A magyar háború után megtörtént Andrzej Kmicic uram esküvője Aleksandra Billewiczówna leányasszonnyal, s ugyanakkor készült házasságra lépni a Köztársaság egy másik hírneves és érdemes gavallérja, Jerzy Michal Wolodyjowski uram, a laudai zászlóalj ezredeskapitánya, Anna Borzobohata-Krasienska kisasszonnyal.

Ámde elháríthatatlan akadályok merültek fel, amelyek az esküvőt késleltették, halogatták. Borzobohata leányasszony Jeremi Wisniowiecki herceg özvegyének, Gryzelda hercegasszonynak a neveltje volt, s így a hercegasszony engedelme nélkül nem akart az oltár elé járulni. Michal uram tehát, a nyugtalan idők miatt, kénytelen volt menyasszonyát Wodoktyban hagyni, hogy aztán ő maga menjen el Zamoscba a hercegasszony hozzájárulását és áldását kikérni.

Csakhogy nem járt szerencsével. A hercegasszonyt nem találta Zamoscban, mert a fia neveltetése végett Bécsbe utazott, a császári udvarhoz.

A kitartó lovag oda is utánament, ámbár ez igen sok idejét elvette. Ott aztán szerencsésen végére járt a dolgainak, s jó reménységgel tért vissza hazájába.

Odahaza azonban nyugtalan állapotok várták, a vitézek konföderációkba tömörültek, Ukrajnában még most is tartottak a lázadások, a keleti határ felől sem aludt még ki a tűzvész, új hadakat állítottak hát talpra, hogy legalább némiképpen fedezzék a határokat.

Mielőtt tehát Michal uram, hazafelé menet, Varsót elérte volna, már várt rá a rutén vajda utasítására nevére kiállított toborzóparancs. Mivel pedig úgy vélekedett, hogy a haza dolga mindenkor előbbre való a privátánál, a gyors menyegző tervét tehát elejtette, s nyomban elindult Ukrajnába. Ott hadakozott néhány esztendeig, alig jutván annyi alkalmatos időhöz, hogy itt-ott egy-egy levelet menesszen szerelmetes kisasszonyának, hiszen folytonos tűzben, kibeszélhetetlen fáradalmak és munka közepette teltek napjai.

Később követségben járt a Krímben, majd kitört ama szerencsétlen Lubomirski-féle belháború, melyben a király oldalán vitézkedett a gyalázatos áruló ellen, végül pedig Sobieski uram pálcája alatt újra Ukrajnába indult.

Növekedett is a lovag híre-neve, úgyhogy országszerte a Köztársaság első vitézének tartották, ámde esztendei súlyos gondok, sóhajtozás és epekedés közepette teltek.

Végre eljött az 1668-ik esztendő, mikor is kastellán uram parancsára szabadságra bocsáttatván, a nyár elején elment szíve leánykájáért, s véle együtt Wodoktyból Krakkóba igyekezett.

Gryzelda hercegasszony ugyanis a császári birodalomból már hazaérkezett, s Krakkóba invitálta őket lakodalomra, megígérvén, hogy ő maga vállalja az örömanya tisztét.

Kmicicék egyedül maradtak Wodoktyban, nem is remélve, hogy hamarosan hírt halljanak Wolodyjowskiról, különben is teljesen lefoglalta őket a Wodoktyba ígérkező kicsiny vendég. A Gondviselés ugyanis eddigelé megtagadta tőlük a gyermekáldást, s csak most jött a változás, amelyre terjes szívükből vágytak.

Rendkívül termékeny volt ez az esztendő. A gabona oly bő termést hozott, hogy a csűrökbe be sem fért, s az országot széltében-hosszában szinte elborították az asztagok. A háború pusztította vidékeken a fiatal fenyőerdők egy éjszaka többet növekedtek, mint máskor két év alatt. Az erdőkben elszaporodott a vad, bőven termett a gomba, a folyókban nyüzsgött a hal, mintha a föld termékenysége átterjedt volna a rajta élő mindenféle teremtményre.

Wolodyjowski barátai mindezt kedvező előjelnek vélték házasságára nézve, ámde a sors másképpen határozott.

Egy verőfényes őszi napon árnyékos lugasában ült Andrzej Kmicic uram, ebéd utáni mézborát iszogatva. A vadkomlóval befutott rácson át feleségét nézegette, amint a lugas előtt sétált a szép tisztára söpört úton.

Rendkívül szép asszony volt, a haja szőke, arca derűs és szinte angyalian bájos.

Lassan, óvatosan lépkedett, s szinte sugárzott róla az áldott állapotához illő komolyság.

Andrzej Kmicic uram csak nézte, nézte, s tekintetéből túláradó szerelem sugárzott. Minden mozdulatát olyan hűséges ragaszkodással követte, akár a kutya gazdája lépteit. Olykor-olykor el is mosolyodott, s meg-megpödörte bajuszát nagy gyönyörűségében.

Ilyenkor arca afféle duhaj kifejezést öltött. Látszott rajta, hogy született katona, s nagy tréfacsináló lévén, legénykorában sok csínyt követhetett el.

A kert csendjét csak a lehulló érett gyümölcs huppanása és a rovarok zümmögése zavarta meg. A derűs idő tartóssá vált. Szeptember eleje volt. A nap már nem perzselt valami erősen, de azért még bőven ontotta arany sugarait, megcsillantak a vörös almák a sárguló falevelek között, oly sűrűn töltve meg az ágakat, hogy szinte teljesen elborították a fákat. A szilvafák ágai hajladoztak a hamvas gyümölcs súlya alatt. A vénasszonyok nyarának előhírnökei, az ökörnyál foszlányai, az ágakhoz tapadva lágyan lengedeztek a szellő rezdülésére, mely olyan könnyed és gyengéd volt, hogy még a faleveleket sem zizegtette meg.

Talán ez a verőfényes idő is hozzájárult, hogy Kmicic ábrázata egyre derültebb lett. Végül egyet hörpintett a mézborból, s így szólt feleségéhez:

- Jöszte ide, Olenkám! Mondanék valamit.

- Csak olyat ne, amit nem szívesen hallgatnék.

- Istenemre, nem! Addsza a füledet!

Azzal átölelte az asszony derekát, bajuszát a hajához érintve súgta a fülébe:

- Ha fiú lesz, hadd legyen Michal.

Az asszony elfordította kissé piruló arcát, s súgva felelte:

- Azt ígérted, nem leszel ellene, hogy Heraklius legyen a neve.

- Mert látod... Wolodyjowski kedvéért...

- Nem előbbrevaló-é a nagyapa emléke?

- Ki nekem jótevőm is... Hm! Ebbiz igaz... De a második Michal lesz. Nem lehet másképpen!

Olenka felkelt, s szabadulni szeretett volna Andrzej uram karjaiból, de az még erősebben magához ölelte, s csókolgatni kezdte a száját, a szemét, egyre csak azt hajtogatva:

- Ó, én egyetlen kincsem, én édes szerelmem!

Beszélgetésüket a szolgalegény zavarta meg, aki most tűnt fel a kerti út végén, s gyors léptekkel közeledett a lugashoz.

- Mit akarsz? - kérdezte Kmicic, feleségét elengedve.

- Charlamp úr van itt, s odabent vár a belsőházban - felelte a legény.

- Ímhol jön ő maga is! - kiáltott fel Kmicic, a lugas felé közeledő férfiú láttára. - Istenem, mennyire megőszült a bajusza! Isten hozott, barátom uram, kedves öreg cimborám!

Azzal már ki is ugrott a lugasból, s tárt karokkal, futva igyekezett Charlamp uram elé.

Charlamp azonban előbb mélyen meghajolt Olenka előtt, akit hajdanában gyakran látott a vilnai hercegvajda kiejdanyi udvarában, azután az asszony kezét rengeteg bajuszához szorította, s csak ezek után vetette magát Kmicic karjaiba, s a lovag vállára borulva, keserves zokogásra fakadt.

- Az isten szerelmére, mi lelte kegyelmedet? - kérdezte a házigazda álmélkodva.

- Az Úr az egyiknek nagy boldogságot ád, a másiktól pedig megtagadja - hüppögte Charlamp. - Bánatomnak okát azonban csak kegyelmednek mondhatom meg.

Itt Olenkára pillantott, aki megértvén, hogy a lovag őelőtte nem akar beszélni, így szólt férjeurához:

- Küldök ki mézbort, most pedig magukra hagyom kegyelmeteket...

Kmicic maga után vonta Charlampot a lugasba, a padra ültette, s megkérdezte:

- Mi történt? Segítségre van szükséged? Reám úgy számíthatsz, akár Zawiszára!^[1]

- Velem semmi - mentegetőzött a vén harcos -, segítségre sincs szükségem, amíg ez a kéz forgatni tudja a kardot; de közös barátunkat, e Köztársaság legjelesebb lovagját kegyetlen bánat érte, s nem tudom, ha egyáltalán van-e még benne lélek.

- Krisztus sebeire! Wolodyjowskival történt valami?

- Vele! - nyögte ki Charlamp, s ismét megindult könnyeinek árja. - Tudja hát meg kegyelmed, hogy Anna Borzobohata leányasszony itthagyta e siralomvölgyet.

- Meghalt! - kiáltotta Kmicic, mindkét kezével rémülten fejéhez kapva.

- Akár a madárka, akit a nyíl eltalált.

Pillanatnyi csend állt be, csak a lehulló almák huppantak nagyokat a földön, és Charlamp szuszogott egyre hangosabban, könnyeit fékezve. Kmicic pedig kezeit tördelve és fejét csóválva hajtogatta:

- Irgalmas Isten! Irgalmas Isten! Irgalmas Isten!

- Ne csodálkozzék kegyelmed könnyeimen - szólalt meg végre Charlamp -, mert ha a kegyelmed szívét a szomorú hír puszta hallatára elviselhetetlen dolor^[2] szorongatja, mit mondjak én, aki láttam halódását és barátunk minden emberi mértéket meghaladó szenvedését.

Jött a szolgalegény, kancsót és másik serleget hozva a tálcán, nyomában pedig Andrzejowa asszony, mert semmiképpen nem bírta legyőzni kíváncsiságát.

Látva férjeura arcát, s rajta a mély fájdalmat, mindjárt megkérdezte:

- Minémű híreket hozott kegyelmed? Ki ne küldjetek innen, majd vigasztalom kegyelmeteket, vagy együtt sírok veletek, de netán valamelyes tanáccsal is szolgálhatok...

- Erre már a te fejedtől sem telik jó tanács - vélte Andrzej uram. - Ámde attól félek, hogy a nagy fájdalomnak netán az egészséged vallja kárát.

- Sokat elbír az én egészségem - ellenkezett Olenka. - Rosszabb bizonytalanságban élni...

- Anusia meghalt! - mondta meg Kmicic.

Olenka kissé elsápadt, s nehézkesen ereszkedett le a padra. Kmicic azt hitte, elájul, de a fájdalom erősebb volt, mint a váratlan hír hatása, úgyhogy sírva fakadt, mire a két lovag is követte példáját.

- Olenka - szólalt meg végre Kmicic, hogy felesége gondolatait más irányba terelje -, nem hiszed-é, hogy ő a mennyországban van?

- Nem az ő sorsát siratom én, hanem elvesztésén sírok, meg Michal uram nagy árvaságán. Mert ami az ő örökkévaló boldogságát illeti, szeretném, ha a magam megváltására lehetne annyi reményem, mint amilyen bizonyos vagyok az övé felől. Nem volt nálánál tisztesebb leányzó, jobb és becsületesebb szív!... Ó, én Anulkám, én drága Anulkám!...

- Én láttam elmúlását - szólt közbe Charlamp. - Ne adjon az Úr senkinek kevésbé istenes halált.

Erre csend lett, s mikor aztán könnyeik árja fájdalmukat is elmosta némileg, Kmicic megszólalt:

- Mondja el kegyelmed, hogymint volt e dolog, s a legfájdalmasabb részeket öblögesse le némi mézborocskával.

- Köszönöm - felelte Charlamp. - Iszom is itt-ott, ha kegyelmed is velem tart, mert a fájdalom nemcsak szíven, hanem torkon is ragadhatja az emberfiát, akár a toportyán, s ha megragadja, segítség híján bizony meg is fojthatja. Hadd kezdem hát az elején: Czestochowából baktattam hazai tájak felé, hogy öreg napjaimra valamiféle árendán megülvén, némi békességet kóstoljak. Megelégeltem már a hadakozást, hiszen kölyökkoromban kezdtem el, s íme, már megőszült a bajuszom. Azért, ha semmiképpen nem bírnék veszteg megülni, majd csak bevonulok még valamelyik zászló alá; ámbár ezek a haza balsorsára és az ellenség örömére erigált^[3] vitézi konföderációk, s ama belháborúk immár végleg megutáltatták velem Bellona istenasszonyt... Én Istenem, a pelikán önvérével táplálja kicsinyeit, igaz, ámde e mi hazánknak már a vér is elfogyatkozott a kebeléből. Swiderski nagy katona volt... Az Úristen lásson törvényt felette!...

- Én drága Anulkám! - szakította félbe Kmicicowa asszony sírva. - Ha te nem lettél volna, ugyan mi lett volna velem meg mindnyájunkkal?... Védelmem volt és menedékem! Én édes Anulkám!

Charlamp, ezt hallván, ismét elbődült, de csak rövid időre, mert Kmicic megkérdezte:

- Wolodyjowskit hol érte kegyelmed?

- Ővele is Czestochowában találkoztam, ahol pihenőt tartottak, mert fogadalmat tettek, hogy útközben oda zarándokolnak. Mindjárt el is mondta nekem, hogy innen kegyelmetektől Krakkóba igyekeznek, Gryzelda Wisniowiecka hercegasszonyhoz, mert az ő engedelme és áldása nélkül a leányasszony semmiképpen nem hajlandó megesküdni. A kisasszony akkor még egészséges volt, Michal uram meg vidám, akár a madár. "Íme - mondotta -, megadta az Úr az én jutalmamat minden törődésemért." Dicsekedett is eleget (vigasztalja meg az Isten!), meg még csúfolódott is, mert - tudják meg kegyelmetek is - ezért a leányasszonyért mi hajdanában tengelyt is akasztottunk, no meg kardot is rántottunk volna egymásra. De hát hol van ő már, szegényke?

Itt ismét elbődült Charlamp uram, de csak rövid időre, mert Kmicic megint félbeszakította egy kérdéssel:

- Azt mondja kegyelmed, hogy egészséges volt? Hát honnan jött rá a baj olyan hirtelen?

- Az már igaz, hogy hirtelen. Marcinowa Zamoyska asszonynál lakott, aki akkor a férjeurával együtt szintén Czestochowában mulatott. Wolodyjowski naphosszat a leányasszony szoknyáján ült, csak egy kicsit zsörtölődött a nagy késedelmezés miatt, mondván, hogy jó, ha esztendőre eljutnak Krakkóba, mert útközben mindenütt megmarasztalják őket. De csoda-e? Hiszen az oly híres-nevezetes katonát, amilyen Wolodyjowski uram, mindenki szívesen látja vendégül, s ha megkapta, fogva is marasztja. Engem is elvitt a kisasszonyhoz, tréfásan megfenyegetvén, hogy összekaszabol, ha elcsavarom a fejét... De hát Anusia leányasszony már mindenestül fogva belefeledkezett a lovag úrba. Olykor bizony nekem is összeszorult a szívem, hogy íme, az ember vénségére olyan egyedül maradt, akár a szeg a falban. No, sebaj! Egyszer aztán egy éjjel csak berohan hozzám Wolodyjowski uram, nagy izgalommal. "Az Istenért, nem tud kegyelmed valahol a közelben egy medikust?" "Mi történt?" "Beteg. Senkit meg nem ismer!" Kérdem, mikor betegedett meg, azt mondja, csak éppen most tudatták Zamoyska asszonytól. Késő éjszaka! Hol keresse az ember a medikust, holott csak a kolostor áll, a városban pedig több a rom, mint az ember? Végül találtam egy felcsert, de még az sem akart elmenni, úgyhogy a fokossal kellett egészen a házig taszigálnom. Ámde ott már jobban papra volt szükség, hogysem felcserre. Volt is már nála egy tisztes paulinus, aki imádságával visszahozta az öntudatát, úgyhogy felvehette a szentséget, és méltóképpen elbúcsúzhatott Michal uramtól. Másnap délfelé már nem élt! A felcser azt mondta, valaki megetethette, ámbár ez nem lehet igaz, mert Czestochowában a varázslatnak semmilyen hatalma sincsen. Ám hogy Wolodyjowski urammal mi volt, mit össze nem beszélt! Bízom benne, hogy az Úr Jézus nem rója fel neki, hiszen az emberfia bizony nem számol a szavaival, ha a fájdalom tépi... Higgyék el kegyelmetek, ha mondom (s itt Charlamp uram halkra fogta a hangját), káromlást szólott nagy búsulásában!

- Szent Isten! Káromlást? - ismételte meg Kmicic halkan.

- Ahogy kilódult a holttest mellől a pitvarba, onnan meg az udvarra, úgy tántorgott, akárha részeg lett volna. Ott aztán két öklét felemelve éktelen hangon kiáltozta: "Íme, ez hát az én jutalmam a sebeimért, a törődéseimért, a vérem hullásáért, a hazaszeretetemért?!... Egyetlen báránykám volt nékem (kiáltotta), s ezt is elragadtad tőlem, Uram! Fegyveres férfiút elejteni (mondotta), aki keményen járja ez világot (mondotta), méltó dolog Isten kezéhez, ámde egy ártatlan galambfiat megfojtani... azt megteszi a macska is, avagy a vércse, avagy a kánya... meg még..."

- Krisztus sebeire! - sikoltott fel Andrzejowa asszony. - Ne mondja tovább kegyelmed, mert még szerencsétlenséget hozol e házra!

Charlamp keresztet vetett, s folytatta:

- Azt hitte szegény feje, hogy megszolgálta a jutalmát, s íme a jutalom! Hah! Az Isten a legjobban tudja, mit mivel, noha azt sem emberi értelem, sem emberi igazság fel nem mérheti! Most azért ama káromlások után megdermedt, és a földre bukott, a pap pedig elvégezte fölötte az ördögűzést, hogy valamiképpen belé ne menjenek ama tisztátalan lelkek, melyeket a káromlás odacsalogathatott.

- Aztán hamar magához tért?

- Vagy egy óra hosszat hevert ott, mintegy élettelenül, aztán magára lelve, visszatért a kvártélyára, de látni sem akart senkit. A temetésen aztán csak megszólítottam, mondván: "Michal uram, ismerj Istent!" Ő meg csak hallgat. Még három napig Czestochowában maradtam, mert sajnáltam őt magára hagyni, de mindhiába dörömböltem az ajtaján. Látni sem akart! Tusakodtam gondolataimmal, mitévő legyek, várjak-e ott az ajtajánál tovább is, avagy útra keljek?... Hogyan hagyjak ott egy embert, minden vigasztalás híján?! Mindazonáltal, látva, hogy semmit el nem érek, elhatároztam, hogy elmegyek Skrzetuskihoz. Hiszen ő a legjobb barátja, Zagloba uram pedig a másik; hátha megtalálják az utat a szívéhez, különösen Zagloba, aki éles értelmű férfiú, s tudja, kivel hogyan kell szólnia.

- S volt is kegyelmed Skrzetuskinál?

- Voltam, de az Úr itt sem adott szerencsét, mert ők mindketten, Zagloba urammal együtt, a kaliszi járásban vendégeskedtek Stanislaw százados úréknál. Senki nem tudta mikor térnek meg. Erre aztán, gondoltam magamban, amúgy is Zmudz felé visz az utam, betérek hát kegyelmetekhez, s nékem jótevőimhez, s elmondom, mi történt.

- Mindig tudtam, hogy derék gavallér kegyelmed - dicsérte meg Kmicic.

- Nem rólam vagyon itt szó, hanem Wolodyjowskiról - szerénykedett Charlamp. - S bevallom, fölöttébb aggódom miatta, hogy valamiképpen eszét ne veszítse...

- Az Isten megóvja ettől! - fohászkodott fel Andrzejowa asszony.

- Ha megóvja, akkor bizonnyal habitust^[4] ölt őkelme, mert mondhatom kegyelmeteknek, ekkora fájdalmat, mióta élek, nem láttam... Pedig kár a vitéz katonáért, nagy kár!

- Miért volna kár? Hiszen Isten dicsőségét gyarapítja! - szólt közbe ismét Aleksandra asszony.

Charlamp csak a bajuszát mozgatta, és a homlokát dörzsölte.

- Hát, kegyelmetes asszonyom, már akár gyarapítja, akár nem, számolják csak össze kegyelmetek, hány pogányt meg eretneket küldött ő a másvilágra, amivel az Úr Jézust meg az ő szentséges anyját sokkal jobban megörvendeztette, mint ezer pap a prédikációival. Hm! Méltó dolog ezen gondolkozni! Mindenki úgy szolgálja az Úr dicsőségét a legjobban, ahogyan tudja... Mert elhihetik kegyelmetek, a jezsuiták között van sok nálánál okosabb fej, de jobb szablya az egész Köztársaságban nem találtatik...

- Istenemre, igaz! - helyeselt Kmicic. - Nem tudja kegyelmed, ott maradt-e Czestochowában, vagy továbbment?

- Mikor én eljöttem, még ott volt. Hogy azután mit mívelt, nem tudom, csak annyit mondok, óvja meg az Isten minden betegségtől, vagy attól, hogy az öntudatát elveszítse, mert az ilyesmi gyakran együtt jár a desperatióval^[5]. Magára maradt ottan, mindenféle segítség, rokonok, barátok és mindennemű vigasztalás híján.

- Óvjon meg a Boldogságos Szűz, azon a csodatévő helyen, hűséges bajtársam! - kiáltott fel hirtelen Kmicic. - Aki annyi jót tettél velem, hogy az édestestvérem sem tehetett volna többet!

Andrzejowa asszony mélyen elgondolkozott, s hosszú ideig tartott a néma csend, míg végül felkapta szőke fejét, s így szólt:

- Emlékszel-e, Jedrek, mennyi hálával vagyunk adósai?

- Ha elfeledném, az ebektől kellene szemet kölcsönkérnem, mert a magaméval ugyan nem mernék tisztességes emberek szemébe nézni!

- Jedrek, te nem hagyhatod őt magára.

- Hogyan?

- Menj el hozzá!

- Íme a tisztes asszonyi szív, íme a jóságos úrnő! - kiáltott fel Charlamp, elkapva s csókjaival borítva Olenka kezét.

Ám Kmicicnek nem volt kedvére a tanács, így felelt hát, fejét csóválva:

- Elmennék én utána a világ végére is, de... hiszen tudod... ha egészséges volnál, nem mondom... de hát... hiszen tudod! Isten mentsen valamiféle ijedelemtől avagy viszontagságtól... Elszáradnék a nyugtalanságtól... A feleség a legjobb barátnál is elébbvaló... Szánom én Michal uramat... de... hiszen tudod!...

- A laudai atyák oltalma alatt maradok itt. Itt most békesség vagyon, meg aztán én sem ijedek meg a magam árnyékától. Isten akarata nélkül egyetlen hajam szála sem hull le... Ott pedig Michal uramnak netán segítségre vagyon szüksége...

- Hej, bizony, bizony! - helyeselt Charlamp.

- Hallod, Jedrek? Én egészséges vagyok. Senkitől sem érhet sérelem... Tudom én, hogy nem alkalmatos most útra kelned...

- Inkább támadnék álgyukra főzőkanállal! - vágott a szavába Kmicic.

- Úgy véled, ha honn maradsz, nem lesz keserűségedre, valahányszor eszedbe jut, hogy cserbenhagytad a barátodat? Meg aztán az Úristen is könnyen megvonhatja tőlünk az áldást, igazságos búsulásában.

- Szeget ütöttél a fejembe, asszony. Azt mondod, eljátszhatjuk az áldást? Ettől magam is félek!

- Az olyan barátot, amilyen Michal uram, szent kötelesség megsegíteni.

- Szeretem én Michal uramat teljes szívemből. Hiába!... Ha menni kell, hát minél előbb, mert minden óra drága! Megyek is az istállóba... Az élő Istenre, hát csakugyan nincs itt más segítség? Az ördög vitte el azokat is Kaliszba! Hiszen nem magamról van itt szó, hanem rólad, én édes kincsem! Szívesebben elvesztegetném minden vagyonomat, hogysem egyetlen napot nélküled töltsék. Ha azt mondaná valaki, hogy nem a közügyekért hagylak magadra, a kardomat markolatig döfném belé. Azt mondod: kötelesség? Legyen hát! Eb, aki húzódozik! Ha másról volna szó, nem Michalról, el nem mozdulnék tőled!

Azzal Charlamphoz fordult:

- Jöszte velem az istállóba, barátom uram, felkészítjük a lovakat. Te meg, Olenkám, málháztass nékem. Valamelyik a laudaiak közül vigyázza majd a cséplést... Charlamp uram, neked meg legalább két hétig itt kell maradnod, vigyázz a feleségemre. Hátha itt a környéken is akadna valami alkalmatos árenda? Vegyed Lubiczot, he? No, gyere az istállóba! Egy óra múlva indulok! Ha kell, hát kell!...

A lovag csakugyan még napnyugta előtt elindult, s felesége könnyekkel búcsúztatta, meg a kereszttel; benne a szent fa mestermunkával aranyba foglalt szilánkjai. Minekutána pedig Kmicic uram még a régi időkben megszokta a gyors menetelést, most hát elindulván úgy vágtatott, mintha legalábbis zsákmánnyal menekülő tatár hordát kellene elérnie.

Wilnót elérve, Grodno és Bialystok felé vette útját, onnan pedig Siedlcébe igyekezett. Lukówon áthaladva megtudta, hogy Skrzetuski uraimék a gyermekekkel és Zaglobával egyetemben már az elmúlt napon hazaindultak Kalisz vidékéről, elhatározta hát, hogy betér hozzájuk, mert ugyan kivel tudta volna jobban meghányni-vetni Wolodyjowski megsegítését, ha nem velük? Nagy örömmel, de egyben álmélkodva fogadták, ámde örömük könnyhullatásba keseredett, amint megtudták, miben fáradozik. Zagloba uram egész nap nem bírt megnyugodni, s a tó partján oly keserves sírást mívelt, hogy - amint későbben maga mondta - a tó annyira megáradt, hogy meg kellett nyitni a zsilipeket. Mikor azonban jól kisírta magát, mindjárt az eszét kezdte köszörülgetni, a tanácskozáson meg már így adta elő tervét:

- Jan nem mozdulhat innen, mert beválasztották a kapturba^[6], ott pedig lészén dolga bőven, hiszen ennyi háború után rengeteg itt a nyughatatlan lélek. Amit pedig Kmicic uram őkegyelme mond, abból kitetszik, hogy arra feléjük a gólyák az idén Wodoktyban telelnek, fontos functiójuk^[7] lévén, melyet teljesíteniük kell. Nem csoda hát, hogy így állván a dolgok, nem alkalmatos kegyelmednek útra indulnia, kivált, hogy nem tudni, meddig tarthat ez az utazás. Derék szívre vall, hogy eljöttél, de hogy őszinte legyek, megmondom: fordulj vissza, mert Michal uramnál igen közel álló lélekre vagyon szükség, aki nem veszi szívére, ha ráripakodnak, s netán látni sem akarják. Patientia^[8] kelletik ott, meg nagy tapasztalat, kegyelmed pedig csak jó barátja vagy Michalnak, s az ilyen esetekben az non sufficit.^[9] Ne haragudjék kegyelmed, de magad is elismered; hogy Jan meg én régebbi barátai vagyunk, s több viszontagságban volt vele együtt részünk. Édes Istenem! Hányszor mentettük ki egymást halálos veszedelemből, ő engem, én meg őt!

- Hátha lemondanék deputátus^[10] tisztemről? - vetette fel Skrzetuski.

- Az közszolgálat, Jan! - figyelmeztette Zagloba keményen.

- Isten látja a lelkemet - folytatta Skrzetuski gondterhelten -, hogy Stanislaw atyámfiát őszintén, testvérként szeretem, de Michal közelebb állt a szívemhez.

- Nékem még a vértestvéremnél is kedvesebb, annyival is inkább, mert testvérem sosem volt. Nincs arra való idő, hogy az érzelmeink felől vetekedjünk! Látod, Jan, ha ez a szerencsétlenség csak most érte volna Michalt, magam mondanám, engedd át a kapturt a hóhérnak, te meg siess hozzája! De számoljuk csak, mennyi idő telt el azóta, amíg Charlamp uram Czestochowából a Zmudzba, Andrzej uram meg onnan ide eljutott. Most nemcsak arra van szükség, hogy Michalhoz siessünk, hanem ott is kell maradni, nem elég vele együtt sírni, hanem vigasztalással, rábeszéléssel kell segíteni, nemcsak az Úr Jézust példaképpen eléje állítani, hanem értelmét és szívét ízes tréfákkal felvidítani. Tudjátok-e már, kinek kell mennie? Nekem, és megyek is! Isten engem úgy segéljen! Ha megtalálom Czestochowában, elhozom ide, ha nem találom ott, akár Multanyba is utánamegyek, s addig el nem hagyom a kutatást, amíg egy csipetnyi burnótot a saját erőmből az orromhoz bírok emelni.

A két lovag, ezt hallván, már ölelgette is Zagloba uramat, ő pedig szörnyen megindult, nemcsak Michal uram nagy szerencsétlenségén, hanem a saját törődésein is, melyek majd most következnek reá. Így hát patakokban omlott a könnye, s mihelyt megelégelte az öleléseket, így szólt:

- Csak Michalért ne hálálkodjatok nekem, mert ti sem álltok közelebb hozzá, mint én!

- Nem Wolodyjowskiért hálálkodunk mi - mondotta Kmicic -, hanem kőből való vagy már nem is emberi szíve lenne annak, akit meg ne indítana kegyelmednek ez a nagy készsége, meg ama hajlandósága, amely, ha a jó barát rászorul, semmi fáradságra nem tekint, és saját hajlott korával sem törődik. Másoknak ilyen korukban már csak arra vagyon gondjuk, hogy a befűtött kandalló előtt elüldögélhessenek, kegyelmed pedig úgy beszél erről a hosszú útról, mintha az én koromban avagy a Skrzetuski uraméban volnál.

Zagloba nem titkolta ugyan az éveit, de azért nem szerette, ha előtte az emberek úgy emlegették az öregséget, mint az ügyefogyottság édestestvérét, most azért, jóllehet a szeme még vörös volt a sírástól, elégedetlenségét nem titkolva, éles pillantást vetett Kmicicre.

- Hallja-e, kelmed, mikor a hetvenedik évembe léptem, kicsinység nyomta a szívemet, hogy íme, két fejsze is függ a fejem fölött, ámde mikor a nyolcvanadikat is betöltöttem, olyan erő állt belém, hogy bizony még a házasság járt a fejemben. Aztán majd megláttuk volna, melyikünknek lett volna előbb dicsekednivalója!

- Én nem dicsekszem, de kegyelmedtől el nem sajnálnám a dicséretet.

- S bizonnyal szégyenben hagynám kegyelmedet, mint ahogyan a király színe előtt szégyenben hagytam Potocki hetman urat. Mert mikor a koromra példálózott, versengésre hívtam, hogy ki tud több bukfencet vetni egyízromban. Aztán mi sült ki? Rewera^[11] uram vetett is hármat, ámde utána a hajdúknak kellett összeszedniök őkelmét, mert magától nem bírt lábra állni, én pedig körös-körül karikáztam az udvart, vagy harmincötöt vágván ki. Kérdezd csak meg Skrzetuskit, aki tulajdon szemével nézte e dolgot.

Skrzetuski tudta, hogy Zagloba uram egy idő óta mindenben reá szokott hivatkozni mint szemtanúra, tehát anélkül, hogy csak egyet is hunyorított volna, Wolodyjowskira fordította a szót. Zagloba szótlanságba merült, s valamin igen mélyen eltűnődött; végül estebéd után jobb kedvre derülvén, így szólt barátaihoz:

- Mondok valamit, amit nem akárki érne fel ésszel. Íme, reménységem vagyon Istenben, hogy Michal barátunk könnyebben kilábol e nyavalyájából, hogysem kezdetben hittük volna.

- Adná Isten, de honnan jut ez kegyelmed eszébe? - kérdezte Kmicic.

- Hm! Ehhez éles értelem is kelletik, amelyet születésünkkor hozunk magunkkal, hozzá nagy tapasztalat is, amilyennel a ti korotokban nem bírhat az emberfia, meg Michalt is töviről hegyire kell ismerni. Mindenkinek más-más a természete. Az egyik emberbe úgy vágódik bele a szerencsétlenség, mintha - figuraliter^[12] szólva - követ dobnál a folyóvízbe. A víz, a tükre szerint, mintha tacite^[13] folydogálna, ámde a fenéken mégiscsak ott vagyon az a kő, s a víz természetes folyását gátolja, háborítja, s irgalmatlanul tépi, és tépni fogja mindaddig, amíg a víz egy cseppig le nem folyik a Styxbe! Te, Jan, az ilyenekhez számíttatol, de az ilyeneknek rosszabbul megyen a sorsuk ez világon, mert bennük sem a fájdalom, sem az emlékezés el nem múlik. A másik viszontag eo modo^[14] fogadja a csapást, mintha ököllel vágtad volna kupán. Egyszerre elsötétül előtte a világ, de azután csak magához tér megint, s mire a kék folt lemúlik róla, már el is felejtette az egészet. Hej, jobb az ilyen természet ezen a viszontagságos világon.

Nagy figyelemmel hallgatták a lovagok Zagloba uram bölcs szavait, ő pedig örömmel látván, mennyire csüggenek az ajkán, így folytatta:

- Én Michalt minden ízében kiismertem, s Isten látja a lelkemet, nem akarom én őt megszólni, de amondó vagyok, hogy inkább sajnálja ő a házasságot, hogysem a leányzót. Semmi az, hogy oly kegyetlen desperatióba esett, hiszen így is igen nagy szerencsétlenség ez, kiváltképpen pedig őneki. Nem is képzelik kegyelmetek, milyen irgalmatlan kedve volt neki a házasságra. Nincsen benne egy makulányi kapzsiság, sem becsvágy, nem ismer privát érdeket, a magáéval nem törődött, a vagyonát szinte teljesen elvesztette, a hópénzét sosem sürgette; s minden munkájáért, minden érdeméért csak egyet kért az Istentől meg a Köztársaságtól: feleséget. Ki is kalkulálta a lelkében, hogy ez a kenyér megilleti őt; már-már vitte is a szájához, s íme, mintha valaki a bajusza közé fukkantott volna! "Nesze! Egyél!" Csoda-e hát, ha torkon ragadta a desperatio? Nem mondom én, hogy a leányzót is nem szánja, de Istenemre, jobban a házasságot sajnálja őkelme, noha ő maga is megesküdnék rá, hogy megfordítva áll e dolog.

- Adná Isten! - ismételte meg Skrzetuski.

- Várjatok csak, hogy ama lelki sebei begyógyuljanak, s új bőr borítsa be őket, majd meglátjuk, nem tér-e vissza a régi kedve. Csak abban vagyon a periculum,^[15] hogy a desperatio idején valami olyant ne tegyen vagy határozzon, amit később maga is megbánna. De aminek meg kellett történnie, az már megtörtént, mert a szerencsétlenségben egy-kettőre kész a resolutio.^[16] A legényem már szedegeti is a köntösöket a ládából, és rakosgatja, nem mondom hát, hogy nem kell elmenni hozzá, csak vigasztalni akartam kegyelmeteket.

- Apámuram megint balzsamír lesz Michal sebeire! - jegyezte meg Jan Skrzetuski.

- Aminthogy neked is az voltam. Emlékezel? Csak megtaláljam minél hamarabb, mert attól tartok, hogy valami remeteházba búvik el, avagy beveszi magát a távoli sztyeppbe, amit fiatal kora óta úgy megszokott. Kmicic uram, kegyelmed a koromat emlegette, én pedig azt mondom néked, ha akadt valamikor gyors lovú bojár, ki oly vágtatva elvitte volna a levelet, ahogyan majd én vágtatok, akkor ha megtérek, fércet húzassatok vagy borsót fejtessetek velem, avagy guzsalyt adjatok a kezembe. Semminemű kényelmetlenség meg nem tartóztat, sem mások vendégszeretete el nem csábít, sem étel, sem ital a sietségemet meg nem lassítja. Ilyen száguldást még nem látott e világ! Már most is alig bírok megülni, mintha valaki árral szurkálna a lóca alatt, már az úti ingemet is bekenettem kecskefaggyúval, hogy távol tartsa tőle az férgeket...

Zagloba uram azonban mégsem utazott olyan gyorsan, ahogyan azt önmagának és barátainak ígérte, s minél közelebb ért Varsóhoz, annál lassabban haladt előre. Abban az időben történt, hogy, Jan Kazimierz király, a nagy államférfi és hadvezér - mikor a körös-körül pusztító tűzvészeket eloltogatta, s a Köztársaságot mintegy a háborúk özönvizéből kimentette - lemondott az uralkodásról. Mindent elszenvedett, mindent elviselt, a külső ellenség minden csapását mintegy öntestével fogta fel, de mikor aztán belső reformokra gondolván, a várt segítség helyett a nemzettől ellenállást és hálátlanságot tapasztalt, akkor önszántából levette felkent fejéről a koronát, mely immár elviselhetetlen teherré vált számára.

A járási kisgyűlések meg az országos tanácskozások már lefolytak, s Prazmowski prímás november ötödikére összehívta a convocatiós szejmet.^[17]

A jelöltek már jó előre korteskedtek, volt nagy versengés a sokféle párt között is, s noha a döntést csak az electio^[18] hozhatta meg, mindenki felfogta a convocatiós szejm rendkívüli jelentőségét. Vonultak hát a követek Varsóba, hintókban avagy lóháton, cselédséggel és szolgalegényekkel, vonultak a szenátorok is, s mindegyik a maga fényes udvarával. Az utakon nagy volt a torlódás, a fogadók mind tele vendégekkel, úgyhogy a szállásszerzés igen nagy fáradalmakkal járt. Zagloba uramnak mégis adtak helyet, már hajlott korára való tekintettel is, viszont igen nagy vitézi hírneve sokszor késleltette az utazást.

Volt úgy, hogy Zagloba uram betoppant egy-egy kocsmába, amelyet már valamelyik magas személyiség elfoglalt teljes udvarával, de a nagyúr csupa kíváncsiságból kiment, hogy lássa, ki érkezett. A hófehér bajuszú és szakállú aggastyán láttára nyomban tessékelte is befelé az öreget, mondván: "Tessék csak utánam, kegyelmed, kerüljön beljebb némi kis falatozásra."

Zagloba uram nem volt faragatlan ember, nem is húzódozott a meghívástól, mert tudta, hogy mindenki szívesen köt vele ismeretséget. Mikor tehát a házigazda, őt az ajtóban maga előtt eresztvén, megkérdezte: "Kihez légyen szerencsém?" - az öreg csak csípőre vágta a kezét, s nem kételkedvén a hatásban, e két rövid szóval felelt: "Zagloba sum!"^[19]

De nem is fordult elő soha, hogy e két szó hallatára a házigazda ki nem tárta volna ölelő karjait e kiáltással: "Életem legboldogabb napjai közé sorolom e napot!", s nosza kiáltotta is már barátainak vagy az udvari embereinek: "Ide nézzetek! Íme, itt a példakép, a Köztársaság összes gavallérjainak dísze-virága!" Jöttek is mindnyájan megcsodálni Zagloba uramat, az ifjak pedig csókolgatták úti mentéje szárnyait. Már szedték is lefelé a szekerekről az átalagokat meg a hordókat, s jött a nagy áldomás, mely olykor napokig is eltartott.

Mindenki azt hitte, a convocatiós szejmre igyekszik mint követ, s annál nagyobb volt a csodálkozás, mikor maga megcáfolta ezt. Ő azonban megmagyarázta, hogy a mandátumát átengedte Domaszewski uramnak, azért pedig, hogy a fiatalabbak is hozzájussanak a közérdekű dolgok intézéséhez. Voltak, akiknek megmondta utazásának valódi célját, másokat viszont, ha eziránt faggatták, ily szavakkal intézett el: "Gyerekkorom óta hozzászoktam a háborúkhoz, most hát vénségemre megint kedvem kerekedett Dorosenykóval^[20] eljárni egy táncot."

E szavak után még jobban megcsodálták, s ha megtudták is, hogy nem követi minőségben jár, senki előtt sem vesztett becséből, hiszen mindenki tudta, hogy az arbiterek között sokan vannak, akik a követeknél is többet nyomnak a latban. Egyébként minden szenátor, még a legelőkelőbb is, figyelembe vette, hogy néhány hónap múlva meglesz az electio, akkor pedig nagy súlya lesz az ilyen férfiú szavának, akinek oly nagy becsülete van a lovagok között.

Ölelgették is Zagloba uramat, s még a legnagyobb urak is megsüvegelték. A podlasiei úr három napig itatta, Pac uraimék pedig, akikkel Kaluszynban találkozott, valósággal a tenyerükön hordozták.

Sokan titokban jelentékeny ajándékokat, így pálinkát, bort és drága vasalású ládikában kardot, pisztolyt is becsempésztek a szekerébe.

Ebből aztán jól élt Zagloba uram cselédsége is, de viszont ő - elhatározása ellenére - oly lassan haladt, hogy csak a harmadik héten jutott el Minskbe. Ott azonban már nem tartott pihenőt. A piactérre érve olyan fényes és előkelő udvart látott, amilyennel ezen az útján még nem találkozott. Az udvari emberek tarka színekben pompáztak, katonaságból csupán egy fél ezred gyalog volt ugyan, mert a convocatiós szejmre nem volt szokás katonasággal kivonulni, ellenben az is olyan díszes öltözetben, hogy még a svéd királynak sem lehetett mutatósabb gárdája. Azután rengeteg aranyos, üveges hintó, a szekerek tele étkészlettel és élelemmel, valamint makatokkal és szőnyegekkel, hogy a fogadókban a szobákat ki lehessen velük bélelni. A cselédség csaknem teljes egészében idegen, úgyhogy e tolongásban alig lehetett érthető szót hallani.

Zagloba uram végre megpillantott egy lengyel viseletű udvari ember, megállást parancsolt hát, s fél lábát már a kason átvetve, megkérdezte az idegent:

- Kié legyen ez a formás udvartartás, melynél szebb a királynak is aligha lehet?

- Kié lenne - felelte a kérdezett -, ha nem herceg urunké, a litvániai főlovászmesteré?

- Kié? - kiáltott Zagloba.

- Süket kend? Boguslaw Radziwill hercegé, aki követként utazik a convocatióra, de - megadja az Úr! - az electio után már megválasztott királyként tér haza.

Zagloba hirtelen visszarántotta a lábát a kasba.

- Hajts! - kiáltotta a kocsisnak. - Itt semmi keresnivalónk! - S a felháborodástól reszketve ment tovább.

- Uramisten! - dörmögte. - Kifürkészhetetlenek a Te útjaid, de ha ezt a hazaárulót egyetlen mennyköveddel kupán nem teremted, abban kétségtelenül valamelyes rejtett szándékaid lehetnek, amelyeket emberi értelemmel kutatni nem méltó dolog, ámbár emberi szemmel nézve a dolgot, ennek a gézengúznak bizony kijárna, hogy deresre húzván alaposan megcsapják. Látom már, rosszul mennek a dolgok ebben a mi dicső Köztársaságunkban, ha az ilyen hazaárulók, akikben sem becsület, sem lelkiismeret nem lakozik, nemcsak büntetésüket nem veszik, hanem biztonságban és nagy hatalommal járnak-kelnek, sőt még honpolgári tisztségekkel is felruháztatnak. Alighanem el kell már pusztulnunk, mert melyik ország, melyik idegen hatalom az, ahol az ilyen dolog megeshetnék? Jó király volt Joannes Casimirius, de nagyon könnyen megbocsátott, s a leggonoszabbakat is megtanította arra, hogy bízzanak a büntetlenségben és a maguk biztonságában. Ámbár nemcsak az ő bűne ez. Látszik, hogy a nemzetben is végképp aláhanyatlott a lelkiismeretesség és a honpolgári erény. Piha! Piha! Hogy ez követ lehessen! Hogy honpolgárok az ő gyalázatos kezébe helyezzék a haza sértetlenségét és biztonságát, abba a kézbe, amellyel a hazát segített szétmarcangolni és a svéd bilincseket kovácsolni! Elpusztulunk, nem lehet másképpen! Még királynak is ajánlgatják... De hát úgy látszik, e nemzetnél már minden lehetséges. Ő, követ! Istenem, holott a törvény világosan megmondja, hogy nem lehet követ az, aki idegen országokban hivatalokat visel, márpedig ő a hercegi Poroszország főgubernátora, annál a koszos nagybátyjánál! Ahá! Megállj csak, megvagy! Hát a mandátumigazolás mire való? Váljak itt mindjárt birkává, a kocsisom pedig mészárossá, ha el nem megyek a szejmbe akár csak arbiteri minőségemben is, s fel nem vetem ezt a dolgot. Lesznek ott követek, akik támogatásomra sietnek. Azt ugyan nem tudom, bitang hazaárulója, hogy ki tudlak-e rekeszteni a szejmből, mert nagy potentát^[21] vagy, de hogy az electiónál ez nem válik hasznodra, annyi szent! Szegény Michalnak várnia kell egy kicsit, de hát ez pro publico bono^[22] lészen.

Zagloba uram, így gondolkozván, erősen feltette magában, hogy szorgalmatosan eljár a mandátumigazoltatás ügyében, s privát úton is igyekszik a követek között híveket szerezni e dolognak. Ez okból tehát Minskből nagy sietve Varsóba igyekezett, mert félt, hogy a convocatio megnyitásáról el talál késni.

De még jókor érkezett. A követek és a kívülállók száma azonban olyan nagy volt, hogy kvártélyt sem a városban, sem Prága városrészben, sem a városon kívül nem lehetett kapni, még be sem igen kéredzkedhetett valakihez, mert egy-egy szobában hárman-négyen is laktak. A Fugger-féle bormérésben töltötte az első éjszakát, s az elég jól is telt el, de másnap, tulajdon szekerén kijózanodva, maga sem tudta, mitévő legyen.

- Istenem, Istenem! - dörmögte rosszkedvűen, s szétnézett a Krakowskie Przedmiescie utcán, amelyen éppen áthaladtak. - Íme a bernardinus templom, amott meg a Kazanowski-palota romjai! Hálátlan város! Tulajdon vérem árán csikartam ki az ellenség kezéből, s most egy kis zugot is sajnál tőlem, ahol ősz fejemet lehajthatnám.

Pedig a város nem sajnálta ezt a szerény zugot Zagloba uram ősz fejétől, hanem egyszerűen nem volt neki.

Ámde ott őrködött Zagloba uram fölött szerencsés csillaga, mert alig jutott el a Koniecpolski-palotáig, valaki az utca széléről rákiáltott a kocsisra:

- Állj!

A legény megállította a lovakat, mire egy ismeretlen nemesúr lépett a szekérhez, örvendező ábrázattal.

- Zagloba uram! - kiáltotta. - Meg sem ismer kegyelmed?

Zagloba egy harminc-egynéhány esztendő körüli férfiút látott maga előtt, fején hiúzprém kucsma, tollforgóval, ami a katonai szolgálat biztos jele, testén mákszínű dolmány, s azon bíborszínű mente, aranyos derékszíjjal övezve. Rendkívül szép arcú férfiú volt. Kissé sápadt arcát a szabad mezőkön lebarnította a szél, a szeme kék, s merengő tekintetében valamiféle bánat bujkált, arcvonásai rendkívül szabályosak, s férfiúi mivoltához képest talán túlságosan is szépek. Lengyel öltözéke ellenére hosszú hajat és idegenszerűen nyírott szakállt viselt. A szekér mellett megállva, kitárta két karját, Zagloba uram pedig - jóllehet egyelőre nem tudott rá visszaemlékezni - kihajolt a kasból, s átölelte a nyakát.

Melegen megölelgették s időnként el-eltolták maguktól egymást, hogy jobban megnézhesse egyik a másikát; végül Zagloba így szólt:

- Megbocsát, kegyelmed, de még most sem tudok visszaemlékezni...

- Hasling-Ketling!

- Szent Atyám! Arcod ismerős volt nekem, de a köntösöd merőben megváltoztatott, mert hajdanán svéd rejterbekecset viseltél. Hát most már lengyelesen öltözöl?

- Úgy van, mert e Köztársaságot, amely engem, még jóformán sihederkoromban levő legénykét, magához ölelt, és kenyérrel is bőségesen ellátott, anyámul fogadtam, s másat nem is kívánok. Kegyelmed nem tudja, hogy a háború után megszereztem az indigenátust?^[23]

- No, ez kedves hír számomra! Ilyen jó szerencsés voltál?

- Ebben is, meg másban is, mert Kurföldön, fent egészen a zmudzi határon egy névrokonomra bukkantam, aki fiává fogadott, és a címerét is reám ruházta, sőt a birtokát is megosztotta vélem. Kurföldön, Swietában lakik, de ezen a vidéken, Szkudyban is van birtoka, s azt engedte át nekem.

- Isten adjon jó szerencsét! Akkor hát a háborút elhagytad?

- Ha akad valamelyes háború, kétségtelenül beállok. Ezért már árendába is adtam a falucskámat, s most itt várom az alkalmat.

- Ez aztán a gavallér fantázia! Akárcsak úrmagam, mikor még ifjú voltam, no, azért még most is van kurázsi a csontjaimban! Mit mívelsz itt Varsóban?

- Követ vagyok a convocatióra.

- Szent Atyám! Akkor hát már szőröstül-bőröstül lengyel vagy!

Az ifjú lovag elmosolyodott.

- Testestül-lelkestül is, s ez a fontosabb!

- És megházasultál?

- Nem! - sóhajtotta az ifjú.

- Már csak az hiányzik. De várj csak! Netán a Billewiczówna iránti nagy érzelmed még mindig nem szellőzött ki a fejedből?

- Minekutána kegyelmed is tudja, amit pedig a magam titkának véltem, hát tudd meg azt is, hogy semmi újabb nem jött helyette...

- Verd ki a fejedből. Hiszen ő maholnap egy kis Kmiciccel ajándékozza meg a világot. Verd ki a fejedből! Mi dolog az, sóhajtozni, mikor a másik szorosabb kötelékben él véle? Őszintén megmondom, ez nevetséges is.

Ketling felemelte szomorú tekintetét.

- Én csak azt mondtam, hogy újabb érzelmem nincsen.

- Majd lesz, ne félj semmit. Megházasítunk! A magam tapasztalataiból tudom, hogy a szerelemben a fölöttébb nagy állhatatosság csak a gyötrelmeket szaporítja. S minekutána valahanapján magam is olyan állhatatos voltam, akár Troilus,^[24] de sok kedves percet, de sok jó alkalmat elszalasztottam és mennyi gyötrelmet szereztem magamnak!

- Adná Isten, hogy mindenki így megőrizze joviális kedélyét, mint kegyelmed!

- Mert mindig mérsékletben éltem, s ezért nem is nyilallik a csontjaimba! Hol lakol, találtál magadnak alkalmatos fogadót?

- Van egy kényelmes, kisded udvarházam Mokotów felé, melyet már a háború után emeltettem.

- Jó szerencsés vagy, mert én meg tegnap óta mindhiába járom a várost, hogy szállást találjak.

- Szent Isten, bátyámuram, én kegyes jótevőm, már csak meg nem tagadod tőlem, hogy nálam szállj? Van ott hely bőven, mert az udvarházon kívül ott a vendégház is, meg kényelmes istálló, akad hát szállás a szolganépnek meg a lovaknak is.

- Hej, Istenemre, az égből pottyantál le nékem!

Ketling felült a szekérbe, és elindultak.

Útközben Zagloba elbeszélte neki, milyen szerencsétlenség érte Wolodyjowskit, az ifjú meg a kezét tördelte, mert eddig semmit sem tudott erről.

- Annál élesebb tőr ez az én szívemnek is - mondta végül -, mert azt tán nem is tudja kegyelmed, minémű nagy barátság támadt közöttünk az utolsó időkben. Poroszországban minden későbbi háborút meg a várak ostromlását, ahol még svéd várőrség volt, együtt küzdöttünk végig. Jártunk Ukrajnában is, meg harcoltunk Lubomirski ellen, azután megint Ukrajnában, már a rutén vajda halála után, Sobieski királyi hetman uram pálcája alatt. Egy nyereg szolgált közös párnánkul, s egy serpenyőből étkeztünk. Castor és Pollux,^[25] csak így nevezett bennünket mindenki. Csak mikor ő a Zmudzban járt Borzobohata leányasszonyért, akkor állt be némi separatio^[26] közöttünk. Ki hitte volna, hogy legszebb reményei úgy elillannak, akár a levegőbe kilőtt nyíl?

- Semmi sem állandó ezen a siralomvölgyén - felelte Zagloba.

- A hűséges barátságon kívül... Tanácskozni kell, és megtudakolni, hol vagyon ő most. Talán a királyi marsall úrtól megtudunk valamit, hiszen úgy szereti Wolodyjowskit, akár a tulajdon szeme világát. De ha tőle nem is, hát vannak itt követek az ország minden részéből. Lehetetlen, hogy valamelyik ne hallott volna egy ilyen nevezetes lovagról. Ha miben tudok, szolgálok is kegyelmednek, jobban, mintha magamról volna szó.

Így beszélgetve jutottak el a Ketling udvarházához, amely kastélynak is bevált volna. Belül ékes rendben volt minden, értékes bútorzat és házi szer is bőven, akár pénzen vásárolt, akár zsákmányból származó. Különösen fegyverzetben volt gazdag választék.

Örvendezett is Zagloba uram e látványon, mondván:

- Kegyelmed itt akár húsz személyt is vendégül láthatna! Nagy szerencse, hogy találkoztam kegyelmeddel. Elfoglalhattam volna Antoni Chrapowicki uram szállását, mert ismerősöm és jó barátom őkelme. Hívogattak Pac uraimék is, akik a Radziwillek ellen igyekeznek párthíveket gyűjteni, de jobb szeretek itt nálad.

- Hallottam én a litván követek között - vetette közbe Ketling -, hogy minekutána most Litvánián a sor, Chrapowicki uramat akarnák a szejm marsalljává megtenni.

- Nagyon helyes. Tisztes férfiú ő, és realista is, csak egy kicsit engedékeny. Mit sem kedvel jobban, mint az egyetértést, mind azt nézi, hol lehetne valakit összebékíteni a másikkal, pedig hát nem ér az semmit. No de mondjad még őszintén, kicsodád neked Boguslaw Radziwill?

- Amióta Kmicic uram tatárjai Varsónál foglyul ejtettek, azóta senkim. Otthagytam azt a szolgálatot, s későbben sem jártam utána, mert noha hatalmas úr ő, de gonosz és ármányos ember. Eleget láttam őkelmét, mikor Taurogiban ama földöntúli teremtés erénye ellen tört.

- Micsoda földöntúli? Ember, mit beszélsz? Földből vétetett ő is, s éppúgy eltörhet, mint bármely más agyagedény. De hát kisebb gondom...

Zagloba uram úgy elvörösödött a haragtól, hogy még a szeme is kidülledt belé: - Képzelje kegyelmed, az a selyma követ lett!

- Kicsoda? - kérdezte Ketling elámulva, mert az ő gondolata még Olenkánál járt.

- Boguslaw Radziwill! De hát mire való az igazolás, a mandátumok igazolása? Hallod-e, te követ lévén, felvetheted ezt a dolgot, majd alákontrázok én néked a karzatról, ne félj semmit! A törvény mellettünk szól, ha pedig a törvényt akarnák kisebbíteni, az arbiterek között olyan derék tumultust lehetne támasztani, hogy akár meg sem úsznák vér nélkül.

- Az Isten szerelmére, ne mívelje ezt kegyelmed! Én a dolgot felvetem, mert igazságos, de a szejmet megzavarni nem szabad, Isten mentsen meg tőle.

- Szólok én Chrapowickivel is, ámbár ő amolyan langyos víz, ami nagy baj, mert neki mint a szejm jövendő marsalljának, igen súlyos szava lészen. Felszítom én a Pacokat is, legalább őkelme minden praktikáit nyilvánosan kiteregetjük. Hiszen útközben azt hallottam, hogy az a selyma a koronára áhítozik!

- Hacsak ez a nemzet már a végső bukás szélén nem áll, mert nem lenne méltó arra, hogy éljen, ha ilyenek királyává válhatnának - felelte Ketling. - De most már pihenjen le kegyelmed, aztán valamelyik nap elmegyünk a királyi marsall úrhoz, barátunk felől tudakolni.

A convocatiós szejmet néhány nap múlva megnyitották, s - mint Ketling előre látta - csakugyan Chrapowicki uramat választották meg marsalljává, aki akkor smolenski alkamarás volt, később pedig vitebski vajda lett. Minekutána most csak a királyválasztás időpontjának kitűzéséről meg a magasabb fokú kaptur megválasztásáról volt szó, s az ilyen ügyek mellett a különböző pártok intrikáinak nem volt semmi tere, a convocatio lefolyása elég simának ígérkezett. Csak a gyűlés elején zavarta meg a rendet némileg a mandátumok igazolásának a kérdése. Mert mikor Ketling követ kétségbe vonta a bielski kancellárius úr, valamint társa, Boguslaw Radziwill herceg mandátumának törvényes voltát, az arbiterek köréből nyomban harsány kiáltás hallatszott: "Hazaáruló! Idegen hivatalnok!" E hang után hallatszottak mások, némely követek is csatlakoztak hozzájuk, s így a szejm váratlanul két pártra szakadt: az egyik ki akarta rekeszteni a bielski követeket, a másik viszont el akarta ismerni mandátumukat. Végül is megegyeztek abban, hogy bíróság elé viszik a dolgot, mely aztán törvényesnek ismerte el a két úr mandátumát.

Ennek ellenére mégiscsak nagy csapás volt ez a főlovászmester herceg tekintélyére; mert már maga az a tény, hogy mérlegelni kellett, vajon a herceg méltó-e arra, hogy a szejmben helyet foglaljon, s coram publico^[27] felhánytorgatták a svéd háború idején elkövetett minden hűtlenségét és árulását, friss gyalázattal illette őt az egész Köztársaság szemében, és alapjaiban ásta alá minden nagyra törő szándékát.

Ő ugyanis arra számított, hogy míg a Condék, neuburgiak és lotharingiaiak, valamint az egyéb, kisebb jelöltek pártjai egymást kölcsönösen gáncsolni fogják, a választás könnyen hazai jelöltre eshetik.

Saját büszkesége, valamint hízelkedő hívei azt duruzsolták a fülébe, hogy az a hazai jelölt pedig nem lehet más, mint a legfennköltebb lángelmével megáldott, s a legkiválóbb nemzetségből származó, leghatalmasabb úr, vagyis - ő maga.

A dolgot egyelőre titokban tartván, kivetette a hálóját előbb Litvániában, s most készült kivetni Varsóban is, ámde egyszerre rá kellett döbbennie, hogy a hálót, mindjárt az elején, széttépték, s akkora lyukat vágtak rajta, hogy azon át minden hal könnyen elillanhatott. Csikorgatta is a fogát a bírósági eljárás egész tartama alatt, s mivel Ketlingen, mint követen nem állhatott bosszút, kihirdette udvaroncai között, hogy jutalom illeti azt, aki megmutatja, hogy Ketling felszólalása után melyik arbiter kiáltotta elsőnek: "Hazaáruló, lélekkufár!"

Zagloba uram sokkal közismertebb férfiú volt, semhogy a neve sokáig rejtve maradhatott volna, de egyébként sem titkolta cselekedetét. A herceg erre még jobban felháborodott, de meglehetős zavarba is esett, hallván, hogy olyan népszerű lovag állt az útjába, akivel félelmetes tengelyt akasztani.

Zagloba maga is ismerte ezt a nagy erejét, mert mikor eleinte röpködni kezdtek a fenyegetések, egy népes nemesi gyülekezetben ő is felszólalt:

- Nem tudom én, biztonságos lehetne-e valakinek, ha itt, e helyen, csak egyetlen hajszál is lehullana a fejemről. Közel az electio, s ha majd itt ezer, százezer bajtársi szablya összegyülekezik, könnyűszerrel sor kerülhet néminemű szabdalkozásra is...

E szavak eljutottak a herceg fülébe, aki ezek hallatára összeharapta az ajkát, s megvetően elmosolyodott, ámde lelkében mégiscsak azt gondolta, hogy Zagloba uramnak igaza lehet.

Másnapra nyilván meg is változtatta a vén lovag személyét illető szándékait, mert mikor az asztalnokmester herceg lakomáján valaki szóba hozta Zaglobát, Boguslaw megjegyezte:

- Amint hallám, fölöttébb ellenemre van ama nemesúr, én azonban annyira szeretem a lovagias férfiakat, hogy ha ezentúl sem szűnnék is meg ártásomra lenni, én mégis mindenkor kedvelném őt.

Egy héttel későbben pedig ugyanezt megismételte magának Zagloba uramnak is, mikor Sobieski királyi nagyhetman úrnál találkoztak.

Zagloba látszólag megőrizte ugyan nyugalmát, s arcán most is az a nagy fantázia tükröződött, a szíve azonban mégis nagyot dobbant a herceg láttára, mert nagyúr volt ő, kinek keze messze elért, s nagy emberevő, akitől mindenki rettegett. A herceg viszont az egész asztalon át egyenesen hozzá intézte a szót:

- Nemzetes Zagloba uram, fülemhez jutott már, hogy kegyelmed, ámbár nem is követ, azon szorgoskodtál, hogy engem ártatlanul kirekesztess a szejmből, én azonban ezt keresztényi módon megbocsátom kegyelmednek, s ha valamikor támogatásomra lenne szükséged, meg nem tagadom.

- Csak az alkotmány mellett álltam ki - vágta vissza Zagloba -, amit minden nemesembernek kötelessége megtenni, ami pedig a protekciót illeti, azt az én koromban legajánlatosabb az Istennél keresni, hiszen már a kilencvenedikhez közeledem.

- Szép kor, ha olyan erényes is volt, amilyen hosszú, amiben különben nem kételkedem.

- A hazámat meg az én Uramat szolgáltam, idegen isteneket nem keresvén.

A herceg kissé összehúzta a homlokát:

- Énellenem is szolgált kegyelmed, jól tudom. De hát legyen már béke közöttünk! Mindez feledve már, még az is, hogy mások privát gyűlöletét is ellenem szítottad. Azzal az ellenségemmel még vagyon némi számadásom, de feléd békejobbot nyújtok, s barátságot ajánlok.

- Hétszilvafás vagyok én csak, s fölöttébb magas volna nekem ez a barátság. Úgy kellene kapaszkodnom utána, avagy ugrálva kapkodnom feléje, ez pedig vénségemre már nehezemre esnék. Ha pedig hercegséged Kmicic úrral, nekem jó barátommal való számadásról beszél, szívből ajánlom, hagyjon fel nagyságod ezzel az aritmetikával.

- Ugyan mi okból? - kérdezte a herceg.

- Mert négy művelet vagyon az aritmetikában. Bár Kmicic uram birtoka se kutya, a nagyságod hercegi javaihoz képest csak amolyan legyecske, így hát az osztásba őkelme nem egyeznék bele; a szorzásban most ő maga foglalatos, elvonni magától pedig semmit nem enged; legfeljebb hozzáadhatna még valamit, de alig hiszem, hogy hercegi nagyságodnak erre volna appetitusa.^[28]

Boguslaw herceg igen gyakorlott mestere volt a szóharcnak, nem tudni tehát, Zagloba fejtegetése avagy nagy vakmerősége ejtette-e ámulatba, elég az hozzá, hogy egy szót sem bírt szólni. A jelenlevőknek már a hasuk rázkódott a nevetéstől, Sobieski uram pedig torkaszakadtából hahotázva szólt:

- Öreg zbarazi harcos ez! Ért a kardforgatáshoz, de nyelve is helyén van őkelmének! Jobb őt békében hagyni.

Boguslaw, látván, hogy kérlelhetetlen emberre akadt, nem is próbálta többé megnyerni magának, hanem mással kezdett beszélgetést, csak olykor-olykor vetett egy-egy gonosz pillantást a vén lovag felé.

Sobieski hetman uram azonban, jókedvre derülvén, így folytatta:

- Mester vagy, barátom uram, mégpedig a javából. Találtál-e valaha magadhoz méltót e Köztársaságban?

- Kardban - felelte Zagloba, az elismerésnek örvendezve - Wolodyjowski fölér velem, de Kmicic is méltó tanítványom.

Itt egyet kacsintott Boguslaw felé, de az úgy tett, mintha nem hallaná, s szorgalmatosan beszélgetett a szomszédjával.

- Bah! - jegyezte meg a hetman. - Wolodyjowskit nemegyszer láttam munkában, s kezeskednék érte, ha az egész kereszténység sorsáról volna is szó. Kár, hogy mintha a villám sújtott volna ebbe a kiváló vitézbe.

- Mi történt véle? - kérdezte Sarbiewski uram, a ciechanówi fegyvernök.

- Szerelmetes leánykája halt meg Czestochowában, utazás közben - felelte Zagloba -, és az a legnagyobb baj, hogy sehonnan sem tudakolhatom meg, hol találhatnék rá.

- Istenemre! - kiáltott fel erre Warszycki uram, a krakkói kastellán. - Hiszen Varsóba jövet találkoztam vele útközben. Ő is úton volt, s bevallotta nekem, hogy megutálva a világot és a benne levő sok vanitast,^[29] a Mons Regiusra^[30] igyekszik, hogy imádkozás és elmélkedés közepette fejezze be meggyötört életét.

Zagloba a maradék haját tépte.

- Kamaldoli barát lett, Istenemre! - kiáltotta szörnyű kétségbeesésében.

A kastellán úr híre valóban igen nagy hatással volt mindnyájukra.

Sobieski uram nagyon szerette a katonákat, s tudta, a hazának mily nagy szüksége van rájuk, nagyon elszomorodott hát, s kis idő múlva így szólt:

- Az emberi szabad akaratnak és az Isten dicsőségének nem méltó dolog elleneszegülni, de nagy kár érte, s bajos eltitkolnom kegyelmetek előtt, hogy fölöttébb sajnálom e dolgot. Jeremi herceg iskolájából való vitéz volt ő, minden ellenség ellen kiváló, de a horda és a garázdálkodó martalócok ellen meg utolérhetetlen. Alig akad a sztyeppén olyan portyázó, mint például a kozákoknál Piwo, a komputban^[31] pedig Ruszczyc uram, de Wolodyjowskival ezek sem vetekedhetnek.

- Szerencse, hogy kissé csendesebb idők járnak - felelte a ciechanówi fegyvernök -, és hogy a pogányság híven megtartja a nagy jó uram győzhetetlen szablyája által kikényszerített podhajcei kötést.

Itt a fegyvernök meghajolt Sobieski felé, az pedig a nyilvános dicséretnek örvendve így felelt:

- Elsősorban az Úristen jósága engedte meg nekem, hogy a Köztársaság határán megállván, kissé megszaggassam az ellenséget, utána pedig derék katonáim mindenre készséges resolutiója. Tudom, hogy a kán szívesen tiszteletben tartaná a kötéseket, ámde a Krímben maga a kán ellen is vagynak zendülések, a bialogródi horda pedig egyáltalán nem hallgat rá. Éppen most kaptam a hírt, hogy a moldovai határon már tornyosulnak a fellegek, s a hordák könnyen be is törhetnek. Meg is parancsoltam, hogy serényen vigyázzák az utakat, de hát kevés az én hadam, s ha egy helyünnen átaldobom a másikra, akkor megint ott támad lyuk közöttük. Főleg praktikusokban szűkölködöm, akik a horda harci módját jól ismerik, s ezért sajnálom nagyon Wolodyjowskit.

Erre Zagloba elvette a halántékától az ökleit, melyekkel a fejét szorította volt, s felkiáltott:

- De bizony nem lesz belőle kamaldoli szerzetes barát, még ha meg kellene is ostromolnom a Mons Regiust, hogy erővel hozzam el onnan! Istenemre, már holnap indulok hozzá. Hátha hallgat rábeszélésemre, de ha nem, elmegyek a prímáshoz avagy a kamaldoli generális atyához, vagy akár Rómába is, ha kell! Nem kívánom én az Isten dicsőségét kisebbíteni, de hát micsoda kamaldoli barát lenne belőle, mikor szakáll se akar serkedni az állán, legfeljebb annyi, mint nekem a tenyeremen! Istenemre, soha el nem tudna ő énekelni egy misét, vagy ha hozzálátna is, a patkányok mind elmenekülnének a kolostorból, mert azt gondolnák, hogy valami kandúr nyávog ott, lakodalmát tartván. Bocsássanak meg kegyelmetek, hogy őszintén kimondom, ami fájdalmamban a nyelvemre kívánkozik. Hiszen ha tulajdon fiam volna, azt sem szeretném annyira, mint ahogy őt szeretem. Isten oltalma legyen vele! Isten oltalmazza! Még ha bernardinus, de kamaldoli! Nem lesz abból semmi! Lelkem rajta! Holnap lesz a napja, hogy bekopogtatok a prímás atyához, hadd adjon levelet a perjelhez.

- Fogadalmat még nem tehetett - vetette közbe a marsall úr. - Ám kegyelmed ne igen nógassa, hogy valamiképpen meg ne makacsolja magát, még aztán arra is vigyázni kell, hogy az ő cselekedetében nem Isten akarata tetszik-e meg.

- Isten akarata? Az Isten akarata nem jön ily hirtelen, hiszen a példaszó is azt mondja, a hirtelen csak bűnt terem. Ha Isten akarata lenne, akkor én már régóta láttam volna benne a hajlandóságot, márpedig ő nem pap volt, hanem dragonyos. Ha ép elmével, békességben határozta volna el, nem szólnék én egy szót se, de az Isten akarata nem csap úgy le az emberfiára, akár a sólyom a jércére. Dehogyis fogom én nógatni. Mielőtt elindulnék, jól meghányom-vetem magamban, mit mondjak neki, hogy valamiképpen mindjárt gyanút ne fogjon; de Istenben a reménységem! Ő maga is mindig jobban bízott az én értelmemben, hogysem a magáéban; reménylem, most is úgy lészen, hacsak mindenestül fogva meg nem változott.

Másnap Zagloba uram, a prímás levelével a zsebében, Haslinggal együtt eltervezvén mindent, felment a Mons Regiusra, s becsengetett a kolostor kapuján. A szíve erősebben megdobbant a gondolatra, hogy vajon miként fogadja Wolodyjowski, ő maga is előre jól megfontolta, mit mond majd neki, megértvén, hogy igen sok függ az első fogadtatástól. Ezt elgondolván, másodszor is megrántotta a csengőt, s mikor a kulcs megcsikordult a zárban, s az ajtó kissé kinyílt, ő már nyomakodott is befelé, kissé erővel is, s így szólt a zavartan ott álló fiatal baráthoz:

- Tudom én, hogy ide csak külön engedelemmel szabad belépni, ámde nékem levelem van az érsekprímás úrtól, amelyet légy szíves, carissime frater^[32], átadni a perjel atyának.

- Kegyelmed kívánsága szerint lészen - felelte a kapus, s a prímás pecsétjét látva, meghajolt a lovag felé.

Azzal a csengő nyelvéhez kötött szíjat megfogva, kettőt kondított vele, hogy valaki kijöjjön, mert ő nem mozdulhatott el a kaputól. A kondulásra előjött egy másik barát, s a levelet átvéve, szótlanul vitte a perjelhez, Zagloba uram pedig, a magával hozott batyut a padra téve, maga is leült, s hangosan szuszogni kezdett.

- Mióta szolgálsz a kolostorban, fráter? - szólalt meg végre.

- Ötödik esztendeje - hangzott a válasz.

- No lám, milyen fiatal, s immár ötödik éve! Így aztán, még ha ki akarnál is lépni, késő volna! Pedig hát alighanem többször is megkísértett már a vágy, mert úgy van az, hogy ezt a hadakozás vonzza, a másikat a lakomák, a harmadikat meg a fehérnép...

- Apage!^[33] - kiáltott fel a barát, kegyesen keresztet vetve.

- Hogyan? Nem kísértett még a vágyakozás, hogy kiszabadulj innen? - ismételte meg Zagloba.

Ám a barát csak bizalmatlan pillantással mérte végig az érseki küldöttet, aki ily furcsa szavakat szól, majd így válaszolt:

- Aki mögött itt egyszer bezárul az ajtó, az többé ki nem megy.

- Az majd még elválik! Mi van Wolodyjowski úrral? Egészséges?

- Nincs itt ilyen nevű férfiú.

- Michal fráter? - kérdezte Zagloba találomra. - Azelőtt ezredeskapitány volt a dragonyosoknál, csak nemrég jött ide.

- Azt Jerzy fráternek hívjuk, de ő még nem esküdött fel, s nem is esküdhetik, amíg el nem jön a rendelt ideje.

- És bizonnyal fel sem esküszik, mert el sem hiszed, fráter, micsoda veszedelmes szoknyavadász volt őkelme! A női erényeknek még egy ilyen megveszekedett ellenségét meg nem lelnéd egyetlen szerzet... de mit is beszélek... egyetlen regementben, az egész komputban sem...

- Nem méltó dolog ilyesmit hallgatnom - szólt közbe a barát, egyre növekvő ámulattal és megbotránkozással.

- Hallod-e, fráter, nem tudom, hol szokás nálatok a vendéget fogadni, de ha itt, ezen a helyen, akkor jót mondok: amint ama Jerzy barát idejön, te inkább igyekezz innét amoda, abba a szobácskába a kapu mellett, mert mi itt fölöttébb világi dolgokról fogunk beszélni.

- Inkább máris megyek - jelentette ki a barát.

Közben megjelent Wolodyjowski, jobban mondva Jerzy fráter, ám Zagloba meg sem ismerte, mert Michal uram szörnyen megváltozott. Mindenekelőtt a hosszú, fehér csuhában magasabbnak látszott, mint a dragonyosbekecsben, azután a régebben hetykén felfelé álló bajusza most lekonyult, szakállt is igyekezett növeszteni, de csak két szőrpamatka látszott az állán, nem hosszabbak egy-egy félujjnyinál, végül nagyon le is soványodott, s a szeme is elvesztette régi csillogását. Lassú léptekkel, lehorgasztott fejjel, s kezét a csuha alatt mellén keresztbe fonva közeledett.

Zagloba nem ismerte meg, s azt hivén, talán maga a perjel jön, felállt, hogy köszöntse:

- Laudetur...^[34]

De hogy közelebbről megnézte, egyszerre kitárta a karját, s felkiáltott:

- Michal uram! Michal uram!

Jerzy fráter tűrte, hogy az öreg a karjába kapja, valami zokogásféle rázta meg a keblét, ám a szeme száraz maradt: Zagloba sokáig ölelgette, míg végül megszólalt:

- Nem csak te sírtál szerencsétlenségeden. Sírtam én, sírtak Skrzetuskiék és Kmicicék is. Isten akarata! Nyugodj bele, Michal! Vigasztaljon és jutalmazzon meg az irgalmas Isten!... jól tetted, hogy egyelőre e falak közé zárkóztál. Nincs is a szerencsétlenségben jobb dolog az imádságnál és a kegyes elmélkedésnél. Gyere, hadd öleljelek meg még egyszer. Alig látlak a könnyeimtől!

S Zagloba uram valóban sírt, annyira megindította a kislovag látása. Majd így folytatta:

- Bocsáss meg, hogy elmélkedésedben megzavarlak, de nem tehettem egyebet, s magad is igazat adsz nekem, ha igazamat elibéd adom! Hej, Michal! De sok jóban és rosszban részeltünk mi együtt! Találtál-e néminemű vigaszt e rácsok mögött?

- Találtam - felelte Michal uram -, ama szavakban, amelyeket itt naponta hallok és magam is ismételek, s melyeket holtomiglan ismételgetni akarok: memento mori.^[35] Nekem már csak a halálban vagyon vigasztalásom.

- Hm! Könnyebb a halált a harctéren megtalálni, hogysem a kolostorban, ahol az élet úgy folyik, mintha fonalat tekernél lassan lefelé a gombolyagról.

- Itt nincsen élet, mert nincsenek földi dolgok, s minekelőtte a lélek elhagyná a testet, mintha máris merőben másféle világon élne.

- Ha így áll e dolog, akkor már meg sem mondom, hogy a bialogródi horda nagyban feni a fogát a Köztársaságra, mert mit is érdekel ez téged?

Michal uram bajuszkája megmozdult, s jobbjával máris bal oldala felé kapott, de kardját nem találván, két kezét nyomban elrejtette a csuhája alá, s fejét lehorgasztva szólt:

- Memento mori!

- Helyes, helyes! - felelte rá Zagloba, kissé türelmetlenül hunyorgatva ép szemével. - Tegnap még azt mondta Sobieski hetman uram: "Csak ezt az egy vihart szolgálná még végig Wolodyjowski, aztán hadd vonulna kolostorba, amelyikbe akar. Az Úr meg nem neheztelne rá érte, sőt annál nagyobb érdeme lenne az ilyen szerzetesnek." De hát nem is lehet csodálkozni rajta, hogy saját békességedet a haza üdve fölé emeled.

Hosszas csend következett, csak Michal uram bajuszkája borzolódott fel kissé, s kezdett könnyedén, de gyorsan mozogni.

- Az esküt még nem tetted le - kérdezte végül Zagloba -, s bármely pillanatban kijöhetsz?

- Még nem vagyok szerzetes, mert Isten kegyelmére vártam, meg hogy minden fájdalmas földi gondolat elhagyja lelkemet. Ámde a kegyelem fölöttem lebeg, nyugalmam visszatér, kimehetnék, de nem akarok, mert közeledik a idő, mikor tiszta lelkiismerettel s minden földi vágytól mentesen felesküdhetem.

- Nem akarlak én eltéríteni ettől, inkább magam is dicsérem elhatározásodat, ámbár emlékszem, mikor Skrzetuskit arra gondolt, hogy kolostorba vonul, úgy határozott, hogy vár addig, amíg a haza az ellenség áradatától meg nem szabadul. De te tegyed, amit jónak ítélsz. Nem én leszek az, aki lebeszél erről, hiszen valahanapján magam is hivatást éreztem a kolostori életre. Most ötven éve már meg is kezdtem a noviciatust; selyma legyek, ha nem igaz! No de hát az Isten másképpen rendelte!... Csak annyit mondok, Michal, hogy most ki kell jönnöd velem, ha csak egypár napra is.

- Minek menjek ki? Hagyjatok engem békében! - felelte Wolodyjowski.

Zagloba mentéje szárnyát a szeméhez emelte, s hüppögni kezdett.

- A magam számára - mondotta szaggatottan - nem kérek segítséget, ámbár Boguslaw Radziwill herceg bosszúja kerget; orgyilkosokat küldöz reám, s engem, elvénhedett embert, nincs, aki megvédelmezzen... Azt hittem... netán te! De hát üsse kő!... Én mindig szeretni foglak, még akkor is, ha te látni sem akarsz... Csak imádkozz a lelkem üdvéért, miért én Boguslaw bosszuló kezét el nem kerülöm... Jöjjön rám, aminek jönni kell. Ám egy másik barátod, ki minden falat kenyerét megosztá veled, halódik, s mindenáron látni kíván. Nem akar anélkül meghalni, mert néminemű vallomást kíván tenni neked, amitől a lelke üdvössége függ.

Michal uram már Zagloba veszedelmét is nagy megindultsággal hallgatta, de most már felpattant:

- Skrzetuski? - kérdezte, a vén lovag karját megragadva.

- Nem, Ketling!

- Szent Isten, mi történt vele?

- Engem védelmezett, s Boguslaw pribékjei meglőtték, bizony nem tudom, húzza-e holnapig. Miattad estünk ilyen veszedelembe, Michal, mert csak azért jöttünk mindketten Varsóba, hogy neked némi vigasztalást hozzunk. Gyere ki, legalább két napra, s vigasztald meg a haldoklót. Majd aztán visszajöhetsz, s beállhatsz szerzetesnek... Elhoztam a prímás levelét a perjelnek, melyben kéri, hogy semmi impedimentumot^[36] ne állítson neked... No, siess, mert minden perc drága!

- Istenemre! - horkant fel Wolodyjowski. - Mit hallok? Itt semminemű impedimentumot nem támaszthatnak, mert mostanáig mintha csak bűnbánati áhítaton volnék itt... Istenemre! A haldokló kívánsága szent! Azt meg nem tagadhatom!

- Bizony, halálos bűn lenne! - harsogta Zagloba.

- Úgy van! Mindig az az áruló Boguslaw!... De ha Ketlinget meg nem bosszulom, sose kerüljek vissza ide!... Megtalálom én azokat a pribék udvaroncokat, s beszaggatom a fejüket... Szent Atyám, máris bűnös gondolatok kísértenek! Memento mori!... Itt várjon rám kegyelmed, míg öltözéket váltok, mert csuhában kimenni nem szabad...

- Íme, a köntös! - kiáltotta Zagloba, felkapva a batyucskát, amely eddig ott hevert mellette a padon. - Mindenre volt gondom, mindent előkészítettem... Itt a csizma, íme, egy derék szablya is, meg a bekecs...

- Jöjjön kegyelmed a cellába! - sürgette a kislovag sietve.

És bementek. Mikor pedig újra előjöttek, Zagloba uram mellett már nem a fehér barát lépkedett, hanem a katonatiszt, térden felül érő sárga csizmában, oldalán a szablya, a vállán keresztbe vetett fehér kardkötőn.

Zagloba erősen hunyorgatott, s bajusza alatt mosolygott is a kapus fráter láttán, aki nem titkolt megbotránkozással nyitott ajtót a két férfiúnak.

A kolostor közelében, valamivel lejjebb állt Zagloba uram szekere, mellette két szolgalegény, az egyik a bakon ülve, gyeplőszáron tartotta a jól összeválogatott négyest, melyen Wolodyjowski mindjárt végig is jártatta szakértői tekintetét, a másik pedig a szekér mellett, egyik kezében egy pókhálós butykossal, a másikban pedig két serleggel.

- Hosszú az út Mokotówig - jegyezte meg Zagloba -, s Ketling betegágyánál nagy szomorúság vár ránk. Igyál, Michal, hogy erőd legyen mindent elviselni, mert fölöttébb nyavalyás állapotban vagy.

Azzal kivette az üveget a legény kezéből, s maga töltötte meg a serlegeket az öregségtől már megsűrűsödött, jóféle máslással.

- Derék ital ez - jelentette ki, az üveget a földre állítva, s kezébe véve a serlegeket. - Ketling egészségére!

- Egészségére! - ismételte meg Wolodyjowski is. - Siessünk! - S fenékig felhajtották.

- Siessünk! - ismételte meg Zagloba. - Tölts, fiam! Skrzetuski egészségére! Siessünk!

Ismét fenékig felhajtották, mert csakugyan sietniök kellett.

- Üljünk fel! - sürgette Wolodyjowski.

- Hát az enyémre nem iszol? - kérdezte Zagloba sértődötten.

- No, csak szaporán!

S szaporán kiitták. Zagloba egyszerre felhajtotta, bár volt vagy fél fertály a serlegben, s a bajuszát meg sem törölve, kiáltotta:

- Hálátlanság volna tőlem, ha a tiédre is nem innék! Tölts, fiam!

- Köszönöm! - felelte Jerzy fráter.

A butykosnak már a feneke látszott, Zagloba megragadta a nyakát, s izzé-porrá törte, mert nem bírt üres edényre nézni. Erre aztán gyorsan felültek és elindultak.

A nemes ital csakhamar áldott melegséggel töltötte meg ereiket, szívükbe pedig új reménységet öntött. Jerzy fráter ábrázatát könnyű pír lepte be, s tekintete is visszanyerte régi szilajságát.

Kezét egyszer-kétszer önkéntelenül a bajuszához emelte, s úgy megpödörgette, hogy a két vége olyan volt, akár az ár, s csaknem a szeméig felért, közben pedig kíváncsian nézelődött széjjel a vidéken, mintha most látná először.

Zagloba egyszerre a térdére csapott, s váratlanul felkiáltott:

- Hej, haj! Bízom benne, hogy ha Ketling meglát, menten visszatér az egészsége! Hej, haj!

Azzal átölelte Michal uram nyakát, s teljes erejéből magához szorongatta.

Wolodyjowski sem akart adósa maradni, tehát őszinte szeretettel összeölelkeztek.

Egy darabig boldog hallgatásba merülve, szótlanul haladtak, miközben az út mindkét oldalán előbukkantak már a külváros apró házai.

A házak előtt nagy volt a forgalom. Mindkét irányban vonultak a polgárok, a különböző színekbe öltözött szolganép, katonák és nemesek, olykor pompás öltözékekben.

- Összesereglett ám a nemesség nagy sokasága a convocatióra - jegyezte meg Zagloba -, mert ámbátor sok van itt, aki nem is követ, mindazonáltal itt akar lenni, hallani és látni. A házak és a fogadók mind dugig telve vagynak, hogy egyetlen szobácskát sem találsz, az utcákon pedig annyi nemeskisasszony kóricál, hogy a szakállad szálain meg nem számlálod. Olyan szépek is az eszemadták, hogy az embernek néha kedve kerekednék megcsapkodni az oldalát a könyökével, akár a kakas a szárnyával, s nagyot kukorékolni. Nézd csak, nézd azt a kis feketét, aki után a hajdú azt a zöld mentécskét viszi, nem takaros kis portéka, mi?

Zagloba uram itt öklével oldalba taszította Wolodyjowskit, mire az odanézett, bajuszkáját megmozgatta, szemével villantott, de abban a minutumban el is szégyellette magát, észbe kapott, s fejét lehorgasztva, némi hallgatás után csendesen dörmögte:

- Memento mori!

Zagloba pedig megint átölelte a nyakát.

- Ha szeretsz, per amicitiam nostram,^[37] ha valamire becsülsz, házasulj meg. Annyi a derék leányzó, házasulj meg!

Jerzy fráter álmélkodva nézett barátjára. Zagloba uram nem lehetett ittas, hiszen máskor háromennyit megivott anélkül, hogy meglátszott volna rajta, tehát csak megindultságában beszélhetett. Ám minden ilyetén gondolat oly távol volt most Michal uramtól, hogy az első pillanatban a nagy álmélkodás legyőzte felháborodását.

Később azonban keményen Zagloba szemébe nézett, s megkérdezte:

- Netán fejébe szállt kegyelmednek a bor?

- Teljes szívemből mondom, házasulj meg!

Wolodyjowski most már még szigorúbban nézett rá.

- Memento mori!

Ám Zaglobát nem lehetett egykönnyen eltéríteni a szándékától.

- Michal, ha szeretsz, tedd meg a kedvemért, hagyd a csudába azt az örökös "mementót". Repeto,^[38] azt teszed, amit akarsz, de én úgy vélem, mindenki azzal szolgáljon Istennek, amire teremtette. Téged azonban a kardforgatásra teremtett, nyilván ez volt az akarata, ha megengedte, hogy oly nagy tökéletességre vigyed azt a mesterséget. Mert ha azt akarta volna, hogy pap legyen belőled, akkor nyilván merőben másféle értelemmel ruházott volna fel, inkább a könyvek meg a deák nyelv felé hajlítván a szívedet. Azt is vedd eszedbe, hogy a szent vitézek nem csekélyebb tisztességben állanak odafent, mint a szent szerzetesek, hadjáratokra is eljárnak a pokol hadai ellen, s jutalmat is kapnak az Úr kezéből, ha zsákmányolt zászlókkal térnek onnan vissza... Mindez igaz beszéd, magad sem tagadhatod.

- Nem tagadom, meg azt is jól tudom, hogy bajos nekem a kegyelmed értelme ellen vitézkednem, de kegyelmed sem tagadhatja, hogy a bánatos szív számára jobb koszt-kvártély vagyon a kolostorban, hogysem a nagyvilágban.

- Bah! Ha jobb, akkor annál inkább a búbánat számára kell a szerzeteket fenntartani. Bolond, aki a bánatot táplálja ahelyett, hogy éhen veszejtené, hogy minél előbb döglene ki még az írmagja is!

Wolodyjowski uram erre nem talált egyhamar ellenérvet, tehát elhallgatott, s csak kis idő múlva szólalt meg epedő hangon:

- Ne beszéljen nékem kegyelmed a házasságról, mert az ilyen emlékek csak a szívem sebeit tépik fel újból! A régi arra való kedvem is elfogyatkozott, mert elmosták a könnyeim, de az éveim sem arra valók már, hiszen immár deresedik az üstököm. Negyvenkét esztendő, s abból huszonöt örökös háborús törődésekben, bizony nem tréfadolog! Nem tréfadolog!

- Istenem, ne büntesd meg káromlásáért! Negyvenkét esztendő! Piha! Nekem több mint kétszerte annyi nyomja a vállamat, s az emberfiának gyakran még ugyan ám korbácsoltatnia kell magát, hogy a nagy hévséget kiverje a véréből, akár a port a gúnyájából. Tiszteld ama drága halottad emlékét, Michal! Neki jó voltál, másnak meg már ócska, öreg vagy?

- Hagyjon békén, hagyjon békén kegyelmed! - fakadt ki a kislovag fájdalmasan.

S már hullott is a könnye bajuszkájára.

- Nem szólok én már egy szót sem - ígérte meg Zagloba -, csak add lovagi paroládat, hogy történjék Ketlinggel bármi, egy hónapig velünk maradsz. Skrzetuskit is meg kell látogatnod... Ha aztán később újra fel akarod ölteni a csuhát, ám legyen, senki nem fog akadályokat gördíteni eléd.

- Itt a kezem! - mondta rá Michal uram.

Erre aztán nyomban más irányba terelték a szót. Zagloba a convocatióról mesélt, elmesélte, hogyan mozgatta meg Boguslaw herceg ellen az igazolás dolgát, s elmondta Ketling esetét is.

Néha azonban félbeszakította a beszédet, s mélyen elgondolkozott. Nyilván vidám gondolatai lehettek, mert olykor-olykor a térdére csapva felkiáltott:

- Hej, haj!

Amint azonban Mokotówhoz közeledtek, arcára egyre világosabban kiült a nyugtalanság. Aztán hirtelen Wolodyjowskihoz fordult:

- El ne felejtsd, paroládat adtad, hogy bármi történjék Ketlinggel, egy hónapig velünk maradsz.

- Parolámat adtam, s meg is tartom - felelte a kislovag.

- Íme, Ketling udvarháza! - kiáltott fel Zagloba. - Derék hajléka van.

Aztán a kocsisnak kiáltotta:

- Durrants csak egyet azzal az ostorral, ünnep lészen ma ebben a házban!

Már hangzott is az ostor durrogása, ám a szekér még be sem gördült a kapun, s a pitvarból már elő is ugrott néhány bajtárs, Michal uram ismerősei. Voltak közöttük régi cimborák is, még a Hmelnickij-féle időkből, meg újabb bajtársak a későbbi háborúkból, közöttük Wasilewski és Nowowiejski uraimék, szinte gyerkőcök még, de tüzes gavallérok, akik mint tejfelesszájú legénykék szöktek meg az iskolából, s már néhány év óta háborúban űzik a katonamesterséget, Wolodyjowski uram pálcája alatt. A kislovag igen-igen megszerette őket.

Az idősebbek közül ott volt Orlik úr, kinek a címere Nowina, a koponyája pedig arannyal volt beforrasztva, mert annak idején egy svéd gránátos rést vágott rajta, meg Ruszczyc uram, a félvad pusztai lovag, a híres-nevezetes portyázó, aki ebben a mesterségben csak Wolodyjowskival nem vehette fel a versenyt, meg még mások is néhányan. Ezek, megpillantván a két férfiút a szekéren, kiáltozni kezdtek:

- Itt van, itt van! Vicit^[39] Zagloba! Itt van!

Azzal a szekérhez rohanván, karjukba kapták a kislovagot, s vitték a tornác felé, egyre hajtogatva:

- Isten hozott! Isten éltessen, derék bajtárs! Megvagy, s el sem eresztünk többé! Vivat Wolodyjowski, a legjelesebb lovag, az egész had dísze! Ki a pusztába, velünk együtt, testvér! Ki a Vad Mezőkre! Ott majd kiszellőzik fejedből a búbánat!

Csak a tornácon tették le a kezükből, akkor aztán mindenkit külön köszöntött, mert fölöttébb meghatotta ez a fogadtatás, majd kérdezősködni kezdett:

- Ketling hogy van? Él-e még?

- Él, él! - felelték kórusban, s a vén harcosok bajusza megmozdult a hamiskás mosolytól. - Gyere hozzá, mert már az ágyat sem bírja, oly türelmetlenül vár.

- Látom, már nincs oly közel a halálhoz őkelme, ahogyan Zagloba uram mondotta - felelte a kislovag.

Közben beléptek a pitvarba, s onnan egy tágas szobába. Középen állt az asztal az odakészített lakomával, az egyik szegletben pedig fehér lóbőrrel letakart kerevet, s azon feküdt Ketling.

- Bajtárs! - kiáltotta Wolodyjowski, hozzásietve.

- Michal! - viszonozta a kiáltást Ketling felugorva, mintha semmi baja sem volna, s karjába zárta a kislovagot.

Megölelgették egymást, s hol Ketling Wolodyjowskit, hol Wolodyjowski Ketlinget emelte a magasba.

- Rám parancsoltak, hogy betegséget színleljek - magyarázta a skót -, hogy halottnak tettessem magam, de amint megláttalak, nem bírtam tovább! Egészséges vagyok, mint a makk, és semmiféle viszontagságban nem volt részem. Csak arról volt szó, hogy valamiképpen kihozzunk abból a kolostorból... Bocsáss meg, Michal!... Szívből míveltük ezt a cselt!

- Ki a Vad Mezőkre mindnyájan! - kiáltották ismét a lovagok, kemény kezükkel csapkodva kardjukra, hogy a nagy csörtetés betöltötte az egész szobát.

Michal uram azonban nagyon elámult. Egy darabig hallgatott, aztán végignézett valamennyiőjükön, különösen Zaglobán, s csak később robbant ki: - Ó, csalárd népség! Én meg azt hittem, Ketlinget halálosan megvagdalták!

- Hogyan, Michal, netán azért haragszol - méltatlankodott Zagloba -, hogy Ketling egészséges? Tán sajnálod tőle az egészségét, és a halálát kívánod? Annyira megkeményedett a szíved, hogy mindnyájunkat a Szent Mihály lován akarnál látni: Ketlinget, Orlik uramat, Ruszczyc uramat meg ezeket az ifjakat, bah, netán még Skrzetuskit meg engem is, engem, aki úgy szeretlek, mintha édesfiam volnál?!

Itt eltakarta a szemét, s még fájdalmasabban kiáltotta:

- Mit sem ér a mi életünk, nemesuraim, mert nincs már háládatosság ez világon, csak megkeményedett szív mindenütt!

- Istenemre! - szabadkozott Wolodyjowski. - Nem kívánok én kegyelmeteknek semmi rosszat, de az én bánatomat nem tudtátok tiszteletben tartani...

- Sajnálja, hogy élünk! - ismételte Zagloba.

- Hagyna békén kegyelmed!

- Azt mondja, nem tartottuk tiszteletben a bánatát, pedig hát micsoda könnypatakot ontottunk az ő szerencsétlenségén, nemesuraim! Igaz-e? Istent hívom tanúságul, hogy a te bánatodat legszívesebben kardunk élére hánynánk, mert ez volna méltó a jó barátokhoz. Minekutána azonban paroládat adtad, hogy egy hónapig velünk maradsz, legalább ez egy hónapig szeress bennünket, Michal!

- Én halálomig is szeretni fogom kegyelmeteket - felelte a kislovag.

A beszélgetést új vendég érkezése szakította meg. A Wolodyjowskival elfoglalt lovagok nem hallották jövetelét, csak most vették észre, mikor az ajtóban megjelent. Hatalmas termetű, pompás testalkatú és fellépésű lovag volt, ábrázata akár egy római cézáré, csak úgy sugárzott róla a hatalom és a valóban uralkodói jóság és kegy. Merőben más volt, mint a jelen levő katonák mindegyike, rendkívül nagy, s úgy állt velük szemben, akár a sas, a madarak királya a vércsék, sólymok és ölyvek között...

- A nagyhetman úr! - kiáltotta Ketling, s mint házigazda már ugrott is köszöntésére.

- Sobieski úr! - ismételték meg a többiek is.

Valamennyi fej mélységes tisztelettel hajolt meg.

Wolodyjowskin kívül mindnyájan tudták, hogy eljön, mert megígérte Ketlingnek, s íme, érkezése mégis olyan mélységes hatást keltett, hogy egy darabig senki sem merte elsőnek kinyitni a száját. Bizony nagy kegy volt ez tőle. Ám Sobieski uram mindennél jobban szerette katonáit, kiváltképpen azokat, akik vele együtt már annyiszor tiportak végig a tatár csambulok nyakán. Tulajdon családjának tekintette őket, s ezért határozta el, hogy Wolodyjowskit ő maga köszönti és vigasztalja meg, s e rendkívüli kegy és megemlékezése kimutatásával tartja meg őt a hadseregben.

Köszöntötte tehát Ketlinget, s utána mindjárt a kislovagnak nyújtotta kezét. Wolodyjowski, hozzá lépvén, átölelte a térdét, mire a nagyhetman két kezébe fogta s megölelte a lovag fejét.

- No, öreg katonám! - mondta -, Isten keze a földre sújtott, de ugyanő fel is emel, és meg is vigasztal... Isten legyen veled! Most már itt is maradsz közöttünk!

Michal uram mellét rázta a zokogás.

- Maradok! - mondta könnyei között.

- Akkor hát jó. Ilyent nekem, minél többet! Most azért, öreg cimborám, emlékezzünk meg amaz időkről, amikor a rutén pusztákon a sátorban ültünk lakomához. Jó nekem körötökben! Rajta, kedves házigazdánk! Rajta!

- Vivat Joannes dux^[40] - kiáltotta valamennyi torok. Megkezdődött a lakoma, s sokáig eltartott.

Másnap a nagyhetman úr igen értékes, fakó paripát küldött Wolodyjowskinak ajándékba.

Ketling és Wolodyjowski előre örültek annak, hogy alkalomadtán ismét kengyel kengyel mellett lovagolnak, egy tábortűz mellé telepednek, s egyazon nyereg lesz a párnájuk.

Ámde egy közbejött esemény széjjelválasztott őket egymástól, s nem is későbben, mint egy héttel az első találkozás után. Íme, küldönc érkezett Kurföldről, jelentvén, hogy ama Hasling, aki a fiatal skótot fiává fogadta, s birtokokkal is megajándékozta, most hirtelen megbetegedvén, fogadott fiát sürgősen látni kívánja. Az ifjú lovag nem sokat gondolkozott, hanem lóra ült, és útnak indult.

Mielőtt lóra ült volna, megkérte Zaglobát és Wolodyjowskit, hogy a házat tekintsék a sajátjuknak, s maradjanak addig, amíg meg nem unják.

- Az electióra netán megjönnek Skrzetuskiék is, de maga Skrzetuski feltétlenül megjön, ám ha gyermekeivel együtt érkeznék, itt mindnyájuk számára akad hely bőségesen. Nekem semmiféle rokonom nincsen, de ha lenne is, egyik sem állhatna közelebb a szívemhez, mint kegyelmetek.

Zagloba különösen örvendezett ennek a meghívásnak, mert Ketling házában nagyon kényelmes szállása volt, de kapóra jött az Michal uramnak is.

Skrzetuskiék nem jöttek ugyan, de jövetelét előre jelezte a kislovag testvérhúga, aki Makowiecki uramnak, a latyczowi asztalnokmesternek a felesége volt. Küldöttje a hetman úr udvarában tudakolta, hogy az udvari emberek közül nem tudna-e valaki Wolodyjowski hollétéről. Természetes, hogy nyomban Ketling udvarházába irányították.

Wolodyjowski nagyon megörült a hírnek, mert évek óta nem látta az asztalnokmesterné asszonyt, s megtudván, hogy húga, jobb híján, Rybaki külváros egy szegényes hajlékában szállt meg, nyomban hozzá sietett, hogy meghívja Ketling házába.

Már szürkült, mikor belépett hozzá, mégis megismerte, bár két másik fehérnép is volt ott, mert az asztalnokné alacsony termetű asszony volt, s olyan gömbölyded, akár egy gombolyag fonal.

Az asszony is megismerte őt, így aztán mindjárt egymás karjába borultak. Sokáig egy szót sem bírtak szólni, s kölcsönösen az arcukon érezték egymás forró könnyeit. Ezalatt a két másik fehérnép, akár két gyertyaszál, állt ott, s nézték ezt az üdvözlést.

Makowiecka asszony nyerte vissza a szavát előbb, s mindjárt sopánkodni is kezdett, kissé sipoló, vékony hangján:

- Hány esztendő! Hány esztendő! Isten segítsen meg, édes bátyámuram! Mihelyt nagy szerencsétlenségednek híre érkezett, nyomban fogtam magam és indultam. Férjemuram sem tartóztatott, mert a Budziak felől vihar fenyeget... Beszéltek a bialogródi tatárokról is, bizonnyal feketélleni fognak az utak, mert óriási csapatokba verődve szállonganak a madarak, s ez minden betörés előtt így van. Isten vigasztaljon meg, kedves, drága, szeretett bátyám! Férjemuram is felkészül az electióra, azt mondta hát nekem: "Menj előre, s vidd a leányzókat is. Michalt (mondja) nagy szomorúságában megvigasztalod, a tatárok elől amúgy is menekülnünk kell, s helyet keresnünk, ahol fejünket lehajthatnánk, mert az ország lángokban fog állani, így hát egyik a másikkal egybeesik. Indulj (úgymond) Varsóba, foglalj el egy jó fogadót, amíg nem késő, hogy legyen hol laknunk." Ő maga a járásbeliekkel kimegy a csapásokra, fülelni. Kevés a katonaság az országban. De így van ez nálunk mindig. Jöszte az ablakhoz, édes bátyám, hadd látom az arcodat. A képed beesett, de hát a nagy bánatban nem is lehet másképpen. Könnyű volt férjemuramnak amott a Ruténföldön azt mondani: keress egy jó fogadót! Itt pedig sehol semmi, mi magunk is afféle parasztházban húzódtunk meg. Alig kaptam három zsúp szalmát, amin hálhassunk.

- Várj csak, húgom! - próbálkozott a kislovag.

Ám a húga nem engedte szóhoz jutni, csak beszélt tovább, kerepelt, akár a szélmalom:

- Itt szálltunk meg, mert más hely nem akadt. A házigazdáéknak valahogyan semmi jó nem néz ki a szemükből, netán rossz emberek is. Igaz, hogy van négy emberünk, mind derék legények, meg mi sem vagyunk valami félős teremtések, mert arra mifelénk a fehérnépnek is helyén legyen a szíve, másként meg nem maradhatna. Van bandolettem is, akit mindig magammal hordok, s Baskának meg két kurta csövű karabélya. Csak Krzysia nem szereti a fegyvert... Mivel azonban ez idegen város, jobb szeretnénk valami biztonságosabb fogadóban lakni...

- Várj csak, húgomasszony! - ismételte meg Wolodyjowski.

- Hát te hol lakol, Michal? Segítened kell fogadót találnunk, hiszen te járatos vagy Varsóban...

- Nekem kész kvártélyom vagyon számotokra - vágott közbe Michal uram -, mégpedig olyan derék kvártély, hogy akár egy szenátori udvar is ellakhatnék benne! Egy bajtársamnál, Ketling kapitánynál lakom, s mindjárt viszlek is oda...

- De ne felejtsd, hogy hárman vagyunk, meg két cseléd, meg négy szolgalegény. Ó, Istenem, hiszen még meg sem ismertettelek a társaimmal!

Azzal a hölgyekhez fordult:

- A leányasszonyok tudják, kicsoda őkelme, de ő nem tudja, ti kicsodák vagytok; ismerkedjetek hát meg egymással, ha csak így sötétben is. Eddig még be sem fűtöttek itt nekünk... Ez itt Krystyna Drohojowska, emez pedig Barbara Jeziorkowska leányasszonyok. Férjemuram a gyámjuk és vagyonuk gondviselője, ők pedig velünk együtt laknak, mert árvák. Ilyen fiatal kisasszonyoknak nem volna illendő egyedül lakniok.

Míg az asztalnokné beszélt, Wolodyjowski katonásan meghajolt a kisasszonyok előtt, azok pedig mindketten az ujjuk végével felcsippentették a szoknyájukat és bókoltak, miközben Jeziorkowska kisasszony úgy hátraszegte a fejét, akár egy kiscsikó.

- Üljünk fel és induljunk! - ajánlotta Wolodyjowski. - Velem lakik Zagloba uram, kit megkértem, hogy készíttetné elő a vacsorát.

- Ama híres Zagloba úr - kérdezte hirtelen Jeziorkowska kisasszony.

- Baska, hallgass! - intette az asztalnokné. - Csak attól félek, alkalmatlanok leszünk.

- Ha Zagloba uram szorgoskodik a vacsora körül - nyugtatta meg a kislovag -, akkor elég lenne az, ha kétannyian érkeznénk is. Kisasszonyaim, hordassátok ki a málhákat. Kéziszekeret is hoztam magammal a málhának, meg Ketling uram batárját, mely oly tágas, hogy négyen kényelmesen megférünk benne. Íme, mi jut az eszembe: ha a legények nem korhelyek, maradjanak itt holnapig a nagyobb holmival meg a lovakkal, mi pedig csak a legszükségesebbeket visszük magunkkal.

- Nem kell maradniok, mert a szekereket még ki sem raktuk - vélte az asztalnokné: - Csak fogják be a lovakat, s már indulhatnak is. Menj csak, Baska, nézz utána!

Jeziorkowska kisasszony futott a pitvarba, s néhány miatyánknyi idő múlva már jelentette is, hogy minden készen van.

- Akkor hát indulhatunk is! - kiáltotta Wolodyjowski.

Kis idő múlva már a batárban ültek, s Mokotów felé kocsiztak. Az asztalnokné asszony meg Drohojowska leányasszony foglalták el a hátsó ülést, elöl pedig a kislovag helyezkedett el Jeziorkowska kisasszony mellett. Már sötét volt, így hát az arcukat nemigen nézhette meg.

- Kisasszonyaim, ismeritek Varsót? - kérdezte Drohojowska leányasszony felé hajolva, s hangját felemelve, hogy a batár zörgését túlkiáltsa.

- Nem - felelte a leány kedvesen zengő mély hangján. - Igazi falusi leányzók vagyunk mi, s eddigelé nem ismerünk sem híres városokat, sem híres embereket.

Kissé lehajtotta a fejét, mintha ezzel akarná jelezni, hogy Wolodyjowski uramat is ez utóbbiak közé sorolja, amit a kislovag hálásan fogadott. "Politikus leányzó biz' ez" - gondolta, s már törte is a fejét, hogy viszonzásul milyen bókkal álljon elő.

- Lenne bár tízszer ekkora ez a város - szólalt meg végre -, ti, kisasszonyaim, akkor is a legszebb díszei lehetnétek.

- Honnan tudja kegyelmed, holott sötét van? - kérdezte hirtelen Jeziorkowska kisasszony.

"Ihol a csitri!" - villant át Wolodyjowskin.

Ám nem felelt semmit, s egy ideig szótlanul haladtak tovább; egyszerre ismét Jeziorkowska leányasszony fordult hozzá:

- Nem tudja kegyelmed, elég hely van ott az istállóban? Mert nekünk tíz hámos lovunk és két hátasunk van!

- Még harmincat is könnyűszerrel el lehetne helyezni.

- Ejha! - füttyentett a leány.

- Baska! - intette megint az asztalnokné asszony.

- Ahá! Persze! Baska, Baska! De kinek a gondján voltak a lovak az egész úton?

Így beszélgetve érkeztek meg Ketling háza elé.

Minden ablak fényesen ki volt már világítva az asztalnokné asszony fogadására. Már rohant is kifelé a cselédség, Zagloba urammal az élén, aki a batárhoz ugrott, s látva a három nőt, mindjárt megkérdezte:

- Melyik hölgy személyében van szerencsém az asztalnokné asszonyt, nekem kiváltképpen szerelmetes jótevőmet és az én kitűnő Michal barátom húgát üdvözleni?

- Én vagyok! - felelte az asztalnokné.

Erre Zagloba elkapta a kezét, s gyorsan csókolgatni kezdte, hosszasan ismételgetve:

- Isten hozta, Isten hozta kegyes úrnőmet!

Aztán lesegítette a batárból, s sűrű bokázások közepette és tánclépéseket lejtve nagy figyelemmel vezette a pitvarba.

- Engedtessék meg nékem, hogy a küszöbön belül még egyszer köszöntsem kegyelmességedet - mondta útközben.

Ezalatt Michal uram a leányasszonyokat segítette le a batárból. Mivel pedig a jármű magas volt, s a lépcsőt sötétben bajos lett volna kitapogatni, derékon kapta Drohojowska kisasszonyt, s a levegőbe emelve tette le maga elé a földre. A leányasszony nem is ellenkezett, sőt egy pillanatig keblével a lovag mellére nehezedve rebegte:

- Köszönöm, köszönöm!

Wolodyjowski most már Jeziorkowska kisasszonyhoz sietett, de az addigra már le is ugrott a túlsó oldalon, a kislovag tehát Drohojowska kisasszonynak nyújtotta a karját.

Odabent aztán sor került a Zagloba urammal való megismerkedésre, aki a két leányzó láttán pompás jókedvre derült, s nyomban asztalhoz invitálta őket.

Az asztalon már ott gőzölögtek a tálak, s amint Wolodyjowski előre látta, mindenből oly bőséggel volt, hogy akár kétannyiuknak is elég lett volna.

Elhelyezkedtek hát az asztal körül. Az asztalnokné foglalta el a főhelyet, a jobbján Zagloba, utána Jeziorkowska kisasszony. Wolodyjowsky baloldalt foglalt helyet, Drohojowska leányasszony mellett.

A kislovag csak most vehette jól szemügyre a hölgyeket.

Mind a ketten szépek voltak, de mindegyik a maga nemében. Drohojowskának hollófekete haja, ugyanolyan szemöldöke, nagy, kék szeme volt. A bőre barna, de halvány, s oly finom, hogy a halántékán átlátszottak a hajszálvékony kék erek. Felső ajkát alig észlelhető finom pihe borította, látni engedve mintegy csókra álló, bájos és kívánatos száját. Gyászt viselt, mert nemrégen vesztette el apjaurát, s a gyászruha, finom arcbőre és hollófekete haja mellett a szomorúság és szigorúság látszatát adta egész alakjának. Első látásra idősebbnek tetszett társánál, ám Michal uram, jobban megnézve, látta, hogy a korai ifjúság vére csörgedez áttetsző bőre alatt. S minél többet nézte, annál jobban csodálta: szépséges alakját, hattyúnyakát meg azokat a hajadoni bájjal tele karcsú idomait.

"Jeles vérből való kisasszony ez - gondolta magában -, bizonnyal igen nemes lelke vagyon! Ám a másik valóságos kamasz!"

A hasonlat valóban találó volt.

Jeziorkowska sokkal alacsonyabb volt Drohojowskánál, általában apró termetű, bár nem sovány, szőke hajú, rózsás arcú, valóságos rózsabimbó. A haja - nyilván valamiféle betegség után - rövidre volt nyírva, és aranyos hálóba fogva. Tincsei azonban a nyugtalan fejecskén nem maradhattak rendben, hanem a végük a háló minden szemén át kikandikált, a homloka fölött pedig egészen a szemöldökéig érő rendetlen sörénykét alkotott, a kozák "oseledec" mintájára. Mindezekhez még a nyugtalanul cikázó szemek és a hamiskás, hetyke tekintet ezt a rózsás arcocskát egy mihaszna diákéhoz tette hasonlóvá, aki csak azt lesi, micsoda csínyt követhetne el büntetlenül.

Mindazonáltal olyan szép és üde volt, hogy az ember alig bírta elszakítani róla a tekintetét. Az orra keskeny és kissé fitos, mozgékony orrcimpái minduntalan kitágultak, arcán és állán gödröcskék: a vidám kedély csalhatatlan jelei.

Most azonban komolyan ült az asztalnál, és jóízűen falatozott, csak szemével lövöldözött minduntalan, hol Zagloba, hol Wolodyjowski felé, s oly gyermekes kíváncsisággal nézte őket, mint valami nagy személyiségeket.

Wolodyjowski hallgatott, mert bár érezte, hogy Drohojowska leányasszonyt kellene szórakoztatnia, sehogyan sem tudta, hogyan kezdje el. Hölgyek társaságában általában nem volt valami ügyes mulattató, most pedig különösen szomorú volt a lelke, mert ez a két leány az ő drága halottját juttatta az eszébe.

Ellenben Zagloba uram annál jobban mulattatta az asztalnokné asszonyt, Michal uram és a saját haditetteivel. Az estebéd közepén éppen arról kezdett beszélni, hogy annak idején, Kurcewiczówna knyázkisasszonnyal, Rzedziannal és Michal urammal, tehát negyedmagával hogyan menekültek egy egész tatár csambul elől, s végül is a knyázkisasszony megmentése végett hogyan vetették magukat ketten az egész csambulra.

Jeziorkowska kisasszony az evést is abbahagyta, s állat a kezébe támasztva hallgatta nagy figyelemmel, minduntalan megrázta üstökét, hunyorgatott, ujjával pattintott, s a legizgalmasabb részeknél izgatottan sürgette:

- Aha, aha! És tovább?!

S mikor Zagloba uram odaért, hogy váratlanul ott termett Kuszel a dragonyosaival, s úgy a nyakukra ültek a tatároknak, hogy egy fél mérföldön át vágták, kaszabolták őket, a kislány már nem bírta tovább, s teljes erejéből tapsolva kiáltozta:

- Ó, istókbáré! De jó lett volna ott lennem!

- Baska - szólt rá a gömbölyded Makowiecka asszony, hamisítatlan rutén kiejtéssel -, itt politikus nép körében vagyunk, hagyj hát fel azzal a te "istókbáréiddal"! Szent Atyám, már igazán csak az hiányzik, hogy "Üssenek agyon!"

A leányka üde, ezüstös hangján felkacagott, s egyszerre nagyot csapott a térdére:

- Hát hadd legyen: üssenek agyon!

- Ó, Istenem! Az embernek a füle ég az ilyen beszédtől. Kérj rögtön bocsánatot az egész társaságtól! - korholta az asztalnokné.

Erre Baska, az asztalnokné asszonyon akarván kezdeni a bocsánatkérést, egy szeleburdi szökéssel felugrott, de ugyanakkor kését és a kanalát az asztal alá ejtette, úgyhogy ő maga is kénytelen volt odabújni az evőeszközök után.

A gömbölyded asztalnokné most már nem bírta visszatartani a nevetést, pedig igen furcsán mívelte ezt, mert először csak rázkódott és remegett, csak azután tört ki vékony, sipogó kacagása. Erre általános lett a jókedv. Zagloba uram el volt ragadtatva.

- No, nézzék kegyelmetek, mennyi bajom van ezzel a leányzóval! - hajtogatta az úrasszony, még mindig rázkódva a nevetéstől.

- Istenemre, merő delicia!^[41] - lelkendezett Zagloba.

Ezenközben Baska kimászott az asztal alól, a kanalat meg a kést megtalálta, ellenben elvesztette fejéről az aranyos hálót, úgyhogy az egész üstöke a szemébe hullott. Felegyenesedett, megmozgatta orrcimpáit, s így szólt:

- Aha! Csak nevessenek kegyelmetek az én confusiómon!^[42]

- Nem nevet itt senki - jelentette ki meggyőzően Zagloba -, nem nevet itt senki, egyetlen lélek sem! Csak örvendezünk, hogy az Úristen ilyen nagy örömmel ajándékozott meg kisasszonyom személyében.

Estebéd után átmentek a társalgóba. Ott Drohojowska leányasszony, megpillantva a falon függő lantot, elővette s ujjaival pengetni kezdte. Wolodyjowski kérte, énekeljen is valamit hozzá, mire a leány egyszerű nyíltsággal felelte:

- Szívesen megteszem, ha énekemmel elűzöm kegyelmed szívéből a bánatot...

- Köszönöm - felelte a kislovag, hálásan emelve reá tekintetét. Kis idő múlva már hangzott is a dal:

Elhiggyétek, jó vitézek,
Sem a pajzsok, sem a vértek
      Benneteket meg nem óvnak!
Mert vason át, acélon át
Szívetekbe fúrja magát
      Hegyes nyila Cupidónak.

- Már igazán nem tudom, hogyan köszönjem meg kegyelmességednek - hálálkodott Zagloba, a közelbe ülve az asztalnokné asszony mellett, és a kezét csókolgatva -, hogy magad is eljövén, ilyen formás leányzókat is hoztál magaddal, akik mellett a gráciák akár kemencét fűthetnének. Különösen ama kis garabonciás hódította meg a szívemet, mert olyan kis betyár az, s úgy széjjelrebbenti az emberfia szívéből a szomorúságot, akár a macska az egereket. Mert micsoda is a bánat, ha nem egér, mely a vidámságnak szívünkben elrakott magvait rágcsálja? Tudnia kell kegyelmességednek, hogy volt király urunk, Joannes Casimirus, annyira kedvelte a tőlem hallott comparatiókat,^[43] hogy egyetlen napon sem tudott ellenni nélkülük. Jóslatokat és bölcs maximákat^[44] is kellett szerkesztenem neki, amelyeket lefekvés előtt felolvastatott magának, s azok szerint irányította politikáját. De hát ez nem tartozik ide. Reménylem, Michal barátunk ily deliciák mellett elfelejti nagy szerencsétlenségét. Kegyelmed nem is tudja, hogy alig egy hete hoztam ki őkelmét a kamaldoli kolostorból, ahol már az esküt akarta letenni. Igaz, magának a nunciusnak a jóakaratát nyertem meg, aki megfenyegette a perjelt, hogy az egész kolostort besoroztatja a dragonyosokhoz, ha Michalt legottan ki nem engedi. Nem volt ott neki semmi keresnivalója!... Hála Istennek!... Hála Istennek!... Jól ismerem én őkelmét! Ha ma nem, hát holnap, e két csemete akármelyike olyan szikrákat csihol ki belőle, amelyektől a szíve menten tüzet fog, akár a száraz tapló.

Közben Drohojowska tovább énekelt:

De ha pajzsa meg nem védi,
Sebet kap az erős férfi
      S áldozatul esik ő -
Sebesülést hogy kerüljön
Merre fusson, meneküljön
      A védtelen, gyenge nő?

- A fehérnép is csak úgy fél attól a nyíltól, akár az eb a szalonnától - súgta Zagloba uram az asztalnokmesterné fülébe. - De valld csak be, nagyasszonyom, hogy nem minden rejtett cél nélkül hoztad ide e pintyőkéket. Pompás leányzók! Kivált az a kis garabonciás. Szavamra mondom! Ravasz kis húga van az én Michal barátomnak, he?

Makowiecka asszony valóban nagyon ravasz képet vágott, amely egyébként sehogyan sem illett egyenes, őszinte arcához, s így szólt:

- Hát gondolt az emberlánya egyre meg másra, amint már a fehérnép soha sincsen némi furfangnak híjával. Férjemuram is feljön az electióra, én meg a leányzókat korábban felhoztam, mert ott a tatár bármely pillanatban ránk törhet. Ha pedig ebből néminemű szerencsés dolog származnék Michal számára, bizony szívesen megfogadnám, hogy gyalog elzarándokolok valamelyik csodatevő szentképhez.

- Származik is, már hogyne származnék? Származik! - erősködött Zagloba.

- Mind a két leányzó jeles családból való, és jómódúak is, ami a mai nehéz időkben szintén nem akármi...

- Nekem aztán nem kell az ilyesmit sokáig magyarázni. Michal birtokát megette a háború, ámbár tudom, hogy valami pénzecskéje vagyon, kamatra, a nagyuraknál. Szedtünk mi jeles zsákmányokat, s noha mindent rendben odaadtunk a hetman discretiójára,^[45] valamicske mégiscsak csurrant-cseppent, ahogyan nálunk mondják, "szablya szerint". Michal kardjára annyi jutott belőle, hogy ha mindent eltett volna, ma tisztes vagyonkája lenne. Ám a katona nem törődik a holnappal, hanem ma mulat. Michal pedig egy cseppig mindent elmulatott volna, ha én vissza nem tartom. Azt mondtad, nagyasszonyom, hogy e leányasszonyok jeles vérből származnak?

- Drohojowska ereiben szenátori vér is csörgedez. Igaz ugyan, hogy azok a mi, határ menti kastellániáink nem olyanok, mint a krakkói, s vannak, amelyekről a Köztársaságban alig tud valaki. De hát aki egyszer beleült a szenátori székbe, az a maga fényét utódaira is kiárasztja. Ami pedig az ősöket illeti, Jeziorkowska netán még Drohojowskán is túltesz.

- No tessék! Magam is a masageták egyik királyától származom, szeretek hát mások származásáról hallani.

- Hát a leányasszony nem származik ily magas fészekből, de ha kegyelmed meg kívánja hallgatni... mert mi ott mifelénk az ujjainkon kiszámoljuk az atyafiságot minden házzal... Atyafiságban van ő a Potockiakkal, a Jazlowieckiekkel meg a Laszczokkal egyaránt. Mert tudja kegyelmed, az úgy volt...

Itt az asztalnokné kisimította szoknyája redőit, s kényelmesen elhelyezkedett, hogy kedvelt elbeszélését semmi akadály meg ne zavarja; egyik kezének az ujjait széttárta, a másiknak a mutatóujját pedig a nagyapák és nagyanyák felsorolásához készen tartva, hozzáfogott:

- Jakub Potocki uram leánya, Elzbieta, ki már a második feleségétől, leánynevén Jazlowieckától származott, Jan Smiotanko podolei zászlóshoz ment feleségül.

- Megjegyeztem! - vetette közbe Zagloba.

- Ebből a házasságból született Mikolaj Smiotanko, ugyancsak podolei zászlós.

- Hm! Jeles méltóság!

- Ennek első felesége Drohostaj... nem! Rozynska... nem! Woroniczówna... ejnye, no, nem elfelejtettem!

- Örök nyugodalmat... bármi lett légyen is a neve! - jegyezte meg Zagloba uram nagy komolyan.

- Másodszor pedig Laszczównát vette feleségül...

- No, ez az. Minémű effectusa^[46] volt ennek a házasságnak?

- A fiaik elhaltak...

- Minden öröm törékeny ezen a világon...

- Négy leánya közül a legkisebb, Anna, Jeziorkowskihoz ment feleségül, kinek címere Rawicz, ő volt Podole elhatárolásának komisszárusa, s ha nem tévedek, podolei fegyvernök is.

- Úgy van! Emlékszem! - hagyta helyben Zagloba teljes határozottsággal.

- No látja kegyelmed, ebből a házasságból született Basia.

- Látom, de azt is, hogy most éppen Ketling puskáját próbálgatja.

Dróhojowska leányasszony élénk beszélgetésbe merült a kislovaggal, Basia kisasszony pedig, szórakozásból, Ketling karabélyával az ablakra célzott.

Makowiecka asszony e látványra rázkódni és sikoltozni kezdett.

- Kegyelmed el sem képzeli, mennyi bajom van e leányzóval! Valódi martalóc!

- Ha minden martalóc ilyen volna, nyomban beállnék hozzájuk!

- Ennek semmi más nem forog a fejében, mint a fegyver, a lovak meg a háború! Egyszer valami ócska mordállyal elszökött hazulról kacsázni. Begázolt valahová a nádasba, egyszer csak nézi, a nád széjjelhajlik, s mit lát?... Egy tatár fejet. A tatár a nádasban lopakodott a falu felé... Más fehérnép halálra rémült volna, ez a garabonciás pedig kapja a mordályt s bumm, a tatár pedig loccs a vízbe! Képzelje kegyelmed, ott helyben leterítette... és mivel? Kacsasöréttel...

Erre Makowiecka asszony megint rázkódni és hahotázni kezdett a tatár viszontagságán, majd hozzátette:

- De ami igaz, igaz, mindnyájunkat ő mentett meg, mert egész csambul közeledett, ám ő hazaszaladván nagy lármát csapott, így aztán volt időnk a cselédséggel együtt elrejtőzni az erdőben! Nálunk ez mindig így megyen!...

Zagloba arcáról csak úgy sugárzott az elragadtatás, annyira, hogy egy pillanatra a szemét is összehunyorította, aztán felugrott, a leánykához lépett, s mielőtt az feleszmélt volna, homlokon csókolta.

- Ez a vén harcostól, azért a tatárért ott a nádasban! - magyarázta.

A kisasszony tüzesen megrázta fakó üstökét.

- Jól beadtam neki, he? - kiáltotta üde, gyermeki hangján, mely olyan furcsán elütött szavainak értelmétől.

- Drága kis garabonciásom! - mondta Zagloba uram megindultan.

- Mit számít egyetlen tatár! Kegyelmetek ezrével kaszabolták őket meg a svédeket, németeket, meg II. Rákóczi György magyarjait. Mit számítok én kegyelmetekhez, ilyen híres-neves lovagokhoz képest, akiknek az egész Köztársaságban nem találni párját. Jól tudom én azt, ohó!

- Majd megtanítunk a szablyával bánni, ha ilyen nagy benned a kurázsi. Én már kicsinyég elnehezedtem, de Michal is nagy mester benne.

A leányka erre a javaslatra szinte felugrott örömében, majd vállon csókolta Zagloba uramat, a kislovagnak pedig bájosan bókolva mondta:

- Köszönöm az ígéretet! Már tudok is egy kicsit!

Ám a kislovagot teljesen lefoglalta a Krzysiával való beszélgetés, így hát szórakozottan csak ennyit mondott:

- Amit csak parancsolsz, kisasszonyom!

Zagloba sugárzó arccal ismét visszaült a latyczowi asztalnoknéhoz.

- Kegyes nagyasszonyom - kezdte -, tudom én jól, milyen kiválóak a török édességek, mert sok ideig éltem Sztambulban, ámde azt is tudom, hogy igen soknak fáj is rájuk a foga. Hogyan eshetett hát meg, hogy erre a leányzóra eddigelé senki sem vetett szemet?

- Istenem! Bizony akadtak bőven, aki mindkettőjüknek udvaroltak. Baskát meg tréfásan három férj özvegyének szoktuk nevezni, mert egyszerre három méltó gavallér is udvarolt neki: Swirski, Kondracki és Cwilichowski urak. Mind a hárman birtokos nemesurak a mi vidékünkről, s az atyafiságukat is elszámlálhatom kegyelmednek.

Azzal már szét is tárta bal keze ujjait, a jobb keze mutatóujját is készítette, Zagloba uram azonban gyorsan közbeszólt:

- És mi történt velük?

- Mind a hárman a háborúban hagyták a fogukat, ezért is nevezzük Baskát özvegynek.

- Hm! S ő hogyan viselte el e dolgot?

- Hát bizony, nálunk ez mindennapi dolog, s alig akad ember, aki öregkort érvén, természetes halállal múlik ki. Már szójárás is nálunk, hogy nemesemberhez nem méltó másképpen meghalni, mint a harcmezőn. Hogy miként viselte el? Hát sírdogált szegényke egy kicsit, de leginkább csak az istállóban, mert ha valami emészti, mindjárt csak odamegyen. Egyszer utánamentem, s megkérdeztem: "Melyiket siratod?" Ő meg csak rámondta: "Mind a hármat." E válaszából eszembe vettem, hogy még egyikőjüket sem nézte ki magának különösebben... És úgy vélem, hogy minekutána a feje mással vagyon tele, még nem is igen érzi Isten akaratját; Krzysia inkább, de Baska alighanem egy cseppet sem...

- Majd megérzi - vélte Zagloba. - Kegyes nagyasszonyom, ezt mi tudjuk a legjobban! Majd megérzi! De meg ám!...

- Ez már a mi rendeltetésünk! - felelte az asztalnokné asszony.

- Úgy van, úgy van! A szájamból vetted ki, kegyes nagyasszonyom.

A további beszélgetést megakasztotta az, hogy az ifjabb társaság közeledett hozzájuk.

A kislovag már nagy bátorságra lelt Krzysia leányasszonnyal szemben, a kisasszony pedig jó szívvel foglalkozott is vele meg a bánatával, miként az orvos foglalkozik a betegével. S talán éppen ezért több jóindulatot tanúsított iránta, mint amennyit rövid ismeretségük megengedett volna. Mivel azonban Michal uram az asztalnokné bátyja volt, a leányasszony pedig férjének a rokona, ezen senki sem csodálkozott. Ezzel szemben Baska mintegy a háttérben maradt, csupán Zagloba uram fordított rá figyelmet. Egyébként nyilván mindegy volt neki, hogy foglalkozik-e vele valaki, vagy sem. Kezdetben ámulattal tekingetett mind a két lovagra, de ugyanolyan csodálattal szemlélte Ketlingnek a szobákban felaggatott pompás fegyvereit is. Aztán már ásított is egyet-egyet, később a szeme is le-lekoppant, végül megszólalt:

- Ha bevágom magam az ágyba, legfeljebb holnapután ébredek fel...

E szavak után széjjeloszlott a társaság, mert a hölgyek nagyon fáradtak voltak, s csak arra vártak, hogy az ágyakat megvessék.

Mikor végre Zagloba uram négyszemközt maradt Wolodyjowskival, legelsőbben is jelentőségteljesen hunyorított egyet, azután öklével gyöngéden dögönyözni kezdte a kislovagot.

- Michal! No, Michal, he? Akár a hónapos retek! Mi? Elmégy hát barátnak? Ízletes-e Drohojowska, ama fekete áfonya, he? Hát az a kis rózsás arcú garabonciás, huh! No, mit szólsz ehhez, Michal?

- Mit szólnék? Semmit! - felelte a kislovag.

- Bolondul tetszik nekem ez a kis garabonciás! Csak annyit mondok, hogy mikor az estebéd alatt mellette ültem, úgy áradt belőle a forróság, úgy sütött, akár a vaskályha.

- Sárga csőrű még az, a másik megállapodottabb!

- Drohojowska hamvas kék szilva, valóságos besztercei szilva! Ám az a másik: mogyoró!... Istenemre, ha fogam lenne, akarom mondani, ha ilyen lányom lenne, csakis neked adnám, senki másnak. Mandula, hidd el, ha mondom, mandula!

Wolodyjowski egyszerre elszomorodott, mert eszébe jutott, milyen nevekkel illette Zagloba uram Anusia Borzobohatát. Mintha élne, úgy jelent meg emlékezetében az alakja, az a kicsiny arca, fekete hajfonatai, vidám csacsogása, meg az a kedves nézése. Ezek mind a ketten fiatalabbak, de ő százszorta drágább az összes fiatalabbaknál.

A kislovag arcát a tenyerébe temette, s nagy, nyugtalanító fájdalom fogta el, mely annál erősebb volt, mert váratlanul jött.

Zagloba elámult, egy darabig hallgatott, s nyugtalanul nézte, de aztán megszólalt:

- Michal, mi van veled? Szólalj már meg, az Istenért!

Wolodyjowski megszólalt:

- Annyian vannak, annyian jönnek-mennek ez világban, csak éppen az én báránykám nincs sehol, csak az én egyetlenemet nem láthatom soha többé!...

Ezután a fájdalom elakasztotta hangját, s ekkor fejét a pad karjára hajtva, összeszorított fogakkal suttogta:

- Istenem! Istenem! Istenem!...

Basia leányasszony szaván fogta Wolodyjowskit, hogy tanítsa őt vívni, de a kislovag nem is húzódozott tőle, mert noha jobban kedvelte Drohojowskát, néhány nap alatt Baskát is nagyon megszerette, aminthogy bajos is volt őt nem szeretni. Egy reggel aztán el is kezdődött az első lecke, főleg Basia kisasszony hencegése folytán, mert bizonykodott, hogy ezt a mesterséget ő már egészen jól érti, s nem akárki fia állhat neki helyt a porondon.

- Öreg katonák tanítottak - mesélte -, mert nálunk azokban nincs hiány, azt pedig mindenki tudja, hogy arra mifelénk olyan kardforgatók vagynak, hogy nem egykönnyen akad hozzájuk fogható... Még az is kérdés, hogy kegyelmetek is nem találnának-e magukhoz méltó bajvívókat.

- Ugyan, kisasszonyom - kiáltotta Zagloba -, nekünk ez világon nincsen párunk!

- Hej, ha kiderülne, hogy még én sem vagyok kegyelmeteknél alábbvaló! Ezt magam sem hiszem, de nagyon szeretném!

- A céllövést, bandolettel, magam is megpróbálnám - mondta nevetve Makowiecka asszony.

- Istenemre, alighanem csupa amazon lakja ama latyczówi járást - jegyezte meg Zagloba.

Azzal Drohojowska leányasszonyhoz fordult:

- S te, kisasszonyom, melyik fegyvert forgatod a legjobban.

- Egyiket se - felelte Krzysia.

- Aha, egyiket se! - kiáltott fel Baska, s Krzysiát utánozva, rákezdett a nótára:

Elhiggyétek, jó vitézek,
Sem a pajzsok, sem a vértek
      Benneteket meg nem óvnak.
Mert vason át, acélon át
Szívetekbe fúrja magát
      Hegyes nyila Cupidónak.

- Ezt a fegyvert csuda jól forgatja, ne féljetek semmit! - tette hozzá Wolodyjowskihoz és Zaglobához fordulva. - De vívónak se kutya.

- Kezdjed, kisasszonyom! - vezényelte Michal uram, hogy zavarát palástolja.

- Hej, ha az beválnék, amire én gondolok! - kiáltotta Basia, örömében elpirulva.

Azzal vívóállásba helyezkedett, s ahogy jobbjában a könnyű lengyel karddal, balját pedig a háta mögé dugva, kifeszített mellel, emelt fejjel, remegő orrcimpákkal állt ott, oly szép volt s olyan rózsás, hogy Zagloba odasúgta az asztalnokné fülébe:

- Nincs az a butykos, még ha százéves magyar borral volna is tele, amely így elgyönyörködtetne!

- Vigyázz, kisasszonyom - intette Wolodyjowski -, én csak védekezni fogok, egyetlenegyet sem vágok, te meg támadj, ahogyan csak tetszik.

- Jól van. S ha majd azt akarja kegyelmed, hogy hagyjam abba, szólj.

- Félbehagynád te anélkül is, ha akarnám!...

- Ugyan, mi módon?

- Úgy, hogy egy ilyen kisded bajvívónak hamarosan kiütném a kardot a kezéből.

- Majd elválik!

- Nem válik el, mert azt lovagiasságból meg nem teszem.

- Nincs itt szükség semmiféle lovagiasságra. Csak tegye kegyelmed, ha tudja. Tudom, hogy gyengébb vívó vagyok kegyelmednél, azt azonban mégsem hagyom megtenni magammal!

- Tehát megengeded, kisasszonyom?

- Meg!

- Hagyd el, drága kis garabonciásom - kérlelte Zagloba. - Megtette ő már azt a legnagyobb mesterekkel is.

- Majd elválik! - ismételte meg Basia.

- Rajta! - vezényelte Wolodyjowski, mert már kissé türelmetlenné tette a kislány hencegése.

Elkezdődött.

Basia egy hatalmasat vágott, s közben úgy ugrált, akár egy szöcske.

Wolodyjowski pedig egy helyben állt, szokása szerint csak apró mozdulatokat végzett a kardjával, s a támadásra mintha nem is hederített volna.

- Kegyelmed úgy hesseget engem, akár egy tolakodó legyet - fakadt ki Basia, kissé sértődötten.

- Kisasszonyom, én nem mérkőzöm veled, hanem tanítalak! - felelte a kislovag. - Jól megy, egy fehérnéptől igazán nem rossz! Csak nyugodtabban a kézzel!

- Egy fehérnéptől? Nesze, a fehérnépért! Nesze! Nesze!

Ámde Michal uram semmit sem kapott, hiába alkalmazta Basia a legkipróbáltabb vágásait. Sőt, szándékosan beszélgetni kezdett Zaglobával, így akarván kimutatni, mily keveset törődik Basia vágásaival:

- Lépjen odébb kegyelmed az ablaktól, mert a leányasszony nem lát, s bár a szablya nagyobb a varrótűnél, a leányasszonynak több tapasztalatja vagyon az utóbbival, hogysem az előbbivel.

Basia orrcimpái még jobban kitágultak, az üstöke pedig egészen a ragyogó szemébe hullott.

- Kegyelmed lenéz engem? - kérdezte erősen lihegve.

- A személyét dehogy. Isten ments!

- Gyűlölöm Michal uramat!

- Nesze neked, rektor uram, a tanításért! - vágott vissza a kislovag.

Aztán ismét Zaglobához fordult:

- Istenemre, odakint megeredt a hó.

- Nesze hó! Nesze! Nesze! - hajtogatta Baska, nagyokat vágva.

- Basia, elég, hiszen már alig szuszogsz! - vetette közbe az asztalnokné.

- Fogjad, kisasszonyom, a kardodat erősen, mert kiütöm a kezedből!

- Majd elválik!

- Ehol la!

És a kard surrogva röpült ki Basia kezéből, akár egy madár, és csörömpölve hullott le a kandalló mellé.

- Ezt én magam, véletlenül... nem kegyelmed! - kiáltotta a leány síró hangon, s egy pillanat alatt felkapva a kardot, már megint vágott.

- No, most próbálja meg kegyelmed!

- Ehol la! - ismételte meg Michal uram.

És a kard ismét a kandalló elé repült.

- No, mára elég volt! - jelentette ki a kislovag.

Az asztalnokné asszony már rázkódott, s még hangosabban visongatott, mint máskor. Basia pedig ott állt a szoba közepén, rettentő zavarban, erősen lihegve, ajkát rágva, s minden erejével igyekezett elnyomni a szemébe toluló könnyeket. Hiszen tudta, ha sírva fakad, csak annál jobban kinevetik. Mindenáron erőt akart hát venni magán, de látva, hogy nem bírja, kirohant a szobából.

- Az Istenért! - kiáltotta az asztalnokné. - Biztosan az istállóba rohant ennyire felhevülve... még meg talál hűlni. Utána kellene menni. Krzysia, te ki ne menj!

Azzal kirohant, s a pitvarban egy meleg köpönyeget felkapva, rohant vele az istállóba, utána pedig Zagloba uram, mert nagyon féltette az ő kis garabonciását.

Drohojowska leányasszony is utánuk akart szaladni, de a kislovag elkapta a kezét, és visszatartotta.

- Hallottad, kisasszonyom, a tilalmat? El nem eresztem a kezedet, amíg vissza nem jönnek.

És csakugyan nem eresztette. E kis kéz pedig sima volt, mint az atlasz, és puha; Michal uram úgy érezte, hogy e vékony ujjacskákból meleg patak árad át a csontjaiba, s nagy gyönyörűséggel tölti el, tehát egyre erősebben fogta.

Halvány pír suhant át Krzysia barna arcán.

- Látom már, fogságba hurcolt rab vagyok - mondotta.

- Aki ilyen rabot ejthet, annak a szultánt sincs miért irigyelnie, s bizonnyal ama szultán is a fél birodalmát odaadná egy ilyenért.

- De engem, ugye, nem adna el kegyelmed a pogányoknak?

- Mint ahogy a lelkemet sem adnám el az ördögnek!

Michal uram rádöbbent, hogy a pillanatnyi hevület túlságosan messzire ragadja, s javítani igyekezett a dolgon:

- Mint ahogy az édeshúgomat sem adnám el!

- Most találta el kegyelmed. Érzelmeim szerint húga vagyok az asztalnokné asszonynak, húga leszek hát kegyelmednek is.

- Szívemből köszönöm - felelte Michal uram, kezet csókolva -, mert fölöttébb szükségem van vigasztalásra.

- Tudom, tudom - ismételte meg a leányasszony -, magam is árva vagyok.

Itt egy parányi könnycsepp gördült ki szemhéja alól, s megült a szája fölött, ama finom kis pihén.

Wolodyjowski csak nézte azt a könnycseppet meg a finoman árnyékolt szájat, s végül megszólalt:

- Olyan jó vagy, kisasszonyom, akár egy angyal! Máris megkönnyebbültem!

Krzysia bájosan elmosolyodott.

- Adja Isten kegyelmednek!

- Istenemre!

A kislovag úgy érezte, ha még egyszer megcsókolhatná azt a kezet, még jobban megkönnyebbülne, de hát épp e pillanatban lépett be Makowiecka asszony.

- Baska a köpönyeget elvette - újságolta -, de oly szörnyű confusióban van, hogy a világért sem akar bejönni. Zagloba uram kergetőzik vele az egész istállóban.

Zagloba pedig nemcsak hogy az istállóban kergetőzött vele, hanem a vigasztalással és rábeszéléssel nem fukarkodva, ki is szorította onnan az udvarra, abban a reményben, hogy így könnyebben betanácsolja a meleg szobába.

A leány azonban menekült előle, egyre azt hajtogatva:

- Nem megyek! Hadd hűljek meg! Nem megyek! Nem megyek! - Végül is megpillantván a ház mellett a hágcsós oszlopot s rajta a létrát, oly fürgén ugrott fel rá, akár egy mókus, s csak a tetőnél állapodott meg. Ott leülve, Zagloba felé fordult, s már mosolyogva kiáltotta:

- Jól van, bemegyek, ha kegyelmed felhág ide értem!

- Avagy kandúr vagyok-e én, te kis garabonciás, hogy a háztetőkön mászkáljak utánad? Így fizetsz hát azért, hogy szeretlek?

- Én is szeretem kegyelmedet, de innen a tetőről!

- Beszélj vele; bot nélkül!

- Jössz le mindjárt?!

- Nem megyek!

- Nevetség, tisztára nevetség, hogy valaki ennyire a szívére vegyen egy kis confusiót! Nem veled, adta kismacskája, hanem Kmiciccel tette meg ezt Wolodyjowski, pedig az a mesterek mestere, s nem is tréfából, hanem igazi párviadalban. A legjelesebb olasz, német meg svéd bajvívók is alig egy miatyánknyi ideig álltak helyt neki, s íme, egy ilyen legyecske ennyire a szívére veszi ezt a kis leckét. Piha! Szégyelld magad! No, gyere, gyere! Hiszen még csak most tanulsz!

- De Michal uramat ki nem állhatom!

- No tessék! Azért mert exquisitissimus^[47] abban, amit magad is tudni szeretnél? Annál jobban kellene őt szeretned!

S Zagloba uram nem tévedett. Baska, e kudarca ellenére, egyre nagyobb rajongással csüggött a kislovagon, de azért odavágta:

- Csak hadd szeresse őt Krzysia!

- No, gyere! Gyere lefelé!

- Nem megyek!

- Hát csak maradj, de annyit megmondok, hogy nem is nagyon illendő egy kisasszonynak a háztetőn ülnie, mert igen mulatságos képet mutathat a világnak!

- Nem igaz! - tiltakozott Basia, szorosabbra vonva maga köré a köpönyeget.

- Én már az öreg szememet ki nem nézem, de nyomban idehívok mindenkit, hadd csodálkozzanak!

- Megyek már! - kiáltotta a kislány.

De Zagloba már a ház felé fordult.

- Szavamra, jön is már valaki! - jelentette.

S valóban, a ház szeglete mögül előbukkant az ifjú Nowowiejski, aki lóháton érkezvén, lovát az oldalsó kiskapuhoz kötötte, maga pedig megkerülte a házat, hogy a főbejáraton menjen be.

Basia, az ifjút megpillantva, két ugrással lent termett a földön, de - sajnos - már későn.

Nowowiejski uram látta őt, amint éppen leugrott a létráról, tehát zavartan megállt, s úgy elpirult, mint egy kislány. Basia ugyancsak zavartan, pírba borulva állt előtte, de csakhamar felkiáltott:

- Íme, a második confusio!

Zagloba uram, nagy jókedvre derülve, egy darabig hunyorgatott ép szemével, de a végén megszólalt:

- Nowowiejski uram, a mi Michalunk barátja és alantasa, ez meg Létrási, akarom mondani Jeziorkowska leányasszony!

Nowowiejski hamarosan magához tért zavarából, s mivel ifjú kora ellenére jó eszű gavallér volt, meghajolt, s szemét a csodálatos jelenségre emelve, mondta:

- Istenemre, Ketling kertjében rózsák nyílnak a havon!

Basia pedig bókolva mormogta, de csak úgy magában:

- De orrod tőle fokhagymás!

Azután fennszóval, nagyon bájosan hozzátette:

- Tessék beljebb kerülni!

Ő maga nyomult előre, s berontva a szobába, ahol Wolodyjowski uram szórakozott a társaság többi tagjával, Nowowiejski vörös dolmányára célozva kiáltotta:

- Egy pintyőke repült be hozzánk!

Azzal leült egy székre, két kezét kinyitott tenyerével befelé fordítva keresztbe tette a mellén, száját pedig összecsücsörítette, ahogyan egy jól nevelt, szerény kisasszonyhoz illik.

Michal uram bemutatta az ifjút húgának meg Krzysia Drohojowskának, az pedig látva a másik leányzót is, aki - bár másfajta - szintén nem mindennapi szépség volt, megint csak zavarba esett, de elpalástolta egy meghajlással, aztán - hogy nagyobb bátorságot merítsen - kezét a még nem is serkedő bajuszához emelte.

Egyet sodorintott az ajka fölött, majd Wolodyjowskihoz fordult, s elmondta neki jövetele célját: a nagyhetman úr sürgősen beszélni kíván a lovaggal. Nowowiejski uram úgy sejdítette, hogy bizonyos katonai functióról lehet szó, minekutána a hetman úr legutóbb néhány levelet kapott, nevezetesen Wilczkowski, Silnicki és Piwo ezredeskapitány uraiméktól, meg egyéb, Ukrajnában és a Podolén szétszórtan állomásozó kapitányoktól, kik mindnyájan a nem éppen kedvezően alakuló krími eseményekről jelentettek.

- Maga a kán meg Galga szultán, aki Podhajcéban paktumot kötött mivélünk - folytatta Nowowiejski -, meg akarják ugyan tartani a paktumot, ámde Budziak már zúg, akár a kaptár a rajzás előtt; a bialogródi horda szintén lázadozik már, s ezek sem a kánnak, sem Galgának nem akarnak engedelmeskedni...

- Sobieski uram ezt már bizalmasan megbeszélte nékem, s tanácsomat is kérte - vetette közbe Zagloba. - Mit beszélnek ott most, mi lesz a tavasszal?

- Azt, hogy amint az első fű kizöldül, megmozdul az a féregfajzat, amelyet megint csak el kell majd nyomkodnunk - felelte Nowowiejski uram.

E szavak után rettentő harcias képet vágott, s úgy pödörgette bajusza helyét, hogy felső ajka egészen kivörösödött.

Basia szorgosan figyelt, s mindjárt észre is vette ezt, kissé hátrahúzódott hát, hogy Nowowiejski ne lássa, s nosza, maga is kezdte a bajusza helyét pödörgetni, az ifjú gavallért utánozva.

Az asztalnokné egy korholó pillantást lövellt feléje, de ugyanakkor már rázkódott is, annyira erőlködött, hogy a nevetést elnyomja. Michal uram szintén az ajkát rágta, Krzysia pedig lesütötte a szemét, hogy hosszú szempillái árnyékot vetettek az arcára.

- Kegyelmed ifjú ember még - jegyezte meg Zagloba -, ámde látom, máris tapasztalt harcos!

- Huszonkét esztendős vagyok, s immár - ne vétessék dicsekvésnek - hetedik éve szolgálom a hazát, mert tizenöt éves koromban, másokkal együtt, megszöktem az iskolából - felelte az ifjú.

- És ismeri a pusztát, tudja a mély füvet járni s a tatárokra lecsapni, akár a kánya a fajdra - tódította Wolodyjowski uram.

- Nem mindennapi portyázó őkelme, a tatár a pusztában el nem búvik előle!

Nowowiejski elpirult a nagy boldogságtól, hogy ily híres lovag szájából éri dicséret, a kisasszonyok füle hallatára.

Ám nemcsak réti vércse volt őkelme, hanem sötét bőrű, viharvert, nyalka levente is. Az arcát fülétől az orráig húzódó hosszú sebhely díszítette, melynek a vágástól egyik vége vastagabb volt, mint a másik. A szeme éles, mert megszokta, hogy a távolba nézzen, fölötte erős fekete szemöldök, orránál összenőve, s olyan hajlású, akár egy tatár íj. Körülborotvált feje tetején makrancos, fekete hajtincs viharzott. Basiának tetszett a beszéde is, meg az alakja is, de azért csak tovább utánozta.

- No tessék! - szólt közbe Zagloba uram. - Nekünk, öregeknek, kedves hallanunk, hogy ilyen méltó nemzedék növekszik fel utánunk.

- Még nem méltó - szerénykedett Nowowiejski.

- Dicséretes e szerénység is! Maholnap majd már apróbb kapitányságokat is rábíznak kegyelmedre.

- Hogyne! - kiáltotta Wolodyjowski. - Már parancsnokolt is önállóan, s a saját szakállára pusztította az ellent!

Nowowiejski uram erre már olyan hévvel pödörgette a bajuszát, hogy majd letépte felső ajkát.

Basia pedig, a szemét le nem vévén róla, mindkét kezét az arcához emelve, mindenben utánozta a lovagot.

Ám a talpraesett ifjú hamar észrevette, hogy az egész társaság oldalvást tekinget, oda, ahol kissé hátrábban ama leányasszony ül, akit a létrán látott, s mindjárt sejdítette, hogy bizonnyal őellene mesterkedik valamiben.

Úgy tett, mintha semmit sem látna, tovább beszélgetett, s a bajuszát is keresgélte, végül azonban, a megfelelő pillanatot kihasználva, oly hirtelen fordult hátra, hogy Basia sem a szemét nem kaphatta el róla, sem a kezét az arcától.

Rettenetesen elpirult hát, s maga sem tudván, mitévő legyen, felállt a helyéről. Mindnyájan zavarba estek egy kicsit, s egy pillanatra csend lett.

Egyszerre Basia nagyot csapott a szoknyájára.

- A harmadik confusio! - kiáltotta ezüstösen csengő hangján.

- Nemeskisasszonyom! - mondta Nowowiejski uram élénken. - Mindjárt eszembe vettem, hogy itt az én rovásomra történik valami hamisság. Elismerem, nagy vágyódással várom már, hogy a bajuszom kinőjön, de ha meg nem érem, az csak azért lészen, mert a hazáért esem el, akkor pedig, reménylem, inkább a könnyeidre, hogysem kinevetésre ítélsz majd méltónak.

Basia lesütött szemmel állt ott, mert a gavallér őszinte szavai még jobban megszégyenítették.

- Bocsásson meg neki kegyelmed - lépett közbe Zagloba. - Bohókás leányzó ő, mert még fiatal, de aranyszíve van!

S a leány, mintha csak Zagloba szavait akarná igazolni, halkan suttogta: - Bocsásson meg kegyelmed... nagyon kérem...

Nowowiejski pedig azonmódon elkapta a leány kezét, s csókjaival borította.

- Az Isten szerelmére, kisasszonyom! Ne vedd annyira a szívedre! Nem vagyok én semmiféle barbarus. Nekem kell tőled bocsánatot kérnem, hogy el mertem rontani a mulatságodat. Mi, katonák, magunk is szeretjük a léhaságokat! Mea culpa! Hadd csókolom meg még egyszer azt a kezecskét, s ha addig kell csókolgatnom, amíg meg nem bocsátasz, akár estvélig el ne eressz!

- Íme, milyen jeles gavallér, látod, Basia! - dicsérte Makowiecka asszony.

- Látom - felelte Basia.

- Akkor hát minden jól vagyon! - örvendezett Nowowiejski.

Azzal kihúzta magát, s szokásból nagy fantáziával a bajusza után nyúlt, ámde hamar észbe kapván, őszinte hahotában tört ki. Utána Basia, őutána meg a többiek. Mindenkit elragadott a vidám jókedv. Zagloba egyik palackot a másik után hozatta fel Ketling pincéjéből, s igen jól érezték magukat.

Nowowiejski uram, sarkantyúját összeveregetve, üstökét felborzolta, s egyre tüzesebb pillantásokat vetett Basiára. Nagyon megtetszett neki a leány. Bőbeszédűvé vált, s mivel a nagyhetman oldala mellett szolgálván, bent élt az előkelő világban, volt is miről beszélnie.

Beszélt a convocatiós szejmről, annak befejeztéről, meg - mindenki nagy derülésére - arról, hogy miként dűlt össze a kandalló a szenátorok termében a kíváncsi arbiterek alatt. Végül is csak ebéd után vált meg a társaságtól, de akkorra már a szeme és a lelke egyaránt tele volt Basiával.

Ugyanazon a napon jelentette be magát a kislovag a hetmannál, aki nyomban a színe elé bocsátván őt, ily szavakkal fogadta:

- Ruszczycot el kell küldenem a Krímbe, hogy szorgosan nézzen széjjel, mi készülődik ott, s hogy a kánnál is sürgesse a kötések megtartását. Szolgálatba akarsz-e hát állni ismét, hogy átvedd utána a parancsnokolást? Neked, Wilczkowskinak, Silnickinek és Piwónak Doroson és a tatárokon lesz a szemetek, mert azokban sosem lehet teljesen megbízni.

Wolodyjowski elszomorodott, hiszen élete javát szolgálatban töltötte. Évtizedeken át nem kóstolt nyugodalmat: tűzben, füstben, fáradozásban, álmatlanságban, éhezve, hajléktalanul élt, egy maréknyi szalma sem jutott neki, amire lefekhetett volna. Isten a tudója, miféle vért nem ontott már az ő kardja. Sem meg nem ült sehol, sem meg nem házasodott. Kevésbé érdemdús vitézek már javában élvezték a panem bene merentium,^[48] nagy tisztességekre, sztarosztaságokra, hivatalokra tettek szert, ő pedig szolgálata elején gazdagabb volt, mint most. És íme, most megint elővették, akár egy régi seprűt, hogy vele sepregessenek. Pedig a lelke is ketté volt tépve; s mielőtt rátalált volna a jóságos, drága kezecskékre, amelyek bekötözték volna a sebeit, íme, már megint ugratják, küldik a pusztába, a Köztársaság távoli határára, mit sem törődve azzal, hogy lelkében annyira megfáradott. Hiszen ha nincs az a sok ugratás és küldetés a messze pusztaságba, legalább egypár esztendeig örvendezhetett volna Anusiájával.

Mikor mindez eszébe jutott, hej, de nagyon megáradt benne a keserűség, s minekutána úgy vélte, nem volna gavallérhoz méltó dolog, hogy most a szolgálatot felmondja s érdemeit emlegesse, röviden csak ennyit mondott:

- Elmegyek.

Ámde maga a hetman biztatta:

- Nem vagy szolgálatban, megtagadhatod. Magad tudod a legjobban, nem korai-e még neked az idő.

- Nekem már a meghalásra sem korai - felelte Wolodyjowski.

Sobieski uram néhányszor végigmérte a szobát, végül megállt a kislovag előtt, s bizalmasan a vállára tette a kezét.

- Ha eddigelé fel nem száradtak a könnyeid, most majd felszárítja a puszták szele. Robotoltál, kis vitézem, egész életedben, robotolj hát tovább. Ha pedig valamikor eszedbe jutna, hogy megfeledkeztek rólad, meg sem jutalmaztak, pihenni sem hagytak, nem zsíros pirítóst szolgáltál meg magadnak, hanem száraz kenyeret, nem sztarosztaságokat, hanem sebeket, nem pihenést, hanem törődést, akkor csak szorítsd össze a fogad, s mondjad szívedben: "Teérted, hazám!" Más vigasztalást nem adhatok néked, mert nincsen semmim, de ámbár pap nem vagyok, azt megmondhatom, és kezeskedem róla, hogy így szolgálván, tovább jutsz egy kopott nyeregben, hogysem mások a hatfogatú hintón, s hogy lészen kapu, mely előtted kinyílik, előttük pedig bezárul.

"Teérted, hazám!" - mondta magában a kislovag, egyben csodálkozván, hogy a hetman mi módon láthatott át oly élesen az ő rejtett gondolatain.

Sobieski uram pedig leült vele szemben, s tovább beszélt:

- Nem akarok úgy beszélni veled, mint alantasommal, hanem mint barátommal, vagy még inkább mint atya a fiával! Még amaz időkben, amikor együtt jártunk a tűzben, Podhajce alatt, meg még előbb, Ukrajnában, amikor alig bírtunk meg az ellenséges túlerővel, itt a haza szívében, a mi hátunk mögött biztonságban garázdálkodtak a gonoszok, a maguk egyéni hasznát hajhászván - már akkor nemegyszer eszembe jutott, hogy ennek a Köztársaságnak el kell vesznie. Túlságosan eluralkodott itt az erőszak a törvény fölött, s túlságosan háttérbe kell húzódnia a közérdeknek a magánérdek mögé... Ez sehol sem található meg ilyen mértékben... Hej, rágták a szívemet ezek a gondolatok, nappal a harcmezőn, éjjel pedig a sátorban, mert azt gondoltam magamban: "No, ha mi katonák égünk is... jól van!... Ez a mi sorsunk, ez a kötelességünk! De legalább azt tudnánk, hogy sebeinkből, kiomló vérünkből kivirágzik a megváltás is." De nem, még ily vigaszunk sem volt. Hej, nehéz órákat töltöttem én Podhajce alatt, habár nektek vidám arcot mutattam, hogy valamiképpen azt ne higgyétek, a győzedelem felől kételkedvén esem kétségbe ott a harcmezőn. Nincs ember - gondoltam magamban -, nincs olyan ember, ki igazán szeretné e hazát! S úgy belém fájdult, de úgy, mintha valaki kést döfött volna a mellembe. Míg végül egyszerre, mikor utolsó napunkat töltöttük a podhajcei sáncban - mikor titeket kétezredmagatokkal rohamra küldtelek a huszonhatezer főnyi hordára, s ti olyan kiáltással rohantatok a biztos halálba, a mészárszékre, mintha csak lakodalomba indulnátok -, egyszerre megvillant agyamban a gondolat: "Hát ezek az én katonáim?" S az Isten egy pillanat alatt levette a követ szívemről, s a szemem előtt minden megvilágosodott. Ezek - mondottam - tiszta gyermeki szeretetből hullnak el a hazáért; ezek nem állanak be a konföderációkba, sem a hazaárulókhoz. Ezekből alkotom meg a szent testvériséget, ezekből alakítok iskolát, hogy tőlük tanuljanak az ifjabb nemzedékek. Az ő példájuk, az ő társaságuk majd megteszi a magáét, általuk születik majd újjá ez a boldogtalan nemzet, melyben nem lesznek privátak, nem lesz önkény, felkel, s miként a csontjaiban rettentő erőt érző oroszlán, ámulatba ejti a világot! Ilyen szövetséget alakítok az én katonáimból!

Sobieski maga is tűzbe jött, magasra emelte római cézáréhoz hasonló fejét, s kezét kinyújtva, kiáltotta:

- Uram! Ne írd fel a mi falainkra: "Mene, tekel, faresz" s engedd meg, hogy újjászülhessem a hazámat!

Egy darabig csend volt. A kislovag lehorgasztott fejjel ült ott, s érezte, hogy egész teste remeg. A hetman egy ideig gyors léptekkel járt fel s alá a szobában; majd megállt a kislovag előtt.

- Példákra van szükség, szembeötlő példákra, minden napon. Wolodyjowski, elsősorban is téged számítgattalak be ama szövetségbe. Akarsz-e beletartozni?

A kislovag felállt, s átölelte a hetman térdét.

- Íme! - kezdte megindult hangon. - Hallván, hogy megint mennem kell, azt gondoltam, sérelem ért, mert jussom volna némi szabad időre, hogy a fájdalmamat kiheverjem. De most már látom, hogy vétkeztem... Szánom-bánom e gondolatomat, s szólni sem bírok, mert szégyenkezem.

A hetman szótlanul a szívére ölelte.

- Maroknyian vagyunk csupán - mondotta -, de példánk nyomán mások is elindulnak.

- Mikor induljak? - kérdezte a kislovag. - Elmehetnék a Krímbe is, hiszen jártam már ott nemegyszer.

- Nem - vágta el a hetman. - A Krímbe Ruszczycot küldöm. Neki vannak ott atyjafiai még vele egynevűek is, állítólag az unokatestvérei, kiket még gyerekkorukban rabságba hurcoltak a tatárok, ott aztán ők is felvették a pogány hitet, s a pogányság között tisztességre és méltóságra is szert tettek. Azok majd mindenben segélik őt, terád pedig a harcmezőn van szükségem, mert nem is akad, ki a tatárokkal szemben vetekedhetnék veled.

- Mikor induljak? - ismételte meg a kislovag.

- Legkésőbb két vasárnap múltán. Még beszélnem kell a királyi alkancellár úrral meg kincstartó urammal. Ruszczyc számára a leveleket is elő kell készítenem, meg instrukciókkal is ellátnom. Légy készen, mert magam is sietni fogok.

- Holnaptól kezdve készen leszek!

- Isten fizessen meg szándékodért, de olyan hamar nem szükséges. Nem is maradsz el sokáig, mert az electio idején, ha békesség lészen, itt lesz szükségem rád, Varsóban. Hallottál a candidaturákról^[49]? Mit beszélnek a nemesség körében?

- Csak nemrég jöttem elő a kolostorból a napvilágra, ott pedig nem beszélnek világi dolgokról. Csak azt tudom, amit Zagloba uram mondott.

- Igaz. Majd tőle meghallhatom. Őkelme nyomós személyiség a nemesség körében. Hát te kire akarod adni a voksodat?

- Még magam sem tudom, de úgy vélem, katonás úrra van szükségünk.

- Ez az! Ez az! Magam is úgy vélekedem, már gondolok is valakire, aki puszta nevével is megrémíti szomszédainkat. Harcias úr kelletik nekünk, amilyen Báthory István volt. No, Isten áldjon, kis vitézem!... Harcias úr kelletik ide! Mondd el ezt mindenkinek!... Isten veled!... Isten fizesse meg készségedet...

Michal uram búcsúzott és elment. Útközben elgondolkozott. Szegény kis katona mégiscsak örvendezett, hogy van egy avagy talán két hete is, mert kedves volt szívének az a barátság és vigasz, amelyet Krzysia Drohojowskától kapott. Annak is örült, hogy az electióra visszajött, s most már gondtalanul ment hazafelé. A pusztának is volt számára valami varázsa, s öntudatlanul bár, de vágyódott is utána. Hiszen annyira megszokta azokat a végtelen térségeket, ahol a lovas katona inkább madárnak érzi magát, hogysem embernek. "Hát elmegyek - mondta magában - a határtalan mezőkre, az őrtáborok és gyepűk hazájába, megyek újrakezdeni a régi életet, katonákkal portyára járni, a határokat vigyázni daru módjára, tavasszal a fűben gázolni. Hát megyek, megyek!"

Közben nekieresztette a lovát, s vágtatva száguldott, mert a füle máris vágyott a szél süvítését hallani. Derűs, száraz, fagyos idő volt. Már fagyos hó borította a földeket, s csikorgott a paripa patái alatt. Keményre vert rögei nagy lendülettel röpültek fel a ló patáiról. Wolodyjowski uram úgy vágtatott, hogy a silányabb lovon nyargaló legény messzire elmaradt tőle. A nap már lemenőben volt, az eget elborította az alkonypír, s lilás visszfényt vetett a havas térségre. A pirosló égen feltűntek az első pislákoló csillagok, s előbújt a hold ezüstsarlója is. Az út üres volt, csak itt-ott kellett kikerülnie egy-egy szekeret, s vágtatott tovább mindaddig, amíg a távolban meg nem pillantotta Ketling udvarházát. Itt aztán lassított, s hagyta, hogy a legény utolérje.

Egyszerre megpillantott egy feléje közeledő karcsú alakot.

Krzysia Drohojowska volt.

Michal uram, a leányasszonyt felismervén, nyomban leugrott a lóról, a kantárszárat odadobta a legénynek, ő maga pedig eléje sietett, kissé ámulva bár, de inkább örvendezve, hogy itt láthatja.

- A katonák azt beszélik - kezdte -, hogy az alkonypírban mindenféle természetfölötti személyekkel lehet találkozni, akik hol jót, hol rosszat jósolnak az emberfia számára, nékem azonban jobb jel már nem is lehet, mint az, hogy kisasszonyommal találkozhatom.

- Itt van Nowowiejski uram, s Basiával meg asszonynénémmel mulat odabent, én pedig egyenest kegyelmed elé jöttem, mert nyugtalan voltam, hogy mit mondhatott kegyelmednek a hetman úr.

E szavak őszintesége nagyon megfogta a kislovag szívét.

- Valóban ennyire törődöl velem, kisasszonyom? - kérdezte, rája emelve tekintetét.

- Igen! - felelte Krzysia mély hangján.

Wolodyjowski nem bírta levenni róla a szemét, mert még sosem látta ilyen szépnek. A leány fején atlaszkámzsa volt, s halvány arcát fehér pelyhes hattyúprém szegélyezte, a holdfény szelíden megvilágította nemes rajzú szemöldökét, hosszú szempilláit s szája fölött az alig észrevehető sötét pihét. Arcáról nyugalom és nagy jóság sugárzott.

Michal uram egyetlen pillanat alatt megérezte, hogy ez az ábrázat a jó barát kedves arca. Megszólalt hát:

- Ha e legény nem baktatna mögöttünk, bizony itt a hóban borulnék le kisasszonyom lábához nagy háládatosságomban.

- Ne beszéljen így kegyelmed - válaszolta a leány -, mert nem vagyok rá méltó, ám mondd meg jutalmamul, hogy itt maradsz velünk, s tovább is vigasztalhatlak!

- Nem maradok! - felelte Wolodyjowski.

Krzysia hirtelen megállt:

- Nem lehet az!

- Közönséges katonai szolgálat! A Ruténföldre megyek a Vad Mezők felé.

- Közönséges szolgálat... - ismételte meg Krzysia.

Azzal elhallgatott, s gyors léptekkel indult a ház felé. Michal uram kissé zavartan lépkedett mellette. Egy kicsit nehéz is volt a szíve, meg furcsán is érezte magát. Mondani akart valamit, újra felvenni a beszélgetés fonalát, de sehogyan sem sikerült. Pedig úgy érezte, hogy ezer mindenfélét kellene neki mondania, s éppen most van itt annak az ideje, amikor egyedül lévén, senki sem zavarja őket.

"Csak el tudnám kezdeni - gondolta magában -, aztán már menne..."

Hirtelen megkérdezte:

- Nowowiejski uram régóta itt van?

- Nem - felelte a leány.

S megint megszakadt a fonal.

"Nem erre az út - gondolta Wolodyjowski. - Ha így kezdem, sosem mondok meg neki semmit. Látom már, hogy azt a kis maradék eszemet is megette a bánat."

Egy darabig szótlanul tipegett, csak a bajuszát mozgatta egyre jobban.

Végül már közvetlenül a ház előtt megállt és megszólalt:

- Mert látod, kisasszonyom, ha már ennyi esztendő óta halogatom a boldogságomat, hogy a hazát szolgáljam, akkor most milyen képpel ne halasszam el a vigasztalódást?

Wolodyjowski úgy vélte, hogy ez az egyenes érvelés egyszerre meggyőzi Krzysiát, aminthogy kis idő múlva a leány szomorúan, de szelíden így felelt:

- Minél jobban megismeri az ember kegyelmedet, Michal uram, annál jobban tiszteli és becsüli...

Azzal belépett a házba. Már a pitvarban hallották Basia "Allah, Allah!" kiáltozását. Mikor pedig beléptek a vendégházba, a szoba közepén látták Nowowiejski uramat, amint bekötött szemmel, előrehajolva s kinyújtott kezekkel igyekszik Basiát megfogni. A leány pedig egyik sarokból a másikba bújik előle, csak "Allah!" kiáltásokkal jelzi jelenlétét. Az asztalnokné asszony az ablak előtt ült Zagloba urammal, s teljesen lekötötte a lovaggal való beszélgetés.

Krzysia és a kislovag megjelenése véget vetett a játéknak. Nowowiejski lekapta szeméről a kendőt, s sietett köszönteni a jövevényeket. Nyomban utána odasietett az asztalnokné, Zagloba és a lihegő Basia is.

- Mi újság? Mi újság? Mit mondott a hetman úr? - kérdezték egymást túlkiabálva.

- Húgomasszony - felelte Wolodyjowski -, ha levelet akarsz írni a férjeduradnak, most itt az alkalom, mert a Ruténföldre megyek!

- Máris küldenek?! Az Isten szerelmére, ne vonulj még be, ne menj! - siránkozott Makowiecka asszony. - Ó, hogy egy csepp időt sem adnak neked!

- Csakugyan rád bíztak valami functiót? - kérdezte Zagloba elkomorodva. - Igazat szólt, asztalnokné asszonyom, úgy csépelnek veled, akár a cséphadaróval.

- Ruszczyc megy a Krímbe, én meg átveszem a zászlóalját. Mert amiképpen Nowowiejski uram monda, az utak elsötétülnek a tavaszra.

- Hát már csak minekünk kell körülugatnunk e Köztársaságot a zsiványok elriasztására, akár a láncos kutyának az udvart?! - fortyant fel Zagloba. - Mások azt sem tudják, a muskétának melyik végével kell lőni, nekünk meg egy pillanatnyi pihenésünk sincsen.

- No, csend, csend! Kár érte szót vesztegetni! - felelte Wolodyjowski. - A szolgálat szent dolog! Parolámat adtam a hetmannak, hogy zászló alá állok, hogy aztán előbb-e vagy utóbb, az már egykutya...

Itt a kislovag a homlokához emelte az ujját, s megismételte azt az érvet, amely Krzysiánál oly jól bevált:

- Mert látják kegyelmetek, ha már annyi éven át halogattam a boldogságomat, csak azért, hogy a Köztársaságot szolgálhassam, milyen képpel ne mondanék le arról a vigasztalásról, amelyet itt, kegyelmetek körében élvezek?

Erre senki sem felelt, csak Basia járult oda morcosan, lebiggyesztett ajkkal, akár egy duzzogó gyerek, s csak ennyit szólt:

- Kár Michal uramért!

Wolodyjowski vidáman felkacagott.

- Az Isten áldjon meg, kisasszonyom! Hiszen csak tegnap mondtad, hogy gyűlölsz, akár egy vad tatárt!

- Azt sosem mondtam, hogy "mint egy tatárt". Kegyelmed majd ott elmulatozik a tatárok hátán, mi meg itt sóvároghatunk!

- Vigasztalódj, kis garabonciás (már megbocsátasz, kisasszonyom, hogy így nevezlek, de rettentően illik hozzád ez a név). A hetman úr előre megmondta, hogy ez a szolgálatom nem lesz hosszú. Egy vagy két hét múlva indulok, de az electióra okvetlenül Varsóban kell lennem. Maga a hetman úr kívánja ezt, s így is lészen, még ha Ruszczyc májusig sem térne meg a Krímből.

- Akkor nagyon jó!

- Elmegyek én is ezredeskapitány urammal, bizton elmegyek - jelentette ki Nowowiejski, hamiskásan pillantva Basiára.

A kislány csak ennyit felelt:

- Akad majd ilyen több is! Drága dolog a katonának ilyen vezér pálcája alatt szolgálni. Menjen kegyelmed, menjen, legalább Michal uramnak is vidámabb lesz az útja.

Az ifjú csak nagyot sóhajtott, s széles tenyerével végigsimította az üstökét, végül széttárta két karját, mint a szembekötősdiben.

- De előbb Barbara kisasszonyt megfogom! Istenemre, megfogom!

- Allah! Allah! - kiabált Baska hátrálva.

Eközben Drohojowska Wolodyjowskihoz lépett, csendes örömet sugárzó, derűs arccal.

- Rossz hozzám, rossz hozzám, Michal uram; Basiához sokkal jobb!

- Én vagyok rossz? Én vagyok jobb Basiához? - ámult el a lovag.

- Basiának megmondta kegyelmed, hogy az electióra visszatér, hiszen ha én ezt tudtam volna, nem vettem volna annyira a szívemre az elmenetelt.

- Én arany... - kiáltott fel Wolodyjowski.

Ám hamar észbe kapott, s így szólt:

- Kedves jó barátom! Kevés, amit megmondtam neked, mert végképp elvesztettem a fejemet!

Michal uram tehát lassan kezdett készülődni az útra, de azért csak tovább tanította vívni Basiát, akit egyre jobban megszeretett, és sétálni is eljárt kettesben Krzysia Drohojowskával, vigaszt keresve nála. Nyilván meg is találta, mert a hangulata napról napra jobb volt, sőt néha, esténként, Basia és Nowowiejski szórakozásában is részt vett.

Az ifjú gavallér kedves vendége lett Ketling udvarházának. Már reggel vagy kora délután megjelent ott, s ott maradt estvélig. Mivel pedig mindenki szerette, szívesen is látták, annyira, hogy csakhamar családtagnak tekintették. Ő kísérgette a hölgyeket Varsóba, ő végezte el számukra a bevásárlásokat a posztósoknál, esténként pedig szenvedélyesen játszott szembekötősdit, egyre fogadkozva, hogy még mielőtt útra kelnének, meg kell fognia az utolérhetetlen Basiát.

A leány azonban mindig kisiklott a kezei közül, hiába biztatgatta Zagloba uram:

- Ha nem ő, hát majd megfog más!

Ám egyre világosabban kitetszett, hogy igenis éppen ő akarja mindenáron megfogni. Nyilván a kis garabonciás is gondolt néha ilyesmire, mert olykor-olykor annyira elgondolkozott, hogy az üstöke egészen a szemébe hullott.

Zagloba uramnak megvoltak a jó okai, amiért ez a dolog nem volt ínyére. Egy este, mikor már mindnyájan eloszlottak, be is kopogtatott a kislovag szobájába.

- Nagyon sajnálom, hogy el kell válnunk - mondta -, azért jöttem hát, hogy még egyszer jól megnézzelek. Isten tudja, mikor látjuk egymást megint!

- Az electióra minden bizonnyal megjövök - nyugtatta meg Michal uram, megölelgetve az öreget -, és meg is mondom kegyelmednek, mi okból: a hetman azt akarja, hogy arra az időre minél több olyan embere legyen itt, akiken a nemesség csügg, hogy aztán a nemesurak hajlandóságát a megválasztott király felé hajlítsák. Minekutána pedig nékem elég jó nevem van a nemes atyafiak körében, engem is bizonnyal felhoz. Egyébként kegyelmedre is számít.

- Bah! Nagy hálóval vadászik rám, mindazonáltal úgy nézem, bármilyen kövér ember vagyok is, valamelyik lyukon csak kicsúszom abból a hálóból. Én ugyan nem adom a voksomat franciára.

- Aztán mért?

- Mert abból absolutum dominium^[50] lenne.

- Condénak esküt kellene tennie a Pacta Conventára,^[51] s ő igen nagy hadvezér, hadi vállalkozásainak nagy híre vagyon.

- Istennek hála, nincs szükségünk arra, hogy Franciaországban keressünk jó vezért. Maga Sobieski uram is bizonnyal nem rosszabb Condénál. El ne feledd, Michal uram, hogy a francusok éppen úgy harisnyában járnak, mint a svédek, tehát bizonnyal az esküjüket is csak úgy tartják, mint amazok. Carolus Gustavus^[52] készen volt akár minden órában megesküdni. Nekik az csak olyan, mint egy diót összeroppantani a foguk között. Mit ér a paktum, ha valakiben nincs becsület?

- De a Köztársaságnak szüksége van a védelemre! Hej, ha Jeremi Wisniowiecki herceg élne! Azt unanimitate^[53] megválasztanánk királlyá!

- Él a fia, egyazon vér az!

- De nem egyazon fantázia! Szánalom ránézni, mert inkább afféle bocskoroshoz hasonlít őkelme, hogysem oly jeles vérből való herceghez. Még ha más idők járnának, de most a legfontosabb gondunk a haza üdve. Ugyanezt megmondja neked Skrzetuski is. Bármit tegyen is a hetman úr, azt én is utánacsinálom, merthogy ő őszinte fia a hazának, abban cseppet sem vagyok kétséges, úgy hiszek benne, akár az evangéliumban.

- Bizony ideje volna meghányni-vetni e dolgot. Kár, hogy éppen most kell útra kelned.

- Hát kegyelmed mitévő lészen?

- Megtérek Skrzetuskiékhoz. Ott ama kis huncutok néha megkínoznak ugyan, ám ha sokáig nem látom őket, csak vágyódom utánuk.

- Ha az electio után háború lészen, akkor Skrzetuski is elmegy, s ki tudja, még kegyelmed is rá nem szánja-e magát. Netán együtt fogunk hadakozni a Ruténföldön. De sok jó és rossz napot láttunk együtt azon a vidéken!

- Istenemre, igaz! Ott töltöttük legszebb éveinket. Bizony jólesnék az emberfiának meglátogatni mindazokat a vidékeket, melyek annyi dicsőségünknek tanúi valának.

- Akkor hát tartson velem kegyelmed, vidámabb lesz együtt, s öt hónap elmúltán visszatérünk ide Ketlinghez. Akkorra itt lesz ő is, meg Skrzetuskiék is...

- Nem, Michal, most nem alkalmatos nékem az idő, de azt megígérem, hogyha valamiféle fehérnépet feleségül vennél, akinek arrafelé vagyon birtoka, magam kísérlek el oda, s az installációtokon^[54] részt veszek...

Wolodyjowski kissé zavarba esett, de nyomban megfelelt:

- Van is nekem lakodalom a fejemben. Legjobb bizonysága ennek, hogy, íme, hadba vonulok.

- Hiszen éppen ez búsít, mert már úgy véltem, ha nem az egyik, hát a másik. Michal, legyen eszed! Gondold meg, mikor lészen jobb alkalmad erre, mint éppen most. Gondolj arra, hogy jönnek évek, mikor majd azt mondod magadnak: mindenkinek van felesége, gyermeke, én pedig oly egyedül vagyok, akár az az árva körtefa a széles határban. Aztán elfog a fájdalom, meg a rettenetes vágyakozás. Mert ha elvetted volna ama szegénykédet, ha hagyott volna rád gyermekeket, akkor nem szólnék. Akkor már volna lefolyása megáradó érzelmeidnek, meg a vigasz is készen állna számodra, de így, ahogyan most van, bizony eljöhet az óra, amikor majd hiába keresel magad körül egy szívedhez közel álló lelket, s majd még azt kérdezed önmagádtól: avagy idegen országban élek én itt?

Wolodyjowski szótlanul töprengett, Zagloba uram tehát tovább beszélt, közben élesen a kislovagra szegezve a tekintetét:

- Én, amúgy magamban, a szívem mélyén elsősorban ama rózsás arcú kis garabonciást szántam neked, mert primo nem is leányzó az, hanem színarany, secundo pedig olyan fullánkos kis katonákat még aligha látott ez a föld, amilyeneket ti adnátok a világnak...

- Olyan az, mint a szélvihar! Egyébként már Nowowiejski tapossa körülötte a sarat.

- Hát éppen ez az! Ma a leányzó még bizonnyal téged választana, mert nagy vitézi híredbe szerelmes, de ha elmégy, az meg itt marad - márpedig tudom, hogy itt marad a selyma, mert micsoda háború is ez -, akkor ki tudja, hogyan lészen e dolog.

- Baska valóságos szélvihar! Csak vegye el Nowowiejski. Szívemből kívánom is néki, mert derék legény.

- Michal! - kiáltotta Zagloba, kezét összekulcsolva. - Gondold csak meg, micsoda utódok lennének azok!

- Ismertem én két Balt is, akiknek szülőanyjuk Drohojowska volt, s azok is válogatott vitézek voltak - felelte a kislovag nagyon együgyűen.

- Hah! Szóval így állunk! Ezt vártam! Hát erre akarsz kibújni? - kiáltotta Zagloba.

Wolodyjowski szörnyű zavarba esett.

Egy darabig csak a bajuszkáját mozgatta, hogy zavarát leplezze, végül megszólalt:

- Mit beszél kegyelmed? Semerre sem akarok én kibújni, de amikor kegyelmed Basia valóban gavallérhoz méltó fantáziáját emlegette, nékem mindjárt Krzysia jutott az eszembe, akiben sokkal inkább leányzóhoz illő természet talált rezidenciára. Ha az egyikről vagyon szó, menten a másik is eszébe jut az emberfiának, mert hiszen együtt vannak.

- Jól van, jól! Áldjon meg az Isten akár Krzysiával, ámbár, ha én legény lennék, Istenemre, fülig beleszeretnék Basiába. Ha ilyen feleséged lenne, harcba indulván nem kellene őt honn hagynod, hanem vihetned magaddal, hogy a táborban is az oldalad mellett legyen. Az ilyen még a sátorban is helytáll, s ha rájön az órája, még ha történetesen ütközet idején is, akár fél kézzel is tüzelni fog a karabélyából. És milyen nemes, milyen becsületes teremtés! Hej, én kis garabonciásom, nem ismerték itt fel, mi lakozik benned, s jóltartottak háládatlansággal, de volna csak nékem vagy hatvan évvel kevesebb a vállamon, majd tudnám én, kit tennék Zaglobina asszonnyá!

- Nem akarom én Basiát kisebbíteni!

- Nem arról vagyon itt szó, hogy erényeit ne kisebbítsed, hanem hogy férjet adj neki! De hát neked jobban tetszik Krzysia!

- Krzysia nekem jó barátom!

- Barátod, nem is barátnőd? Ha csak azért nem, mert bajuszkája van! Barátod vagyok én, barátod Skrzetuski meg Ketling. Neked nem barátra van szükséged, hanem barátnőre. Mondjad meg ezt magadnak világosan, s ne hints port a tulajdon szemedbe. Óvakodj, Michal, a feminini generis^[55] baráttól, még akkor is, ha bajuszkát visel, mert vagy te csalod meg őt, vagy ő téged. Az ördög nem alszik, és szívesen odatelepszik az ilyen barátok közé, exemplum^[56] Ádám és Éva, akik mikor elkezdtek barátkozni, addig barátkoztak, amíg Ádámnak a torkán akadt ez a nagy amicitia.^[57]

- Krzysiát pedig ne sértegesse kegyelmed, mert bizony el nem viselem!

- Ej, tartsa meg az Isten, az erényeivel együtt, derék fehérnép ő is, de az én kis garabonciásomnak párja nincsen! Nem bántom én Krzysiát semmiképpen, de azt megmondom, ha mellette ülsz, az arcod tüzel, mintha valaki jól megcsipkedett volna, a bajuszkád mozog, az üstököd felfelé borzolódik, meg szuszogsz, meg topogsz és turbékolsz; akár az a golyvás galamb, márpedig ez mind a megkívánás jele. Beszélhetsz te barátságról, de nem nekem, mert vén róka vagyok én már ahhoz!

- Olyan vén, hogy már azt is látja kegyelmed, ami nincs.

- Adná Isten, hogy tévedjek! Bár az én kis garabonciásomról volna szó! No, jó éjszakát, Michal. Vedd el a garabonciást, a garabonciás még szebb! Vedd el! Vedd el a garabonciást!...

Így kibeszélgetvén magát, felkelt s kiment a szobából.

Michal uram egész éjszaka hánykolódott az ágyán, de aludni nem bírt, mert folyton nyugtalan gondolatok kóvályogtak a fejében. Maga előtt látta Drohojowska leányasszony arcát, a szemét, hosszú szempilláit és finom pinével árnyékolt ajkát. Időnként el-elszundított, ámde a látomások nem szűntek meg. Mikor felébredt, Zagloba szavaira gondolt, s eszébe jutott, milyen ritkán tévedett e férfiú értelme bármiben is. Néha, félálmában, elsuhant előtte Basia rózsás arcocskája, s ilyenkor megnyugodott, ámde Basia arcocskáját csakhamar a Krzysiáé váltotta fel. Hiába fordul szegény lovag a fal felé; ott látja a leány szemét, megfordul a sötét szoba felé, ott is Krzysia szeme van előtte, s benne valami álmatagság, valami biztatás. Ez a szem olykor lezárul, mintha azt akarná mondani: "Legyen meg a Te akaratod!" Michal uram felül az ágyában, s keresztet vet magára.

Reggel felé aztán végképp kiment szeméből az álom. Ellenben igen nehéz lett a szíve, kellemetlen érzései voltak. Elfogta a szégyenérzet, s keserű szemrehányást tett magának, hogy nem azt a kedveset, azt az elköltözöttet látta maga előtt, nem annak a képével telt meg a szeme, a szíve, a lelke, hanem ezzel az élővel. Úgy érezte, vétkezett Anusia emléke ellen, megrázkódott hát, egyszer, még egyszer, aztán kiugrott az ágyból, s bár még sötét volt, elkezdte a reggeli imádságot.

Mikor pedig befejezte, ujját a homlokához emelve, szólt:

- Indulni, minél hamarabb, el innen, s féket vetni ama barátságnak, mert Zagloba uramnak igaza lehet!

Erre aztán már vidámabban s nyugodtabban ment le reggelizni. Reggeli után Basiával vívott, s talán most először vette észre, milyen tüneményesen szép azokkal a táguló orrcimpáival és lihegő keblével. Az emberfiának szinte káprázik tőle a szeme.

Krzysiát mintha kerülte volna. A leány észre is vette ezt, s ámulva kísérte őt tekintetével. Ámde a lovag még a tekintetét is kerülte. Sajgott ugyan a szíve, de kibírta.

Ebéd után Basiával a szertárba ment, ahol Ketling a drága művű fegyvereit tartotta. Megmutogatta a leánynak a különféle fegyvereket, s megmagyarázta, melyiket mire használják. Azután asztraháni íjakkal célba lőttek.

A leánykát boldoggá tette ez a szórakozás, s annyira nekieredt, hogy az asztalnokné asszonynak kellett őt fékeznie.

Így telt el a második nap. Másnap Michal és Zagloba uraimék bementek Varsóba, a Danilowicz-palotába, hogy valamit megtudjanak az indulás időpontjáról, este pedig Michal uram kijelentette a hölgyeknek, hogy egy hét múlva minden bizonnyal útnak indul.

Igyekezett ezt hanyag nemtörődömséggel, vidáman közölni. Krzysiára nem is nézett.

A leányt nyugtalanította ez a dolog, megpróbálta mindenféle felől faggatni, Wolodyjowski udvariasan, sőt barátságosan felelgetett, de inkább Basiával foglalkozott.

Zagloba, azt hívén, hogy ez már az ő korábbi tanácsainak az eredménye, kezét dörzsölte örömében. Mivel azonban az ő szeme előtt semmi sem maradhatott rejtve, észrevette Krzysia szomorúságát is.

"Nyugtalan, szemlátomást nyugtalan - gondolta magában. - No de sebaj! A fehérnépnek már ez a természete. De Michal! Nyomban megfordult, sokkal hamarabb, hogysem reméltem volna. Derék legény! Ámbár az érzelmekben akár a vihar, és ilyen is marad!"

Zagloba uramnak azonban igazán jó szíve volt, most hát egyszerre megsajnálta Krzysiát.

"Szemtől szembe nem mondok neki semmit, ámde valamiféle vigasztalást csak ki kell módolnom számára."

Ezután felhasználva az előrehaladott kora és ősz feje adta kiváltságát, estebéd után odament hozzá, s simogatni kezdte selymes fekete haját. A leány pedig csak ült szótlanul, a lovagra emelve szelíd tekintetét. Kissé csodálkozott ugyan ezen a gyöngédségen, de hálás is volt érte.

Estennen, Wolodyjowski szobájának ajtaja előtt, Zagloba uram oldalba bökte a kislovagot.

- No, hogy s mint? - kérdezte. - Mondtam, ugye, hogy nincs párja annak a kis garabonciásnak!

- Kedves kis csitri! - felelte Wolodyjowski. - Egymaga annyi zajt csap a házban, akár négy katona. Valóságos kisdobos.

- Dobos? Adja Isten, a te kisdobosaidat hordozza, minél hamarabb!

- Jó éjszakát kegyelmednek.

- Jó éjszakát! Furcsa teremtménye az Istennek a fehérnép! Most, hogy egy cseppet Baskához simultál, Krzysiának már majdhogy sírásra nem áll a szája. Nem vetted észre?

- Nem... - felelte a kislovag.

- Mint a lekaszált virág!

- Jó éjszakát! - ismételte meg Wolodyjowski, s gyorsan bement a szobájába.

Zagloba uram kissé túllőtt a célon, mikor Wolodyjowski viharos természetére számított, s általában ügyetlenség volt tőle, hogy Krzysia alteratióját^[58] említette Michal uram előtt, mert a kislovagot ez annyira megindította; hogy szinte torkon ragadta:

"No, én is szépen fizetek neki azért a jóságáért, hogy bánatomban úgy vigasztalgatott, hogy az édeshúgom se jobban - mondta magában. - De hát mi rosszat követtem el ellene? - gondolta némi megfontolás után. - Mit tettem? Három napon át elhanyagoltam, ami bizony nem volt illendő dolog! Elhanyagoltam ezt a kedves leányzót, ezt a drága teremtést! Háládatlansággal fizettem azért, hogy a sebeimet akarta begyógyítani... Ó, ha mértéket tudnék tartani - mondta tovább -, tudnám úgy fékezni ama veszedelmes barátságot, hogy azért el ne hanyagoljam őt, de hát az én értelmem nyilván tompa az ilyetén politikához..."

Michal uram haragudott önmagára, s ugyanakkor mélységes szánalom ébredt a szívében.

Akaratlanul is úgy gondolt Krzysiára, mint egy drága, megbántott teremtésre, s percről percre növekedett benne az önmaga ellen való háborgása.

"Barbarus vagyok, barbarus vagyok, barbarus!" - hajtogatta magában.

És Krzysia végképp legyőzte Basiát a lovag gondolataiban.

"Csak vegye el, aki akarja azt a csitrit, azt a szélmalmot, azt a kereplőt! - mondta magában. - Nowowiejski avagy az ördög, mindegy nekem!"

A harag meggyülemlett a szívében Basia ellen, aki pedig ártatlan volt, mint egy bárány, s egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy őt ezzel a haragjával sokkal jobban megbánthatja, mint Krzysiát a színlelt közömbösségével.

Krzysia a maga női ösztönével nyomban kitalálta, hogy Michal uramban valami átalakulás megy végbe. Egyaránt kellemetlen és szomorú volt számára, hogy a kislovag mintha kerülné őt, de ugyanakkor eszébe vette, hogy valaminek el kell közöttük dőlnie, és ezentúl nem lehet majd úgy barátkozniuk, mint eddig, hanem vagy sokkal jobban, vagy sehogy.

Nagy nyugtalanság vett hát rajta erőt, amely még növekedett Michal uram közeli elutazása miatt. Krzysia egyelőre még nem volt szerelmes, legalábbis még nem vallotta be önmagának, ámde a szíve is, a vére is fölöttébb hajlandó volt a szerelemre.

Lehet, hogy már megszédült egy kicsit, hiszen Wolodyjowskit a Köztársaság első vitézének hírneve övezte, minden lovag nagy tisztelettel emlegette a nevét, húga az egekig magasztalta jellemét, ezenfelül a boldogtalanság varázsa is körüllengte, s végezetül, a leányasszony egy tető alatt lakván vele, már hozzászokott a kislovag hitványka külsejéhez.

Krzysiának megvolt az a tulajdonsága, hogy szerette, ha szeretik, mikor tehát az utóbbi napokban Michal uram kezdett közönyösen bánni vele, büszkesége nagyon szenvedett emiatt, ámde természettől fogva jószívű lévén, elhatározta, hogy sem haragos arcot nem mutat neki, sem türelmetlenségét el nem árulja, hanem jósággal igyekszik őt maga felé hajlítani.

Ez annál is könnyebben sikerült, mert Michal uram másnap töredelmes arccal járt-kelt, s nemcsak hogy nem kerülte Krzysia tekintetét, hanem úgy nézett a szemébe, mintha azt akarná mondani: "Tegnap megbántottalak, ma pedig bocsánatodat kérem."

És annyi mindent beszélt neki a szemével, hogy e tekintetétől a leányasszony arca bíborszínt öltött, s nyugtalansága még fokozódott, mintegy attól az előérzettől, hogy itt nagyon hamar valami igen fontos dolognak kell történnie. És valóban történt is. Délután az asztalnokné asszony, Basiával együtt, bekocsizott Varsóba, Basia egyik rokonához, a lwówi alkamarásné asszonyhoz, aki akkor éppen szintén Varsóban mulatott. Krzysia fejfájásra panaszkodott, szándékosan színlelve a betegséget, mert fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy ugyan mit is mondanak majd egymásnak Wolodyjowski urammal, ha négyszemközt maradnak.

Zagloba nem kocsizott ugyan ki a két hölggyel az alkamarásné asszonyhoz, ellenben szokása volt ebéd után olykor néhány órát is szundítani, mondván, hogy ez megóvja testét az elnehezedéstől, s estére derűssé teszi a kedélyét. Most is így történt. Egy órácska hosszat még ott tett-vett, de azután már szedelőzködött is, s ment a szobájába. Krzysia szíve egyre hevesebben dobogott.

De, ó, milyen csalódás érte. Íme Michal uram is felugrott s Zaglobával együtt távozott.

"Majd visszajön mindjárt" - gondolta Krzysia.

Azzal fogta a hímzőkeretet, s szorgalmasan hímezgette azt az aranyos tetejű sapkát, melyet Michal uramnak szánt az útra.

Tekintete azonban minduntalan felemelkedett a hímzésről, s elkalandozott egészen a gdanski óráig, amely komolyan ott ketyegett Ketling társalgószobájának sarkában.

Elmúlt egy óra, azután a másik, de Michal uram csak nem mutatkozott.

A leányasszony a hímzőkeretet ölébe ejtette, s kezét azon keresztbe téve, félhangon mondta:

- Fél, ámde amíg megjön a bátorsága, hazajöhetnek, s akkor nem mondhatunk egymásnak semmit. Vagy Zagloba uram ébred fel...

E pillanatban úgy érezte, hogy valóban valami fontos ügyben kell beszélniök egymással, ami most majd Wolodyjowski hibájából elmarad.

Végül azonban mégis felhangzottak a kislovag léptei a szomszéd szobában.

"Kerülget" - gondolta a leányasszony, s újra szorgosan hímezni kezdett.

Wolodyjowski csakugyan kerülgette, a szobában járt fel s alá, s nem mert bemenni; ezenközben a nap már vérbe borult, s nyugat felé hajlott.

- Michal uram! - kiáltotta Krzysia hirtelen.

A kislovag belépett, s a leányt ott találta, munkája fölé hajolva.

- Hívtál, kisasszonyom?

- Csak azt akartam tudni, nem valaki idegen járkál-e ott... Már két órája egyedül vagyok itt.

Wolodyjowski odatolt egy széket, s leült a szélére.

Hosszú pillanat telt el szótlanságban, a kislovag csak a lábával csoszogott, egyre beljebb húzva a széke alá, s a bajuszkáját mozgatta. Krzysia abbahagyta a hímzést, s reá emelte tekintetét. Pillantásuk találkozott, aztán hirtelen mind a ketten lesütötték a szemüket...

Mikor Wolodyjowski ismét felnézett, Krzysia arcát éppen akkor érték a nap utolsó sugarai. Nagyon szép volt így. A haja minden hulláma aranyos fényben ragyogott.

- Kegyelmed néhány nap múlva útra kel? - kérdezte, oly halkan, hogy Michal uram alig hallhatta.

- Nem lehet másképpen!

Ismét rövid csend következett, azután megint Krzysia szólalt meg:

- Az utóbbi napokban azt hittem, kegyelmed megharagudott reám...

- Istenemre! Ha ezt tettem volna, nem lennék méltó, hogy kisasszonyomra emeljem a szemem, de hát nem így volt.

- Hát hogyan? - kérdezte Krzysia, ismét a lovagra függesztve tekintetét.

- Inkább szeretek én őszintén szólni, mert úgy vélem, az őszinteség többet ér a tettetésnél... De... de azt nem bírom elmondani, mennyi vigaszt csepegtettél a szívembe, kisasszonyom, s mily nagy hálára köteleztél vele!

- Bár mindig így lehetne! - felelte Krzysia, kezét összefonva a hímzőkereten.

Michal uram nagy szomorúan mondta rá:

- Bár lenne, bár lehetne... Ám Zagloba uram azt mondta... (úgy beszélek előtted, akár a pap előtt), Zagloba uram azt mondta, hogy a fehérnéppel való amicitia fölöttébb veszedelmes dolog, mert könnyen úgy lehet, hogy forróbb érzelem húzódik meg alatta, akár a parázs a hamu alatt. Én pedig úgy gondoltam, hogy Zagloba uramnak igaza lehet, és - bocsásd meg, kisasszonyom, nekem, faragatlan katonának, más netán finomabban el tudná ezt mondani, de nekem - a szívem vérzett, hogy kisasszonyomat amaz utolsó napokon postponáltam...^[59] úgyhogy már élnem sem kedves nékem...

E szavak után Michal uram oly gyorsan kezdte mozgatni bajuszkáját, hogy minden bogárka megirigyelhette volna.

Krzysia lehorgasztotta a fejét, s a következő pillanatban már két könnycsepp gördült végig az arcán.

- Ha kegyelmed így nyugodtabb lesz, ha az én testvéri érzelmemnek semmi haszna, akkor én azt szívesen elrejtem...

Azzal a másik két könnycsepp, majd a harmadik is megjelent a két orcáján.

Ám erre a látványra Wolodyjowski szíve már-már hasadozott is; odaugrott Krzysiához, megragadta a kezét. A hímzőkeret lehullott a leány öléből, s a szoba közepéig gurult, a lovag azonban semmivel sem törődve, az ajkához szorongatta azt a két bársonyos, puha kezecskét, egyre ezt hajtogatva:

- Ne sírj, kisasszonyom, az Istenre kérlek, ne sírj!

Még akkor is folyton csókolgatta a leány kezét, mikor az, mint nagy zavarukban mások is teszik, a fejére kulcsolta a két kezét, sőt annál forróbban csókolgatta addig, amíg a leány hajából és homlokáról áradó hévség el nem kábította, mint a bor, s egészen meg nem zavarta az érzékeit.

Ekkor aztán - maga sem tudta, hogyan történt - a szája lejjebb siklott a leány homlokára, s annál forróbban csókolta, majd még lejjebb a kisírt szemére. Ekkor már forogni kezdett vele a világ; azután megérezte azt a finomka pihét az ajka fölött, végül az ajkuk összetapadt egy hosszú, igen hosszú csókban. A szobában csend volt, csak az óra komoly ketyegése hallatszott.

Egyszerre a pitvarban felhangzott Basia lépteinek zaja s félig még gyermekes hangja, amint ismételgette:

- Hideg van! Hideg van! Hideg van!

Wolodyjowski úgy ugrott el Krzysiától, mint a megriasztott hiúz a zsákmányától, s ebben a pillanatban robbant a szobába Baska, nagy lármával egyre azt hajtogatva:

- Hideg van! Hideg van! Hideg van!

Egyszerre csak megbotlott a szoba közepén heverő hímzőkeretben. Erre megállt, s csodálkozva nézte hol a keretet, hol Krzysiát, hol a kislovagot, majd megkérdezte:

- Mi ez, egymást hajigáltátok vele, mint valami golyóbissal?

- Asszonynéném hol van? - kérdezte Drohojowska, nyugodt és természetes hangot igyekezvén adni hullámzó kebeléből:

- Ő csak lassacskán kászálódik kifelé a szánból - felelte Basia ugyancsak természetellenes hangon.

S mozgékony orrcimpái meg-megmozdultak. Még egyszer ránézett Krzysiára, majd Wolodyjowski uramra, aki közben felvette a földről a hímzőkeretet. Azután kisurrant a szobából.

Ám ebben a pillanatban gurult be a szobába az asztalnokné asszony, lejött Zagloba uram is, s megkezdődött a terefere a lwówi alkamarásnéról.

- Nem is tudtam, hogy ő Nowowijeski uram keresztanyja - kezdte az asztalnokné. - Az ifjú lovag nyilván be is avatta valamibe, mert éktelenül bosszantotta vele Basiát.

- És Basia mit szólt hozzá? - kérdezte Zagloba.

- Ej, mit Basia! Oda se neki! Azt mondta az alkamarásné asszonynak: "Neki még nem serked a bajusza, nekem még nem jött meg az eszem, s nem tudni, melyikünk éri meg előbb a magáét."

- Tudtam én, hogy ő pengőben adja vissza a fapénzt, de ki tudja, mit gondol magában. Afféle asszonyi ravaszság!

- Basiának ami a szívén, az a nyelvén. Egyébként mondtam már kegyelmednek, hogy ő még nem érzi Isten akaratját; Krzysia már inkább!

- Nénikém! - kiáltotta Krzysia hirtelen.

Egy szolgalegény szakította meg a beszélgetés fonalát, jelentvén, hogy az estebéd tálalva van. Átmentek hát mindnyájan az ebédlőházba, csak Basia nem volt sehol.

- Hol a kisasszony? - kérdezte az asztalnokné a legénytől.

- Az istállóban. Mondtam néki, hogy viszem a vacsorát, de csak azt mondta rá, "jól van", és ment tovább.

- Netán valami viszontagság érte? Hiszen olyan vidám volt! - jegyezte meg Makowiecka asszony, Zaglobához fordulva.

Erre a kislovag, nyugtalan lelkiismeretétől indíttatva, nyomban felajánlotta:

- Megyek érte!

S már ugrott is. Meg is találta mindjárt, az istálló ajtaja mögött, egy köteg szénán ülve. Annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette a belépőt.

- Barbara kisasszony! - szólította meg a kislovag, föléje hajolva.

Basia megremegett, mintha álmából riadt volna fel, s a lovagra emelte szemét, melyben a kislovag, legnagyobb ámulatára, két akkora könnycseppet pillantott meg, mint egy-egy jókora igazgyöngy.

- Szent Isten, mi bajod, kisasszonyom. Sírsz?

- Eszemben sincs! - kiáltotta felugorva. - Eszemben sincs. Az csak a fagytól van!

Már vidáman fel is kacagott, ám ez a kacagás nagyon is kényszeredetten hangzott.

Azután - el akarván terelni magáról a figyelmet - a lóállásra mutatott, ahol Wolodyjowski uramnak a hetmantól ajándékba kapott paripája állt, s élénken így szólt:

- Azt mondta kegyelmed, hogy ehhez a lóhoz nem lehet bemenni. No, nézzük csak!

S mielőtt Michal uram megakadályozhatta volna, beugrott a lóhoz. A szilaj paripa nyomban leereszkedett a farára, s a fülét hátrakonyította.

- Az Isten szerelmére, kisasszonyom, még agyon talál rúgni! - kiáltotta Wolodyjowski, utánaugorva.

Ám Basia már javában paskolta tenyerével a paripa nyakát.

- Hát csak öljön meg - ismételgette. - Öljön meg, öljön meg!...

A paripa pedig feléje fordította párát lövellő orrlikait, s halkan nyerített, mintha örülne a kényeztetésnek.

Wolodyjowskinak minden éjszakája gyerekjáték volt ahhoz képest, amelyet a Krzysiával történtek után kellett végigszenvednie, íme, elárulta kedves halottjának emlékét, amelyet pedig szeretett; visszaélt az élő bizalmával és barátságával, bizonyos kötelezettséget vállalt magára, úgy járt hát el, mint valami lelkiismeretlen fráter. Más katona ügyet sem vetett volna ilyen csókra, vagy legföljebb a bajuszán pödörintett volna egyet, ámde Wolodyjowski uram - különösen Anusia halála után - rendkívül érzékeny volt ezen a ponton, mint akinek fáj a lelke, és vérzik a szíve. Most mit tegyen, hogyan viselkedjék?

Már alig néhány nap választotta el az elutazástól, amely mindent elvághatott, mindent befejezhetett. De hát méltó dolog lenne-e itthagyni őt, egyetlen szó nélkül, mint valami szobalányt, akitől az ember csókot lopott? Ettől a gondolattól irtózott a kislovag hősies szíve. Ha Krzysiára gondolt, valami édes-bús érzés töltötte el, még az ilyen válaszúton is, amelyen most állt, s ama csók emlékére megborzongott a gyönyörűségtől.

Vad düh fogta el önmaga ellen, s attól az édes-bús érzéstől és a gyönyörtől mégsem tudott szabadulni. Egyébként mindenért maga vállalta a felelősséget.

"Én sodortam bele Krzysiát - ismételgette önmagában, nagy keserűséggel és fájdalommal -, én sodortam bele, s éppen ezért nem méltó dolog szó nélkül elmennem."

Vagyis mit tegyen? Megkérje a kezét, s úgy menjen el, mint Krzysia vőlegénye?

Erre megjelent a szeme előtt Anusia Borzobohata alakja, hófehér köntösben, s maga is hófehéren, mintha viaszból öntötték volna, szakasztott, ahogyan Michal uram maga tette a koporsóba.

- Annyi csak megillet engem - mondta a látomás -, hogy sajnálj, és vágyakozzál utánam. Kezdetben még szerzetes akartál lenni, hogy egész életedben engem sirass, most pedig már mást választottál magadnak, még mielőtt az én szegény lelkem az egek kapuját elérte volna. Ó, várj egy kicsit, míg feltalálok az égbe, s nem nézek többé erre a világra...

A kislovag esküszegőnek érezte magát ezzel a lélekkel szemben, mert kötelessége lett volna, hogy emlékét tiszteletben tartsa, és megőrizze, mint valami szentséget. Elfogta a fájdalom és a véghetetlen szégyenérzet. Megvetette önmagát, s a halált kívánta.

- Anusiám! - ismételgette térden állva. - Én halálomig siratni foglak, de most mit tegyek?

A hófehér alak nem felelt, csak széjjeloszlott, mint valami röpke ködfoszlány, s helyette képzeletében megjelent Krzysia szeme meg ama finom pihével borított ajka, s ezzel együtt a kísértés, amelyet úgy rázott volna le magáról szegény kislovag, akár a tatárok nyilait. A megkívánás kísértésének még ellen tudott volna állni, ámde a lelkiismerete azt mondta: gonoszul cselekszel, ha elmenvén tőle; itthagyod szégyenében e tisztes leányzót, akit te sodortál ebbe a bajba.

Így ingadozott a lovag szíve hol ide, hol amoda a bizonytalanságban, gondban és gyötrődésben. Néha arra gondolt, hogy elmegy Zaglobához, s elmond neki mindent, tőle kérvén tanácsot, hiszen az ő értelme mindenkor, minden bajban helyt tudott állani. Hiszen ő mindezt előre látta, hiszen előre megmondta, mit jelent a fehérnéppel való nagy barátság...

De éppen ez az, ami visszatartotta. Visszaemlékezett rá, hogy rákiáltott Zagloba uramra: "Krzysiát pedig ne sértegesse kegyelmed!" És íme, ki sértette meg? Ki az, aki most azon tépelődik, vajon nem jobb-e őt itthagyni, mint egy szobalányt, s egyszerűen odébbállni?

"Ha az én szegénykém emléke nem lenne, bizony egy percig sem haboznék - mondta magában a kislovag -, bizony egyet sem búsulnék, sőt, még örülne is a lelkem, hogy ily drágalátos édességet kóstoltam!"

Kis idő múlva pedig mormogva hozzátette: "Bizony megkóstolnám, és akár még százszor is!"

Látván azonban, hogy ismét ott ólálkodik körülötte a kísértés, erősen megrázkódott, hogy elhessegesse magától, így okoskodván: "Megtörtént! Ha már egyszer úgy cselekedtem, mint aki nem a barátságra vágyik, hanem Cupidótól^[60] várja a maga jussát, akkor most már ezt az utat kell továbbjárnom. Holnap megmondom neki, hogy elveszem feleségül."

Egy darabig elgondolkozott, azután így okoskodott tovább: "...e deklaráció által ez a mai meghitt együttlétünk is merőben becsületesnek tetszik, holnap pedig mindjárt újból..."

Erre hirtelen a szájára ütött.

- Piha! - mondta. - Alighanem egész csambul ördög ül már a gallérom mögött!

A leánykérés gondolatát azonban már nem vetette el, egyszerűen úgy vélekedvén, hogy ha ezáltal meg is bántaná valamiben a boldogultat, misék rendelésével és jámborsággal talán kiengesztelheti, hiszen ezzel azt is kimutatja, hogy folytonosan emlékszik reá, és áldozatot is hoz érte.

S ha elámulnak is az emberek, s ki is nevetik, hogy, íme, néhány héttel ezelőtt még csuhát akart ölteni nagy bánatában, most meg már a másik felé fordul nagy szerelmével, s kéri meg a kezét, a szégyen akkor is csak az ő része lesz, míg a másik esetben Krzysia is kénytelen lenne osztozni vele szégyenben és bűnben egyaránt.

- Holnap tehát megkérem a kezét, nem lehet másképpen! - jelentette ki végül.

Ezután már egészen megnyugodott, elmondta az estvéli imádságot, buzgón imádkozott Anusiáért is, aztán elaludt.

Másnap, mikor felébredt, megismételte:

- Ma megkérem a kezét!...

Ez azonban nem volt olyan könnyű dolog, mert Michal uram nem akarta mindenkinek mindjárt megmondani. Úgy vélte, hogy előbb csak Krzysiával beszél, azután majd úgy teszen, ahogy illik. Közben már kora reggel beállított Nowowiejski, s csak úgy hangzott tőle a ház.

Krzysia úgy járt-kelt egész nap, mint egy holdkóros, sápad és fáradt volt, s minduntalan lesütötte a szemét; néha a haja tövéig elpirult, máskor megremegett az ajka, mintha mindjárt sírva fakadna, megint máskor álmatag és kábult volt.

Wolodyjowskinak bajos volt hozzá közelednie, s még bajosabb huzamosabban kettesben maradniok. Igaz ugyan, hogy elhívhatta volna sétálni, mert gyönyörű idő volt, s máskor ezt minden további nélkül meg is tette volna, most azonban nem merte, vélvén, hogy mindenki kitalálja, miről van szó - mindenki várni fogja a leánykérést.

Szerencsére kisegítette Nowowiejski. Az ifjú, félrevonva az asztalnokné asszonyt, hosszasan beszélgetett vele valamiről, aztán mind a ketten visszatértek abba a szobába, ahol Wolodyjowski ült a két leányzóval és Zaglobával. Az asztalnokné egyszerre felkiáltott:

- Nem szánkáznának-é egyet a fiatalok, két párban? Olyan hó van, hogy csak úgy szikrázik.

Erre Wolodyjowski gyorsan Krzysia füléhez hajolt, s odasúgta:

- Könyörgök, kisasszonyom, tarts velem!... Sok mondanivalóm vagyon.

- Jól van - egyezett bele a leányasszony.

Erre Nowowiejskivel együtt ugrottak is már az istállóba, Basia is harmadiknak, s néhány miatyánknyi idő múlva már a ház elé állt a két szán. Wolodyjowski Krzysiával beült az egyikbe, Nowowiejski a kis garabonciással a másikba, s elindultak, kocsisok nélkül.

Makowiecka asszony pedig Zaglobához fordult:

- Nowowiejski úr megkérte Baska kezét - jelentette ki.

- Hogyan? - kérdezte Zagloba nyugtalanul.

- Úgy van, hogy keresztanyja, a lwówi alkamarásné asszony holnap kijön hozzánk, hogy velem szót értsen, Nowowiejski uram pedig arra kért, hogy legalább a távolból kifürkészhesse Basiát, mert ő maga is tudja, hogy ha a leányzó nem hajlik feléje, akkor hiábavaló minden fáradozás.

- S ezért küldte őket kegyelmességed szánkázni?

- Ezért. Férjemuram fölöttébb skrupulózus ember, s nemegyszer megmondta nékem: "A birtokaiknak én híven és hasznosan viselem gondját, de férjet keressen mindegyikük magának; csak becsületes férfiú légyen, én nem fogok opponálni, még ha a birtokban különbségek volnának is." Egyébként Krzysiának is, neki is benőtt már a feje lágya, mindegyikőjük maga rendelkezhetik önmagával.

- S mit akar kegyelmességed felelni a lwówi alkamarásnénak?

- Férjemuram májusban feljön, és reá bízom e dolgot, de úgy vélem, ha Basia is akarja, akkor meg is lesz.

- Nowowiejski még gyerek!

- De Michal maga mondta, hogy jeles katona, s hadi vállalkozásokkal máris jó hírt-nevet szerzett magának. Derék vagyona is van, ami pedig a rokonságát illeti, arról az alkamarásné asszony mindent elmondott nékem. Tudja kegyelmed, az így volt: az ifjú dédapjának egy Sienutówna hercegnő volt az anyja, primo voto...^[61]

- Bánom is én az atyafiságát! - vágott közbe Zagloba, nem takargatván rosszkedvét. - Nékem őkelme sem ingem, sem gallérom, de azt megmondom kegyelmességednek, hogy én azt a kis garabonciást Michalnak szántam, mert ha van e világon a két lábon járó leányzók között nálánál jobb és becsületesebb teremtés, akkor én mától fogva ursus^[62] módjára négy lábon járjak.

- Michal még semmire sem gondol, ám ha gondolna is, néki inkább Krzysia tetszett meg, hogysem Baska... Hah! Isten dönt majd ebben, kinek útjai kifürkészhetetlenek!

- Hej, ha az a tejfelesszájú kosárral menne el innét, leinnám magam örömömben! - tette hozzá Zagloba.

Ezenközben a két szánkóban mérlegre került a két lovag sorsa. Wolodyjowski uram sokáig nem lelt szavához, végre azonban megszólalt:

- Ne gondold, kisasszonyom, hogy én afféle szélfejű avagy ugrifüles fráter volnék, mert már az éveim sem erre valók.

Krzysia nem felelt.

- Bocsásd meg, kisasszonyom, azt, amit tegnap míveltem, mert az irántad való oly forró érzelmemből történt, hogy már semmiképpen meg nem fékezhettem... Nemzetes kisasszonyom; én drága Krzysiám, vesd mérlegre, ki vagyok, bizony egyszerű katona; kinek élete háborúkban telt el... Más talán valami szép oratión^[63] kezdte volna, s azon által jutott volna el meghittebb dolgokhoz, én pedig egyenesen ezen kezdtem... Azt is vedd eszedbe, hogyha a paripa, ha mégolyan jól belovagolták is, valamitől megbokrosodván, elragadja a lovasát, hogyne ragadhatna el az érzelem is, amelynek árja sokkal hevesebb? Így ragadott el engem is, mert igen kedves vagy a szívemnek... Drága, egyetlen Krzysiám! Kastellánokhoz, szenátorokhoz volnál te méltó, de ha nem veted meg a katonát, aki bár egyszerű állapotban, de nem minden dicsőség nélkül szolgálta a hazát, akkor leborulok előtted, s a lábadat csókolgatva kérdem: elfogadsz-e engem? Tudnál-e abominatio^[64] nélkül reám gondolni?

- Michal uram!... - felelte Krzysia, s keze, bundája ujjából kicsúszván, a lovag tenyerében bújt meg.

- Elfogadsz? - kérdezte Wolodyjowski.

- El! - hangzott a válasz. - Tudom, hogy tisztesebb férfiút egész Lengyelországban nem találnék!

- Isten fizesse meg, kisasszonyom! Isten fizesse meg, Krzysia! - mondta a lovag, csókjaival borítva a kis kezet. - Nagyobb boldogság már nem is érhetett volna! Csak azt mondd még, hogy nem haragszol ama tegnapi dologért, hadd nyugodjék meg a lelkiismeretem is!

Krzysia behunyta a szemét.

- Nem haragszom! - rebegte.

- Be kár, hogy e szánban nincs hol a lábadhoz borulnom! - kiáltotta a lovag:

Egy darabig szótlanul suhantak a havon, csak a szántalpak süvöltöttek, s a lovak patája alól röpködött jégeső módjára a rögökbe verődött hó.

Végül Wolodyjowski megszólalt:

- Szinte furcsa nékem, hogy szeretsz!

- Még furcsább, hogy kegyelmed oly hamar megszeretett engem...

A kislovag arca nagyon elkomolyodott.

- Krzysia - kezdte -, netán te is rossz szemmel nézed, hogy minekelőtte az egyik után való fájdalmamtól megszabadultam volna, máris megszerettem a másikat. Megvallom néked, mintha csak gyónnék, hogy annak idején fölöttébb csélcsap voltam, de most már más vagyok. Nem felejtettem én el az én szegénykémet, meg nem is felejtem el soha; szeretem én őt ma is, s ha tudnád, mennyit siratom, magad is megsiratnál engem...

Itt elakadt a kislovag szava, mert nagyon megindult, s talán azért nem is vette észre, hogy e szavai nem voltak valami nagy hatással Krzysiára.

Így hát ismét pillanatnyi csend állt be, de ezután Krzysia szólalt meg:

- Igyekezni fogok vigasztalni kegyelmedet, ahogyan csak erőmtől telik!

- Lásd, éppen azért szerettelek meg olyan hamar - felelte a lovag -, mert már az első naptól kezdve gyógyítgattad a sebeimet. Mi voltam én neked? Semmi! S mégis nyomban hozzáláttál, mert irgalom vagyon a szívedben a boldogtalanok iránt. Ó, sokat, nagyon sokat köszönhetek neked! Aki ezt nem tudja, talán meg is ró érte, hogy novemberben még szerzetes akartam lenni, decemberben pedig a nászoltár elé készülök. Zagloba uram lesz az első, aki kifiguráz, mert őkelme, ha csak alkalma adódik, szívesen tréfálkozik a mások rovására, de csak csipkelődjék, amennyi jólesik neki! Kis gondom vagyon arra, hiszen nem téged ér a megrovás, hanem engem...

Erre Krzysia fel-felnézegetett az égre, el-elgondolkozott, majd így szólt:

- Avagy mindenképpen szükséges, hogy elmondjuk az embereknek ezt a mi kötésünket?

- Hát hogyan?

- Hiszen kegyelmed maholnap útra kél?

- Ha akarom, ha nem, meg kell lennie.

- Én pedig gyászruhát viselek apámuram után. Minek állanánk ki az emberek ámulatára? Hadd álljon közöttünk a kötés, az emberek pedig addig ne tudjanak róla, amíg kegyelmed a Ruténföldről meg nem tér. Helyes?

- Akkor hát húgomasszonynak se szóljak felőle?

- Magam mondom meg neki, de csak ha kegyelmed már távol jár.

- Hát Zagloba uramnak?

- Zagloba uram majd szegény fejemen köszörülné a nyelvét. Ej, jobb semmit sem szólni! Basia is ellenem ungorkodnék. Fölöttébb furcsa ő az utóbbi időkben, s a kedve is oly csalóka, mint még soha. Ej, jobb semmit sem szólni!

Erre Krzysia ismét felemelte sötétkék szemét:

- Isten a tanúság fölöttünk, az emberek pedig hadd maradjanak tudatlanságukban.

- Látom, hogy kisasszonyom értelme megfelel a szépségének. Legyen hát. Tehát Isten a tanúnk, ámen! Simulj hát hozzám édesem, mert ha áll a kötés, ez már nem sérti a raodestiát.^[65] Ne félj! Amit tegnap míveltem, ha akarnám sem ismételhetném meg, mert a lovakat kell vigyáznom.

Krzysia eleget tett a lovag kívánságának, az pedig újra megszólalt:

- Valahányszor egymás között leszünk, szólíts a keresztnevemen.

- Valahogyan nem áll rá a szám - húzódott a leány mosolyogva. - Sohasem merészelném!

- Én pedig merészeltem!

- Mert Michal uram lovag, Michal uram bátor, Michal uram katona...

- Krzysia, én egyetlenem!

- Mich...

De nem merte befejezni, s eltakarta arcát a karmantyújával.

Kis idő múlva Michal uram visszafordult, s most már míg hazafelé mentek, nem sokat szóltak egymáshoz, csak a forgókapunál kérdezte meg a kislovag:

- Aztán... ama tegnapi után... monddsza!... nagyon szomorú volt a szíved?

- Szégyenlettem is, meg bánkódtam is, de... furcsa is volt! - tette hozzá a leány halkabban.

Erre mindjárt közömbös arcot vágtak, hogy senki meg ne lássa, mi történt közöttük.

Ámde felesleges volt ez az óvatosság, mert senki sem törődött velük.

Igaz, hogy Zagloba uram az asztalnokné asszonnyal kifutott a két pár fogadására, tekintetük azonban csak Basiát és Nowowiejskit vizsgálta.

Basia piros volt, nem tudni, a hidegtől-e vagy a megindultságtól, Nowowiejskinek pedig mintha az orra vére folyna. Már a pitvarban búcsúzott is az asztalnokné asszonytól. Hiába marasztalta a háziasszony, Wolodyjowski uram is, aki ragyogó kedvében volt, hiába igyekezett rábeszélni, hogy maradjon estebédre, kimentette magát a szolgálattal, s elnyargalt. Ekkor az asztalnokné, mit sem szólva, homlokon csókolta Basiát, a kisleány pedig elrohant a szobájába, és estebédig nem is mutatkozott.

Csak másnap kérdezte meg tőle Zagloba, mikor egyedül találta:

- Mi az, kis garabonciás? Nowowiejski olyan, mintha a mennykő vágott volna bele!

- Ahá - felelte a kislány, bólogatva és hunyorgatva.

- Monddsza hát, mit feleltél neki?

- Hirtelen jött a kérdés, mert Nowowiejski uram resolutus ember, de hirtelen a felelet is, mert én is resolutus vagyok: nem!

- Helyes, helyes! Ezt jól csináltad! Hadd öleljelek meg! Hát őkelme könnyen elfogadta a kosarat?

- Azt kérdezte, vajon idővel nem lehetne-é némi reménye. Sajnáltam őkelmét, de nem, nem; ebből semmi nem lehet!...

Azzal orrcimpái kitágultak, üstökét megrázta, s mintha kissé szomorúan elgondolkozott volna.

- Monddsza, miként gondolod e dolgot tulajdonképpen? - kérdezte Zagloba.

- Ezt kérdezte ő is, de hiába, neki sem mondtam meg, és másnak sem mondom.

- Te netán valamiféle titkos érzelmeket rejtegetsz a szívedben, he? - faggatta Zagloba uram, élesen a leány szemébe nézve.

- Fügét, nem érzelmet! - kiáltotta Basia, s hirtelen felugorva, gyorsan kezdte ismételgetni, mintha zavarát akarná elleplezni: - Nem kell nekem Nowowiejski, nem kell nekem Nowowiejski, nem kell nekem senki! Mit is zaklat kegyelmed? Mit zaklat mindenki?

És egyszerre sírva fakadt.

Zagloba uram vigasztalta, ahogyan tudta, de egész nap szomorú és mérges volt.

- Michal uram - kezdte Zagloba ebéd közben -, te elmégy innen, s közben Ketling megtér, pedig az nyalka legény! Nem tudom én, hogyan állnak majd meg a leányasszonyok, de úgy vélem, mire visszatérsz, mind a kettejüket fülig szerelemben találod.

- Az jó nekünk! Basia leányasszonyt tüstént hozzáadjuk!

Basia belemélyesztette hiúztekintetét:

- Mi okból nem gondoskodik kegyelmed ennyire Krzysiáról? - vágott vissza.

A kislovag szörnyen zavarba esett e szavakra.

- Kisasszonyom - felelte gyorsan -, még nem ismered Ketling erejét, de majd megismered!

- S miért ne érezze meg Krzysia, hiszen nem én énekeltem:

Sebesülést hogy kerüljön,
Merre fusson, meneküljön
      El a szegény, gyenge nő?

Most Krzysia esett zavarba, a kis haszontalan pedig tovább fecsegett:

- Végtére én megkérem Nowowiejski uramat, hogy adja kölcsön a pajzsát, de hogy Krzysia mit csinál, ha kegyelmed távol lesz, s elkövetkezik az ő órája?

Ám Wolodyjowski már lecsillapodott, s kissé élesen vágott vissza:

- Talán ő is megtalálja, mivel védekezzék, netán jobban is, mint te, kisasszonyom.

- Ugyan mi módon?

- Mert ő nem olyan kacér, és komolyabb is, mint te, kisasszonyom...

Zagloba uram meg az asztalnokné asszony azt hitte, a hetyke garabonciás mindjárt harcra kél a lovaggal, ő azonban, mindnyájuk nagy ámulatára, lehorgasztotta fejét, s csak némi szünet után halkan mondta:

- Ha neheztel rám kegyelmed, bocsánatot kérek kegyelmedtől is, meg Krzysiától is...

Michal uram, engedélyt kapván rá, hogy az útvonalat maga válassza meg, Czestochowának vette útját, Anusia sírjához. Ott még maradék könnyeit is elsírva, továbbindult. A felújult emlékek hatására ráeszmélt, hogy Krzysiával való titkos kézfogója bizony időnap előtt történt. Érezte, hogy a fájdalomban és a gyászban van valami szent, amihez nem szabad nyúlni, amit békességben magára kell hagyni, amíg magától fel nem száll az ég felé, akár a köd, s el nem oszlik a véghetetlen mindenségben.

Igaz, mások özvegységre jutván, egy avagy két hónap múlván ismét házasultak - ám az ilyenek nem is kezdték a gyászt a kamaldoli kolostorban, s nem is érte az őket éppen a boldogság küszöbén, oly sokévi epekedés után. Egyébként pedig ha ama bárdolatlan lelkek nem tisztelték a gyász szentségét, vajon méltó dolog-e néki is amazok nyomdokaiba lépni?

Wolodyjowski tehát ment tovább a Ruténföld felé, de útitársként hozzászegődött a lelkiismeret-furdalás. Volt azonban benne annyi igazságérzet, hogy az egész bűnt magára vette, semmit sem hárítván abból Krzysia leányasszonyra. Sőt, a szívét betöltő nyugtalanságot még szaporította az is, hogy vajon Krzysia, szíve mélyén, szintén nem őt okolja-e ezért a sietségért.

"Ő maga bizonnyal meg nem tette volna ezt, s nemes lelkű leányzó lévén, kétségtelenül másoktól is ily nemeslelkűséget várt" - gondolta magában Michal uram.

El is fogta az ijedelem arra a gondolatra, hogy a leányasszony netán hitvány lelkű férfiúnak tartja őt.

Félelme azonban alaptalan volt. Krzysiának nem sok köze volt Michal uram gyászához, s ha a lovag netán többet beszélt erről, mint kellett volna, nemcsak részvétet nem keltett benne, hanem még hiúságát is sértette. Vajon ő, az élő, ne érne fel azzal, aki meghalt? Avagy általában oly csekély az ő értéke, hogy ama megholt Anusia versenghetne vele? Ha Zaglobát beavatta volna e titkába, ő bizonnyal megnyugtatta volna afelől, hogy a fehérnép nemigen ismer irgalmat egymás iránt.

Annyi bizonyos, hogy a kislovag távozása után Krzysia kisasszony fölöttébb elámult azon, ami történt, s hogy, íme, a kocka el van vetve.

Ezelőtt még sosem járt Varsóban, mikor tehát most útban voltak a főváros felé, merőben másmilyennek képzelte el ezt a dolgot. Íme, a convocatióra és az electióra összesereglenek a püspöki és a főúri udvarok, a Köztársaság minden részéből felvonul a pompás lovagi rend. Egymást követi majd a sok mulatság, vitézi torna, lészen nagy zaj mindenfelé, s e nagy örvénylésben, a lovagok tömegében megjelenik majd ama bizonyos "Ő", az ismeretlen délceg lovag, amilyenekről a leányzók csak álmodni szoktak; az majd szerelemre gyullad szíve hölgye iránt, lanttal a kezében énekel majd az ablaka alatt, s mindenféle hőstetteket mível. Ámde sokáig, nagyon sokáig kell majd epekednie, sóhajtoznia, sokáig kell majd szíve hölgyének szalagját a vértjén viselnie, sok szenvedést elhordoznia, rengeteg akadályt leküzdenie, amíg végre a lábához borulhat, s elnyeri a szerelmét...

S íme, nem lett ebből semmi. A szivárvány minden színében pompázó ködök megritkultak, a lovag előállt ugyan, nem is afféle hétköznapi szerzet, hanem aki a Köztársaság első gavallérjának hírében állt, de amahhoz, az álombélihez, bizony egy cseppet sem hasonlított. Nem voltak lovasjátékok, sem lant, sem vitézi tornák, sem párviadalok, sem szalagnak viselése a vértezeten, sem lármás, zajongó lovagi tömegek, sem mulatságok, semmi mindabból, ami álomként ködlik fel a leányszív előtt, s miként a fonóban hangzó mese, felcsigázza érdeklődését, elkábítja, mint a virágillat, és vonzza, csábítja, akár a madarat a lép, semmi abból, amitől az arc pirul, a szív hevesebben dobog, s a test remeg... Íme, egy kis udvarház a városon kívül, abban Michal uram, azután némi meghitt barátság - és kész! A többi elveszett, eltűnt, amint eltűnik a hold az égről, ha a felhő eltakarja... Hiszen ha Wolodyjowski uram legalább a mese végén közelgett volna el, akkor még kívánatos is lett volna. Krzysia gyakran eltűnődött a kislovag nagy hírnevén, tisztes voltán, nagy bátorságán, mely őt a Köztársaság díszévé s ellenségeinek réméve tette, s érezte is, hogy nagyon szereti őt, ámde úgy vélte, hogy valamitől megfosztották, valami sérelem érte - egy kicsit a lovag miatt -, de jobban ama fölösleges nagy sietség miatt...

Így tehát ama sietség mindkettejük számára olyan volt, mint a szívükbe hullott homokszem, s mivel egyre távolabb voltak egymástól, ama homokszem már tépni, marni kezdte a szívüket. Van az úgy az emberi érzelmek közepette, hogy valami, hitvány kis tövis módjára, szúrni, gyötörni kezdi a szívet, s ez a fájdalom idővel vagy elmúlik, vagy egyre jobban sajog, annyira, hogy végül még a legforróbb szerelmet is fájdalommal, keserűséggel mérgezi meg. Közöttük azonban semmi esetre sem lehetett szó sem keserűségről, sem fájdalomról. Különösen Michal uram számára Krzysia megnyugtató, édes emlék volt, mely úgy követte őt egész útján, akár az árnyéka.

Arra is gondolt, hogy minél messzebb kerül tőle, annál drágább lesz számára, s annál jobban fog feléje sóhajtozni és utána vágyakozni. A leánynak nehezebben folytak a napjai, mert a kislovag elutazása után Ketling háza táját senki sem látogatta, s így teljes egyöntetűségben és unalomban teltek a napjai.

Az asztalnokné asszony férjeurát várta, számlálgatva, hogy hány nap van még az electióig, s egyre csak róla beszélt. Basia komor lett, akár egy túzok. Zagloba uram eleget évődött is vele, hogy Nowowiejskit kikosarazta, s most epekedik utána. Igaz, a kislány már szerette volna, hogy legalább az ifjú lovag vetődnék el errefelé néha; az azonban gondolta magában: "Nincs nekem itt semmi keresnivalóm", s csakhamar ment is Wolodyjowski után.

Zagloba szintén készülődött vissza Skrzetuskiékhoz, mondván, hogy vágyakozik már ama két kis gézengúz után, ámde nagyon elnehezedvén, napról napra halogatta az utazást, Basiának pedig azzal magyarázkodott, hogy fülig beleszeretett, s egykettőre elejbe is áll, hogy megkérje a kezét.

Ezenközben híven szórakoztatta Krzysiát, valahányszor az asztalnokné asszony Basiával bekocsizott Varsóba a lwówi alkamarásnéhoz. Krzysia sosem tartott velük az ilyen vizitákon, mert az alkamarásné - minden tisztes jósága ellenére - sehogyan sem állhatta őt. Közben egyszer-másszor Zagloba uram is belódult Varsóba, s ott meghitt kompániában töltvén idejét, gyakran csak másnap tért meg, kapatosan. Ilyenkor Krzysia kisasszony teljesen magára maradt, s órák hosszat eltűnődött; ábrándozott egy keveset Wolodyjowski felől, avagy arról, hogy ugyan miképpen alakulhatott volna az ő sorsa, ha ama kockát végképpen el nem vetik; majd meg, hogy milyen is lehetett volna ama mesebeli királyfi, Michal uram ismeretlen vetélytársa...

Egy alkalommal is így ült az ablak mellett, s elmerengve bámult a szoba ajtajára, amelyre izzó fényt vetett a lenyugvó nap. Egyszerre csak odakint, a ház másik vége felől, mintha szán csilingelése hallatszott volna. Krzysiának átvillant az agyán, hogy bizonnyal Makowiecka asszony tért meg Basiával, ez azonban fel sem rezzentette merengéséből, olyannyira, hogy a tekintetét sem fordította el az ajtóról. Ekkor azonban kinyílt az ajtó, s a sötét háttérből egy ismeretlen férfiú alakja bukkant elő.

A leányasszony az első pillanatban azt hitte, festett képet lát, vagy talán elaludt és álmodik: oly csodálatosan szép látomás jelent meg a szeme előtt... Az ismeretlen ifjú ember volt, külföldi fekete öltözékben, egészen a vállára omló fehér csipkegallérral. Krzysia még gyermekkorában látta egyszer Arciszewski urat, a királyi pattantyúsok generálisát, aki hasonló öltözéket visel, s éppen idegen ruházata, valamint rendkívüli szépsége révén sokáig megmaradt az emlékezetében. Nos, ilyen köntöst viselt ez az ifjú is, ámde szépsége elhomályosította Arciszewskit és minden más lovagot is, aki csak a földön járt. Haja, a homloka fölött egyenesre nyírva, kétfelől szőke csigákban omlott alá gyönyörű arcára. Sötét szemöldöke élesen kirajzolódott a márványfehér homlok alkotta háttér előtt, a szeme szelíd és szomorú tekintetű, száját fakó bajusz és ugyanolyan színű hegyesre nyírott szakáll övezte. Hasonlíthatatlanul gyönyörű fej volt ez, melyben a nemes kifejezés a férfias bátorsággal párosult. Valósággal lovagi, de egyszersmind angyali arc. Krzysiának elakadt a lélegzete, mert a lovagot bámulva nem hitt a tulajdon szemének, s nem tudta eldönteni, vajon álomkép-e, amit lát, avagy valóságos ember. A férfi egy darabig mozdulatlanul állt, Krzysia szépségén elámulva, vagy udvariasságból ámulást színlelve, de végül elindult az ajtóból, s kalapját leengedve, a padlót söpörte tollaival. Krzysia felemelkedett, de a lába remegett, s hol pirulva, hol elhalványodva állt ott, lesütött szemmel.

Ekkor megszólalt a férfi, mély, bársonyos hangján: - Ketling of Elgin vagyok. Wolodyjowski uram barátja és bajtársa. A cselédnép jelentette már nékem azt a kibeszélhetetlen szerencsét és megtiszteltetést, amely engem ért, hogy bajtársam húgát és rokonait láthatom vendégeimül házamban. Ám bocsásd meg, nemes kisasszonyom; mély confusiómat, mert arról a cselédnép mit sem szólt, amit szemeim látnak, de azokat is elkápráztatja a felőled áradó fény...

Ilyen bókkal köszöntötte Krzysiát a lovagias Ketling, a leányasszony azonban nem fizetett neki hasonlóval, mert egyetlen szó nem sok, de annyi sem jött ki a torkán. Csak azt sejtette, hogy a lovag, szavait befejezve, ismét meghajolt előtte, mert mintha a tollak zizegését hallotta volna, amint a padlón végigsöpörtek. Azt is érezte, hogy kell, feltétlenül kell valamit felelnie, s bókkal megköszönnie a bókot, mert másképpen műveletlen falusi leányzónak tarthatnák, s íme, nem kap levegőt, ütőerei a halántékában és a csuklóin kalapálnak, s a keble piheg, hullámzik, mintha nagyon elfáradt volna. Kinyitja a szemét, a férfi ott áll előtte, kissé lehorgasztott fejjel, s gyönyörű arcán a csodálat és tisztelet kifejezésével. Remegő ujjakkal fogta meg a szoknyáját, hogy legalább bókoljon a gavallér előtt, de szerencsére ebben a pillanatban felhangzott odakint a kiáltás: "Ketling! Ketling!" s Zagloba uram rontott be a szobába, tárt karokkal, hangosan szuszogva.

Legottan egymás karjába borultak. Időközben a kisasszony is igyekezett lecsillapodni, s egy-két pillantást vetni az ifjú lovagra. Az pedig nagy szeretettel ölelgette Zagloba uramat, de minden mozdulata olyan rendkívül nemes és előkelő volt, amit csak vagy őseitől örökölhetett, vagy a fényes királyi vagy mágnási udvaroknál sajátíthatott el.

- Hogy vagy? - kiáltotta Zagloba. - Úgy örvendezem látásodon a te hajlékodban, akárha a magaméban tisztelnélek. Mutasd magad! Hah! Megfogyatkoztál! Netán néminemű szerelem vagyon a dologban? Istenemre, megfogyatkoztál! Hallottad? Michal elment a zászlóaljához. Hej, de jól is tetted, hogy megjöttél! Michal már nem is gondol a kolostorra. Itt van a testvérhúga, két kisasszonnyal. Olyanok, akár a hónapos retek! Az egyik Jeziorkowska, a másik Drohojowska. Szent Isten, Krzysia kisasszony itt van! Bocsáss meg, kisasszonyom, de fusson ki a szeme, aki tagadni meri, hogy szépek vagytok, a te szépségedet pedig e gavallér nyilván máris felismerte.

Ketling harmadszor is meghajtotta a fejét, s mosolyogva szólt:

- Úgy hagytam itt e házat, mint valami katonatanyát, s íme mint Olümposzt látom viszont, mert alig léptem által a küszöbét, istennővel találkoztam.

- Ketling, hogy vagy? - kiáltotta másodszor is Zagloba, mert neki nem volt elég egy köszöntés, s ismét a karjába kapta az ifjú lovagot. - Semmi a! - folytatta. - A kis garabonciást még nem láttad! Az egyik is szép, ám a másik is, akár a méz, színtiszta méz! Hogy vagy, Ketling? Adjon az Isten jó egészséget! Hadd szólítsalak per tu, mert az öreg nyelvnek így alkalmatosabb... Jó? Örülsz-e a vendégeknek, he?... Makowiecka asszony ideszállt, mert a convocatio idején bajos volt fogadót találni; de most már könnyebb, s bizonnyal át is költözik, mert leányzókkal nem illendő legényember szállásán lakni, hogy az emberek görbén ne nézzenek rájuk, és valamiféle szóbeszéd ne kerekedjék...

- Istenemre! Ezt soha meg nem engedem! Én Wolodyjowskinak nem barátja, hanem testvére vagyok, ennek folytán Makowiecka asszonyt mint testvérnénémet vendégül láthatom a házamban. Kisasszonyom, legelsőbben is hozzád fordulok az instantiával,^[66] s ha kell, térden állva is könyörögni fogok meghallgatásomért!

Azzal már le is térdelt Krzysia elé, s kezét elkapta, és az ajkához szorítva oly könyörögve, vidáman s egyben szomorúan nézett fel reá, hogy a leányasszony arca szinte lángot vetett, különösen mivel Zagloba uram mindjárt nagyot kiáltott:

- Ímhol e, alig jött meg; s máris térden áll előtte: Istenemre, megmondom Makowiecka asszonynak, hogy így kaptalak benneteket!... Csak hevesen, Ketling!... Krzysia, ismerd meg, kisasszonyom, az udvari módit!

- Én az udvari módit nem ismerem! - suttogta a leány, szörnyű zavarában.

- Számíthatok-é a kérelmemre? - kérdezte Ketling.

- Keljen fel kegyelmed!

- Számíthatok-e a kérelmemre? Én Michal uramnak testvére vagyok, s néki lészen sérelmére, ha e hajlék elnéptelenedik!

- Nem ér itt semmit az én jó szándékom! - felelte Krzysia, már magára lelve. - Ám kegyelmed jó szándékáért hálával tartozom.

- Köszönöm! - lelkesedett Ketling, ajkához szorítva a leány kezét.

- Hah! Odakint fagy, a kis Cupido pedig mezítelen. Ámbár, úgy vélem, ha ide bejut, itt bizony meg nem fázik! - kiáltotta Zagloba.

- Hagyja el kegyelmed! - kérlelte Krzysia.

- Látom már, a merő sóhajtozásoktól is megjön az olvadás! A merő sóhajtozásoktól!...

- Kegyelmed, hála Istennek, nem vesztette el joviális humorát - jegyezte meg Ketling -, mert a vidámság a jó egészség jele.

- Meg a tiszta lelkiismereté, a tiszta lelkiismereté! - tette hozzá Zagloba. - Bölcs Salamon monda: "Kinek hol viszket, ott vakarja", nékem pedig nem viszket sehol, tehát vidám vagyok! Hej! Ezer ördög és pokol, mit látnak szemeim? Hiszen én már lengyel viseletben láttalak, hiúzkalpagban, karddal az oldaladon, s íme, megintelen afféle ángliussá változtál, s oly vékony lábakon jársz, akár a gémmadár?

- Mert hosszú ideig Kurföldön mulattam, s ott a lengyel köntöst nem viselik, most pedig két napig az angol rezidens^[67] vendége voltam Varsóban.

- Most tehát Kurföldről tértél meg?

- Úgy van. Örökbe fogadó atyám meghalt, s ottani birtokát is reám testálta.

- Örök nyugodalmat! A katolikus hiten volt?

- Igen.

- Akkor legalább vagyon vigasztalásod. S monddsza, nem hagysz-e itt minket ama kurföldi birtokod kedvéért?

- Itt élek, s itt halok meg! - felelte Ketling, Krzysiára pillantva.

A leány nyomban lesütötte a szemét.

Makowiecka asszony sötét alkonyatkor jött meg, Ketling egészen a kapuig sietett elejbe, s oly nagy tisztességgel vezette be őt, akár egy uralkodó hercegnőt. Az asztalnokné asszony mindjárt másnap új szállás után akart nézni, bent a fővárosban, ámde nem lett abból semmi, mert az ifjú lovag addig könyörgött, addig hivatkozott Wolodyjowskival való testvériségére, s addig térdelt előtte, amíg a nagyasszony beleegyezett, hogy ott maradnak. Csak azt kötötték ki, hogy egy ideig még Zagloba uram is ott marad, hogy korával és tekintélyével fedezze a leányasszonyokat a rossz nyelvek elől. Az öreg könnyen ráállt, mert a kis garabonciást fölöttébb megszerette, s ragaszkodott is hozzá, annak felette terveket is kezdett szövögetni a fejében, amelyek valóra váltása feltétlenül megkívánta az ő jelenlétét. A leányasszonyok mindketten nagyon örültek, Basia pedig már kezdettől fogva kiállt Ketling mellett.

- Ma már amúgy sem hordhatjuk el innen magunkat - magyarázta a még habozó asztalnokné asszonynak -, azután meg már édesmindegy, hogy egy nap-é avagy húsz!

Ketling neki is tetszett, éppen úgy, mint Krzysiának, mert hát az ifjú minden fehérnépnek tetszett. Meg aztán nem is látott ő soha külföldi gavallért, legfeljebb az idegen gyalogregementek tisztjeit, ám azok mind alacsonyabb rendű és többnyire faragatlan emberek voltak. Így aztán sokat kevergett Ketling körül, jól megnézegette, meg-megrázva szőke üstökét és orrcimpáit mozgatva, s oly tolakodó gyermekes kíváncsisággal szemlélte a gavallért, hogy Makowiecka asszony kénytelen volt halk szóval meg is feddeni érte. Ámde a korholás ellenére sem hagyott fel a lovag mustrálásával, meg akarván állapítani vitézi értékét, végül is Zaglobától tudakolt felőle.

- Jeles katona őkelme? - kérdezte halkan.

- Jelesebb már nem is igen lehetne. Bőséges tapasztalatai is vagynak, mert látod, tizennégy esztendős gyerkőc korától a lázadó ángliusok ellen szolgálta az igaz hitet. Annak felette előkelő nemesúr is, amit szokásaiból és magaviseletéből nyomban eszedbe is vehettél.

- Látta őt kegyelmed tűzben is?

- Ezerszer is! Úgy áll az ott, hogy még a homlokát sem ráncolja. Csak a lova nyakát paskolja meg néha, s akár a szíve érzelmeiről kész elbeszélgetni.

- Avagy az a módi, hogy olyankor az érzelmekről beszéljenek. He?

- Módi bármi olyant mívelni, amivel kimutathatja, hogy kutyába se veszi a golyóbist.

- Hát párviadalban, egy szál karddal szintén olyan jeles vitéz?

- Bah! Ott darázs csak őkelme igazán, szó se róla!

- Vajon Michal uramnak is helytállana?

- Azt már nem!

- Hah! - kiáltotta Basia, örvendező büszkeséggel. - Tudtam, hogy ővele meg nem bírna! Mindjárt gondoltam, hogy helyt sem állana neki.

S már tapsolt is örömében.

- Ennyire pártolod Michalt? - kérdezte Zagloba.

Basia megrázta fakó üstökét és elhallgatott, csak kis idő múlva hullámoztatta meg a keblét egy halk sóhaj.

- Ej, mit! Örülök, mert a miénk!

- De azt jól jegyezd meg, s el ne feledd, kis garabonciásom - intette a vén lovag -, hogy a harcmezőn is bajosan találni Ketlingnek párját, ámde még annál is veszedelmesebb ő a fehérnép számára, akik nagy szépsége miatt fülig beleszeretnek! Fölöttébb járatos őkelme a szerelem dolgában!

- Ezt Krzysiának mondja kegyelmed, mert nekem nem a szerelem jár az eszemben - vetette oda Basia, s Drohojowska felé fordulva, odakiáltott: - Krzysia! Krzysia! Jöszte ide egy szóra.

- Itt vagyok - jelentkezett a leányasszony.

- Zagloba uram azt mondja, hogy nincsen olyan fehérnép, aki, ha ránéz Ketling uramra, azon módon belé ne szeretne. Én már megszemléltem minden oldalról, de valahogyan semmi bajom. Avagy te érzel már valamit?

- Baska! Baska! - tiltakozott Krzysia dorgálóan.

- Tetszik neked, mi?

- Hagyj békén, fékezd magad, édes Basiám, s ne hordj össze hetet-havat, mert, íme, Ketling uram éppen felénk tart.

Krzysia még le sem ült, s Ketling máris ott volt.

- Befogadnak engem is a társaságba? - kérdezte.

- Nagyon kérjük! - felelte Jeziorkowska.

- Most hát már bátrabban kérdem, miről folyt a beszéd?

- A szerelemről! - kiáltotta Basia, gondolkozás nélkül.

Ketling Krzysia mellett foglalt helyet. Egy darabig szótlanul ültek, mert Krzysia, aki rendszerint kitűnően uralkodott magán, e lovaggal szemben valahogyan bátortalan volt. Végül is Ketling törte meg a csendet:

- Vajon csakugyan ily kedves dologról folyt a tanácskozás?

- Igen! - felelte Drohojowska kisasszony halkan.

- Mindennél inkább kisasszonyom véleményét szeretném hallani e dolog felől.

- Bocsásson meg kegyelmed, de nékem bátorságom sem igen van hozzá, meg az értelmem sem valami sok, így hát inkább kegyelmedtől szeretnék valami újat hallani:

- Krzysiának igaza van! - vetette közbe Zagloba. - Halljuk, halljuk!

- Kérdezz, kisasszonyom! - állt rá Ketling.

Azzal kissé felemelte tekintetét, elgondolkozott, azután - noha a kérdés még el sem hangzott - beszélni kezdett, de mintha csak önmagához szólna:

- A szerelem súlyos csapás, mert a szabad ember rabbá válik miatta. Miként a nyíltól talált madár lehull a vadász lába elé, akképpen a szerelem nyilától talált embernek sincs már ereje, hogy elfusson az imádott lábacskák elől... A szerelem nyomorékká teszen, mert aki beleesett, szerelmesén kívül mit sem lát a világból... A szerelem szomorúság, mert ugyan mikor hull több könny, ugyan mikor sóhajtoznak többet az emberi keblek? Aki szeret, az már nem gondol sem a szép ruhákra, sem a táncra, sem vadászatra, sem a kockára, csak a térdét tulajdon két kezével átölelve epekednék nagy vágyódással, mint aki szívéhez igen közelálló szerettét veszítette el... A szerelem betegség, mert aki benne leledzik, akárha nyavalyába esnék, elhalványul az arca, beesik a szeme, remeg a keze, lesoványodnak az ujjai, és a halálra gondol, avagy tébolyultan, felborzolt hajzattal jár, a holddal beszélget, szívesen írogatja kedvese nevét az homokba, s ha azt a szél elfújja, azt mondja: "Szerencsétlenség"... és máris zokogni kész...

Itt Ketling elhallgatott, mintha mélyen elgondolkozott volna. Krzysia egész lelkével hallgatta szavait, mint valami csodálatos éneket. Beárnyékolt ajkai szétnyíltak, s tekintete el nem szakadt a lovag gyönyörű arcáról. Baskának szemébe hullott az üstöke, tehát nem lehetett látni, mire gondol, de ő is szótlanul hallgatta a lovag szavait.

Ekkor Zagloba uram egy hangosat ásított, nagyot szusszantott, s lábát kinyújtóztatva, szólt:

- Az ilyen szerelmet kitömheted!

- S íme, mégis - folytatta az ifjú -, ha szeretni nehéz, nem szeretni még nehezebb, mert ki az, akit szerelem nélkül kielégít a gyönyör, a hírnév, a gazdagság, a jó illatok avagy a drága ékességek? Ki az, aki a szerelmesének azt ne mondaná: "Kedvesebb vagy nékem, mint egy egész királyság, mint a jogar, mint az egészségem, mint a hosszú élet!" Minekutána pedig mindenki szívesen odaadná az életét a szerelemért, ennélfogva a szerelem többet ér az életnél...

Ezzel befejezte.

A leányasszonyok egymáshoz simulva ültek, s úgy hallgatták e mesterien finom szavakat, melyek a lengyel lovagok előtt merőben idegenek. Végül Zagloba; ki közben elszundikált, felébredt, hunyorgatva nézte hol az egyiket, hol a másikat, hol a harmadikat, végül teljes öntudatra ébredvén, hangos szóval kérdezte:

- Mit mondtatok?

- Kegyelmednek azt, hogy jó éjszakát! - jelentette ki Basia.

- Aha, már tudom: a szerelemről beszéltünk. No, mi volt a vége?

- A bélés jobb volt, mint a köpönyeg.

- Szó se róla, elálmosított, mert hát az a sok szerelem, veszedelem, gyötrelem, hadd mondok én hozzá még egy cadentiát:^[68] "ágyba velem", s alighanem ez a legjobb, mert későre jár az idő. Jó éjszakát az egész kompániának, s nekem hagyjatok békét azzal a szerelemmel... Istenem, Istenem, a macska is csak addig nyávog, amíg a szalonnát le nem nyelte, azután meg nem nyalogatta a száját... Valahanapján én is szakasztott olyan voltam, mint Ketling, s oly eszeveszetten szerettem, hogy a bak egy óra hosszat döfölhetett volna hátulról, amíg észrevettem volna, mindazonáltal, öregedő ember lévén, már jobb szeretek nagyokat pihenni, kivált ha a derék házigazdám nemcsak a párnával kínálna, hanem némi itókával is hozzá.

- Szolgálatjára kegyelmednek! - készségeskedett Ketling.

- Gyerünk, gyerünk! Nézzétek, mily magasan jár már a hold. Holnap jó idő lészen, szép csillagos az ég, s oly világos van, mint fényes nappal. Ketling egész éjszaka mesélne nektek a szerelemről, ám ne felejtsétek el, hogy ma nagyon törődött az utazástól.

- Nem vagyok én törődött, mert a városban két napig pihentem. Csak attól tartok, hogy a leányasszonyok nem szoktak a virrasztáshoz.

- Hamar elmúlnék az éjszaka, ha kegyelmed beszédét hallgathatnánk - jegyezte meg Krzysia.

- Nincs ott éjszaka, ahol a nap ragyog - felelte Ketling. Ezután valóban elváltak egymástól, mert csakugyan későre járt az idő. A két leány egy szobában aludt, s elalvás előtt sokáig szoktak beszélgetni, ám ezen az éjszakán Baska nem tudta beszélgetésre bírni Krzysiát, mert míg neki nagy kedve lett volna hozzá, az utóbbi igen hallgatag, álmodozó volt, s minden kérdésre csak félszavakkal válaszolt. Egyszer-másszor, mikor Basia Ketlingről beszélve mindenféle turpisságot kieszelt, hol kinevette, hol utánozta, Krzysia nagyon gyöngéden átölelte a nyakát, s kérve kérte, hogy hagyjon fel az ilyen léhaságokkal.

- Ő a házigazdánk, Basia - magyarázta -, mi itt az ő házában lakunk... s észrevettem, hogy téged első látásra megszeretett.

- Honnan tudod? - kérdezte Basia.

- Mert ki ne szeretne meg téged? Téged mindenki szeret... és... én is... nagyon.

Azzal csodaszép arcát Basiáéhoz hajtotta, s hozzásimulva, a szemét csókolgatta.

Végül is lefeküdtek, ám Krzysia még sokáig nem bírt elaludni. Nagy nyugtalanság vett rajta erőt. Időnként olyan erős szívdobogást érzett, hogy mind a két kezét bársonyos kebléhez kellett szorítania, hogy a szívdobogását valahogy elnyomja. Olykor viszont, különösen ha megpróbálta behunyni a szemét, úgy érezte, hogy egy gyönyörűséges fej hajlik föléje, s halkan suttogja a fülébe:

- Kedvesebb vagy nékem, mint egy egész királyság, mint a jogar, mint az egészségem, mint a leghosszabb élet!

Néhány nap múlva Zagloba levelet írt Skrzetuskinak, melyet így fejezett be:

Ha pediglen az electio előtt meg nem térnék, azon ne csodálkozzatok. Nem azért lészen ez, mintha irántatok való nagy hajlandóságomban esett volna néminemű hiba, ám az ördög nem alszik, én pedig semmiképpen sem kívánom, hogy madárka helyett valami utálatosság maradjon a markomban. Nagy baj lenne, ha Michalt, mihelyt megtér, nyomban azzal nem fogadhatnám: "Amaz már párjára lelt, ám a kis garabonciás még vacat!"^[69] Minden hatalom Isten kezében vagyon, ám úgy vélem, akkoron nemigen kell majd Michalt valami nagyon taszigálni, sem hosszadalmas előkészítgetésre nem lészen szükség, s ti már a kész leánykérésre érkezhettek ide. Közben pedig Ulissesre gondolván, fortélyokra lészen szükség, kicsinyég majd színezni is kelletik, ami nehezemre esik, mert egész életemben mindennél többre becsültem az igazmondást, s örömmel ragaszkodtam is hozzá. Mindazonáltal Michalért és ama kis garabonciásért még ezt is elviselem, mert mind a kettő színarany. Ezzel ölellek is mindkettőtöket, s ama kis gézengúzokkal egyben a szívemhez szorítalak, mindnyájatokat a Mindenható Úristen kegyelmébe ajánlva.

A levelet így befejezve, beszórta porzóval, aztán öklével leverte róla a homokot, még egyszer elolvasta, jó messzire tartva a szemétől, majd összehajtogatván, lehúzta ujjáról a pecsétgyűrűt, megnyálazta, s hozzáfogott a pecsételéshez. E tevékenysége közepette bukkant rá Ketling.

- Adjon Isten jó napot!

- Jó napot kegyelmednek is - felelte Zagloba. - Megadta az Úr a jó időt, s én éppen küldöncöt kívánok meneszteni Skrzetuskiékhoz.

- Köszöntse kegyelmed őket nevemben is.

- Már meg is tettem. Mindjárt gondoltam magamban, Ketling nevében is köszönteni kell őket. Majd megörülnek mind a ketten a jó híreknek. Persze hogy köszöntöttem őket a nevedben, annyival is inkább, mert az egész epistola^[70] rólad szól, meg a leányasszonyokról.

- Mi módon? - kérdezte Ketling.

Zagloba térdére tette a tenyerét, s ujjaival dobolva, félrehajtotta fejét, majd a szemöldöke alól sandítva Ketlingre, így szólt:

- Kedves cimborám! Nem kelletik valami nagy prófétai tudomány ahhoz, hogy az emberfia megmondja: ahol kova is van meg acél is, ott előbb-utóbb kipattan a szikra. Te veszedelmesen deli legény vagy, s a leányzóktól magad sem tagadod meg, hogy igen szépek.

Ketling nagy zavarba esett.

- Hályogot kellene viselnem a szememen, avagy egyenesen vad barbarusnak lennem - felelte -, hogy észre ne vegyem a leányasszonyok szépségét, és ne becsüljem azt mindenekfelett!

- No látod! - kapott a szón Zagloba, s mosolyogva nézett Ketling bíborpiros arcába. - Ha azonban nem vagy barbarus, akkor nem volna méltó dolog mind a kettő felé nyilaznod, mert ezt csak a törökök mívelik.

- Hogyan is gondolhat ilyent kegyelmed?

- Nem is gondolom én, csak éppen magamban mondom... Hej, beste lelke, úgy csicseregtél nékik a szerelemről, hogy Krzysia harmadik napja sápadt, akár a fal, s úgy lézeng, mint valami decoctum^[71] után. Hej! Nincs ezen mit csodálkozni! Ifjúkoromban magam is lanttal a kezemben álldogáltam a fagyon egy kis fekete vászoncseléd ablaka alatt (Drohojowskához hasonlított a szentem), s emlékszem, ezt énekeltem:

Te bent alszol, munka után,
Én meg itt fújom a dudám,
      Hej, haj!

- Ha akarod, kölcsönadom neked ezt a dalocskát, vagy akár újat is komponálok, mert némi poétái vénában nálam igazán nincs hiány. Figyeled, hogy Drohojowska mennyire hasonlít ama hajdani Billewiczównához, csak amannak olyan a haja, akár a len, meg a szája fölött nincsen az a pihe; de hát vagynak akik ebben fölöttébb nagy gyönyörűségüket lelik, és ritkaságnak tartják. Igen kecsesen tekinget reád a leányzó. Megírtam ám Skrzetuskiéknak. No, nem igaz, hogy Billewiczównához hasonlít?

- Az első látásra nem vettem eszembe a hasonlóságot, de lehet, hogy úgy van. A növése meg az alakja csakugyan emlékeztet reá.

- Most pedig hallgasd, amit mondok, egyenesen családi titkokat árulok el, minekutána azonban te is jó barát vagy, tudnod kell: meglásd, hogy Wolodyjowskit valamiképpen háládatlansággal jól ne tartsd, mert Makowiecka nagyasszony meg én e leányzók közül az egyiket Michalnak szántuk.

Itt Zagloba uram élesen és fürkészve nézett Ketling szemébe, az pedig elhalványodva kérdezte:

- Melyiket?

- Dro-ho-jow-skát - felelte Zagloba elnyújtva.

Azzal alsó ajkát előrebiggyesztve, ép szemével hunyorogni kezdett összeráncolt szemöldöke alól.

Ketling hallgatott, oly sokáig, hogy végül Zagloba kérdezte meg:

- No, mit szólsz hozzá, he?

A lovag pedig elváltozott hangon, de szilárdan felelte:

- Bizonyos lehet felőle kegyelmed, hogy Michal sérelmére nem engedem szabadjára az érzelmeimet.

- Bizonyos vagy felőle?

- Sok fájdalmat elhordoztam már életemben - felelte az ifjú -, lovagi parolámat adom: nem engedem szabadjára!

Zagloba uram erre széttárta a karját, mondván:

- Hej, Ketling, bocsásd szabadon, amennyire csak jólesik, mert csak próbára akartalak tenni. Nem Drohojowskát, hanem a garabonciást szántuk mi Michalnak.

Ketling arca egyszerre felderült, s őszinte, mélységes öröm tükröződött rajta. Megragadta hát Zaglobát, s sokáig tartotta ölelő karjai között, majd megkérdezte:

- Hát már bizony dolog, hogy ők ketten szeretik egymást?

- Mert ugyan ki ne szeretné az én kis garabonciásomat, he? - felelte Zagloba.

- Már netán a kézfogó is megvolt?

- Kézfogó nem volt, mert Michal alig ocsúdott fel nagy fájdalmából... de majd meglesz, ezt csak bízd rám! A leányzó, noha siklik-búvik, akár a menyét, nagyon kedveli őkelmét, mert néki a szablya az első...

- Istenemre, ezt már magam is eszembe vettem! - vágott közbe Ketling, sugárzó arccal.

- Hah, eszedbe vetted? Michal még ama másik után rí, ám ha e kettő közül valamelyikre szemet vet, az csak a garabonciás lesz, mert jobban formázza amaz elhunytat, csak éppen nem nyilaz úgy a szemecskéivel, mert hiszen fiatalabb is. Rendjén alakul itt minden, he? Lelkem rajta, hogy az electióra nyélbe üssük e két lakodalmat.

Ketling nem szólt egy szót sem, csak némán újra megölelte Zaglobát, s szép arcát odaszorította annak vörös ábrázatához; az öreg pedig egyet szusszantott, aztán megkérdezte:

- Hát már annyira a szívedbe fészkelte magát Drohojowska leányasszony?

- Nem tudom, nem tudom - felelte a lovag -, csak azt tudom, alighogy megörvendeztette a szívemet az ő mennyei látása, nyomban így szóltam magamban: ő az egyetlen, akit az én meggyötört szívem még megszerethet, s már azon az éjszakán, sóhajtásaimmal űzvén el szememről az álmot, boldog epekedésbe merültem. Attól kezdve annyira eluralkodott egész valómon, mint ahogyan a királynő uralkodik hűséges alattvalóinak országán. Hogy szerelem-é ez, avagy valami más, nem tudom!

- De azt tudod, hogy ez nem sapka, sem háromrőfnyi posztó, amiből plundrát szabatsz, sem istráng, sem farokszíj, sem kolbászos rántotta, sem afféle pálinkásbutykos. Most azért, ha e dolog felől bizonyos vagy, a többit kérdezd meg Krzysiától, vagy ha akarod, megkérdem én.

- Ne tegye kegyelmed - tiltakozott Ketling nevetve. - Ha már el kell merülnöm, legalább még egy-két napig hadd higgyem, hogy úszom.

- Látom már, hogy a skótok jó vitézek ugyan a harcra, ám a szerelemben csak olyan nyimnyám legények. A leányzóhoz, akár az ellenséghez, impetus^[72] kelletik. Veni, vidi, vici!^[73] - ez volt az én jelszavam...

- Majd idővel, ha legforróbb vágyaim a beteljesülés felé haladnak - felelte Ketling -, netán ki is kérem kegyelmed baráti auxiliumát.^[74] Mert noha elnyertem az indigenatust, s ereimben nemesi vér csörgedez, a nevem mégiscsak idegen és ismeretlen ezen a tájon, s nem tudom, az asztalnokné asszony...

- Az asztalnokné asszony? - vágott a szavába Zagloba. - No, attól megint ne fájjon a fejed. A nagyasszony akár a muzsikáló szelence. Ahogy felhúzom, úgy muzsikál. Éppen megyek is hozzája. Szólnom kell véle, hogy a Krzysiával való dolgodat valamiképpen ebszemmel ne nézze, már csak azért se, mert a ti skót szokásotok is más, meg a mienk is más. Persze nem rohanok rá ajtóstul, csak éppen pedzeni akarom, hogy a leányzó fölöttébb a szívedhez nőtt, s jó volna, ha ebből a lisztből derék cipócska dagasztódnék. Istenemre, megyek is tüstént, te pedig ne ijedezz, mert én azt mondhatom, amit akarok.

Ketling tartóztatta volna még az öreget, de ő csak felugrott és ment.

Útközben találkozott a szokása szerint rohanó Basiával, s odaszólt neki:

- Tudod-e, hogy Krzysia végképpen elcsavarta Ketling fejét?

- Nem ő az első! - jegyezte meg a kislány.

- S te nem orrolsz érte?

- Ketling bábu! Deli gavallér, de bábu! Belevágtam a térdemet a szekér rúdjába, ennyi az egész!

Azzal lehajolt, s dörzsölni kezdte a térdét, fel-felnézegetve Zaglobára, de az öreg felhördült:

- Az Istenért, vigyázz! Hova rohansz?

- Krzysiához.

- Hát ő mit mível?

- Ő? Egy idő óta folyton csókolgat, s úgy dörzsölődik hozzám, akár a macska.

- Meg ne mondd neki, hogy elcsavarta a Ketling fejét.

- Aha, éppen én állom azt meg!

Zagloba uram igen jól tudta, hogy Basia meg nem állja, s éppen ezért szándékosan tiltotta.

Ment hát tovább, s fölöttébb meg volt elégedve ravaszságával. Basia pedig bomba módjára robbant be Krzysiához.

- Összezúztam a térdemet, Ketling pedig fülig szerelmes beléd! - kiáltotta már a küszöbről. - Nem láttam, hogy a kocsiszínből kiáll a szekér rúdja, és... bumm! Szikrát szórt a szemem, de sebaj! Zagloba uram kért, hogy ne mondjam meg neked. No, nem megmondtam, hogy így lesz? No ugye, te pedig mindenáron rám akartad tukmálni! Ismerlek már téged, ne félj semmit! Még fáj egy kicsit! Én Nowowiejski uramat nem akartam rád disputálni, de Ketlinget, ohó! Most itt jár-kél a házban, a fejét fogja, és önmagával beszélget. Szép dolog, mondhatom! Skót, skót, kot, kot! - csúfolódott, Krzysia szeme felé bökdösve az ujjával.

- Basia! - kiáltott fel Drohojowska kisasszony.

- Skót, skót, kot, kot!

- Ó, de boldogtalan vagyok, de boldogtalan vagyok! - siránkozott amaz, s már folytak is a könnyei.

Basia vigasztalni próbálta, de hiába, a leány úgy zokogott, ahogyan még soha életében.

Persze az egész házban senki sem tudta, mennyire boldogtalan. Néhány nap óta már lázban égett, az arca sápadt volt, a szeme beesett, keblét kurta, szaggatott lélegzés hullámoztatta, valami furcsa dolog történt vele, hirtelen erőtlenség jött rá, de nem lassan, fokozatosan, hanem egyszerre ragadta el, mint a vihar, mint az orkán; lángra lobbantotta a vérét; elkápráztatta a képzeletét, akár a cikázó villám a szemet. Egy pillanatig sem tudott ellenállni ennek az irgalmatlan hirtelenséggel reátörő erőnek. Nyugalma elhagyta. Akaratereje lekókadt, mint a szárnyaszegett madár...

Maga sem tudta, szereti-e Ketlinget vagy gyűlöli, s igen nagy ijedelem fogta el, ha e kérdésre gondolt. Azt azonban tudta, hogy a szíve őmiatta ver olyan hevesen; az agya csak őróla gondolkozik oly összevisszasággal; az egész lénye vele van tele, mindenütt ott van: benne, mellette, fölötte. És nincs mód védekezni ellene. Könnyebb lett volna nem szeretnie, mint nem gondolnia rá, mert a szeme teleszívta magát a látásával, a hangja a fülébe csengett, az egész lelkét ő töltötte be... Még az álom sem szabadította meg ettől a tolakodótól, mert alig hunyta le a szemét, már föléje hajolt az arca, s a fülébe suttogta: "Drágább vagy nékem királyságnál, jogarnál, drágább minden dicsőségnél és gazdagságnál..." S ez a fej közel volt hozzá, oly közel, hogy még a sötétben is pírban égett tőle a leány arca. Forró vérű rutén nő lévén, eddig nem ismert lángok csaptak fel keblében, perzselő tűz, melyről eddig azt sem tudta; mi fán terem, s ettől az emésztő forróságtól elfogta a félelem, a szégyen; nagy, nagy gyengeség, valami fájdalmas, de egyúttal gyönyörűséges aléltság lepte meg. Az éjszaka nem hozott pihenést. Egyre nagyobb fáradtság vett rajta erőt, mintha valami nagyon nehéz munkát végzett volna.

- Krzysia, Krzysia, mi van veled! - kiáltotta önmagának. De mintha szakadatlan kábultság, aléltság szállt volna rá.

Még semmi sem történt Ketling és őközötte, hiszen két szót sem váltottak négyszemközt, s noha folyton reá gondolt, s ő töltötte be egész valóját, valami ösztön mégis folyton azt súgta a fülébe: "Óvakodj! Kerüld!"... És kerülte.

Hogy Wolodyjowskival jóban voltak, arra eddig nem is gondolt, s ez volt a szerencséje. Hogy pedig nem gondolt rá, annak az volt az oka, hogy eddigelé nem történt semmi, s nem is gondolt senkire, sem önmagára, sem másokra, csakis Ketlingre.

Titkolta is ezt lelke legmélyebb rejtekében, s jótékony megnyugvás volt számára az a hiedelme, hogy senki sem sejti, mi megy végbe benne, senki sem foglalkozik vele Ketlinggel kapcsolatban. Most Basia szavai egyszerre rádöbbentették, hogy másképpen áll a dolog, az emberek már figyelik őket; gondolatban már összekötik a nevüket, és találgatnak, így aztán a zavar, a szégyen és a fájdalom együttesen legyőzték önuralmát, és sírva fakadt, mint egy kisgyerek.

Basia szavai azonban csak a kezdetét jelentették a célozgatásoknak, jelentőségteljes összenézéseknek, hunyorgatásoknak, fejcsóválásoknak meg kétértelmű megjegyzéseknek, melyeket el kellett viselnie. S ez mindjárt az ebédnél elkezdődött. Az asztalnokné asszony tekintete őróla Ketlingre, Ketlingről reá siklott, amit eddig sosem mívelt. Zagloba uram jelentőségteljesen krákogott. Időnként megszakadt a beszélgetés, nem tudni; miért, s mély csend állt be, egyszer pedig, egy ilyen szünetben, a szeleburdi Basia az egész társaság füle hallatára felkiáltott:

- Tudok valamit, de nem mondom meg!

Krzysiának nyomban lángot vetett az arca, azután elsápadt, mintha valami nagy veszedelem szállt volna el mellette, s Ketling is lehorgasztotta a fejét. Mindketten tudták, hogy róluk van szó. Kerülték az egymással való beszélgetést, Krzysia attól is óvakodott, hogy az ifjúra pillantson, mégis mind a ketten érezték, hogy történik közöttük valami, valami körül nem határolható közös zavar uralkodik el rajtuk, s ez összeköti őket, de ugyanakkor el is távolítja egymástól, mert miatta végleg elveszítik fesztelenségüket, s többé már nem lehetnek egyszerű jó barátok. Jó szerencse, hogy senki sem figyelt fel Basia szavaira, mert Zagloba uram a városba készült, hogy onnan több ifjú lovaggal térjen vissza, tehát mindenki inkább ezzel törődött.

Estenden a Ketling-udvarház valóban ragyogó fényben úszott. Tízegynéhány ifjú vitéz érkezett, s velük együtt zenekar is, amelyet a figyelmes házigazda rendelt a hölgyek szórakoztatására. Táncról a nagyböjtben, meg Ketling gyásza miatt, nem lehetett ugyan szó, de zeneszó mellett beszélgetve szórakoztak. A hölgyek ünneplő ruhát öltöttek, az asztalnokné asszony keleti selyemben pompázott, a kis garabonciás tarka ruhában csiklandozta a lovagok szemét rózsás arcocskájával és szőke üstökével, mely minduntalan a szemébe hullott. Őszinte mosolyt keltett katonás beszédével és csodálkozást furcsa viselkedésével, melyben a kozákos szilajság a természetes bájjal párosult.

Krzysia gyászának ideje már a vége felé járt, s így ezüsttel átszőtt fehér ruhát viselt. A lovagok össze is hasonlítgatták hol Junóval, hol Dianával, de senki sem közeledett hozzá túlságosan, nem pödörgette feléje a bajuszát, nem verdeste össze a sarkantyúját, és nem vágta hátra szilajon a mentéje ujját, nem is tekingettek rá szikrázó szemmel, és senki sem próbált vele érzelmeiről beszélni. Ellenben azt megfigyelte, hogy azoknak, akik nagy csodálattal és tisztelettel nézegetnek reá, utána Ketlingre siklik a tekintetük, némelyek az ifjú lovaghoz lépve a kezét szorongatják, mintha jókívánságaikkal halmoznák el, ő pedig csak a vállát vonogatja, és a kezét tárja szét, mintha tiltakoznék valami ellen.

Krzysia, természeténél fogva, éber és éles látású leányzó volt, biztosra vette tehát, hogy róla beszélnek a lovaggal, s őt szinte Ketling menyasszonyának tartják. Mivel pedig azt nem tudhatta, hogy Zagloba már mindegyik nemesúrral összesúgott, hiába törte a fejét, vajon honnan származnak ezek az emberi feltevések.

"Vajon a homlokomra van-e felírva valami?" - gondolta nyugtalanul, szégyenkezve és mélyen eltűnődve.

Közben pedig szavak ütötték meg a fülét, nem nyíltan őhozzá intézték ugyan, de hangosan mondták: "Szerencsés fráter ez a Ketling!..." "Burokban született..." "Nem csoda, mert hát ő is helyre legény!..." satöbbi.

Mások, megannyi udvarias gavallér, kedvét akarván keresni, Ketlingről beszéltek neki, nagy magasztalással dicsérve bátorságát, szívességét és udvari szokásait, valamint ősrégi nemzetségét, Krzysia pedig, akarva, nem akarva, kénytelen volt mindezt meghallgatni, szeme önkéntelenül kereste, akiről beszéltek, s néha találkozott is a tekintetük. Ilyenkor újult erővel fogta el az igézet, s anélkül, hogy tudott volna róla, szinte megittasult az ifjú látásától. Mert, ó, milyen más volt Ketling, mint ezek a darabos katonák! "Mint a királyfi udvaroncai között" - gondolta Krzysia, amint ezt a nemes, főúri fejet és e természettől fogva mélabús, angyali szemeket s a sűrű, szőke hajjal árnyékolt homlokot nézte. A szíve szinte ájuldozott, olvadozott, mintha ez lenne számára a legdrágább fej a világon. A lovag látta ezt, de nem akarván szerelmes zavarát növelni, nem közelített hozzá, hacsak valaki ott nem ült mellette. Ha Krzysia királynő lett volna, akkor sem vehette volna körül nagyobb tisztelettel és hódolattal. Mikor vele beszélt, kissé lehajtotta a fejét, s fél lábát hátrább húzta, mintegy annak jeléül, hogy bármely pillanatban kész letérdelni eléje. Mindig komolyan beszélt, sohasem tréfálkozva, holott Basiával szívesen eltréfált. A leányasszonnyal való érintkezésben a legnagyobb tisztelet a szelíd bánat halvány árnyalatával párosult. E komoly érintkezés tette, hogy Krzysiával szemben mások sem engedtek meg maguknak sem vaskosabb szavakat, sem bátrabb élceket. Mintha mindenkire átterjedt volna az a meggyőződés, hogy a leányasszony, születésénél fogva éppúgy, mint méltóságánál fogva, valamennyiüknél magasabb fokon áll, s a vele való érintkezésben a legnagyobb udvariasság sem elegendő.

Krzysia ezért végtelenül hálás volt neki. Ez az este általában elég kínos, de egyben annál édesebb volt számára. Éjfél közeledtével a zene elhallgatott, a hölgyek elbúcsúztak a lovagoktól, s az urak körében sűrűbben kezdtek keringeni a serlegek, megkezdődött a hangosabb mulatság, amelyben Zagloba uram vitte a hetman szerepét.

Baska vidáman ment fel a szobájába, mint a madár, mert alaposan kimulatta magát, mielőtt tehát letérdelt volna, hogy az estéli imádságot elmondja, nekieredve kerepelt, tombolt, utánozta egyik-másik vendéget, végül tapsolva Krzysiához fordult:

- De jó is, hogy ez a te Ketlinged megjött! Most legalább nem lesz itt hiány katonákban! Ohó, csak legyen vége a böjtnek, holttá táncoljuk magunkat! Az lesz csak a jó dolog! Hát a kézfogótokon meg a lakodalmatokon! A tatárok hurcoljanak rabságba, ha a házat a feje tetejére nem állítom. Milyen is lenne, ha elvinnének? Hah! Az lenne csak a mulatság! Kedves, jó Ketling! A te kedvedért hozatja ide a muzsikusokat, de melletted én is kiveszem a részemet a szórakozásból. Majd véghezviszen ő még sokféle csodát a te kedvedért, amíg csak így nem teszen...

Azzal térdre vetette magát Krzysia előtt, s derekát átölelve, suttogta, Ketling mély hangját utánozva:

- Nemeskisasszonyom! Úgy szeretlek, hogy a lélegzetem is elakad a nagy érzelemtől... Szeretlek, kisasszonyom, gyalog és lóháton, éhomra és jóllakottan, mindörökké és skót módra... Akarsz-e a feleségem lenni?...

- Baska, megharagszom! - kiáltotta Krzysia.

Ám haragvás helyett a karjába kapta, s mintha fel akarná emelni, csókjaival borította a szemét.

Zagloba uram jól tudta, hogy a kislovag inkább hajlik Krzysia, hogysem Baska felé, s éppen ezért határozta el, hogy Krzysiát eltávolítja az útból. Ízig-vérig ismerte ő Wolodyjowskit, meg volt hát győződve, hogy csak ne legyen választása; menten Basia felé fordul, akibe maga a vén lovag is annyira belefeledkezett, hogy nem bírta felfogni, hogyan lehet valakit nálánál többre becsülni. Úgy okoskodott, hogy azzal teszi a legjobb szolgálatot Wolodyjowskinak, ha összeboronálja a kis garabonciással, s szinte olvadozott a szíve, ha arra gondolt, milyen házaspár válik majd belőlük. Haragudott Wolodyjowskira, Krzysiára szintén, ámde inkább akarta, hogy Krzysiát vegye feleségül, mint senkit. Mindazonáltal elhatározta, megtesz mindent, hogy a garabonciást vétesse el vele.

S éppen mivel tudott a kislovagnak Drohojowska iránti hajlandóságáról, elhatározta, hogy, törik-szakad, Krzysiából csinál Ketlingnét.

Tízegynéhány nap múlva azonban megkapta Skrzetuski válaszát, s ez megingatta elhatározásában.

Skrzetuski azt tanácsolta neki, ne ártsa magát semmibe, mert attól félt, hogy ebből netán nagy súrlódások támadhatnak a jó barátok között. Ezt Zagloba uram maga sem kívánta, s már bizonyos lelkiismeret-furdalásai támadtak, amelyeket a következő okoskodással igyekezett lecsendesíteni:

- Nem mondom, ha Michal és Krzysia már elígérkeztek volna egymásnak, s én akkor igyekeztem volna éket verni közéjük Ketling személyében, akkor nem szólnék egy szót se! Bölcs Salamon azt mondta: "Ne üsd az orrod a mások dolgába" - és igaza is van. Ámde mindenkinek jussa van másnak a javát kívánni. Egyébként, ha jól megnézzük, mit tettem én? Ezt mondja meg valaki! No?

Azzal a csípőjére vágta a kezét, s kihívóan nézte a falakat, mintha tőlük várna valamiféle szemrehányást. Mivel azonban a falak nem szóltak semmit, tehát ő maga folytatta:

- Megmondtam Ketlingnek, hogy a garabonciást szántam Michalnak. Talán nem volt jussom hozzá? Talán nem igaz? Itt jöjjön rám a podagra, ha nem őt kívánom Michalnak!...

A falak mély hallgatással jelezték, hogy igazat adnak Zagloba uramnak.

Ő pedig így folytatta:

- A kis garabonciásnak meg azt mondtam, hogy Drohojowska megnyilazta Ketling szívét, ez talán nem igaz? Avagy nem vallotta be ő maga is, avagy nem sóhajtozott a kandalló mellett oly siralmasan, hogy a hamu csak úgy szálldosott a szobában? Amit magam láttam, elmondtam másoknak. Skrzetuski okos ember, ámde az én eszem sem kavics, kit az ebek után hajítanak. Magam is tudom, mit lehet elmondani, s mit kell elhallgatni... Azt írja, hogy semmibe se ártsam bele magam! Így is jó. Annyira nem avatkozom semmibe, hogy ha netán valamikor hármasban maradunk a szobában Ketlinggel meg Krzysiáyal, szedem a sátorfámat, és otthagyom őket. Hadd boldoguljanak nélkülem. Bah, úgy vélem, boldogulnak is. Nincs szükségük semmilyen segítségre, hiszen már amúgy is annyira taszítja őket valami egymás felé, hogy szinte a szemük is szikrát hány tőle. Ráadásul pedig közeleg a tavasz is, amikor nemcsak a nap, hanem a kívánalom is erősebben kezdi sütögetni az emberfiát... Jól vagyon, én abbahagyom, de majd elválik, mi sül ki belőle...

S csakugyan rövidnap be kellett következnie az eredménynek. A nagyhét idejére Ketling udvarházának egész társasága beköltözött a városba egy Dluga utcai fogadóba, hogy a templomok közelében az istentiszteletekben is kedvükre részelhessenek, s a szemük is jóllakjék a nagyváros ünnepi nyüzsgésével.

Itt is Ketling viselte a házigazda tisztét, mert noha külföldi volt, ő ismerte Varsót a legjobban, mindenütt sok ismerőse is volt, akik mindent megkönnyítettek neki. Fölülmúlta önmagát az udvariaskodásban, jóformán a hölgyek gondolatát is kitalálta, de különösen a Krzysiáét. Őszintén meg is szerették valamennyien, Makowiecka asszony, akit Zagloba már korábban előkészített, egyre növekvő pártfogással tekingetett rá és Krzysiára, s ha eddig nem beszélt a leánnyal, az csak azért volt, mert egyelőre még Ketling sem nyilatkozott. Ám a tisztes "nagynéni" természetes és illendő dolognak is tartotta, hogy a gavallér kedvében járjon a leányasszonynak, különösen mivel Ketling valóban nagyvilági gavallér volt, aki minden lépten-nyomon találkozott az iránta megnyilvánuló tisztelet és barátság jeleivel. Így viseltettek iránta nemcsak a nálánál alacsonyabb rangúak, hanem a rangosabbak is. Mindenkit meg tudott nyerni magának, békeidőben valóban rendkívüli szépségével, előkelő viselkedésével, komolyságával, bőkezűségével és nyájasságával; háborúban pedig férfias bátorságával.

"Lesz, amit Isten ád, és férjemuram elvégez magában - gondolta az asztalnokné asszony -, de én nem fogom őket zavarni."

Ez elhatározás révén Ketling most gyakrabban foglalkozott Krzysiával, és hosszasabban volt vele együtt, mint a saját házában. Egyébként az egész társaság mindig együtt volt. Zagloba rendszerint az asztalnokné asszonynak, Ketling Krzysiának nyújtotta a karját, Baska pedig, mint legfiatalabb, egymagában futkosott, s hol messze előreszaladt, hol pedig meg-megállt, hogy megbámulja a boltok portékáit, meg a különféle tengerentúli csodákat, amilyeneket még sosem látott. Lassanként Krzysia is hozzászokott Ketlinghez, s most, valahányszor a lovag karjára támaszkodva sétált, és a beszédjét hallgatta; vagy nemes arcában gyönyörködött, a szíve már nem kalapált olyan nyugtalanul, mint régebben, az öntudata sem hagyta cserben, még zavarba sem esett, ellenben határtalan, mámorító gyönyört érzett. Mindig együtt voltak, a templomokban egymás mellett térdeltek, a hangjuk eggyé olvadt az imádságban és az istenes énekekben.

Ketling jól ismerte saját szívének állapotát; Krzysia, akár mert nem volt hozzá bátorsága; akár önámításból még önmagának sem mondta ki e szót: "szeretem" - és mégis nagyon szerették egymást. Minekutána pedig meleg barátság is fejlődött közöttük, úgyhogy a szerelmen felül még a nagy szeretet is összekötötte őket, szerelemről pedig egyelőre nem esett szó közöttük, ennélfogva úgy teltek a napjaik, mint az álom, s állandóan derült volt az ég fölöttük.

Hamarosan jönniök kellett azonban a felhőknek is, amelyek majd eltakarják Krzysia fölött a napot, de hát egyelőre még a nyugalom ideje tartott. Éppen a Ketlinghez való közeledés, az összeszokás és ama barátság folytán, amely a szerelemmel együtt virult ki közöttük, véget ért Krzysia nyugtalansága, élményei nem voltak olyan hevesek, vérének és képzeletének háborgása is lecsendesedett. Íme, egymás közelében voltak, jól érezték magukat így, és Krzysia, egész lelkével átadva magát a csodálatos jelennek, gondolni sem akart arra, hogy ez bármikor elmúlhat, s a csalóka álomkép szertefoszlásához elég Ketlingnek egyetlen szava: "Szeretlek!"

S ez a szó hamarosan elhangzott. Egy alkalommal, amikor az asztalnokné asszony Basiával elment egy beteg rokont meglátogatni, Ketling rábeszélte Krzysiát és Zaglobát, nézzék meg a királyi várat, amelynek számos nevezetességéről csodákat meséltek országszerte. Neki is vágtak hát, hármasban. Ketling bőkezűsége megnyitott előttük minden ajtót, s Krzysiát oly alázatosan köszöntötték az ajtónállók, mint egy királynét, ki a saját rezidenciájába lép be. Ketling tüzetesen ismerte a várat, s végigvezette őt a pompás termeken és szobákon. Megnézték a teátrumot, a királyi fürdőt, megálltak a képek előtt, melyek Zygmunt és Wladyslaw királyoknak a keleti vad népek fölött aratott nagy győzelmeit ábrázolták, majd átmentek a teraszokra, ahonnan pompás kilátás nyílt az ország véghetetlen térségeire. Krzysia egyik ámulatból a másikba esett; Ketling pedig megmutatott és megmagyarázott neki mindent, hol meg elhallgatott, s a leányasszony sötétkék szemébe nézve mintha ezt mondaná tekintetével: "Mit jelent mind e csodálatos dolog tehozzád képest, te legnagyobb csoda! Mit jelentenek mind e kincsek tehozzád képest, ki a legnagyobb kincs vagy!"

És Krzysia megértette e néma beszédet. Az ifjú ezután elvezette az egyik királyi szobába, s egy titkos ajtó előtt megállva, így szólt:

- Erre el lehet jutni egészen a székesegyházig. Egy hosszú folyosó van itt, amely a főoltár melletti kicsiny erkélyben végződik. Rendszerint ama kis erkélyről hallgatják király őfelségéik a misét.

- Jól ismerem ezt az utat - jelentette ki Zagloba -, mert minekutána bizalmasa voltam Jan Kazimierz őfelségének, Mária Ludovika pedig nagy érzelemmel szeretett, gyakran meginvitáltak magukhoz mise hallgatására, nemcsak hogy társaságomnak örvendezzenek, hanem azért is, hogy kegyességemen épüljenek.

- Be akarsz lépni, kisasszonyom? - kérdezte Ketling, jelt adva az ajtónállónak, hogy nyisson ajtót.

- Menjünk be - felelte Krzysia.

- Csak menjetek magatok - jelentette ki Zagloba -, fiatalok vagytok, s jó lábatok vagyon, én már éppen eleget talpaltam. Menjetek, menjetek, én itt maradok az ajtónállóval. Még ha elmondanátok is egypár miatyánkot, nem neheztelek meg a késedelemért, mert addig legalább szusszantok egyet.

A fiatalok beléptek a folyosóra.

Az ifjú megfogta a leány kezét, s végigvezette a hosszú folyosón. Nem szorította a szívéhez a kicsiny kezet; nyugodtan, magába mélyedve haladt előre. Az apró oldalablakok minduntalan megvilágították alakjukat, hogy aztán ismét a homályba merüljenek. A leányasszony szíve kissé élénkebben dobogott, hiszen most első ízben maradtak egyedül, de Ketling szelíd nyugalma őt is megnyugtatta. Végül kiértek a kis tornácra, mely már a stallumokon^[75] belül volt, jobb felől a főoltár közvetlen közelében.

Legelsőbben is letérdeltek, s elkezdtek imádkozni. A templom üres volt és csendes. Két gyertya égett a főoltár előtt, ellenben a hajó mélye ünnepélyes félhomályba merült. Csak a szivárványszínű ablaküvegeken át hatoltak be a színes fények, s hullottak a két imádságba merült arcra, melyek nyugodtak voltak, akár a keruboké.

Ketling kelt fel előbb, megszólalt, de csak suttogva, mert a templomban nem merte felemelni a hangját:

- Nézzed, kisasszonyom, azokat a bársonytámlákat, ott van még a nyom rajtuk, ahol a királyi pár feje nyugodott. A királyné ezen az oldalon ült, az oltárhoz közelebb. Pihenj meg, kisasszonyom, az ő helyén...

- Vajon igaz-é, hogy ő egész életén át boldogtalan volt? - suttogta Krzysia.

- E történetet még gyerekfüllel hallottam, mert mesélték azt minden lovagvárban. Úgy lehet, valóban boldogtalan volt, mert nem lehetett azé, akit a szíve megszeretett.

Krzysia leült arra a helyre, ahol még ott volt a Mária Ludovika királyné feje hagyta mélyedés. Behunyta szemét, s fájdalmas érzés szorította össze szívét. Az üres hajóból hirtelen hűvös szellő lebbent, s megfagyasztotta ama nyugalmat, amely röviddel előbb még egész lényét eltöltötte. Ketling szótlanul nézett rá. Csend lett, valódi templomi csend.

Azután lesiklott Krzysia lába elé, s megindultan, de nyugodtan szólt:

- Nem bűn az, hogy e szent helyen térdelek előtted, mert hova forduljon áldásért a tiszta szerelem, ha nem a templomba. Szeretlek, jobban, mint az épségemet, szeretlek, jobban minden földi jónál, szeretlek teljes szívemből és teljes lelkemből, s itt, ez oltár előtt vallom meg neked szerelmemet!...

Krzysia arca fehér lett, mint a fal. Fejét a karfa bársonypárnájára nyugtatva, meg sem mozdult a boldogtalan leányzó, a lovag pedig így folytatta:

- Átölelem hát a lábadat, s könyörögve várom ítéletedet: mennyei örömmel a szívemben menjek-é el innét, avagy elviselhetetlen fájdalommal, melyet semmiképpen túl nem élnék?

Egy kis ideig várt a válaszra, de minekutána az nem hangzott el, lehajtotta a fejét, úgyhogy csaknem a leányasszony lábát érte. Nyilván egyre nagyobb megindultság vett rajta erőt, mert a hangja úgy remegett, mintha nem kapna levegőt.

- A te kezedbe helyezem boldogságomat és életemet. Irgalmadat várom, mert kegyetlenül nehéz a szívem...

- Imádkozzunk együtt Isten irgalmáért! - szólalt meg Krzysia térdre ereszkedve.

Ketling nem értette szavait, de nem mert e szándékával ellenkezni, tehát várakozással, nyugtalansággal telve letérdelt melléje, s ismét imádságba fogtak.

Az üres templomban időnként megrezdült egy-egy szó, amelyeknek különös, gyászos színezetet adott a visszhang.

- Uram, irgalmazz! - mondta Krzysia.

- Uram, irgalmazz! - ismételte meg Ketling.

- Könyörülj rajtunk!

- Könyörülj rajtunk!

A leány most már csak magában mondta az imádságot, Ketling azonban látta, hogy egész testét rázza a zokogás. Krzysia még sokáig nem bírt lecsillapodni, végre megnyugodva, még hosszú ideig mozdulatlanul térdelt ott, végül felállt, s így szólt:

- Menjünk...

Ismét kiléptek ama hosszú folyosóra. Ketling remélte, hogy útközben kap valamiféle választ, a leány szemébe nézett, de hiába.

Krzysia gyorsan lépkedett, mintha minél előbb szeretett volna a szobácskában lenni, ahol Zagloba várt rájuk.

Most azért, mikor az ajtó már alig tíz-egynéhány lépésnyire volt tőlük, a lovag megragadta a leány szoknyája szélét.

- Krzysia kisasszony! - mondta. - Mindenre, ami szent neked...

Erre Krzysia visszafordult, elkapta a lovag kezét oly hirtelen, hogy az szinte meg sem mozdulhatott, s egy szempillantás alatt az ajkához szorította.

- Szeretlek teljes szívemből, de nem lehetek a tied soha! - suttogta.

És mielőtt az elámult Ketling egyetlen szót szólhatott volna, még hozzátette: - Felejts el mindent, ami történt!

Kisvártatva mind a ketten a szobácskában voltak.

Az ajtónálló az egyik, Zagloba uram a másik székben aludt. A fiatalok érkezése felköltötte őket. Zagloba kinyitotta szemét, s még félálomban hunyorgatni kezdett. Lassanként azonban mégiscsak felismerte a belépőket, s arra is ráeszmélt, hogy a napnak mely szakában vannak.

- Hah, ti vagytok? - kérdezte, derékszíját lefelé igazítva. - Azt álmodtam, hogy megvan az új király, mégpedig Piast. Ott voltatok ama kisded erkélyen?

- Ott.

- Hát Mária Ludovika szelleme nem jelent meg előttetek véletlenül?

- De igen! - felelte Krzysia tompán.

Mikor a várból kiléptek, Ketlingnek össze kellett szednie gondolatait, és felocsúdnia ámulatából, melybe Krzysia viselkedése ejtette, így hát már a kapu előtt elbúcsúzott Krzysiától és Zaglobától, amazok ketten pedig visszatértek a fogadóba. Basia és az asztalnokné asszony már hazatértek volt a beteglátogatásból, s a nagyasszony ily szavakkal köszöntötte a vén lovagot:

- Levelet kaptam férjemuramtól, aki mindmáig Michalnál mulat a gyepün. Mindketten egészségesek, s rövidnap ide ígérkeznek. Jött levél kegyelmednek is Michaltól, nekem pedig éppen csak a nevét írta alá az uram levele alján. Azt is írja férjemuram, hogy ama differentiát, mely Baska egyik birtoka miatt a Zubrokkal támadt, szerencsésen elsimította. Ott most már elközelgett a kisgyűlések ideje... Azt mondja, hogy arrafelé Sobieski uram neve igen sokat nyom a latban, most azért a kisgyűlés az ő intentiói szerint fog folyni. Mindenki, aki él, nagyban készülődik az electióra, ámde arra mifelénk a nemesség a királyi marsall úrral tart. Meleg van már arrafelé, és esők is járnak... Nálunk Werchutkában leégtek a gazdasági épületek... Az egyik cseléd gerjesztette a tüzet, s minekutána szél volt...

- Hol vagyon Michal levele - kérdezte Zagloba uram, megszakítva a derék asztalnokné asszony szájából egy füst alatt áradó újságok özönét.

- Ihol la! - adta át a levelet az asztalnokné asszony. - Minekutána szél volt, s az emberek a vásáron...

- Hogyan kerültek ide a levelek? - kérdezte ismét Zagloba.

- A Ketling-kúriára érkeztek, s onnan egy szolgalegény hozta el. Minekutána pedig, amint mondám, szél volt...

- Meg akarod hallgatni, nagyasszonyom?

- Hogyne, nagyon szívesen.

Zagloba uram feltörte a pecsétet, aztán olvasni kezdte a levelet, előbb csak félhangon, magának, azután hangosan, hogy a többiek is hallják:

Ez az első levelem kegyelmetekhez, de másik netán nem is lészen, mert itt a posta nemigen biztonságos, meg aztán rövidnap magam is, personaliter^[76] nálatok leszek. Jó itt a szabad mezőkön, és íme, mégis rettenetesen húz hozzátok a szívem, s az emlékezéseknek és tűnődéseknek se vége, se hossza, amelyek miatt a solitudo^[77] kedvesebb itt nékem a kompániánál. A munkából, mire számítottunk, semmi sem lett, mert a horda veszteg ül, csak kisebb csapatok csavarognak a réteken, s ezeket is két ízben oly szerencsésen megleptük, hogy hírmondója sem maradt a vereségüknek...

- Hej, jól befűtöttek nekik! - kiáltotta Basia örvendezve. - Nincs is szebb a katonaéletnél!

A Dorosenyko bandái közül valók (olvasta tovább Zagloba) szívesen összehorgolnának velünk, de a horda nélkül valahogy nem fűlik hozzá a foguk. A foglyok azt vallják, hogy nagyobbacska csambul sehol sem mozdul, s enmagam is úgy vélem, mert ha valami lenni akarna, már meg is lenne, hiszen a fű immár egy hete zöldül, tehát vagyon hol legeltetni a lovakat. A szakadékokban és gödrökben imitt-amott még fehérlik a hó, de a füves sztyepp már zöldül, s meleg szél fújdogál, amitől a ló vedleni kezd, s ez a legbiztosabb jele a tavasznak. Már el is küldtem a permissióért,^[78] bármely napon meg is jöhet, s akkor késedelem nélkül indulok...

Nowowiejski uram helyettesít majd a vigyázásban, ami oly kevés munkával jár, hogy sógor urammal mi magunk is naphosszat a rókákat hajszoljuk, puszta kedvtelésből, mert hiszen a tavaszi prém már vajmi keveset ér. Túzok is vagyon itt bőven, a legényem pedig egy pelikánt is lelőtt, kurta karabéllyal. Egész szívemből ölelem kegyelmedet, húgomasszonynak a kezét csókolom, Krzysia leányasszonynak szintúgy, kinek hajlandóságába fortistime^[79] ajánlom magamat, főképpen azért könyörögvén az Úrhoz, hogy őt változatlanul láthassam viszont, s vigasztalásában is a régi módon részeljek. Köszöntse kegyelmed a nevemben Basia leányasszonyt is. Nowowiejski a mokotówi kosárért most a martalócok hátán tölti a bosszúját, ámde még most is nekifeledkezik néha, látszik, még nem könnyebbedett meg a szíve egészen. Isten szent kegyelmébe ajánlom kegyelmeteket.

P. scriptum:^[80] errefelé utazó örményektől vásároltam egy palástra való jeles hermelinprémet, kit vásárában hazaviszek Krzysia leányasszonynak, s a kis garabonciásnak is akad majd néminemű török nyalánkság.

- Csak egye meg Michal uram maga! Nem vagyok gyerek! - fortyant fel Basia, s az arca egyszerre lángra gyúlt a hirtelen jött bántalomtól.

- Nem is örülsz, hogy viszontlátod? Haragszol rá? - kérdezte Zagloba.

A leány azonban csak halkan mormogott valamit, s csakugyan elfogta a méreg. Kissé el is gondolkozott azon, hogy Michal uram milyen könnyedén bánik vele, kissé ama túzokokon is meg a pelikánon, amely különösképpen felkeltette a kíváncsiságát.

Krzysia, míg a levelet olvasták, behunyt szemmel ült, háttal a világosságnak. Nagy szerencse volt, hogy a többiek nem láthatták az arcát, mert nyomban felismerték volna, hogy valami rendkívüli dolog megy végbe benne. A templomban történtek meg Wolodyjowski uram levele egy-egy taglóütés volt számára. A csodaszép álom szertefoszlott, s a leányzó most szemtől szemben állt a súlyos szerencsétlenségnek is beillő valósággal. Nem tudta egykettőre összeszedni a gondolatait, csak homályos; ködös érzések viharzottak a szívében. Wolodyjowskit, a levelével, érkezésének hírével és a hermelinprémmel együtt, most olyan laposnak látta, hogy szinte undorodott tőle.

Ellenben Ketling sosem volt kedvesebb a szívének, mint most. Kedves volt neki a puszta rágondolás is, kedvesek a szavai, az arca, a szomorúsága. És íme, hátat kell fordítania a szerelemnek, az imádatnak, el kell válnia attól, akibe szinte minden erejével belekapaszkodnék, akiért a szíve vérzik, itt kell hagynia a szeretett férfit, kétségbeesésében, az örök szomorúságban és bánatban, s át kell adnia testét és lelkét annak a másiknak, aki már csak azért is, mert más, szinte gyűlöletes számára.

"Nem bírom, nem bírom!" - kiáltotta a lelke mélyén. Úgy érezte magát, mint akinek, rabságba hurcolván, megkötözik a kezét, pedig hát ő maga kötözte meg. Hiszen megmondhatta volna Wolodyjowskinak, hogy csak testvére tud lenni, és semmi más.

Erre eszébe jutott a tőle kapott és vissza is adott csók, s mélyen elszégyellte és megvetette önmagát. Mert szerette-e már akkor Wolodyjowskit? Nem! Szívében nem volt szerelem, csak részvét meg kíváncsiság, és a testvéri érzelem színezetével palástolt hiú kacérság. Csak most érezte, hogy a forró szerelemből meg a vér gerjedelméből fakadó csók között olyan nagy a különbség, akár az angyal és az ördög között. A megvetés mellett, mellyel önmagát illette, meggyülemlett benne a harag is, mert, íme, Wolodyjowski ellen is háborogni kezdett a szíve. A lovag is hibás volt, miért zuhan hát az egész vezeklés, gyötrelem és csalódás csak őreá? Miért ne kóstolhatná meg Wolodyjowski is ezt a keserű poharat? Avagy nem volna jussa hozzá, hogy amikor megtér, megmondja neki:

"Tévedtem... a kegyelmed iránt érzett szánalmat szerelemnek gondolván; kegyelmed is tévedett, most azért hagyj el engem, amint én is elhagytalak téged!"

Egyszerre szinte hajánál fogva ragadta meg az ijedelem a baljós férfiú bosszújától. Nem magát féltette ő, hanem az imádott fejet, amelyre ez a bosszú lecsaphat. Képzeletében látta Ketlinget, amint kiáll ama vészjósló bajnok, a mesterek mestere elé, majd elhull, mint a virág, melyet a kasza ér. Látta a szeretett ifjú vérét, elfehérülő arcát, örökre lehunyt szemét, s szenvedése minden képzeletet felülhaladt.

Sietve felkelt, s a szobájába ment, hogy eltűnjék az emberek szeme elől, s ne hallja a Wolodyjowskiról és közeli hazatéréséről folyó beszélgetést. Szívében egyre jobban megáradt a gyűlölet a kislovag ellen.

Ám a gyötrelem és a fájdalom a nyomába szegődött, nem eresztette el az imádságok idejére sem. Mikor a gyengeségtől elernyedve lefeküdt, odaültek az ágya szélére, s beszéltek hozzá:

- Hol van ő? - kérdezte a fájdalom. - Nézd, mostanáig nem tért meg a fogadóba; kint bolyong éjszakának idején, és kezét tördeli. Lehoznád neki a csillagot is az égről, s szíved vérét ontottad volna érte, s íme, megitattad méreggel, tőrt döftél a szívébe...

- Ha nem vagy oly kacér, ha nem kívánnál mindenkit elcsábítani, aki csak az utadba akad - kezdte a gyötrelem -, másképpen fordulhatott volna minden. Most pedig nem marad más számodra, mint a kétségbeesés. A te bűnöd, bizony nagy bűnöd! Nincs itt már számodra segítség, nincs menekvés, csak szégyen, fájdalom és sírás...

- Mikor ott térdelt előtted a templomban - kezdte ismét a fájdalom -, hogy nem szakadt meg a szíved, mikor a szemedbe nézve könyörgött irgalomért? Helyes dolog az idegenen könyörülni, de hát még a szeretett férfiún, a kedvesen, a legkedvesebben! Áldja és vigasztalja meg az Isten!

- Ha nincs benned az a kacérság, mily boldogan távozhatott volna ez a te legkedvesebbed - ismételte meg a gyötrelem -, s te is ölelő karjaiba vethetted volna magad, mint a választottja, mint a felesége...

- Hogy állandóan vele maradj! - tette hozzá a fájdalom.

- A te bűnöd! - vádolta ismét a gyötrelem.

- Sírj, Krzysia! - gyötörte a fájdalom.

Most megint a gyötrelem következett:

- Ezzel a bűnödet le nem mosod.

Most meg a fájdalom:

- Tégy, amit akarsz, de vigasztald meg.

- Wolodyjowski megöli őt! - felelt meg nyomban a gyötrelem.

Krzysián kiütött a hideg verejték, s felült az ágyában. A hold erős fénye behatolt a szobába, amely ebben a megvilágításban különlegesen ijesztőnek tetszett.

"Mi ez? - gondolta Krzysia. - Íme, ott alszik Basia. Látom, mert a hold az arcába világít, de azt sem tudom, mikor jött be, s mikor vetkőzött és feküdt le. Pedig nem aludtam egy pillanatig sem. Ebből látszik, hogy az én szegény fejem már semmire sem való..."

Így elgondolkozva ismét lefeküdt, ámde a fájdalom és a gyötrelem megint csak letelepedett az ágya szélére, mint két kis istennő, akik kedvük szerint hol elmerültek a holdfény tengerében, hol megint felbukkantak ezüstös fürdőjükből.

"Ma már nem fogok aludni!" - gondolta magában Krzysia.

Elgondolkozott Ketling felől, s közben egyre jobban szenvedett.

Egyszerre az éjszakai csendben Basia panaszos hangját hallotta:

- Krzysia!

- Nem alszol?

- Nem, mert azt álmodtam, hogy Michal uramat egy török átlőtte a nyilával. Jézus Krisztusom, lidércnyomás! Még a hideg is kirázott. Mondjuk el a litániát, hogy az Úr fordítsa el rólunk a szerencsétlenséget!

Krzysiának mint a villám cikázott át a fején a gondolat: "Bár lelőné valaki!" Ám azonnal megrémítette tulajdon gonoszsága, így aztán, noha emberfeletti erőt kellett kifejtenie, hogy éppen e pillanatban Wolodyjowski szerencsés hazatértéért tudjon imádkozni, mégis ráállt:

- Jól van, Basia! - mondta.

Azzal mindketten kikeltek az ágyból, mezítelen térddel letérdeltek a holdfényben úszó padlóra, s rákezdtek a litániára. Hangjuk hol felemelkedve, hol alábbszállva felelgetett egymásnak, mintha a szoba átváltozott volna egy kolostorbeli cellává, ahol két fehér apáca mormolja éjjeli imáját.

Másnapra kelve Krzysia már nyugodtabb volt, mivel az összevissza kuszált ösvények és útvesztők közepette olyan utat választott magának, amely nehéz volt ugyan, de legalább nem torkollott zsákutcába. Mikor rálépett, legalább tudta, hova vezet. Mindenekelőtt elhatározta, még egyszer utoljára beszélnie kell Ketlinggel, hogy minden viszontagságtól megóvja. Nem volt ez könnyű dolog, mert Ketling a következő napokon nem mutatkozott, s még éjszakára sem járt haza a fogadóba.

Krzysia mostanában mindig korán kelt, s eljárt a közeli dominikánus templomba, abban a reményben, hogy egy reggel csak találkozik Ketlinggel, s akkor beszélhet vele tanúk nélkül.

Néhány nappal később találkozott is vele, éppen a kapuban. A lovag, mikor meglátta, kalapot emelt, s lehajtott fejjel mozdulatlanul megállt. Az arca fáradt volt az álmatlanságtól és szenvedéstől, szeme beesett, halántékain aranyos foltok; finom arcbőre viaszossá vált, egyszóval olyan volt, mint egy hervadozó gyönyörű virág. Krzysia szíve majd kettéhasadt, amikor a lovagra nézett, s jóllehet minden határozott lépés igen nagy megerőltetésébe került, mert természeténél fogva félénk volt, mégis ő nyújtott neki kezet először, majd így szólt:

- Isten vigasztalja meg kegyelmedet, s adja meg a feledést.

Ketling megfogta a feléje nyújtott kezecskét, előbb forró homlokához emelte, majd teljes erejéből a szájához szorította, s sokáig tartotta így, végül halálos szomorúságtól és lemondástól remegő hangon mondta:

- Nincsen már itt énnekem sem vigasztalás, sem feledés!...

Volt olyan pillanat, mikor Krzysiának minden erejével uralkodnia kellett magán, hogy fájdalmában át ne ölelje a lovag nyakát, és fel ne kiáltson: "Szeretlek, mindenekfelett. Vígy magaddal!" Érezte, hogyha kitör belőle a sírás, meg is teszi: így hát sokáig állt Ketling előtt, szótlanul birkózva könnyeivel. Végül mégiscsak erőt vett magán, s beszélni kezdett, nyugodtan, de olyan gyorsan, hogy levegő után kellett kapkodnia:

- Netán némi könnyebbséget jelent néked, ha megmondom, hogy nem leszek senkié... A rács mögé megyek... Kegyelmed sose ítélkezzék felőlem keményen, hiszen így is elég boldogtalan vagyok! Kegyelmed pedig ígérje meg nekem, s add lovagi paroládat, hogy irántam való érzelmeidet mindenki előtt titokban tartod... senki előtt be nem vallod... hogy mindazt, ami történt, sem barát, sem rokon előtt fel nem feded. Ez az én utolsó kérésem. Eljön az ideje, mikor megtudja kegyelmed, miért míveltem e dolgot... De akkor is légy megértéssel hozzám. Ma nem mondok többet, mert a fájdalom nem enged. Ígérje meg ezt kegyelmed, az megvigasztal, mert másként alighanem meghalok!

- Ígérem, és parolámat adom! - felelte Ketling.

- Isten fizesse meg, én pedig teljes szívemből köszönöm! Ámde az emberek előtt is nyugodt legyen az ábrázatod, hogy valamiképpen találgatás ne légyen. No, ideje távoznom. Kegyelmed olyan jó, hogy ki sem mondhatom. Mostantól pedig négyszemközt többé nem látjuk egymást, csak emberek előtt. Mondd meg még azt az egyet, hogy nem haragszol rám... Mert más a szenvedés, s megint más a harag... Az Istennek engedtél oda, nem másnak... ezt el ne feledd!

Ketling mondani akart valamit, de emberfeletti szenvedése miatt csak inkább nyögéshez hasonló érthetetlen hangok hagyták el a torkát. Aztán ujjaival érintette Krzysia halántékát, s ott tartotta a kezét sokáig, annak a jeléül, hogy megbocsát neki, és áldását adja reá.

Aztán elváltak egymástól; Krzysia betért a templomba, a lovag pedig továbbment, hogy valamiképpen ismerőssel ne találkozzék a fogadóban.

Krzysia csak délben került haza, s megtérvén, igen jeles vendéget, Olszowski alkancellárius atyát találta otthon. Váratlanul jött, Zagloba uram látogatására, mert amint mondta, "meg akart ismerkedni a hírneves gavallérral, akinek háborús hőstettei példaképül, értelme pedig útmutatóul szolgál e dicső Köztársaság egész lovagvilága számára".

Zagloba uram fölöttébb csodálkozott, de örvendezett is, hogy ily nagy megtiszteltetés éri a hölgyek szeme láttára. Feszített is szörnyen, irult-pirult, verejtékezett, de ugyanakkor meg is akarta mutatni az asztalnokné asszonynak, hogy hozzá van szokva a legfőbb méltóságok ilyetén látogatásához, s nem sokat törődik velük.

Krzysiát bemutatták a prelátusnak, s ő áhítattal kezet csókolt neki, aztán leült Basia mellé, s örült, hogy senki sem vette észre arcán az iménti megindultság nyomait.

Ezenközben az alkancellárius atya magasztalásaival árasztotta el Zaglobát, de oly bőségesen és könnyedén, mintha egyre újabb és újabb dicséreteket szedne elő lilaszín reverendájának csipkével szegélyezett ujjaiból.

- Ne gondolja kegyelmed, hogy engem csupán ama kíváncsiság hozott ide - mondotta a főpap -, hogy megismerjem a lengyel lovagvilág díszét, mert méltó dolog ugyan csodálattal hódolni a hősöknek, de ahol a bátorság mellett éles elme és gazdag tapasztalat is felütötte a sátorát, oda az emberek saját hasznukra is szívesen elzarándokolnak.

- A tapasztalatnak - mondta Zagloba szerényen -, főleg a hadi mesterségben, magával a korral is meg kellett jönnie, talán ezért volt az, hogy Istenben boldogult Koniecpolski uram, a zászlós apjaura is kikérte néha tanácsomat, azután Mikolaj Potocki, meg Jeremi Wisniowiecki herceg, meg Sapieha meg Czarniecki uram is tanácsot kértek tőlem, ám ami az Ulisses elnevezést illeti, az ellen már csupa szerénységből is mindig opponáltam.

- És lám, mégis annyira összeforrt e név kegyelmed személyével, hogy olykor az ember az igazi nevét nem is említvén, csak így szól: "a mi Ulissesünk", s mégis mindenki tudja, kire gondol. Most azért, a mai nehéz és zavaros időkben, amikor sokaknak az értelme ingadozik, s nem tudják, merre forduljanak; ki mellé álljanak, azt mondtam magamban: "Elmegyek, meghallgatom, hogyan vélekedik, kétségeimtől megszabadulok, s bölcs tanácsától megvilágosul az értelmem." Eltalálja-e már kegyelmed, hogy a közeli electióról kívánok beszélni, amelynél minden censura candidatorum^[81] valami jóra vezethet, hát még az, mi kegyelmed szájából hangzik el. Hallottam már a lovagok körében, miről nagy tetszéssel szóltak, hogy kegyelmed nem nézi jó szemmel ama külföldieket, akik a mi fényes trónszékünk felé kapaszkodnak. A Wazák ereiben (mondotta volna kegyelmed) Jagelló-vér csörgedez, s így őket senki sem nézhette idegeneknek, ámde ezek (mondotta volna kegyelmed) sem a mi ősi lengyel erkölcseinket nem ismerik, sem privilégiumainkat meg nem tudják becsülni, amiből könnyűszerrel absolutum dominium kerekedhetik. Elismerem, mélységes szavak ezek, de megbocsáss, ha megkérdem: vajon csakugyan kegyelmed szavai ezek, avagy az opinio publica^[82] minden mélyebb sententiát már puszta szokásból is néked tulajdonít?

- Tanúságul hívom e fehérnépet - felelte Zagloba -, s noha nem nékik való materiáról vagyon itt szó, hadd beszéljenek, ha már a gondviselés, a maga kifürkészhetetlen ítéletével, a beszéd adományát velünk egyenlő mértékben nekik is megadta!

Az alkanellárius atya önkéntelenül is az asztalnokné asszonyra, majd az egymáshoz simuló leányasszonyokra pillantott.

Pillanatnyi csend állt be.

Egyszerre felhangzott Basia ezüstcsengésű hangja:

- Én nem hallottam!

E szavak után a kislány roppant zavarában fülig elpirult, különösen mivel Zagloba uram nyomban megszólalt:

- Bocsássa meg kegyelmességed! Fiatalok még, hát kotnyelesek! Ámde ami a candidatusokat illeti, én már nemegyszer megmondtam, hogy az idegenek uralkodását megsiratná a lengyel szabadság.

- Magam is ettől félek - helyeselt Olszowski atya. - De ha még Piastot, vérünkből való vért, csontjainkból való csontot akarnánk is, monddsza kegyelmed, merre kellene fordítanunk szívünket. Kegyelmednek már a puszta gondolata is, hogy Piast legyen, nagy dolog, s tízként terjed az országban, mert hallom, hogy a kisgyűléseken mindenütt, ahol a korrupció még nem rombolt, csak egyetlen hang hallatszik: Piast! Piast!...

- Helyes, helyes! - vágott közbe Zagloba.

- Mindazonáltal - folytatta az alkancellárius atya - könnyebb dolog kikiáltani a Piast nevet, mint megtalálni az igazit. Ne csodálkozzék hát kegyelmed, ha megkérdem, kire gondoltál?

- Hogy kire gondoltam - ismételte meg Zagloba, kissé zavartan.

Azzal ajkát előrebiggyesztette, s összeráncolta szemöldökét. Bajos lett volna egyszerre feleletet találnia, mert eddigelé nemcsak hogy nem gondolt senkire, hanem egyáltalán nem voltak olyan gondolatai sem, amelyeket az ügyes alkancellárius atya beledisputált. Egyébként ő maga is tudta ezt, és eszébe vette, hogy az alkancellárius egy bizonyos irányba igyekszik őt terelni, ő hát szándékkal tereltette is magát, mert ez fölöttébb hízelgett hiúságának.

- Én csak in principio^[83] állítottam; hogy nekünk Piastra vagyon szükségünk - felelte végre -, ámde az igazat megvallva, eddigelé nevet nem említettem.

- Hallottam én Boguslaw Radziwill herceg merész szándékairól! - mormogta Olszowski atya, mintegy önmagának.

- Amíg a levegő ki-be jár az orromon, amíg egy csepp vér vagyon az ereimben - kiáltotta Zagloba mély meggyőződéssel -, addig nem lesz abból semmi! Élni sem kívánnék oly meggyalázott nemzetben, amely egy ilyen Júdást, egy ilyen árulót jutalmul még királlyá is megtenne!

- Nemcsak az értelem hangja ez, hanem az állampolgári erényé is! - mormogta ismét az alkancellárius.

"Hah! - gondolta magában Zagloba. - Te akarsz engem az orromnál fogva vezetni, majd lépre csallak én téged."

Olszowski ismét megszólalt:

- Merre veszed hát az utadat, édes hazám rozoga hajója? Micsoda viharok, micsoda sziklazátonyok várnak reád? Bizonnyal baj lenne, ha idegenek állanának kormányod mellé, de nyilván így kell már lennie, mert saját fiaid között nem találtatik náluk méltóbb férfiú!

Erre széttárta csillogó gyűrűkkel ékes fehér kezét, s fejét lehorgasztva, lemondóan folytatta:

- Ennélfogva tehát Condé, a Lotaringiai vagy a Neyburi herceg?... Más választás nincsen!

- Nem lehet az! Piast! - vágta rá Zagloba.

- De melyik? - kérdezte a pap.

Csend lett.

Ezután ismét az alkancellárius vette fel a szót:

- Avagy akad egy is közülük, akire mindenki reá adná a szavát? Hol vagyon az a férfiú, aki mindenkinek egyszerre úgy megvenné a szívét, hogy a megválasztása ellen senki ne merne morgolódni?... Volt egy, a legnagyobb, a legérdemesebb, a te barátod, derék lovag, aki úgy járt a dicsőség fényében, akár a nap ragyogásában... Volt egy...

- Jeremi Wisniowiecki herceg! - vágott a szavába Zagloba.

- Úgy van! De ő már a sírban...

- Él a fia! - felelte Zagloba.

Az alkancellárius behunyta szemét, s egy darabig szótlanul ült a helyén, egyszer csak hirtelen felkapta fejét, ránézett Zagloba uramra, s lassan beszélni kezdett:

- Hálát adok Istenemnek az indításért, hogy kegyelmeddel megismerkedjem. Úgy van! Él a nagy Jeremi fia, ifjú és tele jóreménységgel, akivel szemben a Köztársaságnak még le nem törlesztett hálaadóssága vagyon. Ámde óriási birtokaiból semmi sem maradt, csupán a hírnév, mint egyetlen öröksége. Így hát a mai romlott időkben, amikor mindenki arrafelé fordítja tekintetét, ahová az arany vonzza, ki meri kimondani a nevét, ki meri felvetni az ő candidaturáját? Kegyelmed? Igen, de avagy találtatik-e sok ilyen? Nem csoda az, hogy akinek hosszú élete hősies harcokban folyt le az összes harcmezőkön, nem ijed meg attól, hogy az electio mezején is hangosan hódoljon az igazságnak... De vajon mások is mennek-e utána?

Itt az alkancellárius elgondolkozott, aztán felemelte tekintetét, és így folytatta:

- Mindenkinél erősebb az Úr. Ki tudhatná, milyenek az ő ítéletei? Ki tudhatná azt? Ha elgondolom, hogy miként hisz kegyelmednek, s miként bízik benned az egész lovagvilág, valóban ámulva veszem eszembe, hogy valamelyes remény költözik szívembe. Mondja meg kegyelmed őszintén, volt-e valaha számodra valami lehetetlenség?

- Soha! - felelte Zagloba mély meggyőződéssel.

- Ezt a candidaturát azonban nem szabad egyszerre keményen felvetni. Hadd szokják meg a fülek előbb, s az ellenfél ne vélje fölöttébb veszedelmesnek, hadd nevessenek rajta inkább, meg gúnyolódjanak, hogy valamiképpen súlyos akadályokat ne támasszanak... Netán megadja az Úr, hogy hirtelen a felszínre emelkedik, majd ha amazok már kölcsönösen semmivé teszik egymás serénykedéseit... Egyengesse kegyelmed lassanként az útját, és ne lankadj meg a munkában, mert a candidatusod méltó a te értelmedhez és tapasztalataidhoz... Isten áldja meg a szándékaidat...

- Azt kell-é ebből supponálnom^[84] - kérdezte Zagloba -, hogy kegyelmességed szintén Michal hercegre gondolt?

Az alkancellárius atya kivett reverendája ujjából egy könyvecskét, amelyen vastag betűkkel ott feketéllett a cím: Censura candidatorum, majd így szólt:

- Olvassa kegyelmed, hadd beszéljen ez az írás helyettem!

Azzal már menni készülődött, de Zagloba visszatartván őt, megjegyezte:

- Engedje meg kegyelmességed, hogy még mondjak valamit. Legelsőbben is hálát adok Istennek, hogy a Köztársaság kisebb pecsétje olyan kezekben vagyon, melyek viaszként tudják gyúrni, alakítani az embereket.

- Hogyan? - kérdezte az alkancellárius elámulva.

- Másodszor, előre megjelentem kegyelmességednek, hogy Michal herceg candidaturája fölöttébb a szívemhez szólt, mert ismertem és szerettem atyjaurát, az ő pálcája alatt hadakoztam barátaimmal egyben, akik szintén szívük szerint örvendezni fognak a gondolatnak, hogy a fiúnak adózhatnak majd azzal a szeretettel, amelyet a dicső atya iránt éreztek. Most azért megragadom ezt a candidaturát, s még ma beszélek Krzycki alkamarás urammal, nekem jó ismerősömmel, kinek fölöttébb széles körű atyafisága vagyon, és nagy becsülete a nemesség körében, mert hát bajos is őt nem szeretni. Mi ketten majd megteszünk mindent, ami csak erőinktől telik, s megadja az Úr, hogy el is érünk valamit.

- Vezéreljenek benneteket az angyalok - felelte a pap -, s ha úgy leszen, ennél több már nem is kelletik.

- Kegyelmességed engedelmével, nékem még másvalami is igen fontos, mégpedig az, hogy kegyelmességed valamiképpen azt ne gondolja: "A magam kívánságait, íme, a szájába adtam, belédisputáltam, hogy ő a saját eszétől sütötte ki Michal herceg candidaturáját. Egy szó, mint száz, úgy meggyúrtam, akárha viaszból öntötték volna..." Főtisztelendő atyám! Én támogatni fogom Michal herceget, azért, mert ügyét fölöttébb a szívemen viselem, úgy bizony!... Mert látom, kegyelmességed szívének is kedves e dolog, úgy bizony!... Egyengetni fogom az útját az özvegy hercegasszony kedvéért, meg a barátaim kedvéért, meg ama értelem iránt táplált bizodalomért (itt meghajtotta magát), amelyből Minerva kipattant, de nem azért, mintha be hagytam volna disputálni magamba, akár a kisgyermek, hogy, íme, ez az én inventióm volt, végezetül nem is azért, mintha zápeszű volnék, hanem mert ha egy ilyen ember okos dolgot mond, arra az öreg Zagloba rámondja: consentior!^[85]

Itt a vén lovag még egyszer meghajolt, s elhallgatott. Az alkancellárius atya kezdetben mély zavarba esett, de látván a lovag jókedvét és azt, hogy a dolog ilyen kívánatos irányba fordult, teljes szívéből elnevette magát, aztán fejéhez kapva, hajtogatta:

- Ulisses! Istenemre, színtiszta Ulisses! Nemes atyámfia! Aki jót akar tenni, annak különféleképpen kell az emberekhez közelednie, de hozzád, látom, röviden és velősen kelletik. Nagyon a szívembe találtál, nemes atyámfia!

- Akár Michal herceg az enyémbe!

- Adjon az Isten jó egészséget! Hah! Legyőztél, de örvendezem! Sokat barátkozhattál a rókákkal gyerekkorodban, nemes atyámfia... Hátha ez a kisded pecsétgyűrű megtenné e colloquiumunk emlékére...

- Ama kisded pecsétgyűrű csak maradjon a helyén!

- Már csak nem tagadja meg tőlem kegyelmed?!

- Nem lehet a! Legfeljebb majd máskor, későbben... az electio után.

Megértette a dolgot az alkancellárius atya, és nem is erősködött tovább, de örömtől sugárzó arccal távozott.

Zagloba uram kikísérte a kapuig, s visszatérve így mormogott:

- Hah! Megtanítottam kesztyűbe dudálni! Megtalálta zsák a foltját... Van ám némi becsülete az emberfiának. Majd versenyt futnak még ide a nagyurak... Kíváncsi vagyok, mit gondol most odabent a fehérnép?

A fehérnép valóban megcsodálta Zagloba uramat, s nagyon megnőtt Makowiecka asszony szemében, egészen a mennyezetig. Alig lépett hát be, a nagyasszony nyomban nagy lelkesedéssel kiáltotta:

- Kegyelmed értelme Bölcs Salamonét felülmúlta.

Zagloba uram nagyon örült.

- Kicsodát múltam felül? Hogyan mondtad, nagyasszonyom? Várjon csak kegyelmességed, majd látsz itt még hetmanokat, püspököket még szenátorokat, bajos lesz őket elhessegetnem, majd még függöny mögé kell bújnom előlük...

A beszélgetést Ketling érkezése zavarta meg.

- Akarsz-é promotiót,^[86] Ketling? - kiáltotta Zagloba, tulajdon jelentőségétől még most is ittasan.

- Nem - felelte a lovag szomorúan -, mert ismét hosszú időre el kell utaznom.

Zagloba figyelmesebben nézett rá.

- Mi van veled, hogy így kornyadozol?

- Éppen azért, mert el kell utaznom.

- Hová?

- Levelet kaptam Skóciából, atyám meg a magam régi barátaitól. A dolgaim úgy kívánják, hogy odautazzam, meglehet, hosszú időre... Fáj kegyelmetektől elválnom, de meg kell lennie!

Zagloba, a szoba közepére lépve, Makowiecka asszonyra nézett, majd a leányasszonyokra egymás után, végül megkérdezte:

- Hallottátok? Az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, ámen!

Zagloba uram csodálkozással fogadta a hírt, hogy Ketling elutazik, mindazonáltal semmiféle gyanú nem támadt benne, mert nem volt nehéz elképzelnie, hogy II. Károlynak eszébe jutott, mi szolgálatokat tett a trónnak a Ketling család a nagy vihar idején, és most a nemzetség utolsó sarja kezébe kívánja letenni hálájának a bizonyságát. Inkább az lett volna furcsa, ha nem így állna e dolog. Ketling még tengerentúli leveleket is mutatott Zagloba uramnak, s ezzel végképp meggyőzte.

Igaz, hogy távozása végveszéllyel fenyegette a vén lovag minden tervét, nagy nyugtalansággal gondolt hát rá, hogy mi lesz tovább. Wolodyjowski - leveléből ítélve - bármely órában megérkezhetett, s azok a pusztai szelek a fájdalom utolsó maradványait is kifújták a szívéből (gondolta magában Zagloba uram). Nyilván resolutusabban tér meg, mint ahogyan elment, s minekutána az ördög jobban Krzysia felé taszigálja, őkelme kész lesz nyomban meg is kérni a kezét... Hát aztán?... Aztán Krzysia igent mond, mert hogyan is válaszolhatna egy ilyen híres gavallérnak, aki azonfelül még Makowiecka asszony testvérbátyja is, és a szegény aranyos kis garabonciás hoppon marad.

Zagloba uram viszont, az öregembereket jellemző konoksággal, megmakacsolta magát, hogy Basiát és a kislovagot egy párrá teszi.

Végül nem használtak sem Skrzetuski rábeszélései, sem azok az érvek, amelyeket időnként ő maga hozott fel önmagának. Olykor már feltette magában, hogy többé nem avatkozik semmibe, de csakhamar újra meg újra, annál nagyobb szívóssággal tért vissza kedvelt tervéhez, hogy ebből a két emberből egy párt csinál. Napok hosszat törte a fejét, mi módon fogjon a dologhoz, terveket szőtt, s fortélyokat módolt ki. S ez a munka annyira áthatotta egész valóját, hogy amikor már azt hitte, rájött a legjobb módra, hangosan kiáltozta, mintha már befejezett dologgal állana szemben:

- Áldásom reátok!

Most azonban mintha minden vágya porba hullott volna, így hát nem maradt más hátra, mint felhagyni minden erőlködéssel, s a jövendőt az Úristen kezébe helyezni, mert az a halvány reménysugár, hogy Ketling elutazása előtt mégiscsak tesz valamiféle határozottabb lépést Krzysia felé, ugyancsak nem tarthatta magát sokáig Zagloba uram agyában. Most azért - csak fájdalmában s merő kíváncsiságból - elhatározta, hogy kitapogatja az ifjú lovagot mind elutazásának időpontja felől, mind afelől, hogy mit kíván még tenni elutazása előtt.

Meghívta hát egy kis beszélgetésre, s gondterhelt arccal így indította a szót:

- Hiába! Mindenki maga tudja a legjobban, mit kell tennie, nem akarlak hát kapacitálni, hogy maradj itt, csak a visszatérted felől szeretnék valamit megtudni...

- Avagy kitalálhatom-é előre, mi vár ott reám, ahova készülök? - felelte Ketling. - Minémű ügyek, minémű viszontagságok... Majd valamikor visszajövök, ha lehet, de ott maradok örökre, ha kénytelen leszek vele.

- Majd meglátod, a szíved hogyan húz majd vissza hozzánk.

- Bárcsak itt domborodnék a sírom ezen a földön, hiszen mindent megadott nékem, amit csak adhatott!

- No látod! Más országokban az idegen halála napjáig árva gyermek marad, ez a mi anyánk pedig azon módon ölelő karját tárja ki feléd, s a szívére szorongat, akár a saját magzatát.

- Igaz, szent igaz! Hej, bárcsak megtehetném!... Mert minden megeshetik velem az óhazámban, csak az nem, hogy boldog legyek.

- Hah! Nem megmondtam: ülj meg itt, s házasulj meg, de hát nem hallgattál rám. Mint feleséges ember, ha elmennél is, csak vissza kellene jönnöd, hacsak feleségedet is magaddal nem akarnád vinni ama hullámzó fluctus^[87] ölén, de ezt már magam sem hiszem. Egyengettem az utadat, de hát nem hallgattál rám!

Itt Zagloba uram figyelmesen tekintgetett Ketling szemébe, hogy valamelyes magyarázatokat kapjon, de Ketling hallgatott, csak a fejét horgasztotta le, s szemét meresztette a padlóra.

- No, mi mondó vagy erre? He? - kérdezte Zagloba, kis idő múlva.

- Nem volt rá mód, nem volt rá semmiféle mód - felelte az ifjú lovag lassan.

Zagloba le s fel járkált a szobában, aztán hátratett kézzel megállt Ketling előtt, s így szólt:

- Én pedig azt mondom, igenis volt! Ha nem volt, ezt a hasat itt mától fogva soha fel ne övezzem ezzel a derékszíjjal, la. Krzysia neked jó barátod!

- Megadja az Úr, hogy az is marad, még ha tengerek választanak is el egymástól!

- Most azért mi lészen?

- Egyéb semmi! Semmi!

- Megkérdezted tőle magától?

- Hagyjon békén kegyelmed. Már amúgy is elég szomorúság nékem, hogy el kell mennem!

- Ketling! Akarod-e, hogy én megkérdezzem, amíg még nem késő?

Ketling arra gondolt, ha Krzysia oly nagyon kérte, hogy a kettejük érzelmei titokban maradjanak, akkor talán örülni fog, ha alkalom adódik azokat nyíltan megcáfolnia, tehát így felelt:

- Az már bizony úgy van, hogy itt minden hiábavaló. Magam teljesen bizonyos vagyok efelől, s mindent meg is tettem, hogy ezt az érzelmet kiverjem a fejemből, ám ha kegyelmed csodát vár, hát csak kérdezzed.

- Hah! Ha te csakugyan kiverted a fejedből - mondta Zagloba uram kesernyésen -, akkor igazán nincs mit tenni. De ne haragudj, ha megmondom, hogy állhatatosabb gavallérnak tartottalak.

Ketling felállt, s mindkét kezét a magasba emelve, szokatlan hevességgel felelte:

- Mit használna nékem, ha ama csillagok közül kívánnám is meg valamelyiket? Se én nem repülhetek fel hozzája, se ő nem szállhat alá énhozzám! Jaj azoknak, akik az ezüst hold után sóhajtoznak!

Ámde Zagloba uram is dühbe gurult, s rémesen szuszogott. Egy darabig beszélni sem bírt, csak mikor haragján erőt vett, szólalt meg szaggatott hangon:

- Hallod-e, édes fiam, ne tarts engem bolondnak, s ha igazat akarsz adni nékem, hát adj, mint olyan embernek, aki kenyérrel és hússal él, nem pedig vízi bürökkel... Mert ha én most megbolondulván azt mondanám, hogy íme, ez a sapka a holdvilág, melyet emberi kéz el nem érhet, akkor hajadonfőtt járnám a várost, s a fagy úgy harapdálná a fülemet, akár a kutya. Én ilyen argumentumokkal nem hadakozom, de egyet tudok, azt, hogy ama leányzó, aki három szobával odébb ül, eszik is, iszik is; s ha jár, a lábát szedegetnie kell; ha fagy van, kivörösödik az orra, ha meg nagy a hőség, melege van, a szúnyogcsípés neki is viszket, s a holdhoz csak annyiban hasonlatos, hogy neki sincsen szakálla. De olyan szesszel, ahogyan te beszélsz, a takarmányrépára is ráfoghatnánk, hogy asztrológus. De ami Krzysiát illeti, ha őt meg nem próbáltad, ha meg nem kérdezted, az a te dolgod, ám ha a leányzót magadba bolondítottad, most pedig elmégy, mondván, hogy "holdvilág ő", akkor a becsületedet meg az értelmedet is akár fűvel etesd meg. Íme, ez a dolog veleje!

- Nem édes az én szám íze, hanem keserű ama tápláléktól, amellyel élek - felelte az ifjú. - Megyek, mert mennem kell, nem kérdezem, mert nincs mit kérdezzek. Kegyelmed pedig ferdén ítél felettem... Csak az Isten látja, mennyire ferdén!

- Tudom én, hogy rendes ember vagy, Ketling, csak ama furcsa szokásaitokat az én értelmem semmiképpen be nem veszi. Az én időmben az emberfia elment a leányzóhoz, s szemtől szemben állva ilyenfajta beszéddel szólott hozzá: "Ha akarod, légy a párom, ha meg nem, hát Isten áldjon." S mindenki tudta, hányadán áll... Aki pedig tohonya ember lévén, maga nem merte kinyitni a száját, az talpraesettebbet küldött maga helyett. Én felajánlottam a segítséget, s íme, ismét felajánlom. Elmegyek, beszélek vele, s meghozom a választ, te meg aszerint mégy vagy maradsz...

- Elmegyek! Nem lehet, és nem is lesz másképpen!

- Akkor majd visszatérsz.

- Nem. Hadd nyerjem meg azt az egyet kegyelmedtől, hogy ne essék erről többé szó. Ha a magad kíváncsiságából akarsz tőle tudakolni, ám legyen, de az én nevemben nem...

- Istenemre! Te netán már megkérdezted magad?

- Ne beszéljünk erről! Ne vond meg tőlem ezt a kegyet!

- Jól van, no, beszéljünk az időjárásról... Üssön belétek a mennydörgős mennykő minden felemás szokásaitokkal egyben! Úgy van, neked menned kell, nekem meg káromkodnom!

- Isten áldja kegyelmedet.

- Várj! Megállj! Mindjárt elpárolog a mérgem! Várj, édes fiam, mert még van szavam hozzád. Mikor utazol?

- Mihelyt nyélbe ütöm a dolgot. Csak még meg akarnám várni, amíg kurföldi birtokomért a fertály árendája megjön, meg ezt a kisded udvarházamat, akiben kegyelmetek laktak, ugyancsak el akarnám adni, ha akadna rá alkalmatos vevő.

- Vegye meg Makowiecki vagy Michal! Istenem, csak nem mégy világgá, Michaltól el sem búcsúzván?

- Örömest elbúcsúznék tőle szívem szerint!

- Itt lehet bármely pillanatban! Bármely pillanatban! Ő talán jobban a lelkedre köti Krzysiát...

Itt Zagloba uram abbahagyta, mert hirtelen nagy nyugtalanság fogta el.

"Én Michalnak jó szándékkal szolgáltam - gondolta magában -, de az ördögnek, a Michal szándéka ellenére; ha pedig ebből discordiának^[88] kellene támadnia közte és Ketling között, akkor inkább csak menjen el Ketling..."

Zagloba uram, tar koponyáját simogatva, végre megszólalt:

- Mond az emberfia egyet-mást csupa irántad való jó szándékából. Úgy megkedveltelek, hogy szeretnélek bármi áron itt tartani. Ezért állítottam eléd Krzysiát csaléteknek... De igazán csupa jó szándékból... Mert mi közöm ehhez nekem, öregnek!... Hidd el, csupa jó szándékból... és kész. Én ugyan házasságok összekalapálásával nem foglalkozom, mert ha foglalkoznék, akkor legelsőbben is magamat házasítanám meg... No, addsza a szádat... és ne haragudj...

Ketling megölelte Zagloba uramat, az pedig végleg elérzékenyülve, már hozatta is a boroskancsót:

- Most már - jelentette ki - a te elutazásod intentiójára naponta megiszunk egy ilyen kancsócskával.

Meg is itták, azzal Ketling búcsúzott és elment. A bor alaposan felhangolta Zagloba uram fantáziáját; mélyen elgondolkozott Basián, Krzysián, Wolodyjowskin és Ketlingen, már kezdte is őket összepárosítani és megáldani, végül is annyira elfogta a vágy a leányzók után, hogy így szólt magában:

- No, megyek is én, megnézem ama fruskákat...

A kisasszonyok a pitvar túlsó végében ültek és varrtak. A vén lovag köszöntötte a leányasszonyokat, aztán járkálni kezdett a szobában, kissé húzva a lábát, mert manapság már - különösen a borocska után - nem szolgált olyan jól, mint valaha. Járkálása közben a leányzókra pillantgatott, kik oly közel ültek egymáshoz, hogy Basia szőke feje mintha Krzysia sötét hajához simult volna. Basia tekintete követte a vén lovagot, Krzysia pedig oly szorgalmatosan hímzett, hogy a szem szinte el sem kapkodhatta tűjének villogását.

- Hum! - szólalt meg Zagloba.

- Hum! - ismételte meg Basia.

- Ne utánozz engem, hallod-e, éppen jókedvemben találsz!

- Még majd le is nyakaz kegyelmed! - kiáltotta Basia, ijedelmet színlelve.

- Kerep, kerep, kereplő! A nyelvedet kéne kivágni, nem mást!

Azzal a leányzók elé lépve, két kezét a csípőjére vágta, s minden bevezetés nélkül megkérdezte:

- Akarod Ketlinget férjedül?

- És ráadásul még öt olyant! - vágott vissza a kislány nyomban.

- Csend, legyecske! Nem téged kérdeztelek! Hozzád szólok Krzysia. Akarsz-e Ketling felesége lenni?

Krzysia kissé elsápadt, bár kezdetben azt hitte, Zagloba uram nem őt, hanem Basiát kérdi; azután a lovagra emelte gyönyörű sötétkék szemét.

- Nem! - felelte nyugodtan.

- No tessék! Nem! Ez legalább rövid és velős! No tessék! Aztán mi okból nem kívánod Ketlinget férjedül, nemeskisasszonyom?

- Mert nem kívánok senkit.

- Krzysia, ezt meséld másnak, ne nekem - vetette közbe Basia.

- Ilyen abominatióba esett előtted a házasélet - faggatta tovább Zagloba.

- Nem abominatio az, hanem kolostorba kívánkozom - felelte Krzysia, s hangjában annyi komolyság s oly nagy szomorúság rezgeti, hogy Basia és Zagloba uram egy percig sem gondolták, hogy ez tréfa is lehet.

Mind a ketten annyira elámultak ezen a válaszon, hogy szinte megzavarodva hol egymásra, hol Krzysiára néztek.

- He? - lelt szavához elsőnek Zagloba uram.

- Kolostorba kívánkozom! - ismételte még Krzysia szelíden.

Basia ránézett, aztán megint, végül hirtelen átölelte a nyakát, s rózsaszirom száját Krzysia arcához érintve, gyorsan hadarta:

- Krzysia, én elbőgöm magam! Valld be azonnal, hogy csak úgy mondtad, a levegőbe beszéltél, mert amint Isten vagyon az égben, elbőgöm magam!

Ketling a Zaglobával folytatott beszélgetés után még elment Makowiecka asszonyhoz is, s bejelentette neki, hogy sürgős ügyei miatt benn kell maradnia a városban, sőt mielőtt visszatérne hazájába, még néhány hétre Kurföldre is el kell utaznia, ennélfogva nem lesz módjában az asztalnokné asszonyt személyesen vendégül látni falusi udvarházában. Mindazonáltal kérve kérte, tekintse udvarházát továbbra is saját rezidenciájának, úgy, mint eddig, s férjeurával és Michal urammal együtt maradjon ott a közeli electio idejére. Makowiecka asszony elfogadta a meghívást, hiszen ha nem teszi, az udvarház üresen marad, s senkinek nem lesz belőle haszna.

E beszélgetés után Ketling eltűnt, s többé nem mutatkozott sem a fogadóban, sem pedig Mokotów környékén, miután Makowiecka asszony oda visszaköltözött. Csak Krzysia érezte nagyon a lovag hiányát, Zaglobát ugyanis teljesen lekötötte a közeledő electio. Basia és az asztalnokné asszony pedig annyira a szívükre vették Krzysia elhatározását, hogy semmi másra nem tudtak gondolni.

Makowiecka asszony azonban nem is kísérelte meg, hogy eltérítse Krzysiát ettől a lépéstől, s kételkedett benne, hogy férjeura is le akarná őt beszélni. Abban az időben ugyanis az ilyen elhatározásokkal való ellenkezést az emberek Isten ellen való bűnnek és káromlásnak tartották.

Zagloba uram volt az egyetlen, aki - minden istenfélelme ellenére - tiltakozni mert volna ellene, ha ezt fontosnak tartotta volna, ámde mivel egyáltalán nem volt fontos neki, csendben ült, sőt ellenkezőleg, örült, hogy Krzysia ilyenformán eltűnik Wolodyjowski és a kis garabonciás közül. Zagloba uram meg volt győződve róla, hogy most már teljesülnek legrejtettebb vágyai is, s teljes szívvel az electio körüli munkának szentelte magát. Sorra járta a fővárosba felsereglett nemesurakat, vagy azzal töltötte az idejét; hogy Olszowski atyával tárgyalt, akit végül nagyon megszeretett, s bizalmas munkatársa lett.

Minden ilyen beszélgetés után a "Piast"-nak még lelkesebb híve lett, és a külföldiek egyre ádázabb ellenségeként tért haza. Az alkancelláriustól vett utasításokhoz tartván magát, egyelőre még titokban tartotta e dolgot, de el nem múlt egyetlen nap, hogy e titkos candidatura számára meg ne nyert volna valakit. S íme, megtörtént, ami ilyenkor rendszerint megtörténik; ő maga is annyira beleélte magát ebbe a gondolatba, hogy az - Wolodyjowski és Basia házassága mellett - életének második fő célja lett.

Közben egyre közeledett az electio napja.

A tavasz már kiszabadította a vizeket a jégkéreg béklyóiból; már lengedeztek az erős langyos szelek, amelyeknek fuvallatától a fákat belepi a virág, a pórnép hite szerint pedig szétkapcsolódnak a fecskék láncai, hogy a fagyos vízből bármely pillanatban felbukkanhassanak a napfényes világra, így hát a fecskékkel és az egyéb vándormadarakkal együtt a vendégek is gyülekezni kezdtek a királyválasztásra.

Legelsőbben is a kalmárok, akiknek bőséges aratás ígérkezett ott, ahol a főurakat, kíséretüket, a nemességet és a katonaságot számítva, több mint félmillió lélek gyűljék össze. Jöttek ángliusok, hollandusok, németek, oroszok, jöttek törökök, tatárok és örmények, de még perzsák is, s hozták a sok posztót, kelmét, vásznat, damasztot, aranyszőtteseket, prémeket, ékszereket, szagosítókat és édességeket. Felállítgatták bódéikat az utcákon és a városon kívül, s azokban rakták ki mindenféle portékájukat. Sokan a városon kívül elterülő falvakban állították fel "bazárjukat", hiszen tudott dolog volt, hogy az electoroknak még a tizedrészét sem fogadhatják be a városban levő fogadók; hanem óriási többségük a falakon kívül üti fel táborát, hiszen királyválasztások alkalmával rendszerint így szokott lenni.

Végül oly tömegekben gyülekezett a nemesség is, hogy ha az ellenség által fenyegetett határok mentén sorakozott volna fel ily nagy tömegekben, akkor azokat soha egyetlen ellenséges láb át nem léphette volna.

Híre járt, hogy az electio viharos lesz, mert az egész ország három pártra szakadt, a három fő candidatus: Condé, a neyburi herceg és a lotaringiai herceg köré. Azt is beszélték, hogy mindegyik párt igyekezni fog akár erőszakkal is megválasztatni a saját jelöltjét.

Nyugtalanság fogta el a szíveket és lelkeket, s csak úgy izzott a pártszenvedély. Voltak, akik polgárháborút jósoltak, s a mágnások óriási katonai csapatainak vitézei hittek is ezekben a híresztelésekben. A hatalmas főurak is igyekeztek időnap előtt felvonulni az electióra, hogy mindenféle praktikájukra is legyen idejük.

Mikor a Köztársaság veszélyben volt, mert az ellenség a nyakán tartotta kardja élét, a király és hetmanok alig maroknyi hadat bírtak kiállítani védelmére; most pedig maguk a Radziwillek - minden törvény és végzés ellenére - tízegynéhány ezer főből álló haddal vonultak fel. A Pacokat csaknem ugyanily erő követte; a hatalmas Potockiak is ekkora erővel léptek fel, s alig kisebbel jött a többi "kiskirály", a lengyelek, litvánok és ruténok egyaránt. "Vajon hol érsz révbe, hazám rozzant bárkája" - ismételgette egyre gyakrabban Olszowski atya, ámde ő magának is csak a priváta volt a szívében, mint ahogy az ízig-vérig romlott főurak is, kevés kivétellel, az önmaguk és családjuk hatalmát szolgálták, és hajlandók lettek volna bármely pillanatban felgerjeszteni a belháború pusztító tüzét.

A nemesség tömegei napról napra növekedtek, s már előre látni lehetett, hogy ha a szejm után megkezdődik az electio, fölülhaladják a legnagyobb főúri erőt is. Ám ezek a tömegek sem bírták a haza hajóját csendesebb vizekre kormányozni, mert az agyuk sötét volt, a szívük pedig jelentős részben romlott.

Az electio tehát egyszerűen borzalmasnak ígérkezett. Senki sem láthatta előre, mily nyomorúságos eredménnyel fog járni, mert Zagloba uramon kívül, még akik a "Piast"-ért dolgoztak, azok sem sejthették, mennyiben lesz segítségükre a nemesség üresfejűsége és a mágnások praktikái, nem sok reményük volt tehát arra, hogy diadalmasan kiverekedhetik egy olyan jelölt megválasztását, amilyen Michal herceg. Ámde Zagloba uram oly otthonosan úszkált ebben a tengerben, akár a hal. Amint a szejmet megnyitották, Zagloba átköltözött a városba, s csak akkor látogatott ki Ketling udvarházába, ha már nagyon vágyott az ő kis garabonciása után. Mivel azonban Krzysia elhatározása miatt Basia vidámsága is alaposan megcsappant, a vén lovag néha őt is magával vitte a városba, hadd szórakozzék egy kicsit, s lakassa jól a szemét a bazárok látásával.

Rendszerint korán reggel indultak, s Zagloba uram gyakran csak késő este kísérte őt vissza. Útközben meg a városban megvidámult a leányzó szíve a sok mindenféle portéka és az ismeretlen népek, a tarkabarka tömeg és a hetyke katonák láttán.

Ilyenkor a szeme izzott, akár a parázs, feje mintha csavaron forgott volna jobbra-balra, nem győzött bámulni, megcsodálni mindent, Zagloba uramat elárasztotta kérdéseivel, a vén lovag pedig készséggel felelgetett, hogy ezzel is bizonyságát adja tapasztaltságának és nagy tudományának. Gyakran körülfogta a kocsijukat egy-egy csapat deli lovag, Basia szépségét, éles értelmét és resolutus lelkületét csodálva. Zagloba pedig mindannyiszor elmondta a kacsasöréttel lelőtt tatár históriáját, hogy ámuló elragadtatásukat a végletekig növelje.

Egy alkalommal nagyon későn indultak haza, mert egész nap Feliks Potocki uram pompás kíséretét bámulták. Holdvilágos, langyos éjszaka volt, a rétek fölött fehér felhőgomolyagok lebegtek. Zagloba gyakran intette Basiát, hogy a szolganép és a vitézek ily nagy gyülekezete közepette nagyon kell ügyelnie az emberfiának, hogy valamiképpen haramiákra ne bukkanjon, útközben mégis mélyen elaludt, elszundított a kocsis is, csak Basia volt ébren, mert a képek és gondolatok ezrei vonultak végig az agyán.

Egyszerre néhány ló patáinak a dobogása ütötte meg a fülét. Jó néhány lovas lehetett.

Megrántotta hát Zagloba uram mentéje ujját, mondván:

- Valamiféle lovasok vágtatnak utánunk!

- Mi? Ki? Hogyan - kapkodott Zagloba uram álmosan.

- Valamiféle lovasok vágtatnak!

Erre már végleg kiment az álom Zagloba uram szeméből.

- No! Mindjárt "vágtatnak"! A lódobogást hallani, netán ugyanezen az úton üget valaki...

- Bizonyos, hogy haramiák!

Basia azért volt olyan bizonyos a dolgában, mert lelkében mindig vágyott a haramiákkal való találkozásra és arra, hogy bátorságáról bizonyságot tegyen; mikor tehát Zagloba uram nagy szuszogva és morogva kezdte előszedni az ülés alól a karabélyokat, amelyeket "minden eshetőségre" mindig magával hordott, Basia makacsul követelődzött, hogy az egyiket adja oda neki.

- Kezeskedem róla, hogy az elsőt, ki közel kerül, el nem hibázom. Nénémasszony fenemód tud karabéllyal lőni, de ő a sötétben nem lát. Esküdni mernék, hogy haramiák! Ó, Istenem, bárcsak belénk kötnének! Addsza már kegyelmed azt a karabélyt, szaporán!

- Legyen hát, de megígéred, hogy minekelőtte én lőnék, avagy azt mondanám: "Tüzelj!", el nem sütöd. Adja a kezedbe az emberfia a karabélyt, te képes vagy az első nemesúrba belelőni, mielőtt elkiáltanád a "verdót", aztán kész a kriminális ügy!

- Jó, majd előbb megkérdem: "Verdó?"

- Ugyan, de hátha részeg emberek, s megismervén, hogy leányzó szólt, még valami illetlen dolgot szólnak vissza?

- Akkor beléjük eresztek egyet a karabélyból? Jó?

- No tessék! Így vigyen magával az emberfia egy ilyen hoppneki teremtést a városba! Megmondtam, kommandó nélkül semmiképpen ne lőj!

- Hát akkor majd olyan vastag hangon kérdezem a "verdót", hogy nem ismernek meg.

- Legyen hát! Hah! Már közelről hallszik. Bizonyos, hogy valamiféle rendes emberek, mert a latrok az árokból ugratnának elő, nagy hirtelenséggel.

Minekutána azonban az utakon valóban haramiák tekeregtek, s gyakran hallott az ember támadásaikról, Zagloba uram meghagyta a kocsisnak, hogy ne hajtson be a közeli kanyarnál feketéllő fák közé, hanem jól megvilágított helyen álljon meg.

Ezenközben négy lovas tűnt fel, alig tíz-egynéhány lépésnyire tőlük. Erre Basia már készítette torkát a tőle telhető legmélyebb hangon, s meggyőződése szerint dragonyoséhoz méltó dörgő hangon kiáltotta: - Verdó?

- Miért ácsorogtok az útfélen? - kérdezte az egyik lovas, nyilván azt hivén, hogy az utasok hintajában vagy szekerében valami hiba eshetett.

Ám e hangra Basia nyomban leeresztette a karabély csövét, és sietve odaszólt Zagloba uramnak:

- Istenemre, ez bátyámuram!... Ó, Istenem!...

- Minémű bátyád?

- Makowiecki...

- Hej, ott! - kiáltotta Zagloba. - Nem Makowiecki uram az, Wolodyjowskival?

- Zagloba uram? - kiáltotta a kislovag.

- Michal!

Erre Zagloba nagy sietséggel emelte át lábát a kocsi oldalán, de mielőtt fél lábát átemelhette volna, Wolodyjowski már leugrott a lóról, s egy pillanat alatt a kocsi mellett termett. A hold világánál megpillantva Basiát, két kezét elkapva, kiáltotta:

- Köszöntelek, kisasszonyom, teljes szívemből köszöntelek! Hát Krzysia leányasszony meg a húgomasszony hol vagynak? Egészségesek-é valamennyien?

- Egészségesek! Istennek hála! Hogy kegyelmed végre hazajött! - felelte Basia erősen kalapáló szívvel. - Bátyámuram is itt vagyon? Bátyámuram!

Azzal átölelte az éppen odaérkező Makowiecki uram nyakát, Zagloba pedig ezalatt Michal felé tárta ki karját. A hosszas üdvözlések után következett asztalnok uram bemutatása Zaglobának, majd a két úr átadta lova kantárszárát a legénynek, s maguk átültek a kocsiba. Makowiecki és Zagloba foglalták el a főülést, Basia és Wolodyjowski pedig az első ülésen helyezkedtek el.

Következtek a rövid kérdések és feleletek, hiszen így szokott az lenni, mikor hosszú idő óta távollevő jó ismerősök újból találkoznak.

Makowiecki uram a felesége felől, a kislovag megint Krzysia kisasszony hogyléte felől tudakolt; majd elcsodálkozott Ketling közeli elutazásán, ám nem volt ideje efölött sokáig tűnődni, mert máris felelgetnie kellett a kérdésekre, hogy mit mívelt ott a határ menti őrgyepűn, hogyan környékezte meg a garázdálkodó tatár bandákat, mennyire vágyakozott haza, de milyen egészséges volt a régi életet újból megkóstolnia.

- Íme - mesélte -, úgy éreztem, mintha a lubniei idők el sem múltak volna, mintha együtt lettem volna Skrzetuskival, Kuszellel és Wierszullal... Csak mikor reggelenként behoztak egy veder mosdóvizet, s annak tükrében megpillantottam halántékomon az ősz hajszálakat, csak akkor vette eszébe az emberfia; hogy bizony immár nem ugyanaz, aki valahanapján volt, ámbátor másfelől az is eszembe jutott, hogy amíg a kívánalom ugyanaz, addig az ember maga is ugyanaz.

- No látod! - csapott le rá Zagloba. - Most találtad fején a szeget. Látszik, hogy ott a friss réteken értelmed is jóféle kövér füvecskén legeltetted, mert hajdanában nem volt olyan fürge, mint most. A kívánalom a legfontosabb, nincs is annál különb gyógyír a melankóliára.

- Igaz biz az, szent igaz! - jegyezte meg Makowiecki uram. - Fölöttébb sok a gémeskút a Michal gyepűjén, mert élő víznek ott a közelben nagy szűkében vagynak. Elhiggye kegyelmed, ha hajnaltájt a katonák elkezdik nyikorgatni ama gémeket, oly jókedvvel ébred az ember, hogy egyre csak hálálkodnék az Úristennek, hogy él.

- Hej, ha csak egyetlen napig ott lehetnék! - kiáltotta Basia.

- Egyetlen módja vagyon annak - állapította meg Zagloba -, menj férjhez az őrkapitányhoz.

- Nowowiejski uram előbb-utóbb őrkapitány lesz - vetette közbe a kislovag.

- Hogyne! - kiáltotta Basia haragosan. - Nem kértem kegyelmedet, hogy Nowowiejski urammal traktáljon vásárfia helyett!

- Nem is őt hoztam én, hanem jóféle bakáliákat. Neked, kisasszonyom, majd édes lesz a szájad íze, ám annak a szegénynek odakint annál keserűbb.

- Akkor neki kellett volna odaadni ama bakáliákat, hadd eszegette volna, amíg kinő a bajusza.

- Képzelje kegyelmed - fordult Zagloba Makowieckihoz -, ezek mindig így csipkedik egymást! Még jó szerencse, hogy a példaszó azt mondja: "Szerelmesek szokása a civakodás."

Basia nem felelt, Wolodyjowski pedig, mintha a választ várná, ránézett a kislány fényesen megvilágított arcocskájára, s oly szépnek látta, hogy önkéntelenül is azt gondolta: "Ez a kis ördögpalánta is olyan szemrevaló, hogy az emberfia akár a szemét is kinézheti!..."

Ámde nyilván valami egyéb gondolata is támadt, mert rászólt a kocsisra:

- Csippentsd csak meg azokat a lovakat az ostorral, hadd szedjék szaporábban a lábukat!

Fürgén gördült a kocsi e parancs nyomán, oly fürgén, hogy az utasok egy darabig szótlanul ültek, csak akkor szólalt meg Wolodyjowski, mikor berobogtak a mély homokba:

- Egyre a fejemben motoszkál Ketling elutazása! Hogy éppen az én megérkezésemre meg az electióra kellett ennek jönnie...

- Annyit törődnek az ángliusok az electióval, akár azzal, hogy te megjöttél - vetette oda Zagloba. - Ketlingnek magának is folyik az orra vére, hogy ez utazás miatt minket itt kell hagynia.

Basiának már a nyelve hegyén volt: "Kivált Krzysiát", de valami megbökte, hogy sem erről, sem Krzysia legutóbbi elhatározásáról ne szóljon. Női ösztöne megsúgta neki, hogy mind az egyik, mind a másik fájdalmat okozhatna Michal uramnak, s erre már neki magának is belefájdult a szíve, így hát szelességén erőt vévén, nem szólt egy szót sem.

"Krzysia szándékát amúgy is megtudja - gondolta magában -, de nyilván jobb erről most nem beszélni, ha Zagloba uram sem említette."

Közben Wolodyjowski megint rászólt a kocsisra:

- Hajts csak szaporábban!

- A lovakat meg a cókmókot Prágában hagytuk - magyarázta Makowiecki uram Zaglobának -, csak így négyesben lódultunk neki éjnek idején, mivel nékem is meg Michalnak is fölöttébb sürgetős.

- Elhiszem! - hagyta helyben a vén lovag. - Látta-e kegyelmed, mekkora tömegek sereglettek fel a fővárosba? A vámsorompókon kívül sátortáborok meg bazárok vagynak, hogy átjutni is bajos. Furcsa dolgokat mesélnek ám az emberek az eljövendő electióról, amit majd odahaza, alkalmatos pillanatban elmondok kegyelmednek...

Azzal a politikára fordult a szó. Zagloba uram igyekezett csínyján kitapogatni az asztalnok véleményét, s végül minden kertelés nélkül megkérdezte Wolodyjowskitól:

- Hát te, Michal, kire adod a voksodat?

A kislovag azonban felelet helyett csak összerezzent, mintha álmából serkentették volna fel.

- Kíváncsi vagyok - mondta -, alusznak-e már, avagy még ma látjuk őket?

- Bizonnyal alusznak - felelte Basia kedves, álmatag hangon -, ámde felébrednek, s nyomban sietnek is majd kegyelmetek köszöntésére.

- Úgy véled, kisasszonyom? - kérdezte a lovag nagy örömmel.

Majd ismét Basiára pillantott, s ismét akaratlanul is azt gondolta: "Hej, de szépecske is ez az ördögpalánta így a holdfényben!"

Már közel jártak Ketling udvarházához, s hamarosan oda is értek.

Az asztalnokné asszony meg Krzysia már aludtak, csupán a cselédség virrasztott, mert estebéddel várták Basiát és Zagloba uramat. Egyszerre nagy sürgés-forgás támadt a házban, mert Zagloba kiadta a parancsot, hogy keljenek fel még többen, s készítsenek meleg ételt a vendégeknek is.

Asztalnok uram mindjárt ment is volna a feleségéhez, ámde az asztalnokné asszony meghallván a rendkívüli jövés-menést, mindjárt gondolta, ki érkezett, s hevenyében magára kapván a ruháját, egy pillanat alatt futott is már lihegve lefelé a lépcsőn, szemében örömkönnyekkel, ajkán pedig boldog mosollyal. Most aztán megkezdődtek a kölcsönös köszöntések, ölelkezések, azután a sűrű kiáltásokkal meg-megszakított összevissza beszéd.

Wolodyjowski minduntalan az ajtó felé lesett, amelyen át Basia eltűnt, remélve, hogy bármely pillanatban beléphet a drága Krzysia, csendes örömtől sugárzó arccal, derűsen, ragyogó szemmel s a sietségtől kibomlott hajfonatokkal. Ámde az ebédlőházban álló gdanski óra csak ketyegett és ketyegett, az idő múlt, már feltálalták az estebédet, s a Michal uram szívének oly drága leányzó még most sem mutatkozott a szobában.

Végül belépett Basia, de csak egyedül, nagyon komoly, szinte borongós képpel. Az asztalhoz lépett, s megfogta a gyertyát, Makowiecki uramhoz fordult:

- Bácsikám - mondta -, Krzysia nincsen egészen jól, s nem jön le, de kéri kegyelmedet, legalább az ajtóig jönnél fel, hogy ő is köszönthessen.

Makowiecki nyomban felkelt, és indult kifelé. Basia követte.

A kislovag szörnyen elkomorodott, majd így szólt:

- Sosem hittem volna, hogy Krzysia kisasszonyt ma meg ne láthassam. Vajon valóban beteg?

- Ej, egészséges ő, csak éppen mostanában nem alkalmatos néki emberek közé járnia.

- Mi okból?

- Hát Zagloba uram nem említette neked a szándékát?

- Minémű szándékát, az Isten szerelméért?!

- Kolostorba megyen...

Michal uram hunyorgatni kezdett, mint aki nem hallotta jól, mit mondtak neki, aztán elváltozott az ábrázata, felkelt, majd megint leült, homlokát gyöngyöző verejték lepte be, amit kezével törölgetett le. A szobában tompa, mély csend támadt.

- Michal! - szólalt meg az asztalnokné asszony.

A kislovag azonban révetegen bámult hol testvérhúgára, hol Zaglobára, végül félelmetes hangon megszólalt:

- Avagy átok sújt-é engem?

- Gondolj Istenedre! - kiáltotta Zagloba.

Zagloba és Makowiecka asszony e kiáltásból megismerték a kislovag szívének titkát, s mikor az hirtelen felugorván elhagyta a szobát, egy ideig mereven, nyugtalanul bámultak egymásra, végül Makowiecka asszony így szólt:

- Szent Isten, menjen utána kegyelmed, beszélj a lelkére, vigasztald meg, vagy ha nem, hát magam megyek.

- Ne tegye kegyelmességed - felelte a vén lovag. - Nem miközülünk valamelyik kelletik oda, hanem Krzysia, de minekutána ez nem lehet, jobb Michalt egyedül hagyni, mert az alkalmatlan időben jövő vigasztalás még nagyobb desperatióba^[89] viszi.

- Most már magam is tisztán látom, hogy Michal Krzysiához igyekezett volna. Mert látja kegyelmed! Tudtam én, hogy fölöttébb kedvelte őt, s szívesen kereste is a társaságát, de hogy ennyire belefeledkezett volna, az eszembe se jutott.

- Nyilván kész elhatározással jött ide, abban keresvén boldogságát, s íme, mintha mennykő vágott volna bele.

- De hát miért is nem szólott erről senkinek, sem nekem, sem kegyelmednek, de meg Krzysiának sem? A leányzó talán nem tett volna fogadalmat...

- Furcsa dolog biz ez - vélte a lovag -, hiszen vélem Michal igen bizalmasan van, inkább bízik az én fejemben, hogysem a sajátjában, s íme nemcsak hogy mit sem szólt nékem amaz érzelméről, hanem valamikor még azt erősítgette, hogy tiszta barátság az, semmi egyéb.

- Michal mindig magába rejtette érzelmeit!

- Akkor kegyelmességed, jóllehet húga vagy, nem ismered őt. Olyan az ő szíve, akár a kárász szeme, egészen szem előtt vagyon. Én sosem ismertem őszintébb embert. De elismerem, hogy most másképpen cselekedett. Ámde biztos abban kegyelmességed, hogy ő Krzysiának sem szólott semmit?

- Irgalmas Isten! Krzysia ura az akaratának, mert férjemuram, aki gyámja neki, váltig azt mondogatta: "Csak méltó férfiú legyen, s jeles vérből származzék, akkor a vagyonra akár ne is tekints." Ha Michal, elutazása előtt, szólt volna véle, akkor ő is megmondta volna neki, hogy igen-e vagy nem, és tudta volna, mit remélhet.

- Igaz, hogy ez váratlanul sújtott le rá. Kegyelmességed asszonyi magyarázata egészen jól fején találja a szeget.

- Nem magyarázat kell ide, hanem jó tanács!

- Vegye el Basiát!

- De mikor úgy látszik, amazt jobban kedveli... Hej, ha ez nekem eszembe jutott volna!

- Bizony kár, hogy nem jutott kegyelmességed eszébe.

- De hogyan is jutott volna, ha az olyan Bölcs Salamon sem gondolt rá, amilyen kegyelmed?

- Hát azt kegyelmességed honnan tudja?

- Mert Ketlinget ajánlgattad.

- Nem ajánlgattam én senkit, Isten a tanúm, csak azt mondtam, hogy igen hajlik a leányzó felé, ami igaz is volt. Meg azt is mondtam, hogy derék gavallér, ami ugyancsak igaz volt, és ma is igaz, ám a házasságszerzést én a fehérnépre hagyom. Drága nagyasszonyom, hiszen a fél Köztársaság az én vállamon nyugszik! Avagy van nekem időm arra, hogy másról is gondolkozzam, mint de publicis?^[90] Hiszen néha arra sincs időm, hogy egy kanál ételt lenyeljek...

- Most azonban, az Isten szerelmére, tanácsoljon kegyelmed! Hiszen mindenfelől azt hallom, hogy nincs még egy olyan fej, mint a kegyelmedé.

- Az már igaz, hogy szakadatlanul az én fejemről beszélnek. Már békén hagyhatnának. Itt csak kétféle tanács vagyon: vagy az, hogy Michal vegye el Basiát, vagy hogy Krzysia változtasson a szándékán. A szándék még nem esküvés!

De jött is már vissza Makowiecki uram, akinek mindent elmondott a felesége. Nagy gondba merült asztalnok uram, mert nagyon szerette Michalt, de egyelőre semmit sem tudott kimódolni.

- Ha Krzysia megköti magát - mondta, homlokát dörzsölve -, akkor hogyan is lehetne opponálni az ilyen dolog ellen?

- Pedig megköti magát! - felelte az asztalnokné asszony. - Mindig ilyen volt!

- Mi üthetett Michalba - tűnődött az asztalnokmester -, hogy elutazása előtt nem szerzett magának bizonyságot e dologban? Hiszen még rosszabbul is történhetett volna, úgy, hogy míg ő odajár, addig valaki elcsavarja a leányzó fejét...

- Akkor nem akarna kolostorba menni - vélte az asztalnokné. - Hiszen még szabad.

- Ez biz igaz! - fogadta el a férje.

Ám Zaglobának már kezdett világosság gyúlni az agyában. Ha Krzysia és Wolodyjowski titkát ismerte volna, mindent egyszeriben világosan látott volna, de ennek ismerete nélkül igazán bajos lett volna megérteni a dolgot.

Zagloba uram éles értelme azonban már kezdte áttörni a ködöt, s kitalálni mind Krzysia intentiójának, mind a kislovag kétségbeesésének valódi okait.

Kis idő múlva már bizonyos volt felőle, hogy Ketling a titok nyitja. Gyanújának csak a bizonyítéka hiányzott, elhatározta hát, hogy elmegy Wolodyjowskihoz, s közelebbről kitapogatja őt.

Útközben nyugtalanság fogta el, mert így okoskodott: "Bizony, sok részem vagyon nékem is ebben. Én nagy szorgalmatosan erjesztettem a mézbort Basia és Michal lakodalmára - de ki tudja, nem poshadt sör lett-e belőle, mert hátha Michal visszatér régi elhatározásához, s Krzysia nyomán ő is csuhát ölt..."

Erre a hideg is végigfutott Zagloba uram hátán, gyorsította hát a lépteit, s legottan a kislovag szobájában termett. Wolodyjowski úgy járt fel s alá a szobában, akár a vadállat a ketrecében. Homloka vészjóslóan összeráncolva, szeme üveges - rettenetesen szenvedett. Zaglobát megpillantva, hirtelen megállt előtte, s kezét a mellén karba téve, felkiáltott:

- Monddsza kegyelmed, mit jelent mindez?

- Michal! - kezdte a vén lovag. - Gondold csak el; hány leányzó zárkózik kolostorba minden esztendőben. Közönséges dolog ez. Vannak, akik szülei akarata ellenére menekülnek a rács mögé, vélvén, hogy az Úr Jézus majd pártjukat fogja; hát még az olyan, aki szabad...

- Nem köt már engem a titok! - robbant ki Michal uram. - Ő nem szabad, mert elutazásom előtt nékem ígérte kezét és szívét!

- Hah! - lepődött meg Zagloba. - Ezt nem tudtam.

- Igenis! - ismételte meg a kislovag.

- Akkor talán még enged a rábeszélésnek?

- Nem törődik ő már velem! Látni sem akart! - kiáltotta Wolodyjowski mély fájdalommal. - Íme, éjjelt is napallá téve igyekeztem hozzája, ő meg már látni sem akar! Mi rosszat míveltem én? Minémű bűnök terhelik a lelkemet, hogy így üldöz az Isten haragja, s úgy sodor a szél, akár a hervadt levelet. Az egyik megholt, a másik kolostorba megyen. Mind a kettőt maga az Úr vette el tőlem, mert nyilván átkozott vagyok! Mindenki számára van irgalom és kegyelem, csak nekem nincs!

Zagloba uram lelke megremegett, hogy a kislovag, fájdalmától elragadtatva, valamiképpen káromolni ne kezdjen, mint akkor, amikor Anusia Borzobohata meghalt. Hogy tehát másfelé fordítsa a gondolatait, így szólt:

- Ne kételkedj a kegyelemben, Michal, mely számodra is készen áll, hogy valamiképpen ne vétkezzél, mert nem tudod, holnap mi vár rád. Hátha még ugyanaz a Krzysia, megtekintvén árvaságodat, megváltoztatja szándékát, s megtartja neked adott szavát? Meg aztán, hallgass csak ide: avagy nem vigasztalás-é az is, hogy e galambocskákat maga az Úr veszi el tőled, nem pedig földönjáró ember? Mondd meg magad, jobb lenne úgy?

Erre a kislovag félelmetesen kezdte mozgatni a bajuszkáját, fogainak csikorgása hallott, s elfojtott, szaggatott hangon kiáltotta:

- Bár élő ember lenne! Hah!... Bár találtatnék ilyen! Jobb szeretném!... Legalább bosszút állhatnék!

- Így pedig megmarad néked az imádság! - vigasztalta Zagloba. - Hallgass rám, öreg cimborám, mert jobb tanácsot senki sem ád néked... Hátha az Úristen még mindent jóra fordít. Én magam... hiszen tudod... mást szántam neked, de látván nagy fájdalmadat... magam is veled részelek benne, s veled együtt fogok könyörögni az Úrhoz, hogy vigasztalna meg, s ama hajthatatlan leányzó szívét fordítsa vissza hozzád.

Azzal törölgetni kezdte könnyeit; s ezek valóban az őszinte barátság és szánalom könnyei voltak: Ha hatalma lett volna hozzá, mindent visszafordított volna, amit Krzysia eltávolításáért tett, s ő maga taszította volna a leányt Wolodyjowski ölelő karjába.

- Ide hallgass! - mondta kisvártatva -, beszélj még Krzysiával, vidd eléje panaszodat, elhordozhatatlan fájdalmadat, s kísérjen az Isten áldása. Kőszíve legyen, ha erre sem szán meg, de bízom benne, hogy megindul rajtad a szíve. Dicséretes dolog a habitus, de nem az, melyet mások sérelméből szabnak. Ezt mondd meg neki, s majd meglátod... Ej, Michal! Ma sírunk, holnap meg már tán a kézfogódon iszunk. Bizonyos, hogy így leszen! Vágyakozott a kisasszony, s így támadt kedve arra, hogy habitust öltsön. Elmegyen ő a kolostorba, de abba, akiben te harangozol be keresztelőre... Az is lehet, hogy igazán gyengélkedik, s nekünk csak azért beszél a kolostorról, hogy port hintsen a szemünkbe. Hiszen nem az ő szájából hallottad e dolgot, s megadja az Úr, hogy meg sem hallod! Hah! Elvégeztétek egymás között, hogy titokban maradjon, s ő nem akarván a kötést megtörni, elámított bennünket, elámított, Istenemre! Nem egyéb ez asszonyi ravaszságnál!

Zagloba szavai balzsamírként hatottak a kislovag fájó szívére. Szívét újból eltöltötte a reménység, a szeme könnybe lábadt, sokáig nem bírt szólni, csak mikor a könnyeit megfékezte, vetette magát Zagloba uram karjába, mondván:

- Bár a kövekből támadnának ilyen jó barátok! De vajon úgy leszen-é, ahogyan kegyelmed véli?

- Az eget is lehoznám néked! Úgy leszen! Avagy emlékszel olyan dologra, hogy hamisan jósoltam volna, avagy nem bízol tapasztalatomban és értelmemben?

- Mert kegyelmed el sem képzeli, mennyire szeretem én azt a leányzót. Nem mintha ama boldogultat elfelejtettem volna, hiszen mindennap imádkozom érte! De ehhez is úgy hozzásimult a szívem, akár a tapló a fához. Ó, én szerelmesem! Mennyit gondoltam én reá, én szegénykémre odakint a magas füvekben, reggel is, délben is meg estve is! S bizalmasom nem lévén, a végén már enmagammal beszélgettem: Isten a tanúm, hogy ha tatárokat kellett is kergetnünk a gazosban, még vágtatva is reá gondoltam.

- Elhiszem! Én ifjúkoromban annyit ríttam egy leányzó után, hogy a szemem is elapadt tőle, vagy ha nem apadt is el egészen, hát hályog borult reá.

- Ne csodálkozzék kegyelmed; megjövök lóhalálában, hogy csak úgy kapkodom a levegőt, s íme, az első szó, amit hallok: kolostor. De hát bízom a rábeszélésben, meg a szívében meg a szavában is. Hogyan is mondta kegyelmed? "Szép dolog a habitus..." De miből?

- De nem az, melyet mások sérelméből szabtak...

- Igazat szólt kegyelmed! Hogy én soha, egyetlen maximát sem tudtam kitalálni! Pedig az őrgyepűn kész szórakozás lett volna. Még mindig megüli szívemet a nyugtalanság, de immár új reményt öntött bele kegyelmed. Csakugyan elvégeztük egymás között, hogy a dolog titokban maradjon, tehát könnyen lehet, hogy a leányzó csak színből mondhatta, hogy kolostorba megyen... Mondott még kegyelmed egy igen fontos argumentumot, de már nem emlékezem reá... Fölöttébb megkönnyebbültem...

- Akkor gyere át hozzám, vagy idehozatom a kancsót. Jót tesz az utazás után!...

Átmentek, s derekasan ittak késő éjszakáig.

Másnap Wolodyjowski uram díszes ruhát öltött, s komoly arccal, jól felkészülve az argumentumokkal, melyek akár neki jutottak eszébe, akár Zagloba ajánlotta, lement az ebédlőházba, mert rendszerint ott szoktak mindnyájan összegyülekezni a reggelinél. Az egész társaságból csak Krzysia hiányzott, ám ő sem váratott magára sokáig. Alig múlt el annyi idő, hogy a kislovag két korty borlevest lenyelhetett, odakintről szoknya suhogása hallatszott a nyitott ajtón át, s a leányasszony belépett a szobába.

De inkább bebukott, mint belépett. Az arca tüzelt, a szeme lesütve, az ábrázatán zavar, kényszer és félelem.

Wolodyjowskihoz járulván, mindkét kezét feléje nyújtotta, de szemét nem emelte rá, s mikor a lovag nagy hévvel kezdte csókolgatni a kezét, a leány egyszerre szörnyen elsápadt, s egyetlen szót sem bírt kimondani köszöntésére.

A lovag szívét nyomban elöntötte a szerelem, a nyugtalanság és az elragadtatás, e szentkép gyanánt színekben pompázó, csodálatos, finom arc, e karcsú, kedves alak láttán, amelyből a még nem régi álom melegsége sugárzott. De meghatotta a leány zavara meg az arcáról tükröződő félelem is.

"Én drága virágszálam! - gondolta a lovag lelkében. - Miért félsz? Hiszen életemet és véremet adnám érted!"

De hangosan ki nem mondta e szavakat, csak hegyes bajuszkáját nyomkodta oly erővel a bársonyos kezecskéhez, hogy vörös foltokat hagyott maga után.

Basia, mindezek láttán, szándékosan a szemébe seperte fakó üstökét, hogy senki ne vegye észre megindultságát, de hát e pillanatban úgysem figyelt rá senki. Mindenki azt a másik párt nézte, s kínos csend támadt.

Elsőnek Michal uram szólalt meg:

- Keserű szomorúságban és nyugtalanságban töltöttem az éjszakát - mondta -, mert tegnap mindenkit láttam, csak kisasszonyomat nem, s olyan borzalmas híreket hallottam felőled, hogy jobban a síráshoz volt kedvem, hogysem az alváshoz.

Krzysia, hallván e nyílt beszédet, még jobban elsápadt, úgyhogy Wolodyjowski azt hitte, már az ájulás kerülgeti, gyorsan így szólt hát:

- Majd még beszélgetnünk kell e dologról, most azonban már nem kérdezek semmit, kisasszonyom, hogy megnyugodj és lecsillapodjál. Hiszen nem vagyok én semmiféle barbarus, sem farkas, s csak az Isten a tudója, milyen nagy hajlandósággal vagyok irántad.

- Köszönöm! - suttogta Krzysia.

Zagloba uram, az asztalnok és a felesége minduntalan összenéztek, mintha egymást biztatnák, hogy kezdjenek már valami rendes beszélgetést, de még sokáig egyikük sem merte elkezdeni, míg végül Zagloba uram törte meg a csendet.

- Jó volna - fordult az újonnan érkezettekhez - máma berándulni a városba. Fortyog már ott minden az electio előtt, akár a fazékban, mert mindenki a maga candidatusát ajánlgatja. Útközben majd elmondom kegyelmeteknek, hogy szerintem kire kellene adni a voksunkat.

Senki sem felelt, mire Zagloba komor tekintetét végighordozta a jelenlevőkön, s végül Basiához fordult:

- Hát te, bogárkám, eljössz-e velünk?

- El én, akár a Ruténföldre is! - kiáltotta a kislány érdesen.

Megint csend lett. Egyre próbálgatták valahogyan összekötözgetni a beszéd fonalát, amely minduntalan megszakadt, s az ilyen próbálgatásokkal telt el az egész reggeli.

Végül mindnyájan felkeltek a helyükről. Wolodyjowski nyomban Krzysiához lépett:

- Négyszemközt kell beszélnem veled, kisasszonyom - mondta. Azzal karját nyújtotta neki, s átvezette a szomszéd szobába, ugyanabba, amely első csókjuknak is tanúja volt.

A kerevethez vezette a leányt, ő maga pedig melléje ült, s simogatni kezdte a haját, mintha csak kicsiny gyermekkel lenne dolga.

- Krzysia! - szólalt meg végre nagyon szelíden. - Gondolom, elmúlt már a zavarod. Tudsz-e nekem nyugodtan és öntudattal felelni?

A leány zavara már elmúlt, de a lovag jósága is megindította, most azért első ízben egy pillanatra ráemelte a szemét.

- Tudok - mondta halkan.

- Igaz-e, hogy kolostorba kívánkozol, s már el is ígérkeztél?

Erre Krzysia összetette a kezét, s könyörögve suttogta:

- Ne rója fel kegyelmed bűnömül, és ne átkozz érte, de igaz!

- Krzysia - kiáltotta Wolodyjowski. - Méltó dolog-e emberek boldogságán tapodni, mint ahogyan te tapodsz az enyémen? Hol a te szavad, hol a mi kötésünk? Én az Úrral nem szállhatok perbe, de azt előre megmondom, amit Zagloba uramtól hallottam tegnap, hogy nem habitus az, melyet mások sérelméből szabnak. Az én sérelmemből meg nem növeled Isten dicsőségét, mert az Úr regnál^[91] az egész világ fölött, övé minden nép, övé a szárazföld meg a tenger, a folyók meg az égi madarak, az erdők vadja, a napok meg a csillagok; az övé minden, ami csak az eszedbe juthat, meg még sokkal több, nekem pedig csak te vagy egyedül, te a kedves, a drága. Te vagy a boldogságom, te vagy minden kincsem. Vajon elhiszed-é, hogy az Úristennek, e végtelen gazdag úrnak szüksége vagyon arra, hogy a szegény katona egyetlen kincsét elragadja?... Azt hiszed-é, hogy ő maga végtelen jóságában beleegyezik ebbe, még örvendezik is neki, s nem fogadja sérelmesen?... Meglásd, hogy mit adsz neki: saját magadat? De hiszen te az enyém vagy, magad ígérted el magadat, tehát a másét ajánlod neki, nem a sajátodat, az én könnyeimet, az én fájdalmamat, talán a halálomat ajánlod neki. Van-e jussod ehhez? Vessed ezt mérlegre szíved és értelmed szerint, s végül kérdezd meg a lelkiismeretedet... Mert ha még megsértettelek volna, ha a szerelemben hűtlen lettem volna, ha elfeledtelek vagy valami más bűnt követtem volna el ellened - hah, akkor nem szólhatnék egy szót sem, egy szót sem! De hát elmentem, elmentem a hordát vigyázni, a garázdálkodókat irtani, a hazát véremmel, egészségemmel és törődésemmel szolgálni, téged pedig szerettelek, rád gondoltam napok hosszat és éjszakákon át, utánad vágyakoztam, mint a szarvas a forrásvízre, mint a madár a levegőbe, mint a gyermek az anyja után, mint a szülő a gyermeke után... És mindezért cserébe ilyen üdvözlést, ilyen jutalmat készítettél nékem?... Krzysia, kedvesem, én jó barátom, én kiválasztott szerelmem, monddsza, honnan vagyon mindez? Sorold fel nekem a te igazadat, éppoly nyíltan, éppoly őszintén, miként én felsoroltam az én igazságaimat, az én jussomat Őrizd meg hűségedet, mit nékem fogadtál, ne hagyj magamra a boldogtalanságommal. Magad adtad nekem a jusst, ne ítélj most száműzetésre!...

Nem tudta a boldogtalan Michal uram, hogy van nagyobb és ősibb juss is minden emberi jognál, amelynek erejénél fogva a szív csak a szerelem után mehet, és megy is, s ha megszűnik szeretni, azzal a legrútabb hitszegést követi el, ámbár gyakorta oly ártatlanul, amilyen ártatlanul aluszik el a lámpa, ha kiég belőle a tűz.

Wolodyjowski, nem tudván erről, Krzysia térdét ölelgette, és kérve kérte, könyörgött, a leány pedig könnyeinek özönével felelgetett neki, mert hiszen a szívével már nem felelhetett.

- Krzysia - szólt végül a lovag, felállva térdeiről -, könnyeidben megfulladhat az én boldogságom, én pedig nem azt kérem tőled, hanem segítséget, menedéket!

- Ne kérdezze kegyelmed az igazat! - felelte a leány zokogva. - Ne kérdezd, mi okon történt, mert ez már így leszen, mivel másképpen nem lehet. Nem vagyok én méltó ilyen férfiúhoz, és soha nem is voltam... Tudom én, micsoda nagy sérelmére voltam kegyelmednek, s ez annyira fáj nekem, hogy, íme, nem bírok vele!... Tudom én, hogy ez sérelem... ó, nagy Isten! Meghasad a szívem! Bocsásson meg kegyelmed, ne menj el haraggal a szívedben, bocsáss meg, ne átkozz!

Abbahagyta, s térdre hullott a lovag előtt.

- Tudom, hogy sérelmet okozok neked, de, íme, irgalmadért és kegyelmedért könyörgök!

Itt Krzysia sötét fejecskéje egészen a padlóig lehajolt. Wolodyjowski egy pillanat alatt felemelte a szegény síró teremtést, s visszaültette a kerevetre, ő maga pedig, mintegy eszelősen, fel s alá kezdett járni a szobában. Időnként hirtelen meg-megállt, öklét a halántékához szorította, majd ismét nekiindult, s végül megállt Krzysia előtt.

- Hagyj időt magadnak, nekem pedig némi reménységet - mondotta. - Vedd eszedbe, hogy én sem vagyok kőből. Mi okon nyomkodsz hozzám izzó vasat oly irgalmatlanul? Hiszen lennék bár a lehető legtürelmesebb, ha a bőröm sisteregni kezd, engem is csak elfog a fájdalom!... Hiszen el sem tudom mondani milyen fájdalmas ez nekem... Istenemre, nem tudom!... Látod, faragatlan katona vagyok, éveim háborúban teltek el... Ó, Istenem! Ó, édes Jézusom! Itt, ebben a szobában szerettük egymást! Krzysia! Krzysia! Én már azt hittem, örökre az enyém leszel, és íme, semmi, semmi! Mi történt veled? Ki változtatta el a szívedet Krzysia, hiszen én ugyanaz vagyok, aki voltam!... Azt sem tudod, hogy nekem sokkal fájdalmasabb csapás ez, mint másnak, mert én már egy szerelmemet elvesztettem. Jézusom, mit mondjak neki, hogy megmozgassam a szívét?... Csak kínlódik az emberfia, és kész! Legalább adj némi reményt! Ne végy el tőlem mindent egyszerre!...

Krzysia nem felelt, csak egyre hevesebb zokogás rázta a keblét, a lovag meg ott állt előtte, előbb a fájdalmát fékezve, azután meg rettenetes haragját, csak mikor azt is megtörte, szólalt meg:

- Hagyj nekem legalább reményt! Hallod?

- Nem lehet, nem lehet! - felelte Krzysia.

Erre Wolodyjowski az ablakhoz lépett, s homlokát a hideg üveghez szorította. Sokáig állt ott mozdulatlanul, végezetül visszafordult, s néhány lépést téve Krzysia felé, nagyon halkan így szólt:

- Isten veled, kisasszonyom! Nekem már nincs itt keresnivalóm! Legyen a sorod olyan jó, amilyen rossz lesz az enyém! Tudd meg, hogy szájammal máris megbocsátok, s megadja az Úr, hogy idővel szívem szerint is meg fogok bocsátani... Csak légyen több irgalom benned az emberi szenvedés iránt, s máskor ne tégy ígéretet. Hiába, nem jutott nekem boldogság e fedél alatt!... Isten veled!

Azzal megmozgatta bajuszkáját, meghajolt és távozott. A szomszéd szobában ott találta az asztalnokot és feleségét; meg Zagloba uramat. Nyomban fel is ugráltak mindnyájan, mintha ki akarnák kérdezni, de ő csak legyintett.

- Minden hiába! - mondta. - Hagyjatok békén!...

E szobából keskeny folyosó vezetett az ő kvártélyára. A folyosón a kisasszonyok szobájához vezető lépcső mellett, Basia állta el a lovag útját.

- Vigasztalja meg kegyelmedet az Isten, s változtassa meg Krzysia szívét! - mondta, könnyektől remegő hangon.

Wolodyjowski csak elment mellette, egyetlen szó, egyetlen pillantás nélkül. Egyszerre elfogta a vad düh, szívében megáradt a keserűség, megfordult hát, s gúnyt lövellő, elváltozott arccal állt meg az ártatlan Basia előtt:

- Ígérd oda Ketlingnek a kezedet, kisasszonyom - mondta rekedten -, gyújtsd a szívét szerelemre, aztán taposd össze, tépd szét, azután menj kolostorba!

- Michal uram! - kiáltotta Basia ámulva.

- Intézd kedved szerint, kóstold meg a csókokat, aztán menj vezekelni... Ütnének agyon benneteket!...

Ez már sok volt Basiának. Csak az egy Isten tudja, mennyi önmegtagadás volt abban, amit Wolodyjowskinak mondott, hogy az Isten változtassa meg Krzysia szívét - s ezért érte ártatlanul a gyanú, a gúny és a sértés, éppen akkor, amikor életét adta volna érette, hogy ezt a hálátlant megvigasztalhassa.

Egyszerre felviharzott a lelke, hiszen olyan gyors volt, mint a tűz, arca kipirult, rózsaszínű orrcimpácskái kitágultak, s fakó üstökét megrázva, pillanatnyi gondolkodás nélkül kiáltotta:

- Tudja meg kegyelmed, hogy nem én megyek kolostorba Ketling miatt!

Azzal felfutott a lépcsőn, s eltűnt a lovag szeme elől.

Wolodyjowski pedig csak állt, akár egy kőoszlop, aztán az arcát kezdte simogatni és szemét dörzsölni, mint aki álmából ébredezik.

Végül fejébe tódult a vér, kardjához kapott, s rettenetes hangon felordított:

- Jaj az árulónak!

Egy negyedórával későbben már Varsó felé vágtatott, hogy a szél csak úgy süvöltött a fülébe, s a föld rögökbe verődve röpködött felfelé a lova patkója alól.

Látták ezt a vágtatást az asztalnokék, látta Zagloba is, s egyszerre nyugtalanság fogta el szívüket. Csak szemükkel kérdezgették egymástól, mi történhetett, hova vágtat?

- Uramisten! - sopánkodott az asztalnokné. - Még kimegy a Vad Mezőkre, és soha többé nem látom!

- Avagy ama másik bolond után ő is bezárkózik egy kolostorba! - vélte Zagloba uram kétségbeesésében.

- Itt segíteni kell! - jelentette ki az asztalnok.

Ekkor nyílt az ajtó, s mint a vihar, zúdult be rajta Basia, ziláltan, sápadtan, s szemét ujjaival befogva. A szoba közepén termett, s topogva sikoltozta, mint egy gyermek:

- Segítség! Segítség! Michal uram Ketling után vágtat, hogy megölje! Aki Istent ismer, vágtasson utána, fékezze meg! Segítség! Segítség!...

- Mi van veled, leányzó - kiáltotta Zagloba, a leány kezét elkapva.

- Segítség! Michal uram megöli Ketlinget! Miattam fog vér folyni, és Krzysia meghal! Minden miattam!

- Beszélj! - kiáltotta Zagloba, megrázva a kislányt. - Honnan tudod? Miért miattad?

- Mert mérgemben megmondtam neki, hogy ők szeretik egymást, hogy Krzysia Ketling miatt megy a rács mögé. Aki Istent ismer, vágtasson megfékezni! Induljon kegyelmed íziben, menjen mindenki, menjünk mindnyájan!

Zagloba uramnak nem volt szokása, hogy ilyen esetekben hiába vesztegesse a drága időt, ugrott is már az udvarra kiadni az utasítást, hogy fogjanak be a batárba.

Az asztalnokné asszony ki akarta kérdezni Basiát e megdöbbentő újság felől, mert eddig még csak nem is sejtette, hogy Ketling és Krzysia között bármiféle érzelem fejlődhetett volna. Basia azonban Zagloba nyomában rohant az udvarra, hogy a befogásra ügyeljen, maga segített elővezetni a lovakat és befogni, végül felülve a bakra, hajadonfőtt odahajtott a tornác elé, ahol már felöltözve várt a két úr.

- Szállj le! - szólt rá Zagloba.

- Nem szállok!

- Szállj le, ha mondom!

- Nem szállok! Ha jönni akarnak, nosza, üljenek fel, vagy ha nem, hát magam megyek!

Azzal fogta a gyeplőt, azok pedig, látván, hogy a leányzó makacssága nagy késedelmet okozhat, abbahagyták a rábeszélést.

Közben jött már a legény az ostorral, de az asztalnokné asszony is ki tudott még hozni Basiának egy köpönyeget meg a kis kalpagját, mert hűvös idő volt.

Azzal elindultak.

Basia fent maradt a bakon. Zagloba uram szerette volna kikérdezni, felszólította hát, hogy üljön át az első ülésre, ámde a kislány ezt sem volt hajlandó megtenni, mert attól tartott, hogy majd összeszidják. Ott maradt hát a helyén, úgyhogy Zagloba uram kénytelen volt messziről kikérdezni, s ő felelgetett a kérdésekre, de még csak hátra sem fordult:

- Honnan tudtad, amit Michal uramnak mondtál ama kettőről?

- Én tudok mindent.

- Krzysia elmondott neked valamit?

- Nem ő, egy szót sem.

- Akkor netán a skót?

- Ő sem, de én tudom, azért utazik Angliába. Mindenkit lóvá tett, csak engem nem.

- Csodálatos egy dolog! - állapította meg Zagloba.

- Ez a kegyelmed műve! - vágta oda Basia. - Nem kellett volna őket egymás felé taszigálni.

- Csendben légy ott, s ne üsd az orrod a más dolgába! - korholta Zagloba, kit leginkább az bökött meg, hogy a latyczówi asztalnok füle hallatára érte ez a szemrehányás.

Kis idő múlva még hozzátette:

- Én taszigáltam valakit? Én házasítottam? No tessék! Szeretem én az ilyen gyanúsításokat!

- Aha? Talán nem? - felelte a leány.

Szótlanul hajtottak tovább.

Zagloba azonban sehogyan sem tudta elhessegetni magától a gondolatot, hogy a leánynak igaza van, s mindennek, ami történt, jórészt bizony ő az oka. Ez a gondolat kegyetlenül gyötörte, s mivel ráadásul a batár is szörnyen rázta, a vén lovagnak nagyon megocsúsodott a kedve, s nem győzött saját magának szemrehányásokat tenni.

"Bizony megérdemelném - gondolta magában -, hogy Wolodyjowski és Ketling közös erővel levágják a fülemet! Valakit akarata ellenére házasítani éppen olyan, mintha azt kívánnák tőle, hogy arccal a ló farka felé fordulva lovagoljon. E legyecskének igaza van! Ha amazok egymásnak mennek, Ketling vére az én fejemre száll. Szép praktikába keveredtem vénségemre! Piha, az ördögbe is! Ráadásul kis híja, hogy lóvá nem tettek, mert én még csak nem is sejtettem, mi okból kívánkozik Ketling a tengeren átal, ama csóka pedig a kolostorba, s íme; most kiderül, hogy ez a kis garabonciás már régóta kiszaglászott mindent..."

Itt mélyen elgondolkozott, s kis idő múlva dörmögve hozzátette:

- Selyma egy sárkánypalánta ez! Michal alighanem ráktól kérte kölcsön a szemét, hogy egy ilyen teremtést kevesebbre becsült ama bábunál!

Közben elérkeztek a városba, de csak itt kezdődtek az igazi nehézségek, mert egyikük sem tudta, hol lakik Ketling, és hova mehetett Wolodyjowski. Ebben a nagy tömegben egy embert megkeresni annyit jelent, mint egy kazal szalmában meglelni egy tűt.

Legelsőbben tehát a nagyhetman udvarába siettek. Ott azt mondták nekik, hogy Ketling a hírek szerint éppen reggel indult el tengeri útjára, Wolodyjowski pedig ugyancsak járt ott, s Ketling felől tudakolt, de hogy hova ment, azt senki sem tudta. Úgy vélték, netán a város falain kívül táborozó zászlóaljakhoz.

Zagloba uram visszafordíttatta a batárt a tábor felé, de ott sem talált senkit, aki útba igazította volna. Végigjárták még a Dluga utca összes fogadóit. Kimentek Prágába is, de mindhiába.

Ezenközben beállt az éj, s minekutána a fogadókban szállásról szó sem lehetett, kénytelenek voltak hazatérni.

Mély gondokba merülve kocsiztak hazafelé, Basia csendesen sírdogált, a jámbor asztalnok az estéli imádságot mormolta, Zagloba pedig valóban nyugtalan volt, mindazonáltal igyekezett vigasztalgatni önmagát is, meg a társait is.

- Ej, mi itt búsulunk? Michal pedig azóta talán már otthon is van.

- Vagy már meg is ölték! - vélte Basia.

S kínosan fészkelődött a batárban, könnyes szemmel ismételgetve:

- Vágnák ki a nyelvemet! Az én bűnöm, az én bűnöm! Ó, Jézusom! Még eszemet vesztem!

Zagloba uram meg csak csitítgatta:

- Csendesedj, kislány! Nem a te bűnöd! S azt is vegyed eszedbe, hogyha megöltek is valakit, az semmiképpen sem Michal!

- Én a másikat is szánom! Mondhatom, jól megfizettünk neki a vendégszeretetéért. Istenem! Istenem!

- Igaz is lenne! - tette hozzá Makowiecki uram.

- Hagyjatok békén, az ördögbe is! Ketling nyilván közelebb jár már Poroszországhoz, hogysem Varsóhoz, hiszen hallottátok, hogy elutazott. Istenben a reménységem, hogy még ha találkoztak is, eszükbe jut a régi barátság, az együtt eltöltött szolgálat. Hiszen ők kengyel kengyel mellett vágattak, egy nyereg volt a közös párnájuk, együtt jártak portyázni, s egyazon vérbe mártották a kezüket. Igaz barátságuk annyira ismeretes vala az egész hadban, hogy Ketlinget - nagy szépsége miatt - Wolodyjowski feleségének mondották. Nem lehet az; hogy ezt eszükbe ne vegyék, ha találkoznak!

- Mégis van az úgy néha - vetette közbe az óvatos asztalnok -, hogy a legnagyobb barátságból lesz a legádázabb gyűlölködés. Így volt az mifelénk is, mikor Deyma úr halálra szabdalta Ubysz urat, holott húsz esztendeig szívbéli jó barátok voltak. Aprólékosan is elmondhatom kegyelmeteknek e szerencsétlen esetet.

- Ha szabadabban járhatna az eszem, bizony szívesen meg is hallgatnám, éppúgy, mint ahogy örömmel hallgatom a nagyasszonyt, kegyelmed hitvestársát, akinek szintén szokása mindent akkurátosan elmondani, még a genealógiát sem hagyván el. Az azonban szeget ütött a fejembe, amit kegyelmed a barátságról és a gyűlölködésről mondott. Isten ments! Isten ments, hogy így legyen!

- Az egyiket Deymának, a másikat Ubysznak hívták, mind a kettő derék lovag volt és egymásnak fegyveres társai...

- Ó, ó, ó! - jajdult fel Zagloba komoran. - Bízzunk az Úristen irgalmában, hogy ezúttal nem lészen úgy, de ha mégis, akkor Ketling már halott!

- Nagy szerencsétlenség! - jegyezte meg rövid csend után az asztalnok. - Igen, igen! Deyma és Ubysz! Úgy emlékszem, mintha ma történt volna! Ott is fehérnép volt a dologban.

- Örökösen a fehérnép! Minden mihaszna kis csóka úgy el tudja sózni a levest, hogy aki felkanalazza, örökre elmegy az étvágya tőle - dörmögte Zagloba.

- Krzysiát ne bántsa kegyelmed! - kiáltotta Basia hirtelen.

Zagloba készen volt a válasszal:

- Bár téged szeretett volna meg Michal, most mindez nem lenne!

Így beszélgetve értek haza. A szívük megdobbant, látván a szobákban a lámpavilágot, mert azt gondolták, netán Wolodyjowski tért meg.

Ehelyett azonban csak az asztalnokné asszony fogadta őket, nagy nyugtalanságban, gondokba merülve. Hallván, hogy minden keresés hiábavaló volt, keserves sírásra fakadt, s könnyei között panaszolta, hogy nem látja többé a bátyját. Basia mindjárt csatlakozott hozzá a lamentálásában, s Zagloba uram sem bírt úrrá lenni szorongásain.

- Holnap hajnalban megint elmegyek, de csak egyedül - jelentette ki -, hátha megtudok róla valamit.

- Jobb lesz, ha kettesben keressük - vélte az asztalnok.

- Nem! Kegyelmed maradjon a fehérnéppel. Ha Ketling él, híradással leszek.

- Szent Isten! Hiszen mi e férfiú házában lakunk! - szólalt meg ismét az asztalnok. - Holnap találnunk kell valamiféle fogadót, még az se baj, ha a mezőn ütünk sátrat, csak itt ne lakozzunk tovább!

- Várják meg kegyelmetek, míg hírt adok, mert majd megint eltévedünk egymástól! - jelentette ki Zagloba.

- Ha Ketling elpusztult...

- Halkabban szóljon kegyelmed, az Isten szerelmére - intette az asztalnokné asszony -, mert ha a szolganép fülre vesz valamit, még elmondja Krzysiának, pedig már most is alig lézeng szegény.

- Felmegyek hozzá - ajánlkozott Basia.

S már futott is felfelé. Amazok ott maradtak nagy gondjuk és szorongásaik között. Senki sem aludt a házban. Félelem töltötte el a szívüket arra a gondolatra, hogy Ketling netán már halott. Ráadásul az éjszaka is fojtó és sötét volt, dörögni kezdett az ég, s a robajok végigdübörögtek a mennybolton, később pedig minduntalan vakító villámok szaggatták széjjel a sötétséget. Éjfélkor már javában paskolta a földet az első tavaszi vihar. Most már a cselédség is felébredt.

Krzysia és Basia lejöttek a leányszobából az ebédlőházba. Ott az egész társaság imába fogott, azután szótlanul ültek, csak minden villámcsapás után mondták el, szokás szerint: "Az ige testté lőn!"

A vihar süvöltése közben olykor-olykor mintha lódobogást hallottak volna, ilyenkor az ijedelemtől és a rémülettől Basiának, az asztalnokné asszonynak és a két idős férfiúnak is égnek meredt a haja, mert azt hitték, bármely pillanatban nyílhat az ajtó, s beléphet Wolodyjowski, Ketling vérétől szennyesen.

A mindig szelíd és tisztes Michal uram életében most először nyomta súlyos kőként az emberi szíveket, annyira, hogy ha csak rágondoltak, elfogta őket a rémület.

Az éjszaka azonban elmúlt, s Michal uramról nem érkezett semmi hír. Hajnalban, mikor a vihar kissé csendesedett, Zagloba másodszor is elindult a városba.

Ez az egész nap még növelte nyugtalanságukat. Basia napestig ott ült az ablakban vagy a kapu előtt, s egyre az utat vigyázta, amelyen Zagloba uramnak jönnie kellett.

Ezenközben asztalnok uram cselédsége már készítette a málhát az útra.

Krzysiát elfoglalta e munka vigyázása, mert ily módon távol maradhatott Makowiecki és Zagloba uraiméktól.

Mert noha az asztalnokné asszony eddigelé egyetlen szóval sem említette előtte a kislovagot, már maga ez a szótlanság is meggyőzte arról, hogy Michal uram iránta való szerelme meg a korábbi kötésük és az ő mostani elutasító válasza már mind napvilágra jutott. Ennélfogva bajos lett volna azt hinni; hogy ezek az emberek, akik Wolodyjowskihoz a legközelebb állottak, ne éreztek volna bántódást vele szemben. Szegény Krzysia érezte, hogy így kell lennie, és így is van, íme, elhúzódtak tőle az őt eddig annyira szerető szívek, tehát ő is szívesebben szenvedett félrevonulva.

Estefelé a málha már készen volt, annyira, hogyha minden kötél szakad, még aznap este útnak is indulhattak. Makowiecki uram azonban még hírekre várt Zaglobától. Feltálalták a vacsorát, de senki sem nyúlt hozzá. Oly terhesen, oly kibírhatatlanul és oly süketen kullogott előre az este, mintha mindenki csak azt leste volna, hogy mit ketyeg az óra.

- Menjünk át a társalgóba - szólalt meg végül az asztalnok. - Itt már nem lehet kibírni.

Átmentek és leültek, de mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, odakint ugatni kezdtek a kutyák.

- Jön valaki! - kiáltotta Basia.

- A kutyák úgy ugatnak, mintha házbeli érkeznék! - jegyezte meg az asztalnokné asszony.

- Csitt csak! - intette őket az asztalnokmester. - Már a kocsizörgést is hallani!...

- Csend csak! - ismételte meg Baska. - Igen, egyre jobban hallani. Ez Zagloba uram.

Basia meg az asztalnok felugrottak, s futottak ki az udvarra. Az asztalnokné asszony szíve hevesen dobogott, de bent maradt Krzysiával, hogy valamiképpen el ne árulja, mily fontos híreket várnak Zagloba uramtól.

Ezenközben a kocsizörgés már az ablak alatt hangzott, majd egyszerre elhallgatott:

A pitvarban hangok hallatszottak, s egy pillanat múlva Basia rohant be, mint a vihar, s olyan elváltozott arccal, mintha kísértetet látott volna.

- Basia, mi az, ki az? - kérdezte Makowiecka asszony rémülten.

Ám mielőtt Basia lélegzethez jutott és megszólalhatott volna, belépett a szobába az asztalnok, utána Wolodyjowski, végül Ketling.

Ketling oly zavarban volt, hogy alig bírt elég mélyen meghajolni a hölgyek előtt, ezután ott állt mozdulatlanul, behunyt szemmel, kalapját a melléhez szorítva. Olyan volt, mint egy csodálatos kép.

Wolodyjowski pedig útközben megölelte húgát, majd Krzysiához lépett.

A leány arca fehér volt, mint a fal, annyira, hogy ama finom pihe a szája fölött sötétebbnek látszott, mint máskor, keble hevesen hullámzott, de a kislovag szelíden megfogta kezét, ajkához szorította, egy darabig mozgatta a bajuszkáját, mintha gondolatait szedné össze, végül nagyon szomorúan, de egyúttal nagyon szelíden megszólalt:

- Nemzetes kisasszonyom, vagy inkább drága Krzysiám! Hallgass meg minden ijedelem nélkül, hiszen nem vagyok én sem szkíta, sem tatár, sem valamiféle vadállat, hanem jó barátod, aki maga éppenséggel nem boldog ugyan, mindazonáltal neked szívből boldogságot kíván. Immár kitudódott, hogy te meg Ketling szeretitek egymást. Basia leányasszony vágta a szemembe hirtelen, méltó haragjában, és nem is tagadom, hogy ezt hallván, vad fúriával rohantam ki e házból, hogy Ketlingen bosszút vegyek... Aki mindenét elvesztette, azt könnyen elragadja a bosszú utáni szomjúság. Én pedig - Isten a tanúm - téged kibeszélhetetlenül szerettelek, nemcsak úgy, mint ahogyan a gavallér a leányzót... Mert ha már házasember lennék, s az Isten megáldott volna egy fiúcskával avagy leánykával, aztán elvette volna, talán őket sem sajnáltam volna annyira, mint téged...

Itt kifogyott a kislovag lélegzete, de csakhamar erőt vett indulatán, s bajuszkáját néhányszor megmozgatva, így folytatta:

- No, a fájdalom megvan, de gyógyír nincs raja. Hogy Ketling megszeretett, azt nem csodálom! Mert ki az, aki téged ne szeretne? Hogy pedig te is megszeretted őt, hát ez az én sorsom, csodálkozni azonban ezen sincs miért, mert hol vagyok én Ketlingtől? A harcmezőn - megmondhatja ő maga is - semmivel sem vagyok alábbvaló, de hát az megint más... Az Úr egyiknek szép ábrázatot adott, a másiktól megvonta, de megjutalmazta modestiával. Így volt ez velem is. Amint vágtatván, megfújt a szél, s első dühöm elpárolgott, nyomban megszólalt a lelkiismeretem, mondván: miért büntetnéd őket, miért ontanád e baráti vért? Ha megszerették egymást: Isten akarata. A legvénebb emberek mondják, hogy a szív ellenében a hetman parancsa sem használ. Isten akarata, hogy megszerették egymást, de hogy ezt el sem árulták, az az ő becsületességük... Mert ha Ketling tudta volna, hogy nékem ígérkeztél, akkor talán odakiáltom neki: ármány! De hát nem tudta. Mi bűne van hát? Semmi! Hát neked mi bűnöd van? Semmi! Ő messze földre készült, te meg az Úristenhez... Az én balsorsom az oka, senki más, hiszen tisztán kitetszik, Isten ujja, hogy én már árvaságban maradjak... No, legyőztem magam, legyőztem!...

Itt abbahagyta a beszédet, s erősen lihegett, mint aki sokáig a víz alatt volt, aztán egyszerre felbukkant a levegőre. Majd megfogta Krzysia kezét.

- Nem nagy mesterség úgy szeretni - mondotta -, hogy az ember minden jót enmagának követeljen. Hármunknak szakadozik a szívünk - no, gondoltam magamban -, hadd szenvedjen csak egy, s a másik kettőnek szerezzen vigasztalást. Krzysia! Adja meg neked az Úr a boldogságot Ketling oldalán... Nekem, fáj egy kicsit, de sebaj... Adja meg neked az Úr... Istenemre, sebaj!... Legyőztem magam!

Azt mondta szegény kis vitéz, hogy "Sebaj!", pedig hát a fogát is összeszorította, meg már sziszegett is, a szoba túlsó végéből pedig felhangzott Basia zokogása.

- Ketling! Jöszte ide, testvér! - kiáltotta a kislovag.

Ketling odalépett, letérdelt, kitárta a karját, s szótlanul, a legnagyobb tisztelettel és szeretettel ölelte át Krzysia térdét. Wolodyjowski szaggatott hangon mondta:

- Öleld meg a fejét, eleget szenvedett szegény fiú... Áldjon meg benneteket az Isten!... Nem mégy kolostorba... Jobb szeretem, hogy áldjatok, hogysem átkozzatok... Velem van az Úr, bár most nagyon nehéz a szívem...

Basia nem bírta tovább, kirohant szobából, amit a kislovag észrevevén, húgához és az asztalnokhoz fordult:

- Menjetek át a másik szobába - mondta -, őket meg hagyjátok magukra... Magam is elmegyek valahova, hogy letérdelvén, Jézus urunknak ajánljam magam...

Azzal kiment.

A folyosó közepén a lépcső mellett találkozott Basiával, ugyanott, ahol a kislány annak idején, haragra gerjedvén, elárulta Krzysia és Ketling titkát. Most azonban ott állt a falhoz támaszkodva, s keblét a zokogás rázta.

E látásra Michal uram szíve is megindult a maga balsorsán. Eddigelé türtőztette magát, ahogyan tudta, most azonban átszakadt a fájdalom gátja, s patakokban omlott a könnye.

- Miért sírsz, kisasszonyom? - kérdezte panaszosan.

Basia felkapta a fejét gyermek módjára hol az egyik, hol a másik kezét nyomkodta szeméhez, a zokogástól tátott szájjal kapkodott levegő után, s hüppögve felelte:

- Úgy szánom kegyelmedet... Ó, Istenem! Ó, Jézusom!... Kegyelmed olyan nemes; olyan becsületes!... Ó Istenem!... - Erre a kislovag elkapta a leány kezét, s csókjaival borította hálás megindultságában.

- Isten fizess! Isten fizess a jó szívedért! - kiáltotta. - No, csillapodj, ne sírj!

Basia azonban csak annál jobban sírt, zokogott. Minden idegszála remegett a fájdalomtól, egyre gyorsabban kapkodott levegő után, s végül a felindulástól már lábával is topogva kiáltotta, oly hangosan, hogy az egész folyosón hallatszott:

- Bolond Krzysia! Én tíz Ketlingnél is jobban szeretném kegyelmedet! Én kegyelmedet teljes erőmből szeretem... jobban, hogysem asszonynénémet, hogysem bátyámuramat... jobban, hogysem Krzysiát!...

- Szent Isten, Basia! - kiáltotta a kislovag.

Azzal csillapítani akarván a leány izgalmát, a karjába kapta, az pedig egész erejével a lovag mellére simult, úgy, hogy Wolodyjowski érezte a szíve dobogását akár egy fáradt madárkáét. Erre még erősebben magához szorította, s így maradtak mozdulatlanul.

Csend lett.

- Basia, elfogadnál engem? - szólalt meg a kislovag.

- El, el, el! - felelte Basia.

E válaszra a lovagot is elragadta az indulat. Ajkát a leány szűzies, piros ajkához szorította, aztán sokáig így maradtak.

Közben kocsizörgés hangzott, s Zagloba lépett a pitvarba, onnan az ebédlőházba, ahol az asztalnok és a felesége ült.

- Michal nincs sehol! Mindenütt kerestem! Krzycki uram azt mondta, hogy látta őt Ketlinggel. Bizonnyal megverekedtek! - kiáltotta egy szuszra.

- Michal itt van - felelte az asztalnokné asszony. - Meghozta Ketlinget, és hozzáadta Krzysiát!

Lót feleségének, mikor sóbálvánnyá változott, bizonnyal nem meredt ki annyira a szeme, mint Zagloba uramnak ebben a pillanatban. Egy darabig csend volt, azután a vén lovag megdörzsölte a szemét, s csak ennyit mondott:

- He?

- Krzysia Ketlinggel itt ül a benyílóban, Michal pedig elment imádkozni - világosította fel az asztalnokmester.

Zagloba habozás nélkül belépett a szobába, s bár már mindent tudott, ismét elámult, látván, hogy Krzysia és Ketling szorosan összesimulva néznek egymás szemébe. A fiatalok nagy zavarban rebbentek szét, de egyetlen szót sem bírtak kinyögni, különösen miután Zagloba nyomában asztalnok uraimék is beléptek.

- Egész életemben sem tudom ezt meghálálni Michalnak! - szólalt meg végre Ketling. - Az ő műve ez a mi boldogságunk!

- Segítsen meg az Isten benneteket! - köszöntött rájuk az asztalnok. - Michallal nem kívánunk ellenkezni.

Krzysia az asztalnokné asszony karjába borult, s mindketten sírva fakadtak. Zagloba uram szinte elkábult. Ketling az asztalnokék térdéhez hajolt, miként a fiú szüleiéhez, az asztalnok pedig felemelte, s - nyilván, mivel gondolatai egymást kergették, avagy netán zavarában - így szólt:

- Ubysz urat pedig Deyma összekaszabolta! Michalnak köszönd, ne nekem!

Kis idő múlva pedig megkérdezte:

- Hogyan is hívták azt a leányzót, asszony?

Az asztalnokné asszonynak azonban nem volt ideje felelni, mert ebben a pillanatban robbant a szobába Basia, jobban lihegve, mint máskor, rózsaszínűbben, mint máskor, az üstöke is jobban a szemébe lógott, mint máskor; odaugrott Ketlinghez és Krzysiához, s ujjával hol az egyik, hol a másik szeme felé bökve kiáltozta:

- Aha! Jól vagyon! Csak sóhajtozzatok, szeressétek egymást, házasuljatok össze! Azt hiszitek, Michal uram egyedül marad e világon?! Azért sem! Én feleségül megyek hozzá akár négykézláb is, mert szeretem, és ezt meg is mondtam neki. Én mondtam meg neki előbb, ő meg azt kérdezte, elfogadom-e őt, amire én azt mondtam, hogy szívesebben, mint tíz másat, mert szeretem, és én leszek a legjobb feleség, el sem mozdulok mellőle, s együtt fogunk hadakozni is. Én már régóta szeretem, ha nem szóltam is róla, mert ő a legderekabb, legjobb, legkedvesebb... Most azért ti csak házasuljatok össze, én pedig hozzámegyek Michal uramhoz, akár négykézláb, akár már holnap is... mert...

De itt már elakadt a lélegzete.

Mindnyájan ránéztek, nem tudván, megtébolyult-e, avagy igazat mond. Azután egymásra pillantottak, de Basia mögött egyszerre megjelent a szobában Wolodyjowski.

- Michal - kérdezte az asztalnok, mikor öntudata visszaadta a hangját -, igaz-é, amit hallunk?

A kislovag pedig nagy komolyan így felelt:

- Csodát mívelt az Úr, s ez az én vigasztalásom, én szerelmem, én legnagyobb kincsem!

E szavak után Basia úgy szökött hozzája, akár egy őzike. Ezenközben az ámulat álarca lehullott Zagloba uram arcáról, ellenben a fehér szakálla annál jobban reszketett. Szélesen kitárta a karját s így szólt:

- Istenemre, elbődülök!... Keblemre, kis garabonciásom meg te is, Michal!...

Michal uram nagyon szerette őt, meg ő is Michalt, de noha már negyedik éve éltek együtt, gyerekük nem volt. Ehelyett azonban szenvedélyesen gazdálkodtak. Wolodyjowski a saját meg a Basia pénzén Kamieniec környékén megvásárolt egy-két falucskát. Nem kellett sokat fizetnie értük, mert azon a vidéken a félénkebb emberek - a török áradattól való féltükben - már szívesen eladogatták a birtokukat. E birtokokon a kislovag katonai fegyelmet vezetett be, a nyugtalan lakosságot ráncba szedte, a leégett házakat felépíttette, "fortalitiákat", vagyis megerősített udvarházakat fundált,^[92] amelyekbe ideig való védőőrségként beszállásolta a katonáit. Egyszóval, miként valaha derekasan védte a hazát, azonképpen most derekasan gazdálkodott, a kardot azonban ki nem eresztette a kezéből.

Nevének nagy híre, becsülete a legjobb védelme volt birtokainak. Egyik-másik murzával kölcsönösen vizet öntöttek a szablyájukra, testvériségi kötésük jeléül. Másokat levert. A garázda kozák bandák, a csavargó tatár gyülevész, a pusztai haramiák meg a besszarábiai gyepükről idevetődött útonállók reszkettek a Kis Sólyom nevének hallatára. Így aztán ménesei, gulyái és juhnyájai, bivalyai és tevéi biztonságban legelésztek a pusztában. Még a szomszédait is kímélték. Jószága, a derék asszony segítségével, egyre gyarapodott. Az emberek tisztelete és szeretete övezte. A haza magas hivatallal tisztelte meg, a hetman szerette, a chocimi basa a szájával cuppogott, ha róla volt szó, a messze Krímben, Bahcsiszerájban nagy tisztelettel emlegették a nevét.

A gazdaság, a háború és a szerelem - íme, a három párka, akik életének fonalát fonták.

Az 1671-ik évi súlyos nyár, Basia szülői birtokán, Sokólban érte Wolodyjowskiékat. Ez volt a legszebb ékessége összes javaiknak. Meleg vendégszeretettel és előkelő pompával fogadták itt Zagloba uramat, mikor a vén lovag, az út fáradalmaival és patriarchai korával mit sem törődvén, beváltotta esküvőjükön tett ünnepélyes ígéretét, és meglátogatta őket.

Ámde a zajos lakomáknak és a kedves vendég ottléte fölötti nagy örömnek hamarosan véget vetett a hetman parancsa, utasítván Wolodyjowskit, hogy Chreptiówban vegye kezébe a parancsnoklást, vigyázza a moldovai határt, figyelje a pusztaság felől érkező hangokat, őrködjék, a csavargó csambulok útját állja el, s a környéket tisztogassa meg a haramiabandáktól.

A kislovag, a Köztársaság szolgálatára mindenkor készséges katona lévén, nyomban megparancsolta, hogy a cselédség hajtsa be a jószágot a legelőkről, málházza a tevéket, s maga is fegyveres készenlétben álljon.

A szíve azonban hasadozott a gondolatra, hogy meg kell válnia a feleségétől, akit nemcsak a férj, hanem az apa szeretetével is szeretett, szinte lélegzeni sem tudott nélküle, viszont magával vinni a vad és süket uszycai rengetegbe, s kitenni a sokféle veszedelemnek szintén nem akarta.

Basia azonban ragaszkodott hozzá, hogy vele megy.

- Gondold csak el - mondotta -, vajon biztonságosabb lesz-e nékem itt maradnom, hogysem a csapatok védelme alatt, veled együtt lennem? Nem kívánok én más tetőt a fejem fölé, mint a te sátradat, mert azért mentem hozzád feleségül, hogy véled a kényelmetlenségben, a törődésekben és a veszedelemben egyaránt osztozzam. Itt elemésztene a nyugtalanság, ott pedig, egy ilyen vitéz mellett, nagyobb biztonságban leszek, mint a királyné Varsóban. Ha pedig úgy adódik, hogy hadba kell mennem veled, oda is elmegyek. Itt az álom is elkerülné a szememet, nélküled egy falat étel le nem menne a torkomon, végezetül pedig ki sem bírnám, s repülve is utánad sietnék Chreptiówba, ha pedig megparancsolnád, hogy ne engedjenek, akkor ott virrasztanék a kapu előtt, s addig sírnék, addig könyörögnék, amíg megesnék rajtam a szíved.

Wolodyjowski, látván e nagy érzelmet, karjába kapta feleségét, és csókokkal halmozta el rózsás arcát, az asszony pedig minden csókért csókkal fizetett.

- Hiszen nem vonakodnék én, ha csak rendes vigyázásról és a hordák után való portyázásokról lenne szó - magyarázta. - Emberünk csakugyan elég lészen, mert velem jön a podolei generális zászlóalja, meg a másik, az alkamarásé, azonfelül Motiwidlo a szemenekkel, meg Linkhauz dragonyosai. Lesz vagy hatszáz katona, a szolganéppel egyben pedig ezer is. Mindazonáltal attól félek, amit a varsói szejmben ama szájaskodók nem akarnak elhinni, s amire mi, itt a határokon, bármely órában számíthatunk: vagyis az egész, rengeteg török hatalommal való háborútól. Ezt Mysliszewski uram is megerősítette, a chocimi basa naponta ismétli, a hetman is hiszi, hogy a szultán nem hagyja Dorosenykót segítség nélkül, hanem megüzeni Lengyelországnak a nagy háborút. Akkor mit tegyek én veled, én édes virágszálam, Isten keze adta legdrágább jutalmam?

- Ami véled történik, történjék vélem is! Nem kívánok én más sorsot, csak azt, ami néked is osztályrészedül jut...

Itt Zagloba uram megtörte a csendet, s Basiához fordulva szólt:

- Ha a török rabul ejt, akkor akár tetszik, akár nem, csak más sorsod lészen, mint Michalnak. Hah! A kozákok, svédek, a szeptentriók meg ama brandenburgi ebfalka után most még a törökök! Megmondtam én Olszowski alkancellárius atyának: "Dorosenykót a kétségbeesésbe ne kergessétek, mert ő csak kénytelen-kelletlen hajtott fejet a töröknek." És íme, nem hallgattak rám! Hanenkát állították ki Doros ellen, most pedig Doros, akarva, nem akarva, kénytelen belemászni a török torkába, s ráadásul reánk hozni a szultán hatalmát. Emlékszel-e, Michal, a füled hallatára intettem Olszowski atyát?

- Alighanem máskor inthette őt kegyelmed, mert nem emlékszem, hogy előttem mívelted volna - szabadkozott a kislovag. - Amit azonban Dorosenykóról mond kegyelmed, az szent igaz, mert a hetman úr is ugyanígy vélekedik, s még azt is mondják, hogy ugyancsak ilyen értelemben írt levelei is vagynak Dorostól. De hát amint van, úgy van, elég az hozzá, hogy most már késő a traktálásra. Mindazonáltal kegyelmednek olyan jeles értelme vagyon, hogy szívesen meghallgatom tanácsodat: elvigyem-e magammal Baskát Chreptiówba, avagy biztonságosabb itt hagynom? Csak még azt is meg kell mondanom, hogy az bizony kegyetlen egy pusztaság. Mert hiszen mindig nyomorúságos fészek volt, de húsz esztendő óta annyiszor keresztülgázoltak rajta a kozák vatahák meg a tatár csambulok, hogy nem tudom, ha két összeszegezett gerendát találok-é benne. Van ott rengeteg szakadék, vad bozóttal benőtt rejtek, mély barlang és mindenféle egyéb búvóhely, ahol százával húzzák meg magukat a haramiák, mit sem szólva azokról, akik Oláhországból szállingóznak át.

- Rablók, ekkora sereg ellen, bikmakk - felelte Zagloba -, a csambulok szintén bikmakk, mert ha hatalmas erők közelednek, annak nagy híre lészen, ha meg csak afféle apróbb banditák, azokat kigyomlálod.

- No, nem mondtam? - kiáltotta Basia. - Tán nem bikmakk? A haramiák bikmakk, a csambulok bikmakk! Ekkora sereggel Michal engem az egész krími hatalom ellen megoltalmaz!

- Ne zavarj engem a deliberatióban,^[93] mert majd ellened ítélek! - förmedt rá Zagloba.

Basia mind a két kezét gyorsan a szájára tette, fejét behúzta a két válla közé, mutatván, hogy mennyire fél Zagloba uramtól. A lovagnak pedig - noha tudta; hogy az asszonyka tréfál - mégis hízelgett e dolog, így hát öreg kezét Basia szőke fejére téve, így szólt:

- No, ne félj, örömet szerzek neked!

Basia gyorsan megcsókolta az öreg kezét, mert most igazán az ő tanácsától függött minden, hiszen azok olyan biztosak voltak, hogy eddigelé senki meg nem csalatkozott bennük. Ő pedig, mindkét kezét a derékszíjába dugva, ép szemével hol az egyikre, hol a másikra nézett, majd hirtelen megjegyezte:

- De az utódok csak nem mutatkoznak! He? - kérdezte, ajkát lebiggyesztve.

- Isten akarata, nem a mienk! - felelte Wolodyjowski, feltekintve.

- Isten akaratja, semmi más! - ismételte meg Basia, szemét lesütve.

- És szeretnétek, ha lennének? - kérdezte az öreg.

A kislovag felelt rá:

- Megmondom kegyelmednek őszintén: nem tudom, mit nem adnék érte, de néha úgy vélem, ez már csak hiábavaló sóhajtozás. Úgyis megadta nékem, Jézus urunk a boldogságot, amikor megajándékozott e macskával, vagy ahogyan kegyelmed nevezi, e garabonciással, hogy mikor még hírnevemet és jószágomat is gyarapította, egyéb instantiával már igazán nem merem zaklatni. Mert, látja kegyelmed, nemegyszer átvillant már a fejemen, hogy ha minden emberi kívánságnak teljesülnie kellene, akkor nem lenne semminemű különbség e földi Köztársaság és ama mennyei között, amely pedig egyedül hatalmas arra, hogy a tökéletes boldogságot megadja. Most azért jó reménységem vagyon abban, hogy ha egy vagy két fiakat itt meg nem érek is, odafent el nem kerül ez az öröm, s a régi módon, a mennyei hetman, Szent Mihály arkangyal pálcája alatt fognak szolgálni, és a pokoli utálatosságok ellen vitézkedvén méltó rangot is nyernek.

Itt a kegyes, keresztény lovag, saját hangján megindulva, megint az égre emelte tekintetét, de Zagloba uram egykedvűen hallgatta, s nem szűnt meg ép szemével hunyorgatni, végül így szólt:

- Meglásd, hogy valamiképpen káromlást ne mívelj, mert ha azzal hízelkedel magadnak, hogy a Gondviselés szándékát ily akkurátosan kitalálod, ez netán bűn, amelyért némi ideig majd sütögettetel is, akár a borsó a forró tűzhelyen. Az Úristen reverendájának bővebb ujja vagyon, hogysem a krakkói püspök atyáénak, de nem szereti, ha belenézegetnek, leselkedvén, hogy vajon mit készített a gyarló ember számára. Ő azt teszi, ami neki jólesik, te meg azt vigyázzad, ami a te dolgod. Ha pedig utódokra vágyódtok, akkor ne váljatok el egymástól, hanem inkább maradjatok együtt.

Basia, e beszédet hallván, a szoba közepére szökött, s örömében, akár egy kisdiák, szökdécselve és tapsolva egyre ezt hajtogatta:

- No látod, maradjunk együtt! Tudtam én, hogy őkegyelme a pártomra áll. Mindjárt kitaláltam! No, Michal, megyünk Chrepiówba! Legalább egyszer elviszel magaddal tatárt űzni! Csak egyetlenegyszer, én édesem, én szerelmesem!

- Na, látja-e kegyelmed! Íme, már a hadba is elkívánkozik! - kiáltotta a kislovag.

- Mert a te közeledben meg nem ijednék akár egy egész hordától sem!

- Silentium!^[94] - kiáltotta Zagloba, nagy gyönyörűséggel követve Basia mozdulatait, mert kibeszélhetetlenül szerette. - Reménylem, hogy Chreptiów, amely nincs is valami nagyon messze, még nem az utolsó állomás a Vad Mezőkig.

- Nem! A kommandók még messzebbre kitolódnak, Mohilówban lesz egy, meg Jampolban, végül az utolsó Raszkówban - magyarázta a kislovag.

- Raszkówban? Hiszen mi Raszkówot ismerjük. Onnan vittük el Halszka Skrzetuskát ama waladynkai szakadékból. Emlékszel, Michal? Emlékszel, hogyan terítettem le ama monstrum cseremiszt avagy ördögöt, aki őt őrizte? Ám ha az utolsó praesidium egészen Raszkówban lészen, akkor - ha a Krím avagy az egész török hatalom megmozdulna is - azok hamarosan megtudják, s egykettőre hírül adják Chreptiówba. Ennélfogva valami nagy veszedelmet ott nem látok, mert Chreptiówot nagy hirtelenséggel meg nem kerülhetik. Igazán nem tudom, miért ne lakhatnék ott veled Basia is? Őszintén mondom ezt, pedig tudod, hogy inkább odaadnám ezt az öreg fejemet, hogysem őt bárminemű veszedelemnek tenném ki. Vigyed magaddal, az mindkettőtöknek egészségére válik. Ámde Basiának meg kell ígérnie, hogy ha kiüt a nagy háború, minden vonakodás nélkül haza engedi küldeni magát, akár Varsóba is, mert akkor bizony lesznek kegyetlen viadalok, ádáz csaták, táborok ostromlása, netán éhínség is, mint Zbarazban, s az ilyen veszedelmekben a férfiúnak is bajos a fejét megóvnia, hát még az asszonynépnek.

- Szívesen el is esném én Michal oldalán - felelte Basia - de hát van nekem eszem, s tudom, ha egyszer nem lehet, hát nem lehet. Különben is Michal akarata szerint leszen, nem az enyém szerint. Hiszen ő az idén már hadakozott Sobieski uram pálcája alatt, s vajon erősködtem-é, hogy vele megyek? Ha nem, hát nem! Csak most megnyerjem, hogy Michallal mehessek Chreptiówba, akkor aztán, ha nagy háború lészen, küldjenek vissza kegyelmetek, ahova akarnak.

- Zagloba uram majd elkísér egészen Podlasiéba, Skrzetuskiékhoz - mondta a kislovag -, mert oda csak be nem megyén a török.

- Zagloba uram, Zagloba uram! - csúfolódott a vén lovag. - Mi vagyok én, wojski?^[95] Csak ne nagyon bízzátok a feleségeteket Zagloba uramra, mert majd még másképpen adódhatik e dolog. Meg aztán azt hiszed, hogyha a törökkel háborúba elegyedünk, én majd a podlasiei búbos kemence mögé bújok, s vigyázok a pecsenyére, hogy valamiképpen oda ne égjen? Nem vagyok én még mankón járó koldus, netán egyébre is alkalmatos lehetek. Igaz, zsámolyról kapaszkodom már a nyeregbe. De ha egyszer benne ülök, éppen úgy nekiugratok az ellenségnek, akár bármelyik ifjú! Istennek hála, még sem a homok, sem a fűrészpor nem hull belőlem. A tatárral már nem bocsátkozom párviadalba, sem a Vad Mezőkön nem kívánok szimatolni, mert nem vagyok portyázó hadra való, de ha döntő roham adódik, csak tartsd magad mellettem, s még igen szép dolgokat láthatsz.

- Kegyelmed még netán hadba kívánkozik?

- Avagy azt hiszed, ennyi esztendei szolgálat után nem kívánnám dicséretes halállal megpecsételni dicséretes életemet? Mi méltóbb dolog érhet ennél? Ismerted Dziewiatkiewicz uramat? Igaz, nem látszott öregebbnek száznegyven esztendősnél, de már száznegyvenkettő volt, s még mindig szolgált.

- Nem volt az annyi.

- Volt biz a. Ne mozduljak el erről a székről, ha nem igaz! A nagy háborúba elmegyek, és punktum! Most pedig elmegyek veletek Chreptiówba, mert szerelmes vagyok Baskába!

Baska sugárzó arccal szökött Zagloba uramhoz, s ölelgetni kezdte, az meg minduntalan felkapta a fejét, s biztatta:

- Erősebben! Erősebben!

Wolodyjowski mindazonáltal még jó darabig mérlegelte a dolgot, csak azután szólt:

- Nem lehet az, hogy egyszerre mindnyájan útnak induljunk, mert sivár pusztaság az, s egy darabka tetőt sem találunk védelmünkre. Elmegyek előbb én, keresek egy alkalmatos helyet a kerített udvar számára, derék kis fortalitiát emeltetek, meg házakat a katonáknak, meg fészereket a nemes vitézek lovainak, mert azok jelesebb vérű állatok lévén, az időjárás viszontagságai miatt megromolhatnának. Kutakat is kell ásatni, az utakat is végigsepregetem, a szakadékokat és barlangokat a haramia útonállóktól úgy-ahogy megtisztogatom, csak aztán küldök értetek derék kíséretet, s akkor jöjjetek. Ámbár vagy három vasárnapot még itt kell veszteg ülnötök.

Basia már éppen tiltakozni akart, de Zagloba uram, elismervén a kislovag igazát, kijelentette:

- Ez mán okos beszéd! Baska, mi majd szépen megülünk együtt a gazdaságban, s bizony nem lészen rossz dolgunk. Valami kis derék tartalékot is össze kell készíteni élelemből meg italból is, mert azt is tudnotok kell, hogy a mézbornak meg a bornak sehol sincs alkalmatosabb helye, mint ama barlangokban...

Wolodyjowski szavának állt: három hét alatt megbirkózott az épületekkel, és jelentős kísérő csapatot is menesztett az otthoniakért. Volt ott száz lipek^[96] Lanckoronski uram zászlóaljából, meg száz dragonyos Linkhauz emberei közül. A csapatnak Snitko uram volt a kapitánya, kinek címere a Búvó Hold. A lipekek századosa, Azja Mellechowicz, a litvániai tatárokból származó, még egészen fiatal, alig húszegynéhány éves ifjú, levelet is hozott magával a kislovagtól, ki a következőket írta feleségének:

Szívbéli szerelmetes Baskám! Gyere már, gyere, mert olyan az életem nélküled, akár kenyér nélkül. Ha érkezésedig mindenestül fogva el nem száradok, akkor bizony agyoncsókolom azt a rózsaszirom szádat. Bőven küldök embereket és tapasztalt tiszteket is, ám az elsőbbséget mindenben Snitko uramnak adjátok meg, kompániátokba is befogadván őt, ezért ő bene natus^[97] és birtokos nemesúr, meg bajtársunk is. Mellechowicz pedig jó katona, de Isten a tudója, ki fia-borja. Bizony sehol másutt, csak a lipekek zászlóaljában lehetett belőle tiszt, mert akárki könnyűszerrel kétségessé tehetné nemességét. Ölellek teljes erőmből, és csókolom a kis kezedet meg azt a csöppnyi lábacskádat. Rangos kis fortalitiát emeltettem a fatörzsekből, óriási kandallókkal. Nekünk néhány szobánk van, külön házban. Minden csak úgy illatozik a gyantától, és tömérdek tücsök is befészkelte magát a házba, ha aztán estennen rázendítenek, odakint még a kutyák is felriadnak álmukból. Némi borsószár árán hamarosan túladhatnánk rajtuk, de úgy vélem, te inkább a szekereket akarod majd kipárnáztatni vele. Ablaküveg itt mutatóba sem találtatik, úgyhogy az ablakokat marhahólyaggal vontuk be; ellenben Bialoglowski uram kommandójában, a dragonyosai között, vagyon egy üvegesmester. Üveget kaphatsz Kamieniecben az örményeknél, csak az Istenért, nagyon óvatosan hozzátok, hogy valamiképpen össze ne törjön. A te szobácskádat bevonattam szőnyegekkel, fölöttébb ékes kis fészek. A szakadékokban és barlangokban összefogdosott haramiáknak már tizenkilencét felköttettem, mire ideérsz, meglesz harminca is. Snitko uram majd elmondja, miképpen élünk itten. Istennek és a Boldogságos Szűznek ajánllak, én édes lelkem, maja milenkaja.^[98]

Basia, a levelet elolvasván, átadta Zagloba uramnak, az pedig, hogy elolvasta, mindjárt nagyobb tisztességet tett Snitko uramnak, de azért nem akkorát, hogy ne érezze, hogy itt magánál jelesebb harcossal és kiválóbb személyiséggel vagyon dolga, aki csupán leereszkedésből kezd vele bizalmasabb érintkezést. Egyébként Snitko fölöttébb jólelkű és vidám katona volt, de a szolgálatban igen pontos, hiszen élete javát a seregben töltötte. Wolodyjowskit fölöttébb nagyra becsülte, Zagloba uram vitézi híre-neve mellett pedig igen-igen kicsinynek érezte magát, s semmiképpen sem szándékozott felfelé tolakodni.

Mellechowicz nem volt ott a levél olvasásakor, mert nyomban kiment, mintegy az emberek után nézni, valóságban pedig azért, hogy valamiképpen ki ne küldjék a cselédházba.

Zaglobának azonban éppen elég ideje volt ahhoz, hogy jól szemügyre vegye, mert még frissen emlékezetében voltak Wolodyjowski szavai, s így szólt Snitkóhoz:

- Örvendünk kegyelmednek! Tessék... Ugye, Snitko uram... ismertem én!... A címerük a Búvó Hold! No igen! Jeles címer... De az a tatár, hogy is hívják?

- Mellechowicz.

- De ama Mellechowicznak még a szeme sem áll jól, úgy villog, akár a farkasé, Michal azt írja, hogy bizonytalan származású őkelme, ami fölöttébb különös dolog, mert ezek a mi tatárjaink, ha böszörmények is, mind nemesemberek. Litvániában egész falvakat ismerek, melyeket ők laknak. Ott lipekeknek hívják őket, az ittenieket meg cseremiszeknek. Hosszú ideig szolgálták a Köztársaságot, hogy meghálálják a nekik juttatott kenyeret, de már a paraszt incursio idején sokan Hmelnickijhez álltak, most pedig, amint hallom, a hordával kezdenek összeszaglászkodni... E Mellechowicznak a szeme sem áll jól... Régóta ismeri őt Wolodyjowski uram?

- Az utolsó háború óta - magyarázta Snitko, lábát a szék alá húzva -, amikor Sobieski uram pálcája alatt Dorosenyko és a horda ellen hadakozván, egész Ukrajnán átalgázoltunk.

- Az utolsó háború óta? Abban én nem lehettem részes, mert Sobieski uram más functiót bízott rám, bár későbben fölöttébb vágyakozott utánam... Kegyelmed címere tehát a Búvó Hold? Na, tessék!... Aztán hova való ama Mellechowicz?

- Litvániai tatárnak mondja magát, bár furcsa, hogy az ottani tatárok közül senki sem ismeri, holott az ő zászlóaljukban szolgál. Ex quo^[99] keringenek a hírek bizonytalan származásáról, amelyeket elég csiszolt viselkedése sem tudott megdönteni. Kiváló katona ő, bár fölöttébb szűkszavú. Braclaw és Kalnik alatt nem mindennapi érdemeket szerzett, amiért a hetman úr őt századossá tette, holott életkorra ő volt a legifjabb a zászlóaljnál. A lipekek nagyon szeretik, ámde nálunk nem nagy becsülete vagyon. Hogy miért? Mert fölöttébb komor ember őkelme, s miként kegyelmed helyesen említé, a szeme sem áll jól.

- Ha olyan jeles vitéz - szólalt meg Basia -, és a vérét is ontotta, akkor méltó dolog, hogy kompániánkba befogadjuk, amit férjemuram nem is tilalmaz nékem.

Azzal Snitkóhoz fordult:

- Megengedi kegyelmed?

- Szolgálatjára, nemes ezredeskapitányné asszonyom! - kiáltotta Snitko.

Basia eltűnt az ajtó mögött, Zagloba pedig, egyet szusszantva, megkérdezte Snitkót:

- No, hogy tetszik kegyelmednek az ezredesné asszony?

Az öreg katona válasz helyett két öklét a szeméhez szorította, s székében előrehajolva ismételgette:

- Hej, hej, hej!

De aztán kimeresztette a szemét, széles tenyerével befogta a száját, és elhallgatott, mintha szégyellette volna elragadtatását.

- Marcipán, he? - büszkélkedett Zagloba.

Ezenközben a "marcipán" ismét megjelent az ajtóban, maga után vonva a vadmadár módjára berzenkedő Mellechowiczot.

- Férjemuram leveléből - kezdte Basia - és Snitko uramtól annyit hallottunk kegyelmed vitézi tetteiről, hogy szeretnénk közelebbről is megismerni. Érezze jól magát kompániánkban. Nyomban hozzák is az étket.

- Tessék, jöjjön kelméd közelebb! - szólt bele Zagloba.

A fiatal tatár szép, de komor arca nem derült ki teljesen, ám meglátszott rajta, hogy hálás a szíves fogadtatásért, meg azért, hogy nem kellett a cselédházban maradnia.

Basia szépszerint igyekezett kedvesen bánni vele, mert asszonyi szíve hamar rájött, hogy az ifjú gyanakvó, büszke, és nagyon fájnak neki ama megaláztatások, amelyeket bizonytalan származása folytán nyilván gyakran el kellett szenvednie. Nem tett hát közöttük semmiféle különbséget azonfelül, amit Snitko érettebb kora megkívánt, s így kérdezősködött az ifjú századostól ama hőstettek felől, amelyek révén Kalnik alatt magasabb rangot is nyert.

Zagloba, Basia kívánságát eltalálva, szintén többször beszédbe kezdett vele, ő pedig - noha kezdetben elég vadnak mutatkozott - értelmesen válaszolt, a magaviselete pedig nemhogy paraszti származást árult volna el, hanem inkább bizonyos előkelő csiszoltságával keltett ámulatot.

"Nem lehet ez paraszti vér, mert akkor a fantáziája is másmilyen volna" - gondolta magában Zagloba.

Aztán hangosan megkérdezte:

- Kegyelmed szülőatyja mely vidéken lakozik?

- Litvániában - felelte Mellechowicz elvörösödve.

- Litvánia nagy ország. Ez éppen olyan, mintha csak azt mondta volna kegyelmed: "A Köztársaságban."

- Most már nem a Köztársaságban, mert ama területek leszakadtak. Atyám birtoka Smolensk vidékén vagyon.

- Voltak ott nékem is terjedelmes birtokaim, melyeket egy gyermektelen atyámfia hagyott rám, de én inkább otthagytam a javaimat, hogy a Köztársaság mellett állhassak ki.

- Ezt mívelem én is! - vágott vissza Mellechowicz.

- Méltán cselekszik kegyelmed! - jegyezte meg Basia.

Snitko azonban, e beszélgetést hallván, észrevétlenül vállat vont, mintha mondani akarná: Isten a tudója, ki fia-borja vagy te, s honnan jöttél!

Zagloba uram észrevette ezt, s ismét Mellechowiczhoz fordult:

- Kegyelmed Krisztus urunkat vallja-é - kérdezte -, avagy, sértés ne essék szólván, ama tisztátalan hitben leledzel?

- Én felvettem a keresztény hitet, s azért kellett atyámat elhagynom.

- Ha ezért hagytad el atyádat, az Úristen éppen ezért nem fog téged elhagyni. Az ő kegyelmének első jele pedig, hogy bort ihatol, amit tévelygésedben megmaradván soha nem kóstolhattál volna.

Snitko nagyot nevetett, de Mellechowicznak nyilván nem voltak ínyére a származását illető kérdések, mert ismét felberzenkedett.

Zagloba azonban vajmi keveset törődött ezzel, annyival is inkább, mert a fiatal tatár nemigen tetszett neki, főleg mivel - ha arca nem is, de mozdulatai és tekintete - Bohunt; a híres kozák vezért juttatták néha eszébe.

Közben feltálalták az ebédet.

A nap többi részét lefoglalták az úti készülődések, s másnap már hajnalban vagy még hajnal előtt elindultak, hogy még aznap eljussanak Chreptiówba.

Jó tízegynéhány szekér szedelőzködött össze, Basia ugyanis feltette magában, hogy a chreptiówi éléskamrákat gazdagon felszereli, miért is a szekerek mögött még alaposan felmálházott tevék és lovak is baktattak, csak úgy roskadozva a kásás zsákok és füstölt húsok súlya alatt. A karaván végén cammogott ötven-hatvan pusztai ökör és egy jókora juhnyáj. A menetet Mellechowicz nyitotta meg lipekjeivel, míg a dragonyosok közvetlenül Baska és Zagloba uram födeles batárja mellett léptettek. Baska nagyon szeretett volna felkapni a kantárszáron vezetett hátas paripájára, de Zagloba kérlelte, hogy legalább az utazás elején és végén ne tegye ezt.

- Ha veszteg megülnél a ló hátán, nem szólnék egy szót se, de te nyomban elkezdenél nyargalászni meg a paripádat táncoltatni, ami pedig semmiképpen sem méltó a kapitány feleségének tekintélyéhez.

Basia boldog volt és vidám, mint a madár. Amióta férjhez ment, két nagy vágya volt: az egyik, hogy Michalt fiúgyerekkel ajándékozza meg, a másik pedig, hogy legalább egy esztendeig együtt lakjék a kislovaggal valamelyik őrgyepűn, a Vad Mezők határán, s ott a pusztaság szélén katonaéletet élhessen, azután része legyen háborúkban, háborús kalandokban, hadjáratokban, tulajdon szemével lássa a pusztát, és mindazokban a veszedelmekben részeljen, amelyekről kora ifjúságától már annyit hallott. Erről ábrándozott már leánykorában, s íme, most ott tartott, hogy ábrándjai valóra válnak, mégpedig a szeretett férfiú, a Köztársaság leghírnevesebb portyázója oldalán, akiről azt beszélik, hogy a föld alól is ki tudja ásni az ellenséget.

A fiatal ezredesné asszonynak mintha szárnyai nőttek volna, ujjongó öröm töltötte el szívét, olykor kedve lett volna ugrándozva kiabálni, de menten megfékezte magát, ha eszébe jutott az illendő tisztes komolyság. Feltette ugyanis magában, hogy mértéket tart, és ezzel nyeri meg a katonák mindent legyőző szeretetét.

Bevallotta e gondolatait Zagloba uramnak, de az csak elnézően mosolygott, és így szólt:

- Bizonyos, hogy ott igen nagy személyiség és mindenkinek a szeme fénye leszel! Fehérnép az őrgyepűn nem akármilyen ritkaság!...

- A veszedelemben pedig példát adok nekik.

- Mire?

- A bátorságra! Csak egy dologtól félek, hogy Chreptiówon túl is lesznek még kommandók Mohilówban meg Raszkówban, egészen a távoli Jahorlikig, és hogy tatároknak színét sem fogjuk látni.

- Én pedig attól félek, persze nem magam, hanem temiattad, hogy gyakrabban látjuk majd őket, hogysem szeretnénk. Mit gondolsz, a csambuloknak netán kötelességük mindig csak Raszków és Mohilów felé menni? Jöhetnek azok egyenest napkelet felől a pusztából avagy a Dnyeszter moldvai partja felől, s ott bukkanhatnak ki a Köztársaság határán belül, ahol éppen akarnak, akár a Chreptiów fölött húzódó hegy mögül. Hacsak híre nem terjed, hogy Chreptiówban ütöttem fel a tanyámat, mert akkor - mivel engem régóta ismernek - gondosan elkerülnek bennünket.

- Mert Michalt talán nem ismerik? Michalt talán nem fogják kerülni?

- Dehogynem, hacsak fölöttébb nagy hatalommal nem jönnek, ami szintén megeshetik. Egyébként Michal majd maga keresi meg őket.

- No, ez az! Ebben bizonyos voltam! Ama Chreptiów netán már merő pusztaság? Merthogy olyan közel vagyon!

- Olyan, hogy pusztább már nem is lehet. Valahanapján, ifjúságom idején, még nagyon népes vidék volt. Úgy utazott ott az emberfia tanyától tanyáig, falutól faluig, városkától városkáig. Ismerem, mert nemegyszer jártam ott. Emlékezem én még, hogy Uszyca olyan erős vár vala, mint annak a rendi! Koniecpolski uram, az idősebb, engem tett meg ott sztarosztává. De azután jött a gyülevésznép betörése, amitől minden rommá lett. Amikor Halszka Skrzetuskáért jártunk arrafelé, akkor már pusztaság volt, de azóta még vagy hússzor végigsöpörték a csambulok... Most Sobieski uram ismét kiragadta a kozákságtól azt a vidéket, akár a kutya torkából tépte volna ki... Ember azonban még kevés van ott, csak a haramiák fészkelnek a szakadékokban...

Zagloba uram széjjelnézegetett a vidéken, s a régi időkre emlékezvén, csendesen bólogatott.

- Istenem - mondta -, akkor, amikor Halszkáért jártunk arrafelé, már a nyakamon éreztem az öregséget, most pedig úgy vélem, akkor még fiatal voltam, hiszen annak már majdnem huszonnégy esztendeje. Michal még gyerkőc volt, s alig volt több szőrszál az arcán, mint nekem az öklömön. Úgy az emlékezetemben vagyon ez a vidék, mintha csak tegnap lett volna! Csak a cserje meg az öreg fenyvesek növekedtek meg, amióta az agricolae^[100] elhagyták a vidéket...

Kitajgródot elhagyván, csakugyan hatalmas fenyvesbe jutottak, mert annak idején ilyen fenyves borította e vidék nagy részét. Itt-ott azonban, főleg Studzienica vidékén, fátlan mezők is akadtak, s ilyenkor megpillantották a Dnyesztert és a folyó túlsó partján a messze távolba húzódó vidéket, egészen addig, ahol a látóhatárt a moldvai oldalon húzódó magaslatok zárják le.

Mély szakadékok, a vadállatok s még inkább a vademberek menedékei szeldelték át az útjukat. Helyenként keskenyek voltak és meredek partúak, másutt nyíltabbak és menedékesek, sűrűn vad bozóttal borítva. Mellechowicz lipekjei óvatosan nyomultak befelé e szakadékokba, úgyhogy mikor a kíséret vége még fent volt a magas parton, az eleje mintegy a föld alá léptetett lefelé. Gyakran úgy fordult, hogy Basiának és Zagloba uramnak ki kellett szállniok a kocsiból, mert noha Wolodyjowski átfésülte az utat, néhol mégis veszedelmes volt az átvonulás. A szakadékok mélyén források buzogtak, szilaj patakok csörgedeztek, melyek tavasszal a puszták havának olvadásától megduzzadtak. Ámbár a nap még jócskán sütögette az erdőket és a pusztát, e kőtorkokban nyers hideg leselkedett, s váratlanul lepte meg az utasokat. Fenyves borította a sziklás lejtőket, s a partokon még magasabbra tornyosult, komoran és feketén, mintha a nap aranyos sugaraitól akarná megvédeni belső mélységeit. Helyenként azonban nagy foltokon össze voltak tördelve a fák, vagy nagy rendetlenségben ledöntve, és egymás hegyén-hátán összedobálva, az ágak kicsavarva és halmokba hányva, kiszáradva, néhol vöröses levéllel vagy tűvel borítva.

- Mi történt ezzel a fenyvessel? - kérdezte Basia Zaglobától:

- Helyenként lehetnek ezek régi akadályok, melyeket vagy a helybéli lakosság rakott a horda útjába, vagy a csőcselék a mi katonáink elé; másutt viszont ama moldvai viharok tiporják le így az erdőt, amelyekben a vénemberek szerint lidércek vagy éppen ördögök járják a táncukat.

- Kegyelmed látta valamikor az ördögök táncát?

- Látni éppen nem láttam, de hallottam, hogyan kiáltoztak, nagy jókedvükben kurjongatva: "U-ha! U-ha!" Kérdezd csak meg Michalt, mert ő is hallotta.

Basia bátor asszonyka volt ugyan, de azért a gonosz lelkektől ő is tartott egy kicsit, nem csoda hát, ha most is hányta magára a keresztet.

- Ijedelmes vidék ez! - borzadozott.

Némelyik szakadék csakugyan rémes volt, mert nemcsak sötétség, de nyomasztó csend is uralkodott benne. A szél nem fújt, a fák ágai és levelei semmiféle neszt nem keltettek, nem hallatszott más, csak a lovak prüszkölése és a paták kopogása, a szekerek nyikorgása meg a kocsisok kurjongatása a veszélyesebb helyeken. Néha énekeltek is egyet-egyet a tatárok vagy a dragonyosok, de a vadon nem felelt rá sem emberi, sem állati hangon.

Míg azonban a komor szakadékok nyomasztó hatást keltettek az utasokban, addig a felső táj - még ott is, ahol fenyves erdők borították - vidáman tárult a karaván elé. Csendes őszi idő volt. A nap lassan kúszott végig a kék pusztán, melyen egyetlen felhőfoszlány sem ejtett foltot, s bőven ontotta fényét a sziklákra, mezőkre és erdőkre. Ebben a fényben a fenyőfák aranyos-vörösnek látszottak, az ágak, a fű és a magas gaz végéhez tapadt ökörnyálszálak oly erősen fénylettek, mintha csak napsugarakból lettek volna fonva. Október hava már a közepe felé járt, így tehát sokféle madár, különösen a hűvös időre érzékenyebbek, már költözködtek is a Köztársaságból a Fekete-tenger felé. Az égen látni lehetett darvakat, amint V betűbe sorakozva, nagy lármával vonultak, de csapatostul költöztek már a vadlibák és vadkacsák is.

Néhol, magasan, fent a kék égbolt alatt lebegtek kiterjesztett szárnyukon a levegő utasainak baljós ellenségei, a sasok; másutt pedig zsákmányra éhes vércsék írtak le lassú köröket. Ám, főleg a kopár földeken, nem hiányzott az olyan madárfajta sem, amelyek a földön szeretnek maradni, s különösen a magas fűben megbújni. A lipekek paripáinak patája alól minduntalan nagy zúgással rebbent szét egy-egy rozsdaszínű fogolycsapat. Baska, messziről ugyan, de túzokokat is látott, egy helyben álltak, akár a strázsák. Láttukra nyomban lángba borult az arca, felcsillant a szeme.

- Majd Michal meg én megkergetjük őket agarakkal! - lelkendezett tapsolva.

- Ha férjedurad afféle otthon ülő ember lenne, hamar megőszülne a szakálla melletted, de hát tudtam én, kihez adjalak. Más fehérnép legalább hálás volna érte, he?

Basia nyomban megcsókolta Zagloba uram mindkét orcáját, mire az öreg elérzékenyülve jegyezte meg:

- Az emberfiának öregségére olyan kedvesek a szerető szívek, akár a meleg búbos kemence.

Ezután mélyen elgondolkozott, majd hozzátette:

- Csodálatos dolog, hogy én egész életemben mennyire szerettem a fehérnépet, pedig hát mondjuk csak meg őszintén, mi okból? Magam sem tudom, mert hamis is ez a sárkányfajta, meg kacér is... De minekutána olyan puhák, akár a gyerekek, csak hadd érje valamelyiket néminemű sérelem, az emberfiának mindjárt csak úgy sikongat a szíve a nagy szánalomtól. No, ölelj hát meg még egyszer, vagy mi!

Basia örömmel magához ölelte volna az egész világot, nyomban teljesítette hát Zagloba uram kívánságát, aztán virágos hangulatban utaztak tovább. Nagyon lassan haladtak, mert a hátul menetelő ökrök nem bírtak volna lépést tartani velük, csekély kísérettel hátrahagyni pedig ezekben az erdőségekben nem lett volna biztonságos.

Ahogy Uszycához közeledtek, a vidék egyre egyenetlenebb lett, a vadon süketebb, a szakadékok pedig mélyebbek. Minduntalan elromlott valami a szekerekben, a lovak is idegeskedtek, ami miatt nagy késedelem támadt. A régi országút, amely hajdanában Mohilówba vezetett, húsz esztendő alatt benőtt erdővel, úgyhogy néhol a nyomát is alig lehetett látni. Kénytelenek voltak tehát azokat a nyomokat követni, amelyeket a régebbi és legutóbbi hadjáratok hagytak maguk után, s ennélfogva gyakran csalókák, de mindig roppant nehezen járhatók voltak. Persze balesetek nélkül sem úszhatták meg a dolgot.

Az élen lovagló Mellechowicz alatt a lejtőn felágaskodott a ló, s lezuhant a szakadék köves fenekére; a lovas sem kerülhette el a balesetet, s a feje búbját úgy felhasította, hogy egy időre az eszmélete is elhagyta. Basia és Zagloba nyomban átültek a fölös kezes lovakra, a sebesültet pedig a fiatal kapitányné asszony beemeltette a batárba, s megparancsolta, hogy igen óvatosan haladjanak vele. Ettől kezdve minden útjukba eső forrásnál megállíttatta a karavánt, s tulajdon kezével kötözgette át a százados fejét, hűs forrásvízbe mártott tépéssel. Az ifjú egy ideig behunyt szemmel feküdt a kocsiban, végül azonban kinyitotta a szemét, s mikor a föléje hajló Basia, ezt meglátva, mindjárt aziránt faggatta, hogyan érzi magát, az ifjú felelet helyett elkapta a kezét, s elfehéredett ajkához szorította.

Kis idő múlva azonban összeszedte gondolatait, az öntudata is visszatért, s ekkor belorusz nyelven felelte:

- Oj, dobre,^[101] mint még soha életemben!

Ilyen meneteléssel telt el az egész napjuk. Végül a nap elvörösödött, s óriás korongja átsiklott a havasalföldi részre. A Dnyeszter úgy ragyogott, akár egy tüzes szalag, napkeletről pedig, a Vad Mezők felől lassan közeledett az alkonyat.

Chreptiów már nem volt nagyon messze, de pihenőt kellett adni a lovaknak, így hát hosszabb időre megállapodtak.

Egyik-másik dragonyos énekelni kezdte a litániát, a lipekek leszálltak a nyeregből, a földön leterítették a juhbőröket, letérdeltek, s arccal napkelet felé fordulva imádkozni kezdtek. Hangjuk hol magasabbra csapott, hol mélyebbre süllyedt; időnként "Allah! Allah!" kiáltásuk hangzott végig a sorokon. Azután megint elcsendesedtek, felálltak, s kezüket közvetlenül az arcuk mellett, tenyerükkel felfelé tartva, magukba szállva imádkoztak, csak időnként ismételgetve álmatagon, mintegy sóhajtva: "Lohicsmen, ah, lohicsmen!"^[102] A reájuk hulló napsugarak egyre vörösebbé lettek, szél is lendült napkelet felől, s ugyanakkor megszólaltak a fák is, nagy zúgással, mintha azok is tiszteletet akarnának adni az éj beállta előtt annak, aki ezer meg ezer villódzó csillaggal rakja ki a sötét égboltot.

Basia nagy érdeklődéssel nézte a lipekek imádságát, de a szíve összeszorult a gondolatra, hogy, íme, ennyi derék vitéz, a sok-sok fáradsággal terhes élet után, a halállal együtt egyenesen a pokoli tűzbe jut, annyival is inkább, mert napról napra érintkezvén az igaz hitet valló emberekkel, mégis megmaradnak megátalkodottságukban.

Zagloba uram, mint az ilyen dolgokban járatosabb férfiú, csak a vállát vonogatta Basia jámbor megjegyzéseire, mondván:

- Ezeket a kutyafejűeket amúgy sem bocsátanak be az égbe, hogy a ronda férgeiket valamiképpen be ne hurcolják oda. Azután a legény segítségével felöltötte a bárányprém bekecsét, mely igen alkalmatos volt az estéli hűvös időben, s indulást parancsolt. Ám alig indult el a menet, öt lovas tűnt fel az átellenes magaslaton.

A lipekek nyomban utat nyitottak nekik.

- Michal! - kiáltott Basia, meglátva az élen száguldó lovast. Csakugyan Wolodyjowski volt, aki néhány lovassal sietett felesége fogadására.

Egymáshoz ugratva, nagy örömmel köszöntötték egymást, azután kölcsönösen elmesélték, mi történt velük, míg távol voltak egymástól.

Basia elmondta, milyen volt az útjuk, s hogy Mellechowicz hogyan "sértette meg az értelmét" a köveken - a kislovag pedig beszámolt arról, hogy mit művelt Chreptiówban, biztosítván feleségét, hogy minden készen áll a fogadására, minekutána három hétig ötszáz fejsze munkálkodott a házakon.

Utazás közben a szerelmes Michal uram minduntalan áthajolt nyergéből, s karjába kapta fiatal feleségét, aki szemlátomást nem haragudott ezért valami nagyon, mert olyan közel léptetett férje mellett, hogy a lovaik csaknem egymást horzsolták oldalukkal.

Az utazás már vége felé járt, de közben derűs éjszaka szállt le, melyet a hold hatalmas aranykorongja világított meg. Ám ahogy a pusztáról feljebb emelkedett az ég felé, egyre sápadtabb lett, végül teljesen elhomályosította a karaván szeme előtt káprázatos fénnyel kigyulladó tűz.

- Mi az? - kérdezte Basia.

- Majd meglátod - felelte a kislovag, bajuszkáját mozgatva -, csak jussunk át ama csekély erdőcskén, amely Chreptiówtól elválaszt.

- Ez már Chreptiów?

- Úgy láthatnád, akárha a tenyereden lenne, de a fák eltakarják.

Behatoltak a kis erdőbe, de nem mentek a közepéig sem, mikor egész raj tűzfény tárult a szemük elé, mint a szentjánosbogárkák lárvái vagy a villódzó csillagok rajai. Ama csillagok nagy sebességgel közeledtek hozzájuk, míg végül az egész erdőcske megremegett a harsány kiáltásoktól:

- Éljen a mi asszonyunk! Vitéz kommandáns urunk hitvese! Éljen! Éljen!

A Basia köszöntésére siető katonák voltak. Száz meg száz vitéz egyszerre egybekeveredett a lipekekkel. Mindegyikük lángoló fáklyát tartott, mely hosszú rúd kettéhasított végébe volt erősítve. Némely rúdon vasmécsest hoztak, amelyből a földre hullott az égő gyanta, mint megannyi hosszúkás, tüzes könnycsepp.

Csakhamar kissé vad és vészjósló, bajuszos arcok fogták körül Basiát, de most mind sugárzott az örömtől. A legtöbbjük soha életében nem látta őt, s valami tisztes korú asszonyságot várt, örömük tehát annál nagyobb lett a még szinte gyermek Basia láttán, amint fehér paripáján nyargalva köszönetképpen jobbra-balra bólogatott gyönyörű, rózsás arcocskájával, örvendezve, de ugyanakkor zavartan is e nem várt üdvözléstől.

- Köszönöm kegyelmeteknek - szólalt meg Basia -, de tudom, hogy ez nem engem illet...

Ámde ezüstcsengésű hangja elveszett a dörgő éljenzésben, melytől remegett az egész erdő.

A podolei generális zászlóaljának vitézei, meg a przemysli alkamaráséi, Motowidló kozákjai, meg a lipekek és cseremiszek mind összekeveredtek egymással. Mindenki látni akarta az ifjú ezredesnét, közeljutni hozzája; a forróbb vérűek köpönyege szélét avagy a kengyelben levő lábacskáját csókolgatták. Mert e félvad embervadászoknak, akik a lesből való támadásokhoz, cserkészéshez, vérontáshoz és mészárláshoz szoktak, annyira rendkívüli és új volt ez a jelenség, hogy látására megmozdult az ő kérges szívük is, s valamiféle ismeretlen érzelmek keltek bennük. Wolodyjowski iránti szeretetből tódultak ki köszönteni őt, hogy örömet szerezzenek, vagy netán hízelegjenek neki, s íme, ők maguk lágyultak el ily nagy hirtelenséggel. Ez a mosolygó, bájos, ártatlan arcocska, azokkal a kitágult orrcimpákkal és csillogó szemekkel egy szempillantás alatt igen drága kincsük lett nekik. Detina to nasa!^[103] - kiáltozták az öreg kozákok, ezek az igazi pusztai farkasok. "Hajnalpír! Drága virágszál! - ordítoztak a nemes bajtársak. - Mindnyájan életünket adjuk érte!"... A cseremiszek pedig cuppogtak, s tenyerüket széles mellükre szorítva kiáltozták: "Allah! Allah!"

Wolodyjowski szörnyen elérzékenyült, ám örömmel csípőjére vágta a két kezét, s úgy dicsekedett az ő Basiájával.

Folyton hangzottak a kiáltozások. A karaván vége kigördült az erdőcskéből, s az újonnan érkezettek szeme előtt csakhamar feltűntek a hatalmas faépületek, kör alakban sorakozva a magaslaton. Ez volt a chreptiówi őrgyepű. Olyan tisztán látszott, akár nappal, mert a karóbástyán kívül óriási máglyák égtek, melyekre egész fatörzseket hajigáltak. De az udvar is tele volt tüzekkel, csak éppen kisebbekkel, hogy valamiképpen tűzvész ne támadjon.

Most a katonák eloltották a csóvát, s mindegyik levette válláról a muskétát, mordályt vagy a karabélyt, s rajta, elkezdődött a durrogtatás az úrasszony köszöntésére.

A karóbástya elé kivonultak a zenekarok is, vagyis a nemes vitézeké, amely trombitákból, a kozákoké, mely litaurokból, dobokból és sokhúrú hangszerekből állott, végül a lipekeké, amelyben tatár módi szerint a fülsiketítő sípok vitték a prímet. A katonák kutyáinak ugatása és a megrémült szarvasmarhák bőgése még növelte a pokoli zenebonát.

A kíséret most hátramaradt, elöl léptetett Basia, egyfelől a férjeurával, másfelől Zagloba urammal.

A fenyőágakkal szépen felékesített kapu fölött, a faggyúval kikent, belülről megvilágított marhahólyag gömbökön ott feketéllett a felirat:

Boldog lesz az éltetek, hála Cupidini
Crescite, véreink et - multiplicamini.^[104]

- Vivant, floreant!^[105] - kiáltozták a katonák, mikor a kislovag meg Basia megálltak, hogy elolvassák a feliratot.

- Szent Isten - hördült fel Zagloba -, hiszen én is vendég volnék, de ha a multiplicamini nékem is szól, a hollók lakmározzanak belőlem, ha tudom, hogyan fogjak hozzá!

Zagloba uram azonban talált egy külön transparenset is, mely egyenesen neki szólt:

Éljen soká Zagloba urunk őnagysága,
Egész lovagvilágunk dísze és virága!

Wolodyjowski, nagy jókedvre derülvén, a tiszteket és a nemes vitézeket meginvitálta estebédre, a katonák számára pedig előhengeríttetett két kisded pálinkáshordót. Áldozatul esett néhány ökör is, amelyeket nyomban nyársra húztak a tábortüzek mellett. Mindenkinek jutott belőlük bőven. Késő éjszakáig visszhangzott az őrgyepű a kiáltozásoktól és a muskéták ropogásától, annyira, hogy a szurdékokban rejtőző uszycei haramiákat és útonállókat elfogta a rémület.

Wolodyjowski uram nem lopta a napot a maga őrgyepűjén, de az emberei is folytonos munkában éltek. Alig száz ember, de néha még annyi sem maradt a chreptiówi őrségben, a többi folytonos portyákon volt foglalatos. A legkiválóbb csapatokat vezényelte ki az uszycei szakadékok átfésülésére, s ezek szinte szakadatlanul hadakoztak, mert a haramiáknak olykor nagyon népes bandái sokszor igen ádáz ellenállást fejtettek ki, s bizony nemegyszer valóságos ütközetet kellett velük vívniok. Az ilyen csetepaték néhány, sőt tízegynéhány napig eltartottak. Kisebb csapatokat küldött Michal uram egészen a távoli Braclaw vidékéig, hogy a hordáról és Dorosenyko felől hírt kapjon. Az ilyen csapatoknak az volt a feladatuk, hogy hírmondókat hozzanak magukkal, vagyis fogdossák össze őket a pusztában. Más ilyen csapatok a Dnyeszter mentén mentek lefelé Mohilów és Jampol iránt, hogy fenntartsák a kapcsolatot az ott állomásozó kommandókkal, megint mások a Havasalföld felé füleltek, végül némelyek hidakat építettek, és a régi országutat javítgatták.

E nagy mozgástól lassanként megnyugodott az egész országrész. A lakosság békésebb elemei, akik nem lelkesedtek valami nagyon a rablásért, lassanként visszatértek elhagyott házi tűzhelyükhöz. Kezdetben csak úgy bújva, később egyre bátrabban. Chreptiówban is megjelent néhány zsidó kézműves. Néha benézett egy-egy jelesebb örmény kalmár, egyre gyakrabban látogattak el ide a házaló árusok is. Wolodyjowski uramnak tehát jó reménysége volt abban, hogy ha Isten és a hetman úr megengedik neki, hogy hosszabb ideig ezen a kommandón maradjon, akkor ez az elvadult vidék idővel merőben más képet ölt. Jelenleg csak a kezdetén voltak a dolognak, mert igen sok tennivaló volt még hátra. Az utak nem voltak biztonságosak; a nekivadult lakosság inkább a haramiákkal tartott, hogysem a kommandó katonaságával, s bármily csekély ok elég volt ahhoz, hogy ismét bevegye magát a köves sziklabarlangokba. A Dnyeszter gázlóin gyakran átlopakodtak havaselveiekből, kozákokból, magyarokból vagy tatárokból, meg az Isten tudja micsoda népekből összeverődött csapatok. Ezek portyákat bocsátottak szerte az országba, tatár módra rajtaütvén falvakon és mezővárosokon, s összerabolván mindent, ami csak elvihető volt. Bizony ezeken a vidékeken a kardot még egy pillanatra sem ereszthette ki a kezéből az emberfia, sem a muskétát szegre nem akaszthatta, mindazonáltal a kezdetnek már meg volt vetve az alapja, s a jövő kedvezőnek ígérkezett.

A legéberebben a napkeleti oldal felé kellett fülelni. Dorosenyko hadaiból ugyanis minduntalan levált egy-egy kisebb-nagyobb csapat, ezek alattomban megközelítették a lengyel kommandókat, s tűzvészt és pusztítást míveltek az egész környéken. Minekutána azonban ezek csak afféle szabadcsapatok voltak, s - legalább színből - a saját szakállukra végezték betöréseiket, a kislovag pusztította, irtotta őket, mert nem kellett attól tartania, hogy ezáltal netán nagyobb vihart hozhat hazájára. Nem is elégedett meg a támadások visszaverésével, a védekezéssel, hanem maga kutatta fel őket a pusztában, mégpedig oly eredményesen, hogy idővel a legvakmerőbbekkel is megutáltatta az ilyen vállalkozásokat.

Ezenközben Basia jól megalapozta chreptiówi gazdaságát.

Szívből örült ennek a katonaéletnek, amelyet eddigelé sosem láthatott ilyen közelről, tetszett neki ez a mozgás, a kivonulások, a vállalkozásokról hazatérő csapatok, a foglyok. Meg is mondta a férjeurának, hogy legalább egy vállalkozásban neki is részt kell vennie. Egyelőre azonban meg kellett elégednie azzal, hogy felülhetett a paripájára, s férjével és Zagloba urammal együtt megszemlélték Chreptiów határát. Ilyenkor rókákat és túzokokat hajtottak, olykor egy-egy ordas is felbukkant a magas fűből, s inalt a puszta mezőkön át, azt is megkergették. Basia, ha csak tehette, az élen vágtatott, közvetlenül az agarak nyomában, hogy elsőnek érje el a kimerült vadat, s karabélyából vöröslő szeme közé dörrentsen.

Zagloba uram a legjobban szeretett sólymokkal vadászni, amelyekből a tisztek tartottak is néhány kiváló fajtájú párt. Ilyenkor Basia is vele tartott, de Michal uram titokban utánuk küldött tízegynéhány embert, hogy ha hirtelen úgy adódik, segítségére legyenek Basiának. Mert igaz ugyan, hogy Chreptiówban mindig tudták, hogy körös-körül húsz mérföldnyi távolságban mi történik a pusztában, Michal uram azonban szeretett óvatos lenni.

A katonák napról napra jobban szerették Basiát, mert hát ő is törődött élelmükkel és italukkal, s látogatta a betegeket és a sebesülteket. A komor Mellechowicz feje még mindig nem gyógyult meg. Az ő szíve keményebb és vadabb volt a többiekénél, de még az ő arca is felderült Basia láttán. Az öreg katonák csak úgy olvadoztak az ezredesné asszony lovagi fantáziájának és a katonai dolgokban való járatosságának dicséretében.

- Ha a Kis Sólyom nem lenne többé - mondták -, a nagyasszony nyomban átvehetné a kommandót; s nem is bánná az emberfia, ha egy ilyen regimentárius vezérlete alatt kellene elhullania.

Volt úgy néha, hogy Wolodyjowski távollétében valami rendetlenség történt a szolgálatban, s Basia alaposan lehordta a katonákat, de az engedelmességen sosem esett csorba. Az ő szájából a dorgálást is jobban a szívükre vették az öreg harcosok, mint a büntetést, melyet a szolgálatban fölöttébb szigorú Michal uram bőven osztogatott a disciplina megsértéséért.

A kommandón mindig nagy volt a fegyelem, mert a Jeremi herceg iskolájában nevelkedett Wolodyjowski vaskézzel tudta kordában tartani az embereket, de Basia jelenléte azért mégis enyhítette a vad erkölcsöket. Mindenki igyekezett megnyerni a tetszését, mindenki a szívén viselte az ő fáradtságát és nyugalmát, így hát lemondtak mindenről, ami zavarhatta volna.

Mikolaj Potocki uram könnyű zászlóaljában számos világlátott és főúri udvarokat járt nemes gavallér szolgált, s ha a folytonos háborúkban és viszontagságok közepette elvadultak is kissé, azért mégis igen helyénvaló kompániát alkottak. Ezek, az egyéb zászlóaljak tisztjeivel egyben, gyakran töltötték az estéket az ezredeskapitányéknál, s elbeszélgettek a régi dolgokról és háborúkról, amelyekben ők maguk is részt vettek. Zagloba uram vitte közöttük a szót. Ő volt a legöregebb, a legtöbbet látott és cselekedett is, mikor azonban két-két serleg között néha elszundított a szattyánbőrrel bélelt kényelmes székben, melyet egyenesen neki állítottak be, akkor mások is szóhoz jutottak. És volt is miről beszélniök, hiszen voltak közöttük, akik megjárták Svéciát meg Moszkvát, voltak, akik ifjú életüket - még Hmelnickij ideje előtt - a Szicsben töltötték el, vagy akik valahanapján a Krímben mint hadifoglyok birkákat őriztek, akik - rabságban lévén - Bahcsiszerájban kutakat ástak; akik bejárták Kisázsiát, akik török gályákon eveztek az Archipeláguson, akik Jeruzsálemben a földig hajolva homlokukkal illették a Krisztus sírját; akik átéltek mindenféle viszontagságot és balsorsot, s visszatérvén ismét csak a zászlók alá vonultak, hogy életük végéig, utolsó leheletükig védelmezzék e vérrel áztatott végeket.

Novemberben, mikor az esték meghosszabbodtak s a füvek elszáradván, a határtalan pusztaság felől már csend és békesség áradt, a társaság naponta összegyülekezett az ezredeskapitányéknál. Ott volt Motowidlo uram, születésénél fogva rutén, rettentően sovány férfiú, akár a gerezd, és hosszú, mint egy kopja. Nem volt már fiatal, hiszen húsz esztendeje el nem szakadt a harcmezőktől; odajárt Deyma uram is, a testvéröccse annak, aki Ubysz urat annak idején levágta; velük együtt Muszalski, valamikor gazdag férfiú, de élete tavaszán rabságba kerülvén, török gályákon evezett, majd a rabságból megszökvén, birtokát otthagyva, karddal a kezében, a mohamedán fajtán kereste a bosszút minden sérelméért. Kiváló íjász volt, ki - ha kívánták - a kócsagot magas röptében nyilazta le. El-ellátogatott oda a két kiváló portyázó: Wilga és Nienaszyniecis, mindketten vitéz katonák, meg Hromyka meg Bawdynowicz uram, meg még sokan mások. Ezek, ha beszélni kezdtek, s gyakran nagy hangon is, elbeszéléseikben kirajzolódott az egész keleti világ: Bahcsiszeráj meg Sztambul, a minaretek, meg a hamis próféta szentélyei, a Boszporusz kék vize meg a szökőkutak, a szultán udvara meg a rengeteg ember a kővárban, a hadak, a janicsárok meg a dervisek, meg az az egész rettentő, de fényes sáskahad; melytől a rutén földeket s azokon túl Európa minden keresztjét és templomát a Köztársaság födözte vérző mellével.

A tágas szobában körben telepedtek le az öreg vitézek, akár a gólyák, mikor a repüléstől elfáradva leszállnak egy pusztai sírdombra, s hangos kelepeléssel felelgetnek egymásnak.

A kandallóban szurkos hasábok égtek, élénk fényt vetve az egész szobára. Basia parancsára a parázson forrott a moldvai bor, melyből a legények gömbölyű talpú cinserlegekbe méregettek, s nyújtották a lovagoknak. Odakintről behallatszott a strázsák kiáltozása; a tücskök, amelyekre Wolodyjowski annyit panaszkodott, fáradhatatlanul cirpeltek a szobában, olykor-olykor pedig élesen süvöltött a mohával betömött résekben az észak felől jövő, és egyre hidegebbé váló novemberi szél. Ilyen hideg időben a legkellemesebb dolog a barátságos, csendes szobában ülve hallgatni a lovagi kalandokat.

Egy ilyen este mesélte el Muszalski uram a következő esetet:

- A kegyelmes Úristen vegye szent oltalmába az egész Köztársaságot, bennünket mindnyájunkat, közöttünk pedig különösen itt jelenlevő úrasszonyunk őkegyelmességét, ezredeskapitány urunknak méltó hitvestársát, kinek fényességét szinte méltatlanul csodálja a mi gyarló szemünk. Sosem akarok én vetekedni Zagloba urammal, kinek kalandjai magát Didót és bájos palotáskisasszonyait is a legnagyobb ámulatba ejthetnék, mindazonáltal, ha kegyelmetek kívánják casus cognoscere meas,^[106] én nem akarom ettől megvonni magam, hogy a tisztes kompániát valamiképpen meg ne sértsem.

Ifjúságomnak idején tetemes javakat örököltem az ukrajnai Taraszcza környékén. Asszonyanyám után is volt két kisded falvam békességes vidéken, Jaslo közelében, de magam jobb szerettem atyai birtokomon rezideálni, mivel az közelebb esett a hordához, s ennélfogva könnyebben akadhatott néminemű hadikaland. Lovagi fantáziám a Szics felé vonzott, ámde ott már nem volt keresnivalónk. A Vad Mezőkre azonban eljárogattam nyugtalan lelkek kompániájában, s sok gyönyörűségben részeltem. Jól ment a sorom atyai birtokomon, csak az a baj, hogy szomszédom hitvány ember volt. Bialocerkiew vidékéről való egyszerű parasztember, de ifjúkorában a Szicsben tanyázott, ott táboratamáni tisztségre tett szert, s a kozák főtábor Varsóba is elküldte követségbe, ahol nemességet is nyert. A neve Dydiuk. Azt is tudniok kell kegyelmeteknek, hogy mi viszont a samniták egyik vezérétől, ama Muscától származtatjuk magunkat, ki lengyelül legyet jelent. Ez a Musca a rómaiak ellenében mívelt szerencsétlen vállalkozásai után Piast fiának, Ziemowit hercegnek az udvarába került, aki a nevét - a nagyobb kényelem kedvéért - Muscalskira hajlította, s az utódok ezt később Muszalskira változtatták. Én tehát, ily méltó vérből származottnak tudván magam, nagy abominatióval tekintettem ama Dydiukra. Mert ha ama selyma, jobban meg tudván becsülni az őt ért nagy tisztességet, a nemesi rendnek minden más rend fölött való becsületét elismerte volna, én sem szóltam volna semmit. Ő azonban mint nemesember, földet birtokolván, a nemesi méltóságot még gúnyolva gyakran igyen beszélt: "Avagy most nagyobb az árnyékom? Kozák voltam én, és az is maradok, az egész nemesség pedig és az összes dögös lahok^[107] nekem bikmakk..." Azt már el sem mondhatom kegyelmeteknek, hogy e helyütt mily utálatos gesztusokat mívelt, mert úrasszonyunk jelenvaló léte ezt semmiképpen meg nem engedi. Szörnyen emésztett azonban az indulat, s most már kezdtem nyomni őkelmét. De bátor ember lévén, nem ijedt meg, s mindig csőstül megfizetett. Egy szál kardra kiállt volna, de én alábbvaló vérére tekintvén, azt nem akartam. Gyűlöltem, akár a dögvészt, ő pedig ugyancsak gyűlölettel fizetett. Egyszer a taraszczai piacon rám lőtt, s csepp híja, hogy meg nem ölt, de én meg a fejét hasítottam széjjel a fokosommal. Kétszer estem rá udvari embereimmel, ő is kétszer reám a gyülevésszel. Nem bírt le, de hát én sem boldogultam vele. Én már a törvénnyel akartam ellene menni, de hát van is törvény Ukrajnában, ahol a városok üszkei még most is füstölögnek. Aki ott magához kurjantja a csőcseléket, az akár az egész Köztársasággal ne törődjék. Így tett ő is, s ráadásul még közös édesanyánkat is káromlással illette, mit sem törődvén azzal, hogy ez az anya őt nemesi rangra emelvén, egyúttal a keblére is ölelte, privilégiumokkal ruházta fel, melyeknek erejével birtokolta a földjét és ama - valóban fölösen nagy - szabadságot, amilyent semmilyen más hatalomtól nem kóstolt volna. Ha amúgy, szomszédok módjára, találkozhattunk volna, bizonnyal nem lettem volna híjával argumentumoknak, de hát mi sosem találkoztunk másképpen, mint egyik kezünkben a karabéllyal, a másikban pedig csóvával. Napról napra növekedett bennem a gyűlölet, hogy szinte belesárgultam. Egyre csak azt forgattam a fejemben, hogyan tudnám őt kézre keríteni. Éreztem én, hogy a gyűlölködés nagy bűn, most azért nem is akartam én vele egyebet tenni, mint legelsőbben jól megostorozni, amiért a nemességet megtagadta, azután pedig, minden bűnét megbocsátván, igazi keresztényhez méltóan egyszerűen agyonlövetni...

De hát az Úr másképpen rendelé.

Volt a falu végén egy derék méhesem. Egyszer kimentem, hogy megnézzem. Estefelé járt az idő. Alig töltöttem ott vagy tíz miatyánknyi időt, egyszerre csak éktelen ordítás üti meg a fülemet. Szétnézek, hát a falu fölött már akkora a füst, akár az a gomolygó felhő. Nemsokára futnak is már az emberek: "A horda! A horda!" Nyomukban pedig óriási tömeg. Elhiggyék kegyelmetek, a golyóbisok úgy szállnak, mintha csak a szeles eső vágna, s mindenfelé bárányprémes ködmönök meg ördögi tatár pofák. Ugrom a lovamhoz, de még mielőtt a kengyelvasat elérhettem volna, már öt vagy hat pányva tekeredik körém. Téptem, szaggattam, mert erős legény voltam, de hát... nec Hercules!... Három hónappal későbben egy másik fogolycsapattal együtt a Bahcsiszerájon túl levő Szuhajdzig nevű tatár falucskába kerültem.

Az én uramat Szalma bejnek hívták. Gazdag tatár úr volt, de nagyon embertelen, s a rabszolgákhoz fölöttébb nehézkezű. Korbács alatt kellett kutat ásnunk és a földeken dolgoznunk. Ki akartam váltani magam, mert a pénzem megvolt hozzá. Egy örmény férfiúval levelet küldtem Jaslo melletti birtokaimra. Nem tudom, a levél nem jutott-e el odáig, avagy a váltságdíjat ragadták el útközben, elég az hozzá, hogy nem érkezett meg... Elvittek hát Carogródba, s ott eladtak gályarabnak.

Sokat lehetne beszélni ama városról, mely, nem tudom, ha van-e nagyobb és gazdagabb város e világon. Annyi ott az ember, akár a fű a pusztán és kavics a Dnyeszterben... A jedikula börtönfalai rettentőek. Egyik torony a másik mellett... Kertjében az emberekkel együtt kutyák is kóborolnak, melyeket a törökök nem bántanak, netán azért, mert érzik az atyafiságot, ők maguk is ebfiak lévén... Nincs náluk egyéb rend, mint urak és rabszolgák, a pogány fogságnál pedig nincsen keservesebb a világon. Isten a tudója, igaz-e, de a gályán azt beszélték, hogy az ottani vizek, aminő a Boszporusz vagy az Aranyszarv, mely egészen a városba benyúlik, a rabszolgák könnyeiből keletkeztek. Bizony magam is sok könnyet hullattam beléjük...

Rettentő a török hatalom, s a potentátok közül egyetlenegynek sem hódol annyi király, mint a szultánnak. Maguk a törökök mondják, hogy ha Lehistan nincs (mert így nevezik a mi hazánkat), akkor már régen ők lennének az orbis terrarum^[108] urai. "A lahok háta mögött (mondják) a többi világ mind tévelygésben él, mert a lah (mondják) a kereszt előtt porban hever, akár az eb, nekünk meg a kezünket harapja..." És igazuk is van; hiszen csakugyan így volt, és így is leszen... Mert hát mi itt Chreptiówban meg a távolabbi kommandók Mohilówban, Jampolban meg Raszkówban mi egyebet mívelünk? Sok hiba vagyon e Köztársaságban, ámde én úgy vélem, ezt a szolgálatunkat majd egyszer az Úr is javunkra tudja, meg az emberek is.

No de hadd térjek vissza a magam történetére. Ama rabszolgák, kik a szárazföldön, városokban avagy falvakban élnek, enyhébb nyomorúságban sínylődnek, hogysem azok, akiknek a gályákon az evezőt kell húzniok. Mert ha ama gályarabokat egyszer odavasalták a gálya pereméhez az evezők mellé, onnan már el nem oldják soha, sem éjjel, sem nappal, sem ünnepnapon, hanem mindhalálukig láncba verve kell élniök. Ha pedig a hajó in pugna navali^[109] elmerül, akkor nekik is véle kell merülniök. Mindannyian mezítelenek, a hideg kínozza, eső áztatja, éhség gyötri, s erre nincs más ír, mint a könnyek meg a kegyetlen munka, mert az evezők oly nagyok és nehezek, hogy két ember kelletik mindegyikhez.

Engem éjszaka szállítottak oda, aztán odavasaltak egy másik társammal szemben, akit a nagy sötétség miatt nem ismerhettem meg. Mikor meghallottam a kalapács csengését és a bilincs csörgését - szent Isten -, azt hittem, már a koporsómat szegezik össze, bár még azt is jobb szerettem volna. Imádkoztam én, de a reménységet mintha a szél fútta volna ki a szívemből... Sóhajtásaimat a kavadzsi korbácsütésekkel hallgattatta el, így aztán csendben ott ültem egész éjszaka, amíg virradni nem kezdett... Ránézek arra, akivel együtt kell majd húznom az evezőt... Szentséges Jézusom! Tudják-e kegyelmetek, ki ült vélem átellenben? Dydiuk!

Mindjárt megismertem, bár mezítelen és fölöttébb sovány volt, a szakálla is övig ért, mert ő már régebben a gályára került... Csak néztem őt, ő meg engem. Ő is megismert... Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem... Íme, idejutottunk mind a ketten! Ám még mindig élt bennünk amaz ádáz gyűlölség, hogy nemcsak nem köszöntöttük egymást igaz keresztények módján, hanem újból lángra lobbant bennünk a harag, s inkább még örült mindkettőnk szíve, hogy az ellenségnek éppen úgy kell szenvednie, mint neki... Ugyanazon a napon elindult a hajó. Furcsa volt legádázabb ellenségemmel egyazon evezőt húzni, egyazon szilkéből enni a nyomorúságos étket, melyet minálunk a kutyák is megvetettek volna, egyazon zsarnokságot sínyleni, egyazon levegőt szívni, együtt szenvedni, együtt sírni... A Helleszpontuszon hajóztunk, azután meg az Archipeláguszon... Ott egymást éri a sok sziget, s mind az egész a töröké... Úgyszintén a két part is, az egész világ!... Bizony nehéz volt. Nappal kibeszélhetetlen hőség. A nap úgy perzsel, hogy a víz is kis híján lángot nem vet tőle, s mikor ama fények remegni, szökdécselni kezdenek a habokon, akárha tüzes eső esnék... Csurgott rólunk a verejték, s a nyelvünk a szájpadlásunkhoz tapadt. Éjjel olyan foga volt a hidegnek, akár az ebnek... Vigasz pedig sehonnan semmi, csak gyötrelem, az elvesztett boldogság siratása és gyilkos fáradalom, olyan, hogy száj azt el nem mondja... Az egyik kikötőből, már a görög földön, láttuk a fedélzetről ama híres szentélyek romjait, amelyeket még az ókori görögök emeltek... Oszlop oszlop mellett sorakozik ott, s mintha mindegyik színaranyból volna, pedig hát csak a márvány sárgult meg a nagy öregségtől. Jól látni, mert kopár magaslaton épült, s az ég olyan kék ott, akár a türkiz... Azután körülhajóztuk a Peloponnészoszt. Nap nap után, hét hét után telt el, mi meg Dydiukkal, egy szó nem sok, de annyit sem szólottunk egymáshoz, mert a kemény gyűlölség még mindig ott élt szívünkben... Lassanként azonban mégiscsak kezdtünk megtörni Isten kezének súlya alatt. Bűnös testünk a nagy törődésektől meg az időjárás viszontagságaitól kezdett lemállani a csontunkról, a bikacsök vágta sebeink pedig gennyedtek a nap hevétől. Éjszaka a halálért könyörögtünk, s valahányszor elszenderedem, hallom Dydiuk szavát: "Hriszte pomiluj! Szvjataja Precsisztaja, pomiluj! Daj umerti!"^[110] Ő is hallotta és tudta, hogy a kezemet én is felemeltem a Szűzanyához és az ő szent Fiához... Erre aztán mintha a tengeri szél fújta volna el szívünkből a gyűlölséget... Egyre kevesebb lett, egyre kevesebb maradt... A végén már, mikor a magam sorsa fölött ríttam, az övét is sirattam. Ekkor már mind a ketten másképpen nézegettünk egymásra... Sőt már segíteni is kezdtünk egymáson... Ha engem öntött el a veríték meg a halálos fáradtság, akkor ő egyedül húzta az evezőt, ha pedig ő nem bírta, akkor én feküdtem neki... Ha hozták a szilkét, mindketten arra vigyáztunk, hogy a másiknak is jusson. Ám figyeljék csak kegyelmetek, minémű az emberi természet! Röviden szólva már szerettük egymást, de egyikünk sem akart erről elsőnek bizonyságot tenni... Selyma ukrajnai lélek lakozott benne!... Egyszer aztán már nagyon rosszra fordult a sorunk, s egy napon azt mondták, hogy másnap találkozásunk lészen a velencei flottával. Az éteknek is híjával voltunk. Mindent elsajnáltak tőlünk; csak a korbácsot nem. Leszállt az éj: halkan nyöszörgünk - s ő is a maga módján, én is a magamén -, még buzgóbban imádkozunk. Csak nézem a hold világánál, hogy csak úgy patakzanak a könnyei a szakállára. Megáradt az én szívem is, megszólalok hát: "Dydiuk, hiszen földiek volnánk, bocsássunk hát meg egymásnak." Mikor ezt meghallotta - jóságos Isten -, egyszerre csak elbődül, s felugrik, hogy a láncai csak úgy csörögnek bele. Az evező fölött egymás karjaiba borultunk, s sírva csókoltuk egymást... Én már meg nem mondhatom, mennyi ideig voltunk így, mert akkor már az emlékezetünk is elhagyott, de csak reszkettünk a sírástól.

Muszalski itt elhallgatott, s valamit tapogatott az ujjaival a szeme körül. Egy darabig csend volt, csak a hideg északi szél fütyörészett a gerendák között, a szobában pattogott a tűz, és cirpeltek a tücskök. Muszalski uram egyet szusszantott, majd így folytatta:

- Amint majd kitudódik, az Úristen megáldott minket, és kiterjesztette ránk a kegyelmét, de egyelőre keservesen kellett fizetnünk e testvéri érzelmünkért. Íme, amint egymás karjába borultunk, annyira összegabalyodtak a láncaink, hogy nem bírtuk őket széjjelbontani. Jöttek a felügyelők, ők aztán széjjeloldották, de több mint egy óra hosszat suhogott fölöttünk a korbács. Ütöttek, vertek, ahol éppen értek. Folyt a vérem, folyt a Dydiuké is, össze is keveredett egymással, s úgy folyt le a tengerbe. No, sebaj! Régi dolog... Isten dicsőségére!

Ettől kezdve soha eszembe nem jutott, hogy én a samnitáktól származom, ő pedig bialocerkiewi paraszt, ki csak nemrég kapta a nemességét. Tulajdon testvéremet nem szerethettem jobban, mint ahogyan őt szerettem. Ha nem kapott volna nemességet, nékem az is mindegy lett volna, de azért jobb szerettem, hogy kapott. Ő pedig, régi szokása szerint, ahogy régebben a gyűlöletet, most a szeretetet adta vissza csőstül. Ilyen volt a természete...

Másnap ütközet volt. A velenceiek szétverték a flottánkat a világ négy sarka felé. A mi gályánk, a kolubrinák golyóbisaitól alaposan megromolva, megbújt egy néptelen sziget, valami tengerből kiálló szikla mögött. Meg kellett reparálni, minekutána azonban a katonák elpusztultak, s híja volt a munkáskéznek, minket el kellett oldaniok a láncról, s fejszét adniok a kezünkbe. Amint a partra szálltunk, ránézek Dydiukra, s látom, már ő is abban forgatja a fejét; amiben én. "Most?" - kérdezi. "Mindjárt!" - mondom, s tovább nem gondolkozva, fejbe vágom Csubacsit, Dydiuk meg a kapitányt. Utánunk a többiek, mint a tűz! Egy óra leforgása alatt elkészültünk a törökökkel, azután úgy-ahogy rendbe hoztuk a gályát, beültünk, most már láncok nélkül, az irgalmas Isten pedig megparancsolta a szeleknek, hogy vigyenek bennünket egyenest Velencébe.

Kolduskenyéren jutottunk el a Köztársaságba. Dydiukkal megosztottam a jaslói jószágomat, aztán mindketten a zászlók alá vonultunk újra, hogy a könnyeinkért és vérünkért megfizessünk. Podhajce ostroma idején Dydiuk elment a Szicsbe, Sirkóhoz, aztán vele együtt a Krímbe. Hogy ott mit végeztek, s mily jelentős csapást mértek az ellenre, azt már tudják kegyelmetek.

Mikor betelvén a bosszúval, hazafelé tartott, nyíllövéstől esett el. Én megmaradtam, s íme, valahányszor felajzom az íjat, mindig Dydiuk intentiójára mívelem, s hogy ily módon nemegyszer megörvendeztettem a lelkét, arra e tisztes kompániában elég tanúság vagyon.

Itt Muszalski uram ismét elhallgatott, s megint csak az északi szél süvöltése meg a tűz pattogása hallatszott. A vén harcos, szemét a lángoló hasábra szegezve, hosszas hallgatás után így fejezte be:

- Volt Nalevajko és Loboda, volt Hmelnickij, most pedig vagyon Doros; a föld még fel sem száradt a vértől, veszekszünk és verekszünk egymással, pedig hát az Úristen elvetette a szívünkbe a szeretetnek néminemű magvait, csakhogy azok most mintha meddő talajban pihennének, majd csak ha a vér és a könny jól megöntözi, majd a pogány elnyomás és a kancsuka alatt, a tatár rabságban, váratlanul hozzák meg gyümölcsüket...

- A paraszt csak paraszt marad! - szólalt meg Zagloba, álmából felserkenve.

Mellechowicz lassan lábadozott, minekutána azonban portyázásokra még nem járt, s a szobájába volt zárva, senki sem törődött vele, amíglen egyszer olyan esemény történt, amely felhívta rá az általános figyelmet. Íme, Motowidlo uram kozákjai egy tatárt fogtak, amint furcsa módon az őrgyepű körül ólálkodott, s bevitték Chreptiówba.

A hamarjában történt kihallgatás során kiderült, hogy lipek, de azok közül való, akik a közelmúltban elhagyták a Köztársaság szolgálatát, valamint itteni lakásukat, s a szultán hatalma alá adták magukat. A Dnyeszter túlsó partjáról jött, s levelet hozott Kryczynskitől Mellechowicznak.

Wolodyjowskit fölöttébb nyugtalanította az eset, s nyomban tanácskozásra hívta a főembereket.

- Nemes atyámfiai - kezdte a szót -, tudjátok jól, hogy számos lipek, még olyanok is, akik emberemlékezet óta éltek Litvániában vagy itt a Ruténföldön, most átálltak a hordához, hálátlansággal fizetve a Köztársaság jóságáért. Így hát helyes dolog, hogy egyikőjükben sem légyen teljes a bizodalmunk, s éberen figyelmezzünk maguk viseletére. Íme, itt is vagyon egy lipek zászlóalj, jó százötven lóval, kit Mellechowicz vezérel. Én nemrégen ismerem őkelmét, csak annyit tudok róla, hogy a hetman úr, jeles szolgálataiért, századossá tette, s embereivel egyben ideküldte. Furcsa is volt nékem, hogy kegyelmetek közül senki sem ismerte őt a régebbi időkből, minekelőtte szolgálatba lépett volna, sőt nem is hallott róla... Hogy a mi lipekjeink fölöttébb kedvelik, és vakon engedelmeskednek is neki, azt az ő nagy bátorságával és jeles hadi cselekedeteivel magyaráztam, de állítólag azok sem tudják, ki légyen ő, és hova való. A hetman ajánlásában megnyugodva nem gyanakodtam reá, nem is igen tapogattam, noha mindig valamiféle titokzatosságba burkolózott. Különb-különbféle természetük vagyon az embereknek, nékem pedig semmihez semmi közöm, csak a szolgálatát híven betöltse. Most pedig, íme, Motowidlo uram emberei egy tatárt fogtak, aki Mellechowicznak levelet hozott Kryczynskitől. Tudják-e kegyelmetek, ki légyen ama Kryczynski?

- Hogyne! - kiáltott fel Nienaszyniec. - Én Kryczynskit személye szerint ismertem, most pedig gonosz híréről ismeri mindenki.

- Együtt jártunk mi isko... - kezdte Zagloba uram, de elharapta a szót, mert eszébe vette, hogy akkor Kryczynskinek már kilencven évesnek kellene lennie, ilyen korban pedig az emberek már nemigen hadakoznak.

- Elég, ha megmondom - jelentette ki Wolodyjowski -, hogy Kryczynski lengyel tatár. Egy lipek zászlóaljunk ezredeskapitánya volt, de azután, a hazát elárulván, átállt a dobrudzsai hordához, ahol - mint hallám - nagy becsülete vagyon, mert ott nyilván arra számítanak, hogy a többi lipek csapatunkat is átcsalogatja a pogányság pártjára. Íme, ilyen emberrel paktál Mellechowicz, aminek legjobb bizonysága e levél, mely a következőképpen szól:

Itt a kislovag szétgöngyölte a levelet, s keze fejével ráütvén, olvasni kezdte:

Szívemnek igen kedves atyámfia! Küldötted eljutott hozzánk, s át is adta nekünk a leveledet...

- Lengyelül írt? - vágott közbe Zagloba.

- Kryczynski, mint a mi tatárjaink mindegyike, csak lengyelül meg ruténul beszél - felelte a kislovag -, s Mellechowicz, úgy vélem, szintén vajmi keveset tudhat tatárul. Hallgassák hát kegyelmetek, s ne szakítsatok félbe:

...át is adta nekünk a leveledet. Megadja az Úr, hogy minden jól lészen, s majd megmívelheted, amit akarsz. Mi itt Morawskival, Aleksandrowiczcsal, Taraszowskival és Grocholskival gyakran tanácskozunk, s más atyánkfiainak írogatunk tanácsukat kérvén, hogy minémű mód legyen az, amelyikkel mindaz, amit te kívánsz, minél hamarabb meglehetne. Minekutána pedig hírét vettük, hogy egészséged megromlott, annak okáért, íme, útnak bocsátottam egy embert, hogy téged, nekem kedves atyámfiát, tulajdon szemével megnézvén, nekünk vigasztalást hozna. A titkot híven megőrizzed, Isten ments, hogy időnap előtt kitudódjék. Isten szaporítsa meg magvadat, hogy annyi legyen, mint a csillag az égen.

Kryczynski

Wolodyjowski befejezte az olvasást, s tekintetét végighordozta az összegyűlt főembereken, mivel pedig azok hallgattak, nyilván mert a levél tartalmát szorgalmatosan latolgatták, megint ő szólalt meg:

- Taraszowski, Morawski, Grocholski és Aleksandrowicz, valamennyien volt tatár századosok és árulók.

- Ugyanígy Poturzynski, Tworowski és Adurowicz - tette hozzá Snitko.

- Miként vélekednek kegyelmetek e levél felől?

- Nyilvánvaló árulás - szólalt meg Muszalski. - Itt nincs min deliberálni többé. Egyszerűen összeszaglászkodnak Mellechowiczcsal, hogy valamiképpen a mi lipekjeinket is átcsalogassák, s Mellechowicz egyetért ezzel.

- Szent Isten! Minémű periculum^[111] ez a kommandóra nézvést! - hangzott néhány szájból. - Hiszen a lipekek a lelküket is kiadnák Mellechowiczért, s ha ő megparancsolja nekik, akár az éjjel reánk esnek.

- A legsötétebb árulás a nap alatt! - kiáltotta Deyma.

- És íme, maga a hetman tette Mellechowiczot századossá! - jegyezte meg Muszalski.

- Snitko uram - szólalt meg Zagloba -, mit mondtam, mihelyt Mellechowiczot megláttam? Nem megmondtam-é kegyelmednek, hogy a szeméből kirí a renegát meg az áruló? Haj, elég volt egyetlen pillantást vetnem reá! Mindenkit becsaphatott, de engem nem! Ismételd meg a szavaimat, Snitko uram, semmit el nem változtatván. Nem megmondtam, hogy áruló?

Snitko a pad alá húzta a lábát, s a fejét lehajtotta.

- Csodálom kegyelmed éleslátását, ám, igazat szólva, nem emlékszem, hogy árulónak nevezted volna. Csak azt mondta kegyelmed, hogy a szeme sem áll jól, a nézése, akár a farkasé.

- Hah! Kegyelmed tehát azt állítja, hogy a kutya áruló, de a farkas nem az, hogy a farkas meg nem harapja a kezet; amely simogatja, és eledelt ád neki? Így tehát a kutya az áruló? Majd még megérjük, hogy kegyelmed Mellechowicznak kél védelmére, s bennünket nevez árulóknak?

Az ily módon szörnyen zavarba ejtett Snitko uram csak tágra nyitotta szemét, eltátotta száját, s annyira elámult; hogy egy ideig egyetlen szót sem bírt szólni.

Ezenközben Muszalski, akinél nyomban készen volt a felelet, így szólt:

- Legelsőbben is az Úristennek kell hálát adnunk, hogy e gyalázatos praktikákra világosság derült, azután hat dragonyost kikommandírozni Mellechowiczcsal, és golyót a fejébe!

- Azután már csak új embert kell századossá megtenni - tette hozzá Nienaszyniec.

- Oly nyilvánvaló árulás ez, hogy itt tévedés nem lehet.

Erre Wolodyjowski így felelt:

- Legelsőbben is ki kell tapogatni Mellechowiczot, azután a hetman úrnak megjelentem e praktikákat, mert miként a ziebicei Öogusz uram mondta nékem, a királyi hetman úrnak fölöttébb a szívéhez nőttek ezek a mi lipekjeink.

- De kegyelmednek - vetette közbe Motowidlo, a kislovaghoz fordulva - teljes inquisitiós jussa vagyon Mellechowicz fölött, mert ő sosem tartozott a nemesi bajtársak közé.

- Ismerem én a magam jussát - vágta vissza Wolodyjowski -, semmi szükség arra, hogy azokat kegyelmed emlegesse fel nekem!

Erre már mások, kezdtek kiáltozni:

- Hadd álljon szembe vélünk amaz ebfia, hazaáruló Júdás!

A heves kiáltozás felébresztette Zagloba uramat, aki közben elszenderült, ami az utóbbi időben mind gyakrabban megesett vele; tehát egyben visszaemlékezett rá, miről is volt szó, s megszólalt:

- Nem úgy, Snitko uram, a címeredben a hold rejtőzött el, ámde még jobban elrejtőzött az értelmed, mert gyertyával sem lehet nyomára bukkanni. Mert hogy azt mondja valaki, a kutya - a canis fidelis^[112] - áruló, a farkas pedig nem az! Ne nehezteljen meg érte kelmed, ha kimondom, visszájárul keresed a nyomot!

Snitko az égre emelte a tekintetét, annak jeléül, hogy mennyire ártatlanul szenved, de nem akarta ellenkezéssel ingerelni az öregurat, s Wolodyjowski is szólt neki, hogy hívja elő Mellechowiczot, tehát sietve távozott, örvendezve, hogy így sikerült megmenekednie.

Kis idő múlva már vezette befelé az ifjú tatárt, aki nyilván semmit sem tudott még a lipek elfogatásáról, mert bátran lépett be. Szép barna arca nagyon megsápadt, de már egészséges lévén, fejét be sem kötözte pólyákkal, csak vörös bársony krími süveggel fedte be.

Mindenki úgy nézte, akár a szivárványt, ő pedig meghajolt, Wolodyjowski felé elég mélyen, a többiek felé pedig keményen és elég hetykén.

- Mellechowicz - szólalt meg Wolodyjowski, a tatárra szegezve éles tekintetét -, ismered-e Kryczynski ezredeskapitányt?

Mellechowicz arcán hirtelen átsuhant egy fenyegető árnyék.

- Ismerem! - felelte.

- Olvasd! - nyújtotta át neki Wolodyjowski a lipeknél talált levelet.

- Várom a parancsot - felelte az, a levelet visszaadva.

- Mióta míveled ez áruló munkát, s kik a társaid ebben itt Chreptiówban?

- Tehát árulás vádja alatt állok?

- Ne kérdezz, hanem felelj! - kiáltotta a kislovag fenyegetően.

- Íme, a válaszom: árulást nem szándékoltam, társaim nincsenek, s ha vagynak is, azok olyanok, kik fölött kegyelmetek nem fognak törvényt látni.

A vitézek, ezt hallván, már csikorgatták is a fogukat, s csakhamar fel is hördült néhány fenyegető hang:

- Alázatosabban, ebanyád! Alázatosabban! Magadnál méltóbb emberekkel állsz szemben!

Erre Mellechowicz olyan tekintettel mérte őket végig, amelyben csak úgy villámlott a hideg gyűlölet.

- Tudom, mivel tartozom ezredeskapitány uramnak mint feljebbvalómnak - felelte, ismét meghajolván Wolodyjowski felé -, azt is tudom, hogy kegyelmeteknél olcsóbb portéka vagyok, s ennélfogva nem is keresem a kompániátokat. Kegyelmességed (itt megint a kislovaghoz fordult) azt kérdezte, kik a társaim a munkámban. Íme, két társam vagyon: az egyik a nowogródi asztalnok úr, a másik a királyi nagyhetman úr.

A főemberek, ezt hallván, mindnyájan fölöttébb elámultak. Egy darabig csend volt, végül Wolodyjowski megmozgatta bajuszkáját, aztán megkérdezte:

- Mi módon?

- Oly módon - felelte Mellechowicz -, hogy Kryczynski, Tworowski, Aleksandrowicz és mind valamennyien átálltak ugyan a hordához, és már fölöttébb sok rosszat míveltek a hazának, ámde új szolgálatukban nem találták meg a szerencséjüket. De az is lehet, hogy lelkiismeretük mozdult meg, elég az hozzá, hogy már unják ama szolgálatot és az áruló nevet. A hetman úr jól tudja mindezt, és Bogusz meg Mysliszewski uraiméknak meghagyta, praktikázzák őket vissza a Köztársaság zászlaja alá. Bogusz uram pedig engem használván fel e dologra, megparancsolá, hogy Kryczynskivel értsek szót. Van szállásomon levelem Bogusz uramtól, mit előmutathatok, s annak kegyelmességed majd jobban hitelt ad, hogysem az én szavamnak.

- Indulj Snitko urammal ama levélért, s hozzad ide szaporán.

Mellechowicz távozott.

- Nemesuraim! - mondta gyorsan a kislovag - Elhamarkodott gyanakvásunkkal fölöttébb megbántottuk e katonát, mert ha megvan ama levél, és igazat szólt, amit már magam is kezdek hinni, akkor ő nemcsak vitézi tetteiről hírneves gavallér, hanem a haza üdvére érzékeny férfiú is, akit nem igaztalan ítélet, hanem jutalom illet. Istenemre, ezt nagy hamar jóvá kell tenni!

A többiek mély hallgatásba merültek, nem tudván, mit mondjanak, Zagloba uram pedig behunyta szemét, s ezúttal úgy tett, mintha szundikálnék.

Eközben visszatért Mellechowicz, s átnyújtotta Wolodyjowskinak Bogusz levelét.

A kislovag a következőket olvasta:

Mindenfelől az hallatik, hogy e szolgálatra náladnál senki alkalmatosabb nem található, mégpedig ama furcsa szeretet miatt, mellyel rajtad valamennyien csüggenek. A hetman úr kész megbocsátani nékik, s vállalja, hogy a Köztársaság bocsánatát is megnyeri számukra. Kryczynskiwel érintkezz a lehető leggyakrabban, mégpedig biztos emberek által, s ígérj jutalmat néki. Meglásd, hogy a titokra világ ne derüljön, mert - az Isten szerelméért - elveszejtenéd valamennyiüket. Csakis Wolodyjowski uram előtt fedheted fel a titkokat, mert ő elöljáród, s így sok mindenben egyengetheti utadat. Fáradságot és munkát ne kímélj, tudván, hogy finis coronot opus,^[113] s tudd meg, hogy e hajlandóságodért édes hazánk hasonló szeretettel jutalmaz meg.

- Íme, jutalmam! - mordult fel komoran a fiatal tatár.

- Szent Isten! - kiáltotta Wolodyjowski. - Mi okból nem említetted e dolgot senkinek, egyetlen szót sem szólván?

- Kegyelmességednek mindent meg akartam jelenteni, de még nem jutottam hozzá, mert ama sérülésem után beteg voltam. Őkegyelmeikkel szemben pedig - itt a tisztek felé fordult - parancsom volt a titkot megőrizni, amit kegyelmességed most nyilván őkegyelmeiknek is megparancsol, hogy amazokat valamiképpen el ne veszejtsük.

- Erényed bizonyságai oly nyilvánvalóak, hogy a vak sem kételkedhetnék bennük - jelentette ki a kislovag. - Verd tovább a vasat Kryczynskivel. Ebben semminemű akadályod nem lészen, amire néked mint érdemes gavallérnak, íme, kezemet adom. Gyere el ma hozzám estebédre.

Mellechowicz megszorította a feléje nyújtott kezet, s harmadszor is meghajolt Wolodyjowski előtt. A szoba sarkai felől más tisztek is megindultak feléje, mondván:

- Hej, félreismertünk mi téged, de hát most már senki meg nem vonja tőled a kezét, aki az erényt kedveli.

Ám az ifjú lipek hirtelen kihúzta magát, s fejét hátravetette, mint a csőrével vágni kész ragadozó madár.

- Magamnál méltóbbak előtt állok - mondta. Azzal kiment a szobából.

Távozása után nagy zaj támadt odabent. "Nem csoda - beszélték a tisztek egymás között -, háborog még a szíve ama gyanúsítás miatt, de majd elmúlik. Ezután másképpen kell véle bánnunk. Igazi gavallérfantázia lakozik benne! Tudta a hetman, mit teszen! Csuda dolgok történnek itt! No, no!"

Snitko uram csendben triumfált, de nem bírván ki, Zagloba uramhoz lépett, meghajtotta magát, s így szólt:

- Megbocsátja kegyelmed, de lám, ama farkas mégsem áruló...

- Nem áruló? - vágta vissza Zagloba. - De bizony az ő, csak éppen derék áruló, mert nem minket árul el, hanem a hordát... Ne veszítsd el a reménységedet, Snitko uram, naponta imádkozni fogok az értelmedért, a szent lélek netán megkönyörül rajtad!

Basia nagyon örült, mikor Zagloba uram elmondta neki az egész dolgot, mert nagy hajlandóságot és szánalmat érzett Mellechowicz iránt.

- Azt kell tenni, hogy Michal meg én a legelső veszedelmes vállalkozásra szándékból együtt menjünk vele, mert ily módon bizonyítjuk be legjobban, hogy mindenestül fogva megbízunk benne.

A kislovag azonban, Basia rózsás arcát cirógatva, azt mondta:

- Ó, ármányos legyecskéje, ismerünk már! Nem Mellechowiczról vagyon itten szó, sem pedig hogy a bizalmadat megnyilvánítsd, hanem már mehetnél a pusztába, hogy néminemű ütközetet kóstolj. De nem lesz abból semmi!

Azzal csókjaival borította a száját.

- Mulier insidiosa est!^[114] - jelentette ki Zagloba komolyan. Ezenközben Mellechowicz a levelet hozó lipekkel együtt ült a kvártélyán, s halkan beszélgettek. Oly közel ültek egymáshoz, hogy szinte egymást érte a homlokuk. A birkafaggyúból öntött mécses ott égett az asztalon, sárgás fényt vetve Mellechowicz arcára, amely - minden szépsége ellenére is - rettenetes volt, kiütközött rajta a gyűlölet, a kegyetlenség és a vad öröm.

- Ide hallgass, Halim! - suttogta Mellechowicz.

- Efendi - felelte a tatár.

- Mondd meg Kryczynskinek, hogy okosan cselekedett, mert a levélben nem volt semmi, ami elveszejthetett volna. Mondd meg neki, hogy okos ember. Sose írjon világosabban... Most majd még jobban megbíznak bennem... valamennyien, maga a hetman meg Bogusz meg Mysliszewski, az itteni kommandó meg mindenki! Hallod? Fojtsa meg őket a dögvész!

- Hallom, efendi.

- De elsőbben Raszkówban kell lennem, azután ide visszajönnöm.

- Efendi, az ifjú Nowowiejski felismer.

- Nem. Látott már Kalnik meg Braclaw alatt, és nem ismert fel. Rám bámul, összevonja a szemöldökét, és nem ismer meg. Alig tizenöt éves volt, mikor megszökött hazulról. Azóta már nyolcszor borította be a tél a sztyeppét. Megváltoztam. Az öreg megismerne, de a fiatal nem... Raszkówból hírt adok. Kryczynski legyen készen és a közelben. A perkulabokkal^[115] egy értelemmel legyetek. Jampolban is vagyon egy zászlóaljunk. Boguszt rábeszélem, hogy szerezzen nekem a hetmantól kiküldetést Raszkówba, merthogy onnan könnyebb lesz Kryczynskivel praktikáznom. De ide vissza kell jönnöm... vissza kell jönnöm!... Még nem tudom, hogyan és miként lészen. Tűz éget, éjjel pedig kerül az álom... Ha az az asszony nincs, már nem is élnék...

- Legyen áldott az ő keze.

Mellechowicz ajka megremegett, még közelebb hajolt a lipekhez, s mintegy lázasan suttogta:

- Halim! Áldott az ő keze! Áldott a feje, áldott a föld, amelyen jár. Hallod, Halim? Mondd meg nekik, hogy már felgyógyultam, őáltala.

Kaminski atya ifjú éveiben katona és nagy vitézi fantáziájú gavallér volt, most öreg napjaira pedig Uszycában lakott, s a plébániáját restaurálta. Minekutána azonban a templomból csak üszkös romok maradtak, a hívek pedig eltűntek, a pásztor, báránykák híján, berándult Chreptiówba, s ott hetek hosszat megülve, istenes tanításokkal építgette a lovagokat.

Nagy figyelemmel végighallgatván azért Muszalski uram elbeszélését, néhány nappal későbben ily szavakkal fordult az egybegyűltekhez:

- Mindenkor szerettem én hallgatni az olyan elbeszéléseket, mikben a fájdalmas viszontagságok szerencsés véget érnek, mert az ilyenekből is kitetszik, hogy akit Isten keze vezérel, azt az álnokság hálójából is mindenkor ki tudja szabadítani, s akár a Krímből is visszavezérli békés tűzhelyéhez.

Most azért egyszer s mindenkorra jól jegyezzék meg kegyelmetek, hogy az Úristen számára nincsen lehetetlenség, s még a legsúlyosabb veszedelmekben se veszítsétek el az ő irgalmába vetett hiteteket.

Nohát!

Dicséretes dolog Muszalski uram cselekedete, hogy amaz egyszerű embert testvéri szeretetével ajándékozta meg. Példát adott erre nekünk maga Megváltó Urunk, aki királyi vérből származván, szerette az egyszerű embereket, sokat közülük apostolokká is megtett, s minekutána őket így felmagasztalta, meg is segítette, annyira, hogy íme, a mennyei szenátusban foglalnak helyet.

Ámde más dolog a privát szeretet, és más a generális szeretet, mellyel egyik nemzet a másikat szereti, s amelyet Megváltó Urunk ugyancsak szigorúan a szívünkbe helyezett. De hol vagyon az? Hiszen ha széjjelnéz az emberfia a világon, mindenütt akkora gyűlölség vagyon a szívekben, mintha az emberek nem is az isteni, hanem az ördögi parancsolatokra figyelmeznének.

- Főtisztelendő atyám - vágott a szavába Zagloba -, bajosan győzöl meg minket, hogy a törököt, a tatárt vagy az egyéb barbár nációkat szeressük, holott azoktól kétségtelenül maga az úr is undorodik.

- Nem is akarom én kegyelmeteket arra rábeszélni, csupán azt mondom, hogy egyazon anya gyermekeinek szeretniök kellene egymást, s íme ehelyett Hmelnickij idejétől fogva, vagyis harminc esztendő óta, mindeme országok földje fel nem szikkadt a kiontott testvéri vértől.

- S kinek a bűne ez?

- Aki előbb beismeri, annak bocsát meg előbb az Úristen.

- Kegyelmed most papi köntöst visel, ámde ifjúkorodban, amint hallottuk, alaposan gyomláltad a rebelliót...

- Gyomláltam hát, mert az, katona lévén, kötelességem volt, de nem ez az én bűnöm, hanem az, hogy azonfelül még gyűlöltem is őket, akár a dögvészt. Megvolt raja az én privát igazam is, de azokról nem beszélek, minekutána ama sebek már begyógyultak. Csak azt szánom-bánom, hogy kötelességemen fölül is művelém e dolgot. Száz ember volt a kommandóm alatt Niemojowski uram zászlóaljából, s azokkal partizánkodván égettem, szabdaltam, akasztottam... Tudják kegyelmetek, minémű idők voltak azok. Égettek, romboltak és akasztottak a tatárok, kiket Hmel hívott be segítségül, égettünk, romboltunk és akasztottunk hát mi is. A kozákság is csak a földet meg a vizeket hagyta meg, még gonoszabb kegyetlenségekre ragadtatván magát, mint akár mi, akár a tatárság. Nincs is gonoszabb a testvérháborúnál... Minémű idők voltak azok, azt száj el nem mondhatja; elég az hozzá, hogy mi is meg ők is inkább veszett ebekhez voltunk hasonlatosak, hogysem az emberekhez... Egyszer hírét vette a kommandónk, hogy a csőcselék Rusiecki uram fortalitiáját ostromolja. Engem küldtek segítségére az embereimmel. Későn érkeztem, a fortalitia már földig le volt rombolva. Én azonban ráestem a részeg parasztságra, jó részüket lekaszaboltattam, a többi elbújt a vetésben, azokat elevenen fogattam meg, hogy példaadásul fölköttessem őket. De hogyan? Könnyebb volt ezt kimondani, hogysem véghezvinni. Az egész faluban nem volt egyetlen fa, a mezsgyéken még a magányos paraszti körtefák is ki voltak vágva. Arra nem volt időm, hogy akasztófákat állíttassak. Erdő sem volt sehol a közelben, hiszen a pusztában voltunk. Mit tegyek? Terelem hát a foglyaimat, és megyek. Hiszen majd csak találok valahol egy terebélyes tölgyecskét. Egy mérföld, kettő, de csak puszta és puszta, akár golyóbist guríthatnál. Egyszer csak, már estennen, egy falucska nyomaira bukkantunk. Nézek, forgolódom, imitt-amott egy-egy kupac szén, egyébként csupa szürke hamu, és semmi más! Egy csekély halmon mégiscsak megmaradt egy kereszt. Jókora tölgyfa kereszt, nemrégen emelhették, mert a fája még meg sem feketedett, inkább úgy fénylett az alkonypírban, mintha tűzláng világítaná meg. Rajta bádogból kiszabott Krisztus, de úgy kipingálva, hogy csak oldalról nézvést, a vékony bádogot látva vette eszébe az emberfia, hogy nem igazi test. Ámde elölről az arca olyan, akárha élne, csak éppen kissé sápadt; a töviskoszorú is a fején, a szeme felfelé tekint, benne a rettenetes szomorúság és fájdalom. Amint megpillantottam a keresztet, már ébredt is fejemben a gondolat: "íme a fa, más nincsen" - ámde nyomban meg is ijedtem. Az Atyának és a Fiúnak... csak nem akasztom őket a keresztre! De eszembe vettem, hogy Krisztus urunk szemeinek szerzek gyönyörűséget, ha e latrokat, kik annyi ártatlan vért kiontottak, itt, az ő szeme láttára lenyakaztatom, s már mondom is: "Én jó Uram, gondold azt, hogy ezek ama zsidók, akik Téged keresztre feszítettek, mert hiszen ezek sem jobbak amazoknál." Nyomban meg is parancsoltam, hogy egyenként hurcolják őket a dombocskára, vezessék a kereszthez, és ott üssék le a fejüket. Voltak közöttük ősz, öreg emberek, és voltak ifjú legénykék is. Az első, akit odahurcoltak, így könyörög: "Az Úr kínszenvedésére, erre a Krisztusra, uram, legyen irgalom benned!" Én meg csak odakiáltok: "Vágd!" mire a dragonyos megsuhintja a kardját, és már le is szelte a fejét... Odavezették a másikat is, az megint csak így kiált: "Ez irgalmas Krisztusra, kegyelmezz!" Mire én megint: "Vágd!" Ugyanígy a harmadikkal, a negyedikkel, az ötödikkel. Tizennégyen voltak, s valamennyi a Krisztusra könyörgött... Már az alkonypír is elenyészett, mire végeztünk. Aztán megparancsoltam, hogy fektessék le őket körbe, a kereszt lába elé... Én ostoba! Azt hittem, ezzel örömet szerzek amaz egyetlen Szent Fiúnak. Azok pedig hol a kezüket, hol a lábukat rándították meg egyszer-egyszer, hol meg valamelyik úgy megrándult, akár a partra vetett hal. De már nem tartott sokáig. Az elevenség csakhamar elhagyta a testüket, azután már csendesen feküdtek koszorúban.

Minekutána már teljesen besötétedett, elvégeztem magamban, hogy ott maradunk éjszakára, noha tüzet sem rakhattunk, mert nem volt miből. Meleg éjszakát adott az Úristen, az én embereim hát örömmel heveredtek végig a pokrócokon, én pedig még odamentem a Krisztus lábai elé, hogy elmondjam rendes estéli imádságomat, és az Ő irgalmába ajánljam magam. Azt hivén, imádságom annál is kedvesebb meghallgatásra talál, mert hiszen az egész napot munkálkodva töltöttem, oly dolgokat mívelvén, amelyekkel érdemeket véltem szerezni magamnak.

Gyakran van az úgy az eltörődött katonával, hogy estéli imádságát mormolván, elszenderül. Velem is így történt. A dragonyosok, látván, hogy ott térdelek, fejemet a kereszthez támasztva, úgy vélték, kegyes gondolatokba merültem, s nem akartak megzavarni. Pedig hát az én szemem azonnal lekoppant, és furcsa álom szállt rám ama keresztről. Nem mondom, hogy látomásom volt, mert arra nem voltam és nem is vagyok méltó, ámde mély álomba merülve mintha az Úr egész kínszenvedését láttam volna... Az ártatlan Bárány ily szörnyű bántódására megolvadt a szívem, a könnyem megeredt, s rettenetes fájdalom vett rajtam erőt. "Uram - mondom -, íme itt vagyon egy maroknyi jó vitézem: akarod-é látni, mit tud a mi lovasságunk? Csak a fejeddel ints, s én ezeket az ebfiakat, a te hóhérjaidat, egy szempillantás alatt kardélre hányatom." Alig mondtam ki e szavakat, minden eltűnt a szemem elől. Nem maradt más, csak a kereszt és rajta a könnyeket hullató Krisztus... Átölelem hát én is a keresztfa alját, fennen sírva. Hogy meddig tartott, nem tudom, de utána kissé megnyugodván, megint csak megszólalok: "Uram, Uram! Miért is hirdetted szent tanításaidat ama megkeményedett szívű zsidók között? Ha Palesztinából eljöttél volna a mi Köztársaságunkba, bizony mondom, sosem vertünk volna keresztre, hanem hálásan befogadván és minden jóval ellátván, az indigenatust^[116] is megadtuk volna Néked, isteni dicsőséged öregbítésére. Miért is nem tetted ezt, Uram?"

E szavak után a tekintetemet a magasba emeltem (el ne feledjék kegyelmetek, hogy mindez álmomban történt), és íme, mit látok? Íme, a mi Urunk, szemöldökét összevonva, szigorúan néz le rám, s egyszerre nagy fennszóval így kiált: "Olcsó portéka immár a ti nemességetek, mert a svéd háború idején minden jöttment polgár megvásárolhatta magának, de hát üsse kő! Ti meg az a gyülevész nép, egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz, de egyikőtök is, másikótok is gonoszabb a zsidóknál, mert ti naponta keresztre feszítetek engem... Avagy nem megparancsoltam-é nektek, hogy még ellenségeiteket is szeressétek, s bocsássatok meg nekik, ti pedig - akár a vadállatok - egymás beleit szaggatjátok-tépitek kifelé. Ezt látván, bizony elhordozhatatlan kínokat kell szenvednem. Hát te magad, ki engem erőhatalommal akartál volna kiszabadítani, aztán még a Köztársaságotokba is meginvitáltál, vajon mit míveltél? Íme e holttetemek a keresztem körül, melynek alsó felén most is ott az ő vérük. Pedig hát voltak közöttük ártatlan ifjú legénykék avagy elvakult emberek, kiknek józan értelmük nem lévén, mint értelmetlen birkahad mentek a többiek után. Volt-e benned irgalom irántuk, avagy mérlegre vetetted-é az ügyüket haláluk előtt? Nem! Mindegyiküket lenyakaztattad, s még azt hivéd, ezzel nékem szerzel örömet. Bizony mondom néked, más dolog úgy feddeni és büntetni, mint apa fiát, vagy úgy dorgálni, mint az idősebb testvér az ifjabbat, s megint más bosszút venni, nem mérlegelvén, s a büntetésnek és a kegyetlenségnek határt nem szabván. Immár odajutottatok, hogy ebben az országban a farkasok irgalmasabbak, hogysem az emberek, a fű véres harmatot verejtékez, a vihar nem fú, hanem üvölt, a folyók vértől áradottak, az emberfia pedig a halál felé nyújtván a kezét, így könyörög hozzá: »Ó, mi menedékünk!«"

"Uram - kiáltottam -, hát ők jobbak nálunk? Ki mívelte a legszörnyűbb kegyetlenségeket? Ki hozta be ide a pogányt?"

"Még büntetvén is szeressétek őket - felelte az Úr -, akkor majd lehull szemükről a hályog, szívük keménysége elmúlik, s az én irgalmam veletek lészen. Ha ezt meg nem teszitek, keresztülgázol rajtatok a tatár horda, rabszíjra fűz benneteket is, csakúgy, mint őket. Akkor majd szolgálhattok az ellenségnek, gyötrelemben, megvetésben és könnyek között, mindaddig, amíg meg nem szeretitek egymást. Ha pediglen túlmentek e gyűlölködés mértékén, akkor nem lesz irgalom sem egyikőtök, sem másikótok számára, s a pogány veszi hatalmába e földet, mind a világ végezetéig."

Megdermedtem e prófétálás hallatán, s jó ideig nem bírtam megszólalni. Arcra vetem hát magam, s csak azután kérdeztem:

"Mit tegyek, Uram, hogy bűneim eltöröltessenek?"

S hallám a feleletet:

"Elmenvén, add tovább e szavakat másoknak is, a szeretetet hirdetvén."

E válasz után eltűnt az álmom. Minekutána nyáron az éjszaka rövid, én már virradatkor felserkentem, teljesen harmattal borítva. Szétnézek: a fejek ott hevernek koszorúban a kereszt körül, de már elkékültek. Különös dolog: tegnap még örvendeztem e látomáson, most meg már elfog az irtózat, különösen az egyik, talán tizenhét éves fiú fejének láttán, mely minden mértéken felül szép vala. Megparancsoltam a katonáknak, hogy a tetemeket tisztességgel temessék el ugyanott ama kereszt alatt, s attól fogva már más ember voltam.

Kezdetben volt úgy, hogy azt gondoltam: álom, lidércnyomás! Ámde mégiscsak megragadt az emlékezetemben, s mindjobban hatalmába kerítette egész valómat. Azt nem mertem hinni, hogy az Úr személye szerint beszélt velem, hiszen - mint már mondám - nem tartottam magam erre méltónak, de lehetett az a lelkiismeretem, amely a háború idején lelkemben - akár a tatár a fű mélyén - elrejtőzvén, most hirtelen megszólalt, hogy tudomásomra adja Isten akaratát. Meggyóntam, s a pap megerősített vélekedésemben, mondván: "Nyilvánvalóan Isten akarata és intelme. Vedd hát jól eszedbe, mert baj lehet veled."

Ettől kezdve a szeretetet hirdettem.

Ámde a nemes vitézek és tisztek a szemembe nevettek: "Mi vagy te (mondták), pap, hogy prédikálj nekünk? Netán kevés utálatosságot míveltek amaz ebfiak az Úr színe előtt, kevés templomot égettek fel, kevés keresztet gyaláztak meg? Ezért szeressük őket?" Egy szó, mint száz, senki sem hallgatott rám.

Beresteczko után tehát felöltöttem eme papi köntöst, hogy nagyobb méltósággal hirdethessem Isten akaratát.

Húsz esztendő óta mívelem ezt, meg nem pihenvén. Íme, a hajam is megőszült már... Az irgalmas Isten nem büntet meg érte, hogy a beszédem kiáltó szava volt a pusztában.

Nemesuraim, szeressétek ellenségeiteket, büntessétek őket, de úgy, mint atya a fiát, dorgáljátok, mint idősebb testvér az ifjabbat. Másképpen jaj nekik, de jaj nektek is, és jaj az egész Köztársaságnak!

Nézzétek, mi származott ama háborúból és a testvérnek testvére elleni gyűlöletéből? Íme, pusztává lett e föld, Uszycában a hívek helyett sírhalmok maradtak, templomok, városok, falvak üszkös romokban hevernek, a pogány hatalom pedig dagadozik és növekszik fölöttünk, akár a tenger, mely téged is elnyelhet...

Nienaszyniec uram oly megindultan hallgatta Kaminski atya szavait, hogy a verejték is kiütött a homlokán, majd az általános csend közepette így szólt:

- Hogy vagynak a kozákok között méltó gavallérok, annak példája az itt jelen levő Motowidlo uram, kit valamennyien szeretünk és tisztelünk. Ami azonban a generális szeretetet illeti, amiről Kaminski főtisztelendő uram oly ékesszólóan beszélt, bevallom, eddig nagy bűnben leledztem, mert ez bennem nem volt meg, és nem is törekedtem arra, hogy meglegyen. Főtisztelendő uram most némileg kinyitotta a szememet. Az Úr különös kegyelme nélkül azonban ezt a szeretetet a szívemben föl nem lelem, mert rettenetes bántalom emlékét hordozom magamban, amelyet rövid szóval most el is mondok.

- Hörpintsünk valami meleget - javasolta Zagloba.

- Vessetek csak a tűzre - utasította Basia a legényeket.

Röviddel utóbb a tágas szobát újból megvilágította az élénk fény, s a legény mindegyik lovag elé odaállított egy forralt sörrel telt kancsót. Mindnyájan szívesen meg is mártották benne a bajuszukat, s egyet-kettőt hörpintve, ismét Nienaszyniec uram indította a szót, mely úgy hangzott, akár a szekér zörgése:

- Szülőanyám a halálos ágyán az én oltalmamra bízta húgomat. Halszka volt a neve. Sem feleségem, sem gyerekeim nem lévén, ezt a leánykát szerettem és őriztem, akár a szemem világát. Húsz esztendővel volt fiatalabb nálam, s a karomon hordtam. Egyszerűen a tulajdon gyermekemnek tekintettem őt. Azután elmentem a hadba, őt pedig elragadta a horda. Mikor hazatértem, a fejemet vertem a falba. A jószágom a betörés alatt elveszett, de amit csak tudtam, eladtam, az utolsó nyeregszerszámot a lóról, azután az örményekkel elmentem, hogy kiváltsam őt. A Bahcsiszerájban akadtam rá. Ott volt a háremnél, de nem a háremben, mert még csak tizenkét évet számlált. Soha el nem feledem, Halszka, a pillanatot, mikor felleltelek! Hogyan ölelted át a nyakamat, hogyan csókoltad a szememet! De hát mit lehetett tenni? Kiderült, hogy amit magammal vittem, kevés volt. Halszka szép kislány volt, s Jehu aga, aki rabul ejtette, háromannyit követelt érte! Magamat akartam odaadni ráadásul. Ez sem használt. A szemem láttára vásárolta meg őt a piacon a nagy Tuhaj bej, ez a mi hírhedett ellenségünk, hogy még vagy három esztendeig a hárem mellett tartsa, azután a feleségévé tegye. A hajamat tépve tértem vissza hazámba. Útközben tudomásomra jutott, hogy az egyik tengerparti uluszban^[117] lakik Tuhaj bej egyik felesége, kedvelt fiacskájával, Azjával... Tuhaj bej minden városban, és számos faluban is tartott egy-egy feleséget, hogy mindenütt saját födele alatt legyen pihenése. Hírt hallván ama fiacskáról, eszembe vettem, hogy íme, az Isten mutatja meg az utolsó menedéket Halszka számára. Nyomban el is végzem magamban, hogy a kis Azját elragadom, s azután kicserélem a húgomért. Ámde ezt enmagam el nem végezhetvén, össze kellett volna kurjantanom valami kisded csapatot Ukrajnában avagy a Vad Mezőkön, ami azonban nem volt könnyű dolog, mert legelsőbben is Tuhaj bej neve félelmetes volt egész Ukrajna-szerte, másfelől ő segélte ellenünk a kozákságot. Mindazonáltal bőven akadnak a pusztában csavargó legények, akik csak a saját hasznukat nézvén, a jó zsákmányért mindenre készek. Összeszedtem belőlük egy jókora csapatot. Hogy mit kellett elszenvednünk, amíg a sajkák ki nem értek a tengerre, azt száj el nem mondhatja, hiszen a kozákság főemberei elől is bujkálnunk kellett. Ámde az Isten megáldott. Azját elragadtam, s vele együtt jeles zsákmányt is. Az üldözőktől egérutat vettünk, s szerencsésen eljutottunk a Vad Mezőkre, ahonnan Kamieniecbe igyekeztem volna, hogy végre az ottani kalmárok révén megkezdhessem az alkudozást.

A zsákmányt egészében szétosztottam a legények között, csak Tuhaj bej kölykét hagyván meg magamnak. Minekutána pedig oly híven és bőkezűen bántam ama molojecekkel, meg hogy annak előtte annyi viszontagságot szenvedtem el vélek, együtt küszködtünk az éhhalállal, s gyakran a fejemet is kockára vetettem értök, úgy vélekedtem, hogy most már mindegyikük akár a tűzbe is elmenne velem, mert a szívüket egyszer s mindenkorra megvettem.

E hitemért csakhamar keservesen meg kellett lakolnom!

Nem gondoltam arra, hogy ezek a tulajdon atamánjaikat is készek darabokra tépni, hogy az utána maradt zsákmányon megosztozhassanak, elfeledtem, hogy ezek nem ismernek sem hitet, sem becsületet, sem hálát, sem lelkiismeretet... Már közel jártunk Kamieniechez, amikor megkísértette őket a remény, hogy Azjáért bőséges váltságdíjat kaphatnak, egy éjjel aztán rám támadtak, akár az ebek, kötelekkel fojtogattak, késekkel vágták a testemet, végül azt hivén, már megdöglöttem, otthagytak a pusztában, maguk pedig, Azját elragadván, kereket oldottak.

Az Úr megadta a menekülést, visszaadván egészségemet, ámde Halszka örökre elveszett. Netán él is még valahol, lehet, hogy Tuhaj halála után egy másik pogány feleségévé lett. Talán felvette Mohamed hitét, s a bátyjáról végképp elfeledkezett. Az is lehet, hogy majd az ő fia ontja ki a véremet valamikor... Íme, az én történetem!

Itt abbahagyta a beszédet, s komoran a földre szegezte tekintetét.

- Mennyi vérünk és könnyünk elfolyt ezért az országrészért! - sóhajtott fel Muszalski uram.

- Szeretni fogod ellenségeidet - vetette közbe Kaminski atya.

- S egészségedet visszanyervén, nem kerested amaz ebkölykét? - kérdezte Zagloba.

- Amint későbben megtudtam - felelte Nienaszyniec -, ama rablókra ráesett egy másik rablócsapat, s egy lábig lekaszabolta őket. Azok a zsákmánnyal együtt nyilván a gyermeket is elragadták. Kerestem én mindenfelé, de akár a vízbe dobott kő...

- Későbben netán találkozott is vele kegyelmed, csak nem ismerted fel - vélte Basia asszony.

- Nem tudom, volt-e a gyermek hároméves. Legfeljebb annyit tudok, hogy Azjának hívják. Mindazonáltal megismerném, mert mindkét mellére hal volt kiszurkálva, és kék festékkel aláeresztve.

Erre Mellechowicz, aki eddig szótlanul ült a szoba sarkában, most elváltozott hangon hirtelen megszólalt:

- A halról aligha ismerné fel kegyelmed, mert ezt a jelt számos tatár viselheti, különösen a tengerpartiak közül.

- Nem igaz! - vágta oda az agg Hromyka. - Beresteczko után szemre vettük Tuhaj bej hulláját, s láttuk mellén a hal jelet, az egyéb tatárok pedig mindannyian más jelet viseltek.

- Én pedig azt mondom kegyelmednek, hogy sokan viselnek hal jelet.

- Úgy van, de csak az átkos Tuhaj nemzetségéből valók.

A beszélgetést Lelczyc uram megjelenése zavarta meg, akit Wolodyjowski még reggel elküldött portyázó útra, s éppen most tért meg.

- Vitézlő ezredeskapitány uram! - jelentette már az ajtóban. - A Sierocy Bródnál, a havasalföldi részen nagy csapat táboroz, és mintha felénk szándékoznék.

- Miféle emberek? - kérdezte Michal uram.

- Afféle apró zsiványok. Vagyon közöttük egy kevés havasalföldi, egy kevés magyar, de leginkább különféle hordabeliek. Mind egyben lesznek vagy kétszázan.

- Alighanem ugyanazok, akikről hírül hozták nekem, hogy a Havasalföldön garázdálkodtak - jegyezte meg Wolodyjowski. - Nyilván megszorongatta őket az ottani perkuláb, s most hozzánk kívánkoznának, de ott csak a hordabeli is lesz kétszáz fő. Éjszaka átkelnek, mi meg hajnalban útjukat álljuk. Motowidlo és Mellechowicz uraimék éjféltől fogva készen legyenek. Elébük kell terelni egy kisded ökörcsordát csalétkül. Most pedig mindenki a kvártélyára!

A katonák kezdtek elszállingózni, de még nem mindnyájan hagyták el a szobát, mikor Basia az urához lépve átölelte a nyakát, s valamit suttogott a fülébe. A kislovag mosolygott, és tagadólag rázta a fejét, Basia azonban erősködött, s egyre szorosabban ölelte Michal uram nyakát.

Zagloba ezt látva, megszólalt:

- Hadd nyerje meg tőled ez egyszer ezt az örömet, akkor magam is elzötyögök veletek.

A Dnyeszter mindkét partján rablásból és útonállásból élő kósza csapatok a környező országokban lakó mindenféle népből verődtek össze. Mindig többségben voltak közöttük a tatárok, a dobrudzsai és bialogródi hordák szökevényei, kik krími testvéreiknél is vadabbak, de nem hiányoztak közülük a havasalföldiek, kozákok és magyarok, valamint a Dnyeszter-parti gyepükről megszökött lengyel cselédnép sem. Ott kószáltak ezek hol a lengyel földön, hol a Havasalföld tájain, s aszerint keltek át a Dnyeszter másik partjára, hogy a perkulábok avagy a Köztársaság kommandói szorongatták-e meg őket. A szakadékokban, az erdőkben meg barlangokban voltak hozzáférhetetlen búvóhelyeik.

Támadásaik főleg a gyepük gulyái és ménesei ellen irányultak, amelyek még télen sem takarodtak haza a pusztáról, maguk keresvén ott maguknak élelmet a hó alatt. De rátámadtak a falvakra, városkákra is, valamint a váltságdíjakkal a Krím felé igyekvő közvetítőkre. Megvolt e bandáknak a maguk rendje, meg a vezére is, de csak ritkán egyesültek más csapatokkal. Sőt megesett az is, hogy a nagyobb bandák egy-egy kisebbre ráesvén, egy lábig lekaszabolták. Fölöttébb elszaporodtak a rutén földeken, különösen a kozák-lengyel háború idején, amikor e vidékeken semmiféle biztonság nem volt. A legveszedelmesebbek voltak a horda szökevényeivel felduzzasztott Dnyeszter menti vatahák,^[118] melyek olykor elérték az ötszáz főt is. Vezéreik felvették a bej címet. Igazi tatár módra pusztították az országot, úgyhogy gyakran maguk a kommandánsok sem tudták, vajon haramiákkal van-e dolguk, avagy az egész horda előőrseivel. E bandák a komput hadaknak avagy a Köztársaság lovasságának nyílt küzdelemben nem bírtak helytállni, ellenben ha hálóba kerültek, kétségbeesetten védekeztek, tudván, hogy aki fogságba esik, arra kötél vár. Hadi készségük a legkülönbözőbb fegyverekből állott. Íjat és puskát nem használtak, mert az ilyen fegyverek nemigen alkalmasak éjjeli rajtaütésekre. Legnagyobb részük handzsárral, török jatagánnal, ólmosbottal, tatár karddal avagy fiatal hajtású tölgycsemetéhez kötözött lóállcsonttal verekedett. Ez utóbbi, erős kézben, borzalmas szolgálatokat tett, mert semmiféle kard nem bírta ki csapásait. Némelyeknek igen hosszú, erősen vasalt villájuk, másoknak pedig kétágú dárdájuk volt, melyet - ha úgy fordult - a lovasságnak szegeztek.

A Sierocy Bród mellett ácsorgó csapat vagy nagyon erős lehetett, vagy fölöttébb nagy veszedelem fenyegette Havasalföld felől, ha át mert kelni a lengyel részre és a chreptiówi gyepű közelébe férkőzni, annak ellenére, hogy Wolodyjowski neve szörnyű félelmet keltett mindkét part haramiái körében. S valóban, a következő portya már azt a hírt hozta, hogy több mint négyszáz főből áll, a félelmetes, garázda Azba bej vezérlete alatt, aki néhány év óta rémületben tartotta mind a lengyel, mind a havasalföldi part lakóit.

Wolodyjowski uram igen megörült, hallván, hogy kivel lesz dolga, s nyomban ki is adta a megfelelő parancsokat. Mellechowiczon és Motowidlón kívül kivonult a podolei generális zászlóalja, meg a przemysli asztalnoké is. Még az éjszaka folyamán elindultak, állítólag különböző irányban. Miként a halászok, szélesen kihúzzák a kerítőhálót, hogy aztán egyetlen léknél találkozzanak, éppen úgy ezek a zászlóaljak is széles ívet írtak le, azzal, hogy virradatkor a Sierocy Bródnál találkoznak.

Basia dobogó szívvel nézte a hadak kivonulását, hiszen ez volt az első nagyobb vállalkozása, s dagadozott is a szíve az öreg pusztai farkasok nagy harci készségének láttán. Oly csendben történt minden, hogy bent, a fortalitiában a legcsekélyebb nesz sem hallatszott. Nem csörrent meg egyetlen zabla, egyetlen kengyel sem koccant a másikhoz, vagy kard a kardhoz, egyetlen ló sem nyerített fel. A derűs éjszakát rendkívül világossá tette a holdtölte. Jól megvilágította a gyepű dombját, meg a minden irányban enyhén lejtő pusztát, s mégis, alig vonult ki egy zászlóalj a karóbástya elé, alig csillantak meg az ezüstös szikrák, melyeket a hold csalt ki a kardok pengéjéből, máris eltűnt a szem elől, akár egy csapat fogoly a hullámzó fűben. Volt valami titokzatos ebben a hadjáratban.

Basia szinte úgy érezte, mintha valami vadásztársaság indulna hajnali lesre, s azért vonulnak olyan halkan, hogy a vadat valamiképpen időnek előtte fel ne riasszák... Erős vágy ébredt hát a szívében, hogy a vadászatban ő is részt vehessen.

Wolodyjowski már nem ellenkezett, mert Zagloba uram megbékéltette a gondolattal. Végül is tudta, hogy valamikor mégiscsak ki kell elégíteni Basia kívánságát, jobb szerette hát, hogy ez most mindjárt történjék, főleg azért, mert a garázda bandák nem szoktak íjat és puskát használni.

Mindazonáltal csak három órával az első zászlóaljak kivonulása után indultak el, mert Michal uram így tervezte el az egész vállalkozást. Velük ment Zagloba, Muszalski és a Linkhauz-féle dragonyosok közül húszan, egy őrmesterrel az élükön, mind csupa szép, szálas mazur legény, kiknek szablyája mögött a bájos ezredesné asszony éppen olyan biztonságban volt, akár a tulajdon ágyasházában.

Basiának férfinyeregben kellett kivonulnia, így hát eszerint rendezte el öltözékét is: gyöngyház színű salavárit húzott, mely nagyon bő szabású lévén, csaknem olyan volt, mint a női rokolya, két szára beleeresztve sárga szattyánbőr csizmácskáiba, bekecse ugyancsak szürke, krími bárányprémmel bélelve, varrásain díszes szegélyekkel, vállán drága mívű ezüsttarsoly; oldalán könnyű török szablya, selyem kardkötővel, végül a derekán pisztolyok bőrtokban. Fején kócsagforgós vadmacskaprém kalpag, a födele velencei bársonyból. E kalpag alól mosolygott elő szinte gyermeki, derűs arca és kíváncsian csillogó, szénfekete szemecskéje.

Ilyen öltözékben ült pej paripáján, mely éppoly szelíd, de éppoly gyors is volt, mint egy őzike. Bizony inkább hasonlított egy hetman fiacskájára, aki öreg harcosok védelme alatt most először indul a hadi mesterség tanulására. Ők maguk is megbámulták ezt a bájos alakot; Zagloba és Muszalski oldalba bökték egymást, Basia iránti rendkívüli csodálatuk és tiszteletük jeléül minduntalan megcsókolva saját öklüket, s Wolodyjowskival együtt igyekeztek őt megnyugtatni afelől, hogy az indulásban nem történt semminemű késedelem.

- Nem értesz te a háborúhoz - magyarázta a kislovag -, s azért illetsz gyanúval, hogy akkor akarunk a csatamezőre engedni, amikor már mindennek vége. Némely zászlóaljak sugáregyenest haladnak, másoknak azonban kerülniük kell, hogy a nyomokat keresztezzék, csak azután fognak nagy csendben egymás iránt lopakodni, hogy hurokba szorítsák az ellenséget. Mi odaérünk idejére. Minélkülünk ott semmi sem történik, mert minden akkurátusan ki vagyon kalkulálva.

- Hátha az ellenség, észbe kapván, kibúvik a zászlóaljak között?

- Ravasz biz' ő, és éber is, de hát az efféle háború nekünk nem újság.

- Michalnak elhidd, mert nálánál nagyobb practicust nem találsz - jelentette ki Zagloba. - A balsorsuk űzte ide ezeket az ebfiakat.

- Lubniében tejfelesszájú legényke létemre is rám bíztak ilyetén functiókat - felelte Michal uram. - Most pedig, hogy neked is elődbe akarom adni ezt a játékot, még gondosabban kimódoltam mindent. A zászlóaljak egyszerre bukkannak fel az ellenség előtt, egyszerre kezdik a kurjongatást, s egyszerre esnek rájuk, akárha egyetlen ostordurranásra.

- Hihí! - sipogott Basia nagy örömében, s a kengyelben felállva, átölelte a kislovag nyakát. - Én is velük eshetem rájuk, Michalku, mi? - kérdezte szikrázó szemmel.

- Tömegbe nem engedlek, mert ott könnyen áll a baj, nem is szólva arról, hogy a lónak is baja eshet, de meghagytam, hogyha a tömeget szétszórták, egy-egy csoportot ránk is ránk hajtsanak, akkor aztán kieresztvén a kantárszárat, kettőt avagy hármat le is vághatsz. Csak arra ügyelj, hogy mindig bal felől kerülj, mert így a menekülőnek nem lészen kezére, hogy a lován át feléd sújtson, míg neked visszájárul jól esik kezedre.

- Hohoho, nem félek én! - kiáltotta Basia. - Magad mondtad, hogy a kardot sokkal jobban forgatom, mint Makowiecki bátyámuram. Nem bír meg velem egyik sem!

- Meglásd, hogy a kantárszárat jól a kezedben tartsd - vetette közbe Zagloba uram. - Nekik is vagynak jó fogásaik; megtörténhetik: te kergeted őt, ő meg menekül, de hirtelen megfordulván, lefogja a lovát, téged meg elviszen a lendület, de mielőtt elmellőznéd, ő már el is ért a szablyájával. Az öreg practicus sosem ereszti a lovat egészen szabadjára, hanem mindig a szükséget veti mérlegre.

- És a kardot sem szabad soha nagyon magasra emelni, hogy könnyen essék a szúrás is - tanácsolta Muszalski uram.

- Majd mellette leszek én, ha szorul a kapca - nyugtatta meg őket a kislovag. - Látod, a harcban minden nehézség abban vagyon, hogy mindenre gondolnia kell az emberfiának, a saját lovára, az ellenségre, a kantárszárra, a kardjára, a vágásra meg a szúrásra, mindenre egyazon időben! Aki ezt jól begyakorolta, annak minden magától adódik, ámde kezdetben még a legjelesebb kardforgatók is gyakran elvétik e dolgot, úgyhogy akármelyik jöttment vakarcs - ha gyakorlata vagyon - könnyen ledöntheti a lóról a nálánál jelesebb vitézt, ki a harcban novitius... Ezért leszek mindig az oldaladon.

- Csak ne segíts nekem, és az embereknek is mondd meg, hogy senki se avatkozzék a dolgomba, hanemha nagy szükségben.

- Nono! Majd elválik, leszen-e elég kurázsid, ha sor kerül valamire! - felelte a kislovag mosolyogva.

- Avagy ha bele nem kapaszkodol-e valamelyikünk mentéje szárnyába! - tette hozzá Zagloba.

- Majd elválik! - fortyant fel Basia.

Így beszélgetve, itt-ott bozóttal borított vidékre értek. Már nem volt messze a hajnal, de egyelőre sötétebb lett, mert a hold elnyugodott. A föld felől is lenge ködfátyol kezdett emelkedni, s elhomályosította a távolabb eső tárgyakat. E ködfátyolban és félhomályban a távolabb rémledező növényzetet Basia felajzott képzelete élőlényeknek látta. Néha úgy érezte, világosan látja az embereket és a lovakat.

- Michal, mi az ott? - suttogta, ujjával a képzelt rémre mutatva.

- Semmi, bozót.

- Azt hittem, lovasok. Hamar odaérünk?

- Másfél óra múlva netán el is kezdődik a dolog.

- Hah!

- Félsz?

- Dehogy, csak a szívem kalapál a nagy várakozástól! Még hogy én félnék? Egy csöppet sem! Nézd, milyen deres itt minden... A sötétben is látni.

Csakugyan, olyan helyre értek, ahol a pusztai gizgaz száraz kóróit dér borította. Wolodyjowski ránézett, s megjegyezte:

- Erre vonult át Motowidlo. Itt kellett valahol megbújnia, legfeljebb félmérföldnyire. Már virrad!

Valóban hasadt a hajnal. A homály ritkult. Az ég és a föld elszürkült, a levegő halványodott, a fák és egyéb növényzet csúcsait mintha ezüst lepte volna be. A távolabbi bozótok is kezdtek előbukkanni, mintha valaki egymás után húzta volna fel előlük a függönyt.

Egyszerre a közeli cserjés mögül hirtelen egy lovas bukkant elő.

- Motowidlo úrtól? - kérdezte a kislovag, mikor a szemen közvetlenül előtte hirtelen visszafogta a lovát.

- Igenis, kegyelmességed!

- Mi újság?

- Átkeltek a Sierocy Bródon, azután, az ökörbőgéshez igazodva, Kalusik felé indultak. Az ökröket elhajtván, a jurkówi mezőn állapodtak meg.

- Motowidlo úr hol vagyon?

- A domb felől került, Mellechowicz uram pedig Kalusik felől, a többi zászlóaljat nem tudom.

- Helyes - felelte Wolodyjowski -, én tudom. Indulj Motowidlo úrhoz, s mondjad meg neki, hogy zárja be. Egyes embereket pedig szórjon széjjel Mellechowicz úr felé a félútig. Indulj!

A szemen lehasalt a nyergében, s úgy eliramodott, hogy a ló lépte is muzsikált bele. Csakhamar el is tűnt. Ők pedig mentek tovább, de még nagyobb csendben, még óvatosabban... Közben egészen kivilágosodott. A köd, amely virradatkor felemelkedett a földről, most újra alábbszállt, s az ég alján napkelte felől hosszú, fényes, rózsaszínű sáv tűnt fel, fénnyel és rózsás színnel hintve meg a levegőt, a dombokat, a távoli szakadékok partját és a csúcsokat.

Ekkor a lovasok fülét a Dnyeszter felől jövő hangos károgás ütötte meg, s feltűnt előttük a magasban egy óriási hollócsapat, mely kelet felé húzott. Egy-egy holló minduntalan kivált a csapatból, s ahelyett, hogy repült volna egyenest tovább, széles köröket írt le a sztyepp fölött, mint ahogy a prédára leső kánya és vércse teszi.

Zagloba, kardját a magasba emelve, a hollókra mutatott, s Basiához fordulva szólt:

- Csodáld meg e madarak értelmét. Valahányszor bárhol ütközet ígérkezik, ezek nyomban ott teremnek mindenfelől, mintha csak zsákból szórták volna ki őket. Ha csak egy csapat vonul, avagy baráti csapatoknak vagyon találkozásuk, akkor nincsenek sehol. Ennyire meg tudják szimatolni a gyalázatosak az ember szándékát, noha senki meg nem jelenti nekik. Maga a sagacitas narium^[119] meg nem magyarázza e dolgot, most azért méltán csodálkozhatol rajta.

Ezenközben a hollók egyre hangosabban károgva közeledtek, mire Muszalski uram a kislovaghoz ugratott, s íjára ütve, szólt:

- Vitézlő ezredeskapitány uram, nem lesz-e tilalmas leszednem egyet e madarak közül, nagyasszonyunk kedvtelésére? Ez nem csinál semmiféle zajt.

- Szedjen kegyelmed akár kettőt is - járult hozzá Wolodyjowski, tudván, minő gyengéje a vén katonának, hogy jól irányzott nyilaival dicsekedhessek.

Erre az utolérhetetlen íjász, a háta mögé nyúlva, elővett egy tollas nyilat, ráillesztette az íj idegére, aztán az íjat a magasba emelve és fejét felvetve várt.

A madárcsapat egyre közelebb ért. Mindnyájan megállították a lovakat, s kíváncsian meredtek a magasba. Egyszerre bánatosan megpendült az ideg, mintha fecske csicsergett volna, a nyíl felröppent, s eltűnt a madárcsapat alatt.

Eleinte azt lehetett hinni, hogy Muszalski uram elvétette a célt, ámde az egyik madár felbukfencezett, közvetlenül a lovasok feje fölött lejjebb ereszkedett, azután folyton bukfencezve egyre lejjebb ért, végül már zuhanvást bukott alá széttárt szárnyakkal, mint ahogy a fáról lehulló levél fékezi esését a levegőben.

Pár pillanat múlva néhány lépésnyire Basia lova elé hullott. A nyíl teljesen átütötte, úgyhogy a hegye ott fénylett a madár hátából kiállva.

- Szerencsés jelként szolgáljon! - kiáltotta Muszalski uram, meghajolva Basia felé. - Majd a távolból szemmel tartom én kegyelmességedet, nekem jótevő nagyasszonyomat, s ha sürgetős szüksége adódnék, ismét kieresztek egy nyilacskát, adja Isten, hogy jó szerencsével. Még ha a közelben zizzenne is, fogadom, nem teszen kárt kegyelmességedben.

- Nem szeretnék én ama tatár bőrében lenni, akit kegyelmed nyila hegyére vészen! - felelte Basia.

Ám a további beszélgetést megszakította Wolodyjowski uram, mert egy néhány futamnyira emelkedő jókora dombra mutatva, így szólt:

- Ott megállunk...

Azzal apró ügetéssel indult tovább. A domboldal közepénél a kislovag lassítást parancsolt, a csúcs közelében pedig megállította a lovakat.

- Nem megyünk lóháton a csúcsig - jelentette ki -, mert ily világos hajnalon a távolból is szemre vehetnének bennünket, hanem leszállunk a nyeregből, s úgy közeledünk majd a gerinchez, hogy a fejünkből is vajmi kevés lássék ki.

Azzal leugrott a lóról, utána Basia, Muszalski és még néhányan. A dragonyosok ott maradtak a csúcs alatt, és a paripákat fogták, ők pedig lassan feljebb kúsztak odáig, ahol a dombtető szinte merőleges partként hajlott lefelé.

E hatvan-hetven singnyi magas sziklafal lábánál, keskeny csíkban, elég sűrű bozót húzódott, azon túl pedig innen óriási messzeségben belátható alacsony, sík puszta terjengett.

A síkságot, melyet középen a Kalusik felé folyó kicsiny patak szelt át, éppen úgy, mint a sziklafal lábát, bozótcsoportok borították. A legterjedelmesebb bozótból füstcsíkok emelkedtek az ég felé.

- Látod - súgta Wolodyjowski Basiának -, ott bújt meg az ellenség.

- A füstöt látom, de sem embereket, sem lovakat - felelte Basia lázasan dobogó szívvel.

- Mert eltakarja a bozót, ámbár a gyakorlott szem látja őket. Oda nézz, la: kettő, három, négy, egy egész csomó lovat látni. Az egyik tarka, a másik tiszta fehér, innen pedig égszínkéknek látszik.

- Hamarosan rájuk esünk?

- Majd idehajtják őket, de van időnk bőven, mert lehetnek vagy negyedmérföldnyire.

- Hát a mieink hol vagynak?

- Látod, ott messze, azt a darabka fenyvest? Alkamarás uram zászlóaljának már el kellene érnie a partot. Mellechowicz bármely pillanatban kibukkanhat emez oldalról. A nemes vitézek másik zászlóalja ama kőnél kapja el őket. Majd ha észreveszik embereinket, ők maguk zúdulnak erre mifelénk, mert itt a sok futóinda alatt jól át lehet jutni a folyó felé, míg a túlsó oldalról a szakadék fölöttébb meredek, arra senki át nem jut.

- Akkor hát csapdába kerültek?

- Amint látod.

- Istenemre, már alig bírom! - kiáltotta Basia.

De kis idő múlva hozzátette:

- Michalku, ha lenne eszük, mit tennének?

- Akkor viharként ráesnének alkamarás uram zászlóaljára, s keresztülgázolnának rajta. Úgy meg is menekülnének, de azt meg nem teszik, mert legelsődben is nem szeretnek ők a reguláris lovassággal szemtől szembe kerülni, azután meg attól való féltükben, hogy az erdőben több csapatunk leselkedik. Így hát csak felénk jöhetnek.

- Bah! De mi fel nem tarthatjuk őket, hiszen csak húsz emberünk vagyon.

- Hát Motowidlo?

- Igaz! Hah! Hol van őkelme?

Wolodyjowski felelet helyett hirtelen felvijjogott, miként a vércse avagy a sólyom.

Nyomban számos vijjogó hang felelt rá a domb lábától. Motowidlo emberei voltak, kik oly jól megbújtak a bozótban, hogy Basia nem látott belőlük semmit, pedig közvetlenül fölöttük állt.

Egy darabig csak ámulva nézegetett hol lefelé, hol a kislovagra, de aztán hirtelen lángra gyúlt az arca, s egyszerre átölelte férjeura nyakát.

- Michalku, te vagy a legjelesebb hadvezér a világon!

- Csak éppen van egy kevés készségem hozzá - mosolygott Wolodyjowski. - De te ne repess itt örömödben, mert a rendes katonának nyugton kell maradnia.

De semmit sem használt itt az intelem. Basia mintha lázban égett volna. Már ült volna lóra, hogy leszáguldjon és Motowidlo csapatához csatlakozzék. Wolodyjowski azonban visszatartotta, hogy a kezdetet jól lássa.

Közben felkelt a nap, s felkúszva a puszta fölé, hűvös, halvány aranyfénnyel vonta be a rónaságot. A közeli bokrok vidáman felragyogtak, a távolabbiak a homályból kiemelkedtek s tisztábban kiütköztek, a gödrökben itt-ott fehérlő dér villózva szikrázott, a levegő átlátszóbb lett, s az emberi tekintet elláthatott a határtalannak tetsző messzeségbe.

- Alkamarás uram zászlóalja már jön kifelé a fenyvesből - jelezte Wolodyjowski. - Már látom az embereket meg a lovakat!

Valóban, a lovasok kezdtek egymás után kibukkanni az erdő szélén, s hosszú vonalban feketéllettek a dérrel vastagon belepett erdőszéli réten. A közöttük és az erdő között elterülő fehér térség egyre szélesedett. Látszott, nem siettek valami nagyon, hogy időt adjanak a többi zászlóaljnak.

Wolodyjowski most bal felé fordult.

- Megvan Mellechowicz is! - jegyezte meg.

Kis idő múlván ismét megszólalt:

- Jönnek már a przemysli alkamarás uram emberei is. Két miatyánknyi időt sem vétett itt senki.

Erre a bajuszkája élénken megmozdult.

- Egyetlen embernek sem szabadna megmenekülnie! No, most lóra!

Gyorsan a dragonyosokhoz ugrottak, s nyeregbe szökvén, oldalvást leereszkedtek a dombról a lenti bokrok közé, ahol Motowidlo uram szemenjei között találták magukat.

Most már az egész sereggel együtt nyomultak a bozót széléhez, s ott megállva, maguk elé bámultak.

Az ellenség nyilván észrevette az alkamarás feléjük közeledő zászlóalját, mert ugyanebben a pillanatban a róna közepén zöldellő bozótból csak úgy tódultak kifelé a lovasok, mintha valaki őzcsordát kergetett volna meg. Minden pillanatban egyre többen jöttek elő, s zárt csataláncot alkotva, eleinte lépésben haladtak a bozót szélén. A lovasok előredőltek nyergükben, úgyhogy a távolból úgy látszott, mintha csak egy ménes húzódnék hosszú sorban a bozót mentén. Nyilván nem tudták még biztosan, vajon ama zászlóalj őrájuk akar-e törni, s egyáltalában látja-e őket, avagy csak a vidéket szemmel tartó csapatról van-e szó. Ez utóbbi esetben még abban reménykedhettek, hogy a bozót eltakarja őket a közeledők szeme elől.

Onnan, ahol Wolodyjowski állt, Motowidlo embereinek élén, tisztán lehetett látni ama csambul bizonytalan, habozó mozdulatait. Olyanok voltak ezek, akár a vadállatéi, amely már megszimatolta a veszedelmet. A bozót közepét elérve, könnyű ügetésbe ugrattak. Mikor az első sorok elérték a nyílt puszta szélét, egyszerre visszatartották a lovakat, s mögöttük megállt az egész csapat. Most pillantották meg Mellechowicznak erről az oldalról vonuló csapatát. Ekkor félívben oldalvást elhúzódtak a bozóttól, s egyszerre a szemük elé tárult a már gyors ügetéssel közeledő przemysli zászlóalj.

Csak most vették eszükbe, hogy valamennyi zászlóalj látja őket, és feléjük tör. Vad kiáltások hangzottak fel a bandában, és szörnyű zűrzavar támadt. A zászlóaljak a kapott jelre szintén ügetésbe ugrottak, hogy a róna csak úgy hangzott a paták dobogásától. A csambul, ezt látva, egy pillanat alatt széthúzódott széles csatasorba, s lóhalálában vágtatott a domb felé, a domb lábánál pedig ott állt Wolodyjowski Motowidlóval és embereivel.

A térség, amely elválasztotta őket egymástól, ijesztő gyorsasággal fogyott.

Basia az első pillanatban kissé elsápadt a megindultságtól, s szíve is lázasan kalapált, látva azonban, hogy nézik őt, s az arcokon a legkisebb nyugtalanság sem támadt, ő is hamar erőt vett magán. Ezután már a viharként közeledő áradat foglalta le egész figyelmét. Kurtábbra fogta a kantárszárat, jobban megszorította a kard markolatát, s szívéből a vér ismét sebes árral tódult vissza az arcába.

- Jól vagyon! - állapította meg a kislovag.

Basia csak ránézett, s orrcimpáit mozgatva suttogta:

- Hamarosan rájuk esünk?

- Még nincs itt az ideje! - felelte Michal uram.

Azok meg csak rohantak, rohantak, akár a nyúl, ha maga mögött érzi a kutyafalkát. Már alig félfutamnyi út választja el őket a bozóttól, már látni a lovak kinyújtott nyakát és hátrasimuló füleit, fölöttük pedig a tatár fejek mintha odanőttek volna a lovak sörényéhez. Közelebb, egyre közelebb... Már hallani a paripák horkolását, s a vicsorgó fogaikról és kimeredő szemükről látszik, hogy a szörnyű vágtatástól lélegzetük is majd elfullad... Wolodyjowski jelt ad, mire a szemenek puskáinak sora lehajlik a közeledők felé.

- Tűz!

Dörrenés, füst - s mintha a vihar vágott volna egy csomó pelyvába.

A csambul egy pillanat alatt üvöltve, ordítozva rebben széjjel minden irányban.

Erre a kislovag kilép a sűrűből, s ugyanakkor az alkamarás zászlóalja és a lipek zászlóalj gyűrűje összezárul, s a szétszórt gyülevészt nyomják, szorítják vissza egy csomóba a középre. Hiába keresnek a tatárok egyenként kiutat, hiába forgolódnak, iparkodnak hol előre; hol hátra, hol jobbra, hol balra törvén, a gyűrű bezárul, így aztán a csambul akaratlanul is egyre szűkebb helyre tömörül. De már rohan a többi zászlóalj is, s megkezdődik a borzalmas öldöklés.

A garázda csapat eszébe vette, hogy e sűrűségből csak az juthat ki élve, aki áttöri magát, így hát - ha rendetlenül, ha ki-ki a maga szakállára is - kétségbeesett dühvel védekeztek. Mindjárt az elején sűrűn borították a csatamezőt a halottak, oly rettenetes volt az összecsapás ereje.

A katonák csak szorították, s lovukat a szűk helyen is előrenógatva szúrták, vágták őket, oly irgalmatlan és félelmetes hozzáértéssel, amilyenre csak a céhbeli katona tehet szert. A gyilkos viaskodás lármája úgy hangzott az emberi tömeg fölött, mint mikor a cséplésnél nagy csomó ember gyorsan csapkodva üti, paskolja a szérűt a cséphadarókkal. Ütötték-verték a tatárokat, vágták a fejüket, a nyakukat, a hátukat, a kezüket, mellyel a fejüket igyekeztek védeni, verték mindenfelől, pihenés, mérték és irgalom nélkül. Azok is kezdtek döfködni, ütni, ki mivel tudott, handzsárral, karddal, ólmosbottal vagy lóállcsonttal. A középre szorított lovak hol a farukra ültek, vagy hanyatt vágódtak, hol harapva, nyerítve ficánkoltak a tolongásban, leírhatatlan kavarodást keltvén. Rövid harc után, a csendben rettenetes üvöltés szakadt fel valamennyi tatár torokból. Szorította, nyomta őket a több katona, a jobb fegyver és a nagyobb készség. Eszükbe vették, hogy itt már nincs menekvés számukra, hogy innen el nem viszi senki nemcsak a zsákmányt, hanem még a puszta életét sem. A vitézek, mindjobban belemelegedvén, egyre kegyetlenebbül csépelték őket. Egyik-másik haramia leugrott a nyeregből, s így próbált kisurranni a lovak lábai között. Ezeket aztán összetiporták, vagy valamelyik katona fordult hátra, s egyetlen szúrással a földhöz szegezte a szökevényt. Némelyek a földre feküdtek, reménykedvén, hogyha a zászlóaljak továbbnyomulnak a közép felé, akkor ők, a gyűrűn kívül maradván, netán megszökhetnek.

A csambul valóban egyre fogyott, mert minden pillanattal kevesebb lett az ember is, meg a ló is. Azba bej, ezt látván, amennyire bírta, egyetlen ék alakú tömegbe szorította az embereit, s teljes erejéből Motowidlo szemenjeire vetette magát, mert mindenáron széjjel akarta törni a gyűrűt.

Azok azonban helyben megtorpantották, s most már elkezdődött a borzalmas mészárlás. Ugyanakkor Mellechowicz, tűzvészként tombolva, kettévágta a csambult, s a felét a két nemesi zászlóaljnak engedve, ő maga a szemenekkel vagdalkozóknak esett.

A rablók egy részének sikerült ugyan kimenekülnie a nagy forgatagból a mezőre, s szét is rebbentek a rónán, akár egy csomó falevél, ámde a hátsó sorokban levő katonák, a szűk helyen nem tudván az ütközethez férkőzni, kettesével, hármasával vagy akár egyesével is, nyomban a szökevények után eredtek. Ellenben akik nem bírtak kimenekülni, azok mind kardélre kerültek, s hiába volt az elkeseredett védekezés, dőltek halomra, akár a gabona, melynek az aratók a tábla két végéből eresztik neki a kaszákat.

Basia is előrelódult a szemenekkel, vékonyka hangján sipogva, hogy ezzel is növelje bátorságát, mert az első pillanatban bizony elsötétült szeme előtt a világ, egyrészt a vágtatástól, másrészt a nagy megindultságtól. Mikor elérték az ellenséget, kezdetben nem látott mást, mint egy mozgékony, sötét, hullámzó tömeget. Legyőzhetetlen vágy kelt benne, hogy egészen behunyja a szemét. Ezt a vágyát legyőzte ugyan, de azért egy kicsit így is csak vaktában hadonászott a kardjával. Ez azonban nem tartott sokáig. A bátorság csakhamar felülkerekedett zavarán, s nyomban tisztábban látta a helyzetet. Először a lovak fejét vette észre, mögöttük pedig a vad arcokat. Az egyik közvetlenül mellette villant meg. Basia nagyot suhintott a kardjával, s az arc úgy eltűnt, mint egy látomás.

- Jól van! - ütötte meg Basia fülét férjeura nyugodt hangja.

Ez a hang rendkívüli bátorságot öntött a szívébe, még vékonyabban felvisongott, s most már teljes öntudattal növelte a pusztítást az ellenség soraiban. Íme, ismét egy lapos orrú, kiálló arccsontú borzalmas pofa vicsorítja rá a fogát: Basia megsuhintja a kardját, s a pofa nincs sehol!... Amott egy kéz emeli magasba az ólmosbotját: Basia egyet suhint! Vége! Egy ködmönös hátat lát maga előtt: egy szúrást neki, utána jobbra, majd balra, végül egyenesen vág, s ahányat vág, annyi ember zuhan a földre, a kantárszáránál fogva rángatva maga után a lovát. Basia szinte ámul, hogy ez ilyen könnyen megy. Könnyű ám, mert egyfelől kengyel kengyel mellett ott van a kislovag, másfelől Motowidlo uram. Az előbbi éberen őrködik szerelmese fölött, hol könnyedén kiolt egy-egy életet, akár a gyertyát, hol egy lapos döféssel vágja le az ellenség karját a karddal együtt, hol odadöf kardjával Basia és az ellenség közé, s erre az ellenséges szablya úgy röpül a levegőbe, mint a szárnyra kelt madár.

Motowidlo uram, a flegmatikus katona vigyázta a hősies nagyasszony másik oldalát, s miként a szorgalmatos kertész, ha a fák között jár, hol levág, hol összemorzsol egy-egy száraz gallyat, ő is minduntalan ledönt egy-egy martalócot a véres földre. S mindezt oly egykedvűséggel teszi, mintha egészen máson járna az esze. Mindketten tudták, mikor hagyják Basiát támadni, s mikor óvják, vagy támadjanak helyette.

Még egy harmadik lélek őrködött fölötte a távolból - az utolérhetetlen íjász, aki szándékából távolabb állván, minduntalan az idegre helyezte egy-egy nyílvessző tollat, aztán kiengedte a halál e csalhatatlan hírnökét a legnagyobb tolongásba.

Ámde a tumultus oly kegyetlenül növekedett, hogy Wolodyjowski szólt Basiának, hátráljon ki néhány emberrel a tumultusból, annyival is inkább, mert a hordabeliek félvad lovai már haraptak és rúgtak. És Basia nyomban engedett is férjeura szavának, mert noha a lelkesedés magával ragadta, és bátor szíve a további harcra ösztökélte, asszonyi természete kezdett felülkerekedni a lelkesedésen, s már irtózott ettől a mészárlástól, a vér láttán, a haldoklók üvöltése, nyögése és hörgése közepette, ebben a vér- és verejtékbűzzel átitatott levegőben.

Így hátrálva rövidesen kijutott a harcolók köréből, Michal uram és Motowidlo pedig, megszabadulván Basia őrzésétől, most végre szabad folyást engedhettek katonai lendületüknek.

Ezenközben az eddig távolabb álló Muszalski lépett Basiához.

- Kegyelmességed valóban gavallér módon állta a sarat - dicsérte meg. - Az, ki nem tudná, azt hihette volna, hogy maga Mihály arkangyal szállt alá az egekből a szemének közé, s ő irtja az ebfiakat... Micsoda nagy tisztesség e kezecskétől elesni, melyet ez alkalomból megcsókolnom ne tiltassék.

Azzal Basia kezét elkapva, hozzászorította torzonborz bajuszát.

- Látta kegyelmed, hogy csakugyan derekasan kitettem magamért? - kérdezte Basia, táguló orrlikakkal és nyitott szájjal kapkodva a levegőt.

- Annyira, hogy a macska sem jobban a patkányokkal szemben. Istenemre, csak úgy dagadozott a szívem! Az azonban bölcs dolog volt, hogy kegyelmességed visszahúzódott az ütközetből, mert a vége felé mindig a legkönnyebben adódik a veszedelem.

- Férjemuram kívánta, én pedig indulásunk előtt megígértem neki, hogy az első szóra engedelmeskedem.

- Netán itt hagyjam az íjamat? Nem, most mit sem használna, mert karddal ugratok közéjük. Látom, három ember közeledik, kiket ezredeskapitány urunk bizonnyal azért küld, hogy kegyelmességed tiszteletre méltó személyére ügyeljenek. Másképpen én küldtem volna. Most már azonban kegyelmességed térdeihez hajolván megyek is, mert a harc vége felé jár, sietnem kell.

Csakugyan három dragonyos érkezett Basia vigyázására, amit Muszalski uram látván, kiengedte a kantárszárat, s előreugratott. Basia egy pillanatig habozott, hogy veszteg maradjon-e a helyén, avagy a szakadékos falat megkerülvén felkapaszkodjék-e a dombtetőre, ahonnan az ütközet előtt a rónaságot nézték. Minekutána azonban nagy törődöttséget érzett, úgy határozott, hogy ott marad.

Egyre erősebben szólalt meg benne az asszonyi természet. Mintegy kétszáz lépésnyire tőle irgalmatlanul folyt a garázda csapat leöldösése, s a harcolók fekete tömege egyre hevesebben viharzott a véres csatamezőn. Kétségbeesett ordítozások hasogatták a levegőt, Basián pedig, ki még az imént is tele volt lelkesedéssel, most kezdett erőt venni az undor.

A gyomra émelygett, rosszul érezte magát. Elfogta a rémület a gondolatra, hogy nyomban elájul, s csak a dragonyosok előtt való szégyenkezés tartotta a nyeregben, de az arcát gondosan elfordította tőlük, hogy észre ne vegyék sápadtságát. A friss levegő lassan visszaadta erejét és bátorságát, de nem eléggé ahhoz, hogy kedve lett volna ismét a harcolók közé ugratni. Ezt legfeljebb azért tette volna meg, hogy kegyelmet kérjen a hordabeliek utolsó maradványainak. Tudván azonban, hogy ez semmit sem használna, szívszorongva várta a küzdelem végét.

Ott pedig csak folyt és folyt az öldöklés, szakadatlanul. A kaszabolás és az ordítozás zaja egy pillanatra sem hagyott alább. Így telt el egy félóra: a zászlóaljak egyre jobban összeszorultak. Egyszerre egy maroknyi martalóc, lehetett vagy húsz fő, kivágta magát a gyilkos körből, s miként a vihar, száguldott a domb felé.

A szakadék mentén menekülvén valóban eljuthattak odáig, ahol a domb lankásan összefolyt a rónasággal, s így a magas fűvel borított puszta már menedéket nyújthatott volna nekik. Ámde útjukban ott állt Basia a három dragonyossal. A veszedelem láttán egy szempillantás alatt megtelt a szíve erővel, s az értelme is öntudatra ébredt. Eszébe vette, hogy ha ott marad, az a kész pusztulást jelenti, mert a martalócok rohanásának már a lendülete is lesodorja őket a nyeregből, a lovak összetiporják, s ezenfelül mind a négyüket kardélre hányják.

A vén dragonyos őrmester nyilván ugyanígy vélekedett, mert megragadta Basia lovának kantárszárát, s menekülésre visszafordítva, kétségbeesett hangon ordította:

- Rajta, rajta, nemzetes nagyasszony!

Basia repült, mint a szélvész, de csak egyedül, mert a három hűséges dragonyos őrfalként állt ott egy helyben, hogy legalább egy pillanatra feltartóztassák az ellenséget, s így a szeretett nagyasszonynak időt adjanak arra, hogy jókora egérutat vehessen.

Ezenközben a katonák nyomban a menekülő csoport után vetették magukat, de ezzel fel is bomlott a haramiákat körülfogó gyűrű, úgyhogy a martalócok most már kettesével, hármasával s később még nagyobb csoportokban is kezdtek menekülni. Túlnyomó részük már ott feküdt halomban; ámde néhány tucatnak, közöttük Azba bejnek is, sikerült elmenekülnie, s ezek lóhalálában száguldottak a domb felé.

A három dragonyos nem bírta feltartani az összes menekülőket, különben is, rövid harc után valamennyien lebuktak a nyeregből, a csoport pedig továbbvágtatott Basia nyomán, s a domb hajlatánál visszafordulva, kijutott a magas fűvel borított pusztára. A lengyel zászlóaljak, az élen pedig a legközelebbi, a lipekeké, mint a szélvész vágtattak, ötven-hatvan lépésnyire követvén a menekülőket.

A pusztaság magas füvében, melyet sűrűn szeldeltek át a csalóka szakadékok és szurdékok, hosszú kígyó alakult ki a száguldó lovasokból; a feje Basia, nyaka a menekülők csoportja, testének folytatása pedig Mellechowicz, lipekeivel, meg a dragonyosok, élükön Wolodyjowskival. A kislovag, sarkantyúját lova oldalába vágva, kétségbeesett szívvel repült előre.

Abban a pillanatban, amikor a martalócok kitörtek a gyűrűből, ő a túlsó oldalon volt elfoglalva, s így történt, hogy Mellechowicz megelőzhette őt az üldözésben. Most azért égnek meredt a kislovag haja a gondolatra, hogy Basiát elragadhatják a martalócok, avagy elveszítheti lélekjelenlétét, s továbbszáguld egyenesen a Dnyeszter felé, s előzés közben bármelyik martalóc elérheti őt a kardjával, handzsárjával avagy ólmosbotjával. Bizony kornyadozott a szíve a rémülettől, hogy íme, elveszítheti ezt a drága teremtést. Szinte paripája nyakán fekve, sápadtan, összeszorított fogakkal, viharzó gondolatokkal az agyában, döfködte ménjét sarkantyújával, paskolta kardja lapjával, s száguldott, akár a túzok, ha repülni készül. Előtte villództak a lipekek bárányprém csuklyái.

- Istenem, add, hogy Mellechowicz odaérjen! A lova jó! Istenem, segíts! - ismételgette kétségbeesett lélekkel.

Ámde aggodalma alaptalannak bizonyult, mert a veszedelem korántsem volt olyan nagy, amilyennek a szerelmes lovag hitte. A tatároknak sokkal inkább a tulajdon bőrük megmentése járt az eszükben, sokkal közelebb érezték sarkukban a lipekeket, hogysem egy magányos lovagot üldözzenek, lett volna bár az a mohamedán paradicsom legszebb hurija, vállán drágakövekkel kivarrt köpönyegben. Basiának elég volt nagy ívben Chreptiów felé fordulnia, hogy megszabaduljon az üldözőktől, akik bizonnyal nem fordultak volna vissza utána, egyenesen az oroszlán szájába rohanva, mikor előttük volt a folyó, sűrű bozót takarta partjaival, ahol könnyűszerrel elrejtőzhettek. A lipekek, jobb lovaik lévén, amúgy is egyre közelebb értek hozzájuk, Basia meg éppen hasonlíthatatlanul fürgébb paripán ült, mint ők, kiknek bozontos szőrű tatár lovacskái nagyon kitartóak voltak ugyan, de korántsem olyan gyors lábúak, mint a telivér paripák. Végezetül nemcsak hogy lélekjelenlétét nem vesztette el, hanem ráadásul ismét felülkerekedett benne a vitézi lelkület, jussát követelve, s újra megszólalt a lovagi vér az ereiben.

A paripa hosszan elnyúlt alatta, akár az őz, a szél csak úgy süvített a füle mellett, s a félelem helyett bizonyos kábultság vett rajta erőt.

"Kergethetnek egy esztendeig is, mégsem érnek utol - gondolta magában. - Még egy kicsit vágtatok, aztán visszafordulok, s vagy magam elé eresztem, vagy ha tovább űznének, a szablyám elé csalogatom őket."

Eszébe villant, hogyha az utánavágtató martalócok jobban széjjelszóródnak a pusztában, akkor, a visszaforduláskor netán valamelyikükbe belebotolván, párviadalra kerülhet sor közöttük.

"Hát aztán! - adta meg a választ tulajdon vitézi lelkének. - Michal már annyira megtanított, hogy bátorsággal kiállhatok, mert ha meg nem teszem, még azt hinnék, hogy félelemből menekülök, aztán más vállalkozásra el sem vinnének, ráadásul Zagloba uram még csúfolódni sem késlekednék..."

Azzal hátranézett a haramiák után, de azok egy csomóba verődve menekültek. Páros viadalra tehát nem volt mód, ám Basia mindenáron bizonyítani akarta az egész had szeme láttára, hogy nem vaktában és nem fejvesztetten menekül.

Evégből tehát eszébe vévén, hogy a bőrtokokban két derék pisztolya is van, amelyeket indulásuk előtt Wolodyjowski maga töltött meg igen nagy gonddal, nyomban lassúbb vágtára fogta paripáját, s fékezvén az iramot, Chreptiów felé kezdett kanyarodni.

Ámde - ó, csodák csodája! - ennek láttán a martalócok egész csapata megváltoztatta a menekülés irányát, s kissé balra tartva vágtattak a domboldal felé. Basia harminc-negyven lépésnyire magához engedte őket, s akkor két lövést eresztve a legközelebb levő lovak közé, széles ívben, teljes iramban Chreptiów felé kanyarodott.

A paripa repült, akár a fecske, de alig iramodott neki, máris feketén ásított előtte egy pusztai szakadék. Basia sarkantyút adott, s a nemes állat engedelmesen nekiugratott a szakadéknak. Ámde csak a mellső patáival tudott kissé megkapaszkodni a szakadék túlsó partjában. Egy darabig még lázasan kapálózva keresett támaszt a hátsó lábainak is, de a föld még nem volt elég fagyos, megcsuszamlott alatta, s a paripa, lovasával együtt, a mélybe zuhant.

Szerencsére nem temette őt maga alá, mert Basiának még volt annyi ideje, hogy az utolsó pillanatban kihúzza lábát a kengyelből, s minden erejéből oldalvást hajoljon. Ráadásul még a szakadék fenekét prémszőnyegként borító vastag moharétegre esett, ám a súlyos megrázkódtatástól mégis elalélt.

Wolodyjowski nem láthatta a balesetet, mert a lipekek eltakarták előle a kilátást, Mellechowicz azonban vészes hangon ráordított embereire, hogy vágtassanak tovább a haramiák után, ő maga pedig, a szakadékot elérve, hanyatt-homlok ugratott le a mélybe.

Egy szempillantás alatt leszökött a nyeregből, s karjába kapta Basiát. Sasszeme egy pillanat alatt átfogta az asszony egész alakját, csak arra ügyelve, nem vesz-e észre valahol vért, majd villámgyorsan a mohára tapadt. Ettől a levente nyomban megértette, hogy az a mohapárna mentette meg Basia és a paripa életét.

Elfojtott örömkiáltás hagyta el a fiatal tatár ajkát.

Basia teljes súlyával az ifjú karjaira nehezedett, mire ő minden erejéből magához ölelte, elfehéredő ajkaival csókolgatta a szemét, majd ajkát az asszony ajkához tapasztotta, mintha a lelkét is magába akarná szívni. Végül az egész világ veszett örvényként kezdett forogni körülötte, s lelke mélyén felébredt a vad szenvedély, akár az álmából felrettent sárkány a barlangjában, s mint a vihar ragadta magával.

Ekkor azonban több ló száguldása hallatszott a füves pusztáról egyre közeledő dobogással. Több hang kiáltotta egyszerre: "Itt, itt, ebben a szakadékban!"

Mellechowicz a mohára fektette Basiát, s felkiáltott a közeledőknek:

- Ide! Ide! Hamar!

Egy perc múlva Wolodyjowski már ugrott is a szakadékba, nyomában Zagloba, Muszalski, Nienaszyniec s még néhány tiszt.

- Semmi baja! - kiáltotta a tatár. - A moha megmentette.

Wolodyjowski a karjába kapta alélt feleségét, mások vízért siettek, mert ott a közelben nem volt. Zagloba két kezébe fogta az ájult asszony fejét, s úgy ismételgette:

- Basia, Basia! Drága kis Baskám!

- Semmi baja! - ismételte meg Mellechowicz, halotthalványan.

Eközben Zagloba, az oldalára csapva, előkapta a kulacsát, pálinkát öntött a tenyerébe, s dörzsölni kezdte vele Basia halántékát, majd az asszony szájához emelte, s megbillentette a kulacsot. Ez nyilván használt is, mert mielőtt mások megtértek volna a vízzel, Basia kinyitotta a szemét, s levegő után kapkodva köhögött, mert a pálinka égette a torkát meg a szájpadlását. Néhány perc alatt teljesen magához tért.

Wolodyjowski, mit sem törődve azzal, hogy tisztek és katonák is vannak körülöttük, hol a melléhez szorongatta feleségét, hol csókjaival borította kezét, ígyen suttogva:

- Ó, én szerelmesem! A lélek is majd kiszállt belőlem. Nincs-e semmi bajod? Nem fáj-e semmid?

- Semmi bajom! - nyugtatta meg Basia. - Ahá, most már látom, elkábultam, mert a lovam megcsúszott alattam... Vége volna már az ütközetnek?

- Vége. Azba bej elesett. No de igyekezzünk hazafelé, mert félek, még meg találsz betegedni a nagy törődés miatt!

- Nem érzek én semmiféle törődést! - tiltakozott Basia.

Ezután élesen végignézett a körülötte állókon, s orrcimpái kitágultak.

- Csak valamiképpen azt ne higgyék kegyelmetek, hogy netán a félelem miatt menekültem előlük. Ohó, eszemben sem volt! Csakis kedvtelésből futottam előttük, olyan igaz, mint az, hogy Michalt szeretem. Azután rájuk sütöttem a pisztolyokat.

- Az egyik lövés egy lovat talált, lovasát, a zsiványt, élve ejtettük rabul - vetette közbe Mellechowicz.

- Ugratásnál bárkivel megeshet az ilyesmi, nem igaz? - mentegetőzött Basia. - Semminemű tapasztalat meg nem védelmez attól, hogy a ló néhanapján meg ne csússzék. Hah! Szerencse, hogy kegyelmetek észrevettek, mert enélkül ugyanám elfekhettem volna itten.

- Mellechowicz uram vett észre, és sietett segítésre legelőbb, mert mi utánavágtattunk - felelte a kislovag.

Basia ennek hallatán az ifjú lipekhez fordult, s feléje nyújtotta kezét. - Köszönöm kegyelmednek e szíves hajlandóságát.

Az ifjú nem felelt, csak az ajkához szorította Basia kezét, aztán lehajolván, paraszti módon nagy alázattal átölelte a lábát.

Ezenközben egyre több zászlóalj érkezett a szakadék partjára. Az ütközet véget ért, Wolodyjowski uram tehát csak Mellechowicznak adott parancsot, hogy fogdossa össze azt a tíz-egynéhány haramiát, akiknek sikerült megbújniok, aztán mindnyájan elindultak Chreptiówba. Útközben Basia a magaslatról még egyszer láthatta a csatamezőt.

Helyenként halmokban, másutt egyesével hevertek az emberi holttestek és lótetemek. A kék ég alatt óriási csapatokban hangos károgással húztak arrafelé a hollók, s kissé távolabb leszállva várták, hogy a még ott ődöngő katonák eltávozzanak.

- Íme, a katonák sírásói - mutatott Zagloba uram kardja markolatával a madárcsapatra -, de csak menjünk el innen, nyomban megjelennek a farkasok a zenekarukkal, s majd a fogaikkal dobolnak a megholtaknak. Jeles győzelem biz' ez, még ha ilyen hitvány ellenség fölött arattuk is, mert amaz Azba már évek óta garázdálkodott, hol itt, hol ott ütvén fel a fejét. Vadásztak is rá a kommandók, akár a farkasra, de mindhiába, míg végre Michalba akadt bele, s erre el is jött rá a fekete óra.

- Azba bej elesett?

- Elsőnek Mellechowicz kapta el, s mondhatom, úgy vágta fülön, hogy a fogáig szaladt a pengéje.

- Mellechowicz jeles katona! - ismerte el Basia.

Aztán Zagloba uramhoz fordult:

- Hát kegyelmed kitett-é magáért?

- Nem cirpeltem, mint a tücsök, nem is ugráltam, miként a bolha, meg nem is pörögtem, akár a búgócsiga, mert az ilyen mulatságot a férgeknek hagyom, de engem nem is kerestek a moha között, mint a gombát, az orromat sem húzgálták, meg a szájamba sem lehelgetett senki...

- Nem szeretem kegyelmedet! - duzzogott Basia, előrebiggyesztve ajkát, s önkéntelenül is rózsaszínű orrocskájához emelve a kezét.

Az öreg meg csak nézte, és dörmögött valamit, de csak nem hagyta abba a csipkelődést:

- Derekasan verekedtél - mondta -, derekasan kereket oldottál, vitézül felbukfenceztél, s most majd vitézül borogathatod fájó csontjaidat forró kásával, nekünk meg majd ügyelnünk kell, hogy a verebek valamiképpen fel ne csipegessenek nagy vitézségeddel egyben, mert azok fölöttébb szeretik a kását.

- Kegyelmed immár azon mesterkedik, jól tudom, hogy Michal ezentúl valamiképpen el ne vigyen más vállalkozásra.

- Dehogynem, magam is megkérlelem, hogy vigyen magával mogyorót szedni, mert aprócska teremtés lévén, az ág le nem törik alattad. Istenemre, ez aztán a hála! Ugyan ki kérte Michalt, hogy velünk jöhess? Én! De most már magam is bánom, főleg mivel így fizetsz az irántad való hajlandóságomért No megállj, most majd fakardocskával vagdalhatod a bogáncsfejeket a chreptiówi tanya udvarán! Az neked való expeditio! Más fehérnép megölelgetné az öreget, ez a fullánkos sárkánypalánta pedig előbb halálra rémít, most meg még neki áll feljebb!

Basia nem sokat gondolkozva megölelte Zagloba uramat, az pedig efölötti nagy örömében így dicsérte:

- No, no, azt elismerem, hogy a mai győzelemben neked is vagyon valamicske részed, mert a katonák mind meg akarván mutatni, mit tudnak, rettenetes dühvel verekedtek.

- Az már igaz! - kiáltott Muszalski uram: - Nem bánja az emberfia még a halált sem, ha ilyen szemecskék nézik!

- Éljen a mi nagyasszonyunk! - kiáltotta Nienaszyniec uram.

- Vivat! - dörögte száz hang.

- Isten adjon neki jó egészséget!

Zagloba uram Basiához hajolt, s úgy dörmögte:

- Majd a gyermekágy után!

Vidáman mentek tovább, nagyokat kurjongatva, mert előre tudták, hogy erre ma nagy áldomás következik. Gyönyörű idő volt. A trombitások minden zászlóaljban megfújták a kürtöket, a dobosok püfölték az üstdobokat, s nagy zenebonával vonultak be Chreptiówba.

1. Zawisza Czarny legendás hírű XIV-XV. századi lengyel lovag. A lovagi erények példaképe. A galambóci csatában Zsigmond magyar király szolgálatában török fogságba került, ahol 1428-ban meggyilkolták. ^[VISSZA]

6. Különleges ítélőszék a trónszünet idejére. ^[VISSZA]

17. A régi Lengyelországban, trónszünet idején, a királyválasztást előkészítő országgyűlés. ^[VISSZA]

25. A római hitrege szerint Jupiter és Léda gyermekei, kik egy tojásból keltek ki. A testvéri szeretet megtestesítői. ^[VISSZA]

39. Győzött. ^[VISSZA]

51. A lengyel nemesi rend kiváltságairól és a király kötelességeiről szóló szerződés, melynek megtartására a megválasztott királynak esküt kellett tennie. ^[VISSZA]

55. Nőnemű. ^[VISSZA]

61. Első házasságában. ^[VISSZA]

64. Sértődöttség, ellenszenv. ^[VISSZA]

67. Abban az időben diplomáciai megbízott. Középrang a követ és az ügyvivő között. ^[VISSZA]

71. Főzet, orvosság. ^[VISSZA]

73. Jöttem, láttam, győztem. ^[VISSZA]

79. Legerősebben. ^[VISSZA]

86. Előléptetés. ^[VISSZA]

90. A közügyekről. ^[VISSZA]

95. A régi Lengyelországban vajdasági hivatalnok háború esetén; az volt a tiszte, hogy mikor a nemesség hadba vonul, ő vigyázzon a rendre a vajdaság területén. ^[VISSZA]

100. Földművelők. ^[VISSZA]

110. Krisztus, irgalmazz! Szentséges Szűz, irgalmazz! Engedj meghalni! ^[VISSZA]

112. Hű kutya. ^[VISSZA]

113. A befejezés koronázza meg a művet. ^[VISSZA]

115. Moldvai járási főnök. ^[VISSZA]

116. Honosítás. ^[VISSZA]

117. A nomád tatár törzsek táborhelye, tatár telep. ^[VISSZA]

118. Fegyveres gyülevész csapat, banda. ^[VISSZA]

119. Az orrlikak szimatja. ^[VISSZA]

---