A Karib-tengerbe soha nem fogok belemenni, pedig évek óta előttem a lehetőség. Meg más tengerekbe, tavakba, folyókba, patakokba, sós- és édes vizekbe se, pedig az emberek általában élvezik ezt a fajta kikapcsolódást. Azóta nem fürödtem, hogy egy Tünde nevű lány belefulladt a Tiszába. Kádban se. Zuhanyozni is utálok, csak a kényszer visz rá. És ha zuhanyozom is, úgy igyekszem, úgy rohanok, mintha kergetnének, mintha menekülnöm kellene.

Elmondom, miért.

Évekkel ezelőtt három barátom meg én tanúi és okai voltunk annak, hogy egy Tünde nevű tizenhat éves lány belefulladt a Tiszába egy immár távoli, gyönyörűséges városban, egy híd lábánál. Éjszakánként meztelenül fürdőztünk a folyóban, ez szinte szokásunkká vált, illetve vált volna, ha nem jön közbe a tragédia.

Egy éjjel három lánnyal együtt gázoltunk a vízbe. Játszadoztunk: dobáltuk őket, és eközben egyikük eltűnt. Ő volt Tünde. A legrohadtabb az a dologban, hogy mivel épp az a lány tűnt el, aki nem engedte, hogy meztelen testének ama bizonyos kényes pontjaihoz hozzáérjünk, észre sem vettük, hogy nincs meg, csak egy kocsmában, vagy fél óra-háromnegyed óra elteltével, és akkor is azt hittük, elege lett belőlünk, hazament, faképnél hagyott bennünket. Két barátom talált rá a ruháira hajnal felé, mert visszamentek a partra keresni valamit, miközben a harmadik barátom és én a másik két lánnyal hancúroztunk. Csúnya történet. Ha nem lépnek közbe befolyásos emberek, börtönbe is kerülhettünk volna. Így baleset lett a dologból. Én azonban jól tudom, hogy nem az volt. Hanem aljas gyilkosság. Aljas gyilkosság volt. Ezért nem tudok fürdeni többé semmiben. – –

Mindeddig ezt hittem, így hittem. Évekig kínlódtam, küszködtem azzal a szörnyeteggel, amit nevezhetnék Az Én Lelkiismeretemnek is, ha rendelkeznék olyannal, és nem volna maga a feltételezés is abszurdum.

Ám tegnapelőtt óta nem tudom, mit higgyek.

Tegnapelőtt Barbados szigetén Tündét láttam egy üzletben: valóságosan, élőn.

Olyan biztos, hogy ő volt az, amilyen biztos az, hogy a teste soha nem került elő a folyóból, amely elragadta. Sem a magyar, sem a jugoszláv partszakaszon nem vetődött partra sehol. Előfordult ilyen máskor is, szó se róla, és igaz az is, hogy ott, lenn akkoriban háború dúlt, egy holttesttel többre fel se figyeltek volna – gondoltuk mi, és mindenki más. De mi van, ha mégsem?

Mi van, ha mégsem?

Ha mégsem, megmondom, mi van: Tünde legyőzött bennünket. Maklári Tibit, aki úgy tett, mintha nem érdekelné a dolog, de azóta ötször volt kábítószer-elvonón; Stein Dávidot, aki azon az éjszakán a telefonban fülsértően sipító hangon mesélte el Gallai Pistának és nekem, hogy Tünde eltűnt, s a mai napig ilyen hangon beszél; Gallai Pistát, aki történelemtanárból avanzsált félig-meddig alvilági kocsmárossá; és engem, aki azóta utálok hazajárni abba a csodálatos városba, irtózom a strandoktól, és itt bohóckodom a dúsgazdag vendégeknek ezen a kísértethajón.

Viszont Maklári Tibi, minden valószínűség szerint Tünde eltűnése nélkül is drogfüggő lenne; Dávid hangja igazából csak akkor sípol bántóan, amikor ideges; Gallai Pistában pedig mindig is erős volt a kufárság és a könnyű pénzszerzés iránti hajlam, erősebb, mint a legtöbb emberben. Én pedig mindig is hajóra vágytam. És azt hiszem, mindig is én élveztem a legkevésbé az éjjeli fürdőzést négyünk közül.

Így aztán tényleg nem tudom, mit higgyek. Lehet, kipróbálom újra, milyen is éjjel meztelenül úszni egyet. Akkor majd meglátjuk, mi lesz.

Most mindenesetre befejezem a szószaporítást.