István-apánk felesége beiratkozott a hetedik osztályba.

"Még egy fej a családból - gondolta Bandi -, unalmas a háztartás, sikerekre vágyik? Zsírosabb falatokra? Úgy járnak, mint a dámák, drága ruhákban, arannyal cicomázva."

Felesége szavai jutottak az eszébe.

- Tizennyolc kosztümje van, egy ház ára. Nekem minden szépségem a háromhatvanas Caola krém, este ezzel kenem a kezemet, az arcomat. Háromszázhatvan forintos francia parfümöt használnak a drágalátos menyével. Kozmetikushoz rohangálnak, öröm látnom? Unalomban döglődnek, kényelemben, a jólét kezdi ki az életüket - mondta háborogva Rozika. - Nézd a kezemet, kiszárította, kifehérítette a víz, az állandó mosás, mosogatás.

Potornai Bandi elindult reggel a családjától gondolataival. Emésztődött. Állandó apró lázongásai marták, fogyasztották idegzetét.

"Aljasul anyagias lennék, kicsinyes, önző, aki csak önmagával törődik, magából látja a világot? Könnyű alulról néznem, bírálnom az érdekeim szerint - gondolta. - Érdekeim? Ha a helyükben lennék? Élelmesek mindig boldogulnak, ülhetnek magas lóra, sánta csikóra, ölükbe hull a manna."

Siralmas tudású volt István-apánk felesége.

- Mutassa meg Csehszlovákiát! - mondta Bandi.

Kereste a nagy térképen. Dunántúlon babráltak az ujjai.

- Fenébe is, az előbb még itt volt.

Röhögés. Nem vették komolyan.

- Mondjon egy északi állatot! - járkált Bandi gondterhelten a katedra előtt.

- Fóka, akivel az eszkimó él.

Derültek.

"Meggebedhetek, de nem tudok kitörni - gondolta a tanár. - Hová? A gyerekkor disznótorai után is kiporciózták a vacsorát, hüvelyknyi kolbászt, három krumplit, kevés szalonnát. Anyám megsütötte, szétrakta az adagokat, ünnepi lakoma volt, de mindig kevés. Jóllakhattam életemben? Kiporciózott világ."

"Hülyeség, már megint a múltba kapaszkodok. Pórusaimban viselem, minek bizonykodni? Féltem a falut? Mitől? A jóléttől? A békének is vannak vesztenivalói, anyagiasság falja az embereket, termelődik saját selejtünk. A lelkiismeretességet napi áron vásárolják."

"Küzdök a cifra boldogsággal. Ház, vaskerítés, autó, pénz, ital, kész a leltár. Legszebb forradalmunkat, a békét becsüljük? Holnap kiégünk, holnapután sülünk a tepsiben. Fiatalon nem hisszük, hogy megöregszünk, az másoké, idegen állapot."

Az idő fehérre verte a határt. Elapadtak az esők. Hajnalban Bandi felébredt, friss tavasz mosdatta. Elhalványodott a hold, szürke felhőkbe ivódott, ajtók nyikorogtak, gatyában, atlétatrikóban emberek léptek az udvarokra. A kövesúton kerékpárok igyekeztek, a Cserepes előtt fehér Wartburg. A kenyérgyárban teherautókra rakták a meleg szállítmányt, fémesen zörögtek a tiszta alumíniumládák.

A kerítéseken túl összetöppedt ibolyák, a hűvös reggelben bomló fák, alma, meggy, bokrok és zöld gyepek. Teherautók döcögtek a hepehupás kövesúton, szőlőtőkék készülődtek a tavasznak. Az orgonák még nem hoztak virágot, rózsaszínű fürtjük csomósodott. A nagytorony órája hatot ütött.

Műszerész, szabó, fényképész, autószerelő, mester mester hátán. Szerencsés a csillagzatuk. A Főtéren már buszra vártak, futottak a távolsági járatok. A Fényesben motoztak, rövid italokat, lángost árultak. A tejbolt előtt várakozók.

A Finommechanika éjszakai portása kitárta az ajtót, tódult a műszak, a fodrászüzletnél lengyel kerékpár támaszkodott. Boltosok igyekeztek. A vízgépészeti vállalattól motorok pufogása hallatszott. Élt a falu. A Kakaton kacsák fecsertek, térdig vízben nyárfák dideregtek. Gumós gesztenyéken dér ült, bolyhos viráguk fázott.

Potornai Bandit megfogta a szerelem. Felragyogó arc, megszépült mosoly, zöldesszürke szem, törékeny, miniatűr baba. A presszóban hozta a kávét és mosolygott.

"Egyetlenem - gondolta Bandi -, elnevezlek Zöldecskének. Szeretlek? Jó volna veled élni?"

- Éppen maga hiányzik az életemből - lelkesedett tágra nyílt szemmel.

- Érdeklik a nők? - írta Zöldecske a blokkfüzetére.

- Nem.

- Én miért?

- Csak.

- Reménytelen.

- Akkor is - mondta Bandi -, szeretem.

- Belőlünk semmi sem lesz.

- Mindig többet várok, aztán megégek. Már ennyi is szép.

Másnap a presszóból hiányzott Zöldecske. Postára ment. Utánavágtatott. Két jegyet tartott tenyerében.

- Húzzon, estére szól - mondta a tanár -, mozizunk.

- A gyerek? Vele mit csinálok?

- Marad a nagymamánál.

"Megfogom a kezét, combját, ennyi minimum - gondolta Bandi. - Magamhoz kötöm."

- Ne jöjjön tovább, és ne haragudjon - mondta Zöldecske -, megláthatják.

- Nem haragszom.

Megcsókolta a kezét, nyirok futott a tenyerébe, gyorsult a szíve.

"Ez nem igaz, szeretem? Képtelenség - gondolta. - Nevethet a tantestület."

- Nem akarom a családjától elvenni. Szeretője meg nem leszek - határozott a pincérnő -, így tisztességes.

- Büntetjük magunkat, mert későn találkoztunk?

- Nem tehetek róla.

- Én talán igen?

- Nem.

- Magához ragaszkodom - mondta Bandi -, kell nekem.

- Nem hiszek senkinek.

- Nagyon megverhették életében. Betegségeinkre és szerelmeinkre emlékezünk. Már mindig enyém marad.

- Nevetek, hiszen csak ismerjük egymást.

- Ennyi lennék, semmi több?

- Több, több, szavak. Nincs értelme az egésznek - türelmetlenkedett a szép asszony, s indult volna -, az a baj, hogy nem lehet értelme.

- Merjünk kezdeni, a boldogság napokra is szép.

- Nem kellenek az egynapos boldogságok.

- Megújulhatnék magával.

- Elhiszem. Eljönne esténként, igaz? Megsimogatna, lefeküdnénk, jó volna, aztán hazamenne. Üresen maradnék, mint a félrelökött pohár, na nem, kerüljük a bonyodalmakat, a fájdalmakat!

- Férfi nélkül mégsem élhet.

- Ezen segítene?

"Vele se leszek boldog? Lefeküdjön, órás örömöket osztogasson? Tisztességes - gondolta Bandi hazafelé ballagva -, vegyem feleségül? Becsomagolok bőröndömbe, kemény leszek, sebezhetetlennek látszom és boldogtalannak. Az vagyok? Halálosan és visszavonhatatlanul. Mit nyújt a család? Keveset. Mégsem tudnék tőlük elszakadni."

Visszafordult a presszóba.

- Gondolta, hogy jövök? - kérdezte Zöldecskét.

- Nem.

- Megint vesztes vagyok - szólt csöndesen.

- Nem tehetek róla, és ne haragudjon, de dolgozom - fordult el a szép pincérnő. - Különben is húsvétkor elutazom.

- Új asszonyként tér vissza?

- Meglehet.

- Indulás előtt meglocsolom.

- Ragaszkodik hozzá?

- Igen, akkor már harci díszben lesz, látom, kit veszítek.

- Nem veszít el, mert meg se szerzett - mosolygott Zöldecske és takarította a presszó asztalait.

- Reméltem.

- Mindjárt sírok.

- A srácnak veszek tapsifülest, csokoládét.

- Van apja.

- Ne menjen, ne utazzon! Maradjon.

- Nem tehetem, nem is akarom. Soha nem áltattam magát. Végiggondoltam újra, s nincs megoldás, megbánnánk, megszenvednénk mindketten.

- Így is szép, a szenvedés is boldogság.

"Meleg a szeme, hűséges, félrébb simítom haját, arcát éri az ujjam. Feltöltődöm. Hátrább lépek. Milyen lehet a teste? Arányos, fehér falat, akad, aki megvigasztalja. Talán meg se érdemelném - gondolta a tanár. - Boldog lehetne? Maradéktalanul soha. Inkább engedem, hadd repüljön. Szenvedek, akkor mi van?"

Randevúra várt. Hiába. Égett az arca, szégyenben vörösödött. Kapkodta fejét, el ne szalassza Zöldecskét.

Kezében húsvéti nyuszi nehezedett, átsütött a finom csomagolópapíron.

"Mit csináltál, hová lettél? Tíz percet várok - gondolta -, lejárt a munkaidőd. Fodrászhoz szaladtál, ruhát próbálni? Ugye, eljössz? Már semmit se akarok, csak búcsúzni szépen. Siess!"

"Fáj? Jámborkám, nézz körül, mi sem változott, minden a helyén - gondolta Bandi. - Ő hiányzik, talán mással hentereg az ágyban."

Kopottas házban nagymama vigyázott a srácra. Barna ajtó nyiszorgott. Szerencséjére a nagymamát az udvaron lelte Potornai Bandi.

- Közölje a lányával, tüdőgyulladást kaptam a várakozásban. Nyuszit hoztam a fiúnak - mondta hevesen.

- Átadom, ki kereste?

- Már nem fontos.

- Még nem jött haza, máskor pontos.

Cseresznyefák pompáztak, fehér virággal. Barna rügyek feslettek, hegyes levelek bújtak belőlük, zöld kehelyben öt fehér sziromlevél ragyogott, középen sárga porzó. Lángoltak a virágok. És naponta veszítettek fehérségükből, fonnyadtak, enyhe rozsda fogta őket, óráról órára gyilkolta.

"Agónia vagy újjászületés?... - kérdezte a tanár. - Mint az ember."

Szépen csinálta, elegánsan, mintha alamizsnát osztogatott volna. Semmi, semmi, csak a szívét szaggatta.

"A szerelemben legszebb, hogy elmúlik. Életünk öröme a múlandóság - gondolta. - Zöldecske, még visszajöhetsz, repülhetsz. Holnap becsukom a remény kapuit, örökre."

Mellékutcában duruzsolt a Csillag Volgája. István-apánk mellett ült Zöldecske. Rúzst kent az ajkára. Nem alázkodott meg Bandi, nagyvonalúan elsöpört, mintha semmit se látna.

"Elveszett szőke madárkám, arany pillangóm, te se leszel boldog, míg élsz" - gondolta.

Helyükre kerültek a dolgok. Az önsajnálkozás órái kihűltek. Az őszinték megsebesedtek, akik ágyba vágytak, lefeküdtek.

A presszóban kávéztak. A színehagyott, füstös függöny ritkán lebbent. A téglalap alakú helyiségben beépített szekrénysor, palackozott italokkal, édességekkel, előtte pultok, vitrin, kávéfőző gép. A mosdókagyló mellett ajtó nyílott az udvarra. Félhomály, halk táncdalok.

- Ennyi dolga volt? - kérdezte gúnyosan.

- Siettem haza.

- Volgával? - csodálkozott Bandi játékosan.

- Csak akkor ültem be. Nem mentünk sehová.

- Nem tartozik számadással.

- Még jó. Azt hisz, amit akar.

- Mindig többet várok.

- Jó, hogy nem történt közöttünk semmi.

- Az veszít, aki igazabb.

- Nem vagyok boldogtalan, férjet se akarok. Piszkos gatyákat mosni, örökké alkalmazkodni? Jobb egyedül.

- Tartozni kell valakihez, még ha elnök is.

- Nincs közöttünk semmi - hazudta sértődötten Zöldecske -, semmi az égvilágon - és lángolt az arca.

- Az őszinteség felér a szerelemmel. Akit becsapnak, sebesülten hal meg. Kezdjük el az életet együtt.

- Nem akarok elégni. Többet jelent, mint mások.

Bandi elhitte.

"Nem haragszom, sajnálom szegényt. Pettyes pillangóm, sohasem repülsz te már többé - gondolta a tanár -, velem semmiképpen."

A vasárnapok hangulatot őriztek. Kora reggel malacot heréltek a szomszédban, traktorok szállították házakhoz a téglát, építőanyagot. Az idősebbek halászni jártak, vitték fiaikat. Kiszáradt a falu. A beton szélénél futó gyalogutak repedeztek, fehérre sérültek. A kertekben öntöztek, munkaruhában ünnepeltek. A csendes Főtér fáin vadgalambok búgtak. A Fényesből illatok csapódtak, sült hús, piros pörkölt jó ízével telt meg a levegő. Az üres templom tornyából csókák röppentek. Az artézi kút rozsdásodott.

Eső szemelt, vihar nélkül, kitartóan permetezett. Estére fekete fellegek gomolyogtak a Tisza felett, a víz tükre hasonló lett, változott, mint a kaméleon. Éjszaka gazdaggá áztak a földek.

Bandi osztályához menekült.

"Szenvedés nélkül nem élhetek, a fájdalom nemesít. A munkám megnyugvásom, önkifejezésem - gondolta. - A gyerekek az én megváltóim."

Szépen, tisztán jártak, áldoztak rájuk szüleik. A lányok élénkpirosra festették körmüket, dugdosták az órákon, ne vegye észre; boldogságtól pirosodtak. Egymást figyelték, alakultak a párok.

Övéit szerette. Felesége fogyott, jobb volt vele az ágyban, ismét a régi lett. Majorné ragyogott, unokáját szolgálta. Öröm élt náluk. Rajzolt a kisgyerek.

- Nem hittem, hogy ezt a boldogságot megérem, kárpótol mindenért. Amikor Rozika született, rengeteg baj emésztett, csak az isten volt kegyes hozzánk - mondta Majorné.

Hirtelen csend zuhant rájuk. Bandi megérezte anyósa szavaiból a múlt felszakadó keserűségét, és pillantásával bátorította. Epizódokból rakosgatta össze életüket. A meséből életre keltette az eseményeket.

Most Majornénak hitte magát.

- Arattunk. Nem mertem itthon maradni, kiegyeztem a sorsommal, nem bántam, ha meghalok. Jancsikám segített, minden hetedik kévénél rosszul lettem, kivette kezemből a sarlót.

- Anyu beteg - mondta a gyerek apjának, aki előbbre járt, és homlokáról törölte verejtékét. - Pihenjünk.

- Beteg vagy? - nézett hátra Major János. - Szóljál.

- Dehogy.

"Letagadtam - gondolta Majorné. - Húzós volt világéletében, meg nem állt volna. A kocsihoz dőltem keveset."

Még felszedték, keresztbe hordták a búzát. Rosszul érezte magát a terhes asszony.

- Gyere, mert olyan beteg vagyok - mondta akkor.

Lábát a sárhányóra tette. Férje vizes ruhával törölte az arcát, homlokát, kévét tett a derékba, a feje alá.

"Jajgatni nem mertem - gondolta -, ne hallja Jancsikám, a fájdalomtól ömlött a verítékem. Felültek az ülésre, jó két csikónkat nyargalították."

- Megmosakodol? - kérdezte rémülten ura a kanálisnál.

- Már nincs annyi erőm.

- Piszkosan megyünk a szülőotthonba? - nézett Major János feleségére és megijedt hatalmasan; görcsbe rándult az arca -, te megkékültél!

Hirtelen fiához, Jancsihoz fordult.

- Szaladj haza, és anyád személyi igazolványát keresd meg!

"A kannából szájába vizet vett, kezére engedte, és levezette a szülést - gondolta Majorné. - Akkor is húzta, amikor nem kellett. Elsőbb megszültem a fart, azt hittem, hogy ikrek lesznek, mert kérted továbbra is az erőt. A far után öt-hat kilométerre, úgy lettél meg, Rozika, a szekéren."

Látszott a falu, fák és alacsony házak közül magaslott két templom tornya. Az út menti cserjék tartottak árnyékot. Major János a kaparékra tette az újszülöttet, felesége fáradtan nyöszörgött.

- Lány? - kérdezte.

- Lány - kezét leöblítette, végigsimított betege homlokán, arcához hajolt. - Elaludt - mondta erőtlenül.

- János, megőszültél! - zihált hihetetlenül.

- Hova hajtsak?

- A szülőotthonba.

Az utcán, a szülőotthonnál nagy riadalom támadt. Ölében cipelte feleségét, amikor a bába elvágta a köldökzsinórt. Telefonáltak az orvosnak, siessen! A doki beoltotta.

- Isten vigyázott magukra. Ha tovább szekereznek, mindketten meghalnak - mondta és csapkodta a kezét.

"Amilyen piszkos voltam, úgy fektettek ágyba, fekete lábam látszott a fehér lepedőről - gondolta az asszony -, felkeltem, megmostam, mert jöttek a látogatók és szégyelltem. Jancsikám érkezett elsőnek. Elsüllyedtem volna a föld alá a legszívesebben, amiért így szültem és az időben is benne voltam."

- Miért tette? - sírt Jancsi a betegágynál, elmaszatolódott arccal. - Meghalhatott volna, édesanyám.

"Nem bántam volna, ha meghalok. Kiegyeztem a sorssal, mindent elkövettem, hogy ne maradj meg, Rozika - gondolta Majorné -, a szörnyű sok szenvedés vette el az eszemet. Mégis világra hoztalak. Raktam magamba mindent, leugrottam a padlásról, kiabáltam, hogy szülök, vittek a szülőotthonba, nem szerettem ott lenni. Hazaengedett az orvos. Lelkemre kötötte, feküdjek és törülközővel kössem át a hasamat. Nem mondta, hogy nehéz szülés lesz, akkor talán nem megyek aratni a messzibe vagy még inkább. Mindegy, hol ér a halál, határban, itthon, mert rémségesen nélkülöztünk, K betűvel jegyeztek. Adó, töméntelen beszolgáltatás, végrehajtó. Örököltem fél házat a Tatustól, az árából pár harisnyára futotta, pedig rengeteget adtak érte, elvitte Szentpéteri Ferus."

- Dehogy halok meg, kisfiam - mondta akkor.

Bandi ilyenkor került legközelebb a megviselt asszonyhoz. Hallgatta, és szomorú szerepébe anyját helyettesítette.

- "Két különböző, messzi út - gondolta -, a megpróbáltatások hasonlóvá simították. Egyformára öregedtek."

Örült. Küzdelmükből példát merített.

- Akinek ilyen stramm unokája van, ne siránkozzék - terelte el anyósa gondolatait a múltról.

- Jaj, gyermekeim, öröm most élni - mondta Majorné. - Rozika, meglátsz egy új ruhát, megveszed. Elhagyta valaki az iskolát, szombat kultúr, vasárnap Fényes. Rögtön munkahelyet választ, lehetősége van, keres. Levelet se írhattam, amikor akartam apátoknak, mert nem volt rávaló. Most délelőtt munka, délután szabad idő, szórakozás. Megbecsülhetitek, ennél jobb nehezen lehet. Apátok se fogadná vissza a földjét, nem ment el az esze egészen, a szövetkezetben ingyen nyugdíja, orvosa, megélhetése, háztáji földje.

- Hordom Bandikát óvodába, a legszebb ruhákban járnak, azelőtt a gróf gyerekei jártak tán így. Bugyijukig tiszták, pedánsak. Fürdőt csináltak a kisgyerekeknek, ennél szebb nincs, játszanak, szerepelnek, a mi időnkben nem jutottunk oda.

- Mamám, ezt rajzoltam, szép, ugye? Tetszik neked? - mutatta rajzát unokája, autót, traktort a fehér papíron. - Tetszik? - s libegtette Majorné előtt a művészi ábrát.

- Aranyos. Ügyes a kezed nagyon - mondta és megcsókolta. - Lám, írni tanulnak, igazán gyönyörű. Hároméves gyerek rajzoljon? Tisztaságra tanítják őket, kezet mosnak, törülközőt visznek, hófehér még a budi is. Ragad rájuk, azelőtt meg dehogy!

- Higgyétek meg, öröm az élet. Elnézlek benneteket, édes lesz a szívem - mondta Majorné -, idővel minden vágyatok teljesül. El se képzelitek fürdőszoba nélkül az életet, megnyitjátok a csapot, víz folyik még a falból is. Lavór? Hol van az már. A szánkból megmostuk magunkat és kalap. Meg kasztrolyból.

Bandi örült. Anyósa szavai elgondolkoztatták, erősítették a hitét.

Anyja érkezett. Üldögélt a két öregasszony, Bandikával játszottak, beszélgettek. Két elmúlt világ. Egy értékítélet. Különbözőképpen szerette őket, hízelkedés, lelkendezés nélkül, azonosulni próbált életükkel, érzésvilágukkal, gondolatban egymás mellé állította őket, idézte szavaikat, elnézte korán tört alakjukat, gamós kezüket, püffedt hasukat és a ránc-világot, mozaik-Európát arcuk helyén. Minduntalan egynek látta őket.

Hasonlóságaik ütötték szíven. Őszülő, ritkuló hajzat, deformálódott, szikkadt kézfejek, szájak savanyú szaga, fulladós öregség.

"Miből újulhattak szüntelenül? Boldog lehetnék már csak azért is, mert két ilyen anyám van - gondolta. - Talán az vagyok, de rejtem, titkolom, meg ne lássák? Tőlem kitelik."

- Boldog lehetsz, kisfiam! - mondta Potornainé. - Elhiszed? Megérsz majd, s íze összeszalad a szádban, olyan, mint a legjobb falat. Az életet szeresd, most tudnám, mit csináljak, amikor elpusztulok. Elfelejtenek. Ki jár jól az életemmel? A Csillag támogatást egyszer adott, fejadagot, földjáradékot, kenyeret, míg dolgozni tudtam, addig kell az ember, amíg dolgozik. Temetésekre járok, benne a nyugdíjban, minden rendes cselédére megyek, fiatalok úgyse járnak, kisebb dolguk is nagyobb annál.

- A fiatalok öltöznek, táncolnak, a mi időnkben hajnaltól napestig dolgoztunk, örültünk, ha kenyérhéjat ehettünk. Ahol szolgáltunk, löktek fél liter tejet, azon tengődtünk. Jómódotokban már a szátokat sem találjátok, dolgozhattok, kereshettek, szerethetitek a rendszert, nem lehet kiválasztani szegényt a gazdától. A templomban sem volt szabad velük egy sorban ülni. Egyformák lettünk, igaz, nászasszony?

- Igaz, bizony - bólintott Majorné.

- Az már nem téma. Volt, nincs. Más az időszámítás, anyám - nevetett Bandi és megsimogatta az öregasszony heges kezét -, szerencsére.

- Mindenbe kotyogok, érdekel a téesz, ráérek, nyugdíjas vagyok - folytatta Potornainé. - Micsoda ma pár száz forint? Mégis, ha nem kaphatnám, vonszolva viselném az életemet. Eleinte elhibázta Munkás-elvtárs, legalább hat forintot fizethetett volna munkaegységenként, az embereket megtartani. Hiába jó a Csillag, csak kevés a fiatal, pedig aki helyen van, sokat keres. Az elnök nem láthat szét a határban, gyűléseken meg mind kuka. Otthon okos és ömleszti javaslatát. Én beleugatok, pénzverde kell ide, nem cifra bútorok. A fiatalok ezzel alig törődnek, eszik a gyümölcsöt, amiért dolgoztam, nélkülöztem, így igaz, megéheztem. Köblös föld, jó fix fizetés a divat. Mi hűséges tagok esztendőkig fillérekért güriztünk, biciklin járt Munkás-elvtárs, azt se tudta, melyik kocsi hová viszi a termést.

- Nyáron iskolás gyerekekkel dolgoztatnak, nincs azon horribilis haszon, KISZ-tagok, kötelességüknek tartják. Hátha a Csillaghoz szoknának. Okos gondolatok, a termés hozza a pénzt - beszélt tovább halkan, vontatottan Potornainé. - Látszik már, hogy aranyból van itt minden. Engem leszázalékoltak, a nyugdíj nem ötös találat, de tengeri van, hizlalok, egyben kapom a pénzt, ruhát ragasztok kettőnknek. Nem jó így, százszor, ezerszer inkább dolgoznék, mint hogy ez legyen az utolsó munkahelyem. Területet se bírok vállalni, örülök, ha ti segítetek. Háztáji földem két évben nem sikerült, termett öt mázsa tengerit, mi az? István-apánk megígérte, a nyugdíjasoknak kiegészíti harminc mázsára, ne szenvedjenek hátrányt, amiért rossz területet kaptak, aztán tizenöt mázsát ígért, év végére elfelejtette. Mégis mondom, érdemes, szép most élni, aki szeret dolgozni, örülhet, megtalálja számítását, kereshet rogyásig. Nekem fényesedhet már, oda az erőm, az életem, mire megjött a nyár, elvirágzottam egészen.

- Aranybánya a föld - mondta Majorné bólogatva.

- Az, lelkem, aranybánya. Sertéstelep épül, gondolhattuk, hogy egyszer ilyen lesz? Ott a malom, a vágóhíd, bemegy a malac, kijön a kolbász. Tévé, mosógép, rádió, hűtőszekrény majd minden háznál, csak öröm élni, ennyi napfény nem járt még erre. A Főtéren lócákon fiatalok, öregek, bálra, presszóra, Fényesre telik. Ülök számtalanszor a televízió előtt, hallgatok, azon kapom magam, hogy örömömben sírok. Ki érti ezt?

- A reggelek rosszak, hajnalban fulladás kínoz, mégis kelek, teszek-veszek, nem lehetek nélküle. Anyám, minek vállal kapálást? - kérdezitek, de azt nem: elég-e a nyugdíj? Mire futja? Úgysem kellene a tiétek, a kevésből örömmel adok, nem kell már a flangérozás, bennetek az örömöm. Zsuzsában is. Nem rossz ő, egy anya nem mondhat ilyet, szép lakásuk van, autót vettek, mindenük megvan, hová tegyék a pénzüket? Józsi finom ember, eltűr sokat a családért, fusizik, nyomor nincsen, fürdőszobájuk fala zöld kockákból rakva, boldogság nézni.

- Igaza van, nászasszony - bólogatott Majorné, és kenegette aszott kézfejét. - Nem tudják már ezek a mi kínjainkat.

- A gyerekek után fizet az állam, ha igyekeztek, abból megéltek. Velünk garasoskodtak, mégis felneveltünk titeket - sorolta tovább Potornainé. - Nem igazság, hogy nem lehetünk most fiatalok, kicsi jutott a jóból, azt sajnáljuk. Úgy van, nászasszony? Betegség parancsol rajtam, megdagadt a hasam, nem bírok hajolni, takarítok, tarkómon jön a belem. Megvagyok, az étvágyam rendben, csak ne hajoljak, mert számon tolódik a daganat. Galambtojásnyi, megfoghatod, akkora, tán mert nem pihentem szülések után, vagy ideg is lehet.

- Egy vágyam van, a pihenés. Olajkályha, sezlon, hűtőszekrény hiányzik, ha hazajöttök, kényelemben legyetek, nem flancoskodunk, kedveteket keressük. Talán elérhetem, tévére vágytam, lett. Sokévi szorgalmas munkám után semmiféle kitüntetést nem kaptam, el se vittek üdülni, amikor a teheneket fejtem, említették, elvisznek, de nem hagytam a jószágokat. És most a fiatalok fel se fogják, fordítják a fejüket a magamfajta öregektől...

Bandi a hirtelen csendre figyelt fel. Az anyja monológja elbágyasztotta, szeme lecsukódott a könyv felett. Fia javában rajzolt, Rozika a konyhában mosogatott. Ocsúdva révületéből pillantott a két öregasszonyra. Egymás mellett ültek, két fekete, öreg Madonna, rücskös kezüket ölükben pihentették.

"Mit is szövegeltek? A maguk világát mondták, eseménytelen életüket - gondolta. - Odafigyelünk? Kinek beszéljék, ha nem nekem? Annyival igazán tartozom, hogy meghallgatom. A világmegváltás apró dolgoknál kezdődik, a szürke hétköznapokban."

- Szép kis történelmet csináltak - mondta hangosan és kikiáltott a feleségének:

- Főzzél fekete mérget, nagyasszony!

Az öregasszonyok elégedetten pihentek, szemük derűsen fénylett.

Bandi örült és szégyenkezett. Megnyugvással gondolt eljövő harcaira, a küzdés örömére. Tudta, soha nem hátrál meg. Zöldecske halványodott, a legszebb szerelmek is elmúlnak viszonzások nélkül. Néha még parázslott a szenvedés, de a szenvedély már messze szállt, boldog vidékekre röppent.

István-apánk a kórház idegosztályán feküdt, ötágyas szobában. Fehér ágyak, fehér székek, fehér éjjeliszekrények, kopottak, mint az odajutott életek. Orvosságosüvegek, ágytálak, újságok, savanyúság, sajátos kórházi szag. A folyosón orvosok, ápolónők, fehérben forogtak.

"Lehetetlen, tegnap még éltem - gondolta István-apánk. - Békén hagynak, feküdhetek nyugodtan, mint a halottak."

Csendes, tompa fájásokat érzett, mintha kölcsönözték volna. A csend megfehéredett.

"Foglalkozhatom magammal, azonosíthatom, megismerhetem az életemet - gondolta. - Holnap elkezdhetem. Holnap? Tiszta lesz a fejem egyáltalán?"

Korán sötétedett, a kórteremben felgyulladtak a villanykörték.

- Éjszaka a legrosszabb - mondta a szomszéd ágy.

Vacsora, injekciózás, tabletták, gyógyító sötétség. Egy nappal hosszabb meg rövidebb lett az élet.

Hajnalodott. Nővérke érkezett, bozsékolós. Ébredezett a kórház, jöttek a reggelisek, megnyitották a pisisöntést. Takarítónő ügyeskedett.

Hőmérőzés, reggelizés, orvosságok, automatikus módszerek. Az öröm később tudatosult.

"Élünk, mögöttünk az éjszaka" - gondolta az elnök.

"Egy napra ennyi az öröm - gondolta István-apánk. - Nem valami felemelő perspektíva, de reggel több a remény. Töredelmesebb lettem és megadóbb, átjár a fájdalom. Szivárog, meghatározatlanul elmosódik, sírni szeretnék órákig. Inkább harcolok, mint mindig, hiszen még élek."

Az első mosoly már gyógyulás. A professzor vezetésével hallgatták panaszait, vizsgálgatták.

- Iszik?

- Nem iszom, nem cigarettázom, nem kávézom, nem nőzöm.

- Igazi gyógyélet - szólt a prof.

- És idekerültem - mondta István-apánk.

- Mióta él így?

- Három napja.

Diszkréten nevettek.

Minden mozdulatnak meghatározott célja volt, izgalma. Kézzelfogható eredménye. Örömök, bajok leegyszerűsödtek, fehér köpenybe bújtak.

"Ha gondolkodom, élek. Csak a fejem fáj. Tarkómon kezdődik a nyomás, alattomosan előresiklik, kínoz, kibírhatatlanul - gondolta az elnök -, vagy szétfolyik, elmosódik, érzés, akarat, álmosító közömbösség ural. Hinnem kell önmagamban, aki gyógyulni nem akar, halott. Az élet megéri. Pihenni, játszani, aludni, ez a munkám. Gyerek leszek, megtehetem, időm van bőven, magamnak játszom, kegyetlenül őszintén, nagy tétre, élni akarok. Van dolgom a világban."

"Mivel kezdjem? Keserűséggel? Már megint? A pulóver, az kedves, akár a mesékben, anyám drága ujjai mennyi örömet adtak nekem."

Nem ért még hozzájuk a tavasz, didergett a hidegben. Oncsa-telepen laktak, heten voltak testvérek. Apja lelökte magáról a pulóvert, övé lett. Használt, kiérdemesült darab, anyja elnehezült kezébe vette, közelebb húzódott a lámpához és a testére szabta.

Húszan, harmincan fociztak, mind telepiek. Mezítláb, kisgatyában, rúgták a rongylabdát. Parasztszekérről sárgarépát lopott, vitte az iskolába. Szíjostor csattant hátán, mégis öröm volt, lett reggelije, uzsonnája. Mosolyogni való. Igaz lehetett?

"Szerencsére kiírták apámat heti kényszermunkára - gondolta álláig húzva a paplant. - Öt kiló krumplit, két kéve gallyat kapott érte. Mi ínségkonyhára jártunk, a kanál kabátunk gomblyukába tűzve vagy hátul a tarisznyán, kezünkben piros színű kotla. Hármasával dúródtunk, mint vályúhoz a malacok, az asszonyokra úgy néztünk, mint istenekre."

"Sorba ültettek a fapados, kecskelábas asztalokhoz - gondolta István-apánk -, hetente háromszor mértek puliszkát, híg, hideg löttyöt, nem szerettem, mégis faltam. A babgulyásnál finomabb semmi sem lehetett. Hozzá szelet kenyér, de csak csipegettük, kellett otthonra. Örültünk, amikor hazavihettem, irgalmas isten, micsoda napok jártak, kukoricakenyér, málé, görhe, a száraz kenyérhéjat vízzel locsoltuk, s abból falatost ettünk. Szájamba nyál fut, finom eledel volt akkoriban."

"Negyedik osztályos koromban más keze-lába lettem, cseléd. Idős Váradi Mihály bejött a telepre."

- Melyőtök akar tanyán lakni? - kérdezte hetykén.

- Én - mondta a gyerek-István.

Kábított a nyár, egész nap disznók után szaladgált, a szűk parcellákon ötvenre vigyázott. Lovakat etetett. Éjszakára az istálló takarmánytartójában volt a helye. Leesett, hajnalban idős Váradi Mihály a lovak között találta. Kukkot se szólt. A lovaknak szívük, eszük volt, nem taposták halálra.

Másfél hónapig nem látta szüleit, álmában is hangjukat hallotta, őrizte a disznófalkát, s a dűlőúton ballagott apja.

- Édesapám - futott, repült elébe.

- Pista, Pista... - mondta távolból.

Szikkasztó, aszályos meleg volt, kihalt a határ, mezítlábasan, kis fekete gatyában repült, apja is gatyában, mezítláb, arca, lába porral rakodva. Sírt, nagyon boldog volt és nagyon szomorú. Harmadik határban járt a cséplő, s ebédszünetkor elkocogott a zsákos, hogy lássa a fiát.

- Jól vagy?

- Jól. Édesapám?

- Élek.

Álltak szemben egymással. Verejték vert sarat apja testén, fejét szürkére pólyálta a por. Rogyadozó inakkal, csüngő kezekkel várt.

- Viselkedj rendesen! - mondta és elment. Nem nézett hátra.

"Akkor még nem bántottak, eleget ehettem. Hajnalban a vályúnál vödörből mosakodtam. A szomszéd tanyában hasonló fizikumú cseléd szolgált, összeugrattak."

- Legyűri a tiédet! - szólt idős Váradi Mihály.

- Erősebb az enyém - tolta előre pocakját idős Major János.

- Van rá liter borom.

- Kettő is, csak merszed legyen hozzá.

A csupasz földön kört csináltak, a béresek, a cselédek kiáltozva biztatgatták őket, mint az arénában. Idősebb volt a másik fiú, Fillér Gábor.

- A nyakát szorítsd! - ordította öreg Váradi Mihály.

- Kend az anyaföldbe.

- Szedd le a fülit.

- Markold a tökit! - ordította idős Major János.

Olcsó cirkusz volt, krajcáros nyomorúság.

"Kegyetlenül nehéz volt, idős Váradi Mihálynak eleget nem szaladhattam, szidott, átkozott, pedig szót fogadtam - gondolta keserűen az elnök. - Egyedül hajtottam a lovat, hiába húztam a száját, a köveken ment, könnyebben vitte ott a terhét, nem tért a földútra."

A gazda fia, Miska, megragadta a vállát hátulról, és térdével fenéken billentgette. Szokása lett. Pofozkodott. Parancsolt.

- Ne ugass már állandóan! - lázadozott a cseléd-István.

- Cselédnek kuss! - és ütött.

"Nekimentem, csépeltük egymást, idős Váradi Mihály meglátta, villanyéllel vert dagadtra - emlékezett. - Sírva hagytam ott a tanyát. Két órakor érkeztem haza, apám este. Elkomorodott, idegesen járkált."

- Fiam, tanuld meg a szenvedést. Szegényeknek ez a sorsa - mondta feddőn. - Gyerünk, ne késlekedjünk.

"Rossz, régi kerékpárja előtt futottam, végigbőgtem az utat Váradi Mihály tanyájáig."

- Soha többé nem megyek haza - szipogta.

Három hónapig szolgált, egy pár zsírosbőr szandálért, választási kismalacért. Szeptember végén vitte a malacocskát, az lett a család hízója. Örült.

Vékony zsineget kötött a nyakára és csalogatta. Fekete, kezes jószág volt, röfögött, amíg vakargatta a hasát. Előrekocogott, hátramaradt, néha makacskodott, rángatnia kellett a nyakánál.

Anyja meglátta a kapunál, összecsapta kezét.

- Igazi malac. Micsoda derék fiam van, keres a családnak, édes kis kenyérkeresőm!

"Simogatta a fejemet, csókolgatott, könnyei potyogtak" - gondolta István-apánk és elérzékenyedett.

A malac vidáman szaladgált a parányi udvaron, szedegette az eperfa hullott leveleit.

- Nem ügyefogyott, hízó lesz belőle - mosolygott anyja, mintha nap sütött volna -, micsoda poca!

Következő esztendőben idős Major Jánosnál szolgált, a legrosszabb helyek egyikén.

"Sokszor kikaptam, ártatlanul. Nagyon akartam, dolgoztam is - gondolta. - Fattyat hordtam a rettentő melegben, szakadt rólam a víz, csípte, marta testemet a kukorica zabja. Másfél-két holdról mislingeltem naponta, estére alig vánszorogtam, lábam sebesedett a tarlótól. Támolyogtam a tanyába."

- Megint csavarogtál?

- Mislinget hordtam.

- Nem igaz, hazudsz! - ordított Major János és agyba-főbe verte.

Az állatok ellátásán, ápolásán kívül éjszaka morzsolt, csutkázott, sohasem bújt a takarmánytartóba éjfél előtt. Fél háromkor ébresztették.

- Pista, felkelni. Meddig alszol?

A reggeli. Az ostorfát fölengedték a kútgémmel, bemehetett. Félliteres bádogbögrében tejet, szelet kenyeret tettek a tarló közepére. Szemét nem vehette le az állatokról, lassan közelített. Sokszor a jószágok gyorsabbaknak bizonyultak, iparkodtak a tanyába, felborították a bögrét, széttaposták a kenyeret, a reggelizés elmaradt.

Idős Major Jánosék mást ettek.

"Láttam az eldobált csirkelábakat, elfogott a düh, gebedjetek meg - gondolta. - Amikor egyedül maradtam, és nyitva hagyták a konyhaajtót, kerestem, kutattam az ennivalót. Ritkán találtam."

Erzsébet után hidegek uralkodtak, a kút környékén jószágok törték a jeget, mezítláb álldogált, sarkán centis repedések. Tehéntrágyába lépett, az jó meleg volt.

November utolján már járni alig bírt, magas, csupa dér füvön legeltetett, mezítláb.

- A padláson találsz cipőt - mondta idős Major János -, odahordtuk a fiam hóbelevancát.

Rossz, magas szárú bokszcipőt talált. Felhúzta és örült. Lötyögött benne a lába.

Kemény tél lett, a kévés csutkát hordták, nyakába hó hullott, polyvát cipelt kassal az istállóba, kifázott, megbetegedett. Apja karácsony estén ment érte öreg Boldival, aki szánkóján orvoshoz vitte. Mandulája összedagadt, fulladozott, élet-halál között lebegett.

"Otthon anyám ápolt szegény, ágy nem volt, csak vacok, azon aludtam, a kemence mellett, a szalmán - gondolta az elnök. - Pokróccal takart, éjjel-nappal vigyázott, simogatta tüzelő arcomat, leste szemrebbenésemet. Hányszor köszönhetem neki az életem?"

- Megtanultad a paraszti nyomort, a nincstelenséget. Az iparos egészen más. Mi akarsz lenni? - kérdezte apja, amikor lábra állt.

- Hentes és mészáros.

- Nincs annyi pénzem, hogy fél marhát vehessek, amivel kezdhetnél. Másnak való.

- Kovács leszek.

- Pénz kell a műhelynyitáshoz, fiam. Legyél suszter. Egy-két kaptafa, sarokba ülsz, hozzák a javítanivalókat, mindjárt van kenyered. Csizmadia, istenfia.

Elvitte a mesterhez.

- Hallom, a fiamat felveszed inasnak, rád bízom. Nevelj belőle embert.

Előző évi keresetéből akkor vették élete első új nagykabátját, ígértek cipőt is.

Ketten azon melegében kiválasztották, vonták-húzták a lábát, jó nagyot találtak.

- Majd belenősz - szólt a zsugori suszter.

Megtanult mosogatni, törölgetni, pesztrálni. Ősszel rengeteget, éjfélekig dolgoztak. Kimerült. Csizmát szögelt, a fáradtságtól bódultan nem a talpba állította az árt, hanem a lábába. Kutya se törődött vele.

A kiskamra egyetlen vaságyán pokróccal takarózott, rettentő piszkosságban, kosztól ragadt a párna. A maradékot ette.

Négykerekű kiskocsival hordta az árut vásárokra az inas-István. Ló, kocsi volt, jól megrakta mestere a szekérkét. Sötét éjszaka indult, taposott földúton. Szemben vele kétlovas parasztkocsin fekete ünneplőben idős Váradi Mihály. Nem tért.

- Hé, gazduram, álljon félrébb! - kiabálta inas-István.

"Megállította lovait, ostorral vert. Szemközt köptem. Az inasnak van értéke? Mindenki cselédje, szolgálója" - gondolta most István-apánk.

A háborúban megismerkedett a félelemmel. A hadifogságot elviselte. Levelet, hírt nem kapott. Negyvenhét nyarán hazaért, Péter-Pálkor, elcsigázva, testileg-lelkileg összetörve, hadifogoly-igazolványába orvosok azt írták: általános testi gyengeség, kétoldali mellhártyagyulladás.

Mintha itthon nem lett volna háború, az emberek dolgoztak, az épületek nem változtak.

- Apád Aranyoson van - mondta anyja és hatalmas zokogás uralkodott el rajta, hosszú percekig szólni se bírtak.

- Minek?

- A földön. Öt hold juttatott földet kaptunk, jön érted lóval, kocsival.

- Honnét vehetné?

- Sajátunk.

"Mesének tűnt. Földünk, lovunk, szekerünk legyen? Beállított az apám, csak arca elnyűttebb. Sírtunk - gondolta végig múltját István-apánk. - Az orvos egy évre szanatóriumba utalt. Otthon maradtam, anyám volt az ápolónő, az orvos, a gyógyító angyal. Többet nem tehetett értem. Feküdtem mozdulatlanul, nem állt bennem az étel, rizst szerzett, passzírozta, a tojás sárgáját keverte, mosott, fürdetett, mint kisgyereket. Újraszülettem. Két hónapig ápolt, meggyógyultam."

Föld, tanya, az apja barkácsolta, tapasztotta kunyhó. Hallatlan nagy öröm, ló és üszőborjú vagyonnal.

- Fiam, a te földed.

- Enyém? - szédült meg váratlanul.

- Tiéd.

A levegő jót tett, naponta nyolcvan dekát hízott. Nem bírta a munkát, szégyellte, fiatalember volt. Ősszel boldogan szántott. Jelentkezett a pártba.

- Miért akarsz belépni?

- Jó nekem. Földet osztottak.

- Csak azért?

- Azért.

- Várj még, ráérsz - válaszolta a titkár, Fillér Bandi -, gyere vissza később!

"Nagyot csalódtam - gondolta -, azt hittem, tárt karokkal várnak, örömmel."

"Pihenek, olvasgatok. A nap élesen tűz, jó lenne kint; jobban vágyom a lusta napozásra, mint táskányi százasra. Átkozott pénz, lerobbantja az embert, minek hajtottál, Pistukám? Most jobb? Csendben kiseggelsz a világból, százasokkal párnázhatják a koporsód."

"Nyugalom - gondolta. - Élet még az enyém, megéri a harcot. Legjobban a halottak szerethetik, csak ők nem beszélnek."

"A múltból sohasem elég - gondolta István-apánk. - Lehunyom a szemem, már látom a hősi időket. Istentelenül nyüzsögnek előttem a képek. Apám lova megdöglött, istencsapása volt."

- Vegyünk üszőt a másik mellé.

- Ne okoskodj, fiam, nem a te dolgod. Nősülj meg, s úgy csinálod, ahogy akarod - tárta szét kezét az apja.

A szomszéd lányát egyhónapi ismeretség után elvette. Ragaszkodott a földhöz. Épített, egész nyáron vályogot vetett, két szamár volt a segítőtársa, taposták a sarat. Se éj, se nap nem hozott megállást, két keze munkájával, arca verítékével épült a szoba-konyha. Sárral tapasztotta.

"Öt hold földem és két szamaram volt. Ledugtam néhány gyümölcsfát. Eljártam a fiatalabb Váradi Mihályhoz dologba, hogy fölszántsa a földemet, kölcsönkértem a fogatát, kínlódtam, próbáltam ezer módra, ezeregyre. Nagy kínlódással éltem - gondolta és oldalra fordult a fehér ágyon. - Tizenöt hold búzát vállaltam, feleségemmel arattunk, nappal vágtuk, csillagvilágnál kötöztük, keresztbe raktuk, két órát pihentünk éjszakánként. Télen lovat sikerítettem."

- Mézeskalácsból van? - kérdezte az apja.

- Igazi ló, kicsi, orosz, de az enyém.

Eljárt munkába, eladta két szamarát, s két csikót vett. Másik évben piacra vitte, ami kézzel fogható volt, házat sikerített. Húzott haza, útban volt a fia. Híre futott a szövetkezésnek. Munkás-elvtárs megszervezte a Csillagot.

István-apánk termelőszövetkezeti csoportba lépett, fuvarozott, tizenöt tagú brigád vezetőjének választották.

Elhagyott földeket adtak haszonbérletbe a csoportnak, de a közgyűlés nem tudott róla.

Nyakába vette az utat, ment Váradi Mihályhoz, aki agronómuskodott.

- Tudsz-e a földosztásról?

- Mi közöd hozzá? - szólt flegmán. - Eredj a magad fajtához.

- Vezetőségi tag vagyok.

- Ez csak a mi ügyünk.

"Akkor jöttem rá, hogy az emberek kategorizálva vannak a csoportban: szegények, középparasztok és nagygazdák. Az ellentétek bántottak. Nem aludtam, éjfélkor a földeken botorkáltam. Megdöbbentem, egy órakor Váradi Mihály szántogatott nyugalmasan, a másik parcellában fiatalabb Major János."

- Mi történik itt? - kérdezte elfehéredett arccal, remegő hangon. - Mit csináltok?

- Szántunk.

- Minek alapján?

- Mi közöd hozzá?

Sorakoztak a nagygazdák, középparasztok, választották a földet és szántottak, ki mekkorát akart a legjavából.

- A tiétek eddig van, a miénk itt kezdődik - mondta akkor István-apánk mérgesen.

Nem szóltak. Szikes, lapos földek maradtak, a víz megállt rajtuk. Hat embernek mért másfél-másfél holdat.

A legközelebbi közgyűlésen felszólalt. Már működött a pártszervezet, hitte, az igazságtalanságot megtorolják. Beszélt demokráciáról, egyenlő jogokról, meg ami a szájára tolult. Az emberek óriási csöndben hallgatták, senki se mert megszólalni mellette, ellene.

- Értsék meg, van föld, kinek kell? - hazudott Váradi Mihály, piros képe lángolt. - Bele is fulladhat.

Senki se jelentkezett.

"Ugathatok ezeknek ítéletnapig - gondolta István-apánk -, az se használ. Kínomban körömmel szaggattam a lóca szélét, véresre haraptam a számat."

Váradi Mihály hozzálépett, mögötte Major János. A hirtelen haragú nagygazda megmarkolta a kabátját, megrázta irgalmatlanul, recsegve szakadt az ócska szövet.

- Kell neked föld, te éhenkórász? Nincs elég? Gondoskodunk róla, hogy legyen és zabálj - ordította bőszen. - Koldus istenit az anyádnak.

Kiemelték. Fekete autó érkezett, sürgős ügy, a saját érdekében menjen azonnal. Pártbizottsági szoba, barna páncélszekrény, barna bútorok, Sztálin-, Rákosi-képek függtek a falon. Asztalon telefon és vizeskancsó. Kimért, katonás modor.

- A párt megbízik magában, elvtárs. Máshol is szükség van a munkájára. Érti? - hadonászott a Kitelepítő, az új párttitkár.

Értette. Évekig aktatáskásként élt, a mezőgazdasági osztályon dolgozott. Dolgozók gimnáziumában érettségizett. Munkás-elvtárs távozásakor ismét hívatták.

- A párt új feladatot bíz magára. A Csillagot kell rendbe rázni. Érti? - kérdezte az újabb titkár.

"A Csillag - gondolta, és megédesült szájában a nyála -, kezdhettem elölről."

Megkereste Munkás-elvtársat. Családi házban lakott, tisztességesen berendezkedve. A konyhában ültette le. Az asztalon viaszosvászon terítő volt, hamutartó, újságok. A hokedlire pirossal hímzett takarót terítettek, ugyanolyan színnel cifrázták a falvédőt, amin nő látszott levesestállal, kanállal, felette és alatta szöveg: "Az én uram csak a tiszta vizet issza, nem siratom a lányságomat vissza."

Munkás-elvtárs színes, nagykockás inget, szürke kordnadrágot viselt. Műszak utáni pihenésként olvasgatta a Szabad Népet. Nem örült a vendégének, István-apánknak.

- Mit akar az elvtárs? Mondjam el az életrajzomat? - kérdezte. - Vagy a szövetkezetre kíváncsi, a tagjaira? Amit róluk tudok, nagyon kevés. Talán nem fedi mindenben a valót, eltúlzom vagy megszépítem tetszésem szerint, úgyse ellenőrizhető. Különben se érdekes. Változtak a viszonyok, máshogyan gazdálkodnak.

- Sokra nem emlékszem. A cselédháziakat sem ismertem - kínált cigarettát az új elnök -, segítségét nagyon megköszönöm.

- Amikor megtudtam, mi vár rám, nem szívesen fogadtam, ellentmondani nem mertem. A rendszert hittem első pillanattól, természetesnek, megmásíthatatlannak tartottam és jónak az intézkedéseit. Soha nem okozott gondot, bármit mondtak vagy hallottam - helyeseltem.

Falujárások idején, vasárnaponként teherautókon vonult a munkásosztály. Lovat patkolt, edényeket foltozott, cipőket javított, ablakokat üvegezett, rossz ekéket, talicskákat, motorokat javított, kultúrműsort adott, nagygyűléseket szervezett, harcolt a szövetségesért. Munkás-elvtárs szívesen ment. Megismerte az embereket, együtt énekelték a mozgalmi indulókat és a csasztuskákat:

- Lelkesedésből éltünk, szaladtunk szabad időnkben a pártba, munkát kértünk, vitáztunk, aktívak voltunk. A szövetkezetesítés egyszerűnek és nagyon szépnek tűnt, gondoltam, veszekedni fognak érte a parasztok - mondta fáradtan a lakatosból lett üzemvezető. - Odaszólít a párt, miért ne mennék? Emberek élnek falun is, aki dolgozik, boldogul.

Telefonáltak a pártból, név szerint keresték, azonnal menjen.

- Maga szervezte, elvtárs, az újjáépítést? - kérdezte rögtön a titkár. - És a versenyfelajánlásokat?

- A gyárat nem hagyhattuk pusztulóban.

- A mezőgazdasághoz ért?

- Nem.

- Lenne kedve ott dolgozni?

- A párt szavára szívesen csinálom.

- Téeszek nélkül nincs kommunizmus. Megszervezzük. Megértette?

- Meg.

Munkás-elvtárs kopott, kis szíjjal átkötözött bőröndöt szorongatott, amikor érkezett. Használt, gumírozott esőköpenyben, övvel a derekán állt tanácstalanul a párt irodájánál. Barna haját elválasztva viselte, középmagas volt, negyvenes. Rokonszenves. Barna, erős kezű. Haja ritkult, barna, erős szemöldöke védte mélyen ülő, apró szemét. Arca elgondolkozónak tűnt, nemes orr díszítette.

- Vársz valakit, elvtárs? - szólította meg az öreg Kun.

- Nem tudok bemenni.

- Gyere holnap!

- Nem lehet. Várnak - mondta magabiztosan -, a párttól jövök, megbízatással.

- Holnap eligazodnak az ügyedben.

- Addig mit csinálok? Hol aludjak?

- Te tudod - vont vállat egykedvűen a kese bajuszú öreg - kecmereghetsz, még lányokhoz is elmehetsz.

- A város messze van, meghúzódnék akárhol. Segítenél?

- Hely lenne nálam, ágyam az nincs.

- Aludtam már földön eleget.

- Akkor mehetünk, mert odébb a tanya, a szélmalmon túl - lépkedtek szaporán. - Te miféle vagy?

- Munkás. Gyárban dolgozok, agitálni küldtek, szövetkezetet csinálni.

- Osztán értel hozzá? - tágult nagyra az öreg szürke szeme.

- Nem próbáltam.

- Nehéz dolgod lesz.

- Emberek vagyunk, megértjük egymást. Elhiszed?

- El. Csakhogy keveset számítok, régen se vót fényes kacabajkám, oszt most sincs, láthatod.

- Még lehet. Szegényekért van itt minden. Földet kaptál, nem igaz?

- Magamnak mértem és a többieknek. Jutott. Sokra szaladtam vele, oda van, nézz szét, Munkás-elvtárs, nincs itt más a szegénységnél - mutatta a Józsa-tanyát.

A szobában ágy, két zsák búza. Falba vert szögön szakadt ruha, sarokban roncs kályha, földre terített újságpapíron poros edények. A vendég letette könnyű bőröndjét, megölelte a szurtos gazdát.

- Sebaj, öreg - mondta vidáman -, te közénk tartozol.

- Oda hát.

Bontogatta bőröndjét. A szíjat letekerte, nyílott a teteje zár nélkül. Felhajtotta.

- Jó kis pesti itókát lehúznék - mondta az öreg Kun -, még szalmabort is.

Nagykockás barna ing felül, fehér papírban kisebb csomag, benne barna kenyér volt, száraz, savanyú ízű. Kettétörte.

- Együnk - nyújtotta Munkás-elvtárs -, hazai.

- Téged is jól elengedtek.

- Fontos, hogy békességben értsük egymást, akkor nem lesz hiba.

- Osztán így is legyen.

Megették a kenyeret. Napraforgószárból fekhelyet csináltak, mégse földön háljon a vendég. Lepihentek.

Munkás-elvtárs lehunyta a szemét. Maga elé idézte az öreget, mozdulatait. Vállban erősen hajlott, hanyagul lóbálta karját, beesett szeme keményen fürkészett. Kevés kese haja összetapadt a zsírtól feketült háborús sapka alatt. Közepes termeténél erősebbnek látszott. Dohányszínű, vedlett katonaköpenye a falon lógott. Szürkéskék ingében, fekete gatyában dőlt a csupasz szalmazsákra, erős katonazubbonyát feje alá gyűrte, lópokróccal takarózott. Az ágy alatt öreg bakancs és szakadt gumicsizma büdösödött.

"Valóban a mi emberünk - gondolta. - Szövetkezetcsináló."

- Téged éppen ide küldtek? - kérdezte élénken. - Mégis szép dolog - mondta az öreg Kun, s felült ágyán. - Egyszeriben nekivágunk. Mindketten akarjuk, oszt sikerül.

- A Fényesben találkoztunk Váradi Mihályékkal. Összesúgtak, lépéseinket figyelték. Elveszteni nem akartam őket, ellenségeskedni se velük, annyit tudtam, szegényekből, cselédekből alakítsak szövetkezetet, de gazdák lehetnek-e, senki nem közölte - emlékezett vissza Munkás-elvtárs.

- Eladta a földjit, pucéran megy a kolhozba - mondta heherészve Major János. - Az a kérdés: józanul vagy pityókásan?

- Megszerette a csajkát, sose főztek rá!

- Munkás akar gazdálkodni? Éhen döglenek a puszta földön.

- Mivel munkáljátok a határt? A dákótokkal? - dűlt a kocsma falának röhögve Váradi Mihály. Pörge zöld kalapja a homlokára csúszott, onnan tovább billegett a rázkódástól, elgurult a poros padlón. - Kölcsönadjam az enyémet?

- Elhallgassatok! - kiáltott a kirobbanó nevetésbe az öreg Kun. - Értetek is ehhez? A mi bőrünkön nem zsírosodtok tovább. Hiába kaptam földet, ló, kocsi, szerszám sehol, mit csinálhattam vele, gazdafattyúk? Menjek a községházára kunyerálni? Kár koptatni a kilincset.

- Szereztél volna. Értel hozzá - pöffeszkedett Váradi Mihály.

- Egymást felfalnátok, oszt még pofáztok? Lejárt az időtök, kapcabetyárok, cselédnyúzók, vérszopó hiénák...

"Húztam a karját, kívül legyünk, nehogy ökölre menjenek - gondolta Munkás-elvtárs. - A cselédháziakhoz értünk, elveszett emberek voltak, rengeteg gyerekkel. Kevés föld maradt a birtokukban, jószág nem, a kenyérnek nagyot köszöntek."

A dombon öreg, terebélyes diófa terpeszkedett. Erős illatú. Leültek a mezőre. Férfiak, kíváncsiskodó kölykök, lehettek talán tízen. Munkás-elvtárs beszélt grófról, urakról meg a szociális gazdálkodásról.

- Hogy élünk meg? Mondjad már, tán a kölykeimet küldjem koldulni? Miből fizetsz? Könnyű, akinek pénze dugig, nekem nincs szemernyi kenyerem se - kiabálta Potornai.

- Az ám. Miből fizetsz, Munkás-elvtárs? - fújta ki az orrát Novák.

- Amit termelünk, elosztjuk igazságosan.

- Az állam segít, emberek, a pártunk - szólt közbe öreg Kun -, ez hétszentség.

- Mennyit ad?

- Nem tudom előre, de segít.

- Földet már most kínál, kétszáz holdat, csak munkáljuk - mondta Munkás-elvtárs. - Meg a majort.

- A házakat? - kérdezte Novák.

- Azokat is.

- Innen nem megyünk el, akár lesz kolhoz, akár nem - mondta mérgesen Potornai és vakargatta szőrös arcát. - Uraké volt, most a miénk. Vagy nem igaz? - Foltozott, szürke bakancsa kegyelemből maradt a lábán, nyelve hiányzott, elfeketedett kapcarongy pótolta. Hosszú lábát kinyújtotta ültében. Fakult vászonnadrágot, elszíntelenedett flanelinget hordott. - Ehhez szóljál, te városi ész!

- Dehogynem, igaz - hagyta helyben -, a szövetkezet is a miénk lesz. Amit termelünk, azt mindet elosztjuk.

- Ki tudja igazságosan szétmérni? - kérdezte az óvatos Péteri.

- Mi magunk. Aki dolgozik, annak jár, aki nem dolgozik, ne is egyék.

- Munkáltuk közösen a földet - szólt a fiatalabb, fogékony Nemes Lajos -, de fogatunk, szerszámunk nem volt. Honnan veszünk? Ad a munkásság?

- Ad. Támogat.

- Megmondom én - mentette meg a helyzetet öreg Kun -, elvesszük a gazdagoktól. Az uraság gépeit megkeressük, oszt visszahozzuk. Nincs igazam?

- De mennyire.

- Legyen szövetkezet, csak csajkát ne hozzatok!

Megalakultak. A régi íróasztalt Munkás-elvtárs és öreg Kun tolta talicskán a majorba. Felváltva. Nevették, akik látták, csúfolódtak.

- Koldulni már megtanultak.

- A csajkát hol hagytátok? - kérdezte Váradi Mihály. - Ízlik-e a közös vályú, Munkás-elvtárs?

Akkor öreg Kun se szólt vissza. Az út menti akácfák illatoztak, zöld szőnyegként terült a határ, kalászos, kukorica, répa.

"Ősszel gabonát vetünk, tavasszal kapásokat - gondolta a lakatos és üzemvezető -, megy ez, mint a karikacsapás."

Ősz? Elérhetetlenül messzinek tűnt, mintha nem akarták volna megélni. A majorbeli kiskastély maradványaiból két szoba használható volt, üresen, elkoszolódott falakkal, felszaggatott padlóval, tört ablakokkal. Leverték a lakatját, szellőztették egész nap, öreg Kun lapátot szerzett, hányta a tömérdek törmeléket az ablakon. A domboldalból ládában homokot talicskázott. Szétszórták vastagon a földön, megdöngölték, és a szoba közepére állították íróasztalukat.

- Ez már a miénk - mondta. - Lesz olyan kolhozunk, hogy seggre ülnek a szarjancsik.

Nevetett. Üveg nélküli ablakokon bámultak a gyerekek, nem mozdultak. Maszatos képük ragyogott. Nyurga siheder körözött lábával a porban.

- Hé, Bandi, szaladjatok csak, hívjátok apátokat - ordította öreg Kun. - Gyűlést tartunk.

Potornaiék engedelmesen érkeztek. Estébe hajlott az idő, tekingettek tanácstalanul.

- Emberek - szónokolt öreg Kun -, van irodánk. Mától itt intézzük a sorsunkat. Szerzünk, ami kell, őszre dolgozhatunk. Adjunk nevet a téesznek: amikor gyerek születik a világra, megkeresztelik, válasszunk, ahogy akarjátok!

- Legyen grófi téesz - kiáltott a báva Novák.

- Nem jó - avatkozott közbe Péteri -, engem még álmomban se emlékeztessenek a grófra!

- Igaza van, szebbet találjunk.

- Legyen Szabadság, elvtársak, a neve - javasolta öreg Kun vidáman -, az mindent megmond.

- Hová gondolsz? Az köszönés - mondta Nemes Lajos.

- Na oszt? Mi így köszönünk.

- Zója jobb.

- Ő miféle?

- Partizán. Úgy mondták a szemináriumon, hős, aki harcolt a németek ellen - mondta Munkás-elvtárs fülig pirosodva.

- Nő vagy férfi? - kérdezte Novák.

- Nő hát, bolond.

- Akkor nem jó, női kolhozban dolgozzak?

Csillagok pislogtak az ablakokon. Nemes Lajos eltalálta.

- Legyen Csillag. Az jó és szép.

- Vezetőt is válasszunk! - szólt a lakatos.

- Munkás-elvtárs hozta a szövetkezetet, vezessen bennünket ő - mondta komolyan Péteri. - Vetett, arasson is!

- Úgy van, ő a vezérünk - készségeskedett öreg Kun, miközben zsíros kozáksapkáját igazgatta -, osztán szagolja az ibolyát.

"Erről igazán nem volt szó, édes elvtársaim - gondolta Munkás-elvtárs. - Nem szolgáltam meg, hogy ennyire büntessetek! Családi házam, biztos szakmám van, mit keresnék a szabad ég alatt? Nyakamba löktétek az igát? Nyavalyás ágyam sincs, ahol aludhatnék."

Másnap megint kérincséltek a párttól.

- Elvtársak, adakozzatok a Csillagnak valamit!

- Miféle Csillagnak? - tette csípőre kezét a Kitelepítő.

- Szövetkezetünk neve.

- Nem jó az, hogy Csillag. Miként képzelitek, elvtársak? Szenteskedni akarunk a téeszekben? Proletár neve legyen, Vörös Csillag szebben hangzik.

- Úgy gondoltuk - bólogatott öreg Kun -, hogy kezdjük a gazdálkodást? Még egerünk sincs.

A tanács istállójából három girhes hadilovat kaptak. Vezették a majorba. Szelíden lépkedtek, le-lekapták fejüket a zöldbe.

- Jó lovak. Kis orosz konyik, szívósak, dologszeretők. Meglátod, Munkás-elvtárs, összeszedünk télire mindent, oszt dolgoznunk felesleges, abból élünk, amit adnak, bízd csak rám, koldulok, kisírom a szemüket.

Az ól piszkos, pókhálós, üres volt, ajtó, jászol hiányzott. Legelészni engedték a cocókat. Öreg Kun kiabált Potornaiéknak, szerszámokat hoztak, takarították az istállót. Hulladék lécekből ajtót tákoltak. Az egész major gyülekezett, asszonyok karjukon gyerekükkel, nem akarták hinni.

- Lovunk már van, éhen nem veszünk - mondta a nagy szemű Péteri. - Vigyázok rájuk, amíg máshogy nem alakul.

- Szerzünk takarmányt. Van rengeteg kaszálnivaló.

- Munkás-elvtárs, tényleg a miénk? - hitetlenkedett Novák. - Nem szajréztátok? - lépett a lovak irányában, majd határozatlanul visszafordult. - És, ha keresi a gazdája?

- Téeszünknek ad a rendszer. Mondtam már, de süket vagy, mint a budiajtó - köpött markába az öreg Kun.

- Innen aztán senki el nem viszi - fogadkozott hevesen Nemes Lajos. - Nem engedjük. Nem, annyi szent.

A földeket összeszedegették kétszáz holdra, diribdarab táblák, se gazdájuk, se tulajdonjoguk. Kaptak négy tehenet, és az uradalmi körmös traktor visszakerült.

Öreg Kun gyűlésre trombitálta a népet, keserves nap volt.

- Emberek, eddig eljutottunk. Nyakunkon az ősz, vetnünk kell - mondta Munkás-elvtárs. - Földjeink szántatlanok, gazosak, vetőmag, vetőgép sehol. Mihez kezdjünk?

- Elnök vagy, mondd, mire gondolsz?

- Családonként tíz holdba való magot szerzünk. Traktorral, lovakkal dolgozunk, amit keresünk pénzt, azon vetőgépet veszünk, felszerelést.

Senki nem szólt. Síri csend honolt. Potornai piszkálta az orrát, laposakat pislantott, öreg Kun úgy tett, mint a süket, mereven bámulta a megvénült épületeket.

"Lehetne kicsivel több lelkesedés - gondolta Munkás-elvtárs -, különben itt telelünk. Nyomott fejűek, elnök kellett, akkor hát játsszunk szövetkezetet. Küldjétek a francba, minden marad a régiben, vesszek meg, ha bánom."

- Nem tetszik? Nyögjétek már ki! - mondta dühösen.

- Munkás-elvtárs, adnánk, de miből? Búzát honnan vegyünk? Észen vagy? - gesztikulált Nemes Lajos. - Kérnünk kellene.

- Miért nem ezzel kezdted? Akkor nem hoztál volna bele bennünket - mondta Péteri széttárva kezét -, csak a sorsunkat keseríted.

- Adjuk el a jószágokat, vegyünk vetőmagot! - csapott homlokára az öreg Kun.

- Az államotok hova bújt? Legalább vetésnél segítene - rúgott port az elnökre Potornai. - Kenyér sincsen, nem vetőmag. Tíz köblösre? Tudod, mennyi az? A büdös túrót tudod. Hunnan is tudhatnád?

- Többet ér a napszám, biztos kenyér - szólt Novák és megszívta erősen az orrát -, ott mindig fizetnek.

- Gondolkozzatok! A föld terem, tíz hold termése jut családonként, annyi gabona, hogy nem fér a majorba.

- Addigra éhen döglünk - köpött dühében a földre Novák, ócska bakancsával eldörzsölte a porban -, beadjuk a kulcsot.

- Eredj vissza a gyárba, amíg jól van dogod. Bohóckodj nekik - köpött Potornai is mérgében -, színed se lássuk!

"Alakul már - gondolta Munkás-elvtárs. - Nem vetünk mi búzát a Csillagnak. Roskadozhatna a kamrájuk, letagadnák, a kész kellene meg a meleg málé. Minek néztek engem, báránykáim?"

- Kakasra nincs szükséged? - gúnyolódott az öreg Kun, de elborult homokszínű arca. - Szóljál, oszt kukorékolok.

"Csak semmi érzékenykedés - gondolta az elnök. - A végén még itt ragadok a koszban velük együtt. A borissza vén lator se hőbörög most. Szívére vette volna? Másként úgyse tehetek."

- Nem változtathatunk, vetőmag kell mindenkitől - mondta keményen. Magára hagyták köszönés nélkül, mint a leprást. A falu szélén lakott, régi, zsindelyes házban. Gyalogolt hazafelé, hátrakapkodta fejét, még fejbe veri valamelyikük. Elérte az eső, hazáig űzte. Kínlódhatott otthon, beázott a tető, a bútorokat húzgálták a feleségével - aki akkor érkezett - egyik helyről a másikra, a földre használt edényeket raktak, azokba csurgott a víz.

"Még csak ez hiányzott - gondolta -, szaladjunk a gyárba, kitelt a megbízatás?"

Reggel újrakezdte.

A majorban a kormost tanulmányozta, a gyárban karbantartóként dolgozott, a gépekhez érzéke volt. Kínlódgatott, míg megindult a masina. Nyergébe ült, kormányozgatta. Pufogott istentelenül, zötykölte a csontjait. Vezette körben, szerencsére a traktorral eke is volt. Éktelen zörgés kíséretében kikerekezett a majorból.

"Várjatok csak - gondolta -, kibabrálok veletek, engem talán a gólya költött?"

Az első táblánál, térden felüli gazban, gyomok között beakasztotta az ekét. Fordult a barázda. Nem mert megállni, pihenni, félt, hogy újra nem indul, meghibásodik a masina. Felszántotta a táblát, középen, ahol összeértek a barázdák, rosszul sikerült, de kicsire nem adott, rózsaszínűnek látta a világot. Másik parcellába fogott, zúgott a feje, zsiborgott a csontja. Elfogyott az üzemanyag. Kényszerpihenő. Lehevert a dűlő szélénél.

Talicska nyikorgott, öreg Kun tolta az alumíniumkannákat.

- Hoztam a motalkót - mondta -, hitelbe. Gondoltam, a köhögősből kifogy egyszer, osztán jó lesz.

Húsz napig szántott, egyfolytában, száz hold földet. Öreg Kun kérincsélt, két rossz hámot, boronát kölcsönzött öreg Boldi. A friss szántást Péteri boronálta a kis orosz konyikkal. Reggelenként az istállóban gyülekeztek. Titokban gyönyörködtek a jószágokban, szerzeményükben: formásodtak a gondviselő kezek alatt. Az asszonyok megfejték a teheneket, azonnal szétosztották a tejet, tőgymelegen. A többiek kaszálni jártak, vállaltak aratást, cséplést. A vetőmagról soha senki nem beszélt.

A traktorral, a lovakkal szántást fogtak, bérmunkát, öreg Kun újgazdákat keresett, megalkudott az árban, felszántották földjüket, boronálták, a pénzen pedig - a napi bért kifizették szegényesen - vetőgépet, három hámot, szekeret, üzemanyagot és harminc mázsa búzát vásároltak. Majorba hordták, öreg Kun mellette aludt, a zsákokon.

A vetés következett. A ferde szemű Péterire bízták az irányítást. Egész éjszaka vitáztak, irkalapra csinálták a tervet, Nemes Lajos lámpát vitt, csikorgott a foguk, ették egymást, de a vetésből nem engedtek. Hárman támogatták az elnököt, öreg Kun, Péteri, Nemes Lajos. Hajnalban hagyták abba és mentek munkába. A magot szekérre zsákolták.

Potornainé és Novákné odaszaladtak, a kezüket összekulcsolták, letérdeltek és úgy könyörögtek:

- Drága, aranyos Munkás-elvtárs, ne vegye el tőlünk a kenyeret - rimánkodott az alacsony Potornainé -, mit eszünk a télen? A jóisten áldja meg, ne vessenek annyit, nézzen a kölykeinkre, meztelen a seggük, jól se laktak eddigi életükben, elviszi a szájukból? Anya szülte magát, hogy ilyen kegyetlen?

"Elérzékenyültem, a torkomba gombóc csúszott, nem tudtam, mit csináljak - gondolta Munkás-elvtárs -, ki adhat tanácsot? Vessünk, ne vessünk? Mennyi mag teleljen a földben? Kegyetlenség, de nincs más választásom. Ugrálnak a porban a koszos kölykök, télen megveszi őket az éhség és az isten hidege, én meg elviszem a szájukból a falatot. Szerettem volna gyereket, ilyen cigányképűt, mint az a suhanc is, úgy néz, kedvem lenne megölelni. Mit gondolhat rólam?"

A szekér indulásra készen várakozott. A traktor is. Kelletlenül kászálódtak az emberek, öreg Kun furkósbotjára támaszkodott, szeme gyanúsan fénylett. Vállalta az őrködést a búzánál, nem mozdulhatott a majorból, a zsákokon hált, éjjel-nappal vigyázta, lába ne keljen.

Akkor félelmetesen csendes volt a major. Az asszonyok már valamennyien kint sorakoztak, néztek mereven, elhaló reménnyel.

- Van magának gyereke? - sikította hirtelen Potornainé, és tépte a haját. - Tízet fostam a világra, de nem azért, hogy megdögöljenek. Hiába veti földbe, kikaparom onnan is, a fák gyökereit megesszük, hogy éhen ne pusztuljunk.

"A gyerek szeme két fényes gomb, értelmes, magas homlokú - gondolta Munkás-elvtárs -, mi válik belőle? Piszkos, vékony lábával topog a porban, idétlenül lépeget anyja mögött. Hóhér lehetnék, micsoda mesterséget űzök mindenki szeme láttára, mert különben a nyakamba csördítenek."

- Álltok, mint a faszamár. Emberek vagytok ti? - toppantott Novákné az ura előtt dühösen. - Dróton rángat benneteket ez a szarjancsi, mire vártok? Osszuk szét a búzát!

- Van magának kölyke? - zokogott a törékeny Potornainé, és eltorzult az arca -, van?

- Nincsen - mondta -, de ha lenne, akkor is vetnénk.

- Könyörüljön rajtunk, az istenre kérem!

- Álljon fel - tette kezét Munkás-elvtárs az asszony vállára -, ne térdeljen énelőttem.

- Ne csatarálj! - kiáltott Potornai mérgesen -, vetünk, de ha nem terem, leölöm az egész piszkos világot. Pusztuljatok!

Munkás-elvtárs megindította a traktort.

- Menjenek, asszonyok, nem érünk rá cicázni - szólt hidegen -, nagy munkába fogtunk.

Legszívesebben sírt volna.

Régi vetőgépet húzatott, Péteri és Nemes Lajos figyeltek komolyan, segítettek, Potornai három lóval boronált, Novák jószágokat gondozott a majorban. Megállás nélkül vetettek, látástól vakulásig, éjszaka lerogytak a földön, zsákokat, kabátot terítettek magukra, aludtak keveset.

- Hasatokra süt a nap! - köszörülte a torkát Péteri.

Hol volt még akkor a nap? Talán csinálták. December elejére befejezték a vetést. Családonként két zsák búzát visszaadtak.

Kaptak ismét négy tehenet. Reménykedtek. Tejet nem árultak, elfogyott azonnal. A tehenek apasztottak, elléshez készülődtek. A Csillagban aprókat dolgoztak. Agitálók jöttek, nyomták, szorították a parasztokat.

Ínséges tavasz járt, nélkülöztek a cselédháziak. A keresettől elestek, a téeszben akadt tíz embernek bőven munka, kaszálás, kapálás, állatok gondozása, pénzt viszont nem láttak sehonnan. Hideg gyűlölködéssel nézték az asszonyok Munkás-elvtársat, messze elkerülték az irodát, a gyerekek se lábatlankodtak körülötte. A nyarat várták. Az új termést.

Kaptak kopott székeket, rozoga szekrényt, lámpát, az ablakokat beüvegezték. Papírmunka akadt, hivatalos szaladgálás. Gyalogolt az elnök rengeteget, ágyrajáró volt. Felesége keresetéből kerékpárt vett, kéz alól, Major István kovácsmestertől.

- Beléptek a kolhozba, már biciklire telik.

- Az elnök lovon jár, a tagsága meg gyalog - piszkálódott a gazdagparaszt Váradi Mihály. - Miféle demokrácia az ilyen?

- Olcsó hámot, vetőgépet adakozzatok a Csillagnak! - mondta gúnyosan Major János a hasonszőrűeknek. - Trágya nem kell?

Potornainé kapálásból érkezett, már nem kerülhette el Munkás-elvtársat, aki ráköszönt az irodánál.

- Jó estét, elvtársnő!

- Jó magának az édesanyja, aki a világra szülte, hogy életünket keserítse. Van pofája pöffeszkedni biciklin, amikor mi éhen veszünk? Mivel rakta tele a bendőjét, tán mannával, hogy hajcsárkodik? Jöjjön, megkínálom vacsorával, maradt még kenyérhéj.

- Csillapodjon, a szentségit!

- Negyed kiló zsírral főzök hat napig, semmink sincs, érti maga, mi az, hogy nincsen? Hajnalban megyek kapálni a rohadt kukoricáját, gyerekek elé lökök vékony kenyeret, vizet rá, kevés porcukrot, zabáljanak. Finom, ugye? - törölte piszkos kezével arcát a kopott asszony. - Mire hazaérek holtfáradtan, egyik itt fekszik, másik ott dőlt el, alig élnek, koszosak, büdösek. Kotyvasztok valamit, mosok egy sort, vasalok, állandóan ég a lámpa, alvásra nincs időm, már kereshetem megint a kapámat. Meddig nyúz bennünket? Nincs, akivel szórakozzon? Ló se bírná ezt a hajszát, nem ember.

- Könnyebb már, tejelnek a tehenek - mondta az elnök határozatlanul -, csurran is, meg cseppen.

- Vigyáz rájuk az öreg Kun, közelébe se enged, minden csepp tejet borjúkkal nyelet le. Mi tán többet érnénk?

- Aratásig tartsanak ki.

Tömérdek búza mutatta magát, jókat ígért a határ. Az emberek elégedetten jártak-keltek, meg-megálltak a szőkülő kalászosoknál, bámulták sokáig.

- Gatyába ráz bennünket - mondta öreg Kun, és hajtogatta a kalászokat. - Megiszom a kocsmát.

- Mind szétosztjuk, ezt a rengeteget? - ámuldozott Nemes Lajos.

- Mind. Csak vetőmagot teszünk el újig.

Az még messze volt. Kaszálták a mezőt, árokpartokat, kevés heréjüket.

- Fogd csak meg, Munkás-elvtárs! Kérjél a jóból, de földbe ne vágd, mert kettészellek vele! - nyomta Potornai kaszáját az elnök kezébe -, tán kedvet csinál.

Nevettek. Jóval magasabb volt az elnöknél, durva, könnyen járt a keze, a szája. Kutyaszorítóba került Munkás-elvtárs, lendítette, beleszaladt a földbe, újra suhintotta, elsiklott a fűben, majd elrántotta. Potornai térdét csapkodta, tele szájjal nevetett, a többiek is fulladoztak.

- Nem való cigánynak a szántás - mondta fülig-szájjal Novák és elnyúlt a mezőben -, meg se szokja.

- Eddig terjed a tudományod, Munkás-elvtárs? Hogy aratsz? A részedet mi vágjuk talán? Abból nem eszel - röhögött Potornai és a könnye is csurgott.

- Mindenhez nem érthet - szólt melegen Péteri -, csinál mást.

- Szedi a markot - mondta Nemes Lajos békítőleg -, vagy felül a traktorra.

Égett a Munkás-elvtárs arca, de hirtelen megeszesedett, zsebéből előhúzta a hivatalos levelet: "Hogyan készülünk az aratásra? Hogyan állunk a járandóságokkal, a tervteljesítéssel?"

- Olvasd - nyújtotta Potornainak -, eredj helyettem, intézd, nagyon megköszönöm. Addig kaszálgatok, megtanulom, nem az anyja hasában jön rá az ember.

Potornai fordítva tartotta a betűket, arcára rémület íródott.

- Vidd a fenébe - lökte vissza -, vicceltem, tán nem szabad?

- Aki dolgozik, annak mindent szabad.

A nyár csodálatos volt, szájukban maradt az íze. Tömérdek búza termett. Készülődtek erősen, tervezgettek, hogy bírják idejében learatni. Öreg Kun az irodába nyitott, kezét lóbálta combja mellett, köhintgetett, hogy magára vonja a figyelmet.

- Valami van? - kérdezte kimerülten Munkás-elvtárs -, valami érdekes történt, elvtársam?

- Lehetne.

- Micsoda?

- Attól függ - mondta vontatottan, amiből érthetővé vált, szomjas -, megér három fröccsöt.

- Hármat?

- Kiszikkadtam a nyavalyás ólban - igazított zsíros kucsmáján. - Az aratást elintéznénk hamar, oszt agyon se hajtanánk magunkat. Gyere utánam!

A falu szélén keskeny utcába kanyarodtak, megnyitottak egy kaput, semmi nem mozdult. Surrantak az udvar hátuljára, látszott a szomszédos ormótlan épület, ponyvával letakart hatalmas gépek.

- Nekünk hagyta a jóisten - súgta. - Cséplőgép és lóvontatású aratógép, innen kell kiszabadítanunk.

Sikerült. A párt írást és rendőrt adott. A lágy arcú Péteri megérkezett a lovakkal. A görheszínű tulajdonos hőbörgött. Aratógép elé fogták a konyikat.

Szépen boldogultak a parányi szövetkezet tagjai. Arattak. Szekerük száradt kihasználatlanul a napon. Lángot termett a határ, piros fájdalmat. Félmeztelenül, verejtékező testtel gyűjtötték a kévéket.

"Nem könnyű kenyér - gondolta Munkás-elvtárs. - A traktorral segíthetnék, különben napszúrást kapok a ténfergéstől."

- Ilyet nem láttam, körmös húzzon szekeret? - abajgott Potornai. - Igazán jó dolgod van, elnök, nekünk meg tán a tökünkről is víz csurog.

- Gyorsabban többre érünk.

Szekérre rakták a kévéket, traktorral kocogtak a majorba, téglalap alakú asztagokat sikerítettek. Cséplésre kirendelték a tulajdonost. Dolgozott apraja-nagyja. Annyi búzát nem láttak azelőtt, csak a grófnak. A major gyepére hordták, éjszakánként benne aludtak.

Amikor elment a görheszínű cséplőgépes, nem merték kiosztani, nem hitték, hogy mind az övék. Tömérdek búza aranylott a napon. Öreg Kun jókedvűen játszott, belemerítette lapáttenyerét, fejére öntötte a szemeket, ritkás, kese haja, szája szemekkel, toklásszal telt, prüszkölt, rázta a fejét.

- Hittétek, ti szarosok? Ha nem hallgattok rám, csupasz seggűek lennétek ezután is - óbégatta a búzatenger közepén -, osztán most bársonyban járhatnak az asszonyok, pirosítót vehetnek.

Szembecsapta Potornait piros búzaszemekkel, Nováknak kigombolta sliccét és odacsurgatott fél marékkal. Nevetett. Boldog volt nagyon.

- Tőlem egy deci tejet nem kaptok, eltakarodtok az istálló környékéről is. Van pénzetek, oszt fizessetek. Nem károsítjuk a közöst.

- Ne háborogj már, eszeveszett - szólt Potornai kicsit elfogódott hangon, nézte a kölykeit, hogyan hemperegnek az arany búzában. Felesége szó nélkül állt mellette, repedezett kezét tördelte és mosolygott -, tán elmentek hazulról?

- Mit csinálunk a búzával? - kérdezte Novák. - Nincs ember, aki megvegye.

- Észnél légy, jámbor, számolni sem tudod az árát.

Mérték. Mázsa nélkül. Valamennyien ott álltak a majorban, az asszonyok örömtől pirosodtak.

- Mind hazavisszük? - kérdezte Potornai Bandi az anyjától csodálkozva. - Az egészet?

- Mind.

"Értelmes suttyó lehet - gondolta Munkás-elvtárs. - Traktorosnak taníttatjuk."

- Cipót sütünk? - kérdezte a gyerek.

- Sütünk.

- Mikor kapunk belőle?

- Holnap, ha csendben maradtok.

Valamennyi zsákot telelapátoltak, hányták szekérre és vitték sorjában, a cselédháziakhoz, öreg Kunhoz, a Józsa-tanyába és Munkás-elvtárshoz. Aztán újrakezdték. Hat szekérrel jutott mindőjüknek. Bőven hagytak vetőmagnak, beadásra. Három napig osztották. A cselédháziakat kiszorította a rengeteg szem, konyhájukat elborította teljesen, alig fértek a szobákban, szétterítették a padláson, őrletni vitték, zsákszámra eladogatták.

- Mondd meg, Munkás-elvtárs, mit csináljak ennyivel? Egy szájjal születtem a világra, hiába bánom. Eltemet a búza - sopánkodott feslett ruhájában az öreg Kun. - Árulom, vigyék a girhesek, legyen jó napjuk, oszt zabáljanak a Csillagéból. A pénzzel mihez kezdjek? Enné meg a fene, baj, ha nincsen, a sok még nagyobb gond.

"A végén sírva fakadok - gondolta Munkás-elvtárs -, nincs annyi pénz a világon, amit le ne eresztenél a torkodon."

- Holnap is nap lesz - mondta.

- Jó, jó. Lehet, hogy meg se érem.

- Hol van a közös vályú? - kérdezte viccesen az elnök.

- Vályú? - ütődött meg az öreg. - Miféle vályú?

- Amit a faluban mondanak.

- Csak ilyen maradjon a közös konyha - mondta Péteri -, ideszorulnak hamarjában gazduramék is.

- Ide nem - tiltakozott Novák. - Suba subához, guba gubához.

Könnyű szívvel nevettek.

Péteri hozta a finom, fehér lisztet. A kocsizörgésre a cselédházakból asszonyok, gyerekek futottak. Cikázó fecskék, koravén, tört feleségek mosolyogtak, tapogatták teli zsákjaikat, amiken finoman átütött a liszt fehérje. Tenyerüket gyerekük arcára kenték és hangosan nevettek.

Az alacsony Péteriné mindjárt munkához kezdett, kezében szita csattogott, kovászt készített, dagasztott, kelesztette a tésztát, friss, jó szagú szalmával fűtött a kemencébe. Sütőteknőből kiszakította a tésztát, liszttel szórt kosarakba göngyölte, pihentette, késsel megvágta tetejüket, végül sütőlapáton a kemencébe tolta. Piroslott arca a melegtől.

Amikor kiszedte a cipókat, kenyérszag csapódott, ünnepek íze, vizes tenyérrel dörzsölt héjukon, hogy barnára, ropogóssá váljanak, ingerlővé. Szájtátva várakoztak a porontyok, nyáluk csurgott, nagyokat nyeltek izgalmukban. Jó pillényit kanyarított mindnek, kezükbe nyomta a párolgó, meleg kenyeret, aminek fehér bele volt, finom, foszlós, mint a húsvéti kalács.

Este a majorban gyűléseztek. Péteri szép cipót tett az asztalra, mellé nagy kést. Öreg Kun emelte fel, megszegte ünnepélyes arccal az első közös kenyerüket.

- Isten adta, ember szegte - mondta elégedetten -, dolgoztunk is érte.

Sorban kóstolták a szép szelet kenyeret, boldogan ették, arcuk mint a cipó héja. Könnyű, éltető, fehér kenyér volt. Derűs kedvük röppent, mint pitypang bolyha a szélben.

Munkás-elvtársat hívatták a tanácsra.

Tizenöt hízónak valót kapott a Csillag. Éppen István-apánk közölte a jó hírt.

- Helyünk sincs, mihez kezdünk velük?

- Nem féltjük magát, Munkás-elvtárs. Jó kezekben van ott a szocializmus - mondta az újdonsült tanácsi előadó -, hitelt is kapnak, amennyi kell.

Szerencsére kaptak. Vásároltak használt górét, toldozták-foltozták, a majorban felépítették. Alárakták a hízónak valókat. Állatállományuk mutatósabbá vált, szaporodott. Az ősz óriási változásokat hozott, vetettek, kukoricát törtek, agitáltak, és új belépőkkel gyarapodtak, rengeteg földdel, jószággal; öreg Boldi hűvös hajnalon állított a majorba.

- Megpróbálom a közös csajkát. Micsoda Munkás-elvtárs napiparancsa? - kérdezte elgyötörve, komoran, szemét a falra szegezte -, szaladjak vagy maradjak?

- Nézzen körül - mondta -, ez a miénk. Mindent úgy csináljon, mint odahaza.

- A jószággal mi lesz?

- Behozza. Nősülni gatyában indult?

- A teheneket? - remegett észrevehetően a hangja -, azokat is?

- Lovakat, szerszámokat, szekereket.

- Nincs már semmink, elkívánták adóba.

- Tehén?

- Kettő.

- Sétáltassa idáig!

Dolgozott, gondozta a sertéseket, az istállót tisztán tartotta, kettőjükre szorult az állomány Novákkal. Csüngette fejét, hallgatott. Munkát talált állandóan, dologszerető, gazdálkodáshoz értő volt világéletében. Az alkalmazkodástól félt, szenvedett.

- Ide fanyalodtál, gazduram? - heccelte Novák. - Az adót se bírod fizetni? - Meglovasítottad a fogatod árát és a kolhozba szaladtál?

Rövidesen pennát fogott, levelet kerekített, kilép, meg ilyeneket. Hívatták az irodára, falnak fordították, úgy hagyták estig, gondolkodjon.

"Nesze neked, paraszt - gondolta Munkás-elvtárs. - Nem érted, hogy a javadat akarjuk. Akarod, nem akarod, boldog leszel, még ha belehalsz is!"

- Ne gondoljon azért csak rosszat rólunk - mondta öreg Boldinak. - A körülmények kényszerítenek.

- Megértem - szólt törten -, megértem.

"Lehet ezt megérteni? - gondolta Munkás-elvtárs. - Sajnállak téged, testvér, de másként nem tehetek. Egymást esszük a bizonytalanért. Nekem könnyebb, az vigasztal, hogy a javadra válik. És parancsolnak nekem is."

"Vandálok valamennyien - gondolta öreg Boldi -, a földünk fáj nekik. Elvették, és azt akarják, hogy jó képet mutassunk. Szép vitézek, már csak az agyabugyálás hiányzik. Mit csináljak, szétcsapjam az agyamat a falon? Kinek használ? Még a halálomat is befeketítenék. Szél ellen pisilni bajos, nevetséges is ebben a világban. Türelemre van szükség, az kék, elviselni méltatlan helyzetemet. Nyugalom az élet titka."

- Szóljon, ha elfáradt.

- Még bírom.

"Rajta, csak, parasztkám - gondolta az elnök -, idefosod az epédet. Nem játék a forradalom."

"Velem könnyen nem boldogultok - gondolta öreg Boldi. - Nem olyan fából csinált apám. Élvezzétek a duhajkodást, megcsömörletek tőle."

- Dőre dolog, amit maga művel - mondta Munkás-elvtárs -, a közösséget cserbenhagyni.

- Saját akaratom csak lehet?

- Az lehet.

"De minek? A sorsuk úgyis eldőlt - gondolta Munkás-elvtárs -, a téeszek virulnak. Azt várja, hogy meghatódjak? Kényelmesebb őt figyelnem, mint a falakat. Egyformán rossz mindkettőnknek. Jön majd idő, amikor elcsitulnak a kedélyek és másként értékelik a dolgokat, nekem adnak igazat. Csak keserű ne maradjon a szájuk."

"Míg nem ütnek, bírom - gondolta öreg Boldi. - Elnézegetem a falat, csak értelme legyen. Miért fáj, ami másnak közömbös? A többiek sorsa is ugyanez."

Fehér fal. Középen dudorodott az összefutott mész. Érdes felület, millió apró gumó-ragyákkal. Homloka két oldalán erős nyomást érzett öreg Boldi. Még mindig fehérlett a fal, majd elmosódott, maszatolódott. Hányingert, undort kapott. Szédelgett, égett a szeme, feje.

"Mit csinál az asszony? Tűzrevalót készítettem eleget - gondolkodott, hogy könnyebb legyen a helyzete. - A malacoknak elcsapathatja a hasát. A gangon a sok tengeri, hordani kék a padlásra, ezek meg egzecíroztatnak. Oltári hülyeség. Nincs időm ilyenre, elvégzi más a munkámat?"

Közelről egészen durva volt a fal. Sokszínű. Öreg Boldi nehezen tartotta magát, igyekezett fejét hátrább dűteni, percekig elviselhetőbbé vált. Eljött a perc, amikor értelmetlenné lett az ellenállás.

"Nem éritek meg, hogy összeessek - gondolta -, látványosságot nem csinálunk. Tudok majd ártani, okádásig."

- Meggondoltam - mondta hangosan. - Legjobb helyem a Csillagban lesz, a többiekkel.

Elhanyagolt, parlagon maradt földekkel gyarapodtak, többen lovakat, teheneket, felszereléseket vittek. A fogatokat öreg Boldi irányítására bízták, a jószágállományt Péteri, Nemes Lajos, Potornai és Novák gondozta. Öreg Kun éjjeliőrösködött. Darálót üzemeltettek a majorban, kormosuk szántott, fogatok hordták a terményt, szántottak, annyifelé volt földjük, hogy számolhatták.

Bátran néztek a jövőnek. Tervezgettek. Éjszakába nyúltak vitatkozásaik, kannafedőből bort nyakaltak. Munkás-elvtárs az asztalfőn ült, zúgott a feje a számoktól, kifejezésektől, utána tekert kerékpáron haza, pár óra alvás, reggel jelentés a pártban, kezdődhetett az új nap.

"Holnap nincs tovább, dehogy megyek még tájára sem a szövetkezetnek - gondolta Munkás-elvtárs. - Gyapotot erőltetnek, eszik azt vagy isszák? Keményen bánok az emberekkel, ahogy velem beszélnek."

Szaporodtak a tanácskozások, gyűlések. A tagok hallgattak, többen alvást színleltek. Munkás-elvtárs szólt az öreg Kunnak, készüljön, megbízza feladattal. Selejtezett írógépet kaptak a tanácstól, irkalapra pötyögtette, mit mondjon.

"Kedves Tamás bácsi! Beszámolóm után szóljon hozzá, az alábbi szöveget..." - következett, amit hallani akart.

Nézett szét, síri csönd, senki nem nyújtotta a kezét. Végre öreg Kun megemberelte magát, hozzászólásra jelentkezett.

- Jól van - gondolta az elnök -, felfrissül a tisztelt gyülekezet.

Az öreg felállt, levette nyűhetetlen, koszos kucsmáját és olvasta...

"Kedves Tamás bácsi! A beszámolóm után szóljon hozzá, az alábbi szöveget mondja..."

Munkás-elvtárs szégyenkezett, görheszínű lett az arca. Nevettek, de többen szót kértek. Így kezdődött a nagyüzemi demokrácia.

Erőltették a szövetkezetet, hajszás napok jártak. A termelőszövetkezeti csoport tagjai állandóan kritikus szemmel figyelték a Csillag-bélieket. A tanácstól levél érkezett, készüljenek, tavasszal építhetik a betonsilót, dolgoztassanak többet gépállomással.

Munkás-elvtársnak sok volt. Ment az istállóba, a régiek állattenyésztők lettek, közöttük jól érezte magát. Panaszkodtak.

- Tán jön ország, világ - mondta Potornai -, mihez kezdünk velük?

- Megcsináltuk a jót, más szedi a zsírját.

- Nem kell kulák, gazdagparaszt a téeszbe, megvoltunk eddig is - kárált Novák, és a villát Munkás-elvtárs lába előtt belevágta a földbe, remegett sokáig a nyele -, mi etessük újra őket?

- Népnevelőknek hívtátok őket?

- Tapasztalatokkal rendelkeznek, értenek a gazdálkodáshoz - védte az új belépőket Munkás-elvtárs. - Ők is emberek.

- Maszlagoltasd az elvtársaidat! - köpött Potornai el az elnök füle mellett -, azok tán beveszik.

Hozták a vetőgumót, nagy szemű, fekete krumplikat. Ragyogtak, mintha pocsolyából szedték volna, öreg Boldi káromkodott.

- Hol adták ezt a szemetet? Füllött gumók, nem lesz róluk termés, kár földbe rakni.

- Ne lázítson! - szólt Munkás-elvtárs. - Megüti a bokáját. Az államtól kaptuk, tudja az, mi jó nekünk.

"Igaza van - gondolta öreg Boldi -, ritka marha barom vagyok. Örülhetnék, mert az idén nem terem krumplijuk, mégis járatom a pofámat."

A vetőmagot fizette csak vissza a föld.

Csőstül jártak az irodába: tanács, párt, minisztérium, vállalatok képviselői, tervszámot mutattak, ebből ennyi termett, bizonygatták, gyapoté a jövő, megterem náluk, fásítsanak a sziken, jobban értették a gazdálkodást a falusiaknál. Börtönnel fenyegetőztek. Vessenek többet búzából, a gyapotot látni akarják.

Munkás-elvtárs beszólította az öreg Kunt, aki tudta a dörgést.

- Mennyi búzát vetettünk? - kérdezte huncutul -, mennyit is?

- Sokat. Rengeteget.

- Gyapot van? - vette át a szót a városi kiküldött.

- Van ám, de milyen. Mutogatni lehetne.

- Megnézhetném? - kérdezte a kiküldött.

- Jó lesz, aranyos elvtársam - mondta az öreg kétszínűsködve -, olyat lát, hogy holta napjáig emlegeti, osztán még a másvilágon is lesz róla beszédje.

Szekérbe fogott, kocsikáztatta a városi vendéget órákig. Nézték a gyapotcserjéket, de csak nyolc-tíz centisre nőttek.

- Ez semmi, nem tábla, szabotálják a termelést. Így gazdálkodnak? - dühöngött a hivatalnok. - Jelenteni fogom.

- A rossza ilyen - hazudott öreg Kun -, a java hátra van.

"Legelsz te mindjárt, pocsétám - gondolta -, gyapotot."

Elvitte másfelé. Fejlettebb növényekhez.

- Gyönyörű, hogy csinálták?

- Igyekszik az ember.

Hazáig dicsérte a látottakat a kiküldött. Egy hibája volt a határszemlének, a dicsért táblán nem gyapot díszlett, hanem bab.

A csoport csatlakozott a Csillaghoz, háromezer hold terület, száztíz ember lett a közösben. Táblákat alakítottak, kapkodtak fűhöz-fához, járták a táblákat.

- Ilyen búzát se láttam - mondta öreg Kun -, sok nyarat számolok, oszt legkülönb lesz.

Ám május végén fagy reccsentett a földekre, a szépen nőtt kukoricájukat letarolta. Megfagyott a reményük. A gyapotnak lőttek, kárba veszett a tömérdek munka.

Nyáron aszály égette a határt, a bíbickocogókat fehérre sütötte. Tíz hétig nem esett eső. A legelő perzselődött, az emberek mélyre hajtották a fejüket. Öreg Kun aszalódott répát, satnya kukoricát szögelt az iroda falára.

- Összehúzzuk a nadrágszíjunkat, elnök.

Sarokba ült, hallgatott. Bámulta a homokkal szórt földet.

Kőnél keményebb lett a határ. A legszebb tábla is alig-alig fizetett, marékkal hordhatták a termést. És újra vetettek. Gépállomási gépek kapartak valamicske port, hogy abban teleljen a mag.

Kukoricát törtek. Az emberek árnyékba húzódtak, fák hűvösébe, komótosan kiporciózták a harapnivalót, bolti szalonnát, bolti zsírt, lekvárt. Potornai messzire szakadva a többitől, csutkakúp tövében gubbasztott. Erős keze combján pihent, széles ujjai félkörben görbültek. Hatalmas kukoricaföld, fele letörve. Fonnyadt csövek sárgállottak a csomókból. A tök maréknyira fújódott.

- Jó munkát - ült mellé Munkás-elvtárs.

- Jóót? - nyújtotta gúnyosan. - Tán részed lesz benne?

- Hiába, nem tehetünk róla. Megsült.

- Négyszer kapáltuk. Vasárnaponként hozzá jöttem, csak úgy, senki meg ne lásson. A vetőmagot tán visszatéríti, de nem zsírozza meg a számat. Mondhatom a kölykeimnek, hé, kisebbet a kenyérből, szűkös az esztendő?

Rájuk tapadt a csend meg a szomorúság. Az elnök nem tudott semmit mondani.

- Mi lesz velünk? - kérdezte Potornai és kifordította tenyerét. - A föld elűzi magától, akit nem szeret, minket minek sújt?

- Hinni kell - mondta Munkás-elvtárs -, és állandóan újrakezdeni. Ilyen az élet.

Az emberek elhúzódtak egymástól. Szégyellték, amit ettek. Potornai tüntetően távol cigarettázott, mérgesen köpködött a szürke földre. Nem evett.

Munkás-elvtárs hajnalonként indult a majorba. Kedvetlen, seszínű ébredés után overallját magára öltötte, a forró teát megitta. A Főtérig kísérte feleségét, aki sorba állt kenyérért. A Csillag-béliek is odaszorultak. Délben hazatekert, a konyhaasztalon újságpapírban talált két szelet vékony barna kenyeret, megkenve halványan fehér bolti zsírral. Falta vagy zsebre dugta, és rohant tovább.

Öreg Kun éjszaka őrizte a majort, nappal járta a határt, vigyázta vagyonukat. Az ajtóba szögeket ütöttek, azokon lógtak a kabátok, Munkás-elvtárs zöld lódene is. Zsebéből csüngött az újságpapír. Megörült a csősz.

- Munkás-elvtárs, te zutyiban piálsz? - kérdezte és húzta a csomagot, bontotta. Savanyú képet vágott a látványtól, restelkedett, krákogva visszatette. - Neked is ilyen jut?

- Ilyen.

- Azt hittem, mindennel ellát a párt. Bőröd alatt is pénz van.

- Úgy nézek ki?

- Nem egészen - mondta, és pipáját tömködte. - Nem jó ez sehogyan sem.

- Micsoda? Hogy veletek esz a fene?

- A kenyérre gondolok. Fél napokig várakozhatunk, amíg sorra kerülünk. A munkánkat rabolják.

- Nincs már a fejadagból nektek sem? Eladtátok?

- Beszélj egyenesen, jó a kolhoznak vagy nem?

- Nem jó.

- Ennyit én is tudok. Találjuk meg a módját, hogy jó legyen.

- Találgatni? Hogyan gondolod?

- A közös úgy kívánja, hogy beszélj a párttal, oszt segítsen.

- Hogyan? Álljanak sort helyettünk? Hülyeség.

- Kocsin kihordhatnánk a tagokét, két legyet ütnénk egy csapásra - érvelt az öreg kitartóan és pöfékelt.

- Miféle legyeket? - ámult Munkás-elvtárs.

- Nyugodtan dolgozik a tag sorbaállás helyett, osztán a kívülállók meg látják, hogy fontosak vagyunk az államnak.

- Hercehurcával jár, szekér kell, kocsis. Külön ember, aki szétosztja, intézi, megér ennyit?

- Nem gond. Megcsinálom magam, az engedélyt intézd!

- Sok lesz az.

- Semmi se sok, csak csinálhassam.

Hordta. Megállt a majorban teli szekérrel, adogatta kinek-kinek a járandóságát. Szelte a barna, ragacsos vekniket, igazságosan.

Megjött az eső, reggelre egyszínű lett az ég, egyszínű sötétszürke. Hullott szaporán. Gumicsizmákból, esőköpenyekből állt a világ. Cuppogtak a sárban.

- Hozza a pénzt - mutatott az égre Munkás-elvtárs -, arany hullik.

- Pénzt? - nézett keserűen Potornai. - Édeskevés. Fizetsz majd fityfirittyet, mi az? Számolj csak, mennyit kerestem? Na, számolj!

Szorzott, osztott, levonások, édeskevés maradt havonta.

"Ennyiért nem melóznék - gondolta Munkás-elvtárs. - Sok kölyök, kis élvezet."

- Az aszály, emberek - mondta az elnök -, az aszály!

- Élnünk kell - mondta Novák és az ól falának vetette hátát -, élni, nem papolni.

Istállóban álltak, trágya gőzölgött, tehenek, borjak, lovak ettek a jászolból.

- Édesapám - szaladt vidáman Potornai Bandi -, még mindig esik az eső.

- Esik - szeme se rebbent, arca kifejezéstelen maradt. - Mi van abban? Hulljon rogyásig.

- Édesapám várta, hogy jót tenne. Áldást hozna ránk - csodálkozott Bandi fülig vörösödve -, most megérkezett.

- Meg - mondta apja faarccal és kiköpött az esőbe.

A gyerek nem értette, elsomfordált. Támaszkodtak a falnak, méricskélték az esztendőt. Felényire sikerül az osztás. A szárazság megölt minden növényt, talán a hitet is.

- Hogy leszünk, elnök? Szóljál már - türelmetlenkedett Potornai -, tán tudsz valamit.

Munkás-elvtárs sóhajtott és lemondóan legyintett. Ment az irodába. Unalmasan kopogott az eső, ablakból látta a sivár majort, a mészhullató épületeket.

"Micsoda állat vagyok, mit keresek itt egyáltalán? Nappalom, éjjelem sincs - gondolta az elnök -, szaladok, vitatkozok, hallgatom őket. Feszültségben, belső lázban égek, a gyomrom szép ütemben lyukad, a szívem kilököm értük és segíteni tudok? Pénz kellene, a pénz gyárja."

Nemes Lajos bosszúsan lépett be. Vigasztalanul esett.

- A táblákon meggyűlt a víz, mossa az őszi vetést. Vezessük le! - mondta kedvetlenül.

- Mikor?

- Most, azonnal.

- Ki bolond ilyenkor esőre állni?

- Nem sokan, ne félj. Nem tolonganak, nem ettek meszet, van nekik még a padláson - csapta magáról a lucskot.

Az elnök járta a tanyákat, házakat, embereket toborzott. Keserves út, pocsolya, lábszárig érő sár marasztalta. Átnéztek rajta, maródiak, nem fűlt foguk a munkához. Kevesen ajánlkoztak. Öreg Boldi kérdezte.

- Úgy véli, Munkás-elvtárs, hogy érdemes?

- Mást tehetünk? - tárta szét a kezét. - Mondjon jobbat.

"Mondanék, forduljon a falnak pár órára - gondolta az egyenes termetű gazda. - Komisz ám a sors nagyon, a győzőből bohócot csinál. Hogy érzi magát, Munkás-elvtárs? Koldulgatunk, koldulgatunk?"

- Hiszek a földben, nem azért mondtam - szólt öreg Boldi. - A földben hiszek, az emberben nehezebben.

- Akkor meg? Jövőre miből osztunk?

Lapáttal lefolyókat nyitottak a víznek. A cselédháziak, öreg Kun, öreg Boldi. Vert az idő, nehézkesen mozogtak, sík lucsokká vált a határ.

- Láttatok ilyet? Egy hónapja hull. Nyáron a hőségtől aszalódtunk, most fuldoklunk a töméntelen vízben - berzenkedett Novák -, tán ürgék vagyunk, jószagú isten?

Megcsúszott, elvesztette egyensúlyát, elvágódott a pocsolyában. Ordított, tápászkodott.

- Száradt volna el a lábam, amikor idejöttem. Megéri a Csillag, megfizeti?

Öklével fenyegette az ólmosszürke, nyomott eget. Aztán elcsitult, törődötten kapart lapátjával a felázott földön. Bepólyálta a szomorúság.

Péteri lépett Munkás-elvtárshoz.

- Átázik a góré, mit csináljunk a malacokkal? Hidegre fordult az idő, pusztul valamennyi takarmány és meleg ól nélkül - mondta a jószággondozó.

- Tied a felelősség?

- Én vagyok az állattenyésztő, nem a tisztelt elnök elvtárs. Azért szólok.

"Mit csináljak? Takarmány, építőbrigád nincs" - gondolta Munkás-elvtárs.

Az ólba a szél esőt, majd havat fújt, dideregtek a jószágok. Apró kutricákba különítve szopós malacok, szakadozott nagykabátfélék, kendők, ruhátlan ruhák voltak alattuk.

- Azok?

- Régi rongyok, talán használ.

- Értem - köhintett az elnök és elfogódottan pillantott a mindig igyekvő Péterire -, ne fázzanak.

Fehér, csípős világban a búzaföldek betakaróztak. Hó, hó, ereszeken jégcsapok. A nap röviden mutatta magát, erőtlenül, gyengén, mint az öregcselédek. Ebéd után máris sötétedett.

A tél tartotta magát. Még nem engedett a föld, fagyok maradtak reggelenként, a szél vadul süvöltözött. Az emberek nyugtalankodtak, sürgették már az időt.

A hó hirtelen megtöppedt. Vizesre olvadtak a földek, tarkállottak, mint a cirkuszi lovak. Vége volt a tétlenségnek. Járták a határt, a nagyobb táblákat figyelték, a partosabb, homokosabb részeket. Öreg Boldi kijelölte, pár nap múlva ott kezdődött a vetés.

Kis kertészetükben melegágyakat szellőztettek.

- Ránk férne a gazdag esztendő - mondta öreg Boldi -, a bőség ideje.

"Különben már keresgélheted a gönceidet, Munkás-elvtárs" - gondolta.

- Ebből is pénz lesz - mutatott a palántákra az elnök -, jó kis pénz.

- Csak azután sok legyen.

"Sok? Soha nem lesz elegendő - gondolta öreg Boldi -, előbb elföldelnek engem."

Virult a határ, a kedvük, bizakodtak. Mindig aszály sincs. Szikkadt a föld, vetőgépek indultak, borsót, tavaszi árpát, zabot, mákot, cukorrépát vetettek. Életet.

Nézték öreg Boldival a vetést. A föld betemette az apró magokat. A dűlőút fái rügyeket duzzasztottak, édes mézíze támadt a mezőnek. Nőtt a hitük meg az örömük.

"Az istenbe is - gondolta Munkás-elvtárs -, talán megszerettem a gazdálkodást? Ezeket a durvamócsingokat?"

Nyáron klottgatyában, félmeztelenül, mezítláb ült az irodában. Meleg fullasztotta. Nemes Lajos kereste.

- Iszonyú baj van, elnök elvtárs, senki sem akar aratni. Megzavarodott a nép, a kolhozt kerüli, mind kilépne.

- Aratunk mindenáron. Hozok segítséget, aki megy, bánja fene. Mi maradunk.

Kormánybiztos érkezett, ne szabotálják a termelést. Ismerős, aki kitelepítette Váradi Mihályékat, a vénesebb kulákokat. Vad volt, szerette a tütüt, hajtotta a népet aratni, káromkodott, rendőrökkel járkált, aratógépeket hozatott. Dolga végeztével ült a hűvösön, hatalmas dinnyét fogyasztott. Szaporán nyelt, bicskával szurkálta a falatokat, szája két oldalán csurgott a leve.

- Lassan halad a munka. Gyerünk, gyerünk, mert dutyiba váglak benneteket - csapkodott a bicskával. - Nem ízlik a közös kenyér? A régi világot akarjátok? Megtanultok kesztyűbe dudálni!

Falt tovább. Napszálltára berúgott. Tántorgott az utcán, kezével kerítésnek támaszkodott, végül udvari katlanba esett, ahol előzőleg szilvát főztek. A tűz már kialudt. Szétterpeszkedve a langyos hamuban, elszundított. Millió légy lepte és a darazsak.

Hazatérőben az emberek látták, szájukhoz kapták kezüket, vidult az arcuk, mutogattak, suttogtak.

- Részegen fetreng a komisszár! - mondta öreg Boldi boldogan -, ez kék ezeknek.

Csodájára jártak a hamuban hempergő, horkantgató Kitelepítőnek. Nevették.

- Miért csinál ilyet a kiküldött elvtárs? Többet árt, mint használ - mondta másnap Munkás-elvtárs.

- Nem tetszik? A szabotáló disznókkal tart? Elvisszük magát is, nem vakarják elő az életben - piszkált fülébe a Kitelepítő. - Ott nagyobb fejesek is kikötöttek.

- Vannak utánam.

"Ki érti ezt - gondolta Munkás-elvtárs -, engem is az államunk küldött ide, őt is. Amit eddig csináltam, elrondította napok alatt. Mégse lehet ez jól."

Keservesen learattak, a kormánybiztos elvonult. A Csillagban megszaporodtak a kilépők. Cibálták, tépték a közöst.

- Maradjanak, ne cincálják szét a téeszt - könyörgött Munkás-elvtárs a tagoknak -, ma válunk, holnap házasodunk?

- Ilyenekkel, mint a kormánybiztos? - mondta megvetően öreg Boldi. - Lánykérőbe sem megyünk koszos ruhában, hová jutna akkor a világ?

"Ékes jószág az, szocialista múmia" - gondolta.

Munkás-elvtárs ereje elfogyott, kimerült, éjszakái lázálomban teltek, nem talált értelmet életének, munkájának. A régieket kerülte, nem térült a majorba hetekig. A Csillag irodáját kijelölték, kövesút mellett, sokablakos házban. Gyűlt az aláírni való papír, papír, számok és a fejfájás.

- Elvtársak, nem csinálom tovább, egy életem van - mondta a pártban az elnök -, nem bírom erővel.

- Vagy csak nem akarja?

- Hozzáértés nélkül megszerveztem a Csillagot, mert azt kérte pártunk. Eljutottunk idáig, nem kis dolog, de már tehetetlen vagyok, meghaladja erőmet a funkció. Mentsenek fel!

- Amikor az osztályharc éleződik? Ki pótolhatná Munkás-elvtársat? Senki - mondta az új párttitkár.

- A gyárban több hasznomat vennék - tördelte kezét zaklatottan az elnök -, kikészülök mocskosul.

- Ahhoz mi jobban értünk, hol használ a kommunizmusnak. Dolgozzék a szövetkezetben, megnyugszanak hamar a kedélyek.

- A Kitelepítőt mikor küldik nyakunkra?

- Érdemeit elismerve, menesztettük. Segédmunkás.

Munkás-elvtárs önvádaskodása csitult, vigasztalásokat keresett. Nagyobb bajt is csinálhatott volna. Mások is tévedtek, mégsem törzsvendégei a patikának.

"Hiába kapálózok, ebből a ruhából nem bújhatok ki könnyen - gondolta. - Kinek számít az akaratom? Öreg Boldit falhoz szorítottam, most én kuporgok a sarokban, talán túlélem, ha idejében megpucolok."

Ekekapákat, traktort, vetőgépet, hitelt kaptak. A színt átalakították műhelynek, javítgatták a szerszámokat, gépeket.

Siralmasan éltek, nem tudtak fizetni. Motoron szaladgált az elnök, némelyik táblán két-három tag bóklászott. Öreg Kun panaszkodott.

- Tudod, elnök, szolgáltam a grófnak, szolgálok a közösnek, oszt nem haltam éhen, most is előteremtődik a mindennapi. Akkor a morzsáknak örültem, ma utálom az alamizsnát.

- Miből adjunk? Nem terem.

- Amire megfogadtak, kifizették, sohase vót aszály. Harmadik sovány esztendő, mire jutunk?

- Bízunk a következőben.

- Az kevés. Tegyünk valamit, hiszen a keveset se becsüljük, törjük a kukoricánkat, szedjük a répánkat, januárig.

- A szívük jobban húzhatna a közöshöz.

- Abból élünk, csak elfeledkezik rólunk! - borult el az öreg -, más reménységünk úgy sincs - forgatta ősidőkből maradt sapkáját.

- Jó kereset lesz, halastót építünk. Arra adnak hitelt.

"Micsoda szószok - gondolta az öreg Kun. - Ilyenkor bolondítják legjobban a parasztot."

A halastóval megfürödtek. A pénzt adták ész nélkül, elfogadták ész híján. A vezetés csődbe jutott, tönk szélén táncolt a Csillag.

Munkás-elvtárs kikészült. Kiábrándultsága fokozódott, gyomorbaja, idegessége elhatalmasodott. Összepakolta kevés holmiját, és hirtelen, ahogy jött, visszament a gyárba.

- Használtam a forradalomnak, szövetkezet maradt mégis utánam - mondta István-apánknak most a konyhában. - Okosabb kéz boldogíthatja, szívemből kívánom.

- Megpróbálom - mondta az új elnök. - Maga megbánta?

- Nem bántam meg. Szép volt, nagyon nehéz, buktatókkal és célokkal teli. Ez volt a sorsom, én megfeleltem. Örül a szívem, valahányszor idézem.

A hó apró foltokban villogott, hamuszínű, mocskos földek ébredeztek. Lucsokban lubickolt a vidék. A nap cirógatta az emberek arcát.

A laposabb részeken meggyűlt a víz. A határ friss szagokkal kedveskedett, kitárulkozott az aranyföld. Csendesen hallgatott a mező, életre készülődött.

"Vajon hány tavasz jön még? Lenne dolgom a világban - gondolta István-apánk a kórházban. - Az élet szép, egyszerű, mint a kenyér, és nagyon szeretem."

Szürcsölő földekről ábrándozott, a búzával érő körték jó íze szállt, vadgalambok tutultak. Kint hadat üzentek a fák, szikkasztó szél fújt, délutánra fehérlett a föld, mint mésszel teli csontok. Pár ijedt levélroncs kocorászott a járdán, kacsázott velük a hirtelen szél, tavaszi riadót csörgetve.

"Jó nap lehet - gondolta -, vetik a borsót. A gépet melegebb, partosabb részekre küldték, a föld fogadja a magot. Teteje megpirul, nedvessége párolog, sietősen. Szerettem a földet!"

Múltjából élesen vetítődött most eléje a kép. Az ekét beleakasztotta a föld véginél, ballagott a lova után. Zsíros, fénylő darabokat hasított, mély barázdát, egyenes volt az alja, mint a beton. Pajorok, giliszták menekültek, közeli tanyákból tyúkok bátorodtak, férgeket szedegettek. A frissen fordított föld erős, édeskés szaga terjengett. Megfáradt, leült a barázdába, cigarettát csavart, füstölt. Nagyokat szívott a levegőből, és aztán újra: gyű!

"Hová lettek az emlékeim? A forró nyarak? Akárhol lenyomtam az asszonyt, szeretkeztünk - gondolta, édes szájíze gyűlt. - Aratásban csorgott a verítékünk, erőnket munka aszalta, nem pihentünk, éjszakára csak órákat hunytunk. Kévéket kötöztünk, keresztekbe hordtuk, égett a tarló, tarkónkon enyhe nyomás, villant a feleségem combja, ledobtam a kévéket, gyűrtem magam alá a kereszt tövébe, csúfoskodtunk világos nappal. Ha kívánnám, se tehetném már. Elnök, adjon magára, formaságok, alakoskodások szabdalják az életemet."

Az első közgyűlés jutott eszébe. Micsoda régen volt, úristen! Járhatatlan utakon, majorból, tanyákból kutyagoltak a Csillag-béliek. A gyűlés órányit tartott. Hozzászólásra öreg Boldi emelte karját.

- Ismerem gyerekkorából, jól járunk vele. Csak megbecsülje magát - mondta megfontoltan a nagy kitartású gazda -, több kéne belőle. Vele szívesen maradok a közösben.

István-apánknak égett az arca, a füle vörösödött. Ült az asztalnál az elvtársakkal, akik támogatták megválasztását. Öreg Kunra osztották a szerepet, motozott nagykabátjában, köhintgetett és szót kért.

- Annyit mondok, emberek, elnök nélkül nem lehetünk. Mifajtánk, osztán nem lesz neki büdös a szegény rokon.

Elfogadták.

Örült. Bizalom volt, reménykedés. Felállt, torkában vert a szíve, hangját távolról hallotta.

- A bizalmat köszönöm, új erőt ad. Viszonzásul csak ígérhetek, szebbé, gazdagabbá tehetjük a téeszt.

Közgyűlés után a tenyérnyi kertészetben rengeteg tarackot talált. Tíz szekér gazt. Kihányták. Nézték, hitetlenül. Öreg Kun méltatlankodott.

- Bolond vagy te, úgyse lesz ebből semmi.

Lett. Mennyi harc, gyötrelem, rossz emlék is. Négy rossz, öreg traktorral szállították a terményt. A rendőrök leállították, leszedték a rendszámokat.

- Nem alkalmasak országúti közlekedésre - mondta Nemes Lajos is őszintén. - Szabály az szabály.

- A hadak útján járjanak? A termény rohadjon?

- Lovas kocsin hordják.

- Fagy éri és fuccsba megy, oda a munkánk.

- Baj történhet a rossz, ócska traktorokkal - mondta a fiatal pártvezetőségi tag -, legyünk óvatosak.

Akkor este elkeskenyedett, a Fényesben húsz féldeci konyakot nyakalt, hajtotta kezét az indulat. Másnap a feje fájt, égett a gyomra. Talpalt tovább és hitte, a butaságot megöli az idő.

A kertészet kapadozott.

- Hogy csináltad? Igazán nem gondoltam rólad - mondta őszintén az öreg csősz, elismerve tévedését. - Érted a módját.

- Más se hitte, öreg.

- Nemcsak én vagyok tökkelütött?

- Azok támadnak, akiknek segíteniük kéne.

- Kicsivel törődsz? Ami igazság, az kiderül - hajtogatta öreg Kun, és a palántákat kerülgette -, de könnyű embernek nem való. A csalódás még sohasem vereség.

Az első kombájn érkezett. Öreg Boldi hitetlenkedett.

- Minek a kombájn, hogy pocsékolja a búzát? Akkora tarlót hagy, elvész a borjú benne. Szétszórja a magot - mondta az öreg tamáskodva -, pergeti a szemet.

- Lábon hagyjuk? Kaszálhatja a fél falu, karácsonyra lesz kész - érvelt az elnök, szája szélét harapdálta -, megeszi a gaz.

"Egy ütemmel lemaradtál, öregapám - gondolta -, a hőskornak már lőttek."

- Idehozod? Nem csinálsz jót - makacskodott az öreg Boldi -, elveszi a kenyerünket. Rusnyán dolgozik, a tarló térdig ér utána.

- Könnyebb az aratás, gyorsabb.

- Téged kéne kombájnra kötni, amiért kitaláltad.

Nehezen barátkoztak vele, pocsékot csinált. A torzs közül marékkal szedték a szemet. Káromkodtak.

- Beszélhettem, olyan, mint az ökör - mondta öreg Boldi dühében és hajlongva kutatta a piros búzát. - Édes kenyerünk a porban.

Hetek múlva becsületesebben dolgozott a gép. Az öreg szerette meg legelőbb. Elvette tőlük a szenvedést, az örömöt meghagyta.

- Gyönyörű a munkája, alig marad tarló, a szemet se szórja már úgy. Vegyen a Csillag, elvezetgetem - áradozott öreg Boldi.

- Idős ahhoz - mondta az elnök -, benne van a korban.

- Csak most kezdek élni.

- Fiának való mesterség.

- A fiam is vagyok. A kettőnk hűségével ragaszkodok a közöshöz, a jót nem engedhetem - bizonygatta az öreg gazda, arcának két mély vonásában verejték fénylett -, a katonaságtól még visszajöhet.

- Gépeket veszünk előbb-utóbb, traktorokat, kombájnokat, de fiatalságot nem árulnak.

- Az első traktor nekem kék.

- Lesz.

"Ugrat - gondolta öreg Boldi -, vénembernek ki keresné a kedvét?"

Elküldték tanfolyamra, legyen boldog, ha tud. Gépállomástól vásárolt öreg traktor jutott neki. Ősszel, répaszedésnél ült először masinájára, ragyogott az arca.

Kenyere javát ló faránál ette, mégis rajongásig csüngött a gépeken. Munkája fényes lelkiismeret volt. A Csillag révbe vitte.

"Öreg csotrogány traktor, hozzám pászol - gondolta öreg Boldi. - Megmutatjuk, mi a munka. Elboldogulunk kettecskén, gondját viselem, megápolom, cserébe dolgozik a kedvem szerint, megszeretjük egymást. Késői öröm, a téesz nélkül nem ért volna."

"Ősszel kapott az öreg egy kiselejtezett masinát - gondolta az elnök kórházi ágyán forgolódva -, micsoda ősz volt az? Ellenforradalom."

Elé álltak a Csillagtól köpésnyire néhányan, Váradi Mihály vezetésével.

- A zsírunkon élősködöl - mondta fennhéjázva a gazdagparaszt -, emberek, kössük fel a fára!

- Mi bajotok van, meghibbantatok?

- Fellógatunk, elnök elvtárs! Te törtél a magasba, szagold csak alulról az ibolyát!

- Vétettem ellenetek? Nem emlékszem.

- Lábujjadban van az eszed, a földünket ki használja? Talán az úristen? Add vissza, vagy megdöglesz! - mutatott kötelet Váradi Mihály. - Látod, erre kötlek, ha nem méred szét a határt. Harangoznak feletted.

Elengedték, köpködtek utána.

Az elnök családja félelemben élt. Felesége aggódva csüngött rajta, idegesen harapdálta kezét, István-apánk kábultan ült az asztalnál. Egyik napról a másikra fejtetőre állt a világ, emberek cserélődtek, váltak bizonytalanná, kétségbeesetté.

- Cibálnák a Csillagot - szólt akkor. - Minden munka kárba vész, elherdálódik a vak indulatokban. Tébolyító. A közöst nem hagyhatom, életemet dobnám el, társakkal vagy egyedül, de helyemen maradok.

- Inkább meneküljünk, István!

- Ágyalj meg az udvaron! A gyerekekkel hátul alszol, ha jönnek, meneküljetek - mondta határozottan, de szomorúan -, értem jöhetnek.

Tanácshoz hívatták, szaladjon azonnal. Nem a régieket találta.

- Vegyétek tudomásul, hogy a Csillag nem szövetkezet, nincs létjogosultsága - hadonászott pofátlanul Váradi Mihály. - Nincs a tagoknak földtulajdona. Elvettétek tőlünk, most visszaadjátok! Megértetted, István-elvtárs?

- A földet nem adjuk, olyan isten nincs.

- Meglátjuk.

Váradi Mihály és hasonszőrű társai sorfala között ment ki a tanácsházáról. Nézték erősen, öltek a szemükkel.

- Sárga az üleped, István-apánk? - röhögtek.

- Lesz a tiétek vörös is.

- Mit szólnál a randevúhoz, ma éjjel? Ne epedj sokáig! Az elvtársaid elpucoltak, tiszta a levegő.

A Csillag megbénult. Kevesen lézengtek irodájában, a földekre alig jártak, a majorban volt csak élet. István-apánk összehívta, akit érhetett.

- Vessünk, emberek, szedjük a cukorrépát! A világ nem dől halomba, enni mindenki akar. Határba, apraja-nagyja!

Öreg Kunra bízta az irodát, Nemes Lajosra a majort.

- A rend helyreáll, a Csillag megy a maga útján. Addig azonban ki kell tartani, lehet, hogy áldozatokba kerül. A közös nem károsodhat, engem elveszíthetnek, a lényegen nem változtat.

Nem aludt. Várt. Váradiék hangját hallotta.

- Eliszkolt a család. Láttam a vasútnál.

- Az elvtársúr itthon van - érvelt Váradi Mihály -, szónokolt a kolhozban, elmetszem a beszélőjét.

- Többet nem csinál közös akolt.

"Mihez kezdjek, gyilkoljuk egymást? - gondolta István-apánk. - Kössenek fel, kinek használ, ki neveli a családom? Fussak, mint a nyúl? Csúffá leszek vagy igazsággá? Elébe állhatok még az embereknek, vagy kiég a szemem? Menekülök a határba, időt nyerek, életet nyerek."

- Elkapjuk, bárhol legyen! Fizessünk, az első fára vele!

Hátul lépett át a kerítésen. Kutyák ugattak, félelem szaladt mögötte. A falu szélén háztáji földek, egyénieké, csutkakúpok sötétjei. Bemászott az egyik nyílásán, didergett, nyakig fújt a szél. Utálta a világot.

"Mártírt játszom, bolond kommunistát? Rajtam röhögnek a halottak, ha kiderül, hol bujkálok - gondolta. - És meddig? Ennivalóm, italom nincs, a hideg kegyetlen. Mások meleg szobában terpeszkednek, zabálnak, törődnek is a világgal? A világ megvan nélkülük."

"Kommunista paradicsom, Rákosi apánknak köszönhetjük, meg a Kitelepítőknek. Őket hoznák ide! Megfagyok, köddé válok, jobb esetben szent halottá. Hová, merre induljak, befogadnak-e valahol? Virrad, veszélyesebb, a lábam jég, a testem havas föld, kerékbe törtek, hangyafaszányi kenyerem sincs. A reményem annál is kevesebb."

Vergődött nyomorultul, a Józsa-tanyába osont, az öreg Kun szállására, téglával verte a lakatját, sikertelenül. Az ablakhoz lépett, félelem szorította, szégyen, megalázottság. Emelte a téglát. Keze félúton lehanyatlott.

"Szemtől szembe az ellenséggel - gondolta -, bár egyedül elpusztulok. Valaki mégis akad mellém."

Félelmetes üres utcák, sötét sarkok leskelődtek. Nem számított, célja volt, újra élt. Az öreg csősz lépcsőn pipázott, vállára vetve a nyűhetetlen nagykabátja. Nyikorgott a vaskerítés kapuja.

- Elnök elvtárs, maga él? - lépett párat közelebb álmélkodva. - Égre-földre keresik Váradiék, oszt jobb, ha nem találják. Sietteti a bajt?

- A téesszel mi van?

- Megvan, nem engedem én azt.

- A majorban?

- Nincs semmi. Mi lenne?

- A faluban?

- Hőzöngenek a marhák, nyáron nagykabátot vesznek. Valakinél meghúzódhatna.

- Otthonom, barátom nincs. Kihez kopoghatnék? - legyintett lemondóan István-apánk. - Erre feleljen, vén bagoly. Értelme sincs a bujkálásnak, a szégyen óriási.

- Az életnek van értelme. Az győz, aki élve marad, igazolja majd az idő. Pölös Gábor egyenes ember, megsegíti. Siessen!

Akkor zörgetett a Pölös családra. Sárgállott az ablakuk.

- Baj szakadt rám, bujkálok. A kunyhóban meghúzódhatnék - mondta sárkoloncoktól csüngő ruhában, borotválatlanul, fázós hangon az elnök -, menedékül szolgálhatna.

- Bent meleg van, jöjjön csak! Kerüljön beljebb!

"Vacsora az asztalon, hús, krumpli, bor - gondolta István-apánk -, nem fogadom el, hiába kínálnak."

Pölös Gábor a helyére ült. Éhesen ettek. Boldi katonaruhában, Anna és Gáborka kipirultan.

Már elfutott volna a vendég, de éhesen figyelte, hogyan rágják a húst.

- Vegyék nyugodtan - mutatta a házigazda -, jut is, marad is - mondta meggyőzően, természetesen.

"Ellenálltam? Faltam és égtem belül, koccintottunk. Nem látnak szívesen - esett akkor kétségbe -, Boldi megjött, katonánál ki tudhatja, miféle."

- Köszönöm a vendéglátást - mondta elfúló hangon -, igazán köszönöm.

Pölös Gábor kikísérte. Kezet nyújtott.

"Mit várhattam volna? Nyakamba ugrik, isten hozta, elnök elvtárs - gondolta. - Magának készítettük a vacsorát, bort vettünk a Fényesből. Kutyát uszíthatna rám."

Tenyerébe csúszott a hideg lakatkulcs.

- Talál ott, ami szükséges.

Nagy szót hallott, életét jelentette. Hirtelen világosodott meg előtte, így volt rendjén, nem akarta megsérteni, de bátorítani sem. Másnap támolygott az öreg Kun.

- Még mindig keresik, elnök elvtárs. Amúgy a Csillag egyben, Váradiék a majori teheneket akarták széthúzgálni, oszt éppen jó helyen, mert megadták nekik. Iszik melegítőt?

Savanyú bora marta a beleket, István-apánk takarosan húzott az üvegből. Hatalmas furkóst markolt a kunyhó sarkából, lakatra zárta ajtaját.

- Mit akar, elnök elvtárs?

- Mehetünk.

- Maradjon, itt biztonságos, nem törnek az életére.

- Az én életem a majorban, a földekben és azokban van, akik megértették. Gyávaságom nincs arányban a halállal, menekülnöm kínosabb, mintha négyelnének Váradiék. A közös igazol életeket, tévedéseket, mindazt, amit elértünk. Hozzá nem nyúlhatnak, nem engedem, inkább üssenek, akasszanak a barbárok, a Csillag megmarad.

- Hová gondol? Nem hagynánk, a munkák is megkezdődnek, meglátja, oszt jóra jön a világ, az a rendje. Indulhatunk.

- Társakat találjunk, akkor megőrizhetjük a hatalmunkat.

A Csillag irodájában reménykedtek. Viharvert, zöld ernyő fogta körül a sápadt égőt. Barna, használt bútorok, a sarokban hasas demizson terpeszkedett, félig sárgás színű, ecetízű borral. A piszkosszürke falra hirdetményeket szögeltek: bányászokat felveszünk, a szerződéses cukorrépa-termelés biztonságos. Barnára festett hízók topogtak a vályúnál, mögöttük piros cserepes, fehér falú papírtanya és kalapja alól mosolygó paraszt látszott a plakáton.

Öreg Kun emelgette az itókát.

- Hosszú éjszakákon orvosság - nyújtotta gamós kezével az üveget. - Bajban nagy barát.

István-apánk kortyintgatott, úgy érezte, ecetet nyelt. Íróasztalán gubbasztott, szürke törésekkel takarta arcát a fáradtság. Szeme leragadt, feje elnehezülve bólintott, visszarándult hirtelen eredeti helyzetébe.

- Beszéljen, öreg, ébren maradunk.

- Cselédsoron születtem - kezdte a vénember -, iskolát a birtokon jártam, mint a többi gyerek. Tizenkét éves koromban állítottak a szüleim munkába, kellett a pénz nagyon. Felrázott anyám két órakor, mentem a jószágokhoz.

- Négyes konyhán éltünk, sanyarúan. Rengetegen vótunk gyerekek, veszekedtek az asszonyok miattunk. A munkába tiszta kenyérrel indultunk, a zsíros kenyér kincsnek számított. Szegény anyám állandóan barna kartonruhát viselt.

- Tizenhat éves koromban vették az első új ruhát, húsvétra. Olcsó cájganyagot, szívem dorombolt a boldogságtól, őszön meg az apám nagykabátja maradt rám. Rólam öcsémre. Először félbéres, háromnegyedes, később éves cseléd lettem, amikor a következőt kaptam: tizennégy mázsa búza, hat mázsa árpa, negyven kiló kősó, kis kataszteri hód föld. Jószágot tarthattunk, korlátozottan, oszt aki jól szolgált, csikóssá, kocsissá avanzsált. A végén három lovat hajtottam, de nem bírtam a sok kezitcsókolomot, csiricsárét, hamar kitelt.

- Amikor már nem fértünk a házban és lányok után jártunk, az istállóban aludtunk, leterített nagykabátokra szorultunk. Hajnali kettőkor dudáltak ébresztőnek, elláttuk a jószágot, negyedórára hazaszaladhattunk két falás kenyérért, szólhattunk, hová hozzák az ételt, oszt kilométereket gyalogoltak a ciberelevessel.

- Megnősültem, cselédgulyás lánya lett a párom, vót ünneplőm, neki sikerítettek menyasszonyi ruhát. Szűkös lakomát csaptunk, de húsból szedtünk. Három tyúkot szereztünk és három hitvány malacocskát, majorban laktunk, gyereket meg nem adott az isten. A kemény idők elszólítottak katonának, feleségem mással állt össze, negyvennégy őszén vetődtem haza. A földek parlagon. Gőzekéhez fát vágtunk, szántottunk, kézzel vetettük a búzát, és húztuk a fogast, hat ember négy tagot. Az vót ám a szövetkezet, látta volna, elnök elvtárs! Rongyosan, lefogyatkozva vánszorogtunk, katonaságtól szabadultak, elöregedettek, akik itthon ragadtak a majorban. Ami értéket nem emésztett fel a front, szétkapkodták, vitte boldog-boldogtalan, a cselédháziak csak bámulták, féltek, mi lesz, ha visszajön a gróf úr? Eltakarítódott takarmány, jószág, bútorok, a magot úgy hordtuk össze közösen, vékával, tarisznyával, de egész zsákkal senki nem adott.

- Mondták a pártban, osszuk a földet. Négy hold járt nekem, jussom, megadóztam vérrel, verítékkel. Egyedül éltem, konkoly ütött a családba. A földet nem hagytam, osszuk! Hívattak a községházára, földosztó bizottságban segítettem, lábbal mértük, baktató-öllel, kiadósan, hogy ne károsodjék senki. Öreg Boldiék, Pölös Gáborék közelemben kaptak. Törvény nélkül csináltuk, oszt később újramérték. Karókat vertünk, néztem a listát, kinek mennyi járt, jó föld vót valamennyi. Fenyegettek.

- Vigyázz, öreg, visszajönnek az urak - mondta akkor a gügye Novák. - Felkötnek a fára!

- Teremtőm, uram, de odalettem! Nem az uraktól, fene a magjukat megegye, ötvenesztendős múltam, minek féljek? Közös föld vót, jó világ, elmentem a szélibe, sűrűn kelt a búza, fagy nem verte, birkákat legeltethettünk vóna rajta. Feküdtem, szagolgattam a földet, száz szaga vót, mint száz íze a szalonnának. Úgy esett, mint a legjobb falás kenyér, szalonna, elolvad az ember szájában, akár a vaj, lehámozom a vereshagymát, szép az istenadta, szememet csípi, az ujjam közé szorítom és porciózom, erős, összegyűjti nyálamat, melegít, akár a pálinka. A föld jelentette a szám jó ízét. Kár, hogy későn virradt rám! Elnök elvtárs, hallgat? A falu fején táncol, én meg papolok gógyi nélkül - megemelte a bekötött üveget, rázta, lötyögött benne, szájára vette, boldogan ivott. Csukott szemmel. Sóhajtott elégedetten, kezével törölte az orra alját. Mint a gyerek, akit csínyen kaptak, engesztelően nyújtotta István-apánknak. - Húzza meg, oszt könnyebb lesz az álma!

- Nem kívánom. Inkább beszéljen, érdekel.

Íróasztalán feküdt az elnök ruhástul, nagykabáttal takarózott. A vaskályhában régen kialudt a tűz, hideg fogta körbe az irodát. Pokróccal takarták az ablakot, megszűrte a tolakodó novemberi levegőt, fényt nem engedett az utcára. Egymásra voltak utalva.

- Közösen vetettünk, közösen arattunk, hat ember egy csapat. Kiskaszával vágtuk a búzát, hajnaltól vakulásig, megállás nélkül, senki se maradt el. Tudta mind a dolgát. Nem haladtunk tüneményesen, erőnk lassan éledezett, kalászonként gyűjtöttük a termést, ne maradjon tarlón, asztagba hordtuk a majorban. Öreg Boldi fogott két háborús lovat, útszéleken legelésztek, horpadtan, sántán, ápolta, feljavította, oszt lovaiért lovai lettek. Segített hordani, visszaszolgáltuk mezei munkában.

- A cséplőgép a majorba húzatott, az vót csudálatos. Nem engedtünk mást hozzányúlni az asztagunkhoz, elvégeztük. Mértük mázsán a szemet, ürítettük a zsákokat, mert abból kevés vót, vállra vettük, szaladtunk vele a cselédházakig, öntöttük a földre, halomba a szűkös fizetséget, kaptam tizenegy mázsa búzát, öt mázsa árpát.

- Kukoricából két holdat fogtam, elgondolni sok. Nem ismertem akkor már megint fáradtságot, jutott kenyerem, zsírozóm, törtem éjjel-nappal, vigyáztam, ne károsítsa senki idegen. Együtt maradhattunk vóna, ha okosan szólnak hozzánk, de elköltöztem a Józsa-tanyába véglegesen, vittem az ágyamat, terményt, ami az új földről született. Szántani, vetni kellett, mivel? Öreg Boldihoz szorultam, segített, járhattam hozzá egész esztendőben, kapálni, kaszálni, aratni, törleszthettem a fogat árát. Jószágot nem tartottam, nem vittem semmire, oszt fele földemet eladtam, anyakocát vásároltam, tehenet, hogy könnyebben éljek. Elfogyott a takarmány, ráment a nagy disznóm. Istencsapása vót. A tehéntől következő esztendőben búcsúztam, megint nem maradt másom két hód földnél. Akkor halt meg utolsó testvérem, kemény hidegben.

- Elmentem öreg Boldiékhoz, tehetősen éltek, két lovuk kereste a pénzt. Istállóban csutakolták a konyikat, erős trágyaszag csapott pofán, amikor beléptem, álmosító langyosság. Fia, Boldi ablakba tette a vakarót.

- Mi járatban vagy? - kérdezte a gazda.

- Koldulok megint, ez a mesterségem.

- Olyat kérj, ami van.

- Temetésre utazok, oszt nincs nagykabátom.

- Venni akarsz?

- Gyenge vagyok ahhoz, kérni. Egy nap alatt megjárom.

- Kérni? Jobb ötleted nincs?

- Használt hacukára gondoltam, megvesz az isten hidege.

- Ócska akad.

A konyhában kezet mostak. A sparhelten hajában főtt krumpli, kopott, kék zománcú lábasban. Öreg Boldi felesége a barna, vastag asztalra kenyeret, fehér zománcú csuprokat, köcsög tejet tett, kést, krumplikat.

- Lássunk hozzá - mondta. - Kihűl.

- A kabát... - mozdult idegesen az öreg Kun.

A házigazda kihozta kabátját a tisztaszobából.

- Ez van, megpróbálod?

Hosszú lett az ujjánál, lötyögős, fél fejjel magasabb ember viselte. Lépett párat. Melegítette istenesen.

- Ideadnád? - kérdezte reménykedve öreg Kun. - Megdolgozok érte.

- Vigyed, ennyit megtehetünk egymásért. Üljünk asztalhoz.

- Kölcsön-nagykabátban mehettem temetésre - folytatta visszaemlékezését a vénember. - A föld kibabrált velem, szegényebb vagyok, mint annak előtte, venné már el az isten! Szerencsémre akkor jött a téesz. Semmiből született, hogy lehetne elpusztítani? Ugyan már, micsoda badarság!

István-apánk aludt. Nyugodt álma lehetett, megbékélt, kisimult az arca. Öreg Kun kászálódott a másik asztalra, magára húzta nagykabátját, szunyókált.

Hideg, száraz novemberi hajnalban járták a házakat, biztattak vetésre, répaszedésre. Két vetőgép kezdett. Szedték, hordták a répát, öreg Boldi traktorral forgatta a kemény földből, ők meg levágták fémhideg levelét, megkaparták, csomóba dobálták. Szekerek nyiszorogtak. Az elnök velük volt. Fáradt estén kapuikat kulcsra zárták, elnehezült tagokkal estek ágyba.

István-apánk háztól házig osont, kommunistákat keresett.

Váradiék hirtelen eltűntek, észre se vette. Tömérdek volt a munka, állatokat szállítottak, fizettek a tagoknak. Nem nyugodott. Éjszakánként virrasztott, hogyan következhetett ekkora törés, hiszen - hitte - mindent jól csinált, mégis lincselni akarták. Földért, eszméért, személyes ellenszenvből? Haragudott rájuk. Olyan napok jártak, amikor állni kellett valahová, vállalni a cselekedeteket. Életükből logikusan következett magatartásuk, Váradi Mihály megjárta Kormot, a kitelepítő tábort.

"Pillanatnyi megtorpanásom mivel magyarázzam? Önzéssel, gyávasággal? És akik hirtelen megbetegedtek - gondolta István-apánk magát emésztve -, ágyak alá bújtak, onnan suttogták: jobb gyáván pucolni, mint hősiesen elpatkolni. Hová tűnt a helyzetfelismerésem, az ellenállásom? Az első pillanatokat sajnálom, elmulasztottam harcaimat."

Elment Váradiékhoz.

Vakolatlan melléképület, bútor nélkül. Fekete, szomorú kutya láncra kötve a gangon. Kutyaürülék, törmelékek, fadarabok halma szerteszét a földes szobában. A hosszú, sovány épület tenyérnyi tapaszokat hányt, az üres istálló, a gazos udvar agonizált. A nádkúp tövében egykedvűen ült öreg Váradi. Fényeskedhetett, puccoskodhatott, kuporgathatott. Libák legeltek a közelében.

"Emlékszik még a mezítlábas cselédjére? A zsugori reggelikre - gondolta az elnök -, a szerzés diktálta indulataira?"

- Mi van a földdel? - kérdezte közömbösen.

- Elvették, oszt oda van - mondta idős Váradi Mihály -, fiatal koromban úgy mentem fokozatosan felfelé, remélt az ember, kapaszkodott. Oda lett, elment az, oda lett egészen. Mán így mondom, megérti jól maga, elvették mindenünket.

Pihent. Nehezen született a szó. Dudorászott. Egykedvűen pillantgatott az elnökre, elmúlt már félelem, harag, gürcölés, kapzsiság. Elszánt, beletörődött béke volt, öregség, öreg örömök; megvirradt megint, delet harangoztak, a nap éppen idetűz. Belepiszkált a szakállába.

- Emlékszik még a veréseire? Rám?

- A nyolcvan esztendő megesz mindent. Hajam még barna, ki mondaná, hogy annyi idős vagyok? A föld? Negyven hód maradt, csinálni, tevékenykedni kellett azon. Feleségem kicsit lomha volt, beteges szegény, elnéztem sokat neki. A lehetőségeket megragadtam, hogy küzdjek, előretörjek lassan-lassan. Két tanya vót, meg több ház.

Maga elé képzelte a tanyákat. A régiek módosak, fehérre meszelt falakkal, akácfákkal körülvéve, töméntelen jószággal, fekete földekkel. Lovakat itattak, ficánkoltak, cseléd tartotta kötőfékjüket. Öreg Váradi gangosan állt az ajtónál, fekete ünneplőjében, magas szárú csizmáján tükrös nappal, eltelve szemlélte birtokát, jószágait. Elégedetten rántott nadrágján, a szobában levette ruháját, a rongyos, szakadozottat húzta vissza, a faluba gyalog indult, lovai kiesnének a munkából, keresetből. Ünneplője használódna. Krajcár nélkül ment, a kocsmákat kerülte, nehogy savanyú fröccsöt kívánjon.

Elhasznált asszonya szolgálatkészen várakozott parancsszavára. Örökké szaladó, cselédekkel zsémbelő, fukar volt. Vasárnapra lebbencslevest főzött, avas, sárga szalonnát lógatott a bográcsba. Ha a leves megkapta ízét, kirántotta a madzagra kötött szagos szalonnát, hetekig használta. Saját mocskukat mosolyogva harapták volna, mert nem került pénzbe.

Most a tanyájuk roggyant, dűlő falak, ablakok, ajtók nélkül. Éves szemét a tető alatt, az összkép mint öregasszonyok löttyedt, zacskós melle. Halott világ. Sivár környék. Rekviem.

- Aki könnyen gondolkodott, megette, ami vót, nem gyűjtött, annak nem fájt, hogy elvették tőlem - panaszolta az öreg kulák. - Semmit se adtak érte, egy nagy nyomorúságot. Fél szemre nem látok, vak vagyok, kihagy az agyam, annyin mentem át, hányszor elvittek, bezártak. Keservesen nehéz napok voltak. Nagyon talpra kellett állnom, hogy megéljek, fejszenyeleket farigcsáltam.

- A föld?

- A föld? Nem kell. Mit csináljak véle? Fiam iparba helyezkedett, talán elfelejti, más már az élet, nem haragszom senkire, igazán nem. Jóba szerettem lenni az emberekkel. Kimentem a Cserepesbe, körülfogtak, mit fizessenek, iszik valamit, Váradi bátyám? Mellőztem, nem lebzseltem senki után pohár borért. Jutott nekem éppen egy pohár serre... A föld. Hol van az már? Abbul már nem lesz semmi, olyanformán, amikor az öreg birkát kérdezte a bárány: - Mikor lesz nyár? - Nem éred te azt meg. Erős akarattal fent maradtam. Küszködtünk, kínlódgattunk, öröm nélkül. Úr a paraszt, a téesztag, nagyobb a bírónál, igaz a, nem parancsol neki senki.

Libák rágták a veteményest, a készülő fejszenyelet rájuk emelte a vén zsugori.

- Az íz egyen meg! Hess, te! Cselédeket tartottunk, nyáron aratókat fogadtunk, rengeteg tenni-venni való akadt. Mit mondtál, te dolgoztál a tanyánkon? Nem emlékszem, annyira messze már. Üldögélek, verselgetek magamban, rímeket csinálok, múljon az idő. Meghalnék szívesen. Okos ember addig él, ameddig akar, madzagot köt a nyakára, de nincsen erőm hozzá, őrzöm a libákat.

Magyar nóta dallamára dudorászott:

Unokája söpörte az udvart. Nézte az elnököt. Nem szoktak hozzájuk ilyenfélék járni. Iparkodott. Delet kongatott a nagyharang. Visszaszólt a kapuból.

- Hozom az ebédet.

"Annyi sült tököt megetettek velem, nincs a világon annyi - gondolta István-apánk. - Penészesedett? Lekaparták."

"Mi maradt az öregnek? Tragédia - gondolta István-apánk. - Felismerte élete csődjét. Szerencséje, hogy a társadalomra háríthatja az eseményeket, a történelemre. Világa elsüllyedt, büdös szemét az utakról."

"És nekem mi maradt, milyen igazolás? A küzdés, a megújulás reménye. Haragudhatok? Nincs már kire. Állok szemben a gazdával, szánni se tudom, megérteni se. Meddő élete volt."

István-apánk átszervezéskor kimerült. Éjjel-nappal talpalt, a Csillag valódi nagyüzem, nyolcezer holdas lett. Bírhatta erővel?

Azok a hősi napok. Megfakultak, elvesztették elevenségüket. Ültek az asztalnál, szemben a házigazda, és nem értették egymást. Beszéltek, vitatkoztak, gyűléseket tartottak, vártak türelmesen, türelmetlenül. Érvek, ellenérvek, bizalmatlanság, kétely. A régit temették. Éjszakánként ismerősök képei ugráltak előtte, szöveg, nyugtatók, álompirulák, a feladat láza. Szeme karikásodott, száraz ráncok rontották arcát, fáradtan tolta el ennivalóját, aludni szeretett volna, de nem sikerült. Csak a Csillaggal foglalkozni, de nem települhetett más bolygóra. Együtt lélegzett a szenvedő, a születő faluval.

- Adjál erős nyugtatót - kérte a dokit -, nem betegeskedhetek.

- Ne nézz feléjük sem! Átszerveznek nélküled.

- Kimaradjak a javából?

- Akkor mi van? - dörzsölte halántékát a doki -, az ember élete a nyugalma.

- Velük élünk, tudnom kell, mit mondanak. Aki nem mer eléjük állni, ember az?

- Ezek fejével durrogatni lehet, sötétek, mint a temetők. Értik az átszervezést? Ne félj, nem késed le a szocializmust.

Bugyi Károly tanyájába terepjáróval érkeztek. A Nagyerdőig kövesút bukdácsolt, dombos földekre tért a GAZ. Makacs és konok fajtából gyúrták az alacsony, kevés beszédű gazdát, jószágot, földet szeretővé. Félt. Fekete csizmában, fél-nagykabátban, kalapban várt. Régen figyelte az autót. Elfelejtett köszönni. Csizmája szárából böllérkés nyele látszott.

- No, jöjjenek!

Feszültség, hideg, párállott orrukon a tél. Bugyi Károly megindult. A szobában sem szólt, kezével kínált helyet az asztalnál. Átlagos bútorok, átlagos szegénység. A kis ablakok papírfüggönyén szürke fény érkezett. Még mindig csend, várakozás.

"Ez igazán nem kérdi, miért jöttünk - gondolta István-apánk -, korlátolt vagy dörzsölt? Élvezi a helyzetünket vagy velünk kínlódik? Elő az aduval."

- Nekünk nincs a zsebünkben kés, pisztoly. Nem bántani jöttünk, hanem szövetkezni, jó gazdák szükségesek a Csillagnak. Megtalálja számítását, ha belép.

Bugyi Károly tenyerét térdére feszítette. A karja remegett.

- Az idő elől nem tud kitérni. A falu döntött, pár ember alig számít, jön, marad vagy sodorjuk magunkkal. Kár kimaradnia. Szomszédként békésen megfértünk, a jómód jön ezután, aki dolgozik, könnyebben boldogul. A földeket tagosítjuk. Gyerekeinek is könnyebb a közösben - érvelt az elnök.

- A gyümölcsöt akkor szabad leszakítani, ha megérett - mondta a görnyedt gazda. - Hajtanak bennünket, mert önként nem megyünk, lűttek itt a fáknak, földeknek. Nem terem több gyümölcs, soha, de soha! Tehet akármit, elvitethet, agyonverethet, megmondtam!

- A gyümölcs megérett. Leszedjük, hogy újak teremjenek - bizonygatta István-apánk -, több és szebb gyümölcs.

- Nem mutatta eddig a Csillag.

- Hiányoztak belőle. Terülj asztalkám a mesékben létezik, a szikeken dolgozni kell, amíg gépesítés nincs. Beruházások, gépek csak nagy méretekben érvényesülhetnek. Az állam több hitellel, kedvezménnyel segít.

- A kecskét biztatja, hogy nyalja a sót? Van magához való esze - mocorgott a félős Bugyi Károly - még az állatnak is.

"Ennek a pipogya parasztnak hozsannázhatok. Két pofon észre hozná - gondolta az elnök -, valaki könnyen kiutalja."

Legközelebb pufajkások mentek a tanyába, leugráltak az autóról, kiáltoztak.

- Végre találkoztunk!

- Ne bántsanak, jó emberek - mondta majrézva Bugyi Károly, önkéntelenül feltartotta mindkét kezét.

- Jöjjön velünk az iskolába! Elbeszélgetünk - mondta az egyik pufajkás és a kocsira tuszkolta -, na, jöjjön csak.

Félelemtől vacogott, amikor megérkeztek. Kékre-zöldre rémült. István-apánk várta.

- Semmi bántódása nem lesz! Csak páran maradtak kívül a téeszen, mit akar? - kérdezte István-apánk. - Halljam!

- Hazamenni - nyögte szánalmasan.

- Haza? - nevettek rajta. - Nézzétek a kis aranyost, bilire igyekszik.

Dőltek a nevetéstől. Jókedvük volt. Tisztességgel befejezték az átszervezést, készülődtek, csomagoltak, az iskola előtt melegítettek a motorok. Bugyi Károly már mellékes figura volt, csupán a nevéért próbálkoztak vele, vidámkodtak és viccelődtek.

- Bugyi nélkül nem lehet meg a gazdaság - mondták neki -, lehetetlen.

- Menjen - mondta faarccal az elnök, hirtelen -, menjen, legfeljebb nem lesz bugyogónk!

"Elpárolgott a kedvem a makacs, félős öszvértől. Kimosatná velem a szaros gatyáját - gondolta István-apánk -, mert könnyebb életet kínálok. Mi vagyok, hittérítő, szamaritánus?"

- Tűnjön el a koszos földjével együtt!

- Tényleg hazamehetek? - nyimnyámolt a teremben a sipákolós Bugyi -, nem bántanak?

- Mehet isten hírivel.

Bátortalanul indult az ajtóhoz, teljesen nem mert megfordulni. Fél szemmel figyelt, fél szemmel a kilincset kereste falfehéren.

- Bugyi! - kiáltották utána. - Jól viselkedjék!

Hahotáztak. A kis termetű gazda kimenekült az ajtón. Berregtek a motorok, indulásra készen.

- Károly bátyám, hazaviszem - lelkesedett a terepjáró vezetője. - Ne tapossa a havat hiába, mi is arra megyünk.

- Nem szeretek ótókázni, bajom eshet.

- Itt aztán semmi, garantálom.

Indultak a majorba. István-apánk előreült.

- Velünk jön? - kérdezte a megszeppent alaktól.

- Mennék is, meg nem is.

Robogott a GAZ. A gépkocsivezetőnek tetszett Bugyi Kati, azért készségeskedett. A tomaji útra tértek. Rángatta az elnök vállát hátulról az alacsony gazda.

- Meggondoltam, csak belépek.

- Ahogy akarja.

- Nem bántanak? - szajkózta bizalmatlanul. - Cseppet se?

- Nem.

A major előtt elkanyarodtak a tanyájába. Az asztalhoz ültek, amin belépési nyilatkozat, ceruza. Szomorúságba töppedt Bugyi Károly, fájdalma tört homloka alatt árulkodott.

- Üljenek csak, jövök mindjárt - mondta csendesen -, tanyázzanak.

"Imádkozik vagy a végrendeletét készíti - gondolta István-apánk. - Fel ne kösse magát bátorságában. A téeszben még csócsálunk is a mitugrászoknak."

Bugyi Károly a kertbe tartott. Fénylett a hó, a csenevész gyümölcsfáit keményre fagyasztotta. Sírt. Simogatta a silány fák ágait, időzött közöttük, kézfejével törölgette a szemét.

"Tengődhetek örömtelenül" - gondolta.

Visszament és aláírta belépését.

István-apánk és a gépkocsivezető újságolta a majorban. Potornai és Novák a hasát fogta, annyira nevetett.

- Miért nyerítetek? - kérdezte a gépkocsivezető -, mulatságos?

- Megijedhetett, amikor beszállt a GAZ-ba - mondta Potornai -, a tanyák között úgy is agitáltak, hogy ótózni hurcolászták a gazdát. Nem hajlott? Letették húsz kilométerre távolabb, megdádázták, kutyagolhatott hazáig. Bugyikám tán azt hitte, keresztelőbe hurcolják.

Rengeteg répa termett. Traktorral forgatták a földből, kaparták, leveleit levágták, hányták csomóba. Sürgetett az ősz. Dérrel gazdag táblákon hajlongtak egész nap. Térdeltek kínjukban, vastag ruhákban motoztak, sár, fagy pusztított, cserepesre marta a kezüket. Bugyi Károly méltatlankodott.

- Ünnepnap, hétköznap egál?

- Nem hagyhatjuk földben.

- Számítson duplán a vasárnap. Fizesse a téesz.

- Nincs miből - szólt Nemes Lajos -, még nincs.

- Akkor ne rondítsák a vasárnapot!

- Templomba igyekszik? Zsémbeskedik állandóan.

- A magaméban pihenhettem, amikor akartam.

- Pihenjen - bólintott István-apánk. - Ne jöjjön két napig munkába.

"Nyakaskodol, pityipalkóm - gondolta. - Talaj menti fagyok járnak, leharapják a füledet."

Meglepte a pirinyó embert. Megállt kezében a kés, percekig tartotta baljában a répát, amit fejelni készült, végül a földre dobta. Arca színt kapott a méregtől.

"Csak óvatosan - gondolta az elnök -, mert répakoronának néz."

- Pihenjek? - kérdezte sértődötten Bugyi Károly, de nem várt feleletet, időt -, legyen úgy. Szóljatok, ha hiányzok.

Hazament. Közeli tanyájáig hátra sem vetette fejét.

- Mégse kellene elengedni - védelmezte Major Jánosné. - Dolgos ember.

- Nem lesz meg munka nélkül - vélekedett Pölös Gábor -, jön magától.

- Bár igazat beszélne - bólintott István-apánk.

Bugyi Károly téblábolt a tanyájában. Az istállóba kukkantott, a tehénnel semmi dolog. Gyümölcsfáihoz gyalogoljon? Őszi verőben állt, kövesútra bámult. Szekerek döcögtettek répát a vasúthoz.

"Velem nem kukoricáztok - gondolta -, nem vagyok paprikajancsi."

Elunta a nézgelődést. Lázasan munkát keresett. Rájött, értelmetlen, felesleges, amit csinált. Körülszaladta a tanyáját, rendben, eldugott szerszámai a padláson, lova, földje nincs, mihez kezdjen? Maradt a kútkáva. A zöld színű, korhadó, repedezett deszkákat eleresztették a rozsdás szögek, megtágultak, megnagyobbodtak a lyukak, lazultak, megcsúsztak a lécek. Bántotta a szemét. Szolgált a kút, szakadt szélű vödörrel húzták a vizét, ott itatták a roskadt vályúnál a tehenüket.

Bugyi Kati - mióta anyja meghalt, vitte a házi dolgokat - türelmetlenül leste apját, amint matatott a szobában. Félretolta az asztal tetejét, szögeket keresett. Kacatok, sárgult papirosok között talált.

- Mit akar ezekkel? - nyitotta nagyra a szemét.

- Megcsinálom a kútkávát.

- Nem rossz.

- Dehogynem, tán értek hozzá.

- Reggel még semmi baja se volt.

- Évek óta pusztul. Törődtök is az ilyennel? A nyílást látod?

- Nyugodtan alhat attól. Nem oszt, nem szoroz.

- Bánod is te? - vonult zsörtölődve a fejszéjével. Komótosan vizsgálgatta a könnyű deszkát, alig ért hozzá, leesett, barna törmelék szóródott a téglákra.

- Ezzel se sokra megyek - forgatta az elkorhadt deszkát, porlott a halott anyag. - Újat keresek.

Kutatta a kamrát, a padlást. Özönvíz előtti holmik akadtak a kezébe; kakukkos óra, köcsög, gereblye, húzós kiló, pókhálós butéliák, esztikék, ködmöndarabok, kalendáriumok, gyertyatartók. Gonddal válogatott, fújta róluk a port, elidőzött velük, mintha még hasznosak lehetnének. Deszkát nem talált. Vékony karót fogott, kettéhasította fejszéjével, fűrésszel méretre vágta, pászoljon.

- Megteszi - motyogta -, bor nincs, víz is jó.

Szögelte. Nézegette. Gyönyörűségét találta benne.

- Nem panaszkodik hamar.

- Ezzel vacakolt? - dohogott Kati, amikor meglátta. - Ebből élünk?

- Miénk ez, lányom.

- Magának ez a kóceráj a bogara. Elmentek hazulról?

- Elhallgass, mert agyonváglak!

Lánya mosolygott, nem félt már régen. Tejet vacsoráztak, szalonnát, vöröshagymával. Kati elrakta az edényeket, vizes ruhával törölte az asztalt. Megágyalt. A földes szoba két oldalán, átellenben egymással, barna ágyakban aludtak. Bugyi Károly bakancsát kifűzte, kapcáját letekerte, letolta nadrágját, hosszú szárú barna jégeralsóban állt. Kabátját, kockás flanelingét lehúzta, jégerfelsőben dunna alá bújt.

Kati barna, végiggombos ruhájából kibújt, a meleg fianelt székre hajtotta. Kék kombinéján két halom púposodott. Szénfekete haja vállára bomlott. Fehér nyaka tömzsi volt és erős. Teste arányos, hízásra hajlamos.

A lámpához lépett. Elfújta. Két idegen aludt egy fedél alatt.

Hajnalban kevés fényt kapott a szoba. Világosság szaladt sávokban a szürke földpadlón, a barna ajtóból kéttenyérnyi részt élesre színezve.

- Megvirradt - ásított Bugyi Károly -, kelhetünk.

Felvették tegnapi ruhájukat. Az ember cigarettára gyújtott, köhintett, kiment, adott a tehénnek. A konyhában kezet mosott, arcára löttyintett valamicskét. Kati szalonnát tett eléje.

- Mit készítsek?

- Mindegy, ami van.

Evett néhány falást, bekattintotta bicskáját, elvette a szürke színű ruhába csavart ennivalót, a kenyeret és a szalonnát. Hideg földeken gyalogolt, ázóssá szomorodott a határ. A majorban feléje fordultak.

- Eltévesztetted a házszámot? Kényszerszabadságot kértél - mondta Potornai kárörömmel. - Elfáradtál a répázásban.

- Jöttem - válaszolta dühösen -, baj?

- Nem baj, pihentél. Csak tudjuk legalább, mire számítsunk. Duplán kéred még a jussod?

- Velem nem szórakoztok - fordult meg hőzöngve a sipítós Bugyi Károly. - Kinek sürgős a répa? Cukorrá válik, mire újra megfogom.

Otthon ledőlt a konyhai dikóra. Nézte a mennyezetet, homlokát ráncolta. Iszonyú düh marcangolta.

"Nem vagyok a cselédjük. Akárki ne parancsolgasson - gondolta. - Megéltem a magaméban, ők tolták rusnya képüket a házamba, tájukra se nízek ilyen ringy-rongyoknak."

- Beteg, apám? Sohasem hiányzott a munkából.

- Most hiányzok. Látod.

Feküdt egész nap, mutatta, hogy alszik.

- Elrohad a derekam - szólt hajnalban - a heverésben.

Elvette Katitól a csomagot és elindult. A dűlőn megtorpant, megkerülte a majort, kukoricaföld széléről nézte a többieket. Nem ment hozzájuk.

"Megkeresem a földemet - gondolta -, abban több az örömöm!"

Átvágott a táblákon. Bandukolt. Akácfák hullatták arany levelüket. A réteken sziksaláta kék virágai búcsúztatták a vénasszonyok nyarát. Vetőgépek jártak.

"Itt lesz mindjárt - gondolta -, a fák is."

Az út szélén karba tette a kezét, gyönyörűség szállta meg, szívszorító szomorúság. Földje, amit a Csillag elkívánt, a legjobb kerti föld, maga telepítette fákkal. Olvasta mindjárt: megvan-e mind? Ballagott a tábla másik végibe, onnan szemlélte birtokát.

"Enyém ez - gondolta -, ha százszor szövetkezeti is."

Fáira nem kedvezett az idő. Gyümölcsük korán lehullott, elhordták az arra járók. Öreg Kun hiába vigyázta.

- Nem bírok szaladni utánuk, ördög bújjék a bocskorukba - kornyadozott a vén csősz -, elhordják a javát.

- Hoznak még termést. Remélhet.

- Öreg fák, mit várhatsz tőlük? Lankad már a kedvük.

- Teremjenek, éljenek - hajtotta le nagy fejét Bugyi. Sötét haja kétoldalt csüngött, ritkás szemöldökével, barna szemével, bibircsókos fél orcájával gyámoltalannak tetszett -, azért ültetgettem.

- Megszolgálták a magukét, mint mi.

- Új fákat ültetek - mondta sírósan. - Hasznosabbakat.

- Elkéstél, azok már nem ereszthetnek gyökeret. A Csillag szőlőt telepít ide nemsokára.

- És a mérhetetlen munkám?

- Benne a közös boldogulásban. Elhiheted nékem, többet megértem már. Elmúlt a világod, egyedül boldogulni nem tudsz, bűn is a gyerekeiddel szemben.

- Tévedtünk?

- Nem tévedés vót, a sorsunk. Hirtelen változott velünk a világ, a gyengék belerokkannak, az erősek boldogok lesznek. A fiatalok biztosan. Nekünk kevés jutott belőle.

- Akkor minek gürizzünk? - sipákolt Bugyi -, ha másnak húz a lú?

- Másképpen élni lehetetlen.

Csendben ültek, szemben egymással, a hulló levelű fák alatt. Cigarettával kínálta öreg Kunt. A dűlőúton búbospacsirta futott, lágy hangon énekelt.

A tarlott mezőkön sziki őszirózsa égkék virága nyílott. Meg-megszívták a cigarettájukat. A kicsi ember sóhajtott.

- Tudunk örülni? Lehetetlen.

- Tudsz majd, eljön az idő, csak előbb megszenvedsz érte - bölcselkedett öreg Kun és elgyalogolt -, meg ám, attól ne félj!

Hátranézett a kanyarból. A kis termetű ember megroggyanva állt. Ő könnyűnek, tisztának érezte magát, emelt fővel igyekezett a Fényesbe.

Bugyi Károly metszőollót húzott elő a zsebéből, az elszáradt, satnya hajtásokat vágta. Csattogott szerszáma, emlékei eszébe tolultak. Tudta minden fájának a múltját, szájában érezte gyümölcseinek ízét, mégis messzebbről érkezett kép ütött a szívére.

Mezítláb vitte apjának az ételt, aki szántott. Kivetette az ekét, ölébe emelte a ciberelevest. Szép ősz aranylott, tisztán emlékszik a gazdag színekre, nézte, akkor, hogyan nyelte apja a falatokat. Ökörnyálat vett észre. Úszott méltóságteljesen. Ott szállt szomszédjuk földje fölött, szaladt utána kezét kinyújtotta.

- Ne futkoss a földemen! - ordította öreg Váradi Mihály, pöffeszkedett lovainál, cselédei előtt. - Mars apádhoz!

Magasban cikázott az ökörnyál. Elérhetetlenül.

- Egyél levest, rengeteg - mutatta a kanalat jókedvűen apja, pedig alig loccsant a köcsög alján.

- Ettem már - hazudta, és szemével kereste akkor sokáig az ökörnyálat. Hiába.

Néhány fa tisztogatásával elkészült, topogott, összekapkodta a levagdosott ágakat, száraz leveleket, tüzet gyújtott alájuk. Fölegyenesedett. Szúrást érzett a derekában, tapogatta, de nem szűnt. Nagyon elfáradt. Ügyelte szomorúan a pattogó tüzet, a szürkén szálló füstöt, szállt, gomolygott az messzire. Nem akarta hinni, mintha ökörnyálat látott volna a fák felett.

Tudta, már sohasem fogja elérni.

"Dacoskodjál, lágyfejű, úgy se könnyebb - gondolta. - A fáidat, a földet siratod? Magaddal törődhetnél, míg termő az ágad. Kínlódnak mindnyájan a muszáj-lakodalom óta, csak nem mutatják, annál keményebbek."

Ment répázni, mintha mi sem történt volna. Dolgoztak istenesen, esőre fordult az idő, áztatta a kedvüket.

- Megjött, Károly? - kérdezte kedvesen Majorné. - Örülünk.

- Az marad otthon, aki télen szalmakalapot hord - taktikázott. - Igaz, elnök?

- Igaz - bólintott az -, nagy igazsága van.

"Hamar megtértél, törpe cirok - gondolta István-apánk. - Otthon hagytad a gerincedet? Nem egyedüli vagy a szakmában, többen muzsikálunk."

Egyre hullt az eső, a traktorok kiszorultak a táblákról, lovak húzták a vetőgépeket, aggasztóan lassan. A föld meglágyult, mint az öregasszony melle, a lófogatú vetőgépeket sem bírta. A majorban tanácstalankodtak, várták, hogy tisztulna már, kezdhetnék a munkát. A vetésnek még híja volt, de csak tehetetlenkedtek a pocsék latyakban.

- Erzsébetig nem lesz földben a mag - mondta Bugyi Károly jellegzetes hangján -, fukarul fizet jövőre.

- Nem segíthetünk rajta, esik.

- Vessük kézzel - javasolta élénken. - Nem esik le az aranygyűrűnk.

- Nincs is - mordult Potornai -, mibül lenne?

- Kiment már a divatból, de csináljuk - szólt a meleg hangú Péteri. - Kenyér nő abból, nem zsolozsma.

Bugyi Károly zsákot csavarintott magára, telemerte búzával, mint régebben, egyéni korában szokta. Indult. Mentek utána. Szekérrel vitték a búzát, a táblára léptek, és szórták a magot. Az eső vert, paskolt szakadatlanul, ingük, gatyájuk merő víz lett, kucsmájukról nyakukba buggyant az esőlé. Pissz nélkül dolgoztak. Amikor elvetették jövő évi kenyerüket, elégedetten pillantottak végig a csatakossá ázott földön.

- Mit fizetsz, elnök? Megszolgáltuk - mondta öblös hangon Potornai. - Piros bort vegyél, szaporítja a vérem.

A majorban csavargatták ruháikat. Öreg Kun italért kajtatott. Fronthelyzethez hasonlított az irodájuk, madzagon száradtak az ingek, a gatyák. Bekötött üvegben szerzett piát az öreg, csillogott a szeme fényesen.

- Igazi medicina, a lelkiklinikáról hozom. Arannyal ér fel - mondta boldogan és szürke cserepek millióiból életre kélt az arca. - Vagy többel.

Öblös pohárba töltötte, itták egymás után. Meleg zsiborgatta őket, kellemes ital és öröm keveréke.

- Ezt se csinálja utánunk mindenki.

- Közös akarattal a világot megváltoztathatjuk - kardoskodott a párttitkár. - Az lenne szenzáció.

- A világ nem zseníroz, csak a Csillag fizessen - mondta Potornai, akinek ivás közben fekete szőrcsomó látszott orrlyukában. - Ennivalónk legyen doszt, ruha, lakás, más nem kell. Dobálhatják utánam, akkor se - fordult meg, és meztelen feneke látszott.

- Az igények túlnövik az embert. Akkor aztán csodálkozunk.

- Mindenre van lehetőség - érvelt Nemes Lajos -, szerencsés a korunk.

- Mindenre azért nincs, csak a mesékben meg a brosúrákban - torkolta le István-apánk -, a földön nehezebb.

- Elérhetjük a céljainkat.

- Nem vitás, siralomvölgye téesz nem lesz itt soha.

Az eső károkat okozott. Szedetlenül hagytak hatmázsányi babot, csépelte, pocsékolta a november. Nem nagy érték, de csak oda lett.

"Mit mondanak, így gazdálkodik a hírneves Csillag? - gondolta István-apánk borongva. - Erősíti a virágzó mezőgazdaságot..."

Ember nem vállalkozott a szedésére, vízözön verte a határt. Amikor a földek felfagytak, betakarították és takarmányozták.

- Felelőtlenség, a szövetkezeti vagyon hűtlen kezelése - gesztikulált Nemes Lajos. - Népgazdaságunk szűkiben a babnak, mi a jószágoknak lökjük.

- Máskor jobban vigyázunk. Több is veszett Mohácsnál.

- Az messze van.

"Megütődtem a hangján - gondolta az elnök. - Talán egyedül felelek a pocsékért? Szándékosan rendeztem így? Miből nő a cserebogár? Titkárrá tettem, és megmar, mint a veszett kutya. Cselédházakban termett, ökör marad életében."

Düledezett a szerfás istálló, negyven marha telelt alatta. Öregekből toborzott építőbrigádot István-apánk.

- A tetőt javítsák meg, bírja két-három esztendeig - mondta.

- Miből, elnök? Anyagot adj hozzá!

- Vágjanak ki fákat.

Megjavították a tetőt. Mutatott. Nyomozók keresték, vallatták István-apánkat.

- Igaz, hogy kivágtak fákat?

- Igaz.

- Hova lettek? Az istállóba építették?

- Oda.

- Láthatjuk? Engedély nélkül csinálták.

- Úgy - szólt az elnök -, elmúlt a határidő, ameddig kérni kellett. Ha az istálló összedől, negyven marhánk elvész. Helyes vagy nem?

- Minket a tények érdekelnek, más semmi. Feljelentették, lenyomozzuk.

- Jelentettek? Viccnek is rossz.

- A Csillagból. Hogyan volt a babbal?

- Az is? - kérdezte az elnök, és tudta, hogy Nemes Lajos jelentgette. - Az is?

- Igen. Tény?

- Tény.

"Mószerolós-paradicsom - gondolta István-apánk. - Már rohad? Kell ez nekem? Citálnak, meghurcolnak, sunyin figyelnek, segítség helyett. Itthagyom, a kezem után megélek, kínlódjon velük a hülye apjuk, aki szarvasmarha volt."

Az öreg Kun ezt diktálta a jegyzőkönyvbe:

- Tizennégy esztendőt értem meg a közösben, oszt ilyen jó vezetést még nem. Nyomorúságunkat, szegénységünket elvesztettük. Jut a jóból, milliókban számoljuk pénzünket, az a baj, eljárt az időnk, nem lesz szép ótóm, motorom, házam, csak a nyugdíj van, szép tisztesség. Parasztnak nyugdíj, hogyan hihettem vóna?

- A gazdálkodás tudomány - mondta öreg Boldi -, nem ám cábárkodni, az államhoz futni a pénzért. Jól haladunk, így vezessenek tovább.

"Két jó öreg - gondolta az elnök -, tibennetek nem lehet csalódni."

Pölös Gábor a kertészetben megállította István-apánkat. Elemében volt, rábízták az egészet, csinálja, irányítsa, a lelke rajta.

- Mit szólnál új tagokhoz? - kérdezte bizakodva.

- Aki dolgozni jön, jöjjön!

- Bárkire mondod?

- Bárkire.

- Haragosaidra?

- Haragosom a lógás, a lopás, a hazudozás.

- Major Jánost hívtuk. A színháznál találkoztunk - mondta a főkertész -, hazahívtuk.

- A Csillag közösen épül. Csak együtt boldogulhatunk, mindenki hasznára - érvelt az elnök. - Emberül szólunk hozzájuk is.

- A kulákokhoz?

- Hol vannak már a kulákok? Temetőben. Az ember értékmérője: szeressen dolgozni, tisztességben éljen - emelte fel mutatóujját István-apánk.

- A becsületességre születni kell.

- Meg nevelődni. Alakítgatjuk magunkat, az életünket kicseréltük, egyszer van ilyen a világon.

Eljött a pillanat, amit régen vártak. Ketten álltak az elnöki íróasztalnál, a hajdani cseléd-István előtt, Major János és Váradi Mihály. A zavar belülről emésztette őket, sűrűbb lett a szívük a szembesítések izgalmától. Bosszú, káröröm, rosszakarat elmúlt. Elnyelte az idő.

"Ölelkezni mégsem szaladok, nem tűzünk rózsaszínű lobogót. Hidegen, hidegen - gondolta István-apánk -, de nem öljük újra egymást. Értelmetlen."

- Hogy akarjátok? - kérdezte rekedten.

- Maradnánk, ha kellünk a Csillagban.

- És ami volt?

- Azon már nem változtathatunk. Elkövetett hibáinkat hordjuk, nincsen menekülés előle - mondta a darabos Váradi Mihály. - Életünkkel, a munkánkkal igazolhatjuk a tisztességet. A múltért már megbűnhődtünk.

- A szövetkezet nem sétagalopp. Magatokért támadnak vagy becsülnek benneteket.

- Gazdálkodni kollektívan szabad, nincs más megoldás - mondta a szorgos Major János. - Nem élhetek a föld nélkül.

- A feleséged munkájánál jobb ajánlás létezhetetlen - mosolygott belül az elnök -, arannyal felér.

- Rólam hogy döntesz? - kérdezte Váradi Mihály. - Megyek, maradok?

- A közgyűlés ítélkezik. Támogatom, hogy a Csillagba gyertek, de a hátatok mögött leszek. Sokat érhettek, még többet árthattok. Akkor az isten se irgalmaz.

Kezet nyújtottak egymásnak.

"Nézzük, mire megyünk a tékozló fiúkkal" - gondolta István-apánk.

Nemes Lajos kereste. Idegesen babrált cigarettáért, remegett a visszafojtott hangja.

- Nem hittem, hogy a nyakunkba varrod őket.

- A párt politikája.

- Más az írott szöveg, és más a valóság, tudod nagyon jól.

- A múltra nem hivatkozhatunk örökké. A ma is múlt, már holnap - túrt fáradtan hajába az elnök -, ezt ne feledd!

- Talán felejtsük el, ami történt?

- Fontosabb a jövő.

- Ezekkel a léhűtőkkel együtt? Osztályidegenekkel?

- Egy országban élünk, közös levegőt szívunk, örökké nem ellenségeskedhetünk. A harc, a fájdalom elcsitul végül. Öregszünk, tért adunk a fiataloknak, az abszolút káderek hőskora elmúlt.

- Gólyának gólya a fia.

- Bölcs mondás. Madárhoz méred az embert? A mi dolgunk rendet teremteni.

- Régen így hitted? - hadonászott a párttitkár téglavörös arccal, felpattant a székről, majd újra lehuppant. - Hülyének nézel? Féltem tőlük a Csillagot, megcsináltuk, és a készbe csücsülnek.

- Az messze van. Mi arra születtünk, hogy telepítsünk, mások a szüretre.

- Felszívódtak a városban, kínlódhattunk a földjeikkel. Fantáziát látnak a falun, vissza az édes anyaföldhöz. Nevessek vagy meghatódjak? A prolinak mindig a szemetes jutott, az alapítók közül ki van beosztásban?

- Te.

- Visszaszorultak a helyükre, a tehén farához, csősznek. Gazdákból lettek brigadérosok, raktárosok, főkertészek, köszönőpisták, osztoznak a koncon.

- Értik, amit rájuk bíztunk. Nem?

- Nem vitatom. A janiság fáj, aminek hisznek bennünket, mindig kezes megbízhatójánosoknak, akiket megfizetni, megbecsülni minek? - járkált idegesen a párttitkár. - Teszik a dolgukat egy iramban, születéstől halálig, örök útegyengetők, hálapénz nélküliek, örök-proletárok. Bölcsőtől a koporsóig. Így van ez, elnök elvtárs, ha hiszed, ha nem.

- Most más idők járnak mifelénk. Békés együttélés következik, hosszú távra - mondta határozottan István-apánk. - Történelmi csoda.

- Újra megszedik magukat, akkor nézhetünk, akkor tapsolhatunk.

- Ne virtyogj már! Mi a bajod? Hónod alá nyúlt a demokrácia, szép a fizetésed, biztos állásod van, többet a holdon se kereshetsz.

- A mozgalmat féltem. A tisztaságát.

- Most meghatódjak? Nem félteni kell, építeni, alkotni. Ahhoz toborozzál!

- Elszalad veled a ló, lelök a fickándozásban.

- Helyemre ülsz, megy az magától.

- Macerálhatsz, nincs igazad. A keserű pirulát sokára nyeljük le.

Váradi Mihály kanász lett. Háromszáz malacra vigyázott. Hajnaltól talpalt, etetett, itatott, takarmányozott, legeltetett, s kezdte elölről. Gömbölyödtek a süldők a keze alatt, nem pocsékolta a takarmányt. Szemét nyitva tartotta. Bugyi Laci anyakocákat gondozott.

- Rosszul etettek! A korábban megfialtak erősebbek, elnyomják vályútól a gyengébbeket - magyarázta Váradi Mihály -, pedig ácsingóznak azok is.

- Mindig így csináltuk. Okoskodik, bátyám, vezetőnek akar bevágódni?

- Tartsd a szádat, öcsi! Taknyos és tudatlan vagy.

- A hétszentséges szakramentomát, nem a birtokán van - ordította Laci, szembefordulva. - Kutya se szarik magára.

- Lehet. Az igazságnak hol tapsolnak?

A fiatalember haragja hamar lehűlt, lobbanó láng volt, tehetetlen indulat.

- Hencegjen - mondta epésen és takarított tovább -, sokra jut.

- A javadat akarom, hogy többet keress! Tengsz-lengsz, úgyis elszalad a nap, vékony a kereset.

- Okoskodik, míg megjárja.

- Egész egyszerű, minden anyakoca lakjon jól. Demokratikus is. A malacok gyorsan életre kapnak, van tej az anyakocáknál, és nincs elhullás. Különben, ahogy gondolod.

- Megpróbálom.

Bevált. A hízók hozták a jó pénzt. A tervet megemelték, István-apánk a telepen járkált, számba vette az állományt.

- Kétezer hízó, nagy felelősség. Belebukhatunk - sopánkodott. - Akkor nótaszóval vonulunk a hűvösebb vidékre.

- A márciusi malacokat leadjuk év végére, nincs vész - mondta Váradi Mihály. - Gyorshizlalással próbálkozunk.

- Ilyen még nem történt a közösben.

- Értek hozzá - mérgelődött a kanász -, vagy minek lennék itt?

- Nincs hozzá bizalmam.

- Bennem nem bíztok, igaz? Csak nem mondjátok.

- Akad köztünk olyan.

- Tudom. Megmutatom, hogy amit vállalok, teljesítem. Tiszta beszéd.

- Szorítanak, elhiheted.

- Akkor megette a fene, köszönöm. Keressetek mást.

- Nem akadályozlak - mondta az elnök megadóan - semmiben. Nem is bátorítalak, magadnak kaparsz.

A billegős járású Váradi Mihályt akarat, méreg fűtötte, azértis sikere lesz.

"Megmutatom a fafejűeknek, milyen a gyors módszer - gondolta. - A malacokat hízóba fogom, lehetetlen, hogy felsülnék. Erőm van hozzá."

Nyáron aztán beütött az orbánc. Aszályos meleg járt, két hónap után elvesztette hatását a korábban adott injekció. Váradi Mihály tehetetlenül rágta a kezét, eszeveszetten szaladgált a telepen, meszelt, fertőtlenített, órákig nézte a szomorú állományt. Szenvedtek a malacok. Lefogytak, sírósan röfögtek, erőtlenül.

- Nem lehet, nem engedem - hajtogatta vadul, kezével hadonászott. - Inkább belepusztulok, akkor se hagyom.

"Mihez kezdhetnék, úristen? - gondolta. - A rengeteg jószág döglik, pótolhatatlan a kár. Minek lefetyeltettem a mocskos pofámat, talán másként lenne. A pityergéssel messzi nem jutok. Gyógyszert szerzek a pokolból is!"

Kerékpárra kapott, irodára, onnan az állatorvoshoz.

Boncoltak. Nem tágított az orvos mellől.

- Orbánc. Hozzanak gyógyszereket!

István-apánkhoz viharzott a sertésgondozó. Sovány volt, gonddal terhes.

- Azonnal küldjél Pestre, orvosságért! Talán még megállíthatjuk a pusztulást - mondta lihegve a kanász -, küldjél azonnal!

- Jártányi erőd sincs. Felbuksz.

- Velem törődsz? Reggelre megjárom.

- Eredj aludni, holnap nincs lazsálás! Más utazik.

- És ha üres kézzel jön? - dörzsölte homlokát kínjában. - Lerázzák vagy elküldik melegebb éghajlatra?

- Ne fájjon a fejed, lesz gyógyszer, úgy készüljetek.

- Kit küldől? Biztos vagy nagyon.

- Joggal. Már indulok.

Váradi Mihály újra a telepre ment. Napok óta nem aludt, kóválygott. A szép jószágállomány pusztult, a tengernyi munka emésztődött. Szenvedett, nehezen viselte a csapást.

Járkált az ólaknál, gondolkozott. Kereste Bugyi Lacit.

- Szaladj apádhoz, hajnalban oltjuk az állományt. Másokat én értesítek.

Alig virradt, megérkezett István-apánk. Aki csak érte a tűt, dolgozott két napig. Éjszaka is.

Kimerülten, jó érzéssel hevertek a puszta földön. Az ólak bűzét meg-meglibbentette a nyári meleg, rájuk terítette. Megadóan tűrték. Vártak és reménykedtek.

- Megmaradnak - mondta pilledten Bugyi Károly -, jókor kapták a szérumot.

- Megérdemelnénk - sóhajtott Váradi Mihály. - Megtettük, ami embertől telik.

- Még tán többet is.

- Ennyi a minimum.

- Szívedre veszed? Az életünkkel jár, rosszra jó jön, jóra rossz, kiegyenlítődik.

- Szeretném - sóhajtott őszintén a darabos sertésgondozó -, a jót nagyon szeretném.

- Kedvet kaptam a telephez, idevennétek? - kérdezte Bugyi.

- Beszélj az elnökkel! Szerencsénkre, érti, amit csinál.

Megszűnt az elhullás. Megmentették az állományt, decemberre hízókat szállítottak.

Főagronómust keresett a Csillag. Közelben akadt jelentkező, érett férfi, elméleti és gyakorlati felkészültséggel. István-apánk és Nemes Lajos fogadta.

- Miért akarsz eljönni?

- Kinőttem a szövetkezetünket, kis területű, korlátolt lehetőségekkel.

- Mit kérsz?

- Ami jár, és az állami támogatást.

- Lakás nincs - mondta a párttitkár -, ne reménykedj.

- Idővel majd segítetek, ha erősödik a Csillag. Rendben?

- Rendben - bólintott az elnök -, az idő kiforogja.

- Nézzük a területet. Kíváncsi vagyok - mosolygott a pohos agronómus -, gazdálkodni hívtok különben is, ha jól értelmezem?

A GAZ-zal poroltak. Vasárnap délután volt. Ünneplős utcák tárulkoztak, napfényvert barna utak, kapuk előtti öregekkel. Hibáit nem rejtegette a föld, bizonyítványát hordta a hátán.

- Jól gondoljátok meg - fontoskodott Dihenes -, nem szeretem sűrűn változtatni a helyemet. Nézeteimet sem.

- Ilyen embert keresünk - nevetett István-apánk -, vándormadár máshová repüljön.

- Megegyeztünk?

- Nem veszítünk. Ahogy ismerlek, inkább csak nyerhetünk.

- A munka érdekel, nem a körítés. Többet nem kérek, csak ne akadályozzatok, ennyi az egész. És ne énekeltessétek velem naponta az Internacionálét.

- Ígéretekből van elég - morgott Nemes Lajos -, a munka számít s az eredmény.

Dihenes felesége könyvelősködött a földműves-szövetkezetben. Távoli rokonoknál, öregcselédeknél húzódtak meg. Szimpatikusnak látták környezetüket.

"Megfelelek? Tudok eredményeket felmutatni? Az embereket, a területet megismerem - gondolta a főagronómus -, minden rendbe jön."

- Nincs műtrágya - rohant István-apánkhoz feltűnéskeltően -, az igényt elküldtük, de alig adnak valamicskét. Halottnak harangszót, azt se ingyen.

- Te dolgod a gazdálkodás. Nem?

- Megyek kilincselni.

Járta a minisztériumot, sírt, ahogy tőle telt, adtak tíz vagonnal. A földek tíz százalékára jutott szerves trágya. A traktorosok csuromvizesen topogtak az irodában.

- Mi újság? - kérdezte Dihenes -, haladtak?

- Nem vetettünk semmit - mondta Major János.

- Kártyáztak?

- Nem vicc, főagronómus elvtárs! Vártuk, hogy tisztuljon az idő. Sárosak a földek, feláztak, nem boldogulnak a gépek, ami nem megy, minek erőltessük? - magyarázkodott Major János. - Eső után hamar szikkad a föld.

- Vetünk.

- Tréfás kedvében van - mondta öreg Boldi, aki gyűrögette sityakját. - Esik.

- Ettől nagyszerűen haladhatunk - mosolygott a tokás Dihenes.

"Felsülsz, nagyokos" - gondolta öreg Boldi.

- Mutassák, hogyan vetettek? Hogyan akartak?

- Ahogy a szántás van.

- Keresztben vetünk, szántásra keresztben. Érthető?

Mentek a gépek.

"Ritka haj, sűrű ész - gondolta az öreg traktoros. - Nem az ülepében hordja tudományát."

- Mindkét gép boldogul - újságolta Major János. - Soha nem gondoltam, hogy esőben, sáros talajon lehetséges.

- Tőlem tanulhat.

- Nem lesz ebből kukorica - mondta Major János -, sűrű.

- Új módszer.

- Ritka tő, nagy a cső. Így szól a mondás.

- Elavult megfigyelés - érvelt a behízott szemű főagronómus. - A sűrű kukorica még nem kerítés. Sok cső, több termés.

- Kikapálják.

- Vegyszerekkel dolgozunk. Szegre akasztják a kapákat.

Dihenes József megszerette Major János fogékonyságát. Viselkedésében mérte az újat, magában hordta előnyét, alkalmazkodását a nagyüzemre. Megbizonyosodott valamiről, utána megkövetelte. Elütő típus volt, nem tiszta kun, ezüstös szőke, hátranyalt hajú, almaarcú. Optimizmusát nem viselte meg az idő. Középtermetű, szívós, értelmes volt, égszínkék szeme tiszta. Egyszer magyarázott el bármit neki, azonnal átvállalta.

"Mit akar? Hajt megállás nélkül, habzsolja a tudnivalókat. Múzeumi példány - gondolta a főagronómus. - Elnök akar lenni? Agronómus? Képtelenség. Nem közeledik, jó fiút nem játszik, nem nyalis, tehát nem érvényesülhet. Engedelmes, az anyagiakért kézitusákat nem vív, nem hanyagolja el a közöst a háztájija kedvéért. Nem nő a fejemre, támogatom. Hasznosabb az átlaggal haladni, kényelmesebb, régi módszer, de ideális. Szeretem, hogy mások verik el a harmatot. Jobbról, balról."

Major Jánost javasolta brigádvezetőnek.

- Kaptam már annyit a parlagfejűektől - mondta István-apánk -, hogy nem bánom. Sőt. Örülök.

- Munkájáért kezeskedem.

- Hol élsz, ember? Munkájáért? Kit érdekel? Kulák volt, jobb módú, mint a falu többsége, a nincstelenek irigysége kíséri. Szégyen már a szegénység, hát irigykednek a tehetősebbekre.

- Az volt valóban?

- Apja miatt szenvedett. Bűne mégis maradt, élni, boldogulni jobban tudott, és ez megbocsáthatatlan.

- Építőipari segédmunkás? Karrier, mondhatom - simogatta háromszögletű orrát a főagronómus. - Zakatolás a vonatokon.

- A családja kitűnik, szépek a gyerekei, tisztességesen élnek, tanultak, felesége szakadásig dolgozott a téeszben.

- Tisztelet, nem irigység illeti.

- Meglátszik rajtuk az anyagi jobbulás. Ez szúrja az örömelvtársak szemét.

- A brigádvezetés nem mézesbödön. A legjobbat, a legalkalmasabbat tesszük oda. Bűnt követnénk el?

- Jobban elviselnék, ne félj - intett István-apánk.

- A cselédháziakra gondolsz? - kérdezte a dagadt agronómus -, Nemes Lajosra? Neki könnyű, bár nem irigylem. Abból él, hogy hinti a sót, a malasztot. Kifizetődik és veszélytelen ilyen színvonalon.

- De milyen sót? Nincsen finomítva. Villával húzták el az anyja alól.

- Háttérfigurák. A hórukkolásnál jók, nélkülözhetetlenek - igazgatta pár szál haját Dihenes -, elindult a szekér, elmaradnak. Gyilkos az iram. Szerencsére mindig lesznek kisebb igényűek.

- Eleinte közeledtem hozzájuk, most nem megy - mondta az elnök lehangolódva -, hiába erőltetem, nem megy.

"Amikor köztük vagyok, mintha megvernének - gondolta István-apánk. - Bánt viselkedésük, értetlenségük, nem tudok felengedni, elnök maradok. Hideg, számító ész. Jól csinálom? Elrontottam valahol? Boruljak a keblükre, egyetlen cimboráim, meghasad a szívem értetek? Nem közelednek. Ne hajbókoljanak, csak kicsit ismerjenek el, szemernyit legyen mélyebb a hangjuk, őszintébb a tekintetük, de gorombák, szándékosan sérteni akarnak. Kilöktek maguk közül. Vagy olyan távolra szaladtam? Idegen lettem saját osztályomban? Magyarázhatom így is, amúgy is, a lényegen nem változtat."

- Minek is? - kérdezte Dihenes -, fölösleges.

- Csináltam valamit, ami elmúlhatatlan. A nyugdíj nagy vigasztaló, az örömüket hozza.

- Tökéletes dolgok, igazságok nem lehetnek. Álmokban ne ringatózzunk.

Tanyai ablakok világoltak, apró pontokként lebegtek az estében. Szinte fájt parányiságuk. Nemes Lajos a majorba igyekezett. Falhoz tolta a kerékpárját. Silók erős, savanyú szaga terjengett, világosság szűrődött tejfehéren az ólakból. Paprikás krumpli illata lökődött a szolgálati házakból, vacsora melege. Potornai mártogatta kenyerét a zománcos tányérba, hatalmas étvággyal evett. Meglátta a belépőt.

- Gyere, Lajos, amíg van.

Fehér kenyér, lábas az asztalon. A szaftos, kolbászos, szalonnás paprikás krumpli gőzölgött. Potornainé szedett.

- Kóstold csak, annyira ehetetlen? Zsörtölődik, de ki győzné a hasát hússal telirakni?

- Finom, ereje van - evett a titkár tisztességgel. - Bírod ettől a munkát.

- Ugye, ugye - dörzsölte örömében kezét Potornainé a villanytűzhelynél -, de rághatom a fülibe, nem érti.

- Húst főzzél, rendes kaját! Van. Minek spórolni, az a világ elmúlt, tán a hátadon viszed a gödörbe?

- Szeretnéd, hogy felforduljak! Nem várakozol soká, elszólít az isten.

- Lelkizik már - mondta Potornai jóllakottan, hátradűlve a székén -, gyere Lajos, a jószágoknak több eszük van.

Cigarettára gyújtottak az ólnál. Novák észrevette őket, csatlakozott.

- Hogy vagytok? - kérdezte a párttitkár.

- Jól. Láthatod.

- A tehenek?

- Azok is.

- Problémátok nincsen?

- Micsoda?

- Panaszotok, elintézni való ügyek?

- Tán megbetegedtél vagy világfájdalmad van? - csodálkozott Potornai. - Ilyet sohasem kérdeztél. Rád jött hirtelen?

- Csak úgy érdeklődöm.

- Nem jó urakkal és nagy elvtársakkal egy tálból cseresznyézni - mondta fülig-szájjal Novák -, kezedre ütnek.

- Elmarnak a tűztől? Ne hagyd. Felkötötted a kolompot, szóljon, akinek kezében a harangkötél, az harangoz.

- Nem szívlelik.

- Az igazság szép, nemes dolog, arra való, hogy kimondd - bölcselkedett a behemót tehenész -, de jól futó paripád legyen, hogy utol ne érjenek.

- Nem takargatom - mondta Nemes Lajos -, semmit se veszíthetek.

- Úgy gondolod? - húzta el a száját Novák -, úgy?

- Úgy.

- Könnyen vagy vele, kosztoltatnak. Elnök, agronómus, könyvelő, párttitkár állami támogatást szed - beszélt Potornai. - Az éjjeliőröknek nem jár? Bennünket úgy fizettek, ahogy dolgozunk, próbálhatnátok tán tik is.

- Az állami támogatás jár. Visszaküldjem?

- Olyat már ne tegyél, a pénz nem büdösödik. A szemedet, füledet nyisd ki - okítgatta a tehenész Nemes Lajost -, felosztottátok a területet egyéni művelésre, növénytermesztő foghat rogyásig. Viszi a terményt a kamrájába.

- Vállalhattok.

- Egy seggel két csikót?

- Vedd elő a kisokost - mutatott Novák a párttitkár fejére -, ez igazságos? Minket büntettek, állattenyésztőket, a mindennapi helytállásunkért. Miféle egyenlőség az ilyen? Na milyen?

- Félrebilleg a szekér.

- Könnyen povedálsz - vágta oda a párttitkár Potornainak -, irtó könnyen. Nincs veszíteni valód.

- Annyi a gezemice, pokolra sok. Nemes Lajos nem vidult.

"Saját érdekeiket védik - gondolta útközben -, kereshetem megint az igazságot. István-apánk vörös lobogóval fogad, veregeti a vállamat; zseniális, csak éppen pénz nincsen. Hoztál tán a bankból? Vagy küldi a párt?"

"Megírom heti jelentésemet a hangulatról, részletesen a tehenészek kérését, neheztelnek; ejnye, nem ilyen borús a helyzet, és az eredmények, amiket a Csillag elért? Fogalmazza át, mégse így továbbítsuk. Betokosodtam, azért kesergek, rossz az ítéletem. Mindenkinek jó, hangosan kiabálja, pihenhetnék nyugodtan, helyette ellenzéket csinálok magamból. Irigykedek? Örülnöm kellene mások sikereinek, bólogatnom István-apánknak, mert kinyír. Eredmény van? Csakhogy kié, elvtársaim? A dolgozók kubikolják ki, amíg ti itatjátok a pácienseket, vicceket meséltek, István-elvtársam elzsongja szokványszövegét."

"Ilyet még nem ittatok, különleges kínai pálinka, a mi pancsunk... - mondja. - Mindenkinek merjük adni, a legmagasabb beosztású vendégeinknek is. Gond volt, mit igyanak, mivel kínáljuk őket. Megoldódott ez is, mi mindent megoldunk, saját termésből való, zöld dió, aszalt szilva, meggy, citrom és szesz keveréke. Ízlik? Egészségetekre."

"Potornai Zsuzsa tálcán viszi a barna piát, metszett üvegben középre teszi, gőzölgő feketét szervíroz, gyakorlott mosoly, kézmozdulatok, rövid szoknyácska, örüljön a kedves vendég, éljen a pohár-diktatúra. István-apánk szellemeskedik: te főnök vagy, én a tök, holnap te vagy a tök, én a főnök. A röhögéstől meghasad a potrohom - gondolta dühösen a párttitkár, amint hazafelé tekert a faluba. - Mire vigyázzak? Ötven elmúltam, kevés maradt hátra. A téesz erősödjön mindenáron, elnök nélkül is boldogul, egy-két ember nem a világ. Elnézzek minden fölött, herdálják a közöst, szemétdomb bűzösödjön utánunk? Kukorékoljanak a fiatalabb kakasok? Elhúzom a szájukat a fazéktól."

"Dihenes, a főagronómus rafinált. Strandoltak a feleségével, a vizet kerülték. Megérkezett István-apánk oldalbordájával, zsupsz a medencébe, lubickolás együtt, kézcsókok, családi csicsergés hosszú távon, kölcsönös nyalakodás. Gusztustalan fajzat. Hová süllyed a téesz, ha mindenki eltanulja?"

"Mit megértem, nem találom régi helyemet, magabiztosságom. Fordul a világ. Bennem van a hiba? Maradi lennék, gyöpös fejű? Szívemre szorítom a kezemet: nem így képzeltem a báburuhát. Vagy nincs már szükség rám? Potornai is megokosodott vénségére. Leköszönök és vége, szép időt szolgáltam."

A Főtéren járt. Kékes fényt szórtak szerte a neonok. A kultúrház mellett emeletes iroda épült, alul üzletsorokkal, csillogtak az ablakai.

"Az én munkám hasonló - gondolta felvidulva -, csak nem látszik."

Potornai Bandi sötéten látta a világot. Gyakran megesett. Szótlan, komor hallgatagságát emésztő szomorúság váltotta fel, észrevétlenül érkezett, elég volt hozzá a rossz hangulat, az elkedvetlenítő hír, a megperdült őszi levél. Céltalannak, értelmetlennek találta a kínlódását, bajlódott más kölykeivel, a magáénak tisztes munkával otthont nem tudott teremteni.

"Ki veszi észre ebben a nagy nemzeti picsi-pacsiban? - gondolta -, tülekednek a forintfa alatt."

Menekült olyankor, kerülte az embereket. Semmit sem tisztelt, két-három mondat után villámokat szórt a tantestületre, a társadalomra. A világon kérte számon reménytelen helyzetét, mindenkit bűnösnek talált, mert nem úgy alakult az élet, ahogyan idealizált álmaiban, vágyaiban elképzelte.

"Közösség az ilyen? - horkantott mérgesen. - Harmincával nevelik a hízókat, de könyvre nem áldoznak. Délután kezdik a szivolázást, de moziba nem járnak. Barbárság, az anyagi érdekeltség tartja össze."

Idegesítette fia játéka, kíváncsiskodása. Kerékpárra pattant és a Főtérre hajtott. A presszóban fagylaltot kért. Zöldecske kedvesen szolgált, két zöld, fényes csillag volt a szeme. Piros szolgálati köpenyében, fehér gallérral, kitűnt szépsége, combja formásan látszott, simogatni szerette volna, harapdálni. Kirakat, a borravalóért. Előrehajlott, fehér bugyija vakított. Bandit kiverte a víz.

- Ez lehűti - mondta a szépasszony.

- Gondoskodása megható.

- Köszönöm az elismerést.

- Tehettem mást?

Citrom- és eperfagyit kapott. Megmerevedett, kanalába döglött légy került. Rosszul látna? Erősen lecsukta a szemét, újra kinyitotta, a hulla nem mozdult. Undorral emelte a talpas poharat, Zöldecskének mutatta.

- Ez mi? - kérdezte emelt hangon. - Újítás? Döglött légy a fagylaltban?

- Ugyan kérem, az nem légy!

- Hanem micsoda? Megfejtené?

- Darázs.

- Igen? És az ehető?

- Nem próbáltam, de a darázs tiszta madár - nevetett Zöldecske -, hozok másik adagot.

"Kellett nekem fagylaltozás - gondolta Bandi. - Micsoda forma, még ez se sikerül."

- Hagyja, sietek, majd legközelebb összerágom - tréfálkozott kínos helyzetén. Sírni, ordítani szeretett volna.

Tomajra hajtott. Szép délután ült a fák hegyén. A táj ölébe vonta, simogatta. A major szélénél megállt, az iskolához fordult. Melegség dörömbölt belül, józanító nyugalom. Kis teremnyi fiatalság, alumínium lábú, tintás padocskák, négy ablak tört, piszkos üvegekkel, két tégla-melléképület, fakó, fűverte udvar, kis futballpálya, egyetlen játszóhely. Melegítős gyerekek hevertek a fűben. Kerékpárok támaszkodtak a gangon. Csend. Bandi hanyatt feküdt a sárguló mezőben, galambbúgásra figyelt. Az iskolánál galambok éltek, a magasított épület padláslyukain szállingóztak, a tetőn körültotyogták a tévéantennát és bátran brúgattak.

Orgonasövény és szikár akácfák rekesztették be az udvart, aminek földjében háztáji kukorica, hagyma silányult. A fiatal tanár száraz füvet fogott s rágta. Csodálta az erőlködő szilvafát; elvadulva, gondozatlanul, de élt és gyümölcsöt ringatott.

"Együtt fiatalkodtunk - gondolta és szívta az alföldi száraz levegőt. - Micsoda távolság van mögöttünk."

Régi kép. Kicsik, nagyok együtt, magyarázott a tanító, kushadtak a padban, ritmusra suttogták: egyik fülem sós, a másik paprikás, nem hallja, hogy mit dumálsz...

Apja hangját hallotta a messzi múltból.

- Ne bántsd a fát, marha! Könnyebb gyereket csinálni, mint egy ágat felnevelni.

Duzzogott akkor Potornai, kedvetlenül, dérrel-dúrral járt. Anyjuk csillapítgatta őket.

- Ne kiabáljatok, ideges apátok! - súgta.

Nem ideges volt, hanem irtó éhes. Munkás-elvtárs hónapok óta nem fizetett, ők meg telhetetlenül tátogtak az asztal körül. Anyja megkente a bolti kenyeret bolti zsírral, vékonyan, maradjon másnapra is.

- Sokat adol nekik, felpezsdül a vérük! - mondta a tehenész, és hangosan becsapta az ajtót. Ment a major piszkos falú óljaihoz, vakaródzott, hegyeseket köpött a földre, de nem vacsorázott.

Akkor haragudott az apjára, mert kevés kenyeret ehetett, kérni pedig sohasem mert.

"Micsoda színjátékot csapott - gondolta Bandi -, sértettet, haragosat mutatott, hogy a részét szétoszthassák. Vagy tőlünk tényleg irigyelte?"

Pöttöm lányok szaladtak, piros melegítők, kék melegítők ugráltak a szürkére szikkadt szénaboglyánál. A nagyobbak táncdalokat énekeltek. Bandi bámult az ablakon, poros térkép, szürkére mázolódott tábla, törpe szemléltetőeszközök, berendezések. Befejeztetett. Nem nyílik a nehéz, barna ajtó, kinek nyitogatnák? Nyolc gyerek élt a közeli tanyákon, az újmajoriaknál, akik télen költöztek a szolgálati lakásokba.

"Megszűnik az iskola. Életem darabja - gondolta. - Az apró legénykék, lányok tanyai kollégiumba költöznek. Szerencsések. - Én felső tagozatra gyalog jártam."

"Mégis, miért fájlalom? A hullott vakolatot, a szúette, korhadó padlót, a gépolajtól lucskos repedéseket sajnálom? A régi idők végérvényesen oda vannak, magamban kutathatok utánuk, a feneketlenkút-emlékezetemben."

- Idejársz? - kérdezte a kis szőkétől.

- Már nincs iskola, a faluba költözött.

- A majorban laktok?

- Ott.

- Szoktál pálinkát inni?

- Keveset.

- Az édesanyád?

- Feketekávét is, amit lábasban főzünk.

- Annyi pénzetek van?

- Sokat fizet a téesz.

Szétröppentek a gyerekek.

"Ennyi a múltam, megsirassam? - gondolta a tanár. - Megéri?"

Könnyű szívvel indult a majorba, aminek a végében fából ácsolt kilátó terpeszkedett. Istállók, silók átható szaga terjengett. Az árok partján magasra nőtt bokrok, szikfűk virultak. Új kövesút szabta ketté a területet, szélein fehér-fekete csíkos karókkal tűzdelve. Szénakazlak tornyosodtak, kiszáradt fán fészkében gólya kelepelt, s mint hajdani reménység, idekéklett a Nagyerdő. Fáktól távolabb a szérű, a szín, a szárító torony és a piros kombájnok.

Apja az ól ajtajában tűnt fel egy pillanatra, öröklött mozdulatok koptatták, fejés, trágyázás, de nem tudták legyőzni. A régi, keserves épületek nem viselték el a gépesítést, hiába áldozott a Csillag fejésre, csörlős trágyakihúzóra. Az új istállókban fehér köpenyben jártak Péteriék, a tehenek betonjászolból ettek, önitatóból ittak. Potornai csökönyösen ragaszkodott a régihez.

"Mindennapi életünk fegyelme a legfontosabb - gondolta Bandi -, abban a boldogság. Alkalmazkodások árán is megmaradni, a túlélőknek szolgál az igazság. Ez a közös érdek."

A tejháznál Novákné köszönt. Szemüveget hordott, őszülő haját könnyű, zöld kendővel kötötte, fakult kartonruhát viselt, elmosott színű kék anyagban fehér pontokkal. Csontos asszony volt, magasabb Bandi anyjánál, lába a legcsúnyább, térdtől lefelé bokáig deformálódott bunkók, púposra dagadt kék erek koszorúzták. Állandóan magával hordta a szatyrát, abban üveg friss vizet.

- Látta anyámat? - kérdezte a tanár.

- Főzi a vacsorát.

- Maguk hogy vannak?

- Élünk, csak öregek ne lennénk. Majd megtudjátok, eljön az idő - mondta és megigazította kendőjét -, a tejházhoz tettek, nyugdíjamig talán elviselem.

Potornaiék szolgálati lakása nem változott. A televízió fő helyen, nyersfaszín kerete kirítt az összképből. Senkit sem zavart. Sportközvetítés fröcskölt, anyja a konyhában főzött.

- Nem nézik, csak szól?

- Zajong mindig. Bekapcsolom és nem vagyok egyedül. Nincs munkám, elébe ülök, megnézek bármit, meghaltam volna nélküle.

- A családom tagjai?

- Nem jönnek. Ver velük az isten, disznótor óta alig írnak. Kaptunk két levelet - jól vagyok, otthon mi újság, írjatok, csókolja magukat szerető fiuk -, és ámen.

- Majd télen - húzódott óvatosan a kanapé szélére a tanár. - Csucsujgathatja őket kedvére.

- Bár már itthon lennének, vinnék a kicsit, ami van. Minek az a pénz, ha nem osztozunk rajta? - kuporogtak könnyek Potornainé szemébe. - Nem sokáig élek már, legalább közelebb laknának, megszültem őket, amikor baj van, egy sincs mellettem.

"Micsoda állatkert vagyok - gondolta Bandi -, eltörik a mécses. Könnyebbé, szebbé nem tehettem életét, legalább ne bántanám. Kegyetlenül bánok el vele, még sohasem csókoltam meg a kezét. Szegény anyám, mosóteknők, tehénistállók hamupipőkéje."

- Ugyan, anyám - mondta és megsimította a neki vállig sem érő asszony fehérrel szőtt haját -, szeretjük mi valahányan.

- Megvetem minden éjszakára az ágyat. Valamelyik csak jöhet tán.

- Bírja még az öreg? - váltott hirtelen témát.

- Ott kuksol állandóan, vagy a tévét lesi. Nem iszik már, vigyáz az egészségére, örökké akar élni, a gyógyszereimet szedi, azt mondja, fiatalodik tőle, talán újra is nősül. Bolondozik. Azon lenne, hogy felviduljak, de úgyse tartós már az. Ritkán jöttök ti is, pedig hogy szeretem a kis unokámat, lábához raknám a világot. Zsuzsa úrinő egészen, kihasználja az eszét, fiatalságát. Öregségére megszelídül a táltos ló is.

Apja átható istállószagot hozott. Kezét mosta, egyenként egyengette ujjait. Csontok ropogtak.

- A munka teszi, ami tejet ketten kifejtünk anyáddal, tán nem férne a Balatonban. Mégse hagynám abba, saját temetésemet rendezném.

- A nyugdíj szólítja. Pihenhet rogyásig.

- Nem lesz abból paszuly se, ezekbe az ólakba nem fognak fiatalokat, büdös a gané. Lerombolni a falakat meg oltári pusztítás - mondta Potornai öblös hangon -, te hogy vagy?

- Jól.

- Az a fontos. Szép feleséged, gyönyörű fiad, jó állásod. Megkaptad az élettől, ami szükséges, más megszerezhető.

- Maguk?

- Mi bajunk legyen? Igazi egyenlőség van, a legutolsó is teliverheti magát kenyérrel, szalonnával. Kényességében veszekszik velem anyád. Eladta a hízókat, tízezer forintért. Tán tartott egy hétig. Ilyen kis szürke asszony tízezreket csak úgy fenébe vág? Ritkán eszünk szalonnát, felvágott, kolbász, virsli, szalámi a kapós. Gondolhattam vóna? Álmomban se. Csak fiatalabb koromban mutatott volna percnyit is az élet. Isten áldja meg István-apánkat, mert selyemből van a gatyánk.

- Politizálsz megint? Tartsd a szádat, hatökör vagy ahhoz.

- Ilyen, letorkol. Nézzük a televíziót, magyaráznak tanult emberek, ez meg hápog, kotkodácsol, nem úgy van az, s elvárja, hogy helyeseljék. Hallottál csudát?

- Bénit megitattad? - kérdezte anyja és a homlokára csapott.

- Kiment a fejemből.

- Papolsz, de a jószágról megfeledkezel.

- Tán szomjan vagy éhen vész?

- Micsoda észkombájn, csépelhetnek a fejeddel.

Potornainé igyekezett a tejházhoz.

- Zsémbes, mióta nyugdíjat kap, nehezen találja a helyét - magyarázta apja, akit nem tört meg az öregség -, malac, tyúk az ólban, de istálló felé tekinget, hajnalban javában fejek, beállít, elveszi kezemből a zsétárt. Pedig asztmás, hektikás. A Bénihez meg teljesen kezes.

Bandi anyja után ment az istállóba. Mosolygott. Tejesüvegből szopott a borjú, Potornainé egyik kezével simogatta, másikkal tartotta az üveget. A kávészínű, fehér homlokú Béni óriási szemmel hálásan nézett, lábát megvetette a gyenge almon.

- Jó? Egészségedre válik - duruzsolta az asszony.

Hízelkedett a jószág, nedves orrát Potornainé kezéhez nyomta, érdes nyelvével simította.

- Te bolond! Összenyálazol egészen.

Bandi elbúcsúzott. Sötétben guggoltak az út menti fák, szürkére taposott gyalogút kószált előtte. A holdnak hidegre sárgult képe, mint a Grimm-mesékben.

Friss, üde volt, tele életkedvvel. Közeledett a faluhoz. A fák árnyékai keresztben feküdtek az úton, zöld és pompás lomb sötétlett. A neonégők fehéren izzottak, drága éremként csillogtak a bokrok száraz pikkelyei. A padok mázolása frissnek, fémesnek tűnt, ezüstözött a nagyra nőtt vadparéj. A fű megpuhult, izzadó tenyérként verte a harmat, a porcsiny parányi ékszerként viselte az ősz hidegét.

Ahová nem ért fény, mélyfekete tónust öltöttek a fák, és szomorúságot. Haldokoltak.

Bandi vonaton utazott. A fülke sarkában eltörődött ember ült, használt, sötétszürke színű, zöld pettyes kabátot hordott, szürke nadrágot. Zöldesszürke ingét begombolva viselte. A kis arcú ember ismerősnek tűnt.

"Kicsoda lehet? - gondolta a tanár és leült a szemközti padra. - Hiszen ez Szentpéteri Ferus."

A sarokba húzódva görnyedten cigarettázott, nem ültek a közelében. A végrehajtónak országutak kőkockáiból volt kirakva az arca.

- Megismer?

- Meg. Potornainak vagy a legnagyobb fia, aki tanár.

- Eljár?

- Mi mást tehetnék? Megyek a kenyér után.

Újabb cigarettára gyújtott. Hamuszínű arcát élénkítette a gyufa narancs-lobbanása. Közömbösnek mutatkozott, megfontoltnak.

"Ötven elmúlt - gondolta Bandi -, öregebbnek hittem."

A múlt képeiből válogatott. Homályosan látta a végrehajtót a cselédházaknál ólálkodni, betegesnek, véznának tűnt apja mellett, de a képet nem tudta közel hozni, premier plánban kinagyítani, lázasan kutatott tovább emlékeinek roncsmezőin. Zöld lódenjében látta Ferust, bottal, barna kalapban, bajuszosan, árulta a lottócédulákat. Aztán eltűnt a faluból.

"Kiutálták" - gondolta Bandi.

- Hol dolgozik? - kérdezte.

- Bíróságon. Megmaradtam a szakmában.

"Mit akarhat? - gondolta a végrehajtó. - A nehéz időkre nem emlékezhet, pendelyben szaladgált."

- Itthon nem szeretik?

- Nincs nekem bajom senkivel.

- Nincs?

- Nincs.

"Talán nálunk is söpört - gondolta a tanár -, csak nem emlékszem. De van, aki nem felejt. Megzavargathatták a kisöreget. Micsoda bolond szakma, végrehajtó, törvényt alkalmazni a törvényhozókkal szemben. Állandó konfliktus."

- Akinél foglaltak? Akiket megverettek? Azokkal mi van?

- Nem tudom őket elfelejteni - mondta a végrehajtó megfontoltan és a szeme gyanúsan csillogott -, kísér az engem életemig.

"Micsoda szemérmesség - gondolta Bandi. Kinézett az ablakon, ismerős, szikkadt tájakra látott. Traktorok hasították a barázdákat, néhol feltünedeztek a kései kombájncsomók. Halastónál kattogott a vonat, fémszürke víz borzongott a szeptemberben. - Lehet az ilyet sajnálni? Az élete érdekelne."

- Megkeresném, ha elmondja a régi időket.

- Minek? Ki kíváncsi az én kálváriámra? Egy padlássöprő végrehajtóéra?

- Az utókor.

- Elmondhatom. Minek vinném a sírba?

A ház, amiben Szentpéteri Ferus lakott, gyér nádtetejével fogadta az éveket. Két barna ablakkeret, apró üvegekkel bámult az utcára, a göthös kerítésre. A fehér falak sem takarhatták el az épület korát, végelgyengülését, repedésbe, töppedésbe kezdett pusztulását. Kopár udvar társult a hajlékhoz, és a nyitott gang. Hagyományos kunsági ház; bejárat a konyhába, s kétoldalra nyíltak a szobák.

Vacsoráztak. Tej, bádogcsuprok, bolti zsír és bolti kenyér az asztalon, öreg, barna bútorok.

"Nem gazdult meg a végrehajtásból - gondolta a tanár. Kis zavart érzett, hogy lábatlankodik, belelát a fazekukba. - Több lehet a borsa, mint az öröme."

- Kerülj beljebb - mondta a végrehajtó. Szobájukba tessékelte a vendégét, székkel kínálta -, a kisvégit használjuk, amoda a mama lakik.

- Értem - bólintott Bandi és széttekintett: páros ágyat, szekrényt, sezlont, kályhát, kerek asztalt, három széket pillantott meg hirtelen, kopott, de stabil szobabútorokat -, fontos, hogy egészségesek.

"Hülyeség volt beleegyeznem - gondolta Szentpéteri Ferus -, dicsekednivalóm nincsen, szégyenkeznem sem kell különösebben. Talán a lakás miatt."

- A mi egészségünk csalafinta, szépet mutat. Elejéről kezdve talán az iskolát említem, elvégeztem a négy polgárit. Apám harmados volt, óriási örömére szolgált, hogy parasztgyerek ösztöndíjjal tanulhatott. Háromszor-négyszer annyit követeltek tőlünk, mint a módosabbak csemetéitől. Következő esztendőben felvettek az adóhoz, ahonnan katonának vonultam.

1944-ben a tisztek hozzátartozóinak bútorait, értékeit szállították, öt kocsiból álló oszlopban. Az út menti eperfáknál integettek hárman, csíkos ruhában, katonaköpenyben. Politikai internáltak. Elvitték őket a debreceni Nagyerdőbe.

"Jól választottál, Ferenc, vagy rosszul - gondolta -, életedbe kerülhet."

Egy év múlva igazolták. Kétszáz csizmás paraszt vonult a népbíróságra. A közalkalmazottakat egymás után idézték elő, a múltbeli ténykedésüket fejükre olvasták.

- Miért vitte el Jobbágy Boldizsár tehenét?

- Adótartozása volt.

- Eljött hozzám, megmagyarázta, hogy értsek vele egyet - mondta akkor öreg Boldi. - Nem haragszok.

Ferus betegeskedett. Párttag lett, bizakodott. Folytathatta a szakmát, az új forint születésekor kapott helyet.

- A végrehajtásban igazságtalannak éreztem, hogy minden szem terményt lefoglaltunk. Jártam a cselédházakban is - mondta az alacsony, szürkére fáradt Ferus -, és kérdezgettem magamban: mit esznek ezek holnapután? Az éhes szájak elől nem söpörtem le a padlást, elkértem a beadási könyvet, a cséplési lapot, Novák Józsit, Potornai Zsuzsát marokszedőnek számítottam, több gabona maradhatott a családnak.

- Főnökeim félreállítottak, rám fogták: kulákbarát vagyok, a kéjelgő kisiparosokat támogatom, veszettül ellenzem a beadást. Pályázott ide egy pofa nagyon - mondta Bandinak -, csábított, míg kötélnek álltam, státust cseréltünk, máshová kerültem.

Íróasztalon aludt három hónapig a tanácsházán, a régi kastélyépületben. Akkor idősebb házaspárnál sikerített szállást. Ágy, asztal, két szék, slussz-passz, földes szoba, petróleumlámpa. Körmölgette az adóügyeket, cifrán kosztolt, hetente egyszer evett főtt ételt, reggel tejet ivott boldogan. Még tojást sem tudott vásárolni. Csodálkoztak, hogy naivan élt.

"Csodálkoztak - gondolta. - Mégis kinyírtak."

Brigádokban dolgoztak. Behívatták a parasztot, lelkére beszéltek. A helyszínelés siralmas volt, az újföldesek sok gyerekkel, kicsi pulyákkal. Nem volt mese, végrehajtottak. Előttük már jártak ott, lefoglaltak mindent, utolsó szem gabonáig.

- Hányan vannak? - kérdezte. Morgott magában és szívta a fogát. - Tízen?

- Megszámolhatja.

"Hogy követhetek el ilyen embertelenséget - gondolta. - Fejadagnak, vetőmagnak visszahagyhatnánk."

- Felit rakja a szekérre.

- Viszem az egészet, mert felakasztanak - mondta sírós hangon az elgyötört gazda. - Áldja meg az isten, még egymásra szorulhatunk.

Figyelte a párttitkár, gyűjtötte az adatokat ellene. Kiment a helyszínre.

- A padlást is söpörjék - parancsolta.

- Ne söpörjék - ellenezte Szentpéteri Ferus.

- Mozogjanak. Prédikációra várnak?

- Nincsen ott semmi.

- Nincs? - hatalmas pofon csattant a Ferus arcán. - Ennyire jártas a politikában?

"Lesz még idő - gondolta -, amikor visszaütök."

- Maga továbbképzésre szorul.

Elkeseredett, elment kedve az élettől. Kiszolgálta a rendszert, de a túlzásoktól irtózott.

"Visszaadom a pofont - gondolta -, vagy a mejport."

- A családom lebegett a szemem előtt. Eljöttem hét elején, azt sem tudták, élek, halok, hazamegyek-e szombaton? A laktanyában sűrített marxizmussal neveltek, a fülem közé, meg ne sántuljak. Kis szobában ketten maradtunk a vallatóval - mondta, cigarettájának parazsa élesztgette arcát. - A jegyzőkönyvet teleírták, csak jóval nem. Örökös szöveg: nem vagyok híve a rendszernek, kulákbarát, a kéjelgő kisiparosokat támogatom...

- Adja ide - mondta akkor a végrehajtó -, aláírom még az akasztást is. Csak elolvasom.

Összegyűrte és lenyelte. Felugrott a vallatója, hogy nyaka közé csördít, elhajolt előle, védekezett, de futottak a többiek. Többre nem emlékszik. Másnap vitték a vonatra, mindent elvettek tőle és hazaküldtek.

- Jól kifizették - mondta Bandi.

- Rettenetesen fájt, hogy így jártam, szégyenfolt esett a becsületemen. A pártból nem tudtak kizárni. Elhatároztam, küzdők, amíg élek, az igazságomat el nem vehetik.

Kubikolt. Második kislánya akkor született. Jól fizettek, erős summát havonta. Nem vigasztalódott, sérelmét hordozta. Az édesanyja házában laktak, ahol most. Elcsigázottan járt haza.

Csákány, lapát, ásó, taliga. Bánhalmán a csatornarendszert csinálták. Fellebbezgetett, választ soha nem küldtek. Meglátta egyik politikai utasa, aki ott vezetősködött.

- Téged kereslek, elvtárs - mondta és megölelte boldogan -, hat éve. Igazi kommunista vagy, nem engedem, hogy kubikoljál.

- Priuszom van.

- Nem érdekel.

Bérfelelősnek alkalmazta. Amíg funkcióban maradt, háromszor próbálta a munkakönyvben helyesbíttetni a bejegyzést. Nem sikerült.

"Tisztelem, becsülöm az emlékét is - gondolta Ferus. - Hitt bennem."

Brigádírnok, kapás, annak se sokáig, megint kezdődött újra vándorlása, kiflikihordó, pékinas, újságárus, vécétisztogató, éjjeliőr, szabadfelvásárló, adminisztrátor, sehol sem hosszabb ideig. Munkakönyve rosszabb volt a tűznél, a tanács bélyegzőjének szövege: büntetésből elbocsátva. A fekáliásoknál kereste kenyerét - Jós Sándor is - az ellenforradalom idején. Szedett-vedett népség, fizetésük nagy részét megitták.

Megbetegedett. Leszázalékolták.

- Jártam a hadak útját, úgy kezeltek, mint fasisztát - mondta keserűen, a csípős füst köhögtette. - Alacsony nyugdíjat kaptam. Közben pereskedtem, folyamodtam ide-oda, a rendszert kiszolgáltam és koldusbotra jutottam, fiatalon elvették az életkedvemet, igazságomat; lábomat, karomat vághatták volna, azt könnyebben elviselem.

Kenyér nélkül maradt a család. Rokkantsági nyugdíjból öten éltek. Három kislányt neveltek. Felesége téeszbe járt, de a Csillagban sem szakították meg magukat a fizetéssel. Ismerőse ajánlotta Ferusnak, áruljon lottót és újságot. Elment. Lenézték. Nem tetszett a családnak.

- Ezt érdemelted? - kardoskodott akkor a felesége. - Ha barátod, fel se ajánlja.

"Szolgalelkű voltam, belenyugodtam a sorsba, nem lázongtam, inkább féltem - gondolta Ferus. - Tudtam, az igazság győz, de előfordulhat, hogy az életem kevés hozzá."

- Egyszer ettem naponta, nem tagadom, a Fényesben túrós csuszát. Meg se virradt, már újságot árultam a vonatnál - mondta Bandinak. - A falu egyik oldalát körülszaladtam, s vonaton vittem a lapokat.

Társasvacsorán a Fényesben ültek régi iskolatársai. Szép sorjában mindnek kezébe nyomta az újságot.

- Ezzel nem szegényedsz.

- Adok egy forintot - lökték vissza -, add másnak!

- A tiéd, kifizetted.

"Sokszor elkeseredtem, nem vitás - gondolta. - Igyekeztem és eltakartam, hogy a családom ne vegye észre. Kibírtam."

A mama pénzt kapott. Fia, Ferus beteg volt, s pénztelen. Felesége kopogott a ház másik végébe, az öregasszonyhoz.

- Tessék minket kisegíteni holnapig.

- Miből?

- Jó éjszakát - húzta be az ajtót.

Másnap ment orvosi kezelésre a végrehajtó. Felesége kiszedte a tollat a dunnából, a párnából, elvitte, eladta. Vett kenyeret, sót, cukrot, kávét, a többi a dokihoz vándorolt.

- Elment orvoshoz? - kérdezte az öregasszony -, miből?

- Volt pénz - mondta Szentpéteri Ferencné -, arra volt.

- És nem akadtunk el. Szégyene a falunak, hogy így éltünk, ember érdemelhet ilyet? Micsoda világ az ilyen?

- Munkához nem jutott? - kérdezte Bandi. - Maga sem?

- Nem.

- Újságot árulhat - vigasztalták Szentpéterinét a hivatalban.

- Nem akasztom a koldustarisznyát a nyakamba.

- A kislánya?

- Van gyereke? - kérdezte vissza.

- Nincs.

- Elhiszem. Különben nem ajánlaná.

- A gyerekeket állami gondozásba vesszük - mondta a hivatal.

- Az enyémet?

- A magáét.

- Akiket az árokparton elszülnek. Kegyetlenül ver a sorsunk - szomorodott a nagy kitartású asszony -, kenyérre kell a kereset, nem pirosítóra, flancolásra.

Szörnyű évek jártak. A lányok hánytorgatták, hogy semmit se kapnak. A legidősebbnek két évben ruhát, négyévenként nagykabátot vettek.

- Karácsonykor szaladtam a tanácshoz, adjanak ajándékot, gyerekeink vannak. Üres kézzel fordultam. Látja a szegeket a falban - mutatta a tanárnak -, este kimostam, oda terítettem a ruhákat, forgattam, hogy reggelre megszáradjanak. Levezettem az iskolát, s gyakran krumpliból sem ehettek eleget. A legkisebb négyéves volt. Téeszben dolgoztam, kapálás, aratás, szőlőmunkák, nem válogattam. Este megtértem, pihenés helyett igyekeztem a szomszédokhoz meszelni. Nagy betegség ért, ideggyulladás.

Az asszony közben csigacsinálót keresett. Fehér kötényt kötött, karján felgyűrte ruháját. A konyhában tésztát gyúrt, pihentette, lisztet szórt a kihúzott asztalra, nyújtófával elnyújtotta a tésztát, téglalap alakúra elvagdosta, kupacba rakta, és a csigacsinálóról gyorsan pörögtek a henger alakú csigák. Ütemesen, megszakítás nélkül dolgozott, örömmel. Hízásra hajlamos volt, haját kendővel szorította, fehér arca fénylett a villanykörte fényében. Házitészta készítéséből pénzelt.

- Súlyos betegség - bólintott Bandi -, szépen meggyógyult.

- Szépen. Pedig a kezemet se bírtam a szájamig emelni.

Akkor Verébbel üzentek érte: kimérték a közös répaföldet, kapálja. Vitte igazolását az irodába, injekció után, és rosszul lett. Csak nézték.

- Beteg? - kérdezte az elnök megdöbbenve. - Háztáji tengeriföldet nem mértünk magának, azt hittük, undorodik a munkától, hogy tájunkra se néz.

- Nem baj. Küldjenek értesítést róla - otthagyta az irodát.

Haza se ért, zörgött a téeszszekér, üzent István-apánk, kimérték a háztáji tengeriföldet. Hiába. Esztendőkig gyengélkedett, akkor maradt ki a Csillagból.

- És maga, Feri bátyám? - fordult Bandi a végrehajtóhoz.

- Gerincműtéten estem át. Igazságot szolgáltattak. Több helyre pályáztam, a tanács tizenkét hónapi keresetnek megfelelő összeget fizetett, orvosolván az elszenvedett sérelmeket. A gyerekeknek vettünk ruhát, nagyon jókor jött. Sajnos ott is, az új helyen is piszkálgattak, írtak leveleket, mocskoltak, pocskondiáztak, egyik rágalmazást Majorék küldték.

- Amikor a Kádár-titkárságtól levelet küldtek, több segítője támadt egyszeriben. Nem? - kérdezte a tanár.

- Jaj, megint bajt csináltál? - sopánkodott felesége. - Kerestek.

- Komám, elhelyezünk - veregették vállon. - Megjött a minisztériumból.

- Hagyjatok engem, ti ne gyámolítsatok!

A Tisza menti falvakat járta. Nyugdíját szüneteltette, fizetése kétszer annyira rúgott. Végül bírósághoz került végrehajtónak.

- Árverésre ritkán, nagyon indokolt esetben, csak állami sikkasztási ügyekben kerül sor. A fizetés letiltását szorgalmazzuk. Gyermektartási ügyekben nagyobb a szigorúság - mondta a végrehajtó. - Az ingófoglalástól leginkább eltekintünk. Reálisan, szép szóval, udvariassággal boldogulunk. Helyet cserélek, a tanácshoz megyek, nagyobb fizetésért. Üldöztetés, mellőzés után sínen vagyok, mindenkinek megbocsátottam, senkire sem haragszom, az igazság kárpótol és az öröm, hogy a szakmámban dolgozhatok. Sok embert megismertem, tanultam, ügyfelekkel beszélek, vitatkozok, lelkivilágukba képzelem magam. Sokfélék, jó útra, fizetőkészségre téríteni őket elég nehéz népnevelő munka. Szép szóval boldogulok, meggyőzöm a csökönyösöket. Édesanyám hajtogatja: "Fiam, fiam, csúnya mesterség." Nem képzelhetem másként az életemet. Több újításom van a behajtás területén. Jó módszer. Lakáskiürítésnél sem karhatalommal kopogtatok, inkább okos szóval, szuggesztióval.

- Érdekes munka?

- A húgod, Potornai Mariska kisfiát ellopták. Sógorod, aki sofőr a mentősöknél, egyik útján meglátta a gyerekét, hogy árokparton játszik. Szó nélkül beültette a kocsiba és aló mars, magánál tartotta. Mariska meg feljelentette a volt urát. Hallottál róla?

- Nagyjából.

- A bíróság döntése alapján visszavihettem a kisfiút. Igen ám, de hiába zörgettem, állandóan rosszkor mentem. Kilestem a sógorodat. A gyereket holnap hozzad a bíróságra, mert kirúgatlak az állásodból, mondtam. Nem mindegy, mennyit keresel, a mentősöknél annyi a pénzed, mint fán a levél. Elhozta. Megírtam az átvételi elismervényt és elindultunk a vonathoz. Éktelenül bőgött a rokonod. "Nem megyek apukától" - ordibálta. Igen, mert felbégázták. Makacs kis magyar, hallod-e! Túljártam az eszén, vettem olcsó csokoládét, amikor pityergett, adtam egyet neki. A végén összebarátkoztunk, megérkezésünkkor azt kiabálta, hogy engem választ apukának.

Állami követeléseknél a végrehajtóknak két százalék prémium jár. Óriási strapa, menni, menni naponta. Ferus alapfizetése alacsony. És a kiszállás. Rossz címek után kajtat, este előveszi az aktákat, gépelget, hogy másnap haladjon.

- Vasárnap este visszaindulok munkahelyemre, kényelmesebb - mondta Ferus. - Nem szeretek késni, elmaradni. Naponta két-három községet lejárok, az aktáktól függ és a közlekedéstől. Nincs vonat, busz? Utazok autóstoppal, gyalog. Tanácsnál, rendőrségnél érdeklődök az ügyfelek iránt, hol dolgoznak, milyenek. Este szolgálati férőhelyemen bütykölöm a papírmunkát.

- A kosztolás?

- Reggel tejet iszom egy zsömlével. Délben típusebédet eszek, a legolcsóbbat. Spórolok, maradjon is, akinek három szép lánya, unokái, annak igazán kell a pénz. Levest, túrós csuszát vagy lekváros gombócot fogyasztok, húsra ritkán gondolok. Vacsorára megint tejet iszom boldogan.

Portásfülkében, ágyon alszik. Szolgálatából majd negyven évet ismertek el. Ágyban keveset aludt, íróasztalon, fotelban igen. Az ágyneműt viszi magával, paplan, párna, pléd, lepedő. Könnyen sátrat ver.

- Miért csinálom? Nekem dicsőség, hogy a szakmában maradhattam, dolgozhatok, elismerik munkámat, az ellátás másodrendű. Nem fényes szakma, a nép nem szereti, mert a törvényt alkalmazom. Népszerűtlen. Aki nem szereti, ne fogjon hozzá. Hányszor éjszakáztam kis falvakban, nem végeztem időre, a vonat, autóbusz elment, járkáltam, rostokoltam a kövesúton reggelig. Fekhelyért nem kunyeráltam, és nem számoltam fel potya szállásdíjat sem.

- Lelkiismeretes sült marha, mondják, de nem bánom. Öreg vagyok, nem hancúrozhatok. A végrehajtók közül aránylag magas fizetésem van.

Ferus cigarettára gyújtott. Felesége jött be a konyhából, kezéből nem tette le a tésztacsinálót.

- Ide hallgasson - mondta Bandinak -, tegnap hazahoztam a fizetésemet. Haza? Az áruházba. Csak néztek, piros csizmát, hosszú mellényt, blúzt vettem a legkisebb lányomnak ünnepre. Nekünk tizenkét esztendeje ez az első igazi karácsony. A másik kettő sem panaszkodhat, amikor szűkösen éltünk, a két nagy lányom bútort kapott esküvőkor.

- Anyu, tudna adni egy kis pénzt? - kérdezte a legidősebb kislányom, s adtam, és az uram is adott.

- A legidősebb háztartásbeli, férje téesztag, júniusban vettek házat. Pénzt kaptak, lakodalomkor dunnát, párnát. Középső lányom OTP-ben dolgozik, bútort, dunnát, párnát, pénzt adtam neki. Bírhatok többet? - nézett fel az asszony a tészta-munkájából. - Húsz kiló krumplit, harminc üveg befőttet, almát. A tésztát, amit csinálok, kapkodják, mint a cukrot. Negyven kilót viszek kéthetenként, kórházba, étterembe, többet keresek a férjemnél. El mertem hetven kilóval indulni, a két karomat elhúzta egészen, a csomagokból előrevittem, visszaszaladtam a többiért. Azóta kényelmesebben utazok, taxival, az állomásnál megfogadom, nem tehetem magam tönkre. Boldog vagyok. Nincs perzsaszőnyegünk, gépesítésünk, de így is jó.

A legkisebb lány kereskedő.

"Bennük van az örömöm - gondolta az asszony. - A legigazibb öröm, másban miben lehetne? Igyekszek a rosszat elfelejteni, a jót megtartani."

"Megérdemlik a boldogságot - gondolta Bandi -, megfizették."

- Szeretnék kicsit nyugodtabban, bővebben élni, igényem lenne, de még így telik - magyarázta Ferus. - Az elmúlt esztendők anyagilag már helyrehoztak bennünket. Legidősebb kislányomnak hatvankilós hízót adtunk, zsák krumplit, zsák hagymát. Sokszor fáj kicsit, hogy a faluban könnyebben boldogulnak, építkeznek, többre jutottak nálam. Tengernyit dolgoztam, gyerekkocsit sem vettem. A kezemben pénz, nagy összeg megfordult, de az enyém a saját fizetésem, havi gázsim, a legtöbb és a legkevesebb.

- Párttag?

- Ötvenhéttől nem vagyok párttag, de kommunista. Bizalmas munkakörben, jó szívvel szolgálok. A negyedszázados jubileumkor kaptam pénzjutalmat. Vágyam? Hagyjanak békén dolgozni, ne piszkáljanak, hűségesen iparkodok, míg ki nem öregszem a szakmából. Talán elérem a szép nyugdíjt.

- Újrakezdené? - kérdezte Bandi. Örült az alacsony, küzdeni tudó embernek. - Elölről?

- Újra - mondta határozottan az, és a szürke cigarettafüst feldíszítette arcát. - Mindig és örökké.

István-apánk íróasztalánál ült. Néptelen volt a központ, üres az iroda, szombat délután. Átgondolta a hetet, mit csinált jól, mi maradt a jövőnek? Az állattenyésztők megnyugodtak, kihirdette az új javadalmazási rendszert. Érdekes, villant eszébe, egy napon hallotta kérésüket, a sertéstelepen Váradi Mihály nagyjából elsorolta, alig ért az irodába, Nemes Lajos rontott rá, ugyanazokkal a gondolatokkal.

"Mi a szösz? Kulákság és proletariátus egy cipőben? - gondolta. - Ez aztán egységes paraszti osztály. Pénzről van szó."

Novák Józsi kopogtatott.

"Mi szél hozta? Zsuzsa zavarja otthonról? - tűnődött István-apánk. - Féltékeny? Mikor történt az, eszemben sincs."

- Elnök elvtárs, elvinném a gépet.

- Ki dolgozik ilyenkor?

- Éppen azért, maszekmunkám lenne.

"Nem rossz - gondolta az elnök -, a Csillag tulajdonával keresi a mellékest. Kis pénzt, nagy dohányt, adjam, ne adjam? Rongálódik a traktor kétségtelenül, fogy az üzemanyag, a közös látja kárát. Háborogjak? Legjobb munkásom, ha akar, többet árthat, meg se csíphetem. És a Zsuzsa férje, ilyen titkárnő nélkül boldogulhatok?"

- Vigyed. De óvatosan - mondta.

- Köszönöm.

"Kész szerencse, hogy nem iszik a jámbor - gondolta István-apánk -, nyugodt lehetek. Kerüli a romantikacsárdát. Mit sütnek ki, még hogy romantikacsárda?"

Levelet bontott. Rendesen címezték, bélyeggel ellátták, a postán feladták, a nevére.

"Reszkess, te bitang, találkozás szombat délután 6-kor a presszóban. Üdvözlettel: Kinyíró János."

"Kedvesebb is lehetne - gondolta. - Határozott, az biztos, nem késem a randevúról."

A presszóban sört vedelt a nép. Kovácsoltvas lábú asztalok, a sarokban kényelmes hely, ahonnan látta az ütközet színhelyét. A csinos kis szőke felszolgálónő mosolygott. Szemtelenül riszált.

- Parancsol a kedves vendég?

- Egyik se - mondta kicsit dühösen István-apánk -, parancsolni nekem szoktak, kedvesnek éppen nem titulálnak. Vendég lennék? Egy halott beszél magához.

- Imádom a humorát, csomagból veszi?

- Nem, postán szállítják.

- Rendeljen bőségesen.

- Tessék, bogár - nyújtotta a levelet -, adakozó vagyok.

- Kinyírót keresi?

- Más munkám úgy sincs.

- Írhattam én is.

- Aranyba foglalnám a kezét.

- Mikor?

- Kezdhetjük.

- Szépítkezek és szaladok, addig mit hozzak?

- Fagylaltot, úgyis elolvadok a gyönyörtől.

"Csípős virág, játssza az eszét - gondolta az elnök -, vagy valóban eljön? Összetéveszt valakivel. A nagyüzem szervezésének legújabb kori problémái mégsem izgathatják. Aranyoskám, kocsikázunk, ne félj, mesélek útközben, ne unatkozzál!"

Kanalán másfél méteres cérna lógott. Mérges lett hirtelen.

- Operáltak valakit? - kérdezte -, és ez a maradék?

- Magának tartogattam, aki kedvesebb a szívemnek, meglepetést kap. Darazsat, cérnát.

- Ekkora szervezést. Csacsifogatom előállt - mutatott a kövesúton levő Volgára - indulhatunk?

- Szabad vagyok.

Beültek a téeszszekérbe. A pincérnő formás, fehér combján felhúzódott a ruha. Szikrázott az út, a sárga fák összemosódtak.

"Úristen, pár percet bírjak ki, legalább az erdőig - gondolta István-apánk -, ez a liba se úgy búcsúzik, ahogy berepült."

- Csendben van - szemtelenkedett feszélyezettség nélkül a fiatalasszony -, megbánta a fuvarozást?

- Nászútra sem mennék sebesebben.

- Akkor?

- Üzemzavar - vezette hirtelen a kocsit az erdő földútjára, amin métereket gurult még. Felajzottan remegett, a szép és kívánatos asszonyhoz fordult, aki már a kilincsért kalimpált. Leütötte a kezét és hasa alá törte vadul.

- Így nem akarom...

- Ne csicseregj - remegett a hangja, és erőteljes mozdulatokkal utat csinált...

- Most már lelkizhetsz - ernyedt el az akácfaillatú kocsiban, és foszforeszkáló karórájára nézett -, telik az időnkből.

- Nagyon rámenős vagy, irtó goromba pokróc - igazgatta ruháját a nő a sötétben -, hazaviszel?

- Sürgős?

- Elment tőled a kedvem.

- Nekem ellenkezőleg - nyúlt porcelán nyakáért és csókolgatta -, szétmarcangollak.

- Sikítok.

- El is hiszed?

- Szemtelenséggel vettél le a lábamról. Ócska cafat vagyok.

- Hagyjuk a megbánást!

- Nejed őnagysága és a menyed hol dámáskodik? Vérvörös körmökkel cigarettáznak, gazdaszagot árasztanak, émelyeg a gyomrom, amikor beülnek. Jópofáskodhatok előttük, állandó mosoly, mert hozza a százalékot, a kedves vendég fizeti, akinek nincs pénze, forduljon fel, miért élhetetlen. Vigyorgok. Elképesztő, kilencórai gyilkos meló, s adnak érte egy könyvet - ujjával dobolt a műszerfalon. - A kedves vendég meg süketel: "Tudja, maga, milyen szép? Találkozunk estére?" Nyomott fejű, azt hiszi, egyedüli férfi, akiért éppen felszolgálónő lettem, szaladhatunk heherészni. "Iszik egy konyakot, fiatalasszony?" Köszönöm, nem kell. "Miért, megbántottam talán? Igazán nem akartam, higgye el, ilyen gyönyörű nőt dehogy sértenék meg a világért." Akkor már jobb, ha elfogadom a konyakot, különben is kamut iszom, barna vizet, az árát elteszem. Eladó vagyok, mutatós áru.

- Kivasaljam a lelkivilágod?

- Anyád szíve. Szimpatikus vagy, és nem egyetlen a lapos Alföldön, aki ajánlkozik - villogott zölden mandulaszeme, a férfihoz bújt és cirógatta -, csak érzés nincs benned, igényesség a szerelemre.

- Nem hittem, hogy ennyit tartogat az élet. Elfáradtam, elfásultam. Csodálatosan megfrissítettél.

Ölelte, simogatta, nem akart eltelni az örömmel, a birtokbavétel izgalmával.

- Elmegyünk a hortobágyi csárdába - lelkesedett -, a kilenclyukú hídhoz.

Zúgott a kocsi. Cigányzene szólt, vacsora, hangulat, szép este volt.

- Hogy hívjalak? - kérdezte István-apánk.

- Zöldecske.

- Anyám arany asszony volt. Hasonlítotok. Szegénykémnek pinduri jutott a jóból, téged elhalmozlak. Látod, akárhogy marjuk egymást, örömökre se panaszkodhatunk - piszkálta játékosan a fiatal nő orrát -, jut is, marad is.

- Beszélj, csípem.

- Irigykedek a fiatalokra, mert mernek élni, nem teketóriáznak, többre viszik azokkal a lehetőségekkel, amiket teremtettünk. Lányom gimnazista, mást nem kívánok Mártitól, jó jegyeket szerezzen, diplomát. Nyelveket tanulhat, készülhet az életre, tudatosan rendezkedhet be a boldogságra. A jövő a tudós embereké. Talán megérjük, hogy a Csillagot komputerekkel irányítják - s az asztal alatt simogatta a pincérnő kemény combját. - Mit szeretsz rajtam? - kérdezte hitetlenkedve -, apád lehetnék.

- Így jött - vont vállat a szőke szépség -, mondhatnám azt is, a pénzedért. Vagy a korodért.

- Kocsikázunk?

Kocsikázgattak.

Zöldecske szabadnapján szaladt az önkiszolgáló ABC-áruházba. Kaskába rakott felvágottat, cukrot, gyulai kolbászt, savanyúságot, sorolt a pénztárnál. Mögéje furakodott István-apánk felesége, árva mukk nélkül, hátulról hozzádőlt, s báván kidüllesztette a szemét.

"Kezdődik az égiháború - gondolta a törékeny nő -, csak botrány nélkül megússzam."

Fizette a számlát, iszkiri hazafelé. Nem nézett hátra, de tudta, tolat utána a kövér asszonyság.

"Mit akar? Botrányt, veszekedni? Veszíthetek - gondolta -, megérem, hogy kipenderítenek a presszóból, szájukra vesznek, szép kis ribillió. Idomított a kedves vendég, jól nevelt - gondolta Zöldecske, amint hazafelé ketten tartottak, libasorban -, a hisztizés most elmarad. Megtudta, semmi kétség, mire képes ez a hústömeg. Kit uszít rám? Megtép, mint a libát? Ebből a tésztából elég egy sütet, megfekszi a gyomromat."

Megnézte István-apánkat. A kirakat: barna haj, középmagas; ezüstfoga fénylett. Arca fiatalos, kedves, enyhén sárga-sápadt, mint gyenge alma színe. Haja rövid, előresimított. Szemöldökpamacsa dús, élénk szeme kicsi, ajka keskeny. Sötétszürke terliszter nadrágban, galambszínű ingpulóverben feszített.

- Csengettek a kocsikázásainknak.

- Defektet kaptál?

- Feleséged készíti a seprűnyelet, tudja már a viszonyunkat.

- Sejtettem. Semmit sem adott ingyen az élet, legszebb ajándékáról feledkezne meg? - keserűen és lemondóan sóhajtott István-apánk. - Mindig elrontom valahol.

- Nem kötöm magamat a nyakadba.

- Nem teher vagy, élvezet. Mivel segíthetnélek?

- Számlával vagy készpénzzel fizetsz?

- Kínozol? Szavadba kerül és feleségül veszlek, akarod?

- Akarom. Bűnhődjenek a gazdagok.

- Zöldecske, egyedül te vagy a gazdag, pazarolod rám a kincseidet - simogatta kezét az elnök -, megbánnád nagyon.

- Visszakozol? - mímelt ártatlanságot és megbánást. - A potyát kerested?

- Szenvedek miattad, hogy nem lehetünk maradéktalanul boldogok. Családot, állást feláldozok, gyerünk, kezdjünk együtt.

- A guga, nem én, elegem volt belőletek.

- Mit akarsz? - nyúlt István-apánk a belső zsebébe. Finom csomagolású papírban ajándékot adott. - A városból hoztam, csatold fel.

- Jó vásár. Kifizetsz a hulladékkal.

- Forr az agyad.

- Arany? Valódi? - ámuldozott a pincérnő, ahogy az arany karkötőben gyönyörködött. - Hiszen ez egy vagyonba került.

- Nem. Rézvörös.

- Félévi fizetésem, pazar, hogy mutat a kezemen?

- Gyere közelebb - markolta derekát és húzta ölébe István-apánk -, szétnyomlak.

- Megőrültél? Nem kezdjük elölről.

- Csorog a szívem és a nyálam.

- Barátok maradunk, a karkötőt kösz, óriási - lehelt csókot a pincérnő és elfordult hirtelen -, lazítsál, az első tíz nap nehéz.

- Epéskedel?

- Vidítalak, elnökkém, olyan nehéz észrevenni? Lassan elfogy az erőm, könnyítsd meg a helyzetemet, tűnj el.

- Kocsikázhatnánk.

- Olyan vagy, mint a szántóföld, nyúlós és műveletlen.

Az új istállóban Péteri, Potornai Pista és Novák Gabi dolgozott, fehér köpenyben. Idegeneket nem engedtek be. Öltöző, mosdó, kis iroda, szociális épület. Fehér karókkal, dróttal kerített sávok, fűvel telepítve. Precízen irkálták krétával az adatokat a táblára, géppel fejtek, a trágyát csörlővel húzatták. Pótkocsis traktor kanyarodott az ól végéhez, elevátor szórta tele trágyával.

Potornai és Novák a bejárathoz ballagtak, lábukat fertőtlenítőbe törülték, kezet mostak, fehér köpenyt öltöttek.

- Mint a patikában.

- Szabály, édesapám. Ne hozzanak ide fertőzést, vírusokat! - mondta a hosszú arcú, összenőtt szemöldökű Potornai Pista.

- Miket?

- Bacilusokat.

- Tán direkt azokat vadásztuk? - vonta össze szemöldökét -, szóljál már, te sterilgazda.

- Tetszik?

- Modern.

- Szeretnének itt dolgozni? - kérdezte a Novák gyerek.

- Megmaradunk az öreg ólnál - mondta az apja -, onnan murdelunk ki.

A régi, urasági épületet megfogta az idő. Együtt vénült velük, két oldalán jászlak végig, középen folyosó, alacsony tető, sivár, görcsös falak. Potornai megmerevedett, pihentette a villáját, Novákra nézett.

- Munkás-elvtársról hallottál?

Tudta jól, honnan a csodából verődött volna éppen hozzájuk a híre? Szájára szaladt. Nem bánkódott miatta, nem pirult, nem örült. Micsoda messzi múlt.

A lovakra emlékezett hirtelen, az első tehenekre. Melegség járta át hirtelen, mint amikor az édes borokat itta, a vörös, vérpezsdítő italokat.

- Él még? - kérdezte szórakozottan, szeme messzire járt. - Hallod?

Novák ganézott. Ügyesen villázta az almot, eleresztette a füle mellett.

- Bődülj már!

- Nyugdíjat kap, éli a jó világát.

- Megismernéd?

- Meg.

- Egyszer eljöhetne - ütött villája nyelére Potornai -, hiszen az alapítók közé tartozik.

- Minek? Nincs itt dolga többé, a parancsvilág oda.

- Lássa, mire mentünk. Haragszol rá?

- Nem.

- Én se. Nélküle elültünk vóna, most már bevallhatom. A lelkit kitette értünk.

- Honnan szeded ezeket? Még hogy a lelkit? Micsoda oltári halandzsa?

- Mondom. Nélküle nem lett vóna itt túró se.

- Lehet - bámult maga elé Novák -, az arcára emlékszel?

- Hirtelen itt láttam előttem az arcát, a lovakat meg a teheneket. Nem érdekes?

- A nyarat is?

- Azt is, amikor ellepett a búza.

- Öreg Kun mennyit bolondozott.

- Mégse igazság, fiatalon élvezhettük volna az életet, gazdagságban. Hiába könnyű már, elhullunk a disznótorra.

- Topis az öregkor, nincs több dorbézolás.

- Csámborgunk, mint beteg ökör a karámban.

Potornai markába köpött és nekidurálta magát. Erővel dolgozott. Akkor ifjabb Boldi köszönt rájuk. Elegánsan, fehér ingben.

- Adj' isten, urak és elvtársak - ölelkeztek össze boldogan.

- Nézd csak, a pesti ficsúr.

- Kikupálódtál.

- Sír a téesztagság? Ismerjük a szöveget, süt a nap, esik az eső, egyformán baj, nemzeti aggodalom.

- Berzenkedel, tán lábodra vertek? - nevetett Potornai.

- Szétnéztem itthon.

- Anyád megszenved.

- Meg.

- Nem a mi bűnünk.

- Nem. Látom az irgalmatlan házakat, autókban puccoskodtok, esztek, isztok. A piac meg egyre drágul - mondta Boldi -, a munkás miből fizessen?

- A téeszt Munkás-elvtárs szervezte.

- Nem hitte, hogy ide jutunk. Emlegetheti most a mezőgazdaságot vastagabbjáról.

- Vezetők asztala, mink dolgozunk, mint régen.

- Sokba kerültök az államnak. A mi zsebünkre.

- Kinek turbékolsz? Villát tán találsz... szar is van.

- Letettem rég. Legénykedtek? - kínálta illatos cigarettáját Boldi. - Fényesbe jártok?

- Elmúlt, amikor millió hülyeséget csináltunk.

- Skatulyából húztak elő, Boldi.

- Nem öregszünk, hiába szalad az élet.

- Megszoktad?

- Meg.

- A zajt, a tülekedést bírod?

- Hiányozna már - lódított nagyvonalúan a gépkocsivezető.

- Nekünk ez a sírunk - mondta Novák -, várjuk, ami hátravan.

- Az asszonyok?

- Enyémet leszázalékolták - mondta Potornai -, unalmában állandóan rikácsol. Nincs nyugtom, vénségünkre veszekszünk.

- Ad is neked - támaszkodott nevetve Novák a villájának -, csak nem mered bevallani.

- Megjött a hangja. Nálatok kié a kalap?

- Enyém - legyintett Boldi -, de Irén vásárolja.

- Kocsitok?

- Nincsen.

- Ugratsz? - csodálkozott Potornai.

- Valóság.

- Nem akarjátok?

- Se kocsi, se baba, akkor mit csináltok? - ámult Novák -, takarékba duggatjátok?

- Szórakozunk. Mozi, színház, kirándulások. A párna alja üres.

- Nem hiszem - cáfolta Potornai. - Négy kéz keres, két szájra. Gáborka hogy van?

- Tanul, egyetemre készülődik. A tieid?

- Szaladnak, mint a csengős lovak. Tőlük zárhatjuk a kaput.

- Csuda gyerekeink voltak, de oda lettek. Az ünnep veti haza őket, míg el nem felejtik az utat.

- Olyan a házunk, mint a széthordott határ - mondta Potornai -, annyira üres.

- A majorból elviszik az iskolát is.

- Új istállók vannak - állapította meg Boldi -, rengeteg tehén. Bíbelődhettek.

- Ránk nőtt a téesz, erősödik állandóan.

- Finom cigaretta - szólt Novák -, viszek az asszonynak, megmutatom, mire jutottál.

Boldi búcsúzott. A táj villantgatta örömgönceit. Kápolna, Hármas Halom, a nagyüzemi szőlővel. A kert, gyümölcsfáival.

"A táj az - gondolta -, amit magamban elvihetek innen."

A kanyarban fehér fólia fénylett. Pölös Annáék igyekeztek a pénztermeléssel. Bendő Béla megfogta az isten lábát, a készbe csücsült. Itthon hamar zsírosra szedte magát.

"Gépkocsivezetés, nagy karrier - gondolta Boldi -, a saját szememben. Hova parancsolja, igazgató úr? Megzavarom, ott leszünk hamarosan, tessék csak rám bízni. Ez van, tisztelettel. Főnök pilótája nem egyenlő más gépkocsivezetővel. Rang. Főnökpilóta."

"Itthon mi lehetnék? Traktoros, gépkocsivezető, háromszoros haszonnal, szép, saját házam, kocsim, pénzem lenne, a fukar esztendők, a sűrű megpróbáltatások elmúltak."

Öreg Boldi a gangon várta. Pipázott.

- Láttál valamit, vagy csak nézelődtél?

- Emeletes házakat építenek a parasztok. Ettől van odáig?

- Bendő Béláé a legnagyobb, van sütnivalója.

- Hány házat akarnak? Pölös Gáboré nem elég? - dühöngött a munkás.

- Alul műhelyek lesznek, kocsimosó, garázs, felül szobák. Téglából. Nem hányta el a szerencséjét.

- De tudja, apám! Magától kérnek tanácsot?

- Szegény embernek szegény a szerencséje, becsülni kell. A Csillagban ugyanúgy. Azóta ragyog, mióta tisztelik a népek.

- Áriázzon a Csillagról! Vidít vele.

- Fáj már az igazság? Hová jutottál? Aki dolgozik, tisztességgel megél. Helyedben megvenném a főutcát - verte méltósággal csibukjából a hamut a nyugdíjas gazda, újratömte és pöfékelt.

- Jobbakat meséljen, imádom hallgatni.

- Két ajtó közé szorultál, fiam. Se egyik, se másik nem nyílik.

- Bölcselkedik? Mit veszítettünk?

- Nem tudsz megsérteni, nem engedhetem meg magamnak, túlságosan luxus lenne. A bőrödből nem bújhatsz ki. Ott nem fogadnak, visszautad meg nincsen.

- Elégedett lehetnék Irénnel, bőven viszünk haza, kettőnkre szép pénzt - gyújtott idegesen cigarettára a gépkocsivezető -, attól ugrik a vérnyomásom, hogy a Csillagban többet keresnek. Ömlik a guba, a csámpás tehenészek ragyára keresik magukat.

- Megdolgozik mind a pénzéért.

- Nekünk talán a holdról hozzák? A vécén se csücsülhetünk. A téesz-királyok meg vagyonokat szakítanak le, nem öntudatból lelkesednek.

- A volt gazdák törik legjobban magukat.

- Major Jánosnak hogy ityeg a fityeg? És Váradi Mihály, a téeszt kisajátította már?

- Nékem úgyse hinnéd. A jószág szüli fel őket.

- Hiszem, csak nehéz elfogadnom a csalódást.

- Nem egyedüli vagy, mindenkire mérnek terhet. Hordjuk ítéletnapig.

Megcsendesedtek. A nyárból maradt még udvarukon.

Az esők lehűtötték a levegőt. A tarlókat és a lábon álló búzákat gaz, gyom lepte. Elkésett kombájnok döcögtek, gyűjtötték a szemeket. Szűkösebb esztendő járt, csappant remények.

Vasárnaponként öregek tanyáztak a házak elé, vártak. Ritkán vendéget, gyereket, unokát hoztak a vonatok, sürgés-forgás támadt a portán, sültek szaga terjengett, hangosabban dobbant a beszéd.

Érkeztek autókkal is. A nagy emlékű házakhoz álltak, kotorásztak a konyhában, a kisvégiben, mutogatták fiaiknak: sublót, kredenc, zöld katonaláda, amivel nagyapó bakának indult.

Az öregek megvidámodtak, szeretettel keringtek fiaik, lányaik, unokáik körül, ünnepi lakomát csaptak. Ténferegtek a kapuban, csodálták a csillogó autókat, titokban ismerősöket vártak, hogy újságolhassák: - Itthon vannak a gyerekek. Már kocsit is vettek.

Az időről megfeledkeztek.

- Indulás haza.

- Még igazán maradhatnátok. Legalább félóráig.

Cihelődtek, kocsiba rakták a hazait; tojást, tyúkot, szalonnát, kolbászt, lisztet, amit csak értek, ripsz-ropszra elköszöntek, porolt az autó. Az öregek erőtlenül, lehulló kezekkel integettek a kapuból. Léptek néhányat a kocsi irányába, a felkavart por rájuk támadt.

Elmentek a gyerekek.

Még nem szóltak semmit. Hosszan bámultak az üres utcán, nehezen fogták fel a bizonyosságot, szívükben takaréklángon égett az öröm. A valóság hidegen hullott, átmenet nélkül. Ácsorogtak a kihalt utcán, a semminek, integettek, fénylő szemük elborult, súlyos lett a levegő, bántó az ünnep.

- Elmentek - mondták. - Látjuk még őket?

Tört tagokkal vonszolódtak a szobákba.

A gyerekek a kanyarból, az utcasarokról néztek vissza. Lassított, megállt az autó. Onnan összeesettnek, parányinak vélték a házat, amely térdre bukva támaszkodott a járdának. Az öregek törődötten várakoztak előtte, integettek, mesebeli alakoknak, fájó valóságnak tűntek. A kocsiból zsebkendőt lengettek, de ritkán látszott, hosszú porcsík tekergőzött utánuk, akár az életük.

"Egyhamar nem jövünk - gondolták -, kíméletlenül rosszak az utak."

Örömnapok. Szomorú napok.

Sok eső esett. A nyálkás, hamuszínű határ agyonázott. A sovány földek vízben tobzódtak. Lustán, sötétszürkén csüngtek a felhők. Csupaszra vedlettek a fák, fekete ágaikkal út menti, viharvert krisztusoknak tűntek, megroggyanva a hiábavalóságtól. A csendes, ázott homokon feketékre szomorodtak. A fázós földekre varjak repültek. Megáradt a Tisza, barna, piszkos színű vizével nyaldosta a partot. Közepén fekete faágak úsztak kitartó nyugalommal, puhábbra áztak az agyagos víz méltóságos fürdetésében. Messzebb szürke masszává silányult a táj, a folyó, álmosító kövér egyhangúságba.

A parti fák szürke ködruhát viseltek, alaktalan, szétmálló sityakokat, csak a közelebbiek őrizték leveleik színéből a maradékot, elázottan, csapzottan, maszatolódott színekben az elgyengült okkersárga nyárfák, az ezüsthátú leveleket pergetők, a hamvas füzek és az eltévedt akácok.

- Pocsék idő - mondta öreg Boldi -, mintha hó készülődne.

- Elmúlik.

- El - fordult vissza az ablaktól a vénember.

- Megélem a tavaszt? Mit gondolsz? - kérdezte gyenge hangon a beteg felesége. - Jó lenne tudni.

- Miket beszélsz? Felkelhetsz nemsokára, említette a doktor úr.

- A jót szajkózza, ingyenbe van.

- Örülj neki.

- Örülök.

Betegszagú volt a szoba. Az öregasszony hónapok óta feküdt, nem kelhetett fel ágyából, agyvérzés érte. Öreg Boldi gondját viselte. Teát főzött, levest, paprikást, idejéből bőven futotta. Jól viselték egymást.

Tágas szobában éltek. A kemence helyére hordozható cserépkályhát rakattak, világosbarna színű bútor, két terjedelmes ágy, két szekrény, asztal és négy karosszék harmóniájában. Két ablak kukucskált az utcára a keskeny járda fölött, földig érő függönyök takarták el a járókelőket. Öreg Boldiné fehér, talpig érő hálóingében feküdt, hosszú haját fésülgette kontyba. Keveset evett, időnként zagyvált, megtöppedt egészen, percekig kihagyott. Csendben viselte terhét, megadással. Meglátogatta a doki, injekciót adott, és zsebbe gyűrte a pénzt.

- Doktor úr - reménykedett a gangon öreg Boldi -, megél? - verte csibukjából a hamut. - Biztosan megmarad?

- Igen.

- Felkel?

- Idő kell hozzá, türelem.

- Türelmünk a legtöbb.

- Akkor még táncolhat is.

Öreg Boldiné az álom és a valóság ötvözetében élt. Sokat szunyókált. Akkor és ébrenlétében is unokájával, Gáborkával kínlódott. Képek vetítődtek eléje, régebbről, amikor még ritkán hozzájuk szaladt, és ő ridegen, elutasítóan fogadta, anyját akarta büntetni, amiért Boldi házassága megromlott. Szamárságot csinált, jóvátehetetlenséget. Ki nyitogatja az ajtajukat? Senki. Boldi levelet lusta írni, hébe-hóba kopogtat, Gáborka nem jöhet. Két őszi kórónak maradtak, virág nélkül, istenem, mire juthat az ember?

Nem így képzelte el a fia életét. Széltől óvta, kedvére tett, mégis messze jutott tőle. Micsoda szép fiú volt, élénk, gyönyörű, csupa szem, barna arc, dús haj, elálló fül, arányos test, gyönyörködött benne. Számtalan öröme adódik az életnek, csak későn becsüljük. Mosóteknőben lubickoltatta a szappanlétől síkos testét, fénylett a lámpa sárga fényében aranyragyogással.

"Arany-Boldikám - gondolta csukott szemmel az élőhalott -, hányszor megszülnélek."

Öreg Boldiné arca ilyenkor kisimult, nyugalmassá örült, szeme zárva maradt, sárga keze két fa volt a fehér dunnán. Betegsége boldogságának részévé emelkedett, lebegtető emlékek merészkedtek közelbe, idő nélküliek, álmaiban és tehetetlen napjaiban együtt élt velük.

Amikor ideköltöztek esküvő után - költöztek? Boldi tolta talicskán Anna hóbelevancát -, a kisvégibe hányszor bekukkantott? Tiszta, parányi boldogságot látott, örülhetett. A földes szobát Anna naponta mázolta, homokkal szórta, a csimbóknyi vaskályhájukat pirosra fűtötte, rőt lángok táncoltak a szekrény ajtaján. A szegénység hangulatában ültek, vörös máz festette arcukat a kályhaajtó kicsapódásakor. Jó volt náluk tanyázni.

Vacsoráztak. Kenyeret, szalonnát, vöröshagymát vitt, a kályháról karikákat kapdostak, sercegett a szalonna, erős illata terjengett, apró foltokban megégett a bőr, füstölt, feketedett. Kitárták a tenyérnyi ablakot, szürke levegő gomolygott a szobába, kiszorította a meleget.

Palacsintasütőben tette asztalra a sült szalonnát. Bicskával, késsel hagymát hámoztak, ettek egymás kedvére. Elégedetten szuszogtak, füles pohárból itták a kútvizet. Öreg Boldiné tudta, nem tarthat így örökké, a szegénységnek vége szakad egyszer. A szegénység erényeit, tisztességét szerette.

- Ne költözzetek a majorba! Könnyebb a szegénység, ha együtt viseljük - kérlelte Pölös Annát a tűz világánál. - Míg szeretjük egymást, kicsi helyen is elférünk.

- Boldi akarja.

- Okosabb legyél, lányom. Idegen emberek között fájóbb a baj, nehezebb a sóhajtás is.

- Önfejű, nem enged.

- A gyereketek koszt, csúnyaságokat lát. A levegője is fertőz, szemétdombélet az, rosszabb a cigányokénál.

Hiába, kiköltöztek. Nem járt a cselédházakba, nem szaggatta a szívét. Amikor Anna szülőotthonban feküdt, naponta kocogott, friss ételekkel kedveskedett, bátorította. Gáborka fekete bogárhajjal született, barna, telt pofikával, pisze orral, szakasztott apjaként.

- Milyen boldogság, istenem - örvendezett akkor -, engedted megérnem, hogy unokám lehessen. Gondjukat viselem.

Mosott, főzött, megosztotta a nincstelenségét. Az igazi esték fürdetéskor köszöntöttek, meleget csapott, készítette a mosóteknőt, vizet forralt a vaskályhán, pelenkájából bontogatta a fiatalurat, fürdetgette.

Anna megerősödött. Vitte fiát a majorba.

Öreg Boldiné először akkor sebesült meg. Gáborka megbetegedett, doktorhoz szaladtak, és a Pölös Gábor házában ápolták.

"Mintha nem a nagyanyja lennék - gondolta -, rám nincs szüksége?"

Meglátogatta. Ijedten nézte a lázas testet, suttogott Annával: - A majori szemétnek issza levét. - Gáborkára nem haragudott, gyereknek nincsen bűne.

"Csak meggyógyuljon - gondolta -, segítse az isten."

Erős tyúklevest főzött. Bánkódás nélkül mészárolta a tyúkjait, a tojásokkal nem törődött, az üres udvarral sem. Kendermagosát kímélte legtovább. Sorra került. Vizet forralt, mártotta az élettelen tyúkot, lángnál pörkölte az apró pihéket, nagykéssel bontotta, darabolta kedves kendermagosát, rakosgatta a kopott vájdlingba. Vizet zúdított a kannából, mosta gondosan, lábasba rakta, zöldséget tisztított, sárgarépát, fokhagymagerezdeket, sót, borsot hintett, főhetett fenségesen. Kanállal kóstolgatta, nagy, sárga karikák úsztak a leves színén, aranyfoltok. Szürcsölve ízlelte, nyelvén tartotta a kicsi kortyot, s elégedetten csettintgetett. Aranyétel főtt Gáborkának.

A kamrából terjedelmes fehér zacskót hozott, csigatésztát szórt a levesbe. Tejhordó kannáját kimosta, finom tyúklevessel töltötte, húst és zöldséget a tálban vitt. Kocogott szaporán, el ne hűljön.

- Tán a tejcsarnokból igyekszik? - kérdezte öreg Kun.

- Orvosságot viszek.

- Ennyi rengeteget? Bivalynak megártana!

- Húsleves, ettől gyógyul az unokám.

- Anyám mindenüket elhordja - csapta össze kezét Anna a finomságokat látva. - Holnapra tojójuk se marad.

- Minek nekünk? Erőt ad a gyereknek, meggyógyul tőle hamar. Csak a majort kerüld, mert nem lesz nyugodalmam, a ti boldogságotokat is tönkreteszi.

Beszélhetett. Falra hányta a borsót.

Szent Istvánkor együtt ünnepeltek. Az előlegbúzából cipót sütött, Gáborkának külön jó maréknyit. A gangon tanyáztak. Vidáman totyorászott unokája, megállt már támasz nélkül, lefoglalta magát, máskor csúszott a fenekén és nyögdécselt. Szép nyár melegített. Vitatták a téeszt, öreg Boldiné sűrűn ügyelt a kicsire, pillanat és kész a katasztrófa.

Megint betegség kergette Gáborkát haza. Öreg Boldiné akkor megértette, mindig így marad, Annának kedvesebb a szülői ház, mint az ő szeretete. Tövis termett a szívében.

Ellenforradalomkor Boldi hazaszökött a katonaságtól, hetekig lógott a faluban. Fiával lépett a szülői házba. Öreg Boldiné izékkel fűtötte éppen a kemencét, fekete kendő a derekán, ne fázzék, keze barnállott a kikapart pernyétől. Az üveges konyhaajtóra kapta a szemét, elejtette a piszkafát.

- Aranyos unokám, de megnőttél - hadarta, és porolta magát. - Eszel valamit? Finomat süt mindjárt mamókád.

Gyorsan a gangra szaladt, a padlásfeljárónál halom tök szürkéllett, jókorát választott, baltával hasította, magolta, szeletekre vágta, betette a kemencébe. Ropogósra sült a teteje, fekete kormosra, alatta élénkpiros, húsos falatok, omlósan, mézízűen, a héjánál elszíneződve zöldesszürkére. Vidáman lakomáztak, Gáborka arca tiszta kulimász lett.

- Anyád látna, kitérne a hitibül - nevetett az öregasszony szívből, örömében megcsurrant a könnye. - Egyél, csillagvirágom.

Két szeletet nyelt el. Csak nézték, hova fér. Pohár vizet ivott, s a melegítő alsóját letolta és domborodó hasát mutatta.

- Nézd, mamókám, megdagadt.

- Egyem a hasadat, szép bogárkám - kapta ölébe nagyanyja, csókolgatta -, csak sűrűbben láthatnálak.

Boldi szakította el az istrángot, Anna magához édesgette Gáborkát és a Pölös nagyapjához. Húsvétkor locsolkodásra várta öreg Boldiné. Édességekkel tömte, tojásokat festett, pénzt adott. A fiú egyre inkább apjára ütött, mozdulataiban, grimaszaiban, s a régi éveket juttatta a nagyanyja eszébe.

- Tisztára véred - magyarázta Boldinak -, a családod sújtod, minket se kímélsz. Ki marad végül vénségünkre, ki ad egy falat kenyeret? Új asszony ágyában hemperegsz, Anna meg elveszi egyetlen örömömet.

- Születik unokája, győzze számolni - legyintett a munkás nagyvonalúan. Várta az új menyét. Aggódott. Városi nő, nem illik a falusi házba, semmi sincs kényelmére, hiányzik a fürdőszoba, a márványvécé. Megsértődhet. Elvette a fiát, szül-e gyereket? Aszfalt-hasú asszonyoknál sohasem tudni. Szolgálta, felágyalt utána, takarított, főzött, cipőjét tisztította, de a ruháját vasalni nem merte, félt, hogy megégeti, füstöli faszenes vasalójával. Irén különösebben nem tetszett, tiszta, ápolt nő, jókora mellekkel, szőkített hajjal, izmos lábakkal, festett körmökkel, felvágott nyelvvel, de hiányzott belőle az eredendő tisztaság.

"Bevásároltál, édes fiam - gondolta bosszúsan -, ezen lovagolhatsz éjjel-nappal, meddő tehén, várhatod a borjút."

Akkor Boldi elhozta Gáborkát. Az öregasszony szíve megújult. Morcoskodott, durcáskodott a gyerek, nem barátkozott új anyjával. A gangon csókolgatta buksi fejét az öreg Boldiné, simogatta, és pénzt csúsztatott az unokája zsebébe. Annyi pénz volt a háznál.

A fiú elmaradt. Öreg Boldiné nem alázkodott meg, nem kereste Pölöséket. Takarta bánatát. Megkeményedett. Anna iránt haragot táplált, Irént kezdettől nem szerette. Ritkán szóba hozták az unokát, ridegen beszélt olyankor, rejtegette szenvedését. Férje könnyebb természetű volt, vén traktorával az új házhoz került, és vitte Gáborkát.

"Nem megyek - gondolta -, dögöljek inkább meg. Pöffeszkedjenek a cserepes háznál, gúnyolódjanak, vénségemre nem hóbortoskodok."

Amikor Pölös Gábort szél érte, megijedt erősen. Ennyi az élet, mindenkinek eljön egyszer, talán már holnap, a gyereket elszakították tőle, mi öröme van akkor? Nem könnyű Annának sem, nyakában a siralmas keresztjével.

"Mégis elmegyek hozzájuk, különben ki tudja, látom-e? - gondolta. - A síromhoz sem engedik."

Akkor Boldi egyedül érkezett. Jó szívvel fogadta, pörköltöt készített.

- Most sincs teherben? - kérdezte kedvetlenül és összeszűkítette szemét -, van gyerek?

- Nincs.

- Megvert téged az isten, fiam.

Félve várta az őszt, Gáborka indulását. Elhatározta, búcsú nélkül nem engedi el. Titokban vásárolt két hófehér inget, nylonzacskóba csúsztatta, melléje summa pénzt, az áruház füles tasakjában szerencsére nem látszott. Megadással készülődött, meghalt volna a találkozásért.

Unokája megkereste. Huncut nagylegény, nálánál fél fejjel magasabb. A szekrényből elővette az útra készített süteményt, kínálta. Jóízűen evett, három édes tésztát hagyott a tálcán. Gyönyörködve figyelte.

- Egyél, rubinvirágom. Megérem még, hogy látlak?

- Karácsonykor.

- Hol van az?

- Írok.

- Legalább néhány sort vess papírra!

Aztán megbetegedett, és úgy látta Gáborkát, mintha el se utazott volna, asztalánál eszegetné édes tésztáját. Elevenen. Rágondolt és könnyebbült a szíve. A levélírások nehézkesen sikerültek. Öreg Boldi ült és körmölt a golyóstollal, ketten fogalmazták a szöveget. Ritkán egyedül próbálkozott, feltámasztotta a párnát, könyökölt és rótta a sorokat. Miket kitalált.

"Kedves fijam, tanulj jól, nagyon szeretnélek látni. Majd eljön az is. Én nem mehetek, nem elég, hogy szegénynek születtem, ami már kísér a sírig, de az nem fájna, csak beteg ne volnék, mert akkor dolgoznék, és lenne pénzem. Kedves kis fijam, olyan boldogan olvastam apukád levelét, el tudom mondani a tartalmát, hogy te jól tanulsz, és rendesen viselkedsz. Kedves kis unokám, ha ráérsz, írjál nekem pár sort, hogy olvassam a leveledet. Számtalanszor csókollak és sok jó egészséget kíván, akinek mindig gondolatában vagy és esziben, írjál, kérlek téged, csókolunk..."

"Kedves unokám, a hozzánk küldött levelet megkaptuk, írni nem tudok jót, rosszat meg minek? Azt mondtad, amikor itthon jártál, hogy sűrűn írsz, ez se igaz, most is pár percig írtál. Én írnék anyámnak meg nagyanyámnak, csak sajnos a temetőbe nem jár a postás. Nagyon kék a szemem operálni, mert nézőképességem erősen romlik, de nem lesz már abból semmi a világon. Nagyapádnak kutya baja, földet fogtak a nyugdíjasok és öreg brigádban kapálják, ő jár velük, vígan vannak. Írjál magadról sokat, csókol mamókád."

Öreg Boldi csontos, szófukar volt. Nem kocsmázott, parányi igénnyel megélt, agyonharapdált cseréppipát használt. Különösebben nem kedvezett Gáborkának, csókjaival se marasztalta, hízelgő hangon nem szólt. Természetességéből áradt a szeretet. Pihentek a gangon, kisszékeken, téglák peremén. Kisvégiből kihozta a szögre akasztott subát, leterítette unokájának, játsszon, örüljön. Öreg, hullott szőrű jószág volt, kutyaszagú, hasznavehetetlen.

Szép fiú. Öröme és a büszkesége. Akárhová veti sorsa, megáll a maga lábán. Kiszorult a szülői házból, Anna Bendő Bélával él. Építhette Pölös Gábor a nagy házat, nincsen öröm benne. Mindenkit elér a baj, nem kell azt keresni.

"Mit csináljak? Téesznyugdíj nem elég betegeskedésre - gondolta most az öreg Boldi -, hatodik hónapja injekciózás, de a rávalót előteremtem, ne szenvedjen szegény. Talán talpra áll, a doktor úr megígérte. Egészsége a legfontosabb, s amíg pénzünk tart, van élet, remény. Eladom a kerti földet."

Pölös Gábornak említette szorult helyzetét.

- Megveszik a fiatalok, jövője van újra. Mennyire mondod?

- Hétezerre.

- Hétre?

- Annyira.

- Csúfolódol?

- Igazi föld, kenyérre kenheted.

- Utoljára?

- Hatezer.

- Megadom az árát.

Másnap leszámolta Pölös Gábor. Mentek átíratni, áldomást ittak a Fényesben, fél deci szilvapálinkát.

- Jól jártok vele, tőletek nem sajnálom.

- Annáék akarják, nekem már minek? Örülök, hogy élek - csüngette mereven fél karját Pölös Gábor. - Akarják, gazdulni szeretnének.

- Elviszi a betegség, javulás meg semmi.

- Az már baj, húzós teher - mondta az éjjeliőr.

- Nem szólok a földről. Keserítsem?

- Van viselnivalója.

- Megpróbálja szegényt. Levelet kaptatok Gáborkától?

- Három hete - vidult Pölös Gábor megmerevedett arccal is. - Jól van, kirándultak színházba, múzeumba.

- Az a fő.

- Az.

Öreg Boldi iparkodott haza, fogadta a doktor urat, s addig-addig sürgölődött körülötte, amíg zsebébe nem csúsztatta a kerti föld árát. Kapun belül találta unokája levelét. Örömmel nyitott a szobába.

- Mit hoztál? - kérdezte a beteg.

- Jó hírt. Levél - lobogtatta élénken.

- Mire vársz? Olvasd!

- Olvasd! Előbb ide az okulárét.

Az ágyhoz ült, szemére illesztette a csodaszemüveget, megelevenedtek a betűk. Hangosan ejtette, lassan a szavakat.

Öreg Boldiné maga elé képzelte unokáját, látta, hogy görnyed a papír fölé, cirkalmazza a mondatokat, a kirándulást, a paraszt-kiállítást legapróbb részletekig kiszínezte. A színház hagyján, a mozi is, szép, érdekes tájak, gyönyörű ruhák, talán tanulhatnak is, de parasztruhákból mit érthetnek? A subát említi. Övékét a moly megrágta, lóg a nagyszögön, a falat foglalja.

- Okos gyerek - mondta öreg Boldi mélázva -, szép levelet írt.

- Arról hallgat, mi van vele.

- Kirándultak.

- Arra lennék kíváncsi: hiányzik-e valamije, adnak elég ennivalót az iskolában?

- Majd legközelebb.

- Mikor lesz az? Kivárjuk?

- Mindig kárálsz. Mondta a doktor, megjavulsz.

- Hallottad?

- Hallottam hát.

- Gáborkával szeretnék menni kiállításra vagy mire. Beengednének?

- Be. Nézheti, aki akarja.

- Vagy a presszóba. Jóltartanám süteménnyel.

- Mehetsz. Egyél sokat és jóra jössz.

- Mióta hajtogatod? Mégse javulok - szepegett az öregasszony elboruló szemmel. - Nincs nekem medicina.

- A gyógyulás se könnyű. Még a halálért is megszenvedünk.

Gáborkára gondoltak.

Ő boldog volt. Ült a kollégiumi tanulószobában, élesen látta a kiállítást, a színek és emlékképek keveredését, lehunyta szemét, kézközelben a kopott suba, a csimbókos szőrök. Gyerekkorát költöztették a termekbe.

A pásztorság, parasztság szerszámait, ünneplő gúnyáit. Két morzsolt csutkából ügyeskedett játékot kapott volna fel, az összedrótozott ökröcskéket. Közöttük fapálcika rúd, nyakukon járom, alumínium drótból járomszög, az ökrök szarva is abból kunkorítva.

Pásztorok, pásztorlánykák, öregek, fiatalok, de minden csak bábukból. Apáról öröklött kucsma, fehér gatya, a vállon karikás. Másikon csizma, szépen hímzett szűr, mintha a Kincskereső kisködmönből léptek volna elő. A matyó öregembert körülvették a gyermekei.

Csigacsinálók, festett piros tojások, mángorlók, cifra kapatisztítók, orsókarikák, guzsalyok, guzsalytűk, bokréták, fésűtartók, tulipántos ládák, kések, bicskák, tarisznyák, csontból faragott tülkök, dudák. Parasztkezekhez idomult gereblyék, lapátok, vékák, kapák, dagasztóteknők, sziták. A pásztorok gubában, nádból épített cserény előtt, bográcsban étel, hűvös cserépkorsókban víz, kolompok, csengők, csörgők. Fekete, barna kucsmák, kalapok, csizmák, fehér gyolcsgatyák, szűrök, pirossal, feketével kivert subák.

Gáborka érezte a kutyaszagú suba illatát. Örült, hogy a múzeumban találkozott a paraszti rekvizitumokkal. Nem szeretett volna velük élni.

A messzi gyerekkor jutott eszébe, nyarak a Homokon, Pölös nagyapja földjén, a kemencemelegű téli napok.

Melegség ömlött szívére. Papírt keresett, és leveleket írt az öregeknek.

A doktor meghozta az injekciót. Öreg Boldiné tűrte a szurkálást, erős vénája elrongyolódott egészen.

- Meddig tart még, doktor úr? - sóhajtott.

- Türelem az orvossága. Idejéből telik.

- Nem gyógyulok meg, érzem.

- Reménykednie kell. Szerencsére, jó ápolója van, kitartó gondviselője.

- Együtt nyűttünk el, cserbenhagyhatnám?

- Nem ember az olyan.

- Nem - helyeselt öreg Boldi és pénzt nyomott a doki kezébe. - Biztosan nem.

- Ráért, magának van hitele.

- Tartsunk rendet - tömte pipáját. - Nem nagy időnk lehet.

- Mindőnknek lejár a szavatossága. Nincs csodaszer, sajnos.

Zöldelltek a mezők, rügyek pattogtak, friss szél csapkodta a lányok szoknyáját. Nőttek a remények. Sárga orgonasövény nyílt az utcán. Jó szagú, olcsó virág, téphette bárki. A zöld, apró levelek kétoldalt behasadtak, a lecsüngő sárga fürtök fölött védelmül szolgáltak.

Húsvétkor megbolydult az élet, kölni- és italszagot hordott. Autóval szaladgáltak a fiatalok locsolkodni, imbolygott a kocsi, mintha benzin helyett pálinkát töltöttek volna a motorba. Négyszer-ötször iramodott a kanyarnak. Kiselnökék vitték a lányukat István-apánkékhoz. Terített asztalra, bőségre.

- Nézzük a kis aranyost - lelkendezett az elnök színhús-felesége. Gombolta tipegőjét. - Tiszta?

- Cseréltem pelust - mondta Mari. - Nézheti nyugodtan, visong, amikor baja van.

- Hiányzik abból valami - mosolygott István-apánk. - Addig pilinckézzetek, míg fiú sikerül.

- Gyerekgyárat nem csinálunk - vörösödött el a menye.

- Legény nélkül nincs család.

- Nálunk igen.

Locsolkodók érkeztek, csőstül. A szobában pazarul megterítettek, ital, sonka, szalámi, hűsítők rogyásig. Nagylány lett Márti, gimnazista. Új nadrágkosztümjében tündökölt, halványkék színű jersey, haja piros szalaggal átkötve, piros lakkcipőben, piros övvel. Arca pirult, harmatos, szőke haja copfban himbálózott. Nem világszépe, de megnyerő modora előnyére vált.

- Márti, hozzád jöttek - kiáltotta anyja, amikor a fiúkat meglátta. - Kínáld őket.

Különvonultak - viháncolt a fél osztály -, magnóztak, rádióztak, egymásnak melegítették a kilincset. Az elnökék tűrték félóráig, aztán kocsiba ültek és Mariékhoz hajtottak.

- Nem engedném az ilyen bulikat - mondta a fiatalasszony, óvatosan tartva ölében a pólyást. - Elfajulnak.

- Kiengesztelődik - válaszolt anyósa. - Megsértődött, csúfolták a többiek.

- Mivel? - kérdezte szórakozottan István-apánk.

- A kereseted miatt.

- Mások éhen halnak? Jobb dolguk van, felelősségük semmi, élnek vidáman.

- A szülők jövedelméről igazolást kértek. Amikor a tanár a tiédet meglátta, csak annyit mondott: a mesében sincs ennyi pénz.

- Velem bajlódik? Amiért alig keresnek? Berci gyűri az ipart, nem marad le tőlem olyan messzire.

- Milliomos papával rendelkezik a kisasszony? - gúnyolódott a tanár.

- Kirúgatom - mondta az elnök hirtelenkedve.

- A többiek megbosszulnák.

- A Csillagtól potya kocsi, fuvar kéne. Megfizetek.

- Irigykedjenek - mondta Mari. - Sajnálatuk a szomorú.

- Elnevezték Mártit elnök-kisasszonynak - szajkózta tovább a kövér asszony.

- Minek? - ámult István-apánk fia, aki vezetett. - Elnök-kisasszony? Nem rossz.

Anyák napját tartottak. Zsuzsa vadul szervezte. Nőfelelősként a Csillag sokszorosító üzemében meghívókat csináltatott, szétküldte postán. Telefonált Bandinak: iskolások kedveskedjenek az anyáknak, versekkel, énekekkel. Az irodán dolgozó nők díszítették a kultúrházat. Virágokat szereztek, halomszámra hordtak orgonát, tulipánt, jácintot. Ízlésesen elhelyezték a fehér papírral takart asztalokon, csokrokat csináltak százszámra. Csokoládét, édességet könnyű selyempapírba göngyöltek. Dihenesné nagy kedvvel, kitűnni akarással segédkezett.

- Olyat rendezünk, megemlegetik.

- Idősekért kocsit küldünk, egyetlen asszony nem hiányozhat. Halálra sértődne.

Százasával cipelték a söröket, szendvicseket készítettek. István-apánkat, Dihenes Józsefet és Nemes Lajost meghívták a férfikoszorúból.

Potornainét, Nováknét és az újmajoriakat a Volga hozta. Major Jánosné hozzájuk csatlakozott. Leültek a sarokba, feketében, kezükben zsebkendőjüket szorongatták, mindjárt a kis Bandikáról beszéltek. Az elnök felesége, Váradiné, Dihenesné megérkezett. Nemes Lajosné, fekete-Péteriné is Potornainé közelében foglalt helyet. Rengetegen ünnepeltek, Zsuzsa megállás nélkül szaladgált, irányított.

Érkeztek az iskolások Potornai Bandi és Piros Bugyogó vezetésével, úttörőruhában, tisztán, fényes arcokkal. Bandi megcsókolta anyját, anyósát, Zsuzsát, az iskolásokhoz lépett, kezdődhetett a műsor. Az asztalfőn trónoló elnökségnek biccentett. Nem rohant meleg kézfogásra, lihegő dörgölődzésre.

- Szép gyerekeink vannak - súgta Majorné Potornainénak -, illedelmesek.

- Azok - bólintott Potornainé, pedig a többiről hír alig verődött hazáig hébe-hóba -, szeretik egymást.

- Mégse éltünk hiába.

- Aki életet hagy maga után, nyugodtabban távozhat.

- Az enyémet elszólította korán az isten - mondta megtöppedve fekete-Péteriné. - Nincs is boldogságom.

- Ilyeneket beszélsz? Irigylésre méltóan éltek. A fiad gimnazista - torkolta le Nemes Lajosné.

- Nem szenvedett annyit, mint mi - szólt Novákné. - Tudhatod a Böske lányom sorsát. A férje meg szajha után szaglászik.

- Jófajta. Bugyi Kati is megéri a pénzét.

- Fickándoznak minden minutában.

- Iskolában kezdik, a gimnáziumban telebeszélik őket - mondta Potornainé -, tantárgy mán az is.

- Mesebeszéd az - mondta Majorné.

Szavalatok, ének, tánc, bűbájoskodtak az iskolások. Meghatódtak az asszonyok, kezüket dörzsölték, zsebkendőjüket emelgették, érzékenykedésük szemükben fénylett. A nagy jóság percei győzedelmeskedtek, a tiszta örömé. Szerették egymást. Elfeledkeztek irigykedésről, vélt, valódi sérelmekről, anya volt mindegyik, aki legtöbbet kapott az élettől és legtöbbet veszített.

- Így élhetnénk - mondta Majorné lelkesülve, igazított a fekete kendőjén -, nem vájkálnánk egymásba könyékig.

- Élhetnénk, de minek? - gúnyolódott Novákné. - Egyeseknek az a kenyere.

- Zsuzsára gondolsz? - kérdezte Potornainé halkan, zsebkendőjét galacsinná gyúrta.

- Rá is, a tubi-babára.

- Kettőnknek fáj.

Potornai Zsuzsa parádézott. A szürke terliszter szoknya feszesen adta alakját, a tapadós, olasz, tojáshéjszínű pulóver nyakán mélyen kivágva. Aranylánca csüngött, a háromnegyedes ujjú pulóver kiemelte arany karkötőjét. Tojáshéjszínű cipője kisipari munka volt. Melle erős vonzása zavarba ejtette a férfiakat, harmincéves múlt, érett a szerelemre. Teste kemény, ovális arca tiszta, szép. Szája érzéki, mosolygós. Haja világosbarna, fürtök rakoncátlankodtak homlokára. Szürke szeme villogott.

- Csak Rozika szebb - mondta Potornainé -, gyönyörű.

- Anna is szép volt, nagyon gyönyörű, de a sorsa megette.

- Sorsa? A gazdagulhatnékság. Maholnap aranyat tojik.

Szendvicseket hordtak, söröket, jaffákat, bontogatták az üvegeket, osztogatták a csomagokat. Boldogan ettek, majszolták a csokoládét, kóstoltak az italokból.

Öreg Boldi köszönt, Zsuzsa azonnal észrevette, karolta, húzta beljebb. Az öreg szabadkozott, makacskodott, igyekezett feleségéhez a két üveg sörrel és a csomagokkal.

- Rólunk se feledkezett meg - mondta boldogan Potornainé, büszkén a lányára tekintve. - Szép és okos, irigykedhettek.

- Szeretek itt lenni - őszintéskedett Nemesné. - Ünnepnek számít.

Lassan fogytak a szendvicsek. Óvatosan, vigyázva nyúltak értük, szinte tisztelettel.

- Együnk bátran, asszonyok - kiáltotta Zsuzsa -, csak ne annyit, mint otthon. - A sarokban levő televízióról levette a papírt. Bekapcsolta, sugározhatta a képeket. - A nők klubjáé, aki akarja, esténként nézheti.

Fogyogattak. A tanyákba, majorba autók szállították az asszonyokat. Öreg Boldi otthon felesége ágyára telepedett, csomagokat bontogatott.

- Virág, neked küldik.

- Szép tőlük. Nem felejtettek el.

- Akartak megnézni, de éppen kezdődött a műsor.

- Tényleg?

- Szoktam hazudni?

- Szoktál. Ártatlankodhatsz, nem hiszek.

- Mikor hazudtam?

- Mondtad, hogy meggyógyulok? - tördelte viaszszínű ujjait a beteg. - Nem?

- Igaz. Ha nem hiszed, nem szólok az ünnepségről.

- Szép volt?

- Meghiszem. A régiek mind kérdezgették, hogy van a felesége, Boldi? Köszönöm, javul, jövőre jön a virágokért.

- Ezt mondtad?

- Ezt. Hiszed?

- Elhihetem. Talán könnyebben is érzem magam.

Tálcára rakta a szendvicseket, csokoládékat. Sört bontott, csuporba tette a virágokat. Visszament a betegágyhoz.

- Kóstold.

Öreg Boldiné eszegette. A csokoládéból tört, kínálta emberét. - Finom, ugye? - kérdezte, és simította a fényes papírt. Nézegette. Játszott vele, mint a gyerek. - Mi öröme van az életemnek? Gáborka meg te. Fölépülök, tehetek értetek talán még valamit.

Öreg Boldi elérzékenyült. Nem szólt. Pipájáért kotorászott.

- Nyomorúság marad utánunk.

- Család - helyesbített a férje elmélyült hangon. - Boldi és a fia.

- Értelme volt a munkánknak? A küszködésnek?

- Emberek nevelődnek utánunk, a világhoz mérik magukat. Azért éltünk hogy így legyen.

- Boldog lesz Gáborka?

- Rajta áll, semmi akadálya.

- Akkor nyugodtan halok meg.

- Megint kezded? Mérgesítesz?

- Örökké mégse élhetek, beláthatod. Elég ebből ennyi - pityergett az elkínzott asszony -, sínylődök és szenvedek.

- Az életből nincs elég. Olyan kevés, hogy megfájdul tőle a szívem.

- Gáborkát is ettől féltem. Nem éri be semmivel, többet és többet akar. A csillagokig úgyse juthat.

- Aki akar, odaér. Szerencsére.

Veréb kegyetlenül berúgott. Hízókat adtak el Mariék, vizespohárból kínálták a pálinkát. A Csillag kocsisával, kiselnökkel három hízót tereltek a szekérderékba, az átvevőhelyhez hajtottak. Veréb üvegből nyakalta a pálinkát.

Átadták a pocákat. Az éjjeliőr a szekéren maradt, bárgyú vigyorral gyönyörködött itókájában. Öblögetett.

A téesz irodájánál leesett a bakról. Kinyúlt eszméletlenül. Telefonáltak a doktornak, jöjjön azonnal. Mire a helyszínre ért, megitta a napi konyakadagját, rövid úton véget vetett a sopánkodásnak. Óvatosan lehajolt Verébhez, felhúzta szempilláját.

- Az istenbe, üveges. Hullaházba vele.

Elvitték. Hajnalra Veréb kialudta mámorát, mozgolódott. Meztelenül feküdt egy jókora asztalon. Sötétség, csend, mint a temetőkben.

- Hol vagyok? - kiáltotta megrettenve, kezével a hideg asztalra támaszkodott. - Segítség!

Mintha kriptában csengett volna hangja. Félt. Felugrott, tapogatózott, ruháját kereste. Hideg sötét fogta körül, beton és hullaszag, koszorúk zörögtek.

"Bezártak" - gondolta. Vadul verte, rúgta az ajtót.

- Nyissák ki! - ordította másnaposan. - Engedjenek szabadon!

Félelmetes zajt csapott, senki nem válaszolt. Akkor ijedt meg igazán, azonnal kijózanodott.

"Ha dutyiban lennék - gondolta -, már az őrök jönnének. Szentanyám, hová kerültem? Hullaházba?"

Dörömbölt irgalmatlanul, kétségbeesetten. Verejtékezett. Sokára hallotta:

- Van ott valaki?

- Én vagyok, Veréb.

- Kicsoda?

- Veréb, az éjjeliőr.

- Feltámadtál?

- Tán részeg vagy? Meg se haltam.

- Biztos?

- Tudom tán.

A csősz kinyitotta a hullaház ajtaját. Kétfelé szaladtak. Veréb vágtatott hazáig, ruhát öltött, és vérmesen rontott a szövetkezetbe. Pölös Gábort bent találta. Érkezgettek az irodaiak.

- Piás volt a doki - dühöngött az üvegszemű -, állandóan mátós, még hogy én meghaltam?

- Elkapta tőled, úgy gondolod?

- Hullaházba zárat? A félelemtől meghülyülhetek.

- Saját halottnak tekintünk - mondta Pölös Gábor szája szögletében megvastagodott két fájdalmas vonással. Őszes hajába túrt, mélyen ülő tintakék szemét Verébre vetette -, más bajod nincs?

- Megvizsgált?

- A szemedet látta.

- Üvegből van, tizenkét éve. Neki mindent szabad?

- Nem kenyeret eszik, kalácsot.

- Markát tartja, hullik a lé! Lódoktor ez.

- Hullatós idők, de elviseljük.

A doki ivott. Egy üveg konyakot naponta. Pénzét esténként undorral számolgatta. Termelődött. Eltelt az élettel, kényelmesen szemlélgette párnázott páholyából. A nők nem érdekelték, megalázónak tartotta az ágyjeleneteket. Szabad ideje soha, úgy érezte magát, mint láncra kötött kutya, füttyentettek és szaladhatott. Feleségét cicomázta, öltöztette, karácsonyi díszként csüngtek az aranyai, drága ruhákban parádéztatta. Bejárónőt tartott. Jókat evett-ivott, más nem maradt, csak a konyakozgatás.

Társaság időközönként alakult. Kivel szórakozzon? István-apánk anyagilag elfogadható, partiképes, bár gyorstalpalós végzettségű, felesége falusi sötétség. A tanári karból Berci diri, korban és szellemiekben azonos színvonal, anyagi hátrány nincs, párocskájával, aki tanítónő, sokat begüzül. És a mellékállások. Családjuk nincs. A fiatalok, zoknistoppolók, velük vergődjön? Miről diskuráljanak? Más kor, más igények. Bandi jó szellemi partner lehetne, de túlzó puritánsága riasztó.

Negyven év után az érett ember megkeseredik. Boldogulhat, csipdesheti a beosztott lányok fenekét, nem igazi az már, dércsípett gyümölcs. Keresi, kutatja magát, a régi lobogásokat, hiteket, s elképed a megállónál, hová érkezett. Kiabál, sikoltozik belül: "nem így képzeltem az előadást", hangosan politikai vicceket mond, általános mondatszerkezetekkel, előre gyártott elemekből, lekicsinyli a fiatalok passzivitását, illedelmesen vonatja tagdíjait, kezét dörzsöli, bemosakszik a forintdömpinghez. Él a maga kreálta szocializmusban. Másra minek figyelni? Veszedelmes. Annyi sértett és sértődött ember található e miniországban, hogy a naprendszert hamar, könnyűszerrel megfertőzhetnék.

Ábrándok, ideálok? A fiatalok szembekötősdije. Havi húszezernél objektív igények ölnek; olvassa a pénzét, befekteti, dugdossa, aranyba önteti. Reális, számító szemlélet divatozik, az áru pontos mérlegelése. Negyven év, nagy ár. Neki tartozzanak? Begyűjti a termést.

Minek hajtania állandóan? Többet nem teremthet, maximális jóléte, gazdag háza, kocsija, nyaralója, bankbetétje, a lábát lógázhatja. Nincsenek már célok, eszmék, hogyan is lehetnének? A csömör tragédiája ez. Kevesebb beteget gyógyít, a társadalom fejlődése lassul? Elhaló országban a konyak szent.

"Korpának jutottam? Liszt lennék? Ki dönthet, hol a megnyugtató fórum, az igazságos, megbízható? Emberek vannak, csak emberek - gondolta mámorosan az italtól -, ha akarom, én vagyok a boldogság meg a boldogtalanság is. Két arcom két maszk. Melyik az igazi? Kinek melyik a szimpatikus. Elvetemült cselekedetekben is akad pozitív motívum. Öreg Boldinak hiába mondhatnám: - Nézze, atyám, nem káricsál többször a tyúkja. - Nem hinné. Meggyógyíthatatlan feleségéért haragban állna a világgal, őrölné idegeit, tönkremenne. A butaság bűn, de ideális állapot. Jót teszek, mint Krisztus, ha hitegetem őket. Boldogok. Öreg Boldi áldoz néhány ezrest. Akkor mi van?"

Potornai Zsuzsa telefonált.

- Dokikám! Apósomoknál beteg van a háznál, segítsen rajtuk.

- Merre laknak?

- A majorban, Novákékat keresse. Legközelebb viszonzom.

"Legközelebb? Engem nem cipelsz az ágyadba - gondolta félénken. - Megyek, különben a feleségemet uszítod rám, ismerem a természeted, kivakaróztál a koszból, nagy még az étvágyad! Felfalod a fajtádat. Módszernek közönséges, marakodtok a koncokon. Tapsolok, nekem szaporítotok."

"A majorban jártam? Lehetetlen. Matuzsálemnek számítok és elkerültem? Minő veszteség. Még két kortyot. Telezúdult a poharam, de oda se, okos kocsim visz, betáplálom az adatokat, aludhatok útközben, Novák, Novák, micsoda név, mintha már hallottam volna."

Betegágy. Erős szagok, régen mosott ágyneműk, a széken lavór, karfáján törülköző. Sápadt arc, őszülő haj.

- Adj' isten, bátyám - köszönt. - Nyújtsa a nyelvét!

- Néni vagyok én, kedves doktor úr - mondta Novákné szégyenlősen -, néni.

"Nekem ugyan tök, szűz is lehet, essünk túl a formaságokon hamar, mert mellédűlök kimerülten, és nem költenek fel három hétig. Lepedékes nyelv, fehér, torokfájás, láz, szédelgés, jó kis influenza. Receptet írok, öblögetőt, tablettákat, még mindig nem estem össze. Megváltó szövegemet elő: izzadjon, feküdjön, sok folyadékot igyék, háromszor egy szem tabletta, gargalizáljon. Törülöm a kezemet."

- Doktor úr, mibe kerül? - nyúlkált Novák türelmetlenül a zsebébe.

"Kalkulációm tökéletes - gondolta. - Hagyom, izguljon."

- Mivel tartozok, doktor úr?

- Magára bízom - mondta.

"A két papírt zsebbe gyűröm, a kocsim magától ugrik, jó nap - gondolta -, de nem tudok már örülni, küzdeni se. Szerencsém, hogy kóros állapot, nemzeti betegség. Ragaszkodnak az élethez, fiatalodnának, cicomáskodnának, hetvenéves nyanyák minit hordanak, kivágott ruhákat. Elhiszik a mesémet, szokás dolga, gyakorlatuk elég, a kétszínűség korunk fő érvényesülési lehetősége. Adottság a ringyósághoz. Törpék hancúrozása. Aranyoskáim, csupaszon jöttünk világra, lelkesen a faluba, vashatalmunk idején. Két évtized, százados változások, értékek cserélődése. Pénzen parancsolunk, amíg el nem romlik. Lubickolok az alföldi paradicsomban, elégedetlenkedő, telhetetlen trotty vagyok."

"Gyerekeim szerencsés pubikák, készételekből terítve a lakomára. Nincs tartásuk, lebzselnek. Mire születtünk?"

Major Rozika megtudta, hogy a doki mellett van írnoki állás. Helyettesítés. A fizetés nem csillagászati, de tisztán, fehérben asszisztálna. Bandi nem ellenezte.

Rozika érett szépség volt, miniszoknyában, élénk pulóverben, kontyba kötve hordta szőke haját. Fehér combján felejtette szemét a doki, erőtlenül gondolta, talán kísérleteznie kellene, de a komplikációktól iszonyodott. Védekezne bizonyára, büszkesége se engedné, hogy hanyatt dűljön. A legkisebb mozdulat súlyos erkölcsi vereséggé válhat, fitogtatható fölényének száműzésévé. De a túlzásokat sohasem szerette, öregedő konzervativizmusa védi a meggondolatlanságoktól.

Rendelőjében ivott. Gyógyszeresüvegek közül emelte a teli flaskát, kortyolt. Morcosságot, gorombaságot védőitallal űzött el. Józanul nem tűrt. Rozika rögtön látta.

- Nagystílű gyerek vagyok, mi? - mutatta másik üvegét -, narkotikum.

Iszogatott. Kint várakoztak betegei. Rozikát idegesítette a részeg röhögés, sértette. Mit gondolhatnak a várakozó betegek? Felelősséggel, életekkel bánó ember elengedheti magát? Tévedhet?

Öregek. Ölükbe ejtették kezüket, a barna, bütykös kézmezőket, a vaskemény szerszámokat, fújtattak a horpadt mellek, a púpos hátak, erős szag csapódott fogatlan szájukból, szemüvegek párájában ültek, megilletődve, félszegen, göthösen, csontjuk ropogása hallott, naftalinszag szállt az ünneplőjükből, harákoltak és köpködtek, a mellük szaggatott, fulladtak, fájt a fejük, marokra szorították a botjukat és pihentek. Csodára vártak. Nem akartak örök fiatalságot, futó csikókat kopott lábukért, csak kicsit szűnjön a fájás, a hasogatás, két-három esztendőket a megszolgált nyugdíjakhoz.

- Doktor úr, úgy szúrt a szívem, azt hittem, hogy meghalok - mondta Novákné panaszosan -, még most is kalimpál.

- Jó, ha szúr. Van mivel.

Nézte a vérnyomást, sztetoszkóp, nyelvét nyújtsa: "Mehet, mi baja, ideges ember nincs, csak bolond, holnap diliházba vihetnének, ha hagynám."

Tömegtermelés. Ismétlődő szentszövegek.

- Akaratunk a legfontosabb - mondta sorban -, ne akarjon betegeskedni, fél siker.

Fáradtan rogyott a székre. Öngyújtója kattant, füstöt fújt Rozikáékra, maradék erejével nevetett.

- Az ember szabad akarata harminchét százalék. A többi külső és belső kényszer. - Mohón ivott. - Kértek? Nem? Több marad.

Rozika ellenszenve terebélyesedett. A doki háromszor annyit nyakalt konyakból, mint a Bandi fizetése. Gyomra remegett a konyakosüveg láttán. Idegesítette a környezet.

- Békességre törekedj! Jóba lenni mindenkivel - mondta Majorné sopánkodva és mosolygott a konyhában. - Fölösleges izgalom az egész életünk, uralkodj az idegeiden, örökké élsz.

- Kínos és szégyenkezem. Cérnavékonyra fogytam, kiabálok a gyerekemre.

- Alig kezdtél, továbbállsz? Hányan irigyelnek? - mondta anyja.

- Megütöttem a főnyereményt? - hisztizett Rozika és a kávéját kavargatta.

- A magad baját érzed. Kinek nincs? Megszületéstől hordjuk a keresztünket.

- Badarság. A doki keresztjét viseljem? - kapta fel a fejét a fiatalasszony.

- Igaz - mondta Bandi -, garasokért idegbajt szerezni?

- Helyettesíteni akarod? Hol szeretik, ha más dolgában kaparászol? - tördelte kezét Majorné.

- Gyerekeim, ahol nótaszó van, ott keresnek, és ahol a sírás.

- A munkánk fölét sokan leszedik - mondta Bandi és idegesen járkált -, azért nem jutunk sehova. Tisztességünkből élnek, megbetegednek a téliszalámitól.

- Rajtam könnyíts, adj tanácsot. A fenébe filozofálj. Nyeljem tovább vagy új helyet keressek?

- Megharagszanak a dokiék. Hiányzik? Butaság hamut szórni a fejünkre.

- Az iskolai veréshez gratuláltak? - kérdezte Bandi gesztikulálva. - Erkölcsileg fölöttük állunk, nincs szégyenkeznivalónk.

- Ki törődik azzal, fiam? Varjú varjúnak barátja, nem ellensége. Válj varjúvá és boldogulsz.

- Anélkül is boldogulok. Akarok. Életem értelme az.

- A családod rovására?

- Őket kímélem. Rozikát se kényszerítem dolgozni.

- Szorítanak a körülmények - készülődött a fiatalasszony, rúzst kent ajkaira -, eléggé szorítanak.

- Bandikámra gondoljatok! Megbetegszik, számít a nagy tisztesség? Pénz kell és gyógyulás - sopánkodott őszintén Majorné, és takarított -, arra gondoljatok, csak a doktor úr segíthet.

Rozika az utcán találkozott Nemes Lajossal, aki az üzletek kirakatát nézegette. Egy irányban haladtak.

- Bandi jól van? - cigarettázott idegesen a párttitkár, reszketett a keze. - Rég láttam.

- Nehezen találja a helyét.

- És az igazságot, mi?

- Azt is.

- Te?

- Minek panaszkodjak? Segít?

- Nem valószínű, kevés vagyok hozzá. Állandóan gyógyfürdőzik a doki, igaz?

- Ízlés dolga. Tudják?

- Játsszuk a vakocskát, legokosabb, amit tehetünk.

- Szép titkár, elmehetne papnak.

- Néha nem tudom, van-e különbség kettőnk között? Rám többen vicsorítanak, mint a tiszteletes úrra.

A doki vidáman volt változatlanul. És ivott. Fekete bőrkabát, fehér garbó vagy fehér ing, nyakában tűzvörös sál, világosszürke nadrág, gumitalpú cipő, elegáns és nagyvonalú, némi pocakkal. Erős szálú, tömör haja, ferde szeme, lefittyedő szája szürke általánosságba sorolta. Bőbeszédűséggel, külsőségekkel ellensúlyozta sivár ábrázatát, a méla közöny szívósan irtotta a szimpatikus tulajdonságait.

- Mi az, lányok, árulkodunk? Rossz velem dolgozni? Ne piruljatok, nincs vész, figyelmeztettek, sokat vedelek - csípte meg enyhén Rozika karját. - Sokat? Nem eleget. Még a napot se szeretem itt, sutyoroghatnak a Nemes Lajosok meg más gennygaluskák, tiszteltetem a rokonságuk. Dög vagyok, fáradt, szellemi impotenciában szenvedek, és nincs menekülés - ütögette homlokát tenyérrel -, dudva burjánzik a kobakomban. Két aszpirin térfogatú. Elintéztük és ámen.

Minden maradt a régiben. Ivás és jó hangulat. Rozikának görcs szorította a gyomrát, torkában gombóc terpeszkedett.

"Kioktathatna - gondolta -, megszégyeníthetne. Hibát találna a munkámban, védekezni nincs erőm. Közeledne, hogy elvadítson, zsarolna. Szellemi impotencia? Felszínes diagnózis."

Major Rozika hivatalos felmondást kapott; szülési szabadságáról visszatért az asszisztensnő. Igaznak hitték.

Száraz, aszályos hónap végén eső locsolt. Hullott szakadatlanul. Feketére mosott mindent, fákat, földeket, háztetőket, utcákat. A Tisza közepén sárga, agyagos foltokat hordott, szélén meg öreg füvek színét viselte.

Akácfák virágoztak, édes, émelyítő illatuk kábított. István-apánk összetörte kocsiját, a gépműhelybeliek javítgatták. Bendő Béla remekelt. Cserélgette az alkatrészeket, újnak hihették az autót.

- Mestermunka - szólt István-apánk -, akinek ilyen keze van, várja a jövő.

- Megkínlódtam, de megérte.

- Állítsa össze a költségeket. Ne szerénykedjen.

Bendő Béla széles homloka csillogott. Kopaszodott erősen, cigaretta izzott vastag, olajos kezében. Erős pajeszt növesztett. A raktáros demizson bort tett a satupadra.

- István-apánk küldi, célprémium.

- Sör?

- Bor. A pincénkből.

- Mibe kerül?

- Reprezentáció, ahogy szokás.

- Fillért se fizetett?

- Ne szédíts! Mutyiban nyakalja ő is.

"Várj csak - gondolta Bendő Béla -, kibabrálok veled. Megfizettetem borsosan a számlát."

Fogott a ceruzája, tizenötezer forintot hajazta az összeg. Vitte az irodába. Az elnök Dihenes József főagronómussal tárgyalt.

- Kész? - kérdezte türelmetlenül -, kész van?

- Rajta minden - mondta az alacsony, széles vállú Bendő. - Pontosan.

- Helyes - meg se nézte -, nagyon köszönöm. - Nyújtotta a főagronómusnak. - Írasd a lánctalpas javítására!

"Azt hiszi - gondolta a szerelő -, érte épül a közös. Liheghetek a munkától, elorozza, a gyümölcsét. Aranyos pintyőkém, én talán április elsején születtem?"

István-apánk lánya, Márti a legszebb korba jutott. Szépen öltözködött, drága ruhákban, cipőkben járt, örömgöncöket hordott: arany nyakláncot, fülbevalót, köves gyűrűt. Szalámikkal árasztotta el a gimit, undorral adta padszomszédjainak.

- Megdöglök tőle. Zabáltatják télen-nyáron.

Péteri Karcsi sürgölődött körülötte. Nagy szemű, fekete sörényű, nyúlánk fiú, hosszúkás, kedves arcú. Kitartóan, értelmesen tanult, rangos helyet csikart magának. Engedékenyebb volt a társainál, nem feltűnni vágyó. Meggondolt.

Rajzottak a gimiből, a szakmunkásképző iskolából, buszra vártak, presszóba ültek, fagylaltoztak, limonádéztak.

- Vendégem vagy fagyira - mondta Karcsi, táskáját az elnöklány arcához tette és bütykével kopogtatott. - Vetted?

- És még mire? A kíváncsiságtól elepedek.

- Csak ne a betonon.

Kanalazták a fagylaltot. Zöldecske figyelte őket. Mértéktartóan viselkedtek, hidegen.

- Tudsz vezetni? - kérdezte a fiú, szamócaszínű lett az arca. - Elcsaklizhatnánk a kocsitokat.

- Ússzunk egyet? - játszott hajával a lány -, okosabb ötlet.

- Ússzunk!

Vasízű, sötétbarna tónusú, kellemes volt a víz. Karcsi fejest ugrott, sprintelt. Japán akácok, kőrisfák, nyárfák ringatták a nyarat.

Márti elevenséget hozott. Bikinis, formás test, tusolt. Hancúroztak a vízben, fröcsköltek, simogatták egymást, szép testükön gyöngyözött a víz. A medence szélére kapaszkodtak, forró kábultság hullt rájuk.

- Kólát vagy jaffát iszunk? - kérdezte a fiú.

- Narancslevet. Az amcsi regényekben imádják.

- Förtelem, hogy mennyit isznak.

- Munkaversenyről értekezzenek? - csípősködött Márti.

- Fényesíted az eszedet? Elhomályosítja a napot.

- Tőled beborul. Ennyi ész, és egy csomóban, nehéz elviselni...

A gimi KISZ-termébe surrantak Mártival. Valaki besúgta őket a dirinek. Berci úrban megállt az ütő. Az iskola jó hírét féltette? Hol volt az már? Jártak lányok, akik az érettségi bizonyítványhoz kismamaruhát viseltek.

Az elnökhöz viharzott. Zsuzsa bájmosollyal üdvözölte, elolvadt a szívélyességtől. Reprezentáció: konyak, feketekávé, formás combok villantása.

- Alig öregszel - kezdte óvatosan -, pedig a gyerekeid a nyakadra nőttek. Lassan a lányod férjet fog.

- Első a diploma. A szerelem mellőzhető.

- Vőjelöltet kommendálhatnék.

- Nem szeretem az abrakot, ezért jöttél? - turkált István-apánk az iratok között -, csak ezért?

- Márti a Péteri fiúval fut.

- Osztálytársak.

- Végzetessé válhat - nyújtotta ki lábát az igazgató a modern, új fotelban.

- A vérnyomásoddal nincs baj? Márti nem veszti el a fejét.

- Miért? Vasból van? Láthattál ilyen hebehurgyaságot eleget. Tapintatosan szét kell választani őket.

- Nem a Péteri-féléknek szántam. Törődj velük.

- Nem vagyok se kerítő, se pesztonka.

- Baj nem lesz, megnyugtatlak. Amíg parancsolok.

"Odadobhatom Mártit a cselédháziaknak? Dédelgettük, íme a kitűnő eredmény - gondolta István-apánk. - Sírás a vége. Diákszerelem? Hol tarthatnak? Nincs elég gondom, szalad a téesz, bolond a vezérkar. A sertéstelep őrjítő, lucaszéke, kínosan épül, minutánként drágábban. Csillagászati áron. Mikor lesz haszna? Maximált terhelési lehetőség az állatoknak, miért nem teremtettük meg az embereknek is? Sajnáltuk? Jut időm a tagokra? A termelés lényeges, a holdak, a mázsák, a forintok."

"Magánéletünk is lenne, ha nem tévedek. Foglalkoztam a lányommal? Vacsorázni, aludni térek haza. Irigyelhetik, parádés egy cirkusz."

"Nem engedhetem tönkretenni - gondolta. - A cselédháziak közül legkülönbek Péteriék, de Márti nem hozzájuk való. Orvos, mérnök, talán tanári család lehetne parti, szeretik egymást, atyai áldásom, tanuljanak, keljenek egybe. Nem szűkmarkúskodnék. Csak megérjem, hogy felnőjön, gyereket szüljön... Vagy már útban van? Nem, aranyos kislányom, nem sietheted el!"

Levelet íratott Zsuzsával az NDK-ba. Évek óta tartott kapcsolatuk az egyik termelőszövetkezettel, kölcsönösen csereüdültetéseket szerveztek. Mártit másfél hónapra ajánlotta. Viszonzásul várják az elnök lányát.

- Jó program - ütött asztalra elégedetten -, világot lát, nyelvet tanul, lovagjáról elfeledkezik.

Délben ebédelt. Felesége csirkét készített, salátával. A konyhában letelepedett, terítőre rakta havi fizetését.

- Foglalkozol Mártival? - kérdezte.

- Szoktam. Önállóságra neveltük - mondta az asszony.

- Szégyent hoz a fejünkre!

- Szégyent? Kisujjában több az ész.

- Fiúzik.

- Udvaroltat. Mikor, ha most nem? Fiatalok, tehetik - nyelvelt az asszony feltűnően -, nem úgy, mint egyesek.

- Éppen a Péteri gyerekkel?

- Miniszterek ivadékai ide nem járnak. Rosszul tudom?

- Te véded, ahelyett hogy szigorúan fognád, elnáspángolnád. Jóra visz ez? - kérdezte az elnök, és ebédelni kezdett.

- Bolondoznak. Kifogásolod a fiút? Onnan kezdtük mi is, amilyen virágot szakít, olyat szagol.

- Szia - köszönt Márti és útközben leejtette kezéből a táskát. - Mi a kaja? Oltári flammós vagyok - egyenesen az asztalhoz tartott, galuskát kóstolt, kezet mosott s leült. - Fincsi - mondta -, teleraktad a demizsonodat - mutatott apja domborodó hasára. - Jól megy az elnököknek?

- Mehetne jobban. Szenzációkat hallok rólad.

- Kíváncsivá teszel - húzta össze szemét a lánya.

- A Péteri fiúval sokat látnak.

- Nincs korlátozva a mozgásszabadság. Vagy új alkotmányt készítettél? - ült asztalhoz és sietve evett -, igen?

- Nem gondolod, hogy érdekel?

- Semmi különös, együtt járunk.

- Bőséges tájékoztatás. Megköszönjem? Az esküvődre meghívsz?

- Nyers dolgokra nem gondolunk - szopogatta a csontokat Márti -, hülyéskedünk, és rohan az idő. Ne aggódj, unokád nem lesz. Az antibébitabletták korában? Zabálja a fél osztály.

- Te is?

- Még nem szükséges, majd szólok idejében, hogy beszerezzed!

- Agyonváglak, mint a nyulat.

- Milyen ember vagy? Megvernéd a saját gyerekedet? Szeretted te anyut annak idején?

- Magatokról beszélj. Taníttatlak, áldozok, de nem becsülöd.

- Máris hánytorgatod a kiadásaidat? Add össze, megfizetem.

István-apánk pofon legyintette.

- Tessék, már kezdheted! - ordította dühösen, és elment a kedve a családi harmóniától.

Márti a szobába futott. Anyja elrakosgatta az edényeket.

- Ezért főzhettem - kaparta vödörbe a maradékot -, pocséknak.

Az elnök a presszóban konyakozott. Zöldecske vidáman incselkedett, zenegépen bömböltette: Mindenkinek van egy álma... Bosszantotta.

- Iszol? - kérdezte az elnök.

- Veled igen.

- Másra megkérhetlek?

- Nem veszem sértésnek.

Megsimogatta a combját, megszívta Zöldecske nyakát, magához szorította és felemelte.

- Gyere a raktárba - trombitálta gőzösen a fülébe -, mert megőrülök.

- Látnak az ablakon, botrányt akarsz? - távolodott el a pincérnő -, botrányt mindenáron?

- Megfizetlek - dobta százasait a pultra mérgében.

- Könnyű a fajsúlyod - nevetett Zöldecske -, velem nem boldogulsz többé.

A téeszben már kevesen tartózkodtak. A műhelyben Bendő Béla fusizott a doki kocsiján.

"Megéri a pénzét - gondolta István-apánk haragosan -, éjjel-nappal ezt csinálja. A közös rovására."

- Engedélye van? - támadt mogorván.

- Kitől?

- Akad olyan a Csillagban.

- Nem szoktam kérni, szép csendesen csinálgatom.

- A közös raktárából?

- Nem szorulok arra, a lopás nem mesterségem.

- Látszik. Elhordja a fél szövetkezetet.

- Magával versenyezzek? - vágott vissza a szerelő és idegességében cigarettára gyújtott. - Azt akarja?

- Velem beszél így? Kirúgom.

- Tisztább fejjel többre megyünk.

- Szedje a cókmókját, a téeszben ne lássam! Megértette?

- Rendben - vont vállat Bendő Béla. - Éppen kérni akartam - reszelte a satuba fogott vasat nyugodtan -, tartja a szavát, ugye? Nem másítja meg?

- Nem tárgyalok. Pucoljon, mert rendőrt hívok.

- Szép paláver - húzta el a száját a szakmunkás, elrakta kényelmesen szerszámait és elment.

"Micsoda népség! Ímmel-ámmal dolgoznak, szerezni, maszekolni nem restek - gondolta az elnök. - Háztáji hizlalás, takarmánynak való föld, részibe kukorica, azért ölik egymást. Belepistulhatok. Élet ez? Örökös kínlódás. Minek maradjak, kényelmesebben is élhetnék már. Marakodjak? Kinek az érdekét képviselem? Az övékét. Megköszönik? A fülük piroslik a güzüléstől. Az elnök első ember, anyagiakban is élen legyen, a máléskodás nagy fényűzés."

Dihenes József érkezett a GAZ-zal. Szürkén a portól, eltikkadva. A hizlalási tervet nézegette.

- Holnap hízókat szállítunk - mondta, meglátván István-apánkat.

- A pénz soha sincsen rosszkor.

- A prémiumot kifizeted?

- Ami jogos, jár. Megéljük?

- Rózsás a hangulatod, elnököm. Megsúghatom, a párt, az isten sem menthet meg egy jó csomó dohánytól - rakta el a papírokat -, baj van?

- Mi lehetne? Ma éjjel - mondta az elnök - kirúgunk a hámból.

- Éhes vagyok és szomjas.

A terepjáróval a pincebisztrójukhoz kanyarodtak. A nagytemplom tövében árulták a Csillag borát és a házi készítésű ételeit. A pincér rögtön lihegett, két disznótorost kértek, konyakot, üveges sört. Vidáman lakmároztak. Cigányzene szólt, jó hangulat. Degeszre tömték a hasukat, bőven locsolták hideg sörrel. Voltak vendégek, tavasztól őszig sört vedelt a nép. Friss csapolás, üveges sör, meg-meglódította a forgalmat istenesen.

- Ácsi, more - lobogtatta István-apánk a pénzét -, ide húzzátok!

Megterítették az asztalt italokkal, vacsoráztatták a zenekart, elviselhetően mulattak. Magyar nóták sorjában, ordibáltak kicsikét, birkapörköltet kértek. Tetejes tányérral illegette a pincér. Falták, piros szaftját fehér kenyérrel törölték. Elteltek.

- Kirúgtam Bendő Bélát. Fusizgatott a műhelyben, mit gondol, a Muhi-pusztán van?

- Helyes. Te vagy a gazda, egyik megy, a másik köszön.

- Szeretem, hogy megértesz - mondta mámorosan.

- Főnököm, kire hallgassak? - intette közelebb a cigányt, és ordította: - Nem ütik a gazdászt agyon, sárgarigó rozmaringom, galambom...

- Nem ám. Akkor mit ennének? A béketábort?

- Jó firma vagy - vágta hátba a főagronómus -, éled a mini-szupert?

A bisztró megtelt. Csörgött, gurult a forint. Arany-apánk fizetett, halom pénzt dobott az asztalra.

- A többi reprezentáció - mondta az elképedt pincérnek.

- Igenis.

A presszó tömve volt. Zöldecske személyzeti asztalhoz ültette őket. Konyak, sör, bambult arcok. A szesz ernyedtté, alumínium-szürkévé fakította képüket. Zene tombolt. A hamu szürkén borította az üveglapocskát.

- Igyál velünk. Bátyádat ma rúgtam seggbe.

- Válogassa meg a szavait a kedves vendég. Nincs kocsmában.

- A mennyországban! - kapott a pincérnő derekához, s leverte a tálcáról a poharat vad csörömpöléssel. - Vedd fel!

- Vegye fel maga!

- Azt csinálsz, amit parancsolok.

- Akkor se.

- Egyél pénzt! - marék százast csapott Zöldecske arcába, botorkált az ajtóhoz. A fiatalasszony szeme párásodott, a pult háta mögé sietett. Dihenes József szedegette a szemetet, gavallérosan rendezte a számlát.

Bokrok között dülöngéltek. A GAZ-ról megfeledkeztek, támolyogtak a kellemes hajnalban. István-apánk hányt. Kabátján, nadrágján nyoma maradt. Világosodott erősen, amikor részeg dajdajozás közepette Dihenes József belökte a kapun és eliszkolt.

Felesége várta. Frottírt kapott magára, vergődött a tehetetlen emberrel. Undorodva hámozta ruhájából, a fürdőkádba terelte. Férje félig aludt, horkantgatott, dajnázott. - Jaj, meghallja Márti - csitítgatta rémülten -, felébreszted.

Hideg vizet engedett bőségesen, súrolta a fejét, vastag törülközővel pirosra dörzsölte a testét, a konyhában asztalhoz ültette, méregerős feketét főzött, két csészével tukmálta, újra a fürdőkádba tuszkolta. A friss víz használt, kapadozott István-apánk, józanodott.

- Eszel valamit?

- Tojást.

- Hányat süssek?

- Másfelet.

Hatot sütött, kiadós zsírral, piros paprikával, sóval hintette, pille kenyeret, savanyú konzervuborkát rakott az asztalra.

- Egyél, falu hőse. Röhöghetnek a parasztok.

- Te aztán tudod!

Evett. Szemén látszott az átdorbézolt éjszaka, törten, véreresen csillogott. Felesége hozott a páros szekrényből inget, alsónadrágot, nyakkendőt, tiszta ruhát.

- Pénzt adjál - mondta ernyedten az elnök.

- Elverted?

- Akkor mi újság?

- A szőke cafatra költötted? Meghágnád a tehenet is, ha két lábon járna.

- Elég a szövegből, ide a pénzt!

- Szép dáridózást csináltál, büszke lehetsz - kutatta zsebeit: kulcs, üres tárca.

- Eltángáljalak?

Indult az irodába. Reggel volt. Tisztult a feje, fájt. Kívánta az italt. Igyekezett, mintha nélküle nem olyan pontosan, szabályszerűen kezdődne a nap. Pocsék hangulatban lépkedett, szégyellte magát.

"Értelmes ember viselkedhet így? Nagyon - gondolta. - Nem egyedüli példány vagyok. Minek iszom annyit? Jól se esik, betegen kókadozok, kiket sérthettem meg? Bendő Bélára emlékszem. Kár, jó szakember, munkája megbízható. Hajlítja a kezét magához? Okos. Pölös Gábor talán segít visszacsinálni."

- Jó reggelt, bátyám - köszönt a portásfülkébe.

- Neked is, elnök.

- Megkérhetem egy szívességre?

- Attól függ.

- Többet ittam a kelleténél. Összerúgtuk a port a vejével. Nem gondoltam komolyan - szabadkozott kelletlenül -, jöjjön dolgozni. Ezt üzenem.

- Értem. Átadom - mondta a szélütött öreg, akinek szájába csüngtek ráncai.

- A szolgálat letelik rólam hamar.

- Gábor bátyám, hogy van?

- Egy állapotban, mint a Samu nadrágja.

- Adósság a házon?

- Lement, hál' istennek. Boldog vagyok.

- Irigylésre méltó.

Üresek, lélektelenek voltak az irodák. Leült az íróasztalához.

"Az ember a legfontosabb - gondolta határozottan. - Hiába a mechanizmus, az írógépek, a számológépek, a telefonok, a papírok, a bizonylatok, a tervek, ha hiányzik a mozgatójuk, a lelkük. A Csillag lelke kicsoda? Én? Túlzás. A hatalom furcsa kényszer, torz képeket vetít. Beszéltem eleget az emberekkel őszintén? Győzném a gagyarázgatást? Szervezzük jól a munkát, legyen elegendő kenyér, szabad idő, nem a mosolygós kézfogás kora ez már. Iparszerű nagyüzemben nem édeleghetünk. A régi paraszti mentalitást megölték a gépek, módszereinket megfinomítja az idő. Jó vezető lehetek, mert jó munkát adok, tisztességes megélhetést."

Tolakodtak gondolatai. Bölcsnek, józannak érezte magát. Fejébe fájás nyilallott, kegyetlenül szomjazott. Várt türelemmel.

"Az embereket jóltartjuk, különben nincs erejük, energiájuk - gondolta.

- Ne lopjanak, keressenek! A Csillagnak gyarapítanák, a háztájiból sem idegen planétára szállítják a termést. Békességben megférünk. Major János, Váradi Mihály előreszaladtak megint, megbecsülik a pénzt, nem siránkoznak. A cselédháziak is boldogok. Bendő Béla akkora házat épít, hogy a grófok elirigyelhetnék."

Pölös Gábor restelkedett előtte pamacsnyi deres bajuszát igazgatva.

- Nem jártam sikerrel.

- Mit mondott?

- Aki elküldte, az hívhatja vissza.

- Helyébe menjek? - kérdezte megrökönyödve.

- Oda.

- Maga mit csinálna?

- Nem tudok dönteni - kocogott el félrehúzó járásával az éjjeliőr.

"Kéreti magát, mint a szűz lány - gondolta az elnök. - Eltelt, megelőzött a drága elvtársam. Van tartalék, most már a kisipart kiváltja. Csücsülhetek a kakaóban, kijavítja ezután a motorokat? Háza kész, a palota."

Alul garázs, két kocsi vígan elfért benne, szerelőárokkal. Garázsból nyílt a kézmosó és az illemhely. A földszinten tágas raktár. Télikert, hatalmas pálmákkal. Lépcsősor vezetett az emeletre. Két nagy szoba, gyerekszoba, étkezőhelyiség, nagyméretű konyha, éléskamra, mellékhelyiségek, fürdőszoba zöld csempékkel. Mindez az épület felében. Másik része Pölös Gábornak készült. Pölös Gábornak?

"Pitizzek Bendő Bélának? - gondolta. - A kórság. Megalázkodjak? Holnap a nyakamat töri. Dihenessel mi van? A GAZ-t hol hagytuk az éjszaka, a bisztrónál, a presszónál? Homályos foltok derengenek dorbézolásunkról. Nincs tréfa, indíts a telepre."

"Micsoda elnök vagyok, hogy bánok az emberekkel? Bendőt elűztem, Nemes Lajos megfagyott mellettem, mondogathatja fűnek-fának rólam: iszik, kurválkodik, elnök az ilyen? Ember? Mindjárt sajnálkozok magamon, pedig a legjobb gondolataim jönnek elő. Dihenest megtartom, megérti a kínlódásomat, segít, jó partner a gazdálkodásban. Érvényesülni akar? Lakjon csak jól, nem mar meg. Pölös Gábor régi házát megvesszük szolgálati lakásnak, költözzön oda. Hajtsa a pénzt, ha szereti."

A telepen már sürögtek az emberek Dihenes József és Váradi Mihály irányításával. A GAZ a bejárónál parkírozott. Az állatforgalmi pótkocsis teherautója a rakodóhoz tolatott.

"Mégiscsak rendesek - gondolta István-apánk -, teszik a dolgukat."

Elkanyarodott az új, épülő sertéstelephez. Sérelmét, zsörtölődéseit elfelejtette, jó érzés kucorgott szívében, érdemes küszködni, látszatja van.

Az új sertéstelep betonhotel, körbefutó épületek, fémes óriás tárolók. Állami dotációval és saját erőből épült. A körfolyosót teherautó járhatja. Modern épületkolosszus, takarmányadagoló automaták, szellőzés, fűtés szabályozva, zöld, piros gombok égtek a hatalmas táblákon. Meghibásodás nincs. Egyedi terv, tömbösített, sötéttartásos telep. Etetésnél vörös lámpák világítanak. Negyvenegy ember munkahelye.

István-apánkat lenyűgözte. Érdemes. Végigsietett az épülő telepen, boldogságot érzett, elégedettséget. Tettvágya fokozódott, energiája megújult.

"Kiket küldünk ide? Iskolázott fiatalokat - gondolta. - Mit kubikoltam, hogy eddig érjünk? Kimondani rengeteg. Üdít a határ, minden tábla része életemnek. Nem adnám oda semennyiért. A tag könnyebben megél, kisebb felelősséggel, de nem érzi a gazdaságot, az lehetetlen."

Az irodában Potornai Zsuzsa tartotta a vonalat. Fáradtan, kimerülten esett fotelba István-apánk.

"Lumpoltál, disznó? - gondolta. - Bárcabitorló tenyészökör, dolgozz!"

- Erős kávét kérek - mondta.

"Asztalomon a napi posta, iratok, aláírnivalók, számlák, telefon cseng: - halló, halló - darálom a szöveget, fél kézzel babrálok, nézem a leveleket, percek szaladnak, cigarettára gyújtanék -, igen, nem - mondom a telefonba - lehetetlenség, ebből kiszállok, tönkremegyek -, várj, felírom - kiáltok a fekete méregontó készülékbe -, könnyen elfelejtem, nem győzöm észben tartani az egész mechanizmust..."

A kávé feketére mázolta a csésze oldalát. Pörgött a motor. Múlt az élet.

Márti durcásan ébredt, szokásaként rögtön kiáltott.

- Anyu!

- Mi a baj, kislányom?

- Készülök.

István-apánk felesége reggelit készített szolgálatkészen, ruhát vasalt.

- Elment?

- El. Kicsit későn jött, rengeteg a munka, nyakukon az aratás.

- Megint részegen? - nevetett a lány -, szityókázott?

- Hogy beszélsz?

- Hallottam, nem aludtam.

- Izgulsz, kislányom?

- Olyan boldogtalan vagyok.

- Pofon kenlek és mindjárt boldog lesz.

Márti nevetett és megkérdezte:

- Te is boldog lész?

Délután Marival autóztak. Szaladtak a Tiszához. Fürödtek a szélében, a szélvert homokon feküdtek, izzott a testük, vízszagú lett, porszemek bújtak hajukba. Ezerágra vert a nap. A folyó aranyszínű partja parázslott.

Odébb százával nyakigláb gólyák, egykedvűen, méltóságosan. Időközönként felröppentek, piros csőrük eleségre vágott. Akácok lángoltak a tanyák körül, köcsögök, zsétárok ágakra aggatva.

- Jé, még fejnek - kiáltott Márti csodálkozva -, megnézhetnénk!

- Kiviszlek a majorba. Bátyád mesélte, ott láthatsz ilyesmit.

- Az más.

- Tehén, tehén, csak tejeljen. Vagy pezsgőt csurgasson!

Mártit megfogta a nyár, elmélyült bőrének színe. Halványkék forrónadrágban rágógumizott. Táncdalok nyöszörögtek a táskarádióból.

- Mikor indulsz az NDK-ba?

- Estére - grimaszolt a csitri. - Kezdődik a száműzetés.

- Elbúcsúztál?

- Kitől?

- Kettőt találgathatsz. A Karcsikád szíve meghasad.

- Családi maffia, őrzitek a szüzességem, talán ötös találat a lottón?

- Féltünk.

- Világraszóló bejelentés.

- Sietsz? Addig élsz, míg fiatal vagy, független vagy, aztán kampec. Megkapod a magadét, nem olyan balzsamos, ahogy képzeled.

Indultak Ferihegyre. István-apánk vezette kocsiját. Márti vegyes érzésekkel hallgatott, öröm és fájdalom váltakozott szívében. Izgatta az utazás, a mozgás lételeme volt. Anyja szepegve gubbasztott hátul.

"Jó asszony, elkísér - gondolta. - Kiruccannak? Elszállt a madárka, csicsereghetnek a verebek? Karcsi biztos pont, bezsongott. Liheghet, mire hazaérek."

"Örülnek, hogy kibabráltak velem, paffra tettek. Szegény öregecskéim, hol éltek, mekkora maradiságban? Jövőre visztek szépen az Adriára. Nem? Hozzámegyek feleségül. Akkor se? Megszökök vele, azt akarjátok? A tenger megnyugtat, talán elfelejtem a lelki megrázkódtatást. Utazunk. Ugráltok, mint a bakkecskék, míg végül megsajnállak benneteket. Érzelgés nincs, jó kislány leszek, minden este lábat mosok."

- Álmos vagy?

- Ugyan, anyu!

- Még alhatsz. A repülőn nem szabad, elvihet az isten háta mögé.

- Gépeltérítőkkel utazom.

- Humorotok az van - mondta bosszúsan István-apánk.

- Miért? - támadott azonnal a lánya. - Mi hiányzik?

- Tisztesség.

- Kit tiszteljünk, és miért? Öregeket, szülőket, tanárokat, a téeszt, vagy az autódat, amiért idáig hozott? Ennyit igazán nem kívánhattok.

- Nem egyedül élsz a földön.

- Vicces is lenne.

- Az. Ha visszazavarnálak az őskorba.

- Isteni a szöveged, apu. A te akaratodból pottyantam a huszadik századba és háborogsz?

- Ilyen dolgotok az anyátok hasában sem volt. Becsülitek?

- Ez van. Tapsoljak? Mindenki születik valamibe, miután a mamája felmondott, igaz, anyu?

Az asszony megriadt. Bóbiskolt beszélgetésük alatt, a kérdés ostorként csípte.

- Micsoda?

- Kilenc hónapra kopog a baba - nevetett Márti -, akit fogadnak.

- Koraszülött vagy - mondta István-apánk -, meglátszik rajtad.

- Kösz. Ennyit örököltem.

Ferihegyen várakoztak a hűvös hajnalban. Az erkély vaskorlátjáról hirtelen visszakapták a kezüket, tenyerük nyirkos és hideg lett. Éledt a környék. A személyzet szorgoskodott. Hangszóró harsogott, alumínium madarak röpdöstek, rövid lábukat dugdosták, pilóták, légikisasszonyok lépkedtek a merev gépekhez, motorok dübörögtek, utasok sürögtek.

- Nekik a legjobb - mutatott Márti az egyenruhásokra -, mindenütt otthon vannak.

- Otthon csak egy lehet - mondta anyja feszélyezetten az új környezetben.

- Arra vigyázzál!

- Igyunk feketekávét - haladt magabiztosan István-apánk az épületben.

- Enni akartok?

- Korai még.

- Berlinben várnak, kislányom.

- Mondtad.

- Baj?

- Gyereknek tartol?

István-apánk feleségén az izgalom jegyei mutatkoztak. Hallgatott. Merev tekintettel nézett a lányára, keményre formázta feszültsége, de egy mozdulat, egy szó eltörhette, és zsilipek nélkül, könnyeivel mosta arcát.

Márti sajnálta. Elmaradt az apja mögött, pályahosszal. Keze idegesen rándult, félbetört mozdulat.

"Ezen is túlesünk, és bumm, akkor mi van? - gondolta a lány. - Recsegjen már a hangszóró."

Ömlöttek a szó-sztereotípiák.

- Vigyázz magadra, kislányom, írjál azonnal, fogadj szót, hosszú lesz nélküled...

Elválasztotta a mozgás. Nézett a buszból, szülei az erkélyen álltak, anyja bátortalanul zsebkendőjével intett. A repülő ajtajából hátrapillantott, erőteljesebben lobogott a fehér kendő.

"Mint a filmeken a hatásos beállítások - gondolta. - Mindjárt meghatódok. Szellőzteti az öreglány, ennyi az egész."

Az ablakok mini-részeket fogtak a külvilágból. Enyhe nyomást érzett gyomorszája környékén. Remegett, rázkódott, központosított a mammut-madár és futott a szürke betonon. Tömérdek súly a levegőben. Kiszolgáltatott lett hirtelen.

"Mire gondolnak az öregek? Anyu murisan viselkedne a repülőn, idegesség, félelem, kérdezgetné megállás nélkül: - Sokáig tart az utazás? - Az ablakra nem pillantana, markolná az övét, mintha úgy biztonságosabb lenne."

"Elmaradt generáció - gondolta Márti. - Nem találták az arányokat. Mi talán igen? Megmondja valaki? Ugyan kicsoda mondja meg?!!"

István-apánk felesége itatta az egereket. Idegenül figyelte a távolodó, érkezgető repülőgépeket, fülsiketítő zajuk zavarta. A csendes ház ideálisnak tetszett, a tágas konyha, ahol életét töltögette, a krumpli-hegyek, a mosogatóvíz-óceánok, a zöldség-szigetek között. Élet nyugalma.

"Megbillenhet a gép - gondolta -, összeütközik és vége. Történt már ilyen. Mégsem lett volna szabad Mártit elengednem. A pléhkoporsóba nem ülnék, nincs az a pénz, amivel megfizethetnék."

"Egyetlen szememfénye, minek küldtelek a pusztulásba? A goromba apád nagyra vágyik, nem fér a bőrében. Mit számítanak a Péteri fiú szülei? Szeressétek egymást, a virág úgyis lehajlik a szélben, csak megérkezzél épségben."

Törölgette szeméből a szomorúságát.

István-apánk nyugodtan figyelte a repülőteret. Elhatározását megvalósította. Jobban nem használhatna lányának.

"Félúton se leszünk - gondolta -, Berlint éri a gép. Modern világ. Kimaradtunk belőle. Siessünk utána."

- Akarsz vásárolni? - kérdezte.

- Nincs ahhoz erőm, gyerünk haza.

Öreg Boldiné nem javult. Fonnyadozott, ráncosodott, reménykedett. A falon képek csüngtek, azokat nézte. Szerette őket. Barnult fakeretek őrizték a régi időket, hangulatokat. Fényképezőgép lencséje lett a szeme, belülről sugározta a felvételeket, az apró mozzanatokat is nagyítva. Örömök teremtek a falon.

Arcképe. Hihetetlen, hogy ide jutott, elszaladt az élet, az évtizedek. Haja őszült, fogyatkozott, mint az őszi fák levelei. Folyamatosan cserélődött az arca, a napok áradata mosta medrét mélyre, sima, magas homlokából töppedt ránctemető termett, fájdalmas vonaglások, száját szétszabdalók, gondból árkolt csatornák, betegség-árkok. A képen még arca volt, női arc, fájdalmas szem, két éles vonás orrtövétől szája csücskéig. Nyitott nyakú fekete ruha.

"Ilyen is lehettem? - gondolta. - Hány arc marad meg az emberben önmagáról? Kevés. Két kézzel herdáljuk értékeinket."

Boldi és Anna. A kép elszíneződött, májfoltos hátlapján piros tintás névjegy: a fényképészmesteré. Derékig látszanak. Boldi: fekete, lesimított haj, magas, tiszta homlok - övé egészen -, sűrű szemöldök, merész szem, nyerges orr, kicsit elálló fül. Bajusz. Sötétbarna ruha, mellény, fehér ing, nyakkendő. Emlékezete is visszavetíti, a kép hiteles.

Anna: nyitott száj, meggondolatlan őszinteség. Sima homlok, egybefüggő, sima arc, két vidám golyó a szeme, alig látható szemöldökvonal. Orra aránytalanul megnyúlt a képen, a valóságban inkább pisze. Fülére ér ondolált sötétbarna haja, kínosan tapad fejére. Fekete, magas nyakú ruha, fehér csipkegallér. Akkor még szerették egymást, elég egy pillantás a képekre, rögtön szembetűnik. Mennyire mások, ruhájuk, arcvonásuk, gondolkozásuk változott. Az idő értünk és ellenünk dolgozik.

Gáborka tetőtől talpig látható. Levelezőlap nagyságú kép. Óvodáskorában készült, hosszú szárú nadrág, sötét és zsinóros kabát, fehér ing. Füle elálló, magas homlokát elfödi a dús, barna sörénye. Szeme Annáé, bizakodó, fénylik, mint az üveggolyó. Orra pisze, szája keskeny, gödrös az arca. Megilletődött. Ártatlanul néz a falról, kezét nadrágjához simítja. Öröm-falat.

Újabb kép. Úttörők fehér ingben, nyakkendővel, sötét hosszúnadrágban, Gáborka elöl. A gyerekeket névről nem ismeri, idővel rossz rosta az esze, hullik a jó is rajta. Unokája őszinteséget hordoz, reményteljes várakozást.

A legfrissebb felvételen középiskolás. Jó modorú, nyílt tekintetű. Fekete kabát, fehér ing, fekete nyakkendő, frissen nyírott haj, felkopó homlok. Erős szemöldökvonal, nyúzott, iskolás arc, keskeny száj. Figyelő szem. Mintha ágya szélén ülne, hallgatná szívverését, istenem, mindjárt elöntik a könnyek.

Öreg Boldi. Eleven valóság. Éjszakánként a szobában szuszog, élteti. Bajuszos, magas, egyenes tartású, fejéről elhordták a haját az esztendők. Oldalt maradék ezüstmező. Arca sápadt, löttyedt puszta, ernyedt erek országútjai nyakán, szívós, nagyakaratú. A fehér falon, állig gombolt bakaruhában, hegyes bajusza szúrja a papírt.

Az öregség egészen egymáshoz simította őket. A tárgyak elhullatták értéküket, már csak az összetartozásuk, megújuló szeretetük fényesedett. Megrendüléssel figyelte, miként szolgált, öreg vállára vette kettőjük életét, terhét. Panasz nélkül. Tanyázott a betegágyánál, olvasta Gáborka leveleit, pipáját dugdosta, helyébe hozta az ételt, főzött, biztatta, hazudott, olyanokat mondott: - meggyógyulsz, táncolhatsz, meg hasonlókat. Mutatta, elhiszi, alig várja, hogy felkelhessen, főzzön, süssön, takarítson, boldog legyen. Pedig tudta, nem kel ki többször az ágyból, eleven koporsója az, szenvedtetője.

Mégis makacsul ragaszkodott minden perchez, örült, ha hallotta a motozását, a sikertelenkedését. Rossz az üres lakás, temető. Ketyegett a falióra, lopta életét. Nyugtalanul várta az öreget, figyelt az utcai neszekre, már messziről kivette lépteit a járdán. Alvást színlelt. Öreg Boldi közel hajlott, megfogta a kezét, idegesen, féltően kérdte:

- Alszol?

- Szóltál?

- Kérdeztem, hogy alszol-e.

- Elszenderedtem - füllentette -, mi újság?

- Nincs semmi.

- Levél?

- Nem jött.

- A doktor mindjárt ideér.

- Ide - mondta öreg Boldi -, pontosan, mint az óra.

- Miből mászkáltatod?

- Ingyen van, az SZTK-soknak jár - hazudta.

- Az injekciók?

- Azok is.

- Becsapsz, nem mondol igazat.

- Akkor ne hidd.

- Nyugdíjból futja orvosra évekig? Adósságot csináltál.

- Miket gondolsz?

- Eltagadod - fordult a falnak, mutatta, hogy megsértődött. - Hagyjuk az injekciókat, elviszi a házat s értelme sincs.

- Van. Mondta a doktor úr, meggyógyulsz.

- A földben, ott jövök jóra - érzett a hangján a belső sírás, remegett -, vagy ott se.

- Minek nekünk a ház, a nyugdíj, ha nincs egészség? A gyógyulás fontosabb. Te is megcsináltál értem, amit csak lehet. Hánytorgatod? - mondta keményen az öregember -, még csak az kék, hogy vénségedre pörlekedjél!

- Gáborkának hagynánk.

- Jut neki, napos oldalra született.

- Ahogy gondolod - fordult vissza öreg Boldiné és elérzékenyült. - Kezedben van a sorsunk. Bánom én a házat, a földet, csak mellettem maradj, betegségemen segíts át, megfizeti az isten.

- Ne keseregj, senki nyakára nem szorulunk. Meggyógyulsz nemsokára, talán jövőre.

- Talán.

Öreg Boldi boldogan élt feleségének. Nem érezte, hogy áldozatot hoz, természetesnek fogta fel körülményeit. Energiáját, kedvét nem apasztotta, ellenkezőleg, ezer mozzanatból megújult, kifogyhatatlanul munkált. Pénze elfogyott. Árulta a házát.

Elment Pölös Gábor új, emeletes téglapalotájába. Bendő Béla ott lakott Pölös Annával a jómódban. Autójavító szakmájából aranybányát teremtett, főjavításokat vállalt.

- A ház felét eladnám. Amíg élünk, benne lakunk. Nem kapkodják.

- Boldi? - kérdezte Pölös Gábor, gyomorbajos arcszínével, tört termetével.

- Hoppon marad?

- Élje világát. Nem kérünk, nem adunk, nincsen.

- Nehéz támasz nélkül - mondta Anna.

- Ketten vagyunk, bajra, örömre.

- Megpumpolja magukat a doki - mondta Anna anyagiasan -, hívjanak másik orvost.

- Megsértődne. Mióta nyitogatja a kilincsünket.

- Drága ragaszkodás.

- A házat olcsón adnám, szinte már ajándék.

- Gáborkának megvehetnénk - mondta Bendő Béla csillogó szemmel, üzletet szimatolva. - Pendelyezzük idejében.

- Vegyük - hajolt Anna -, apjától úgyse várhat.

- Amíg élek, nem hal éhen - szólt Pölös Gábor, összevonta dús, bozontos szemöldökét. - Legyen.

- Harmincötezer forint elég? - kérdezte Bendő Béla alakoskodva -, összeveszünk?

- Az unokámnak jut - mondta boldogan a szikár nyugdíjas gazda -, unokámnak.

Átíratták a fél házat Gáborka nevére. A presszóban Bendő Béla konyakot rendelt.

- Iszol? - kérdezte húgát, Zöldecskét.

- Filléredbe se kerülök.

- Helyes. Jól vagytok?

- Jól. Ti?

- Nagyon.

Öreg Boldi meglátta a friss krémeseket. Hatot vett.

- Ebédre kapod - mondta otthon beteg feleségének, és tiszta tálcára helyezte az édességet.

- Finom - mosolygott a beteg asszony, nem annyira a süteménynek, mint a figyelmességnek. - Igazán finom.

Kettőt megevett. Nyalta ujját, mielőtt megtörölte. A doki vidáman érkezett.

- Néhány hónap, és lábra áll.

- Igazán? - csillant fény a beteg öreg szemében. - Már nem hittem.

- A kishitűeket az isten is bünteti. Svájci gyógyszert szereztem.

- A svájci szérum jó lesz? - kérdezte bizakodással öreg Boldi a gangon, és pénzt adott. - Felépül?

- Csodát tesz. Drága, de megéri.

- Hozza csak, doktor úr!

Gáborka ült a betegágy szélén. Öreg Boldiné olyannak látta éppen, mint a fényképen. Elöntötte az öröme. Sírt hosszú, végtelennek tűnő percekig, érdes, ránctenyerével szorongatta unokája kezét. Sokára törtek elő szavai.

- Egyetlenem, végre újra látlak. Meghalhatok, mire megjössz.

- Meggyógyul, mamám. Addig él, míg engem szeret.

- Akkor örökké élnék. Pedig leáldozott, hiába erőlködik a vénember, hogy talpra állítson, lehetetlen. Úgy teszek, mintha elhinném, maradjon a boldogsága.

- Jóval vigasztal, hazajöhettem - nyelte könnyeit a gyerek.

Nézte nagyanyját. Összezsugorodott, könnyű lett, mint a madár. Akarata éltette. Sárgán világlott az arca a párnák és dunna fehérjéből. Fejében gyakran támadt homály, percekig zagyvált öntudatlanul. Sajnálta. Évekig feküdni reménytelenül. Segíteni akarta, ha mással nem, időz az ágyánál, beszélgetnek órákig. Miről? Iskoláról? Úgyse értené. Hallgatott.

- Mesélj magadról, Gáborkám!

Az iskolára, a kollégiumra kíváncsi volt, a lányokra, miket tanulnak, esznek. Elraktározta a hallottakat, hónapokig belőlük építkezett.

- Jeles bizonyítványt kaptam. Rengeteg a tanulnivaló, nincs idő másra.

- Beteg nem vagy? - simította homlokát csontszáraz kezével. - Más mellékes.

- Bírom az iramot. Tartunk a szekrényben zsírt, lekvárt, kenyeret, bepofázunk. Csomagot küld anyám.

- Olyan mézeskalácsot sütök, cukorrá válik a szádban, csak meggyógyuljak. Mostohaapáddal jól vagy?

- Jól. Kibírható.

- Irénnel? - kérdezte és erőlködve felhajolt, kezével igazított a párnán -, vele is kibírható?

- Pénzt adnak, rendesek, csak nem látogattak meg. Hajtják a lóvét.

- Pölös nagyapád?

- Anyám güzülős, hajszolja az öreget is.

- Téged?

- Saját utamon járok.

Öreg Boldi szótlanul ült. Pipájáért nyúlt, kotorászott a zsebében, tömte olcsó dohánnyal. A gangon pöfékelt. Ősz bajuszát simogatta, várakozón figyelt unokájára. Öröm érkezett vele, ünnepek jó íze. Már várta.

Tiszta ágyneműt húzott, gondosabban takarított, tartott otthon üveges jaffát, süteményeket, lehetőleg krémest. Kevésszer kottyantott a beszédbe, hagyta, kérdezősködjön a felesége, nyugta marad.

- Egyél még krémest - mondta unokájának. - Neked hoztam.

- Szétrepedek. Tömnek, mint a libát - s a tálcáról elvette a hetedik krémest. Áhítattal nézték, hogyan nyeli két harapásra. Hosszú szünet következett, veszített hangulatából a szoba. Búcsúzkodtak.

Öreg Boldiné párnája alól pénzt dugott Gáborka zsebébe.

- Lányokkal ne foglalkozz! Megzavarják az eszedet, és akkor silány a tanulás, lőttek a karrierednek.

Megcsókolta nagyanyját, izgalomtól feszült, sajnálta szegényt, bűntudatot érzett, már szalad, megint elkapkodta a látogatását, de a strandra se futja az idejéből. Öreg Boldi fogta két kannájukat, mint akinek halaszthatatlan, kísérte a Főtérig. A beteg se bánta, egyedül szeretett maradni, lehunyt szeméből szivárogtak könnyei, nehézzé vált hirtelen, mint a végigszenvedett esztendők.

Behúzta az üvegezett konyhaajtót, a kerítés fölött elfordította a kallantyút. Bakancsban járt nagyapja, télen-nyáron hordta, szürke, elmosott színű vászonruhában. A keskeny járdán mögé szorult, vagy a szürkére sült gyalogútra. Nem beszéltek. Egyhangúan, erőteljesen csattogott a bakancs. Szerette zenéjét, jó volt öreg Boldival, meghitt.

- Csodára megnőttél - ámuldozott. - Tisztára az apád vagy.

- Ember - mondta. Büszkeség érzett hangjából, öröm.

- Minek tanulsz?

- Mérnöknek, mérnök-parasztnak.

- Olyan iskola van?

- Van.

Könnyű öröm szóródott a szívére, legszívesebben megfogta volna a nagyapja kezét. Felnőttként kezelte mezítlábas korától, osztoztak a teherben, egyik kannát karjára vehette. Ragaszkodásuk mély volt és darabos.

A kútnál megálltak, mint annak előtte számtalanszor. Öreg Boldi zsebéből pénzt keresett. Természetes mozdulattal, mint ahogy megtömte pipáját. Csak dohányra költött, az életvitelüket minimálisra korlátozta.

- Isten áldjon - csókolta meg.

Kannáit a csap alá tette, ütemesen mozgatta az öntöttvas szivattyút. Mindkettőre fedőt nyomott, indult a betegéhez. Egyenes tartással járt.

Gáborka a sarokról visszanézett. Látta a szikár öregembert, küzdő, nemes alakját. Bajuszát érezte arcán, bagós leheletét.

"Utolsók vagytok a szegénységből - gondolta érzékenyen -, mesebeli figurák, nagy boldogságaim."

Otthon asztalhoz telepedett öreg Boldi. A tálcán maradt három krémes, légy szállingált körötte, tenyerével elkapta és összenyomta. Nadrágjához törölte a kezét. Nézett mereven az ablakokra. Nagy idő múlt. Fogott egy krémest, kettőbe harapta. A porcukor bajuszára kuporgott. Letörölte.

- Egyél - vitte feleségéhez a megmaradtakat -, részed.

Öreg Boldiné majszolta, nyelegette. Idejéből futotta. Csipegette a morzsákat, kimerülten kérdezte:

- Látom többször? - és újra elfogyott az ereje, hite, beteg szeméből patakzott a könny.

A doki szabadságra utazott, tablettákat szedetett, de elfogyott. Az öregek rémüldöztek, nem maradhatnak bizonytalanságban. Fiatal doktornő helyettesített, öreg Boldi elhívta. Megvizsgálta feleségét, mérte a vérnyomását, recepteket írt.

- Talpra állhat? - kérdezte a gangon reménykedve az öregember -, talpra?

- Nem. Soha többé.

- Nem? Lehetetlen - a döbbenettől támaszkodnia kellett a faoszlopnak, remegett erőteljesen nyúzott, kimerült arca, és csak motyogta -, lehetetlen, azt én sohase tudom elhinni.

- Semmit se tehetünk, elhiheti.

- A doktor úr biztatott, erősen.

- Tévedett.

- Injekciókat hozatott Svájcból.

- Hiába minden, nyugodjék meg. És legyen türelmes, a legjobb gyógyszer.

- Megfizetem - nyújtotta pénzét és újra reménykedni kezdett -, nem számít, hogy mibe van.

- Ugyan, papa! Jobb helyen van magánál - ripakodott rá a doktornő és elsietett.

Öreg Boldi az oszlopnak támaszkodott. Érzései kavarogtak, nagy boldogtalanság tette próbára.

"Kinek higgyek? A doktor tapasztalt - gondolta -, csalna évek óta? A svájci gyógyszer dobozát mutatta meg, az nem ámítás. Reménykedünk a végtelenségig."

Öreg Boldinét megviselte a meleg. Gyakrabban locsogott. Eleinte szégyenkezett, később tehetetlenségét álomszerű folyamatnak képzelte, kellemesnek, olyankor elrepült halálfélelme is. Irtózott a gondolattól, hogy testét férgek pusztítják, koporsójára földet hánynak.

"Fájdalmas kínokkal jár a pusztulás? Erre ne születtem volna - gondolta készülőben. - Megtudom rövidesen. Talán jobb lesz a földben pihenni, a szegények igazi jussa, elpatkol mindenki, vagyonát nem hurcolhatja a túlvilágra. Örök egyenlőség."

Megrémülve figyelt magára. Hasogatott kíméletlenül a fájdalma, ráktól félt, ami hamar végez. Olykor csökönyösen hitte, talán a halál még elfeledkezik róla, megérdemelné. Élettelen életét nem váltotta meg a Csillag, munka és reménykedés jutott osztályrészül, krajcáros nyomorúság.

"Akinek felére sikerült? - gondolta. - Csesznyeség lenne újrakezdeni, mégis úgy kívánom. Elaludni, fel se ébredni többé? Jaj, félelmetes a pusztulásom, vélem hál és nem dobhatom ki az ágyból."

Arany nyár ragyogott. Nagy reményű. Hét vörös kombájn falta a kalászost. István-apánk és Dihenes József járta a búzamezőt.

- Nagy termés lesz.

- Nagy - bólintott az elnök -, rekord.

- Hányan tudnak kaszálni? - kérdezte Dihenes József elgondolkodva. - Tízen, tizenöten?

- Talán.

A táblán szaladtak, port vertek a hatalmas kombájnok. Legeltek az arany búzában.

"A gyönyörtől ordibálni szeretnék - gondolta az elnök -, vonítani, mint a farkasok."

Kétezer holdnál több a kalászos, harmincöt ember dolga. Nincs pergés, szemveszteség. Komplex szervezés. Szaladtak a billenős IFÁ-k, a traktor vontatta pótkocsik, vitték a termést az átvevőhelyre, pillanatok alatt térültek-fordultak. Kombájnok kergetőztek, morogtak, lomhán döcörésztek. Csorgatták piros terhüket. Tiszta, szép búzamezők, sárga tarlók lihegtek.

Harmincnégy fok volt árnyékban.

A váltótársak fák tövéhez menekültek. Novák Józsi köztük.

- Mikor kezdtek? - kérdezte István-apánk.

- Korán. Az idő drága, ellátjuk a gépeket, zsírzunk, csavarokat, ékszíjakat meghúzunk. Akinek lerobban a masinája, az kevesebbet keres. Dajkálgatjuk.

- Vasárnap műszak - mondta István-apánk, és idegesen dörzsölte halántékát. - Hajtás, emberek.

- Megyünk állandóan. Pénz is kell, pocsék se lehet - mondta Novák Józsi és csapzott haját kézzel igazgatta. - Naponta tizenöt vagonnal aratunk.

Porba burkolóztak a nagyevő gépek. Nyeltek a pilóták. Nagy karimájú kalapot viseltek valahányan, árnyékolta arcukat.

- Egyenöltözet?

- Kollektív akarat. Nagykalapos brigád.

Bőtermő nyár. Meleg öröm, piros ajándék. Elnyúlva pihentek az árnyékban, a mozdulatlan levegőben. Az úton távolabb öreg Boldi szikár alakja formázódott a szikráztató forróságban.

"Baj van? Feleségével történt valami? - gondolta az elnök. - Csak jobban járna."

Novák Józsi arcán mosoly mászott.

- Aratásra itt van, parancsszóra. Fizetnek ezért?

- Nem tudjuk mi azt megfizetni. Nincs arra elég pénz - mondta István-apánk. - Szívós. Kutya kilöki a nyelvét.

- Ez az élete.

- A miénk is - nyújtott kezet öreg Boldinak. - Bírja a hőséget?

- Mindent elvisel az ember, ha nagyon akarja. Életét leginkább. Belépéskor égett a fülem - emelte kalapját és zsebkendőjével törölte harmatos fejét. - Csúfoskodtam a Csillaggal. Hol van az már? Nem gond az élet.

- Így akartuk - mondta az elnök -, így lett.

- Pontosan? - nézett tamáskodva az öreg. - Egészen pontosan?

- Nem éppen. Az újért áldozni kell.

Öreg Boldi nézte a szemeket. Elégedetten bólogatott. A táblán szalmabálázók is dolgoztak, ügyesen téglalapokat préseltek a szalmakupacokból, vontatók hordták a majorba, ott kazlazták. Műtrágyaszórók kálisót, szuperfoszfátot terítettek, dixtillerek jártak, sehol elmaradt szalma, kezdődhetett a másodvetés. A tábla asztalsima.

- Gyönyörű minden, fiam. A tarlónak is tudok örülni - mondta. - Külleme van.

- Presszió nélkül. Nagyüzem.

- Vigyázzatok rá, nincs szebb örökség. Aki a Csillaggal nem törődik, nem érdemel kenyeret.

Kezeltek. Elballagott a vénember. Bóklászott a kalászok között, néhány szálat szakított, kalapjához tűzte.

"Édes egy öregem - gondolta az elnök -, nagyon rendes vagy. Aranyember."

- Ilyenek kellenének - mondta Dihenes József csendesen.

- Kicsit hasonlítunk, csak leblokkolunk hamarjában - mondta az elnök -, mi már nem vasból születtünk.

Iroda, kávé, sablon.

"Meddig viszem? Sokszor félek, nincs tovább - gondolta István-apánk. - Más élet elképzelhetetlen, hiába a napi tizennégy óra, ébredéstől az ágyrajárásig. Egy életre születtem. Húzom még talán négy-öt esztendeig?!!"

Telefon dörgött.

- Halló, halló, itt a Vörös Csillag. Ki beszél? Maga az, uram? ... Van. Szőlő is. Tudok adni paradicsomot, nagyon szép, azért vagyok bátor ajánlani. Szőlő? Nézzük az árakat, árakat tessék mondani... Á... minden éjszaka küldök, becsületszavamra. Felírom a noteszlapra és küldöm, ott lesz. Megcsináljuk.

Telefon. Telefon...

Boldi hazajött. Sötétszürke öltönyben, fehér ingben, elegánsan. Anyja féltőn figyelte, s idegen vonásokat vett észre fián, hidegség szóródott szívére. Díszes dobozban csokoládét, piros csomagban finom pipadohányt hozott. Aktatáskájában hálóinget, borotva-felszerelést, fogkefét. Mozdulatai simulékonyabbak, alkalmazkodóbbak. Illatos cigarettát szívott, széket lökött az ágyhoz, keresztbe tette a lábát.

- Kicserélt a város. Jól mutatsz - mondta a beteg kedvetlenül. - Lesz végre gyereketek?

- Nem akarunk. Boldogok vagyunk így.

- Sírásban, nélkülözésben is van boldogság.

- Lehet, de nem szeretjük. Elkényelmesedtünk.

Elégedetten gondolt az útjára. Chesterfieldet szívott. Külsőségeiben takarta múltját, szakmáját.

"Látnátok - emlékezett Potornaiékra -, kihagyna a lélegzetetek. Jókor menekültem, príma állásom, tiszta, szép. Legközelebb autóval puccoskodok."

A Nyugatiban ült vonatra. Méltatlankodó pillantásokat vetett a forró debrecenit, virslit falókra, büdös füst, korom, vonatok, árnyékszék szaga szállt felettük. Valamikor éhesen rugaszkodott a vastag kolbásznak, ideje, pénze nem telt drágább kajákra, fénylett a szája, szalvétával törölte, kezét is, de a sárga zsír nyoma megmaradt. Irén finoman leszoktatta. Étkezőben pirított májat rendelt, sört ivott, feketét. Korábban nem engedett meg magának ilyesmit, luxusnak tartotta. Kicsinyes szokásaiból kínlódva vetkezett. Szalonnát, lecsókolbászt vásárolgatott reggelikre, de Irén ráförmedt: "Olcsó az, amit szeretünk."

Csillogott az életük. Kezdte nagyvonalúan lenézni azokat, akik garasoskodtak, nem ültek presszóba, étterembe, szenvedélytelenül, de beosztással boldogultak.

"Házimalacok - gondolta -, kiskaliberűek. Megengedhetem, szerencsére, nem sumákolok. Borravalót lökök a pincérnek, tapsikol."

A vicinálison első osztályon utazott. Parányi, piszkos kupé kopott huzatú ülésekkel. Egyedül trónolt ott. Örömmel és várakozással érkezett, szégyenérzete nem támadt. Távolabbról látta már ezt a világot.

Éles képek vetítődtek múltjából; esték villámlásai, pár szem eső a tikkadt tájra, sárga aranyesővel borított árokpartok, gesztenyék virággá feslő zöld kúpjai. A forró földek szagát érezte. Zárt pillái mögött elsötétített moziterem, a vonatkattogás aláfestő zene, emlékfilmek nosztalgiái. Zsíroskenyér-evés a majorban, az első tavasz hitével; szaladtak Annával a dombra, a zöld fűben hevertek, fűszerek illatoztak a levegőben, a fák pompáztak, Anna motyót bontott, barna kenyeret vágott, fehér bolti zsírt kent, piros paprikával, sóval szórta, harapták, fehér foguk szaggatta a kenyér kemény héját. A fák tövénél hűvösen marasztalta a föld, a selymes mező. Most is megbizsergeti. Hiába keresi azóta a zsíros kenyér ízét, a meggondolatlan, felszabadult nevetésük hangulatát, sehol sem találja.

Zsíros kenyér? Kiment a divatból. Múlt idő. Dühösen pillantgatott szét az üres fülkében, hirtelen rosszkedve támadt.

- Olyan, mint a meggymag, kicsi és köpnivaló - mondta.

Cipőjét dörzsölte kínjában a párnázott ülésekhez. A koszos, kormos ajtóhoz lépett. Lassult a vonat, a magtár betontömbjeit elhagyta, döccent a kövesúton, fogyott az ereje, a kopaszra csúfított állomáson sikoltozott.

Itthon volt.

- Hetvenéves vagyok, isten őrizzen valakit ilyen élettől - riasztották anyja szavai a valósághoz vissza -, nehéz nyomorúságtól. Ettől csak a tiéd rosszabb, mert nincsen gyereked.

- Kalótyál már - mondta öreg Boldi a pipáját keresve -, happárézik.

- Érzem, hogy meghalok. Boldogultok? Apád nehezebben.

- Fáj valamije? - hajolt Boldi közel anyjához.

- A szívem szűköl. Talán örömében, hogy itthon vagy. - Elszenderedett.

A gangra telepedtek, fehér fénybe vonta őket a délután. Az udvaron aprólékos gonddal minden a helyén. Évtizedek gyakorlott szokásaként, logikus precizitással fölszerelve a lábtisztítók, a sárkaparók.

"Használják? - gondolta Boldi. - Soha nem tudtam ezekben örömöt találni. A munka volt az életük, nekem pénzt jelent, értéket, lehetőséget. Talán rosszabbul jártam?"

- Anyád úgy tartja, Irén konkoly a családban. Nincs unokája, azért szenved - mondta apja és törten eregette a füstöt.

- Majd megbékél.

- Mi mást tehetne? Az idő csitítja a viszálykodást. A Csillagban is temetődik a harag.

- Potornaiék?

- Bolondok lennének most beköltözni. Jószágokat tartanak, jó a dolguk.

- Régen magukból élt az állam, mára megfordult. Kulákoztak, pedig nem volt annyijuk, mint a téeszvezetőknek.

- Elmúlt.

- Lumpolnak. Nem a magukét fogyasztják, telik a közösből.

- Rosszul szólsz, sértődöttséggel. Nézd a határt, megbízhatóan árulkodik.

- Apám aranyba foglalja a téeszt - mondta Boldi és eltaposta a cigarettáját. - Kerestem kenyeret ott, ha emlékezik. A sziken kevés búza termett, állami pénzen halastavat csináltak. Öntözőtelepnek alakították, csatornáztak, rizst termesztettek. A bruzóne meg elvitte a termést. Állami támogatással betemették az árkokat, csatornákat, lőttek a fehér aranynak. Búza terem. És a fölöslegesen kidobott milliók? Felelősségre vontak valakit érte? Nem divat az manapság.

- És ami van? Talán te hoztad? A semmiből született - verte öreg Boldi mérgesen csibukját a bakancsához. - Annyink van, a fejem fáj, mire észbe veszem.

- Nem a jót tagadom. A hasznosabbat sürgetem.

- Te ítélkezel? - nézett az öregember kitartóan fiára. - Hiszen a mi verítékünkből lett itt minden, a mi összefogásunkból.

- A szövetkezetet elhordják feliben, harmadában. Megméretlenül.

- Fáj a jobb sorunk? Előtted vót. Kicsibül születik az ember is, csak te nem becsülted.

- Nem sajnálom, dühösít. Iskolások, katonák szedik a termést, de a háztájit dédelgetik.

- Nem igaz, szomorúan látsz, fiam. Megégetett a kása, fújd hát, mielőtt kanalazod.

Boldi nézgelődött. A sarki ház megöregedett. Fehér foltosan, teteje horpadtan, sarkaiban öreg repedésekkel agonizált. A közeli kút rozsdásodott, elapadt a vize. Birkák legeltek az árokparton.

A kerítés düledezett, napszívta, fakított, szürkére száradt deszkák, lyukak sebei, vastaggá hízott repedések. Tartását elvesztette, megdőlt. Megfeketedett orgonarügyek csüngtek a tetejére.

A Főtér új arcát mutatta. Emeletes házak, irodák. A Fényesben nótaestre készülődtek, lefoglalták az asztalokat. Autókkal érkeztek. Ámult. Legújabb márkák, Polski Fiat, Volkswagen, Zsiguli. Egy részük használt. Megremegett, amikor látta, hogy Pölös Anna és Bendő Béla kászálódik kifelé új kocsijukból.

A Fényesben kávéfőző gép sistergett, csinos lány futkosott a gőzölgő feketével. Potornai Zsuzsa, férje és István-apánk társasága tűnt fel az ajtóban. Hamarosan megtelt a tágas terem.

Elegáns, jó ruhák, terített asztalok.

"Akkor mulassunk!" - gondolta dacosan.

Zsibongott a Fényes. Boldinak Nemes Lajosék szorítottak helyet. Az egész terepet áttekinthette.

"Ez a magyar paradicsom - gondolta rezignáltan. - Nem sokat változott."

Hangulat, jókedv, mohó szomjúság. Szeszarcok tündököltek, ismerősök a régmúltból, állandó, kopott szöveggel. Veréb már illegette magát, a zene gyors ütemére lépett három-négy tánclépést, ösztönösen, önmaga gyönyörűségére. Boldog vigyor ömlött a zsíros arcán, kezével integetett István-apánkéknak, de senki nem vette észre.

Boldiék mellett Novák Tercsi ült Potornai Bélával, és néhány loboncos hajú, akikre már nem emlékezett. A lány fekete nadrágban, hosszú ujjú, magas nyakú, vékony pulóverben, halvány orgonaszín, fekete-fehér csíkokkal, hosszú, leeresztett barna hajjal, duzzadt, élénk szájjal, vastag, nyerges orral, erős barna szemöldökkel tetszelgett. Sötét szeme korához képest komolyabbá tette.

Nemes Lajos élvezte a zenét, kezével dobolta az asztalon az ütemét. Fejével intett a félremenő elnök után.

- Megkönnyül és idejön, meglásd.

- Nincs számadásom - mondta Boldi közönyösen -, kívül rekedtem az érdekeltségén.

Nézte tovább a fiatalokat. Potornai Béla sötétszőke haját nagy bodorításokkal viselte, válláig csüngött. Széles csontján lezser pulcsi, kék minták fehér alapon, szőke szempilla, hegyes orr, kidülledő szem, kiálló fog, ha széthúzta száját, apja erőszakos vonásai uralták arcát. Rántotta a lányt, vadul táncolt, érzései mozdulataiban sütöttek, nem finomította, nem takarta, természetességében kínálta jellemét. Derekánál felcsúszott a pulcsija, szinte villogott fehér bőre.

Nemes Lajosné észrevétlenné vált volna legszívesebben, fekete erekkel megtűzdelt tenyerével emelte poharát, apró kortyokat ivott izgalmában a szalmaszínű borból. A hangulat gyorsan legyőzte, simább, könnyebb lett az arca, lábával halkan dobbantgatott az asztal alatt.

"Van itt öröm - gondolta Boldi -, nem kell más a parasztnak."

István-apánk kezelt velük.

- Ülj le - mondta Nemes Lajos -, legalább itt tartsunk össze.

- Kezded a cselédkonyhás romantikát?

- Neked? Balra indexelsz és jobbra hajtol.

- Nézz szét - mutatott szélesen az elnök tenyerével -, te szocialista illuzionista. Vége az imahitnek. Van lóvé, van tudat.

- Harc nélkül nincs eredmény.

"Ezek közgyűlést csinálnak - gondolta Boldi - tiszteletemre, mintha éppen ez hiányozna."

- Mit akarsz még? - fakadt méregre István-apánk -, bármikor szembeköphetnek. Kiszolgáltatott vagy, ennél több demokrácia elcsapná a hasukat.

- Ne attól félj - dobolt gyufaskatulyával Nemes Lajos -, hanem attól, aki a meleg csontig benyal.

- Kommunista gőgöd miatt menekülnek tőled az emberek.

- Persze. Akik levelező tagjai a pártnak; doktor úr, mérnök úr, agronómus úr. Inkább hallgatok.

- Ideálisnak hiszed magad, csalhatatlannak. A hiba itt kezdődik.

- Nem tudok jobbra-balra kanyarodni, nem is akarok.

- Állandó egyenes utak nincsenek. Megint plafonon az eszed - mondta István-apánk és felkelt az asztaluktól. Társaságához igyekezett.

"Nekem talán fenékig tejfel? - gondolta tépelődve. - Összetartom a népi bazárt, se túl jobbra, se túl balra. Méltatlanná váltam? Gyenge jellem vagyok? Hibáim nem egyenértékűek a Veréb hibáival. Becsiccsant? Rózsaszínű álom, semmi több. Lássanak engem piálni, kakaskodni, hét határra szóló látványosság: pocsékba issza a közöst, kurvákra költi a téesz pénzét. Hónapokig hánytorgatják. Állandó készültségben élek. És kitől kérjem, hogy vezessen?"

- Igyunk - mondta Boldi -, annyit dumáltatok, megéri a munkaegységet.

- Szájal - szólt Nemesné, urára bólintva -, de a szeme csukva. Nem oda tart, ahol osztogatnak.

Az énekesnő megjelent. Elhízott, löttyedt karját szabadon hagyta ruhája, derékban, hasánál szorosabbra ölelte zsírossá folyt testét. Cigánynótákkal mutatkozott be.

"Öreg liba - gondolta Boldi -, sikerre vágyik? Itt még sírnak is."

Figyelte övéit. Őszintén fogadták a nótákat, a szemük fényesen sütött, arcukról lehullt a gond, aranytorkúnak képzelték magukat, érzékenyebbek lettek, némelyiket megborzongatta a gyönyör.

"Ezek itt tartanak" - gondolta.

Eszébe jutott Anna, harmatos boldogságuk, amit megölt a szegénység. Lánykorában vonalas füzetet őrzött, emlékversekkel, divatos dalokkal, nem szívesen mutogatta. Pedig Pölös Annának rekedtes és színtelen hangja volt.

"Butaságainkat hordozzuk legtovább - gondolta -, micsoda fiam van, és nélkülem nőtt fel. Talán másképp kellett volna. Hogyan?"

- Gyönyörűen énekel - mondta Nemes Lajosné, amikor a szerepléstől elpilledt dalos frissítkezni távozott -, szeretem a magyar nótákat. Jártok szórakozni?

- Abból élünk.

- Csináljuk mi is a cirkuszt István-apánkkal - mondta Nemes Lajos, hátrasimította az olajtól csillogó haját, amelyben csillámokat festettek a fehér szálak -, marakodunk, sohasem lesz vége. Rossz természettel születtem, a jót nem becsülöm. Ágálok folyvást, pedig mással nehezen dolgoznék, jobb se lenne, bizonyára. Magammal meggyűlt a bajom, rideg, keserű kutya lettem. Irigylem Potornait, Novákot, végzik a dolgukat, nem sínylődnek kereszt alatt. Törekedhettem többre, látod, elfásultam.

- Változtass!

- Akarnám. Dobjam el a gyeplőt? Örülnének; nem izgágáskodik már a filléres kommunista, hajtogatná a főokos agronómus. Nem maradhat szemétdomb utánunk, az ilyen bilétás kakasoknak. Hosszú viadal, de nem ennyire hosszút gondoltam.

- Viaskodik az ember, amíg csak él. Nekem se könnyű. Megcsináltam, jó képet mutatok hozzá - koccintotta poharát Boldi az övékhez. - Ez van, és atyaisten.

Az aranyszájú nótaénekes érzelgett. Csurgatta bájait. Némelyik asztalnál már mámorosan kísérték. Az elérzékenyedés füstté vastagodott. Parázslottak a cigaretták, a szemek. Poharak csördültek. Boldi jól érezte magát. Könnyű mámorrá gyúlt az ital, egy pillanatra úgy érezte, hogy itthon semmi se változott. Gazdagabbak lettek, más nem történt. Vagy nagyon kevés.

"Mit irigyeljek? - gondolta. - Hülyére piálják az agyukat. A csehó ugyanaz, csak többen rúgnak be, mint régen."

Veréb újra illegette magát. Szürkére használt overalljában boldogságot keresett, táncolt pár ütemet, kezét összecsapkodta, kurjantott vidáman. Csoszogtak, lökdösődtek a párok. Mosolygott a szesz. Világos forrónadrágban szőke lány billegett, nagyvonalúan rágógumizott.

"Szeretnék a kobakotokba látni - gondolta Boldi -, fér-e más kívánság?"

Öreg Potornai érkezett. Fekete ünneplő ruhát viselt, fehér inget. Megveregette fia vállát, szeretete keményen tárulkozott. Hiába kínálták székkel, Nemes Lajosékhoz telepedett. Bort ivott.

- A kíváncsiság kergetett. Meglehet, utoljára mulatok a Fényesben, lássam a gézengúzokat.

- Apprehendálod őket? - kérdezte Nemes Lajos. Tenyerével dörzsölgette homlokát. - Vagy irigyled?

- Add vissza a fiatalságomat, újrakezdeném a cafrangos életemet.

- Megtréfálnálak, ha módomban állna. Kínlódhatnál.

- Elkezdenéd? - kérdezte Boldi és illatos cigarettával kínálta.

- El.

- Játszod a nagyfiút - intett fáradtan a párttitkár -, elég kozmált ételt ehettünk már.

- Ha jutott.

- Kimentem az ólhoz dühömben, mert kevés kenyér volt - mondta a nehéz vállú Potornai -, ne lássák, hogy nem zabálok. Mire visszacsámborogtam, már meg is emésztették.

"Micsoda szívjóság - gondolta Boldi -, engem kajáltatsz? És az átkozódásaid? Fene a gyomrukba, többen vannak, mint a sáskák, falják az életemet. Emlékszem, hiába ájtatoskodol."

- Volt, nincs. A családod sokra jutott - mondta Nemes Lajos.

"Elittad a Krisztus köntösét - gondolta Boldi -, gyerekeidtől a levegőt."

- Hányszor nélkülöztem, legyen nekik ruhára, élelemre. Emlékezhetsz, Boldi, hiszen láttad.

- Láttam - bólintott megadóan.

- Felneveltem mind, és nem laktam jól életemben. Nincs olyan pillanat, amikor ne tudnék enni. Értitek?

- Túlzol. Mocskos szád volt mindig - mondta élesen Nemes Lajos. - Az atyaistennel is kötözködnél.

- Nem lefetyeltem a seggetekbe, mi? Tán az fáj? - szűkítette össze szemét Potornai. - Nem is jutottam a mennyországba, mint egyesek. Mindig a téesz-fejedelmekhez húztál.

- Karattyolsz, sosincs nyugtod.

- Nem telik uraskodásra. Mire jutottam, megmondanád?

- Van, aki szerencsésebb, nem tagadom.

- Vájdlinghoz ültettétek őket.

- Váradiékra gondolsz? - kérdezte Boldi. - Leszedték az epret. Újra pocakot eresztenek?

- Sötéten láttok, együtt épülünk. Van, akinek több az öröm a motyójában, nekünk kevesebb. Az idő orvosság.

- Nekem nem - ingatta a fejét az öreg Potornai. - Farolok a világból és jól se éltem, micsoda igazság az ilyen? Ganéban turkáltam, és egyszer csak nincs tovább.

- A téesz saját halottjának tekint - ékelődött Boldi és koccintott. - Küld koszorút.

- Hibája a szövetkezetnek, az öregjeit nem tudta megbecsülni. Többet érdemeltünk volna - mondta Nemes Lajos, kezében remegett a cigaretta. - Nekünk nem munkahely a Csillag, hanem az életünk.

- Sok ragadt ránk a demokáréban, csak egyet felejtettünk el, osztozkodni, tán emlékeztek Munkás-elvtárs idejére? Nem volt a fene nagy kivételezés, egyenlőknek éreztük magunkat, egyenlő szegénynek.

- Egyenlőség van most is - szólt Boldi -, csak vannak egyenlőbbek.

- Jól adod - vidult hirtelen és átmenet nélkül a tehenész, a munkás vállára csapott, majd tenyerébe szorította poharát -, istenemre, felvágták a nyelved!

A jókedv sűrűsödött. Hangosabban csattantak a szavak, nevetések csiklandoztak, nótafoszlányok lökődtek az asztalokról, meleg, bódító zsongásba szédültek a mulatozók. A fehér kabátos pincérek arcán izzadság fénylett, verejtékké változott, színtelen erecskék csurogtak a frissen mosott anyagba.

Potornai fáradt szemét a táncolókra emelte. Fia torzonborz vonásaival, erőteljes mozdulataival terelgette Novák Tercsit.

"Ti se unatkoztok éjszaka" - gondolta boldogan.

Szájában nyál gyűlt gazdagon, nyelte izgatottan. A tömött Bugyi Katira pillantott. Asszonyként sem tokásodott el.

"Olyan, mint a ropogós, zsíros tepertő" - gondolta.

Megdöbbenve vette észre, életkedve hatalmasan zúgott, öle bizsergett, régi ereje lobogott, tűzzé nemesedett a homoki rizling, a Fényes fiatalságává, agresszíven nézett az alacsony nőre, orrcimpája tágult, türelmetlenül szedte a levegőt, és hallatlanul nagy, emésztő kívánkozás fogta el.

"Ha ölembe vehetnélek, nem szállnál le egyhamar" - gondolta.

Hitte, kívánkozása tartós és múlhatatlan, játszott a gondolattal: a major környékén egyszer elkaphatja. Csak kezébe kerüljön, nyúzhatják a hátát, megdögölhet, de maga alá dűti.

Fenékig itta italát, üres poharát magasra emelve intett a pincérnek, szélesen körbemutatott az asztaluk fölött.

Lánya, Zsuzsa, csillogott. Érett szépségével kitűnt a mezőnyből.

"Mikor csinálhattam? - gondolkozott Potornai. - Tisztára a vérem, elveszi, ami tetszik, Novák Józsi pipogya fráter, tán a tej is megalszik a szájában. Zsuzsa sűrű pejkanca, nincs benne semmi kivetnivaló."

Újra Bugyi Katin pásztázott a tekintete. Fekete szentjánoskenyér édeskés ízét érezte, vére halántékánál kék eret lökött a szürke, fonnyadt mezőbe.

"Megdögöljek ilyen édes falatok nélkül? - gondolta. - Istenem, add vissza te a fiatalságomat!"

Szemét már az ital fogta. Vékony kis piros csíkok szegélyezték a fénylő golyót, kedve fáradt, a lassú lemondás rombolgatta.

"Micsoda ökrök csináltak? - gondolta mérgesen -, unokám lehetne."

Komorság savanyította, az élénk, színes forgatag visszaszűkült mindennapivá. Mintha messzebb került volna hirtelen, távolabbról látta az ugrabugráló figurákat, közömbösen tudomásul véve létezésüket, a félelmesen közelítő öregség szemüvegével.

"Eddig tartott az egész? - gondolta lemondóan. - Rövid öröm. Irgalmatlan nyomorúságra szült a sorsom, megdöglök."

Az édes bor savanyúvá gyengült, a cigaretták füstje felpuffasztotta arcának ráncvonulatait, szemét keskeny réssé zsugorította, hosszúkás fájdalommá, aminek sarkából szomorúság cseppent. Elérzékenyülése mély volt. Italos őszinteséggel sajnálkozott magán.

"Nem kujonkodok már többet - gondolta. - Kevesebbel beérem, kisebbel, egyre kisebbel."

- Ebből nem lesz pletyka - nevetett Nemes Lajos hallgatásukon. - Egyetértetek?

- Így illik - mondta Potornai.

- Irigyellek benneteket, keveset változtatok - szólt Boldi elgondolkodva. - Úgy osztoztok, mint hajdanán.

- Esszük egymást, szeretetből.

- Melegítetted a helyet Bendő Bélusnak? A langyos ágyba feküdt.

- Így történt.

- Így.

A zenére figyeltek megint. Tapintatosan hallgattak. Nemes Lajosné eltörődötten szótlankodott, csak a szeme élt szürke csillogásban. Boldi földobódott.

"Rajtam sajnálkoznak - gondolta bosszúsan. - Falusi csülkök."

Koccintottak. Potornait már lágy lemondásba ringatta az ital. Mozdulatai elbizonytalanodtak.

- Egyszer harangoznak mindenkinek - mondta és asztalhoz koppintotta a poharát. - Szétnézek, a semmi marad utánam, ötvenéves öreg bútorok. Miért nyűttem el? Szemétjankóknak nevelhettem a lányaimat.

- Az ital beszél belőled - suttogta Nemesné -, eridj haza, vagy Bandiékhoz. Mit szól hozzá, ha fülébe ér?

- Mit szólna? - bizonytalankodott Potornai. - Semmit.

- Hallgass már, öreg. Szereted nagyon Bandit, nem okozol csalódást - ravaszkodott az asszony. - Legkülönb ebben a faluban. Rád ütött. Elhiheted.

- Elhiszem - csillogott gyanúsan a Potornai szeme. - Igazad van - mondta, és minden átmenet nélkül, billegve távozott.

Boldi a táncoló Annát figyelte. Még őrizgette szépségének maradékait, de az idő elnehezítette, testesebb, húsosabb lett, fiatalságának bája is oda lett. Haja színt cserélt, sötétbarnán övezte arcát, méretei változtak stabilabbá, ugyanaz volt és mégsem. Lába erőteljesebb. A régi szépségre csak a szeme emlékeztette, most is messziről kivehetően, reménykedéssel izzott.

"Jó asszonyom volt - gondolta Boldi -, kitartó. Rosszkor születtünk, a szegénység űzött el mellőle. Gáborkát mennyire sajnálom."

Százast adott a cigánynak. Nem táncolt, nótázni sohasem szeretett, de érezte, tennie kell valamit, mert szétfeszül a volt-világban, ismerős, szeretett arcok fölmelegített forgatagában.

"Szerencsés vagyok - gondolta -, láthatom saját magam a régi kiadásban. Elszomorodjak vagy nevessek?"

Enyhe szorongás érlelődött sejtjeiben, elmosódott nosztalgia eltékozolt fiatal évei után, amikor tűrhetetlen nehéznek, boldogtalannak hitte életét, s meggondolatlan nagyvonalúsággal nézett el mindenki fölött. A világ úgy rögződött képzeletében: emberek, viszonyok, központban önmaga - azóta megkövesülten, mit sem változtak.

Pölös Anna arca szíven ütötte.

"Megöregedtünk - gondolta -, csúfosan rászedett az idő, igazi tükörben látok. Ő se talál már fiatalnak."

Szorongása mélyült. Nyelte kesernyés italát, mozdulatlanul meredt a táncolókra, megfeszített testtel, erős közömbösséget színlelve, mintha megsejthetnék, szenved belül. Újabb pénzt lökött a zenészeknek.

"Milyennek láthat? Őriz még rólam jó emléket? - gondolta. - Nagy hülyeség az élet, özönször pirulunk miatta."

- Minek szórod, Boldi? - kérdezte keserűen Nemes Lajos. - Úgysem könnyebb.

- Nem maradhat alul a munkásosztály - erőltette tréfára. - Viszi a prímet.

- Viszi, de mennyire.

Újra hallgattak. Az énekesnő győztesként lépett a mikrofonhoz, taps, kiáltozás kíséretében.

"Szerzek neked örömet - gondolta Boldi -, naggyá teszlek. Legyen fellépési díjad."

Nóta végén szórta százasait, általános megrökönyödésre. Az ünnepelt megvetően két ujja közé szedte és a prímás zsebébe tömte. Pattogósat húzott a zenekar.

- A munkásosztály sem éhezik - mondta nevetve Nemes Lajos. - Ez a lényeg.

- Örülök a jókedvednek.

- Ritka. Szeszélyes ürge vagyok, gyakran piszkosul elkettyenek, akkor minden sötét, beborul. Úgy pumpálnak életre. Pedig több a jó és öröm sorsunkban, mint az ellenkezője. Igaz?

- Igaz.

- Potornai Bandi, aki tanár, így mondta nekem, szóról szóra megtanultam: "Sohasem leszünk abszolút boldogok, de mindig reménykedünk."

- Jó fej?

- Az. És tisztességes, amiért becsülni tudom. Ha látom, plafonon van az eszem, érdemes volt küzdeni, az ilyenek megérdemlik.

- Vasemberek voltunk. Elhiszed?

- El. Nagy történelmet csináltunk.

A terem tombolt. Hamuhegyek büdösödtek, füstszerpentinek kanyarogtak, vad kurjongatásokkal tört fel a rejtett indulat. A józanság utolsó mérföldkövein ugráltak, ahonnan már pirinyó mozdulat, két-három kortyok löknek a részegség öntudatlan mámorába, elhomályosult, nehéz agyak találkozójára.

- Késem, késem, a kiskésem, parányi a feleségem... - dalolta Nemes Józsi tánc közben és szorosabbra ölelte Zsuzsát.

"Tényleg - gondolta Boldi. - A kapós árun marakodnak."

Veréb bárgyú képe villant, bor-együgyűség, holnap-is-decipálinka.

"Gatyaszárban az eszed, tovaris - gondolta Boldi -, téged sem vált meg a szocializmus."

Nézte Nemes Lajosékat. Nem táncoltak. Az asszony arcán viasz virágzott. Meg-meglódult a feje, elnehezült a székén, legjellemzőbb tulajdonsága, hogy észrevétlen tudott maradni. A párttitkár sokat öregedett.

- Jártok valahová? - kérdezte hirtelen.

- Ugyan, hová?

- A család szuszogását szeretem - mondta Nemesné -, ennyi nekem elég.

- Az Országházat láttad?

- Tévében.

- Kocsitok?

- Nincsen.

- Milyen titkár vagy?

- Nem olyan, mint szeretnék.

- Nem csaptál fel nagy piros pecsenyesütögetőnek?

- Láthatod. Bohóckodok a Csillagban.

- Tapsolnak?

- Tűrnek.

István-apánk a feleségével táncolt. A kövér, elhízott asszony pihegett, vizes homlokát törölgette. Boldi mosolygott.

"Tőled se irigylem a milliókat - gondolta -, akinek ilyen felesége van."

Az elnök unta. Izzadtság, borgőz, törleszkedő mosolygások; igazad van, elnök elvtárs, micsoda pompás gondolat, óvatos és gondos helyezkedők állandóan nyüzsögtek körülötte, apró kegyeket, előnyöket vadászgatva.

"Éljenek - gondolta -, aki makacskodik, vessen magára! Alázkodjak meg Nemes Lajos előtt? Tálcán kínáljam a lehetőségeket? Főnöke vagyok, ő igazodjon."

Asztalhoz kísérte nejét. Ittak. Potornai Zsuzsa rögtön belevágta magát más szennyesébe, hangosan nevetett, feltűnően és erőltetetten.

"Nincs rá gusztusom - gondolta István-apánk -, képes lenne még az ágyban is pénzről beszélni. Mit csinál belőlünk a jómód? Pojácákat. Előttem hány vezető járt már és mennyi lesz még? Mind csalódna? Ez nem életbiztosítás, ellenkezőleg. Kiben csalódtam, hogy cserepekben a lelkivilágom? A társadalomban? Nem. Többet megad, mint amennyivel viszonzom. Az emberekben? Ahogy vesszük. Ilyenek is, olyanok is legyenek, egyfejű téesz nem sokra jut."

Dühös indulatokkal nézte feleségét. Tehetetlen hústömegnek látta, aki az élettől semmi különösebbet nem akar, a jómódot természetesnek fogadja. Tenni érte elfelejtett. Elereszkedett a langyos családban.

"Holnap beváglak a téeszbe dolgozni, házi elefántom" - gondolta dühében.

Könnyű hajnal ígérkezett.

Bandi hallgatta anyját. Felpuffadt hassal Potornainé ült a hencser szélén, gyűrögette gamós kezét. Örült. Kicsit félszegen mozgott a Major-lakásban, torkában idegességgel, félt, valamihez hozzányúl, bajt csinál. Ragyogott, friss volt a lakás, fényes a parketta, tiszta, mint orvosi rendelőkben, gyógyszertárakban. Szívesen tanyázott, felkelni nem szeretett, csak beszélni, látni legnagyobb fiát.

"Mégis boldogságra születtem - gondolta elérzékenyülten. - Gyerekeim többet kaptak a világtól. Ha még ezt a gúnyát elnyűhetem, könnyű szívvel halok meg."

Érett volt már. Megviselt. Lehelete mint a szobájuk, az ágyneműjük szaga. Évekig nem nyitottak ablakot.

"Nem engedem, hogy a fiatalok igénytelenek legyenek - gondolta Bandi -, önmaguk hóhérjai. A maximális életre törekedjenek. Szegény anyám elnyűtt észrevétlen. Meghalnak a vasasszonyok, de az unokáikon segíthetek."

- Béla hazajött - mondta elégedetten Potornainé.

- Hány napra?

- Dolgozni.

- Zavarba hoz.

- Az erőműnél esztergál. Hét végén koncsorog.

- Mindig tudtam, hogy jó család, öntudatos.

- Hosszú táncban elfárad a láb, elcsitul a szilajság.

Bandi kora hajnalban utazott. Sötétben döcörészett a fekete mozdony, pislákoltak a fapados kocsik égői. Álmos, pufajkás földijei kojtoltak. Hozták a reggelt.

Szomszédjai öntözéses szakmunkások, akik a Tiszából szívatták a vizet, úszóművön szolgáltak. Tintakék volt az ég, a folyón díszkivilágítás; piros, kék, sárga fényfoltok, az épülő erőmű fényei látszottak. A falu fekete éjszakába temetkezett.

Pirinyó, liliputi állomás. Kopott, század eleji filmekből. Járda, gidres-gödrös kövesút. Lapos, szétszóródott porták kevés gyümölcsfával, fóliák nélkül. Nádas házak; fehér falak, kis ablakok, töppedt tetők. Az újabbak módosan, kocka alakúak, téglából, gázszilikát téglákból, terebélyes ablakokkal. Kémények füstöltek. A vegyesbolt és fodrászüzlet kivilágítva.

Sógorát, Major Jancsit kereste. Megnézték az erőművet. Betonkolosszus; egybeépítve vízierőtelep, duzzasztómű, hajózsilip - tetején darupálya és az egy-nyomú üzemi híd. A duzzasztómű öt nyílásán - egyik-egyik huszonnégy méteres - hömpölygött a Tisza.

Építkeztek. Dupla kerekű kocsik, bulldózerek, nagy erejű daruk üzemeltek. Az erőmű tetejéről tárulkozott a táj. Régi ágyából elvezették a folyót három kilométer hosszú új mederbe, ahonnan a vízlépcső főműveire zúdult a víz.

Hatalmas, fekete zárótáblák. Irányítótorony. Monumentalitás.

Major Jancsi pufajkában, svájcisapkában, gumicsizmában vidáman vezetgette Bandit. A merülő falon álltak, alattuk a mélyben új medrében kavargott a barna Tisza. Jobbról móló, balról kezelőépület látszott, a töltésnél mederalapozás, távolabb földmunkák. Daruk duruzsoltak.

- Mi csináltuk az erőmű lelkét. Kényes és okos megbízatás. Ebben van az örömöm, felelősségem, életem szép része.

Lementek a turbinákhoz. A mammutszerkezeteket milliméter-pontossággal szerelték. Az erőmű csarnoka ragyogott, millió mozaikkockából kirakva a falak, neonvilágítás, belső fűtés. Palota.

A telep tizenegy épületes; emeletes szolgálati lakások, munkásszállások, hideg-meleg vízzel, kényelemmel. Étterem, presszó, ABC-áruház. Gyerekjátszóterek. A szobák parkettásak, központi fűtéssel, szőnyegek, tévék, rádiók, tisztes berendezések. Lemezszekrények, mosdókagylók, zuhanyozók, fürdőszobák, társalgók, a szórakoztatás eszközei. Szennyvízhálózat, tisztítóberendezés, út- és iparvágány-hálózat.

- Elmúlik az aszály - mondta Major Jancsi. - Gazdag földjeink lesznek, öntözhető táj.

- Boldog vidék, ha minden igaz.

A hosszúkás arcú Jancsit tartózkodóvá nevelte a sorsa. Haját lesimítva hordta, barátai nem voltak. Választékosan öltözködött, nyakkendőtűt használt. Arca, jelleme, viselkedése átmenet volt Rozika kirívósága és a mindennapi szürkeség között. Közepesre nőtt. Munkában hűséges, megbízható, gondolataiban élénk. Vasárnaponként a Fényesbe járt. Keveset ivott, táncban nem tülekedett, mértéktartóan szórakozott, ahogy élt.

Bandi kitartó nyugalmáért, rendezett életéért szerette.

Megkereste öccsét, Bélát. Műhelyben dolgozott, tmk-soknál. Sűrű loboncát megrázva nevetett.

- Szellemi agytrösztök találkozója? Micsoda jeles ünnep.

- Fényesíted az eszedet?

- Kölcsönbe se fogadnám el a tiédet. Túlméretezett.

- Tiszteleted van.

- Zavarba jövök ekkora zsenik láttán - mosolygott Potornai Béla, és olajos kezét törölgette. - Olyan a színed, mint a tápos malacnak.

- Jó formában vagy, használ a vidék.

Bandinak mutogatta a műhelyt, a gépeket. A bejáratig kísérte.

- Talán letelepedek - mondta. - Adnak szolgálati lakást.

- A hippi-romantikád?

- Szerényebb változata következik.

"Velem mi lesz? - gondolta Bandi, míg a vonathoz ballagott. - Nyugodt, rendezett az életem, mire tegyem fel? Megmaradunk-e a kavargó világban? Én a szolgálatomat újrakezdem, mindig és szüntelenül!"

István-apánk megkereste a dokit. A gazdag szobában ültek; fényűző, lelógós kristálycsillár, barokk bútor, perzsaszőnyeg, italszekrény, külföldi; méregdrága konyakokkal. A doki fáradtan nyomogatta halántékát, másik kezében cigaretta füstölt. Hosszú, sima pohárba jégkockákat dobott később, és Napóleon konyakot töltött. Egymásra emelték.

- Legjobb segítőm - mondta a doki -, nélküle elmenekülnék.

Újra töltött és sietősen megitta.

- Jó hely. A temetőnél sokkal jobb - szellemeskedett az elnök, és üres poharát mutatta. - Paradicsom készül.

- Mártásra vagy levesre gondolsz?

- Az öntözésre. Széppé válik a vidék, gazdaggá.

- A villád már kacsalábon forog. Nem?

- Kész van. Én is minden pillanatban felbukhatok.

- Vetkőzz, téeszkirály.

Alaposan megvizsgálta. Ittak. A doki kényelmesen elhelyezkedett a székben. A következőket mondta:

- Ilyen betegsége mindenkinek adódhat. Magas vérnyomás, idegeskedés, környezeti ártalom. Pihenj, sétálj, változtasd a környezeted, kapsz gyógyszereket, még el is múlhat. Történtek már csodák, a biblia tanítja. Egyedül rajtad múlik.

- Gúnyolódásnak vagy vigasznak szántad?

- A valóságot társalgási stílusban adom elő - sétált a doki hevesen fel-alá. - Ennyit megérsz, már nálad jobb fizetőt hol lelek? Kényelmes mellékállásom a Csillagban, kedveljük egymást. Beteg vagy.

- Belőlem nem csinálsz ágybajancsit - mondta mérgesen István-apánk és felhajtotta italát. - Átszervezéskor rosszabb bőrben voltam. Az asszonytól nem tiltasz el? Megfogadnám.

- Megterheljük magunkat munkával, a végtelenségig nem tarthat. Napi száz betegem van, éjjel-nappal talpalok. Elfásultam. Tehetek valamit? Forog velem az öröm-malom. Te pihenj pár hetet, megéri.

- A Csillagot nem hagyhatom.

- Vársz, amíg a tested megtörik. Elveszíted életkedvedet, hitedet, önérzetedet, az már agónia. Minek a végállomásig kínlódni?

- Sohasem adom fel, az én erőm abban van.

- Lehet - mondta a doki és cigarettát keresett. Rutinos mozdulattal zúdított a poharakba, az ital megfestette hangját, könnyebben tárulkozott. - Nem tudtam szilárd maradni. Nincs lényegesebb bajom önmagammal, mint orvos megteszek a betegeimért mindent. A fiatalságomért nem tudok harcolni, a környezet, a kényelem formált ilyenre, lagymatagra? Éjjel zörögnek: siessen, doktor úr, beteg az asszony, szaladok télen-nyáron. Természetes. Nem csinálnám? Megbüntetnének. Jólesne aludnom, de feketét töltök, remegek belül, mi lesz azzal a szerencsétlen asszonnyal, csak komoly baj ne történjen, amíg odaérek. Magamba fojtok mindent, nyelek koszt, piszkot.

- A fehér köpeny eltakarja - mondta határozottan az elnök. - Mindőnk takargatja magát.

- A hatalom illúziói szétoszlottak. Szépnek, tisztának, egyszerűnek hittem, és megroggyantam a valóságtól. Mozgás, harc, állandóan termelődő konfliktusok sorozata.

- Patyolatba a lelkivilágoddal. A meztelen alap világos, megteremtettük a Csillagot. Volt ilyen a magyar történelemben?

- Nem.

- Jó neked?

- Nagyon is. Már-már az a bajom.

- Akkor mit akarsz? - kérdezte az elnök és sétálgatott a szobában.

- Ez még nem minden, burjánzik a gaz.

- Hol találsz desztillált mennyországot?

- A gyomot nem irtjuk erővel. A hitemet veszítettem el, vagy nem is volt? - túrt a hajába teátrális mozdulattal a doki. - Ki válaszolja meg?

- Te magad.

- A közösségben sincs mindenkinek hite. Az már több a létnél.

- Hit nélkül üzekedni se jó. Bokorkúrát vegyél, az használ, csak formában lehetnék.

- Ellepett az undor, az érdeklődésem elapadt. Nyelveket gagyogtam, már köszönni se tudok. Számolom a pénzt, vagy nem is számolom, ennyi lettem - panaszkodott hervadtan a doki.

- Istennek tartanak a faluban.

- Ócska bűvészkedés, gyógyszerekkel való szuggesztió. Statisztálok az önpusztítás árnyékában.

- Most melyikőnk beteg?

- Te meggyógyulhatsz.

- Kinek adtam én vissza az életét? - borult el István-apánk homloka. A dohányzóasztalra tette a poharát. A dokihoz lépett, szemébe nézett erősen: - Novák Böske gyerekeire emlékszel? A tűzre? Amikor szénné égtek a kicsik?

- A hiba azzal kezdődik, hogy nem tudok felejteni. Feketére zsugorodott roncsok, kopogós pergamen bőrű hullák, agonizáló öregek, vajúdó asszonyok, kútba esett tragédiák, rossz álmaim mind ismétlődnek. Nappal újabb bosszúságok. Látod a kőművest? - mutatott a doki az udvarra, ahol rendelőjénél téblábolt álmosan a fakult overallos szakmunkás. - Három hete mutatja a munkát. Tetvészkedik. Három nap megehetne. Akkor az én lelkiismeretem járjon Canossát? A jólét öljön meg, ne a lelkizés.

István-apánk felesége jó helyet kapart magának, gondnok lett. A Csillag kultúrtermében televízió, rádió, rexasztalok, a klubfoglalkozások eszközei. Néhány öreg tipegett, elüldögélt a tiszta asztaloknál, forgatta a kártyát, újságokat, sakkfigurákat. Az asszony megszerette munkáját. Érdeklődéssel figyelte a fiatalokat, öregeket, jelentőséget tulajdonított a legapróbb részleteknek. Hasznosnak érezte magát.

"Hamarabb is eljöhettem volna - gondolta mélázgatva -, legszebb éveim elszaladtak, edényekre, mosogatásokra. Cselédkedtem utánuk, és meg se köszönik."

Pölös Gáborral barátkozott. Az öregember mereven billegett, amikor letelt a szolgálata, komótosan a szövetkezet hosszúra nyúlt kertjébe igyekezett, a zöldbe borult fákról ágakat tört, vitte az asszonynak, s a vázákba tették.

Bóklászott az öreg, őgyelgett a műhelyek körül. Rozsdaette vasakat emelgetett, forgatta őket, és dünnyögött elégedetlenül. Hol egy esztike akadt keze ügyébe, törött lőcs, pirosra pusztult kapa feje, eldobott zablák, hámfák, történelmi kacatok. Tisztelettel állt fölöttük, szeretettel megforgatta némelyiket, egy vékony hágcsót sokáig cipelt. Fél kézzel húzta maga után a szemétre került vasat. Dünnyögött.

- Mennyi becses jószág.

A kertbe tartott. A hágcsó csüngő vége gyenge vonalat karistolt a száraz földön. Messziről nevetségesnek, értelmetlennek tűnt, idétlen öregember hiábavaló játékának. Pölös Gábort boldoggá tette felfedezése. Szigorúan markolta az értéktelen vasat, döcörészett a falaktól védett helyre, silány szilvafák tövéhez.

- Mihez kezdjek veletek?

Tanácstalanul bámult. Kezét elhúzta a könnyű holmi, lábához támasztotta, végével megszúrta a földet. Mozgatta a karját, a vér meglódult, éles zsibbadása tovatűnt. Újra kezébe vette a reménytelen hágcsót és szórakozottan vonalakat húzgált a poros földön. Figyelme megújult, arcának ráncai könnyebbedtek, hitetlenkedve nézte a krikszkrakszokat; parasztkocsi rajzolódott, szinte nyikorgását hallotta, sűrű döccenéseit a kövesúton. Édes nyál gyűlt a szájában, leült a földre, és lovakat is kanyarított. Sikertelenek lettek, otrombának találta, tenyerével gyorsan eldörzsölte, és figyelmesebben rajzolt újra, vékony vonalakból lábakat, vastag tomporokat és kerek hasakat. Ismét nem sikerült. Bosszankodott.

- Fenébe is, hogy kell a lovakat rajzolni?

Gondolkodott jócskán. Más módszerrel kezdett munkához, előbb meghúzta a ló gerincét, nyakát, lábát és úgy a hasát. Elfogadhatóbbnak találta. Hanem a feje, az kriminálisra sikerült. Az éjjeliőr arcán harag hullámzott, idegesen rángott fél oldala, dühösen vágott a porból nőtt lovakra.

- Mindent elfelejtek. Végül még hasznomat se veszik.

Ettől megijedt. Óvatosan pillantott szét, látja-e valaki, majd erősebben csapta földre a hulladék vasat. Kezével megtámaszkodott és felkelt. Bosszúságában még taposott az idétlen ábrán, pedig leginkább magára haragudott. Jó napfény melegített. Hunyorgott a kalap alatt és életkedve ismét ébredezett.

- Rajtam nem fogtok ki - mondta határozottan önmagának, miközben visszafordult.

Keresgélt a limlomok országútjain. Meglelte az esztikét, a régen volt kapát, a semmire jó lőcsmaradékot, és cipelte boldogan birodalmába. Fáradtságot nem érzett, a szeme vidáman pislogott, nagy üggyel-bajjal haladt előre.

- Mi az, öreg, rendezkedik? - nevetett István-apánk, amikor meglátta messziről, de azzal már sietett dolgára tovább.

- Rendet teszek - motyogta. Cipekedett lankadatlanul. A szilvafánál gyűjtötte zsákmányát. Vaskó, ekekapa, taligakerék, törött lapát, mind-mind oda vándorolt. Az éjjeliőr meg-megújuló erővel keringett az udvaron, szedegette életének rekvizitumait. A műhelybelieknek feltűnt, összenevettek, az ablakok mögül mutogattak a lankadó öregre.

- Nem sok vizet zavar - hagyták a dolgára.

Pölös Gábor elpilledt. Már a gyönyörűség, hogy megmentette pusztulástól ezeket a szerszámokat, az sem pótolta erejét. Pihegett szaporán. Arcán verejték gyűlt. Gyér haja csapzottá csomósodott kalapja alatt.

"Olyan, mint a temető - gondolta ijedten -, összeszedtem a halottakat? Akkor is megérte, tisztességben nyugodhatnak."

Fújtatása alábbhagyott. Kimerülten törölte a homlokát.

Pölös Gábor becsülte a gépeket is. Nézegette ámulattal a piros kombájnokat, a ház nagyságú traktort. Kukoricatörés után vontatták színbe az óriásokat, s kicsírázott bennük a kukoricaszem. Az új DUTRÁ-ból alkatrészek hiányoztak. Senki se ütötte meg a bokáját.

"Ilyet mégse hagynék - gondolta -, közös nyögi a baját."

Meleg szelek hozták a szapora föld szagát. Az öreg nagyokat szippantott a levegőből, aggodalmaskodva tekingetett a beteg traktorra, az elhanyagolt kombájnokra.

"Csúfság, annyi szent igaz - gondolta kényelmesen -, nem a Csillag hibája. Trehány traktorosok bűne, és a vezetőké. Megláthatnák."

Fekete Volgájuk érkezett. István-apánk idegesen lépett ki belőle, aktatáskát szorított a hóna alá. Arca szürkének tetszett, gondterheltnek.

"Elege lehet" - gondolta az öreg és megemelte a kalapját.

Az elnök megtorpant. Pillanatokig a semmibe révedt tekintete, majd a fejéhez kapott.

- Unokájának ösztöndíjat adunk. Majd megbeszéljük.

- Jó. Okos gyerek, gyönyörű, szerencsés lesz a Csillag vele.

- Reméljük.

- Baj van, elnök elvtárs? - kérdezte aggódva. - Idegesnek látszik.

- A tervek: törpekalászos, öntözés, feldolgozóipar, mire idejut a víz, meghülyülünk valahányan. S mi lesz később?

- Csak nem? A doki látná hasznát a dilinósságnak.

- Valaki mindig lefölözi a tejet - nevetett István-apánk.

- Mindent meg lehet javítani. Új nap, új remény. Reggel korán kelek, hogy hosszú napom legyen, élvezhessem.

- A bibliából veszi ezeket, öreg?

- Onnan, a koszmós életemből. Mire megérik az ember, akkor tehetne legtöbbet. Nagyot, maradandót szeretne csinálni, csak éppen ereje nincs, hozzá. Ez a tragédia.

"Tényleg nem ütődött" - gondolta István-apánk.

Az öregember reménykedéssel, bizalommal nézelődött. Cigarettával kínálta. Reszketett a keze, rágyújtott és messzire fújta a füstöt.

- Én már csak gondolkodhatok - mondta az éjjeliőr -, annak jó, akinek munkával telik az élete és azzal fejeződik be. Értelmes munkával, mint nekünk. A többi nem annyira fontos.

- Nekünk még igen - mosolygott az elnök. A főagronómust kereste, megjött-e már?

Pölös Gábor kis székét a portásfülke falához támasztotta. A fény fehérbe vonta, gyógyítóan melegítette, sütötte az arcát. Kalapját a szemére csúsztatta. Jóleső gondolatai támadtak.

"Mire juthat az ember - gondolta elégedetten, és kezében vékony pálcikát babrált. - Csevegek az elnökkel mindenféle okos dolgokról. Pedig a földtúrásban szomorodtam, olyan lettem, mint a kő. Érdes, magának való. - Felemelte rücskös kezét, gyönyörködött a koszos repedésekben, a vaskemény gumókban. - Mennyi öröm gyűlt össze bennük, meg jó forint. A körmöm is kemény, mint a lópata, vastag, töredezett, tele földdel. Mindig ilyen marad? Én mennyit változtam? A kezemnek is úgy kellett vóna, kifehérednie, selymes bőrt kapnia, úri módon."

Veréb árnyéka vetődött arcára.

- Lopják a téeszt - mondta ugratva.

- Te is, Veréb? Tőled nem sajnálom.

- Nem jutok hozzá.

- Máléskodol. A helyedben két sor házat vennék.

- Bégázhat, topis vagyok nagyon.

- Jó két kezed, egészséged, mit akarsz még? Ez a legjobb vagyon, el se ihatod. Hitelt adnak rá.

- Kértem, mert építkezek - vigyorgott Veréb -, egyszer majd kinyögöm a bajt. A ház szent dolog, ha elkészül, egész életemben zokniban járok.

- Segítenék neked - mondta a rokkant éjjeliőr. - Hasznomat vehetitek? - csillant érdeklődéssel a szeme. Reménykedve figyelt Verébre. - Mikor menjek? Vasárnap?

- Nem való már magának a munka, az építkezés.

- Talán használhatnék, gondolkozzál.

- A brigád csinálja, készre. Míg alapoztunk, segítettek az állattenyésztők.

- Szép lesz?

- Nagyon. Két szoba, parkettázva.

- Sokra vitte az isten a dolgod, Veréb - mondta az öregember szomorúan, hogy munkájára, önzetlenségére nem tartanak igényt. - Tiszteld a Csillagot.

- Abban nincs hiba. Csak aztán az is engem.

A sütős beton napverésben fehérlett. A kövesúton autók trappoltak a Tiszához. A felkavart por vékonyan permetezett, ruhájukra, cipőjükre tapadt.

- Életünkben a biztonság a legfontosabb. A Csillag megadta. Nem egyedül viseljük a sorsunkat, érted, Veréb?

- Mi értenivaló van ezen? - csodálkozott a szövetkezet mindenese. - A Csillag az Csillag, egy hibája van, hamarabb jöhetett volna. Jól mondom?

- Jól. Szépen beszélsz, igazából.

Hallgattak. A száraz levegőt gólya hasította, terebélyes szárnyával nagyokat csapott, sebesen repült. Piros csőre élénken villogott, alacsonyan verdeste a meleget, árnyéka hirtelen átsuhant a betonon. A fészkébe igyekezett.

"Nem is gügye - gondolta Pölös Gábor boldogan. - Érti a lényeget."

István-apánk sietett el mellettük.

- Jó napot - emelte kezét sapkájához Veréb. Az elnök nem köszönt.

- Mi lelte? - fordult utána a mindenes.

Pölös Gábor vállat vont. Néztek vezetőjük után a szikkadt délutánban.

- Tán haragszik? - sopánkodott Veréb. - Nem szolgáltam rá. Üvegnek látszok?

- Elfoglalt, tele a feje.

- Rangkórságban szenved. Nem nyújtott még kezet, csak azt várja, hogy ugráljak, ahogy fújja a téesztrombitát.

"Ölelkezni senki se fog veled - gondolta Pölös Gábor. - Azt nem érjük meg."

- Rossz fát tettél a tűzre? - kérdezte hangosan.

- El ne higgye mán, raplis. Nem lát a szemitül.

István-apánk a főagronómus kocsiján jött vissza. Bevették magukat az irodába. Potornai Zsuzsa azonnal erős feketét főzött, strázsált az ajtó előtt. Veréb a főnökség felé bökött a fejével.

- Megkérdem mán, mi a baja. Tán a kisujjára léptem?

- Kérdezni szabad.

Zsuzsa hűvösen mérte végig. Lassan, tetőtől talpig. Veréb érezte, hogy a feje búbjáig elvörösödik. Zavar támadt hirtelen gondolataiban, ahogy az elegáns, kívánatos asszonyt látta.

- Mi baj van, Verébkém?

Halkan hallotta a szavakat, úgy érezte, egészen mást jelentenek: eredj, koszos disznó, mit sündörögsz az irodában? Testét ellepte a víz, orra megereszkedett, mint gyerekkorában, gyűrögette zsebében a silány zsebkendőt, legszívesebben hátat fordított volna.

"Megteszi, hogy elcsurran - gondolta félelmében -, ez is ellenem van."

- István-apánkat keresem.

- Nincs itt.

- Nincs?

- Mondtam.

- Az előbb jött meg.

- Magának nincs itt - mondta dölyfösen Zsuzsa. Megvetően írógépéhez fordult. - Akar még valamit?

- Megvárom.

- Tárgyalnak estig. Megéri magának?

- Meg - mondta bizonytalanul.

- Akkor várakozzon, ha okosabbat nem tud.

Veréb egyre kényelmetlenebbül feszengett a széken. Szégyenlősen húzta elő zsebkendőjét, törölte az orrát, de csak tessék-lássék, hangosan fújni nem akarta, egyszerűen utálta létezését. Izzadása nem szűnt. Cipőjén szürkén rakódott a por, ruháján a kopás. Mereven ült. Megmozdult, recsegett a szék. Forró hullám szaladt a testén. Unta, kegyetlenül.

"Bődületes barom vagyok - gondolta -, nincs elég dolgom, hogy a napot lopom? Trécselnek éjszakáig, köszön, nem köszön, egyre jár. Kenyeret ad, nem korbácsot."

Zsuzsa combján felcsúszott a könnyű ruha. Veréb elkapta róla tekintetét, az ablakra bámult hosszasan. Az árokparton erősen növekedett a fű, sárga kankalin kukucskált mutatóban. Árokoldalban hatalmas lapulevelek éledeztek, színükön összetorlódtak a világvert porszemek és eluralkodtak a zöldön. Hirtelen nagy hiányérzet támadt Verébben. Nem akarta hinni, sajnálta a kipusztított japán akácokat, mert sivárnak tetszett az utca. Az összeboruló apró akácfák hiánya fájt.

"A lapu is védett helyre bújik - gondolta vidulva -, mert ott nőtt. Akkor minek hőbörgök? Még megharagítom."

Mozdult. Reccsent a szék. Félbetört a szándéka.

"Csak ki ne jöjjenek - gondolta -, eliszkolok azonnal. Ennek mit lódítsak?"

Veréb összeszedte akaraterejét, felállt. Potornai Zsuzsa tettette magát, hogy nem vette észre, verte tovább a billentyűket. Veréb a torkát köszörülte. Semmi. Bátortalanul újra lehuppant.

"Hatökör - gondolta Zsuzsa háborogva -, még itt éjszakázik. Segítek."

Befejezte gépelését, pakolászott. Csodálkozó pillantást vetett a széken gubbasztó férfira.

- Maga még várakozik?

- Leragadtam.

- Nincs semmi dolga? Később benézhetne.

- Jó tanács - szabadult meg Veréb gátlásaitól -, élek vele.

Megnyújtotta a lépteit.

István-apánk és Dihenes töprengett. A főagronómus napokig csámborgott a nagyvárosokban alkatrészekért, de csupasz kézzel érkezett. A színben árvult a gépmonstrum.

- Hihetetlen - mondta indulatosan István-apánk -, még nincs egy éve sem, hogy használjuk.

- Használnánk - egészítette ki Dihenes -, de lerottyant. És nincs tartalék alkatrész...

- Meglátom az udvaron, fejem búbján kalapál a vérem. A gyárban voltál?

- Voltam.

- És?

- Nincs és. A párttitkárnak nyafogtam órákig, ám hiába, nem hatotta meg.

- Nem adnak?

- Nincsen. Nem gyártanak külön alkatrészeket. A vevő megvette, a vevő megegye.

- Sok százezer forintunk úszik. Eszi a penész az udvarunkon. Közröhej.

- Megpróbáltam alkudozni, hogy csináljanak tengelyt, és akkor a szemembe nevettek. Rohadjon csak a nehézipar gyöngye, tegyük közszemlére, csináljunk csasztuskákat róla.

- Szeretem a humorodat. Ócskavasnak nem adhatjuk el, de szégyenünkre itt sem hagyhatjuk, dugdosni se lehet. A pénzünk oda. Traktor, tehát dolgoztassuk!

- Lovakat fogassanak eléje?

- Megjavítjuk - ütött asztalra István-apánk, hogy reszkettek az iratok. - Beledöglünk, de megjavítjuk. Keresünk maszekot.

- Hírből sincs, aki vállalná - legyintett Dihenes lemondóan. - Érdeklődtem.

- Vegyük elő a kis eszünket.

- Pénzt inkább. Hoci-nesze alapon talán sikerülhet. Kéz kezet mos.

- Kinél mosakodjunk?

- Ha tudom, nem jövök leforrázva.

- Szarságokkal ölik az embert - járkált István-apánk sebbel-lobbal az irodában. - Spekuláció nagyüzemi módon? Hová süllyedünk?

- A bölcselkedést nem honorálják. Valakit kerítsünk a gyárból. Itt már csak az érdekek beszélnek, ahhoz igazodjunk.

- A vezér megfelel? - kérdezte gúnyosan István-apánk. - Meleg elvtársi kézfogás és vastag boríték?

Dihenest nem zökkentette ki nyugalmából. Kényelmesen terpeszkedett a műbőr borítású fotelban, mokkacukorral babrált. Párnás keze nyomot hagyott a világos színű, síkos asztalon.

- Ismerős legyen. Nem a funkciója számít, hanem a viszony.

- Meggebedhetek, nincs aki pártfogoljon.

- A pártfogók mi vagyunk, ő meg a lekötelezettünk. Nemes viszony - mondta a jó erőben levő főagronómus és gesztikulált a kezével. - Meghánytam-vetettem az egészet és elkészítettem a tervet. A Dutra létkérdés, erkölcsi temetőnk, ha nem üzemeltetjük. Áldozzunk a reprezentációból, megtérül bőségesen. Hízott sertést viszünk, kettőbe vágva.

- Kinek? - ámult István-apánk. - Megtudhatom?

- Aki megcsináltatja a tengelyt. Boldinak.

- Boldi? Tesz a pofánkra, nemhogy segítene. Örül, ha ócsárolhat.

Korán indultak, sötétben. A fekete Volga falta a kilométereket.

"Korrumpálásra fanyalodtam - gondolta István-apánk -, szédületes karrier. Boldit ocsmányul meglepjük a hízóval. Csábító ajándék, de bűzlik. Házalunk a szégyenünkkel, de mit csináljunk, ha ilyen a világ?"

- Mindenkit meg lehet vásárolni - mondta váratlanul Dihenes. - Vagy kenni. Még engem is.

- Elválik.

- A helyes arány a lényeg. Kevéssel ne sértsünk, sokkal ne kapassunk el senkit. Szívességért szívesség.

Hatalmas hízó volt, szép a súlya, ellenállhatatlan.

- Nem idegesít a helyzet?

- Tehetek róla? Becsületesebb alkatrészek nélkül kereskedni? Élek a számomra egyetlen lehetőséggel.

A presszót keresték. Dihenes csokor virágot vett, és főzni kezdte Irént. A nagystílű nő mutatott. Piros, combközépig érő köpenyében pompázott, szőke hajkoronával, amikor lehajlott, látszott berendezése. Elemében volt.

"A faluban szívesebben látnám" - gondolta Dihenes.

Legédesebb modorát használta. Hódolatteljes pillantásokkal kedveskedett, hathatós bókokat keresgélt.

- Színésznőre emlékeztet - mondta, kezével mutatta a domborulatokat -, minden megtalálható, ami szükséges.

Nevettek. Irén konyakokat rakott az asztalra, kísérő nélkül.

"Megegyezünk - gondolta Dihenes -, Boldi kisegítő a játszmában."

- Magában a reményünk - kezdte István-apánk kertelés nélkül. - Megakadt a tudomány.

- Ilyet is régen hallottam.

- Boldi segíthetne a Csillagnak, nem nagy ügy, ha maga pártfogolja, befejezettnek tekinthetjük - magyarázta tüzetesen kívánságukat a főagronómus. - A szövetkezet sem maradna hálátlan.

- És fújja a fél világ?

- Közös az érdekünk, közösen hallgatunk.

- Nem győztek meg - mosolygott vidáman Irén -, de megemlítem Boldinak. A falujáról van szó.

- Az öregek disznótorost küldtek. Hova rakjuk? Friss vágás, még meleg egészen.

- Nem szokásuk - ámult Irén, amíg nem derengett a megvesztegetés.

- Pótolták a mulasztást, van két mázsa.

- Úristen, mihez kezdünk vele?

- A mi megbízatásunk, hogy átadjuk. Nem vihetjük vissza.

Kocsiba ültek, Irén lakására hajtattak. Nehezen gyömöszölték a fél oldalakat az éléskamrába. Igyekeztek. A presszónál kurtán búcsúzkodtak, Dihenes kezet csókolt, némi tétovázás után István-apánk is.

- Köszönjük az öregek kóstolóját, Boldit megkérem, hogy segítsen - szaladt az üzletbe a presszósnő.

"Ezen is túl vagyunk - gondolta István-apánk -, mi lesz a folytatás? Mibe keveredtünk."

- Ezt játsszák a szövetkezetek - mondta a főagronómus. - Aki cselesebb, boldogul. Tepsiben tartjuk az eszünket?

Az elnök nem válaszolt.

A Dutra rövidesen indulhatott.

Rossz szokásukká lett. Műtrágya kellett, teletöltötték a demizsont, megérkezett rövidesen. Dicsőségben fürödtek, sikerekben. Híre nőtt a Csillagnak, több barátja akadt. Vendégeskedtek, István-apánk, Dihenes készségeskedtek, reprezentáltak, figyelmeskedtek, szőlővel, borral, aprójószágokkal. Cserébe mindent beszerezhettek.

Nemes Lajos morgott. Megérkezett reggel az irodába, már poharazgatott az elnök és a főagronómus. Cimborákkal vagy nélkülük. Eleinte elnézte, nem ügyelve ilyesmire. Közéjük ült, meghallgatta az ügyeletes vicceket, jópofáskodásukat, ivott kis kupicával és lelépett.

"Nem mondhatják, hogy a szájukból kinézem - gondolta -, jobb így. Nem kívánom az italt, fölösleges időm nincsen."

Később bosszantotta. A dokival számtalanszor találkozott, mellékállásban foglalkoztatta a Csillag, korán érkezett, injekciókat adott István-apánknak, ivott a pálinkából és ment dolgára.

- Komoly? - kérdezte tőle az iroda előtt.

- Téeszbetegség.

- Az micsoda?

- A jómód elveszi az eszünket.

Kerülte a dajdajozást. Unta már, hogy másból se áll munkája, figyelmeztetgeti elnökét, de erélyesen nem tesz ellene, tehát takargatja, bűnpártolója.

Szeszmentes napokon István-apánk munkába temetkezett, kíméletlenül hajszolta magát s környezetét.

"Micsoda semmi ember vagyok - gondolta tépelődve István-apánk -, amit hosszú évekig építgettem, hirtelen lerombolhatom. Kell nekem az a rohadt ital? Száradna a tőkén. Mióta elnök vagyok, saját zsebemből legalább egy autóra valót elreprezentáltam. Kéz kezet mos, de meddig? Elborítson egészen ez az áradat? Megemeltük a repiköltségemet, intézményesítettük a lumpolgatásokat, csak másik májat, idegrendszert nem mellékeltek. Vigyen állandóan a sodrás, a korrumpálódás. Én ebből kiszállok."

Nemes Lajos rengeteget töprengett, megoldást keresett. Az elnököt féltette.

"Emlékeztessem a dorbézolásaira? Megsértődhet, azt hiszi, hogy fúrom - gondolta tépelődve. - Segítem a kátyúból, mert tönkremegy a szivolázásban, kinek öröm az? Önmagunknak ártunk, ha nem vigyázunk egymásra."

Konya kedvvel morgott és keringélt az udvaron.

A portásfülkénél Pölös Gábor tanyázott. Fázott. Fél-nagykabátját panyókára vetve viselte, vastag ruhában ücsörgött. A hirtelen záporok lehűtötték a levegőt, tisztára mosták a mezőket, friss kedvűre a fákat. Az orgonasövény alján földbe vert szirmok hevertek. Konok felhők szürkítették az eget, súlyos mozdulatlanságuk nyomasztónak tetszett. Az öregember arca zsiborgott, ideges görcsök nyilalltak fejébe, frontátvonulásokkor szenvedett kegyetlenül.

Gáborka használt aktatáskájából szedte elemózsiáját, falatozott. Nagy étvággyal tüntette el a hús- és szalámidarabokat. Nemes Lajos akkor érkezett.

- Ízlik, Gábor bátyám?

- Főtt étel jobban esne.

"Üzemi konyha - gondolta a párttitkár -, állandó üzemelésre az kellene." - A homlokára csapott és az elnökhöz viharzott.

István-apánk öklére támaszkodott. Józanságának terhe nyomta. Számtalanszor végiggondolta szégyenteljes pirulását mások és önmaga előtt, ernyedt, holtfáradt mozdulatait, a mámor utáni tisztulás fájdalmát.

"Eszméletlen mocsok vagyok - gondolta utálkozva -, emberek utolja. Amit építgetek, lerombolja a pohár. Minek másokat követni? Példának álltam előre, nem szégyenfának."

Feje tiszta volt és jó szándékú. Félretolta a feketéscsészéket, nézegette az iratokat. Munkakedve duzzadt, törleszteni akart tetteivel adósságából.

Nemes Lajos kereste.

"Szentenciázik - gondolta kesernyésen -, nyelhetem."

- Bírnánk mi az üzemi konyhával? - kérdezte a párttitkár. - Régi óhaj.

- Nem döntene a sírba.

- Megérdemelnénk. Állandóan üzemelne, nemcsak nyaranként. Kötné az embereinket.

- Dűlőre vigyük?

- Vigyük.

"Azt hiheti, azért bólintottam, mert fejmosástól félek - gondolta István-apánk -, pedig csak a jót támogatom."

- Mikor? - kérdezte.

- Nem lehet ilyennel eléggé sietni.

- Támogatom.

"Mindig így egyezhetnénk - gondolta Nemes Lajos -, hol tarthatnánk?"

- Okosra használjuk az eszünket, azért van - mondta, s húzta az időt, sarkon fordulni nem akart, hebehurgyáskodni, félreértésre adhatna alkalmat, más beszélgetnivalójuk már nincsen, valami jó eszébe vágódhatna hirtelen -, az öregekkel törődhetnénk.

- Igaz - mondta István-apánk, aki szintén szerette volna, ha marad még Nemes Lajos, ridegsége oldódik, s közelebb kerülnek egymáshoz. - Szűkmarkú volt velük az élet.

- Az.

- A klub nem rossz, ebédet is kaphatnának. Hogy gondolod?

- Örülök a javaslatodnak. Csak megvalósuljon.

- Miért? Kételkedsz? - kérdezte az elnök.

- A gondolat még nem elég.

- Ketten akarjuk, sikerül.

"A főokos kotyoghat - gondolt a főagronómusra Nemes Lajos, miközben kinyújtotta lábát a műbőr fotelben -, akkor hová tántorogsz?"

"Nem szabad hanyagolnom - gondolta István-apánk -, értelmes lett. Vezető. Okosodtunk valamennyien."

- Ha még a buszt is megkapnánk, szép esztendőnk lenne.

- Szép - bólintott a párttitkár örömmel. - Pénzünk lenne rá?

- Telne.

- Országjárásra, külföldre indulhatnánk.

- Így lesz.

"Mesedélután - gondolta Nemes Lajos -, miket beveszek!"

"Tartanom kell magam - gondolta István-apánk -, és a jóra törekednem."

Üzemelt a konyha. Megélénkült a nyugdíjasok klubja. Reggel nyitott István-apánk felesége, tötyögtek az öregek. Kellemesen éltek. Minden napra húst kaptak, pár forintot fizettek fejenként, ebéd-hozzájárulásként. Pihentek. Viccelődtek. Öreg Boldi is járogatott.

- Ma különkoszt illenék - mondta az elnök feleségének -, ünnepi lakoma.

- Mit enne, öreg?

- Hajában főtt krumplit, ciberelevest, pattogatott kukoricát.

Nevettek. A jókedv egyiknél-másiknál köhögésbe fúlt.

- Legénykednek, pedig a kis öröm is árt - mondta az elnökné.

- A jó szót megköszönjük, csak hulljon.

- A menüvel hiba lesz. Ragulevest, rántott szeletet kapnak.

- Mindig hús - tréfált Pölös Gábor. - A vérünk öl meg.

- Kit a torka, kit a hasa. Szeretem a hasamat - mondta öreg Boldi -, meghalok és nem lesz több gazdája.

Ebédre terítettek. Fehér damasztabroszok kerültek az asztalra, lapos, mély tányérok, kanalak, kések, villák, szalvéták. Elegánsan, etikett szerint. Lemezjátszóról magyar nóta hangzott. Halkan, kedvesen. Tálaltak. Csörömpöltek az evőeszközök.

Keveset ettek. Öregasszonyok panaszkodtak: "Annyi kell már nekünk, mint a macskáknak." Pölös Gábor, öreg Boldi étvággyal evett, gyönyörűséggel. Elpilledve ültek a székeken, cigarettáztak, szunyókáltak. Öreg Boldi trappolt asszonyához.

- Még a mézeshetekben sem volt ilyen jó életem - motyogta.

István-apánk határozottan boldognak érezte magát. Irodája ablakából jól látta, mikor ballagtak az öregek a klubjukba.

"Mégis érdemes mindig újrakezdeni - gondolta, cigarettája reszketett kezében -, amíg az ember jót tehet, addig boldog. Erős leszek, a hibáimat legyőzhetem, nemcsak aljas megalkuvások társulhatnak, hanem tisztesség is."

Az elnök a függöny mögül figyelte az öregeket, és úgy érezte, hogy nagyon szereti ezeket a küzdelmes időket megélt embereket. Utálkozva gondolt az italra. Érzékenysége mély volt és hasznos, szinte ösztökélte, hogy maradandót tehessen.

"A busz - gondolta -, megvesszük, utazhatnak kedvükre. Megint jól együtt leszünk."

Akkor lépett be Nemes Lajos. Arca fénylett a boldogságtól, kezében hivatalos papírt szorongatott.

- Megérkezett az értesítés - mondta az elnöknek -, szedjük össze a forintokat.

A pénz kevés lett. Hirtelen elszomorodtak, erőtlenül, csüggedve ültek a szép, modern irodában.

"Lehetetlen - gondolta István-apánk keserűen, egyik bagót szívta a másik után, arca halottfáradtnak tetszett -, lehetetlen, hogy ne vegyük meg. Az életemet adnám, érte."

- A pénzt előteremtjük minden áron - mondta a párttitkár töprengve -, még kölcsönből is.

Az elnök idegesen járkált. Gondolkozott. Kezével álla alá nyúlt.

- A tagoktól kérhetünk kölcsön - mondta, és újabb ötleteken törte eszét.

- A közösségre mindig számíthatunk - válaszolt határozottan Nemes Lajos -, ha a szándékunk tisztességes.

István-apánk ezt mar nem fogta fel. Állt a fényes irodában, arcából kifutott a vér, mészfehérre változott, hirtelen jött melegség gyengítette el egészen. Még kezével a párttitkár felé mozdult, szólni is akart, de nem tudta, mi történt, mély és fekete öntudatlanságba zuhant, ideges, zavaros hangokra ébredt nyomott, álomszerű állapotából, nehezen eszmélt, tele félelemmel, hogy valami irtózatosan rosszul sikerült, hitte, a fekete sötétség zagyvaságában hosszasan időzött, kiáltani szeretett volna: mi történt, de a hangját elvesztette, majd hirtelen, mint a vízből való felbukáskor, megérintette az élet, vadul csapott rá az iroda valósága és Nemes Lajos remegő hangja: - most már rendbejött!

A párttitkár estében kapta el, kiáltására Zsuzsa beszaladt, s dörzsölgette az elnök szívét. Ernyedten székéhez támolygott és leroskadt.

"Istenem - gondolta -, fele se tréfa, vihetnek a diliházba vagy a temetőbe?"

Részegítő könnyűség szállta meg, álmos tehetetlenség, aludni, pihenni vágyott, beletörődő, nyugalommal feküdt a mentőkocsiba.

István-apánk most megmozdult a fehér kórházi ágyon. Párnáját igazgatta, fejét kényelmesen elhelyezte. Elégedett volt, végtelenül nyugodt, a gyógyulás, az újrakezdődő élet bizonyosságával. Karórájára pillantott, majd a kórterem ajtajára függesztette a szemét. Kezdődött a látogatási idő, s ő tudta, hogy sokan, nagyon sokan eljönnek betegágyához, mindazok, akiket annyira szeretett, akik annyira a szívéhez nőttek. Keskeny ajkán építkezett a mosoly, és jól látta, hogy a fénylő, nikkelezett kilincs lenyomódik.