Olyannyira élveztük, hogy nemsokára, a bankettünk után megismételtük, majd két nap múlva, azon a bizonyos vasárnapon megint. Azon a vasárnapi napon azonban nem négyen voltunk, hanem heten: négy fiú, három lány. És a lányok is ledobták a ruháikat, benne voltak az éjjeli fürdőzésben ők is. Erre, el lehet képzelni, beindult a fantáziánk. Ittunk is eleget, gátlásainkat mind egy szálig levetkőztük, nyomultunk a nőkre, simogattuk, markolásztuk őket a vízben. Ketten, Csilla és Vanda nagyokat sikoltoztak és nevettek igyekezetünkön, a harmadik lány, Tünde viszont utálta az egészet, engem még pofon is vágott. Azóta sokszor eszembe jutott, hogy vajon miért nem ment ki akkor a vízből, miért nem hagyott ott bennünket, de nem tudok másra gondolni, mint hogy a barátnői előtt szégyellte volna, ha megfutamodik: fiatal lányok voltak, tizenhat évesek, nagylányoknak kellett látszaniuk egymás és önmagunk előtt, mindenki előtt, ez volt a helyzetük, létezésük alapja, ez volt a szerepük, amit ők maguk választottak, vagy legalábbis elfogadták azt, amit felkínáltak nekik – többek között mi is.

Elég az hozzá, hogy egy idő múlva dobálni kezdtük őket, messzire hajítottuk be a sötétlő vízbe a fehéren világító testeket, és ez ellen Tündének sem volt különösebb kifogása – mindenesetre nem volt olyan harcias, mint korábban. Aztán meguntuk ezt a játékot, meg fáztunk is már erősen, úgyhogy befejeztük az egészet, felöltöztünk és elmentünk egy bárba, mivel hazamenni még nem akart senki.

A bárban én nemigen figyeltem a többiekre, az az igazság. Csillával voltam elfoglalva, fűztem a csajt, hogy ezt az ellenszenves kifejezést használjam, és úgy két-három óra felé ott is hagytam a társaságot – Csillával az oldalamon. Lótos Peti és Vanda is velünk tartottak.

Az apám nem sokkal érettségi előtt halt meg, az anyám meg Kanadában él, úgyhogy akkoriban az egyetemista nővéremmel laktam egy lakásban, aki azonban nem itthon járt egyetemre, hanem Debrecenben, úgyhogy tulajdonképpen egyedül éltem. Nem volt tehát gond felvinni Csillát, hogy megint egy ilyen hülye szófordulatot alkalmazzak. Mindegy, Csilla velem jött (állítólag otthon úgy tudták, Vandánál alszik), velem is aludt, már előtte nemigen aludt, de utána annál inkább. Lótosék is hozzám kéredzkedtek fel (Vanda amúgy, a hivatalos verzió szerint Csillánál töltötte az éjszakát), és berendezkedtek a nagyszobában, mert a nővéremébe csak nem akartam őket beszabadítani. Ők se sokat alhattak először, aztán pedig jó mélyen utóbb.

Engem is mély álomból riasztott a telefoncsörgés. Dávid hangján szólalt meg a kagyló, egy kétségbeesett Dávid sípoló, sipító hangján. Így tudtam meg, ettől a fülsértő, félig gyerek-, félig nőiesen hisztis hangtól, hogy Tünde nem jött ki a partra, s a ruhái még mindig ott hevernek, ahol levetette őket. Peti mellettem állt, ő is mindent hallott, nem kellett elismételnem egy szót se. Fogalmunk sem volt, mit tegyünk, mit feleljünk Dávidnak, mivel nyugtassuk meg, szóljunk-e valamit egyáltalán. Nem szóltunk. Lecsaptam a kagylót. Aztán hosszú ideig csak álltunk belemerevedve a pillanatba, kerültük egymás tekintetét és ziháltunk.

Kegyetlen egy ébredés volt, kibaszott egy hajnal!