék és Novákék laktak. Az elhasználódott, idejétmúlt cselédház megtöppedve várta a márciust, fájdalmas és beletörődő nyugalommal. Novákék a konyhában szorongtak.

Potornaiék szobája mutatta, elárulta életüket. Nyikorgó sifon, tetején halomba öntve limlomok, lekoszolódott asztal, kanapé, hatalmas, ósdi ágyak. A falak sarkában pókháló sötétlett, szakadt szélű falinaptár hivalkodott. Az apró repedések barázdáiban meggyűltek a porszemek, öreg ráncokká szaladtak.

Emberarcuk volt a szürke falaknak.

Megkeseredve ültek, mégis reménykedve. Az asztalon formáját vesztett, valamikori alumínium-hamutartó szolgált, tele csikkekkel, hamuval.

- A tengernek sós a vize.

- Meg az ára.

- A leves is sós, mégis kamálja - nyelvelt Novák Tercsi -, én elmegyek.

- Nem fér az eszembe, hogyan lehet annyi víz egyrakáson - morfondírozott Potornai -, osztán nem folyik ki.

- Az a dolga. A miénk egészen más.

- Az utazás nem rossz, az urak mindig utaztak - mondta Potornai Pista -, tanulságos. Nővérem felíratott a listára.

- Most az új urak, a demokrácia gazdagjai utazgatnak - mondta Potornainé -, jómódjukban elherdálják a pénzt.

- Mehetünk, elvisznek mindnyájunkat - szólt Novák Gabi -, tudom biztosan.

- Sok dologgal jár, nagy kiadással - legyintett apja fásultan -, meg a teheneknél is maradni kell valakinek.

- Akkor se indulnék, ha fizetnének. Minek? Vizet látok a fürdőben, hegyek se hiányoznak. Elesnék a keresettől - helyeselt Potornai. - Legjobb itthon, csak legyen fedél fölöttünk.

- A gyerekek menjenek - kardoskodott Potornainé -, övéké a világ.

Erőlködött a tél, vékony hólepedőjéből takaródzott a föld, kemény, hideg szelek nyaldosták. Sötét éjszakában várták a buszt. Az irodában feszt égett a villany, hordták az útra való csomagokat, a Csillag négy demizson bort, kolbászt, szalonnát adott, ne nélkülözzön senki. Éjfél után jövögettek, tömött táskákat, bőröndöket cipelve.

Érkezgettek. Potornai Zsuzsa férjestül, öcsikéje, Potornai Pista, Novák Tercsi, Novák Gabi, Nemes Lajos, Váradi Mihály feleségestül, Major János lányával, Rozikával, István-apánk, Bendő Béla, öreg Pölös Gábor s elvált asszony lánya, Anna, öreg Boldi szikár alakja is kibontakozott a szürkülő homályból.

- Nekivágunk, Gábor? - kérdezte és remegett a hangja.

- A mi sorsunk ez is - mondta elfogódottan a rokkant éjjeliőr -, csak a szebbikje.

- Nem félsz a hosszú úttól?

- Eddig csináltam, végig kitartok, úgy érdemes.

A két nagyon öreg ember egymás mellé húzódott, előttük Anna és Bendő Béla. Morgott a motor. Ismeretlen érzés telepedett a két öregre. Pölös Gáborról lánya gondoskodott, nagyon készülődött, napokkal előbb felírta az elintéznivalókat, semmit ne feledjen, sütött, főzött, fodrászhoz futott, pakolt, rakosgatta a holmikat, élete másra fordulását várta a kirándulástól.

- Jól van, apám? - hajolt hátra piros arccal.

- Én csak jól lehetek.

Csörtetett a busz.

Pölös Gábor révedezett. Lehunyta a szemét, látta a tengert, az óriási hajókat, kedves kis bizsergések keltek életre benne, mint amikor szépet álmodott. Hol van az már? Elfelejtett álmodni is. Előtolakodtak, megédesítették szájában a nyálát, elgyengítették egészen. Ismerősnek tetszett, mintha már megélte volna korábbi életében. Jó volt. Hazatérése óta csak egyszer hagyta el faluját, amikor István-apánkkal szamócapalántákért jártak.

Szaladtak a tájak, üzentek, házak futottak, elmaradtak. Előkerültek a csomagok, falatoztak, Anna boldogan traktálta őket. Apja sejtette, válaszútnál a lánya. Boldogságot érdemelne. Ki tudhatja? Furcsa, megfoghatatlan valami a boldogság, mindenki másképpen reméli, várja, és nehezen veszi észre, amikor megjön. Hiánya fáj, a boldogtalanság.

Elmúlt rajta az élet, azt hitte, sohasem lehet boldog. Asszonyát eltemette, megépítette házát, sírkövet csináltatott, unokáját útra segítette. Kész a leltár.

Idegen asszonyhoz sohasem nyúlt, az italt mértékkel kezelte. Lehetett boldog egyáltalán? A legnagyobb boldogságra született. Ki csinálná utána? Ennyit adott a világnak. A legtöbbet, saját magát.

Mit várhat? Leszámolt az örömökkel.

Házak, templomok, a Duna. Fordulgatott a kényelmes, üvegfalú busz, átrobogott az új Duna-hídon, Pétervárad. Legendás erőd, titokzatos katakombák, az öreget nem fogták meg. A fehér kövekből faragott szobrok jobban érdekelték, egy hatalmas férfiszobor.

- Mintha rólunk mintázták volna.

- Rólunk - hökkent meg öreg Boldi. - Hiszen ez góliát.

- Mindenki lehet góliát.

Bosznia magas hegyei, gombatetejű falusi templomok, karcsú minaretek, hegyoldalak apró házai, kontyos szénaboglyák. Békés, szép táj. Patakocskák csörgedeztek, alagutak váltogatták egymást, házak térdeltek, kapaszkodtak a magasban. Kémény nélkül füstölt a tető. Hosszú bugyogójú, fehér kendős asszonyok lépkedtek az ösvényeken. Parányi hegyi kocsik kocogtak, a csúcsokon hosszú szőrű bárányok legelésztek.

- Az ember itt is megél. Szívósabb a fáknál, hegyeknél.

A hegyek sokfélék. Szelídek, barátságosak, komorak, szigorúak. A szürke kövek, sziklák, kőtörmelékek között gyökeret eresztett egy-két csenevész fácska, elgörbült, meggörnyedt, az ember ott már felépítette hajlékát. Boldogult. Boldognak hitte magát.

Közeledett a tenger. Citromfák, fügefák tavaszi zöldben, pompában. Csodálatos tájon emelkedett a busz.

- Jaj, már megint pipiskedik - mondta Zsuzsa a férjének -, ehhez szánthatnál, boronálhatnál.

Hirtelen kéklett fel a tenger, a mindenkori csoda.

- Tengeribetegségem van - tréfálkozott jókedvében, és játékosan megsimogatta a nagy türelmű Novák Józsi nyakát -, szeretek hánykolódni.

Pálmák, kaktuszok, terméskövekből házak. Morajlott, csattogott a víz, zöld, kék színe váltakozott. Csodálatosnak tetszett. A két öreg a partján bóklászott. Öreg Boldi üvegét merítette, a hazaiaknak is jusson, Pölös Gábor kezét áztatta. Megnyalta ujját.

- Sós. Levesbe önthetném, venni se kéne a boltból - mondta, és sokáig nézte az estébe szürkülő tengert. - Teremtő isten, mennyi víz egyrakáson!

- Fürödhetsz már, Gábor, lehet.

- Micsoda világ. Víz és hegy.

- Nem tudnék itt élni.

- Az ember mindent elvisel és legyőz, még a szegénységet is. Elvesztettük régi életünket, de nem sajnálom.

- Mintha nem mi éltünk volna - merengett öreg Boldi.

- A Csillag a mi munkánk, velünk nőtt, velünk változik.

A víz csapkodta, verte a partot. Beszélt magáról. Élt.

A hosszú, fárasztó, ijesztő út után nem kívánkoztak ágyba. Barátkoztak a tengerrel, sétálgattak, olajligetek kellemes illata csapódott.

Anna virult. Legszebb napjait élte. Megérintette az öröm, a remény. Hihette, hogy ami elmúlt, nem vele történt, mintha a Népkörből, a próbabálból egyenesen ide utaztak volna az Adriához, a kék boldogsághoz. Most kezdte életét.

És Gáborka? Így jó minden, ahogyan van, megszenvedett az örömért. Joga van hozzá. Egyszer talán hármasban jöhetnek, nyáron, szikrázó napsütésben, amikor a víz kékebbre vált, mint falujuk felett az ég.

Magányos estéiért, gyorsan elszállt fiatal éveiért mosolyog rá az élet, ígéretekkel kecsegtet. Ígéretek? Ha hinni tudna. Hol van az már. A boldogság, az öröm vásárolható, fizetnek érte. Piaci áru. Ő gavalléroskodott.

A tavaszízű részegítő táj, rezdülő pálmák, kaktuszok sóhajtottak halkan. A sokarcú víz varázsa nem szűnt. Távoli sziklán ültek. Időtlen rohamaival lankadatlanul munkált a tenger, csapkodott, könyörgött, tombolt és meg-megújult. Sziklájukat mosta, fenyegette.

- Ilyenek leszünk - mondta az alacsony szerelő és simogatta Anna vállát -, nem bír velünk az élet.

- A sziklát elmozdíthatják a hullámok?

- Előbb összetörik.

- A holnapok messze vannak - súgta az asszony -, ne siessünk elébük, néha még félek tőlük.

- Kezdődik az életünk - mondta Bendő Béla -, a többit odahagytuk, elsüllyedt a múltban.

- Sokszor azt hiszem. Hinni szeretném.

Holdfény sütött, a szerelmük ideje volt. Boldogan ültek, vágyakozással. Őrizték örömüket.

Fényfüzér, szállodasorok a tengerparton, régi típusú épületek, bárok, éttermek, idegenforgalom. Ragyogó, tiszta szálloda, egyágyas, kényelmes szobák. Vacsorához a felszolgálás kitűnő, elegáns teríték, bő választék, kifogástalan minden. Félszegen ültek asztalokhoz, félve húzódtak a székekre.

Öreg Boldi torkát köszörülte. Nem nyúlt senki cigarettáért, nem szóltak a pincérekhez. Megilletődve, csendben várták vacsorájukat. Távolabb idegenek, angolok, németek, elegánsan.

Hatalmas csillárok ontották a fényt.

- Jártak előttünk falubeliek - mondta István-apánk a késsel babrálva.

- Kicsodák?

- A grófék.

- Előkészítették a szállást. Tűrhető - nevetett Nemes Lajos -, képviselném itt a proletárhatalmat.

Megint hallgattak. Pölös Gábor keze az asztalon. Elnehezült kéz, felszántott, fekete repedésekkel, görcsös, deformálódott ujjakkal. Mozdulatlanul. Előkelő pincérek hozták a levest. Merítettek, szürcsöltek, kanalak csörrentek. Kézfejjel törölték a szájukat.

Tálalták a második fogást. Sültet, mutatós körítéssel. A villát jobb kézben tartották, előkerültek a jószolgálatú bicskák. A pincérektől senki sem rendelt, fel-felsikoltott a kés, villa. Sütemény, gyümölcs. Kézzel fogták, kés, villa idétlen szerszámok. A szalvéták érintetlenül púposodtak, hófehéren.

Vacsora után igyekeztek a szabadba. A parti fénykoszorú, az éjszakába takaródzó tenger feledhetetlen. A szálloda teraszáról figyelték.

- Nem szeretnék esténként itt vacsorázni, fene se érzi jól magát - mondta Pölös Gábor. - Kinézik a számból az ételt.

- Beletanulnánk, akinek sok pénze van, urat játszik.

- Gáborkáéknak már természetes, erre születtek.

- Nagyon igaz - helyeselt öreg Boldi a félre vállú éjjeliőrnek -, kár, hogy nem hoztuk magunkkal.

- Elgondolom sokszor, mit csinál? Velünk lehetne. Mennyire örülne, jobban hasznára válna az út, mint nekünk.

- Eljut ide, ne félj. Mi soha többé - komorult el öreg Boldi.

- Bizonyára. Aki nem látta a tengert, nem is élt.

- Ilyenről nem álmodhattunk.

- Álmok? - legyintett Pölös Gábor. - Nekünk azok is hazudtak.

- Köszönettel vehetjük ezt az utolsó megtiszteltetést.

A fiatalabbak járták az utcákat, csapatostul mentek. Bárba nyitottak, kávét, konyakot ittak, István-apánk fizette. Nemes Lajos vidámkodott.

- Szívemhez való, sohasem gondoltam, hogy ilyen szép.

- Nyáron kápráztat - mondta az elnök, aki járt máskor is arra.

- Akik itt élnek, boldogabbak? - kérdezte Potornai Pista.

- Ha szeretik a vizet.

- Ha nem?

- Mint az öregek föld nélkül, a Homok nélkül.

Ellágyult a tenger. Bozsékolt.

Mire hazaértek, a földeken megtöppedt a hó, szürkére színeződött. Lucskossá lettek az utak, engedett a tél fagya, mélyre jártak a szekér kerekei.

Tavaszodott.

A cselédházakat lerombolták, szétverték a nyomorúságos falakat.

Téglát, vályogot hordtak, szolgálati lakást építettek. Új padló, nagy ablak, cseréptető. Megfiatalodott a major, élt. Vontatók hordták a törmeléket, a felesleges limlomot.

- Igazi csoda - kiabálta a sovány Potornai -, a Csillag csináltatta.

- Nekünk megfelel, amíg élünk - mondta Novák -, igazán megfelel.

- Szolgálati lakás. A tehenekhez emberek is kellenek, osztán bolond lenne mindenki kijárni. Kisütötték, elhiheted.

- Mi lakjuk.

- Amíg dolgozunk, aztán meg más.

- Messze van az, sok víz lefolyik addig a Tiszán, saját ház is sikeredhet - vakarászott Novák.

- Lesz, ha magam rakom a falát, akkor is.

Potornai Bandi késő este érkezett. A vasútállomás idegennek tűnt, hatalmas fáit kivágták. Villogtak a vízgépészeti vállalat fényei. Elhaladt a Vénkert mellett a nagyüzemi szőlőnél.

Hová lettek a cselédházak? Nem szomorkodtak a tájban. Aranyoson szétverték falait, a Kukás-tanyák kiszenvedtek mindörökre. A majort pedig átrendezték, mint a színpadot.

Mutattak a szolgálati lakások. Szülei feküdtek, apja dunnával takarózott, kockás inget használt éjszakára, anyja gyorsan magára kapta ruháját. Asztalhoz ültette. Szalonnát sütött tojással.

Ámult. Fehér villanytűzhely volt a kövezett konyhában, a hajdani törött lábú sparhelt helyén.

- Gazdulnak? - nevetett a tanárjelölt.

- Vettük. Alakítjuk a lakást, mutatós legyen.

Zsebrádió szólt.

Kenyeret vágott, villát keresett. Asztalfiókban lapultak az alumínium-evőeszközök, hatalmas méretűek. Vett közülük. A villa fogaiban száradt maradék barnállt.

"Mit csináljak? Szóljak? Szegény anyám megsértődik - gondolta. - Kapargassam? Nem tehetem, eszem a hegyével."

- Süssek még?

- Köszönöm, elég.

Anyja már hozta az alumíniumlavórt, aminek oldalán csíkot hagyott a korábbi mosakodás. A fiú meglögybölte kezét, szájára dörzsölt marék vizet. A törülköző nedves volt, savanyú szagú.

- Meddig leszel? - kérdezte a beesett arcú anyja.

- Két napig.

- Nyáron végleg hazajössz?

- Elválik.

- Sikerül a vágyad, kisfiam?

- Igen.

- Diplomás sohase volt a családunkban - motyogta apja a dunna alól -, csudálatos egy dolog lehet.

Az iskolában szívesen fogadták. A hatalmas épület, szép nagy ablakokkal, a falu főterére nézett. Ide járt felső tagozatba. Emlékezett tanítóira, szokásaikra, de a régiek közül már kevesen tanítottak.

Emlékek a boldog gyermekkorról. Hiába éltek szegényen, keserves esztendőket, mégis megszépült minden, eleven színekkel vetítődött eléje, fehéren. Nagy, poros délutánok a piactér kellős közepén, estékig rúgták a labdát, a csupasz és szánni való téren, néhány silány fa árnyékában. Piacos napokon tyúkok, libák, pulykák elhullajtott tolla tarkállott.

Iskolai ünnepségek, évzárók hangulata csapta meg, padok, osztálytermek varázsa, elfelejtődött arcok. Hajdanvolt ifjúság, hol vagy, hová tűntél?

A derűs, szigorú tanítókból nyugdíjasok lettek, a piactérből megnyerő park rózsákkal, a kis lurkókból szövetkezetiek, munkások, diplomások. Szétszaladtak a világba, szétsodorta őket az idő, össze se találkoznak többé. A faluban élet van, születnek, halnak, ugyanúgy boldogok, mint máshol.

"Kész a gimnázium. Kik tanítsanak? Akik elindultak és visszatérnek, a magamfajták - gondolta Bandi. - A szülőföld nem keserves. Fiatalok nőnek fel, semmit se tudnak a szegénységről, a régi megszenvedett világról, rólunk. Melléjük állok, az életet itthon vállalom."

Döntésének a tantestületben örültek.

Az iskola melletti presszóban kortyolta feketéjét. Diákkora tovább elevenedett. Körben üzletek voltak; tejcsarnok, gyógyszertár, vegyesbolt, fodrász, szabó, kocsma, kerékpár- és gumijavító, cukrászda, elhanyagolt, szürke épületek. Ezek is megváltoztak. Megöregedtek, aztán átalakultak szaküzletekké, kinőtték régi ruhájukat, mint az emberek. Ki emlékszik már pontosan rájuk? Hajdani gyerekkorára? Elmúlt, oda van. Hihető, hogy történelem?

Anyja csirkepörköltet főzött, galuskával. Nagyon szerette. A régi esték, a ritka, boldog vasárnapok ízei tolakodtak; a kiló húsok, fél kiló húsok és rengeteg ragacsos, egybefőtt galuska ünnepei, lepattogott szélű lábasok az asztalon. Anyja elporciózta tányérokba, egyformán, ügyeskedve, hogy magának a végén falat hús se maradjon. Honnan meríthette szeretetét, önfeláldozását?

Megkeményedett a galuska, csipegette a húst, késsel evett. Valahányszor az idomtalan, elgörbült alumíniumvillára nézett, kővé vált gyomrában az étel.

"Nem, nem, nincs megállás, hátra arc - gondolta -, sorsom szólít, értük is éljek, világítsak előttük. Szeretetük legyék."

Az avatóünnepségre megérkeztek szülei. Az állomásnál várta őket. Két arc feketében, félszegen a vonaton, villamoson, elhasznált parasztkezek, arcok, darabos mozdulatok, tízesztendős cipők, színevesztett, fonnyadt szavacskák: - "Eső lesz, jó idő van, tegnap vihar volt." - Nyugodtan ment velük. Szégyenkezve és büszkén. Napernyők alá ültek, az öregek a székek szélére, mintha minden percben rájuk kiálthatnának: el innen, ez nem a világotok! Potornai cigarettát húzott elő és az apró kőkockákra hamuzott. Felesége arca elbújt fekete kendőjében.

- Két szörpöt és duplát - rendelte Bandi.

A téren autók parkíroztak. Elegáns nők, jól öltözött férfiak kortyolgatták kávéjukat, töltötték idejüket.

- Mind ráérnek? - ámuldozott Potornainé.

- Igen.

- Itt süttetik a hasukat egész nap?

- Nem mindig.

Ittak. Potornai az üvegben maradt jaffát felhajtotta, kézfejével törölte száját. Szívott cigarettáján, csikkét a kőre dobta.

Potornai Bandi szenvedett és örült. Fájt szülei félszegsége, idegenkedése, rikítóan, bántóan kitűntek a környezetből, örült, szenvedjenek kicsit, lássák, más élet is van, találkozzanak vele, közelítsenek, fogadják, ami megilleti őket.

- Maradunk? - izgett-mozgott székén a tehenész, felesége mozdulatlanságba merevedett -, szóljál már.

- Már elmehetünk.

Egyetem. Ünnepség. Auditórium Maximum. Élmény. Feszítő ünnepélyesség, sok szülő autóval érkezett, virágcsokrok, virágerdők, meghatódó fiatalok, megszívlelendő beszédek: "...elindulnak az életbe, tisztességes, szép pályán dolgoznak, a jövő nemzedékét nevelik, amilyenre formálják, olyanná lesznek, lehet ennél szebb, felemelőbb hivatás? Szeressék szüleiket, áldozatot hoztak magukért, támogassák, ha öregek. Állandóan művelődjenek, gyarapítsák, frissítsék szellemi tőkéjüket..."

Potornai megilletődve, mozdulatlanul állt. Hihetetlen volt számára az egész.

"Mit keresek ebben a világban? Úgy érzem, mások rám pillantanak - gondolta -, elhúzzák a szájukat, tán állandóan figyelnek, mint valami vásári bohócot. Bűzlik a trágyaszag? Homlokomra írták, béres, fejőgulyás, cselédházban alszok? Ilyennek is kell lenni. Elmúlna már a ceremónia, robogna velünk a vonat, otthon lehetnénk a jól ismert, idomult világban."

"A többiek? Ilyen kutyául érzik magukat? Büszkék lehetünk, tanár úr. Elhiggyem? Tegnap még takony csüngött az orrából, szalajtottam a borért a faluba, százast dugtam a zsebébe, elindult a kollégiumot járó bőrönddel, amit lottópénzen vettünk. A faluban okítgatja majd a népet, megsüvegelik. Diplomás. Jószagú isten, tényleg igaz?"

"Innom kellene, hordó bort elszopogatni. A családból senki sem vitte eddig. Hittem, hogy kitart? A nyomorból nehéz kikecmeregni. Éjszakánként felriadtam, vagy üldögéltem a cselédház előtt, hányszor gondoltam, tán nincs már az iskolán, koncsorog valamerre, de levélben sem meri tudatni. Megjött a postás, láttam az írását, megkönnyebbültem, jobb volt az ivásnál. Nehezen silabizáltam a szavakat, elfáradtam, aztán újrakezdtem, micsoda hosszú leveleket küldött."

Potornainé megőrizte a leveleket. Egyenként kisimította és a sifon aljából előszedett szürke kartondobozba tette őket.

Vacsora után a fénynél forgatta. Még nem olvadtak szavakká, mondatokká a betűk, de már megbizonyosodott. Régebben küldött levelek is ott sorakoztak, elég volt a címzésre pillantania, a boríték felső sarkára, s látta, ugyanolyanok a betűk, mint a korábbiak. Jó érzéssel dőlt a szék támlájának. A betűk, átkozott csodabogarak megkínozták, elszívták kitartását, legszívesebben lecsapta, végigtaposta volna, de nem tehette. Hatalmasabb erő kötötte, bűvölte a kopott, zsíros asztalhoz, a táncoló, kimeríthetetlen betűtengerből értelmes szavakat, üzeneteket hallgatott. Szuszogott, fújtatott a család, a virradat vonatfüttyöt hozott.

Fortélyhoz fogott. A régebbi írásokat asztalra teregette, az ismerős, tudott szavakat kereste az új levélből. Könnyebben és gyorsabban haladt, barátjai lettek a betűk. A végén folyamatosan olvasott. Azokat a reggeleket nem pótolhatta semmi.

- Mit írt Bandi? - kérdezte Novák.

- Jól van.

- Mást nem?

- Nem.

- Csak annyit, hogy jól vagyok?

- Dehogyis, az értelme annyi.

- Más nincs?

- Nincs.

- Nem hiszem. Pénzt nem kér? Csomagot?

- Nem.

- Akkor mi az istent írt? Két oldal teli ákombákommal, erre felelj!

- Órán van, délután könyvtárban, másnap megint.

- Elhiszed? Kutya jár a könyvtárba.

- Ez a dolguk.

Minden levelet megvitattak, napokig eltartott. Potornai büszkeségfélét érzett, de nem mutatta, nem dicsekedett sohasem fiával, ki tudja, mi lesz, hogyan fordul a sorsa, mire viheti?

"Elcsurran a könnyem, az lesz még világszenzáció, Novák biztosan röhögne, feszelgek itt sötét ünneplőben - gondolta kényelmetlen helyzetében a tehenész -, süt az új ruha, amit Zsuzsa választott. Ünnepség, mit számít? Ami elkövetkezik, az a lényeg, tanító lett a családban. Elérte a célját. A mai fiatalok mindent könnyen elérnek, könnyű nékik. Próbálták volna az én sorsom, semmi se sikerült, bármihez fogtam, balul ütött ki. Mire vittem? Csupasz maradtam, mint őszi tarló, gyerekeim elrepültek, van havi fizetésem, talán öregségemre ragaszthatok szerény hajlékot a faluban."

"Bandival hogy bánhatok? Tanárember, esze van, rosszat ejtek ki, rögtön észreveszi. Nem viselkedhetek úgy, mint a kocsisok." - A gondolataitól kicsit megijedt, homlokára harmat futott, tenyerével törölte.

Potornainé könnyezett. Önmagát siratta. Mennyi áldozatot hozott, nem győzné sorolni. Adhatott volna többet? Aligha, a nyomorúság megfogta a kezét. Mindent megtett fia boldogulásáért. Sikerült. És rövidesen elveszi egy asszony. Soha nem volt az övé? Amikor magában hordta, etette, mosdatta? Amikor fényesedett lódenkabátját ráterítette, fatalpú cipőjét kölcsönadta, boltba szalasztva a jegyre mért kenyérért, amit Bandi szépen hazavitt, s az éhes gyerekszájak széjjeltépték? Neki és urának a héjából se hagytak.

"Enyém marad - gondolta boldog reménnyel. - Vagy elveszi a város, mire neveltem, taníttattam, boldogságra, szenvedésre? Visszaadja a kőrengeteg? Mindig lestem, miképpen tehetek kedvére, állandóan repestem körülötte, nem fáradtam fél világért. Add ide a cipőt, kisfiam, kitakarítom, kimosom az ingedet, mit főzzek, mit ennél, mit segítsek? Talpaltam egész nap, szemhunyásnyit aludtam, sohasem fáradtam, aggódtam, nehéz a tanulás, szűkölködik, már megint nem evett, beteg talán, írjál, kisfiam, mi bajod? Tudod-e, hogy mennyire szeretlek?"

"Elmúlt. Tanár. Hajdanán jó volt, nagyon jó, sírt, ha fájt valahol, kért, ha éhezett, megértettem. Most hallgat. Úgy szeretném, ha beszélne, bármiről, hallanám a hangját, érezném, hogy mellettem van, velem. Legalább a gondolatát kitalálnám."

"Megnősül? Kit vesz el? Elronthatja életét. Az anyának minden ujja fáj, lehet tanár, könyvelő vagy téesztag a fia, felelős érte. Bandikám, kicsi virágom, csak néked sikerüljön. Boldog vagy? Tanulni akartál, megadatott, mennyire örülök! Nekem már olyan mindegy, lepedőn halok meg vagy az ólban, munka közben, csak te boldog legyél. Pénzed lesz, kereshetsz, nem szűkölködöl, nem szégyenkezel. Kicsi korodban elmentél napszámba, rizst gyomláltatok egy hétig, örömmel hoztad a piros csikót, asztalra tetted, nevettél, azt mondtad: ne féljen, idesanyám, megnövök, és talicskával tolom haza a százasokat."

"Régen volt, elfelejtetted. Az anyák nem tudnak feledni. Minden kimehet fejünkből, sokszor nem emlékszünk pontosan, csak a gyerekeinkre, tik elkísértek bennünket halálunkig. Bandikám! Tudod-e, hogy boldog vagyok?"

Potornainé ötszáz forintot csúsztatott a fia zsebébe.

- Vigyázz magadra a Balatonon, bele ne fulladj! - szólt.

- Ugyan, anyám, nem vagyok már dedós.

- Merre van? Ha sok pénzem lesz, egyszer elmegyek. Szép, ugye? - nézett rajongással Bandi mosolygó szemébe.

- Szép.

Balaton. Állomás. Családi házban kaptak szállást három napra.

- Örüljünk és ünnepeljünk - pózolt egy vágott képű fiú.

A Vigadóba mentek. Hippi figurák rángatóztak, farmerban, szakállasan, zene dörömbölt. Hűvös volt. Kávét ittak, rövid italt. Elűzte őket az éktelen zsivaj, hunyhattak reggelig.

Hajókirándulás Badacsonyba. A tó zöld, szürkészöld, fehér, felcsapódó hullámok, sirályok a hajó után, táskarádiók a fedélzeten, bágyadtan hervadozó napocska. Tele az öreg batár, istenesen szeli a vizet, körül mélység, távolban fehér vitorlások, csend és egyhangúság. Nyugalom. Az őrt álló hegyek szürkéskék ruhában, mozdulatlanul.

A beláthatatlan Balaton színe egyforma az éggel. Hűvös szelek csapkodnak végig a hajón, elkomorulnak a hullámok, elhagyják kedvüket, habosan vágódnak a partnak, kis halacskák szóródnak a kövek közé, apró, ezüst pikkelyekként cikáznak centis vizekben, a mohos köveken, rémülten dobálóznak, küzdenek életükért.

Örömök és szomorúságok bölcsője, temetője.

- Csak a napfényt importálhatnánk.

Kirajzolódtak a hegyoldal házai, a zölddé vált szőlők, kanyargó szürke utacskák. Bódékhoz, lacipecsenyésekhez indultak, sült kolbászt és hurkát haraptak, szürkebarátot ittak.

- Rendes ebédet akarok, főtt ételt - kapott a gyomrához Potornai Bandi.

- Menjünk a Hableányba?

- Inkább a halászcsárdába.

Halászlét, túrós csuszát, rántott májat és kávét kértek. Bort nem. Elfeledkeztek a menza ízeiről, a vagonkirakó napokról.

- Tanár úr, kérlek, szabad egy kis tüzet?

Vidáman haladtak. Széttekintettek a hegyoldalból, sima, zöld tükörré vált a Balaton, fehér játékhajókkal, vitorlásokkal.

- Bormúzeum? Kisfaludy-ház?

- Maszek pince. Magyar forint, magyar maszeknak...

Szürke kövekből épült ház, a hegyoldal legszebb pontján. A teraszról elláttak a túlsó partig, lekicsinyült a kék, tiszta tó, összezsugorodtak a gyümölcsösök, szőlők. A hamuszínű fellegek egymásra torlódtak, élesebb lett a levegő.

Iszogattak. Derűvel csillogott a táj, kékebbre, szebbre válva. Kiszabadult felhőrabságából a nap, tüzesen vágott a vidékre. Tartott a nyár.

Dudorásztak. Csatos üvegben vitték a hegy levét. A sátraknál népünnepély, falusi búcsú hangulata, sültek illata, cigányzene, rekedt ordibálás. Decis poharakban áttetsző borok, zsíros kolbász, hurkahegyek.

Hűvös a tó. Erős hullámokat tarajoz. Bandi gumimatracon fekszik, sodorják, ringatják a szüntelen áramlatok. Révedezik. Makettkockákból képzel cselédházakat, a Csillag majorját, falut; fürdőjével, kultúrházával, üzleteivel, új gimnáziumával. Három falut szeretne, elrendezné igazságosan, szépen az életet, mindenki kedvére, boldogulására.

Külön az öregeknek. Pölös Gábor, öreg Boldi, öreg Boldiné, a cselédháziak, akik már kifelé haladnak a világból.

A középkorúaknak, a közbeeső nemzedéknek, Boldinak, Bendő Bélának, Irénnek, István-apánknak, Annának.

A fiataloknak nyílt a pálya, nincsenek akadályok, visszahúzó erők. Gáborka, az unokák tartoznak oda, a harmadik nemzedék.

"Három falu nincsen - gondolta -, keveredik. Gubancolódnak, bonyolódnak a szálak, kisimulnak, kereszteződnek, így valódi és kedves, ezért pótolhatatlan. Egyszerre él benne múlt és jövő szétválaszthatatlanul."

Változik a táj, változik a falu is. Mállott, feslett ruháit elhányta, ami nem kell, elsorvad, elmúlik. A tomaji kápolna is. Gondozott volt, előtte családi sírkő, zöld sövénnyel, bokrokkal övezve. Hová lett? Pusztul, romosodik. Végnapjait éli, ajtaja, ablaka nincs, lyukas tetejű, cserép- és vakolattörmelék a padlója, otromba ábrákkal firkált falai repedeznek, seszínűek.

A sírbolt behorpadt. Az öreg gróf és lánya nem pihenhet nyugodtan, hiába bújtak föld alá, az idő utolérte őket. Az úton traktorok zörögnek, a szövetkezet földjéről elhallik a kiáltás. A dinnyeföldekről is, ahol tavasztól őszig kunyhókba húzódnak az emberek. Nyaranként gyerekek ugráltak a sírgödörbe, ékszer, arany után kutattak, bújócskáztak, a semmire jó hajakból csínyt csináltak, ijesztgették egymást. Elszoktak a kápolnától. Erős traktorok hasítják a földet, bevetik életet hozó magokkal, teremjen.

"Drága táj, áldott szülőföld - gondolta patetikusan -, visszakövetelsz."

Parthoz sodródott, kimászott a vízből, társaihoz szaladt. Táskarádió zenélt.

- Messzire jutottál - mondta a vágott képű évfolyamtársa.

- Így akartam.

- A szőke téged vár - mutatott a közelében fekvő lányra.

- Kedves tőle.

- Olvasni is tud.

- Csodálatos.

Vonatra ültek. Kezdődött az új életük.

Bandi szomorúnak látta a nyarat. Lehangolónak. A tegnapiak fényénél fakult, szürke színbe takarózott a falu, a Csillag majorja. Nem annak tűnt, aminek legutóbb itt hagyta. Az utcák, a házak megváltoztak, emlékeiben elevenebbül, színesebben éltek. Kopár valóság fogadta.

"Az emberek? Készüljek rosszabbra?" - kérdezte önmagát.

A major beszélt. Múltjában őrizte történelmét. Elnézegette a régi istállót, falára pingált lovacskákkal, korhadó deszkaajtaját, töppedt falait, nem képzelhette, hová tűntek emlékeiben őrzött méretei, miként zsugorodhatott parányivá? Minden használódik, fogy az ember is.

Az új istállók tömbje monumentálisan, palasapkában tündökölt. Új tejház, fiatal major.

"Ilyen lehetek, új és mutatós" - gondolta.

Az ólban gondozott tehenek sorakoztak. Ösztövér apja Novákkal beszélgetett.

- Jó napot - köszönt és megölelte a fiát.

- Szerbusz - mondta Novák, zavar tükröződött arcán, pirosság, hozzátette: - Jó napot, tanár úr.

Potornai mosolygott boldogságában, borotvált volt és józan. Megfogta már az öregedés, időváltozáskor kegyetlenül hasogatott térde, dereka, felesége órákig dögönyözte, perelt, be nem állt a szája.

- Az ital betege vagy, az jön ki rajtad. A rosszaság.

Arca füstszürkévé fonnyadt, erősödő ránc-szakadékok élték. Hangja maradt a régi, rekedtes, ordibálós, de már alig vették komolyan. Távol ülő szeme élénken, melegen tapadt fiára, fényes haja csomóban csüngött kopott svájcisapkája alól.

- Gyújtsatok rá - lökte eléjük dózniját. Körmei töredezettek, ápolatlanok. Novák ösztönösen mozdította a kezét, ám feleútban elkanyarította, vakarta fülét, fél szemmel a nyurga Bandira pillantott. Potornai megszólalt.

- Vegyél, tanár úr - mondta remegő hangon, és megütődött, amikor az nem nyúlt érte. - Szívod, fiam?

- Nem dohányzom.

- Több marad nekünk - nevetett Novák, de hirtelen elhallgatott.

- Megyek az iskolába, utána Zsuzsáékhoz.

- Felnőtt vagy, a fejed se üres hordó.

Kettesben maradtak, Novák mérgesen taposta el cigarettáját.

- Fene tudja, hogy csináljam, nem visz a szám tegeződésre. Tanár úr, kalapolhatok most már?

- Megérdemli, nem? Szép, magas ember - mondta büszkén az apja. - Agyas magyar.

- Meg.

- Fékezem a nyelvem én is, ne piruljak.

- Seggit verte a porban, most tanár. Falu esze. Mihez kezdjek? - sopánkodott Novák -, kezet ne csókoljak már...

- Honnan tudjam?

- Te csináltad, ismerheted.

- Csinálni könnyű, igazodni hozzá nehéz.

- Veletek marad? - hadonászott Novák.

- Velünk.

- Elszégyelli innen magát, meglátod.

- El? - döbbent meg az erőszakos Potornai. - Miért?

- Gondolom.

- Megvan mindene.

- Akkor is.

- Pedig szeretném, hogy maradjon. Nem akarok tőle pénzt, semmit. Maradjon. A többi úgyis elment a háztul, Pista hűséges.

- Iskolába nem iratkozol miatta?

- Ne röhögtess! Nincs rajtam gumibugyogó.

Bandi újra felfedezte faluját. Számba vette. Széles főutcáját, ostornyeles világítását. Hová tűntek a zöldernyős japán akácok, a gépállomásiak akció-házai? Emeletes épületek a Főtéren, a kultúr szomszédságában. A fodrászok más helyre költöztek, a fényképészek csomagoltak, a húsüzem boltja nyitott. Szemben tanyai kollégium. Ablakán át látszanak az ágyak, vöröslik az udvar salakja.

"Jó nekik - mosolyodott el -, jönnek a tanyákból, kész a terülj asztalkám, így kezdhettem volna, helyembe hozott gimnáziummal."

Az iskola csendes volt. Hűvös. Nyárra mindig meghalt. Csattogva szedte a lépcsőket, a hosszú folyosón szusszantott, az igazgatói iroda zöldesszürke ajtajánál felpördült a szíve.

"Erre vágytam valaha? Hittem? - gondolta. - Szüntelenül kívántam."

Két fiatal tartózkodott az igazgatóiban, kolléganők, más tájról idecseppenve. Bandi percekig maradt. A nyolcadik osztályba ment, leült a katedrára. Nyár aránylott be az ablakokon, a tiszteletes úréktól erre csapódott a kertek szaga, pipiskedő, poros akácok a kövesút szélén, autó pöfékelt, langyos por lebbent.

"A jóban kell hinnem nagyon erősen, tántoríthatatlanul, akkor boldog leszek - gondolta, és sűrű barna hajába túrt -, a jót és tisztességest szolgálnom."

Potornai Zsuzsa várta. Húslevest főzött és csirkepörköltet, fehér abroszt terített. Lapos tányérra mély tányért, kanalat, villát, kést, fogpiszkálót helyezett az asztalra, talpas poharat, szifont és málnaszörpöt.

A konyhában lavór, tiszta víz, szappan, tiszta törülköző. Jó volt. A tanár élvezettel evett. Sokat. Feketekávé illata terjengett.

- Jó sorod lesz, ügyeskedhetsz, ha okos helyre teszed a gatyádat - beszélte nővére -, pocakot ereszthetsz.

- Már eladtál?

- Te árulod, amid van. Az elején ne rontsd el.

- Akarom?

- Hol laksz?

- Anyáméknál.

- Hülyeség.

- Szégyelled őket? - borult el a fiú nagy, barna szeme -, felneveltek!

- A rossztól menekülök - szedte le az asztalt Zsuzsa, Novák Józsiné.

- Egyedül maradjanak? Büszkék rám.

- Mire? A kolhozra, amit összecsaptak? Nincs köszönnivalónk, szerencséd volt és kitartásod, de a diplomádat dobhatod a kutyáknak.

- Nem értem - vonta össze vastag szempilláját a fiú. - Miért?

- Gondolkozz! Naponta akarsz a majorból járni?

- Naponta van tanítás.

- És hogyan? Gyalog? Kerékpárral? Egyik sem megfelelő.

- Ne mondd! Luxus?

- Bűn, öcsikém, vétek, amiért előbb-utóbb megfizetnél. Koszosan nem taníthatsz. Sikálhatod magad a vízcsapnál, amikor beérsz.

- Helikoptert elfelejtettem igényelni.

- Ősszel lovas kocsi-járatot indíthatsz. Romantikus, igaz? - csipkelődött a kacér asszony.

- Javasolsz jobbat?

- Lakj a faluban!

- Mondod a címet? Az ára? A kezdő fizetésű pedagógus nem téesz-színvonal...

- Ellakhatsz nálunk igen olcsón. Ebéd kivételével mindent kapsz, de nézhetsz jobb helyet is.

- Makacs maradok.

- Akkor elvesztél, lenéznek, kiközösítenek, tanár, tanító tartja magát. A képesítés nélkül majomkodók se köszönnek mindenkinek. Az istállószag bűzlik, finom az orruk, elhiheted, játsszák ám az előkelőt.

- Ennyire ismered őket?

- A Csillag irodája jó iskola. Többet látunk, hallunk, mint a tanácselnök.

Zsuzsáék szépen laktak, tiszta, két szobában modern bútorok, televízió, hűtőszekrény, háztartási gépek. Kevés könyv. A cselédháziak közül legtöbbre jutottak, jól kerestek, Novák Józsi traktoroskodott, hűséges, megbízható munkásaként a téesznek. Felesége önszorgalomból megtanulta a gépírást, értette a könyvelést, jó feketét főzött, és csinosabb volt, mint valaha. Sok pénzt vittek haza.

A háztájiban három malacot, húsz tyúkot tartottak. Keveset gondoltak ezekkel, időnként Novák Józsi lökött eléjük takarmányt. Nem gyarapították fényesen, de a háztartást bőven ellátták hússal, tojással, mázsán felül leszúrták a pocákat, halom kolbász, szalonna, zsírba rakott sült hús töltötte meg kamrájukat.

Otthoni életüket munkájukhoz alakították. Eljártak naponta a Csillagba, Józsikát - a másodikat járta - napközibe adták. Vacsorát mindig készített Zsuzsa, húst melegített, szalonnát, kolbászt sütött, tojást, teát, kakaót főzött. Villanytűzhelyén gyorsan elkészült, asztalra terített, vacsoráztak, mosta az edényeket, rendbe rakta a konyhát, televízióztak. A gyerek iskola után játszott, később tanult, esti mesével bújt az ágyba.

Potornai Zsuzsa nem állhatta a koszt. Kiadós alumíniumedényben vizet melegített, mosakodtak tetőtől talpig. A nagyobb szobát használták, páros ágyon aludtak, a fiuk a heverőn. Sarokban televízió villogott, erősen halkítva. Kis szobájukat is szépen berendezték, két heverő, szekrény, asztal, a falon szőnyegek. Hetenként kétszer begyújtották a fürdőszoba kályháját.

Takarékosan éltek, az asszony kezelte a pénzt. Tisztességes betétjük volt, társaságot ritkán hívtak, rokonokat egyáltalán nem, névnapjukat a Csillag irodájában tartották. Az italt nem szerették, Józsi unta a társalgást, neje feltalálta magát, hasznosította a hallottakat. Kocsira gyűjtöttek.

- A házvége a tietek, Józsikával - mondta Zsuzsa. - Akkor jársz, amikor akarsz, és elköltözhetsz bármelyik pillanatban. Csak nőket ne hordj!

- Ennyi jóindulat és csak könyvelő vagy?

- Szükségünk van egymásra. Rajtam emel, hogy öcsém tanár, főleg, amikor gimnáziumba jutsz, parti leszel. A fiam tanulhat tőled, iskolában, idehaza, nézed a leckéjét, segíted, végül zseni lesz, nem úgy, mint a jámbor apja.

- Az én előnyöm? - járt körben a szobában Potornai Bandi.

- Tisztán, vasaltan, pihenten mutatkozol, takarod a múltad. Ma már nem dicsőség nyomortelepről szavalni, inkább szégyen. Mások az igények: pénz, autó, hatalom. Mindegy, hogyan szerzed, legyen, észreveszik, látják, elismernek.

- Nem érdekel, nálam tisztességgel kezdődik az ember.

- Pillanatnyilag. Pár hónap múlva megnő az igényed, átalakul. Segítelek.

- Kölcsönnel? - rándult a fiú duzzadt szája hitetlenül. - Mekkora áldozat!

- Tapasztalatokkal, ismeretséggel. E nélkül elülhetsz a jeles diplomáddal, szürkébb maradsz a mezei egérnél - mondta epésen nővérkéje és leszedte az asztalt.

- Meggondolom.

- Nincs mit, meghánytam-vetettem. Nősülni akarsz?

- Nem, szűz maradok.

- Keresünk madárkát, turbékolhattok.

Anyjuk nyitott rájuk. Ünneplőben. Szürke kosztümöt viselt, kicsit csüngős aljút. Szandálban járt, bokáig porosan, vékony lábán dudorodtak, csomósodtak az erek. Talpa csontkemény, lábfeje deformálódott, körmei nagy, sárga dombok, millió fekete barázda-repedés övezi, gyalogút-emlékek.

- Örülök, hogy látlak - mondta Bandinak -, együtt mehetünk.

- Jó. - Maradni akart, de látta anyja örömét, megadóan bólintott. - Mehetünk.

- Kis dolgom van, vásárlás. Megvársz?

- A presszóban.

- Hogy élnek odabent az urak? - kérdezte lányát, a vezetőségre értve.

- Kutya bajuk.

Elváltak, Zsuzsa dolgozni sietett, Bandi a presszóba. Fagylaltot evett. Az üres helyiségben fagylaltgép zümmögött. Fekete kendős néni érkezett, öreg Boldiné, karján kaskát cipelt. Az ajtóhoz közel ült le, fél deci likőrt kért, kísérővel. Megnedvesítette ajkát, kis kortyot ivott. Nyugodtan, elégedetten pihent, mozdulatlanul. Két fiatal csapott be, István-apánk fia és Novák Gabi, akik elemibe együtt jártak. Lehuppantak, két üveg sört nyakaltak, szívták cigarettájukat, újabb üvegekkel fertőtlenítettek, farmernadrágjuk zsebéből szedték a tízeseket.

Öreg Boldiné nem törődött velük. Nem zavarta hangoskodásuk, hosszúra növesztett hajuk. Szépen elfogyasztotta likőrjét, megitta szódáját, kaskájából pénztárcát szedett elő, forintokban számolta ki az öröm árát. Potornainé lépett be, pihegett.

- Mit rendeljek? - kérdezte a fia.

- Pálinkát. Szaggatja az asztmámat, iszok, ha hozzájutok.

"Nem sokat változott - gondolta az anyja és boldogan nézett meleg szemébe -, a haja elöl megkopott, férfiasabb, érettebb az arca, fakó anyajegy díszíti. Fogai üdék, széles a szája, szédítheti kedvére a lányokat. Édes szívem, mégiscsak gyönyörűségemre születtél. Szemem csillaga, gyerekim közül a legtöbb."

- Jól teszi. Egyen-igyon, ne sajnálja magától.

- Nem is. Jöttünk a bálba, bekaptam a féldecimet, zsiborogtam tőle.

- Kávét kér?

- Szeretem nagyon, gyorsítja a szívem.

Bandi örült. Szerette az anyját.

A pompás kultúrháznál jártak.

- Két hibája van - mondta az anyja. - Hiányzik belőle a kaparógép és az orvos, hogy amit a fiatalemberek betesznek, azonnal kiszednék. Telibeszélik a lányokat. A függönyök mögött ötös ikreket csinálhatnak.

- Múltkoriban megjártam a közgyűlésen. Tele a terem, hely sehol. A második sorban levő üres székre leültem, István-apánk felesége meg mérgeskedett, miért foglalom el. Nem színház ez, nincs váltott jegy, mondom. Fújtatott. Azért se álltam fel. Szedik az epret, havonta özön pénzt keresnek, két háztáji föld és az özön prémium. Én meg malacokkal bajlódok. Nincs takarmány, gazdulni akar mindenki, rengeteg a jószág, hajnalok hajnalán kocogok csalánért. Rossz harisnyát húzok a kezemre, úgy szedem. Kérdik, minek? Eladom, zsákonként veszi a patikus, válogatva. Meghallotta Bugyi Károly, a gazda, lekaszálta.

- Ne vigye innen, ha pénzt csinál belőle - mondta a dilis. Elhitte. A kukoricát patikai áron adják, inkább szerzek a határban. A tanácséba tévedtem, jó termés járt, megszedtem a zsákot. Pedig olyan lyuk volt rajta, mint kettőnkön. A csomagtartón keresztbe fektettem, dudálhattak utánam.

Kerékpárjukat a házhoz támasztották. Esti fejés ideje közelgett, Potornainé másik ruhát húzott, széttaposott sarkú cipőt.

- Megtaláltad? - kérdezte a férje.

- Zsuzsáéknál.

- Azt hittem, az iskolában.

- Előkelő embereket nem zavarok - fordult el a fejőnő. Elfoglalta őket a munka.

Bandi mosakodott. Víz, szappan, törülköző, a szokásos.

"Ezen változtatok - gondolta. - Külön törülközőt használunk."

Világosbarna nadrágját - tapadós terliszter anyagból - leporolta és szekrénybe akasztotta, erős szagot érzett, szellőzetlen, fülledt, penészes holmikét.

"Az ünneplőmet Zsuzsáékhoz viszem. A viselőm? Szép cirkusz készülődik - gondolta -, megérzik rajtam az istállószag."

Fehér nyloningét székre dobta, nyakánál elmocskolódott, szürkéssárga színe lett, mint a nyári mezőknek. Könyvet keresett, poros volt.

"Itthon vagyok - jutott eszébe szomorúan -, menekültem, küzdöttem és visszaérkeztem a kiinduló állomásra. Mi a haszna? Okosabb lettem, boldogabb? Megváltoztathatom a világot, saját környezetemet? Trehányság, piszok, rendetlenség, öröklődött mozdulatok. Kinek jó? Megszégyenítsem őket s velük együtt önmagamat is? Helyettük szégyenkezzem? Zsuzsának van igaza? Ugyan, vállalom így a harcot. Alulmaradok, feladom esélyeimet a berniekkel szemben, dolgozatokat javítani, órákra készülődni a majorban? Kegyetlenség. Ez itt a jól szituált magyar rezervátum, tessék, tessék, itt minden megtalálható."

"Mehetnék másfelé. Albérletekben jobb? Pedagóguslakást várni? Elképesztő, hogy az orvosnak hatalmas házat kínálnak, töméntelen pénzt, a tanár értéktelenebb? Fizetése munkanélküli-segély az orvoséhoz képest. Lelkesedjünk, kollégáim, hosszan tartó taps következik. Hódítgassuk a világot! Az ember legfőbb ellensége: saját természete, elszalad az eszével."

"Albérletet keresek, miért maradjak? Feláldozzam a jövőmet?"

Éjszaka fáradtan estek be szülei az ajtón, anyja mosolyogni próbált, de a mosoly leperdült arcáról. Kicsi homlokán ráncok púposodtak, befonták két szemét, utat törtek álla hegyéig.

"Istenem - rendült meg Bandi -, megöregedett, és semmit nem tehettem érte. Elviszem az örömét is."

- Eszel valamit?

- Adjál - mondta Potornai.

- Vacsoráztál, kisfiam?

- Igen.

Tejet, kenyeret, szalonnát, maradék húst tett az asztalra anyja, két kést és vizespoharakat. Ettek. A fáradtság megölte szavukat. Apja lehúzta kopott ruháját, dunna alá feküdt, anyja elrakta az edényeket, a terítőt törölte, kibújt ruhájából, elszíneződött vállas ingében hajolt a lavórhoz. Lábát is mosta. Szappanos vizet löttyintett a major udvarára.

Az ágy szélén bontotta fonott haját, aztán lefeküdt aludni. Egymás mellett lélegeztek. Az ágy keményre tömött szalmazsákja szúrta Bandit, középen leszakadt a deszka, enyhe gödör keletkezett, sokára aludt el mindig, kényelmetlenül törte, mégis szerette. Eloltotta a villanyt. Szüleit nem zavarta a karattyoló rádió.

- Zsuzsa hív hozzájuk, albérletbe.

- Inkább, mint máshoz.

- Nem haragszik, anyám?

- Sok vásárt jártam. Egyik semmit sem látott, a másik mindent. Öregcselédnek nincs joga haragra.

- Innen tanítsak? - mocorgott a tanár.

- Baj ott nincs, ahol nem laknak. Ahogy neked jó, úgy jó nekem is, kisfiam.

Fájdalom nélkül, egykedvűséggel mondta. Bandi vigasztaló szavakat kutatott, de anyja az álmaihoz menekült.

Nővére kerékpárjával a strandra járt. A központtól, a Főtértől távol esett. Autóbusz közlekedett napjában többször. Csinosították, hosszú kabinsort építettek, falatozót, borozót, napernyőket szereltek, zöld padokat, lócákat helyeztek az öreg fák alá, virágokat ültettek. A nagy medence kellemes vize vasszínű volt.

Közelben téglaház készült, a munkásőrség üdülője. Vonat döcögött karnyújtásnyira. Bandi változó képeket őrzött erről is, hajdan szérűskertként szalmakazlak sorakoztak, fúrótorony magaslott, parányi szürke medence. Ballagott, vele a vonat, el-vissza, szabadságra, szünidőre.

Fürdött. Napozott. Plédet terített a zöldre, olvasgatott. Fiatalok úszkáltak, ritkán úszómester sípja harsant, gyerekzsivaj, lubickolás. Jó volt. Elengedte magát, arcát a napnak tartotta, gyorsan barnult. Bántotta, hogy alig ismert valakit, az elmúlt kilenc esztendő eltörölt emlékezetéből özön arcot. A fiatalok felnőttek, idegenek telepedtek le. Örült is, tanár, nem traccsolhat, a mértéktartás kötelező.

Napernyő árnyékában narancslevet szopogatott. Szürke Moszkvics fékezett, középtermetű, fiatal fiú vezette, a kiselnök, ahogy a falubeliek elnevezték apja után. Novák Gabit, meg az öccsét, Potornai Pistát hozta a kocsival. A parkírozónál hanyagul csapták be az ajtókat és a falatozóhoz tartottak egyenesen. Sört rendeltek.

"Ez aztán az egyetértés - gondolta Bandi -, a fiatalok nem szívbajoskodnak, tartják a barátságot."

Pista, ahogy meglátta őt, rögtön odament.

- Szia, bátyus, te itt lődörögsz?

- Isztok?

- Harcolunk az alkohol ellen, pusztítjuk.

- Nem társulok - mondta a tanár -, de ne zavartassátok magatokat.

- Nem is - szólt a fiatal tehenész és visszafordult komáihoz.

- A béketábor megbonthatatlan - ütötték össze poharukat. - Más nem, számít.

- Megyünk fociedzésre? - kérdezte Novák Gabi.

- Üreginyúl vagyok, hogy szaladjak, mert durrogat a vadász? - nevetett a kiselnök. Középmagas, lányos képű legény volt, világosbarna hajjal, pisze orral, szürke szemmel. Vékonypénzű legényke.

- Kotkodálnak az öregek.

- Figyelsz rájuk?

- Fej vagy - mondta Potornai Pista és koccintott -, menő a faterod, tömve dolcsival.

- Focizni tudok, nem?

- A szöveged kevés, kerekfejű elnököcském, feldobsz még két bilivel, akkor eszlek.

A kiselnök teletöltette a korsókat. Csúszott a könnyű ital, fesztelenebbek, fontoskodóbbak lettek.

- Ki rugdostatja össze magát a huszadik században? - mondta a legfiatalabb Novák. - Csak a pancserok. Hozz italt! Bírja a Csillag.

- Hülyülsz, öröm-trubadúr?

- Nincs gubád? Apucikád szakít a fügefáról, amennyit akar, a kocsidat kifizette. Vagy éheztek? Szóljál! Szociális segélyt kaphattok.

- Dili-levest kajáltál? - csattant fel a kiselnök hangja. - Te se a parókiáról élsz.

- Neked mennyi hullik a fáról? - kérdezte a legfiatalabb Potornai. - Hány kiló?

- Hullik.

- Senki se lármázik?

- Nem mer. Bendő Béla próbált, de gatyába varrta a szülém.

- Ne mondd, mert leesek.

- Hőbörgött, hogy nem járok rendesen, hogy hetekig a kocsimmal vacakolok, mosom, bütykölöm, hülyéskedek, eltűnök edzésre.

- Nem igaz?

- Pontosan - mondta a kiselnök nevetve -, csakhogy bepipásodott az öregem. Keresse a munkakönyvét, közölte Bélussal. Azóta szigorú csend honol. Nagyobb dolgok történnek a világban.

- Vakarék-Bélus megkajálta?

- Mohón. Szüretelnek a Csillagból.

Ittak. Erősödött a hangjuk. Ernyedt a délután. A munkásőr-üdülőből csapatostul érkeztek fürödni. Lomha busz porolt a kövesúton. Repülők köröztek.

- Ilyen tragacsom lenne, esténként felszentelném - legénykedett Potornai Pista. - Elhiszed?

- El.

- Vállalsz fuvarokat?

- Akad.

- Áriáznak otthon?

- Rám hagyják. Elcsábít a sereg, pár napig tart a gyöngyéletem - mondta a kiselnök -, kajálhatom a komiszkenyeret.

- Piálás után azért nem vezetnék.

- Csendesek a hekusok, az öregemnél szivoláznak.

- Ugorjunk el pipikért.

- És ha szonátáznak?

- Szájukra ülünk.

Mátósok voltak. István-apánk fia bátran vezetett.

Sötétre komorult a délután. Füvek borzolódtak, messziről vihar indult. Kerékpárjukhoz szaladtak a strandolók, az utakat szél zsarolta, sebesen szállt a por, mint hosszúra nőtt szürke madár. Sötétedett. Vihar mordult az ég alján. Ablakok csapódtak, gyorsult az élet, mindenki igyekezett fedél alá. Bandi is tekert hazafelé.

Zsuzsa készítette a vacsorát. Dörgött és villámlott. Esett. Kombájnok halk moraja szűrődött.

- Józsi? - kérdezte a fiatal tanár. - Hol maradt?

- Ilyenkor abbahagyják. Mindjárt érkezik.

Ritka cseppekben hullt az eső, udvariasan. Verte a por szagát, estikék ártatlan illata lopakodott be az ablakokon.

"Mint a könyvekben - gondolta Bandi. - Csak a tehénbőgés és tejszűrés hiányzik."

Motor pufogott, Novák Józsi feketén kászálódott, puffadt zsákot cipelt.

- Hogy élsz, tanár úr? - vidult fel az arca.

- Elviselem.

- Okítod már a népet?

- Figyelem.

A traktoros begyújtott a fürdőszoba kályhájába, vizet melegített, lemosta a koszt. Vacsoránál tiszta nadrágban, fehér ingben ette a lecsót, a sült szalonnát.

- István-apánk hadserege? - kérdezte Bandi.

- Építi a szocializmust - mondta Zsuzsa nevetve -, mindenki magának.

- Ti güzültök?

- Nagyon nem, csak ami kötelező.

- Törvényes lopás?

- Nem tanították az egyetemen?

- Csodálkozz! Nem.

- A sok tudás megöli az észt, tapasztalhatod.

- Az emberek szeretik a hozzájuk hasonlót - mondta Novák Józsi -, megállunk a kombájnokkal, zsákban, tarisznyában, mind visz magot a jószágoknak. Röhögnek, ha nem csinálom, utálnak, akkor jobb?

- Rajtacsípnek - pirult el a tanár -, micsoda szégyen?

- Nem akarnak. Kombájnra kit ültetnek? A kézi aratást elfelejtették, nincs tíz ember, aki tud kaszálni, meg osztán egyik foltos nem bántja a másikat, boldogulását nézi mind.

- Jössz Józsika elé? - kérdezte Zsuzsa. - Menjek egyedül?

- Csatlakozom.

A falu friss volt, ázott szagú. Feketén szikrázott az út, neonfény tükrében. A megmosakodott fák elnehezültek a nedvességben. Lemezek csattogása hallatszott a vízgépészeti vállalattól, villanyhegesztés felfénylő fehér-kék vakítása látszott.

- Szeretek itt lakni. Fantázia nincs benne, mégis.

- Jó az otthonotok - ismerte el Bandi -, lakályos.

- Eléggé. Boldogulunk, jobban, mint a fajtánk.

- Józsi? - emelte meg hangját a tanár.

- Nehézkes, de férjnek megfelelő.

- Boldogok vagytok?

- Miért ne lennénk? Többre vittük szüleinknél, mindenünk megvan, keresünk. Mit vártál? Az élet egyszerű, reggel ébredünk, éjszaka alszunk.

- Több ennél, nem vegetáció. Rengeteg öröm, bánat, célok.

- Természetes. Veszünk valamit, örülünk, ez a rendje. Különöset nem várunk. Minek? Amit akarunk, megszerezzük.

Vonatfütty esett lábukhoz, erőlködő köhögéssel kaptatott a mozdony, a Hatház földhöz simuló vityillóit elhagyva az állomásra gördült. Diákok ugráltak le, lányok, fiúk.

Potornai Bandi egy szőke lányt figyelt, hosszú haja kibomlott, magas volt, szép. Zsuzsa a fiához futott, aki a vonat ajtajában várakozott. Leemelte, csókolgatta. Nemes Lajos, aki a városban pártiskolára járt, hozta a gyereket. Meglátta Bandit, megörült.

- Végleg hazajöttél? - kérdezte rögtön és szorongatta a kezét.

- Igen.

- Örülök. Elhiszed?

- Lajos bátyám?

- Fáradok.

- A család?

- Köszönöm, megvagyunk. Hol tanítasz?

- Általánosban, hetediket, nyolcadikat.

- Közülünk legmagasabbra jutottál, ne feledd!

- Igyekszem.

Az utak elágaztak, Zsuzsa köszönte Nemes Lajos szívességét.

Józsika beszélt: mit csinált, hogyan teltek napjai. Másnap mentek a strandra. A gyerek állandóan locsogott, kérdezgetett, körülfogta figyelmével a tanárt, aki türelmesen válaszolgatott, később, amit lehetett, elengedett a füle mellett.

Látta a tegnapi szőke lányt, pléden feküdt, táskarádiót hallgatott, napolajjal kenekedett. Kellemes alakja volt.

Bandi nézegette. Később narancsitalt vett, szívószállal.

- Szereted, Józsika? - kérdezte a szőke.

- Igen.

- Anyukád?

- Dolgozik.

- Együtt vagyunk - mondta Bandi -, a nővéremé.

- Zsuzsa testvére? - pirult el a szépség.

- Hihetetlen? Az atomkorban nagyobb csodák is megeshetnek.

- Meg - nevetett a lány és elszaladt.

- Ismered a nénit?

- Major Rozikát?

- Honnan tudod a nevét?

- Anyukámtól, a téeszben beszélgettek.

Fürödtek. Elő-elővillant Rozika arca, szép feje, szeplők a szeme alján. Arányos fehér teste lobbot vetett, hangját hallotta, kedvesen, megnyerően, mintha sohasem haragudna. Hiányzott.

Délután a presszóban látta. Zsuzsa ragaszkodott hozzá, hogy töltsenek ott pár órát. Rozika társaságból bólintott. A fiú megörült.

- Már ismered?

- Tilos?

- Nem neked való - okoskodott azonnal nővére -, tönkretesz, kiszipolyoz.

- Miből gondolod?

- Tanár diplomást vegyen feleségül, orvosnőt, kolléganőt.

- Nem a diplomával hálok.

- Vele se. Csitri, érettségije van, szakmája nincs, igényei az égig nőnek.

- Életrajzát is tudod? - kötekedett Bandi. - Pletykarovatot nyitottál?

- Apja növénytermesztési brigádvezető a Csillagban, bátyja vénlegény, elment a háztól, szakmunkás. Major Rozika négy évig vonatozott naponta gimnáziumba, nyáron érettségizett.

- Egyre jobban tetszik.

- Diplomával is tulok maradsz.

Rozika felemelte fejét és nevetett. Bandi türelmetlenül és szégyenlősen nézte, megfogalmazta mondanivalóját: "Szeretlek." Sugárzott a kékszemű.

- Elfelejtettem az előbb, vőlegénye van - mondta mérgesen Zsuzsa -, bár nála azt sohase tudni.

- Jó, testvérkém, köszönöm.

Levertség gyötörte, szenvedés. Égett belülről, ismerős érzés kísérte, mint a múltja. Őrizte gátlásaiban, rejtegetett félszegségeiben.

"A formám - gúnyolta magát -, találok valakit, máris elveszítem. Reméltél, állatka?"

Fehér nadrágban, tűzpiros pulóverben a lány, haja kontyban. Kinőtt környezetéből. Tiszta, nyílt arc, keskeny száj, fehér fogak.

"Felkérem - gondolta -, legalább befejezzük vagy elkezdjük, de valami mindenképpen történik velünk."

- Örülök magának, Rozika.

- Én is örülök.

- Tolakodónak tarthat, mégis megkérdem, van valakije?

- Nincs - mondta a lány lángvörös arccal -, már nincs.

- Volt?

- Volt. Volt, de szakítottunk.

Hallgattak, és Bandi szorosabbra fogta a lányt, aki engedelmesen közelebb simult. Apró idegességek, belső remegések szabdalták a fiú akaratát, felemásan és sután fogalmazódtak gondolatai, mire mondattá születtek, más formába bújtak, csak csodálkozott értetlenül, milyen furcsa, vibráló feszültség kényszeríti a kitárulkozásra. Igényesen, elegánsan akar beszélni, ám fél a szégyenkezéstől és a megaláztatástól. Rozikát sem akarja sérteni, öleli derekát, szája előtt tiszta homloka, érzi testének forróságát, s nem akar kiszakadni ebből a kötelékből már soha többé.

Rozika két nagykövű aranygyűrűt, arany karórát hordott. Könnyű kezét hosszú, finom ujjak zárták. Homlokáig ért a fiúnak.

"Gyönyörű fehér a bőröd - gondolta Bandi -, olyan vagy, mint a friss, langyos tej. Nem mondok le rólad."

"Helyes fiú vagy, tetszel - gondolta a lány -, csak abba ne hagyják a zenét, ölelj még."

- Láthatom gyakrabban? - kérdezte a tanár.

- Magán múlik.

"Akkor el se válnánk" - gondolta Bandi boldogan.

- Holnap kimegyünk a strandra - mondta.

"Ha nem hívnál, akkor is ott lennék - gondolta Rozika -, várni foglak."

- Talán elengednek - mondta kacéran.

- Várom.

"Azt elhiszem - gondolta a lány -, te is megnéztél engem, mint egy kiállítási darabot."

Potornai Zsuzsa ragyogott. Testvérei közül Bandit szerette legjobban, ellenkezett, csipkedte, de akarta, hogy simább élete legyen az övénél. Rozika tetszett - gyönyörű pár, ahogy összesimul -, legszebb lány a faluban. Szülei rendkívül tartózkodóak, hidegek, rangra, vagyonra adók. Félt, más szakította a rózsát, öcsikéje szagolja? Jobb partit remélt.

- Jó falat - mondta Novák Józsi -, hányan elringatnák.

- Te is, kakadu?

- A sógornak engedem.

Rozika jól öltözött, városi divat szerint, ízlés, igényesség látszott ruháin. Találkoztak a strandon, fagylaltoztak. Ünnep-arcú vasárnap zsibongott a fürdőben, öreg parasztok, fejükön fekete kalappal, áztatták elnehezült csontjaikat, fiatalok sereglettek, ismerősök. Bandinak cselédháziak köszöngettek, testvérei megcsókolták.

- Hogy vagy? - kérdezték és szaladtak tovább. Nem illett más a díszletekbe. A fűre plédet terítettek, rádiót hallgattak.

- Szeretek veled lenni. Olyan, mintha mindig ismertelek volna - mondta Bandi és simogatta a lány kecses nyakát.

- Nekem is.

- A presszóban mondani akartam: szeretlek.

- Tudom. Te nem érzed? - csodálkozott Rozika nagyra tágult szemmel -, én is szeretlek.

- De igen.

Hason feküdtek. Megcsókolta a lány nyakát, apró pihehajak libegtek-lobogtak kontya árnyékában.

Major Rozika kétrészes fürdőruhában feküdt, szép test, hosszú, márvány comb. A fiú végigsimított a vállán, puszilta.

"Sohasem hittem - gondolta -, hogy ilyen ragyogó nők teremnek."

- Arany-Rozi, otthon bedobjuk - mondta -, lesz ám ájuldozás.

- Nem félsz, hogy csalódol?

- Akkor önmagamban csalódom.

Majorék görbe, régi sarokházban laktak. Hat ablak a falakon, udvaruk tágas, sehol szemét, elfelejtett limlomok. A konyhában ültek. Fekete-fehér csempék, zöld-fehér színű garnitúra és palackos gáztűzhely. Tisztaság. Meglepődtek, Bandit hellyel kínálták.

- Legyetek erősek, feleségül vesz a tanár úr. Elcsavarta a fejemet - mondta Rozika boldogan -, hiába tiltakoztam - kedveskedően a fiú melléhez bújt és megpuszilta arcát.

- Komolyan hiszitek? A házasság nem óvoda - csapta össze kezét Majorné ijedten -, egy életre szól.

- Szeretjük egymást, a többi nem számít.

- Ne siessetek - mondta Major János -, még elhamarkodjatok.

- Októberben tartjuk az esküvőt.

- Hol laktok?

- Albérletben.

- Ugyan, fiam, hely bőven van itt. A szüleid tudják?

- Rövidesen örülhetnek.

Menyasszonya mutogatta a lakást. Nagy szoba, a szülőké. Tisztességesen berendezve, páros ágy, páros szekrény, fésülködő-tükör, barna színben, a negyvenes évek stílusában. Kis szoba; heverők, televízió, dohányzóasztal, faliszőnyeg, modern bútorok. Lányszoba; piros színű, széles heverő, fotelok, asztalka, szekrény, könyvespolc, rádió. Világos, fehér színek, játékok, mackók, babák, apró díszek, elevenség.

- Kedves. Rád hasonlít.

- Bókolsz, tanárkám?

Fürdőszoba, fehér, zöld csempékkel. Kamra.

Az alsó épületben két szoba, régebbi, kopottas bútorokkal. Kamrák, ólak, tehetősségről vallottak. Motorkerékpár a gangon, három bicikli.

- Háztűznézés - mondta Bandi.

- Hülyülsz? Kihoztalak, térjenek magukhoz, szép cirkuszt csináltunk - bújt mellére a lány.

- Megfelelő a szereposztás.

Visszamentek. Bandi ezt látta: fehér abrosszal terítették az asztalt, rózsás porcelán tányérok, alul lapos, rajta mély, alpakka készletből evőeszközök, kés, villa, kanál, papírszalvéták, tálak, csirkepörkölt, bor és gyümölcs. A hirtelen ebéd módosnak tetszett.

- Nem számítottunk ilyenre - sopánkodott őszintén Majorné és zavarában kendőjét babrálta -, tiétek a döntés, mi belenyugszunk, csak szeressétek egymást mindhalálig.

Megették a finom pörköltet. Bort ittak.

- Boldogságotokra - mondta Major János. Koccintottak. - Itt ellakhattok, ennivalóról gondoskodunk, pénzt nem fogadunk el tőletek. A lakodalmi költségeket vállaljuk.

Rozika tésztát kínált, feketét főzött, anyja leszedte az asztalt. Kimért volt minden mozdulat, feszes. A poharakat nem töltötték újra, a házigazda szabadkozott.

- Ellátom a jószágokat.

Átöltözött, használt ruhában tett-vett. Majorné mosogatott. A célszerű rend hidegsége megütötte Bandit.

"Mit gondolhatnak az enyéimről? Intézzük el gyorsan" - gondolta.

- Gyere, megmondjuk anyáméknak.

- Hol laktok?

- Tomajon.

- Mit vegyek magamra?

- A paradicsomi kosztümöt.

Igyekeztek a sorsuk elé. Vasárnapi zaj dobódott utánuk, vonat pöfögött. Dinnyések hevertek kunyhóiknál, cigarettájuk füstje kéklett. A major impozáns képe fák ernyőjéből ragyogott.

- Szomorodj - szólt Bandi -, más környezetben nevelkedtem.

- Itt? - rándult csodálkozva a lány -, lehet itt élni?

- A cselédházakban. Miután összedőltek, szolgálati skatulyákat csináltatott a Csillag.

- Hány testvéred van?

- Nyolc.

- Szent ég, az kész szövetkezet.

- Szüleimtől ne várj csodákat.

- Nem hozzájuk megyek feleségül.

Meleg nyugalomban terpeszkedett a major, álmosító csönd födte. A házak között kifeszített dróton fehérnemű száradt. Megszokott hűségben ült Potornai és Novák az ajtónál, hátukat a falnak támasztották. Elereszkedett tagokkal pihentek, sapkájuk szemükbe lógott. Árnyékot vetett a délután.

Horkantva aludtak. Legyek csapongtak, szemtelenül csíptek, tenyér mozdult, csapott, vakaródzott, félbemaradt a mozdulat, Novák csámcsogott, leejtette újra a fejét.

Nyitottan ásítottak az ajtók, fekete foltként tárulkoztak a fiatalokra. Potornainé kitekintett.

- Bandikám, kisfiam - kiáltotta, és leejtette kezéből a munkát. Szürke cérnával varrta színtelen hálóingét. Megrázta férje vállát. - Ébredj! Itthon a gyerek.

- Kicsoda? - riadt Potornai. - Te vagy? Már megnősültél?

Tápászkodott. Kezet nyújtott, Novák illedelmes maradt.

- Jó napot, tanár úr.

- Rozika, a menyasszonyom.

- Isten éltesse! - mondta anyja -, ha szeretitek egymást.

- Ennyire sürgős? - dörzsölte szemét az öregedő tehenész -, tán baj van?

- Eredj már! Elment az eszed? - lökte oldalba férjét Potornainé -, miket kalótyálsz?

Bent kanapéra ereszkedtek, Rozika ezt látta: szoba, konyha, szegényesen berendezve. Bútoruk ósdi, savanyú szag, sehol virág, játék, televízió. Ridegség, kegyetlenül nehéz életre szoktató. Hol tudna itt mosakodni? Könyvek, háztartási gépek nincsenek, az ágy alatt lavór, tele szürke, szennyes vízzel, villanytűzhely a sarokban, kormos lábas, tányérral takarva. Ebédmaradék. A viaszosvásznon szifon, nagy fülű vizespoharak.

"Iszok - gondolta. - Mégse. Gyenge réteg homályosítja a pohár színét, nem tudnék nyelni, úristen, meg ne kínáljanak."

Színtelen hálóingét Potornainé az ágyra dobta.

- Mikor akarjátok? - érdeklődött melegen.

- Október elején.

- Van hízóm, nektek adom. Pénz nuku - mondta apja, miközben megvakarta szőrös mellét -, tán előleget kaphatnék.

- Kinek a lánya vagy, kedves?

- Major Jánosé.

- A brigadérosé? - csillant elismerően az alacsony, feketébe szokott asszony szeme -, nahát, ezt se hittem volna.

- Igen.

Hallgattak. Búcsúzkodtak. Kézfogások. Bandi megcsókolta anyját, Rozika is. Novák az ajtónál bámult, meghajolt, amikor köszönt.

- Isten áldja, tanár úr.

A lány nem sajnálkozott.

"Nomádok" - gondolta.

- Így élnek.

- Igazán? - kérdezte Rozika és meglepődött részvétlenségén. - Tehenek között?

- Még visszaléphetsz.

- Téged szeretlek.

- A múltam is én vagyok.

"Nem kívánhatod, hogy őket megtagadjam - gondolta Bandi és megnyalta duzzadt ajkát -, engem is elveszítenél."

"Többet ide se jövök - gondolta a lány -, a családot szép lassan leépítjük."

A házaktól hosszan néztek utánuk, örömmel és csalódással.

- A kisasszony kicsoda? - kérdezte a kelekótya Novák -, ő is tanár?

- Major Jani lánya.

- A gazdáé? - rikkantott meglepetésében.

- Azé.

- A készbe nősültök?

- Amilyen virágot szakít, olyat szagol - mondta Potornainé. - Megérhetik egymással.

- Tanárember, nem akárki.

- Lúdnak lúd a barátja - szólt Novák -, tudhatnád.

- Bolondokat beszélsz, egymás szagát szeretik - böffentett Potornai és megigazította a sapkáját.

- Lagzit csaptok?

- Meghiszem. Hét határra szólót.

- Akkor odaférek. Viszi valamire Bandi, csak olyan úri tartású.

- Miket kalótyálsz már megint? - mondta Potornainé és fekete kendőjét igazgatta -, kiköpött apja.

Potornai Zsuzsa türelmetlenül az ablakra tekingetett.

- Lány után szaglászik - mondta Novák Józsi. - Rozika az ujja köré csavarja.

- Felcicomázott liba.

- Megéri a házasságot.

- Te tudod, gyakoroltad - nyelvelt felesége.

- Sajnos.

- Nyugodtan abbahagyhatod, nem kényszerítelek.

- Tán meszet ettem?

Vacsorára várták. Televízió bömbölt, Zsuzsa rántott szeletet készített, salátával. Megterített, háziaskodott. Bandi evésnél titkolta a lánykérést.

- Kértek kávét? - kérdezte nővére.

- Igen.

Tévéztek. Krimit vetítettek, Józsika is nézte. Később hármasban maradtak.

- Elveszem - mondta Bandi és felhajtotta a feketét -, hamarosan.

- Behálózott?

- Sógornőd lesz, imádhatjátok egymást.

- Tudnék beszélni egyet-mást.

- Nem zavar.

- Használt kasztroly - sziszegte Zsuzsa -, ügyesen vásároltál.

- Enyém - égett a Bandi arca -, hiába erőlködsz, szeretem.

- A te gondod, a te örömöd. Jó képet vágok hozzá, akkorra megérkezik a Wartburgunk, kocsival esküdhettek, Major Jancsinak van, legyen a mi családunkban is.

Novák Józsi hallgatott.

Szeptember Potornai Bandira terheket rótt. Iskola, tanítás, délután Józsika. Este Rozika. Tévéztek, beszélgettek, szobájukba vonultak. Major János későn érkezett, járta a határt állandóan, köszönt, mosakodott, evett, feküdt. Ritkán ült képernyőhöz, gyakran olvasott, szakmába valót, zárkózott maradt. Majorné tiszta szív volt, kitárulkozott. Szikár termetű, jó középmagas asszony volt, csontos, szögletes arcú, barna anyajeggyel, ritkás foga látszott beszéd közben, világosbarna haját sima kontyban viselte. Barna szeme melegen élt. Arca sima maradt, de homlokának ráncai fenyegetően púposodtak. Ízesen beszélt.

Rozikát ismerte. Szép száját, kiálló szemfogát, nagy kék szemét, mozdulatait, hosszú nyakát. Első pillanatoktól megragadt benne mindez, a valóság mindennap új formákkal, kedves vonásokkal, helyzetekkel ékítette a lányt gazdagabbá. Hiányát már nehezen tudta volna elviselni.

A lány örömmel, természetességgel adta magát. Elárulta erényeit: ragaszkodását, pedáns háziaskodását, fogékonyságát, hibáit: makacskodó és nincs kitartása. Természetesnek fogadták jókedvüket, csüggedésüket.

Bandi követelődzött. Simogatta a hosszú, fehér combokat, tenyerét izgatottan pihentette a Vénusz-dombon, vadul csókolta menyasszonyát. Rozika szája szétnyílt az örömtől, gyorsabban lélegzett, szorosabban ölelte a fiút, teste felhevült. A sötét szobában csak a rádió zöld szeme foszforeszkált. A vékony női háziruhát kigombolta Bandi és szorosan tapadt az izgalomtól megnyirkosodó testhez.

- Akard, szerelmem - súgta.

- Félek.

Mohón, kielégülésre éhesen tapadt vastag szájával Rozika ajkára. Játszott a megduzzadt, keménnyé merevedett mellbimbókkal, végigpásztázott a hófehér és sima combokon. Egyre vadabbal harapdálták egymást, s a fiú utat tört örömének.

A lány teste hirtelen megrándult, körmeivel belevágott vőlegénye vállába. Bandi hálásan, hízelkedően birizgálta ujjaival Rozika nyakát, majd oldalt fordult, szorosan magához ölelte asszonyát, apró csókokkal halmozta el.

"Rozikám - gondolta a tanár -, milyen csodálatos vagy."

- Életem, te szűz vagy - mondta.

- Már nem.

- Sajnálod?

- Szégyellem. És fájt, te őrült, kiabálni szerettem volna.

Az esküvő közeledett. Ruhát csináltattak, Major Rozika intézte a tennivalókat. Tervezgettek, szüleik az alsó épületben laknak, a felsőt átengedik nekik, élelemre, felszerelésre nem költenek, keresetükből ruhákat csináltatnak. Elégedettek voltak. Boldogok.

Majorné paprikás krumplit főzött galuskával, uborkasalátával. Rozika terített, ízléses üvegtálban az étel, frissen szedett gyümölcs megmosva, előttük.

- Finom - mondta Bandi -, nagyon szeretem.

- Elég jó - bólintott Major János -, ehető.

- A krumpli csak krumpli.

- Nem úgy, lányom - szólt anyja -, legjobb a világon.

Major János felkelt az asztaltól, szó nélkül kifordult. Rozika feketét főzött. Anyja ölbe ejtette kezét, homloka elborult, sóhajtott és beszélni kezdett.

- Nem tudhatjátok azt az időt, szerencsére. Gyerekeinek jobb sorsot csinál a szülő, jár ránk szépen az öröm. Akkoriban szűk esztendőkben éltünk, kikoptunk mindenünkből, adó, beszolgáltatás emésztett, kuláklista. Jegyre mértek kenyeret, zsírt, becsesebb vót az aranynál... élt még tatus is, nagyapátok...

Akkoriban nehéz volt, kegyetlen kínlódás. Élt még az öreg gazda is, idős Major János.

Lomha este járt, szénaillatos, megrebbent a fák zöld takarója. Az öregember asztalra könyökölt, előtte négy csupor, köcsögben tej, lapos, barna kenyér. Gyerek játszott a kemencénél, apró, fából faragott pörgettyűt forgatott. Nagyapja az ajtóra függesztette szemét, csajla, elnyűtt kalapja árnyékot vetett arcán, melyre ráncok hegesztődtek.

Majorné tett-vett. Nem szedte le az ennivalót. Vártak. Az alsó házban villany égett, kopottas bútorok látszottak, homokkal szórt, frissen mázolt föld, a falon régimódi óra. Az asztalt valamikor viaszosvászonnal borították, nyűtt, fekete foltokkal dísztelenkedett.

Az öreg kiballagott, hallgatta, zörög-e már a szekér. Cigarettára gyújtott.

Autó robogott a házhoz köpcös, cigányképű emberrel.

- Maga velünk jön! - mondta ellentmondást nem tűrően. - Ugorjon, édesapám!

Az öreg egykedvűen várakozott. Menye és unokája, Jancsi hunyorgott a reflektor fényétől.

- Mozgás! Húzza az időt?

- Mit akarnak tőle? minden adót kifizettünk, minden szem búzát beadtunk - ijedt meg az akkor még fiatal Majorné -, nincsen tartozásunk.

- Azt hiszi?

- Azt.

Jancsi pityergett és az anyja szoknyájához bújt.

- Gyere, köszönj el - mondta a Kitelepítő -, nekem is van családom.

Sokára támolyogtak a szobába. A gyerek elaludt, álmában hüppögött, fel-felcsuklott zokogása.

Két sovány ló húzta a szekeret. Major János kifogott.

- Tatust elvitték, mit csinálhatnak vele? - dörzsölte szemét az aszott asszony. - Verik?

Apró olajmécses hunyorgott a falon. Árnyéka nőtt. A gazda poros tenyerével végigsimított homlokán, tehetetlenül sóhajtott.

Odabent könyékig gyűrte az ingét, mosta kezét, arcát. Kanapé sarkára ült, vágott a kenyérből. Harapott. Tejet kortyolt, eltolta. Kenyérbélből különböző figurákat gyúrt.

Felesége törölte az asztalt, meglötybölte a bögréket, helyére rakosgatta. Fáradtan rogyott a székre. Kezét ölébe ejtette, morzsolgatta ujjait.

Vártak. Nem néztek egymás szemébe.

- Mindig így megy? Segíts meg, isten! - mondta éles hangon a holtra vált Major Jánosné -, nélküled elveszünk.

- A herében alszom - fordult ki az ura.

Boglya feketéllett. Széthányta, helyet igazított. Nem tudott aludni. A világos éjszakában jól látszottak az épületek, a kocsi, a rozzant szín, a fatuskók sötétje. Az ólak repedezett falait faderékkal támasztották.

A gazda hánykolódott. Minduntalan apját látta.

Autó közeledett, csikorogtak a fékek. Az öreg haja arcába csapódott, kalapját elhagyta valahol, lassan, erőtlenül földre csúszott.

- Mit csináltak magával?

- Nem adom a földet - nyöszörögte -, ne bántsanak.

- Nyomorultak - lendítette ütésre karját a fia. Ketten voltak az utcában, barna por úszott előttük. - Piszkos nyomorultak.

Öklével verte a homlokát. Majd fölnyalábolta apját, vitte a szobába.

- A földet úgyse adom - suttogta halkan idős Major János, akit tatusnak nevezett a család -, a föld megmarad.

Majorné felült az ágyban, húzogatta vállán a rissz-rossz szvetterdarabokat. Felkelt. Vizet melegített, mosta a vénember hátát, és nem tudta visszatartani könnyeit.

Reggel tyúkok kapirgáltak az udvaron. Tűzött a nap. A levegő megtelt széna- és virágillattal. Major János úgy érezte, a föld forog vele, elsüllyed tönkrement élete. Megfeszítette a lábát, állt, mint a cövek.

"Azért se!" - gondolta.

Végigpillantott a kopár udvaron, elerőtlenedett. Lerogyott a beteg ólak tövében, zokogás rázta hosszan és kegyetlenül.

A konyhaajtó tárva-nyitva, látszott, ahogy összevisszaságban sorakoztak az edények. A vénember hátul, farönkön ült. Motyorászott. Gallyakkal vonalakat húzgált a porban. Tyúk merészkedett közelébe, kapirgált.

- Madár - motyogta.

Az arcát árnyék takarta el. Megriadt. Fejét félénken emelte, iskolás unokájára bámult.

- Megjöttem, tatuskám - mondta a gyerek -, itthon vagyok.

Melléje térdelt, simogatta szőrös arcát. Megnyugtatta az öreget.

- Jancsi, Jancsi, hazajöttél?

Szemébe költözött a szíve.

A kamrában hideg tejet talált a fiú, ivott. Elindult. Perzselt a nyár. Arattak. Hosszú, vékony földeken kaszával, távolabb a Csillag aratógéppel. Izzadt, poros arcok dülöngéltek a táblákon, hajtottak kíméletlenül. Jancsi szüleihez igyekezett, segíteni az aratásban. Nem tudhatta, hogy tatust nem látja többször.

A sarkon feltűnt Szentpéteri Ferus fáradt alakja, rendőri kísérettel. Asztmás, hektikás öregasszonyok, apró pulyák tartózkodtak a házakban. Szépen húzódtak az utca végére, a Majorék háza mellé. Tüzelték egymást.

- Tetves istenit az anyjának, megint itt van.

- Még lábon a búza, de mán viszi az árát.

Idős Major János pókhálós, csajla kalapja árnyékba takarta homlokát, védve a napszúrástól. Nyugodtan ült egy elfűrészelt farönkön. Boldogan motyorászott és idétlen ábrákat rajzolt gallyakkal a poros földön. Csüngő, konya bajusza szürkén hullott alá, eltakarta szája csücskét. A vénség és megannyi gyötrelem összetöppesztette, hajlott volt a háta, lába elvékonyult, mint a piszkafa. Arcát a bajusz uralta és a poros kalap.

Veszettül tűzött a nap, szikkasztó, aszályos alföldi nyár fénylett. Az öreg kulákot már mindez nem zavarta, erős bódultságban, zavaros összevisszaságban, nehezére eső értelemben tengette életét, napjait. Elmerült önmaga világában, a tárgyi valóságra fittyet hányt, alig ügyelt. A munka kifordult kezéből, értelmét vesztette; reggel felkelt vackáról, kitámolygott az udvarra - a ház alsó végében lakott egyedül -, ennivalót talált, de nem fogadta már be a gyomra. Naphosszat az udvaron üldögélt, az elhanyagolt szilvafák alatt, színes csodaként páváskodott előtte két lompos tyúk. Nem volt már félelme, haragja, földszeretete, öröme is megöregedett, összezsugorodott a poros udvaron.

Ült egykedvűen. Szentpéteri Ferusék nyitottak rá. Az öreget ez sem zavarta, motyorászott változatlanul, karnyújtásnyira kapirgáltak a tyúkok.

- Szabadság, elvtárs! - köszöntek.

Meg se mozdult, arca ugyanolyan kifejezéstelen maradt, mint korábban. Színehagyott vászonruhájában, amin a piszok megkeményedett, mereven nézte a földet.

- Meghibbant - mondta a végrehajtó és megrázta az öregember vállát. - Foglalni jöttünk.

- Foglalni, foglalni - motyogta lassan az öreg kulák.

- Ezzel se sokra megyünk - mondta szánakozóan Szentpéteri Ferus -, meghibbant egészen.

Rendíthetetlen nyugalommal ült tovább, nem törődve az előtte levő toporgókkal.

- Nem érti? Lefoglaljuk a házat.

- Nem érti? - motyogta elhalóan az idős ember, és ahogy Szentpéteri Ferusra bámult, zavart szemébe riadalom költözött. Védekezően és szánalmasan emelte arca elé kezét, majd az apró gallyat feléje dobta. Üres kezével néhányszor hessegetőn a levegőbe csápolt, szilva nagyságú göröngyöt kapart az elfűrészelt faderék mellől és a végrehajtó lábához dobta.

- Csak tetteti magát, hiszen kezet emelt a hatóságra. Észhez térítik nemsoká.

Elmentek. Az öregember még akkor is csápolt. Rövid idő múltán terepjáró érkezett, tömzsi, bivalynyakú, fekete férfi rúgta be a kaput, cigányos arca izzadt a forró nyárban. Keskeny bajuszát simogatva közeledett idős Major Jánoshoz.

- Te vagy az a híres, édesapám? Már megint te? - markolta meg mellén a ruhát, és talpra rántotta -, ismerem a fajtádat. Indíts a kirándulásra.

Karjánál fogva húzta kocsira az öreget, elvitte Kormóra. Ott a kitelepítetteket helyezték el, idős Major Jánost a cigányképű tágas istállóba tuszkolta. Tántorgott az ajtótól pár lépést, majd összecsuklott.

- Ne félj, nem leszel egyedül, hozom a hangadókat, édesapám, megrendezzük nektek a burzsuj-találkozót. Imádkozz istenhez, hogy a fiacskádat nem kell begyűjtenem.

A cigányképű meglett ember volt, durva, hőzöngős. Kabátzsebében kétdecis üveget hordott, abból kortyolt időnként, bogár szeme olajos fényben csillogott. Kiszolgálónak született. Akiknek dolguk akadt vele, elnevezték Kitelepítőnek.

Ment vissza a faluba. Idős Váradi Mihályt, a kegyetlenül zsugori nagygazdát hívatták a tanácsházára. Nézte, forgatta az idézőt, amelyen bélyegző sem volt, kis fehér cetlin csupán néhány sor, a vb-elnök aláírása hitelesítette.

"A községi végrehajtó bizottság ezennel elrendeli, hogy idős Váradi Mihály a tanácsházán azonnal, vagyis legkésőbb tíz óráig megjelenni köteles."

A tanácsházán írásba foglalták, hét nap alatt kötelesek elhagyni a lakást; öreg Váradi, fia, menye és beteg unokája.

A doki a tanácsra telefonált.

- Ne bántsák most a családot, hagyják a kitelepítést. Beteg gyerekükre tekintsenek.

- Osztályidegeneket nem pártolunk - ordított a telefonba a Kitelepítő.

- Beteg a gyerek, belehalhat.

- Úgy kell, dögöljenek meg!

A doki elhallgatott.

Két rendőr a vad Kitelepítővel rögtön lakoltatta Váradiékat. Házkutatást tartottak, hogy jobban megfélemlítsék a családot.

- Gyerünk a padlásra.

Üres volt. Fiatalabb Váradi Mihály gyanút fogott, nem ment előre, félt, eldobnak kést, revolvert, akkor neki lőttek mindörökre.

- Mutasd a fegyveredet! - ordított a Kitelepítő. - Hova rejtetted?

- Nincsen.

- Hazudsz?! - lekevert két pofont.

"Szép istenit a kurva anyádnak, nyárson sült szalonnát aprítanék belőled - gondolta a darabos Váradi Mihály. - Egyszer kerülj a kezembe, gégádat nem eresztem el."

A megtermett Váradiné összekapkodta a legszükségesebbeket.

Őket is Kormóra vitték.

Az istálló közepén báván ült idős Major János, könnye megállás nélkül hullott. Váradiék a sarokba igazítottak helyet, szalmára terítették a pokrócot, arra fektették a lázas gyereket.

A fiatalabb gazda dühében fel s alá járkált, ökölbe szorította kezét, rugdosta a szalmacsomót, fogát vicsorította. Szép szál ember volt, nagy erejű, nagy természetű, csontos arcú.

"Egyszer forduljon a kocka, kitekerem a nyakadat, te mocsok, fekete gazember - gondolt a buzgó Kitelepítőre -, megérjük még azt a napot."

Felesége a gyereket ápolgatta, apja pedig idős Major Jánost. A tanyaudvaron levő kútból vizet húzott, öregeket látott, hevertek szánalmasan, hajdani életük rekvizitumaként.

- Fiatalok nincsenek? - kérdezte.

- Dolgoznak. Aludni térnek meg.

- Orvos?

- Minek ide doktor, gyógyszanatórium ez nélküle is.

- Lázas a fiam.

- Itt meggyógyítják, nyugodt lehet.

A forróság szűnt. Akkor meglátta a Kitelepítőt.

"Elkaplak - gondolta -, megmasszírozom a gégádat."

De nem mozdult. Combja mellé lógatta két lapáttenyerét, várakozott az ól ajtajában. Fia nyöszörgött.

"Észen kell lennem - gondolta -, különben elvesznek."

A Kitelepítő ráérősen benézett az ólba. Szeme fényesen csillogott, miközben harákolt. Amikor látta a töttyedt Major János sírógörcsös állapotát, a szalmán nyöszörgő lázas gyereket, elborult az arca.

- Veletek is nekem gyűlik meg a bajom - mondta Váradi Mihálynak -, még elpatkoltok idő előtt.

- Nagyon sütős a homloka - mutatott fiára a gazda -, a lába is tüzes.

Az asszony fekete, húsos, sudár növésű fehércseléd volt, batyujukból szürke inget húzott, szétszakította, vízbe mártogatta, és borogatta a beteg homlokát, csuklójára, bokájára vizes rongyot csavart.

- A gyereket miért bántják? - kérdezte a Kitelepítőtől, ahogy ott térdelt a taposott szalmán. - Senkinek se vétett. Vagy bélyoggal született?

"Fene a beletekbe, tán én születtem kuláknak - gondolta a Kitelepítő -, arról már megfeledkeztek, mi? Kölcsönkenyér visszajár."

Idegességében kortyolt a fehér üvegből. A pálinka égette, marta a gyomrát, kellemes közérzetet teremtett. Egész életében gyűlölte a nagygazdákat, a világ legtermészetesebb dolgának tartotta, hogy a nagypofájúakat megleckéztetik.

- Titeket nem sajnállak - mondta meggyőződéssel -, eleget hancúroztatok a jóban.

"Téged most szedtek le a fáról - gondolta Váradi Mihály -, meg is látszik rajtad."

- A gyerek ártatlan - szólt az asszony -, tudja azt maga nagyon jól.

- Mindegy ezeknek - legyintett a férje -, kalap az kalap.

- Dögölj meg - rúgta a poros szalmatöredéket a Kitelepítő Váradi Mihály arcába -, nekem is van családom.

- Hála istennek - rebegte a harcias asszony -, akkor megértheti a helyzetünket.

- Nem értek meg semmit és nem komázok piszkos kulákokkal - ordította veszettül, majd kifordult az istállóból.

"Pusztultatok volna az anyátokban - gondolta bosszúsan -, mi a büdös istent csináljak? Az a kölyök tényleg nem árthatott nekünk, mégis veszni hagyjam?"

- Nem tudnak ezek emberül - mondta Váradi Mihály feleségének, és irgalmatlan düh marcangolta a behemót embert -, nem valók semmire, se hatalomra, se kenyérre.

"Itt kellett volna letepernem - gondolta -, másokat ne nyomorgasson."

- Családos ember, még segíthet.

"Az ellenségeimnek segítsek? - gondolta a Kitelepítő. - Megölnének egy kanál vízben. A csupacsontot orvosnak kéne látni."

A kopár udvaron hosszú lemezvályú csatlakozott a kúthoz. A víz lecsurgott széleiről, feláztatta a kemény földet, megpuhította, lágy masszává silányította, parányi erecskék, vízfolyások, tócsák születtek, amiket a fehér forróság sem száríthatott fel, a vaslemez árnyékában. Legyek ezrei zúgtak a környéken, elvétve tévedt arra egy-egy darázs. Az ólak büdös szaga melegen ült a tájon.

A Kitelepítő kreol arca verejtékben fürdött. Khakiszínű ingét hasig kigombolta, hónalját izzadtság verte, fehér-fakó kör alakú peremet szárított az ingre. Átható szaga érzett. Felnézett az égre, a nagyot zuhant nap állását figyelte.

"Indulhatunk a kenyérért" - gondolta.

A terepjáróhoz lépett, körülvizsgálta, megnézte az üléseket. Előtűnt a gépkocsivezető, intett, hogy indulhatnak. Akkor a Kitelepítő határozottan az istállóba ment. Középen volt a két öreg, sarokban az elmaszatolódott arcú Váradiné borult fia fölé. A vérmes nagygazda mereven bámult véreres szemével.

- Na, édesapám, velünk jön - mondta a síró Major Jánosnak -, a gyerek is.

- Orvoshoz viszi? - kérdezte reménykedve Váradiné.

- Nem, a paphoz. Mozgás, tán kérvényt csináljak?

"Megemberelte magát - gondolta Váradi Mihály -, ezt se hittem róla."

- Tehetetlenek ezek - mondta a nagygazda -, gyámolítani kell őket az úton.

- Neked nem osztottam. Egyre jár a pofád, nem kell a csajkarendszer, minek ide kolhoz, minek ugatsz a mi dolgunkba? Eleget csücsültél fent, viseld el a visszáját is.

"A végén még dirigálni akar - gondolta, a Kitelepítő -, kisujjadat nyújtod, elkapja a kezedet. Gatyába rázlak, édesapám."

- Elmehetek? - kérdezte az asszony.

- El.

Amikor Váradi Mihály egyedül maradt az apjával, leroskadt a gyér szalmára. Busa fejét két karjára hajtotta, erősen gondolkodott.

"A helyében tudtam volna ennyire is emberséges maradni? Talán igen, talán nem. Volt lehetőségem elégszer."

Elnehezedett mozdulataival tápászkodott, söpörte magáról a szalmapiszkot, apjához lépett. Megfogta az öregember vállát, szemébe nézett erősen.

- A csatát elveszítettük - sziszegte mérgesen -, megértette?

- Az én földem csak két méter mély, kimérhetitek itt is.

"Szerencsétlen - gondolta a nagygazda apjáról -, ezt már nem tudja megemészteni."

A doktor figyelmesen vizsgálgatta a két beteget. Lelkes volt még és fiatal. Injekciókat adott, néhány tablettát.

- Az öreget vigyék haza - mondta a Kitelepítenek -, vége van.

- Észen legyen, doktorkám, hogy vihetnem haza? Lajstromban van. Mi vagyok én, úristen?

- A gyerek meggyógyul. Az öreg végét járja, talán otthoni környezet még enyhítene valamit.

- A tanácsokból elég - veszítette el türelmét a Kitelepítő -, nyomás a kocsira.

A doktor segítette idős Major Jánost, támogatta a kapun, többször, hangosan megismételte, hogy megérthesse a beteg:

- Szépen hazamennek.

- Hazamennek... hazamennek... - motyorászta az öreg, és a hosszú, kíméletlen sírástól vörös üregnek látszott a szeme. Láthatóan megnyugodott.

A terepjáró vastagon verte a port, felrakták a vekniket, gyors iramban igyekeztek a pusztára. Világos volt még, mire kiértek, de a forróságból jókorát kortyolt a repedezett föld. Váradiné hátul leugrott, ölébe vette fiát, akkorra ura már ott termett, lesegítette idős Major Jánost és rakosgatni kezdte szolgálatkészen a kenyereket. Az öregember nézett, nézett hitetlenkedve, ismerős tárgyakat keresett, színes csodákat, miközben még annyit mondott: hazamennek... és elborult a tágas udvaron.

Váradi Mihály odaugrott, lefogta a szemét. Az olajosképűre nézett.

- Tűnjön el vele azonnal, sorstárs! Ne csinálja itt a cirkuszt.

Felkapta az élettelen testet, kocogott az istállóba. Kiterítette a szalmán.

- Most mi lesz? - kérdezte felesége. - Itt nem maradhat.

- Megmondják.

Kisvártatva jött a Kitelepítő, ásót hozott. Végignézett rajtuk, de már nem volt olyan szúrós a tekintete.

- Éjszaka el kell temetni - mondta csendesen. Kicsit talán remegett a hangja. - Úgy a legjobb, hogy ne lássák!

- Úgy - bólintott a nagygazda.

- A temetőt kijelölöm - az ásót átadta Váradi Mihálynak, és sarkon fordult. - Jöjjön utánam!

- Értettem - mondta a darabos ember és meggyorsította a lépteit.

Jancsi a dombról látta övéit. Szekerük a tábla szélénél, a két keshedt cocóval. Beljebb anyja hajlongott idétlenül, markot szedett.

A fiú segített, rakta a kötélnek valót. Lassan haladtak, anyja többször fölegyenesedett, a hasához kapdosott. Karjával törölte homlokát. Hasára szorította kezét, összegöcsörödött a tarlón.

- Megkezdődött! Siessetek - nyöszörögte.

Major János helyet csinált a derékban, vizes ruhával törölte a felesége arcát.

- Elpereghet a szem - suttogta Majorné. Szemét lehunyta, száját szorította. Feleútnál jártak, látszott a falu. Fák és alacsony házak tetején magaslott két templom tornya. Szaladtak a lovak, a kocsi nagyokat döccent.

- Nem bírom tovább - nyöszörgött a vajúdó asszony.

- Szaladj az igazolványért! A szülőotthonba hozd! - kiáltott apja Jancsira.

- Segíts! - jajgatott Majorné.

Útmenti fák tartottak árnyékot. Lelökte az istrángot, felesége alól mindent elszedett, hogy keményen feküdjön. Kalapját, ingét ledobta, szájába vizet vett, kezére engedte. Bizonytalanul nyúlt asszonyához.

Az újszülöttet a kaparékra tette. Fáradt nyöszörgést hallott.

- Lány?

- Lány.

Kezét leöblítette. Végigsimított betege homlokán.

- Elaludt.

- János, megőszültél!

A szülőotthonba igyekeztek. Vitték Rozikát.

A kerítésekre mésszel felhívásokat pingáltak: Lépj a termelőszövetkezetbe! A szövetkezet = magasabb jövedelem, kevesebb munka, jólét. A szövetkezet = virágzó mezőgazdaság. Major János nagyot köpött a szekeréről.

- Kétéves lehettél, siralmasan tengődtünk, mi lesz velünk, isten, imádkoztam esténként - sorolta kéztördeléssel Majorné. - Dolgoztunk, hajtottuk magunkat, amit termett a föld, vittük adóba, beszolgáltatásba, tengerbe öntöttük. Reménytelen parasztokból élt az ország. Jancsikám, aranyos, segített, lódenkabátomat terítettem rá, szalad éjnek évadján kenyérért. Hányszor hozta utánunk a földre, Aranyosra, Tomajra, parányi kenyér vót, kellett nektek.

- Nyáron búzát arattunk. Kévébe kötni, keresztezni, csépelni hamar, mert könnyen kimondták, szabotál a kulák. Két lóval jártunk. Hajnalban szekérre rakodtunk, éjszakáig maradtunk a határban. Ennivalónk nem volt, disznót nem vághattunk évek óta. Titeket sajnáltalak, micsoda világ, ahol kenyérből sincs elég? Öltem volna értetek. Törtem a fejemet, talán segíthetnék? Szaga vót a pénznek, tíz forintért árulták a krumpli kilóját.

- Eszembe jutott Margit néni, egyedül élt, varrogatott, szeretett csencselni. Jártak hozzá sokan, imádta az aranyat, gyűjtögette. Távoli rokonunk, talán segíthetne, meghálálom. Vittem Jancsikát, essen meg a szíve rajtunk, nem szégyenkeztem, alázatossá váltam, kergetett az éhség. Nem adott kölcsönt. Abban a világban? Gyönyörű gyűrűm vót, egyetlen értékem, színtiszta aranybul, nem vette le róla a szemit. Már minden ruhám eladogattam, bútorainkat elkótyavetyéltük, két lovunk maradt, meg a szaporodó adósságunk. Csillogott a szeme, ahogy nézte, kérte számtalanszor, de nem adtam. Akkor se akartam, Jancsikám dörgölődött hozzám, szó nélkül tudtam, hogy éhes. Mivel lakatom jól? Itthon meg te vártál. Mutattam a gyűrűt, húzta rögtön a kezemről, jó zacskó lisztért megvette. Adja csak gyorsan, vihessem, elélünk rajta hetekig, az erőm elfogyott, féltem, hogy rívok, megriasztom a gyereket, Margit is megijed és oda a kicsi remény - mondta csendesen Majorné, gyűrögette megvastagodott kezét.

Potornai Bandi és Rozika mélyen hallgatott. A konyhában ültek, a régi időkből őrzött láncos óra kínosan ketyegett. Az elgyötört asszony megigazította fekete kendőjét. Hosszasan, finomkodó mozdulatokkal babrálta, lazábban ölelte arcát a sötét szín, élettel telítette.

Bandi szíve melegedett. Kendők lobogtak emlékezetében; fejkendők, vállkendők, sötétek, barnák, ritka-fehérek, elsietett, nagyolt mozdulatok, tükörnélküli kötések, a szegénység fekete kendős szomorúságai. Fekete kendőkoporsók. Valamennyi kendő most hullott, ereszkedett alá a magasból könnyedén, súlytalanul szállva, komorrá festették az ebédmaradékos konyhát, aznapi jókedvüket eltemették.

- Örültem a lisztnek nagyon, kitart aratásban. Vittem másnap kevéskét négy szem krumplival a földre, délben megfőztem keservesen, szalmával tüzeltem, korom hullott a fazekamba. Szaggattam a galuskát, guggoltatok, éhesen türelmetlenkedtetek mellettem, készül már? Pirosra változott a galuska, ragacsos, szinte ehetetlen masszává. Éhesek voltunk, a fazékban megzsugorodott az étel. Szétszedtem. Zománcos tányérba mértem, először apátoknak, legyen ereje a kaszáláshoz.

- A nyálatok csurgott, faltátok idétlen főztömet, pillanatok alatt elpusztítottátok, mire szétnéztem, nem maradt. Észrevette az uram, de már megettétek az egészet. Haragudott, káromkodott, Jancsikám a kútra szaladt, addig félre mentem. Krumpliföld zöldellt a közeli táblán, négykézláb másztam bokrai közé, kapartam a gumókat, ruhámhoz töröltem és jóllaktam. Odaszoktam.

- Nem adsz a feleségednek enni? - kérdezte akkor Bugyi Károly Major Jánostól. - Lelegelte a krumpliföldet.

Rozika szobájában tovább idézték a gyerekkort. Bandi mozaikképekből ismerte meg a családot, szomorú emlékeiket. Velük szenvedett, velük örült. Elképzelte magát más-más alakban, Majornénak a lelkivilágába is, hogy jobban megértse, megszeresse őket. Jancsi ritkán érkezett. Emlékeiből nem ugyanazon kép sütött, a gyerekszem megfestette a régi világot. Bandi szerette sógorát, visszaemlékezéseinél örömmel figyelt, képzeletben Major Jancsiként látta a hajdani eseményeket.

"Az ínséges, szűk esztendőkben két lovunk volt, Kacér és Pajkos. Megsoványodtak, zörgött a csontjuk, megették fölülünk a fedelet. Velük jártunk a határba."

"Hajnalban megébredtünk, szaladtam a kenyérbolthoz, sorba állni, fatalpú cipőm klappogott a betonon. Anyám zöld lódenkabátját terítette rám, ne dideregjek a hűvösben. Vártam. Világosodott. A tér csenevész bokrai sötétben guggoltak, borzongtak a kúpos gesztenyék."

"Sokan soroltunk, Jós Sanyi az ajtónál ügyelt a rendre. A kenyér életet jelentett, jegyre mérték, dekára. Hozzáidomultunk. Barna, ragacsos vekniből vágott a boltos, barna csomagolópapírba göngyölte. Vihettem. Akkor már délelőttre járt."

"Boldogan öleltem, örömmel szaladtam. Illatát szívtam, csipegettem. Apám fogta már a lovakat, ült a szekéren, hajtószárat tartott, Rozika aludt a derékban, anyám mezítláb nyitotta a nagykaput. Felugrottam az ülésre. Nyöszörögtek a kerekek."

- Hajtsál - lökte kezembe a hajtószárat apám.

"Nagy út volt előttünk, Tomaj. Egyhangúan ballagott a két konyi, göringy, kavics döccentett a szekéren, a csendet nem törte meg. Éberen figyeltem az ismert világot. Az öregek lehunyták szemüket, megbicsaklott a fejük. Hajtani szerettem, engedelmes voltam nagyon."

"Hátranéztem, láttam anyám szürke kis arcát, homlokából leszakadt ráncait, apró, riadt szemét. Megfakult fekete kendője takarta ritkuló, ezüstös haját. Fázott a hátunk, hideg volt. Kukoricát kapáltunk, délre kifagytunk a földből."

- Elviszi a gyapotot - mondta akkor Major János -, rakjunk tüzeket.

"Szalmát terítettünk a tábla szélén. A Bugyi-tanyában kis kazlunk volt, onnan hordtuk. Füstölt, lángolt, melegített, szürkés-piszkos füst úszott a gyapotcserjék fölött. Estig fűtöttünk. Elkormozódtunk egészen, szalmánkat elkövetelte a fagy, a kegyetlen hideg. A cserjék lelombozódtak, meggémberedtek, megfagytak. A kukoricák is. Éjszakára kocorásztunk haza, dideregtünk, pedig május vége volt."

"Anyám törte az eszét, aratásra lisztet szerez, a fejadagtól nem bírjuk a nehéz munkát. Este Margit nénihez mentünk. Jobban élt, föld nem nyomorította, adó nem zaklatta, ismerősöknek varrogatott, üzletelgetett."

- Kérni jöttünk - mondta akkor Major Jánosné, megállt az ajtóban, kezében fogta fia kezét, és nem volt benne semmi büszkeség -, koldulni.

- Mit?

- Lisztet. Kölcsönbe.

- Drágább az aranynál. Megtudják és kitelepítenek Kormóra - okoskodott a varrónő -, Jancsit minek hoztad?

- Hallgat - mondta a meggyötört asszony -, olyannak nevelem.

- Mit adnál érte?

- Mindent.

- Arany van?

- Nincs.

- Akkor minek alkudozunk?

- Gyönyörű gyűrűm van, könnyű szívvel megválok tőle.

"Lehúzta kezéről anyám, mosolygott. Nagy zacskó lisztet kaptunk, vittük, sütött a csomója."

- Nem halunk éhen, kisfiam - mondta boldogan Majorné és megsimogatta Jancsi kobakját.

"A nyár megölte hitünket. Fényes, fehér napok ragyogtak, eső nélkül. A hőség nem szűnt. Megaszalódott a föld, elárvult a határ, a legelők sütöttek, parázslottak. A Tisza keskenyedett, vékony szalagot húzott a tájban. Lekonyult a búza, az utak partját rozsdavörösre verte a Nap. A fák szikkadtak, leveleiket színesítették, rázták. A kanálisban gaz nőtt. Más esztendőkben derékig ért a vize, megmártózhattunk a nagy melegekben. Párolgott, fogyott, mint az öregség. Az árok alján maradt nedvesség, térdig gázoltunk a sárban, aztán bokáig, szélein cserepesedett, szürke, kemény darabokká pattogott."

- Versz bennünket, isten? - mondta Major János. - Nincs bajunk adóval, beszolgáltatással? Te is versz? - rázta öklét az égre.

"Búzánk nőtt, aratásig örömünk. Kalászokat morzsolt apám a tenyerében, silányra sült szemek peregtek."

- Kenyér ez, csak nem a miénk - mondta felesége.

"Konokul gazdálkodott apám, semmi nem érdekelte, csak a földje és a lovai. Naponta ki a határba, ugyanazokon az utakon, ugyanazokhoz a munkákhoz. Maga csinálta szandálban járt, kétrészes munkaruhában, aminek olyan lett a színe, mint az országút. Takarékoskodott, kész cigarettának sokallotta az árát, inkább csavart. Mire jutottunk?"

"Arattunk. Apám kaszált, anyám markot vert, raktam a kötélnek valót, kévét kötöztem, Rozika játszott a kopár fák alatt. Szakadt a verejtékünk. Rendre dűlt a búzánk. Öreg bakancsban tapostam a torzsban, fekete gatyában, hosszú ujjú ingben, szúrt az aszat. Anyám sajnált. Tiszta igyekezet volt, ügyesen, gyorsan dolgozott, gyakran bekötötte a kévét, mire odaértem."

- Bírod, kisfiam? - kérdezte Majorné.

- Könnyű - hazudta Jancsi -, könnyen bírom.

- Mindjárt dűlőhöz érünk. Pihenünk.

- Estére pihenhetsz - szólt az apja -, otthon.

"Nem találtam örömet a munkában. Hajlongtam, igyekeztem, kevés köszönetet ért, csak a lovak hajtását szerettem."

"A kévéket összehordtuk, keresztbe raktuk, lekötöttük. A nap fényesen nyargalt, főtt a határ. Erőnket elkérte a föld."

- Megtart egy hét biztosan - szólt Major János és letörölte homlokáról a verítéket -, gyenge erővel bírunk.

- Eső jöhet.

- Honnan? Kiszáradt az ég is.

- Főzök - mondta felegyenesedve Major Jánosné és gyors léptekkel a szekérhez ment, kereste a kellékeket -, finom, laktatós galuskát.

"Segítettem. Két téglát hoztam, élével fektettem, megkapartam a földet közöttük, gallyakat dugtam oda és meggyújtottam. Anyám kormos lábasát a téglákra tette, bolti zsír sercegett, vöröshagymát vágott, piros paprikával pirította, vizet öntött, négy szem krumplit hámozott. Barna papírzacskóból lisztet engedett a zománcos tányérba, tésztát kavart. Égett a gally, pattogott. Készült az ebéd. A tészta színt váltott, vörösödött, mint a mező."

- Átvert az a büdös kurva, műlisztet adott.

- Piros - mondta Jancsi -, mint a paprika.

"Szaggatta a galuskát. Apám megjött az itatásból, kocsiderékhoz kötötte lovait, kaparékot villázott. Megfőtt az ebéd, parázs hamvadt a feketedett téglák között. Zománcos tányérokba anyám kanállal rakta a piros galuskát, először apámnak, púposra. A fa törzsénél nagy falásokkal ette. Összefutott számban a nyál, én következtem. Karimájáig kaptam. A kocsi ülésén faltam a ragacsos, nyúlós, seízű galuskát, nagyokat nyeltem, rohamosan fogyott. Húgomnak kevés jutott."

- Adjál még - mondta a totyogó Rozika.

- Ha megeszed.

- Most adjál.

- Nincsen, kislányom.

- Nem eszel? - kérdezte feleségét Major János.

- Ettem már.

- Mikor?

- Amíg főztem.

- Minek hazudsz, istent az anyádba! Felbuksz, kivel aratok le? - kiabálta. Fogta a kaszáját, kalapálta. - Nem tudod elosztani?

- Mondom, hogy ettem - hazudta a fáradt Majorné -, ne félts te engem.

"Szégyenemben legszívesebben bőgtem volna, de féltem. Anyám összerakta az edényeket, tengernyi nyugalommal kaparta lábasa aljáról a maradékot, két kanálnyit. Nem tudtam nézni."

- Vízért megyek - mondta Major Jancsi.

"A kút messze volt, vize tiszta, jó ízű. Dűlőúton igyekeztem, háromliteres bádogkannát vittem. Nem termett arra gyümölcs, csak kalászos, satnya, fagyverte kukorica, cukorrépa. Mozdulatlan, kihalt tanyák, üres ólak ásítottak és száradt akácfák."

"Ittam a vödörből, teleöntöttem a kannát, visszafelé átvágtam a földeken. Száradt kukoricalevelek zörögtek, mellemet borzolta a búza. Megtorpantam, előttem a krumplistáblán hasalt valaki. Lebuktam a búzába, óvatosan csúsztam közelebb. Anyám feküdt a silányra sikeredett krumplibokrok tövénél, kezével kaparta a földet. Mozdulni nem akartam, tanácstalanul meresztettem a szemem. Galambtojásnyi gumókat szedett a sárga, fonnyadt indák alól, használt férfinadrágja zsebébe rejtette, négykézláb mászott a másik táblára. Ott felegyenesedett, dörzsölte a krumplit és megette."

"Hasamra szorítottam a tenyeremet, hányinger gyötört, rosszullét, émelyegtem, megfeküdte gyomrom a piros galuska, kővé vált bennem. Várakoztam. Meghúztam a kannát, szomorúan trappoltam anyám után. Már dolgoztak."

- Hol a fenében tekeregtél? - rivallt morcosan Major János.

"Hallgattam. Nyújtottam a kannát, ivott, eltörölte száját és kaszált. Anyám csak a kedvemért érintette."

- Jó hideg - mondta.

"Mosolyogni próbáltam, pedig féltem, sírva fakadok. Hajszoltuk egymást dühösen, reménykedve. Nagyot haladtunk estig, mire eltikkadt a forróság."

- Rakjuk keresztbe. Éjfélre hazaérünk.

"Sötétben baktattak a lovak, Rozika aludt a derékban, kókadt fejjel bólogatott anyám. Nehezen tartottam a gyeplőt, égett, fájt a karom, minden mozdításra szögek szúródtak a húsomba."

- Kifogok - mondta apja -, menjetek.

- Főzzek galuskát? - kérdezte az elgyötört Majorné és rogyadozó léptekkel tartott a konyhába.

- Főzzél.

"Rozikát a vetetlen ágyra fektette anyám, tüzet gyújtott a sparheltba, a lavórban kezet mosott, készítette a vacsorát. Megmosdottam."

- Várd meg, kisfiam, kész mindjárt.

"Ültem a kisszéken, szemem leragadt. Aludtam."

- Szedjek? - rázta meg anyja -, jó.

"Asztalon volt az étel, apám tányérjára hajolt, evett néhány falatot. Eltolta."

- Reggel jobban csúszik.

"A galuska színe narancshoz hasonlított. És a vérre."

- Köszönöm, nem kérek - mondta Jancsi.

Lefeküdt és dunnával takarózott.

Őszi eső permetezett, elárvult a határ, csatakká ázott. Kukoricakúpok búslakodtak.

Morzsoltak a tágas konyhában, szurkáló fénylett.

- Városba megyek, munka akad. Menekülnünk kell a földtől... Szabadulnunk - csuklott el Major János szava.

- Vigyék.

Lehajtotta a fejét.

Felesége pityergett. Az asztal repedéseiben meggyűlt a zsír, a kosz, fekete barázdákként futkostak a lámpa fényében.

Építkezésnél talált helyre. Téglát rakott, habarcsot kevert, mikor mi adódott. Munkásszálláson élt, hét végén hazautazott.

A városban házakat, készülő emeletes palotákat láttak leginkább. Szó esett az otthoni világról, olyankor közeledett a falu, a tanyák, az odahagyott föld. Vastag, erős tenyerükből kifordultak a szerszámok, szállásukra indulhattak, útközben észrevették, hogy a napos oldalakon bújtatgatta gyenge levelét a zöld. Áradt a Tisza, a fák rügyei pattantak.

Gáztűzhelyen lábaskában főzte vacsoráját Major János. Ügyetlenül. Zöld kockás sál csüngött nyakában, biztosítótűvel átszúrva. Karját emelte, repedés villant a kabátján.

- Megint krumpli? Kilyukad a gyomrod - mondta Váradi Mihály barátságosan -, aztán nézheted.

- Megszoktam.

Megfőtt a paprikás. Kenyeret vágott, mártogatta a levébe, kanalazott, fényesre törölte a lábast. Visszament a szobába. Többen kártyáztak. Ágyára dőlt, kezét feje alá tette, bámulta a felette levő sodronyokat.

- Írt az asszony - mondta hangosan -, jobban alakulnak a dolgok odahaza, sokkal kedvezőbben. Az idősebbek nyugdíjat kapnak. Éjszakánként nem tudok aludni, gondolkozom, a földön, meg ami volt.

- Én máson - kacsintott Váradi Mihály. Nevettek.

- Belevágok a földbe, eszembe jut az enyém. Rakom a téglát, a házamat látom. Találgatom, nem lett-e beteg az asszony, görnyedezhet a sok dologban. A gyerekek mire nőnek?

- Ne edd magad, János! Ki köszöni meg? Akkor én mit szólhatnék, a börtönt viselt kulák - hadonászott Váradi.

Munka. Dolgozott a daru, betonlapok kerültek helyükre.

Este. Vacsora. Kártya. Kocsma.

Nyomasztotta a magánya. A szálláson rengetegen megfordultak, de nem ismerték egymást. Messzi vidékekről érkeztek, menekülve, sebzetten, legtöbbjük lélektelenül. A munkában összemelegedhettek.

Cserélődtek az építkezéseken.

Otthon nemcsak szennyesét dobta le, hanem a város idegenségét is. A szavak melegebbé váltak, megteltek színekkel. Szomjasan hallgatott. Rozika locsogása folyta körül. Boldog volt. Erejét ezekből a pillanatokból merítette, kiszolgálták a hét szűkös napjaiban.

Sivár volt a szállás. Új, hatalmas épület, de idegen. Nem osztoztak közös örömökben, gondokban, viselték magányukat. Szerencsére Váradi Mihály idekerült.

Kártyát nem vett a kezébe. Feküdt az ágyon, járatgatta gondolatait, de csak öröm nélkül tértek vissza. Sétált. Üzletek villogtak, emberek siettek, sokáig lekötötte, bolyongott a város kőrengetegében. Pénzével csínján bánt, családja nem érezhette a nélkülözést.

Televíziózásra szokott, gondolatait elterelte. Némelykor bosszankodott a falusi élet tömjénezésétől.

"Bolond lennék? Zötyögtetem a csontjaimat, filléreket kuporgatok, szalajtható Jánosnak hívnak, a rózsaszínű Csillag meg odahaza - gondolta a törekvő gazda. - Mi bugyuta marhák munkásszállásra szorultunk, elment a józan eszünk, megszabadultunk a földtől, keverőlapátot ragadtunk a kezünkbe, merő szeszélyből. A csupa jó világot nem vesszük észre, hová tettük a szemünket?"

Haragudott az utazásokért. Naponta mutatták, megy, érkezik, fene a dolguk, ez a legfontosabb? Melóst alig mutattak, fejesek nyomták a szöveget. Utazgatunk? Világos, az itthoni panaszokat hallják? Nevek és újabb nevek, ha figyelné, diliházba vihetnék. Tőle csinálhatnak az USA-ban s itthon, amit akarnak, juszt se szól bele, köhöghet a fadoboz.

Elunta. A kocsma közel, olcsóbbféle. Ételeket is árultak, de arra sohasem költött. Sört kért. Üldögélt, nézelődött. Életéből futotta.

Arcok bólintottak, kártya helyett fröccsöt öleltek tenyerükkel, beszédes lett a szemük. Nyelvük lassan megeredt, nehézkesen keresték a szavakat, türelemmel. Múlatták az időt, sérelmeiket hullatták. Dicsérték, pocskondiázták az időjárást, emlegették a termést, a földet, amihez már semmi közük se volt. A hirtelen Váradi Mihály ült asztalánál.

- Lelke föld volt az enyém, színtiszta aranyból - mondta Major János színtelen hangon -, megnézhette akárki.

Hogyan lehetett volna? Tudták. Pillanatokig sem kételkedtek, az volt, bizonyára. Megnyalták sörüket, fehér hab rekedt szájukon, tenyérrel törölték.

- Gyapotból is termett. Fehér aranybul.

- Az ám, komám. Mégis ideszorultál - bólintott Váradi Mihály. - Kiebrudaltak bennünket.

A gyapot. Megcsendesedtek egészen. Szaladtak a messzi, elérhető időben, a viharosabb évekig. Papírok hulldogáltak előttük, rendelkezések, satnya kis gyapotcserjék sorjáztak, feslő fehér kelyhek, amiket tönkrevert eső, fagy, bizalmatlanság. Régen történt. Igaz lehetett?

Legendás lovak keltek életre, szépek, erősek, jó járásúak. Szekérzörgést hallottak a sugárutakról, elveszítették érzéküket, csendesen ringatóztak tegnapi szegénységükön.

Pohár koccant. Visszatöppedtek a mához. Szót vártak, segedelmet. Szebb lett az éjszakájuk.

Meghitt kocsmázgatások. A szállásiak ellepték a székeket, kitárulkoztak. Akadtak zajosabb esték, nagyhangú kurjongatások, hivalkodó sérelmek. Kocsmai menedékhely, a régi otthon és a jelenvalóság között.

Szódás kocsi állt az ajtónál, vastag, dohánybarna lovak patkója csapódott a kövezeten, gyeplőjük megeresztve. Elfáradt türelmetlenséggel vártak, legyeket rebbentgettek farkukkal, loboncos sörényüket rázták. Major Jánosék a stráfszekérnél legyökereztek.

- Baromi erősek.

- Az én konyim keshedt volt, háborúkor szereztem - magyarázta savanyúan Váradi Mihály -, még István, az elnök is kölcsönbe kérte eleinte.

- Földekre nem valóak, nehezek - mondta szinte magának Major János -, kikopnak a divatból, velünk együtt.

- Törvénybe mentem érte. Megtartottam. Micsoda kis hangya ló volt - mondta a tenyeres-talpas Váradi Mihály.

- Aszfalton megélnek.

- Az engem cserben nem hagyott. Rárakhattam az eget, azt is elhúzta.

- Nincs már ezekre se jó világ. Elmúlt.

- Nem sokba került, tiszta haszon volt. A földet győzte akkor egyedül is - sóhajtott a lomha mozgású nagygazda.

- Autós világ jött - mondta Major János -, lőttek a lovaknak, nekünk is.

Megfáradt arccal fürödtek az alkonyatban. A megfáradt lovak is pihentek.

A város lüktető zaja idáig ért. A kocsis sörözött, nagy kortyok ugráltak a torkában.

Major János a körülötte levőkre nézett. Bólintottak. A hámfához lépett, gyors mozdulattal lelökte az istrángot, a hámhoz csomózta. Az ülés támlája mögül két abrakos tarisznyát markolt, a lovak kantárját szekérrúdra akasztotta, fejükre kötötte az abrakos tarisznyát. Kukoricával kevert zabszemek ropogtak.

Nem mozdultak a kocsma elől. Megilletődve figyeltek, szomjúság sem gyötörte őket. Elteltek gyönyörrel.

- Elfogadnád? - kérdezte Váradi, arca vöröslött.

- Minek? Nincsenek már lovak, játéknak se faragják.

A kocsis kilépett. Megmerevedett. Meresztette a szemét, dörzsölt arcán, ébren van-e? Abrakoltak a lovai. Major Jánoshoz fordult.

- Látták, ki csinálta?

- Így hagyta.

- Nénikéjükkel vicceljenek!

Asztalokhoz léptek, sört rendeltek, kitárulkozó, fényes szemük csillogott.

Az építkezésnél hatalmas platánfák sorakoztak, fehér bolyhukkal megterítették a földet, mintha hó hullott volna. Május közepére járt, mentek a hídon, fáradtan, közönyösen, portól szürkülő ruhában, nehéz bakancsuk kopogott.

Néha rágyújtott valamelyikük. Távoli, idegen embereknek érezték egymást, hordozták sebeiket.

Nézték a Tiszát, a kikötött hajókat.

A színháznál ponyvás teherautó parkolt. A bejárónál fekete ruhás asszonyok, fekete csizmás emberek.

- János!

Összerettent. Régen találkozott Csillag-béliekkel. Pölös Gábor és öreg Boldi lépett hozzá.

- Hová szaladsz, az istenedet?

Megálltak. Ünneplő ruhás szövetkezetiek, szürkére fakult építők.

- Megnézzük a színházat. Láttad?

- Nincs időm. Ma munka, holnap dolog.

- Nem jönnél haza? - kérdezte Pölös Gábor -, közénk.

- Haza? Mintha olyan könnyen menne? Nótaszóval fogadnának? - kérdezte vontatottan Major János -, cigánymuzsikával?

- Téeszmuzsikával - nevetett a két öreg, és Pölös Gábor megmutatta deformálódott, súlyos kezét.

Major János lehangoltan ballagott tovább. Cigarettázott. Szégyellte magát. Számtalanszor elgondolta, ha valaki visszahívná, nevetne.

"Hazai Mi keresnivalóm a Csillagban? - gondolta. - István-apánk a gazda, gyerekkorában nálunk szolgált. Elfelejtené, lehet az ilyet semmisnek venni? Régi dolog, megfizettük az adóját, nem maradt tartozásunk."

Zöldbe borultak a sugárút fái, éjszaka álmatlanul forgolódott. Vágyott a föld után.

Felesége lépkedett a képzelet útjain, vásárban kapott fekete ruhában. Kendőjét igazgatta, simított haján, mentek a széksorok közé. Álmában jártak először színházban. Szünetben Pölös Gáborral és öreg Boldival beszélgettek, cukrot vettek a gyerekeknek.

"Sohasem késő újrakezdeni! - gondolta. - Míg élek, van remény."

Zárkózott lett. Hideg. Minduntalan eszébe jutottak a nyarak, amikor feleségével megálltak a rosszkedvű földnél, zsarolták, szívták erejét, marékkal mérték a termést, amit elvittek Szentpéteri Ferusék. Megérte? Robotolni, gazdálkodni, csalódni... elűzöttnek lenni. Most mégis újra kezdi? Micsoda ember az ilyen?

Jancsi és Rozika jutott eszébe. Tisztán látta arcukat, a kis Rozi kiálló szemfogát, élesen, mint amikor térdén lovagoltatta.

"Hol van az már? A messziben, ami elérhetetlen. A föld nem ilyen - gondolta -, megfogható. Legyőzne újra engem? Nem, nem hiszem, embert csak esze verhet igába, az meg nem arra való."

"Újra kezdem. Semmi sem rosszabb az én sorsomnál."

Szombatonként több szó esett az otthoniakról. Utazott a falu, a föld. Legszebb napok voltak. Ültek a vonaton, eredt a szó, gondolatban előre kopogtak házuk ajtaján. A gyűrött gúnyák zsebeiben, a fából fabrikált ládákban az ajándékok mellett lapultak az agyonolvasott százasok. Kedveskedtek a fizetésből, jólesett utazni.

Visszafelé csend borította a kocsikat, szomorúság. Szürke sivárság. A gondolat, a szív otthon maradt.

- Többet nem jövök - mondta Váradi Mihálynak a munkásszálláson. - Újat kezdek a Csillagban.

- Aki dolgozik, ember otthon is - bólintott az egyetértően. Kevés, rövidre nyírt haját simogatta. - Most már tisztességgel megélhet talán.

- Te nem jössz?

- Félek szembenézni a múltammal. Sok van a rovásomon.

- Szerencsétlen sorsunk alakult. Talán jóra válik.

- Talán.

- Nem mersz bízni senkiben - kérdezte Major János -, semmiben?

- Nem nagyon.

- A közös munkában egymásrautaltság van. Ez nem csap be bennünket.

- Az elnöknek fejtegesd, miről akarsz meggyőzni? Otthon jobb? Tapsolok talán a malterhordás közben? A fogamat se csikorgatom, amiért István a Csillag feje, túl vagyok ezeken. Haragom sincs, kire haragudhatnék? Apámra, amiért kuláknak csinált? Megkapta a jussát bőségesen. Amikor Kormóról szabadultunk, kivittem a tanyára, megvan még, tiszta roncs, mint amilyenek mi vagyunk. Tartjuk magunkat, mutatjuk, hogy kellünk valamire. Eljön majd annak az ideje is, hiszen örökké nem lehet haragudni, én se morgok már régen senkire, még nevetni se lehet tartósan. Velünk jól járnak, munkásnak szorítottak, behúzzuk fülünket, farkunkat, megszolgálunk a kenyérért.

- A mi tanyánk oda lett régen - mondta Major János csendesen -, összedőlt.

- Az egész arra volt jó, hogy megértse apám reménytelen helyzetét. Tanya? Vályoghalmaz, szemétdomb. Az ól fele talpon, a gyér nádtetőt gerendák szurkálják, vedlik a tapasz, az ólat sóhaj tartja össze. Erős szél földre löki, helyét elsimítja. Az öreg nem közelített, támaszkodott a kerékpárnak, amin kitoltam. Hunyorgott, nem beszélt. Megrugdostam a falakat, porzott, remegett, recsegett a tető, legszívesebben felborítottam volna, pusztuljon... A másik is olyan - magyarázta Váradi Mihály buzgón. - Apám állandóan hajtogatta: "Addig nem tudok meghalni, amíg nem látom a tanyákat, a maradék birtokot." A maradékot! Kivittem, élvezzen örömében! És egy büdös mukkot nem szólt. A vakarék ól sarkához léptem és levizeltem dühömben.

- Minek hoztál ide? Nehéz lesz a föld fölöttem - mondta akkor idős Váradi Mihály elfúló hangon. Egy pontra figyelt, a padlás deszkájára, amit a kemény napok szürkére korhasztottak. - Befestitek, osztán jó lesz koporsómnak.

- Ne csináljon itt temetést, színházat meg nem fizetnek - mondta a fia ridegen.

- Keményen bántál vele. Nem érdemelte - szólt Major János.

- Ahogy vesszük. Korábban kellett volna megtennem, akkor talán értelmet talál az életének. A Csillag tetszik, nem tetszik, van. Erős. Legyőzött minket.

- Várod, hogy múljék az idő fölötted? A te földed, a te sorsod is ott van.

- Mennék, csakhogy nekem nem nő babér. Nem is várhatom.

- Így se könnyebb.

- Könnyebb, nehezebb, egyre megy. Talán majd utánad, majd egyszer. Major János a holmiját öreg bőröndjébe rakta. Nyugodtság szállta meg, tiszta hit, jóízű bizakodás.

"Már nem csalódhatok - gondolta -, fényesedik az életem."

Elköszönt, kalapját emelgette. Váradi Mihály elkísérte jó darabon.

- Retúrt váltsál, akkor olcsóbb a kirándulás - heccelte, de valahogy megszorult a hangja, megbicsaklott. - Osztán paprikás krumplira ne fogjon az asszony.

Major János mosolyogva intett. Indult az állomáshoz, vonatról figyelte az elsuhanó tájat. Megérkezett.

- Idesapám! - szaladt Jancsi - maga elé jöttem. Megsimította a fia fejét, sokáig járt keze a csapzott hajcsomóban.

- Viszem én - emelte az ócska bőröndöt a gyerek, aminek félig leszakadt sarka alól föld szóródott.

- Annak is eljön az ideje.

Potornai Bandi sietett Rozikához. Majorék kertjét Jós Sándor ásta. Amikor megpillantotta a hórihorgas, keményen dolgozó napszámost, érthetetlenül szégyenkezés zsiborgatta. Legszívesebben észrevétlenné vált volna, ne zavarja a találkozás.

"Eliszkoljak, mintha nem látnám? - gondolta. - Mocsok fráter lennék. Ismerjük egymást. Megnéztem, azt hiheti, hogy a munkáját kritizálom. Kínos. Inkább ásnám a portát, viszolygok az ilyen helyzetektől."

Önkéntelenül elindult feléje. Öreg diófa tövénél szikrázott az ásó. A megforgatott föld jó szaga töményen terült az udvarra. Rozsdabarnára szikkadt, eres levelek pilinkéztek a szénszínű talajra.

- Hogy élsz, Sándor?

- Láthatod. Munka van, van minden.

"Érdekel is téged - gondolta a napszámos, lábát pihentette az ásó taposóján -, tán megváltó vagy?"

A kerítésnek támasztva bicikli, kopott jószág, kormányán megviselt, barna aktatáska, gondosan hajtogatott zöldesszürke kabát. Jós Sándor nagy kockás, elmosott színű, gombolt nyakú ingben, szürkére silányult nadrágban, használt bakancsban dolgozott. Barna, tapadós haja hosszúra nőtt, a mosásoktól világos micisapka alól nyújtózkodott. Magas homlokán már berendezkedtek a barázdák, markáns arcában mélyen ülő szeme értelmesen fénylett. Erős lapáttenyerét nyújtotta, atlétatermetével a tanár fölé magasodott.

- Nősülsz? - kérdezte Bandit. - Csinos lány Rozika, nagyapjára emlékeztet.

- Ismerted?

- Nagyon. Hozzá álltam el először cselédnek, nyolcéves koromban. Legelső kemény gazdám volt. Jószágokat őriztem, fogatot vezettem. Hatlukú tilinkót vett a vásárban, azt fukáltam, libatömésre megtanultam, furulyáztam sorban a nótáit. Azóta zenélek.

"Szép kis élet - gondolta Bandi -, a testvérem lehetnél."

- Szívesen hallgatnálak éjfélig is - mondta a napszámosnak -, ha nem tartanálak fel. Este mit csinálsz?

- Citerazenekari próba a kultúrban. Társaloghatunk.

A reprezentatív művelődési otthon esténként megtelt. Szakkörök tagjai, nyugdíjasok látogatták leginkább. Az előcsarnokban rexasztalok, büfé, földszinten és emeleten kisebb irodák, helyiségek. A színház- és táncterem modern, jó akusztikájú.

Jós Sándor nagyfröccsöt ivott.

- Keressünk csendes szobát - mondta Bandi -, ahol nem zajonganak.

Az emeleten találtak. Szemben ültek egymással.

- Szóval, kíváncsi vagy az életemre? Gyűjtögeted az ilyesmit? - kérdezte a napszámos és tenyerével térdére csapott. - Két fröccs után beszélek én neked kész regényt is. Az igazán könnyű, csak mondani kell meg hallgatni. Akkoriban ketten éltünk édesanyámmal. Szolgáltam, cselédeskedtem, a levente korszakban legénykedtem. Iszogattunk édesapádékkal és a községháza vaskerítéseinek rózsáit hajtogattuk. Elkaptak a kakastollasok, vittek kihallgatásra.

- Szebb jövőt! - köszönt hangosan Jós Sándor.

A tiszthelyettes ajtóval szemben ült, igen kemény zsandár, a kezeire hatalmas bikacsököt csavart. Szuronyosok álltak az asztalnál.

- Na, te - aszonta -, erős vagy?

- Megvan a jártányi erőm.

- Nem úgy kérdezem, az apád istenit! A vasakat bírtad gyűrni a községháza kerítésin?

- Egyedül én bírtam - mondta akkor Jós Sándor.

- Az anyád kutya úristenit. Állj a sarokba!

Rázta a bikacsököt nagyon. A napszámos nem félt, előző este ütötte ki a trénert, százhúsz kilós embert. Boksztanfolyamra járt a kaszinóba, úgy volt vele, akármi lesz, ő is üt. A zsandár behívatta a többieket, Potornait, Novákot, Nemes Lajost.

- Szemben álltunk vele. Apád is fent hordja a vizet, kettőnket nem bántott, Novák meg Nemes Lajos lábára ejtegette a puskatust, pofozta őket. Éppen azt sajnáltam, még fát tördelni sem alkalmasak - mondta Jós Sándor a tanárnak.

- Te fizeted a kárt? - ordított a kakastollas.

- Ha pénzem lesz. A pengő ritka krajcár - mondta a napszámos.

- Jól van, az apád istenit, írd alá!

- A gróf kastélyánál dolgoztam, kubikosok között. A hangszeremet elvittem, esténként játszogattam. A Tisza mentirül minden halász, kertész jött, hogy meglássa, milyen mulatás van. Véget ért a munkánk, hányszor kérdezgették, a nagy fuvolás hová lett? - magyarázta szaporán Bandinak. - Tomajon, az uradalomban fejtem négy hétig apádékkal. Szerettek engem, amikor a lóré kisiklott a sínről, megfogtam és feltettem.

- Korán bevonultam, gondoltam, talán jobbul a sorsom. Fenét. Nyolc évet és hat hónapot töltöttem komiszban. Amikor háború után hazajöttem, hívattak, menjek a dolgozók pártjába, a munkásembereket karolja, segíti. Pár hónapos párttitkári tanfolyamra javasoltak.

- Nincsen ellátásom - mondta akkor Jós Sándor.

- Majd ellátnak.

- Fáradt vagyok, kimerült. Pihenhessek!

- Járjál addig szemináriumra.

"Dolgozni kell mindenkinek meg tanulni. Jó az - gondolta a napszámos. - Emelni a szegény osztályt, eljut oda, ahol a felső tízezer."

- Hiába tanulok, nem tudok - mondta öreg Kun. - Csak a cselédeskedéshez értek.

- Ha akar, megtanul - torkolta le a Kitelepítő.

Jós Sándor a vezetők között ült. Szót kért. Megadták.

- Nincs élelmiszer, kenyér. Csapatokban tolong a nép az üzlet előtt, éjszakára sem megy a tanyákba, hogy reggel kevés kenyérhez jusson - mondta őszintén. - Gondoskodjunk élelmiszerekről, üres hassal nehéz tanulni, akinek családja van, máson jár az esze.

- Tényleg igaz - bólogatott az öreg Kun a szemináriumon. - Nem lehet így okosodni.

Zavar támadt. Kiközösítették Jós Sándort.

- Hagyd el a dolgozók pártját - mondta a Kitelepítő -, lázadást szítol.

- Nem gondolnám, igaz jogokat, igaz szólást megad a demokrácia. Vagy nem? - kérdezte akkor, széttárva kezét.

- Ne gyere többet ide!

Az utcán vitatkozott, sorba állt a nép, a kenyérüzlettől egész a sarokig. Négyszázan lehettek. A pultot a kiszolgálónőre nyomták.

- Legyen szíves, négy-öt embert engedjen egyszerre. Gondoskodok a kenyéradagjáról - szólt a kiszolgálónő Jós Sándornak.

- Az ajtónál féken tartottam a tömeget. Jöttek olyan személyiségek, akik irodán, hivatalban, magas pozícióban dolgoztak, egyből befelé igyekeztek. Nem engedtem, álljon a nép soraiba, vállvetve, együtt sorakozzunk a kenyérért - emlékezett a napszámos. - Berci igazgató úr izgágáskodott. Szóltam, várjon már, mind kenyérre éhes. Dolga van?

- Városba megyek.

- Vegyen ott.

- Maga kicsoda?

- Rendfenntartó.

- Üzenetet hagyok, azt szabad?

- Szabad.

A kenyerét kabátjába dugta. Iszkolt. Potornainé látta meg, kikapta onnan, és kiabálta:

- Igazgató úr is csalja a népet? Szégyellhetne magát. Este idetettük a fenekünket, hogy jusson a kenyérből.

- Talán éhen haljak?

- Lakkozott az esze ahhoz - mondta a sokgyerekes asszony -, nincs családja.

- Pénzemen adták.

- Pénzünk lenne, kenyérhez nem jutunk, értse meg már.

Mérgesen trappolt Berci igazgató úr a tanácsig. Percek múlva szaladt az elnök, két rendőrrel, neki a népnek, mintha szemük se volna. Ajtónál várakozott öreg Kun, hátulról nyomkodták a fejét.

- Mióta vár? - kérdezte a tanácselnök.

- Három órától.

- Nem tud aludni?

- Tudnék, de régen ettem kenyeret.

- Így jobb?

- Éhes vagyok.

- Mit ácsorogsz itt, elvtársam? - kérdezte a tanácselnök Jós Sándortól. - Bemehetnél.

- Felügyelő vagyok. A kiszolgálónő megbízott, tartsak rendet.

- Szépek vagytok.

- Nem gondolnám. Harmadnapja nem láttam kenyeret.

- A fejadagot megkeresheted, miért jössz a pékhez?

- Nincs munkám.

Öreg Kun fél veknit kapott. Másik felét ő. Utána két rendőr kihallgatásra kísérte a tanácshoz. Nem nyúltak hozzá.

- Miért uszítod ellenem az asszonyokat? - kérdezte a tanácselnök.

- Uszítja a nyavalya. Mennék dolgozni, tehetek róla, hogy nincs kenyér? Nem fizetnek a sorbaállásért.

- Megetetik a kulákok, kenyeret, lisztet zabáltatnak a malacokkal.

Megtiltották a sorbaállást. Attól még nem lett kenyér. Feszültség és széthúzás támadt, rendőrök őrizték az ajtót. Emberek járkáltak a piactéren, zugokban álltak és sompolyogtak egyre közelebb.

- Dolgoztam hét esztendeig a téesz homokbányájában, haszonrészesedésre. A homokot kitermeltem, egyéniek vitték, vállalatok, tanács, ktsz. A földgyaluk alig bírták betemetni, akkora területet megforgattam. Nemes munkát kívánt, négy méter mélyről górtam a homokot, egy bucin egész nap, harmincnégy köbmétert. A parton 70-80 köbméter várt vevőre. Utánam tizennégyen bányászkodtak, váltották egymást, mint a lovak - fénylett a keménykötésű, hatalmas napszámos szeme. - Földem sohasem volt, mindig más talaján kerestem kenyeremet. A csépléseket szerettem, volt alkalom, hogy tíz hét alatt 36 mázsa terményt kerestem.

- Talponállóban ittunk Verébbel. Kedvet kapott, megpróbálta a vasrácsok hajtogatását, fényes nappal. Megtörtént a baj, a tanácselnök felszólította, rám vallott. Bíráskodással megbüntettek szabályszerűen, mert a múltban is én hajlítottam, most is. Letörlesztettem apródonként, máskülönben vittek volna ülni.

- Több büntetésed nem volt? - kérdezte Bandi.

- A demokráciában második büntetésem pokrócért történt. Raktárostól vettem, aki lopta a téeszből. A tárgyaláson elítéltek mint orgazdát, a pokrócot elvették, a raktárost felmentették, mert megtévedt és családot tartott.

Jós Sándor a magbegyűjtőnél dolgozott.

- Rajtam kívül hatan vállaltuk, ismertették a balesetveszélyt, vigyázzunk egymásra, meg ilyesmi. Gépszínben gerendáig a teli zsákok, egyikőnk adogatta le szépen, másikunk aláállt, vállára engedte a hetvenhárom kilós terhet. Ahogy fogni akarom, hamarébb elengedte, megbicsaklott a lába, a zsák vállamra esett, megroppant az oldalam, de csak ki vittem, máskor is adtak már rosszul zsákot. Fájt. Negyedik napon nem dolgoztam, kerestem a doktor urat. Húsznál többen vártunk a rendelőjében, górta-szórta ám a népet kifelé istenesen.

- Mi baja?

- Az oldalam fáj.

- Mit dolgozott?

- Zsákoltam és rám esett.

- Vesse le az ingét! - mondta a doki, jó erős öklével nyomkodta a vállát.

- Ne csinálja kegyetlenül, ökör is megérezné - sopánkodott a napszámos -, elbődülne tőle.

- A jobb oldalbordáján repedés van. Rendben.

- Mihez kezdjek? Betegnek ír?

- Most majd adogatja.

- Az még rosszabb, hajolva emelek.

- Akkor dolgozzon, amit akar, elmehet.

"Várjál csak, kitolok veled - gondolta Jós Sándor. - Felülvizsgálatokra járt egy tanár, odaszemtelenkedtem, az nem dögönyözött, fülével meghallgatta."

- Törés. Gipszeljük és fáslizzuk.

- Húsz napig maradt rajtam a pólya. Az SZTK küldött kevés pénzt, a vállalat ígérgetett. Leszedték a fáslit. Nehezemre esett a zsákolás. Vártam a napidíjat, elmentem az irodára, de kivetették nyakukból, ők semmit se ígértek - mondta Jós Sándor a tanárnak. - Előtte kint a strandon birkózgattunk, rámagyarázták a balesetet. Leveleztünk, a Rádiótól hívtunk megbízottat, de kijelentette: nem tud dönteni, mi az igazság. Elmúlt. Elvesztettem a munkaidőmet.

- Ahogy csépeltünk, esős idők jártak, a kutakba folyt sok rossz víz. Nagyot ittam a vödörből, másnap már kornyadoztam. Ennivalót nemigen ettem, kis italt ittam. Kihúztam két hetet. Mentem megint a doktor úrhoz.

- Mi baja?

- Rossz vizet ittam - felelte Jós Sándor.

- Az a csoda, hogy él. Gyomormérgezés.

Elég takarosan kapott orvosságot. Éjfélkor felkelt, szerencsére volt jó bora, forralta csípős paprikával, lehörpintette. Javult. Pölös Gábor csak nézte az utcán.

- Ejnye, de ismerős vagy.

- Én vagyok - mondta -, Jós Sándor.

- Lefogytál irgalmatlanul.

Potornai Bandi érdeklődéssel hallgatta. Az előtérből megszűrve érkeztek a zajok. Eszmélésétől kezdve ismerte Sándort, szemében az állandóságnak tűnt, olyannak, aki nem öregszik, akin nem foghat betegség, aki azért él, hogy másokat kiszolgáljon.

"Lesznek még napszámosok utána? - gondolta. - Ki vállalja a kemény, hálátlan munkát?"

- Iszol még egy fröccsöt? - kérdezte.

- Iszok.

Leballagtak a büféhez. Bandi rendelt. Koccintottak.

"Szereted a tütüt - gondolta Bandi -, pedig sokat ront rajtad."

- Te jól vagy? - kérdezte Jós Sándor.

- Jól.

"Kellek még, tanárkám - gondolta a napszámos -, vagy keressem a citerazenekart?"

- Akkor kereseted se volt?

- Csóró voltam nagyon, de kiverekedtem tengeritörésre magamat, ásásra, visszanyertem a jó erőmet, dolgoztam, amíg lehetett. Szeretem a szabad levegőt, mezőt, kaszálást, kapálást. Mindennek pontos az ideje, ősz, tavasz ásás, nyár cséplés, házépítés. Ebbe szoktam, csoport, vállalat nem csábít. Hol van már a cséplőgép, a nemes munka? Kombájnok dolgoznak, nem erő szükséges, inkább ész. Elvállalok mindent, fakivételtől kezdve, ősszel három ház fundamentumát raktuk. Magamnak nem tudtam építeni, szeretnék, bármilyen kicsit, nem összkomfortos luxuslakást, de bebújhatósat, kis portával.

- Még sikerülhet, ha akarod - mondta biztatóan a tanár.

- Gyorsan gurul a forint, boltból élek, zsebből fizetek, sűrűbben kapok, mint a Csillagosok, csak kevesebbet. Pénz segíti elő az életemet. Hat hónap, amíg busásan jön a házhoz. A kalmárkodást se szeretem, elizélik a pénzt, sikkasztanak, olyanok, akik kisajátítják mások munkásságát, törvény elé viszik, tudom, de a kár megmarad, viseli a tagság, aki dolgozik - mondta a napszámos, nehéz kézfejével eltörölte a száját. - Sokan a munkától elhúzzák magukat, a bolondabb izzad helyettük. Látom a Csillagban. Könnyebb helyekre nem vágytam. Az embereket nehéz megérteni, mind hazafelé húz, évekig csépeltem a téeszben, tapasztaltam.

- Szórakozásod?

- Zenélek, magyar zenekarban oldalfúvóval játszom és részt veszek a citerazenekarban. Lakodalmat muzsikálunk, kultúrfellépéskor játszunk. A sakk-keret régi tagja vagyok, megyei versenyeken szereplünk. Disznótorokba, névestékre hívnak, van fuvolám, bendzsóm, sok jó nótát tudok. Megemlékeznek rólam. Szilveszterkor Verébbel iszogattunk a Fényesben. Rendelt halászlét, elég jó volt, árban nagyon is, ereje olyan, nem bírtuk megenni, erős a paprika, majdnem megmérgezett. Utána leöblítettük jó borral. A hangszert az asztalra tettem.

- Tedd el! - szólt a kimérő. - Nem szabad zenélni.

- Szilveszterkor csak szabad talán?

- Nem. Felelős vagyok, tudom, mit lehet, mit nem.

- Nem verekedtetek össze? - kérdezte Bandi.

- Lecsillapodott a helyzet. Nem engedett a negyvennyolcból. Jó ismerős, valamikor együtt csépeltünk, kimérő lett, nagymellű, megmutatta, hogy parancsol. A cséplőgéptől elszorult, víz fakadt a lába nyomán, kapálásban hűvösre feküdt. Hoztak neki a poharak. Nagyobb baj, hogy a házigazdámmal nem egyezünk a lakbérben. Ötven forintért vettem ki annak idején, később hatvanat, hetvenet, majd százat fizettetett. Pedig nem jogos felverni kéthónaponként az árat.

- Tegye farzsebbe a pénzét, keressen másik lakást - kiabálta a napszámosra.

- Keresek, de nem találok - mondta Jós Sándor.

- Kigórom a cuccát.

- Próbálja meg - mondta akkor. - Minek strapálja magát, velem nem bánik el könnyen.

- Mi lett végül? - kérdezte Bandi.

- Megjuhászodott. Ezerötszáz forintot fizettem lakásra, ami nem járt volna, és hagyjam el? Lakás? Fáskamra. Hármat lépek, kint vagyok a küszöbön. Kevés a holmim, ami a mamától maradt, asztal, szék, szerszámok, apróság, régi dolgok, nem értékesek. Sportszereim, súlygolyóim, tréningkövem. Hova tegyem? A rendes bért adnám, de nem veszi el.

Elmentek Jós Sándor lakására, ami átmenet volt istálló és disznóól között. Mint roggyant kovácsműhely. Két falát kitárt kézzel elérték. Földes. Viharlámpát gyújtottak, ágy, időtlenség, lóca, szögek falakba ütve, csüngő ruhák rajtuk, porosak, piszkosak, nyűttek. Három koszos lábast, négy gerendát, lyukas teknőt, özönvíz előtti petrofort, a sarokban szerszámokat látott a tanár úr. Nomádélet rekvizitumait, pokrócot az ajtón.

Bandi lábánál jókora kő volt. Huszonöt kilós.

- Aki megtartja, ember - mondta Jós Sándor, majd feje fölé emelte néhányszor. - Megpróbálod?

- Nem.

"Ilyen lehetett a szegénység - gondolta Bandi -, ahonnan elindultunk. Ő benne ragadt."

"Bámulsz, tanárkám? - gondolta a napszámos -, hitványka nem vagy, mégse cserélnék veled."

- Gróf sose voltam, nincs szép bútorom, pingált szobám, a munka az enyém. Elmennék jobb helyre, hová a fenébe? Ezek az örömeim. Szegény anyám kikutatta mindig a jobb lakásokat. Lenézik az embert, pedig nem olyan hülye, mint amilyen szegény. Úriember a sors, nem bíbelődik velem, soha nem voltam kapzsi. Samunadrágjaként, egyszerű állapotban maradtam, más megfogta az isten lábát. Hizlal itt fű, fa, virág. Lehet most mondani? Csak nem izélnek meg? Soha nem álltam félre az igazság elől. Nincs semmi nagy bajom, nem vitatom a helyzetemet senkivel, magányosan élek. Barátom sok, haragosom kevés. Pénz kerül, nem összegek, egyszer járt summa a kezemen. Bánhalmán dolgoztam, rizsmunkán. Elcsépeltük a rizst, fizettek. Nem mondom, megemlékezés okán pár százast elszalajtottunk a bánhalmi kiskocsmában, belemerültem vállhegyig a búcsúzkodásba. Leraktam a többit, összehúztam a zsák száját.

- Boldog vagy?

- Voltam boldogabb ember, sportolgattam, megnyertem versenyeket, súlydobásban, diszkoszban. Hívtak trénernek, de nem engedett a falu, mondták, itthon lesz bokszegylet, pénz. Huszonhat fiatalt kaptam, két hónapig tanítgattam őket, potyán, nem futotta kesztyűkre és ringre. Szomorúságaim nem voltak, elmentek a munkák, nem történt baj, minek keseregjek? Azért tervvel élek, akarnék felmutatni valamit, magasabb ívekre érni, gondolatomban mindig a trénertanfolyam, arra még eljutok. Nem késő. Hatvanéves vagyok, jó a bíróképességem, az étvágyam, tudok valamit mutatni gyakorlatban a fiataloknak. A Kiserdőnél tréningezek, traktorosoknak, pásztoroknak magyarázom a fortélyát.

- Énfajta munkámmal keresem kenyeremet, ruhámat. A tél rablója a pénznek, a jó idő sokára érkezik, elszámolja magát, idén se sokat kerestem. Megkívánom a jó, kiadós kosztolást, italt. Nincs unalmaskodásra időm. Nem irigyelek senkit, tudja a csuda, vannak gazdagok, de nincs jó egészségük. Jó az étvágyam, van erőm, ezt nem tudnák megfizetni, ezt nem pótolja semmi; ezeknek jó egészségük ritkán adódik, erejük sincs, elpuhultak, nem végeznek nemes munkát, ami edzene.

- Autóban ültél? - babrált Bandi a súlygolyóval.

- Ültem. Egy jó barátom hazalátogat kocsijával, már a másodikat nyövi. El kellene indulnom valamerre, hív oda, de le vagyok tapadva, nem költözködésre berendezkedve. Új garnitúrát szeretnék, így jobb lakásba menni blamás. Régi szúette dolgok a tulajdonom, pénzem, az a kevés nálam, attól nem félek, hogy kirabolnak, abból nem sokat érnek el.

- Lottózok, de halomban nem gyűl pénzem, ennivalóm van, főzök magamnak, az étlap nem változik, parasztos ételek, lebbencs, öreglebbencs, paprikás krumpli, krumpli tésztával, tészta krumplival... itten, komám, nincs nagy menü. Egészséges koszt, ezen dolgozok. Kasztrolyom ötliteres, telefőzöm és busásan kosztolok, bírom a munkát, mindegy, milyen. Ismerem a falut, a falu is engem, legkisebb gyerektől egészen a kilencvenéves öregig. Kedvence vagyok, ahol valamit megfognak, mindig segítek. Nagy építkezések történnek, mégis lakáshiányt szenvedünk. A tanyavilágnak lőttek. Lakásom elég szerény, de még ennél is van, tudok mutatni szerényebbet, a Gyepszélen kis disznóól, abban ember lakik, fát vág, akad munkája - mondta Jós Sándor a világ legtermészetesebb hangján. - Így élek én, komám. Vidáman.

- Kopec világ. Nem látják az embert, csak ami mögötte van. Azért nem félek, ha már nem bírom a munkát, eligazodik a sorsom valamerre. Látol öregeket, napközi otthonban, a téesz klubjában, ebéd, szórakozás és hazamennek. Nyugdíj? Ha lesz, lesz, ha nem, akkor nem, amíg élek, dolgozok. Nyugdíjra nem törtem, nem pályáztam, jobb érzés, ha munkabíró ember vagyok. Erőmet fejlesztettem, nem voltam lumpolós, kicsapongó.

- Regényben is megírtak. A Szentpéteri Ferus felesége haragszik, mert piszkosul letolták az urát a könyvben, szarosnak meg minden. Engemet se dicsértek, feküdtem, úgy hordta anyám az ennivalót. Igaz? Ezt írták rólam? Neked tudnod kell. Nem igaz, hiába írták, fekve nem élnék meg.

- Ez tény és való.

Az esküvő.

Ősz melegített, a fák sárga ruhában jártak, érett zajokkal rakódott meg a falu, vontatók harsogtak, megtetézett pótkocsikkal teherautók rohangáltak. Majoroknál gyülekeztek. Autósor állott az utcán. Megválogatták a vendégeket, István-apánk családjával, két kocsijukkal, Nemes Lajosék, Berci igazgató úr és kocsija, Potornai Zsuzsáék új Wartburgjukkal, Major Jani Moszkvicsával, Margit néni, lányok és a Potornai gyerekek.

Pompás pár; Bandi feketében, az apjától kapott hízó árán csináltatta, Rozika hófehérben. Az asztal rogyásig ételekkel, italokkal, gyümölccsel. Délelőtt érkezgettek a vendégek, háziak kínálgatták a finomságokat. Major János hordó bort vett a Csillag pincéjéből s két láda sört. Konyhában és az egyik szobában terítettek, kölcsönzőből hoztak evőeszközöket, porcelánedényeket. Csigaleves tyúkhússal, sült csirke, disznóhús, savanyúságok, édességek halmaza, a kávéfőző állandóan sistergett.

Potornai Zsuzsa kocsijával kétszer fordult, a majorból hozta az öregeket.

- Adj' isten, nászuram - mondta a tehenész.

- Maguknak is. Kerüljenek beljebb.

A belső szobában hangos volt a kedvük, Berci igazgató úr csillogott, István-apánk, Major Jani és Margit néni vigadt vele. Kezeltek. A fiatalabbak, a Potornai gyerekek a konyhába telepedtek.

Finom és szép volt minden, mint lakodalomkor szokás. Talán szebb is.

"Nálunk nem sikeredett volna ilyenre - gondolta Potornainé -, az új urak nem jönnének oda, nehogy megcsapja orrukat a trágyaszag. Jobb így, Bandinak hasznára válik. Összeillenek csodára, tűrni tanuljanak, akkor irigyelheti őket fél világ."

Potornai csínján bánt az itallal, Zsuzsa lelkére kötötte, el ne ázzék, mert új rokonai szemébe nevetnek. Evett. Kiadós húsokat emelt tányérjába, örült az ételnek. Feszélyezve ült a nagy asztalnál, kicsit sértődötten.

"Neveltem Bandit, most elszakítják tőlem, amikor büszke lehetnék. Ezeknek ebben is szerencséjük van - gondolta -, mindig talpra esnek."

Beszélgetést nem kezdeményezett, ha kérdezték, válaszolt illedelmesen. Zsuzsa vitte a prímet. Potornai nézegette lányát az ünnepi cifraságokban, megállt rajta a szeme, szép asszony, csecses, faros, nem fapados.

"Micsoda gyerekeket csináltam - gondolta derűsen a tehenész -, csak Zsuzsának ne lenne ilyen éktelen szája. Urát a sarokba szorítja. Talán jobb is."

Bandi boldog volt. Jól indult az életbe. Kinőtt a fajtájából. Mi válhatott volna belőle? Fogatos, állattenyésztő, traktoros? Szakmunkás. Arra szánták. Több lett öregeinél. Boldog. Csúcsra jutott, szédül, ha letekint. Pedig a mélység is övé, számít, nem engedi. Micsoda utat építget?

Asztal végin István-apánk, kese szemöldökű Berci igazgató úr, Major Jancsi, Margit néni, a falu egyik arca. Tekintély, pénz. Asztal derekán feszesen ülő szülei, szavakban, mozdulatokban ülepedett múlt, Novák Józsi, Nemes Lajos, akiknek félbemaradottságát sajnálja.

Szolgálni és segíteni. Várják. Hogyan?

"Szegénység kilábalói, tőlem reméltek csodákat? - kérdezte gondolatban Bandi. - Észreveszitek-e egyáltalán?"

István-apánk, Berci igazgató úr szintén vár.

"Ki taníttatott? Az állam - gondolták. - A mi kutyánk kölyke vagy, nem lehetsz háládatlan."

Osztódik, mint az őszi mag. A fiatalok? Addig szeretik, míg el nem árulja őket. Erővel, ésszel győzi-e?

Szülei elnehezült kezét látta, elnehezült örömüket. Avatására vett ünneplőjükben feszelegtek. Félrehúzta apja és pénzt tett zsebébe.

- Több tán az égvilágon sincsen. Előleg - nevetett agyonra füstölt, vastag hangján -, a Csillag jótékonykodott.

"Éget a pénz - gondolta Bandi. - Végkielégítés, kitaszítás a szűkösebb világból. Nagyvonalú elbocsátás, mehetsz isten hírével, mi szükséged ránk, mindened van, velünk piszkolódj? Keserves segélykiáltás, józan ösztön. Akkor az új ruhának jobban örült, pedig megkésve vitték avatására, a nadrág hónaljig ért, szíjjal kötögette, a kabát ujja félkönyékig. Hová tűnhetnek a régi örömök? Gyilkolásszuk naponta! Nem a szeretetükből lett áru, az életükből. Mi visz el tőlük bennünket, az idő? Megújulásaink?"

Rozika vígan látott. Vígságot. Szülei mögötte álltak életében, ezután se hagyják, vállaltak vendéglátást, Fényesben a vacsora, mulatozás költségeit. Mások Bandi szüleinél. Apja kedvenc mondása: "Nem a szemétdombon szedtelek fel." Nem is. István-apánk, Berci igazgató úr megtisztelte őket, külön szerencse, könnyebb lesz, Bandit segítik. Aranyosak, igazán. Szegény anyja, takaríthat, munkás-paraszt találkozó ez.

Elteltek. Autókba ültek, a tanácsházához hajtottak, újra fordultak a kocsik. Hozták a fiatal párt. A házasságkötő teremben megilletődtek. Az asszonyok könnyel mosták arcukat, áztatgatták a vastag szőnyeget, örömüket siratták, Majorné gyűrögette kezét, gyűrűtlen ujján fehérlett a szorítás.

Aláírták a nevüket. Kopasz Berci és István-apánk is. Nászinduló szólt. A virággal borított szőnyeg két oldalán úttörők sorakoztak, lejöttek a lépcsőkön, kíváncsiskodók villogtak, gratulálók a kezüket szorongatták, a fényképész: "Tessék mosolyogni, közelebb a menyasszonyhoz, köszönöm, kész."

A Fényesben terített asztalok, virág, zene. A fenti részt foglalták el. Alul poharazgattak, köhögős Gulyás Imre, Jós Sándor, Bugyi Laci és néhány traktoros. A tánc, a nóta ideje tartott, megizzadtak, oldódott a hangulatuk, leugrálták a lakodalmi ebédet, az ünnepélyesség merevségét.

Pincérek vacsorát hordtak, birkapörköltet, rántott húst, savanyúságot, bor, sör, pezsgő az asztalon. Hangosan ettek. Mosoly rándult arcukon, hangjukat felszították, az öröm megnövelte őket. Aljasul törleszkedett az este, ritka arcával elkábította a silányabb napok emlékét.

Potornaiban hatalmasan áradt az ünnep, keserűségét elpergette, szeme fénylett, táncba hívta, akit csak érhetett, elkaphatott, megforgatta, kezét föl-földobálta, jókorát dobbantgatott a parketten. Nyelte a söröket, fiatalabb éveinek erejét érezte, apadhatatlan hitét két karjában. Eltörpültek korábbi aggályai, kicsinylően pillantgatott István-apánkra, a kopasz Bercire.

"Ki az erősebb? - gondolta fitymálva -, telecsináltam jófarkú gyerekkel a világot, micsoda kölykök, viszik valamire, ráncba szedik az efféléket, ellátják utódokkal a szocialista tábort. Hányszor elkaptam az asszonyt, este, reggel, istállóban vagy a házban, amikor megkívántam. Élveztem az életemet. Bercinek gyereke sincs, minek él az ilyen? Kutyát tart a lakásában? István-apánk kettőt kapart össze, nem a legjobban sikerültek, kevés ahhoz az elnöki tisztség. Nekem még megjön játszadozásra a kedvem."

Potornainé eltörődött, megviselte az izgalom. Nem gondolt a tegnapokkal. Gyerekei szétrebbentek, saját életüket élik. Irigység, sértődöttség nincs benne, a szíve tiszta. Nem tudott többet elképzelni sorsáról. Bandinak jó, a többi se panaszkodhat, ami öröm gyerekeit éri, őt éri, kell ennél több? Anyának lenni mégse nehéz.

Bandi józanságát őrizgette, a legteljesebben sikerült minden, de már uralkodott a szesz, ettől féltette esküvőjét, apját nézegette, testvéreit, részeg örömükkel ne piszkítsanak az életébe.

"Ha megúszom - gondolta -, világszám."

Feketéket hordatott kannaszámra.

Rozika nem fogta fel a valóságot, nem is akarta. Mosolygóssá, szépségessé változott. Izzadt férfikarokon röpdösött, világgá tágult a Fényes. Nem törődött mással.

Csendes búcsúval szökdöstek a vendégek, Berci igazgató úr, István-apánk. Bandi fellélegzett, a többi a családban marad. Major Jancsi hazakísérte Margit nénit, a Potornai gyerekek szétszéledtek, presszóba, kultúrba, ismerősökkel tértek vissza, Novák gyerekeivel, Bugyi Lacival, Jós Sándorral. Zúgott a Fényes. Tömve volt. Vadul ittak, szűnni nem akaró szomjúsággal. Major János fizette a számlát, mélyre nyúlt a zsebében.

- Ne menjen még, nászuram, most kezd kedvem lenni - kiáltotta Potornai borosan. - Tán kiiszom a vagyonából?

- Vár a munka.

- Várjon. Nincs már kinek gyűjtsön!

- Segítek rendet tenni. Érezzék csak jól magukat!

Potornaiék maradtak. Az asztalt leszedték a pincérek, italból bőven maradt, a fiúk táncba ugráltak, a lányokat felkérték, hevülten értek vissza, fenékig itták a poharakat. Idegenek ültek már közöttük, némelyiket hívták, többüket az ital csábította. Potornai elemében volt.

- Megenném a világot, kihörpinteném a tengert. Cigányok! Nótát! - verte össze tenyerét taktusra.

Bandi érezte terhét. Rengeteget tudott enni, Majoréknál jól főztek, kiadósan, tisztán, szégyellte, hogy annyit szed. Örökség.

"Úristen, miket hordozok magamban?" - gondolta.

- Menjünk - súgta Rozika -, szeretnék már otthon lenni.

Férjét még kötötte a családja. Maradtak. Hangulatosan játszott a zenekar.

- Térdre, morék, úgy kísérjetek - ordította Potornai -, tán süketek vagytok? - kezébe kapott egy szódásüveget és rájuk emelte.

Potornai Zsuzsa unta. Az este elveszítette jellegét, duhaj mulatozássá alacsonyodott. Sértette. A férfiak tartástalanul, báván vigyorogtak.

- Gyere, Novák - parancsolta -, kukorékolnak a kakasok.

Rozika ráncigálta férje karját, sürgette, torkig volt az egésszel. Gyorsan veszített értékéből, csillogásából ragyogó esküvőjük.

- Csak ennyit jelentek? - felpattant és indult. - Hazatalálok egyedül is.

- Vigyed, kedves, vigyázok én a részegekre - mondta anyósa készségesen, megsimította legidősebb fia arcát -, nagyobb örömöt leltek egymásban.

A langyos éjszakában a határ szaga érződött, felszántott földek édeskés üzenete.

- Szép kis családod van - duzzogott az új asszony.

- Volt. Elveszítettem.

- Le se vakarhatod.

Bandi szomorkodott és örült.

Osztályfőnök volt a hetedikben, oda járt István-apánk lánya, Nemes Lajos fia, lánya a nyolcadikba, a Péteri fiával. Figyelte őket.

Magyarból István-apánk lányának közepest adott. Beírta az ellenőrzőjébe. Durcásan rándult a lány arca. Nem értette, az ellenőrzőben jó jegyek, értelmi képességei közepesek. Kedvelte a fruskát, életrevalónak látszott, jószívűnek. Ruhái a legjobb anyagból készültek, arany karórát hordott, vastagra vágott szalámikat hozott tízóraira és elosztogatta.

Elengedte az osztályt. A kapun kívül szétszórt papírt látott. Bandi lehajolt, felvette: iskolai ellenőrző darabjai. Mintha arcul ütötték volna, megismerte közepes osztályzatát. Összegyűjtötte a könyvecske roncsait.

"Várj csak, kisasszony" - gondolta.

- Hozd ki az ellenőrzőt - mondta másnap.

- Otthon felejtettem.

- Eredj érte.

- Igenis.

Utolsó órára érkezett vissza. Ártatlant játszott tovább.

- Nincsenek otthon - mondta Márti és el se pirult -, nem tudtam bemenni.

- Ez kié?

- Enyém, elhagytam biztosan. Kiszóródott.

- Miért szakítottad el?

Vállát rándította. Szégyellte, de nem mentegette a bűnösségét.

- Jó hecc, igaz? Szépen összeragasztgatod és aláírva lássam! Megértetted?

- Igen.

Este tévéztek. Major János vendéget hozott, István-apánkat. Borral kínálták, Majorné gyulaival, Rozika feketét főzött.

"Mi az, tisztelt gyülekezet - gondolta a tanár -, nyalizunk?"

- Berendezkedtetek? Kíváncsi vagyok. Másért is jöttem - nézett Bandira az elnök -, Rozika mihez kezd?

- Nem döntöttünk.

- Siessetek, amíg gyerek nincs az útban.

Rozika paprikapirosan kiszaladt. Terhet hordott.

- Nem baj - mondta István-apánk. - Az irodában helye van bármikor.

Kezet fogtak. Apósával együtt kísérte ki István-apánkat.

"Most véletlenül eszébe jut a kislánya" - gondolta a tanár.

- Kicsit ráijesztettél Mártikámra, panaszkodott szegény - mondta a téeszelnök -, úgy elbúsult miatta.

"Nem vagy hatökör - gondolta István-apánk -, ebből érthetsz eleget."

- Szigorúan fogom, a saját érdekében - tárta szét kezét a pedagógus.

"Ehhez is pofa kell, puhányom" - gondolta Bandi.

- Csakis az ő érdekében.

Rozika visszajött a konyhába, megkívánta a gyulait. A tűzhelyen lábasban bableves rotyogott. Major János abból szedett.

- Szerencsétek van - mondta boldogan az anyjuk -, gyerek áll a házhoz, pénz is.

- Idegen előtt - szabadkozott a fiatalasszony -, holnap fújják.

- Násznagyotok. Amúgy is megtudná. Jószívű irántatok, biztos állást kínál - oldódott derűsebbé Majorné arca -, havi fixet.

- Amíg hozzám jár a lánya. És kitűnő lesz.

- Mi bajod? Jó tanuló, hallanád, hogy dicséri az apja fűnek-fának - mondta apósa és félretolta a tányért -, orvost csinál belőle.

- Közepest kapott tőlem.

- Lerontod a jegyét? - csapta össze félelmében Majorné a kezét, és a kővé merevedett fájdalom ismét megjelent arcán.

- Ezt érdemelte, nem többet, nem kevesebbet - mondta Bandi.

- Nehéz eldönteni, ki mit érdemel - szólt Major János és felkelt az asztaltól. - Tévedhet itt mindenki.

- Ellenőrző könyvét szétszaggatta.

- Fejét veszed, hiszen még gyerek! Magadra haragítanád István-apánkat - töprengett Majorné -, mégse való az.

"Magát se az eszéért szeretem" - gondolta Bandi.

- Igazságban nevelem őket. Ha becsapom az osztályt, ki hisz többé nekem? - kérdezte élesen a tanár.

- Istennek isten a barátja. Berci igazgató úr úgy nyalja, mintha cukor lenne - húzta félre a vállát Rozika.

- Rájuk tartozik.

- Legyen eszed, fiam, szegény embernek szegény a szerencséje, jaj, ha elszalajtod - mondta a tört asszony és idegességében a kendőjét babrálta -, bizony nagy bajod.

- Tanár vagyok, nem üzletember. A feleségemet se árulom.

- Jól fontold meg - mondta határozottan apósa, felemelte mutatóujját -, és ahhoz tartsd magad.

- Megszülöm a gyereket, aztán megyek munkába - mondta Rozika. Szeme sűrűn lecsukódott.

Bandit felkavarta az este. Világmegváltásról szó sincs, mégis talán ezen múlik a jövője. Próba, választóvíz. Nem szégyenkezhet.

István-apánk lánya feltűnően rendesen viselkedett. Mutatta az ellenőrzőjét, gondosan ragasztotta, aláíratta.

- Te csináltad?

- Igen.

- Máskor ne történjen ilyen, megértetted?

- Igen.

Potornai Zsuzsa megtanult vezetni. Autóskesztyűt vásárolt, a Csillag irodájába kocsin járt. Porolt a Főtéren, az együgyű Veréb utánafordult.

- Ágyban kerested? Tőlem mást kaphatnál.

Zsuzsa Bandiékhoz ment, a Kurázsi mamát játszotta a városi színház, szaladjanak el hármasban. Örömmel fogadták. Kezdő pedagógusfizetés, beosztás, filléres takarékosság, Majoréknak köszönhették létüket, ingyen lakás, ingyen koszt, rakosgatták pénzecskéjüket, a gyereket csupaszon ne várják, nem jártak sehová, a Fényes nem érdekelte őket, mozi helyett televízióztak, Bandi idejét elrabolta az iskola, Rozikáét a terhesség, kaptak az ajánlaton.

Zsuzsa biztosan vezetett. A presszóban feketét ittak, nyüzsgött a város.

- Jó lehet itt lakni - mondta Rozika és sóhajtott -, elegancia, szórakozás.

- Ahol a kenyér, ott a szekér. A Csillagban szépen keresek, bolond volnék városba kívánkozni. Unatkozok? Vágtatok ide.

- Nem mindenkinek megy olyan jól - szólt Bandi.

- Ha megalszik a tej a szájában, mint neked is.

- Dolgozom, dicsérik a munkámat.

- Az ingyen van. Lényeg a pénz, nem a szocialista munka - dohogott Rozika.

- Szellemi tevékenységnek nincs rangja, értéke. A miénknek legalábbis.

- Tévedsz. Nézz szét, egyesek degeszre keresik magukat - érvelt Zsuzsa.

- Élelmesek, a jég hátán is megpocakosodnak.

- Hizlalással?

- Kapcsolataikkal. Berci igazgató úr megismerné István-apánkat az utcán? A hülye fiának jó bizonyítványt adott, hízott kacsa, hízott liba, miegymás vándorolt azonnal.

- Abból nem gazdul meg.

- A szülői lélek naiv, jobban izgatja a bizonyítvány, mint a gyerekét. Udvarol érte, megalázkodik, névnap, anyák napja, pedagógusnap, iskolai ünnepség, bankett, szülői értekezlet, csokor virág, csokoládé és jókívánságok. Kezdetben. Később szemérmetlenebbül. Szülői munkaközösség tagja vagyok, Józsikát napközibe adtam, mit válaszoltak? Nincs hely. Megértettem, borítékba csúsztattam a százasokat, lett. Szorítottak. Szeretem a jó szívüket.

- A tanítók hullarablók? Fejik a népet? - háborgott Bandi. - Észen vagy?

- Butaságot beszélsz. Elfogadják az ajándékokat, helyes. Borravaló-ország vagyunk. Használd a fejed, falun élsz, nem a mennyekben, nem avult brosúrákban. Diploma, pénz, jólét, ez a sikk.

- Nem tanultam gazdálkodni, nővérkém. A legértékesebb anyagot bízták rám, a jövőt. Szemétdombot csináljak magam körül?

- Kegydíjból mégsem tarthatod a családod.

- Rozika segít.

- Ne hidd! Jobban félted annál, hogy dolgozni engedd. Ott mutogatják ám, aki fekszik, kap is.

- Magadból ítélsz? Nem mindenkinek azon az esze.

- Piros lámpát akaszthattok a munkahelyekre. A szerelem pénzbe kerül vagy másba. Ingyen még a paradicsomban sem mérték. Ágyékával, nyelvével, csalásaival keresi kenyerét tömérdek ember, elkurvul. Én azzal fekszem, aki tetszik, tisztességes szemlélet. Az uram nem férfi, tehetetlen fajankó.

- Nő a fiad, szégyenkezel.

- Nem a te dolgod. Tisztességben nagyon nehéz élni, hősöknek való. Neked se sikerül. Mutass egyetlen embert a Csillagban, igazmondót, becsületeset, akihez semmi gyalázkodás, piszok nem fér, megalkuvás, meg ilyenek. Nincs. Válogatni meg értelmetlen, kis tisztesség, nagy disznóság.

- Befejeztétek? - kérdezte Rozika hideg előkelőséggel. - Ideje elfoglalni a helyünket.

- Azt magyarázom, de nem érti. Még nem ettetek a tiltott gyümölcsből.

- Micsoda ész - gúnyolódott Bandi -, kanalazni lehetne.

Pazar előadást láttak. Életükben nyikorogtak a kordé kerekei.

- Kell pénz, Zsuzsa? Magadra ismertél? - mosolygott fölényesen a tanár.

- A színpad nem élet. Az egyszemélyes vígjátékot szeretem, saját rendezésemet.

Békességbe borult a határ, elhagyatottságba, fájdalomba. Reflektorok verték hosszan előre az utat, kétoldalt az árokparti fákat. Szántó traktorok pislogtak, lámpájuk fénye gyengén csapódott, fáradt szentjánosbogárként. A megviselt földeken kukoricaszárak sorakoztak. Riadt szemek parázslottak a nagyra nőtt fűből, a burjánzó útmenti gazból, macskák elnyújtott teste, keresztbe futó nyulak, felvert falusi fények hulltak a kocsira.

- Ilyenkor szeretek utazni - mondta Novákné Potornai Zsuzsa. - Magamra vagyok utalva. Tiszta képlet, nincs ámítás, az ember addig kell, amíg adni tud. Önmagának is.

Megérkeztek.

Margit néni meghalt, Majorné feketét öltött, siratgatta. A ház mozgásba jött, élénk mozdulatai sértették a kegyeletet. Potornai Bandi közömbös maradt, kétszer látta életében, rokon, rokon. Sorolták a megboldogult jó tulajdonságait, a halottas háznál már civakodtak.

- Emlékszem a kazettájára, mennyi arany lehet abban? - kérdezte a vénlegény Major Jancsi. - Özön.

- Minket illet, az örököseit. A gyűrűmet megtalálom.

- Felélte, amije volt, a ház sem az övé, az ékszereit meg eladogatta - mondta Rozika, amikor észrevette a régi kapzsiság maradékait. - Itt nem gazdulnak meg.

- A kazettát megtaláljuk.

Keresték. Felforgattak mindent, tűvé tették a házat. Föld nyelte el? Fokozódott az izgalmuk.

- Amikor esküvőre hívtam, láttam - mondta Majorné -, a konyhából kereste elő.

- A föld alól is előkerítem - szólt Major János. - Felásom az udvart.

- Vacak kis ládikáért gőzölögnek? - rökönyödött meg Bandi. - Nevetséges.

- Vagyon van abban, kincsek. Kocsit veszek, ha megtalálom.

"Ha annyira akarná a kocsit, megvehetné - gondolta a tanár -, telik miből."

Sikerült, a kemencéből kaparta elő, ruhával törölgette Major János, nem engedte markából a nehéz vaskazettát.

- Tele van - ordította -, lesz itt ünnepség, hét határra szóló!

Köréje gyűltek, kíváncsiskodtak, látni akarták mielőbb az ékszereket, szétkapkodni, elosztani.

- Nyisd már! - türelmetlenkedett a felesége.

A zár nem engedett, szétfeszíteni sem lehetett. Fűrészt kerestek. Ráncigálták, húzták, vonták, feszítették, fűrészelték. Kisebb vaskazettát találtak belül.

Kínlódtak, verejtékeztek, sokáig birkóztak a kazettával, azt is szétfeszítették. Újabbat vettek észre. Az öröm lobbant Major Jancsi arcán.

- Hármas koporsóban, mint Attila király - ámult el -, furfangos bestia vót ez.

Újra munkálkodtak, dühösen és megcsappant reményekkel fűrészelték. Sárgálló, összehajtogatott papír hullott belőle a földre.

- Végrendelet - mondta kidüllesztett mellel Major János. - Kire mit hagyott?

Bandi vette kezébe, olvasni akarta.

- Tízéves villanyszáma - mutatta és a hasához kapott. Hördülések hallatszottak. Rozika kuncogott.

"Ez aztán az ingyen cirkusz" - gondolta a tanár.

- A vén kurva, megint átrázott - kapott dührohamot Majorné -, a műlisztet is velünk etette meg, haló porában se legyék nyugta.

- Indulhatunk a temetőbe.

Margit nénit senki nem gyászolta, magának élt, magának halt. A fuvaros késett. Major János fogadta, olcsóbban a temetkezési vállalatnál. Botrányosan múlt az idő, a pap türelmetlenül nézegette az óráját. Jancsi kocsival szaladt a fuvarosért.

- Tökrészeg a disznó, a Fényesben fetreng - mondta megérkeztekor -, többet keres, mint a királyok. Szóltam a temetkezési vállalatnak.

Lovak trappoltak a gyászkocsival. Rohamléptekkel vágtak a temetőnek. A sírgödörnél két sírásó támaszkodott.

Nyúlfarknyi búcsúztatás volt. Sötétedett. Lassan hullott a rög, a fogadott sírásókon kívül senki nem húzott rá kapa földet.

"Hová kerültem, isten? - viszolygott Bandi. - Felírogatják, hány dekát eszem?"

A Major-házban elromlott a vízcsap, csepegett, idegesített, Bandi nem nyúlt hozzá. Apósa küldött szerelőt a Csillagból, a fürge Bendő Bélát. Jól dolgozott.

- Van munkája? - érdeklődött rögtön a tanár.

- Akad szerencsére. Négy helyre hívtak az utcában, igyekszem vele, hogy visszaérjek a téeszbe, mielőtt a munkaidőm lejár.

- A zsebpénz összejön? Havonta mennyit keres?

- Öt-hatezret.

- Négyszerese az enyémnek. Maga érti?

- Érteni - mondta a jókezű lakatos, kulcsot keresgélt a feketére zsírosodott táskájában -, miért ne érteném?

- Fél életem a tanulásra ment, annyit se keresek, mint egy segédmunkás. Miért?

- Esőkor ne álljon a csurgásba - mondta Bendő Béla és ötven forintot kért. Fél óráig bíbelődött a csappal, munkaidejében. Bandinak naponta járt annyi, s vegetálásra alig futotta.

Megfagytak az utak, füstszínű lett az arcuk. A tél megszívta a földeket, kifehéredett a homok, a dércsípte reggeleken friss színű volt a határ, mint falusi házak meszeléskor.

Bandi szerette szakmáját, elmerült a munkájában, részletesen emlékezett epizódokra, feleletekre, családlátogatásokra. Szigorúan bírált, akart.

Gátlásai megkövesedtek. Hideg maradt a tantestületben, névnapi bulikból hiányzott, ellógott, társaságba nem járt. Nem hívták. Néha irigyelte hajtósabb kollégáit, akik tökéletes helyezkedéssel, bájmosolyokkal, merő kollegiális szívességekkel élve fényesebben ragyogtak, kedvezményekhez jutottak. Hasonló szituációban alkalmazkodóan viselkedett, később utálkozott önmagán és a törtetőkön. Megbízható, sokat vállaló tanerőként kezelték, jó képességűként, de jutalmazásoknál, fizetésemeléseknél egészen más szempontok érvényesültek.

"Bercikém, játszhatod a bazári majmot, a te fejed is töklámpa - gondolt haraggal dirijére, aki szavalatokat komponált az egészséges kollektíváról, pénzosztásnál pedig a kaparókat segítette. - Nyali-díj, micsoda ötlet, kár, hogy még nem adtak érte emlékérmet."

Felügyelt a folyosón utolsó szünetben. Párttaggyűlés a tanáriban, kollégái ruháskosarakban hordták a söröket, szendvicseket, kávét.

- Mi lesz? Munkaebéd? - kíváncsiskodott, de nem kapott választ. - Süketek vagytok, nem halljátok?

Bentről nevetgélés szűrődött. Másnap sugdolódzott a tantestület, hölgyek továbbították a hadititkot.

Családlátogatását Péteriéknél kezdte. A szép házban rend, tisztaság. Elöntötték az emlékek, látta Jutkát feküdni a cselédházak előtt, a mosolytalan Péteriné naponként a kőkrisztushoz szaladt, vasárnap a kápolnához, áhítattal és ragaszkodással imádkozott. Reménységgel.

Potornai Bandit nyugalom fogadta. A családfő komolyságával kitűnt a cselédháziak közül, de erejét elszívta a fojtott bánat, a visszahúzódás. Tisztességesen berendezett lakás, szolid bútorok, háztartási felszerelések, a szobában fekete keretben Jutka fényképe. Almaillat a levegőben. Székkel kínálták, zavarban voltak. Bandi is.

- Főzhetek feketét, tanár úr? - kérdezte sírós hangon Péteriné és már ugrott is -, finom, erős lesz.

- Köszönöm szépen, elfogadom.

"Szomorú hangja van még mindig" - gondolta Bandi. Kicsit csodálkozott: Péteriék kávéznának? Itallal nem élnek, káros szenvedélyük nincs.

- Karcsi, szaladj a boltba, hozzál tíz deka kávét, egy üveg bort - hallotta kintről.

Égett az arca.

"Mégsem kellett volna elfogadnom - gondolta -, problémát csinálok, amikor segíteni jöttem. A gyerekük érdekében."

- Tanár úr még nem járt nálunk. Örülünk, hogy megtisztelte a házunkat - mondta Péteri -, annak is, hogy a magunkfajtából ilyen ember lehet. Büszke vagyok.

Bandinak jólesett az elismerés, akár apja mondta volna. Tiszta poharak kerültek az asztalra, szifon. A házigazda bort bontott.

- Nehéz volt? - kérdezte.

- Nagyon.

- Ettől féltem a fiamat.

- Neki könnyebb lesz - mondta a fiatal tanár.

- Mindenért szenvedni, küzdeni kell. Ne a legtöbbet válassza!

- Több az öröme is.

- Nem hiszem, egy szájjal születtünk a világra, azzal is halunk.

Kávéztak, a fekete hajú Péteriné is. Karcsi szakkörbe ment. A bort kíméletesen szopogatták.

- Minek szánnák?

- Szerelőnek - szólt a tehenész -, kapós szakma.

- Egyetemre juthatna, mérnöknek, tanárnak.

- Nincs annyi igényünk. Neki se.

- Nem akarják taníttatni? - kérdezte Bandi és csak most kezdte érteni a szülői szándék komolyságát. - Úgyse hagyom.

- Ne szakadjon el tőlünk, itthon maradjon. A ház az övé lesz, jobban él tanítóknál, mérnököknél - mondta a tehenész. - Számoljon, tanár úr, tanulna kilenc esztendeig, vagyonba kerülne. És miért? A keresetéért? Jó szakember zsebébe gyűri a tanári kart. Fölöslegesen nem szenvedtetem.

- Akkor rám miért büszke? - vörösödött el a cselédházi diplomás.

- Első volt, megmutatta, hogy nem vagyunk hitványak, a maga erejéből küzdött.

- A javát akarom, igazán elhihetik. Holnap nem élhet meg iskolázatlanul. Mire vihetne, okosodjon, vezessen!

- A többiek hátán szántson? Jutkát elvette az isten, Karcsit nem adom. Sem a pártnak, sem a kormánynak - fakadt szomorúságra Péteriné. - Az iskola eltávolítja tőlünk, ellenünk fordítja.

- A tanulás jobbulás - kardoskodott Bandi.

"Gyakran vendégük leszek - gondolta -, amíg nem hajlanak."

- Oda már a mi beteg madarunk, elszólította az isten - törölgette könnyeit az alacsony Péteriné, szinte eltört a fájdalomtól -, örökre.

Bandi előtt lepergett Péteriék tragédiája.

Este szomorú hírre érkeztek. A földekről jöttek, szürkén a portól, éhesen. Jutka meghalt.

- Istenem, mit vétettem ellened, hogy ennyire büntetsz? - sírdogált a töpörödött asszony -, nyomorék kellett neked? Elirigyelted?

A fiókok aljáról fekete szalagot szedett elő, megfakult kép csüngött a falon bekeretezve, arra erősítette.

- Éjszaka indul vonat - mondta a tehenész vontatottan és a tenyerébe temette arcát.

- Az jó.

Péteri elintézte a legszükségesebbeket, elment Nemes Lajoshoz, pénzt kért kölcsön. Mire hazaért, meleg vizet talált, vacsorát az asztalon. Eltolta.

- Karcsi? - nézett szét a szobában -, hová lett?

- Szomszédba vittem, ott meglesz.

Megmosakodtak. Fekete ünneplőt vettek, Péteriné szatyrába kenyeret, kolbászt, szalonnát tett, és üveg vizet.

A városban eltörődötten lépegettek, ijedten pillantgattak a villamosmegállóknál. Lerítt falusiasságuk.

Jutkát megmutatták, csont és bőr volt a fekete koporsóban. A sírnál elbúcsúztak. Ketten temettek.

Dübörgött velük vissza a vonat.

- Sem az élete, sem a temetése nem sikerült szegénynek - mondta vörösre dörzsölt szemmel Péteriné. - Mennyit folyt a füle! Agyhártyagyulladás, kíméletlen betegség még felnőttnek is. Ártatlanul szenvedtette az isten, engem büntethetett volna helyette, leszakította a virágom.

- Szaros kenyér az élet, de megadással harapjuk - dünnyögte férje, aki merőn bámult ki az ablakon.

A fekete szemű Péteriné fekete ruhát hordott. Reggel megébredt, kinyitotta szemét, imádkozott. Este is. Templomba nem járt. Össze se kulcsolta kezét, de imádkozott, ahogy éppen az esze diktálta. A szomszédban kopott, borító nélküli biblia kallódott a lomok között. Elkérte. Többet jelentett kenyérnél, vele aludt, vele ébredt.

Néha lázadozott.

"Miért nem segítesz, uram, annyit vétettem ellened? A lányomat nyomorékká tetted, szenvedtetted ártatlanul, minek a ház ilyen áron? A halállal üzentél, amit elnyerünk valahányan - gondolta. - Hozzád szólok, könyörgök, parancsolataid szerint élek, sohasem hivalkodtam, az életemben mégsem örülhettem. A mosolyt lefonnyasztottad rólam. Ez a megváltásod, uram? Tudsz még büntetni? Olyan nagy öröm az élet, gürcölök látástól vakulásig, és mire jutok? Fekete, sötét szomorúságomra."

A fekete ruhás Péteriné istenhez való ragaszkodását nem kürtölte világgá, takargatta, féltette, önmagáénak érezte. A vallást önmagáért szerette. Furcsa, egyedüli kapcsolata alakult az istennel, mindenkitől és mindentől független, napjában többször imádkozott, amikor éppen szükségét érezte, kapálás, főzés közben, kitalált szövegeket mondott és boldog volt.

Jól éltek. Férje rossz szót se szólhatott, ragyogott a házuk, televízióra, rádióra, mosógépre futotta, jószágokat tartottak, hajnaltól estig hajtottak. Csak fekete ruhát hordott, feketét vásárolt, fájdalmát méltósággal viselte. Elnevezték fekete-Péterinének.

Nemes Lajosékat is örömmel kereste Bandi. A párt megfoghatatlan, idegen hivatalnak tűnt előtte, különböző emberekből, hibákból, erényekből állt össze, nem irigyelte őket, nem kívánkozott közéjük. Őrizte függetlenségét. Nem akarta észrevenni, hogy egész élete csupa függőség, kisebb-nagyobb kiszolgáltatottság, csigahéjába húzódott, elhatárolta magát mindenkitől.

Nemes Lajoshoz vonzódott. Mióta ismerte, egyformán közvetlennek találta, tehenészkorában, párttitkároskodása idején. Az emberek akkor keresték, amikor kértek tőle. Természetesnek vette. A cselédháziak állandóan macerálták.

- Bolond vagy, Lajos. Mit ártod magad a politikába? - legyintett Potornai. - Ravasz embereknek való. Mit adnak a párttal? Tán házat kapsz, hogy odavagy érte?

Amikor meglátta, hogy ugyanúgy kínlódik a faluszéli házában, mint korábban a majorban, nevetett és újra hangoskodott.

- Vitorlájukba fogod a szelet, és megbecsülnek? Ennyit érnek a kommunisták? Hol a tehetősséged, mit remélsz a pártodtól? Addig kellesz, míg a szemetet kihányod, ótán hoznak másikat. Ököllel törülöd a szemed.

Ha baj érte őket, előleg kellett, segítség, rögtön Nemes Lajoshoz szaladtak, intézkedjék. Megköszönni legtöbbször elfelejtették.

Bandi olyannak látta, mint gyerekkorában. Pedig az évek sok keserűséget tömörítettek a párttitkárnak, egyre idegesebben ette, koptatta szervezetét. Befelé szenvedett, jámbor csendessége veszedelmes kórokat növesztett. Idegesen, kapkodva kereste cigarettáját, barna szeme tisztán fénylett, sűrű, barna hajába fehér csíkok keveredtek, de ovális, sötét bőrű arca megnyerő maradt.

A tanár otthon érezte magát.

- Ülj le, fiam. Hogy élsz?

- Kínlódgatok. Az én sorsom egy nagy kínlódás.

- Az a fontos, egész életed abban telik, majd meglátod - veregette vállon Nemes Lajos.

- Belefáradok.

- Nem adják azt ingyen, szenvedni kell érte, dolgozni. Aki kolompot kötött, rázza.

- Úgyse hallják - túrt a hajába a tanár -, süketnek tettetik magukat.

- Emésztgetik, az tart ítéletnapig.

- A gyerekek érdekében jöttem. Továbbtanulnak?

- Amíg szusz lesz bennük, meg amíg bírom. Helyükbe érkezett a gimnázium, beterelem őket. Az ész bajjal jár, de az se jó, ha nincsen - göcögött a párttitkár.

Nemesné asztalt terített, disznótorost melegített. Bandi figyelte. Emlékeiből kihullott az asszony, aki a családjának élt, háztájiban hízókat, libákat, kacsákat, tyúkokat tartott, annyi haszonnal, mint az ura fizetése. Egyszerűen laktak, öltözködtek. Vendégeket nem hívtak, társaságba ritkán jártak, a gyerekek növekedése mutatta az idő múlását. A családi észrevétlenségben húzódott meg Nemesné szilárd, megbízható alapként.

Fűszerezett, csípős kolbászt, laktatós rizses hurkát, zsírban úszó káposztás húst ettek, a hatalmas, fehér kenyérből lapátnyi szeleteket. Jó étvággyal örültek az ételnek.

- Örülök, hogy megtiszteltél.

- Ilyen szöveggel Lajos bátyám zavarba hoz.

- A kölykeimet fogjad szigorúan, fussanak, ha erejükből telik.

Disznótorok idejét hozta a tél. Majorék vágtak, Jani hajnalban hazacsörtetett. Hárman dolgozták fel a hízót. Asszonyok serénykedtek, főzték, sütötték az ételeket, erős szag uralta a konyhát. A munka és az öröm kitelt a családból. Vacsorára senkit se hívtak. A kóstolót Potornaiékhoz Bandi vitte.

Aztán Potornaiék perzseltek. Meghívták a fiatalokat, Rozika hányingerre, szédülésre panaszkodott, otthon maradt. Bandi kerékpáron tette meg az utat. Hó nem esett, fekete ünnepek lettek. Testvérei is szállingóztak, megtelt a ház, ricsaj költözött falai közé. Előzőleg hízókat adtak el, húszezer forintot öblös, kopott pénztárcájába dugott Potornainé, a sifon polcára, az ingek alá tette. Hordó bort tolt a Csillag pincéjéből, paprikát, sót, borsot és öt kenyeret az ABC-áruházból hozott.

Két szamár nagyságú hízót vágtak, Novák segített, a gyerekek kapkodták a munkát, Bandi kiszolgált. Anyja fazékban bort forralt, borsot, csípős paprikát, fahéjat dobott bele, az erős, kaparó méreg fortyogott.

- Vigyed, kisfiam. Vigyázz, berúgnak, kés van náluk.

Piros pettyes csuporban mérte. Mártogatta a bögrét a meleg borban, párolgott a hidegben, sorban testvérei kezébe nyomta. Elfogyott hamarjában öt liter.

- Tanár úr, kóstolja meg a fülit - szólt Novák. Lenyisszantott jókorát, megsózta és nyújtotta -, csak a sajtba is maradjon.

- Drága bátyám, maradt a piából?

Hatalmasan beszélték az életüket, epizódokat kanyarítottak, színezték veszettül, újra élvezték. Potornai Béla hippiskedett, vállán csüngött zsíros sörénye, göndörítve, mint a birka szőre. Galerival járt. Munkahelyét sohasem tudták, mire megjegyezték, máshová hurcolkodott. Otthon fitymálta a farmernadrágosokat, méltóságteljesen viselte ápolatlan, torzonborz külsejét. Valahányszor megjött, koszos sportszatyrából dűtötte a bűzlő szennyesét, napokig aludt a konyhából becipelt priccsén. Bolhákat fogdosott és vakaródzott. Mosakodott. Potornainé szó nélkül áztatta szennyesét, szárította, vasalta, szépen egymásra hajtogatta, táskába tette, másik rekeszébe húst, szalonnát, kolbászt, mikor mit rakhatott.

Hippi-mese.

"A vonaton bigére utaztam. Frankó csaj pipiskedett a fülkében, egyedül. Hajtottam a mámort neki, szövegeltem, és a vécében kettyintettünk."

Tátott szájjal hallgatták.

- Micsoda fiatalság - mondta az apja -, utazás közben gyereket csináltok.

- Nincs klapci, tablettákat zabálnak a bigék.

- Attól biztosan nincs? - kérdezte tágra meredt szemmel Novák. - Nekünk mégse árulták.

- Az őskorban éltek - vakarta loboncát a hippi -, vagy még korábban.

- Miben?

- Amikor ősemberek születtek.

Konyhába hordták a szétdarabolt húsokat. A villanytűzhelyen barna lábasban, hagymás vér feketedett, a tepsiben karikapecsenye rotyogott, asztalon púposodott a szeletelt kenyérhalmaz. A frissen sült hús szaga étvágyat gerjesztett.

- Vályúhoz - kiáltotta Potornai, akit könnyen megfogott az ital és az öröm. - Addig nem kelünk fel, amíg ennivaló lesz előttünk.

Csodálatosan ettek. Erős fogakkal tépték a friss pecsenyét, nagyokat haraptak a kenyérből, az édeskés vér elomlott szájukban, zsír csillogott az állukon. Potornainé mosolyogva vigyázta, mindőjüknek legyen elegendő.

- Megérjük, hogy újra együtt leszünk? - kérdezte.

- Belefárad. Csutakolhat utánunk - mondta tele szájjal Potornai Pista.

- Az anya sohasem fárad. Inkább felbukik, ha már nem bírja.

- Arra korán van - mondta a házigazda. - Mindegyikőtöket házasságban akarom látni, unokákkal.

- Lesz itt annyi gyerek, új Csillagot alakíthat.

Piros pettyes kancsóban hozták a sárga nedűt, vizespohárba, bögrébe, befőttes üvegbe dűtötték.

- Itassuk a pocákat - nevetett Novák és felhörpintette az erős bort -, ne szomjazzanak!

Megitatták. Kolbászt, hurkát töltöttek, szalonnát sóztak, ágy alól húzták a sózóteknőt, az oldalszalonnákat egymásra dobálták. Zsuzsa érkezett, az ajtó közelében fékezett, csinosan öltözve lépett közéjük, kezéről kesztyűjét cibálta.

- Megjöttél, szépségem? Isten az anyám, ha nem a nővérem lennél, meghúználak - nevetett a család hippije. - Jó vagy nálam.

- Eredj, rusnya jószág, koszos disznó. Százból se adnék.

- Teljes a harmónia - mondta Bandi -, ezt szeretem.

- Tanárkám, a Rozika szoknyája kihűl. Büdösek vagyunk neki? - évődött azonnal Zsuzsa és illegette magát sógornőjét utánozva. - Nagy ívben kerüli a hajlékunkat.

- Szédül, nehezen viseli a terhét.

- Nekem nem adod be, tőlünk szédül. A diplomád jó, nem a rokonságod - vetkezett nővére előttük, háziruhába bújt -, erre mérget vehetsz.

Ettek és ittak. Hangoskodtak. Tetőzött a jókedv, tartott a borból. Ismert nótákat énekeltek, az asszonyok Novákékhoz húzódtak, ruhástól dőltek ágyra, kanapéra, gyerekek mellé. Elszenderedtek. Részeg álmuk volt.

Zsuzsa megrugdosta Bandi lábát, szemével intett, udvarra surrantak. Anyjuk meglátta, utánuk sietett, kóstolókat adott. Novák Józsi begyújtotta a motort, indultak.

- Pihenjen már, minek gürcöl, mit akar még? - kérdezte anyját Bandi és búcsúzásul megcsókolta.

- Tíz ujjam van, bármelyiket harapom, egyformán fáj - mondta elgondolkodó arccal az öregasszony, és a két fájdalmas vonás elmélyült szája szögletén, még az éjszakai világításban is jól kivehetően. - Az én szoknyám mindőtöket eltakar.

Bandi józanul, megkönnyebbülten ült a kocsiban. Otthon állandóan vigyázott, meg ne sértse testvéreit, galibát ne csináljon, mert még azt mondanák: a tanár úrnak büdösek vagyunk. Helyeselt, tréfálkozott, az ideális testvér szerepében tetszelgett. Szerette, de távol tartotta őket, jó volt velük, melegedett a szíve, örült, a család elérzékenyítette. Rosszallotta a mértéktelen ivást, a hiábavaló, oktalan kicsapongást, a trehányságot.

"Anyámat sajnálom, le se fekszik, tisztogathat, készítheti a reggeli lakomát" - gondolta.

Zsuzsával értette meg legjobban magát. Szurkálták, macerálták egymást, de mély cinkossággal, titkolt testvéri összetartással. Kezdte megérteni életszemléletét.

- Pihenj, tanár úr. Szilveszterkor együtt mulatunk, meghívtak István-apánkék - mosolygott asszonynővére.

- Rozikával megbeszélem.

- Fölösleges, örülni fog. Ha tévedek, köpjél szemközt.

Nem tévedett.

Potornaiék másnap folytatták a disznótorozást. Rengeteg káposztás hús, hurka, kolbász fogyott, a hideg bort nyakalták. Az öregek hajnalban ellátták a jószágokat, a fiatalok ébredés után rendet tettek, asztalt terítettek, készítették az ennivalót. Teletömték a pucort, a hordó mélyéről bort szívtak a pettyes kancsóba, iszogatták. Az idő sürgetett, Potornainé jókora csomagokat készített, táskákat, szatyrokat töltött meg gyerekeinek. Ruhájukat kefélte, cipőjüket tisztította.

Ebédre orjalevest főzött, káposztás húst. A homoki bor fogyott asztalukról, jókedvvel voltak. Novákék velük. Alig fértek a szolgálati lakásban.

Az öregekben csendesedett az öröm, utolsó perceihez közeledett a lakomájuk. Az elpusztított húshegyek emlékeit elnyomta a sürgető búcsúzás riadalma. Nehezültek a percek. Úgy történt, mint évek óta, hosszabb ideig se tartott, mégis erősebben szorította a szívük tájékát.

"Öregszem - gondolta a tehenész -, kisebb már a kedvem, oda a szívósság, az erő."

Hajdanán keményen lépkedett az ólból, amikor gyerekei városba indultak, hangosan beszélt, jól dugdosta megrendülését. Még őrizte a régi évek látszatát, tartotta magát, együtt ivott fiaival, nagy hangon kiabált, de mindannyian tudták, nem az igazi már. Szemét gyakorta elfutotta a pára, dühösen kapott oda búcsúzásoknál.

- Gyengül a két ablak - dünnyögte.

"Nem értem - gondolta -, ennyire eltrottyosodok vén koromra? Mit kell még megérnem? Atyaúristen, tutyimutyit csináltál belőlem."

Potornainé a konyhába bújt, nem pihent, nem tudta, mi az, utolsóját is odarakta a gyerekeinek. Egyformán porciózott. Rányitottak, nézegették megtört alakját, állandóan munkálkodó kezét. Ijedten kérdezett azonnal:

- Nincs pénzed, kisfiam?

Nála is ritka vendég volt. Szerzett útiköltséget, zsebpénzt, kukoricát szedett zsákba, eladogatta, trappolt szomszédba, tovább. Kísérte őket az állomásig. Nehezére esett már a mozgás, fulladt gyakorta, elkínzott szervezete elhasználódott, mégis büszkén haladt.

Repesve magyarázta szürke kis életét. Faggatta gyerekeit az életükről, telhetetlenül akart tudni mindent róluk, átvállalni, osztani gondjukat, bajukat. Hívták a kocsmába, fél deci pálinkát vettek, és örültek, amikor itta. Szerették. Mutatni nem tanulták, beszélni róla nem tudtak, megríkatni sem akarták összetöppedt anyjukat. Néha kötötte magát, istennek se lépett a kocsmába, akkor helyébe vitték az italt.

A Tiszától érkezett a vonat.

- Mikor jöttök? - kapaszkodott a reménybe, és felnézett gyerekeire. - Gyertek minél előbb!

Intett néhányszor, erőtlenül esett le a keze. Elcsüggedő, kiürült szívvel indult a majorba, összébb roskadt a magánytól.

"Elmentek megint - gondolta -, látom-e még őket életemben? Ezerszer szomorú anyának lenni, mert mindent elveszít."

"Kopott jószág vagyok, szolgáltam őket, útra engedtem, s elment az életem. Kényelembe fogom bármelyiket, pedig nekem lenne szükségem rá - gondolta gyaloglás közben. - Kifeslek az életből, és még csak nem is pihentem. Eltemetnek majd a gyermekeim? Másképpen kellene csinálnom, magammal törődnöm. Egy se hálálja meg a szülei jóságát, talán az unokáknak jut így belőlem. Enyémek. Van boldogabb ember nálam? Ahány gyerekem, annyi az életem, és mind messze fut rajtam."

Későn érkezett a sokat látott úton. Férje gondokban ült, sárga arca megpetyhüdt, szeme elborult.

- Adtál pénzt nekik? - kérdezte.

- Vonatra.

- A többi? Ötezer forint hová lett?

- Micsoda? Mit abajogsz?

- Hiányzik, elvitte valamék.

- Jól megnézted? Kerested?

- Jobban már nem lehet. Megfújták - mondta keserűen a tehenész, két öklét asztalra fektette, ráborult, szégyen, harag, fájdalom egyszerre mardosta -, tán a putrikban is jobban élnek.

- Nem tudhatom - rogyott le Potornainé -, nem tudhatom, hogy miért tették...

- Melyikre, kire haragudjak? Mi válik belőle? Saját gyerekeim fosztogatnak...

- Megadják.

- Akkor kérték volna, lőttek már annak.

Elővette a régimódi tálcát, három köteg százassal, vékony, befőttesüvegre való gumi fogta a papírpénzt. Hiányzott egy csomó.

- Mit csináljunk? Rendőrségre menjünk?

- Megtennéd? - húzta keskennyé a szemét Potornainé és gyűlölettel nézett urára. - Ember vagy te egyáltalán? - Hallgatott. Zsebkendőjét gyűrögette. - Csak az viszi el, aki még nálunk is szegényebb.

- Megtenném, csak tudnám, ki vót. A többit nem büntethetem.

- Mocsokban éltél, abban is döglesz! - mondta irtózattal az asszony.

Takarékba rakta pénzüket. Türelemmel álldogált az ablaknál, figyelte, mit csináljon. A betűvetést nehezen, kínlódva értette, írni, olvasni önszántából tanult, férjével, amikor a Bandi leveleit silabizálták. Megkérte Szentpéteri Ferus lányát, töltse ki, legyen olyan jó. A takarékkönyvet zsebkendőbe kötötte, kabátja zsebébe süllyesztette. Gyalogolt a majorba. Első alkalommal nem köszönt be a gyerekeihez. Otthon nézegették, simogatták a szürke könyvecskét. Reménnyel teltek.

- Micsoda pénz, gondoltad vóna? A végén meggazdulunk, az lesz a vége - mondta Potornai engesztelően. - Varrd a szalmazsákba, az a legbiztosabb.

A fekete ruhás Potornainé nem válaszolt. Szót fogadott urának, mint egész életében, csak az arcán suhant át vad fájdalma, megvetése. Elfordult, kínos lassúsággal ollót és zsákvarró tűt keresett mélyen elgondolkozva.

- Meglesz - mondta aztán különös, fájdalmas hangján, beletörődő nyugalommal -, a pénzed megmarad. Az osztán igen.

Szilveszterre készülődtek, Rozika vidám volt, fehér bundát kapott, emelte a szépségét. Utolsó fillérig kiköltekeztek, pénzük maradványaiból két üveg pezsgőre futotta. Bandi ellenkezett, nem akarta a vásárlást. Dacoskodott a felesége.

- Vendégségbe nem mehetek régi kabátban, kinéznek. Pénzes emberek, jó társaság - mondta, és ajkára színt kent.

- Tojok a fejükre.

- Ennyi megillet minket is. A bundát sajnálod?

- Ugyan, nem arról van szó. Az elveimről.

- Hagyd őket az iskolában.

Szépek voltak, Rozika színésznőkkel versenyezhetett, szőke hajára csillámport fújt, fekete kisestélyiben, fekete lakkcipőben, vakító bundában. Bandi esküvői ünneplőjében, régi krombikabátjában jelent meg István-apánkéknál. Nem érkeztek elsőnek. Kitörő szívélyességgel fogadták őket, Berci igazgató úr nejével, Zsuzsa a férjével, az orvos és neje.

Hosszú asztal terítve roskadásig. Fehér damaszton elrendezve, mint állófogadásokon, palackos borok, sörök, pezsgők, drága konyakok, skót whisky, kristálypoharak, hidegtálak, szenvicsektől a sült malacig. Tányérok, szalvéták, csillogtak az ezüst evőeszközök.

- Kiállítás - súgta Rozika. - Telik. Annyi prémiumot markolt az idén, mint ötévi fizetésed.

- Ujjadból szopod?

- Apámtól, ő nem hazudik.

Vacsoráztak. Pohárköszöntők hangzottak, utólagos névnapi jókívánságok.

- Szolgáljátok ki magatokat, töltsetek!

Bandi a márkás italokat kóstolgatta, amiket csak a kirakatokból ismert. Könnyűséget hozott a mámor, eszét élesítette, feszélyezettsége elmúlt. A társaság befogadta. Különösebben nem vágyódott közéjük, de el se szeretett volna maradni.

Gyerekek nélkül szilvesztereztek, István-apánk lánya rokonoknál, fia katona. Zsuzsa anyjáékhoz vitte Józsikát. A tévében műsor kezdődött, néha odakapták a szemüket. A szesz összemosta őket és a témákat.

- Ideje, hogy bevegyél a Csillagba - mondta a doki -, másodállásba.

- Nincs elég pénzed? Leggazdagabb vagy a faluban.

- Amíg betegek lesznek. Privát rendeléseimre özönlenek a környékről, dugig vagyok velük. A szövegemet imádják; hasonlít az édesanyámra. Vizsgálgatom, nézegetem alaposan, ócska recept, árad a hála, védekezhetek? Mondjam, magának semmi baja? Megsértődik, nem jön újra. De uraim! Nem az SZTK-ban vagyunk, a saját bankomra vigyázok.

- Dokikám, aranyból van a háza is? - incselkedett Zsuzsa, hangján mélyen érződött a rejtett irigység. - Színaranyból?

- Gondolok a jövőre, ki tudja, hogy meddig eprezhetünk? Nő a fiam is, fizethetem a gyerektartást.

- Okosabbak, tudják a módját. Rafinálódik a nép - mondta István-apánk felesége, miközben jókora szendvicset harapdált. - Nem buta már a paraszt.

- Válogat a munkában. Jószággondozókat nagyítóval lelek, zuhanyozó, fürdő, szociális épületek kellenek. Igények vannak itt, kérem, azok aztán vannak.

- Gyógyíttatná mind magát. Örökké akar élni, ingyen, SZTK-alapon. Igazolást, táppénzt kunyerál, hogy a háztájiját babusgassa. Tőlem várhatja.

- És ha komoly beteg? - kérdezte élesen Bandi -, mert ilyen is van talán.

- Két eset lehetséges: visszajön vagy átpártol a másvilágra.

- A Csillag kenyeret ad - nevetett Berci igazgató úr -, ott meg lelki vigaszt talál. - Tányérjába emelt egy pompás sült húst és lakomázott.

- A szövetkezet lemondás is, szerényebben élünk a tartalmasabb jövőért - mondotta István-apánk meggyőződéssel. - Megéri.

- Kinek, kinek. Én idejében elveszem, ami jár - szellemeskedett a doki. Koccintásra emelte a poharát.

"Mások elől is" - gondolta Bandi.

- A társadalomnak mindenképpen megéri - mondta hangsúlyozottan -, hosszú távra rendezkedett be.

- A társadalom mi vagyunk, együttesen. Eltartjuk az öregeket, fiatalokat. Robotolunk - vélekedett Berci. - Amit építünk, annak az átadását nem érjük meg, akkor legalább ne purcanjunk ki idő előtt.

- Egy ember nem számít, semmi - szólt Bandi. - Hát még a félig ember.

- Az egyén? Rohanunk az atomvilágban, elfelejtődnek az emberi értékek, devalválódnak - érvelt a doki szenvedélyesebben. - Termelőeszközzé silányulnak.

- Az űrhajókat is emberek vezetik. Kollektívák - mondta a fiatal tanár és ivott.

- Nincs annyi kollektíva, ahány ember.

- Az űrhajókhoz csavarok is kellenek, alkatrészek.

- Éppen csavar nem akarok lenni - nevetett a doki -, annak már túlméreteztek.

- Dokikám, a hiba nem a születéssel kezdődik, a gondolkodással. A beszéd a legnagyobb árulónk - mondta Berci igazgató úr, szájára mutogatva -, félelmetes ellenségünk.

- A hallgatás bölcsesség. Bizonyos fokon a viselkedésnek normái vannak, célszerű bugyuta frázisokat fecsegni, vicceket, kifizetődik - mondta a doki -, még a szakmában is.

- Hallaná Nemes Lajos - nevetett az elnök -, elájulna.

- Nem unja még a marxizmust? Pedig kupálódott.

- Rendes ember - mondta Bandi határozottan -, diploma nélküli kommunista.

- A kettő együtt érne valamit.

- Igazi világmegváltó Jézus Krisztus volt. Piros míniummal festheti magát Nemes Lajos, akkor se forradalmár - mondta a doktor -, nincsenek már forradalmárok.

- Mindnyájan azok vagyunk - ellenkezett Bandi -, csak elfuserált forradalmárok.

"Ti bizonyára" - gondolta.

- Neked még lehet esélyed - mondta István-apánk gúnyosan -, nincsenek sokan a pályán.

- Soknak megfiadzott már a szocializmus. Nézz szét, mennyi új ház. Némelyek emeletesnél alább már nem is adják - mondta Berci hevesen. - Az apuka trágyát taposott, a fiacskája autót vezet. Miből? Előnyökből. Odaát pofázhat, de dolgozni kötelező és nem lophat. Nálunk igen. Aláírja jelenlétét és hallgat. Ezért én nem megváltóskodom.

"Még szerencse - gondolta Bandi -, kormos vagy te nagyon."

Fáradtak a társalgásban, ittak, friss feketéket hordtak. Tánczenét hallgattak magnóról, István-apánk felesége méltatlankodott.

- Fenébe a politikával! Fújjátok állandóan, és hordjátok haza a rongy százasokat. Szabad a tánc.

Lötyögtek. Vigyorogtak. Elteltek önmagukkal, lehetőségeikkel, az ital csúf bölcselkedőket csinált belőlük.

"Fuldokolnak a pénzben, a jómódtól megcsömörlöttek - gondolta Bandi -, mellettük csak klottgatyás cseléd maradhatok. De emberségükből veszítettek, azt siratják. Ide juthatok, felfal a környezetem, vagy pirosra mázol."

Virslit tálaltak, nyelték a forró falatokat, hogy közömbösítse az italt. Éjfélkor Himnusz, pezsgővel koccintottak, csókolóztak, boldogságot kívántak, táncoltak, izzadtak.

- Hogy érzed magad, tanár úr? - kérdezte Zsuzsa csillogóan. - Betörtünk az új arisztokráciába?

- Elviselhető, a világfájdalmaikat leszámítva.

- Valami bajuk nekik is legyen. Megszedték a pucort, lelkiznek, divat, ingyen van. Bukott forradalmárt játszanak borospohárral.

- Csíped valamelyiket?

- Hülyülsz, öcsikém, hülyülsz? Öreg lovak a hámban. Én az érettségin gondolkozom.

- Leteszed?

- Meglátjuk, Bercikém lesz a gimnázium igazgatója. Elkotyogta.

- Nagy jellem vagy, bár nem spártai.

- Elnéznének fölöttem, így pórázon tartom őket, trécselek a feleségükkel, az irodában látok, fülemben és a számban sincs vatta.

- Rám mi szükséged? Szerepeket nem magolok.

- Feldob az ár, időd van bőven. Nélkülük veszíthetsz.

- Nem szeretnék veszíteni - komorodott el Bandi -, se velük, se nélkülük.

- Két lábbal léptél a buliba, elvetted Rozikát, és a testvéred vagyok. Kellemesebbé teszik az életedet, segítenek. Rajtam láthatod.

- És szépen visszaszolgálom? Ezeknek a dülledt szemű vagyonmániásoknak? Nincs kiárusítás, a magam útján járok.

Kezdtek berúgni. Bandi bírta az italt, vigyázott. A szavak zárja megszűnt, a testek szorosabbra simultak. Részegségüknél önelégültségük volt nagyobb. Halványan érezte, a szilveszteri dínomdánom, ugrabugrálás megalázásának is tekinthető. Felérik ésszel? Berci igazgató úr, a doki bizonyára. Hülyeség gondolkodni. Jó és kész, mulatozás.

- Fáradt vagyok - bújt hozzá Rozika. - Mehetünk?

Zsuzsáék velük távoztak. Novák Józsi bambán vigyorgott, csak most vették észre, hogy él. Csendesen viselte részegségét.

- Undorítóan végigtapogattak - mondta Rozika -, de meghívnak máskor is. Ez a társaságunk.

Látszott a terhe, megtelt. Szépségét konzerválta.

Egy nap Potornainé nyitott rájuk, az alsó házban pihentek.

- Kifújom magam - mondta -, nehezemre esik a gyaloglás. Bánt az asztmám, fulladok.

"Istenem - gondolta Bandi megrebbenve -, hiszen még nem is élt."

- Járt orvosnál? - kérdezte és széket kínált.

- Bár ne jártam volna, a rendelőből jövök. "Dolgozzék nyugodtan" - mondta. Pedig érzem én a bajom, állandóan elfáradok, könyörgök: isten, ha vagy, végy magadhoz.

- Megvizsgálta?

- "Nyújtsa a nyelvét" - mondta. Nyújtottam. "Hajoljon." Hajoltam. "Álljon négykézláb." Négykézlábra álltam.

- Lódoktor ez - sétált a tanár idegesen.

- Rosszabb annál, kisfiam. Kiabál. "Mit gondolnak, csak úgy leszázalékoltatják magukat? Büdös a meló?" Pedig lehet, hogy őt is anya szülte.

- Gyógyszert írt? - kérdezte Rozika, gömbölyödő hasán nyugtatva kezét.

- Kiváltottam - zsebéből Kalmopyrint vett elő -, és forró lábfürdőt mondott.

- Nem sok. Ettől nem kap gyógyszermérgezést.

- Elbánik velünk. Máshová mehetünk?

- A lakására, maszek rendelésre, jó pénzért. Vagy másik körzetbe.

- Nem keresek arra, én ugyan nem - kötötte meg kendőjét Potornainé és elballagott.

Kezdődött a tanítás, Bandi szigorúan osztályozott. Kiosztotta az ellenőrzőket. Diákjai nem lelkesedtek. A Főtéren máglyát raktak a könyvekből, meggyújtották. Az iskola ablakából észrevette.

Másnap erős pálcával lépett a terembe. A bűnösök között volt Nemes Lajos, a doktor és Péteri fia. Fenekeseket osztogatott.

- Legközelebb bikacsököt használok, de megtanuljátok a rendet.

Megalázó volt, szégyellte. Dühe és kétségbeesése taszította odáig. A kollégái hallgattak. Megfagyott a levegő körötte. Bánkódott, emésztődött.

"Ütöm, akiket szeretek? - gondolta. - A cselédháziak elé állhatok még? Ennyire süllyedtem? A büntetés jogos, elkanászodtak, aki vétkes, lakoljon. Nincs válogatás, irgalom."

"Igazságosnak fogadnám a verést? Elítélném. Megint hibáztam. És az osztály? Ülnek a padokban, hallgatnak, de nem értenek, nem azonosulnak velem. Elsiettem, közeledtem egyáltalán, küzdésükben segítettem? Végül lelkiismeret-furdalásom lesz, a fiatalurak meg a markukba nevetnek. A lódoktoroknak vannak kételyeik? Voltak valaha? Hozzájuk öregszem, igazodok? Mérlegelek, megérteni próbálom őket. Holnap kezdhetem elölről."

- Kedves kartárs, mégse kellene - mondta Piros Bugyogó -, mindegy magának, mik lesznek. A kiadós verés izgalommal jár, hagyja inkább rájuk. Megnőnek és kész. Egyék egymást, a társadalmat. Hosszabb életünk marad a földön.

"Piros szépségem - gondolta Bandi -, te se cselédházban születtél, nem értheted, mennyire szeretem őket."

Péteri megkereste. Szünetben az iskola folyosóján beszélgettek.

- Tanár úr, ne üsse Karcsit! Rosszul esik. Írjon olyan jegyet, amilyet akar, de verni? Fiatal, hibázhat, meglett emberek is tele vagyunk fogyatékossággal, azzal születtünk.

- Szigorúan fogom, tudásra.

- Írni, olvasni, számolni tanítsa meg, a többi kolonc.

- Sokra vihetné - esett kétségbe Bandi -, értse már meg, jeles ember válik belőle.

- Tanár úrnak mennyi a fizetése?

- Ezerötszáz.

- A tehenészek háromszor többet keresnek, pedig analfabéták. És nem verik a más gyerekét.

- A pénz nem minden, a tudást nem azzal mérik.

- Tudás nélkül nyugodtabban megél, tisztességesen - csapott a levegőbe bosszúsan a tehenész -, tanár úr hiába zseni, szembekerült a fajtájával. Ellenséget nem nevelek. És ne verje a fiamat!

"Tessék, ide jutottam, pedig a javukat akarom - gondolta Bandi -, elfordulnak tőlem. Nélkülem nem lesz ember a gyerekükből. A doki is hőzöngene a drágalátos fiacskájáért? Okosabb annál, nem alázkodik meg."

Berci igazgató úr kérette. Kedélyesen fogadta, mint máskor. Leültette.

- Telefonált a doki, haragszik. Fenyegetőzik, hogy kirúgat, meg ilyenek.

- Nem tőle félek, hanem magamtól - szorította ökölbe kezét a fiatal tanár.

- Helyes. Hányd meg alaposan, a világgal nem érdemes hadba szállni, főleg neked.

- Fontos a személyem?

- Honnan indultál? Felemelkedtél, ki taníttatott? A társadalom. Mivel hálálod meg? Ütöd, vered, fenyegeted. Doki, István-apánk és én is, valamennyien tagjai vagyunk. Ellenünk hadakozol? - pirosodott a beszédnek a számító Berci.

- A javítás szándékával. Hiba nélkül szeretnék dolgozni, élni, megalkuvások nélkül.

- Nehéz. Nehezebb, mint hiszed. Elkezdheted, senki sem akadályoz meg benne, csak önmagad. A világ váltott már meg valakit? - simogatta kopasz fejét az igazgató. - Nincsen tudomásom róla.

"Ez nem mentség a megalkuvásra" - gondolta Bandi.

Önvizsgálódással teltek napjai, figyelme szétszóródott. Magyarból felelt a doktorjelölt, gyatrán. A tanár bevéste a négyest. Távolinak tűnt az osztály, idegennek.

"Igazságtalanság, a lódoktor hülye gyerekének jót adtam. Akkor a többieknek legalább ötös jár - gondolta később -, demokratikus osztályzást, ma mindenki jeles nálam."

Vizsgáztatott a dolgozók esti iskolájában. Nyolcadikat. Kevesen jártak, a Csillagból, az ÁFÉSZ-irodából, az állami gazdaságból.

Kirakta a történelemtételeket. Húztak, készültek, feleltek, nehézkesen boldogultak az anyaggal. Apró cselekkel, puskákkal operáltak. Hagyta. Első padban ültek a vizsgázók, hárman. Hátulról zsebkendőjét kérte az egyikük, törölte arcát, és előhalászta a parányi cetlit, rajta számokkal, segítséggel. Galacsinokat dobáltak.

- Repülnek a szöcskék? - kérdezte a tanár. - Talán biológiaórát tartsunk?

Nevettek, jó volt.

"Érdekes, őket kezdettől fogva érzem - gondolta. - Elnézőbb vagyok? Azért? Nem akarok többet, mint amennyit adnak. Minek? Már nincs funkciója."

Verébnek, a Csillag éjjeliőrének elromlott a töltőceruzája. Kisegítették, szépen belecsavarva a tétel.

"Örülnöm kellene - gondolta Bandi. - Próba előtt állnak, egymásra szorulnak, az életben is. Kilépnek a kapun, más alakítás következik."

Veréb antizseni volt. Hajtogatta vadul a tavalyi vizsgaanyag vázlatát, nem találta a puskát.

- Nem jót adtak - mondta érthetően.

- Kezdje, Veréb.

- Nem találom a tételem.

"Te jó isten, megeshet, hogy egy árva szót se szól? - gondolta Bandi. - Magyardolgozata hamar elkészült, meglepett, bajuszát igazgatta, tükörben, színészi pózban. És nem tudtam elolvasni, kettest adtam. Boldog volt. Most kínlódik."

- Nem nézte meg otthon?

- Nézni néztem.

- Mondjon akkor valamit. Milyen államforma van Magyarországon?

- A legjobb.

"Egyetértünk - gondolta a tanár. - Kinyög még egy mondatot, isten bizony átengedem! Újra jöjjön vizsgázni, hozzám? No, nem."

- Magának mihez van joga?

- Munkához.

"Igaz. Tökéletes válasz."

- Kettes, Veréb.

"Elégedetten nevet - gondolta Bandi döbbenten -, sajnálom és irigylem. Megaláztam, most jó neki? Magamat is. A fenébe, megint veszítek, mindig így lesz? Kiszolgáltatom magam, mint a kurvák."

Rozika játszott, állandóan beszélt, butaságokat csacsogott. Jókedve volt, vidámsága. Bokor aranyesőt mutatott, tíz napja vitte a szobába és levelei zöldelltek, vastaggá híztak a rügyei, bomlottak belőlük a sárga virágok. Élénken éltek a gyenge, zöld színű gallyon, négy napra lekonyultak, sárga szirmaik fonnyadtak. Zsugorodtak erősen, kicsire aszalódtak, türelmetlenkedtek volna vissza kelyhükbe, színük sötétebbre érlelődött, gyászolták magukat. Az elpetyhüdt, örömöt adó szirmok szomszédságában gyenge levélzöldek ágaskodtak, megerősödtek, kis levélreményekké. Lassan zöldbe borult az ág.

- Ilyen vagyok - mondta Rozika -, hízok, mint a rügyecskék.

Potornai Bandit anyósa megszerette, kedvébe járt és kitárulkozott. A fiatalok szobájában sorolta küzdelmes életét.

"Amikor beléptem a Csillagba, előttem volt a térkép, amit egyéni korunkban szereztem. Jobbat reméltem. Nyolc hold földet vittem. Elcsapott fejünk felett az ár, apátok városban dolgozott."

- A tizenkétezer forint adósságért lép be, hogy megszabaduljon a földtől - morgott Munkás-elvtárs. - Ez a kuláktaktika.

- Bevetve, terméssel együtt adom, csak vegyenek fel - mondta akkor Majorné -, dolgozni akarok.

- A közgyűlés megszavazta, nem lehet.

"Szégyenkezve támolyogtam ki az ajtón, lehajtott fejjel. Öreg Boldi kérdte, mi bajom. Elsoroltam. Biztatott, menjek csak újra Munkás-elvtárshoz, mert megdolgozok a béremért, ő meg pártol a közgyűlésen, így vettek a téeszbe."

"Március végén keresett öreg Boldi, menjek munkába. Tizenhat férfi és én egyedüli asszony a növénytermesztésben. Kevésre haladtunk, az idősebbek piszmogtak. Számoltam, nem kerestem meg, amit megettem."

- Nem való itt ülni, otthon pipázzanak - mondta Major Jánosné.

- Szakadjon meg, ha annyira szeret dolgozni! - dühöngött öreg Kun. Kimérték a területet. Köblös répát, négy köblös tengerit kapált Majorné.

- Megint földet akar az államnak venni, úgy dolgozik. A magunkét kapáljuk harmadában - mondta öreg Boldi -, ez a szépséges szövetkezet.

"Hordtuk a kévéket, Jancsit vittem magammal, öreg Boldi, öreg Kun alkottuk a brigádot. Motorkerékpáron jött Munkás-elvtárs, nézte, mire haladtuk. A kaparék szederindás volt."

- Kiszedte?

- Ki más - válaszolt a szikár asszony -, mi.

- Volt földje? - kérdezte.

- Volt.

- Szedett azon kaparékot? Így?

- Nem így, elnök elvtárs! Annyi földem volt, hogy szálanként szedtem. Ez a tábla csekély százhatvan holdas, és négyen dolgozunk álló hónapja, a falutól tíz kilométerre. Kerékpáron elfáradunk, mire kiérünk, és víziciberébe valót kereshetünk.

- A szederindás kaparék jó lesz a lovaknak - mondta öreg Boldi.

- Etessenek töreket! Egyéni korukban mit adtak nekik? - kérdezte Munkás-elvtárs fölényesen. - Na micsodát? Mannát?

- Fonnyasztott herét.

"Ezzel jól alányalt. Megbántott bennünket, melóztunk istenigazából, a gyereket kivittem, és kifizetett istenesen. Várjál, főokos! Szabotálunk. Féltette a kaparékot, de több vagonnyi tengeri megrohadt, mert nem volt jó helye. Az nem számított, pedig a malacok döglöttek, az aprójószág hullott tőle."

- Ennyi pénzért pihenhetünk is - mondta akkor öreg Boldi. - Nincsen abbul semmi hasznunk, hogy itt gebeszkedünk.

- Osztán ki szedi össze a termést? Tán a jóisten? - dacoskodott öreg Kun. - Ami vót, vót, nekünk kell ezt megcsinálnunk.

- Nekünk kék - mondta öreg Boldi vizes arcát törölgetve. A fák alá ballagott, árnyékba ült és pipára gyújtott. - Neki meg gógyi kék - mutatott az elporolt Munkás-elvtárs után -, nem sok feleslege van abbul.

- Szaladj vízért, Jancsikám - mondta akkor Majorné, felegyenesedett a tarlón, kezével álla alá nyúlt és megtágította kendőjét. Elindult öreg Boldihoz. Ott leült a meleg földre, kendője csücskét széjjelhúzta, és száradt, megerőltetett kezét kenegette. - Mindegy ennek, ha idetemetnek is bennünket.

Az öreg Kun még dolgozott. Két kévét vett a hóna alá, kettőt a kezébe, és vonszolta a tarlón. Ereje verejtékké változott. Félútban lecsúszott hóna alól a kéve, az öreg dühösen megállt, a fák alá nézett szúrósan, újra felvette és a keresztekhez vitte. Visszafordult újabbakért, de kanyarodóval a hűvösre térült.

- Velem hiába tromfoltok - mondta, és ő is pipázott -, bolond lennék egyedül cipekedni.

Major Jancsi meghozta a friss vizet, a csecses korsóból egymás után kortyoltak, szájuk két oldalán lecsordult a víz. Sokáig pihentek. A tétlenség kikezdte őket. Öreg Boldi eldőlt, feje alá gyűrte kabátját, szemére húzta zsíros kalapját, és percek múlva nagyokat horkolt. Öreg Kun csak nézte kicsit rosszallóan, jó ruha volt rajta az igyekezet, de hamar levetette és hosszan szendergett.

- Idesanyám, én mit csináljak? - kérdezte Jancsi, látva a két öreget -, nem vagyok álmos.

A törékeny Majorné megkötötte kendőjét, sóhajtott és kezével a földre támaszkodva felállt. Megfogta a gyerek izzadt nyakát, tarkóját nyomogatta kedveskedőn, és annyit mondott fájdalmas hangon:

- Mi most hazamegyünk, kisfiam.

"Áthelyeztek az állattenyésztésbe - sorolta tovább Bandi anyósa. - A főállattenyésztő jószágai megdöglöttek a tanyán, vitte a közösbe, s élőket szállított haza helyettük. Zsákszámra tűnt el a dara, az árát elmulatták Novákék. Lánya, Tercsi helyre teremtés, ő dolgozott velünk, tetszett a főállattenyésztőnek, ellátta jóval, futotta a Csillagból, pénzbe se került."

"Jött motorral, megnézte az állományt, pálinkát hozott, s vitte a vasárnapi ebédnekvalót. Rozoga asztalon ettünk, virágállványt csináltatott a feleségének belőle. A háztáji kukoricáját fél liter rumért törtük."

Ledöglött százhetven pulyka a telepen. Novák Tercsi kiabált.

- Kommunista becsületem nem engedi, hogy a nagy kárt meg ne fizessétek.

- Te kommunista vagy? Miért nem jártál jó példával előttünk? Tanultunk volna - vágott vissza Majorné. - A kis kannádban több tisztított csirkét vittél haza, mint amennyit mi láttunk.

"Lefogtak tőlünk, gondozóktól nyolcvan-nyolcvan munkaegységet. Verébtől semmit, mert éjszakánként hordta a főállattenyésztő tanyájába a darát, tejet. Kocsival szállították a szemetes árpát, a pulykáknak. Eltűnt. Hordták a rengeteg tojást, borsót, az is kámforrá vált. Szóltam Tercsinek."

- Azzal nem jut több neked - mondta mérgesen a szemrevaló lány -, ha sokat karattyolsz, kitesznek mezei munkára.

"Attól féltem, alig kerestem volna. Nőttetek, ruházkodtatok, éltünk."

Veréb havonta hatvan munkaegységért szolgált. Napközben fújta, hogyan vigyáz a nép vagyonára, s előtte kopasztotta a csirkéket Tercsi, a lavór színültig véres vízzel.

- Milyen a víz?

- Piros pünkösd napját tartok.

Sokan játszottak vakvarjúcskát a Csillagban. Kifizetődött. Tercsi szőlőt lopott, kiabált az öreg Kun.

- Nem szabad!

- Nem is kértem, a miénk.

- Meglopkodnálak én - mondta a vén csősz.

Nevette. Felrántotta a szoknyáját, világított fehér bugyija.

- Az ám, a nagyanyádat.

- Mire jó ez? - kérdezte Majorné akkor tőle.

- Annyit szerzek, amennyit nem szégyellek. Csináld te is.

"Éjszakánként ellenőrizték, alszunk-e. Kártyáztunk - sorolta Bandinak az anyósa. - Nem az ilyen délutános nénire voltak kíváncsiak. Jancsit vittem, láthatta az életet, Rozika meg Margit néninél aludt. Tercsi fehér kalácsot, édes italokat kínált."

- Csokoládét hozzál! - mondta akkor Jancsi Novák Tercsinek. - Altatom a pulykát, vigyázok, te meg a főállattenyésztővel tapsikolsz a fák közt.

Végül István-apánk megsokallta, elhelyezte a főállattenyésztőt raktárosnak. Sok szemétség rábizonyult, a kár csak kár maradt. Öreg Kun heccelte.

- Megártott a csirkehús? Legalább dolgozol, vége a léhűtésnek. Agyhúgyköved nőtt a sok pipizéstől.

A bor bekerült a raktárba, elfolyt, a pálinkásüveg oldala kilyukadt. A régi iroda bűzlött az italtól, a mátós Novák biliárdasztalnak fordult, felszentelte.

A Csillag emberesedett, jobban fizetgetett. István-apánk kemény kézzel és fokozatosan teremtett rendet. A földeket részes művelésre adták, a lopásokat szigorúbban büntették. Furfangoskodott az elnök, ősszel, amikor törték a kukoricát, pócurkának öltözött, a saját anyja se ismerje meg. A bárgyú Veréb megfogadta rakodásnál, és együtt hányták a lopott tengerit.

- Nem hittem, hogy velem adatod fel a téesz tulajdonát. Zsiványnak is születni kell - mondta akkor István-apánk és megbüntette kétszáz forintra. - Te ezt is bután csinálod.

"Dolgoztam raktárban. Szerencsére semmi asszony voltam, elnyűtt akkorra az élet, nem kívánkoztak utánam. Tercsit kerülgette, aki szerette a jót. A raktáros felhívta a padlásra, édes itallal kínálta és jött a szerelem. Erre volt eszük, kukoricán henteregtek, ott rohadt a fél lábszárig való tengeri, mert nem csináltak helyet, ahová tegyék" - emlékezett a múltra Majorné. Száradt, aszott kezét gyűrögette, arcán a barna anyajegy sötétlett.

"Ezt se hinnék magukról - gondolta Bandi -, hogy nem a készbe ültek valamennyien. Sok igazságot kell még összeszednem."

Rozika szunyókált. Kerek hasa domborodott, kezét összekulcsolta hasa alatt és az arcára várakozó mosoly futott. A bőre tiszta és üde maradt. Haját kontyba tűzve hordta. Ültében feje lebicsaklott, hirtelen felriadt a nagy terhű asszony, álmosan szétnézett és a szeme újra lecsukódott.

Bandi hozzálépett, meleg mozdulattal megcirógatta az arcát és boldog volt nagyon.

"Gyönyörű vagy, Rozikám - gondolta -, mintagyereket csináltunk."

"Akkor jött haza apátok - folytatta anyósa. - Növénytermesztésben gyalogmunkások lettünk, a földeket megnézhették, gazt nem találtak. Örültem, nyugodtan élhettünk. Háztájiból jószágokat vittem piacra, a pénzünk gyűlt. A házat javíttattuk, megérte, elférünk valamennyien. Jánost sokára választották brigádvezetőnek, Dihenes József akarta, jól járt vele, ilyen lelkiismeretes marha nincs több a határban."

Potornai Bandi egyre jobban boldogult. Tanulóit megismerte, az órákra készült, érdeklődést keltett tantárgyai iránt.

Szakszervezeti gyűlésen sűrűsödött a füst. Minden széken ültek. Berci igazgató úr későn érkezett, megállt az ajtónál, helyet keresett. Bandi tétovázott, feláll, felkínálja, idősebb a diri. Mégsem. Jó fiút játsszon? Nyalakodjon?

Piros Bugyogó készségeskedett. Kiment és székkel tért vissza. A gyűlést nem zavarta az epizód. Történt valami? Nem.

Bandi dühöngött.

"Elvárta, hogy székkel kínálják - gondolta -, és kitől? Tudta, hogy nem marad szégyenben, tapasztalt. A szokás reflexei. A megalázkodás és a megalázás itt kezdődik, a kiszolgáció. Mosolyogjunk, hittestvérek, éljen az udvariasság!"

Unatkozott, sablonos szöveget nyomtak, az ötvenes évek mintájára. Figyelte a többieket, érdeklődést mímeltek, szemben a helyes, képesítés nélküli kollegina. Lábát jól érvényesítette, szép ívű combján megint piros bugyi.

"Képesítésed mutogatod, és éppen nekem? Szűz maradsz - gondolta Bandi -, házinyúlra nem vadászok. Ki segített katedrához, a piros öntudatod?"

Jancsó-filmet játszott a mozi. Izgatta. Kanalazta a paprikás krumplit, Rozika deformálódva tett-vett a konyhában, nyolcvankilósan.

- Moziba megyek, adjál pénzt!

- Nincs. Nem hányod lapáttal.

- Kérjél a mamától.

- Szégyellek, állandóan nyúzzuk.

- Nekik van - mondta Bandi természetesen -, kinek tartogatnák?

- Ennyiből családot tartani művészet, keress többet!

- Hogyan? Lopni nem tudok, nincs mit.

- Kérjél szakszervezeti segélyt - ingerelte Rozi -, úgyis olyan öntudatos vagy. Neked ne adnának?

- Lesülne a képemről a bőr.

- Annak süljön, aki így törődik veletek. Lyukas zoknis nevelők, nemzeti napszámosok vagytok, komolyan vesznek titeket?

- Idegeskedsz? Árt a kicsinek.

- A szegénység jobban árt. Mit adsz neki?

- Eddig is megvoltunk - simogatta meg felesége domborodó hasát -, később könnyebb lesz.

- Anyámék nyakán. Megunhatják.

- Tudtad, hogy nem vagyok milliomos.

- Még lehetsz, de mikor?

- Hitelezz addig!

- Szemtelen és makacs a fajtád.

- Téged vettelek el? Ezzel a szájjal? Ekkora alakkal? - játszotta a sértődöttet Bandi, és tettette, hogy haragszik -, hova tettem a szememet?

- Eleget szavaltál, itthon nem tantárgy - mondta kuncogva Rozika, és kétfelé rakta pénzét. - Nehogy a lányokra költsd!

- Szia, majd jövök.

Fizetésnapon Piros Bugyogó narancsot hozott a boltból, illata megülte a tanárit. Bandi meglátta s eszébe jutott Rozika.

- Hol szerezte? - kérdezte Piros Bugyogót.

- A boltban, de ne törje magát, már nincsen.

- Szerettem volna nagyon - motyogta és paprikapirossá vált az arca -, a feleségem várandós.

- Pult alól adták, majd kérek még - mondta a képesítés nélküli tanítónő, de máris meggondolta -, inkább itt az enyém, vigye, szüksége van rá.

Bandi elfogadta, bár égett a füle és háborgott.

"Disznófajzat vagyok - gondolta -, ilyet fel se tételeztem róla. Csak azt ne higgye, hogy a lekötelezettjévé váltam."

Boldogan vitte Rozikának, piroslott az örömtől. Megalázkodását elfelejtette.

A falu fiatalodott. Tavasz pattogtatta a rügyeket, zöld csuhát öltött a táj, fehér, rózsaszín virággal pompáztak a kerti barackfák. Ázott földek erős szaga járt a levegőben, a szőlőben metszőollók csattogtak.

A megszikkadt utakat kávészínű por takarta. A zöldben virágok születtek, haltak. Az iskola ablakai a Főtérre nyíltak. Öreg gesztenyefák szegélyezték a parkot, a rózsatövekhez hegyes fehér karókat szúrtak, virágágyat formáltak középen, apró kaviccsal szórták a sétányokat, padjait pirosra festették. Autók poroltak körben a kövesúton. A kultúrral átellenben emeletes szolgálati lakásokat épített az állami gazdaság.

A park végénél templom trónolt, sápadt falai messzire látszottak. Négy hatalmas henger alakú oszlopa tört magasba, közbefogva a bejáratot. Kopott lépcsők vittek az ajtó magasságáig, fölül hosszúkás ablak. Két hasáb alakú torony, mindegyiken négy fabordázatú ablak. Fölötte négy óra, kupolatető, hegyén vékony acélrúdon sokágú csillag. A tornyok előtt sétáló, a harangozó birodalma. Lenézve onnan parányinak tűnt az ember, tenyérnyinek a táj.

Hosszúra formált ellipszis a templom, hatalmas imádkozó-teremmel. Nemesen egyszerű és tartós, monumentális, dacol az idővel.

Potornai Bandi szerette faluját, esőtlen nyarait, szürkére sült bíbickocogóit. A kemény kun vidék kamaszosan váltogatta arcát, ruháit kinőtte. Széttekintett osztályán, tiszta, egészséges gyerekek, elegáns ruhákban. A lányok miniszoknyában, nem látszik rajtuk, kinek apja orvos, fogatos, tisztviselő. Tízórait rendszeresen hordtak, péksüteményt, felvágottat, kolbászt, szalámit, ritkán szalonnát, gyümölcsöt gyakran. Micsoda kincs volt valaha! Mit tudnak a hajdani világról? Királyhalom tetején hatalmas, öreg eperfa díszlett. Elsüllyedt. A régiek erősgetik, ott temették el Aba Sámuel magyar királyt.

A kunságnak külön története van. Kolbászék, kun település, többszöri elpusztulás után is otthonul szolgált mokány fiainak.

"A határneveket összeíratom" - gondolta.

Szánom-bánom, Punahalom, Szil, Tomaj, Kisgyócs, Nagygyócs, Aranyos, Homok, Kecskés, Paphalom, Görbetó, Putrizug, Nagyút... Mégsem. Szavakat írt a táblára: esztike, előtte, szilke, szakajtó, szentjánoskenyér, kuckó, köcsög, intéző, ispán, lőcs, presbiter, puliszka, véka, hónapos cseléd, béresgazda, málé, görhe, vízicibere, csipa, zsidótakony, árendás, árverés. Minden szóról, amit tudnak, jegyezzék le. Siralmas eredmény született.

"Miért akarnám emlékeztetni őket a volt-nincs világra?" - gondolta.

Rozikát a szülőotthonba kísérte. Fia lett. Naponta szaladt az iskolából, virágot, gyümölcsöt és sört vitt. Örült Bandikának. Először mutatták üvegen át, fekete, göndör haja volt, pirosbarna pofikája, mint szépre sült édes tészta, látására párásodott a szeme, gyengeség fogta a szívét, érzékenysége mélyült.

Napjai megteltek gyereksírással, ajnározta a kicsit, féltőn óvta, kimerült a gyönyörködésben, az éjszakai sivalkodás elviselésében. Rozika kövér maradt.

"Kilencven kiló hús. Riasztó - gondolta leverten. - Vége a borjúkötélnek, idegen asszonyhoz bújok, kövér, fehér testhez, aki akár hentes-és-mészárosfeleség lehetne. Legalább fogyasztana. Kiábrándító, húszévesen öregasszony."

Ragaszkodott hozzájuk, a fia láncra fűzte első pillanattól. Csörgőt rázott, grimaszokat vágott.

"Nem szabad annyira behódolnom, a végén paprikajancsi leszek - gondolta. - Mire vezet?"

Aztán újra nem törődött vele.

Major Rozikával már nem volt jó. Vigyáztak.

- Rajtam ne gyakorlatozz, nem csinálsz cselédházakat.

Idegen massza, duzzadt tejcsarnokok, faderéknyi combok. A korábbi nőt kívánta, a törékeny, hosszú, szépen fehérlő combokat, meleg, piros száját. Meddig hazudhatnak a testek? Ritkán bújt ágyába, szerelmükre hó hullott.

Zsuzsa gyakran hozta Potornainét látogatóba, üres kézzel sohasem érkeztek. A nagymama mórikálta magát, motyogott unokájának, órákig. Csillogó szemmel nézte testes menyét.

- Jó embert szolgál - mondta vidáman -, szép asszony, kard illene oldalára - dörzsölte elégedetten a kezét és diplomás fiára nézett.

Aztán panaszkodott, eltörődött a nehéz munkában, nyugdíjaztatását kéri, írjon levelet az SZTK-nak. Bandi megfogalmazta, ő meg postára adta.

- Vénségemre veszítettem el az eszem. Levelezek a világba, mintha értenék is hozzá - motyogta magának.

Hívták felülvizsgálatra. Lánya kocsiba ültette és elrobogtak. Vizsgálgatták, panaszait kérdezték, küldték egyik helyről a másikra. Leszázalékolták, Zsuzsa kitöltötte papírjait, a téesz bélyegzőjével lepecsételte, elintézte a hivatalos dolgokat. Járadékos lett az anyja.

Élete nem sokat változott, ugyanúgy hajnalban kelt, ellátta a háztáji jószágállományt, takarított, főzött. Csak a tehenészetbe nem járt.

- Utolsó munkahelyemen vagyok - mondta gyerekeinek -, nyugdíjban. Egy munkaegységgel megkezdtem, elég halálomig.

Tíz malacot tartott. Dudvát güzült, ismerte a megviselt földeket, az árokpartok poros fűcsomóit, az udvarokat, amelyeket gyakran ellepett a bürök és a lapu, felvert az istentelen gaz, szapora gyom. Zsákokban gyűjtötte a zöldet, kerékpárján tolta, cipekedett napestig. Munkaszeretetét nem nyugdíjazták.

Fizetésük kevesebb lett. A rokkantsági járadék szűkös öröm. Soványabb hónapok jártak, jószágokkal pótolták.

- Ősszel kezdem a gimit, jövőre érettségizek - mondta Zsuzsa a Major-házban. - Titkárnő leszek, megéri.

- Minek a Csillagban titkárnő?

- Máshol is van, nem? Várjam talán, hogy a szakszervezet gondoskodjon rólam?

- Törtető és törleszkedő vagy - mondta Bandi. - Ne haragudj!

- Nincs más fegyverem, tanár úr, csak önmagam, alkalmazkodási képességem. Diplománál többet ér, szerencsére idejében megtanultam. Csücsülök a készben és fejem az áldott szocializmust. A jóból nem maradhatok ki. Törtetek? Igaz. Szemesnek áll a világ.

- És az eszközeid?

- Tisztességesek. Adom, amit várnak, se többet, se kevesebbet, nincs csalás, ámítás, nem ígérgetek, nem nyomom a sódert. Különb talán a lódoktor, mivel? Diplomájáért? A jó édes nénikéjét. Pedig steril a szakmája, mégis kikényszeríti magának a horribilis jövedelmet. És mi újság? Hulla csend. Ott mutatsz te példát, öcsikém, ahol nincs kinek.

- Lódoktor egy van.

- Ne etess, tanárkám! István-apánk? Hatalmas, megfizetett ember, a pénzével nem tud mit kezdeni. Mégsem feddhetetlen. Micsoda? Feddhetetlen? Reprezentációs alapra sokat kapott, otthoni felhasználásra. Fiát a téesszel tartatja, eljön az idő, hogy a feleségét is. Szóljál csak, veheted a munkakönyved és az igazságod.

- Csak a rosszat látod - érvelt a tanár és gondolkozva járkált fel s alá -, nekik is van jó tulajdonságuk.

- Jó leckét kaptam, szerencsém, hogy a természetemnél fogva idomulok. Nálad tragédia az illeszkedés, elpattansz, őrlöd magad, akkor minek a küzdelem? Rosszabb a gyávaságnál. Újat mondok: a szentektől távol estem. Rólad elválik. Mindketten kiléptünk a körből, nincs visszaút. Nem bánom, ez a formám.

- Félelmetes vagy.

- Számító. Tetszek, az iramot és a feltételeket diktálom. Csereüzlet, igényes lehetek, mert okosan élek. Ha elején az eszemet bedobom, magasból integetek.

- Elképesztően játszod a figurát.

- Eljutsz eddig, akkor tartsd magad. Még minden lehetsz, drukkolok. Vesztettem valamit - tipikus eset -, de azért boldog, elégedett vagyok. Te ne veszíts - gyújtott cigarettára a szemrevaló asszony.

- A boldogság nem méricskélhető.

- Gondolod? Matematika az egész, beosztás. Ma ezért vagyok boldog, holnap másért, így tudtam kitörni. Az élet minden bűnt megér.

- Hányan élnek tisztességesen? És mindig újrakezdik.

- Tanár úr, vicceket mesélünk?

Potornainé az unokájával játszott a sarokban. Rozika mosott.

- Könnyebb anyunak. Pihenhet, nyugdíjat kap - mondta, és kicsavarta a bébiruhákat.

- Ugyan, lányom, elszáradt a virág, mire megjött az eső.

Szorított a nyár. Perzselt.

A hőség nem szűnt. Csapadékra szomjazott a szegény vidék. Fénybőség, aszály aszalta a köveket, elárvult a határ. Az emberek lehajtották fejüket, bele-belerúgtak a porba. Eső nem jött. Száradt a répa, a kukorica furulyázott. Zsugorodott a határ, a reménységük, az öröm annyira nőtt, mint a termés. A legelők kőmezőkké váltak. A dűlőutak elfáradtak a kallincsálásban, hőségbe fulladtak, homokos porba, a Tisza kiszáradt, átlábalta a jószág pikkelyes medrét.

Szűk marékkal mérte jóságát az esztendő. Elaléltak a fák. Forrókká váltak a mezők, a föld repedezett kockákká. Az aszálynál csak hűségük volt nagyobb, maradandó.

Épült a "Tisza kettő". Még semmit sem láttak az eljövendő, hatalmas vízből, a boldogságosabb világból, de elnevezték Kisbalatonnak, Alföldi-tengernek. Major Jancsi kocsiján vitte Bandit. Az úton sokat láttak, a táj elárulta az embert, a növények, a házak.

Felszabadulás után boldog-boldogtalan rizst termelt. Első esztendőkben a gyerekek százasokkal játszottak a porban, aztán betegség, bruzóne vitte el a termést, s vitte a kedvet is. Évekig elvadult, elhanyagolt kulákföldeken próbálkoztak, egyre kevesebb reménnyel. Kimúlt a fehér arany, a gyapot is. Arany nélkül maradt a táj. A kemény, szikár földművelők két kezükkel, szívvel-lélekkel dédelgették a növényeiket: tengerit, répát, kalászost.

A Csillaggal földjüket siratták, elmenni, elszakadni mégsem tudtak, viselték a közöst, új kultúrák honosodtak; szőlő, gyümölcs, dinnye, zöldségfélék, más vidékekről botorkált idáig a fólia, egyszerre ezüstösen ragyogott a földeken.

Újra változik a táj, szebbé, gazdagabbá. Arcot cserél.

Verejtékezett a falu. Autók, traktorok vertek port házai falára, kitárulkoztak az udvarok a nagy melegben. Kevesen jártak az utcákon, a földek parancsoltak a dolgos kezeknek.

Potornai Bandi bőröndjén ült, végiggondolta tennivalóit, az útra mindent elkészített, családja rendben.

Szürke ruhát, fehér inget, fekete nyakkendőt vett. Rozikáék a kertben hűsöltek, hosszan búcsúzkodtak. Az utcán igyekezett. A kocsma nyitva. Silány, törpe akácfák szédelegtek előtte, évről évre alig erősödtek valamicskét, Gulyás Imre támasztotta az egyiket.

"Csak most ne vegyen észre - gondolta Bandi -, számíthatok szerencsére?"

- Az isten küldött, testvír, segíts rajtam, elbánnak velem.

- Kicsodák?

- A gyerekeim rágják a fülemet, mi lesz, ha nem bírom a munkát, miből élek? Érted, testvír? Dolgoztam egész életemben, éjjel-nappal, nem tudom, hogy a világon van-e más a munkán kívül, mégse kapok nyugdíjat. Ez fáj. Ezért pusztítanak.

- Máskor, Imre bátyám, indul a vonatom.

- Hol indul? Amíg megfordul a Tiszánál, este lesz. Nem hallgatsz meg? Pedig a vérem vagy, hiába tagadnád, tanár úr, neked aztán sikeredett. Diplomád lett a lepratelepesek közül, tán szégyellsz, mert sírásó, vályogvető maradtam? Elkerülnéd a fajtádat?

Meglepődött. Gulyás Imre csendes, pár szavú ember, mi szorítja? Magány, kirekesztettség?

- Kijön hozzám, ki hallgat meg, testvír? Hívnak valahová? Senki. Sírásót, vályogvetőt? Mintha nem ebben a faluban élnék. Bajuk van, megcsinálnád, mennyiért, mikorra? Szép világ, mondhatom, egyszer engem kell elkaparni, vállalkozik majd valaki? - húzta be a kocsmába a sírásó.

Elérzékenyedett a kicsi ember, szeme bepárásodott.

- Nem tudom, milyen a mozi belseje, a templomé, tengerparton se jártam. Ezeket elvitte a Csillag. Hallottál ilyet? Legközelebb a Holdra utaznak, nem az fáj nekem, testvír, az élet. Kibabrált velem, mire vagyok jó, mire kellek? Munkára, pálinkára. A kocsmában szóba állnak velem, nem kérdik, nyugdíjas állás-e a vályogvetés.

Gulyás Imréné állt meg mögöttük. Nem szólt, várakozott. Bandi szégyent érzett, köszönt és kifordult.

Csak vele történhet, nyaralni indul, kellemes, szép hetekhez, s Gulyás Imre teketória nélkül belepiszkít a lelkivilágába.

"Megérdemlem. Részeg emberrel társalgok, semmi haszna, értelme, így él és kész - gondolta. - Akkor mi van? Kössek gyászbokrétát, mit segíthetnék? Önmagamhoz sincs erőm."

Mozdony pöfékelt, sikoltozott, füstöt, kormot zúdított nyakukba, erejéből csak erre telt, szaladásra nem. Szuszékolt. Szerethette a tájat, isteni méltósággal kocorászott ki belőle.

Koszos fapadosok, koszos ablakok, bagófüst. Távolra döccent fürdő, sportpálya, hangyává szelídült az őrház. Utazások. A cselédházak képe villant, a nyomorék Jutka betegágya, az ágynemű nélküli ágyak, az ócska, lyukas teknők, amelyek már gyerekkorban elferdíthették a gerincet. Tájak, városok, térképről.

Derengett. A Balaton hízelkedett. Bandi orkánt húzott, bámulta a szürke, kitárulkozó tengert. Egyedül volt, egyedül boldog. Bármi történhetik, jó, mert új és az övé. Pihen és örül. A tó varázsolt, reményeket, kalandokat ígért.

Átszállás vonatra, buszra. Kezdődött a reggel, az üdülés. Talicskára rakták a bőröndöket, SZOT-szálló, frissítő várakozás, személyzet munkálkodott, katonás rend, főutcára néző kétágyas szoba. Rendezgetés, birtokbavétel.

Orvosi vizsgálat, fürdés. A víz jó, a felhajtás gyönge, virágcsokrok sincsenek. Két ragyogó alakú babát látott, ápolgatta volna őket szívesen, de hiába ácsorgott a közelükben.

A presszóban csücsült. Szokásos kép, zongora, dob.

Mellette az egyik fürdőző. Bilukszolás, vette.

- Jó helyre szült az isten - mondta Bandi nagyvonalúan magának -, itt nem unatkozom.

Diszkréten távoztak. A hölgy mellé lépett: megengedi?

Üdülőtársát hazakísérte, ismerkedett vele aprólékosan.

Mari szívélyes volt, fekete, kemény húsú, kék szemű, zömök és formás, pesti óvónő. Bár lityi-lotyi, lényeg nélkül.

"Séta kell ide, aranyoskám, romantika - gondolta a tanár. - Határjárást szervezünk, édes kettesben..."

De Mari makacskodott.

"Intellektuel az ilyen? - gondolta Bandi -, játssza az ártatlant. Akkor inkább pihengetek."

Séták, fürdés, étkezés, sorrend, sablon. Olvasgatott. A zene, az őrjöngés behallatszott az ablakon. Bandi szenvedett és szörnyen unatkozott.

"Mégsem áshatom el magam - gondolta -, keresek valakit."

Nézegette a házakat, figyelte az életet.

"Mások a házak, mint odahaza, hatalmasok, beton-, téglaépületek tágas udvarokkal, nincs szegénység - gondolta. - Vendégek özönlenek, hozzák a forintot, dobálják, szállás, étkezés, kiszolgálás, pénz a világ."

A kisvendéglő csendes, szimpatikus hely, gebines alapon. Családi tulajdon, hatalmas, modern épület, ötmilliót megér. Külföldi vendégek lakták, a személyzet kikerült a családból. A pincérnő kedves, figyelmes asszony. Az épületben játszogattak a gyerekei. Villájuk van a hegyen. Szocializmus gebines alapon. Az elhasznált, agyondolgozott Gulyás Imre idetoppanhatna féldecizni.

- Olcsón megásom a nagyságos asszony sírját - mondaná rekedten -, két deci pálinkáért.

"Ilyennek kellene lennem, nem felemásnak. Az enyéimtől elszakadtam, akaratom ellenére - gondolta Bandi -, kinőttem a világukból, nem térhetek vissza. Itt sem vagyok otthon, félszegen mozgok, felkészületlenül. Tenyeremre nyirok ül. Elit értelmiség, főorvosok, orvosok, náluk a pénznek nincs értéke. Előadások a csodavízről, borravalók, az egészség mindent megér. Gurul a forint, kabinosnak, gyúrónak, utcaseprőnek, sérthetjük a dokikat? A házuk gyönyörű. Betegek rengetegen, szegényeken segítünk, kiadjuk a szobákat, megkívánja a humánum. A garázst nem! Fehér Mercedesünkre vigyázunk."

"Irigy vagyok? Számolgatom, mennyit költhetek? - gondolta a tanár -, garasoskodok? Előttem a pálya, gyűjthetek és nyaralhatok Abbáziában, a Riviérán. A pénz megszerezhető. Törvénye van, lefekszenek lányok vele. Mit akarok? A főorvos úr úgy éljen, mint Gulyás Imre? Legjobb, ha torzó-terápiára iratkozom."

Az egyik pincér egyetemi ismerős, akivel együtt nyaralt a tónál.

- Halló, Bandi, a lumpenproletárság nyaral?

- Szállj le a múltról. Mit keresel?

- Kettőt találgathatsz - vigyorgott a vágott képű. - Nem a falvédőről léptem le, a diploma félállás. Három hónap és lehullik harminc kiló, meg ami hozzájár.

- Nők? Kalandok?

- Óvatosan. Külföldieket hajtok, lágy dumával. A pénzt marhára bírom, a kemény valutát - mondta elégedetten a vágott képű -, olyan kéglit ragasztok rövidesen, mint a szomszédban épül. Faludbeli a tulaj, a téesz-főnök. Legjobb befektetés, stabil érték, megbízhatóbb a banknál. Millióból áll a kéjelgő, fejheti benne az idegenforgalmat. Családok, vállalatok jól megköszönik, okos helyen hordja az eszét, tanulj tőle.

- Kitől?

- Aki építkezik, az elnöködtől, Istvántól. Igazán menő fej.

"Lehetőségeink nem egyformák - gondolkozott Bandi -, tíz életem lehetne, mégse tudnék annyit összekuporgatni. Túlórázhatok a mosoly-forintokért. Nevelj disznót, hizlalj marhát mozgalomba nevezhetek, mint a kartársaim, ömlik a guba. Pedagógusok a háztáji mozgalomért, előre!"

Marit látta meg az utcán. A buszhoz igyekezett. Csatlakozott.

Búcsú. Szegényes sátrak, szegényes ünnep. Filléres bóvlik. Az utcán fiatalok. Ellomposodott, hegyre nyúló porták, ásítozó arany ragyogás. Öregek ültek az udvarokon, sötétben, feketében, leszorított, elfojtott mozdulatokban. Lehettek boldogok? Éltek?

Ösvények, kavicsokkal szórt utacskák csorogtak a hegyről. Szánni valóan elárvult házra kiírták: eladó. Érdemes valakinek újrakezdeni?

A parókia pusztult, üres temploma öreg. Megfakult színek mutogatták a szenvedés útját, a keresztig.

Megölelte a lányt, aki ismét elhúzódott.

A kocsmában zsúfoltság, emelkedett hangulat, ünneplő részegek, Szeszarcok.

Megérkezett a busz. Felszálltak, leszálltak.

Bandi egyedül ült a padon, unalmasnak, lehangolónak látta a környéket, eldobott, üres cigarettásdobozt juttatott eszébe. Az erdőből gyenge szél libbent, sietős leveleket perdített a kavicsokra.

"Hová igyekeztek, boldogtalanok? Messze még az ősz!" - gondolta mélázva.

Otthon fia, Rozika, a környezet meleget, szeretetet sugárzott. Szenvedélyesebb éjszakák érkeztek, a régi nőt képzelte ágyába, vele örült.

István-apánk fia leszerelt, hozta a menyasszonyát. Bandi döbbenten látta Marit.

"Hová tette a kölnizett okosságát? - gondolta. - Falun hódít a kisipar?"

A bemutatkozás fényesen sikerült, István-apánk ujjongott, hogy óvónőt fogott a hülye gyereke. Presszóban ültek, lüktetett körülöttük a fiatalság, két kocsijuk az ajtó előtt parkírozott. Tisztelgő látogatásra mentek Berci igazgató úrhoz, vasárnap volt, délután. Gyümölcsöt, feketét, italokat fogyasztottak. Örültek.

- Aranyoskám, a szüleid mivel foglalkoznak?

- Kisiparosok.

- Apríthatnak a tejbe - nevetett István-apánk -, kenyérgondjuk nem lesz.

- Nincs vezető óvónő. Rád gondoltunk.

- Mindegy - mondta Mari.

- A szolgálati lakás beköltözhető.

- Rendes tőled, Bercikém, meghálálom - mondta István-apánk -, megtárgyaljuk az apósékkal, ahol jobb, ott éljenek.

Pesten tartották az esküvőt. Szűk körűt. Két tanú, éttermi vacsora, egyszerűség. Mari papája egy vagyont adott, így szólt az alku. Tehetős emberek, szívesen áldoztak.

- Megteremtem az egzisztenciájukat. A fiam átvevő a Csillagban, Mari vezető óvónő, szolgálati lakással - mondta az elnök. - Kezdetnek tökéletes.

Két kocsival futottak hazáig. Mari ruhatárat vitt, degeszre tömött bugyellárist. Otthonukat berendezték, fehér, drága bútorokat vettek, a nagyobbik szobába televíziót, rádiót, könyveket, perzsákat, szőrméket, jól mutatott.

A kisebb szobát használták. Ide olcsóbb darabokat válogattak, tartósabbakat. Lakásuk ajtaja az óvoda udvarából nyílt. Régi épület, átalakítva, nem fényűző, az igényeknek megfelelő.

- Nem öregszünk meg itt - nevetett Mari.

- Apámék szolgálati lakásban laknak. A Balatonnál építkeznek - mondta a kiselnök -, van itt perspektíva.

- Mi is?

- Ha eljön az ideje, az öregem elintézi.

- Este?

- Hallgatok rá, megéri.

Másnap szekér gördült az óvodába tíz malaccal. Röfögtek, sivalkodtak. Mari ámult. A fogatossal Veréb jött, bajuszkáját simogatta, tetszelgősen mosolygott. Félnótásként.

- Meghoztuk a malacokat - vakargatta vastag orrát és szipákolt -, tetszik örülni?

- Ez nem állatkert.

- A kiselnök küldi, fillérekért vette. Selejtezésnél.

- Beteg jószágra nem éheztem meg.

- Tessék csak idebízni, Veréb érti, mit beszél - bamba vigyor díszítette szőrös arcát -, híznak ezek, mint a gödük.

Az ólba terelte a szállítmányt. Tápot szedett a kocsiról, raktárba vitte, megetette a malacokat és elment.

Mari nagyvonalúskodott. A hatalmas bankbetét, jó állásuk, lehetőségeik megszédítették. Délutánonként anyósával a presszóban üldögéltek, mutogatták magukat, társaságuk alakult, Berci igazgató úr neje, Zsuzsa, ritkán a doktor felesége. Nevetgéltek, vicceket mondtak, pletykákat. Fiatal elvált asszony szolgált fel, szép szőke nő.

- Kicsoda a lady? - húzta el keskeny száját Mari. - Próbababa?

- Bendő Béla húga - mondta Zsuzsa -, városból tévedt haza.

- Kivel fut?

- Nincs még bekerítve.

- Ügyesen csinálja, tapasztalt. A férje?

- Ott maradt egy új szerelemmel.

- Jobbat nem tudott? Hazajönni?

- Anyja egyedül élt. Most hárman vannak.

- Ki a harmadik?

- A kisfiú, óvodás.

- Hozzám jár?

- Nem. A másik gyerekparadicsomba.

A pincérnő ujjain aranygyűrűk csillogtak, zöld, piros kövűek. Szeme zöld, termete kicsi, arányos. Jelenség. Nem közeledtek hozzá. Zsuzsa szürke Wartburgja az ajtó előtt állt.

- Tanuljatok meg vezetni! - javasolta.

- Megtehetjük, kocsi van.

- Honnan szerzünk oktatót?

- Elintézem, Bendő Béla felkészít benneteket.

- Sokba kerül? - rémült meg István-apánk felesége a várható kiadásoktól és kövér kezével táskájába túrt.

- Dehogy, munkaidőben csinálja.

- Ilyen adakozó?

- Egyszerű. Oktatás idején úgy szerepeltetem, mintha a műhelyben dolgozna, volt már erre példa.

- Ingyen nem kívánhatjuk.

- Borravalót adtok, mindenki jól jár.

Gyakoroltak. A fiatalok kocsiját hajtották, bújták a KRESZ-t, kérdezték egymást, autóskesztyűt hozattak, kézfején kivágva. Feltűnően viselték.

Szaladtak a Tiszáig, őszült. A kemény, konok táj felengedett, rejtett szépségeiből pazarul szórt a termőföldekre, az ártéri világra. Sárgultak a füzek, hajuk színét tűzték a folyóba. Hallgatott a mező. Ritkán zaj csapódott távolból, a vízlépcsőtől. Szomorkodott a puszta.

Az ősz szépsége szomorúságában van, színes, halk elmúlásában. Az áldott föld béna, meghozta gyümölcsét, pihen. Megöregszik, mint az ember. De a föld több az embernél, mindig újraszületik, kimeríthetetlen, elfogyhatatlan.

A pusztán ócska cserény gubbaszkodott, elszóródva böngészett pár tehén. A pásztor kedve elrepült a nyárral, nóta sem termett. Árváskodott a kútgém, magányában sikoltozott, a csiperkegombák meg se nőttek.

Vizsgáztak. Ünnepelték. A presszóban fényeskedtek férjük oldalán. Nagy felhajtást rendeztek, Zsuzsa férje nélkül csicsergett, kapart szigorúan az újgazdagoknál. Bendő Bélát nem hívták. Napóleon konyakot ittak, pezsgőt, lehűtve.

A pincérnő zöld metszett poharakat hordott.

- Magának mindene zöld? - szellemeskedett a doki. - Tisztára egzotikus.

- Hogyan? - váltott vörösre az arca és megrándult.

- A szeme, a gyűrűje és a poharak.

- Zavarja?

- Ellenkezőleg.

- Szedjen nyugtatókat.

- Nem nekem mondták - nevetett István-apánk -, öreg legénynek nem való a május.

- Mindenkit betörnek, vagy más, vagy mi.

- Érettségiztessem le a kedvetekért? - kérdezte a köpcös Berci. - Dolgozók gimnáziumába jár.

- Padszomszédok vagyunk - szólt Zsuzsa -, onnan ismerem.

- Nem iratkozhatok be? - viccelt a kiselnök. - Ilyen iskolatársakkal szorgalmasan tanulnék.

- Kukorékolsz, gyermekem? Mit láttok rajta? Olyan, mint egy kölyökkutya ülve - mondta az elnök felesége.

- Mari eltöri a derekadat - szólt az iskolaigazgató.

- Engedem, csak a pénzt hozza haza.

- A pénz nem boldogít.

- Engem igen.

- Nem vagy egyedül - kuncogott Potornai Zsuzsa -, nem ám.

Mari úgy maradt. Kímélték. A jószágokat ellátta a férje, naponta megjelent Veréb, tápot talicskázott, etette a hízókat, István-apánk a felvásárlótelepre helyeztette éjjeliőrnek. Csinált szívesen bármit, hangosan köszönt, az ajtóból nem lépett beljebb, zsíros, rézvörös haján babrált.

- Nagyságos asszony, meghoztam a tápot. Hová tegyem?

- Na hová? Mégis mit gondol, Verébkém?

- A raktárba?

- Tudja maga, nem buta fiú.

Fülig szaladt a szája. Ekkora dicséret ritkán érte. Pohár pálinkáját lehajtotta, harákolt és kotródott.

- Szépasszony, köszönöm.

- Máskor is, madárkám, jöjjön nyugodtan.

Vasalót, mosógépet, centrifugát nem vettek. Az óvodáét használták, szolgálatinak tekintették. Tyúkjaik piszkították a kopár udvart. A homokozóból régen elfogyott a homok, ha szólnak a fogatosoknak, szekérszám hozzák, de hallgattak.

Mari a testes anyósával és Zsuzsával presszózott.

- Bejárónő kellene, tiszta, megbízható. Megfizetem - mondta.

- Ki vállal ma takarítást? - legyezte magát az elnök felesége.

- Aki az iskolában, vállalatnál takarít? Kétszer eljön hetenként, rendbe rak mindent.

- Jó ötlet, én is dolgozni akarok, unom a konyhamalackodást.

- Az anyám nem felel meg az igényeknek. Kit keressek? - szólt Zsuzsa.

- Rád bízzuk!

- Világos. Elintézem, hozzám is járhatna.

- Szereted Rozikát? - kérdezte Mari.

- Külön világ.

- Bandi? Lehet látni?

- Furcsa figura, se föl, se le.

- Zárkózott?

- Több annál, önmagában él.

- Kész pszichológus vagy, Zsuzsa. Apósom helyében titkárnőnek tennélek.

- Elkéstél.

- Hogy csináltad? - ájuldozott az elnök felesége.

- Simán. Átalakították az irodát, István-apánk és a főagronómus közé kellett valaki. Kávét főzni, felszolgálni, ügyeket intézni, gépelni, tartani a vonalat nálam jobban senki sem tud. Közöltem ezeket az öcsikémmel - szövegelt fifikásan Zsuzsa. - Erre mit mondott a tanár úr? Szabad a gazda? Ti éltek a tejfelben, mi a savóban.

- Van humora - mondta Mari -, szépeket duruzsolhat, de feltaláló nem lehet.

- Önérzetes bolond, világmegváltó - legyintett István-apánk neje -, ilyenek semmire se viszik.

- Komolyan veszi valaki?

- Ugyan, hol élsz? Az számít, akinek háza, kocsija, takarékbetétje van, eszmék meg más zöldségek minden bokorban teremnek. Megvan, fekete-Péterinét kérem, vele vásárt csinálunk.

- Ahogy akarod.

Zsuzsa Péteriékhez porolt. Az örökmozgó asszony székkel kínálta.

- Szép vagy még mindig - mondta. - És boldog is?

- Na, igen.

- Az a fontos. Cifrálkodásban élünk, kivesz az emberi érzés a világból - ültek le a konyhában.

- Pénzt hoztam. A prédikációt elnapoljuk. Kell-e?

- Nincs belőle elég, hiszen törlesztjük a házat.

- István-apánkékhoz, a menyéhez és hozzánk eljárhatna takarítani. Pénzes helyek.

- Mehetni mehetnék - biccentett az engedelmes asszony -, kedvem is lenne.

- Hetenként két-két alkalommal, szép órabért fizetnénk.

- Megbeszélem a családdal, úgy szoktuk. Nagy már a fiam, gimnazista, gondját viselem.

- Annál inkább. Üzenjen, mire döntött, várjuk.

Fekete-Péteriné örömmel dolgozott, ragyogott keze nyomán a lakás, mosott, vasalt, takarított, nem az időt nézte, hanem a rendet. Reggel ellátta az urát, aki kerékpározott a majorba, Karcsit, aki a gimibe igyekezett, a háztáji jószágoknak ennivalót lökött, átöltözött és rohant takarítani.

István-apánk szépen, praktikusan rendezett lakásában masszív, divatos bútorok. Az ablakokon habkönnyű nylonfüggönyök, a parkettán divatos szőnyegek, háztartási gépek, az éléskamra roskadásig. Három szobát, konyhát, bejárót tartott tisztán a fekete ruhás asszony, nem zártak előle semmit.

A fiataloknál kisebb lakás, kevesebb fehérnemű. Mániásan takarított, amikor elkészült, fotelba huppant, aprólékosan nézegetett minden tárgyat, tisztaság, rend, összhang jelentette jóérzését. Gondolatait lefoglalta, lekötötte a munka. Könnyű elégedettségben élt, irigység nélkül, jó szándékkal. Fizetésének örült, a háztájiból és a bejárásból megkereste, amit férje a Csillagban.

"Tisztességes, szép pályán lehetne a fiam, pap, orvos, igazi tudós, akit tisztelnek és aki hasznára válik a világnak, akibe senki nem törölheti bakancsát, még ha rosszul szól is, ami kizárt, hiszen nem olyan természetű, az egyetemek arra valók, hogy megtanítsák - gondolta porszívózás közben. - Nyelvemmel tisztogatnám a főutcát, tíz körmömmel kaparnám a pénzt, a lábához tenném, ami megszerezhető. Álmodozok naponta, pedig nem lesz való, István-apánk fia is mire vitte? Isten ne vegye bűnéül, semmire, iskolája, szakmája sincsen. Büdös volt a munka, otthagyta, nehezen vált az esze, minek akkor erőltetni? Szenvedés lesz az örömből, megutálja. Jobb elkerülni. Maradjon csak velünk, érettségizik, szakmát tanul, a magafajtának minek több, boldog legyen, ne terhelje lelkét bűn, harácsolás, isten elleni vétek."

Ritkán együtt ment haza fiával. Örült:

- Nem csúfolnak, amiért takarítok?

- Dagadtra verném a pofájukat - emelte meg az aktatáskáját a fiú.

- Nem szégyellem a munkát, de a te kedvedért abbahagyhatom - mondta és gyönyörködve nézte Karcsit -, a te kedvedért én mindent megcsinálok.

- Becsületesen keresse a pénzt, a többi smafu.

- Nem adhatjuk azt a módot, mint István-apánk a gyerekeinek.

- Szomorít, mama? Takargatnivalójuk nekik akad.

Mari virult, ügyes hasacskát növesztett. Illett. Hiányt nem ismertek, aprójószágot tartottak, olcsón jutottak baromfihoz, a Csillagban gyakran selejteztek, Zsuzsa gondoskodott róluk. Pulykát, tojást, tyúkot, libát, csirkét kaptak fillérekért.

Rendszeresen járt kozmetikushoz, ruháit igényesen, ízléssel válogatta, viselte, ápoltan. Bandival késő ősszel találkozott az utcán. Összefogta nyakánál a kék orkánkabátját.

- Hello, mégsem maradtál szűz?

- Szerettél volna első lenni?

- Kérdezz bátrabbat!

- Kineveztek igazgatónak? Ambíciód van és fényes lelkületed.

- Támad a kisipari burzsoázia? - nézett Bandi másfelé.

- Hagyjuk, a békés együttélés előbb célhoz vezet. Mire mentél?

- Az ember mindent elvisel, megalázottságot, félelmet, azért ember. A diplomás szegénységet legnehezebben - tárta szét kezét Bandi. - Van gőzöd ehhez?

- Szerencsére nincs, jók a körülményeim.

- És az agytröszt-férjed? A téeszbáró?

- Hadüzenet nélküli háború? A jellemeddel ellentétes.

- Ne hidd, nincs erőm a hadakozáshoz. Önmagammal veszekszem.

- Kiábrándultál máris? Kisiparosság tüzeljen a forradalomra? - kérdezte Mari és hangjában rokonszenv érzett.

"Kár lenne elkallódnia - gondolta - ennyi jó tulajdonsággal. Értelmes, helyes, tisztességes, megérdemelné a boldogulását."

- Nem rajongok a csörgősapkáért, jószántamból nem használom. Hamar kiégünk úgyis mostanában, elfáradunk idő előtt, csigaházakba bújunk - mondta Bandi egy enervált kézmozdulattal.

"Bezzeg a ti gubátokkal docens lehetnék az egyetemen - gondolta. - Csak ne szánakozz, te intellektuális csimbók."

- Megoldás? - kérdezte Mari.

- Tudsz jobbat? Hallgatlak szívesen, szerelemben úgysem voltál örömömre.

- Itt sem, vörös bajnokom. Barátok maradunk.

- Sőt, elvtársak.

Bandit otthon várták. Fia erős legénykévé cseperedett, kinőtte a pisis pólyát. Játszott vele. Kezébe könyvet vett, olvasgatott.

"Élet ez? Vegetáció - gondolta Bandi. - Ragyogó pálya? Tízdekás megélhetések. És Zsuzsa buta? Ellenkezőleg. Miért ilyenek a módszerei, hol tanulta? Családját egy kopott köntösért eladná, sikere van, az emberek elfogadják, eleinte sunyítanak, később dörgölődznek, végül hasonulnak. Nem ismerik? Kíváncsiak. Játszma, lehetőség."

"A gondolat mit ér, mit a jó szándék? Gondolkodóbb vagyok, tehát magányosabb. A társadalom a magányosság eszközeit megteremtette, hiába bégázgatok, kényelmetlen meghallani. A szatócsbolt szintű közösségek virulnak. Zsuzsa a miniarisztokráciához simul, az ember születésétől piszkolódik."

"A társadalom fejlődése mérhető. De visszaadja az energiámat, a többlet-akarásomat, amit áldozok? Veszítek - gondolta a tanár -, lehetne más bajom, betegség, furkálgatások, nő, rosszabb környezet, számtalan variáció. Minek az akarás, a hajsza? Értelmetlen? Nem, nem, több vagyok önmagamnál, a helyzetemnél, mindennap több lehetek."

"A társadalom lehetőség, annak sem maximális. Az életem szintén. Gennyes kis önigazolások ezek, hol a kiút, merre menjek? A családban? A szerelemben? A munkában? Tudom-e az embereket akaratuk ellenére boldogabbá tenni? Reménytelen vállalkozás?"

"Több lettem a szüleimnél? Törvényszerű. Az időmet kell okosan beosztanom, a lehetőségeimet. Tehát boldog vagyok, lelkikirakatot rendezgetek? Mindenki annyi, ahány önálló gondolat, magasabb rendű létezés, vitatkozhat önmagával. Kozmikus előny. Mit akarok? Törpe világmegváltók szükségesek, szalonöltönyökben" - gondolta az éjszakai világításban.

- Még nem aludtál? - botránkozott meg Rozika. Égett a falilámpa, paplan, lepedő gombóccá gyűrve, verejtékkel itatva. - Rögtön reggeli pihenj.

- Pihenek, ne aggódj! Holnap újabb csapást mérek az imperializmusra.

Hazaadta kevés fizetését.

- Szegény az eklézsia, maga harangoz a pap - mondta tompán és lerogyott a heverőre.

- Számolni tudsz? Oszd háromfelé. Lefölözik, bélyeg, adó, a jóisten tudja mire, maradékból élünk, ötszáz forint fejenként.

- Megélnek mások is.

- Ingyenmunkások vagytok, napszámban kétszer annyit keresnétek - komorodott el Rozika és remegett a hangja. - Öntudatjancsik.

- Amikor hozzám jöttél, tudtad. Nem a szegénység bűn, hanem a tisztességtelenség - mondta, tenyerébe temetve homlokát.

- Hülye szavalatok. Pénzt hozzál! Lopjál, öljél, de éljünk, a fizetésed kenyérre, tejre, sóra, cukorra elég. Köszönöm a diplomás koplalást, nincs ruhám, amit magamra vehetnék, az utcára nem merek kimenni. Büdös mindenki, mert igyekszik, igazodik a többihez, szerez a családjának, ragaszt? Szerinted mind korrupt? Te mi vagy? Éhenkórász, a tej megalszik a szádban. Tisztesség? Vezetők mutassanak példát! Hol? Funkcionáriusok szemétdombján? Lelkizel és húzódozol a tűztől?

"Igazad van, mást érdemelnénk, könnyebbséget. Talán megérjük" - gondolta a tanár.

- Csak így élhetek - mondta. - A pénznél fontosabb a hivatásom.

- Úgy élj, mint mások, ők is a jövőt építik. A fiamat nem nevelem nyámnyilának, taposson, legyen hajcsár, harácsoló, szélhámos. Erre mérget vehetsz.

- Innen nem szabadulhatok. Nemcsak dokik, elnökök, hanem Jós Sándorok, Gulyás Imrék is vannak. Érted? - kérdezte feleségét mérgesen. - És mind én vagyok, külön-külön és együttvéve. A pénz nem elégít ki, több leszek a piszkos papírnál. Az ágynál is.

- Ezért tanultál?

- Hogy ember maradhassak, hogy tegyek ezekért valamit.

- Magadon se tudsz segíteni. Nem olyan világ van!

- Ha meghallgatom őket, az is támasz - mondta Bandi, és járkálni kezdett a szobában. - Nincsenek egyedül.

- Elment az eszed? Mások baján töprengeni a magunké helyett?

- Az én erőm abban van, törődni minden családdal. Egy rohadt magnó kellene, kutatni, felvenni minél több szöveget, öregek vallomását, megörökíteni a falu történetét.

- Adjon a kultúr, az iskola. Akiknek szükségük van ezekre a nyers hülyeségekre - kiabálta Rozika kipirult arccal. - Nagyon a szíveden viseled a gügye rokonaid sorsát.

- Közülük való vagyok, csóró, szégyellem is, hogy eddig semmit se tettem értük. Ezután másképpen lesz.

- A pénzről szövegelj, ne a világmegváltásról.

- Lesz az is, csak várjad - rohant el Bandi. Becsapta erősen az ajtót. Rozika megdöbbent. Ennyire még sohasem veszekedtek. Nézte az ajtót, de Bandi nem jött vissza. Csapódott a kapu.

"Menjél csak - gondolta paprikásan -, hamarabb észhez térsz."

Bandi loholt. Honismereti szakkört vezetett a kultúrban, az irodában kazettás magnót látott, ami elemmel is működött.

"Vérében van az anyagiasság - gondolta Rozikáról -, tőle se sok segítséget remélhetek."

Megszerezte a magnót. Kis üveg pálinkát vett, vágtatott Gulyás Imréékhez. A sírásót és vályogvetőt otthon lelte. Kínálta az itallal. A kicsi, mély hangú ember boldogan kortyolt, széket adott Bandi alá. A földes konyhában telepedtek le, legyek rajzottak vad éhségükben, a nyitott ajtón fény szűrődött. Szegény, időtlen konyhabútorok, öreg asztal, árasincs sparhelt, apró kredencféle árulkodott. Tükrei a vályogvető életének.

A földre kucorodott a kis ember, szemben Bandival, majd kényelmesen, törökülésben várakozott. Gyerekei, unokái sürögtek a parányi konyhában, letanyáztak a küszöbükön.

- Nem vagyok én szegény ember, nem járok el a határbul, koldulni se szorulok sehová, ott is húst eszek, bort iszok, ahol másnak víz se jut. Házat akarok építeni a gyereknek, végül az OTP nem ad hitelt.

- Ha gazdag - mondta Bandi -, kölcsönözzön kétezer forintot!

- Nincsen.

- Szégyelli a szegénységet? - kérdezte és felszerelte a magnót. - Aki ennyi gyereket nevelt, nem szégyenkezhet.

- Kubikoltam tizennyolc évig, de nem ismerik el. Válykot vertem, mégsem adják a nyugdíjat, hát igazság ez? A vályogvetés? Hát ide hallgass! Milliót kivertem, egymilliót. A grófnak háromszázkilencven-ezret, ha jól számolom. Cselédházakban laktunk, ötven kiló búzát adott ezerért. Odajártunk talán nyolc évig, nem gazdultunk meg. A vályogvetéshez nem nagy befektetés kell, kevés felszerelés: törek, talicska, kapa, ásó, lapát, villa, veder, vályogvető. Hatvannégy éves vagyok, oszt még mindig bírom. Nem hiszed el, hogy az életben annyit dolgoztam, három nyugdíjast, mit, tíz nyugdíjast kitenne, és mégis a nyugdíjat nem akarják megadni.

- A rendszerért harcoltam, mert éjjelt-nappalt eggyé tettem érte. A párt éngemet küldött, hogy őrködjek felette és őrködtem minden iccaka, a testvíremmel jártuk az utcát, karöltve a rendőrökkel, hogy valami fasiszta vagy más be ne törjön. Bottal jártunk, akkor még nem adtak puskát kezünkbe, mint most, mégis őrködtünk. Benne vótam tizenkét évig a pártban, de elöregedtem, oszt nem vagyok. 1945-ben léptem kommunistának, szeptember harmadikán, még tán születésem napján.

- Így gondoltam, csak elhúzok, mert nem vagyok gazdag, szegény vagyok. Elhurcoltak katonának, tizenegy évig szolgáltam, őrködtem az ő földjükért, ami nekem nem létezett. Ugye, hogy el kellett mennem, mert végeztek volna velem. A nagygazdák gyerekeit, akiknek földjük volt, kiváltotta apjuk, itthon maradtak, én szolgáltam, szenvedtem, őrködtem a földjükért. Nem így van? És nem kapom a nyugdíjat, ők meg kapják, a gazdák. Hányat tudok, egészséges, nem is beteg, leszázalékoltatta magát, engem a sok munkámért nem becsülnek - mondta szomorúan a sírásó.

- Földje nem volt? - hajolt Potornai Bandi a magnó fölé.

- Pártunk adta a földet, negyvenötben négy köblöst kaptam, szeretett pártunk, úgy mondom, ahogy van, az adta, azért én hűséges szolgája lettem. Teljesítettem mindenféle tervet, amíg Munkás-elvtárs nem tagosította. A tomaji bejáró felől vót, eklézsiaföld, Hármas Halom. Hazajöttem a fogságból, beléptem a pártba, jól van így, jól mondom, Bandikám? Kezdtem bejárogatni, mit tudnék segíteni, hogy pártunk győzelemre jusson? Amit tudtam, elkövettem. A négy köblös földet nevemre telekkönyvezték. Termeltem búzát, tengerit, cukorrépát, cukorborsót, mustárt, lent, amit pártunk követelt. Nem a magam akaratából, ahogy az állam irányított, az árát, fizetésemet megadta. Megéltem belőle. Akkor sem panaszkodtam.

- Homok volt a föld, színtiszta homok. Kiástam mélyen, csak nem változott. Kértem engedélyt, kitermelem. Megadták. Köbméterenként tíz forintot fizettek a homokért. Egyszer nagy tételt rendelt az útfenntartó vállalat, ötszáz köbmétert. Fogadtam hébe-hóba napszámosokat, odaadtam nekik, amit kihánytak; - na, legyen nektek is. Így lettem bányatulajdonos. Ha el nem veszik, tudtam vóna építkezni. Két évig tartott, megélt a család, de elvették, és azóta sem adtak földjáradékot.

- Amikor a fölműves-szövetkezet alakult, Erzsike lányommal segítettük a megindulást. Parasztemberekhez jártunk kéregetni, toltam a kubikostalicskát, Erzsike lányom a saroglyás talicskát, és jártunk házról házra, ki mit tudott adni, elfogadtuk, terményt, lisztet, pénzt, babot, tojást. Elmentünk és megkérdeztük, mit szánnak a szövetkezetünknek? Később elvittük, zsákokban, kaskában, biciklin vagy talicskán. Beírattunk mindent az elnökkel, hogy életre jusson a szövetkezet. Én, Gulyás Imre akkor is megindultam, addig jártunk a házakhoz, míg felalakult, mára meg semmit se kapunk belőle.

- Akkoriban mindenben szerepeltem, de kimaradtam csendesen, jobb tudású emberek kellettek. Fáj ez nekem. Pedig de tudtam csinálni, kint vótam a kunyhónál, üzentek értem, hajnalban bent legyek, választás. Nem előzött meg senki.

- Hősi idők lehettek - mondta Bandi. - Maga mit csinált?

- Küldözgettem az embereket felfelé. Éjjel-nappal szolgáltam a nagy választásoknál, akadtak, akik nem akartak menni, de el nem hagytam az egyént, míg nem indult szavazni. Küldtem a tizediket, huszadikat, századikat, hogy pártunk, rendszerünk nyerjen, így volt, Bandikám, akár hiszed, akár nem, ezt bizonyítja mindenki. Úgy mondom, ahogy van, nekem nagyon fáj, furcsa, nagyon furcsa, hogy mégsem kapok nyugdíjat, csak le vagyok ülve.

Öreg Kun agitálta a vályogvetőt.

- Azt mondta Munkás-elvtárs, add le a Csillagnak a földet.

- Én a pártunknak nem ártok, se a szövetkezetnek. Legyen.

- A homokbányát visszakapod háztájinak.

- Maga ezt hunnan veszi?

- Munkás-elvtárstól. Ha a belépést aláírod.

Aláírta.

- Igen ám, elhittem ám, csak nem mentem - mondta a sírásó -, még kubikoltam, kellett a pénz, a családi pótlékot is megadták a gyerekekre.

Eljött az idő, amikor kereste az elnököt, hátha kell dolgozni, mindegy mit, csak munka legyen.

- Tudom, hogy a bánya enyém, de ha kell segítséget nyújtani, dolgozni a Csillagban, benne vagyok hűségesen.

- A bánya már nem a tiéd, mindnyájunké - mondta Munkás-elvtárs -, közös tulajdon.

- Azt üzente, hogy az enyém.

- Nem a tiéd, a szövetkezeté.

- Megértem, nincs abból semmi, megértem - mondta Munkás-elvtársnak. - Gyövök dolgozni.

- Úgy hagytam ott az irodát - bizonygatta Gulyás Imre -, nem igaz, amit rám fogtak, hogy káromkodtam, kanolják meg, nem igaz, hazudnak, nem mondok ilyet, én ilyet nem mondok, van nekem iskolám. Azt már ők mondják. A párthoz húztam, semmiképpen nem mondok ilyen szót. Bánom, hogy nem mentem, mert csak az járt jobban, aki a Csillagban maradt, élte jó világát. Kubikoltam Bánhalmán, az állami gazdaságban.

- És ment? - kérdezte Bandi -, később ment a téeszbe?

- Bekéredzkedtem Munkás-elvtárs szövetkezetébe. Hűséges szolgálatot teljesítettem. Brigádvezető-helyettesnek választottak, számoltam a munkaegységeket. Agitálni küldött pártunk, mehettem zetorral, biciklivel, mikor hogyan sikeredett. Sokan fogadták, sokan nem fogadták. Agitáltam több családot.

- Ide hallgassanak, elvtársak - mondta akkor Gulyás Imre -, most már nem az úri világot éljük, hanem mi, szegények, elnyertük, amit az urak éltek ezelőtt. Maguk is legyenek a mieink. És lássák, hogy jómódunk van, miénk az ország és a hatalom, és lépjenek a téeszbe, nem ér semmit az egyéniség. Gondoljanak bele, ne azt az úrimódot éljük, jobb szabadságunk jött, minden megvan, régen még a rádiót se volt szabad hallgatni. Vehetnek most rádiót, ha kell, mindent, ami jó, amit maguk akarnak. Az urak nem adták meg. Én sem vagyok elszegényedve, mint azelőtt el voltam, a téesz mindenkor ad nekem kenyeret.

- Járt a falun kívül? - kérdezte a fiatal tanár.

- Háború óta nem - vakaródzott a sírásó és vályogvető, majd rekedten nevetett. Felkászálódott és az üvegből kortyolt, aztán folytatta visszaemlékezését.

- Munkás-elvtárs téeszében nyáron bajok voltak. Arattuk az árpát, kombájn is jött a gépállomástól, vágta az egész táblát. Eljött az este, mind hazaigyekezett. - Ne menjetek, ne hagyjuk itt a rengeteg szemet, kárba vész rengeteg jó termés a földön, szedjük össze, szállítsuk a majorba, jönnek a szekerek, vontatók is - rimánkodott akkor Gulyás Imre. - Süketeknek beszéltem, Erzsike lányommal maradtunk, úgysem hagytuk ott, felzsákoltuk a termést, rakodtunk a járművekre, elvégeztük hajnali három órára. Hűségesek voltunk.

- Fizetés semmi hónapszámra. Hat száj várta a falatot. Csinálhattam mást? Válykot vertem a köznépnek, építsenek, abból lett sok új ház. A gödrök-közbül, a Péntek-kúttól tömérdek válykot kivertem, hajnaltól összerogyásig, térdig, térden felül állandóan sárban, melegben, horpadt hassal, megállás nélkül. Szép vékonyan lefaragtam a földet, sárgát meg homokosabbat is, polyvát szórtam rá vagy töreket, vízzel itattam, ameddig kívánta, kapával vágtam, újra törek, kapálás és mehetett a vetőbe. Nagy munka, nagy pénz, ha végig dolgoztuk a napot. Csinálja, aki irigyli. Nincs jelentkező. Csalni, ügyeskedni ennél nem lehet, csak dolgozni.

- Micsoda tengeritörést csináltunk? Télen törtük, a tagok nem voltak olyan hűségesek, hogy letörjék, mert nekik termett a háztáji földben. Nem nézték a szövetkezetet, hiába voltak benne, én meg, úgy mondom, ahogy van, pártérzelem van bennem, hogy pártoljam a téeszt, jeges időben, nagy téli havakban, hidegben kivittem a családot, nem hagytam ott úgyse. A tagoknak ígértek bár akármit, csaknem álltak kötélnek. István-apánk, drága jó ember, elnök elvtárs, megadta érte a járandóságunkat. Ha bánt, ha nem bánt, pártolom, becsülöm.

- Ejnye már, mék hónapban volt? Ide hallgassál, november, december, január, február, igen, február tizenötödikén törtem le a tengerit, mert azért a téesztagok nem mentek bele, nagy sár, víz, jég meg hó volt, és nem törték. Vállaltam, le fogom törni, le is törtem négy hónapig a családommal, a Fűzfás-dűlőben, a Gázmir-laposon. Derékig szakadtunk a jégbe, de csak csináltuk.

Kölyökmacskák sompolyogtak a konyhába. Nyávogtak. Imre, a nagy gyerek kidobta őket az udvarra. A család figyelmesen hallgatott, olykor segített a szóban. Juliska boltból érkezett, vásárolt. A friss kenyér illata elborította a tenyérnyi, szegény konyhát.

- Adok egy macskát, ha viszel, nem kell? - kérdezte Gulyás Imre.

- Nem - mondta Bandi. - A téeszbe miért lépett?

- Miért léptem be? Úgy gondoltam, csak jobb lesz. István-apánk becsületes ember, elengedett válykot vetni, építsek házat, hetes típusúra van rajzunk. Vályogbul raknánk a falait, az utcátokban van olyan, annak is én vertem a válykot.

A földjáradékot István-apánk sem tudta elintézni. Ment hozzá Gulyás Imre lánya, Erzsike.

- Hová tűnhetett a földünk?

- Nem tűnt az el, helyén van.

- Semmiféle papír sincsen, be se írták.

- Elcsúszkált ellenforradalomkor. A tanácsnál segítenek.

- Nem jár, mert elhanyagolt terület volt, állami tartalék - mondta a hivatal.

- Elhanyagolt? Szerződött növényeket termeltünk rajta.

- Régen volt.

- Mindenki kap földjáradékot, csak mi nem - sírt Erzsike. - Annyira le vagyunk nyomva? Létezhetetlen, hogy a termőföld után ne kapjunk.

Tovább járt utána. Kiderítették, hogy a Csillagban van Gulyás József nevén nyilvántartva. Intézte, hogy nevükre írják, akkor kapnának földjáradékot, de mindig csak az volt a vége:

- Nem jár maguknak egy deka sem.

- Őszre szeretnénk a házat felhúzni, de még ahhoz pénz is kék, hitel. A Csillagot sokra tartom, megtalálom kenyeremet, hatvannyolc decemberétől tagja lettem, megélhetésem megadja. A gyerekeim itthon vannak, nagy iskoláig egy sem vitte. Róza járt legtovább, a nyolc osztályból csak három hónap hiányzik. A többit befogta a munka, férjhez mentek. Jönnek ide az unokák, húszan vannak, szeretem mindet, incselkedek a nagyobbakkal, játszok velük, nem tudom azt mondani, hogy egyet is nem szeretek.

- Szegényesen élünk. Erzsike lányom velünk, egy gyerekén kívül annak sincs semmije, meg Imre fiam, szegény, beteg, az iskolát se bírta, a katonaorvos megállapította, nem alkalmas szolgálatra, ideges. Agybaja van. A magunk valósága ez. Kínlódnánk a házzal, a válykot verem, augusztus derekán építhetjük, ha ad az OTP hitelt. Készpénzzel nem rendelkezünk, úgy lenne jó, mint a cigányoknak, beadnak tízezer forintot, és elkészítik nekik kulcsátadásig. Harcoltam én a rendszerért, igazán adhatnának házat.

Két hatalmas kartondobozba ömlesztett iratokat szedtek elő. Még az ötvenes évek elején szántási hitelt kértek. Hetvenegyben letudták az utolsó részletet, papír beszél róla. A portát terhelték meg az adóssággal. Az OTP hitelt nem ad házépítésre, míg nem igazolja az adóhivatal a visszafizetést. Elküldték a kérvényt, azóta sincs válasz. Nincs ház.

A nyugdíj. Megküldte a Társadalombiztosítási Igazgatóság elutasító határozatát. Gulyás Imre 1929-1960. december 2-ig közölt munkaviszonya elévült, mivel az ötéves megszakítást követően nem rendelkezik újabb öt év munkaviszonnyal. Az öregségi téesznyugdíj megállapítását 1973 szeptemberétől kérheti.

- Addig már várhat - mondta a fiatal tanár és visszaadta az iratokat. - Nincs messzire.

- Ide hallgassál, Bandikám! A téeszben éjjeliőr voltam a tehenészetben, előhasi üszők és tehenek ellettek. Nem számított, hogy üsző vagy tehén. Nehéz ellők voltak, de mindet leellettem, akármilyen nehezen is, nem hívtam hozzá állatorvost. Ennek elleníre a tehenektől engemet leváltottak, odatettek a bikákhoz. Potornai, Novák panaszkodnak: hol van Gulyás Imre? A másik nem úgy bánik a jószágokkal, alszik a mázsaházban. Én minden jószágára vigyáztam a Csillagnak. Az orvos megbízott: Imre bácsi, tudom, leelleti hűségesen.

- Három évig voltam a tehenészetben, egy iccaka se döglött meg borjú a kezem alatt. Hűségesen leellettem, Major János meg elküldött, a drágalátos apósod, ezt még magnóra is veheted, hogy Gulyás Imre milyen hűsége izéje, éjjeliőre volt a Vörös Csillag Tsz-nek. Éjfélig ganét szedtem a csarnokos tehenek alól. Levetettem a ruhát, kabátot, kalapot a fejemről, szépen, szakaszonként felköltöttem a teheneket, lesepertem gyönyörűen, szép új szalmát ráztam alájuk. Csillére raktam az összes ganét. Mire hajnalban megjöttek Péteriék, csak látták, hogy szép tisztán fekszenek a tehenek.

- Mindig mondják: oda van Gulyás Imre, nincs Gulyás Imre. Nincs, aki elganézzon, a másik őr nem ad rájuk. Oda ám erő kell, a vályogvetés ahhoz semmi, százhét tehént takarítani! Összesen kétszáztizenhét tehénre ügyeltem, elletője voltam minden iccaka. Felgyürkőztem, orvossággal lemostam a kezemet, szépen kihúztam, soha tehén, borjú meg nem döglött, ez így van, így hidd meg.

- Hogy ért ehhez? - kérdezte Potornai Bandi a magnón babrálva.

- Értek. Ehhez is érteni kell.

- Megköszönik legalább?

- Azt nyertem most, amiért a bikákat bezavartam, elküldött az apósod. Megvertem? Nem jól beszél, aki így mondja, hallod, még hogy miket mondanak? A többi is ment volna utánuk, két lábra állottak a bikák, veszettek ám, óriási veszettek, nem kétmázsásak, hanem hétmázsásak vannak bennük. Hiába ugatott mellettem a kiskutya, mit használ?

- Bánják már, hogy elküldték, bánják. Várnak már. Szeretek a téeszben lenni, úgyse hagyom, el se lehet zavarni. Gyengék a láncok és a bikák könnyen szakítják, szaladtak kifelé, ahogy csak lehetett, feltartották farkukat, féltem, a vasútra tévednek, a vonat elgázolja, nekem kell megfizetnem. Villa volt nálam, rájuk vertem. Nem igaz, hogy keresztülszurkáltam, csak rám fogják, akik nyitva hagyták az ajtót, a majori asszonyok. Vízért mentek, onnan vittek ivóvizet, pedig ki van adva, nem szabad odajárni, van csap a vízháznál. Sikítva futottak, én meg helyükre szorítottam a bikákat. Akkor nyomták oda karomat az ajtóhoz, a helye tán még látszik. Tiszta szívből teljesítettem a szolgálatomat, négy istálló tartozott rám, soha nem lett kára téeszünknek. Nem baj, hogy leváltott Major János, rám szorul még.

"Maga se angyal, öreg - gondolta Bandi. - Kint piheni fáradalmait."

- Kicsit ittasan mentem ki, nem tagadom, de azt nem tudják ottan, hiába takaródzik azzal az apósod. Az akol kapuját letördelték, elvitték tüzelőnek, s nem volt akolkapu. Ajtókat rekesztettem, hogy ki ne jussanak a nevelde-borjak. Láttam, hogy három bika szaladt az ajtón, amit anyádék kinyitottak. Mit tegyek? Szaladtam, azt még tudok, a bikákat bezavartam, azt mondták erre, kegyetlenül bántam velük, leváltottak. Tájára se nézzek a majornak, üzente Major János, aki nagyfejes.

- Hát küldjön el, így vagyok vele. Küldjön el. Ha szólít a téeszünk, megyek tovább, ott leszek. Most válykot vetek. Sírt is ások még, olyanoknak, kiknek nem kell, hogy fizessenek érte, bár akárkinek szép sírt ástam. Az életben nem boldogultam, sok családom volt, hűségesen dolgoztam, csak azt nem értem el, hogy boldoguljak nehéz körülményeim között. A kereset majd mostanában jött meg, azóta élek, boldogulok, mióta ez a rendszer van. Boldog nem vagyok, de élek.

- A Csillagban van tán huszonöt hold földem, egy tagra ennyi esik, csak más vagyok, mint azelőtt. A magam gazdája. Irányítónak kell lenni, nem szólok apósod ellen, rám szorul még. Pénz tömegével járt a kezemen, világéletemben első ember voltam, nekem fizettek a mérnökök, szétosztottam a kubikosok között. Régen volt. Tán a mesékben.

- A nyugdíjat nagyon szeretném és vagy öt évet még élni. Nem lottózok, belezavarodnék, nincs nekünk azon úgyse találat. Sokszor keresem nagyapád sírját, sírva keresem, mégse találom, pedig itt van velünk egyirányban. Kimegyek a sírpartra és nem találom. Énnekem az fáj a legjobban, hogy nem bírom megtalálni.