A magasban fecskék szállnak,
hírnökei tavasznak, nyárnak.
Pici lányom nézte, nézte,
hogy cikázik fönn a fecske
Nézte, míg csak bírta szeme.
Hej! – ha Ő is repülhetne!
Fel-fel, a vakító kékbe,
s Ő is épp így visszatérne,
visszaszállna, ide az ölembe,
csókot lehelni őszülő fejemre.
Megölelném szárnyaló kis lelkét,
ahogy Ő öleli álmában a fecskét.
Képzeletben piciny tenyerébe zárja,
tán suttogja is: ne félj, te kis drága!
Aztán a bársony kalitkát kitárja,
puszit kap fejére az apró madárka.
Elrepül, messze száll, hosszan néz utána.
Hogy elengedte, most már meg is bánta.
...De éjjelente látja, míg alszik cumijával,
repül a fecskéje, fején puszijával.
Aludj kicsi fecském, édes kicsi lányom.
Itt ülök ágyadon, álmodat vigyázom.
- Most megrebbent a pillád.
Kinek int kezecskéd?
Ó, már én is látom:
itt suhant a fecskéd!

1981