Előszó

Kedves Olvasó!

Nem a költő szól Önhöz.

Jelentem, „én már gyermekkoromban” sem akartam költő lenni. Nem is lettem az.

A költői, írói címet egymásnak adományozzák manapság tanult hivatalnokok, tanszéki, szerkesztőségi segédek, kiadói főítészek, terjesztői guruk, s más effélék. Legtöbbjüknek hála és köszönet, mert pártokba, szövetségekbe, hordákba verődve a nyilvánosságot az Érték nevében eléggé hatékonyan védik ellenem. Egyszer egy irodalmi lap főszerkesztője például valamiféle pallérozott míveltségű, ámde biedermeier házi bohócnak titulált, nyomatékkal figyelmeztetve engem, hogy attól még nem költő valaki, hogy családja, ismerősei, hallgatói, olvasói, a lelkes fiatalok, egyszóval értő kortársai rajongva nyilvánítják ki tetszésüket. Nos, ebben megszívlelendő igazság rejlik, de énnekem mégsem értetődik magától, hogy miért kellene eleve másokat előnyben részesítenem. Nekem nagyon jó ez a közönség, s mint mondtam, egyébként sem akartam költő lenni. Gyermekkoromban sem.

Sőt gyerek sem akartam lenni. Sőt, lenni sem akartam. Állítólag fel is akasztottam magam a köldökzsinórra, de levágtak. Ezt a szomorú téli napot azóta mint első születésem napját tartják nyilván. (A másodikat még nem készítettem elő.) Egyszóval bizarr, morbid (most más kevéssé magyar kifejezés nehezen jut eszembe) tréfa ez az egész. Szabad nevetni.

Továbbá rendszerváltó sem akartam lenni. Nem is vettek listára. A rendszerváltók is mindig másik csapatba tartoznak. Amikor a hetvenes évek közepén feljelentettem a rendőrségen egy szovjet tisztet és inasát lopásért, kifosztásért, úgy tűnt, én vagyok széles e hazában az egyedüli kárvallott. A kihallgató azt mondta, naív vagyok. A 'házi bohóc' jelző jobb lett volna. Nagyobb védelmet jelenthetett volna a Szovjet Katonai Ügyészség zaklatásaival szemben. Bizarr, morbid tréfa, mondom, de tény, hogy a ruszki ármiját se én kergettem ki. Én csak örültem a többiekkel, amikor elhagyták az országot. Nem szoktam megünnepelni, hogy kimentek, de ismerek olyanokat, akik így tesznek. Korábban ők ünnepeltették, velem is, hogy itt voltak. Ezerkilencszázhetven táján Nagykállóban diákként kirendelt szoboravató voltam az elmegyógyintézet előtt felállított katonai emlékműnél. Az ismeretlen katonát a köznyelv Ivánnak nevezte el. Iván ma temetetlenül fekszik a ravatalozó előtti fűben. Édesanyám temetésekor úgy belebotlottam, hogy keresztülestem rajta. Nagy nehezen aztán csak felálltam. Mint eddig is mindig. Mint mindig mindannyian, kedves Olvasó!

Nem a költő szól Önhöz. Csak passzió, hogy néha verset írok. Házi bohóc, udvari bolond vagyok, de néha nekem is kedvem támad sírni-kacagni. Ilyenkor édesanyám simogató kezét idézi arcomra minden felém irányuló őszinte tekintet.

2005. szeptember 6.