Térkövek

I. Volt itt...

Volt itt utca, és
nagy találkozás,
barikád és ütközet.

Feltépett idő, s
(összeillenénk?!)
megtalált, tört térkövek.

II. Pillanat

Lehúzta lábáról a harisnyát, mint álarcát a rabló
egy rohamos tett
után,
tarisznyájában milliók kuncogtak
már,
de ő szorongva dőlt
hanyatt az ágyon –
már biztosan tudta, hogy
vétkezett.

III. Szerelem
(a trafóházban)

„Vigyázz!” – vezeték.
Valóban, ráz is?
„Ki itt ...”, s nehogy csodálkozz!

Tilalomszépség:
vágy, s szembef(r)ázis.
Félsz? – Csak egyszer halálos!

IV. Szellemes

Te nem akarsz tenni értem,
én nem tudok ellened.
Te tudsz tenni magadért,
s teszel is – ellenem!
Én tudok tenni érted –
életem erre megy ...
hülyeség, magam sem értem,
te azt mondod, szellemes .

V. Gyönyör

Csak meglesett pillanat a gyönyör;
pongyolakanyarintásnyi önvesztés,
mely eléd villant egy meztelen testet.
Míg fel nem fogod végre, hogy vétkeztél.
S mire magad, akarva, levetkezted –
szégyenlős volnál? –, máris öltözöl.

VI. Szerelem

Délelőtt tíz órakor, amikor egy hét után hazatértem
éhesen, vágyódva utánad, már nem voltál otthon.
Szétnéztem, láttam a tojásos tányért, kenyeret a szekrényben,
megnyugodtam, jóllakva mentél el, s csak ez a fontos.

VII. Hajszárító

kergeti magasba
oly gyorsan a vizet,
ahogy rendezgetve lágy fürtjeid
idegen erezettel fodrozott tenyérrel,
s szívedig fésülő ábrándozással,
vonzalmaid kócos hullámait:
halántékod fölött a csatot
betűzve
nem kérdezted meg,
mint szoktad ilyenkor mindig,
nekem így
tetszel-e.

VIII. Olykor máris elfelejtem

Sötét haja közt naporcácskája
mosolyog, mielőtt elvész az éjszakába:
alakja az enyhe alkony bája,
a tűnő nap lehulló karcsú fénysugára.
Néha úgy érzem, én vagyok az Idő és én az Éj,
ma már tudom, csak sejtjeim örök rejtekébe vész!

 

© Kállai Emőd, 2006.