Októbernek hűvös táján
Barna erdő integet.
Poros úton, fáradt vándor,
Vánszorogva lépeget.

Hová tart ő, hova indult,
Tán maga sem tudja már,
Arca rögös barázdáján
Árkot szántott a magány.

Lassan lépdel hegyen-völgyön,
Kinek élte hontalan,
Olykor elnéz messzeségbe
Kinek célja, céltalan.

Kis falucska egyik végén
Áll egy öreg temető.
Oda indul, – tán ott nyugszik
Egy régi, kedves szerető.

Szomorúfűz ága alatt
Kicsi, kopott sírhalom,
Száraz arcán most először
Tűnik fel a fájdalom.

Fáradt, borús két szeméből
Nem szivárog most se könny,
Arca távol-pillantásán,
Furcsa, fájó nagy közöny.

Bíborszárnyán naplementnek
Sugaránál elpihen,
Szomorúfűz rakja ágyát,
S ringatja el csendesen.

Ott találák másnap reggel
Őt a kopott sír felett,
Hideg követ ölelt karja,
A régi, kedves lány helyett.

Fülemüle sírja hantján
Bánatos dalt énekel,
Hosszú, bolygó útja végén,
Vándorlelke megpihen.