MÁSODIK KÖTET

HARMINCKETTEDIK FEJEZET
A tengerészkadét végromlása

A derék Cuttle kapitány, bár a hetek elrepültek felette, mióta erődítményébe visszahúzódott, nem vonta vissza semelyik bölcs intézkedését az esetleges meglepetések ellen, jóllehet az ellenség nem mutatkozott. A kapitány úgy érvelt magában, hogy jelen biztonsága túlontúl tökéletes és csodálatos ahhoz, semhogy hosszú ideig tarthasson; tudta ő, bárha a szél nagyon kedvezőnek mutatkozik is, a szélkakas sohasem áll meg; azonkívül nagyon is jól ismerte MacStingerné rettenthetetlen és elszánt természetét: ez az amazon bizonyára minden erejét annak a feladatnak szentelte, hogy őt felfedezze és elfogja. E kézzelfogható érvek Cuttle kapitányt igen zárkózott és magányos emberré tették, ritkán lépett ki az este leszállta előtt, de még akkor is csak a legsötétebb utcákba merészkedett, vasárnap pedig egyáltalán ki sem mozdult; s az erőd falán kívül és belül egyaránt úgy kerülte a női kalapokat, mintha az ilyesmit legalábbis dühöngő oroszlánok viselnék.

A kapitány álmodni sem merte, ha MacStingerné egyszer séta közben megrohanná, ellenállást is tanúsíthat. Érezte, hogy ő erre nem volna képes. Képzeletben szinte látta magát, mint egy szelíd bárányt, ahogy bedugják egy bérkocsiba és viszik, egyenesen vissza régi tanyájára. Előre látta, ha egyszer aztán oda befalazzák, örökre vége lesz; a kalapját elveszik, és MacStingerné éjjel-nappal őrzi, szemrehányások özönét zúdítja a fejére zsenge gyermekei füle hallatára; a bizalmatlanság és gyanú megvetett céltáblája lesz, szörnyeteg a gyermekek szemében, anyjuk előtt pedig leleplezett áruló.

Valahányszor a kapitány képzelete ezeket a sötét képeket elébe festette, rögtön elborította a veríték, és rendkívüli lehangoltság lett úrrá rajta, rendszerint, mielőtt esténként kiosont az ajtón, hogy egy kis levegőt szívjon. Ismervén a kockázatot, a kapitány ilyenkor vesztőhelyre indulók ünnepélyes komolyságával búcsúzott, lelkére kötötte a fiúnak, hogy ha elvesztené szem elől egy időre, csak lépkedjen továbbra is az erény ösvényén, és tartsa tisztán a sárgaréz szerszámokat.

Nehogy a külvilágtól mégis teljesen elvághassák, a kapitánynak az a szerencsés ötlete támadt, hogy a Köszörűst megismerteti néhány titkos jellel, amelyek révén a baj óráiban jelenlétét és hűségét tudathatná. Hosszas töprengés után a kapitány arra határozta el magát, hogy megtanítja a "Csak fel, vígan, vígan!" kezdetű hajósdalra, és mikor Rob ebben a tökéletesség szárazföldi embernek egyáltalán elérhető fokára jutott már, a kapitány még a következő titokzatos utasításokat véste az eszébe:

- Nos, fiam, most ide figyelj! Ha engem elfognak...

- Elfogják, kapitány! - kiáltott közbe a fiú, és még kerekebbre nyitotta kerek szemét.

- Ha, fiam - folytatta a kapitány vészjóslóan -, ha én valaha elmennék hazulról, azzal a szándékkal, hogy vacsorára hazajövök, de huszonnégy órán belül sem térnék vissza, menj el a Brig Place-re, és fütyüld el ezt a nótát ott, ahol én azelőtt horgonyoztam, nem mintha föltett szándékkal fütyülnéd, érted, hanem csak úgy véletlenül. Ha én ugyanezzel a nótával felelek, akkor vitorlázz el fiam, és csak huszonnégy óra múlva térj vissza; de ha más nótával válaszolok, akkor csak hajózz ide-oda egy kicsit, amíg újabb jelet nem adok. Megértetted a parancsokat, fiam?

- De hát hogy hajózzak én ide-oda, kapitány úr, az utcán?

- No, szép kis hajós vagy, hallod - mérte végig a kapitány szigorúan -, hogy még a hajós ábécét sem tudod. Hát csak úgy járkálsz ide-oda egy kicsit, a közvetlen közelben. Érted most már?

- Igenis, kapitány úr.

- Jól van, fiam - szólt ekkor a kapitány kiengesztelődve. - Úgy is tégy aztán.

Az esetleges vállalkozás sikere érdekében a kapitány néha, esténként zárás után, el is próbáltatta a jelenetet; ilyenkor visszavonult a bolt mögötti nappaliba, mintha MacStingerné szállásán volna; onnan figyelte aztán szövetségesét, a falba vágott kémlelőnyíláson keresztül. Rob, a Köszörűs, ilyen próbák alkalmával olyan szabatosan és ügyesen teljesítette a kötelességét, hogy a kapitány különféle időkben hét darab hatpennyssel ajándékozta meg, megelégedése jeléül. Lelkébe lassan az olyan ember megnyugvása lopózott, aki elkészült a legrosszabbra, és minden ésszerű óvóintézkedést megtett a könyörtelen sors eshetőségei ellen.

Mindazáltal nem hívta ki a rossz sorsot, s egy szikrával sem lett vállalkozóbb szellemű, mint azelőtt. Noha a jólneveltség szigorú követelményének tekintette, hogy mint a család barátja, részt vegyen Dombey úr esküvőjén (amelyről Perch értesítette), és a karzatról nyájas és helyeslő arccal tekintsen le Dombeyra; mindamellett bizony bérkocsin ment a templomba, és a kocsi mindkét ablakát elfüggönyözte. MacStingernétől való félelmében még így is aligha kockáztatta volna meg a kalandot, mivel azonban a rettegett hölgy Melchisedech tisztelendő hívei közé tartozott, nagyon valószínűtlennek látszott, hogy a hivatalos egyház kebelében lezajló szertartáson is megjelenjék.

A kapitány teljes biztonságban hazaérkezett, és megint belezökkent új élete kerékvágásába, anélkül, hogy az ellenség részéről különösebb riadalom érte volna, mint amennyi már elkerülhetetlen volt a számára, az utcán mutatkozó női kalapok miatt. Azonban egyéb dolgok nagyon súlyosan nehezedtek a kapitány lelkére. Walter hajójáról még mindig semmi hír sem érkezett, Sol Gills felől sem. Florence nem tudott a műszerárus eltűnéséről, és Cuttle kapitánynak nem volt szíve hozzá, hogy elmondja. Amint a kapitány reménysége egyre jobban halványodni kezdett, hogy a nagylelkű, nemes, kedves fiút még egyszer láthassa, akit a maga egyszerű módján, gyermekkorától úgy szeretett, szinte ösztönszerű ijedséggel riadt vissza attól a gondolattól, hogy Florence-szel még egy szót is váltson. Ha jó hírt közölhetett volna, a kapitány szembeszállt volna az új díszben pompázó házzal és a ragyogó bútorzattal is - noha a templomban látott hölggyel kapcsolatban mindez igen félelmes volt előtte -, és valahogy utat tört volna Florence színéig. Hanem amikor közös reményeik láthatárán komor felhők tornyosultak, a kapitány úgy érezte, mintha ő maga is újabb szerencsétlenséggel és bánattal sújtaná Florence-et, és már úgy rettegett a Florence-szel való találkozástól, mint MacStingernétől magától.

Hűvös, sötét őszi este volt, és Cuttle kapitány tüzet gyújtott a kis nappaliban, amely most jobban hasonlított egy hajó kabinjához, mint valaha. Zuhogott az eső, és tombolt a szél. A kapitány kisétált egy kicsit a háztetőre öreg barátja szeles hálószobájából, hogy szemügyre vegye az időt, s szinte sírt a szíve, amikor látta, milyen vad és sivár. Nem mintha az időt szegény Walter sorsával hozta volna összefüggésbe, vagy kételkedett volna, hogy ha a gondviselés hajótörésre és pusztulásra ítélte, akkor már régen elpusztult. Függetlenül gondolatai tárgyától, a kapitány olyan csüggedtséget érzett, és reményei annyira elhalványodtak, mint nála bölcsebb embereké is - ezelőtt is, ezután is.

Cuttle kapitány, nekifeszítette arcát a rézsút csapódó esőnek és a metsző szélnek, s felnézett a súlyos felhőtömegre, amely sebesen vágtatott tova a háztetők vadona fölött. Vigasztalást keresett, de hasztalanul. Közvetlen környezete sem volt biztatóbb. Különféle ládákban és egyéb fadobozokban a Köszörűs galambjai búgtak, mint megannyi útnak induló bánatos szellő. Egy zilált, tengerészkadét formájú szélkakas, távcsővel a szemén, mely valaha látható volt az utcáról, de az azóta emelt falak régen elfödték már, panaszosan csikordult rozsdás sarkain, amint a szél körbe-körbe forgatta, és kegyetlenül játszott vele. A kapitány durva kék posztókabátján úgy álltak a hideg esőcseppek, mint acélgyöngyszemek és alig tudta magát tartani a kemény, északnyugati szélben, úgy nekinyomakodott, hogy átemelje a korláton, és elterítse lenn, a kövezeten. "Ha ilyen időben él még remény valahol - gondolta a kapitány, kalapjába erősen belekapaszkodván -, minden bizonnyal odabenn honol, nem pedig az ajtón kívül!" - így hát csüggedten csóválta meg a fejét, s bement megkeresni.

Lassan ment le a kis nappaliba, és leülvén szokott karszékébe, belenézett a tűzbe, hogy ott kutassa; de itt sem látott reményt, noha a tűz ugyancsak fényesen égett. Majd a dohányszelencéjét meg a pipáját vette elő, és ott kereste a reménységet a pipa parazsában és a felgomolygó füst füzéreiben, de bizony nem volt ott egy szemernyi a remény horgonyának még a rozsdájából sem. Majd egy pohár groggal próbálkozott, de a pohár mélyén is csak mélabús igazságok rejlettek, nem is itta ki, csak félig. Ide-oda járkált a boltban, és a műszerek közt kutatott a reménység után. De a műszerek konokul egyre olyan számításokat végeztek, bármilyen ellenvetéseket tett is a kapitány, hogy mindig ott végződtek a magányos tenger fenekén.

A szél egyre zúgott, az eső egyre csapkodta a magányos ablaktáblákat. A kapitány odaült a bolti asztalra állított tengerészkadét elé, és amint kabátja ujjával a vizet szárogatta a tisztecske egyenruhájáról, elgondolkozott rajta, hány esztendő suhant el ennek a tengerészkadétnak a feje felett, míg úgyszólván semmi változás nem történt hajójának társaságában; és hogy dőltek a változások csőstül és milyen pusztítóak! A kis nappali társasága hogy felbomlott és szerteszóródott a világban! Senki sem hallgatja már a Világszép Klára románcát, még ha volna is, aki elénekelje talán, aminthogy az sincs; mert a kapitány biztosan tudta, hogy ezt a balladát rajta kívül senki elénekelni nem tudná, s azt is, hogy ő, a jelenlegi körülmények között, meg nem kísérelné.

Wally nyájas arca sincs sehol. A kapitány egy pillanatra abbahagyta a tengerészkadét egyenruhájának szárítgatását, és kabátja ujját arcához emelte. Sol Gills jól ismert parókája meg gombja már csak a múltból kísértett vissza, szegény Richard Whittingtonnak végleg fütyült a sors; minden terv és elképzelés a tengerészkadéttal kapcsolatban, ott hányódott árboc és kormány nélkül, a habok végtelen sivatagán.

A kapitány csüggedten töprengett, s a tengerészkadétot törülgette, részint a régi barát iránti kegyeletből, részint szórakozottságból. Egyszerre kopogás hallatszott a boltajtón. Rob, aki ott ült a bolti asztalon, egész testében megremegett. Kerek szemét ráirányította a kapitányra, s alighanem azt forgatta az eszében legalább ötszázadszor már, vajon nem gyilkosságot követett-e el a kapitány, hogy olyan rossz a lelkiismerete, és ide-oda rohangál folyton?

- Mi az? - kérdezte a kapitány halkan.

- Valakinek az ökle, kapitány - felelt Rob, a Köszörűs.

A kapitány, pirongó és bűnös arccal tüstént belopakodott a nappaliba és bezárkózott, Rob pedig ajtót nyitott. Csak a küszöbről beszélt volna a látogatóval, ha női ruhában van; mivel azonban a férfinemhez tartozott, és a Robnak adott parancs csak a nőnemre vonatkozott, a Köszörűs kitárta tehát az ajtót, hogy a látogató bejöhessen. Gyorsan be is lépett, nyilván örült, hogy fedél alá került a csapkodó záporból.

- Burgess és Társának szép kis munka lesz, mindenesetre - szólt a látogató, s részvéttel tekintett csuromvizes és sáros lábaszárára. - Ó, hogy van, Gills úr?

Ez az üdvözlet a kapitánynak szólt, aki egészen nyilvánvalóan és átlátszóan színlelte, hogy csak úgy, véletlenül lép ki a nappaliból.

- Köszönöm kérdését - folytatta a látogató egy lélegzetre -, nagyon jól érzem magamat, nagyon szépen köszönöm. Nevem Toots. Toots úr.

A kapitány emlékezett rá, hogy látta már ezt a fiatalembert az esküvőn és meghajolt. Toots nagy kuncogással válaszolt, és mivel szokása szerint zavarban volt, nehezen lélegzett és hosszasan rázogatta a kapitány kezét; majd egyéb mentőeszköz híján Robnak esett, és annak a kezét kezdte rázni a legmelegebb és leglekötelezőbb módon.

- Nézze csak, Gills úr - szólalt meg a látogató végre, igen meglepő lélekjelenléttel -, szeretnék önnel néhány szót váltani D. O. M. kisasszonyról. Hiszen tudja!

A kapitány hasonló komolysággal és titokzatossággal azonnal a kis nappali felé intett a vaskampóval, s Toots úr követte.

- Ó! De bocsásson meg - mondta Toots úr, föltekintve a kapitányra, leült a tűz mellé a székre, amelyet a kapitány tolt alája -, nem ismeri ön véletlenül a Csirkét?

- A Csirkét!

- A Viador Csirkét! - magyarázta Toots úr.

Mivel a kapitány csak a fejét rázta, Toots úr kifejtette, hogy a szóban forgó személy ama ünnepelt közéleti férfiú, aki dicsőséggel halmozta el önmagát és a hazát a shropshire-i Vasöklűvel szemben vívott hősi küzdelemben; de szemmelláthatóan ez a magyarázat sem nyújtott a kapitánynak kellő felvilágosítást.

- Kinn áll az ajtó előtt, ennyi az egész - folytatta Toots. - No de nem tesz semmit, talán nem ázik meg olyan nagyon.

- Kiadhatom a jelszót, egy pillanat - szólt a kapitány.

- Nos, ha volna olyan jó megengedni neki, hogy itt üljön a boltban, azzal a fiatalemberrel - kuncogott Toots úr -, nagyon hálás lennék, mert, tetszik tudni, nagyon könnyen megbántódik, és a nedvesség sem tesz jót az izmainak. Majd én behívom, Gills úr.

Toots kiment a boltajtóba, sajátszerű füttyöt küldött az éjszakába, amely egy sztoikus nyugalmú férfiú alakját idézte föl. Bozontos fehér köpönyeget viselt, egyenes karimájú kalapot, haja nagyon kurta volt, betörött orra, két füle mögött pedig számottevő puszta és terméketlen terület.

- Ülj le, Csirke - utasította Toots úr.

A szolgálatkész Csirke kiköpte a szájából azt a néhány szál szalmát, amin éppen elkérődzött, aztán új készletet vett be a kezében szorongatott tartalékból.

- Ugyan, nem volna egy korttyal kéznél - szólt a Csirke, csak úgy általánosságban. - Ez a szakadó idő nem tesz jót az olyan embernek, aki a mindenkori formájából él.

Cuttle kapitány odanyújtott neki egy pohár rumot, s a Csirke, fejét hátravetve, úgy öntötte magába, mint egy hordóba, csak ennyit mondott, hogy: - Gyerünk befelé! - Aztán Toots úr és a kapitány visszatértek a nappaliba, és a tűz előtt elhelyezkedve, Toots úr elkezdte:

- Gills úr!

- Visszakozz! Nevem Cuttle.

Toots úr roppant zavart képet vágott, s a kapitány továbbfűzte a szót.

- Cuttle kapitány a nevem és Anglia a hazám, ez itt a lakóhelyem, és áldott legyen a teremtés, Jób - vetette utána, mintegy alátámasztva az idézet tekintélyét.

- Ó! És Gills urat nem láthatnám? Mert...

- Ha ön Sol Gillset láthatná - kiáltott fel a kapitány mély érzéssel, nehéz kezét odatette a Toots térdére -, az öreg Sol, tudja, a saját szemével, így, ahogy ön itt ül, hát akkor szívesebben látott vendégem lenne nekem, mint a jó hátszél a hajónak szélcsend után. Sol Gillset bizony nem láthatja. És miért nem láthatja Sol Gillset? - folytatta a kapitány, mert észrevette Toots arcán, hogy szava mélységes hatást tesz a lelkére. - Azért, mert ő láthatatlan.

Toots úr izgalmában már éppen kimondta volna, hogy nem tesz semmit, köszöni szépen, de azután mégis ez lett belőle:

- Teremtő atyám!

- Solomon Gills - folytatta a kapitány - rám bízta a kormányt itt, egy írásban, de noha a tulajdon bátyámnál jobban szerettem, nem tudok többet arról, hová ment el, miért ment el, akár az úr maga, hogy az öccsét ment-e megkeresni, vagy a fejével volt-e valami baj. Egy reggel szürkületkor eltűnt a födélzetről egyetlen csobbanás, egyetlen vízgyűrű nélkül. Tűvé tettem érte mindent, de szem nem látta, fül nem hallotta, rejtély födi, hová lehetett.

- Szent ég! Dombey kisasszony nem tudja - sóhajtott Toots.

- Nos, hát kérdezem öntől, mint érző szívű embertől - szólt a kapitány, lehalkítva a hangját -, ugyan, minek tudná? Miért tudatnánk vele mindaddig, amíg nem okvetlenül szükséges tudnia? Hogy húzott az öreg Gillshez, milyen barátságos volt hozzá a drága teremtés, milyen nyájas, milyen, de hát minek is mondani? Hiszen ismeri őt.

- Bizony ám! - kuncogott Toots úr, és zavarában a füle tövéig pirult.

- És most tőle tetszett jönni?

- De tőle ám! - kuncogott Toots.

- Akkor hát csak annyit mondhatok, hogy angyalt ismer ön, s angyal küldte errefelé a hajójárattal.

Toots úr nyomban megragadta a kapitány kezét, és arra kérte, legyenek jó barátok.

- Szavamra és becsületemre! - kiáltott fel Toots úr nagyon komolyan. - Igen nagy lekötelezettje lennék, ha módot adna nekem, hogy jobban megismerkedjünk. Nagyon szeretném jobban ismerni, kapitány úr. Nagyon hiányzik nekem a jó barát. Az öreg Blimbernél a kis Dombey volt a barátom, és lenne most is, ha élne. A Csirke, tetszik tudni - folytatta Toots úr csüggedt sóhajjal -, nos, igen csodálatra méltó ember a maga nemében, a legélesebb elme talán az egész világon. Nincsen eset, hogy meg ne állná a helyét, s mindenki azt mondja, de hát én nem tudom, azért még nem a világ teteje ő sem. Hát ugye, hogy Dombey kisasszony angyal! Ha van a világon angyal, hát Dombey kisasszony az. Mindig is mondtam. És valóban, kapitány úr, tudja, nagyon lekötelezne, ha megengedné, hogy ápoljam önnel az ismeretséget.

Cuttle kapitány igen udvariasan fogadta ezt a javaslatot, bár határozott igennel le nem kötötte magát, csupán annyit mondott:

- Bizony, bizony, édes fiam. Majd meglátjuk, meglátjuk. - Ezzel emlékeztette Toots urat, hogy az előbb valami sürgős küldetést említett, amelynek mostani látogatását is köszönni lehet.

- Hát a dolog úgy áll, hogy attól a fiatal leánytól jövök. Nem Dombey kisasszonyt értem, hanem Susant, tetszik tudni.

A kapitány biccentett, s arca komolyra vált, mintha azt akarta volna jelezni, hogy azt a fiatal leányt ő is igen nagyra becsüli.

- Hát elmondom önnek, mi a helyzet - folytatta Toots úr. - Tetszik tudni, néha elmegyek, hogy Dombey kisasszonyt meglátogassam. Nem éppen azért indulok el hazulról, hogy odamenjek, hanem előfordul, hogy véletlenül éppen azon a környéken járok; no és ha már arrafelé járok, hát csak benézek.

- Természetesen - jegyezte meg a kapitány.

- Igenis - folytatta Toots. - Hát ma délután is odamentem. Becsületszavamra, nem hiszem, hogy lehetséges-e egyáltalán fogalmat is alkotni arról, milyen angyal volt Dombey kisasszony ma délután.

A kapitány ismét fejbiccentéssel felelt, jelezvén, hogy másnak talán nem volna könnyű, de ő egészen más.

- Aztán, amikor kijöttem, az a fiatal lány váratlanul behívott a kamrába.

A kapitánynak pillanatnyilag mintha súlyos kifogása lett volna a dolgok ilyen menete ellen, mert székében hátradűlve, bizalmatlan, csaknem fenyegető arccal nézte Toots urat.

- Ahol aztán - folytatta Toots úr - átadta ezt az újságot. Azt mondta, hogy egész nap rejtegette Dombey kisasszony elől, mert olyan valakire vonatkozó dolgok vannak benne, akit Dombey kisasszony meg az öccse jól ismert, aztán elolvasta nekem azt a részt belőle. Igen. Utána pedig azt mondta, de várjunk, mit is mondott csak?

Miközben Toots úr azon fáradozott, hogy teljes szellemi erejét összpontosítsa e kérdés körül, önkéntelenül is a kapitány szemébe nézett, és egyszerre úgy megrémült szigorától, hogy a beszéd fonalának felvétele valóságos gyötrelemmé változott a számára.

- Ó! - kiáltott fel hosszas töprengés után. - Óóóó! Igen! Azt mondta, reméli, talán mégsem igaz; de mivel ő maga nemigen jöhet el hazulról, mert Dombey kisasszonynak feltűnik, arra kért, jöjjek el én ebbe az utcába, Solomon Gills műszerárushoz, aki a szóban forgó fél nagybátyja, és kérdezzem meg tőle, hitelt ad-e ennek a hírnek, vagy hallott valami mást a Cityben? Azt is mondta, ha Gills úrral nem beszélhetnék, akkor beszélhetek Cuttle kapitánnyal. Ejnye ni! - kapott a fejéhez Toots úr, amint ez a felfedezés hirtelen felvillant az agyában. - Hiszen ön az éppen!

A kapitány a Toots kezében levő újságra pillantott, és gyorsan szedte a lélegzetet.

- Nos - fűzte tovább mondanivalóját Toots -, azért történt, hogy egy kicsit későn jöttem ide, mert előbb fölmentem egészen Finchleyig, ahol finom tyúkhúr terem, hogy Dombey kisasszony madarának hozzak. De onnan aztán egyenest ide jöttem, ön biztosan olvasta már ezt az újságot.

A kapitány az utóbbi időben nem vett újságot a kezébe, mert félt, hogy MacStingerné köröző levelét olvasná benne, tehát csak a fejét rázta.

- Felolvassam a cikket? - kérdezte Toots.

A kapitány bólintott. Toots pedig a következőket olvasta a Hajózási Rovatból:

"Southampton. A »Vakmerő« nevű hajó (kapitány Henry James) ma befutott a kikötőbe; rakománya cukor, kávé és rum; jelenti, hogy mikor Jamaikából hazatérőben, útjának hatodik napján teljes szélcsend lepte meg..." - ilyen és ilyen szélességi fok alatt, tetszik tudni - folytatta Toots, s gyenge kísérletet tett arra, hogy a számokkal megbirkózzék, de csakhamar bukfencet vetett az esze közöttük.

- Jó, jó! - kiáltott a kapitány, öklével nagyot ütve az asztalra. - Csak tovább, fiam!

- Szélesség - folytatta Toots, miután döbbenten tekintett a kapitányra - és ilyen és ilyen hosszúság alatt... "az őrszem fél órával naplemente előtt néhány hajóroncsra lett figyelmes, amelyek tőlük körülbelül egy mérföldnyire hánykolódtak. Mivel az idő derült volt, a »Vakmerő« meg amúgy sem haladt tovább, csónakot bocsátottak le, azzal az utasítással, hogy a hajóroncsokat szemléljék meg; amint odaértek, úgy látták, hogy több nagyobb árbocdarab úszik a vizen, valamint egy angol hajó kötélzetének főbb része (a hajó mintegy ötszáz tonnás lehetett) a hajófar egy darabjával együtt, s ezen a »Fiam és Ö...« szavak voltak tisztán olvashatók. Holttesteknek nyomát sem találták a roncsokon. A »Vakmerő« hajónaplója szerint másnap reggel szél támadt, s utána a roncsokat nem látták többé. Semmi kétség aziránt, hogy a feltevések, amelyek az eltűnt »Fiam és Örökösöm« hajó sorsa körül forogtak (mely hajó a londoni kikötőből Barbadosba indult) immár végleges nyugvópontra juthatnak, a hajó a legutóbbi orkánban hajótörést szenvedett, és a legénység mind egy szálig odaveszett."

Cuttle kapitány, mint az emberek általában, kevéssé tudta, mennyi remény maradt még benne a reménytelenségben, mind e pillanatig, mikor ez a reménység megkapta benne a kegyelemdöfést. Míg Toots a közleményt olvasta, s még egy-két percig azután is, úgy ült, szemét a félénk Tootsra szegezve, mint akit megigéztek. Aztán egyszerre felemelkedett, és fejébe nyomva a fényes kalapot, amelyet a látogató iránti tiszteletből az előbb az asztalra helyezett, elfordult és fejét a kis kandalló párkányára hajtotta.

- Ó, hitemre és becsületemre! - kiáltott fel Toots úr, akinek gyöngéd szívét rendkívül meghatotta a kapitány hirtelen lesújtottsága -, micsoda keserves, nyomorult hely is ez a világ! Mindig meghal benne valaki, vagy elmegy, és valami kellemetlen dolgot cselekszik. Az bizonyos, sohasem örültem volna annyira annak az időnek, amikor átvehetem a vagyonomat, ha mindezt tudtam volna. Életemben még ilyen világot nem láttam. Rosszabb mint Blimberék.

Cuttle kapitány nem változtatott helyzetén, csak intett Tootsnak, hogy ne törődjék vele; majd megfordult, keménykalapját egészen a fülére húzta, s igyekezett rendbesimogatni barna arcának vonásait.

- Wally, drága fiam - szólalt meg. - Isten veled! Wally, gyermekem, fiam, barátom, nagyon szerettelek. Igaz, hogy nem voltál az én húsom és vérem - folytatta belebámulva a tűzbe -, nekem az nincs, de olyasmit érzek, amit egy atya érez, ha fiát elveszti. Miért? - kérdezte a kapitány. - Mert ez nem is egyetlen veszteség, hanem legalább egy tucat egyben. Hol az a rózsás arcú, göndör hajú iskolás, aki úgy felderítette ezt a szobát, mint a vidám muzsika, ha hetenként egyszer hazajött? Elsüllyedt, Wallyval együtt. Hol az a friss legényke, akit soha semmi el nem fárasztott, el nem csüggesztett, aki úgy pirult és úgy csillogott a szeme, ha a mi gyönyörű csillagunkról évődtünk vele, hogy öröm volt nézni? Elsüllyedt, Wallyval együtt. Hol az a korán férfias lélek, az a csupa tűz, aki nem nézhette, hogy az az öreg ember egy pillanatra is elcsüggedjen, és semmivel sem törődött rajta kívül? Elsüllyedt, Wallyval együtt. Nem is egy Walter. Egyszerre húsz Waltert ismertem és szerettem, és az mind a nyakába fogódzott, amikor elmerült, és most valamennyi itt szorong az én nyakam körül!

Toots úr csendesen ült, s az újságot hajtogatta össze a térdén, olyan kicsire, amekkorára csak lehetett.

- Hát te, Solomon Gills - folytatta a kapitány, belebámulva a tűzbe -, szegény, öcséd vesztett, öreg Solomon, te ugyan hová lettél? Hiszen téged is énrám bíztak; utolsó szavai ezek voltak: "Vigyázzon a bátyámra!" Mi ütött beléd, Solo, hogy csak úgy elmentél, és faképnél hagytad Ned Cuttle barátodat? Mit írjak én most felőled számadási könyvembe, amelyikbe a mi fiúnk onnan fölülről belenéz majd? Solo Gills, Solo Gills! - ingatta a kapitány a fejét. - Nézd meg valahol azt az újságot, messze hazulról, és senki sincs a közeledben, aki Waltert ismerte volna, s akivel válthatnál egy-két szót róla: bizony egyszerre elkap a vihar, és csakúgy lerogysz a mélybe, fejjel, tudom!

A kapitány mély sóhajjal Toots felé fordult, mintha erőszakkal emlékeztette volna magát a nevezett úr jelenlétére.

- Édes fiam - szólt aztán -, meg kell mondania becsületesen annak a fiatal leánynak, hogy ezek a végzetes hírek bizony igazak. Ez nem regény, látja, amit itt felolvasott. Ez benne áll a hajónaplóban, az pedig a legigazibb könyv, amit csak ember írhat. Holnap reggel majd kinézek a városba, és kérdezősködöm, bár tudom, hogy az eredmény jó nem lehet. Semmi esetre sem. Ha holnap délelőtt benéz hozzám, megtudja, mit hallottam; hanem annak a fiatal leánynak megmondhatja: Cuttle kapitány azt üzeni, hogy vége. Vége! - Ezzel a kapitány kampójával levette fejéről a kalapot, kivette a zsebkendőt a mélyéből, és kétségbeesetten sikálta vele őszbe csavarodott fejét, majd leverten dobta a kendőt a kalapba vissza.

- Ó! Biztosíthatom róla, kapitány úr - felelte Toots úr -, hogy én is borzasztóan szomorú vagyok. Szavamra, rendkívül, noha a szóban forgó féllel nem álltam ismeretségben. - Mit gondol, Gills kapitány, akarom mondani Cuttle úr, nagyon meg fogja hatni a hír Dombey kisasszonyt?

- Ugyan, a jóisten áldja meg - mondta a kapitány, s némi szánalommal szemlélte Toots úr ártatlanságát -, hogy meg fogja-e hatni? Hát hiszen, amikor az a drága szép teremtés csak akkora volt, ni, már akkor is úgy szerették egymást, mint két ifjú galamb.

- Úgy? - kérdezte Toots úr, jelentékenyen megnyúlt ábrázattal.

- Még az isten is egymásnak teremtette őket - folytatta a kapitány gyászosan -, de hát mit számít ez már!

- Becsületem szentségére! - kiáltott fel Toots, mély megindultság és esetlen kuncogás különös vegyülékével bökkentve a szavakat. - Most még szomorúbb vagyok, mint az előbb. Tudja, Gills kapitány, én, én határozottan imádom Dombey kisasszonyt, én, én igazán betege vagyok ennek az imádatnak - zihálta Toots és az erő, amellyel ez a vallomás a boldogtalan Tootsból kikényszerült, elárulta érzéseinek őszinteségét -, de ugyan miként volna elképzelhető, hogy őt valóban szeretem, ha nem éreznék igazi sajnálatot, amikor szenvedni látom, akármi legyen az oka ennek a szenvedésnek. Az én szerelmem nem önző érzés, tudja - folytatta Toots, a kapitány elérzékenyülése nyomán támadt bizalommal. - Ez olyan dolog nálam, tudja Gills kapitány... ha elérhetném, hogy egy kocsi menjen rajtam keresztül vagy valaki rám tiporjon, vagy, vagy ledobjanak valami igen magas helyről, egyszóval bármi ilyesmi történjék velem Dombey kisasszony kedvéért, igazán a legnagyobb boldogságom lenne.

Toots úrból fojtott, halk hangon dőlt a vallomás, nehogy szava a féltékeny Csirke fülébe találjon, aki ugyanis esküdt ellensége volt minden gyöngéd érzelemnek. A visszafojtás erőfeszítése aztán, érzéseinek erejével párosulva, egészen a füle hegyéig pirossággal öntötte el, s Toots úr az önzetlen szerelemnek olyan megindító képét nyújtotta, hogy a derék kapitány vigasztalólag veregetett a hátára, és fölszólította, hogy csak tartson ki, és ne hagyja magát.

- Köszönöm, kapitány - válaszolta Toots úr -, igazán kedves öntől, hogy nagy szomorúságom közepette részvéttel van irántam. Őszinte lekötelezettje vagyok. Mint az imént is mondottam, igazán szükségét érzem egy jó barátnak, és őszintén örülnék, ha tovább ápolhatnánk az ismeretséget. Bár vagyonos vagyok - szólt Toots eréllyel -, el sem gondolhatja, milyen nyomorult állat vagyok én így. Az üresfejű tömeg, amikor együtt lát engem a Csirkével és egyéb kiváló egyénekkel, azt hiszi, boldog vagyok; pedig nyomorultnak érzem magam. Dombey kisasszonyért szenvedek, Gills kapitány. Nem tudom végigenni az ebédemet, semmi gyönyörűségem nem telik a szabómban, és sokszor sírok, ha egyedül vagyok. Biztosítom, nagy örömömre fog szolgálni, ha holnap reggel visszajöhetek, sőt, ha visszajöhetnék ötvenszer is.

Toots úr e szavak után megrázta a kapitány kezét, és eltüntetvén felindulásának a Csirke átható tekintete elől eltüntethető nyomait, kilépett a boltba, a kitűnő férfiú elé. A Csirke féltékenyen őrködött Toots úr fölötti hatalmán, érthető tehát, hogy olyan tekintettel nézte Cuttle kapitányt a búcsúzáskor, amely minden volt, csak éppen jóakaratú nem. Mindazáltal rosszkedvének egyéb látható jele nélkül követte gazdáját. A kapitány nagyon leverten maradt ott, annál emelkedettebb volt a Köszörűs hangulata, mivel csaknem egy fél óráig bámulhatta szemtől szembe a shropshire-i Vasöklű legyőzőjét.

Rob már jóízűen aludt a bolti asztal alatt, de a kapitány még mindig ott ült, a tűzbe nézve; mikor pedig már régen kialudt a tűz is, a rozsdás vasrácsot nézegette, és Walterre meg az öreg Gillsre vonatkozó gondolatok csak úgy rajzottak a fejében. A széljárta, magas fekvésű hálószobába való visszavonulása sem hozott nyugalmat, és a kapitány búsan és fáradtan kelt föl másnap korán reggel.

Mihelyt a Cityben kinyitották az üzleteket, haladéktalanul útnak indult a Dombey és Fia cég felé. A tengerészkadét boltját aznap reggel nem nyitották ki. Rob, a Köszörűs, a kapitány parancsára zárva hagyta az ablaktáblákat, és a ház mintha csak halottasház lett volna.

Úgy esett, hogy Carker úr éppen akkor lépett be az irodába, mikor a kapitány odaért az ajtóhoz. Némán és komolyan fogadván a cégvezető köszöntését, a kapitány összeszedte bátorságát, és követte a szobájába.

- Nos, Cuttle kapitány - szólalt meg a cégvezető, miközben elfoglalta rendes helyét a tűz előtt, de kalapját le sem vette a fejéről. - Ez bizony rossz üzlet.

- Megkapták-e a hírt, ami a tegnapi újságban állt? - kérdezte a kapitány.

- Megkaptuk. Teljesen híven közölték. A biztosítók nagy veszteséget szenvednek. Nagyon sajnáljuk. De semmi sem segít. Ez az élet!

Carker úr közben nagy gyöngéden a körmét reszelgette egy tollkéssel, s a kapitányra mosolygott, aki ott állt az ajtóban és nézte.

- Rendkívül sajnálom szegény Gayt - folytatta Carker -, meg a legénységet. Úgy hallom, hogy legjobb embereink közül többen voltak a hajón. Ez mindig így van. Sok családos ember is. Még vigasztalhatja az a gondolat, Cuttle kapitány, hogy szegény Gaynek legalább családja nem volt.

A kapitány állát dörzsölve állt, s csak nézett a cégvezetőre.

A cégvezető egy pillantást vetett az asztalon fekvő felbontatlan levelekre, azután az újságja után nyúlt.

- Tehetnék önért valamit, Cuttle kapitány? - kérdezte felnézve az újságból s mosolygós, sokatmondó tekintetet vetett az ajtóra.

- Csak azt szeretném, ha valamire nézve megnyugtatna, uram, ami nagyon nyugtalanít.

- Úgy! - kiáltott fel Carker úr. - És mi az? Nézze, Cuttle kapitány, kénytelen vagyok arra kérni, hogy gyorsan végezzünk. Nagyon sok a dolgom.

- Hallgasson meg, uram - szólt a kapitány, s előbbre lépett egy lépést -, mielőtt az én Wally barátom elindult arra a veszélyes útra...

- Ugyan, ugyan, Cuttle kapitány - vágott közbe a csupamosoly cégvezető -, ne beszéljünk veszélyes utakról. Minekünk semmi dolgunk az úgynevezett veszélyes utakkal, kedves, jó barátom. Ön nagyon korán vonulhatott nyugalomba, ha nem emlékszik már arra, hogy minden utazás veszélyes, akár szárazon, akár vizen. Csak nem az a feltevés nyugtalanítja talán, hogy mi, itt a hivatalban idéztük fel ellene azt a rossz időjárást, ami aztán annak a szegény hogyishívjáknak a vesztét okozta? Ugyan kapitány! Az ilyen nyugtalanságokra a legjobb orvosság a szódavíz, meg az, ha az ember jól kialussza magát.

- Fiam - felelt a kapitány halkan -, mert hiszen jóformán gyermek hozzám képest, így hát nem is kérek engedelmet, hogy ez a szó kicsúszott a számon, ha önnek öröme telik az ilyenfajta tréfában, nem olyan úriember, amilyennek én néztem, ha pedig nem olyan úriember, akkor úgy lehet, csakugyan van okom a nyugtalanságra. Most már úgy van, ahogy van, Carker úr. Mielőtt az a szegény fiú a parancs szerint elindult innen, nekem azt mondta, hogy tudomása szerint nem a saját érdekében küldik erre az útra, sem pedig az előmenetele kedvéért. Az volt a hitem, hogy a fiú téved, ezt meg is mondtam neki. Ide is eljöttem, mivel a gazda nem volt itthon, hogy egy-két dolgot barátságosan, csak úgy, a magam megnyugtatására megkérdezzek. És ön felelt is a kérdésekre szívesen. Most pedig nagy megnyugtatásomra szolgálna, mikor úgyis mindennek vége, és az ember vagy nem mordul, vagy felfordul, amit mint tudományos ember megtalálhat a könyvben és megérdemli, hogy meg is jegyezze, nagyon szeretném tudni, nem tévedtem-e, és nem voltam-e hanyag a kötelességteljesítés körül, amikor az öregnek nem mondtam meg, amit nekem Wally megvallott; s hogy valóban nem indult el innen kedvező széllel Barbados kikötő felé? Carker úr - folytatta a kapitány, szíve egész becsületes nyíltságában -, mikor utoljára itt jártam, nagyon kellemesen elbeszélgettünk. Ha ma reggel nem voltam olyan barátságos talán, a szegény fiú miatt történt így, és ha valamit kifogásoltam az ön megjegyzéseiben, és elmondtam a magamét, hát itt állok, uram, Edward Cuttle a nevem, és kérem, bocsásson meg.

- Cuttle kapitány - szólt a cégvezető a legfinomabb udvariassággal -, egy szívességet kell öntől kérnem.

- Mi lenne az, uram?

- Hogy legyen olyan jó és távozzék innen - felelte a cégvezető, miközben kinyújtott karjával az ajtó felé mutatott -, és gyönyörködtessen a faragatlan beszédével valaki mást.

A kapitány görcsös arca elfehéredett a meglepetéstől és a méltatlankodástól, még a kalap szántotta vörös barázda is elsápadt a homlokán, mint a szivárvány a gyülekező fellegek között.

- Mondok önnek valamit - folytatta a cégvezető, s mutatóujját feléje rázta, de azért mosolyogva mutatta ki összes fogait. - Én nagyon enyhén bántam önnel, amikor legutóbb itt járt. Ön agyafúrt és vakmerő. Meg akartam azt a hogyishívják fiút menteni attól, hogy úgy kirúgják innen, hogy a lába se érje a földet, eltűrtem az ön viselkedését, kedves kapitányom, de csak akkor egyszer és egyetlenegyszer. Most pedig menjen, barátom.

A kapitány lába valósággal földbe gyökeredzett, és nem talált szavakat.

- Távozzon! - szólt a szeretetre méltó cégvezető, és kabátja két szárnyát felhúzva szétvetett lábbal állt a kandalló előtti szőnyegen. - Menjen, mint értelmes emberhez illik, hogy ne legyünk kénytelenek eltávolításához, vagy más ilyenfajta erőszakos eszközhöz folyamodni. Ha Dombey úr itt volna, nem lehetetlen, hogy ön sokkal csúfosabb módon lenne kénytelen itt hagyni ezt az irodát. Azért csak annyit mondok határozottan: menjen.

A kapitány odarakta súlyos kezét a mellére, hogy a segítségével mély lélegzetet vehessen, végignézte Carker urat tetőtől talpig, aztán a kis szobában tekintett körül, mintha nem tudná biztosan hol van és milyen társaságban.

- Ön ravasz ember, Cuttle kapitány - folytatta Carker a nagyvilági ember könnyed és élénk nyíltságával, aki túlontúl jól ismeri a világot, semmint bármilyen visszaélés is meglephetné, ha az nem közvetlenül őt érinti - hanem azért önnek is túl lehet járni az eszén, önnek is, meg eltűnt barátjának is, kapitány. Hát az eltűnt barátjával mit csinált, mi?

A kapitány megint csak odatette kezét a mellére. Mély lélegzetet vett megint, és suttogva így biztatta magát: "Ne hagyd el magad!"

- Önök szép kis összeesküvéseket szőnek, szép kis tanácskozásokat tartanak, szép kis találkozásokat rendeznek, és szép kis látogatókat fogadnak, mi? - folytatta Carker úr, s haragosan összeráncolt homlokkal fordult a kapitány felé, bár fogait továbbra is vígan mutogatta. - De ahhoz mégiscsak vakmerőség kell, hogy utána még ide jöjjön. Ez nem vall sok észre! Összeesküvők, bujkálók és szökevények, igazán jobban tudhatnák ezt. Lesz szíves távozni, kérem?

- Fiam - zihálta a kapitány elfúló és remegő hangon, és súlyos kezén különös rángás futott végig -, sok mindent mondani szeretnék önnek, de nem találom a szavakat ebben a pillanatban. Mert az én számomra az én Wally fiam csak tegnap este fúlt a tengerbe, és ettől, mint látja, kissé megzavarodtam. Hanem összekerülünk mi még egyszer, fiam - szólt a kapitány a vaskampót felemelve -, ha megérjük.

- Nem vallana sok észre barátom, még ha így történnék is - felelt a cégvezető könnyed nyíltsággal -, mert bizonyos lehet, sőt még figyelmeztetem is, hogy én szemmel tartom és megfigyeltetem önt. Nem kérkedem, hogy erkölcsösebb ember vagyok, mint a többiek, kapitány; de ennek a cégnek, vagy a cég bármely tagjának bizalmával senki visszaélni nem fog, sem aláaknázni nem fogja, amíg nekem szemem és fülem van. Jó napot! - fejezte be Carker és biccentett.

Cuttle kapitány pedig csak nézett rá mereven. (Carker úr nem kevésbé a kapitányra), aztán távozott az irodából, amaz pedig ottmaradt, keresztbe vetett lábbal a tűz előtt olyan nyugodtan és nyájasan, mintha nem volna több szennyfolt a lelkén, mint a hófehér ingmellén, vagy selymes bőrén.

A kapitány, amint a külső irodán keresztülhaladt, rápillantott arra az íróasztalra, amelynél szegény Walter ült valamikor. Másik fiatalember foglalt itt most helyet, arca csaknem olyan üde és reményteli volt, mint a Walteré azon a napon, amikor a régi Madeira utolsó előtti üvegjét fogyasztották ott a kis nappaliban. Ez a gondolattársítás javára vált a kapitánynak, mert haragja tetőpontján ellágyította, és könnyeket csalt a szemébe.

Amint visszaérkezett a tengerészkadét birodalmába, és leült a besötétített bolt sarkába, érezte, bármilyen erős is a felháborodása, fájdalmát nem tudja legyőzni mégsem. A harag szenvedélye nemcsak sérteni és bántani látszott a halott emlékét, hanem mintha a halál rontott volna a felháborodás erején, s megsemmisülten kellett lehanyatlania előtte. A világ minden élő hazugja és gazembere semmivé törpült az egy halott jóbarát igaz volta és becsületessége mellett.

Az egyetlen dolog, amit a becsületes kapitány ebben a pillanatban a Walter elvesztésén kívül tisztán látott, az volt, hogy a fiúval együtt jóformán egész világa elpusztult.

Maró szemrehányásokkal halmozta el magát, amiatt, hogy a Walter ártatlan cselébe belement, de legalább ugyanannyit gondolt Carker úrra is, akit semmi tenger nem vethet az ő partjára ismét, valamint Dombeyra, akit emberi hívó szó el nem érhet; arra a tündöklő csillagra, akivel nem szabad találkoznia többé; meg arra a tékafából készült csinos balladára, a váratlanul sziklához csapódott Világszép Klárára, hogy most már a rímek puszta deszkáira és gerendáira szakadt széjjel. A kapitány ott ült a sötét boltban, végiggondolta mindezeket, s a maga sérelmét teljesen kizárta lelkéből. Közben olyan szomorú pillantást vetett a földre, mintha az elveszett dolgok roncsait és töredékeit szemlélné, amint ott lebegnek tova, a messzibe.

A kapitány mégsem feledkezett meg arról, amit a tisztesség és a becsület, s ha akármily szerények, a szegény Walter emlékét illetően megkívánt. Fölrázva magát merengéséből, fölriasztotta Robot (aki a természetellenes homályban mélyen aludt), s elindult, kísérőjével a sarkában, az ajtókulccsal a zsebében. Az egyik készruha-kereskedésben aztán, amilyen ugyancsak nagy számmal akad London keleti részében, nyomban vásárolt két öltözet gyászruhát - egy igen kicsit Robnak, egy igen nagyot pedig magának. Fölszerelte a fiút aztán egy sajátságos kalappal is, amely nemcsak arányossága és célszerűsége folytán érdemelt bámulatot, hanem mert szerencsésen keveredett benne a hajósok meg a szénhordók fejvédőjének minden tulajdonsága, minek folytán a kalap határozottan újdonságszámba ment egy műszerkereskedelmi szakmát űző személyen. Miután a kereskedő kijelentette, hogy a ruhák olyan csodálatosan illenek rájuk, hogy csupán a szerencsés véletlenek összjátéka hozhatott létre ilyesmit, ami pedig a szabásukat illeti, hasonló szabásra még a legöregebb emberek sem emlékeznek, a kapitány meg a Köszörűs menten felöltöztek, nem minden csodálatosságtól mentes látványt nyújtva a szemlélőknek.

A kapitány már megváltozott külsővel fogadta Toots urat.

- Egy kicsit zavarodott vagyok még, fiam - szólt a kapitány -, és ezért egyszerűen csak megerősítem a rossz hírt. Mondja meg a fiatal leánynak, hogy közölje kíméletesen kisasszonyával, és egyikük se gondoljon rám többé ebben az életben, különösen akkor ne, tudja, noha én gondolni fogok rájuk, amikor az orkán szárnyain eljön az éjszaka, és a tenger ingó hegyeket hömpölyget... amit megtalál, édes öcsém, doktor Watts könyvében, és ha megtalálta, jegyezze meg jól a helyet.

A Toots úr barátsági ajánlatára vonatkozó döntést a kapitány alkalmasabb időre halasztotta, és elbocsátotta vendégét. A kapitány hangulata oly nyomott volt, valóban, hogy csaknem elhatározta, e naptól fogva semmiféle elővigyázatosságra nem gondol a MacStingerné esetleges rajtaütésének kivédésére, hanem rábízza magát a sorsra, teljes közönnyel aziránt, hogy mi történhetik. Amint aztán beesteledett, lassanként mégis javult a hangulata valamelyest, és sokat beszélt Walterről Robnak, akinek a figyelmét és hűségét ugyancsak megdicsérte. Rob nem pirult el, a kapitány elismerő szavait hallván, hanem csak ült ott, rámeresztette szemét, és úgy tett, mintha könnyezne a részvéttől, erősen színlelve a jámborságot, miközben (ifjú kémhez illőn) álnokul megjegyzett minden szót, amit a kapitánytól hallott.

Mikor aztán Rob lefeküdt, és mélyen aludt már, a kapitány lekoppantotta a gyertya hamvát, föltette a szemüvegét - mert mióta műszerárusi pályára lépett, illendőnek tartotta, hogy szemüveget hordjon, noha olyan szeme volt, mint a sólyomnak -, és elővéve az imádságos könyvet, kikereste a temetési szertartáshoz való imádságot. Aztán ott a kis szobában hangosan olvasta magában. Meg-megállott, hogy szemét megtörölje, s egyszerű, igaz lelke szerint, átadta Walter testét a mélységnek.

HARMINCHARMADIK FEJEZET
Ellentétek

Fordítsuk most két különböző otthonra tekintetünket; nincsenek egymás mellett, sőt egymástól jó távol esnek, noha London nagy városához mind a kettő könnyen elérhető módon közel van.

Az első szépen fásított, zöldellő vidéken, Norwood közelében. Nem éppen kastély, területére nézve nem igényes, de szépen rendezett, és ízlésről tanúskodik. A pázsit, az enyhe, sima dombhajlat, a virágoskert, a fák csoportjai, amelyekből a kőrisfa és a fűz kecses formái nem hiányzanak; az üvegház, a falusias veranda, melynek oszlopaira édes illatú kúszónövények fonódnak; a ház egyszerű külseje, a jól rendben tartott külső helyiségek sora - noha valamennyi kisebb falusi lakhoz méretezett -, mind arról árulkodik, hogy belül bizonyára palotához méltó kényelemmel találkoznánk. És ez a sejtetés nem is alap nélkül való, mert belül a ház a kifinomult ízlés és pompa tanyája. Gazdag színek kitűnő keveréke ötlik mindenütt a szembe a bútorzaton: alakja, mérete bámulatosan kitervezett, hogy teljesen megfeleljen a kis szobák formájának és terjedelmének, valamint a falakon és a padló szőnyegein is, és ezek a színek kellemesen árnyalják és lágyítják a fényt, amely az itt-ott szinte váratlanul, szeszélyesen elhelyezett üvegajtókon és ablakokon beárad. Néhány finom kép és metszet is van a szobákban, a csinos sarkok és rejtekek nincsenek híjával a könyveknek. Az asztalokon pedig ügyességet és fejtörést kívánó játékok - különös sakkfigurák, kockák, ostábla, kártyák, biliárd.

Ennek a gazdagságnak és kényelemnek közepette mégis mintha valami nem volna rendben. Talán a szőnyegek és vánkosok túlontúl puhák és neszfogók, úgyhogy, aki rajtuk jár és nyugszik, mintha lopva cselekedne? Vagy a képek és metszetek között nincs egy sem, amely nagy tettekre, vagy gondolatokra buzdítana, avagy mint tájkép, természetes szépséget tükrözne, akár palotát, akár kunyhót ábrázol, ehelyett valamennyi kép az érzékekhez szól - formák és színek puszta mutatványa -, semmi egyéb? Vagy hogy a könyvek aranyértéke kívül van a táblán és a címe szerint ítélve, a legtöbb képek és metszetek méltó tárának minősül? Vagy hogy a hely gazdagságába és szépségébe a szerénység némi hazug szenvelgése vegyül, itt-ott, egy-egy jelentéktelen és olcsó részlet révén, amely olyan hamis, akár az a nagyon is hűen eltalált életnagyságú kép a falon, vagy pedig a kép eredetije, aki alatta ül a karosszékben, és éppen reggelizik. Vagy az a baj talán, hogy a kép eredetije, a lak gazdája, állandó jelenlétével olyan hangulatot áraszt, ami rá emlékeztet egész környezetében?

Az asztalnál, abban a karosszékben, Carker úr ül, a cégvezető.

Az asztalon tarka papagáj tépdesi csőrével fényes sárgaréz-kalitkája sodronyait, majd ott sétál, fejjel lefelé lógva, kupolatetője alatt, s kis háza csakúgy rázkódik a rikácsolásoktól; de Carker úr most nem törődik a papagájával, hanem a szemközti falon levő képet nézi elmélázó mosollyal.

- A legrendkívülibb hasonlóságok egyike, az bizonyos - mondja halkan.

Talán Junó, talán Putifár felesége vagy talán egy dacos nimfa - már aszerint, amint a képárusok ezt, vagy azt találták a legcsalogatóbbnak, amikor a képet elkeresztelték. A kép egy nőalakot ábrázol, felségesen szép nőalakot, aki félig elfordulva a szemlélőtől, villámló, büszke pillantással tekint rá.

Edithhez hasonlít.

Carker úr röpke kézmozdulattal int oda, a kép felé - hogyan, fenyegetés ez talán? Nem, csak ahhoz hasonló. Diadalmas legyintés? Nem, de ahhoz még jobban hasonlít. Arcátlan csókhintés? Nem, de ahhoz is hasonlít valamennyire. Azzal folytatja reggelijét, s közben a mérges madárfoglyát szólongatja; ez lekúszik a kalitkájában függő, aranyozott karikára, amely olyan, mint egy nagy jegygyűrű, s gazdája gyönyörűségére hintázni kezd.

A másik otthon London túlsó oldalán van, közel a letűnt idők ama nagy, forgalmas országútjához, amely már csendes és csaknem elhagyatott, csupán egy-egy utazó iparkodik tova rajta. Szerény, kicsike ház ez, szűkösen és egyszerűen bútorozott, de nagyon tiszta; sőt még a díszítésére is történik valami kísérlet, amint a kapu körül és a kicsinyke kertben termő virágok tanúsítják. A kis ház környezete csak olyan keveset mutat a falu előnyeiből, mint a városéból. Sem város, sem falu. A város, mint valami óriás, mérföldlépő csizmájában egy lépést tett és keresztüllábolt rajta, téglából meg vakolatból álló sarka nyoma ott látszik, messze elöl; de az óriás két lába közé eső terület olyan, mintha elkorcsosult falu volna, nem pedig város. Itt, ahol néhány kémény éjjel-nappal ontja a füstöt, ahol a téglaégetők meg a mezei utak között pázsitot vágnak ki, léckerítések állnak bedőlten és poros csalánok tengenek; itt, ahol csak egy-két darabka sövényt látni még, és egyszer-másszor még a madarász is megfordul, bár minden alkalommal megesküszik rá, hogy többé ide sohasem jön; itt találjuk a másik otthont.

A nő, aki ezt az otthont lakja, az elsőt azért hagyta ott, hogy kitaszított testvérbátyját kövesse. Vele együtt elköltözött abból az első otthonból megváltó szelleme, és gazdájától elszakadt egyedüli őrzőangyala. Noha az első otthon gazdája el is fordult tőle emiatt, hálátlannak nevezte, és noha megtorlásul le is vette róla a kezét, emlékét nem feledheti. A virágoskertbe sohasem teszi be a lábát, de azért minden egyéb pompás, költséges átalakítás ellenére is, úgy őrizte meg, ahogy eredetileg volt, mintha a gazdája csak tegnap hagyta volna el, ez a bizonyság!

Harriet Carker megváltozott azóta és szépségére a hatalmas időnél is mélyebb árny vetődött: a gondok, a bánat, a szegényes önfenntartásért vívott napi küzdelem árnya. De azért szépség ma is, gyöngéd, nyugodt, visszahúzódó szépség, úgy kell felfedezni, mert ő maga nem dicsekszik vele; ha tenné, nem volna többé az, ami.

Igen. Ezen a karcsú, törékeny, szelíd kis alakon egyszerű, de csinos ruháján nyoma sem látszik egyébnek a szürke, házias erényeken kívül, pedig e szürke erényeknek általános felfogás szerint kevés közük van a hősiesség és nagyság bevett fogalmához, kivéve, ha sugaruk a föld nagyjainak életén tündököl át, ilyenkor aztán egyszerre valóságos csillaggá változik és megdicsőül. Ez a könnyed, törékeny, szelíd kis alak, most egy eléggé fiatal, de már ősz és időnek előtte elnyűtt férfi fölé hajlik - testvérhúga annak; testvérhúga, aki az egész világból egyedül maradt meg mellette, és kezét annak kezébe téve, követte szégyenébe, hogy szelíd lelkierővel és határozottsággal vezesse életének rögös útján, és ébren tartsa benne a reményt.

- Még korán van, John - szólt hozzá -, miért indulsz ilyen korán?

- Csak néhány perccel indulok előbb, mint rendesen, Harriet. Ha marad egy kis időm, szeretnék elmenni a ház előtt... bolondság az egész... ahol búcsút vettem tőle.

- Bár láthattam, vagy ismerhettem volna őt, John.

- Jobb, hogy így van, ahogy van, ha arra gondolunk, mi történt.

- Ha ismertem volna, sem sajnálhatnám jobban. Vagy a te fájdalmad talán nem az enyém is? És akkor bizonyára éreznéd, hogy jobb társaság lennék a számodra, ha szegény felől elbeszélgethetnél velem.

- Édes jó húgom! Van-e olyan öröm, vagy bánat, amelyben nem osztoznánk?

- Olyan legalábbis nincs, amelyben veled osztozni ne kívánnék.

- Hogyan lehetnél már jobb hozzám, vagy közelebb álló, mint vagy ebben és mindenben? Úgy érzem, Harriet, mintha valóban ismerted volna, és egyek lennénk iránta táplált érzéseinkben.

Harriet a bátyja nyaka köré fonta karját - eddig a vállán pihent -, aztán némi habozással így felelt:

- Nem, nem egészen.

- Igaz, igaz! Azt gondolod, nem ártottam volna neki, ha engedtem volna, hogy bizalmasabb viszonyba kerüljön velem.

- Gondolom-e? Tudom!

- Szántszándékkal, isten látja lelkemet, sohasem ártottam volna neki - felelte John, s szomorúan rázta fejét -, de hírneve sokkal drágább volt előttem, semhogy társaságommal veszélyeztettem volna. Hogy te osztozol ebben a hitemben, vagy nem...

- Nem osztozom - szólt Harriet nyugodtan.

- Azért mégiscsak ez az igazság, Harriet, és nekem könnyebb a lelkem, ha visszagondolok rá, mi szomorította el annyira akkoriban... - Bánatos hangja vidámabbra vált, és mosolyogva búcsúzott, amint kilépett a küszöbön.

- Isten veled, édes John! Este a szokott időben és helyen várok rád, amikor hazafelé jössz.

Csókra nyújtott nyájas arca volt ennek az embernek otthona, élete, egész világa, egyben bűnhődése és bánata is, mert az arcán látott felhőben - noha nyugodt volt és derült, mint a fényes alkonyati felhő -, valamint Harriet életének állhatatos odaadásában, és ahogy kényelmét, örömét, reményeit egyaránt feláldozta a bátyjáért, John Carker régi bűnének keserű gyümölcsét látta éretten és örökké frissen.

Harriet ott állt az ajtóban, két kezét lazán összekulcsolta, s utánanézett, míg bátyja ott haladt a házuk előtti rögös, egyenetlen földön. Nem is régen kellemes rét zöldellt itt, most azonban igazi sivatag; megkezdett házak rendetlen csoportjai úgy emelkedtek ki a szemétből itt-ott, mintha ügyetlen kézzel vetette volna el valaki. Ahányszor csak a férfi visszanézett - néhányszor útközben - húga nyájas arca, mint fény sugárzott a szívébe; de amint nekivágott az útnak, és nem látta többé, húgának könnyek gyűltek a szemébe, míg utánatekintett.

A komoly alak azonban nem sokáig állt ott tétlenül az ajtóban. Napi kötelessége várta már, a mindennapi munkát kellett végeznie, mert hiszen az olyan köznapi lélek, mint Harriet is, csakhamar nyakig merült a házimunkába. Kitakarította az egyszerű házat, csinosan rendbehozta, aztán összeszámolta csekélyke pénzkészletét, és gonddal teli arccal ment el hazulról, hogy a szükségeseket megvásárolja, s azt számítgatta, tervezgette közben, mennyit takaríthatna meg. Mert hát ilyen földhözragadt és kicsinyes az effajta alantas lények élete, akik nemcsak hogy nem hősiesek inasaikkal és komornájukkal szemben, de nincs is inasuk és komornájuk, hogy hősieskedhetnének.

Mialatt Harriet eljárt, és senki sem volt otthon, John Carker útjával ellenkező irányból egy úr közeledett a ház felé. Az illető éppen túljárt talán élete delén, arca egészséges, viruló színű volt, alakja egyenes tartású és tekintetéből tiszta, élénk nyíltság, jólelkűség és kedély sugárzott. Szemöldöke fekete volt még, úgyszintén hajának nagy része is; a széthintett szürke a többi között inkább csak díszére vált, és előnyös színnel keretezte széles, nyílt homlokát, becsületes tekintetét.

Kopogtatására nem kapott választ, leült tehát a kis kapu mellett a padra és várt. Ujjainak ügyes mozgása, amint valami dalt zümmögve, az ütemet verte maga mellett a padon, muzsikusra vallott, s a lassú és elnyújtott felismerhetetlen dallam zümmögésében talált rendkívüli gyönyörűsége pedig elárulta, hogy a zene terén képzett is.

A padon ülő úr egyre folytatta az elkezdett zenei témát. Körbe és körbe ment folyton, egyik hangnemből a másikba, hasonlatosan az asztalon forgó pörgettyűhöz, amikor Harriet egyszer csak megjelent. A látogató felállt, és födetlen fővel várta.

- Ismét eljött, uram - szólt a lány remegő hangon.

- Voltam olyan bátor - válaszolt a férfi. - Szabad öt percet igénybe vennem az idejéből?

A lány pillanatnyi habozás után kinyitotta az ajtót, és bebocsátotta a látogatót a kis nappaliba. Ez leült, odahúzta a széket az asztalhoz, majd megjelenéséhez illő és végtelenül megnyerő egyszerűséggel így szólt:

- Harriet kisasszony, kegyed nem lehet büszke. Pedig tegnap reggel, amikor én ide jöttem, azt mondta. Bocsásson meg, ha megmondom, hogy amíg beszélt, figyelmesen néztem az arcát, és az ellentmondott kegyednek. Most ismét figyelemmel nézem - tette hozzá, kezét egy pillanatra gyöngéden a lány karjára helyezve -, és úgy látom, hogy arca mindinkább meghazudtolja szavait.

Harriet egy kicsit zavarodottnak és izgatottnak látszott, és nem tudta mit feleljen.

- Ez az arc tiszta tükre az igazságnak és gyöngédségnek. Bocsásson meg hát, hogy bíztam az arcában és visszatértem.

Szavai nem tetszettek bóknak. Olyan egyszerűen, természetesen és őszintén beszélt, hogy a lány lehajtotta a fejét, hogy mintegy meg is köszönje, amit mondott, és elismerje őszinteségét.

- A közöttünk levő korkülönbség - folytatta a látogató - és szándékom tisztasága, azt hiszem felhatalmaz, hogy kimondjam, amit gondolok. Ezért lát itt engem másodszor is.

- Van a büszkeségnek egy fajtája, uram - válaszolt a leány, némi szünet után -, vagy egy büszkeségnek nevezhető valami, ami voltaképpen nem egyéb, mint kötelességérzés. Remélem, más büszkeség nincs bennem.

- Magával kapcsolatban nincs.

- Magammal?

- Hanem, engedje meg... a bátyjával kapcsolatban?

- Büszke vagyok a szeretetére - szólt Harriet, s nyílt tekintettel nézett fel az idegenre, s modora egyszerre megváltozott: nem mintha elveszítette volna nyugalmát és határozottságát, hanem valamilyen mély, szenvedélyes komolysággal beszélt, ami még hangja remegését is erővé varázsolta -, és büszke vagyok rá magára is. Ön, uram, aki, különös módon, ismeri élete történetét és elmondta, amikor itt járt...

- Csupán azért, hogy utat nyerjek a kegyed bizalmához - vetette közbe a látogató. - Az istenért, csak azt ne gondolja...

- Bizonyos vagyok benne, csak szíves és jó szándék vezette akkor, amikor elismételte előttem. Efelől egészen bizonyos vagyok.

- Köszönöm - szólt a látogató, s hirtelen megszorította a leány kezét. - Igazán nagyon lekötelez. És biztosítom, hogy igaza van. Azt kezdte mondani, hogy én, aki ismerem John Carker életét...

- Fennhéjázásnak gondolhatja, ha azt mondom, hogy büszke vagyok rá. Büszke vagyok. Ön jól tudja, hogy egy időben nem voltam, nem lehettem, de az már elmúlt. Hosszú évek megaláztatása, a panasz nélküli bűnhődés, az őszinte megbánás, a szomorúság, kín, még az én ragaszkodásom miatt is, mert azt hiszi, nekem nagy áldozat, pedig isten tudja csak, milyen boldog volnék máskülönben, ha az ő szenvedésére nem kellene gondolnom! Ó, uram, mindazok után, amiket én láttam, hadd kérjem arra, ha önnek hatalom van a kezében, és valaki vétkezik ön ellen, soha, semmiféle vétkéért ne sújtson rá visszavonhatatlan büntetéssel, amíg isten van fölöttünk, s megújíthatja a szíveket, amelyeket ő alkotott.

- Az ön bátyja egészen más ember most már - felelte az idegen részvéttel. - Bizonyos lehet felőle, hogy nem kételkedem ebben.

- Akkor volt ő más ember, amikor a hibát elkövette. Ez a mostani az igazi lénye, higgye el nekem, uram.

- De mi csak megyünk tovább - folytatta a látogató, s szórakozottan dörzsölte a homlokát, majd elgondolkozva dobolt az asztalon -, megyünk tovább óraműhöz hasonló munkarendünkben, napról napra, és nem tudjuk követni ezeket a változásokat. Mert valóságos metafizikai dolgok ezek. Az ilyesmihez pedig nincs időnk, nincs bátorságunk. Az ilyesmit nem tanítják az iskolákban, meg aztán nem is tudjuk, mit kezdjünk velük. Egyszóval: olyan átkozottul üzleti szelleműek vagyunk - szólt a vendég, s odament az ablakhoz, majd megint visszajött, utána pedig rendkívül bosszúsan és elégedetlenül leült.

- Nekem elég okom van azt hinni - folytatta aztán, miközben újra megdörzsölte homlokát, és elkezdte a dobolást az asztalon -, hogy a taposómalom-élet, a mindennapos igavonás segíti az embert legjobban, hogy mindenbe beletörődjék. Az ember nem lát semmit, nem hall semmit, nem tud semmit, ez a tény. Hajlandók vagyunk mindent készpénznek elfogadni, így megyünk azon az egy csapáson, s akármit teszünk, jót, rosszat, vagy közömböset, megszokásból tesszük. Egyedül a szokásról kell számot adnom majd a halálos ágyon lelkiismeretemnek. "Szokás" - mondom majd. - "Süket, néma, vak, béna voltam számtalan dologgal szemben, csupa szokásból." "Nagyon derék, üzletszerű eljárás, Hogyishívják úr - mondja majd lelkiismeretem - csakhogy ez itt már nem segít."

A látogató felkelt, elsétált az ablakhoz, majd visszajött megint, nagyon nyugtalanul, ha nyugtalanságának ilyen furcsa kifejezést is adott.

- Harriet kisasszony - szólalt meg aztán, ismét leülve - szeretném, ha megengedné, hogy szolgálatára legyek. Nézzen rám, becsületesnek kellene látszanom, mert tudom, hogy most az vagyok. Annak látszom-e?

- Annak - felelte a leány, mosolyogva.

- Minden szavának hiszek. Tele vagyok önváddal, ha arra gondolok, hogy mindezt láthattam és tudhattam volna vagy tizenkét esztendeje, és mégsem tudtam. Azt sem tudom, hogyan jutottam ide szokásaimnak rabja, s nemcsak a magam, de a mások szokásainak is! De ha már így van, engedje meg, hogy valamit használjak. Becsületes, tisztelő szándékkal kérem ezt kegyedtől. A kegyed látása becsülést és tiszteletet ébreszt az emberben. Engedje meg, hogy tegyek kegyedért valamit.

- Mi megelégedettek vagyunk, uram.

- Nem, nem egészen. Bizonyos, hogy nem egészen. Vannak apró kényelmek, amelyek simábbá tehetnék a kegyed életét, meg az övét is. Az övét is! - ismételte, gondolván, hogy ez hatással lesz a leányra. - Én már egészen beleszoktam a gondolatba, hogy semmi sincs, amit az ember tehetne érte, hogy minden elintézett és elmúlt; szóval, hogy ne is gondolkozzam a dolgon. De most már másképpen látok. Engedje meg, hogy valamit tegyek érte. Kegyednek is szüksége van arra - folytatta a látogató tapintatos gyöngédséggel -, hogy nagyon vigyázzon az ő kedvéért az egészségére, és attól félek, a kegyed egészsége nem valami szilárd.

- Bárki legyen is ön, uram - felelte Harriet, s tekintetét a látogatóra emelte -, én csak a legmélyebb hálát érezhetem ön iránt. Bizonyos vagyok benne, hogy mindabban, amit mond, csakis a legjobb szándék vezeti. De évek múltak el, mióta mi ezt az életet megkezdtük; és ha én elvenném a bátyámtól az érdemét, hogy oly drágává vált előttem és jobb elhatározását bebizonyította, bármilyen csekély részét is érdemének, hogy mindent jóvá tesz, támogatás nélkül, rejtve és elfeledve - ha ezt tenném, kevesebb vigaszunk lenne, ha ránk is elkövetkezik az az idő, amelyről ön éppen az imént beszélt. Tolmácsolják könnyeim ki nem mondható köszönetemet. Kérem, higgyen nekem.

A látogató szemmelláthatólag megindult, és a lány odanyújtott kezét megcsókolta, olyan gyöngéden, mint atya engedelmes, jó gyermekét. Csak több tisztelettel.

- Ha az idő eljönne egyszer - folytatta Harriet -, amikor talán visszanyerné, legalább részben, azt az állást, amelyet elvesztett...

- Visszanyerné! - kiáltott fel a látogató élénken. - Hogyan lehet ilyet még csak remélni is? Hát kinek a kezében van a visszahelyezés minden lehetősége? Azt hiszem, nem tévedek, ha föltételezem: öccse ellenséges érzületének köszönheti, hogy az ön bátyja elnyerte életének megbecsülhetetlen áldását.

- Ön olyan tárgyat érint, amelyről még sohasem beszéltünk magunk között... még magunk között sem.

- Bocsásson meg - felelt a látogató. - Ezt tudnom kellett volna. Nagyon kérem, felejtse el meggondolatlanságomat. És most, mivel nem merem tovább erőltetni a dolgot... aminthogy nem vagyok benne biztos van-e hozzá jogom... bár isten tudja, talán még ez a félelmem is puszta szokás - folytatta amaz, s ugyanolyan kétségbeesetten dörzsölte a homlokát, mint annak előtte -, engedje meg, noha idegen vagyok, bár nem is éppen idegen, hogy két dolgot kérjek.

- Mi volna az?

- Az első: ha valami okot lát elhatározásának megváltoztatására, engedje meg, hogy jobb keze legyek. Nevem akkor szolgálatára áll; most nincs értelme, hogy emlegessem, hiszen különben is semmitmondó.

- Választékunk a barátokban - felelt a lány bágyadt mosollyal -, igazán nem olyan nagy, hogy ennek meggondolásához időre volna szükségem. Ezt megígérhetem.

- Másik kérésem az: engedje meg, hogy néha, mondjuk minden hétfőn reggel kilenc órakor... megint a szokás!... hát igen, üzletszerűnek kell lennem - folytatta aztán szeszélyes hajlandósággal, hogy önmagával veszekedjék -, erre jártamban láthassam kegyedet az ajtónál, vagy az ablakban. Nem kérem, hogy bejöhessek, mivel a bátyja olyankor nincs itthon. Azt sem kérem, hogy beszélhessek kegyeddel. Csak láthassam, a magam megnyugtatására, hogy jól van, és tolakodás nélkül emlékeztessem, puszta megjelenésemmel felhívjam a figyelmét öregedő barátjára, szürke hajú már és egyre szürkülőbb barátjára... akivel mindig rendelkezhetik.

Az a nyájas arc föltekintett rá, bízott benne... és megígérte.

- Most is abban maradunk, ugye - folytatta a vendég felállva -, hogy látogatásomat nem említi a bátyja előtt, mert még rosszul esnék neki az a gondolat, hogy ismerem a történetét. Előre is örülök, mert ez egy kicsit eltér a dolgok szokásos rendjétől és... már megint a szokás! - tette hozzá, türelmetlenül szakítva félbe magát. - Mintha bizony nem volna jobb út a megszokottnál!

Ezzel nekiindult. Levett kalappal haladt a kis kapuig, erőltetés nélküli tisztelettel és oly őszinte együttérzéssel búcsúzott a lánytól, amilyenre semmiféle nevelés nem taníthatta, semmiféle igaz szívű ember nem gyanakodhatott volna rá, és így kifejezni sem tudta volna más, csak tiszta, becsületes lélek.

A lány szívében félig elfeledett érzések seregét ébresztette fel ez a látogatás. Olyan régen volt az, amikor a rokonszenv komoly hangjának zenéje hangzott a fülébe, hogy az idegen alakja előtte állt még órák múlva is, míg ott ült az ablaknál, szorgalmasan öltögetett, és mintha újból meg újból hallotta volna szavait. Az idegen azt a zárat érintette, mely az ő egész életét kitárta előtte és néha, rövid időre, csak azért vesztette el szem elől, mert egész életét betöltő egy nagy emlékének sokféle alakja födte el.

Gondolkodott és közben dolgozott; egyszer arra kényszerítette magát, hogy jó ideig kitartóan, megállás nélkül varrjon; majd munkáját szórakozottan ölébe ejtve, és gondolatai röptét szabadon engedve, Harriet Carker egyszerre úgy vette észre, hogy az órák elsuhantak és a nap már múlófélben van. A fényes, tiszta reggel lassan borongóssá vált, majd éles szél támadt; utána megeredt a nehéz eső; a távoli város fölé sötét köd ereszkedett, és elrejtette a szem elől.

Harriet ilyenkor gyakran nézte részvéttel azokat a viharral küzdő vándorokat, akik a ház mellett elhúzódó nagy országúton London felé tartottak, és sajgó lábbal, fáradtan, félelemmel néztek az előttük elterülő óriási város felé, mintha sejtették volna, hogy az ő nyomorúságuk csak egy csepp lesz a tengerben, vagy egy szem föveny a tengerparton; így ballagtak tova, összehúzódva, meggörnyedve a haragos időjárás előtt, mintha az elemek is kivetették volna őket. Nap nap után húztak el ezek a vándorok, mindig egy irányban, mint látta, mindig a város irányában. A végtelenség pedig, amely felé mintha végzetes varázs űzte volna a vándorokat, elnyelte mind, és sohasem tértek vissza többé. Kórházak, temetők, börtönök, folyó, őrület, a bűn és halál zsákmányául - így mentek a távolban bömbölő szörnyeteg felé.

A hideg szél süvöltött, szakadt az eső, a nap komoran alkonyodott, amikor Harriet huzamosabb idő után fölvetette szemét munkájáról, s meglátott egy ilyen közeledő vándort.

Nő volt. Magános nő; úgy harminc év körül lehetett. Magas, jónövésű, jóképű, nyomorúságosan öltözött; szürke köpenyéről csak úgy patakzott az eső, mosta róla a különféle országutak és időjárások rátapadt szennyét, porát, meszét és kavicsos homokját; fejét nem födte kalap, dús fekete haját semmi sem védte a záportól, csupán egy szakadozott kendő, és haja elszabadult tincseit a szél olyan erősen csapkodta a szemébe, hogy sokszor meg kellett állnia, ha hátra akarta lökni a haját az arcából, hogy lássa az utat.

Akkor is ezt tette éppen, amikor Harriet meglátta. Ahogy napbarnított homlokához emelt két kezével félrelökte az akadályt szeme elől, valamiféle elszánt, nemtörődöm szépség ült az arcán - vakmerő és szinte elvetemült közömbösség nemcsak az idő, hanem minden egyéb iránt is, ami csak az égből födetlen fejére hullhat -, és ez, nyomorával és elhagyatottságával együtt, szívébe vágott az ablakban ülő Harrietnek. Elgondolta, hogy a vándor belső lénye talán éppen olyan züllött és nyomorult, mint külseje; látta a lélek megkeményedett, rideggé vált báját, éppúgy, mint a nő külső szépségének zordra vált vonásait; a teremtő adománya a vihar prédája lett, akárcsak az a szilajon lobogó haj, s ezt a szép romot mindenestől a vihar elnyeli még az éjszaka.

Elgondolkozva mindezen, Harriet mégsem fordult el tőle finnyás utálkodással, ahogy szánakozó és gyöngéd neméből oly sokan megcselekszik, hanem részvét fogta el irányában.

Bukott nőtársa pedig csak haladt az úton, messze maga elé nézett, s kutató szeme igyekezett áthatolni a város fölé boruló ködön, majd mintha szédülne, bizonytalanul pillantott jobbra-balra. Bár a járása bátor volt és határozott, fáradtnak látszott, és pár percnyi habozás után leült egy kőrakásra. Meg sem kísérelte, hogy védelmet keressen az eső elől, hanem engedte, hadd verje, ahogy éppen tetszik.

Éppen a házzal szemben ült le, fejét egy percig a két kezében nyugtatta, majd feltekintett, és szeme Harriet szemével találkozott.

Harriet kint termett az ajtó előtt, s a másik, intésére felemelkedve helyéből, lassan feléje közeledett, de tekintete nem volt éppen nyájas.

- Miért ül itt az esőben? - kérdezte Harriet szelíden.

- Mert jobb pihenőhelyem nincs - hangzott a válasz.

- De hiszen elég védett hely van a közelben. Nézze - folytatta, s odamutatott a kis kapuboltozatra -, még ott is jobb, mint ahol ül. Szívesen látom, ha ott pihen meg.

A vándor kételkedve és meglepetten nézett rá, de a köszönet nem látszott az arcán, aztán leült, s amint levetette egyik elnyűtt cipőjét, hogy kirázza belőle a homokot meg a kövecseket, lábán vérző, vágott seb vált láthatóvá.

Harriet felkiáltott szánalmában, a másik pedig lekicsinylő és hitetlen mosollyal tekintett rá.

- És aztán, ugyan mit bánom én, ha sebzett is a lábam? Mit bántja az én sebzett lábam kegyedet?

- Jöjjön be és mossa meg - válaszolt Harriet szelíden -, aztán hadd adjak valamit, amivel beköti.

Az asszony megfogta Harriet kezét, odavonta a szeme elé, rászorította az arcát és sírt. De nem asszonyi sírással, hanem mint az erős férfi, akit váratlanul dönt le a gyöngeség. Keble szilajul és erősen küszködött, hogy megemberelje magát, és ez mutatta, milyen ritkaság lehet nála az effajta felindulás.

Engedte, hogy Harriet bevezesse a házba, aztán, szemmelláthatóan inkább hálából, semmint törődésből, megmosta és bekötötte lábán a sebet. Harriet aztán elébe rakta, ami a maga egyszerű ebédjéből megmaradt, majd amint evett belőle valami keveset, arra kérte, mielőtt folytatná útját (cihelődött máris), szárítsa meg ruháját a tűznél. A vándor, inkább hálából, leült a tűz elé, majd levette fejéről a tépett kendőt, leengedte derekáig hulló, sűrű haját, tenyerével szárogatta, és a tűzbe bámult.

- Tudom, azt gondolja most - szólalt meg egyszerre, s fejét hirtelen felkapta -, hogy valamikor szép lehettem. Azt hiszem, az voltam. Ide nézzen!

Ezzel durván, mindkét kezével felemelte haját, és olyanformán markolta meg, mintha ki akarná tépni; majd ismét leeresztette és hátradobta, olyan mozdulattal, mintha egy csomó kígyó lett volna.

- Idegen ezen a vidéken? - kérdezte Harriet.

- Idegen! - felelt amaz, s minden rövid válasz után megállt, és a tűzbe nézett. - Igen, már vagy tíz, tizenkét esztendeje. Ott, ahol éltem, nem volt naptáram. Tíz-tizenkét évig. Meg sem ismerem már ezt a környéket. Nagyon megváltozott, mióta elmentem.

- Messze járt talán?

- Messze, nagyon messze. Hónapokig meg hónapokig mentem a tengeren, s még azután is. Ott voltam, ahová a kényszermunkára ítéltek mennek - tette hozzá, egyenesen szemébe nézve vendéglátójának. - Engem is elítéltek.

- Az isten segítse meg, és bocsásson meg magának - hangzott a szelíd válasz.

- Ó! Isten segítsen és bocsásson meg! - bólogatott a vándor a tűz mellett. - Ha az emberek segítenének rajtunk, talán hamarább megbocsátana az isten is.

De hangja már annyira meglágyult a másik komolyságától, szívélyes arcától, szelíd és balítélet nélkül való viselkedésétől, hogy valamivel megenyhült maga is.

- Körülbelül egyidősek lehetünk. Legfeljebb egy-két esztendővel lehetek öregebb. Ó, ha elgondolom!

Azzal széttárta karját, mintha külsejének nyílt megmutatásával azt is fel szeretné tárni, milyen nyomorult teremtés erkölcsileg, majd ismét lebocsátotta két karját, s feje csüggedten a mellére hanyatlott.

- Nincs a világon olyasmi, amit jóvá ne tehetnénk, és a megtérésre soha sincs késő - szólt Harriet. - Maga is bűnbánó...

- Nem! - kiáltott közbe a másik. - Nem vagyok! Nem lehetek! Engem nem olyan fából faragtak. Miért lennék én bűnbánó, mikor az egész világ büntetés nélkül marad? Bűnbánatról beszélnek nekem. Ki érez bűnbánatot azért a rosszért, amit mások velem elkövettek?

Ezzel felkelt, kendőjét ismét a fejére kötötte, és indulni készült.

- Hová megy most? - kérdezte Harriet.

- Oda - felelt a vándor, s kezével előre mutatott -, Londonba.

- Van otthona, ahová menjen?

- Azt hiszem, anyám megvan még. Amilyen az anya, olyan az otthona - felelte keserű nevetéssel.

- Fogja ezt - szólt Harriet, és pénzt adott neki. - Próbáljon valami jóba fogni. Nagyon kevés, de egy napra visszatarthatja a rossztól.

- Van férje? - kérdezte halkan a másik, míg a pénzt átvette.

- Nincs. A bátyámmal élek itt. Magunknak sem igen telik, máskülönben többet adnék.

- Megengedi, hogy megcsókoljam?

Mivel a nyájas arcról nem olvasott le sem megvetést, sem visszautasítást, irgalmasságának tárgya odahajolt fölébe, és ajkát Harriet arcához érintette. Majd még egyszer megragadta kezét, odaszorította arcához, aztán kisietett és eltűnt.

Eltűnt a mélyülő estében, az üvöltő szélben és csapkodó esőben, folytatta útját a ködbe borult város felé, amerre a lámpák fényfoltjai pislogtak. Zilált kendője és hollófekete haja röpködve suhogott kihívó arca körül.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
Még egy anya és leánya

Rút, sötét szobában a silány tűz előtt egy öregasszony, rút és sötét maga is, ül és hallgatja a szelet meg az esőt. Meg sem mozdult a helyén, legfeljebb olyankor, mikor egy-egy eltévedt esőcsepp vágott bele sziszegve a hamvadó parázsba, ilyenkor felkapta fejét, egy darabig figyelte a szél füttyét és a csapkodó esőt, majd újra lehorgadt a feje, egyre lejjebb és lejjebb. Elmerült a töprengésben, és az éjszaka hangjait már-már észre sem vette, mint a parton ülő a tenger egyhangú moraját.

A tűz világán kívül más nem világított a szobában. Időről időre komoran villant egyet, mint a félálomba merült vadállat szeme, de akkor sem világított meg semmi érdemlegeset. Egy halom rongy, egy rakás csont, egy nyomorult ágy, két-három töredezett szék, vagy zsámoly, a megfeketült falak és a még feketébb mennyezet, amire a hunyorgó fény rávetődhetett.

Az öregasszony óriásira növekedett torz árnyéka félig odavetődött mögötte a falra, félig pedig a mennyezetre. Ott ült néhány laza tégla fölé hajolva, melyen belül a tűz pislákolt a kéménykürtő alatt, a nyirkos földön - mert kandallórács, kandalló nem volt sehol -, mintha egy boszorkány várakoznék kedvező jelre oltára előtt. Ha állának remegése és állkapcsának folytonos mozgása nem lett volna nagyon is gyors és állandó ahhoz, hogy a lassú lobogás játékának lehessen nézni, azt hihette volna, aki látja, hogy csak a csalóka tűz villog az arcán, mert egyébként olyan mozdulatlan volt, mint a boszorkányalak.

Ha most Florence véletlenül ott állt volna a küszöbön, és megpillantja a falra és mennyezetre vetődött bizarr árnyéktestét, egyetlen pillantás elég lett volna, hogy visszaidézze a jó Brown néni alakját, noha gyermekkorából fennmaradt emléke ugyanolyan túlzott és torz rémképnek tüntette föl ezt a félelmes öregasszonyt, mint az árnyék ott a falon. De hát Florence nem volt jelen, és a jó Brown néni csak ült ott, és bámult a tűzbe, nem ismerte fel senki sem.

Mikor az eső erősebben kezdte verni kint a kövezetet, és a kéményen át kis folyó szakadt be sisteregve a szobába, az öregasszony nyugtalanul emelte fel a fejét. Ezúttal nem is hajtotta le aztán, mert az ajtón kopogtak, és utána lépések hangzottak a szobában.

- Ki az? - kérdezte az öregasszony, és válla fölött hátranézett.

- Hírmondó - válaszolt egy női hang.

- Hír? Honnan?

- Messziről!

- A tengeren túlról? - ugrott fel az öregasszony.

- Onnan, a tengeren túlról.

Az öregasszony sebtiben összekaparta a tüzet, aztán odalépett a látogatóhoz, aki már becsukta maga mögött az ajtót, és ott állt a szoba közepén. Rátette kezét az átázott köpenyre, és megfordította az ellenállás nélküli alakot, hogy a tűz teljes fényébe kerüljön. Nem ezt várhatta, mert a köpönyeget elbocsátotta csakhamar, s a csalódottság meg a nyomorúság keserves jajgatásában tört ki.

- Mi a baj? - kérdezte a látogató.

- Ó! ó! - jajgatott az öregasszony félelmetesen, és föltekintett a magasba.

- Mi a baj? - kérdezte a látogató megint.

- Nem az én lányom! - kiáltott az öregasszony, két karját feldobva, és kezét összekulcsolva feje fölött. - Hol az én Alice lányom? Hol az én szép lányom? Megölték!

- Még nem ölték meg, ha magát Marwoodnak hívják - felelt a látogató.

- Hát látta talán a lányomat? Vagy írt is nekem?

- Azt mondta, hogy maga úgysem tudná elolvasni.

- Nem, nem tudnám már! - kiáltott az öregasszony, és kezét tördelte.

- Nincs egy gyertyája? - kérdezte a másik, és körültekintett a szobában.

Az öregasszony folyton a száját mozgatta, és fejét rázta, miközben az ő szép lányáról motyogott magában, s kivett a faliszekrényből egy gyertyát, reszkető kézzel beletartotta a tűzbe, némi nehézségek árán meggyújtotta, és az asztalra tette. A piszkos kanóc először homályosan égett, mert szinte belefulladt a faggyúba, és mire az öregasszony csipás, gyönge szeme lassan megkülönböztette a tárgyakat a világosságnál, látogatója már ott ült összefont karral a tűz előtt, szeme a földre szegezve, a kendő pedig, amely az imént összetartotta a haját, ott hevert mellette.

- Hát élőszóval küldött talán üzenetet az én Alice lányom? - motyogta néhány perc múlva az öregasszony. - Mit üzent?

- Nézz ide!

Az öregasszony ijedten és bizonytalanul ismételte a szavakat, aztán ernyőt formált a szeme fölött, ránézett; majd körültekintett a szobában, utána megint visszafordította szemét az idegenre.

- Alice azt mondta, nézz ide még egyszer, anyó! - szólt a látogató, s az öregasszonyra szegezte szemét.

Az öregasszony újra körülnézett a szobában, majd rápillantott az idegenre, utána megint a szobában kémlelt körül. Hirtelen felkelt a helyéről, felkapta a gyertyát, odatartotta a látogató arcába, élesen felkiáltott, letette a gyertyát, és a látogató nyakába esett.

- Az én lányom! Az én Alice-om! Az én szép lányom! Él és visszajött! - nyögte az öregasszony, s ide-oda hintázott a lány keblén, az pedig hidegen tűrte az ölelést. - Az én lányom! Az én Alice-om! Az én szép lányom! Él és visszajött! - rikoltotta újra, s levetette magát elébe a földre, átfogta térdét, hozzászorította fejét, és vad erővel ide-oda himbálódzott.

- Igen, anyám! - szólt Alice. Egy pillanatra előrehajolt, és megcsókolta az öregasszonyt, de úgy, mintha szabadulni akart volna öleléséből. - Itt vagyok végre. Engedj, anyám, engedj. Kelj föl, és ülj a helyedre. Mire jó ez, ugyan?

- Keményebb szívvel jött haza, mint ahogy elment! - kiáltott fel az öregasszony rátekintve, s még mindig odatapadt lánya térdéhez. - Nem törődik velem. Annyi év s olyan nyomorult élet után, amilyet éltem!

- Ugyan, anyám! - mondta Alice, s megrázta szakadozott szoknyáját, hogy kiszabadítsa az öregasszony kezéből. - Az éremnek két oldala van. Én is átéltem azokat az éveket, nemcsak te, s nyomorban nemcsak neked volt részed, hanem nekem is. Kelj föl! Kelj föl!

Az öregasszony felkelt, nyöszörgött, tördelte kezét, aztán néhány lépésnyire megállt és ránézett. Majd újra felvette a gyertyát, körüljárta lányát, tetőtől talpig megvizsgálta, s halk hangon jajgatott magában. Letette a gyertyát, megint visszaült a székre, és kezét lassú ütemre ütögette össze, közben jobbra-balra hintázott a széken, s tovább nyögött és jajgatott.

Alice ekkor felkelt, levetette átázott köpenyét és félredobta. Újra leült a tűz elé, és karját összefonva, megvető arccal, csendesen hallgatta az öregasszony tagolatlan panaszait.

- Talán azt vártad, hogy olyan fiatalon jövök haza, mint ahogy elmentem, anyám? - szólott, s az öregasszonyra fordította tekintetét. - Azt hitted talán, hogy az olyan külföldi utazás, mint az enyém, használ a szépségnek? Az ember azt hihetné, ha téged hallgat, hogy azt gondoltad.

- Nem az a baj, nem az! - kiáltott az anya. - Tudja az én lányom azt jól.

- Akkor hát micsoda? Csak ki vele gyorsan, anyám, mert különben sokkal könnyebb nekem az út innen kifelé, mint befelé volt.

- Hallgassák csak! - jajgatott az anya. - Annyi év után azzal fenyeget, hogy elmegy, alig érkezett meg.

- Azt mondom neked, anyám, másodízben már, hogy nekem is át kellett élnem azokat az éveket, éppúgy, mint neked. Hogy keményebb lettem? Természetesen. Mi egyebet várhattál?

- De énhozzám keményebb! A tulajdon édesanyjához! - jajgatott az öregasszony.

- Aztán ugyan ki kezdte megkeményíteni a szívemet, ha nem a tulajdon jó édesanyám? - felelt a lánya, s összefont karral, homlokát ráncolva, és ajkát keményen összeszorítva ült ott, mintha elhatározta volna, hogy minden gyöngéd érzést erővel elfojt magában. - Hallgass ide, anyám, egy-két szóra. Ha most megértjük egymást, talán nem veszünk össze megint. Fiatal lányként mentem el innen, és mint meglett asszony térek vissza. Kötelességet nem nagyon ismertem akkor sem, és hogy nem változtam sokat, arra mérget vehetsz. De hát te talán teljesítetted a kötelességedet irántam?

- Én! A lányom iránt! Egy anya a gyermeke iránt!

- Kissé természetellenesnek hangzik, ugye? - kérdezte a lány, s szigorú, kemény, elszánt, szép arca hidegen fordult feléje. - De hát én sokszor gondolkoztam ezen a dolgon magányos éveimben, míg végre hozzászoktam a gondolathoz. Sokat hallottam a kötelességről, de ez a szó mindig csak az én kötelességemet jelentette mások iránt. Egyszer s másszor aztán, időtöltés gyanánt, elgondolkoztam, vajon senkinek sincs-e kötelessége énirántam?

Anyja nyögve, motyogva és fejét rázva ült ott, de hogy haragját, bűnbánatát vagy tagadását akarta-e kifejezni, vagy csak testi gyöngesége okozta, nehéz lett volna megállapítani.

- Volt egyszer egy gyermek, Alice Marwoodnak hívták - nevetett fel a lány, és megsemmisítő gúnnyal tekintett végig magán -, ott született a szegénység, elhanyagoltság közepette, és abban is nevelkedett. Senki sem tanította, senki sem segítette, senki sem törődött vele.

- Senki! - kiáltott az anya, és magára mutatva mellét verte.

- Az egyetlen törődés, amit ismert, a verés volt, a koplaltatás, a gyalázás, pedig enélkül bizonyára jobban meglett volna. Ilyen otthonban élt, mint ez, meg az utcán, egy csomó hasonlóan nyomorult kis féreg társaságában; mégis széppé fejlődött, mire felnőtt. Annál rosszabbul járt. Sokkal jobban járt volna, ha halálra gyötrik és üldözik a csúnyasága miatt.

- Csak folytasd! Folytasd! - kiáltott fel az anya.

- Folytatom. Volt egyszer egy lány, Alice Marwoodnak hívták. Szép volt. Későn kezdték tanítani, és akkor is rosszra tanították. Azután már nagyon is gondoskodtak róla, ugyancsak nevelték, segítették, nagyon is törődtek vele. Te is nagyon szeretted akkoriban, mert jobb sorsba jutottál általa. Minden évben ezer mással is megtörténik, ami azzal a lánnyal történt. Csak a züllés lett osztályrésze, semmi egyéb. Hiszen arra született.

- Ennyi év után! - nyafogott az öregasszony. - Ilyenekkel kezdi az én lányom!

- Egy-kettőre befejezi, ne félj! Volt egyszer egy bűnöző, Alice Marwoodnak hívták. Fiatal lány volt még, de már elhagyott és kiközösített. Törvény elé került, és elítélték. Úristen! És hogy beszéltek azok az urak ott, a törvényszéken! És milyen komolyan emlegette a bíró a kötelességét, meg azt, hogy a lány rosszra használta a természet adományait, mintha bizony az a bíró nem tudta volna bárkinél is jobban, hogy azok az adományok csak átkot hoztak arra a lányra! És hogy prédikált a törvény erős karjáról, és a törvény erős karja mentette meg, mikor ártatlan és gyámoltalan kis teremtés volt még! És milyen ünnepélyes és vallásos volt mindenki ott! Hej, sokszor elgondolkoztam én azóta ezen, elhiheted!

Két karját szorosan összefonta keblén, és felkacagott, de olyan nevetéssel, amelyhez képest az öregasszony jajongása muzsikának tetszett.

- Így az Alice Marwoodot kitoloncolták, anyám - folytatta -, elküldték, hogy kötelességet tanuljon ott, ahol huszadrész ennyit sem láthatott a kötelességből, de gonoszságot, a bűnt és az aljasságot eleget. És Alice Marwood úgy jött vissza, mint meglett asszony. Olyan asszony, amilyenné ezek után válhatott. Nemsokára, valószínű, része lesz még több ünnepélyességben, még több kenetes beszédben, majd hall megint a törvény erős karjáról, aztán az egésznek vége; hanem azért a törvény urai ne féljenek, hogy munka nélkül maradnak. A szegény kis nyomorultak egész serege nő fel, fiúk, lányok, ugyanazokban az utcákban, ahol az urak laknak, és majd adnak nekik elég munkát, hogy megcsinálják a szerencséjüket.

A vénasszony odatámasztotta könyökét az asztalra, és fejét két kezébe hajtva úgy tett, mint aki nagyon kétségbeesett - vagy talán az is volt valóban.

- Így, anyám! Befejeztem - szólalt meg a lánya, s biccentett, mintha ezzel végképpen lezárta volna a beszédtárgyat. - Eleget mondtam. Ne beszéljünk többé az egymás iránti kötelességről. A te gyerekkorod is nyilván ilyen lehetett, mint az enyém. Annál szomorúbb mindkettőnkre. Téged sem vádollak, magamat sem védelmezem, minek is? Mindennek régóta vége. Asszony vagyok már, nem gyereklány, és fölösleges egymásnak felhánytorgatnunk a magunk történetét, mint azok az urak ott a törvényszéken művelték. Éppen eléggé tisztában vagyunk mi mindennel.

Züllött, eldurvult arca és alakja egyaránt szépséget sugárzott, s ezt még ilyen sivár állapotában is észre kellett vennie annak, aki csak a legcsekélyebb figyelemmel nézte. Elhallgatott, és arca, melyen az előbb a legszilajabb indulatok kergetőztek, megnyugodott, tűzre szegeződő sötét szemében pedig a korábbi dacos villogást szomorúsághoz hasonló, szelíd fény váltotta fel, és úgy ragyogott utak nyűtte nyomorúságán és fáradtságán keresztül, mint bukott angyalon az elveszített dicsfény sugara.

Anyja egy ideig szó nélkül nézte, azután lassan nekibátorodott, hervadt keze közelebb lopódzott lánya kezéhez, és amint látta, hogy nem ellenkezik, megsimogatta arcát és haját. Alice érezte, hogy az öregasszony ragaszkodásának legalább ez a jele őszinte, s egyetlen mozdulattal sem akadályozta. Így aztán az anya nekibátorodott, feltűzte lánya haját, lehúzta lábáról a nedves cipőt, ha ugyan megérdemelte a cipő nevet, odavetett a hátára valamilyen száraz holmit, és alázatosan sürgött-forgott lánya körül, egyre motyogva magában, amint jobban-jobban felismerte arca régi vonásait.

- Nagyon szegény vagy, anyám, mint látom - szólt Alice, mikor egy kis idő múltán körülnézett.

- Koldusszegény vagyok, lelkem - felelt az öregasszony.

Csodálta lányát, és félt tőle. Csodálata talán régen, még akkor kezdődött, amikor először vette észre szépségét, abban a létért folytatott szennyes harcokkal teli környezetben. Félelmét pedig talán annak lehetett tulajdonítani, amit lányától előbb a múltról hallott. Mindenesetre szinte alázatosan és tisztelettel állt lánya előtt, fejét félrehajtotta, mintegy szívhez szóló könyörgésben, hogy hagyja abba a szemrehányást.

- Miből éltél?

- Koldulásból, lelkem.

- Meg lopásból, anyám?

- Loptam is, Ally lelkem, de csak nagyon kicsiben. Öreg vagyok már és gyáva. Csekélységeket szedtem el gyermekektől egyszer-másszor, drágám, de nem gyakran. Sokat jártam ide s tova a környéken, és tudom, amit tudok. Résen voltam.

- Résen voltál? - nézett rá a lány.

- Egy család körül ólálkodtam, drágám - folytatta az anya, még alázatosabban és szolgálatkészebben, mint az előbb.

- Miféle család körül?

- Csitt, aranyom, ne légy rám dühös; csak a te irántad való szeretetből tettem, az én szegény lányom emlékezetére, aki túl volt a tengeren. - Ezzel könyörgőn kinyújtotta a kezét, majd ajkára tette.

- Évekkel ezelőtt, angyalom - folytatta a vénasszony, szigorú és figyelő arca félénken pislogott -, véletlenül elém került a gyermeke.

- Kinek a gyermeke?

- Nem az övé, Alice, drágám. Hogyan is lehetne az övé! Hiszen tudod, hogy neki nincs.

- Hát kié? - kérdezte a leány. - Azt mondtad, hogy a gyermeke.

- Csitt, Alice, megrémítesz, angyalom. Dombey úré, csak a Dombey úré. Azóta, drágám, többször láttam őket. Őt is láttam.

Amint az öregasszony ezt kimondta, összerándult és visszahúzódott, mintha attól rettent volna meg, hogy lánya mindjárt megüti. De a lány tekintete csupán merően rászegeződött, és a leghevesebb indulatok tükröződtek benne, mégis csendes maradt; csupán két karját szorította össze erősebben a keblén, hogy ne tegyen kárt akár saját magában, akár másban az eszeveszett haragja rohamában.

- Eszébe sem jutott, ki vagyok! - szólt az öregasszony, s megrázta ökölbe szorított kezét.

- Sokat is törődött vele! - mormolta a lány összezárt fogai között.

- De azért úgy álltunk, szemtől szembe. Szóltam neki, s ő is szólt hozzám. Ott ültem és figyeltem, amint végigment egy hosszú fasoron, és minden lépésénél megátkoztam testét-lelkét.

- Azért boldogulni fog mégis - felelt a lány megvetően.

- Igaz, most is jól megy neki! - felelt az anya.

Elhallgatott, mert az előtte ülő lány arcát és külsejét egyszerre eléktelenítette a düh. Úgy látszott, mintha a keblét szétrepesztené a tomboló indulat. Az erőfeszítés, amely gátat vetett neki, és bezárva tartotta, nem kevésbé volt félelmetes, mint maga a szenvedély, és csakúgy elárulta a lány vad és ijesztő természetét. Végre sikerült féket vetnie indulatának, egy kis szünet után megkérdezte:

- Házas már?

- Nem, angyalom.

- Házasodni készül?

- Nem tudok róla, drágám. De gazdája és barátja megházasodott. Ó, kívánjunk neki sok szerencsét! Mindnyájuknak sok szerencsét kívánjunk! - kiáltott az öregasszony, két vézna karját maga köré fűzve haragos önkívületében. - Csupa jó háramlik ránk a házasságából. Emlékezz csak rá.

A lány magyarázatkérően nézett anyjára.

- De te alaposan átáztál, s ugyancsak éhes és szomjas lehetsz - szólt az öregasszony, s odabicegett a faliszekrényhez -, pedig itt bizony kevés van és nincs sok... - folytatta, miközben kezét zsebébe mélyesztve, néhány apró rézpénz-darabot rakott ki az asztalra - és nincs sok itt se. Hát neked van pénzed, Alice lelkem?

A kérdést kísérő sóvár, éhes, mohó tekintete, és ahogy odameredt, miközben lánya kivette kebléből a nemrég kapott kis ajándékot, majdnem annyit felfödött az anya és lánya életéből, amennyit a leány elmondott.

- Ennyi az egész? - kérdezte az anya.

- Nincs több. Ez se lenne, ha valaki irgalomból nem adja.

- Irgalomból, lelkem? - kérdezte az öregasszony, s mohón odahajolt az asztal fölé, mert addig nem hitt a pénznek, amíg a lánya ott tartotta a kezében. - Hm! Hat meg hat az tizenkettő, meg hat, az tizennyolc, úgy, most a lehető legokosabban befektetjük. Megyek is rögtön, és valami enni-innivalót hozok.

Fürgébben, mint ahogy külsejéből ítélni lehetett - mert a kor és a nyomorúság megrokkantotta, elrútította -, reszkető kezével ütött-kopott, régi kalapot kötött a fejére, vállára meg tépett nyakba való kendőt dobott, közben mohó vággyal nézte egyre lánya kezében a pénzt.

- Miféle öröm származhatik reánk abból a házasságból, anyám? - kérdezte a leány. - Ezt nem mondtad meg nekem.

- Az az öröm - felelte anyja, reszkető kézzel folytatva öltözködését -, hogy nyoma sincs benne a szeretetnek, csak gőg meg gyűlölet, aranyom! Az az öröm, hogy amilyen büszkék, csak viszály és zavar uralkodhatik közöttük és veszedelem, Alice!

- Miféle veszedelem?

- Láttam, amit láttam. Tudom, amit tudok - kuncogott a vénasszony. - Jól teszi valaki, ha résen áll. Jól teszi, ha vigyáz magára. Juthat ám jó társaságba még az én lányom!

Lánya csodálkozva nézett rá, de azért a marka önkéntelenül is rácsukódott a pénzre. Az öregasszony tehát nagyban buzgólkodott, hogy a pénzt megkaparintsa, és sietve hozzáfűzte: - Most pedig megyek, és veszek valamit; megyek és veszek valamit.

A lánya feléje nyújtotta kezét. Az még egy pillantást vetett a pénzdarabra, s mielőtt megvált volna tőle, odaszorította ajkához.

- Hogyan, Ally? Megcsókolod? - vihogott az öregasszony. - Akárcsak én, én is gyakran megteszem. Ó, a pénz olyan jó hozzánk! - kiáltotta, s nyakának táskás bőréhez szorította kopott félpennyjét. - Olyan jó hozzánk a pénz, csak éppen nem dől csőstül.

- Azért csókolom meg anyám, hogy megtettem-e? Nem tudom, hogy megtettem-e valaha? Mert arra gondolok, aki adta.

- Aki adta, aranyom? - kérdezte a vénasszony, s homályos szemében láng lobbant fel, amint a pénzt elvette. - Ó! Én is megcsókolom a kedvéért, az isten a szokását tartsa meg. Most pedig megyek és elköltöm. Rögtön jövök.

- Azt mondod, hogy sok mindent tudsz, anyám - szólt Alice, és szemével követte az öregasszonyt az ajtó felé. - Nagyon bölcs lettél, mióta elváltunk.

- Hogy tudok-e? - károgott az öregasszony, s visszafordult az ajtóból. - Többet tudok én, mintsem gondolnád. És többet, mint ő gondolná, lelkem, majd meglátod, ha elmondom. Tudok ám én róla mindent.

A leány hitetlenkedve mosolygott.

- Tudok a testvérbátyjáról is, Alice - folytatta az öregasszony, s nyakát ijesztően rosszindulatú vigyorral nyújtotta előre -, a bátyjáról, Alice, aki ott lehetett volna, ahol te... pénzt lopott, most a húgával lakik, amarra túl, az országút mentén, Londonon kívül.

- Hol?

- Az északi országút mellett, aranyom. Megmutatom a házat, ha akarod. Sok néznivaló nincs ugyan rajta, de a másiké gyönyörű. Nem, nem, nem - kiáltotta az öregasszony, fejét rázva és nevetve, mert lánya egyszerre felugrott a helyéből -, nem most, lelkem, nagyon messze van; ott, a mérföldkőnél, ahol a kőrakások vannak, majd holnap aranyom, ha szép idő lesz, és ha kedved van hozzá. De most megyek és elköltöm.

- Megállj! - kiáltott a lány, és rávetette magát anyjára, miközben őrjöngő tűzvészként lobbant fel benne a szenvedély. - A húga fehér arcú ördög, ugye, gesztenyeszín haja van?

Az öregasszony elképedve és rémülten bólintott.

- Láttam az arcán a hasonlatosság árnyékát. Magányosan álló, vörös kőépületben lakik. Az ajtó előtt kis zöld kapubolt?

Az öregasszony megint csak intett.

- Ahol én ma ültem! Add vissza a pénzt!

- Alice! Angyalom!

- Add vissza a pénzt, vagy megbánod!

De már ki is csavarta az öregasszony kezéből. Nem törődött vele, hadd könyörögjön, hadd jajgasson, magára dobálta levetett ruhadarabjait, és eszeveszett gyorsasággal kirohant.

Anyja követte, s olyan sebesen bicegett utána, ahogy csak tudott, sűrű könyörgések közepette, de nem ért vele többet, mintha az esőhöz, szélhez és a sötétséghez intézte volna szavait. Csökönyösen és szilajon, közönyösen minden egyéb iránt, a leány mintha nem lett volna éppen elég része útban és fáradságban, idővel és távolsággal dacolva, egyenesen a ház felé tartott, ahol útjában megpihent. Negyedórai loholás után a kifulladt öregasszony megkísérelte, hogy ruhájánál fogva visszatartsa, de többre nem merészkedett, s így csak szótlanul lépkedtek tova a zivatarban és a sötétben. Ha az anya ejtett is egy-egy panasz-szót, igyekezett elfojtani, nehogy a lánya előresiessen, és otthagyja őt egyedül. A lány hallgatott.

Úgy egy órával éjfél előtt lehetett, hogy a szabályosabb utcákat maguk mögött hagyták, s a mély csendet ásító üres telkekhez értek, ahol a ház állott egymagában. A város komoran és fenyegetően nyúlt el a távolban; a nyílt területen átsüvöltött a zordon szél, körös-körül fekete volt minden, vad és elhagyatott.

- Ez éppen nekem való hely - szólalt meg a lány, azzal megállt és visszanézett. - Már akkor is eszembe jutott, amikor ma először voltam itt.

- Alice, aranyom - szólalt meg az anya, gyöngéden, megrántva a ruháját. - Alice!

- Mi az anyám?

- Ne add vissza a pénzt, lelkem. Ne add vissza! Kérlek. Nem tehetjük meg. Vacsorára kell, angyalom. A pénz pénz: akárki adja is. Mondj neki, amit akarsz, de a pénzt tartsd meg.

- Oda nézz! - felelt a lány. - Az lenne a ház ott?

Az öregasszony bólintott, s néhány lépéssel eljutottak a küszöbig. Gyertya- és tűzfény világított a szobában, ahol ma Alice ült, hogy ruháját megszárítsa. A kopogtatásra John Carker jelent meg az ajtóban.

Meglepetésében, hogy ilyen látogatói érkeznek, ebben az időben, megkérdezte Alice-tól, mit kíván?

- A húgát akarom látni - felelte Alice. - Azt a nőt, aki ma nekem pénzt adott.

Emelt hangjára Harriet is kilépett.

- Ó! - kiáltott föl Alice. - Itt van hát! Emlékszik rám?

- Hogyne - felelt a lány, és rámeresztette szemét.

A nemrég még alázatos arc most leírhatatlan gyűlölettel, és kihívóan tekintett Harrietre; a nemrég gyöngéd kéz most olyan rosszindulattal szorult ökölbe, mintha meg akarta volna fojtani, úgyhogy Harriet védelmet keresőn húzódott közelebb a bátyjához.

- Ó, beszéltem magával, és nem tudtam, kicsoda! Hogy itt álltam a közelében, anélkül, hogy vérem tüzéből megéreztem volna, miféle vér csörgedezik az ereiben! - kiáltott fel Alice fenyegetően.

- Hogy értsem ezt? Ugyan mit tettem én?

- Hogy mit? Leültetett a tűzhelye mellé, élelmet meg pénzt adott; szánalmát fejezte ki fölöttem! Maga! Akinek köpök a nevére!

A rút öregasszony közben ocsmányul acsargott, rázta hervadt öklét a két testvér felé, hogy ezzel lánya szavainak hatását emelje, de azért egyre húzkodta a ruháját és könyörgött neki, hogy ne adja vissza a pénzt.

- Ha egy könnyet ejtettem a kezére, sorvassza el azt a kezet! Ha egy szelíd szót ejtettem ki a füle hallatára, süketítse meg! Ha ajkammal megérintettem, méreg csöppenjen rá! Átkozott legyen ez a ház, amely menedéket nyújtott nekem! Bánat és szégyen szálljon lakójának fejére! Romlás essék minden fajtájukra! - Ezzel ledobta a pénzt a földre, és belerúgott a sarkával.

- Beletaposom a porba! Nem fogadnám el még akkor sem, ha az üdvösség útját nyitná meg előttem. Rothadt volna el ez a vérző láb, mielőtt ide vezetett, ebbe a házba!

Harriet sápadtan és remegve fékezte bátyját, és hagyta, hogy a látogató zavartalanul folytassa tovább.

- Úgy kellett hát lennie, hogy maga vagy hozzátartozója bocsásson meg nekem, visszatérésem első órájában. Úgy kellett hát lennie, hogy maga játssza itt nekem a szíves, jóságos úrnőt. Majd megköszönöm még ezt magának halálom órájában; majd imádkozom magáért, meg az egész fajtájáért, nyugodt lehet!

Vadul rázta kezét az égnek, mintha gyűlöletet hintene szét a földön és végromlásnak szánná azokat, akik ott állnak mellette, aztán kirohant a tomboló éjszakába.

Anyja, hiába ráncigálta mindegyre lánya ruháját, sunyított a küszöbön heverő pénzre, olyan sóváran, mintha minden porcikája kívánná, és bizonyára ott ólálkodott volna, míg a ház elsötétül, s aztán utánaásott volna a sárban, hátha megtalálja és birtokába veheti megint azt a pénzt. De lánya magával rántotta, és nekivágtak rögtön a hazafelé vivő útnak, miközben az öregasszony nyöszörögve siránkozott roppant veszteségén, és zsémbesen panaszkodott, már amennyire bátorsága engedte, az ő szép lánya engedetlen viselkedése miatt, aki így megfosztotta vacsorájától, összetalálkozásuk első estéjén.

Vacsora nélkül kellett bizony lefeküdnie, csak egy kis maradékot evett lassan, ümmögve, nyámmogva, a pisla tűzfénynél, s az ő engedetlen lánya már régen aludt.

Vajon az a nyomorult anya és lánya nem olyan társadalmi bűnök képviselői-e a legalacsonyabb fokon, amelyek megvannak néha a magas rétegekben is? Ezen a kerek világon, ahol kör a körben helyezkedik el, néha fárasztó utazást teszünk a legmagasabból a legalacsonyabba, míg végül úgy látjuk, hogy nem is esnek olyan távol egymástól, sőt a szélső határaikon érintik is egymást, és utunk végpontja nem egyéb, mint a kiindulási pont tulajdonképpen? A különbség természetesen nagy anyag és szövés között, mégis nem ismétlődik-e a durva szövésű anyag mintája finom anyagokban is?

Felelj rá, Edith Dombey! És te, anyák legjobbika, Cleopatra, tégy bizonyságot!

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
A boldog pár

Az utca sötét foltja immár eltűnt. Dombey úr palotájának gőgös fénye világít a házak sötét sora közé, s mintegy eltaszítja magától a többit. A mondás azt tartja, hogy az otthon csak otthon, ha mégolyan egyszerű is. De ha ez a mondás érvényes az ellenkező értelemben is, és ha el lehet mondani, hogy az otthon csak otthon, ha mégolyan pompás is; micsoda oltárt emeltek akkor itt a házi isteneknek!

Az ablakokból fény sugárzik ezen az estén, vörös a kandallótűz, melegen és ragyogóan fénylik a függönyökön és a lágy szőnyegeken; az ebéd tálalásra vár, az ebédlőasztal fényesen terített, noha csak négy személyre, a pohárszék pedig ezüsttől súlyosodik. Az átalakítás óta ma nyitja meg először kapuit a ház, és a boldog párt várja minden pillanatban. Talán csak az esküvő napja keltett nagyobb érdeklődést és várakozást a ház népe között odalent, mint a hazaérkezés estéje. Perchné asszony a konyhában teázik, de már körbejárt a házban, rőfnyire megbecsülte a selymeket, damasztokat, s kimerítette a szótár minden bámulatot és elragadtatást kifejező szavát. A kárpitos első segédje otthagyta az előcsarnokban egy szék alatt kalapját és benne zsebkendőjét, mely erős politúrszaggal illatozik, s még mindig ott sündörög a házban, fel-felnéz a mennyezet famunkájára, vagy le a szőnyegekre; olykor pedig az öröm csöndes elragadtatásában ki-kiveszi a mérőlécet a zsebéből, és mondhatatlan érzések között méregeti a drága tárgyakat. A szakácsnő igen jó hangulatban van, és azt mondja, hogy ő a sok vendéget szereti (és hat pennybe fogadna, hogy ezentúl majd ide is járnak), mert neki bizony az elevenség a mindene gyermekkorától fogva, és bánja is ő, ki hallja, ki nem. A kijelentés Perchné asszony kebléből helyeslő és egyetértő mormogást csal ki. A szobalány azt reméli, hogy boldogok lesznek - bár a házasság lutri és minél többet gondolkozik felőle, annál jobban érzi, mégiscsak a magányos élet adja a biztonságot és függetlenséget. Towlinson úr mogorva és ideges, és azt mondja, neki szintén az a véleménye, és az agglegényéletnél csak a háború szebb, és le a franciákkal! - mert ez a fiatalember szentül hiszi, hogy minden idegen francia, s ez természeti törvény.

Minden kocsizörgésre elhallgatnak, bármiről is beszélnek, és figyelnek; és nemegyszer általános a riadalom és kiáltozás: "Itt vannak!" Pedig még nincsenek itt, és a szakácsnő már aggódni kezd az ebéd miatt, mert már másodszor teszi melegre, a kárpitos első segédje pedig, üdvözítő elrévüléseiben nem zavartan, még ott setteng a szobákban.

Florence is készen áll atyja és anyja fogadására. Hogy a lelkében viharzó érzelmek az örömtől erednek-e, vagy a fájdalomtól, nem tudná megmondani. De az izgalommal teli szív rózsákat fest arcára, és sugárzást lop tekintetébe; ott lenn a konyhában mondják is, fejüket összedugva - mert mindig halkan beszélnek, ha róla esik szó -: milyen gyönyörű is Florence kisasszony ma este, és szegényke igazán milyen édes, szép teremtéssé serdült. Szünet következik; ekkor a szakácsnő érezvén, hogy mint elnöknek, neki kellene a véleményét kifejeznie, azt mondja, csak azt szeretné tudni, vajon... aztán elhallgat. A szobalány ugyancsak tudni szeretné, meg Perchné asszony is, akinek megvan az a szerencsés társaságbeli sajátossága, hogy mindig azt szeretné tudni, amit a többiek, természetesen anélkül, hogy tudná, mi is az, amit tudni szeretne tulajdonképpen? Towlinson úr, aki most alkalmat lát, hogy a hölgyek emelkedett hangulatát lerontsa, legalábbis az ő hangulatának megfelelően, közbeveti, hogy csak várjunk és figyeljünk, ő maga csak azt kívánja, bárcsak jól járna mindenki. A szakácsnő válaszul felsóhajt: - Ó, különös világot élünk, valóban! - Miután ez a sóhaj körüljárja az egész asztalt, a szakácsnő meggyőzően hozzáfűzi még: - No, hanem Florence kisasszonyt már semmi baj nem érheti, Tom! - Towlinson félelmetes célzásokkal terhesen jelenti ki, hogy: - Bár ne érné! - Mivel érzi, hogy egyszerű halandó, aligha lehetne prófétább, és aligha mondhatna ennél jobbat, elhallgat.

Skewtonné asszony, aki szintén nekikészült, hogy drága leányát és szeretett vejét tárt karokkal fogadja, nagyon fiatalos, rövidujjú ruhát öltött magára. Érett bájai mindazonáltal még csak saját termeinek homályában virulnak, ki nem mozdult onnan, amióta birtokba vette, s lassan egyre mérgesebb lesz, hogy az ebédet ennyire késleltetni kell.

A komorna viszont, akinek igazság szerint csontváznak kellene lennie, pedig a valóságban életerős, pirospozsgás leányzó, igen vidám hangulatban van; arra gondol, hogy évnegyedes fizetése most sokkal biztosabb, mint eddig, azonkívül lakása és ellátása dolgában is határozott javulást észlel.

De hát hol a boldog pár, amelyre ez a gyönyörű otthon várakozik? Gőz, tengerár, szél és lovak valamennyien késleltetik talán, hogy ilyen boldogsággal elidőzhessenek? Vagy a körülöttük röpködő ámorok és gráciák raja lassítja haladásukat? Annyi virágot szórtak el boldog útjukon, hogy a tövistelen rózsákba, édes csipkebokrokba akadnak bele lépten-nyomon?

Végre csakugyan itt vannak! A kerekek dübörgése hallszik már, egyre hangosabb lesz, aztán kocsi kanyarodik a kapu elé! Az ellenszenves idegen mennydörgő kopogtatására Towlinson úr és a többiek valamennyien odarohannak, hogy ajtót nyissanak; Dombey úr és hitvese kiszáll a kocsiból, és karonfogva belép.

- Drága Edithem! - sikongja most egy izgatott hang a lépcsőn. - Édes Dombeym! - s a rövidujjas karok felváltva fűződnek a boldog pár köré a nagy ölelésben.

Florence szintén lejött a csarnokba, de nem lép előre, visszatartja félénk üdvözletét, míg a közelebbi és szívesebben látott rajongók lecsillapulnak. Csakhogy Edith kutató szeme már a lánykát keresi a lépcsőn, majd érzelmes szülője arcát egy röpke csókkal érintve, odasiet Florence-hez, és keblére öleli.

- Hogy vagy, Florence? - szólalt meg Dombey úr is, és kezét odanyújtja.

Ahogy Florence reszketve ajkához emeli a kezét, tekintete egy pillanatra atyja szemével találkozik. Ez a tekintet éppen eléggé hideg és eltaszító most is, de azért Florence-nek megremeg a szíve, mert atyja tekintetében sokkal több érdeklődést figyel meg, mint valaha azelőtt. Sőt, mintha még némi meglepetést is tükrözne ez a tekintet, nem is kellemetlen meglepetést. Florence nem merte szemét atyjára felemelni többé, de azért érezte, hogy atyja tekintete még egyszer megpihen rajta, nem kevesebb tetszéssel akkor sem.

Ó, az örömnek micsoda borzongása nyilallt rajta keresztül, s mintegy megerősítette halovány és gyenge reményét, hogy talán most mégis megtanulja, miként kell szép és új mamája révén atyja szívét megnyernie.

- Azt hiszem, asszonyom, nem tart soká, míg átöltözik? - kérdezte Dombey.

- Rögtön elkészülök.

- Egy negyedóra múlva tálalják az ebédet.

Ezzel Dombey úr bevonult öltözőszobájába, Dombeyné asszony pedig a maga szobájába sietett föl. Skewtonné és Florence a szalonba ment, ahol a kitűnő anya kötelességének érezte, hogy néhány visszafojthatatlan könnyet ejtsen, föltételezhetően a lánya boldogsága fölötti megindulásában törölgette könnyeit, méghozzá igen gyöngéden zsebkendője csipke szélével, amikor veje lépett be a szobába.

- Nos, édes Dombeym, mondja csak, hogy tetszett a leggyönyörűségesebb város, Párizs? - kérdezte Skewtonné, legyőzvén végre érzéseit.

- Hideg volt.

- Vidám, mint mindig, természetesen?

- Nem különösebben. Én unalmasnak éreztem.

- Ejnye, édes Dombeym! - szólt Skewtonné hamiskásan. - Unalmasnak?

- Én magam így tapasztaltam, asszonyom - felelte Dombey komoly udvariassággal. - Azt hiszem, feleségem szintén unta. Egyszer-kétszer olyanformán nyilatkozott.

- Ej, ej, te semmirevaló leány! - szólt Skewtonné, és évődve fordult belépő gyermekéhez. - Micsoda borzasztó, istentelen dolgokat mondasz te Párizsról?

Edith fáradtan vonta föl szemöldökét, majd elhaladt a szárnyas ajtók mellett, melyek tárva-nyitva álltak, hogy a szobák sorát teljesen új és ragyogó berendezésükkel látni lehessen. Éppen csak egy pillantást vetett oda, aztán leült Florence mellé.

- Édes Dombeym - szólt Skewtonné -, milyen elragadóan valósították meg ezek az emberek minden elgondolásunkat. Tökéletes palotává varázsolták a házat.

- Csakugyan szép - nézett körül Dombey. - Kiadtam az utasítást, hogy semmi költséget ne kíméljenek; és azt hiszem, mindent megtettünk, amit a pénz megtehet.

- Miért, mit nem tehet meg, édes Dombeym?

- Hatalmas úr a pénz, asszonyom!

Ezzel ünnepélyesen feleségére pillantott, aki nem szólt egy szót sem.

- Remélem, Dombeyné asszony - szólította meg Dombey néhány pillanatnyi szünet után, s erős nyomatékot tett a névre -, hogy ezek az átalakítások tetszésével találkoznak?

- Szebbek nem is lehetnének - felelt Edith gőgös nemtörődömséggel. - Természetesen ilyeneknek is kell lenniük, feltételezem.

A kicsinylés szinte elválhatatlannak látszott ettől a büszke arctól; de ha Dombey valami módon a csodálkozását, különös gazdagsága bámulatát akarta benne felkelteni, bármilyen csekély, mindennapi dolog révén is, az asszony arcára egészen új és másféle megvetés ült ki, amelynek élességét nem érte utol semmilyen más fintora. A saját nagyságába belekábult Dombey akár észrevette, akár nem, annyi bizonyos, alkalom már eddig is kínálkozott, hogy szeme kinyíljon; és felvilágosításához ebben a pillanatban a sötét szempárnak tekintete is elég lett volna; dicsőítése tárgyain sebesen és gúnyosan villant keresztül, aztán egyszerre rászegeződött. Ebből az egyetlen pillantásból azt is kiolvashatta volna, hogy tízszer ennyi pénzzel sem csikarhatna ki egyetlen ellágyult tekintetet sem ettől a dacos asszonytól, akit magához láncolt ugyan, mégis egész lelkével harcban áll vele. Kiolvashatta volna egyetlen pillantásából, hogy éppen azért, mert a pénz olyan földhözragadt, kalmár módon befolyásolta az életét, gyűlöli, bár teljes hatalmára igényt tart, mint jogához, kialkudott árhoz - csekélyke jutalom azért, hogy a felesége lett. Kiolvashatta volna tekintetéből, hogy az asszony kész födetlenül odatartani fejét saját megvetésének és haragjának villámcsapása elé, de a legártatlanabb célzás is férje gazdagságának hatalmára újra meg újra megalázza saját szemében, még mélyebbre süllyed önbecsülésében, és növeli a lelkében eluralkodott ürességet és pusztulást.

De az ebédet jelentették már; Dombey Cleopatrát vezette le, Edith és Florence követte őket. Edith úgy haladt el a pohárszék aranyat és ezüstöt fitogtató látványa előtt, mint egy rakás szemét előtt, pillantásra sem érdemesítette a pompát maga körül, elfoglalta helyét férje asztalánál, első ízben, s úgy ült ott aztán, mint szobor az ünnepen. Dombey szoborszerű ember volt maga is, és kedvét lelte abban, ahogy feleségét ott látta, olyan mozdíthatatlanul büszkén és hidegen. Mivel Edith magatartása mindig nagyúri volt és előkelőséggel teljes, ez a viselkedés éppen kellemesnek és vele rokonnak tűnt fel Dombey előtt. Ott elnökölt tehát az asztalnál, megszokott méltóságával, és a világért sem igyekezett volna fölkelteni felesége kedvességét kedves, vidám viselkedésével. Hideg megelégedettséggel teljesítette háziúri kötelességét, így hát a felavató ebéd, noha odalenn nem tekintették éppen sikeresnek, vagy sokat ígérő kezdetnek, egészben véve eléggé udvarias, előkelő és fagyos módon zajlott le.

Skewtonné úgy tett, mintha boldogságának túláradó érzései egészen kimerítették volna, hogy drága gyermekét egyesülve láthatja szíve választottjával. Mégis némileg unhatta már ezt a szép családi együttest: egy órája folyton ásítozott legyezője mögött, majd tea után elment aludni. Edith is csendesen elvonult, és nem is jött vissza. Így történt aztán, hogy Florence, aki szintén felugrott a szobájába egy-két szóra Diogenésszel, mikor ismét visszatért a szalonba kis munkakosarával, senkit nem talált ott vérfagyasztó méltósággal fel és alá sétáló édesatyján kívül.

- Ó, engedelmet kérek! Elmenjek, papa? - kérdezte Florence halkan, s habozva állt meg az ajtóban.

- Ne - felelt Dombey, és oldalvást ránézett -, itt jöhetsz-mehetsz tetszésed szerint, Florence. Ez nem az én magánlakosztályom.

Florence belépett, és leült egy távolabbi kis asztalhoz a kézimunkájával; s egyszerre ott találta magát - egész életében először, amennyire csak visszaemlékezett gyermekkorától eddig az óráig - atyjával kettesben. Egyetlen gyermek, jól ismerte magányos életében és bánatában a megkínzott lélek szenvedéseit; visszautasított szeretetében sohasem suttogta atyja nevét esti imájában másképpen, mint könnyteli áldás közepette, mely azonban átoknál is súlyosabban nyugodott atyján; azért imádkozott, hogy haljon meg fiatalon, csak atyja karjai között érhesse a halál; mellőzés, hidegség, szeretetlenség okozta gyötrelmeit türelmes, mit sem követelő szeretettel viszonozta, mentegette és védő szavakat mondott érte, mintha őrzőangyala lett volna.

Florence remegett, és szeme elhomályosodott. Atyja alakja mintha megnőtt volna előtte, amint ott járkált a szobában; néha elmosódott és bizonytalanná vált, aztán ismét tisztán és kézzelfoghatóan látszott, majd úgy tetszett Florence-nek, hogy ugyanez megtörtént egyszer már, hosszú, hosszú évekkel ezelőtt. Vágyódott atyjához, de vissza is riadt közelségétől. Természetellenes érzés az olyan gyermekben, aki soha senki ellen nem vétkezett! Természetellenes kéz vezette azt az éles ekét, amelynek föl kellett hasogatnia gyöngéd lelkét, hogy az a mag belehullhasson!

Mivel a világért sem akarta volna atyját szomorúságával megbántani, vagy elkeseríteni, leküzdötte és csöndesen ült munkája mellett. Dombey még egyet-kettőt fordult a szobában, azután abbahagyta a járkálást, visszavonult egy homályos sarokban álló karosszékbe, s arcát eltakarta zsebkendővel, mintha aludni készülne.

Florence-nek elég volt az is, hogy ott ülhet a közelében, és időnként odafordulhat a szék felé; hogy gondolataival őrködik fölötte munkája közben is, és bánatos örömmel észlelte, hogy atyja el tud aludni, amikor ő ott van a szobában és idegen, tiltott jelenléte nem nyugtalanítja többé.

De mit gondolt volna Florence, ha tudja, hogy atyja egész idő alatt figyelmesen nézte, s a kendőt, véletlenül vagy szándékosan, olyanformán igazította arcára, hogy szemét nem födte el, s nem is vette le Florence arcáról egy pillanatra sem? Hogy amikor odanézett atyja felé a sötét sarokba, beszédes szeme, amely hangtalan szózatával komolyabb és ékesszólóbb volt a világ minden szónokánál, és jobban vádolt, atyja szemével találkozott, anélkül, hogy tudta volna? Hogy amikor a lány ismét munkája fölé hajtotta a fejét, apja megkönnyebbülten lélegzett fel, de azért ugyanolyan figyelmesen nézett rá tovább is: fehér homlokára, lehulló hajára, szorgos kezére; és amint a látvány egyszer megfogta tekintetét, mintha semmiféle hatalom el nem fordíthatta volna már.

És vajon min gondolkodott Dombey? Milyen érzések közepette nyugtatta jóformán ismeretlen lányán titokban figyelő tekintetét? Szemrehányás nyilatkozott-e meg számára szelíd szemében s nyugodt alakjában? Vagy ráeszmélt gyermeke figyelembe nem vett jogaira, s ez felébresztette benne kegyetlen igazságtalanságának tudatát?

Még a legszigorúbb, legmerevebb ember életében is vannak olvatag pillanatok; noha az ilyenfajta emberek rendszerint jól megőrzik titkukat. Mikor Dombey ott látta lányát teljes szépségében, észrevétlenül is felnőtt nővé serdülten, ez a látvány talán még büszke lelkét is ellágyította kissé. Talán átvillant rajta az a gondolat, hogy boldog otthon van körülötte, csak ki kell nyújtania érte kezét - családi tűzhelyének őrző jó szelleme, íme, itt ült előtte -, elnézett eddig fölötte merev, sötét önhittségében, aztán tekintete elsiklott mellette és eltévedt. Talán valami efféle egyszerű emlékeztetőt olvasott ki lánya beszédes szeméből: "A halálos ágyak emlékére, amelyek mellett ott álltam, átszenvedett gyermekkorom emlékére, éjféli találkozásunkra a kietlen házban, arra a jajkiáltásra, amelyet a gyötrelem sajtolt ki szívemből: könyörgök neked atyám, fordulj felém, és keress menedéket az én szeretetemben, mielőtt késő lenne." Köznapibb és egyszerűbb gondolatok is késztethették éppen figyelemre; például, hogy az elhalt fiú helyét már új rokonok foglalták el, és ilyen módon megbocsáthatja ő is, ha annak idején fia lelkében az ő helyét foglalta el valaki más. Sőt, ha puszta díszként társította a csillogáshoz és pompához körülötte, már ez is megokolta volna tekintetét. De amint nézte, egyre jobban és jobban ellágyult iránta. A lány alakja tökéletesen összeolvadt annak emlékével, akit annyira szeretett, alig tudta a kettőt elválasztani egymástól. Egyszerre tisztább fényben kezdte látni, s már nem úgy hajolt a kisfiú vánkosa fölé, mint vetélytársa - gondolatnak is szörnyű! - hanem mint házának jó szelleme; úgy tetszett neki, mintha róla is éppoly gyöngéden gondoskodott volna, mint a kis betegről, amint ott ült a kis ágy lábánál, tenyerébe hajtva fejét.

Úgy érezte, hogy meg kell szólítania, és odahívnia a leányt magához. "Jer ide, Florence!" - már ott volt az ajkán, de a szavak csak lassan és nehézkesen formálódtak, hiszen olyan idegenül hangzottak volna, amikor hirtelen lépések nesze riasztotta vissza és fojtotta bele a szavakat.

Felesége léptei. Az asszony estélyi öltözékét laza pongyolával cserélte föl, lebontott haja pedig szabadon hullott le vállára. De nem csupán ez a változás lepte meg Dombeyt.

- Florence, szívem - szólalt meg az asszony -, mindenütt kerestelek.

Amint leült Florence mellé, lehajolt és megcsókolta a lányka kezét, Dombey alig ismert rá feleségére, annyira megváltozott. Nemcsak mosolya - noha ezt sem látta eddig -, hanem egész modora, hangja, szeme ragyogása, az érdeklődés, a bizalom, a megnyerő törekvés, hogy kedvében járjon a másiknak, mindez nem emlékeztette Edithre.

- Csöndesen, édes mamám, papa alszik.

Most már Edith állt előtte megint. Odatekintett a sarokba, ahol Dombey ült - már nagyon jól ismerte ezt a modort és tekintetet.

- Nem is hittem, hogy itt vagy, Florence.

Most megint más lett, mennyivel lágyabb egy szempillantás alatt!

- Korán fölmentem - kezdte Edith -, azzal a szándékkal, hogy odafönt veled beszélgethessek. De mikor bementem a szobádba, láttam, hogy kirepült már az én madaram, s egészen mostanáig vártam, talán visszatér.

Ha csakugyan madár lett volna, azt sem szoríthatta volna gyöngédebben és lágyabban a keblére Edith, mint most Florence-et.

- Menjünk, édesem.

- Remélem, papa nem keres majd, ha felébred? - szólt Florence.

- Gondolod talán, hogy keresni fog? - szólt Edith és egyenesen a szemébe nézett.

Florence lehajtotta a fejét, aztán fölemelte és összerakta kézimunkáját. Edith pedig belefűzte a lányka karját a magáéba, és azzal testvérek módjára, kimentek a szobából. "Még a járása is egészen más" - gondolta Dombey, amint szemével követte feleségét, egészen a küszöbig.

Olyan sokáig ült abban a sötét sarokban, hogy a toronyórák háromszor is ütöttek, mielőtt megmozdult volna. És szeme mindvégig ott pihent, ahol Florence ült az előbb. A szoba egyre jobban elsötétedett, a gyertyák sorvadoztak és kialudtak, Dombey arcán is sötétség gyülekezett, tömörebb mint az éjszaka - és ott is maradt.

Florence és Edith pedig ott ültek a tűz előtt, abban a távoli szobában, amelyben a kis Paul meghalt, és sokáig elbeszélgettek. Diogenész szintén ott volt. Eleinte élénken tiltakozott Edith bejövetele ellen, s morogva egyezett bele a dologba úrnője kívánságára is. Aztán lassanként beljebb és beljebb húzódott az előszobából, ahová méltatlankodva visszavonult, és hamarosan rájött, hogy az imént, legjobb szándéka ellenére is olyan baklövést követett el, ami bizony néha a leghelyesebb gondolkodású kutyával is megesik; miért is azután, a dolog barátságos jóvátételéül, odafészkelte magát kettejük közé, a tűz előtt, és ott hevert, a tűzbe lihegve, s kiöltött nyelvvel és igen bárgyú pofával hallgatta a társalgást.

Eleinte Florence könyvei és kedves időtöltései kerültek szóba, meg az, hogy mivel töltötte az időt az esküvő óta. Így elevenedett fel benne a szívéhez legközelebb álló beszédtárgy, és könnyes szemmel mesélte:

- Ó, mamám! Azóta nagy szomorúság ért!

- Nagy szomorúság, téged, Florence?

- Bizony. Szegény Walter a tengerbe fulladt.

Florence két kezébe temette arcát, és szívből sírni kezdett. Bármennyi titkos könnyet is ejtett Walter sorsán már eddig, ha róla beszélt, vagy gondolkodott, sírni kezdett megint.

- De mondd csak, kedvesem - szólt Edith, Florence-et vigasztalva -, ki az a Walter? Mid volt ő neked?

- A testvérem, mamám. Mikor szegény kis Paul meghalt, megígértük egymásnak, hogy testvérek leszünk. Régen ismertem... kisgyerek korom óta. Walter ismerte Pault is, aki nagyon szerette őt. Paulnak jóformán utolsó szava volt: "Viselj gondot Walterre, kedves papám! Nagyon szerettem Waltert." Waltert akkor behívták Paulhoz, s itt állt, ebben a szobában.

- És gondot viselt atyád Walterre? - kérdezte Edith szigorúan.

- Papa? Megbízta, hogy utazzék külföldre. Útközben hajótörést szenvedett, és vízbe fúlt - zokogott Florence.

- Tudja atyád, hogy meghalt? - kérdezte Edith.

- Nem tudom megmondani, nem merem. Édes mamám! - kiáltott most Florence odatapadva hozzá, mintha segítséget keresne, s arcát Edith keblére rejtette. - Bizonyosan észrevetted...

- Várj! Megállj csak, Florence. - Edith elhalványodott, hangja pedig olyan komolyan csengett, hogy Florence-nek nem is volt szüksége arra, hogy Edith odategye kezét az ajkára. - Mondj el nekem Walterről mindent, hadd értsem meg ezt a történetet egészen.

Florence elmondta mindenestül, kitért még a Toots úr barátságára is, akiről szomorúságában sem tudott könnyező mosolygás nélkül beszélni, habár mély hálát érzett irányában. Edith Florence kezét fogta, és feszült figyelemmel hallgatott. Mikor aztán véget ért a beszámoló, Edith a hirtelen támadt csöndben egyszerre megkérdezte:

- Mi az, amiről azt mondtad, Florence, hogy bizonyára észrevettem?

- Hogy én nem vagyok... nem vagyok a papának valami nagy kedvence, mamám - felelte Florence, s néma könyörgéssel hirtelen kezébe rejtette arcát. - Sohasem voltam. Sohasem tudtam hogyan lehetnék. Eltévesztettem az utat, és senki sem mutatta meg nekem. Ó, hadd tanuljam meg tőled, hogyan nyerhetem meg a papámat! Taníts meg! Te, aki olyan jól tudod! - szólt Florence hozzásimulva, és a hála és szeretet lázas tördeltségű szavaival gyónta meg titkát, s hosszasan sírt, ha nem is oly fájdalmas könnyekkel, mint eddig, új anyja ölelő karjai között.

Edith büszke szépsége olyan merevvé vált, mint a halál. Még az ajka is elfehéredett, de nyugalmat erőltetett magára. Csak nézett a síró lányra, és lehajolt hozzá, hogy megcsókolja. Majd lassan kibontakozott öleléséből, eltolta magától s így szólalt meg, nyugodtan, fenségesen, mint egy márványszobor. Hangja elmélyült, bár a felindulás egyéb jele nem tetszett ki belőle.

- Florence, te még nem ismersz engem! Isten őrizzen meg attól, hogy tőlem tanulj!

- Hogy tőled tanuljak? - ismételte Florence meglepetve.

- Hogy én tanítsalak, hogyan kell szeretni, és magunkat megszerettetni. Isten óvjon! - szólt Edith. - Jobb lenne, ha te tanítanál meg engem, csakhogy ahhoz késő már. Te drága vagy nekem, Florence. Nem is hittem volna, hogy ilyen drága lehessen nekem valaki ennyi idő alatt.

Látta, hogy Florence mondani akar valamit, de meggátolta keze érintésével, és így folytatta:

- Mindig hűséges barátod leszek. Szeretetem irántad olyan nagy lesz, ha nem is olyan értékes, mint bárki másé a földön. Bízhatsz bennem... tudom ezt és megmondom, kedvesem... tiszta szíved egész bizalmával. Egész sereg nő van, akiket atyád elvehetett volna, jobbak és méltóbbak lettek volna nálam minden tekintetben, Florence; de egyetlenegy sincs, akinek a szívébe nagyobb szeretettel költözhettél volna, mint az enyémbe.

- Tudom én azt, kedves mamám! - kiáltott Florence. - Az első végtelenül boldog nap óta tudtam.

- Végtelenül boldog nap! - Edith mintha akarata ellenére ismételte volna ezeket a szavakat, majd így folytatta: - Bár az érdem nem enyém, mert kevéssé gondoltam rád, amíg csak hallottam rólad, azért hadd legyen enyém bizalmad és szereteted jutalma, még ha nem is érdemlem meg. És ezt, Florence, mindjárt az első estén, ahogy lakóhelyemet itt elfoglalom, legjobb, ha elmondom neked, először és utoljára.

Florence, nem tudta, miért, mégis szinte félve hallgatta, s szemét valósággal rászegezte gyönyörű arcára.

- Sohase keresd - kezdte most Edith, kezét mellére téve -, ami itt nincsen. De ha lehet, ne is szakadj el tőlem amiatt, ami bennem nincs meg. Lassan, lassan jobban megismersz majd, és eljön az idő, amikor úgy ismersz, mint én magamat. És akkor légy hozzám olyan elnéző, és ne változtasd keserűséggé életem egyetlen édes emlékét.

Könnyei mutatták, hogy nyugalma álarc csupán. Azért gondosan óvta a látszatot továbbra is, és így folytatta:

- Amit kérdeztél, természetesen én is észrevettem, és tudom, mennyire így van. De higgy nekem... nemsokára hiszel majd, még ha most nem is... nincs a világon senki ily kevéssé hivatott, hogy téged útba igazítson, vagy segítsen, Florence. Ne kérdezd tőlem soha, miért; ne is beszélj nekem sohasem arról, sem a férjemről többé. Ebben a kérdésben legyen közöttünk szakadék és némaság, mint a sírban.

Egy ideig csendesen ült; Florence pedig alig mert lélegzeni is, míg az igazság homályos és tökéletlen árnyai kezdtek kergetődzni ijedt, mégis kétkedő lelkében. Alighogy Edith abbahagyta a beszédet, kemény arca lassan nyugodttá és szelíddé vált, mint mindig, ha Florence-szel egyedül maradt. Aztán hirtelen két kezével födte el megváltozott arcát, végre felállt, és szerető öleléssel jó éjszakát kívánt Florence-nek, és sietve kiment, vissza sem tekintett.

De mikor Florence már az ágyban feküdt, és a szoba sötét volt, csupán a tűz izzott, Edith visszatért, és azt mondta, hogy nem tud elaludni, öltözőszobája pedig nagyon magányos, odahúzott tehát egy széket a tűz mellé, és a lassan elhaló parazsakat nézte. Florence is a parazsat bámulta ágyából, míg végre a nemes alak ott a tűz előtt, leomló hajának koronájával és sötét szemével, melyben a tűz fénye visszaverődött, egészen összemosódott a parázzsal és elhomályosodott, majd végképp eltűnt Florence álomképei közt.

De azért a lány álmában sem szabadult a legújabb események határozatlan benyomásától. Álmait is ez alakította, kísértette; most így, most úgy, de mindig nyomasztóan és félelmetesen. Azt álmodta, hogy atyját kereste a vadonban, nyomait kutatta ijesztő magasságokban, majd mély aknákban és barlangokban; valamit rábíztak, amivel rendkívüli szenvedéstől kellett volna megmentenie... maga sem tudta mitől és miért... de sohasem tudta megtalálni, hogy kiszabadíthassa.

Azután holtan látta, ugyanazon az ágyon, ugyanabban a szobában, és tudta, hogy atyja utolsó percéig nem szerette. Odaborult a halott kihűlt keblére, és fájdalmasan zokogott. Majd nyílt vidék tárult ki előtte, folyó sietett tova, és egy panaszos hang, amelyet Florence olyan jól ismert, kiáltott feléje: "Most is egyre rohan, Floy! Sohasem áll meg! És te is vele haladsz!" Azután Pault látta, messziről feléje nyújtja a karját, s egy alak, akiben Waltert ismerte föl, ott állt közvetlen közelében, különös nyugalommal és szótlanul. Edith minden álomképben megjelent s eltűnt, néha Florence örömére, néha bánatára, míg végre mindketten ott álltak egy sötét sír szélén; Edith lemutatott a mélybe, Florence pedig odatekintett és látta - mit látott? - egy másik Edithet, ott a sírban!

Nyomasztó álmában felsikoltott, és úgy tetszett, fel is ébredt. Ekkor mintha egy lágy hang azt suttogta volna a fülébe: "Florence, édes Florence, nem más, csak álom!" Karját kinyújtva, viszonozta új mamája ölelését, aki ebben a pillanatban, a hajnal szürkületében kisuhant az ajtón. Florence felült ágyában, és gondolkozni kezdett, vajon mindez csakugyan megtörtént-e, vagy sem; de bizonyosan csak azt tudta, hogy valóban hajnali szürkület dereng körülötte, a kandallóban a tűznek csak megfeketült hamva maradt, ő pedig egyedül van.

Így múlt el a boldog pár hazatérésének első éjszakája.

HARMINCHATODIK FEJEZET
Házszentelés

Még sok nap telt el hasonló módon; legfeljebb annyi különbséggel, hogy számos látogatót fogadtak, és számos látogatást viszonoztak, azonkívül Skewtonné kisebb fogadásokat is rendezett saját lakosztályában. Bagstock őrnagy gyakorta meg is jelent nála; viszont Florence-re sohasem nézett többé úgy az atyja, noha látni mindennap látta. Új mamájával sem beszélt Florence sokat. Edith mindenkivel szemben büszkén és parancsolóan viselkedett a házban, kivéve Florence-et - ezt a lánykának is észre kellett vennie -, bármikor jött is haza látogatóból, mindig magához hívatta, vagy pedig maga ment át hozzá esténként, mielőtt aludni tért volna, akármilyen későre járt, és sohasem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy Florence mellett lehessen; de azért sokszor, ha együtt voltak, hosszú időn át nem szólt hozzá egyetlen szót sem.

Florence, aki ettől a házasságtól olyan sokat remélt, néha nem állhatta meg, hogy össze ne hasonlítsa a fényes házat a kopott, kietlen, régi otthonával, és elgondolkozott, vajon mikor változhatik át ez az új környezet valahogyan igazi otthonná. Mert hogy most nem az, egyikük számára sem, bár minden olyan fényesen és szabályszerűen zajlik a házban, azt mindig gyanította titokban. Sok órát töltött éjjel-nappal, bánatos gondolatai között, és az elhervadt remény könnyeit hullatta, ha új mamájának nyomatékos figyelmeztetésére gondolt, hogy senkinek sem lehet a földön kevesebb joga tanítani, miként nyerhetné meg atyja szívét. És Florence nemsokára arra kezdett gondolni - helyesebben elhatározta, hogy arra gondol -, mivel senki sem tudhatja Edithnél jobban, milyen reménytelen atyja hidegségét leküzdeni, talán csupa részvétből figyelmeztette őt előre, és tiltotta, hogy erről beszéljenek. Önzetlenül, mint egyéb cselekedetében, vagy elgondolásában, inkább az új seb fájdalmát választotta, semhogy az igazság bármilyen halvány visszfénye derüljön atyjára; mert szíve tele volt gyöngédséggel iránta még legröpkébb gondolataiban is. Őszintén remélte, hogy atyja otthona majd csak boldogabb lesz, ha az újszerűség és az átmenet állapota megszűnik; ő pedig kevesebbet töprengett, és még kevesebbet panaszkodott.

Bár az új család tagjai titokban nem érezték magukat otthonosan, mindenesetre elhatározták, hogy Dombeyné asszony legközelebb nagyobb társaságot fogad. A nemrég megtörtént esküvő megünneplésére és társasági életük fellendítésére Dombey és Skewtonné egész sereg fogadóestét tervezett. Elhatározták, hogy az ünnepélyek azzal kezdődnek majd, hogy Dombeyné asszony minden héten fogadóestet tart, mikor is Dombey úr és neje fölkérnek egy sereg sehogyan össze nem illő embert, hogy legyen szerencséjük hozzájuk azon a napon vacsorára.

Dombey úr tehát összeállított egy jegyzéket különféle keleti mágnásokból, akiket az ő nevében hívnak majd meg; majd Skewtonné, kedves gyermeke nevében, aki egyébként gőgös közömbösséggel viseltetett az egész ügy iránt, egy nyugati elemekből álló névjegyzéket csatolt. Ezen a névjegyzéken ott szerepelt természetesen Feenix bácsi is, aki ingóságainak nagy kárára, még mindig nem tért vissza Baden-Badenbe, továbbá ott szerepelt a névjegyzéken minden rendű és rangú molypillangó, aki különböző időkben ott repkedett szép lányának fénye körül, vagy Skewtonné körül, anélkül, hogy szárnya tartósabb kárt szenvedett volna. Edith utasítására Florence-et is beírták a vacsoravendégek névsorába, ezt a rendelkezést egyébként Skewtonné percnyi kétsége és habozása tette szükségessé; Florence pedig, noha csodálkozott kissé, gyors ösztönnel mindjárt megérzett mindent, ami atyjának ellenére lehetne, csendesen elfogadta tehát a neki szánt szerepet a nap eseményeiben.

Úgy kezdődött, hogy Dombey úr nyugtalanul járkált a fogadóteremben fel és alá egy egészen rendkívüli magasságú és keménységű gallérban, amíg csak a vacsora ideje el nem érkezett. Ekkor pontosan megjelent egy mérhetetlenül gazdag kelet-indiai igazgató. Mellényét mintha jó erős deszkából ácsolta volna célszerűen valamilyen egyszerű asztalos, valójában azonban a nanking nevű anyagból alkotta meg szabója; ezt az urat Dombey fogadta egyedül. A következőkben Dombey úr felküldött valakit Dombeyné asszonyhoz, hogy tisztelettel értesítse a pontos időről; majd a kelet-indiai direktor társalgási tekintetben valósággal hasra bukott, mert ahányszor a beszédben elakadt, Dombey úr sohasem húzta ki a bajból, így hát csak bámult a tűzbe, mindaddig, míg végre Skewtonné személyében nem érkezett segítség, akit a direktor, az este sikeres bevezetéséül, Dombeyné asszonynak gondolt és kitörő lelkesedéssel üdvözölt.

Utána egy bankigazgató érkezett. Az a hír járta róla, hogy mindent meg tud vásárolni - az emberi jellemeket különösen, ha arra adta volna a fejét, hogy a pénzpiacot ilyen irányban befolyásolja. Ez az igazgató csodálatos módon szerény ember volt, szinte kérkedően szerény; amikor ugyanis a tengerparti Kingstonban épült "kis házikóját" emlegette, úgy beszélt róla, mintha Dombey éppen csak egy fekvőhelyet, meg egy harapás valamit kaphatna, ha meglátogatná. Hölgyeket, tette hozzá, olyan szerényen éldegélő ember, mint ő, igazán, jóformán meg sem merne hívni; azonban, ha Skewtonné asszony, meg a lánya, Dombeyné asszony valaha arra járnának és megtisztelnék azzal, hogy megnéznék az ő parányi kis bokorültetvényeit, egy-két szegény kis virágágyat, aztán meg azt, ami nagy félénken valami fenyőféle akar lenni, azonkívül még azt az egy-két más effajta igénytelen kertészeti próbálkozást, hát ő kitüntetésnek venné valóban. Ez az úr jellemének megfelelően, rendkívül igénytelenül öltözködött; nyakravaló gyanánt ugyanis egy parányi fehér nyakkendőcsonkkal érte be, roppant nagy cipőt viselt, kabátja lötyögött rajta, nadrágja viszont rövidebb volt a kelleténél. Mikor pedig Skewtonné az operát említette, az igazgató kijelentette, hogy ő bizony nagyon ritkán jár, mert ilyesmire neki nem telik. Láthatóan őt magát is rendkívül földerítette és mulattatta, hogy ezt mondja, mert kezét zsebébe rakva, valósággal rásugárzott a társaságra, és szemében rendkívüli megelégedés csillogott.

Ekkor jelent meg Dombeyné asszony; büszke szépségében olyan dacosan és megvetően nézett le mindnyájukra, mintha a menyasszonyi koszorú^[5] acélszögekből alkotott füzér lett volna, amelyet azért kényszerítettek a fejére, hogy ezzel csikarjanak ki tőle valamilyen eredményt, de ő inkább meghal, mintsem megadja.

Vele jött Florence is.

Mikor együtt beléptek, Dombey arcán megint ott borongott az az árnyék, amely megérkezésük estéjét elsötétítette. Csakhogy ezt senki sem vette észre; Florence ugyanis föl sem merte vetni szemét atyjára, Edith felséges közönyében tudomást sem vett róla.

A vendégek most már egymás után érkeztek. Több igazgató, részvénytársasági elnök, idősebb hölgyek, teljes díszben, a fejükön irtózatos súlyok; - majd Feenix bácsi, Bagstock őrnagy, meg Skewtonné barátnői, ugyanolyan rózsás arcúak, mint Cleopatra, és igen drága nyakláncokat viseltek, igen hervatag nyakukon. Köztük egy hatvanöt éves ifjú hölgy, rendkívül szellősen öltözött, ami a vállát és a hátát illeti; azonkívül igen megnyerő selypítéssel beszélt és szemhéját csak a legnagyobb erőfeszítések árán óvhatta meg a lecsukódástól; modorában pedig megvolt az a meghatározhatatlan báj, amely a szeles fiatalságtól oly gyakran elválaszthatatlan. Mivel a Dombey úr névsorában szereplők legnagyobb része a hallgatagságra mutatott hajlandóságot, a Dombeyné névsorában foglaltak pedig a beszédességre, a két névsor emberei között határozott ellenszenv mutatkozott; a Dombeyné asszony névsorában szereplők ennélfogva belvillongást kezdtek Dombey úr névjegyzékének vendégeivel; Dombey úr népe aztán elhagyatottan bolyongott ide-oda a szalonban, sarkokban kerestek menedékhelyet, vagy az újonnan érkezők csoportjába botlottak belé; néha pedig odaszorultak a pamlagok mögé, kívülről nyíló ajtók nekivágódtak a fejüknek; egyszóval mindenféle válogatott kellemetlenséget kellett elszenvedniük.

Mikor a vacsorát jelentették, Dombey úr egy éltes dámának nyújtotta karját; ez a hölgy valósággal olyan volt, mint valami bankjegyekkel dagadóra tömött vörös bársony tűpárna, és maga lehetett volna az Angol Bank, olyan vén volt, olyan gazdag és olyan gonosz; Feenix bácsi Dombeynét vezette, Bagstock őrnagy Skewtonnét, a csupasz vállú fiatalságot a kelet-indiai direktorra ruházták, aki mellett úgy állt, mint egy gyertyakoppantó, a többi urak pedig otthagyták a hátralevő hölgyeket, közszemlére a szalon fala mentén, míg csak egy csomó vállalkozó szellem rá nem szánta magát, hogy levezesse őket a lépcsőn. Ezek a bátor lelkek, áldozataikkal együtt, teljesen eltorlaszolták az ebédlő ajtaját, és hét szerény embert kiszorítottak a kőpadlatú előcsarnokba. Végre, mikor aztán valamennyien bejutottak és leültek, egyik, ezek közül a szelíd emberek közül még mindig ott mosolygott zavartan, olyan elhagyatottnak és alkalmatlannak érezte magát, és a pincemester vezetésével kétszer körülsétálta az asztalt, míg végre megtalálta a helyét. Ekkor derült ki, hogy Dombeyné asszony bal oldalára irányították; a szerény ember leült, és attól fogva fejét sem merte felemelni.

A tágas ebédlőtermet, a ragyogóan megterített asztal körül ülő vendégekkel, akik ugyancsak nagy szorgalommal használták csillogó kanalukat, késüket, villájukat, nyugodtan a Tiddler Tom telkéhez lehetett volna hasonlítani, amelyről a gyermekvers azt mondja, hogy mindenki aranyat, ezüstöt szed fel két kézzel onnan. Dombey úr, mint Tiddler, csodálatosan illett szerepéhez. Az a hosszú, hideg ezüstből való asztaldísz pedig, közötte meg a felesége között, amelyen hideg ezüst Cupidók nyújtogattak illattalan virágokat mindkettőjük felé, mélységes jelképet rejtett magában.

Feenix bácsi rendkívüli módon elemében volt, és ma különösen fiatalnak látszott. Tréfálkozó kedve olykor azonban túlontúl elragadta - emlékezőtehetsége ugyanis éppen úgy elkalandozott, akárcsak a lába -, a mai alkalommal például az egész társaságot halálra ijesztette.

A dolog így történt.

A csupasz hátú fiatalság, aki Feenix bácsit gyöngéd érzelmeket eláruló tekintettel nézte, rávette a kelet-indiai direktort, hogy odavezesse Feenix bácsihoz, s a jó szolgálatért cserébe, aztán rögtön faképnél hagyta a direktort; ez pedig, mivel a másik oldalon sötét bársonykalap vetett rá árnyékot, s a kalap egy legyezőt tartó, csontos és szótlan nőt tetőzött be, megadta magát az egyre erősbödő, általánosan nyomott hangulatnak, és teljesen magába vonult. A fiatalság és Feenix bácsi viszont szerfölött élénken, szellemesen viselkedett, s az ifjú hölgy jóízűen kacagott valamin, amit Feenix bácsi mesélt neki, Bagstock őrnagy pedig engedelmet kért, hogy Skewtonné asszony nevében megkérdezhesse (ott ültek egymással szemben, kissé lejjebb) vajon nem volna-e lehetséges közkincsnek tekinteni ezt a nyilvánvalóan mulatságos történetet?

- Nos, becsületemre - felelt rá Feenix bácsi -, igazán semmi az egész, jóformán ismételni sem érdemes, tényleg; az egész csak Jack Adams adomája. Fogadni mernék rá, hogy Dombey barátom - folytatta most Feenix bácsi, mivel az egész társaság figyelme rászegeződött -, emlékszik is Jack Adamsra... Jackot értem, nem Joet, az a testvére volt... Jack... a kis Jack... kancsal volt egy kicsit, s valamennyire akadozott a beszéde; az, aki mint képviselő, helyettese volt valakinek a kerületében. Az én parlamenti időmben csak úgy hívtuk, hogy Adams M. S., mert mint Melegítő Serpenyő szerepelt egy fiatalember helyett, aki még kiskorú volt. Dombey barátom bizonyára ismerte is.

Dombey, akitől ugyanannyi valószínűséggel lehetett volna várni azt is, hogy Guy Fawkest ismerje, tagadólag válaszolt. De a hét szerény ember közül az egyik most azzal lendült föl a kiválóság polcára, hogy kijelentette, ő ismerte Adamsot; aztán hozzáfűzte még: igen, mindig csizmát viselt!

- Pontosan úgy van! - felelt Feenix bácsi, miközben előrehajolt, hogy szemügyre vegye a szerény embert, és bátorítóan mosolyogjon feléje. - Az Jack volt. Joe viszont...

- Rámásat! - kiáltott a szerény ember, aki szemmelláthatóan pillanatról pillanatra emelkedett a közvélemény szemében.

- Úgy van! - ujjongott Feenix bácsi. - Ön tehát jó lábon állt mindkettővel?

- Mindkettőt ismertem - felelt a szerény ember, Dombey úr rögtön koccintott is vele.

- Ördögien kitűnő fickó volt az a Jack! - szólt Feenix bácsi, mialatt ismét előrehajolt és mosolygott.

- Kitűnő! - felelt a szerény ember, aki sikerétől vérszemet kapott. - Egyike a legnagyszerűbb fickóknak, akiket ismertem.

- Ön bizonyára hallotta a történetet is - folytatta Feenix bácsi.

- Emlékezni fogok rá bizonyára - válaszolta a vakmerővé vált szerény ember -, ha lordságod elmondja. - Ezzel hátradőlt székében, és a mennyezetre mosolygott, mintha könyv nélkül tudta volna a históriát, és már előre csiklandozná a nevetés.

- Mi több, tényleg, valójában nem is éppen történet - szólalt meg Feenix bácsi, az egész asztalhoz intézve most már szavait, miközben egyre mosolygott, és kedélyesen rázta a fejét -, és nem érdemel egy szónyi elöljáró beszédet sem, csak éppen azt mutatja, milyen humora volt Jacknek. Szóval, tényleg, Jacket meghívták egyszer egy esküvőre... azt hiszem Barkshire-be.

- Shropshire-be - igazította ki a vakmerő szerény ember, amint észrevette, hogy az utóbbi szavakat hozzá intézik.

- Oda? Igaz! No de, tényleg, éppúgy hívhatták volna akármelyik megyébe. Meghívták tehát a barátomat Akármi megyébe - Feenix bácsi ragyogva próbálgatta elmeélét -, nos, és Adams lemegy. Csakúgy, mint mi, valamennyien, akiket Dombey barátom megtisztelt, ugyancsak nem vártuk, hogy kétszer hívjon, hanem éltünk a kiváló alkalommal, és vidám örömest megjelentünk. Jack tehát elment. El. Nos, az az esküvő, tényleg, ritka szép lány esküvője volt, meg egy olyan emberé, akit a lány nem szeretett egy fikarcnyit sem, de elfogadta óriási vagyonáért. Nos, amikor Jack aztán visszatért esküvő után a városba, egy barátja, akivel az alsóház előszobájában akadt össze, azt kérdi tőle: "Nos, Jack, hát hogy van az össze nem illő pár?" - "Össze nem illő?" - kérdi Jack. - "Egyáltalában nem. Sőt, a legvilágosabb eset ez a világon. A lányt rávették, a férfit pedig rászedték."

A társaságot mintha villám sújtotta volna. Még Feenix bácsi is megérezte, akármennyire is örült története csattanójának, és hirtelen elhallgatott. Az estély első általános beszédtárgya nem csalt mosolyt az arcokra. Síri csönd következett, s a boldogtalan szerény ember, aki igazában annyira nem ismerte a történet tartalmát, akár a ma született gyermek, ott olvashatta minden arcon a megsemmisítő szemrehányást, hogy valamennyien őt tekintik a baj okozójának.

Dombey arca különben sem változott gyorsan, és a mai ünnepélyes alkalommal meg éppen nem mutatott többet, mint amennyit a halotti csönd közepette ünnepélyesen így fejezett ki, hogy "Nagyon jó!" Edith szeméből gyors pillantás röppent Florence felé, egyébként közömbösnek és gyanútlannak mutatkozott.

Az ebéd ezalatt a különböző ízes húsok és borok fokozatain át, a szakadatlanul felvonuló arany és ezüst, a föld, a lég, a tűz és víz alkotta ritkaságok, pompázatos gyümölcsök közepette, lassan haladt előre. Bőven került az asztalra jég is, bár Dombey úr lakomáin ugyancsak fölösleges dolognak látszott, s a vacsora utolsó fogásai már ama új érkezők szakadatlan kopogásának egyhangú zenéje között zajlottak le, akiknek a lakoma szagával kellett beérniük. Mikor Dombeyné asszony felkelt, érdekes látnivaló volt, amint ura és parancsolója merev nyakkal és felszegett fejjel, kinyitotta az ajtót, hogy a hölgyek visszavonulhassanak - s aztán Dombeyné elsöpört előtte, Dombey lányának a karján.

Dombey úr maga ugyancsak komoly látványt nyújtott, amint roppant méltósággal ült a borosüvegek mögött, a kelet-indiai direktor viszont vigasztalannak látszott nagy magányában, az asztal üresen maradt végén; - az őrnagy pedig katonás jelenség; adomákat mesélt el a yorki hercegről, a hét szerény ember közül hatnak. (A hetedik ugyanis teljesen magába roskadt.) A bankigazgató elég csüggesztően festett, amint egy kis csoport bámulónak azt mutogatta néhány csemegekés segítségével, milyen az ő fenyves-ültetési kísérlete; Feenix bácsi pedig határozottan méla látvány volt, amint hosszú kézelőjét húzogatta, és parókáját igazgatta titokban a fején. Mindez csak rövid ideig tartott, mert a kávé kicsalogatta az urakat a szalonba.

A fogadóteremben, egy emelettel feljebb, hatalmas volt a tolongás, s percről percre nőtt; Dombey úr névsora mindazonáltal még mindig nem bírt összeelegyedni Dombeyné asszony névsorával, és senki nem lehetett egy pillanatra kétségben az iránt, ki hová tartozott.

A szabály alól kivétel csupán Carker úr lehetett: hol itt, hol ott mosolygott a társaságban, vagy ott állott a Dombeyné asszony körül alakult körben, s figyelmesen nézte őket, valamint a főnökét, Cleopatrát, az őrnagyot és Florence-et, és minden egyebet megfigyelt körös-körül; jól érezte magát mind a két körben, és úgy látszott, nem tartozik egyikhez sem.

Florence annyira félt tőle, hogy jelenléte valóságos lidércnyomásként nehezedett rá. Nem bírta kiverni a fejéből, mert szeme az ellenszenv és bizalmatlanság parancsoló kényszere folytán egyre feléje pillantott. Pedig más gondolatok foglalkoztatták lelkét; mert amint félrevonulva ott ült - nem mintha nem lett volna, aki bámulja, vagy társaságát keresse, hanem mert szelíd, szerény lénye így kívánta -, elszoruló szívvel kellett éreznie, hogy mindabban, ami itt végbemegy, atyjának milyen kevés a része, mennyire kényelmetlenül érzi magát, amint ott őgyeleg az ajtó körül, és azokra vár, akiket külön figyelemmel be akar mutatni feleségének; ez pedig milyen büszke hidegséggel fogadja valamennyit, s a világért sem mutatná, hogy érdeklődik irántuk, vagy megnyerni szeretné őket, a bemutatás után többé egy szót nem szólt, hogy férje kívánságának eleget tegyen, vagy vendégeit szórakoztassa. Nem kevésbé zavaró és kínos volt Florence számára az is, hogy ő hozzá viszont Edith olyan szíves, és annyi szerető figyelemben részesíti. A lány előtt szinte hálátlanságnak látszott, ha csak észreveszi, mi történik ott a szeme előtt.

Milyen boldog lett volna Florence, ott az atyja mellett, akár egy tekintettel is beérte volna. Örülhetett, hogy még csak nem is gyanította, mi az oka atyja kedvetlenségének. De Florence attól félt, hogy atyja talán zokon venné, hogy észrevette, mennyire háttérbe szorult, és atyja iránti vonzalma s az Edith iránt érzett hála közt vergődve, alig merte rájuk emelni szemét. A mindkettőjük iránt érzett aggodalomban és szánalomban lassan az a gondolat lopódzott rajta keresztül ott a tömegben, vajon nem lenne-e jobb, ha mindezek a hangok és léptek sohasem találtak volna utat ebbe a házba - ha a régi egyhangúságot és lassú pusztulást nem váltotta volna fel ez az újdonatúj pompa -, és ha az elhanyagolt gyermek sohasem lelt volna barátra Edithben, hanem élte volna tovább magányos életét, részvéttől nem övezve és elfeledten.

Chickné asszonynak szintén ilyenfajta gondolatai lehettek, csakhogy őbenne nem olyan csendesen érlelődtek, mint Florence-ben. A derék asszonyságot elsősorban az sértette, hogy vacsorára nem hívták meg. Miután ezt a csapást már félig-meddig kiheverte, roppant nagy költekezésbe bocsátkozott, hogy Dombeyné fogadónapján a háziasszonyt egészen elkápráztassa megjelenésével, Skewtonné asszonyt pedig megölje az irigység.

- Még annyiba sem vesznek - szólt most Chickné férjéhez -, mint Florence-et. Ki vesz itt rólam tudomást? Senki!

- Senki, drágám - hagyta helyben Chick úr, aki ott ült felesége oldalán a fal mellett, és halk fütyörészésben keresett vigasztalást.

- Veszed észre, mintha itt szükség lenne rám? - kérdezte Chickné szikrázó tekintettel.

- Nem, drágám, nem veszem észre.

- Paul őrült - jelentette ki Chickné.

Chick úr csak fütyörészett.

- Ha nem vagy szörnyeteg, noha sokszor már igazán azt hiszem, hogy az vagy - tört ki Chicknéből az őszinteség -, ne fújd itt nekem most a nótáidat. Valaki, akiben a legkisebb emberi érzés van, hogyan nézheti béketűréssel Paul anyósát amott, abban az öltözetben és azt, ahogyan Bagstock őrnaggyal viselkedik, akinek az ismeretségét egyébként más becses dolgok között a te Toxodnak köszönhetjük...

- Az én Toxomnak, kedvesem? - szólt Chick úr elképedve.

- Igenis annak - felelt Chickné roppant szigorúan -, a te Toxodnak... mondom, hogy valaki elnézheti azt az asszonyt amott, meg Paul felfuvalkodott feleségét, és azokat a botrányos vén madárijesztőket a csupasz vállukkal, meg hátukkal; meg egyáltalán ezt az egész társaságot... és hozzá még fütyül is - folytatta Chickné, olyan dühös hangsúllyal vágva ki az utolsó szót, hogy Chick úr valósággal meghökkent -, az, istennek hála, rejtély marad előttem!

Chick erre olyanképpen húzta össze a száját, mint aki sem nem dúdolt, sem nem fütyült életében, és igen elgondolkozva nézett maga elé.

- De azt hiszem, tudom, mivel tartozom magamnak - folytatta Chickné, dagadva a méregtől -, igen, tudom, még ha Paul el is felejtette, mivel tartozik nekem. Nem ülök itt, én, a család tagja, úgy, hogy még csak rám se hederítsenek. Nem vagyok sár a Dombeyné talpa alatt... még nem! - kiáltott Chickné olyanformán, mintha kilátása lett volna rá, hogy az lesz néhány nap múlva. - Megyek innen. Nem mondom (bármit is gondolok), hogy ezt az egész dolgot kizárólag azért rendezték, hogy engem megalázzanak és bosszantsanak. Egyszerűen elmegyek. Nem fogok hiányozni, azt tudom.

E szóval Chickné mereven felemelkedett, és karját nyújtotta Chicknek, aki félórai mellőzöttség után elvezette. És meg kell adni, igen helyesen ítélt, amikor azt állította, hogy nem fog hiányozni senkinek.

Chicknén kívül azonban akadt itt más felháborodott vendég is; Dombey úr névsora (mely még mindig nehézségekkel küzdött), testületileg felháborodott a Dombeyné névsora ellen, mivel azok lornyonokkal néztek rájuk, és hangosan adtak kifejezést csodálkozásuknak, hogy ugyan miféle népség is lehet ez; a Dombeyné névsorához tartozók viszont fáradtságról kezdtek panaszkodni, a csupasz vállú kis jószág pedig, mikor már nélkülöznie kellett a vidám és ifjú Feenix bácsi figyelmét (aki az ebédlőasztaltól eltávozott), bizalmasan megvallotta harminc vagy negyven ismerősének, hogy majd megöli az unalom. Az öreg dámáknak, fejükön a roppant súlyokkal, több-kevesebb kifogásuk támadt Dombeyné asszony ellen; a részvénytársasági elnökök és igazgatók pedig megegyeztek abban a véleményben, hogy ha már Dombey mindenáron nősülni akart, hát miért nem vett el olyan valakit, aki korához illőbb, s ha nem is olyan gyönyörű, de jobb módú legalább. Az uraknak ebben a csoportjában az az általános vélemény alakult ki, hogy Dombey úr részéről gyöngeség volt az egész, de hiszen eljön az ideje, hogy meg is bánja. Alig akadt az egész társaságban olyan, a hét szerény embert kivéve talán, aki úgy ment vagy maradt, hogy ne panaszkodott volna sérelemről és elhanyagoltságról Dombey úr vagy Dombeyné asszony részéről; a fekete bársony kalapos nő pedig egy szót sem szólt egész este, mivelhogy a vörös bársony tűpárna külsejű hölgyet előbb vezették be az ebédlőbe, mint őt. Még a hét szerény ember természete is megszilajodott, attól-e, hogy túl sokat savanyították a belsőjüket citromos vízzel, avagy az általános ragály kapta el őket, de elég az hozzá, hogy gúnyos tréfákat kezdtek megkockáztatni egymás között, és ócsárló nyilatkozatokat engedtek meg maguknak a lépcsőn meg a félreeső sarokban. Az általános elégedetlenség és kényelmetlenség úgy elterjedt az egész házban, hogy az előcsarnokban összegyűlt inasok csakúgy tudtak róla, mint a társaság odafönt. Sőt, még a fáklyavivők is hírét vették kint az utcán, s az egész mulatságot holtnélküli temetéshez hasonlították, ahol a végrendeletben senkiről sem emlékeztek meg.

A vendégek végre elmentek a fáklyásokkal együtt, és a hintókkal zsúfolt utca újra kiürült, a kihunyófélben levő világoknál benn csak Dombey meg Carker alakja látszott. A szoba egyik részében beszélgettek, a másik részében pedig Dombeyné meg anyja ültek egymás mellett - az első egy díványon, a másik pedig az ismeretes Cleopatra-mozdulattal dőlt hátra, komornájára várakozva -, egy karosszékben. Miután Dombey bevégezte Carkerrel való tárgyalását, emez előbbre lépett, hogy alázatosan elbúcsúzzék.

- Remélem - szólalt meg -, hogy e gyönyörű este fáradsága nem lesz rossz hatással Dombeyné asszonyra holnap.

- Dombeyné asszony - szólalt meg most Dombey, közelebb lépve -, sokkal jobban megkímélte magát minden fáradtságtól, semmint önnek a legkisebb aggodalomra is oka lehetne. Sajnálattal kell kijelentenem, Dombeyné asszony, hogy szerettem volna, ha egy kissé jobban megerőlteti magát ebből a mai alkalomból.

Edith gőgös tekintetet vetett férjére, aztán mintha nem találta volna érdemesnek tovább pihentetni rajta, egyetlen szó nélkül elfordította a szemét.

- Nagyon sajnálom, asszonyom, hogy nem tartotta kötelességének...

Edith újra ránézett.

- Kötelességének - folytatta Dombey -, hogy barátaimat kissé több megbecsüléssel fogadja. Nem egy azok közül, akiket kegyed jónak látott ma este olyan szembeötlő módon lekicsinyelni, Dombeyné asszony, megtiszteli kegyedet azzal, hogy meglátogatja.

- Van-e tudomása arról, hogy valaki jelen van? - kérdezte Edith, s átható pillantást vetett férjére.

- Ne, Carker! Kérem, ne menjen. Ragaszkodom ahhoz, hogy maradjon! - kiáltott Dombey, megállítva a nesztelen járású urat az elvonulásban. - Carker úr, mint tudja, asszonyom, teljes bizalmamat bírja. Éppen olyan ismerős azzal, amiről beszélünk, mint én magam. Engedje meg, hogy miheztartás végett kijelentsem, asszonyom, ezek a gazdag és fontos személyek a látogatásukkal kitüntettek engem - fejezte be Dombey, s egész termetében kiegyenesedett, mintha ilyen módon kívánná hangsúlyozni vendégei fontosságát.

- Azt kérdezem - ismételte Edith, megvető, büszke pillantást vetve férjére -, van-e tudomása arról, uram, hogy valaki itt van?

- Kérnem kell, könyörögnöm, követelnem, hogy elbocsásson - szólt Carker, előrelépve. - Bármennyire csekély és jelentéktelen is ez a nézeteltérés...

Skewtonné eddig feszült figyelemmel nézte lánya arcát, s most közbeszólt:

- Drága Edithem és drága Dombeym, a mi nagyra becsült barátunk, Carker úr... mert minden bizonnyal annak nevezhetem...

- Túlontúl nagy megtiszteltetés... - mormogta Carker halkan - éppen azokat a szavakat használta, melyek nekem is az ajkamon voltak, és alig vártam, hogy kimondhassam. Csekély és jelentéktelen!

- Drága Edithem és édes Dombeym, nem tudják-e mindnyájan jól, ha kettejük közt valami nézeteltérés támad... várjon, Flowers, ne most.

Flowers, a komorna, amint meglátta, hogy az urak is jelen vannak, nagy sietséggel vonult vissza.

- Hogyha kettőjük között valami nézeteltérés van - folytatta Skewtonné -, tekintve, hogy mindkettő csupa szív és a szerető érzés bájos köteléke fűzi össze kettőjüket... ez a véleménykülönbség nem lehet más, mint csekély és jelentéktelen. Mi fejezhetné ki a valóságot jobban? Semmi. Azért tehát örülök, hogy megragadhatom ezt az alkalmat, mely oly természetes és oly átitatott a kettőjük egyéni jellemével meg miegyébbel, hogy könnyet csal egy anya szemébe... megragadom, igen, hogy megmondjam, mennyire nem tulajdonítok az egésznek semmi fontosságot. Persze ezek a különbségek is szükségesek ahhoz, hogy a lélek apróbb vonásait kifejezzék és kimondom, ellentétben a legtöbb anyóssal (ó, ez a gyűlöletes szó, kedves Dombeym!); akiknek szerepét ilyennek írták le előttem ebben a mi, fájdalom, nagyon is mesterkélt világunkban; én sohasem fogom megkísérelni, hogy ilyen alkalmakkor beleavatkozzam a dologba, és nem is tartom bajnak, ha néha villan egyet-egyet az a kis fáklya, amelyet hogyishívják, nem Cupido, hanem az a másik kedves teremtés tart a kezében.

A jóságos anya oly élesen pillantott gyermekeire, hogy pillantása nagyon is határozott és jól megfontolt szándékot sejtetett a révedező, összevissza beszéd felszíne alatt. Mindjárt az elején óvatosan el akarta különíteni magát tőlük, tekintettel arra az eljövendő alkalomra, ha az őket összekötő láncok nagyon is csörögni kezdenek, és akkor majd minden elől elsáncolhatja magát ama tettetett módon ártatlan hite mögé, hogy közöttük a legteljesebb egyetértés uralkodik, mert hiszen isten is egymásnak teremtette őket.

- Kifejtettem Dombeyné asszonynak - szólalt meg most Dombey legünnepélyesebb modorában -, mi az, amit viselkedésében most, házaséletünknek mindjárt az elején kifogásolok és amin, kérni fogom, változtasson. Carker - folytatta elbocsátó fejbólintással -, jó éjszakát!

Carker úr meghajolt az új asszony királyi alakja előtt, bár szikrázó szeme éppen férjére szegeződött; amint pedig Carker Cleopatra pamlaga előtt elhaladt, megállt és alázatos, bámuló hódolattal emelte ajkához kegyesen feléje nyújtott kezét.

Ha a gyönyörű asszony szemrehányással halmozza el, vagy egyáltalán változás látszik az arcán; vagy megtöri a csendet, csak egyetlen hanggal is, most, hogy egyedül maradtak (mert Cleopatra nagy sietséggel elmenekült), akkor Dombey tudta volna, hogyan képviselje tovább az ügyét vele szemben. De ez a tökéletes, kifejezhetetlen és megsemmisítő megvetés, amellyel Edith rövid idő múlva elfordította róla szemét, mintha férje túlontúl értéktelen és közömbös volna számára, semhogy egy szóval is érdemes volna belekötnie; az a határtalan gőg és hidegsége, az a hajthatatlan, dacos elhatározás, amely ott tükröződött minden vonásán, s azt hirdette, hogy le fogja törni ezt az embert, és aztán nem törődik vele többé: mindezek ellen Dombeynak nem volt fegyvere; az asszony aztán felállt és otthagyta, s gőgös szépségének minden erejét férje megvetésére fordította.

És vajon Dombey elég gyáva lett volna csakugyan, hogy egy óra múlva meglesse ott a nagy lépcsőházban, ahol egyszer Florence-et látta a holdfényben Paullal? Vagy csak véletlenül maradt ott a sötétben, és feltekintvén, meglátta Edithet gyertyával a kezében lefelé jönni Florence szobájából. Megfigyelte, hogy az arca, amelyet ő nem tud alázatosságra bírni, teljesen megváltozott megint.

De Edith arcán sem lehetett nagyobb változás, mint amilyen az ő arcán. Soha, még büszkeségének és szenvedélyének legerősebb megnyilatkozásában sem telepedett rá ilyen árnyék, mint hazaérkezése estéjén ott a sarokban; ez az árnyék azóta megjelent rajta többször is és most, amint ott állt, a magasba felnézve, még sötétebbé vált arcán.

HARMINCHETEDIK FEJEZET
Intő jelek

Másnap Florence, Edith és Skewtonné együtt voltak, a kocsi pedig ott várt rájuk a kapu előtt. Mert Cleopatra most már ismét gályához jutott, és Withers, aki nem volt többé olyan vézna, peckesen feltartott fejjel állt a pulykamellű zekéjében és katonás szabású nadrágjában Cleopatra kereketlen széke mögött az ebéd ideje alatt, és már nem kellett nekifeszítenie fejét a szék támlájának, mint azelőtt. Withers fürtjei csak úgy tündököltek a pomádétól a révbejutás e napjaiban, azonkívül kecskebőrkesztyűt viselt és kölnivíztől illatozott.

A társaság Cleopatra szobájában gyülekezett. A vén Nílus kígyója^[6] (nem sértő szándékkal mondjuk ám!) pamlagán pihent, és reggeli csokoládéját szürcsölgette, délután három órakor; Flowers, a komorna közben a fiatalos kéz- és nyakfodrocskákat igazgatta el rajta, azonkívül valóságos magánkoronázási szertartást rendezett egy őszibarackszínű bársonykalappal, amelynek mesterséges rózsái rendkívül előnyösen érvényesültek azáltal, hogy a gutaütés úgy enyelgett velük, mint állandó szélfuvalom.

- Azt hiszem, Flowers, kissé ideges vagyok ma reggel - szólalt meg Skewtonné. - Reszket a kezem.

- Igen, mert méltóságod volt a lelke az egész estélynek, és most megszenved érte - felelt Flowers.

Edith, aki az előbb odaintette Florence-et az ablakhoz és nagyra becsült anyja piperészkedésének hátat fordítva, kinézett az utcára, most hirtelen visszapattant onnan, mintha villám csapott volna le előtte.

- Drága gyermekem - kezdte Skewtonné lankatagon -, csak nem vagy te is ideges? Ne mondd nekem, édes Edithem, hogy te irigylésre méltó önuralmaddal, szintén mártírjává kezdesz válni annak, amitől szerencsétlenebb szervezetű anyád annyit szenvedett! Withers, valaki ott áll az ajtóban.

- Névjegy, asszonyom - felelte Withers, és Dombeyné felé közeledett.

- Nem vagyok itthon! - szólt Edith, s a névjegyre rá sem nézett.

- De drága szívem - vinnyogta Skewtonné -, miféle furcsa dolog ilyesmit kiüzenni, anélkül, hogy megnéznéd a nevet! Adja csak ide azt a névjegyet, Withers. Ó, édesem, hozzá még Carker! Az a rendkívül okos ember!

- Nem vagyok itthon! - ismételte Edith olyan parancsoló hangon, hogy Withers az ajtóhoz lépvén, szintén parancsolóan kiáltott ki az inasnak.

- Dombeyné asszony nincs itthon! Mozgás, egy-kettő! - azzal rácsapta az ajtót.

Az inas azonban rövid idő múlva visszatért, és megint súgott valamit Withersnek, aki ismét, ha nem is nagyon készségesen, odalépett Dombeyné elé:

- Carker úr alázatos tiszteletét küldi, asszonyom, és kéri, méltóztassék egy percet áldozni neki, ha lehetséges - üzleti ügyben.

- Igazán, kedvesem - szólt közbe Skewtonné, legbárányibb modorában, mert lánya arca egyszerre fenyegetővé változott -, ha megengednéd, hogy szót szóljak, azt ajánlanám...

- Vezesse be - felelt Edith.

Amint Withers eltűnt, hogy a parancsot teljesítse, Edith haragos tekintettel nézve anyjára, hozzátette:

- A te közbenjárásodra, nem bánom, jöjjön a te szobádba.

- El... kimenjek? - kérdezte Florence hirtelen.

Edith bólintott, azonban Florence az ajtóban szembetalálkozott a látogatóval. A cégvezető most is a bizalmasságnak és elnézésnek azzal a kellemetlen vegyülékével szólt a lányhoz, mint első ízben, méghozzá leghalkabb modorában: reméli, hogy kitűnően érzi magát - de hiszen kérdeznie sem kell, a tekintete megelőzi a választ -, alig volt szerencséje tegnap ráismerni, annyira megváltozott; s ezzel kinyitotta előtte az ajtót; a lány önkéntelen visszariadása hatalmának titkos gyönyörét keltette benne, melyet nagy alázatossága és udvariassága sem rejthetett el egészen.

Carker úr egy pillanatra Skewtonné kegyes leereszkedéssel odanyújtott keze fölé görnyedt, aztán Edith előtt hajolt meg. Ez hidegen viszonozta köszöntését, egy pillantást sem vetett rá, sem maga le nem ült, sem a vendéget nem kínálta hellyel, hanem várta, hogy az beszéljen.

Edith büszkeségével és hatalmával körülsáncolva, lelke egész hajthatatlanságában állt ott, de azzal a régi meggyőződéssel is, hogy ez az ember anyjával együtt, találkozásuk első pillanatában legrosszabb oldaláról megismerte; és a lealázottság érzése, amely benne élt, olyan tisztán áll Carker előtt, akárcsak saját maga előtt - és egész életében úgy olvas, mint egy hitvány könyvben. Senki más nem vette észre rajta kívül, lekicsinylő tekintete és hangja, mintha abból a könyvből olvasna. Mindez pedig ugyancsak gyöngítette Edith öntudatát. Bármilyen gőgös is vele szemben, míg parancsoló arca Carker megalázkodását követte; bárhogyan is visszautasította megvető ajka; lelke bármennyire is tele lehetett felháborodással, hogy így be mer hozzá tolakodni, sötét pillái bármilyen komoran fátyolozták el szeme fényét, hogy egyetlen sugara se érje ezt az embert - Carker meg állhatott előtte alázatosan, könyörgően, megsértetten és teljesen kiszolgáltatottan az asszony akaratának; szíve mélyén Edith mégis tudta, hogy éppen fordított a helyzet: diadal és felsőbbség mind Carkeré, és nagyon is jól érzi.

- Merészkedtem kihallgatást kérni - kezdte Carker -, és voltam olyan bátor üzleti ügynek nevezni, mivel...

- Talán Dombey úr küldte önt szemrehányó üzenettel - vágott közbe Edith. - Hiszen olyan rendkívüli módon élvezi Dombey úr bizalmát, uram, hogy alig lepne meg, ha ilyesmi volna jövetelének célja.

- Semmiféle üzenetem nincs annak a hölgynek, aki Dombey úr nevére csak fényt áraszt - felelte Carker. - Hanem a magam nevében kérem ezt az úrhölgyet, legyen igazságos ahhoz, aki alázatosan kéri tőle az igazságot, s aki Dombey úr alárendeltje csupán, aminek már magában is alázatosságra kell őt intenie. Kéri, gondoljon arra a képtelen helyzetre, amelyben tegnap este része volt, és mennyire nem kerülhette el a kínos alkalom során kikényszerített szerepet.

- Édes Edithem - hangzott fel Cleopatra intő szava igen halkan, közben lornyonját eltartotta szemétől -, ez valóban igen elbájoló Hogyishívják úr részéről. És mennyire csupa szív dolog!

- Mert elég vakmerő - folytatta Carker úr, hálás pillantással Skewtonné felé -, elég vakmerő vagyok ahhoz, hogy kínos alkalomnak nevezzem, noha csak az én számomra lehetett kínos, aki szerencsétlenségemre jelen voltam. Ilyen csekély nézeteltérés... mint főnöktársak között, mint házastársak között, akik önzetlen odaadással szeretik egymást, és készek lennének bármilyen önfeláldozásra is... igazán semmi. Mint Skewtonné asszony maga is annyi igazsággal és érzéssel fejezte ki a múlt éjjel... igazán semmi.

Edith nem bírt a beszélőre nézni, hanem néhány perc múlva ennyit mondott:

- És az ön megbízása, uram...

- Edith, angyalom - szólt Skewtonné megint -, Carker úr egész idő alatt áll! Kedves Carker úr, foglaljon helyet, kérem.

Carker úr azonban nem válaszolt az anyának, hanem szemét büszke lányára szegezte, mintha azt akarta volna mondani, hogy neki csak ő parancsolhat, és elhatározta, hogy csakis ő fog parancsolni. Edith, jóformán akarata ellenére, kénytelen volt leülni, és intett a férfinak is, hogy üljön le. Semmi sem lehetett volna hidegebb, gőgösebb, fensőbbségében és tiszteletlenségében sértőbb, mint ez a mozdulat, de Edith még ez ellen az engedmény ellen is küzdött, mintha úgy csikarták volna ki belőle. Carkernek azonban ez is elég volt! Leült.

- Szabad-e arra kérnem, asszonyom - kezdte most, fehér fogsorát villantva Skewtonné felé, mint valami tükröt -, ...ilyen rendkívüli elméjű és finom tapintatú hölgy, mint méltóságod, bizonyára igazat ad nekem... hogy szavaimat egyedül Dombeyné asszonyhoz intézhessem és rábízhassam aztán, hogy közölje kegyeddel, mint legdrágább és legközelebbi meghittjével... Dombey úr után?

Skewtonné azonnal távozott volna, de Edith megállította. Megállította volna a beszédben Carkert is, és haraggal utasította volna rendre, hogy vagy nyíltan beszéljen, vagy sehogyan, amikor Carker halk hangon így folytatta:

- Florence kisasszony... fiatal hölgy, aki épp most ment ki...

Edith most már hagyta, hadd beszéljen. Szeme rátapadt. Amint Carker előbbre hajolt, és a legnagyobb tartózkodás és alázat mutogatásával tovább beszélt, míg fogait rábeszélően és megalázkodó mosoly kíséretében villogtatta, Edith úgy érezte, hogy rögtön agyon tudná verni.

- Florence kisasszony helyzete - állapította meg Carker -, meglehetősen szerencsétlen volt. Nehéz arról beszélni kegyed előtt, akinek az ifjú hölgy atyjához való ragaszkodása természetesen féltékenyen őrködik minden rá vonatkozó szó fölött... - Carker úr beszéde mindig lágy és világos volt, arról azonban, milyen tapintatosan mondta ki ezeket a szavakat, semmiféle leírás nem adhatna fogalmat. - Hanem - folytatta aztán -, mint olyasvalaki, aki, ha ugyan más módon is, de szintén szoros kapcsolatban állok Dombey úrral... és egész életemet Dombey úr jellemének csodálatában töltöttem el, talán nem sértem meg a hitves gyöngéd érzéseit, ha elmondom, hogy Florence kisasszony szerencsétlen elhanyagoltatást szenvedett az édesatyja részéről. Szabad kimondanom, hogy az édesatyja részéről?

- Tudom - felelte Edith.

- Tudja! - kiáltott fel Carker a látszólagos megkönnyebbülés hangján. - Ezzel nagy kő esik le a szívemről. Remélhetem-e, hogy akkor azt is tudja, mi módon kezdődött ez az elhanyagolás? Milyen tiszteletre méltó korszakában Dombey úr büszkeségének... akarom mondani, jellemének?

- Mellőzheti, uram, legalább gyorsabban a végére ér mondanivalójának.

- Valóban belátom, asszonyom, elhiheti, mélységesen belátom, hogy Dombey úrnak a legkisebb szüksége sincs arra, hogy kegyed előtt bárki is igazolja. Azonban legyen kedves az én érzéseimet tulajdon érzelmei nyomán megítélni, és akkor remélhetőleg megbocsátja, ha iránta való buzgalmam talán túllép az illem határán.

Micsoda döfés Edith büszke szívének, itt ülnie szemtől szemben ezzel az emberrel, aki az oltár előtt mondott hamis esküit olvassa rá újra meg újra, nyomja az ajkára, mint csömörletes italt, hogy seprőjéig kiigya, és nem vallhatja be, hogy undorodik tőle, és nem lökheti el magától! A szégyennek, bűnbánatnak és szenvedélynek mekkora vihara tombolt benne, tudván, ha mégolyan királyi méltósággal trónol is szépségében itt, lelke mégis előtte görnyed.

- Florence kisasszonyt - folytatta Carker -, cselédek és kalmár lelkek gondozására hagyták... ha ugyan gondozásnak lehet ezt nevezni... és mivel csupa, minden tekintetben alantas ember társaságában forgott, valami vezetőre, irányítóra volt szüksége gyermekkora napjaiban. Mivel pedig ilyenfajta emberre nem akadt, érthető módon, meggondolatlanná vált, és némileg megfeledkezett társadalmi helyzetéről. Így támadt lelkében valamilyen bolond ábránd egy Walter nevű közönséges fickóval kapcsolatban, aki azóta szerencsére meg is halt. Továbbá nem nagyon kívánatos ismeretsége... még kimondani is röstellem... holmi foglalkozás nélküli hajósokkal, akiknek a híre mindenféle, csak nem jó, meg egy csődbe jutott öreg boltossal, aki megszökött.

- Minderről én is hallottam - szólt közbe Edith, megvető tekintetét rávillantva -, és azt is tudom, hogy hamisan jellemzi ezeket az embereket. Lehet, hogy nem tudatosan, remélem, nem.

- Bocsánat, asszonyom, de azt hiszem, hogy ezeket a körülményeket senki sem ismeri jobban énnálam. A kegyed nagylelkű és lelkesedő természete, asszonyom, mely oly parancsolóan követeli, hogy szeretett és nagyra becsült férjének megadjuk az elégtételt, és amely valóban érdeme szerint boldogítja Dombey urat... méltán tiszteletre, hódolatra, meghajlásra késztet engem. De ami az üzleti ügy körülményeit illeti, amire hivatkozva bátor voltam e kihallgatást kérni, azokra nézve nem lehet semmiféle kétségem, mert mint Dombey úr bizalmasa, merészkedem azt mondani, barátja, teljesen hiteles értesülést szereztem felőlük. Hogy a belém vetett bizalomnak megfeleljek... a dolog engem természetesen igen mélyen érintett, megértheti asszonyom, odaadó érdeklődésemnél fogva minden iránt, ami Dombey úrral kapcsolatos, és érdeklődésemet talán még erősítette, ha kegyed úgy akarja kifejezni (mert attól félek, magamra vontam visszatetszését, asszonyom), az az alacsonyabb indítóok is, hogy odaadó buzgalmamat megmutathassam, és még elfogadhatóbbá tegyem magamat előtte... mindent elkövettem, hogy kinyomozzam a szóban forgó körülmények minden részletét, részint egyedül, részint megbízható eszközeim segítségével, úgyhogy számtalan és egészen pontos adat van a kezemben.

Edith nem emelte tekintetét magasabbra Carker szájánál, mindazáltal jól láthatta az álnokságot, minden egyes fogán.

- Bocsásson meg, asszonyom, ha első zavaromban kegyeddel kívántam tanácskozni, és parancsát óhajtottam kérni a dologban. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt gondolom, hogy kegyed nagy érdeklődéssel viseltetik Florence iránt.

Mi rejlett ebben a nőben, amit Carker nem vett észre, vagy nem ismert eddig? Megalázva - de valósággal az őrületig felindulva, fogát rászorította remegő ajkára, hogy nyugalomra parancsolja, aztán válasz gyanánt kissé meghajtotta a fejét.

- A kegyed érdeklődése, asszonyom... oly megható bizonysága, milyen drága kegyednek minden, ami Dombey úrral kapcsolatos... arra bír, hogy várjak, mielőtt vele is tudatnám e körülményeket, amelyek előtte mind ez ideig ismeretlenek. Annyira megrendít ennek a gondolata, ha szabad bevallanom, még hűségemben is, hogy ha kegyed erre nézve a legcsekélyebb óhajtását is fejezné ki, mellőzném a Dombey úr felvilágosítását.

Edith megrezzent, hirtelen felkapta a fejét, és sötét tekintetét Carkerre szegezte. A férfi azonban hódoló, nyájas mosolyával nézett a szemébe és folytatta:

- Azt mondja, asszonyom, hogy elferdítem a jellemzést. Attól nem félek - nem félek: hanem azért tegyük föl. Az a nyugtalanság, amelyet nekem ez az ügy egy idő óta szerez, a következőkből ered. Florence ismeretségeinek fenntartása, bármilyen ártatlan és bízó lélekkel történjék is, Dombey úr részéről, aki már amúgy is előítélettel viseltetik lánya iránt, arra vezethetne, hogy bizonyos lépéseket tegyen (tudomásom szerint ez egyszer már szándékában is állt), amelyek révén Florence kisasszonyt egészen eltávolítaná és elidegenítené otthonától. Asszonyom, legyen irántam elnézéssel, gondoljon arra, milyen kötelékek fűznek engem Dombey úrhoz, s mennyire ismerem őt; iránta való tiszteletemre, amelyet jóformán gyermekkorom óta érzek, gondoljon erre, amikor azt mondom: Dombey úr hibája csupán a fennkölt büszkeségben és hatalmának tudatában gyökerező nemes makacsság. Annyira hozzátartozik, mindnyájunknak meg kell előtte hajolnunk. Ez a hiba pedig nem közelíthető meg olyan könnyen, mint egyéb jellemek kicsinyes makacssága, sőt, napról napra, évről évre növekedik.

Edith tekintete még mindig rajta nyugodott; bármilyen szilárdan is, büszke orrcimpái tágultak, sőt, mintha a lélegzése is mélyebb lett volna, ajka széle pedig fodrozódni látszott egy kissé, amikor Carker főnökének azt a hibáját írta körül, amely előtt mindnyájuknak meg kell hajolniuk. Carker feszülten figyelt, és noha arca meg sem rezdült, Edith tudta jól, hogy lelkiállapota nem kerüli el a figyelmét.

- Még olyan jelentéktelen kis esemény is, mint a tegnap esti - folytatta Carker -, ha szabad visszatérnem rá, alkalmas arra, hogy megvilágítsa azt, amire gondolok, sőt még jobban, mint valamilyen nagyobbszerű példa. Dombey és Fia nem ismer időt, helyet, évszakot, hanem legyűri valamennyit. Mindazáltal mégis örülök, hogy így történt, mert ez alkalmat adott nekem, hogy Dombeyné asszonyhoz ezzel a tárggyal közeledhessem, még ha ideig-óráig tartó visszatetszésével bűnhődném is. Asszonyom, éppen amikor ezek a dolgok a legjobban aggasztottak és gyötörtek, hívatott le Dombey úr Leamingtonba. Ott láttam meg kegyedet. Lehetetlen volt nem tudnom mindjárt, milyen kötelékek fogják Dombey úrhoz fűzni nemsokára... mindkettőjük boldogságára. Elhatároztam, hogy bevárom, amíg kegyed itt, otthonában letelepedik, és akkor úgy cselekszem, mint ma cselekedtem. Nem félek, hogy kötelességet mulasztok Dombey úr irányában, ha kegyed szívébe temetem mindazt, amit tudok; mert hiszen, ahol két ember annyira egy szív, egy lélek, mint ebben a házasságban, egyik a másikat képviseli. Ezért egyformán megnyugtathatom a lelkiismeretemet, ha ő iránta, vagy kegyed iránt vagyok bizalommal. Az említett okoknál fogva inkább kegyedet választanám. Szabad-e azt a kitüntetést remélnem, hogy bizalmamat elfogadja, és a felelősség alól fölmentést nyertem?

Carker sokáig visszaemlékezett Edith tekintetére - ki láthatta és felejthette el? Edith végre, hosszas lelkitusa után megszólalt:

- Elfogadom, uram. És kérem, tekintse ezt az ügyet teljesen befejezettnek, és ne tegyen további lépéseket.

Carker mélyen meghajolt, aztán fölkelt. Edith is felemelkedett, és ekkor a férfi nagy alázatosan elbúcsúzott. De Withers a lépcsőn egészen elámult, mikor a lejövő úr gyönyörű fogsorát meglátta és ragyogó mosolyát; amint aztán fehér lábú lován tovalépkedett, a szembejövők azt gondolták, fogorvos lehet, olyan vakító kiállítást rendezett a fogaiból.

Edithet viszont boldog, gazdag és gyönyörű nagyúri hölgynek gondolta mindenki. Senki sem látta szobájában pár perccel azelőtt, mikor nem sokkal később kihajtatott hintójában, és nem hallották, milyen hangon tört ki belőle:

- Ó, Florence, Florence!

Skewtonné pamlagán nyugodott, csokoládéját szürcsölgette, és semmi egyebet nem hallott, csak azt az aljas szót, hogy "üzleti ügy". Oly ellenséges indulattal viseltetett e szó iránt, hogy szótárából réges-régen száműzte már, és elbájoló módján csupa szívvel, természetesen, hogy a lelket ne is említsük, hogy több divatárusnőt és más hasonlót hajszál híján tönkrejuttatott. Ezért aztán Skewtonné asszony nem kérdezett semmit, és nem mutatott kíváncsiságot. Az őszibarack színű bársonykalap amúgy is tetemes gondot okozott neki; mivel csupán a feje búbján ült, a szél pedig fújt, s a kalap el akart menekülni mindenáron, semmiféle megalkuvásra nem lehetett rábírni. Amint aztán a kocsi fedelét lehúzták és kizárván a szelet, a gutaütés ismét úgy kezdett játszadozni a mesterséges virágokkal, mint egy üvegházra való leülepedett zefír; mindent összevéve tehát, Skewtonnénak ezek szerint éppen elég gondja akadt, és amúgy sem volt valami fényes napja.

Estefelé sem; mert mikor Dombeyné asszony teljesen elkészült öltözőszobájában, és már vagy egy félórája várt rá, Dombey úr pedig a nappaliban föl s alá járva, ünnepélyes izgatottságba lovalta magát (vacsorára voltak hivatalosak mind a hárman), Flowers, a komorna egyszer csak sápadtan lépett be Dombeynéhoz e szavakkal:

- Bocsánatot kérek, asszonyom, de nem tudom, mit kezdjek a méltóságos asszonnyal.

- Hogyhogy? - kérdezte Edith.

- Hát kérem szépen - felelte a megrémült leányzó -, nem tudom, mi van vele. Olyan furcsa arcokat vág.

Edith átsietett vele anyja szobájába. Cleopatra már teljes díszben volt: a gyémántok, a rövid ujjak, a pirosító, a fürtök, a fogak és az ifjúság többi kelléke készen állt, hanem a gutaütést nem lehetett kijátszani; az már kitűzte magának célpont gyanánt, és ott sújtotta le tükre előtt, s mint lezuhant, borzalmas bábu hevert ott.

Szégyenszemre apró darabokra szedték, és azt a keveset, ami belőle valódi volt, ágyba fektették. Doktorokért szalajtottak, jöttek is nemsokára. Erős orvosságokhoz folyamodtak; úgy vélekedtek, hogy ebből felépülhet még, de egy második rohamot bajosan fog túlélni. Ott feküdt aztán, szótlanul, s a mennyezetre bámult, napokon keresztül; néha pedig tagolatlan hangokkal válaszolt, ha azt kérdezték, tudja-e, ki van körülötte, vagy hasonlót; máskor meg nem adott semmiféle választ, sem szóval, sem mozdulattal, de még mereven maradt szemével sem.

Végre kezdte visszanyerni öntudatát, és valamennyire mozgási képességét is, noha beszélni még nem tudott. Egy nap már használni tudta jobb kezét, és ekkor, rendkívül izgatottan jeleket adott a komornának, hogy papirost és irónt akar. A lány elő is teremtette tüstént, gondolván, hogy végrendeletet akar írni, vagy utolsó kívánságát jegyzi fel, és mivel Dombeyné nem volt odahaza, megindultan várta a fejleményeket.

Sok fáradságos kaparászás, törlés, s még több oda nem illő szó betoldása után, amely mintha csak az irónból ugrott volna ki, az öregasszony végül is ezt az okmányt szerkesztette meg:

"Rózsaszínű függönyök."

Mivel a lány - nem ok nélkül - teljesen értetlenül állt e szöveg előtt, Cleopatra még két szót fűzött hozzá az okmányhoz, és most már így hangzott:

"Rózsaszínű függönyöket a doktoroknak."

A lány homályosan érteni kezdte, hogy azért kívánja, mert arcszínét kedvezőbb keretben akarja az orvosi kar elé tárni; mivel pedig azok, akik Skewtonnét a legjobban ismerték a házban, egy pillanatig sem kételkedtek e magyarázat helyességében, melyet különben nemsokára maga is meg tudott erősíteni, a rózsaszínű függönyökkel csakhamar kiegészítették ágyát, és ettől az órától fogva a beteg fokozott gyorsasággal javult. Nemsokára már fel is ülhetett az ágyban, fürtösen, csipkekötősen, hálóruhában, és egy kis mesterséges virulást is oda lehetett csöppenteni ismét arca mély gödreibe.

Egyenesen félelmetes volt ezt az öregasszonyt látni, amint kicicomázva mosolygott és kacsingatott a halálra, fiatalos, kacér fogásait alkalmazván vele szemben, mint az őrnaggyal; azonban a szellemében történt változás, mely a gutaütést követte, szintén gondolkozásra késztethette hozzátartozóit.

Akár elméje meggyengülése változtatta ravaszabbá és furfangosabbá, vagy keverte össze lelkében óhajtott külsejét a valósággal, akár a megbánás szikrája derengett föl benne, de sem a világosságra felküszködni, sem visszasüllyedni a teljes sötétségbe nem bírt - avagy talán mindez együtt zavarta meg a képességeit -, még ez volt a legvalószínűbb magyarázat: elég az hozzá, hogy egyszerre rendkívül követelődző lett Edithtel szemben, hogy tanúsítson iránta szeretetet és figyelmet; roppant dicséretekkel halmozta el önmagát, mint megbecsülhetetlen jó anyát, és igen féltékeny volt arra, hogy Edith gondjaiban vetélytárs nélkül álljon. Továbbá már nem emlékezett vissza arra a megegyezésre, hogy e tárgyat ezentúl kerüljék, s lépten-nyomon Edith házasságára hivatkozott, annak bizonyságául, milyen hasonlíthatatlanul jó anya is ő; mindezt pedig az ilyen állapottól elválaszthatatlan gyöngeséggel és ingerlékeny érzékenységgel cselekedte, közben mindig alkalmat talált arra, hogy lányának fiatalságára és könnyelműségére csipkelődő megjegyzéseket tegyen.

- Hol van Dombeyné asszony? - kérdezte néha a komornát.

- Elment hazulról, asszonyom.

- Elment! Talán azért megy el hazulról, hogy a mamáját kerülje, Flowers?

- Ugyan, az istenért, méltóságos asszony! Florence kisasszonnyal ment kocsikázni.

- Florence kisasszonnyal! Hát ki az a Florence kisasszony? Ne beszéljen nekem Florence kisasszonyról. Kicsoda neki Florence kisasszony, hozzám képest?

De azért, ha megfelelően felékesítették gyémántjaival, meg egy őszibarack színű bársonykalappal (már hetekkel azelőtt, hogy először kimehetett a házból, abban a kalapban ült, ha vendéget várt), vagy ha felöltöztették egyik vagy másik cicomás ruhájába, ez rendszerint elállította mostanában elég sűrűn záporozó könnyeit; ilyenkor szinte megvigasztalva ült a helyén, míg csak Edith be nem ment hozzá, de amint büszke arcára rápillantott, megint visszaesett rosszkedvébe.

- No, igazán, Edith! - kiáltotta ilyenkor, s feje ugyancsak reszketett.

- Mi baj, anyám?

- Mi baj! Én kérdezhetném, mi baj! A világ már olyan mesterkélt lesz és hálátlan, hogy csakugyan azt kezdem hinni, az emberekben semmi szív... vagy ilyesmi... sincsen. Withers is több gyermeki szeretetet tanúsít irántam, mint te. Sokkal jobban gondot visel rám, mint tulajdon lányom. Néha szinte azt kívánom, bár ne látszanék olyan fiatalnak... és így tovább... akkor talán jobban törődnének velem.

- Mit óhajtasz, anyám?

- Ó, nagyon sok mindent! - felelt a beteg türelmetlenül.

- Kívánsz valami olyant, amid nincs? Mert amid hiányozhat, a te hibádból hiányzik.

- Az én hibámból! - pityeredett el Cleopatra. - Pedig milyen anyád voltam én! Már a bölcsődtől fogva barátnőmnek tekintettelek. Elhanyagolsz, és nem mutatsz irántam több szeretetet, mint egy idegen iránt... a huszadrészét sem annak a szeretetnek, amellyel Florence-et halmozod el... de hát én csak az anyád vagyok, és Florence-et megmételyezném!... és ráadásul még azzal vádolsz, hogy minden az én hibám.

- Anyám, anyám, én nem vádollak. Miért foglalkozol mindig ilyesmivel?

- De hát nem természetes, hogy ezzel foglalkozom, amikor csupa szív vagyok és érzékenység, és a legkegyetlenebbül megsebzel, valahányszor csak rám veted a tekintetedet?

- Eszemben sincs téged megsebezni, anyám. Hát nem emlékszel, mit fogadtunk egyszer egymásnak? Hagyjuk nyugodni a múltat.

- Hogyne, nyugodni. És hagyjuk az irántam való hálát-szeretetet is nyugodni; meg hagyjatok engem is nyugodni ebben az isten-ember elől eldugott szobában, ahol nem vesz körül sem társaság, sem figyelem, miközben te új rokonokat szerzel magadnak, akikkel ugyancsak nagyra vagy, pedig semmi igényük sincs a te szeretetedre! Szent isten, Edith, te talán nem tudod, micsoda előkelő háztartás élén állsz?

- Dehogynem. Csak csendesen, kérlek.

- És Dombey, az a nagyszerű ember! Tudod-e, hogy a felesége vagy, hogy házad, vagyonod, hintód meg nem tudom, mi mindened van?

- Tudom, anyám, nagyon jól.

- Mint ahogy lett volna előbb is, ha az a kedves, drága lélek... hogy is hívták?... Granger!... ha az meg nem hal. És tudod-e, kinek köszönheted mindezt?

- Neked, anyám, neked.

- Akkor hát fűzd a karodat nyakam köré, és csókolj meg, Edith, és mutasd meg egy kicsit, hogy tudod, sohasem volt jobb mama a világon, mint én. És ne engedd, hogy egészen madárijesztővé váljak sok kesergésemben a te hálátlanságodon, mert különben, ha megint elkezdek társaságba járni, senki sem ismer rám, még az a gyűlöletes állat, az őrnagy sem.

De olykor, ha Edith közelebb ment hozzá, és szép fejét lehajtva, hideg arcát odaérintette arcához, anyja szinte visszahúzódott, mintha félne tőle, majd valóságos reszketési roham jött rá, és azt kiáltotta, hogy ő már igazán azt sem tudja, észnél van-e, vagy nincsen? Máskor megint arra kérte, egészen alázatosan, hogy üljön le ágya mellé; aztán elnézte hosszasan a merengő Edithet, és dúlt, halálra vált arcának még a rózsaszínű függönyök sem használtak.

A rózsaszínű függönyöknek különben rövid idő múlva éppen elég okuk volt a pirulásra, Cleopatra felépülése és ruházata láttán - fiatalosabban öltözött, mint valaha, hogy a betegség pusztítását jóvátenni segítsen -, meg a pirosító, a fogak, a fürtök, a gyémántok, a rövid ujjak: a tükör előtt nemrég földre zuhant báb egész ruhatára miatt. Egyszer-másszor még azon is pirultak a rózsaszínű függönyök, hogy Cleopatra beszédében értelmetlenséget lehetett észrevenni, s nyelve akadozását hirtelen kislányos gőgicséléssel ütötte el; azonkívül szabálytalan időközökben kihagyó emlékezetén is, ami szinte gúnyolta az idétlen beteget.

Hanem lánya ismét megváltozott gondolkodásmódján és beszédén soha nem pirulhattak a rózsaszínű függönyök. Bár, jóllehet Edith sokszor megfordult előttük, soha nem pirulhattak szigorú szépségét bearanyozó mosolyán, olvadó gyermeki szeretetén.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
Tox kisasszony felújítja régi ismeretségét

Az árva Tox kisasszony, most, hogy barátnője, Chickné úgy magára hagyta, és megfosztották Dombey úr látásától is - bizony még az ezüstfonállal összefűzött házassági értesítő sem ékesíthette a kandallópárkányt, a zongorát, vagy bármilyen alkalmas helyet a Princess' Place-i hajlék apró kiállításain, melyeket Lucretia rendezett vasárnaponta -, ilyen módon aztán lassanként igen lehangolódott, sőt, valósággal szenvedett a mélabútól. A Madárdal keringőt jó ideig nem lehetett hallani a Princess' Place-en, a virágokkal senki sem törődött, Tox kisasszony hajporos, varkocsos ősének arcképére porhalom rakódott.

Mindazonáltal Tox kisasszony sem természeténél, sem koránál fogva nem tartozott azok közé, akik nagyon sokáig átengedik magukat a haszontalan bánkódásnak. Zongorájának csupán két billentyűje némult el a ritka használat következtében, míg a Madárdal keringő ismét csengeni és csattogni kezdett a furcsa alakú nappaliban; a virágok közül egyetlen muskátlidugvány esett az elhanyagolás áldozatául, és Tox kisasszony már megint ott kertészkedett reggelenként a megszokott időben a zöld virágkosarak körül; a hajporos ős nem ült a por felhője alatt hat hétnél tovább, mert Tox kisasszony már rálehelt az öreg jóságos arcára, és csillogóra dörzsölte a képkeretet szarvasbőrrel.

Tox kisasszony mégis érezte, hogy sokat vesztett, és egyedül van. Vonzalmai, ragaszkodásai talán nevetséges módon nyilvánultak meg, mégis igazinak bizonyultak, mint mondta: "Éppen azért mélyen sértette az a méltatlanság, amelyet Louisa részéről kellett tapasztalnia." Hanem olyasvalami, mint a harag, igazán nem talált helyet Tox kisasszony szívében.

Csöndesen alkalmazkodott, véleményt nem nyilvánított, úgy poroszkált az élet országútján, és sikerült neki eddig legalább a nagy indulatokat elkerülnie. A puszta tény azonban, hogy egy alkalommal meglátta Louisát az utcán, meglehetősen nagy távolságból, annyira felzaklatta szelíd természetét, hogy kénytelen volt rögtön bemenekülni egy pástétomsütő boltjába, és ott egy dohos kis hátsó szobában, mely rendesen fogyasztási célokra szolgált, és ahol az ökörfarkleves légköre uralkodott, keserves sírással könnyített érzésein.

Dombey úr ellen viszont a világért sem táplált volna haragot. Lelke úgy tele volt bámulattal a nagyszerű úriember iránt, hogy most, amikor elszakadt tőle, egyszerre úgy érezte, mintha közöttük mindig mérhetetlen nagy lett volna a távolság, és Dombey úr rendkívüli módon leereszkedett, hogy egyáltalán megtűrte őt a közelében. Semmilyen asszony nem lehetett elég szép vagy kiváló Dombey úrhoz, Tox kisasszony őszinte véleménye szerint. A legtermészetesebb dolog volt tehát a világon, hogy Dombey úr magas körökben keresett feleséget. Tox kisasszony napjában hússzor is elismételte ezt a véleményét maga előtt, és könnyezve ismerte be a valóságot.

Arra sohasem gondolt vissza, milyen fenséges leereszkedéssel engedte meg neki Dombey, hogy szeszélyeit meg a kényelmét szolgálja, és milyen kegyesen hagyta, hogy valósággal dajka legyen a kisfiú mellett. Csak arra gondolt, hogy saját szavaival élve: "Nagyon sok boldog órát töltött abban a házban, amelyre mindig hálával kell gondolnia, és Dombey urat mindig a legfeddhetetlenebb és legméltóságosabb magatartású úriembernek fogja tartani."

Mivel azonban a kérlelhetetlen Louisától most teljesen elszakadt, az őrnagytól pedig tartott egy keveset (mert bizalmatlansággal gondolt reá), Tox kisasszony igen elviselhetetlennek találta, hogy semmiről se tudjon, ami a Dombey-házban történik. Mivel pedig megszokta, hogy a Dombey és Fia-házat a világ középpontjának tekintse, elhatározta, hogy a hőn óhajtott értesülések szerzése érdekében felújítja Richardsszal való ismeretségét, akiről tudta, hogy mióta Dombey úr előtt legutóbb megjelent, koronként érintkezik a cselédséggel. Talán éppen csak az a gyöngéd ok vezette, hogy legalább lesz egy személy, ha még oly szerény is, akivel Dombey úrról beszélhet.

Elég az hozzá, hogy Tox kisasszony egy este a Toodle-hajlék felé irányította lépteit, a napnak éppen abban a szakaszában, amikor Toodle úr, pernyésen és kormosan, ott teázott családja körében. Toodle úr számára az élet háromféleképpen nyilatkozott meg. Vagy frissítőt fogyasztott a fent említett környezetben, vagy az országon át száguldott, óránként huszonöttől ötven mérföldig terjedő sebességgel, vagy fáradtságát aludta ki éppen. Vagy forgószélben, vagy szélcsendben, de Toodle úr mindig békés, jámbor, elégedett, jólelkű embernek mutatkozott, aki, úgy látszott, mintha a dúlást-fúlást gőzgépének engedte volna át, aztán az ugyancsak fújt, lihegett, dübörgött és emésztette magát helyette lankadatlanul, Toodle úr pedig folytatta békés, kiegyensúlyozott életét.

- Polly lelkem - szólalt meg Toodle úr, egy-egy ifjú Toodle-ot ringatva mindkét térdén, míg a többiek szép számban nyüzsögtek a szobában. Toodle úr sohasem volt szűkében a gyermekeknek, hanem mindig tekintélyes készletet tartott belőlük maga körül. - Ugye jó ideje már annak, hogy a Kazán-gyereket utoljára láttad?

- Úgy van - felelte Polly -, hanem ma este bizonyosra veszem, hogy eljön. Ezen a szent napon szokott, és pontosan tartja a napot.

- Azt hiszem - folytatta Toodle úr, miközben végtelenül élvezte az uzsonnáját -, hogy a mi Kazánunk mostanában úgy megbecsüli magát, hogy senki ilyen fiú nem jobban. Igaz-e, Polly?

- Ó, most nagyon szépen viselkedik - válaszolta Polly.

- Ugye nem látszik, mintha valami titkolnivalója volna? Mit gondolsz, Polly?

- Nem! - jelentette ki kereken Toodle-né.

- No, azt szeretem, ha nincs titkolnivalója, Polly - folytatta Toodle úr csöndes, kimért módján, s a vajas kenyér-darabokat bicskájára tűzve hányta magába, mintha fűtene -, mert az mindig gyanús, nem igaz, Polly?

- Hát persze hogy gyanús! Hogy is kérdezheted?

- Látjátok, fiúk és lányok - szólt most Toodle úr, körültekintve családján -, akármiben töritek a fejeteket, ha becsületes dolog, akkor csak ki vele; nincs jobb, mint az őszinteség. Ha töltésen vagy alagútban vagytok, akkor csak semmi titkolódzás. Húzzátok csak meg a gőzsípot, hadd tudja mindenki, hol jártok.

A serdülő Toodle-ok éles visításban törtek ki, eltökélt szándékukat jelezvén, hogy az atyai tanácsot hasznukra fordítják.

- De miért éppen Robról jut ez eszedbe - kérdezte a felesége aggódva.

- Polly, öreg csont, hisz nem mondom én, hogy éppen a mi fiunkról jutott eszembe. Robbal indultam: aztán mellékvágányhoz értem; ott meg egy egész vonat, csupa gondolatból összerakva kapcsolódott a többihöz, mire észreveszem, hol vagyok, vagy honnan jönnek. Micsoda csomópont is az ember esze néha!

Ezt a mély elmélkedést Toodle úr egy meszely teával öblítette le, nyomatékul egy hatalmas darab vajas kenyér követte, de kislányait már előre figyelmeztette, hogy csak tartsanak kéznél elegendő forró vizet az edényben, mert a torka egészen kiszáradt, és bizony azt sem tudja, hány bögrével tudna még leönteni, mielőtt a szomja valamelyest csillapulna.

Lakomázgatás közben azonban Toodle úr nem feledkezett meg a család ifjabb sarjairól sem, akik már befejezték ugyan az uzsonnájukat, de azért ugyancsak fenték fogukat egy-egy falat ráadásra, mintha ennek a rendes uzsonnánál jobb íze lett volna. Ezeket a falatokat úgy osztotta szét közbe-közbe a várakozó népségnek, hogy odatartott nekik egy-egy hosszú darab vajas kenyeret, amelyből törvényes sorrendben mindegyik harapott egyet; a teát pedig kanalanként - ezek az apró falatok-kortyok olyan jólestek a Toodle-csemetéknek, hogy a gyönyör önkívületében táncra perdültek az asztal körül, egy lábon álltak, cigánykerekeztek, és több más jelét mutatták elragadtatásuknak. Aztán lassanként megint odacsoportosultak Toodle úr köré, és figyelték, hogyan fogyasztja tovább a teát és vajas kenyeret; mindazáltal igyekeztek megmutatni, hogy az evést illetően minden további várakozásról lemondtak, és most már egészen másról folyik a beszéd közöttük, bizalmasan suttogóra fogott hangon.

Toodle ott ült a családi kör közepén, félelmetes példát mutatott a gyerekeknek étvágy tekintetében, s a térdén ülő két csemetét külön gőzgépen röpítette Birminghambe, a többiekre a vajas kenyér-barikád mögül nézegetett, amikor Rob, a Köszörűs, műszerárusi gyászdíszében, a vízhatlan tengerészkalapban egyszerre csak megjelent, s a testvérek általános örömrivalgással üdvözölték.

- Hát édesanyám - kezdte Rob, illemtudóan megcsókolva az anyját -, hogyan szolgál az egészsége?

- Itt az én fiam, ni! - kiáltott Polly, magához ölelte a gyereket, aztán a vállára veregetett. - Hogy még ez törné a fejét sunyiságon! Ugyan már, apjuk, ha akárki is, ő aztán nem!

Ez ugyan Toodle úr épülésére volt szánva, de azért Rob, a Köszörűs, kissé találva érezte magát, és menten elkapta a szót, ahogy elhangzott.

- Micsoda! Hát édesapám megint ellenem beszélt! - kiáltott fel a sértett ártatlanság. - Hej, de nehéz is az olyan gyereknek, aki egyszer rossz útra tért egy kicsit, mert még az édesapja is folyton a szemére hányja a háta mögött! Igazán - tört ki Rob, és kabátja kézelőjéhez kapott keservében -, hiszen nem csoda, ha a szegény gyerek fogja magát, és valami hibát tesz, már rosszkedvében is!

- Ó, szegény kisfiam! - kiáltott Polly. - Hiszen a papád igazán semmi rosszra nem gondolt.

- Ha édesapám nem gondolt semmi rosszat - bőgte a sértett Köszörűs -, hát akkor minek mondott olyat, anyám! Senki a világon nem tart engem olyan rossznak, mint a tulajdon édesapám. Pedig ez a természet ellen van! Igazán azt kívánom, hogy valaki lenyisszantsa a fejemet. Azt hiszem, édesapám nem is sokat habozna, és én még jobban is szeretném, ha édesapám nyisszantaná inkább, mint valaki más.

A kétségbeesett kifakadásra az ifjú Toodle-ok egyszerre sikítani kezdtek, ami igen hatásos volt; s ezt a hatást a Köszörűs azzal növelte még, hogy arra kérte keserűen őket, ne sírjanak miatta, mert hiszen ha jó fiúk, meg lányok, gyűlölniük kell őt valóban; ez aztán úgy meghatotta az utolsó előtti kis Toodle-ot, aki igen érzékeny természetű gyerek volt, hogy nemcsak a szíve, de a légcsöve is összeszorult, és annyira belekékült a sírásba, hogy Toodle úr ijedtében kivitte a kúthoz, és bizony menten a csap alá tartotta volna, ha a fiú a vízokádó szörny láttára nagy hirtelenséggel magához nem tér.

Miután a dolgok idáig jutottak, Toodle úr kimagyarázkodott, fia erkölcsi sértettsége pedig lecsöndesedett, aztán kezet fogtak, és ismét a béke vette át a családban az uralmát.

- No, Kazán, velem tartasz? - kérdezte az apa, nagy lendülettel visszatérve a teájához.

- Köszönöm, apám. Gazdámmal már meguzsonnáztunk.

- Aztán hogy van a gazdád? - kérdezte Polly.

- Nem tudom én, anyám, nincs mit dicsekedni vele. Nem megy az üzlet sehogy sem. A kapitány nem is konyít hozzá! Ma is bejön egy ember a boltba, és azt mondja: "Nekem ez meg ez kell", valami nyakatekert nevű szerszám. "Micsoda?" - kérdi a kapitány. "Ez meg ez" - magyarázza megint az ember. "Barátom - mondja a kapitány -, akkor legjobb lesz, ha előbb körülnéz a boltban." "No jó - mondja az ember -, már körülnéztem." "Hát látja-e, amit venni akar?" "Dehogy látom." "De ha látná, megismerné-e?" "Dehogy ismerném!" "Hát akkor, tudja mit, öcsém - mondja a kapitány -, legjobb lesz, ha visszamegy és megkérdi, hogy mi is az az izé, ami magának kell, mert én sem ismerem, annyi szent."

- Hát így aztán pénzt nem lehet keresni, ugye? - kérdezte Polly.

- Pénzt, anyám? Sohasem fog az pénzt keresni! Mert az olyan furcsa ember, hogy én olyant még nem láttam. Azért azt meg kell adni, hogy gazdának nem rossz. De hát ez nekem nem számít sokat, mert nem hiszem, hogy hosszú ideig maradok nála.

- Nem maradsz meg a helyeden, Rob! - kiáltott anyja, s Toodle úr tágra nyitott szemmel nézett reá.

- Talán nem azon a helyen - helyesbített a Köszörűs, egyet hunyorítva. - Az ember nem tudhassa anyám... az embernek befolyásos barátai vannak, az ám... no de magának ne fájjon a feje emiatt, én most igazán rendben vagyok, annyit mondhatok.

Az elvitathatatlan bizonyosság, mely ezekből a célzásokból s a Köszörűs titokzatos magatartásából sugárzott, szintén arról tanúskodott, hogy Toodle úr nemrég ugyancsak igazságtalan volt a fia iránt. Úgy látszott, hogy a fiú újra szóba hozza a rajta esett rettentő méltatlanságot, s a családban ismét kitör a jajveszékelés, amikor éppen jókor, másik látogató érkezett, Polly nagy meglepetésére. Egyszer csak ott állt az ajtóban, s pártfogói jóindulatot és baráti mosolyt árasztott mindnyájukra.

- Jó estét, Richards asszony - szólalt meg Tox kisasszony. - Eljöttem meglátogatni. Bejöhetek?

Richards nyájas arca vendégszeretően mosolygott rá, Tox kisasszony pedig elfogadta a felkínált széket, és elragadó nyájassággal üdvözölte Toodle urat is; majd kibontotta a kalapja szalagját, és azt mondta, először is szeretné, ha ezek a kedves gyermekek sorra odajárulnának hozzá, hogy megcsókolják.

A szerencsétlen utolsó előtti Toodle azonban, akiről, életének sűrű viszontagságai után, minden valószínűséggel föl lehetett tételezni, hogy balcsillagzat alatt született, gátolva érezte magát az általános üdvözlés reá eső részének teljesítésében, Rob ugyanis vízhatlan tengerészkalapját (amellyel az imént játszani kezdett), olyan mélyen belehúzta a fejébe, a hátulsó leffentyűjével előre, s most már semmiképp sem akart lejönni. Ez az esemény aztán sötét képet festett a gyermek felizgatott képzelete elé: hátralevő életét most már ilyen sötétségben és barátaitól meg hozzátartozóitól való reménytelen elszakadottságban kell eltöltenie; épp ezért olyan vad erővel kezdett rúgkapálni, és fuldokolva visítani, ahogy csak a torkán kifért. Mikor végre kiszabadult, arca egészen forró volt, nyirkos és vörös, s mire Tox kisasszony az ölébe vehette, már szinte elalélt.

- Maga talán már egészen elfelejtett engem? - kezdte Tox kisasszony, Toodle úrhoz fordulva.

- Nem, nagysága, nem, de hát, azóta egy kissé bizony mindnyájan vénebbek lettünk - felelt Toodle úr.

- És hogy érzi magát? - kérdezte Tox kisasszony szelíden.

- Nagyon jól, köszönöm - felelte Toodle. - Hát a kisasszonynak hogy tetszik lenni? Nem mutatkozik még a csúz? Mert hát abból bizony mindnyájunknak kijut, ahogy öregszünk.

- Köszönöm - felelte Tox kisasszony -, ennek a bajnak még semmi nyomát nem éreztem.

- No, a kisasszony ugyancsak szerencsés - felelte Toodle. - Mert a kisasszony korában már sokakat ugyancsak meggyötör, bizony. Ott volt mindjárt az én édesanyám. - De mivel Toodle úr itt észrevette, hogy a felesége ugyancsak mereszti rá a szemét, beszéde további részét nagy bölcsen egy újabb bögre teába fojtotta.

- De mondja, Richards... csak nem... - kezdte most a látogató, Robra nézve -, ez csak talán nem, ó...

- A legöregebbik fiam, kisasszony kérem. Az bizony. Aki ártatlanul annyi bajt okozott.

- Bizony, kérem alássan - szólt közbe Toodle úr -, ő az a rövid lábú... de hát rövidek voltak, mi tagadás benne - folytatta Toodle úr a költői lendület némi árnyalatával a hangjában -, nagyon rövidek, hogy bőrnadrágba dugják... amikor Dombey úr Köszörűst csinált belőle.

A visszaemlékezés Tox kisasszonyt csaknem kihozta sodrából. A tárgy egyszerre különös módon érdekessé vált előtte. Odahívta a fiút, hogy kezet fogjon vele, és elismeréssel mondta anyjának, milyen nyílt és értelmes arcú fiú. Mikor Rob ezt meghallotta, hirtelen olyan arcot próbált ölteni, amelynek ezt a dicséretet kellett volna igazolnia, de hát ez nem éppen sikerült.

- Most pedig - szólt Tox kisasszony -, hadd mondjam el őszintén és egyszerűen magának, Richards, meg önnek is, Toodle úr, hogy miért jöttem. Maga talán észrevette, Richards, sőt talán maga is, Toodle úr, hogy köztem és bizonyos barátaim között némi szakadék támadt, és oda, ahová azelőtt sokszor ellátogattam, most már egyáltalán nem járok.

Polly asszonyi tapintattal mindjárt megértette, miről van szó, és hirtelen pillantással jelezte is, Toodle úrnak azonban leghalványabb fogalma sem volt, miről beszél Tox kisasszony, s némán rábámult.

- Természetesen - folytatta Tox kisasszony -, nem lényeges, hogy e csekély elhidegülés hogyan támadt közöttünk, és nem is szükséges megtárgyalnunk. Elég, ha annyit mondok, hogy Dombey úr iránt továbbra is a legnagyobb érdeklődéssel és tisztelettel viseltetem és - Tox kisasszony hangja megremegett -, úgyszintén minden iránt, ami vele összefüggésben áll.

Toodle úrnak most már derengeni kezdett valami. Megrázta fejét, és azt mondta, hogy hallott valamit, és ő maga úgy gondolja, hogy Dombey úr bizony nagyon nehéz ember.

- Ó, Toodle úr, ne mondjon ilyeneket, kérem - mondta Tox kisasszony. - Engedje, hogy arra kérjem, ne mondjon ilyeneket, uram, sem most, sem a jövőben. Az ilyen megjegyzések csak a legkínosabb hatással lehetnek énrám; egy úriember pedig, akinek a gondolkodása olyan, mint... bizonyos vagyok felőle... az öné, nem hangoztathat ilyesmit.

Toodle úrnak az előbb semmi kétsége nem volt aziránt, hogy megjegyzését helyesléssel fogadja látogatójuk, rendkívül zavarba jött tehát.

- Az egész, amit mondani akarok, Richards, és önnek is, Toodle úr - folytatta Tox kisasszony -, a következő: Bármily hírt, ami eljut önökhöz, az említett család dolgaira, hogylétére, életmódjára vonatkozóan, azt én mind nagy örömmel hallgatom. És mindig nagyon fogok örülni, ha Richards asszonnyal elbeszélgethetek egy kicsit arról a családról, meg a régi időkről. Mivel Richards asszony között meg közöttem soha a legkisebb véleménykülönbség sem volt (noha kívánom, bár jobban megismerkedtünk volna akkor, amiért különben csakis magamat vádolhatom), remélem, nem lesz kifogása azellen, hogy ezután igazi jó barátok legyünk, és eljárjak ide, mint aki nem idegen a házban. Most pedig őszintén remélem, Richards asszony - folytatta a vendég komolyan -, maga is úgy veszi ezt, ahogy én gondolom, és mint az olyan jólelkű teremtéshez illik, amilyen maga mindig volt.

Polly hálásan hallgatta e szavakat, s háláját ki is mutatta. Toodle úr nem tudta, neki is hálásnak kell-e lennie, vagy sem, így hát mélységesen hallgatott.

- Látja, Richards lelkem... és remélem, ön is be fogja látni, Toodle úr... több olyan apró dolog akadna, amivel maguknak valamelyest hasznukra lehetnék, nekem pedig gyönyörűséget szerezne, ha nem tekintenek idegennek. Például taníthatnám a gyermekeiket egyre-másra. Ha megengedik, hozok majd néhány kis könyvet, kézimunkát, és esténként egyszer-másszor majd tanulunk... Istenem, mennyi mindent fognak majd tanulni!... és bizonyos vagyok benne, hogy becsületére válnak majd a tanítónőjüknek.

Toodle úr, ki minden néven nevezendő tudományra igen nagy tisztelettel tekintett, helyeslően biccentett felesége felé, aztán növekvő elégültséggel dörzsölte kezét.

- Aztán, ha nem tekintenek idegennek, nem is leszek senkinek az útjában - folytatta Tox kisasszony -, és minden ugyanúgy folyik majd, mintha itt sem lennék. Richards asszony folytatja a foltozgatást, a vasalást, a gyermekek gondozását, nem kell velem törődnie, Toodle úr pedig nyugodtan pipázgat, ha kedve tartja; jó lesz-e így, uram?

- Köszönöm, nagysád - felelte Toodle úr. - Én bizony szíves örömest rápipálok olykor-olykor.

- Nagyon örülök, hogy ezt mondja - felelte Tox kisasszony -, én pedig őszintén biztosítom magukat, hogy nekem viszont jól fog esni, ha néha eljöhetek és bármit is tehetek a gyermekeikért; s maguk nekem bőségesen megfizetnek, ha erre a kis alkura könnyen ráállnak, simán, minden szófecsérlés nélkül.

Az alkut tehát menten megkötötték, és Tox kisasszony máris annyira otthon érezte magát, hogy előzetes vizsgálatot tartott a gyerekek körül, amit Toodle úr nem győzött eléggé bámulni - a nevüket, korukat, eddigi tanulásuk eredményét pedig följegyezte egy darab papirosra. Ezzel a szertartással, meg egy kis tereferével aztán úgy eltelt az idő, hogy a gyerekek sokáig fennmaradtak, és ott tartották Tox kisasszonyt a Toodle-féle családi tűzhely mellett, míg aztán olyan késő lett, hogy egyedül haza sem mehetett. A lovagias Köszörűs azonnal felajánlotta, hogy hazakíséri; mivel pedig Tox kisasszony előtt még annak is volt némi értéke, hogy olyan ifjú kíséri haza, akit Dombey úr juttatott bele először a név szerint igen ritkán emlegetett férfias ruhadarabba, kész örömmel elfogadta az ajánlatot.

Kezet rázott Pollyval meg az urával, sorra megcsókolta a gyerekeket, azután elhagyta a házat, ahol máris határtalan népszerűségre tett szert, és ha megkönnyebbült szívét Chickné most láthatja, ugyancsak kijött volna a sodrából.

Rob, a Köszörűs, szerényen Tox kisasszony mögé került, de a jeles hölgy maga mellé rendelte - társalgás céljából -, és mint később a fiú anyjának elmesélte, ugyancsak volt rá gondja, hogy útközben szóra bírja.

És a fiú beszélt is, olyan okosan és világosan, hogy Tox kisasszonyt valósággal elbűvölte. És minél szaporábban húzta ki belőle Tox kisasszony a szavakat, annál finomabban jöttek, akár a sodronykészítő keze alá a sodronyrostok. Szebb reményekre jogosító és jobb fiút már kívánni sem lehetett; sem pedig szeretőbb szívűt, állhatatosabbat, okosabbat, józanabbat, becsületesebbet, szelídebbet, őszintébbet, mint amilyennek Rob mutatkozott.

- Igazán nagyon örülök - szólt Tox kisasszony, amint odaértek a kapuja elé -, hogy magát megismerhettem. Remélem, jóakaratomról, barátságomról meggyőződött, és eljön hozzám, amikor csak akar. Van-e perselye?

- Igenis van, kérem alássan - felelte Rob. - Abba rakom a pénzemet, míg elegendő lesz ahhoz, hogy a bankba tehessem.

- No, ez dicséretes. Kérem, tegye bele ezt a félkoronát is.

- Ó, köszönöm alássan - szabódott Rob. - De hát nem szeretném megfosztani tőle a kisasszonyt.

- Igazán dicsérem öntudatosságát - felelt Tox kisasszony -, de biztosítom, hogy nem foszt meg. Megbánt, ha nem fogadja el, mint jóakaratom jelét. Jó éjszakát, Robin.

- Jó éjszakát kívánok, és még egyszer nagyon köszönöm.

Ezzel a Köszörűs hirtelen elszaladt, vigyorogva, hogy felváltassa a pénzt, melynek a legelső pástétomsütőnél végére is járt hamarosan. De hát a Köszörűsök iskolájában sohasem tanítottak tisztességet, és az ott uralkodó rendszer rendkívül alkalmas volt arra, hogy képmutatókat neveljen. Annyira, hogy a Köszörűsök hozzátartozói vagy gazdái azt mondták, ha a nevelés idejuttatja az embert, akkor inkább ne legyen semminemű nevelés sem. A józanabb gondolkodásúak meg úgy vélték, hogy hatékonyabb nevelési rendszert kell bevezetni, minél előbb. Hanem hát a Köszörűsök vezető hatalmasságai ezek számára is készen álltak a válasszal. Mindig módjukban állt ugyanis kiválasztani egy-két olyan fiút, aki jóravaló gyerek maradt még az ő nevelésük ellenére is, és ezekről bátran állították, hogy az ő nevelésük. Ez a nyomós érv el is hallgattatta a vádlókat, a Köszörűsök intézetének dicsőségét pedig megalapította mindörökre.

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
Edward Cuttle kapitány úr újabb kalandjai

A biztos léptű és erős akaratú idő olyan lankadatlanul nyomult előre, hogy az eltűnt műszerárus egyéves határideje, amikor Cuttle kapitány felbonthatja hátrahagyott lepecsételt levelét, már jóformán le is járt, és Cuttle kapitány a titokzatosság és nyugtalanság érzésével kezdte nézegetni egy este a csomagot.

A becsületes kapitány arra nem is gondolt, hogy csak egy órával is előbb fölnyissa, csakúgy nem, mint hogy saját magát bontsa fel belsejének tanulmányozása céljából. Mindössze annyit tett, hogy egy-egy este, félig elfüstölvén első pipáját, kihozta a csomagot, odatette az asztalra és csöndes komolysággal nézegette külsejét, pipája füstfellegén keresztül; amikor már jó ideig merengett, lassan egyre hátrább tolta a székét, hogy meneküljön bűvköréből. De ha ez volt a célja, bizony sohasem érte el, mert mikor már egészen a szoba faláig hátrált, a csomag akkor is vonzotta; ha pedig szeme, réveteg vándorlásban, hol a mennyezetre, hol meg a tűz felé fordult, a zárt levél képe követte, és odatelepedett a parázs közepébe, vagy pedig a meszelt falon foglalt el szembetűnő helyet.

A "tündöklő csillag" iránt érzett atyai vonzalma és csodálata nem változott. De a Carker úrral folytatott utolsó beszélgetése óta a kapitánynak kétségei támadtak, vajon előbbi látogatása a cégvezetőnél és Florence meg a kedves Wally gyerek dolgába való beavatkozása olyan hasznos volt-e rájuk nézve valóban, mint azt szerette volna, és annak idején hitte is? A kapitányt gyanú kínozta, hogy beavatkozásával talán többet ártott, mint használt; ezért alázatos bűnbánatában vezekelni akart, és félreállt az útból, hogy senkinek ártalmára ne legyen: úgyszólván a tengerbe dobta magát a fedélzetről, mint közveszélyes személyt.

Eltemetkezve tehát a műszerek közé, a kapitány még csak a közelébe sem ment a Dombey úr házának, és nem adott hírt magáról sem Florence-nek, sem Nipper kisasszonynak, egy árva szóval sem. Még Perch úrtól is távol tartotta magát, sőt legközelebbi látogatása alkalmával szárazon kijelentette, hogy köszöni a társaságát, de ő elvágta már magát minden ilyen ismeretségtől, mert nem tudja, milyen puskaporos kamrát robbanthat föl akaratán kívül. Ebben a magára erőszakolt remeteségben töltött el aztán a kapitány napokat és heteket, a Köszörűsön kívül egy szót sem váltott mással, őt viszont mindvégig az önzetlen ragaszkodás és hűség mintaképének tartotta. Ebben a visszavonultságban üldögélt csendben, a lepecsételt csomagot nézve és pipálgatva esténként, miközben Florence-re és szegény Walterre gondolt, s lassanként mind a kettő halottnak tűnt fel előtte, messze, az ifjúság honában - emlékezésének szép és ártatlan gyermekeiként.

A kapitány töprengései közepette mindazonáltal nem hanyagolta el saját művelődését, sem pedig a Köszörűs tanítását. Az ifjút esténként felszólította, olvasson neki valamilyen könyvből egy-egy órát; és mivel a kapitány határozottan hitte, hogy minden könyv színigazságot tartalmaz, rendkívül figyelemre méltó tények halmazát gyűjtötte magába. Vasárnap esténként a kapitány mindig maga olvasott fel, mielőtt lefeküdt volna, egy bizonyos hegyen elhangzott szentbeszédet, jóllehet megszokta, hogy a szövegét a maga módján könyv nélkül idézgesse, úgy látszott, miközben olvassa, annyira átérzi isteni értelmét, mintha betéve tudta volna a görög szöveget, és készen lett volna arra is, hogy verséhez akárhány heves teológiai iratot szerkesszen.

Robnak, a Köszörűsnek, az ihletett írás iránt való tiszteletét a Köszörűsök iskolájában annak idején azzal a csodálatos módszerrel fejlesztették, hogy szegénynek szellemi lábszárcsontjait minduntalan véresre kellett zúznia Júda törzseinek nevein; meg azzal, hogy nehéz zsoltárokat kellett neki egyhangúan ismételnie, kiváltképpen büntetés alkalmából; vasárnaponként pedig háromszor is odahajszolták a hatéves ifjút, bőrnadrágban a nagyon forró templomba, fel a magas karzatra, ahol egy óriási orgona zúgott álmos feje körül, mint valami igen-igen szorgalmas méh; - Rob tehát rettenetesen mutatta, mennyire épül a kapitány olvasásán, de közben szakadatlanul ásított és bólogatott, míg csak az olvasás tartott. Az igazi érzelmeit a kapitány természetesen nem is gyanította.

Mint afféle üzletember immár, a kapitány rákezdett a könyvelésre is. Túlnyomólag az időjárásra vonatkozólag jegyezte fel az észrevételeit, meg a társzekerek és egyéb járművek útirányát örökítette meg; a társzekerekről ugyanis azt vette észre, hogy reggelenként és a nap túlnyomó részében nyugati, estefelé pedig keleti irányban tartanak. Mivel a hét folyamán két-három ember is betévedt a boltba, és valami szemüvegről "tárgyaltak vele" - mint a kapitány a naplóba bevezette -, s ígérték, benéznek megint: a kapitány arra a következtetésre jutott, hogy az üzlet élénkülni kezd. Erre nézve mindjárt be is vezetett egy rövid megjegyzést, amihez még hozzátette (mindjárt az első ponthoz), hogy elég erős északnyugati szél fújt, a szél pedig éjszaka fordult meg.

A kapitány életére legnagyobb súllyal Toots úr nehezedett. Gyakran meglátogatta, s bár különösebben beszédesnek nem mutatkozott, úgy látszott, abban a meggyőződésben él, hogy a kis hátsó nappali arra teremtődött, hogy ott elkuncoghasson magában. Néha fél órákig is felhasználta erre a célra, anélkül, hogy a kapitánnyal való bizalmas viszonyában előbbre haladt volna. Mivel a kapitányt legutóbbi tapasztalata igen óvatossá tette, már abban sem volt bizonyos, Toots úr valóban olyan jámbor, ártalmatlan ember-e, amilyennek látszik, s nem valami végtelenül ravasz és tettető képmutató-e vajon? Dombey kisasszonyra való gyakori hivatkozása is gyanús volt neki. Hanem a kapitányt mégis kedvezően hangolta Toots iránt, hogy szemmelláthatólag annyira bízott benne, nem is akart egyelőre kedvezőtlenül ítélni róla, csupán szemmel tartotta, méghozzá leírhatatlan agyafúrtsággal, valahányszor Toots szóba hozta azt a tárgyat, amely a szívét nyomta.

- Mondja, Gills kapitány - vágta ki Toots egy nap szokása szerint -, kedvezően fogadná javaslatomat és megtisztelne a barátságával?

- Hát nézze, öcsém, megmondom én mindjárt, hogy áll a dolog - felelte a kapitány, végre elhatározván, milyen eljárást kell követnie az ügyben -, fontolgattam én a maga javaslatát!

- Igazán kedves öntől, Gills kapitány, és nagyon hálás vagyok érte. Becsületszavamra mondom, jót tenne velem, ha megtisztelne barátságával. Valóban nagyon jót tenne.

- De látja, öcsém - érvelt a kapitány lassan -, én nem ismerem magát.

- De hát akkor ön sem fog megismerni soha, Gills kapitány - felelt Toots, kitartván az álláspontjánál -, ha nekem nem szerzi meg azt az örömet, hogy közelebbről megismerhessem.

A kapitányt láthatóan megragadta az érv súlya és eredetisége, mert olyanformán nézett Tootsra, mintha azt gondolta volna magában, hogy ebben az emberben valóban több rejlik, mint várta.

- Jól mondja, öcsém - felelt aztán, s elgondolkodva bólintott -, és amit mond az úgy is van. Hát nézze csak! Maga egyszer olyasmit közölt, amiből arra következtetek, hogy maga egy gyönyörű teremtés csodálója. Nos?

- Gills kapitány - felelt Toots, miközben vadul hadonászott kalapjával -, a csodálat nem is alkalmas szó. Becsületemre mondom, önnek fogalma sem lehet, mit érzek. Ha bemázolnának feketére, és rabszolgája lehetnék Dombey kisasszonynak, azt is szerencsémnek tekinteném. Ha egész vagyonom feláldozásával átváltozhatnám Dombey kisasszony kutyájává, én... hát... hát... azt hiszem, örökké a farkamat csóválnám. Olyan tökéletesen boldog lennék, Gills kapitány!

Toots úr könnyes szemmel mondta mindezt, s mély érzéssel szorította a szívére a kalapját.

- Öcsém - szólt a kapitány, akit a részvét kezdett környékezni -, ha komolyan beszél...

- Gills kapitány - kiáltotta Toots -, én olyan lelkiállapotban vagyok, és olyan komolyan gondolom a dolgot, hogy ha esküt tehetnék rá, tüzes vason, parázson, olvasztott ólmon, forró pecsétviaszon, vagy bármi ilyesmin állva, boldog lennék közben, mert fájdalmat okozhatok magamnak, s az érzéseimen könnyítek. - Toots úr hirtelen körülnézett a szobában, mintha megfelelő kínzóeszközt keresne, amelynek segítségével félelmes szándékát rögtön végre is hajthatná.

A kapitány hátratolta a fején a fényes kalapot, súlyos kezével végigsimította arcát, úgyhogy orra még tarkább lett, majd odaplántálta magát Toots úr elébe, a vaskampót beleakasztotta kabátja gomblyukába, s a következőket mondta neki, míg Toots úr figyelmesen és némileg elképedve nézett az arcába:

- Hát látja, öcsém, ha maga igazán komolyan beszél, akkor maga irgalom tárgya kell legyen, az irgalom pedig a brit korona legszebb drágaköve, az alkotmányban meg is találja, ahogy azt a Rule Britannia őrizte meg... és ha megtalálta, hát tudhatja, hogy az angyalok maguk is annyiszor énekelték. Vigyázzunk! A maga javaslata egy kicsit gondolkodóba ejt engem. Ezeken a vizeken, látja, én vagyok az úr és nincs parancsnoktársam, mert úgy lehet, nem is kívánom, hogy legyen. Vigyázzunk! Mivel maga húzta fel először a jelzőlobogót egy bizonyos kisasszony irányában, nos hát, ha azt akarja, hogy maga meg én jó barátságban maradjunk egymással, annak a kisasszonynak a nevét ki sem szabad ejteni, sem arra célozni előttem. A jóisten a megmondhatója, mennyi baj származott abból, hogy nevét talán nagyon sűrűn emlegették itt azelőtt, ezért akarok én most egyszeribe véget vetni ennek. Elég jól megértette, amit mondtam, öcsém?

- Ó, bocsásson meg nekem, Gills kapitány, ha nem mindig foghatom fel szavai értelmét. De becsületemre, én... igazán nehéz lesz meg sem említeni Dombey kisasszony nevét. Én valóban olyan nehéz súlyt érzek itt - folytatta Toots úr, szánalmat kérően megérintve az ingelője fodrát a két kezével -, mintha éjjel-nappal valaki rajtam ülne.

- Márpedig - felelt a kapitány -, ez a feltétel. Ha nehezére esik megtartani, öcsém, mint ahogy talán nehezére esik, vitorlázzon el isten hírével, és búcsúzzunk vidáman.

- Gills kapitány - felelt Toots -, magam is alig tudom, hogy vagyok vele, de azok után, amiket első ízben mondott nekem, úgy... úgy érzem, inkább azt választanám, hogy az ön társaságában némán gondoljak Dombey kisasszonyra, mintsem akárki mással róla beszélgessek. Azért tehát, Gills kapitány, ha ön csakugyan megtisztel a barátságával, boldogan elfogadom a feltételeit is. De becsületesen akarok eljárni, Gills kapitány - folytatta Toots, s egy pillanatra visszakapta odanyújtott kezét -, és ezért meg kell mondanom, hogy Dombey kisasszonyra tovább is gondolni fogok. Egyszerűen lehetetlenség lenne megígérnem, hogy őrá még csak nem is gondolok.

- Öcsém - felelte a kapitány, akinek Tootsról való véleménye egyszerre nagyon megjavult -, őszinte vallomásának hallatán - az ember gondolatai olyanok, mint a szelek, és arról ugyan senki sem felel, milyen lesz az irányuk. De hát a szavakra nézve tartja-e a fogadást?

- Szavakra nézve, Gills kapitány, azt hiszem, vállalhatom a kötelezettséget.

Toots úr odanyújtotta kezét Cuttle kapitánynak, az pedig szeretetre méltóan és jóindulattal, szabályszerűen ráruházta Tootsra a barátságát. Tootsnak ez szemmelláthatólag olyan nagy örömére és megnyugtatására szolgált, hogy ottléte hátralevő idejét elragadtatottan végigkuncogta. A kapitánynak viszont kedvére szolgált, hogy pártfogói szerepet tölthet be, azonkívül óvatosságával és bölcs előrelátásával is rendkívül elégedett volt.

De bármennyire bővelkedett is a kapitány az utóbbi erényben, aznap este nagy meglepetésben részesült, mégpedig olyan együgyű, őszinte fiúcska részéről, mint Rob, a Köszörűs. A romlatlan lelkű gyermek ott teázott vele egy asztalnál, és szendén tekintett le csészéjére és tányérjára, de már régen vizsgálgatta alattomban gazdáját, aki közben az újságot olvasta szemüvegesen, nagy nehézségek között, mindazáltal rendkívüli méltósággal. A gyerek egyszerre e szavakkal törte meg a csendet:

- Ó! Engedelmet kérek, kapitány úr! Csak azt szeretném kérdezni, nem volna talán szüksége galambokra?

- Nem, fiam - válaszolt a kapitány.

- Mert én szeretném az enyémeket pénzzé tenni.

- Hogyhogy? - kérdezte a kapitány, bokros szemöldökét kissé felhúzva.

- Igen... mivel úgyis felmondok, kapitány úr kérem - mondta Rob.

- Fel-e? Hát aztán hová mégy? - kérdezte a kapitány, rátekintve a fiúra szemüvege fölött.

- Hogyan? Hát a kapitány úr nem tudta, hogy el akarok menni? - kérdezte Rob alamuszi mosollyal.

A kapitány letette az újságot, utána a szemüvegét, aztán rámeredt a hűtlen Köszörűsre.

- Ó, igen, kapitány úr, föl akarok mondani. Azt hittem már tudni tetszik - folytatta Rob, kezeit dörzsölve, s felállott a helyéről. - Ha a kapitány úr lenne olyan szíves, és másvalaki után nézne, az bizony nagyon jó volna nekem. Nem tudom, lehetne-e, hogy már holnap más valaki állna be az én helyembe. Mit tetszik gondolni?

- Hát aztán hűtlenül elhagyod a zászlót, fiam? - kérdezte a kapitány, miután sokáig vizsgálta a fiú arcát.

- Ó, ez már mégiscsak kegyetlenség ilyen szegény gyerek iránt, kapitány úr! - kiáltott fel az érzékeny szívű Rob, s egy szempillantás alatt sértetté és felháborodottá változott át. - Hogy még törvényszerűen fel sem mondhat, mert mindjárt haragosan néznek rá, és hűtlennek titulálják. Önnek nincs joga, hogy egy szegény kölköt így gyalázzon, kapitány úr. Azért, mert a kapitány úr a gazda, én meg csak a cselédje, azért még nem muszáj mindenfélének titulálni engem. Hát mit vétettem én? Tessék a szemembe mondani, kapitány úr, mi az én bűnöm, hadd halljam?

A vérig sértett Köszörűs hüppögni kezdett, és kabátja ujjával nekiesett a szemének.

- Halljuk hát, kapitány úr - folytatta a sértett ifjú -, mondja csak, mi a vétkem? Hát mit csináltam én? Talán elloptam valamit a boltból, vagy felgyújtottam talán a házat? Ha igen, akkor miért nem tetszett mindjárt felmondani? Hanem csak úgy leszedni még a keresztvizet is a szegény fiúról, aki bizony mindig jó cselédje, de most már mennie kell, mert ha marad, kára származik belőle... micsoda sérelem! Szép jutalom a hűséges szolgálatért! Így van aztán, hogy a magamfajta szegény gyerekeket elkeserítik, és belekergetik a rosszba. Ezt igazán nem vártam volna a kapitány úrtól, de nem ám.

A Köszörűs mindezt könnyekbe fúló siránkozás közben üvöltötte el, közben óvatosan hátrált az ajtó felé.

- Tán már van is más helyed, mondd csak, fiú? - kérdezte a kapitány, átható tekintettel méregetve a Köszörűst.

- Hát ha már a kapitány úr így csűri-csavarja a dolgot, hogy mindent kivegyen belőlem, hát igenis van más helyem - felelt Rob, egyre jobban és jobban hátrahúzódva -, mégpedig jobb, mint itt; olyan, ahol nem nagyon szorulok rá, hogy a kapitány úr jó szót szóljon értem, ami nagy szerencse, ha meggondolom, mennyi sarat dobál rám, csak azért, mert szegény vagyok, és nem maradhatok itt, hogy tovább szolgáljam a magam kárára. Igen, más helyet szereztem, és ha nem akartam volna a kapitány urat cseléd nélkül hagyni, már elmentem volna, mielőtt elmond mindennek, azért, mert szegény vagyok, és nem akarok a magam kárára szolgálni. Hát minek hányja a szememre, hogy szegény vagyok és nem szolgálhatom tovább a magam kárára, kapitány úr? Hát hogyan tudja ennyire lealacsonyítani magát?

- Idehallgass, fiam - szólalt meg most a kapitány szelíden. - Jó lesz ilyen szavakkal nem hajigálódzni többet!

- Jó, hát akkor a kapitány úr se hajigálódzzon - vágott vissza a sértett ártatlanság, hangosabban siránkozva, s a nappaliból lassan kisomfordált a boltba. - Inkább a véremet venné, kapitány úr, mint a jó híremet.

- Mert hát - folytatta a kapitány nyugodtan -, úgy lehet, hallottál arról, melyik a kötél boldogabbik vége.

- Hogy én hallottam-e? - kiáltotta a Köszörűs gúnyosan. - Sose hallottam. Mióta élek, sose hallottam ilyesmiről.

- Mert azt hiszem - folytatta a kapitány nyugodtan -, ha nem vigyázol magadra, mindjárt megtudod, mi az! Értem ám a jelzőzászlódat! Elmehetsz, fiam!

- Ó! Mindjárt elmehetek, kapitány úr? - kiáltott Rob, ujjongva a sikerén. - Hanem azt el ne felejtse, én nem kértem, hogy tüstént mehessek, kapitány úr! Azért engem be ne feketítsen a kapitány úr, mert most egyszerre kiteszi a szűrömet. Aztán nehogy valamit is le tessen vonni a béremből, kapitány úr!

A gazdája ezt az utolsó kérdést mindjárt tisztázta azzal, hogy a bádogszelencét elővette, és kirakta belőle a Köszörűs bérét az utolsó fillérig. Rob, pityeregve és hüppögve, érzelmeiben rendkívül sértetten, egyenként szedte fel a pénzt, és keserveseket bődülve minden egyes pénzdarabnál, csomókba kötötte a zsebkendője sarkaiba; majd fölment a háztetőre és kalapját meg a zsebét telerakta galambokkal; aztán lejött, odament a bolti asztal alatt levő ágyához, összekötötte a bugyrát, közben még hangosabban jajveszékelt, mintha régi emlékek hasogatnák a szíve táját, majd keservesen kinyögte:

- Jó éjszakát, kapitány úr! Én harag nélkül megyek el innen! - Ezzel kilépett az ajtón, és utolsó csínye gyanánt még meghúzta a tengerészkadét orrát, és vigyorgó diadalmenetben tovavonult az utcán.

A kapitány pedig, amint magára maradt, újra nekilátott a napi hírek tanulmányozásának, mintha semmi különös vagy váratlan dolog nem történt volna, és csak olvasott tovább, igen nagy buzgalommal. Hanem érteni azontúl egy szót sem értett, noha nagy tömeg betűn keresztülgázolt együltőhelyében, mert a Köszörűs, az újság egyik hasábján föl, a másikon meg le, ott mászkált folyton a szeme előtt.

Kétséges, hogy a derék kapitány egészen elhagyatottnak érezte-e magát mindeddig? Sol Gills, Walter meg a tündöklő csillag teljesen elvesztek a számára, Carker úr pedig kegyetlenül rászedte és csúffá tette. Mind e sérelem a csalárd Rob fiúban testesült meg most, akinek pedig hányszor beszélt a maga emlékeiről, amelyek melegen tartották a szívét; hitt ebben az alattomos fiúban, és jólesett neki, hogy hihetett benne; társává emelte, mint utolsót a vén hajó legénysége közül; úgy vitte tovább a kis tengerészkadét kormányzatát, hogy ez a fiú volt a jobb keze; meg akart érte tenni mindent, és csaknem olyan jóindulatot érzett a fiú iránt, mintha együtt szenvedtek volna hajótörést, és kerültek volna valami puszta szigetre. Most pedig, hogy a hamis Rob a bizalmatlanságnak, aljasságnak, árulásnak nyitott utat még ide, a kis nappaliba is, amely mindeddig afféle szent hely volt a kapitány előtt, egyszerre úgy érezte, mintha rögtön ezen a szobán volna a sor, hogy elsüllyedjen; és talán meg sem lepte volna, ha hirtelen merülni kezd, és nem is bánta volna különösebben.

Cuttle kapitány olvasta hát az újságját, feszült figyelemmel, s egy árva szót sem értett belőle, és Robra nézve nem tett egyetlen szó megjegyzést sem; valamint azt sem vallotta be önmagának, hogy folyton a fiúra gondol, és el nem ismerte volna a világért, hogy Rob miatt érzi magát olyan elhagyatottnak, akár a magányos Robinson.

Nyugodt, üzletszerű modorát őrizte meg akkor is, amikor a sötétben átment a Leadenhall-vásártérre és ott megegyezett egy éjjeli őrrel, hogy este-reggel odanézzen a boltba, a táblák beszedése és felrakása végett. Majd a kifőzésbe nézett be, és úgy rendelkezett, hogy csak félannyi ételt küldjenek, a kocsmában pedig az áruló söradagját szüntette be. "Mert a legényem jobb helyet talált magának, kisasszony" - magyarázta meg. Végül pedig arra határozta el magát, hogy ő alszik a bolti asztal alatt, és nem megy föl a szobájába, hiszen most már egyedüli őrzője a háznak.

Az asztal alól kelt föl ezentúl a kapitány reggelente hat órakor, és olyan magányos érzéssel nyomta fejébe a kalapját, mintha valóban Robinson volna, aki kecskebőr sapkáját húzza a fejére, öltözéke koronájául. Jóllehet a vadak, mármint a MacStinger-törzs becsapásaitól való szorongása is alább hagyott lassan, az ellenség ugyanis nem mutatkozott, mint ama magányos tengerész vademberektől való félelme is enyhült lassanként, miután hosszú ideig nem látott kannibált; de azért még mindig fenntartotta a védőmű szabályszerű rendjét, és sohasem közeledhetett női kalap a bolt felé, anélkül, hogy a kapitány ne az erődítménye mögül vette volna óvatosan szemügyre.

Mivel mostanában Toots úr sem látogatta - megírta ugyanis a kapitánynak, hogy nincs a városban - nemsokára már a saját hangja is idegenül csengett a fülében; a sok műszer tisztogatás, olvasgatás meg az ablakon kinézegetés folytán pedig úgy rászokott a néma elmélkedésre, hogy a feje körül a kemény kalap okozta vörös gyűrű szinte belesajdult a mélységes gondolkodásba.

Sol Gills egy esztendeje letelt már, tehát a kapitány tanácsosnak tartotta a csomagot kibontani; de mivel eddig úgy képzelte, hogy Rob jelenlétében végzi el ezt a műveletet - aki annak idején elhozta neki, különben a hajós-szabályoknak is megfelelőbb, ha tanú jelenlétében bontja fel -, most ugyancsak megakadt tanú hiányában. E nehézségek közepette annál nagyobb örömmel üdvözölte az újság hajórovatában azt a hírt, hogy az "Óvatos Klára" Bunsby kapitány parancsnoksága alatt hazaérkezett partmenti útjából. Menten írt is a nagy filozófusnak, s lelkére kötötte, hogy lakhelyére nézve a legszigorúbb titoktartást őrizze meg, és arra kérte, tisztelje meg a látogatásával valamelyik este, minél sürgősebben.

Bunsby olyan bölcs volt, aki mindent csakis meggyőződésből cselekszik; eltöltött tehát néhány napot, amíg meggyőződéssé vált benne az a tény, hogy ő, íme, ilyen tartalmú levelet kapott. Végre aztán, mikor kellően megbirkózott a dologgal, elküldte hajósinasát, azzal az üzenettel, hogy "Ma este jön!" A fiú azt az utasítást nyerte, hogy mihelyt az üzenetet átadta, azonnal tűnjön el, s olyan kitűnően teljesítette küldetését, mintha egy bekámforozott szellem lett volna, akit intő szózat elmondásával bíztak meg, s aztán a semmibe illan.

A kapitány nagy örömmel fogadta az üzenetet, és előkészítve az esti találkozásra a pipákat, meg a rumot és a vizet, a kis nappaliban várta vendégét. Nyolc órakor este mély mordulás hangzott fel az ajtó előtt, olyan, mintha egy tengeri bika szólalna meg, utána pedig botütés koppant a bolt tábláján, tudatván a kapitánnyal, hogy Bunsby evezett oda a hajó oldalához. Aztán megjelent az ajtóban bozontosan és lógó ruházatban, és szilárd mahagóni arca azt mutatta most is, hogy a közelében történő dolgokról fogalma sincs, szeme figyelmesen kutat valamit e világ egészen más táján.

- Bunsby - szólalt meg a kapitány, kezet rázva a vendégével -, hogy állunk, fiú, hogy állunk?

- Cimbora - szólt ki a hang Bunsbyból, teljesen függetlenül a kapitánytól magától -, derekasan, derekasan!

- Bunsby! - folytatta a kapitány, elfojthatatlan hódolattal e nagy lángelme iránt. - Hát itt vagy! Te, akinek véleménye a drága gyémántnál is többet ér! Az én emberem nadrágja csupa kátrány, de szebben ragyog, mint a fényes gyémánt, ahogy a Stanfell's Budget mondja, amit megtalálsz benne, és ha ráakadtál, megjegyezd. Itt vagy, te vagy az, aki ezen a szent helyen mondtál nekem olyan véleményt, hogy be is vált betűről betűre - mondta a kapitány, és hitte őszintén, amit mondott.

- Nocsak.

- Betűről betűre, mondom.

- Mért? - dörmögött Bunsby, s első ízben nézett rá barátjára. - Mi úton-módon? S ha úgy van, mért ne? No, azért! - E magvas igék szinte megszédítették Cuttle kapitányt, s a gondolatok és sejtelmek messzi tengerére ragadták. A bölcs hagyta, hogy a házigazda lesegítse róla köpönyegét, majd követte a nappaliba. Keze azonnal rácsapott a rumosüvegre, és menten egy pohár maró grogot kevert magának; utána pipára kapott, megtöltötte, rágyújtott és pöfékelni kezdett.

Cuttle kapitány mindenben vendégét követte - bár a nagy parancsnok elmerült és nyugalmából ki nem zökkenthető lénye természetesen roppant magasságban állott fölötte -, s most ott ült szótlanul a kandalló másik sarkában, és tisztelettel nézegette a parancsnokot, mintegy bátorításra várva, vagy a kíváncsiságának valami jelére, hogy ügyével előállhasson. A mahagóni-bölcset azonban szemmelláthatóan nem érdekelte egyéb a meleg meg a pipa élvezetén kívül, legfeljebb még, ha a pipát szájából kivette, hogy a rumos pohárnak csináljon helyet. Mellesleg csupán azt jegyezte meg, rettentő dörmögő hangon, hogy az ő neve Jack Bunsby, s e kijelentés nem nyújtott sok alkalmat a társalgás megkezdésére. Ezért aztán a kapitány a maga felelősségére, rákezdett a Sol Gills eltűnésének történetére. Elmondta, mennyire megváltoztatta az az esemény az ő életét, és azzal végezte, hogy odatette a lepecsételt csomagot az asztalra.

Hosszú szünet után Bunsby bólintott egyet.

- Kinyissam? - kérdezte a kapitány.

Bunsby megint bólintott.

A kapitány feltörte tehát a pecsétet, és a csomagból két összehajtott írást vett ki, és hátiratukat többször is elolvasta: "Solomon Gills végső akarata és végrendelete." "Levél Ned Cuttle barátomnak."

Bunsby szeme valahol Grönland partjain kalandozott, így várta a továbbiakat. A kapitány megköszörülte a torkát, és olvasni kezdett:

- "Kedves barátom, Ned Cuttle! Mikor én elindultam hazulról, a Nyugat-Indiai Szigeteknek...

A kapitány abbahagyta az olvasást, és merően Bunsbyra nézett, aki viszont éppen olyan merően bámult a grönlandi partok felé.

- "...hogy megpróbáljak értesülést szerezni az én drága fiam hollétéről, nagyon jól tudtam, ha neked tudomásod lenne tervemről, vagy meggátolnál benne, vagy el akarnál kísérni, és ezért titokban tartottam az egészet. Mire ezt a levelet olvasod, lehet, hogy én már nem is élek. Bizonyára meg fogod bocsátani öreg barátod esztelenségét, és sajnálni fogod, ha arra a nyugtalanságára gondolsz, amikor a nehéz útra elindult. Azért hát ne többet erről. Kevés reményem van, hogy ezt a levelet valaha az én szegény fiam is olvassa és te, barátom, újra gyönyörködhess majd nyílt, vidám arcában..." - Nem, nem, nem többé - tette hozzá a kapitány, bánatosan elmélázva. - Nem többé. Ott fekszik lenn a víz alatt.

Bunsby zenei érzékkel megáldott ember volt, és most közbeüvöltötte, hogy: "Biscaya mély öblében, ó!" - ami, mint az elköltözött iránt lerótt tisztelet, úgy meghatotta a kapitányt, hogy elismeréssel rázta meg Bunsby kezét, és a szemét meg kellett törülnie.

- Hej, hej! - sóhajtott fel a kapitány, amikor Bunsby gyászdala megszűnt zengetni, reszkettetni az üvegtetőt. - "Hosszú, hosszú időkön át hordozta tenger bánatát", mint a könyv mondja, abban meg is találhatja, aki akarja.

- Az orvosok - folytatta Bunsby - nem segíthettek rajta.

- Az már igaz - felelte a kapitány -, ugyan mit tehettek volna ott, a két-háromszáz ölnyi víz alatt! - Majd visszatérve a levélre, így folytatta:

- "De ha mégis jelen találna lenni, amikor a levelet felbontod - e szónál a kapitány akaratlanul is körülnézett, aztán megcsóválta a fejét -, vagy ha valamely későbbi alkalommal hallana erről a levélről - a kapitány ismét a fejét csóválta -, áldásom kísérje őt! Abban az esetben, ha a mellékelt írás nem bizonyul jogerősnek, az sem baj, hiszen senki mást nem érdekel, mint téged meg engem. Az én kívánságom pedig az, hogy ha él, az a kevés, amim van, az övé legyen; ha pedig (attól tartok), másként lenne, akkor legyen a tiéd, Ned. Kívánságomat tiszteletben fogod tartani, tudom. Áldjon meg érte a jóisten, valamint minden más jóságodért, amivel eddig voltál barátodhoz, Solomon Gillshez." - Bunsby - szólalt meg aztán a kapitány ünnepélyesen -, hogy érted te ezt? Te, akinek a fejét gyerekkorától törték-zúzták, és akinek minden léken új meg új gondolat ment be az agyába. No, hát most mondd meg, hogy látod te ezt az egészet?

- Ha úgy volna - felelt Bunsby szokatlan készséggel -, hogy az az ember halott, akkor az én véleményem szerint nem jön többet vissza. Ha nem halott, akkor meg tán visszajön. De mondom én, hogy biztosan visszajön? Nem. És miért nem? Mert ennek a megállapításnak igazi értelme attól függ, ahogyan vesszük.

- Bunsby! - szólt Cuttle kapitány, aki láthatóan olyan arányban becsülte kitűnő barátja véleményét, amekkora nehézséget okozott a megértése - Bunsby - ismételte egészen belezavarodva a bámulatba -, te egészen könnyen hordod elméd súlyát, pedig engem ilyen súly már a víz színe alá süllyesztene. Hanem ami a végrendeletet illeti, eszemben sincs, hogy a kisujjamat is megmozdítsam a vagyon irányában, isten ments! Hacsak úgy nem, hogy jogosabb tulajdonos kezére ruházom; de még nem hagyok fel a reménnyel, hogy a jogos tulajdonos, Sol Gills, visszatér ide, akármilyen furcsa is, hogy eddig nem adott hírt magáról. Nos, mi a te véleményed, Bunsby, ha ezeket az írásokat most szépen visszaraknánk és ráírnánk, hogy a mai napon felbontatott Jack Bunsby és Edward Cuttle jelenlétében?

Bunsby nem fedezett fel semmi ellenvetésre méltót a grönlandi partokon, sem másutt, a javaslatot tehát végrehajtották. Ekkor a nagy ember egy pillanatra visszakényszerítvén a tekintetét a helyszínre, odaiktatta a keze írását a borítékra, jellemző szerénységében teljesen tartózkodva a nagy kezdőbetűk használatától. Cuttle kapitány szintén hozzáadta balkezes aláírását, aztán becsukta az írást a vasszekrénybe, majd megkérte vendégét, keverjen magának még egy pohár grogot és gyújtson rá újra; miután maga is így cselekedett, mély töprengésbe merült a tűznél, a szegény öreg műszerárus sorsa fölött.

Most történt a meglepetés; mégpedig olyan megrázó és rettenetes meglepetés, hogy ha Cuttle kapitánynak nem szolgál Bunsby biztos támaszul, menten összerogy, és elveszett ember ettől a végzetes órától fogva.

Miképp követhetett el akkora mulasztást a kapitány, még ha ennyire örül is kiváló vendégének, hogy az ajtót egyszerűen csak meghúzza, és nem zárja be? Hanyagságában a jelen alkalommal tagadhatatlanul vétkes volt, hanyagságának miértje azonban örökre az elmélkedés tárgya marad, vagy pedig hiábavaló vád gyanánt áll itt a végzet ellenében. Ezen a bezáratlan ajtón keresztül, ebben a csöndes esti órában ugyanis egyszerre csak a félelmetes MacStingerné asszony surrant be a nappaliba, Alexander MacStingert hozván szülői karjaiban, s mögötte díszkíséretnek a bosszú és zavar haladt. (Nem is említve még Juliana MacStingert és e bájos gyermek testvérbátyját, Charley MacStingert, akit gyermekjátékainak színhelyén szerte a környéken azon a népszerű néven ismert mindenki, hogy Beles.) MacStingerné olyan gyorsan és olyan zajtalanul jött be, mint a szomszédban levő kelet-indiai hajómedence felől idesuhanó fuvalom, úgyhogy Cuttle kapitány csak azon kapta magát, hogy egyenest ránéz, mielőtt a tűzön elmerengő nyugodt arcára a rémület és kétségbeesés kiülhetett volna.

De abban a pillanatban, amint teljes nagyságában átérezte a veszedelmet, az önfenntartás ösztöne menekülésre sarkallta a kapitányt. Odaugrott a nappaliból a meredek pincelépcsőre nyíló kisajtóhoz, nekirohant fejjel, mint aki közömbös az ütések, zúzódások iránt, és legszívesebben a föld gyomrát választaná búvóhelyül. Ez a hősi erőfeszítés bizonyára sikerrel is járt volna, ha Juliana és a Beles szenvedélyes ragaszkodásán hajótörést nem szenved. Belekapaszkodtak ugyanis a kapitány lábaszárába - egy-egy lábszárba egy-egy aranyos gyermek - és szívre ható sírás közt követelték maguknak. Eközben MacStingerné, aki jóformán minden nevezetesebb cselekedetbe úgy fogott bele, hogy Alexandert előbb felfordította, ilyen módon a pergőtűzként pattogó ütések lőtávolába helyezte, utána pedig leültette hűlni, amilyen szomorú helyzetben az olvasó első ízben is megpillantotta: MacStingerné tehát befejezte az ünnepélyes szertartást - mintha most a Fúriáknak szóló áldozat lett volna - majd lehelyezvén az áldozatot a padlóra, oly erős elhatározottsággal közeledett Cuttle kapitány felé, hogy a közbelépő Bunsbyt szemevilágának elvesztése fenyegette.

A két nagyobbik MacStinger kiabálása meg Alexander siránkozása összejátszott, hogy ezt a váratlan látogatást még megrendítőbb hatásúvá emelje. Alexander egyébként valóban színes gyermekkort élt át, mivel e tündérszép kor felében legalább állandóan kéklett a sírástól. De azért a helyzet félelmetessége mégis akkor érte el a tetőpontját, amikor ismét csend lett, és a kapitány ott állt verítékes homlokkal, de megadóan MacStingerné előtt.

- Ó, Cuttle kapitány, Cuttle kapitány! - kiáltott most MacStingerné. Előreszegezte állát, és öklét rázta a kapitány felé, ha MacStingernének a gyöngéd nemhez való tartozását nem cáfolja e szó. - Ó, Cuttle kapitány, Cuttle kapitány! Nem fél, hogy elsüllyed, ha a szemembe néz?

A kapitány, aki mindennek inkább látszott most, mint bátor, harcra kész férfiúnak, halkan motyogta: - Ne hadd magad!

- Ó, micsoda jó bolond is voltam én, amikor a tetőm alá fogadtam magát, Cuttle kapitány! Ha elgondolom, hogy valósággal szórtam erre az emberre a jótéteményeket, a gyermekeimet arra tanítottam, hogy tiszteljék, szeressék, mintha tulajdon apjuk volna; pedig hát minden háziasszony meg lakó tudja ott az utcánkban, hogy mennyit ráfizettem én a tartására a pityizálása-mityizálása miatt. - Az utolsó szót MacStingerné inkább az alliteráció és a haragos fokozás céljából használta, nem mintha valami értelme lett volna. - De, hiszen mondták is ott a mi utcánkban, hogy bizony, szégyellheti magát, amiért így bánt el egy jóravaló, szorgalmas asszonnyal, aki későn-korán csak a családjáért dolgozik; és szegényes házát olyan tisztán tartja, hogy akár az ebédjét is megehetné valaki, meg az uzsonnáját is, ha kedve tartja, a padlóról meg a garádicsról; mert bizony olyan szépen tartottam, szépen bizony, akármennyit pityi-mityizálgatott is magában.

MacStingerné megállt egy lélegzetre, és az arca csakúgy virított a diadalérzéstől, hogy a kapitány pityizálását és mityizálását még egyszer beleszőhette szavaiba.

- És ez az ember el-szö-kik! - folytatta úgy megnyújtva a szót, hogy amíg kimondta, a szegény kapitány a világ legutolsó emberének érezte magát. - És elmarad egy álló esztendeig! Ilyen asszonytól szökik el! Hej, a rossz lelkiismeret! Nincs annyi bátorsága, hogy a szemébe nézzen ennek az asszonynak - itt megnyújtotta a szót megint -, hanem egyszerűen kereket old, mint egy gonosztevő. Csak annyit mondhatok - tette hozzá MacStingerné meglepő gyorsasággal -, ha ez az én legkisebb gyermekem is így akarna tőlem elszökni, hát bizony megtenném anyai kötelességemet, de úgy, hogy tetőtől talpig hupikék lenne utána.

Az ifjú Alexander szentül hitt az anyai ígéretnek: arcra bukott ültében a rémület és elkeseredés miatt, s ott feküdt két cipőtalpa az ég felé és olyan siketítő üvöltésben tört ki, hogy MacStingerné szükségesnek tartotta a karjára venni, s valahányszor a gyermek újra rákezdte, olyan alapos rázással csöndesítette el, hogy Alexander minden foga összeverődött.

- Cuttle kapitány, maga szép ember, mondhatom! - folytatta MacStingerné, óriási hangsúlyt helyezve a kapitány nevének első szótagjára. - No, hiszen megérte, hogy a szívemre vegyem a dolgot! Hogy se éjjelem, se nappalom ne legyen... hogy az ájulás környékezzen... hogy már elsirassam... hogy őrült vénasszony módjára szaladgáljam be ezt az egész teremtette nagy várost, és felőle kérdezősködjek! Ó, szép kis ember, valóban! Ha-ha-ha! No, ugyan meg is érdemelte a sok gondot meg fáradságot, ha-ha-ha! - tört ki MacStingerné kétségbeesett nevetésben, majd egyszerre, hangjának és modorának hirtelen átváltásával, nagy komolyan megkérdezte: - Hát most csak azt akarom tudni végül is, hogy jön-e haza?

A rémült kapitány csak nézett bele a kalapjába, mintha abban sem látna egyebet, csak annyit, hogy ezt most már a fejére kell vágnia, és kegyelemre megadnia magát.

- Cuttle kapitány - ismételte MacStingerné az előbbi határozott modorban -, azt akarom tudni most már, jön-e haza, vagy nem?

A kapitány akár ment is volna már, csupán annyit jegyzett meg bágyadtan, hogy azért nem kell olyan nagy hűhót csapni.

- Az ám - szólt közbe Bunsby csillapító hangon. - Menjen most már, fiatalasszony, menjen most már.

- Hát az úr kicsoda? - torkolta le Bunsbyt MacStingerné hozzáférhetetlen fenséggel. - Tán az úr is a Brig Place kilenc szám alatt lakott valaha? Lehet, hogy az emlékezetem rossz, de hogy nálam ugyan nem lakott, az biztos. Az a ház én előttem egy bizonyos Johnsonnéé volt, tán azzal cserél össze az úr. Csak annyit mondhatok a fene nagy bizalmasságára, uram.

- Jöjjön már szépségem, jöjjön no - szólt újra Bunsby.

Ami most történt, azt Cuttle kapitány erről a nagy emberről is alig hitte még, pedig az egész jelenet ott játszódott le a szeme előtt, és azt is tudta, hogy ébren van. Elég az hozzá, hogy Bunsby bátran előbbre lépett, bolyhos kék kabátjába bújtatott karjával átfogta MacStingerné derekát, és egyszerre úgy meglágyította - meg az előbbi néhány szóval, mert többet nem mondott -, hogy MacStingerné pár pillanatig rácsudálkozott, aztán egyszerre könnyekben tört ki, és kijelentette, akármilyen gyerek elbánhatna most már vele, elvették az erejét.

A kapitány szó nélkül és elképedten figyelte, hogy Bunsby a kérlelhetetlen asszonyt lassan kiédesgeti a nappaliból a boltba. Bunsby később visszatért a rumért, vízért meg gyertyáért, kivitte, és végképp megbékítette az asszonyt, anélkül, hogy egy árva szót is szólt volna hozzá. Hamarosan újra benézett, a hajósköpennyel a nyakában, és ennyit mondott:

- Cuttle, most hajót kísérni megyek. - Majd Cuttle kapitány látta - legalább akkora megrökönyödéssel, mintha vasba verve szállítanák biztos fedezet alatt a Brig Place-re -, hogy a csoport békésen lépked tova, és MacStingerné ott halad az élen. Éppenséggel annyicska ideje akadt még a kapitánynak, hogy levegye a bádogszelencét, és némi aprópénzt csúsztasson régi kedvence, Juliana MacStinger kezébe, mielőtt a csapat elhagyta a tengerészkadét boltját, meg hogy a Belesnek is juttasson valamit, ha nem másért, mert tetőtől talpig tengerészformája volt máris. Bunsby még annyit súgott oda neki, hogy minden úgy megy, mint a karikacsapás, és még hírt ad, mielőtt a hajóra szállna; ezzel aztán, mint a karaván legutolsó tagja, behúzta maga mögött az ajtót.

Amint a kapitány visszatért a kis nappaliba, és újra egyedül maradt, olyanféle állapot vett rajta erőt, mintha álmában sétálna, vagy pedig kísértetek járkáltak volna itt, nem pedig egy valóságos, húsból és vérből való család. Ezt az érzést aztán az Óvatos Klára parancsnokába vetett határtalan hit és az iránta érzett mérhetetlen csodálat követte. A kapitány csaknem önkívületbe esett a bámulattól.

Az idő azonban haladt, és Bunsby csak nem jött meg. A kapitányt egyszerre szorongató aggodalmak kezdték kerülgetni. Vajon nem az történt-e, hogy Bunsbyt ármánnyal odacsalták a Brig Place-re, s most biztos őrizetben tartják a barátja helyett? Ebben az esetben pedig a kapitánynak, mint tisztességtudó embernek, természetesen kötelessége odamenni, hogy kiszabadítsa, akár a saját szabadsága feláldozásával is. Vagy nem úgy esett-e vajon, hogy MacStingerné útközben megtámadta Bunsbyt és legyőzte, ez pedig nem mer mutatkozni előtte most már, csúfos kudarca után? Vajon a hullámzó kedélyű MacStingerné, jobb meggyőződésre jutván, nem fordította-e a kormányt ismét a tengerészkadét felé, Bunsby pedig, azzal az ürüggyel, hogy egy rövid mellékúton elvezeti, azon fáradozik, hogy utat veszítsenek a családdal a City vadonában? Majd azon elmélkedett sokáig, mit kellene tennie, ha a MacStingerekről és Bunsbyról sohasem hallana többé, ami, az események ilyen csodás és előre nem látott fordulatai következtében könnyen lehetségesnek látszott.

Bele is fáradt már a sok töprengésbe, de Bunsby sehol. Már ágyát is megvetette a bolti asztal alatt, lefekvésre készen, de Bunsby még mindig nem jött. Végre, mikor már teljesen lemondott róla, legalábbis arra az éjszakára, és vetkőzni kezdett, kerekek közeledő robogását hallotta, majd a zaj hirtelen megtorpant az ajtó előtt, és utána Bunsby jelszava hangzott el.

A kapitány reszketve gondolta, hogy MacStingernét bizonyosan nem lehetett lerázni, és Bunsby most kocsin hozta vissza.

De nem így történt.

Bunsbyt nem kísérte más, csak egy nagy láda, amelyet sajátkezűleg taszigált be a boltba, és miután ez sikerült neki, ráült a tetejére. Cuttle kapitány azonnal ráismert MacStingernénél hagyott ládájára, s amikor, kezében a gyertyával, Bunsby arcát jobban megnézte, látta, hogy az bizony nekieresztette mind a három vitorlát, vagyis, egyszerűbben, tökrészeg. Csakhogy ezt a tényállást teljes bizonyossággal megállapítani nem volt éppen könnyű dolog, mert a parancsnok arca semmit nem mondott, még józan állapotában sem.

- Cuttle - szólalt meg a parancsnok, miközben felállt a ládáról, és felcsapta a tetejét -, a te cókmókod ez itt?

Cuttle kapitány belekukkantott a ládába, és megállapította a tartalom azonosságát.

- Szaporán végére jártam a dolognak, cimbora, he?

Az elképedt és hálás kapitány megragadta a kapitány kezét, és már éppen azon volt, hogy ámuló érzelmeinek lendületes kifejezést adjon, amikor Bunsby hirtelen, egy rándítással kiszabadította kezét, s minden erejét megfeszítette, hogy vágjon egyet ijesztően forgó szemével, a parancsnok próbálkozásának azonban jelenlegi állapotában az volt az egyedüli eredménye, hogy majdnem felborult. Ekkor hirtelen kinyitotta az ajtót és nekilendült, ahogy csak a lába bírta, egyenest az "Óvatos Klára" irányában, ami változatlan szokása volt, valahányszor úgy érezte, hogy valami egészen rendkívülit cselekedett.

Mivel Bunsbynak nem volt kedvére való, ha sokszor zavarták, a kapitány elhatározta, hogy holnap semmi esetre sem megy, vagy küld el hozzá; sőt addig nem, míg a parancsnok majd kegyes lesz hajlandóságot nyilvánítani egy újabb találkozásra, vagy ha ez nem történnék meg, akkor is várni fog egy ideig. Ezért a kapitány másnap reggel visszazökkent magányos élete kerékvágásába, és nap nap után mélységesen és sokat gondolkodott reggel, délben, este az öreg Gillsről, Bunsbynak rávonatkozó véleményéről, és arról a reményről, hátha barátja még visszatér egyszer. A sok gondolkodás egyre jobban megerősítette a kapitány reményeit, és szokatlan, váratlan biztonságában sokszor kiállott a boltajtóba is, lesni, nem jön-e már az öreg Gills; néha pedig az eltűnt műszerárus karszékét szokott helyére téve, a kis nappalit kezdte rendezgetni, olyanná, mint Gills napjaiban, hadd találja a régi rendben, ha váratlanul beállít. Gondosságában még Walter iskoláskori kis képét is levette a falról, nehogy megrázza az öreget, ha visszajön és meglátja. Némelykor meg éppenséggel úgy érezte a kapitány, hogy egy bizonyos napon tér vissza, egyszer pedig, egy vasárnap, dupla adagot hozatott a kifőzdéből, annyira vérmes volt reményeiben. De az öreg Solomon csak nem jött; a szomszédság pedig nézhette tovább is, ahogy az öreg tengerész ott áll a boltajtóban esténként, és fel és lefelé nézeget az utcán.

NEGYVENEDIK FEJEZET
Családi viszonyok

Nemigen történik meg, hogy egy Dombey-fajtájú ember parancsoló, kemény természete megszelídüljön az általa felidézett, ellenséges szellemtől; azt sem lehet várni, hogy a büszkeségének hideg, kemény páncélöltözete hajlékonyabbá válik, ha folyton gőgös megvetéssel és daccal kerül összeütközésbe. Az ilyen természetnek éppen az az átka - ezt a büntetést hordja önmagában -, hogy a megadás és szelíd engedékenység rossz tulajdonságait dagasztja és ösztönzőjéül szolgál, ha pedig ellenállással találkozik, mely követelődző igényeit kétségbe vonja, az ugyancsak növeli keménységét. Az ilyen rossz természetet a legkülönbözőbb hatások is csak tovább rontják. Táplálékot és életet merít az édesből és keserűből egyaránt; akár meghajolnak előtte, akár dacolnak vele, az ilyen természet mindig rabjává változtatja azt a szívet, amelyben trónol; akár imádják, akár megvetik, mindenképpen olyan gonosz gazda, mint a sötét mesék ördöge.

Első feleségére Dombey hideg és fenséges gőggel tekintett le, mint magasabbrendű lény, amilyennek körülbelül képzelte is magát. "Dombey úr" volt az asszony számára, amikor először találkoztak és "Dombey úr" maradt neki egészen a haláláig. Egész házaséletük alatt Dombey hangsúlyozta - az asszony pedig alázatosan elismerte - a maga kivételes nagyságát. Dombey megtartotta messze kiemelkedő helyét a trón magaslatán, az asszony pedig legalsó lépcsőjét; hanem aztán sok jóra is vezetett, hogy magába zárt rabjává vált uralkodó gondolatának! Dombey azt hitte, hogy második feleségének büszke jelleme majd hozzájárul az övéhez - beleolvad és növeli nagyságát. Elképzelte, hogy büszkébb lesz, mint valaha, ha majd az Edith büszkesége megalázkodik az övé előtt. Azt sohasem álmodta, hogy Edith büszkesége ő ellene lázadhat. És most, amikor látta, hogy majdnem minden lépésnél és a napi élet minden fordulatában szembeszáll vele, hideg, megvető, dacos arcát nekiszegezi az ő tekintetének - Dombey büszkesége nemhogy alábbhagyott volna, vagy meghajtotta volna fejét az összeütközés hevében, hanem új ágakat hajtott, összpontosítottabbá, erősebbé vált, és még komorabbá, megátalkodottabbá, hajthatatlanabbá, mint valaha.

Aki ezt a gőg-fegyverzetet viseli, rendesen más megtorlását is hordja saját magában. Nincs fölötte hatalma az engesztelődésnek, a szeretetnek, a szelíd vonzalomnak! Nincs hatalma rajta a külvilág semmi nemes együttérzésének, hitnek, gyöngédségnek, megindulásnak; viszont védtelen prédájává válik azoknak a mély sebeknek, amelyeket az önimádás szenvedhet el, akár a csupasz mell válhat az éles acélnak; és amilyen gyötrelemmel teli, üszkös seb az ilyen szívben sajog, olyan fájdalom nem eredhet más sebből soha, még ha a büszkeség maga ütötte is vaskesztyűs kezével a gyöngébbik legyőzött és porba sújtott büszkeségén.

Ilyen sebek tátongtak Dombey szívén. Ezeket fájlalta ott, régi szobája magányában, ahova most ismét gyakran visszavonult, hosszú órákra, teljes egyedüllétben. Úgy látszott, neki már az a végzete, hogy mindig büszke legyen és hatalmas; de mindig megalázott és tehetetlen ott, ahol erősebb szeretett volna lenni. És ugyan ki volt az a végzetes valaki, aki, érzése szerint, ráhozta ezt az átkot?

Kicsoda? Ki nyeri meg most felesége szívét, éppúgy, mint annak idején a kisfiúét? Ki aratta újabb diadalát, míg ő, Dombey, ott ült abban a sötét sarokban? Ki érhetett el egyetlen szavával többet, mint ő leghatalmasabb eszközeivel? Ki nőtt fel az ő szeretete, gondozása, segítsége nélkül, ki boldogult és fejlődött széppé, míg a másik, akinek mindent megadott, meghalt? Ki lehetett más, mint az a lány, akire sokszor oly zavartan nézett anyátlan gyermekkorában, csaknem félelemmel, nehogy meg találja gyűlölni egyszer; de be is teljesült balsejtelme, mert hiszen szíve mélyén most már csakugyan gyűlölte.

Igen, és Dombey akarta is már ezt a gyűlöletet; maga változtatta érzéseit gyűlöletté, noha Florence lényének melegéből még mindig érzett valamit, ha nem is annyit, mint azon az emlékezetes estén, mikor megérkezett új hitvesével. Most már tudta, hogy a lánya szép; nem tagadhatta, hogy bájos és megnyerő és nőisége ragyogó hajnalán úgy jelent meg előtte, mint egy látomás. De Dombey még ezt is ellene fordította. A boldogtalan ember komor és áldatlan töprengései közepette észrevette ugyan, miként idegenedik el lassan minden szívtől, és valamilyen homályos vágyakozás is élt a szívében az után, amit egész életében eltaszított magától. Most azonban igazának és sérelmeinek elferdített képét formálta magában, és így igazolta magát a lányával szemben. Minél méltóbbnak ígérkezett hozzá a lány, Dombey annál nagyobb követeléseket támasztott odaadását és kötelességérzetét illetően. És ugyan, mikor mutatott a lány kötelességérzetet és odaadást iránta? Az ő életének vált-e díszére - vagy Edithnek? Előtte nyilatkozott-e meg először a lány bájos lénye - vagy Edith előtt? Hogyan, hiszen a lány születése percétől sohasem állt vele gyermeki viszonyban! Mindig mint idegenek álltak egymással szemben. És ez a lány útját keresztezte mindenütt és mindig. Most éppen ellene szövetkezik. Szépsége meglágyít még olyanokat is, akik neki magának dacosan ellenállnak, és a szépség diadala sértette őt.

Lehet, hogy mindebben talán ott hangzott halkan, határozatlanul olyan önző módon fölébredt érzés szava is, amelyik hangoztatta előtte, hogy más körülmények között a lány megváltoztathatta volna az ő életét. De a távoli mennydörgés moraját büszkesége tengerének zúgásával hallgattatta el. Büszkeségén kívül semmi egyébre nem akart hallgatni. És ebben a büszkeségben, amely egy jó csomó következetlenségből, boldogtalanságból és önkínzó gyötrelemből állt, ott lobogott a lánya iránti gyűlölet.

Felesége pedig egészen más természetű büszkeségét teljes erejével szembeállította azzal a komor, megátalkodott, sötét démonnal, mely Dombey lelkét tartotta hatalmában. Sohasem élhettek volna boldogan együtt, viszont semmi sem tehette életüket boldogtalanabbá, mint az ilyen elemek elszánt tusája. Dombeyt büszkesége arra sarkallta, hogy ha törik, szakad, pompás fennsőbbségét érvényesítse, és elismerését az asszonyból bármi áron is kicsikarja. Az asszony pedig, ha a kínpadon halálra gyötrik, akkor is utolsó pillanatáig csak a nyugodt, hajlíthatatlan megvetés gőgös tekintetével fordult volna el tőle. Hódolatot kicsikarni Edithből! Mit tudta Dombey, micsoda viharokon és küzdelmeken keresztül hajszolódott Edith odáig, hogy az ő megtisztelő ajánlatát elfogadta! Mit tudta Dombey, mekkora engedménynek látszott Edith előtt az, hogy Dombey a hitvesének nevezze őt?

Dombey viszont elhatározta, hogy fensőbbségét érvényesíti. Semmi más akarat nem érvényesülhet itt. Megkívánta, hogy az asszony büszke legyen, igen, de úgy, hogy büszkesége neki hasznára, szolgálatára álljon, ne pedig ellene forduljon. Amint ott ült szobájában egyedül és hajthatatlanul, gyakran hallotta, hogy Edith elment hazulról, vagy hazatért, járta a londoni nagyvilági élet útját, s nem törődött férje tetszésével, vagy nemtetszésével többet, mintha a lovásza lett volna. Az asszony hideg, fensőbbséges közönye - bitorolván Dombeynak eddig senki által kétségbe nem vont kívánságát -, mélyebben sebezte, mint bármi, és elhatározta, hogy aláveti az asszonyt fensége és büszkesége akaratának.

Hosszú ideje tanakodott már a lelkében, s egy este végre felkereste az asszonyt szobájában, amikor meghallotta, hogy hazatért a késői órában valahonnan. Edithet egyedül találta. Ragyogó öltözékében éppen abban a pillanatban lépett be anyja szobájából. Arca elgondolkodó volt és mélabús, de Edith már a küszöbön észrevette férjét, amint ugyanis Dombey odapillantott a tükörbe, látta, mint egy képkeretben, összehúzódó szemöldökét és elboruló gyönyörű arcát, amelyet olyan jól ismert.

- Asszonyom - szólt Dombey -, engedje meg, hogy néhány szót válthassak kegyeddel.

- Holnap - felelte Edith.

- Nincs alkalmatosabb idő soha, mint a jelen - jelentette ki Dombey. - Kegyed nincs tisztában a helyzetével, asszonyom. Hozzászoktam, hogy magam válasszam meg az időt cselekedeteimhez, és ne más. Azt hiszem, kegyed aligha érti, ki és mi vagyok.

- Én pedig azt hiszem, nagyon jól értem önt.

Míg ezt mondta, egyenesen ránézett, aztán hevesen hullámzó keblén összefonva két fehér karját, amelyen csakúgy csillogott az arany és az ékszer, elfordította róla a tekintetét.

Ha hideg nyugalma nem lett volna olyan gyönyörű és méltóságos, talán fel sem ébreszti Dombeyban azt az érzést, hogy kettejük közül ő a gyengébb; így azonban még büszkeségén is keresztülvillant alárendeltségének hirtelen tudata. Az asszonynak hatalma volt fölötte és Dombey nagyon is érezte. Körülnézett a szobában - látta, hogy az asszony személyének díszítésére szolgáló csecsebecsék és egyéb pompás tárgyak hogyan hevernek itt-ott, szanaszét, és semmibe sem véve; nem csupán szeszélyből vagy gondatlanságból (neki legalábbis úgy tetszett), hanem e becses dolgok állandó gőgös lebecsüléséből - és ez egyre nyilvánvalóbbá vált Dombey előtt. Virágfüzérek, tollbokréták, ékszerek, csipke, selyem, atlasz; bármerre nézett, mindenütt szétszórt, lefitymált, drága holmikat látott. Még az a gyémántnyakék is - a menyegzői ajándék -, amely olyan hevesen süllyedt és emelkedett az asszony keblén, úgy tetszett, szét akarja szakítani nyakláncát és szerte akar hullani, hogy az asszony rátaposhasson.

Dombey érezte, hogy ő a gyengébb, és ez meg is látszott rajta. Ünnepélyesen és idegenül állt ott a színes és buja csillogás kincses környezetében; zavar és félszegség lepte meg e pompa gőgös úrnőjével szemben, akinek ellenséges szépsége mintha mindenben ismétlődött volna itt, mint a tükör ezen szilánkjában. Minden, ami itt közreműködött az asszony megvető önuralmának kifejezésében, csak keserűséget teremtett a férfi szívében. Sértetten és önmagával rendkívül elégedetlenül ült le, aztán még ádázabbul folytatta:

- Dombeyné asszony, nagyon szükséges, hogy kölcsönös megértésre jussunk egymással. A kegyed viselkedése egyáltalán nem tetszik nekem.

Az asszony most hirtelen rápillantott, aztán elfordította róla szemét, de ha egy óráig beszél, akkor is kevesebbet mondott volna, mint ezzel a futó tekintettel.

- Ismétlem, asszonyom, nincs kedvemre, ahogyan viselkedik. Már egyszer megragadtam az alkalmat, hogy magatartásának megváltoztatására kérjem. Most pedig követelem!

- Mikor első ízben emelt szót, uram, igen illendő alkalmat választott hozzá, valóban; most pedig hasonlóképpen illendő modort és szavakat. Ön követel! Tőlem!

- Asszonyom - felelt Dombey a legsértőbb modorban -, én kegyedet feleségül vettem. Nevemet viseli. Állásomban és nevem becsületében osztozik. Azt nem említem, hogy a világ általános véleménye szerint ez az állás igen nagy megtiszteltetést jelent kegyedre; de azt igenis kijelentem, hogy rokonaimtól és alárendeltjeimtől határozottan követelni szoktam.

- És a kettő közül melyiknek méltóztatik tekinteni engem?

- Valószínű, hogy úgy gondolom, a feleségem mind a kettőhöz tartozhatik, sőt, tartozik is. Dombeyné asszony, akár tetszik, akár nem.

Az asszony összeszorította remegő ajkát, és merőn nézett rá. Dombey látta, hogy keble hullámzik, arca lángba borul, majd pedig fehér lesz, mint a fal. Nem tudhatta, hogy az asszony szívének legmélyebb rejtekében egy szó csendre kényszerítette: Florence.

Elvakult, esztelen ember, aki a szakadéknak rohan! Azt hitte, hogy, amint úgy állt ott, Edith tőle ijedt meg!

- Kegyed nagyon költekező is, asszonyom - folytatta Dombey. - Mondhatni pazarló. Rengeteg pénzt kidob... Legalábbis nagyon soknak látszanék szerényebb vagyonú ember előtt... olyan társasággal való érintkezésben, amelyből rám semmi haszon nem származik, és amely, őszintén szólva, nekem határozottan kellemetlen. Követelnem kell, hogy ebben a tekintetben is teljes változás történjék. Tudom, mikor valaki egyszerre csöppen bele olyan vagyonnak csak a tizedébe is, amilyent a jó szerencse kegyednek juttatott, kivált ha hölgyről van szó, egyszerre szórni kezdi a pénzt. De most már az elég! Arra kérem, hogy Grangerné asszony egészen más természetű tapasztalatai legyenek most már irányadók Dombeyné asszony viselkedésében.

Edith tekintete még mindig mereven szegeződött Dombeyra, ajka még mindig remegett, hevesen zihált, arca hol égett, bíborvörösre, hol meg halotthalványra váltott, a szívében pedig egyre ez a szó: Florence, Florence.

A férfi orcátlan önhittsége még pöffeszkedőbbé vált, amint ezt a változást észrevette. Az asszony megvető magatartása, az imént meg az ő gyöngédsége, végre most az asszony megalázkodása (mert Dombey annak vélte) határtalanná dagasztotta azt az amúgy is felduzzadt dölyföt. Ej, hát ugyan ki merne tartósan ellene szegülni az ő fönséges akaratának és tetszésének? Elhatározta, hogy megtöri az asszonyt - és ide nézzenek csak!

- Továbbá azt akarom, asszonyom - folytatta Dombey zsarnokian -, hogy értse meg világosan, én engedelmességet és meghajlást követelek. Hogy a kegyed részéről a világ előtt határozottan kifejezett tiszteletre és alárendeltségre tartok számot, asszonyom. Ehhez szoktam hozzá. És követelem, mint jogomat. Egyszóval: így akarom. Azt hiszem, nem méltatlan követelés, cserébe az osztályrészéül jutott előnyökért; és azt hiszem, senkit sem lep meg; sem pedig az, hogy kegyed meg is fogja adni nekem! Nekem! - tette hozzá nagy hangsúllyal.

Semmi válasz. Semmi változás. Az asszony tekintete a férfira tapad.

- Édesanyjától azt hallottam, Dombeyné asszony - folytatta Dombey, mintegy hivatalos fontoskodással -, s nem kételkedem, kegyednek is tudomása van róla, hogy egészségi szempontból Brightont ajánlották neki. Carker úr volt olyan jó...

Edith most egyszerre megváltozott. Arca és keble egyszerre úgy izzott, mintha haragos alkonyat tűzött volna rá rőt fényével. Dombey figyelmét sem kerülte el ez a változás, de a maga módján magyarázta, és azért így folytatta:

- Carker úr volt olyan jó, hogy lement, és alkalmas házat bérelt. Ha a háznép aztán ismét visszatér majd Londonba, a ház jobb vezetésének céljából megteszem majd azokat a lépéseket, amelyeket szükségeseknek tartok. Először is Brightonból (ha lehetséges), házvezetőnőnek fogadok fel egy ott élő, igen tisztességes, elszegényedett nőt, bizonyos Pipchinnét, aki egy időben bizalmi állást töltött be családomban. Az ilyen háztartásban, mint ez, Dombeyné asszony, amelynek csak névleg áll az élén valaki, szükséges egy megbízható vezető.

Mielőtt Dombey idáig juthatott volna a beszédben, Edith megváltoztatta eddigi helyzetét, és amint ott ült - tekintetével Dombeyt méregetve -, a karperecet kezdte forgatni a karján, mégpedig nem gyöngéd, könnyed, nőies mozdulatokkal, hanem úgy nyomta és rángatta sima bőrén, hogy fehér karján égő, vörös barázda támadt a nyomában.

- Észrevettem az imént - folytatta Dombey úr - ...és ezzel be is fejezem, amit ma szükségesnek tartottam mondani... észrevettem, ismétlem, hogy Carker úr nevének említését kegyed igen sajátságos módon fogadta. Azon alkalommal, mikor bizalmi emberem jelenlétében jegyeztem meg, hogy nem helyeslem azt a módot, ahogyan látogatóimat fogadta, kegyed pedig Carker úr jelenlétét. Ezt a kifogást azonban tanácsos lesz mellőznie, asszonyom, és hozzászoknia a gondolathoz, mert hasonló alkalmakkor ez valószínűleg ugyanígy fog történni, ha ugyan nem fogadja el az orvoslásnak azt a módját, ami kezében van, hogy ne legyen okom panaszra többé. Carker úr - folytatta Dombey, mert látván az előbbi felindulást, most nagyon alkalmasnak tartotta ezt az eszközt is büszke felesége megalázására, és talán egyszersmind örült is, hogy az említett úriembernek új és győzelmes formában mutathatja be hatalmát -, Carker úr nekem bizalmasom, és ugyanúgy bizalmasa lehet kegyednek is. Remélem, Dombeyné asszony - folytatta néhány percnyi szünet után, közben egyre dagadó dölyfében még kiélezte a gondolatot -, sohasem fogom szükségét látni annak, hogy Carker urat bármiféle kifogással vagy rendreutasítási üzenettel küldjem el kegyedhez; mivel azonban állásom és nevem méltóságával egyáltalán nem fér össze, hogy újból meg újból együgyű vitákat folytassak egy hölggyel, akire a legnagyobb kitüntetésemet ruháztam, azért, ha szükségesnek látnám, nem vonakodnék attól sem, hogy Carker úr szolgálatait az említett célból igénybe vegyem.

És most - gondolta Dombey magában, s csakúgy repdesett erkölcsi nagyszerűségének gondolatától, s közben merevebben, áthatolhatatlanabbul állt ott, mint eddig -, ez az asszony végre megismert engem, és hallotta döntésemet.

Edith keze az előbb erősen szorította a karperecet, most azonban ott nyugodott súlyosan az asszony keblén. Csendesen, még mindig változatlan arccal nézte férjét, majd halkan így szólt: - Várjon! Az istenért! Beszélnem kell önnel!

De miért nem beszélt hát; miféle belső küzdelem gátolta a szólásban, miféle erős kényszer parancsolt szoborszerű nyugalmat az arcán? Amint Dombeyra ránézett, most már nem volt arcán sem engedékenység, sem hajthatatlanság, sem hajlandóság, sem gyűlölet, sem büszkeség, sem pedig alázat - semmi, csak a kutató tekintet.

- Biztattam-e valaha is, hogy megkérje a kezemet? Használtam-e valaha is bármi fogást, hogy megnyerjem önt? Jobban a kedvében jártam-e akkoriban, mint most, házasságunk óta? Változtam-e azóta?

- Egészen fölösleges, asszonyom, hogy ilyen vitákba bocsátkozzunk.

- Azt hitte, hogy szeretem talán? Vagy tudta, hogy nem szeretem? Törődött-e ön azzal valaha is, ember, hogy nekem szívem is van, és ezt az értéktelen valamit talán meg kellene nyernie? Fölmerült-e erre nézve akár a legszerényebb igény is a mi alkunkban? Akár az ön részéről, akár az enyémről?

- Mindezek a kérdések, asszonyom, nagyon távol állnak az igazi tárgytól.

Edith föl s alá járt az ajtó meg a férfi közt, hogy meggátolja az elmenetelben, majd felséges alakjának egész magasságában kiegyenesedve, merően ránézett Dombeyra.

- Ön megfelel valamennyi kérdésemre. Megfelel rájuk, mielőtt még én magam szólnék. De hogyne felelne, hiszen az egész nyomorult igazságot éppen olyan jól ismeri, akárcsak én magam. Nos, mondja csak meg nekem most: ha a szívem minden melegével is szerettem volna önt, vajon tehettem volna-e akkor is többet, mint egész akaratommal és lényemmel megadjam magamat önnek, ahogy most kívánta? Ha az én szívem tiszta volna, teljesen érintetlen, ön pedig ennek a szívnek a bálványa, vajon kívánhatott volna, kaphatott volna többet?

- Valószínűleg nem, asszonyom - felelt Dombey hidegen.

- Ön tudja, milyen különböző vagyok attól, amit az imént mondtam. Tisztán láthat engem és leolvashatja arcomról ön iránt táplált érzéseimet. - Ezeket a szavakat nem kísérte a büszke ajak legcsekélyebb mozdulása, a sötét szem egyetlen villanása sem, csupán a szilárd kutató tekintet. - Ön ismeri egész történetemet. Az előbb anyámról beszélt. Elképzeli, hogy megalázással, megtöréssel alázatosságra és engedelmességre kényszeríthet engem?

Dombey úr mosolygott; mint ahogy mosolygott volna, ha valaki azt kérdezi tőle, elő tudna-e teremteni tízezer fontnyi összeget?

- Ha valami szokatlan van itt - mondta Edith, könnyed mozdulattal röppentve el kezét homloka előtt, amelyen pillanatra sem suhant keresztül áruló felhő -, mert tudom, hogy szokatlan érzések tanyáznak benne - folytatta, miközben fölemelte a keblén nyugvó kezét, de aztán odaszorította ismét -, gondolja meg: nem mindennapi jelentősége van annak a kérésnek, amellyel most önhöz fordulok. Igen, ugyanis - tette hozzá, mintegy feleletül a férje arcjátékára - kéréssel akarok fordulni önhöz.

Dombey úr könnyed leereszkedéssel meghajolt, bár a mozdulattól merev nyakravalója csikorgott és megroppant, s leült a közelében levő pamlagra, hogy meghallgassa a kérést.

- Ha el tudja hinni most már, hogy olyan a természetem - kezdte Edith, és Dombeynak úgy tetszett, mintha könnyeket látna megcsillanni az asszony szemében, és megelégedéssel gondolta, hogy ő csikarta ki belőle, noha egy könny sem gördült le a nő arcán: csak nézte mereven -, hihetetlenné teszi előttem is azt, amit mondok, akárki előtt, akit a férjemnek nevezhetnék, de kiváltképpen így, hogy önnek mondom, és ilyenformán nagyobb jelentőséget tulajdoníthat neki. Az a sötét vég, amely felé mi haladunk, nemcsak minket, magunkat veszélyeztet (ami nem sokat számítana), hanem másokat is.

Másokat! Dombey nagyon jól tudta, kire céloz, és mogorván ráncolta össze a homlokát.

- Mások miatt fordulok önhöz. De saját maga miatt és miattam is. Házasságunk napja óta ön mindig dölyfösen bánt velem, én pedig hasonlóképpen fizettem, ön kimutatta előttem és környezetünk előtt, mindennap és minden órában, mekkora kitüntetés, hogy házasságot kötött velem. Én nem úgy gondolom: ezt viszont én mutattam meg. Úgy látszik, ön nem érti meg, vagy (amennyire hatalma engedi) meg akarja akadályozni, hogy mindketten a magunk útján haladjunk; olyan soha el nem nyerhető hódolatot vár tőlem.

Bár arca mozdulatlan maradt, a soha szót még a lélegzete is megerősítette.

- Semmiféle gyöngédséget nem érzek ön iránt, ezt nagyon jól tudja. Ha éreznék vagy érezhetnék, sem tulajdonítana neki értéket. Ugyanolyan jól tudom, hogy ön sem érez irányomban semmit. De összeláncolódtunk és a kötelékben, mely bennünket összefog, hozzánk láncol másokat is. Mindketten meghalunk egyszer; mindketten közel állunk a halottakhoz máris, egy-egy kisgyermek révén. Legyünk tehát elnézéssel egymás iránt.

Dombey úr mély lélegzetet vett, mintha azt akarta volna mondani: "Ó, hát ennyi az egész?"

- Nincs a világon az a vagyon - folytatta Edith, és Dombey látta, mint válik az asszony arca halványabbra, szeme fénye pedig hogy tüzesedik át az érzés erejétől -, amellyel meg lehetne vásárolni tőlem ezeket a szavakat és értelmüket. De ma kimondom, és ha meg sem hallják, örökre elenyésznek. Minden szót mérlegelek, és hű akarok maradni ahhoz, amit a szóval magamra vállaltam. Ha ön megígéri, hogy türelmes lesz, én is elnéző leszek. Mi vagyunk a legszerencsétlenebb pár a világon. Különböző okoknál fogva, minden olyan érzelem, amely más házasságok áldása és igazolása, gyökerestől hiányzik ebből a házasságból; mindazáltal idővel mégis némi barátság, kölcsönös megértés támadhat közöttünk. Én megpróbálom ezt remélni; ha ön is megkísérli; azon leszek, hogy öregségemet jobbá és áldásosabbá fordítsam, mint amilyen fiatalságom és életem virágkora volt.

Edith mindvégig halk, de érthető és egyenletes hangon beszélt. Amint elhallgatott, önmagát mintegy nyugalomra és érthetőségre parancsoló keze lehanyatlott kebléről, de szeme még mindig állhatatosan figyelte a férfit.

- Asszonyom - felelt most Dombey, szinte toronymagasságból -, semmiféle ilyen javaslatot nem fogadok el.

Edith csak nézett rá, meg sem rezdült.

- Nem tehetem - folytatta Dombey, felemelkedve helyéről -, hogy egyezkedjek vagy alkudozást folytassak kegyeddel, Dombeyné asszony, olyan tárgyban, amelyre nézve már ismeri véleményemet és követelésemet. Tudattam kegyeddel ultimátumomat, és csak arra kérhetem, asszonyom, hogy a legnagyobb komolysággal vegye tudomásul.

Edith arcát látni most, ahogyan a gőg százszoros erővel ömlik el rajta! Látni, hogy hull le tekintete a férfiról, mint aljas, utálatos valamiről! Látni gőgös homlokának a villámait! A tekintetébe szökkenő haragot, megvetést, felháborodást, undort, miközben az iménti halovány, szenvedélytelen komolyság elillant, mint a füst! Dombeynak akarata ellenére is néznie kellett ezt az arcot, noha szinte megdöbbentette.

- Távozzék, uram! - szólalt meg most az asszony, és parancsoló mozdulattal az ajtóra mutatott. - Első és utolsó meghitt szóváltásunk véget ért. Semmi jobban el nem idegeníthet már minket egymástól.

- Azt az utat követem, amelyet jónak látok, asszonyom - felelt Dombey -, és bizonyos lehet benne, hogy semmiféle hangzatos szónoklat visszatartani nem fog.

Az asszony hátat fordított neki, és felelet nélkül leült a tükre elé.

- Bízom benne, asszonyom, hogy kötelességét az eddiginél több felelősséggel, helyesebb megítéléssel és józanabb meggondolással végzi ezután - szólt Dombey, s távozott.

Edith egy szóval sem válaszolt. És Dombey láthatta arcán a tükörből, hogy ottléte mit sem változtat már rajta: mintha láthatatlan pók lett volna a falon, vagy rovar a padlón; vagy mintha Edith abban a pillanatban, amikor elfordult tőle, eltaposva, otthagyta volna, mint valami hitvány, döglött férget a földön.

Dombey az ajtóból még visszatekintett a fényesen kivilágított, pompás szobára, a szanaszét heverő gyönyörű és ragyogó drágaságokra, Edith alakjára, amint gazdag öltözékében ott ült a tükör előtt és az arcára, ahogyan a tükör mutatta; aztán visszament régi szobájába, tovább töprengeni, s magával vitte a teljes látvány élénk képét, miközben kósza, határozatlan módon azon gondolkodott (néha támadnak az ember agyában ilyen gondolatok), vajon milyen lesz ez a sok minden, ha legközelebb látja megint.

Dombey úr egyébként igen nagyon bizakodott abban, hogy szándékát végre is fogja hajtani, és megőrizte büszke méltóságát.

A családot nem szándékozott Brightonba lekísérni; azonban egy-két nappal később, az indulás reggelén kegyesen tudtára adta Cleopatrának a reggelinél, hogy hamarosan várhatják látogatását. Semmi időt nem vesztegethetett, hogy Cleopatrát elszállítsák oda, ahová az orvosok rendelték, mert bizony nagyon súlyos állapotban volt szegény.

Második roham nélkül is úgy tetszett, mintha az öregasszony rák módjára haladt volna visszafelé a gyógyulástól. Egyre fogyott és töpörödött, gondolkodása egyre bizonytalanabbá vált, emlékezetében és szellemében pedig mind sajátságosabb zavarok mutatkoztak. Sok más egyéb közt, jele volt az is, hogy élő és halott veje nevét rendszeresen összekeverte, úgyhogy Dombey urat hol "Grangebey"-nek, hol "Domber"-nek nevezte, hol így is, úgy is.

De azért fiatalos volt még mindig, nagyon fiatalos; távozása napján is teljes ifjúi csillogásában jelent meg a reggelinél, új kalapjában, amelyet rendkívül sürgősen csináltatott az alkalomra és új útiköpenyében, amely úgy ki volt hímezve és zsinórozva, mint egy vén babáé. A repülni kész kalapot viszont nem lehetett most már olyan könnyen ráadni, vagy elérni azt, ha egyszer ráillesztették, meg is maradjon szegény, reszketeg fején. A jelen alkalommal például nemcsak az a sajátságos dolog történt a kalap körül, hogy minduntalan oldalt billent, hanem Flowersnek, a komornának minduntalan oda kellett ismét csappintani a kalap búbjára, amiért a háttérben várakozott készenlétben, míg úrnője reggelizett.

- Tudja édes Grangebeym - szólalt meg most Skewtonné -, magának pedig meg kell... ígérnie (szavait most megkurtította, némelyiket meg ki is hagyta egészen), hogy nemsokára lejön.

- Éppen az imént mondtam, asszonyom - felelt Dombey hangosan és jól megnyomva a szót -, hogy egy-két nap múlva lemegyek.

- Köszönöm, édes Domber!

Az őrnagy, aki szintén eljött, hogy a hölgyektől elbúcsúzzék, véreres szemét erősen meregette Skewtonnéra, s most halhatatlan lényre jellemző érdeklődés nélküli nyugalommal szólalt meg:

- Teringettét, asszonyom, hát az öreg Joet nem is hívja?

- Maga... tokzatos szörnyeteg, ki az a Joe? - selypítette Cleopatra. De mivel Flowers éppen most csapott rá a kalapbúbjára megint, úgy látszik, az emlékezetét is helyrezökkentette, mert így folytatta: - Ó, saját magát érti, maga semmirevaló jószág?

- Átkozottul furcsa dolog barátom! - súgta az őrnagy Dombeynak. - Nehéz eset. Az a baj, hogy sohasem öltözködött föl megfelelően - tette hozzá az őrnagy, aki maga állig be volt gombolkozva. - Hát már ugyan ki mást értek én J., B., a Joe nevén, mint az öreg Joseph Bagstockot, Joe-t, az ön rabszolgáját, asszonyom? Ez az! De az ám! A Bagstock fújtatókkal, asszonyom! - kiáltott az őrnagy: miközben hatalmasat ütött a mellére.

- Drága Edithem, Grangeby, ez igazán a leg...ságosabb dolog - szólalt meg Cleopatra durcáskodva -, hogy ez a mi barátunk...

- Bagstock, J. B.! - szólt az őrnagy, látva, hogy Skewtonné a neve után kotorász az emlékezetében.

- Mindegy, nem számít - felelt Cleopatra. - Edith, angyalom, hiszen te tudod, hogy a neveket sohasem tudtam megjegyezni, miről is beszéltem csak? Ó! hogy milyen ...lönös dolog, hogy olyan sokan akarnak meglátogatni. Hiszen nem megyek le hosszú időre. Nemsokára visszajövök. Hát nem várhatnának addig, amíg visszajövök?

Cleopatra sorra ránézett mindenkire az asztal körül, és igen nyugtalannak látszott.

- Nem akarok látogatókat fogadni, igazán nem akarok - folytatta. - Egy kis nyugalom, miegymás, ez az egész, amit én óhajtok. Semmiféle ...ttenetes szörnyetegek ne ...zeledjenek hozzám addig, míg ezt a gyengeséget le nem győztem - és itt Cleopatra, régi kacér modorának hátborzongató utánzásával, rá akart koppintani legyezőjével az őrnagyra, de csak Dombey teáscsészéjét borította föl, pedig egészen másfelé állt az asztalon.

Majd Withersért küldött és lelkére kötötte, legyen gondja utasításaira, melyek szerint néhány átalakítást kell végrehajtaniuk a szobájában; s rendben találjon mindent, mire visszajön, s ennélfogva azonnal lássanak neki a munkának; mert nem vitás, hogy egy-kettőre visszatér Brightonból, mivel sok tennivalója van, azonkívül különféle helyekre is el kell látogatnia. Withers tisztességtudó komolysággal fogadta a parancsot, és kezeskedett róla, hogy mindent végrehajtanak; de amikor egy pár lépéssel hátrább vonult, akaratlanul is furcsán nézett rá az őrnagyra, az őrnagy pedig furcsán nézett Dombeyra, ez viszont furcsán nézett Cleopatrára, aki most akarata ellenére a fél szemére billentette kalapját és olyan zörgést csapott tányérján késével-villájával, mintha csak kasztanyetten játszana.

Egyedül Edith nem emelte fel fejét egyetlenegyszer sem az asztalnál, és látszólag nem rökönyödött meg semmitől, amit anyja mondott vagy cselekedett. Meghallgatta zavaros beszédét, vagy legalábbis odafordította a fejét, ha szólt, felelt is néhány szóval, ha kellett; néha félbeszakította, ha nagyon tévetegen kezdett beszélni, vagy egy-egy szóval visszavezette megint a tárgyhoz. Anyja pedig, bármilyen csapongó volt is minden egyébben, abban az egyben nagy állhatatosságot mutatott, hogy lányát mindig szemmel tartotta. Elnézte azt a szép arcot márvány mozdulatlanságában és keménységében, néha szinte félénk csodálattal bámulta, máskor meg gőgicsélő, bolondos erőlködéssel, hogy mosolygásra bírja, majd meg szeszélyes könnyek és féltékeny fejcsóválás között azt képzelte, hogy Edith elhanyagolja; de mindig egyforma vonzódással, amely sohasem hullámzott, változott úgy, mint egyéb benne, hanem állandóan hatalmában tartotta.

Edithről néha Florence-re nézett, majd meglehetősen zilált tekintettel megint Edithre, olykor pedig megpróbált másfelé tekinteni, mintegy szabadulni leánya arcától, de csakhamar, mintha külső erő kényszerítette volna, hogy visszatérjen hozzá, noha Edith csak akkor fordult feléje, ha szólította.

Reggeli végeztével Skewtonné, látszólag lányos könnyedséggel támaszkodva az őrnagy karjára - de azért a másik oldalon ugyancsak igénybe vette a komorna támogatását, s mögötte Withers haladt, hogy szintén segítségére legyen - a kocsihoz vonult, amely őt, Edithet és Florence-et Brightonba röpíti.

- És Josephet teljesen száműzték már? - kérdezte az őrnagy, s bíborkék arcát betolta a kocsi lépcsője fölött. - Teringettét, asszonyom, hát Cleopatra kőszíve megtiltja az ő hűséges Bagstock Antóniusának, hogy színe előtt megjelenhessen?

- Menjen - szólt Cleopatra -, rá sem nézhetek magára. Majd ha visszajöttem, láthat megint, ha jól viselkedik.

- Mondja Josephnek, hogy éltetheti a remény, asszonyom, különben kétségbeesésben hal meg.

Cleopatra megborzongott, és hátrahanyatlott a kocsiban.

- Edith, drágám - szólalt meg -, mondd meg neki...

- Mit?

- Olyan borzasztó szavakat használ! Borzasztó szavakat!

Edith intett az őrnagynak, hogy vonuljon vissza, a kocsisnak pedig odaszólt, hogy induljanak. A kiállhatatlan őrnagy visszatért Dombeyhoz, s egyet füttyentett.

- Mondok én önnek valamit, barátom - kezdte az őrnagy, két kezét hátratéve és szétvetve lábát. - Egy bájos ismerősünk nemsokára elmegy deszkát árulni.

- Hogy érti ezt, őrnagyom?

- Csak úgy, hogy nemsokára anyóstalan árva lesz önből.

Dombey szemmelláthatóan oly kevéssé élvezte ezt a rá vonatkozó tréfás körülírást, hogy az őrnagy jobbnak látta az ismeretes kehes nyerítéssel aláfesteni szavait, hogy komolynak lássék.

- A kutyafáját, barátom - kezdte ismét az őrnagy -, semmi célja, hogy az igazságot leplezzük. Joe szókimondó ember, barátom. Ilyen már a természete. Ha a vén Josht barátjának fogadja egyáltalán, akkor vegye úgy, ahogy van, mint afféle átkozottul rozsdás, éles fogú, vén ráspolyt, mert J. B. bizony olyan; olyan az, kérem. Szóval, a felesége édesanyja már szedi a sátorfáját, uram.

- Attól félek - szólt Dombey bölcs belenyugvással -, hogy Skewtonné asszony egészsége megrendült.

- Megrendült, Dombey! - kiáltott az őrnagy. - Vége!

- De a levegőváltozás - vetette ellene Dombey -, meg a figyelmes ápolás mindazáltal sokat tehet.

- Mesebeszéd, uram. Az ördögbe is, soha életében nem öltözött föl eléggé - folytatta az őrnagy, még egy gombot begombolva sárga mellényén. - Ha valaki nem öltözik föl eléggé, hát nincs tartalékalapja az egészségének. Némely ember egyszerűen a halálát keresi. Szinte kihívja. Teringettét neki, határozottan akarja. Némelyik olyan megátalkodott. Mondok hát önnek valamit, Dombey: lehet, hogy nem nagyon parádés, lehet hogy nem finom, lehet, hogy faragatlan és kemény; hanem azért egy kicsi ebből a valódi, régi angol Bagstock fajtából, bizony javára válnék az egész emberiségnek.

Amint ez az örökbecsű felvilágosítás elhangzott az őrnagy ajkáról - aki kékvérű volt erősen, legalábbis az arcbőrén átütő erei úgy mutatták, ha más adományai hiányoztak is ahhoz, hogy telivér angolnak nézzék, amelynek a fogalmát, mellesleg szólva, még sohasem határozták meg igazán -, felszedte a sátorfáját, és kiülő rákszemével, meg résen álló gutaütésével a klubjába vonult el, ahol aztán egész nap fuldoklott.

Cleopatra egyszer nyugtalankodva, majd önelégülten, néha ébren, néha szundikálva, de mindenkor igen fiatalosan viselkedett, s még aznap este megérkezett Brightonba; ott aztán darabokra hullt szét, mint rendesen, és ágyba fektették. Komorabb képzeletű néző hatalmasabb csontvázat is el tudott volna képzelni, mint a komornát, ott a rózsaszínű függönyök mellett, amelyeket ide, Brightonba is leszállítottak, hogy rózsás színüket Cleopatrára árasszák.

A tudós orvosok nagy tanácsa megállapította, hogy jó lesz, ha mindennap kikocsizik a levegőre; azonkívül jó lesz, ha sétálgat is egy kicsit, föltéve, ha Edith készségesen segített: mindig készen állt, hogy elkísérje, és mindig ugyanolyan gépies figyelemmel, ugyanabban a mozdulatlan szépségben; és mindig kettesben kocsiztak ki, mert Edith, most, hogy anyja rosszabbul volt, nyugtalanságot érzett Florence jelenlétében, és azt mondta neki, csók kíséretében, hogy jobb lesz, ha most csak ketten mennek.

Egy nap Skewtonnéra megint rájött az a határozatlan, követelődző, féltékeny hangulat, amely az első roham óta fejlődött ki. Egy ideig csendesen ült a kocsiban, Edithet figyelve, aztán hirtelen megragadta lánya kezét, és hevesen megcsókolta. Edith keze nem közeledett feléje, vissza sem húzódott, egyszerűen csak megengedte, hogy anyja felemelje; amikor pedig elengedte, visszahullott, mintha teljesen érzéketlen volna. Skewtonné nyögni és siránkozni kezdett, hogy lám, milyen kitűnő és jó anya volt ő, és íme, hogy elfelejtették. Szeszélyes időközökben folytatta sirámait, még miután kiszálltak is a kocsiból. Withersnek meg egy botnak a segítségével bicegett tovább, nagy nehezen, miközben Edith ott haladt mellette, a kocsi pedig csekély távolságból követte őket.

Komor, viharral fenyegető, szeles nap volt; ott künn jártak a halmokon, semmi közöttük és az ég között, csak egy puszta, lankásan ereszkedő földdarab. Az anya, mintha panasza egyhangúságában valamilyen haragos elégtételt talált volna, halkan hajtogatta időről időre, mellette haladó büszke lányának, amikor egy domb sötét gerince mögül hirtelen két alak bukkant föl; mintegy görbetükörben felbukkanó képe Cleopatrának és lányának, annyira nyilvánvalóan, hogy Edith hirtelen megállt.

Majdnem ugyanabban a pillanatban a másik két alak is megállt és kettejük közül az, aki Edith előtt olyannak tűnt fel, mintha anyjának torz árnyéka volna, nagyon komolyan beszélni kezdett a másikhoz, s egyre rájuk mutogatott. A beszélő úgy látszott, mintha vissza akart volna fordulni, a másik azonban, akiben Edith szinte félelmetes hasonlatosságot látott, előbbre jött, majd mind a ketten feléjük közeledtek.

Edith is közeledett feléjük, mert csak egy pillanatra torpant meg, és közben vette észre mindezt. Mikor jobban megnézte őket, látta, hogy szedett-vedett öltözékűek, mint afféle kósza vándorok, és a fiatalabbik kötött holmikat, vagy ilyesmit visz a kezében, nyilván eladásra szánja, az öregasszony pedig üres kézzel bandukol mellette.

De bármilyen magasan is állt fölötte Edith ruházatban, méltóságban, szépségben, önkéntelenül is össze kellett hasonlítania magát az ifjabbikkal. Lehetséges, hogy a maga érzéseinek nyomát fedezte föl az arcán - csak az ő arcára még nem írta rá az idő -, s amint a nő közelebb jött, és fényes szemét Edithre szegezte, még határozottabban meglátszott a hasonlóságuk alakban, modorban, sőt, arca szinte még a gondolatait is visszatükrözte. Edith úgy érezte, mintha borzongás futna rajta végig, az ég elsötétülne, és egyszerre nagyobb hűvösség úszna a lég fuvallatában.

Egymás közelébe értek. Az öregasszony tolakodóan kinyújtotta kezét, hogy Skewtonnétól alamizsnát kérjen. A fiatalabbik szintén megállt, és Edithtel hirtelen egymásra néztek.

- Mit árulnak? - kérdezte Edith.

- Csak ezt - felelt a nő, odatartva a kezében levő holmit, rá sem nézett. - Magamat már rég eladtam.

- Nagyságám, ne higgyen neki! - károgott az öregasszony Skewtonnéhoz fordulva. - Ne tessék elhinni, amit mond, mindig ilyeneket beszél. Ez az én szép, engedetlen lányom! Semmi mást nem kapok tőle, csak szemrehányást, nagysága kérem, mindennek fejében, amit tettem érte. Tessék csak nézni, hogy mereszti most is szegény öreg anyjára a szemét.

Amint Skewtonné elővette tárcáját, és nagy sietséggel pénzt kutatott benne, és a másik sóvárogva leste - fejük, részint a sietség, részint a gyöngeség következtében csaknem összeért -, Edith hirtelen közbelépett:

- Én már láttam magát - szólt az öregasszonyhoz fordulva.

- Igenis, nagysága kérem - felelt az meghajolva -, odalent Warwickshire-ben. Egy reggel a fák között, amikor nem akart nekem adni semmit. Hanem az úr, aki odajött, az aztán adott! Ó, áldásom rá, áldásom rá! - motyogott az öregasszony, miközben aszott kezét feltartva, félelmesen a lányára vigyorgott.

- Semmi értelme, hogy megakadályozz - szólt most Skewtonné haragosan, megelőzvén Edith közbelépését. - Te ehhez nem értesz. Nem akarom, hogy meggátolj. Bizonyos vagyok benne, hogy nagyon derék asszony és jó anya.

- Igen, nagysága kérem - csácsogott az öregasszony, kinyújtván kapzsi kezét. - Köszönöm alássan. Áldja meg az isten a nagyságát. Tessen még hat pennyvel megtoldani, mivel a nagysága is olyan jó anya.

- És bizony, hozzám is engedetlenek néha, jó asszony, elhiheti - szólt Skewtonné siránkozó hangon. - Tessék! Fogjunk kezet. Maga olyan derék asszony, akiben sok a hogyismondják és a többi. Maga csupa szeretet etcetera, nem?

- Biz úgy van az, nagyságám!

- Tudom, hogy úgy van. Az a derék ember, Grangeby szintén. Igazán szeretnék még egyszer kezet fogni magával. Most elmehet, maga pedig - fordult a fiatalabbikhoz - remélem több hálával és természetes hogyishívjákkal, satöbbivel lesz az édesanyja iránt, eh, sohasem tudtam megjegyezni a neveket! Mert arról meg vagyok győződve, hogy nincs anya még a világon, mint amilyen ez a derék öregasszony. Menjünk Edith.

Cleopatra könnyezve tántorgott tova, szaporán nyöszörgött, és szemét törülgette, de azért nem feledte, hogy szeme körül pirosító is van. A másik öregasszony pedig ellenkező irányban sántikált útján, pénzét számlálgatta, és motyogott közben. Edith és a másik nő egyetlen szót sem váltott többé, de tekintetüket le nem vették egymásról egy pillanatra sem. Úgy álltak ott, míg végre Edith, mintha hirtelen álomból ébredne, anyja után indult.

- Szép asszony vagy, az bizonyos - suttogta utána a másik, az árnyéka -, de a szépség nem ment meg bennünket. Büszke is vagy, de a büszkeség sem ment meg. Megismerhetjük egymást bátran, ha majd megint találkozunk.

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET
Új hangok a hullámokban

Minden megy tovább, a rendes kerékvágásban. A hullámok egészen rekedtek már, olyan rég ismételgetik titkaikat; a parton magasra halmozódik a por, a sirályok röpködnek és keringenek, a szelek meg a fellegek továbbszállnak nyomtalan útjukra; a fehér karok pedig a holdfényben a messzi, láthatatlan ország felé integetnek.

Florence megilletődött, szomorú gyönyörűséggel néz szét újra ezen az ismerős tájon, amelyet valaha oly bánatosan, mégis boldogan tapostak ketten, és őrá gondol vissza ezen a nyugodt helyen, ahol annyi időn át beszélgettek egymással, míg a víz ott hullámzott a kisfiú tolókocsija körül. És most a tenger vad, összevissza mormolásában a kis gyermek rövid történetét hallja ismét, még szavai is megismétlődnek; és mintha az ő egész élete is, minden reménye és bánata, azóta - akár a régi, magányos otthonban, akár abban az ünnepélyek csarnokában -, azóta kihallik a hullámok csodálatos énekéből.

A gyöngéd lelkű Toots pedig ott bolyong, bizonyos távolságban tőle, és onnan nézi vágyódó szívvel bálványát, akit ide követett, de zavarni nem merné a világért sem; hasonlóképpen hallja ő is a kis Dombey rekviemjét az emelkedő és visszahulló habokból, s mintha egyszersmind Florence dicsérete is feléje csengene ebben a csobogó, örök madrigálban. Hallja homályosan, szegény Toots úr, hogy a hullámok arról az időről is beszélnek valamit, amikor ő még élénkebb istenteremtése volt, nem ilyen ütődött valaki, és könny szökik szemébe, mert az a félelem támad fel lelke mélyén, hogy ő bizony tökfejű, buta fickó lett azóta, aki nemigen való egyébre, minthogy kinevessék. Ezek a könnyek aztán elűzik a hullámok zenéje nyomán támadt jóleső érzését is, hogy most egyelőre megszabadult a Viador Csirkétől, mivel az illusztris baromfi jelenleg vidéken edzi magát (Toots költségén) a Ravasz Fickóval vívandó roppant mérkőzésre.

De mikor a hullámok nyájasabb dolgokat kezdenek fecsegni, Toots úr végre felbátorodik, és lassanként, útközben igen sokszor határozatlanul megállva, Florence felé közeledik. Amint odaér, pirulva és hebegve, roppant csodálkozást színlel, és azt mondja (nyomon követte pedig Londontól idáig az utazókocsit, mert még az is jólesett neki, ha attól a portól fuldokolhatott, amelyet Florence kocsijának kerekei vertek föl), hogy soha még ennyire nem lepődött meg egész életében.

- És Diogenészt is elhozta, Dombey kisasszony! - mondja Toots úr, akin átszalad a villamos rezgés a leány nyájas nyíltsággal odanyújtott kis kezének érintésétől.

Diogenész ott van, kétségtelenül, és Toots úrnak alapos oka van észrevenni, mert a kutya egyenest a lábaszárának rohan, s önmagán bukfencezik keresztül, olyan eszeveszett elszántsággal vágtat feléje, mintha Montargis fene kutyája volna. De szeretett úrnője csakhamar megállítja.

- Ejnye, Di, ejnye! Maradsz csendben! Hát nem tudod, ki ismertetett meg bennünket egymással? Di! Szégyelld magad!

Ó! És csoda-e, ha Diogenész mindjárt szeretettel nyugtatja a fejét a visszaparancsoló kézre, aztán elszalad, majd újra visszajön, közben csahol, ugrándozik, és megrohamoz minden szembejövőt, hogy ragaszkodását megmutassa? Toots úr ugyanígy szeretne hanyatt-homlok nekirohanni mindenkinek. Egy katonatiszt halad feléjük, és Toots úr úgy érzi, hogy legjobb szeretne nekiiramodni, fejjel a hasának egyenesen.

- Diogenész egészen otthon érzi magát megint, ugye, Dombey kisasszony?

Florence hálás mosollyal bólint rá.

- Dombey kisasszony, bocsánatot kérek, de ha talán Blimberékhez szeretne menni, én... én... éppen oda megyek.

Florence szó nélkül Toots úr karjába fűzi karját, és megindulnak együtt, Diogenész pedig ott nyargal előttük. Toots úr lába valósággal tántorog a gyönyörtől, és noha pompásan van felöltözve, úgy érzi, hogy Burgess és Társa remekműve csupa ránc és hiba, és szidja magát, hogy nem húzta fel legfényesebb cipőjét.

Blimber úr háza kívülről csakolyan tudományos és komoly, mint mindig; ott fönn pedig az ablak, ahol Florence valamikor Paul halvány kis arcát szokta keresni, és ahol az a halvány arcocska úgy felderült mindig az ő láttára; s ahonnan vézna kis keze csókokat dobált őfelé, ha arra ment. Az ajtónyitó gyönge szemű fiatalember bárgyú mosolygása, amikor Toots urat meglátja, változatlan jellembeli gyengeségről tanúskodik. A vendégeket bevezeti a doktor úr szobájába, ahol most is a világtalan Homérosz meg Minerva ad kihallgatást, csakúgy, mint régen, a csarnokból a nagy óra józan szavára. A földgömbök ott állnak szokott helyükön, mintha a világ maga is egy helyben állna, és semmi sem veszne el, azon egyetemes törvény parancsához híven, hogy amíg e törvény a világot fenntartja keringésében, minden a földre tart.

És lám, itt van a tudományos járású Blimber úr is, és itt van Blimberné asszony, égszínkék fejkötőjében, meg Cornelia is, rőtbe játszó, apró hajfürtjeivel és fényes szemüvegével, és még mindig, sírásó módjára turkál a régi nyelvek sírjaiban. Itt van az asztal is, amelyen Paul ült valamikor, elhagyatottan s olyan idegenül, ő az "új fiú" az iskolában; és ide hallszik most is a régi fiúk hangjának távoli galambbúgásszerű zaja, amint régi életüket folytatják a régi könyvek mellett, a régi szobában, a régi rendszer szerint.

- Toots! - szólalt meg Blimber doktor úr. - Nagyon örülök, hogy látom, Toots!

Toots úr válaszul vihog.

- És annak is, hogy ilyen kitűnő társaságban látom, Toots - teszi hozzá Blimber doktor úr.

Toots úr lángvörös arccal elmagyarázza, hogy véletlenül találkozott Dombey kisasszonnyal, és mivel mindketten látni óhajtották a régi iskolát, hát együtt jöttek el.

- Dombey kisasszony egy pillanatra bizonyára szívesen benéz ifjú barátaink közé. Önnek valamennyien iskolatársai voltak, Toots. Azt hiszem, azóta nincs is új tanuló a mi kis csarnokunkban, ugye kedvesem - fordul most Corneliához -, mióta Toots elhagyott bennünket?

- Csupán Bitherstone - felel Cornelia.

- Igaz, igaz - mondja a doktor -, Bitherstone új ember Toots úr előtt.

De Florence előtt is, mert Bitherstone a tanteremben már nem a Pipchin-ház Bitherstone úrfija: magas gallért és feszes nyakravalót visel, még órája is van. Hanem azért Bitherstone, aki Bengália egének balcsillagzata alatt született, rendkívül tintás, a szótára úgy megrokkant a folytonos használattól, hogy nem lehet már becsukni; egyre csak folyton ásít, mintha igazán nem bírná már tovább, hogy ennyire untassák. És a gazdája, Bitherstone, akit Blimber úr melegházának trópusi forróságában nevelnek, hasonlóképpen érez, de Bitherstone ásításában mintha fogvicsorítás és bosszúvágy is rejlenék; vannak akik hallották, hogy kijelentette, hiszen csak kerülne a kezébe az "öreg Blimber" otthon, Indiában! Hamarosan azon venné magát észre az öregúr, hogy az ő (mármint Bitherstone) néhány kulija északra cipeli, és ott átadja a "thugok"-nak.

Briggs szintén ott őröl még a tudomány malmában. Tozer szintén, ugyancsak Johnson s a többiek; az idősebb növendékek főleg azzal foglalkoznak, úgy látszik, hogy roppant fáradsággal igyekeznek elfelejteni mindazt, amit az előbbi években tanultak. Mindnyájan illedelmesek és sápadtak, mint mindig; köztük pedig Feeder úr, a csontos kezű és sörtehajú filozopter keményen működik, jelenleg éppen Hérodotosz van csapra ütve, a többi hordó pedig ott áll mögötte készenlétben a polcokon.

A felszabadult Toots látogatása még ezek közt a komoly ifjak közt is hatalmas izgalmat kelt; mindnyájan szent tisztelettel néznek rá, mint olyanra, aki már átlépte a Rubicont, és nem jön ide vissza többé. Ruhája szabásáról meg ékszereiről suttogás kél a tenyerek mögött; az epés Bitherstone azonban, ami már nem Toots idejéből való, úgy mutatja a többiek előtt, hogy minderre ő csak lekicsinyléssel tekint, látott ő már ennél különbeket is; és szeretné látni, merne csak Toots úr Bengáliában ilyesmivel feszíteni, ahol Bitherstone mama egy maharadzsa trónusából kivett smaragdot tartogat fiának! Nahát!

Florence megjelenése szintén forrongó felindulást kelt, és a fiatalurak egytől egyig azonnal beleszeretnek; ismét az epés Bitherstone-t kivéve, aki ezt csupa ellentmondásból nem hajlandó megcselekedni. Valamennyiüket sötét féltékenység gyötri, ha Tootsra gondolnak, és Briggsnek az a véleménye, hogy elvégre Toots nem sokkal idősebb náluk. Hanem ez a lekicsinylő gyanúsítás azonnal semmivé válik, mikor egyszerre csak ezt hallják, hogy Toots úr hangosan azt mondja a filozopter úrnak: "Hát te hogy vagy, Feeder!" -, azután meghívja, vacsorázzék ma vele a Bedfordban; ettől fogva Toots akár azt is állíthatná, hogy egy idős Parr apóval, a matuzsálemmel, nem vonná kétségbe senki.

Igen sok kézszorítás és hajlongás történik, és valamennyi fiatalúr azon van, hogy Toots urat kivethesse a nyeregből Dombey kisasszonynál; miután pedig Toots úr néhányszor elkuncogta magát régi iskolapadja láttára, Florence-szel együtt távozik a tanteremből, Blimberné és Cornelia kíséretében. Éppen kiléptek a küszöbön, s hallják, hogy Blimber doktor, becsukván az ajtót mögöttük, azt mondja: "És most, uraim, folytassuk tanulmányainkat." Mert csupán ennyi, s alig több, amit a doktor a hullámok beszédéből kiolvas, vagy hall egész életében.

Florence ekkor ellopódzik a többiektől, s Blimbernével, meg Corneliával felmegy a kis hálószobába. Toots úr pedig, érezve, hogy sem őrá, sem másokra nincs szükség; ott marad a dolgozószoba ajtajában, és a doktorral beszélget; vagyis inkább hallgatja, amit a doktor beszél, és közben azon csodálkozik, hogyan is látszhatott ez a dolgozószoba valamikor olyan félelmetes szentélynek előtte, a doktor pedig komor harmóniumra emlékeztető, s gömbölyűre esztergályozott lábával félelmetes embernek.

Florence rövidesen lejön és búcsúzik; Toots úr szintén búcsúzkodik; Diogenész pedig, mind ez ideig könyörtelenül és nagy kitartással zaklatván a gyönge szemű fiatalembert, most villámsebesen kiiramodott az ajtón, és sötét daccal ugat le a szikláról, közben Melia meg egy másik cselédlány kinéz az emeleti ablakból, és nevetve mondja: "Ni, a Toots! - majd Dombey kisasszonyról szólva hozzáteszik, hogy: - De igazán, hát nem hasonlít az öccséhez? Csakhogy persze, szebb."

Toots látja, hogy Florence-nek a lejövetelkor könnyek folynak le az arcán, és a kétségbeesésig nyugtalan és aggodalmaskodó lesz, és félve gondolja, talán nem is cselekedett helyesen, amikor ezt a látogatást javasolta. De nemsokára megnyugszik, amikor Florence azt mondja, mennyire örül, hogy ide eljöttek, és aztán egész vidáman beszél a látogatásról hazafelé a tengerparton. Már a ház közelébe érnek, és Toots érzi, hogy mindjárt búcsúznia kell. A tenger hullámainak zsongása meg Florence édes hangja annyira rabul ejti szegényt, hogy nem marad szikrányi akarata sem; és amikor Florence kezet nyújt neki a váláskor, Toots úgy érzi, nem bírja kezét elbocsátani.

- Bocsásson meg, Dombey kisasszony - szólal meg Toots kétségbeesett zavarral -, de ha megengedné, hogy... én...

Florence mosolygó és elfogulatlan tekintete azonban hirtelen megakasztja.

- Ha megengedné, hogy ha nem tekintené vakmerőségnek, Dombey kisasszony, ha én... minden bátorítás nélkül, tetszik tudni... ha azt remélhetném... tudja.

Florence kérdőleg néz rá.

- Florence kisasszony - folytatja Toots, mert érzi, hogy most már úgyis benne van -, én... én igazán annyira odáig vagyok a kegyed imádásában, hogy azt sem tudom, mit csináljak. Én vagyok a legszánandóbb teremtés a világon. Ha most nem állanánk itt a főtér sarkán, hát térdre borulnék, és úgy könyörögnék kegyednek, minden bátorítás nélkül, engedje remélnem, hogy... engedje lehetségesnek gondolnom azt, hogy kegyed...

- Ó, ne, kérem, ne! - kiáltja Florence, s egy pillanatra egészen megrémül és kétségbeesik. - Ó, kérem, Toots úr, ne! Ne folytassa tovább! Ha csak egy kicsit szeret és becsül, ne!

Toots úrnak a szégyenkezéstől tátva marad a szála.

- Ön mindig olyan jó volt hozzám - mondja Florence -, és olyan hálás vagyok önnek ezért; annyi okom van rá, hogy mint igaz barátomat szeressem, és én igazán annyira szeretem magát - és e szónál őszinte arca a világ legnyájasabb és legbecsületesebb tekintetével tekint rá -, és biztos vagyok benne, hogy ön csak elköszönni akart tőlem az imént.

- Természetesen, Dombey kisasszony... én... én... pontosan ezt akartam. Nem tesz semmit.

- Isten önnel - kiáltja Florence.

- Isten vele, Dombey kisasszony - hebegi Toots úr. - Remélem, nem gondol többet erre a dologra. Igazán, igazán nem tesz semmit, köszönöm szépen. Igazán semmit nem jelent a világon.

Szegény Toots kétségbeesett állapotban megy haza szállójába, és bezárkózik a hálószobába; majd ráveti magát az ágyra, és ott hever hosszú ideig, mintha mégis igen sokat tenne az, amire azt mondta, hogy nem tesz semmit. De hát ma Feeder úr jön hozzá vacsorára, ami Toots úrra nézve igen szerencsés dolog, különben ki tudja, mikor kelne fel ismét? Így kénytelen bizony feltápászkodni, hogy Feeder urat vendégszeretőn fogadhassa.

És ennek a kedves társadalmi erénynek, a vendégszeretetnek befolyása (hogy a borokat és a jó lakomát ne is említsük), megnyitja Toots úr szívét, úgy, hogy egészen belemelegszik a társalgásba. A főtér sarkán történtekről ugyan nem beszél Feeder filozopter úrnak, hanem amikor Feeder úr megkérdi, hogy: "Hát mikor lesz meg a dolog?" - azt feleli, hogy "vannak bizonyos beszédtárgyak", ami aztán Feeder urat egyszerre leszállítja a magaslatról. Toots úr hozzáteszi, hogy ő igazán nem tudja, miféle jogon merte Blimber megjegyezni azt, hogy ő Dombey kisasszony társaságában volt, és ha ő ezt szemtelenségnek tartaná, nem nézné doktor, nem doktor, azonnal kihívná; hanem hát föltételezi, inkább tudatlanságában mondta Blimber. Feeder úr pedig helyesel.

Hanem azért Feeder urat, mint bizalmas barátot, nem zárja ki a dologból teljesen. Toots úr csak annyit kíván, hogy titokzatosan és érzéssel történjék említés a tárgyról. Néhány pohár után Toots úr Dombey kisasszony egészségére koccint, s azt mondja:

- Feeder, neked halvány fogalmad sem lehet arról, milyen érzésekkel ürítem én ezt a poharat!

- Dehogy nincs, édes Tootsom - feleli Feeder -, és mondhatom, becsületedre válik, öreg fiú.

Feeder úron ekkor erőt vesznek a baráti érzelmek, és megrázza Toots úr kezét; aztán azt mondja, ha Toots valaha is szükségét érezné testvéri szívnek, hát, reméli, tudja, hová forduljon, akár levéllel, akár csomaggal, Feeder úr még hozzáfűzi, ha Toots megengedne egy jó tanácsot, hát azt ajánlaná, tanuljon meg gitározni, vagy legalább fuvolázni, mert a nők nagyon kedvelik a zenét, amikor valaki udvarol nekik; ő maga például már nagy hasznát látta a zenének.

Ez azután rávezeti Feeder urat arra a vallomásra, hogy ő meg Corneliára vetett szemet. Tudtára adta Tootsnak, hogy neki semmi kifogása sincs a szemüveg ellen, és ha a doktor olyan kedves fiú volna és visszavonulna az üzlettől, hát egyszerre rendben volna minden. Hozzáteszi, hogy neki az a véleménye, ha valaki szép vagyont szerzett már össze az üzlettel, akkor bizony kötelessége volna visszavonulnia, és Cornelia olyan segítség lehetne a számára, akire büszke lehetne bárki is. Toots úr feleletül fékevesztetten magasztalni kezdi Dombey kisasszonyt, és elmondja, néha úgy érzi, a legjobb lenne, ha fejbe durrantaná magát. Feeder úr erősen hangoztatja, hogy az bizony nagyon elhamarkodott lépés volna, és hogy Toots urat megbékítse a léttel, megmutatja neki Cornelia arcképét, szépsége teljében, szemüvegestül.

Így töltik el az érzékeny lelkek az estét, és az éj leszálltával Toots úr hazakíséri Feeder urat, és a doktor ajtajánál elbúcsúzik tőle. De Feeder úr éppen csak fölmegy a lépcsőn, s Toots úr távozása után újra lejön, hogy egyedül sétáljon a tengerparton, és a jövő kilátásain merengjen. Feeder úr tisztán hallja séta közben, amint a hullámok azt mondják, hogy Blimber doktor úr nemsokára visszavonul az üzlettől; Feeder úr pedig lágy, vadregényes ábrándozással nézi a ház külsejét, s arra gondol, hogy a doktor előbb még bizonyára ki is festeti és teljesen rendbehozatja a házat.

Toots úr hasonlóképpen fel és le kóborol a parton, a kincsesláda előtt, amely az ő drágagyöngyét zárja magába; igen siralmas lelkiállapotban, és a rendőr gyanújától nem egészen mentesen nézeget föl egy ablakba, ahol fényt lát, s biztosra veszi, hogy az Florence ablaka. De nem az övé, hanem Skewtonnéé. Florence szerető szívével egy másik szobában álmodik, a rég ismert helyen, a régi dolgokat idézi fel újra. E földi terekről azonban most más költözik éppen: a szomszéd szobában vívódik az elmúlással, a halállal, álmatlanul és panaszos jajszó közepette. Visszataszítóan és csontig fogyottan fekszik a nyugalmat nem adó párnákon, és mellette, érzéketlen szépségének félelmetes voltában - mert a beteg tört fényű szeme csakugyan félelmetes valamit lát benne -, ott ül Edith. Hát nekik vajon mit beszélnek az éj csendjében a hullámok?

- Edith, miféle kőkar az ott, amely rám emelkedik? Nem látod?

- Nincs ott semmi, anyám, képzelődsz csupán.

- Képzelődöm! Mindig csak képzelődöm! Nézd! Hát te nem látod?

- Igazán semmi sincs ott, anyám. Hát itt ülnék mozdulatlanul, ha bármi is fenyegetne?

- Mozdulatlanul! - kiáltja a beteg, és dúlt tekintettel néz rá. - Most meg eltűnt! De hát mért is vagy olyan mozdulatlan, Edith? Ez nem képzelődés. A vér is megfagy bennem, ha látom milyen hidegen ülsz mellettem.

- Sajnálom, anyám.

- Sajnálod! Te mindig sajnálod. De sohasem engem.

Sírva fakad, és miközben feje nyugtalanul hánykódik a vánkoson, elhanyagoltságáról beszél, meg arról, hogy ő milyen jó anya volt; és a jóravaló öregasszony is milyen jó anya volt, akivel találkoztak, hanem hát az ilyen jó anyáknak mind rosszul fizetnek a leányaik. Összefüggéstelen beszédében most megáll, ránéz a lányára, észveszejtőt sikolt, és belerejti arcát a takaróba.

Edith részvéttel hajol föléje, és beszél hozzá. A beteg öregasszony görcsösen kulcsolja át lánya nyakát, és borzadást tükröző tekintettel mondja:

- Edith! Nemsokára visszamegyünk. Ugye én is hazamegyek?

- Hogyne, anyám, hogyne!

- És amit az ember mondott, hogyishívják, sohasem tudtam neveket megjegyezni, az őrnagy, az a szörnyű szó, amikor eljöttünk, ugye, az nem igaz? Edith! - sikoltja most, szemét kimeresztve. - Ugye, velem nem történhet meg?

Éjszakáról éjszakára világosság ég az ablakban, Skewtonné ott fekszik a vánkoson, Edith pedig ül mellette, s a nyugtalan hullámok pedig egész éjszaka beszélnek hozzájuk. Éj múlik éj után, és a hullámok hangja egészen elreked a titkok ismétlésétől; a parton halomban áll a por, a sirályok röpködnek és keringenek, a szelek meg a felhők repülnek nyomtalan útjukon, a fehér karok pedig a holdfényben a messzi, láthatatlan ország felé integetnek.

És a beteg öregasszony csak néz, néz, oda a sarokba, ahol az a kőkar - úgy mondja, hogy egy sírkövön álló kőalak karja - emelkedik fel, hogy őt lesújtsa. Végre lesújt; utána némán fekszik az ágyon, összezsugorodva, eltorzultan; testének fele halott.

Aztán, a világ csúfjára, kifestve, kicicomázva tolják tova a tömeg között lassan, napról napra. Amint a kocsija elhalad, szemével azt a jó anyát keresi, fintorokat vág, mert hiába keresi a tömegben. Tolókocsijában sokszor legörgették a tengerpartra, hogy ott pihenjen; de arcára a tengeri szellő már nem lehel frissítően, a hullámok mormogása már nem csillapítja. Ott fekszik és hallgatja órákon keresztül, de az ő számára sötét és komor a tenger beszéde, arcán rémület ül. Szeme ott bolyong a víz-síkon, amit az ég és föld között lát, a sivárság messze terjedő képén Florence-et ritkán látja, de olyankor is haragosan és fintorogva fogadja. Edith állandóan mellette van, és távoltartja tőle a lányt; Florence pedig esténként ágyában reszketve gondol erre a kísértetre, és gyakran fennvirraszt és figyel, mert azt hiszi, máris vége.

A beteg mellett senki más nincs, Edithen kívül. Minél kevesebb szem látja, annál jobb, ezért a lánya egyedül virraszt az ágy mellett.

Az árnyékba borult arcra még mélyebb árnyék vetődik, a kiélesedett vonások még élénkebbé válnak, a tekintete elé ereszkedett fátyol pedig valóságos lepellé sűrűsödik, s elzárja előle a homályos világot. Az állandóan vándorló kéz a takarón gyengén egymásba kulcsolódik, és lánya felé közeledik, egy hang pedig, amely nem olyan, mint az ő hangja - és nem olyan, mint bárki halandóé a világon - így kiált fel:

- Mert én dajkáltalak!

Edith könnytelen szemmel térdel le, hogy hangja közelebb jusson a lehanyatló főhöz, és azt mondja:

- Hallod a szavamat, anyám?

Az tágra nyitja szemét, inteni próbál, hogy hallja.

- Emlékszel még az esküvőm előtti estére?

A fej mozdulatlan, de azért valamiképpen jelzi, hogy emlékszik.

- Akkor megmondtam neked, hogy megbocsátom, ami részed a dologban volt, és kérem istent, bocsásson meg nekem is. Mondtam akkor, hogy a múlt örökre bezárult. Most újra azt mondom. Csókolj meg, anyám.

Edith megérinti az elfehérült ajkakat, aztán egy pillanatra csönd támad. Egy pillanat múlva az anya lányos kacagással és a Cleopatra-csontvázával hirtelen felemelkedik az ágyban.

- Vonjátok össze a rózsaszínű függönyöket. Valami elszállni készül, a szélen, és a felhőn kívül. Vonjátok össze a rózsaszínű függönyöket!

Az eseményről azonnal értesítik Dombey urat a városban; ez tiszteletét teszi Feenix bácsinál (aki még mindig nem tudja elhatározni, hogy visszatérjen Baden-Badenbe), de ő is éppen akkor kapta meg a hírt. Az olyan jólelkű ember, mint Feenix bácsi, esküvőkön és temetéseken egyaránt meg szokta tenni a magáét, azonkívül családi állása szükségessé teszi, hogy kikérjék tanácsát.

- Dombey - szól Feenix bácsi -, szavamra mondom, nagyon megrendít, hogy ilyen szomorú alkalommal látom. Szegény nagynéném! Ördöngösen élénk asszony volt.

- Módfelett élénk - válaszolja Dombey úr.

- És mindent tekintetbe véve, elég fiatalnak látszott. Higgye el nekem, az esküvőjük napján határozottan adtam neki még vagy húsz esztendőt. Mi több, még mondtam is Brookesnél egy embernek, a kis Billy Jopernek, bizonyára ismeri is - tudja, az az ember, aki monoklit visel.

Dombey nemet int a fejével, majd azt mondja:

- Ami a temetést illeti, ha valami javaslat...

- Becsületemre, Dombey - feleli Feenix bácsi, állát simogatva, amire éppen hogy szűken telik a kezéből a lehulló kézelő miatt -, én igazán nem tudom. Nálam, lenn a parkban van ugyan egy családi sírbolt, de attól tartok, nincs nagyon jó karban, sőt, tényleg pokolian elhanyagolt állapotban van. Ha nem lettem volna egy kicsit szűkiben a pénznek, rendbehozattam volna, de tudja, a kirándulók jönnek és piknik-partikat rendeznek a vaskerítésen belül.

Dombey úr előtt nyilvánvaló, hogy ez bizony nem felel meg.

- A faluban van egy rendkívül szép templom - folytatja Feenix bácsi elgondolkodva -, az anglo-norman építészet igazi mintaképe; Lady Jane Fichbury, tudja, az, aki olyan nagyon fűzi magát, remek vázlatot készített róla, de egészen elrontották a templomot, úgy tudom, hogy bemeszelték fehérre, meg aztán hosszú is az út odáig.

- Talán Brightonban éppen? - javasolja Dombey úr.

- Becsületemre, Dombey! Okosabbat már nem is tehetnénk. Helyben van, tudja és azonkívül nagyon élénk, víg fészek.

- És mikor lenne önnek a legalkalmasabb? - kérdi Dombey.

- Rajta leszek, hogy lemehessek, bármelyik napon rendeznék is. Nagy örömömre fog szolgálni (szomorú örömömre persze), hogy szegény nagynénémet elkísérhetem addig a határig, ahol, tényleg... a sírig - fejezte be Feenix bácsi, elakadva a tervezett fordulatban.

- Megfelelne a hétfői nap is az elutazásra?

- A hétfői nap tökéletesen megfelel - válaszolta Feenix bácsi. Dombey aztán felajánlja, hogy majd ő viszi le Feenix bácsit ezen a napon, majd elbúcsúzik. Feenix bácsi kikíséri a lépcsőig, és az elváláskor ezt mondja: - Igazán, Dombey, végtelenül sajnálom, hogy olyan sok gondja van a dolog körül. Dombey meg az feleli: - Szó sincs róla.

A megbeszélt időben Feenix bácsi és Dombey találkozik és lemennek Brightonba; aztán ketten képviselvén a többieket, mint akiket az elköltözött hölgy halála gyászba borított, elkísérik nyugvóhelyére földi maradványait. Feenix bácsi a gyászhintóból számtalan ismerőst fedez fel az úton, de az illendőség kedvéért nem vesz róluk tudomást másképpen, csak úgy, hogy Dombey úr felvilágosítására, fennhangon sorolja el a nevüket, amint vele szembejönnek. - Tom Johnson. Az, akinek White-tól való a parafa lába. Mi az, Tommy, hát te is itt vagy? Foley egy telivér hátán. A Smelder lányok - és így tovább. Szertartás közben Feenix bácsi nagyon elszontyolodik; megjegyzi, hogy ezek azok az alkalmak, tényleg, amikor az ember arra gondol, hogy maga is bizony rozzant már egy kicsit; s mire az egésznek vége van, Feenix bácsinak könnyezik a szeme. Hanem csakhamar magához tér, úgyszintén Skewtonné asszony többi rokonai és ismerősei is, akik közül az őrnagy szakadatlanul azt ismétli klubjában, hogy ez az asszony sohasem öltözködött föl eléggé; míg a csupasz hátáról ismeretes fiatal hölgy, akinek olyan sok baja van a szempilláival, azt mondja elhaló sikollyal, hogy irtózatosan öreg lehetett már ez a szegény Skewtonné, és jaj, ne is beszéljenek róla, micsoda borzasztó betegségek következtében halt meg.

Edith anyja tehát ott nyugszik, nem nagyon emlegetik többé szerető ismerősei, akik nem hallják a hullámokat, amelyek a berekedésig ismétlik titkukat; és nem látják a parton halmozódó port, és a holdfényben a messzi, láthatatlan ország felé integető fehér karokat.

A nagytitkú tenger partján csakúgy zajlik tovább minden, mint eddig; és amint Edith ott áll egyedül, és a hullámok moraját hallgatja, lába elé nyirkos tengeri moszat csapódik, hogy élete útját beborítsa.

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET
Bizalmasan és véletlenül

Rob, a Köszörűs már nem viselte többé a kapitánytól kapott műszerárusi gyászt meg a vízhatlan tengerészkalapot, hanem takaros, jó barna libériát hordott, amely néha igen egyszerű és igénytelen egyenruhának mutatkozott, valójában azonban olyan önelégült és magabiztos jószág volt, amilyent szabó valaha is alkotott. Rob, a Köszörűs tehát, külsejét illetőleg ilyen módon átalakult, és fikarcnyit sem törődött többé Cuttle kapitánnyal meg a tengerészkadéttal, csupán szabad idejéből szánt rá néhány percet, és azon ujjongott, hogyan járt túl e két elválaszthatatlan kitűnőség eszén, és visszaidézte magában - miközben a fiú lelkiismerete, ez a nyers rézhangszer győzelmi zenét zúgott hozzá - diadalmas szabadulását. Most pártfogója, Carker úr szolgálatában állott. Mivel már nála is lakott és személyes szolgálatokat teljesített körülötte, Rob kerek szeme félelem és rettegés közepette szegeződött arra a két fogsorra, és úgy érezte, hogy kerekebbre kell nyitnia, mint valaha is.

Jobban már akkor sem retteghetett volna a fogak láttán, ha varázsló szolgálatába áll is, akinek legbűvösebb varázsszere éppen a foga. A fiú úgy érezte, hogy pártfogójának felsőbbrendű hatalma százszoros figyelmét igényli a szolgálatban, valamint a legteljesebb alázatot és engedelmességet. Jóformán még akkor sem érezte magát teljes biztonságban, ha a gazdája távol volt, mert mindig attól tartott, hogy bármelyik pillanatban torkon ragadhatja, mint azon a reggelen, amikor legelőször belebotlott; szentül hitte, hogy a foga mindent kitalál, mindenen rajtakapja, és mindennel megvádolja a világon. Amikor aztán szemtől szembe állott Carker úrral, Rob csakúgy nem vonta kétségbe, hogy gazdája minden erőltetés nélkül a legtitkosabb gondolatait is kiolvassa, ha akarja, mint akár azt, hogy Carker úr látja, ha rátekint. A gazdájának befolyása annyira tökéletes volt, és annyira rabságában tartotta, hogy Rob alig mert gondolkodni, állandóan teljes lélekkel érezte maga fölött ellenállhatatlan hatalmát és a maga tökéletes kiszolgáltatottságát. El tudott volna állni előtte akármeddig feszült figyelemmel, parancsát lesve, és megelőzni kívánságait.

Rob talán nem vallotta be magának - és ezt kutatnia magában nem mindennapi vakmerőségnek tetszett volna az ő akkori lelkiállapotában -, vajon nem azért hódolt-e meg pártfogója előtt ilyen föltétlenül, mert valami homályos gyanú azt súgta neki, hogy ez az ember már mesterré emelkedett az árulás tudományában, amelynek ő is szerény kis tanulója volt a Köszörűsök iskolájában? Az bizonyos, hogy Rob éppen annyira bámulta gazdáját, mint amennyire félt tőle. Carker úr azonban, úgylehet, jobban ismerte hatalma forrását, amely nem vesztett semmit a nevelés révén.

Rob még aznap este, mikor a kapitányt elhagyta, mindjárt eladta galambjait, mégpedig nagy sietségében nem is nagyon jó áron; majd egyenesen Carker úr házához ment, és olyan hévvel állított be új gazdájához kipirult arccal, mint aki arra számít, hogy megdicsérik.

- Mi az, te akasztófavirág! - szólalt meg Carker úr, a fiú bugyrára tekintve. - Hát otthagytad a helyedet, és ide jöttél?

- Igen, kérem alássan - hebegett Rob -, azt tetszett mondani, amikor utoljára itt jártam, uram...

- Én mondtam? - förmedt rá Carker úr. - Mit mondtam én?

- Kérem alássan, uram, semmit sem tetszett mondani - felelte Rob, akit ez a kérdés hirtelen meggondolásra késztetett, és rendkívül megzavart.

A pártfogó ínyét szélesre húzta, s csak nézte a fiút, aztán, mutatóujjával megfenyegetve, megjegyezte:

- Neked se lesz jó véged, tekergő fickó, már előre látom. Lajtorján mégy a halálba.

- Ó, kérem, uram, ne tessék, uram! - nyöszörgött Rob, miközben lába csakúgy reszketett a félelemtől. - Igazán uram, én csak azt akarom, hogy önnek dolgozhassak uram, és kiszolgálhassam önt, uram és megtegyek mindent, amit parancsolni tetszik, uram.

- No, ha velem lesz dolgod, ajánlatos is, hogy hűségesen teljesítsd parancsaimat.

- Igenis, uram - rebegte az alázatos Rob -, nagyon is jól tudom, uram. Csak tessék velem próbát tenni, uram! És ha rá tetszik jönni, hogy nem az ön kívánsága szerint cselekedtem, hát nem bánom, ha meg is tetszik ölni, uram!

- Te kutya! - Carker a fiúra mosolygott, miközben székében hátradőlt. - Hát még ha rajtakaplak, hogy be akarsz csapni engem.

- Igenis, uram - mondta a mindenre elszánt Köszörűs -, tudom, hogy iszonyatosan el tetszene bánni velem, uram. De hiszen nem is tenném meg, még ha színarannyal akarnának is megvesztegetni.

Dicséretet váró reményeitől lefosztottan a kókadt Köszörűs csak állt pártfogója előtt, s hasztalanul erőlködött, hogy ne nézzen rá folyton, olyan nyugtalanságot árult el, amilyent a kutyán tapasztalni hasonló körülmények között.

- Úgy! Hát otthagytad régi helyedet, és azt szeretnéd, hogy én fogadjalak fel, mi? - kérdezte Carker.

- Igenis, kérem alássan, uram - felelte Rob, bár csupán pártfogója utasítását követte, mégsem mert volna erre célozni a világért sem.

- No, hát ismersz engem, ugye, fiú?

- Igenis, uram - felelt, kalapját forgatva Rob, akit Carker úr szeme még mindig fogva tartott, s hiába is igyekezett szabadulni varázserejétől.

Carker úr intett: - Akkor hát jól vigyázz, fiú!

Rob szaporán bókolva hátrált, jelezvén, hogy nagyon jól érti a figyelmeztetést, s nagy megkönnyebbüléssel gondolta, hogy nemsokára kívül lesz az ajtón, amikor a gazdája megállította.

- Hé! - kiáltott rá nyersen s visszaparancsolta. - Te eddig... csukd be azt az ajtót!

Rob oly gyorsan engedelmeskedett, mintha élete függne a fürgeségétől.

- Te szoktál kémkedni? Tudod mi az?

- Hallgatódzni, uram? - kockáztatta meg Rob zavartan.

Gazdája bólintott.

- Meg leskelődni... és így tovább.

- A világért sem tennék itt ilyesmit, uram! Becsületszavamra nem tennék, uram! Haljak meg tüstént, ha megtenném, uram, akármit is kínálnának nekem. Semmiért a világon meg nem tenném, ha csak parancsot nem kapnék rá, uram.

- No, jobb is lesz, ha nem próbálod. Aztán szoktál fecsegni, locsogni is - folytatta gazdája szelíden. - Jó lesz, ha ettől is óvakodsz itt, különben elveszett ember vagy - fejezte be szavait, s mosolyogva megfenyegette.

A Köszörűs csakúgy zihált felindulásában. Szerette volna bizonygatni, milyen tiszta szándékkal áll be a helyébe, de az alázat kábulatában csak bámult a mosolygó úriemberre, amivel ez a mosolygó úriember látszólag meg is elégedett, mert még néhány percig némán nézte a fiút, aztán megparancsolta neki, hogy menjen le a konyhába, és tudatta vele, hogy szolgálatába fogadta.

Ilyen módon zajlott le a Köszörűs hivatalba lépése Carker úrnál, és a fiúnak eme úriember iránt érzett rettegéssel vegyes tisztelete csak nőtt és erősödött, ha ugyan lehetséges, szolgálatának minden percével.

Már ott szolgált néhány hónap óta, mikor egyik reggel korán Dombey úr előtt nyitotta ki a kerti kaput, aki megbeszélés szerint reggelire jött Rob gazdájához. Gazdája előkelő vendége elé sietett, és valamennyi fogának mosolyával üdvözölte.

- Sohasem reméltem volna - lelkendezett Carker, miközben Dombey urat lesegítette lováról -, hogy egyszer még itt láthatom önt. Ez igazán ünnepnap a naptáramban. Önnek, aki mindent megtehet, amit akar, semmi nem számíthat rendkívülinek, de az ilyen emberrel, mint én vagyok, egészen másképpen áll az eset.

- Milyen csinos hely ez, Carker! - szólalt meg Dombey úr, és leereszkedően megállt a gyepen, hogy körültekintsen.

- Ön megengedheti magának, hogy így nyilatkozzon - felelt Carker. - Nagyon köszönöm.

- Valóban - folytatta Dombey fenséges, pártfogói modorában. - Akárki elmondhatná. A méreteihez képest, igazán kényelmes, jól elrendezett hely, egészen úrias.

- A méreteihez képest, csakugyan - felelt Carker bizonyos kicsinyléssel. - Ezt valóban hozzá kell tennünk. Nos, máris túl sokat beszéltünk róla, és noha ön könnyen megengedheti magának, hogy megdicsérje, én azért nem kevésbé köszönöm. De hát parancsol befáradni, uram?

Amint Dombey belépett a házba, rögtön észre kellett vennie milyen tökéletes a szobák berendezése minden tekintetben, és mennyi minden emeli itt a kényelmet meg a pompás hatást. Carker úr, kihívó alázatosságában, hódolatteljes mosolygással fogadta az érdeklődést, és azt mondta, érti és értékeli kitüntető jelentőségét, azért az igazság mégis az, hogy ez a kis kunyhó valóban megfelelő lehet egy olyan állású embernek, mint ő; talán jobb is, mint amilyenre hozzá hasonló állású valaki számot tarthat, ha a ház magában véve még olyan szegényes is.

- De talán ön előtt, aki olyan magasan áll, talán többnek is tűnik föl, mint amilyen valóban - folytatta Carker, s álnok száját annyira széthúzta, amennyire csak bírta. - Az uralkodók is képzelnek néha valami vonzót a koldusok életében.

Éles tekintetét beszéd közben ugyanolyan éles mosoly kíséretében irányította Dombeyra; de mind a kettő nyomban még élesebbé vált, mikor Dombey, kiegyenesedve a tűz előtt, első számú alattvalója által oly gyakran utánzott tartással a képeket kezdte nézegetni körben a falon. Bármilyen gyorsan futott is végig hideg tekintete a falakon, Carker éles szeme nyomon követte és pillanatról pillanatra tudta, hol jár Dombey szeme, és mit lát. Amikor aztán egy bizonyos képen megpihent, Carker a lélegzetét is visszafojtotta, olyan macskaszerű figyelemmel leste szeme sarkából, azonban a hatalmas főnök szeme arról a képről is továbbsiklott, és láthatóan ez sem tett rá különösebb hatást.

Carker úgy nézett a képre - ez a kép hasonlított Edithre -, mintha csak élőlény volna; gonosz, csöndes nevetéssel nézett rá: részben talán a képnek szólt, de egészben mégis azt a nagy embert gúnyolta ki, aki minderről mit sem tudva áll előtte. A reggelit csakhamar felszolgálták, s a házigazda arra kérte Dombeyt, hogy foglaljon helyet, ott a széken, háttal a képnek, s maga is leült szokott helyére, szemben a képpel.

Dombey úr a szokottnál is komolyabb volt és egészen szótalan. A papagáj tarka kalitkája aranyozott karikáján, hasztalanul igyekezett magára vonni a figyelmet, mert gazdája sokkal jobban szemmel tartotta vendégét, semhogy vele foglalkozhatott volna; a vendég pedig gondolatokba merülten, mereven, sőt éppenséggel sötéten nézett feszes nyakravalója fölött az abroszra, és szemét sem vetette fel. A felszolgáló Rob minden ereje, készsége, figyelme gazdáján volt, és jóformán alig mert helyet adni annak a gondolatnak, hogy lám, ez, itt előtte, az a hatalmas nagy úr, aki elé őt egyszer gyermekkorában családja egészségi bizonyítványa gyanánt állították, és akinek a bőrnadrágot is köszönhette.

- Engedje meg, hogy érdeklődjem: hogyan érzi magát Dombeyné asszony? - kérdezte hirtelen Carker.

Odaadó figyelemmel hajolt előre, állát tenyerébe támasztva, és tekintete odavillant a szemközt függő képre, mintha azt mondta volna: "Idenézz, hogy vezetem rá mindjárt!"

Dombey úr elvörösödött:

- Köszönöm. Dombeyné asszony nagyon jól van. Egyébként ez a kérdés eszembe juttat valamit, Carker, amiről beszélni szeretnék önnel.

- Robin, távozhatsz - szólt most a házigazda, s szelíd hangjára Rob összerezzent, aztán egy pillantás alatt eltűnt, bár szemét az utolsó pillanatig gazdájára szegezte.

- Természetesen nem emlékszik erre a fiúra - mondta Carker, amikor a megigézett Köszörűs kiment.

- Nem - felelte Dombey úr fenséges közönnyel.

- Nem is tételezhető fel olyan emberről, mint ön, hogy ilyesvalakire visszagondoljon. Lehetetlenség is volna - tette hozzá halkan. - A fiú abból a családból való, ahonnan ön dajkát fogadott föl egyszer. Talán emlékszik, milyen nagylelkűen vállalta magára, hogy a fiú neveltetéséről gondoskodni fog?

- Ez az a fiú? - kérdezte Dombey, a homlokát ráncolva. - Azt hiszem, nem nagy becsületére válik a nevelésének.

- Hát annyi bizonyos, hogy elég nagy csirkefogó - felelt Carker, a vállát rándítva. - Az a fajta mindenesetre. Tulajdonképpen csak azért fogadtam a szolgálatomba, mivel egyéb helyet nem találván, az a gondolata támadt (azt hiszem, otthon verték a fejébe), hogy igényt tarthat az ön jóságára, és minden úton-módon megpróbált ön elé jutni kérelmeivel. És noha a közöttünk levő összeköttetés tisztán hivatalos jellegű, mégis oly önkéntelen érdeklődéssel vagyok minden iránt, ami önt illeti...

Újra elhallgatott, mintha látni akarta volna, vajon elég messzire elvitte-e már Dombey urat. Közben, tenyerében nyugtatott állal, megint odasandított a képre.

- Carker - szólalt meg Dombey -, én nagyon jól tudom, hogy ön nem szorítkozik a...

- Szolgálataiban - javasolt szót a mosolygó házigazda.

- Nem úgy; inkább azt a szót használnám, hogy figyelmességeiben - folytatta Dombey, aki nagyon is tudta, milyen csinos és hízelgő bókot kapott -, csupán az üzleti viszony követeléseire. Ama érdeklődéssel teljes tapintat, amellyel ön érzéseim, reményeim, csalódásaim iránt viseltetik, mint az előbb említett kis példa mutatja, mintaszerű valóban. Lekötelezettje vagyok, Carker.

Carker lassan meghajtotta a fejét, miközben nagyon halkan kezdte dörzsölni kezét, mintha semmiképpen sem óhajtaná megzavarni Dombey úr bizalmas megnyilatkozásainak folyamatát.

- Ez a kis példa - folytatta rövid habozás után Dombey úr - éppen kapóra jött, mert segít mondanivalómban, és arra emlékeztet, hogy közlendőim nem teremtenek köztünk szükségképpen egészen új viszonyt, noha bizonyos, hogy részemről több személyes bizalmat követel, mint amennyivel valaha is...

- Megtisztel - szólt közbe Carker, fejét ismét meghajtva. - Nem akarom elmondani önnek, valóban mennyire megtisztel ezzel, mert az olyan ember, mint ön, jól tudja, milyen hatalom van a kezében, hogy megtisztelést osztogasson.

- Dombeyné asszony meg én - folytatta Dombey, fenséges önmegtagadással hagyván figyelmen kívül ezt a bókot -, bizonyos pontokra nézve nem értünk egészen egyet. Úgy látszik, még nem értjük teljesen egymást. Dombeyné asszonynak még egyet-mást meg kell tanulnia.

- Dombeyné asszony számos ritka adomány birtokában van, és ezért bizonyára rendkívül sok hódolathoz szokott - felelt Carker, aki Dombey legsemmitmondóbb szavát és pillantását oly sima csúszás-mászással leste. - De ahol kölcsönös a szeretet, valamint az odaadás és a tisztelet - ott az apró félreértések könnyen elsimulnak.

Dombey úr gondolatai önkéntelenül is visszaszálltak ahhoz az archoz, amely felesége öltözőszobájának tükréből nézett rá, miközben parancsoló keze az ajtó felé mutatott; eszébe jutott az arcból sugárzó szeretet, odaadás és tisztelet, s érezte, hogy zúdul arcába a vér, mint amilyen tisztán az a figyelmes tekintet látta vele szemben.

- Dombeyné asszony és énközöttem - folytatta aztán - vita folyt le még Skewtonné asszony halála előtt, az én elégedetlenségem okairól, amire nézve önnek is van némi általános tudomása, mivel tanúja volt a közöttünk lezajlott jelenetnek azon az estén, amikor ön is ott volt a házunk... a házamnál.

- Amikor annyira sajnáltam, hogy jelen voltam - helyesbített a mosolygó Carker. - Bármilyen büszkének kell is lennie a magamforma embernek, ha ennyire bizalmába fogadja... noha ezt önnek nem is írom nagyon a javára, mert hiszen igazán megtehet mindent, amit csak akar, nem veszít a méltóságából... és bármilyen nagy megtiszteltetés volt is számomra, hogy Dombeyné asszonynak már akkor bemutattak, mielőtt még abban a kitüntetésben részesült, hogy az ön nevét viselheti, mégis, meg kell mondanom, azon az estén szinte sajnáltam különös szerencsémet.

Hogy olyan ember élhet a föld kerekén, aki bármilyen elképzelhető körülmények között is sajnálja Dombey leereszkedő pártfogását, az olyan erkölcsi rendkívüliség volt, amit Dombey úr egyszerűen nem tudott felfogni. Ezért tehát növekedő méltósággal kérdezte:

- És ugyan miért, Carker?

- Attól tartok - felelt a bizalmi férfiú -, Dombeyné asszony amúgy sem mutatott sok hajlandóságot irántam, de hiszen az én állásomban levő ember nem is igen várhatja olyan hölgytől, aki már természeténél fogva büszke, és akihez ez a büszkeség annyira illik is, attól tartok, ismétlem, hogy Dombeyné asszony nem egykönnyen bocsátja meg ártatlan szerepemet abban a társalgásban. Gondoljon arra, hogy az ön haragja igazán nem csekélység, és ha valaki magára vonja harmadik személy jelenlétében...

- Carker - szólt közbe Dombey dölyfösen -, azt hiszem mégiscsak engem kell tekintenie elsősorban.

- Ó, hát lehet afelől kétség? - felelt Carker türelmetlenül, mint aki közismert és tagadhatatlan tényt állít.

- Úgy képzelem, Dombeyné asszony csak másodsorban jöhet tekintetbe, ha mindkettőnkről egyszerre esik szó - folytatta Dombey. - Így van?

- Hogy így van-e? - felelte Carker. - Vagy talán ön nem tudja mindenkinél jobban, hogy ezt még kérdezni is fölösleges?

- Akkor hát remélem, Carker, hogy azt a sajnálatot, amelyet amiatt érez, hogy Dombeyné asszony nemtetszését magára vonta, meglehetősen ellensúlyozhatja ama elégtétel, hogy az én bizalmam és jó véleményem viszont az öné marad.

- Nemtetszését csakugyan elég szerencsétlen voltam magamra vonni. Kifejezte ezt Dombeyné asszony ön előtt is?

- Dombeyné asszony többféle véleményének is kifejezést adott - felelte Dombey fenséges hidegséggel és közönnyel -, amelyekben nem osztozom, s amelyeket nem vagyok hajlandó sem vitatni, sem ismételni. Egy ideje, mint már mondtam önnek, a családi életben szükséges tisztelet és alázatosság néhány követelményével ismertettem meg Dombeyné asszonyt, amelyekhez ragaszkodni a leghatározottabban szükségesnek tartom. Arról nem tudtam Dombeyné asszonyt meggyőzni, hogy e pontokra vonatkozólag magatartását tanácsos volna haladéktalanul megváltoztatnia, részint a saját békessége és jóvolta, részint az én tekintélyem kedvéért; ugyancsak tudtára adtam Dombeyné asszonynak, ha ismét szükségesnek látnám, hogy megfeddjem és kifogást emeljek, akkor véleményemet önnel, mint bizalmi emberemmel hozatnám tudomására.

Carker tekintetébe egyszerre egy ördögi fény villant, s úgy csapott oda arra a képre a feje fölött, mint a villámcsapás.

- És ezért, Carker, habozás nélkül kimondom, hogy szándékomat meg is akarom valósítani. Nem vagyok az az ember, akivel tréfálni lehet. Dombeyné asszonynak meg kell értenie végre, hogy az én akaratom törvény, és egyetlen kivételnek sem adhatok helyet. Ön, Carker, majd lesz olyan jó, és vállalkozik erre a küldetésre, amelyet, minthogy én utasítom, nem talál elfogadhatatlannak, remélem, bármilyen sajnálkozásra célzott is udvariasan az előbb... és mindezért természetesen hálával tartozom Dombeyné asszony nevében önnek; bizonyos vagyok benne, éppoly pontosan hajtja végre ezt a megbízást is, mint már megszoktam öntől.

- Nagyon jól tudja - felelte Carker -, hogy csak parancsolnia kell.

- Tudom - felelt Dombey fenséges és helyeslő mozdulattal -, hogy önnek csak parancsolnom kell. Ebben az ügyben föltétlenül előbbre kell jutnom. Dombeyné asszony mindenesetre olyan hölgy, akit kiváló tulajdonságai sok tekintetben arra képesítenek, hogy...

- Még az ön választásának is becsületére váljék - sugalmazta Carker, hízelgő mosolygással tárva elő fogsorát.

- Nos, igen, ha már ön olyan szíves, hogy ezt a szót használja - szólt Dombey ünnepélyesen -, jóllehet jelenleg nem úgy tapasztalom, mintha Dombeyné asszony annyira becsületére válnék a választásomnak, mint illenék. Dombeyné asszonyban van némi ellenkezési szellem, amelyet ki kell tépni gyökerestül, meg kell törni akármi módon. Dombeyné asszony, úgy látszik, nem érti - folytatta Dombey erős hangon -, hogy a velem való szembeszállás puszta gondolata is szörnyű képtelenség.

- Mi a Cityben jobban ismerjük önt - szólt közbe Carker füléig húzódó mosollyal.

- Önök jobban ismernek. Remélem. Hanem azt az igazat el kell mondanom Dombeyné asszonnyal kapcsolatban, bármennyire is ellentétben álljon azóta tanúsított és nagyjából változatlan magatartásával: amikor elégedetlenségemnek és elhatározásomnak kifejezést adtam előtte, mégpedig némi szigorúsággal, figyelmeztetésem határozottan nagy hatást tett rá. - Dombey úr leírhatatlan súllyal és önteltséggel mondta el ezt, majd így folytatta: - Az volna tehát az óhajom, legyen olyan szíves, tudassa Dombeyné asszonnyal, hogy kénytelen vagyok megbeszélésünket újra emlékezetébe idézni, mivel némi meglepetéssel tapasztalom, hogy még nem tette meg kellő hatását, továbbá követelnem kell, hogy magatartását az előbb jelzett utasításokhoz szabja. Mondja meg neki, hogy viselkedésével nem vagyok megelégedve, sőt rendkívül elégedetlen vagyok vele, és ha így folytatódik, hamarosan kényszerítve leszek, hogy önt még kevésbé szívesen látott és még világosabb üzenetek vivője gyanánt alkalmazzam, és ha nem mutat annyi józan észt és helyes ítéletet, hogy kívánságaimhoz alkalmazkodjék, mint az első Dombeyné asszony és, merem állítani, más hölgy is az ő helyében.

- Az első Dombeyné nagyon boldogan élt, ugye?

- Az első Dombeynénak nagyon sok józan esze volt - felelte Dombey úr, úriemberhez méltó elnézéssel szólva a halottról -, és igen helyes ítélőképessége.

- Gondolja, hogy Dombey kisasszony hasonlít édesanyjához? - kérdezte Carker.

Dombey úr arca egyszerre elsötétült. A bizalmi ember pedig éles tekintettel figyelte.

- Azt hiszem, fájdalmas tárgyhoz közeledtem - szólalt meg most Carker lágy, bűnbánó hangon, ami oly kevéssé egyezett szemének átható pillantásával. - Kérem, bocsásson meg. Érdeklődésem hevében elfelejtem, hogy a gondolatok mihez fűződnek. Bocsásson meg, kérem.

De akármit mondott is, éles szeme nem kevésbé élesen vizsgálta tovább Dombey lehajtott fejét, utána pedig különös, győzelmes tekintetet vetett a képre a falon, mintha tanúnak akarta volna hívni, hogy lám ismét oda viszi, ahová akarja, de a java még most következik.

- Carker - folytatta most Dombey, tekintetét ide-oda jártatva az asztalon, miközben némileg megváltozott hangon gyorsabban beszélt, és ajka egészen elhalványodott -, igazán nincs oka mentegetődzésre. Téved. A gondolatkapcsolat a szóban forgó tárggyal függ össze; nem pedig a múlt emlékeivel, mint ön feltételezi. Én nem helyeslem Dombeyné asszonynak lányom iránt tanúsított viselkedését.

- Bocsásson meg, kérem - felelte Carker. - Nem egészen értem.

- Értse meg tehát, kérem, hogy ezt mint határozott kifogást közölheti... fogja közölni Dombeyné asszonnyal. Kérem, legyen szíves tudtára adni, hogy ez a tüntető ragaszkodás a lányhoz nekem határozottan kellemetlen. Alkalmas arra, hogy feltűnővé váljék. Alkalmas arra, hogy szembeállítsák azt, kettőnk iránti viselkedését szembeállítsák. Lesz olyan szíves, és adja világosan tudtára, hogy az egész dolog ellenemre van, és elvárom, hogy tekintetbe is vegye ezt a kifogásomat. Lehet, hogy Dombeyné asszony részéről komoly a ragaszkodás; az is lehet, hogy csak szeszélyét követi, vagy éppen ellenemre akar cselekedni, de bárhogyan is legyen, kifogásolom. Ha Dombeyné asszony érzése komoly, kevésbé kellene haboznia, hogy ennek a tüntetésnek véget vessen, mert semmi ilyennel nem használ lányomnak. Ha feleségemnek olyan sok fölösleges ragaszkodás és kötelességérzet marad szívében, ám legyen, ruházza arra, akire akarja, de először a nekem járó engedelmességet követelem! Carker - folytatta aztán Dombey úr, hirtelen megfékezve magát a szokatlan szenvedélyességben, és visszaesett a tőle megszokott tekintélyes hanghordozásba -, arra kell kérnem, hogy ezt a pontot ki ne hagyja, vagy ne surranjon rajta át felületesen, hanem tekintse megbízása egyik rendkívül fontos részének.

Carker úr meghajtotta a fejét, majd felemelkedett az asztaltól és kezét sima állához emelve, elgondolkozva állt a tűz elé; onnan nézett aztán Dombey úrra, gonoszul, mint a régi templomok vízköpő szörnyein látni, félig emberi, félig állati arcokon, vagy régi kutak vigyorgó emberfejein. Dombey úr fokonként visszanyerte szokott nyugalmát, és magas méltósága tudatában, érzéseit lassan lehűtve, egyre merevebbé vált, s a papagájt kezdte nézni, amint ide s tova ugrált nagy jegygyűrűjében.

- Bocsánat - szólalt meg most Carker némi szünet után, azzal hirtelen visszaült a székére, és odahúzta Dombeyval szembe -, valamit azonban tudni szeretnék, Dombeyné asszony sejti-e vajon, hogy ön esetleg megint engem használ elégedetlenségének kifejezéséhez eszközül?

- Tudja - felelt Dombey. - Már említettem önnek.

- Igaz - szólt Carker hirtelen. - De miért tudja?

- Miért! - ismételte Dombey, nem minden habozás nélkül. - Azért, mert megmondtam neki.

- Jó. De miért mondta meg? - Látja - folytatta Carker mosolyogva, s bársonyos kezét odatette Dombey úr karjára, ahogy a macska behúzott karmú talpát -, ha tökéletesen értem, mit kíván, sokkal valószínűbb, hogy hasznára lehetek, és meglehet az a jó szerencsém, hogy eredményesen szolgálhatom önt. Azt hiszem, csakugyan értem önt. Nem vagyok olyan szerencsés, hogy Dombeyné asszony jó véleménnyel volna rólam. Az én helyzetemben nem is várhatom el, csupán a kész ténnyel számolhatok: jó véleményét nem nyerhetem meg.

- Valószínű, hogy nem.

- Következésképpen, ha ön ezeket az üzeneteket általam küldi Dombeyné asszonynak, ezáltal számára még kellemetlenebbekké válnak.

- Nekem úgy tetszik - felelt Dombey büszke tartózkodással, de egy kissé zavartan -, hogy Dombeyné asszonynak e tárgyra vonatkozó nézetei nem alkotják lényeges részét az ügynek. Egyébként meglehet, hogy igaza van.

- De bocsánat, nem értem-e önt félre, ha azt gondolom, hogy ön alkalmas eszközt lát bennem Dombeyné asszony büszkeségének megalázására? A büszkeség szót úgy használom, mint olyan sajátságot, amely kellő korlátok közt csak díszére és előnyére válhatik olyan hölgynek, aki magasan áll szépségben és műveltségben. Továbbá bennem lát módot, hogy nem akarom azt mondani, megbüntesse, hanem rábírja arra az alázatosságra, amelyet ön tőle oly természetesen és jog szerint megkövetel.

- Mint jól tudja - felelt Dombey -, nem szokásom ilyen bő magyarázatát adni semmiféle cselekedetemnek, de azért nem mondok ellent. Ha önnek talán kifogása lenne a dolog ellen, az természetesen egészen más, és ha egyszerűen jelzi, hogy kifogása van, az nekem teljesen elég. De nem föltételeztem, megvallom, hogy bármi bizalmas dolog, amellyel önt megbízom, lealázhatná...

- Ó! Lealázhatna! - kiáltott fel Carker. - Engem, az ön szolgálatában!

- Vagy pedig, hogy ferde helyzetbe hozhatná önt.

- Ferde helyzetbe! - kiáltott újra Carker. - Büszke leszek, boldog, ha az öntől nyert bizalmas utasítást végrehajthatom. Nem tagadom, szerettem volna talán, ha nem leszek kénytelen annak a hölgynek, akinek készségesen rakom lába elé alázatos hódolatomat, hiszen az ön felesége, több okot adni a haragra; azonban, természetesen, az ön kívánsága az elsőbbrendű. Azonkívül remélem, ha Dombeyné asszony belátja tévedéseit, amelyek azt merném mondani, helyzete újszerű voltából erednek, nem tekinti másnak szerepemet ez ügyben, mert hiszen az én távoli és az övétől oly különböző helyzetem többnek aligha adhat teret, mint egy parányát az ön iránt érzett tiszteletemnek és hogy az ön kedvéért kész vagyok minden más szempontot feláldozni; mindez a tisztelet és áldozatkészség pedig osztályrészéül juthat neki is, ha minden félreértés elsimul.

Dombey úrnak ebben a pillanatban megint úgy tetszett, mintha feleségét látná, amint kinyújtott kezével az ajtóra mutat, és bizalmi emberének behízelgő, lágy hangján keresztül szavának visszhangját hallaná: "Semmi sem tehet egymás számára idegenebbekké bennünket ezentúl, mint amilyenek már vagyunk!" Hanem azért elűzte magától ezt a képzelődést, és elhatározásában rendületlenül ennyit mondott: - Kétségkívül.

- Egyéb? - kérdezte Carker, előbbi helyére húzva a székét, mert mindeddig ugyancsak keveset ettek még a reggeliből és a feleletre várt, mielőbb leült volna.

- Semmi, ezenkívül. Kérem azonban, Carker, jegyezze meg, hogy a Dombeyné asszonynak szóló üzenet nem engedhet válasznak helyet. Nagyon kérem, ne hozzon nekem tehát semmiféle választ. Dombeyné asszonynak már tudtára adtam, hogy nem tartom magamhoz méltónak az alkudozást és egyezkedést már letárgyalt dolog felől, és elhatározásom megmásíthatatlan.

Carker úr jelezte, hogy teljesen érti a megbízatását, ekkor a tőlük telhető legjobb étvággyal hozzáláttak a reggelihez. Kellő időben a Köszörűs is megjelent, s egy pillanatra le nem vette gazdája arcáról a szemét, az egész időt tisztelettel vegyes borzalomban töltve el ura közelében.

Amint a reggelit befejezték, Dombey úr lovát újra elővezették; Carker úr szintén lóra ült és együtt indultak el a City felé.

Carker úr pompás hangulatban volt, és sokat beszélt. Dombey úr pedig uralkodói arccal fogadta Carker csevegését, mint aki elvárhatja, hogy mulattassák, és hellyel-közzel maga is beleereszkedett néhány szó erejéig a társalgásba. Így lovagoltak aztán, elég szembetűnően mutatván, melyikük kicsoda. Dombey úr igen hosszúra hagyott kengyelszárral, és nagyon lazán fogott gyeplővel lovagolt, s igen ritkán alázkodott meg annyira, hogy letekintsen az útra, ahol a lova haladt. Így történt, hogy a ló, amint hirtelen gyorsabb ügetésbe fogott, egy kiálló kőben egyszerre megbotlott, lovasát ledobta, keresztülhengeredett rajta, és vaspatkós lábával erősen kapálva, megrúgta.

A gyors eszű, biztos kezű Carker kitűnő lovas volt. Egy pillanat alatt lepattant a nyeregből, a küszködő állatot talpra segítette, és kantárszáron ragadta. Ha nem ez történik, Dombey úr bizalmas reggeli nyilatkozata az utolsó lett volna életében. Carker ekkor, a cselekvés gyorsaságától és izgalmától pirosan odahajolt ájult főnöke fölé, hogy valamennyi foga kilátszott, és ezt suttogta: - Most aztán elég okot adtam Dombeyné asszonynak a haragra: ha tudná!

Mivel Dombey úr eszméletlen volt, s arca és feje is vérzett, útjavító emberek segítségével, Carker felügyelete alatt, elvitték egy közeli kocsmába, ahol aztán egyszerre több orvos vette körül, akik valami titkos ösztönüktől vezettetve, egymás után sereglettek oda igen gyorsan, mint a keselyűk gyűlnek össze, amikor egy teve elhull a sivatagban. Némi vesződség után eszméletre térítették, majd azt kezdték vizsgálni, tulajdonképpen miben is áll a sérülése? Az egyik seborvos a szomszédságból azt mondta, hogy lábszártörés és a kocsmárosnak szintén ez volt a véleménye; de a két másik, akik jóval távolabb laktak, és csak véletlenül jártak a környéken, oly önzetlenül támadták meg ezt a véleményt, hogy végre is eldöntötték, hogy a beteg zúzódást szenvedett, ugyan, de csonttörést nem, legfeljebb talán egy borda vagy ilyesmi tört el, úgyhogy megfelelő gondossággal még estének előtte haza lehet szállítani. Amint a sérüléseket bekötötték, ami elég hosszan tartó művelet volt, és végre pihenni hagyták a beteget, Carker úr lóra pattant és elvágtatott, hogy a hírt megvigye haza.

Carker arca ravaszságot és kegyetlenséget tükrözött - noha vonásaira nézve meglehetősen szabályos arc lett volna -, azonban most látszott a leggonoszabbnak, amikor erre az útra indult; s a lelkében levő álnok és kegyetlen gondolatok világosan kiütköztek rajta: inkább távoli lehetőségek sejtelmei, semmint valóságos célok és tervek; s talán ezért vágtatott úgy, mintha férfiak és asszonyok elleni vadászatra indult volna. Amint aztán népesebb utcákba ért, megvonta a féket és meglassította pejkója járását, s kényesen léptetett tova, mint rendesen, közben úgy elrejtőzött sima, csöndes, lapuló modora és elefántcsont fényű mosolya mögé, amennyire csak lehetett.

Egyenesen Dombey úr háza elé lovagolt, leszállt a kapunál és kérte, hogy Dombeyné asszony igen fontos ügyben fogadja őt. Az inas, aki bevezette Dombey úr szobájába, rövidesen azzal tért vissza, hogy Dombeyné asszony nem szokott látogatókat fogadni ilyen órában; az inas egyszersmind bocsánatot kért, hogy ezt nem említette meg az előbb.

Carker úr elkészült a rideg fogadtatásra, és most egy névjegyre csak annyit írt, hogy kénytelen sürgetően kérni kihallgatást, és semmi esetre sem tenné ezt másodízben is (ezt aláhúzta), ha nem volna bizonyos abban, hogy a dolog fontossága kielégítően igazolja. Néhány perc múlva Dombeyné asszony komornája lépett be, és fölvezette Carker urat a reggelizőszobába, ahol Florence és Edith ült együtt.

Még sohasem látta Edithet ennyire szépnek. Bármennyire csodálta arca és alakja kecsességét, és bármilyen frissen élt is képe Carker érzékies képzeletében, sohasem gondolta, hogy akár félig ilyen gyönyörű.

Edith gőgösen fordult feléje, amint ott állt a küszöbön; a férfi azonban Florence-re nézett, igaz, hogy csak addig, amíg fejét lehajtva belépett. Az újonnan nyert hatalom ott tükröződött arcán, és diadalát tetézte, hogy Edith tekintete szinte elgyengülve és bizonytalanul hanyatlott előtte a földre, mikor fogadására félig felemelkedett.

Carker úr nagyon sajnálta, Carker úr rendkívül boldogtalan volt; el sem tudta mondani, milyen végtelenül nehezére esett az, hogy neki kell hírt hoznia egy igen csekély balesetről. Kérte Dombeyné asszonyt, hogy őrizze meg a nyugalmát. Becsületére mondja, aggodalomra nincsen ok. De Dombey úr...

Florence hirtelen felsikoltott, Carker úr azonban nem őt nézte, hanem Edithet. Edith csitította és nyugtatta a lányt, ő nem sikoltott fel ijedtében. Ó, nem!

- Dombey urat lovaglás közben baleset érte. Lova megcsúszott és levetette.

Florence rémülten felkiáltott: - Bizonyára súlyosan megsebesült; meghalt!

Nem, Carker úr becsületére mondta, hogy noha Dombey úr csupán elkábult, csakhamar magához tért, és igazán nincs veszedelemben. Ha ez nem így volna, ő, a szerencsétlen betolakodó, sohasem merte volna megkockáztatni, hogy Dombeyné asszony színe előtt megjelenjen. Ünnepélyesen biztosítja, hogy ez az igazság.

Mindezt úgy mondta, mintha Edithnek felelne, és nem Florence-nek; tekintete és mosolya Edithnek szólt egyedül.

Aztán elmondta, hol ápolják most Dombeyt, és arra kérte Edithet, bocsásson kocsit a rendelkezésére, hogy hazahozhassa.

- Mama, úgy szeretnék én is odamenni - rebegte Florence könnyes szemmel.

Carker úr, szemével Edithen, titkon hunyorított, és nemet intett a fejével. Látta, mennyire küzd Edith, mielőtt szép szemével válaszolna neki, de Carker úr kierőszakolta a választ - megmutatta neki, hogy akarja a választ, máskülönben beszélni fog, és vérig sebzi Florence szívét -, így hát Edith mégiscsak válaszolt. És mikor Edith mégis elfordította tekintetét, Carker szakasztott úgy pillantott rá, mint ma reggel arra a képre.

- Azt az utasítást kaptam - folytatta aztán -, hogy az új kulcsárnőt, gondolom, Pipchinné a neve...

Semmi sem kerülte el a figyelmét. Rögtön látta, hogy ez a házvezetőnő is csak újabb sértés Dombey részéről a felesége irányában.

- ...értesíteni szíveskedjék valaki, hogy Dombey úr kívánsága az, hogy a földszinten levő lakosztályán készítsék el az ágyat számára, mivel azokat a szobákat jobban szereti. Most pedig azonnal visszatérek Dombey úrhoz. Arról nem is szükséges talán biztosítanom önt, asszonyom, hogy a lehető legnagyobb figyelemmel voltunk Dombey úr kényelme iránt és hogy a legodaadóbb gond veszi körül. A legkisebb aggodalomra sincs ok. Higgye el, asszonyom, teljesen nyugodt lehet.

Aztán meghajolva, a legtüntetőbb hódolat és nyájasság jelei közt hagyta el a szobát; majd Dombey úr szobájába visszatérve úgy rendelkezett, hogy kocsit küldjenek utána a Citybe, aztán lóra ült és odalovagolt. Útközben nagyon komolynak látszott, nagyon komoly volt az irodában, és nagyon komoly maradt a kocsiban, míg Dombey úrért elhajtatott. Csak Dombey pamlaga mellett változott vissza a megszokott Carkerré, és emlékezett meg fogairól.

Szürkülettájban Dombey urat heves fájdalmak közepette kocsiba tették. Egyik oldalán vánkosokkal, köpenyegekkel támogatták föl, a másikon pedig bizalmas embere ült mellé támaszként. Mivel a rázkódástól óvni kellett, jóformán csak lépésben haladtak, amire hazaértek, egészen besötétedett már. Pipchinné asszony keserűen és mérgesen, s mint az egész háznép, meg nem feledkezve a perui bányákról, az ajtóban fogadta gazdáját, ecetes szavakkal frissítgetve és serkentve a cselédséget, miközben a gazdát szobájába szállították. Carker úr ott maradt Dombey mellett, amíg csak le nem fektették, és mivel Dombey úr kijelentette, hogy semmiféle női látogatót nem fogad, a háztartása élén álló tiszteletre méltó női szörnyetegen kívül, Carker úr még egyszer tiszteletét tette Dombeyné asszonynál, hogy hírt vigyen neki ura és parancsolója állapotáról.

Edithet újra Florence társaságában találta, és ekkor nyugtató szavait megint Edithhez intézte, mintha ezt a szerető szív legkegyetlenebb aggodalmai marcangolnák. És oly komoly volt Carker úr ebben a hódolattal teljes együttérzésben, hogy búcsúzás közben - futó pillantással Florence-re - odáig merészkedett, hogy megfogja Edith kezét, és fölébe hajolva megérintse ajkával.

Edith nem vonta el kezét, sem oda nem csapott vele a nyájas arcba, bár arca lángba borult, szeme szikrákat vetett, és egész alakja megfeszült. Hanem aztán, mikor egyedül maradt szobájában, úgy odavágta kezét a márványkandalló párkányához, hogy attól az egyetlen ütéstől felhasadt, és kifröccsent belőle a vér. Aztán eltartotta magától, mintha legszívesebben a tűzbe vetette volna, hogy hamuvá égjen.

Mélyen az éjben még mindig ott ült egyedül a hamvadó tűz előtt, komor, fenyegető szépségében, és nézte az árnyakat, melyek olyanok voltak, mintha az ő gondolatai váltak volna kézzelfoghatókká, és vetődtek volna a falra. Bármilyen sértések és bántalmak, méltatlan támadások, várható események előrevetett fekete árnyékai lobogtak előtte homályos és óriási alakban, aki mindezt ellene hajszolta seregestül, mit sem változott. És ez a valaki a férje volt.

NEGYVENHARMADIK FEJEZET
A virrasztók

Florence már régen fölébredt álmaiból, szomorúan nézte az atyja és Edith közti elhidegülést; látta, mint romlik viszonyuk napról napra, miközben egyre mérgesedik köztük az elkeseredés. Minden nap tapasztalata mélyítette azt az árnyékot, amely reményeire és szeretetére borult; fölkeltette benne a kis időre elszunnyadt régi bánatot, és még jobban megnehezítette elviselését.

Nehéz sors volt ez - ne érezze soha senki úgy, mint Florence, milyen nehéz! - hogy egy ilyen igaz és őszinte lélek természetes ragaszkodásának mind nagyobb kínszenvedéssé kellett válnia, és a gyöngéd, pártfogó szeretetet és gondoskodást mellőzésnek, visszautasításnak kellett felcserélnie. Nehéz sors volt ez, oly mélyen érző szívével érezni mindezt, és a viszonzott szeretet boldogságát nem érezni sohasem. De még ennél is nehezebb volt, amikor arra kényszerült, hogy atyjában, vagy Edithben kelljen kételkednie, holott Edith olyan szeretettel bánt vele és olyan drága volt a számára; s amikor éreznie kellett, hogy mindkettőjük iránt való szeretetében annyi a félelem, bizalmatlanság és döbbenet.

És Florence most mégis úgy kezdett érezni; ezt a feladatot, mintha lelke tisztasága rótta volna rá, mint kötelességet, amely elől menekülnie nem lehet. Látta atyját, milyen hideg, makacs Edith irányában, éppúgy, mint vele szemben; keménynek látta, zordnak és hajthatatlannak. Lehetséges volna-e, kérdezte könnyek között mintegy önmagától, hogy az ő édesanyja is ilyen bánásmódban részesült, és talán így hervadt el lassan, és így is halt meg?

Aztán meg arra gondolt, milyen büszkén és dölyfösen viselkedik Edith mindenki mással; milyen lenézően bánik édesatyjával, és mennyire távol tartja magától. Eszébe jutott az is, amit Edith hazatérésük estéjén mondott, és egyszerre úgy tűnt föl neki, mintha vétkeznék azzal, hogy olyan valakit szeret, aki atyja iránt oly ellenségesen viselkedik; atyja pedig tudván ezt, szobája magányában bizonyára úgy gondol rá, mint természetellenes érzésű gyermekre, s most ezt az új sérelmet hozzáadja a fájdalmas régihez, hogy születése óta sohasem tudta megnyerni szeretetét. Edith legközelebbi nyájas szava, kedves tekintete aztán úgy tüntette fel e gondolatokat Florence előtt, mint a legsötétebb hálátlanságot; mert hiszen ki volt Edithen kívül, aki Florence magányos, csüggedő, bús szívét felemelte, és az elhagyatott, megsebzett leányka számára a legjobb vigasztalónak bizonyult! És Florence most, gyöngéd lelkének kettős vágyakozásában, mind a kettő miatt szenvedett: mind a kettőjük boldogtalanságát érezte, és attól félt, hogy egyikük iránt sem teljesítette a kötelességét. Így aztán szeretetének kitáguló s mind a kettőt egybeölelő nagyságában, Edith oldalán többet szenvedett, mint amikor egymaga takargatta megosztatlan titkát a szomorú házban, és gyönyörű szép új mamája még nem sugározta rá fényét.

Mindazáltal egy rendkívüli szenvedéstől Florence mégis megkímélődött. Azt a legkevésbé sem gyanította, hogy Edith iránta érzett szeretetével csak növelte közte és atyja között a szakadékot, vagy hogy ez a szeretet atyjának új okot szolgáltat az ellenszenvre. Ha Florence-nek sejtelme is lett volna, hogy szeretetének ilyen következménye lehet, milyen fájdalmat kellett volna éreznie akkor, milyen áldozatra lett volna képes ez a szegény, szerető szívű leány; milyen biztosan és sebesen elsuhant volna az elé a nagyobb atya elé, aki nem utasítja vissza gyermekeinek szeretetét, nem taszítja el megfáradott, megtört szívüket - az ég tudja azt! De hát másképpen volt, és így volt jól.

Egyetlen szó sem esett többé Edith és Florence között erről a tárgyról. Edith azt mondta egyszer, hogy közöttük erre nézve olyan mély a szakadék és a némaság, mint amilyen mély maga a sír; és Florence érezte, hogy Edithnek igaza van.

Ilyen helyzet közepette történt, hogy Florence édesatyját szenvedően, sebesülten hozták haza; s komoran vonult vissza lakosztályába, ahol csupán a cselédek ápolták, Edith nem közeledett hozzá, más társasága, barátja nem is volt Carkeren kívül, aki éjfélnél előbb sohasem távozott.

- No, ugyancsak szép kis társaság ez a Carker úr, Floy kisasszony - szólt Susan Nipper. - Drágalátos jómadár! Csak annyit mondok, ha bizonyítványt akar magának kiállíttatni, jó lesz, ha énhozzám nem fordul érte, annyit mondhatok!

- Kérlek, ne, édes Susan!

- Hát hiszen nagyon szép az, hogy a kisasszony azt mondja: "Kérlek! ne!" - felelt Nipper igen nagy hévvel. - Hanem igazán, már megkövetem a kisasszonyt, bizony odajutottunk, hogy az embernek minden csepp vére gombostűvé meg varrótűvé válik, és úgy áll tővel-heggyel össze az erében! Ne tessék engem félreérteni, kisasszony, én nem akarok egy árva szót sem szólni a kisasszony mostohamamája ellen, aki velem mindig úgy bánik, ahogy úrihölgyhöz illik, noha egy kicsit nagyon fenn van, bizony, azt meg kell vallanom nem mintha ezellen nekem bármi kifogást is szabad volna tennem, hanem aztán ami a Pipchinnéket illeti, akiket hozzá még a nyakunkba raknak, s aki úgy áll őrt a kisasszony papájának az ajtaja előtt, mint a krokodil (még hálásak lehetünk, hogy legalább tojást nem rak!), hát akkor azt kell mondanom, bizony, ami sok, az sok!

- Papának igen jó véleménye van Pipchinnéről - felelte Florence -, és teljes joga van, hogy maga válassza meg a házvezetőnőjét, jól tudod. Ezért kérlek, ne beszélj így!

- Jól van hát; ha a kisasszonynak azt tetszik parancsolni, hogy ne beszéljek így, hát sohasem teszem többé, hanem annyi bizonyos, hogy Pipchinnét, ha látom, akár éretlen piszkébe harapnék.

Susan rendkívüli lendülettel és a szokottnál is kevesebb szünetjelző írásjellel beszélt ezen az estén, amikor Dombey urat sebesülten hozták haza; Florence ugyanis leküldte, hogy atyja állapota felől érdeklődjék, és Susan kénytelen volt az üzenetet halálos ellenségének, Pipchinnének átadni; ez pedig, anélkül, hogy azt Dombey úrnak továbbította volna, saját kútfejéből szedett szavakkal küldte el Susant. Susan Nipper ebben nagy elbizakodottságot látott a perui bányák példaszerű áldozatának részéről, valamint sértést kisasszonyával szemben, amit meg nem bocsátott volna, és ilyenformán nyomós oka volt a nagy méltatlankodásra. Egyébként is nagyon bizalmatlan és gyanakodó volt már az esküvő óta; mert mint általában, akiknek lelkében erős és őszinte ragaszkodás nőtt nagyra az övéknél magasabb társadalmi fokon álló valaki irányában, Susan is féltékenykedett. Féltékenysége természetszerűen fordult Edith ellen, akivel most osztoznia kellett, mert kettejük közé lépett. Susan ugyan őszinte boldogsággal és büszkeséggel látta, hogy kisasszonya a régi mellőzött helyzetből most megfelelő helyére került, és atyja gyönyörű második feleségének barátnőjévé és pártfogoltjává vált, mégsem tudott átadni semmit a maga uralmából a szép második asszonynak a kétely és ellenségeskedés homályos érzése nélkül, amire a tárgyilagos lány jó szeme az új úrnő büszke, szenvedélyes természetében talált igazolást. Az esküvő óta a háttérből, ahova Susannak természetesen vissza kellett vonulnia, azzal a határozott meggyőződéssel nézte a házban történő dolgokat, hogy Dombeyné asszonytól semmi jó nem telik ki; hanem azért minden alkalmat gondosan megragadott annak a kijelentésére, hogy Dombeyné asszony ellen egy szó kifogása nincsen.

- Susan - szólalt meg most Florence, aki elgondolkodva ült asztalánál. - Ma este nem lesz szükségem semmire.

- Ó, Floy kisasszony - felelt Nipper -, az bizonyos, sokszor kívántam már vissza azokat a régi időket, amikor még sokkal későbbi órákban is itt virrasztottam a kisasszony mellett, és sokszor elnyomott az álom a fáradtságtól, csak a kisasszony maradt ébren, mint a bagoly, de hát most már mostohamamák járnak be a kisasszonyhoz esténként, és ülnek le itt a kisasszonnyal, bár én magam nagyon örülök neki, nagyon örülök. Isten ments, hogy csak egy szót is szóljak ellene.

- Sohasem fogom elfelejteni, Susan, ki volt az én hűséges társam, mikor senki más nem állt mellettem - felelt Florence gyöngéden -, soha! - és ezzel feltekintett, átölelte egyszerű jó barátnője nyakát, és odavonta arcát, megcsókolta, és úgy kívánt neki jó éjszakát, ami Nipper kisasszonyt egyszerre úgy ellágyította, hogy sírva fakadt.

- Most pedig, drága, aranyos Floy kisasszony, hadd menjek le ismét megnézni, hogy van a papája, úgyis tudom, hogy nincs a kisasszonynak nyugta miatta; hadd menjek hát az ajtajáig, legalább magam kopogtathatok be.

- Nem - mondta Florence -, eredj és feküdj le. Holnap reggel úgyis hallunk hírt. Reggel majd magam kérdezősködöm. Mama bizonyosan lent járt - tette hozzá Florence, de egészen belepirult, mert igazában nem remélhette -, vagy talán most is ott van. Jó éjszakát!

Susan sokkal meghatottabb volt, semmint a véleményét nyilvánítsa annak valószínűségéről, hogy Dombeyné asszony talán ott van a férje mellett, ezért hát szó nélkül vonult vissza. Florence pedig, amint egyedül maradt, két karjára borult, mint annak előtte olyan sokszor, és szabad folyást engedett könnyeinek. A családi békétlenség és boldogtalanság nyomorúsága; a remény végső megsemmisülése, hogy atyja szívéhez valaha közelebb kerülhessen, atyját és Edithet illető félelmei és kétségei, ártatlan szívének mindkettőjükhöz való vonzódása, az új fordulat okozta nehéz csalódás és bánat, amely a fényes remények látomása és ígérete volt nemrég; mindez most egyszerre megrohanta lelkét, és záporként indította meg a könnyeit. Anyja és öccse meghalt; atyja fagyos iránta; Edith meg atyjával helyezkedett szembe, és elvetette magától, de mivel ő megszerette Edithet, ez pedig őt, Florence-nek úgy tetszett, mintha szeretete sohasem nyerhetne boldogulást, bárhová is forduljon. Ezt a csüggesztő gondolatot aztán csakhamar elhallgattatta magában, hanem elindítói sokkal erősebbek és igazabbak voltak, semhogy megszabadulhatott volna tőlük, és megkeserítették éjszakáját.

Elébe tárult megint - mint ahogy ott volt előtte egész nap - atyja képe is, amint ott fekszik, sebesülten és szenvedőn, egyedül a szobájában; azok közül, akik a legközelebb állnak hozzá, nincs körülötte senki, s úgy tölti az éjszaka hosszú óráit magányos kínlódásban. Egyszerre egy ijesztő elképzelés - nem volt ugyan új - megrázta egész testében, és arra kényszerítette, hogy imádkozva kulcsolja össze kezét - rémülete, hogy hátha atyja meghal, anélkül, hogy őt látná, vagy csak a nevét is kiejtené. Felindult lelkiállapotában arra gondolt - és megremegett - hátha még egyszer lelopódznék, és kísérletet tenne, hogy bejusson az ajtaján.

Kiment s a szobája előtt hallgatódzott. A ház csöndes volt, és minden fény kialudt. Milyen régen, régen is történt - gondolta -, amikor éjjelente odazarándokolt az ajtajához! Milyen régen, gondolt vissza, mikor egyszer éjfélkor bement atyja szobájába, az pedig visszavezette a lépcsőhöz!

Most pedig gyermeki szívvel, mint akkor régen - még a gyermeki szemének szelíd, félénk tekintete, még a vállára omló fürtös haja sem változott -, Florence, aki lánysága kora virágzásának szépségében is ugyanolyan idegen maradt atyja számára, mint csecsemőkorában -, Florence lesurrant a lépcsőn, hallgatódzva, és atyja ajtajához közeledett. Egy lélek se mozdult a házban. Az ajtó félig nyitva állt, hogy a friss levegő beáradjon, és benn olyan nagy volt a csend, hogy Florence tisztán hallotta a tűz pattogását, meg az óra ketyegését a kandallópárkányon.

Betekintett. Bent a szobában a házvezetőnő, gyapjútakaróba burkolódzva, mélyen aludt a tűz előtt. Az ajtó a kandalló meg a másik szoba között félig csukva volt és spanyolfalat húztak elébe; a szobában világosság égett, és odavetette fényét az ágyra. A teljes csendben Florence apja lélegzéséből hallhatta, hogy alszik. Ez adta bátorságát, hogy megkerülje a spanyolfalat, s benézzen a szobába.

Mikor az alvó arcát meglátta, úgy megdöbbent, mintha nem is várta volna, hogy látja. Valósággal földbe gyökeredzve állt, és ha atyja felébred, ott kellett volna maradnia előtte.

Az alvó homlokán vágás volt; haját bizonyosan megnedvesítették, mert csapzottan és kuszáltan terült szét a vánkoson. Fél karja kötésben pihent a takarón, arca pedig fehér, mint a fal. Nem is ezért gyökeredzett földbe a lába, nem is ezért maradt ott, miután meggyőződött, hogy atyja nyugodtan alszik. Valami egészen más miatt tetszett atyja olyan ünnepélyesnek előtte.

Florence még sohasem látta atyját szemtől szembe úgy - vagy talán csak képzelte? -, hogy atyja ne látta volna őt, s arcán ne ült volna a találkozás miatt érzett bosszúsága. Valahányszor atyjára nézett, minden reményének azonnal el kellett hervadnia, és félénk tekintetének a földet kellett keresnie szeretetlen, kemény, visszautasító ridegsége előtt. De most, amint ránézett, most életében először látta, hogy arcáról elvonult az a felleg, mely az ő gyermekkorát elsötétítette. Ehelyett a csendes, békés éjszaka uralkodott az arcán. Mintha úgy aludt volna el, áldást susogva Florence-re.

Ébredj, szívtelen atya! Ébredj most, komor ember! Az idő repül, és az óra haragos léptekkel közeledik! Ébredj!

Az alvó arcán nem látszott változás; és amint Florence megilletődve figyelte, a mozdulatlan vonások emlékébe idézték az elköltözöttek arcát. Azok is így pihentek; ilyen lesz majd az atyja arca is egyszer; ilyen lesz ő is, atyjának síró gyermeke, ki tudná megmondani, mikor; és ilyen lesz a szeretet, gyűlölet és közömbösség egész világa körülöttük! Ha ez az idő elkövetkezik, az apa is könnyebb szívvel fogadja, amit most Florence tenni készül, és ki tudja, talán magának Florence-nek is könnyebb.

Odalopódzott egészen közel az ágyhoz, és lélegzetét visszafojtva, lehajolt, óvatosan megcsókolta atyja arcát, aztán egy pillanatra odahajtotta a magáét melléje, karját pedig, amellyel megérinteni nem merte, odatette atyja nyaka köré a vánkoson.

Ébredj, balvégzetű ember, ébredj, míg itt van a közeledben! Az idő repül, az óra haragos lépéssel közeleg, lába már itt van a házban. Ébredj!

Lelkében imát rebegett, hogy áldja meg atyját az ég; lágyítsa meg szívét iránta, ha lehet; ha pedig nem, akkor bocsássa meg neki azt, amiben hibázott, magának pedig bocsássa meg ezt az imát, amely szinte véteknek tetszett előtte. Azután könnyektől elhomályosult szemmel odanézett még az ágyra, és félénken kiosont a szobából, keresztülment a másikon és eltűnt.

Most már alhatik atyja! Csak hadd aludjék, amíg akar. De ha majd felébred, keresse szemével azt a karcsú alakot, és adja isten, hogy ott találja maga mellett, amikor majd az óra eljön!

Nehéz és bánatos volt szegény Florence szíve, amikor ismét felment a lépcsőn. A csendes ház mintha komorabbá változott volna, mióta lejött. Az éj halotti csendjében látott álom a halál ünnepélyes voltát, meg az életet együtt jelképezte előtte. Cselekedetének titokzatossága és némasága titokzatossá, némává és nyomasztóvá változtatta az éjszakát magát is. Nem érzett hajlandóságot, szinte képtelen volt rá, hogy visszamenjen a szobájába. Azért befordulva a fogadótermek sorába, ahová a függönyökön át besütött a felhők közt bujkáló hold, lenézett a néptelen utcára.

A szél baljóslatúan zúgott. A lámpák lángja halovány volt és reszketett, mintha fáznának. Messzi csillogás derengett át az ég homályán, és a sejtelmes éjszaka nyugtalanul remegett, mint a haldoklók, akik zaklatott lélekkel távoznak a világból. Florence hirtelen visszaemlékezett, hogy egyszer, egy betegágy mellett virrasztva, figyelte ezt a vad időt, és tapasztalta hatását, mintha rejtett, természetes borzalom élt volna lelkében iránta. És most az idő valóban nagyon szomorú volt.

Mamája nem jött be szobájába ma este, talán ezért maradt fenn Florence olyan sokáig. Általános nyugtalanságában és attól az égő vágytól hajtva, hogy valakihez szólhasson, s ilyen módon megtörhesse a sötétség és némaság varázsát, Florence Edith hálószobája felé indult.

Az ajtó nem volt belülről bezárva, és könnyen engedett Florence habozó kezének. Meglepetve látta, hogy benn a szobában világosság van; de még jobban meglepte, amikor bepillantott, hogy Edith csak félig vetkőzött le; ott ült a tűz előtt, amely már teljesen lelohadt és kialudt. Merően tekintett maga elé a levegőbe; arcán, tekintetében, egész alakján, még abban a mozdulatban is, ahogy a szék karját fogta, mintha rögtön fel akarna pattanni helyéből, Florence olyan vad indulatot látott, hogy megrémült tőle.

- Mamám! - kiáltott fel. - Mi a baj?

Edith összerázkódott, aztán olyan megmagyarázhatatlan riadtsággal nézett Florence-re, hogy még jobban ráijesztett.

- Mamám! - kiáltott Florence, odasietve hozzá. - Édes jó mamám, mi a baj?

- Nem jól voltam - felelte Edith remegve, és még mindig olyan különösen nézett rá. - Rosszat álmodtam, édes szívem.

- Pedig még le sem feküdtél, mamám!

- Nem. Félig ébren álmodtam.

Vonásai lassan megenyhültek, és közelebb vonta Florence-et; s aztán ott, a lányka köréje fűződő karjaiban így szólalt meg gyöngéden suttogó hangon: - De hát az én kis madaram mit keres itt? A kis madaram mit keres itt?

- Nyugtalan voltam, mamám, hogy ma este nem láttalak; azt sem tudtam, hogy van a papa és...

Itt elhallgatott.

- Későre jár? - kérdezte Edith, és szeretettel simogatta hátra a lányka fürtjeit, amelyek összevegyültek az ő előrehulló sötét hajával.

- Nagyon késő. A reggel is közel van már.

- Igazán? A reggel? - ismételte Edith meglepetve.

- Édes mamám! Mi történt a kezeddel? - kérdezte Florence.

Edith hirtelen visszahúzta a kezét, és egy pillanatra megint rémülten nézett Florence-re (mintha mindenáron kerülni akarta volna), majd ennyit mondott:

- Semmi, semmi! Megütöttem. - Majd: "Édes Florence-em" felkiáltással, miközben keble hevesen emelkedni kezdett, egyszerre szenvedélyes zokogásra fakadt.

- Mama! Ó, mamám, mit tehetnék, hogy boldogok lehessünk? Tehetnék-e valamit?

- Nem! - felelte Edith.

- Bizonyos vagy benne? Hát nem tehetünk semmit, hogy boldogabbak lehessünk? Ha most az egyszer arról beszélek, ami foglalkoztat, bár megegyeztünk, ugye nem ítélsz el érte?

- Hiába, Florence, hiába! Mondtam neked, édesem, hogy rossz álmaim voltak. Semmi sem változtatja meg ezeket, és semmi sem gátolja meg, hogy visszajöjjenek.

- Nem értelek - felelt Florence Edith felindult arcára pillantva, amely mintha elsötétedett volna, most, hogy ránézett.

- Álmodtam - kezdte Edith halk hangon -, olyan büszkeségről, amelynek nincs hatalma semmi jóra, de minden rosszra roppant hatalma van; megmérgezték és uszították a szégyenletes éveken át, és mindig csak magára sújtott vissza; a tulajdonosát csak lealázta azzal, hogy tudomása volt mély lealázottságáról, de ereje nem, hogy bátran megtorolja, elkerülje, vagy azt mondja: "Ez pedig nem fog megtörténni!"... olyan büszkeségről, amely helyesebben irányítva, talán jobb dolgokra is vitt volna, de amely rossz irányba terelten és eltorzultan, mint gazdájának minden egyéb tulajdonsága, csak önmegvetésre, elkeseredésre, romlásra vezetett.

Rá sem nézett Florence-re, nem is hozzá intézte szavait, hanem úgy beszélt, mintha teljesen egyedül volna.

- Álmodtam - folytatta - közönyről és elfásultságról, ami az önmegvetésből s e nyomorult, eredménytelen és alávaló büszkeségből eredt. Odalépett ez a büszkeség még az oltár elé is, engedve a rég ismert, jól ismert kéz intésének... ó, anyám, anyám!... és cselekedete utálatossá vált előtte, de inkább azt választotta, mintsem napról napra újabb és újabb formában szenvedje el a sérelmet. Nyomorult, alávaló büszkeség!

És most növekvő, fenyegetőbbé váló szenvedéllyel tekintett föl, éppúgy, mint amikor Florence belépett.

- És álmodtam azt is, hogy az első késői kísérletnél, hogy célt tűzzön maga elé ez a büszkeség, megtiporták... igen, megtaposta egy közönséges láb, s ez a büszkeség most visszafordul, szembe vele. Álmodtam, hogy ezt a büszkeséget megsebezték, meghajszolták, kutyákat uszítottak rá, de állta a hajtást, és nem adja meg magát... nem is tudná, még ha akarná sem... hanem csak gyűlölni kényszerül azt az embert, fellázadni ellene és visszautasítani.

Edith megszorította Florence remegő karját, de amint letekintett a lány rémült arcára, a maga arca egyszerre megenyhült.

- Ó, Florence - szólalt meg -, azt hiszem, ma éjjel az őrülethez jártam közel! - Ezzel lehajtotta büszke fejét Florence vállára, és újra sírni kezdett.

- Ne hagyj el! Maradj mellettem! Senki másban nincs reményem, csak benned! - Ezt elismételte aztán sokszor egymás után.

Nemsokára megnyugodott valamennyire, és ekkor csupa részvét volt Florence iránt, aki könnyezett, és sajnálta azért is, hogy ilyen késői órában fönnvirraszt. Mivel már a hajnal derengett, Edith karjába fogta Florence-et és saját ágyába fektette; maga pedig, ahelyett, hogy szintén lefeküdt volna, odaült mellé, és rábeszélte, hogy próbáljon elaludni.

- Mert fáradt vagy drágám, meg boldogtalan is, és pihenésre van szükséged.

- Ma éjjel igazán boldogtalan vagyok, édes, jó mamám! - felelt Florence. - De hát te is boldogtalan vagy.

- Nem, amikor itt alszol hozzám közel, édes szívem.

Megcsókolták egymást, és a teljesen kimerült Florence csakhamar könnyű álomba szunnyadt; de amint Edith arcára függesztett szeme lezárult, oly szomorú volt arra a másik arcra gondolni, ott lenn, hogy kezét önkéntelenül Edith felé nyújtotta, vigaszt keresve; de aztán habozva megállott mozdulatában, nehogy a lent alvóhoz hűtelen legyen. Álmában pedig azzal vesződött Florence, miképp békíthetné össze őket, és miképp mutathatná meg nekik, hogy mindkettőjüket szereti; hanem álmában sem koronázta siker az igyekezetét és az ébrenlétben érzett fájdalom oda is elkísérte.

Edith pedig nézte a sötét szempillákat, amint harmatosan pihentek a kipirult arcon és gyöngéden, szánalommal figyelte az alvót, mert tudta az igazságot nagyon jól. De az ő szemére nem jött álom. Amint a nap fölkelt, Edith még mindig ott ült, ébren és virrasztva; Florence gyöngéd keze ott pihent a kezében, és ha néha rátekintett kisimult arcára, ezt suttogta: "Maradj mellettem, Florence, egyedül benned van minden reményem!"

NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET
Válás

A nappal együtt, ha nem is éppen olyan korán, Nipper kisasszony is megjelent a színen. Végtelenül éles, átható tekintetű szemében valami bágyadtság mutatkozott, sőt szikrát sem vetett, és azt sejtette - márpedig ezt máskor ugyancsak bajos lett volna elképzelni a szeméről -, hogy néha-néha talán le is csukódik. Azonkívül mintha egy kicsit meg is lett volna dagadva a szeme környéke, mintha sírt volna az éjszaka. Hanem levert azért ugyancsak nem volt Nipper kisasszony, sőt egészen különösen élénknek és elszántnak látszott, és mintha egész erejét roppant küzdelemre ajzotta volna fel. Ez észrevehető volt még a ruházatán is, mert sokkal feszesebben és takarosabban öltözött fel ma, mint máskor; s a fejét hátra-hátraszegte jártában-keltében, ami szintén nagy elhatározást sejtetett.

Susan csakugyan elszánta magát valamire, mégpedig nem kisebb dologra, minthogy behatol Dombey úr színe elé, és beszélni fog vele tanúk nélkül, négyszemközt. - Sokszor mondtam már, hogy megteszem - szólt fenyegetőn önmagának aznap reggel, miközben nyakán néhányat rándított -, és most aztán gyerünk!

Tettre kész élénkségével, megsarkantyúzván merész elszántságát, egész délelőtt ott ólálkodott a lépcsőházban, anélkül, hogy a behatolásra a kedvező alkalom kínálkozott volna. Ez azonban a világért sem lankasztotta, sőt inkább serkentette, és Susan ébersége és elszántsága szikrányit sem kisebbedett. Estére járt már, amikor észrevette, hogy esküdt ellensége, Pipchinné asszony, azzal az ürüggyel, hogy egész éjjel be sem hunyta a szemét, ott szunyókál a szobájában, Dombey pedig őrizetlenül fekszik a pamlagon.

Susan egyet rándított hát, nemcsak a nyakán, hanem egész alakján, azzal lábujjhegyen Dombey úr ajtajához lépve, bekopogott.

- Szabad! - hangzott Dombey úr szava. Susan végső rándítással felbátorítva magát, belépett a szobába.

Dombey úr, aki a tüzet bámulta, meglepetve nézett a belépőre, és karjára támaszkodva, kissé felemelkedett. Nipper kisasszony meghajolt.

- Mit akar? - kérdezte Dombey úr.

- Kérem alássan, beszélni szeretnék önnel.

Dombey úr az ajkát mozgatta, mintha Susan szavait ismételné magában, de a lány hallatlan vakmerőségén láthatóan annyira elképedt, hogy megszólalni sem tudott.

- Tizenkét éve, uram - kezdte Susan áradásszerű beszédmódján -, hogy itt szolgálok a házban az én úrnőm, Floy kisasszony mellett, aki még jóformán beszélni sem tudott, amikor én ide kerültem, és már régi bútordarab voltam, amikor Richards asszony a házba került, és ha Matuzsálem nem is vagyok éppen, azért nem vagyok ölbeli gyerek sem.

Dombey úr felkönyökölt, és csak bámult a lányra, anélkül, hogy bevezetőjéhez egyetlen szó megjegyzést is fűzött volna.

- Még soha nem született világra jobb, drágább kisasszony, mint az én kisasszonyom, uram, márpedig, nekem csak tudnom kell, jobban, mint egyeseknek, mert láttam a drága lelkem kisasszonyomat a szomorúságában meg a vígságában (no, ebből aztán kevés jutott neki), és láttam az öccsével is, meg láttam egyes-egyedül, míg egyesek rá sem néztek soha, és éppen azért meg is mondom, meg én - e szónál a bogárszemű lány megrázta a fejét, és könnyedén toppantott a lábával -, hogy Floy kisasszony a legjobb, legdrágább angyal, aki valaha élt, és ha darabokra tépnek is érte, annál inkább kimondom, pedig nem tartozom a Fox vértanúi közé.

Dombey úr elsápadt a megdöbbenéstől és felháborodástól, és olyanformán nézett a beszélőre, mintha a saját szemét és fülét vádolná, hogy rászedi.

- Ki is lehetne másmilyen, mint hű meg igaz, Floy kisasszonyhoz, uram, és én nem is hánytorgatom fel érdememet, hogy tizenkét éven keresztül híven szolgáltam, mert szívből szeretem... igen bizony, kimondom egyesek előtt, akárki legyen is az; - és e szónál a bogárszemű megint rántott egyet a fején és megint toppantott egyet, közben zokogást fojtott el magában -, hanem legalább a hű és igaz szolgálat, remélem, jogot ad arra, hogy beszéljek, és beszélek is, fogok is, akarok is, ha törik-szakad.

- Mit akar maga, lány? - kiáltott fel Dombey, vadul rámeresztve Nipper kisasszonyra a szemét. - Hogy merészel ilyet?

- Hogy mit akarok, uram? Csak annyit, hogy tisztelettel és bántó él nélkül akarok önnel beszélni, és megmondani mindent, és hogyan merem ezt tenni, nem tudom, de azért mégis megteszem! Ó, ön nem ismeri az én kisasszonyomat, uram, igazán nem, és ha csak egy kicsit is ismerné, hát nem tudna olyan keveset róla, mint amennyit most tud valóban, valóban.

Dombey úr haragjában a csengettyűhúzóhoz akart kapni, de a csengettyűhúzó a kandalló másik oldalán függött, ő pedig nem tudott fölkelni, és odamenni segítség nélkül. A Susan gyors szeme rögtön észrevette Dombeynak ezt a gyámoltalan helyzetét, és mint később mondta, most aztán a körmei közé került.

- Floy kisasszony a leghűségesebb, legengedelmesebb, legtürelmesebb és leggyönyörűbb lány, uram, és nincs úriember, ha akár nagy és gazdag, mint a legnagyobbak és a leggazdagabbak együttvéve egész Angliában, aki büszke ne lenne, és ne lehetne rá, s büszkének ne illenék rá lenni. Ha egy ilyen apa tudná, mit ér igazán Floy kisasszony, inkább nagyságát és összes vagyonát elveszítené és rongyokban, koldulva járna házról házra... Úgy bizony, én nem bánom, megmondom ezt akárkinek a világon! - kiáltott Susan, könnyekben törve ki... - mint hogy olyan szomorúságot és szenvedést okozzon a kisasszony gyöngéd, jó szívének, amilyet az én szemem láttára szenvedett el ebben a házban!

- Maga lány, hallja, hagyja el a szobát rögtön! - kiáltott Dombey úr.

- Bocsánatot kérek, uram, nem teszem meg, mégha mindjárt itt is kellene hagynom a helyemet - felelte a rettenthetetlen Nipper -, ezt a helyet, ahol oly sok éven keresztül szolgáltam, és ahol olyan sokat láttam, ámbár azt hiszem, ahhoz csak mégsem lenne lelke, uram, hogy ilyen okból elküldjön Floy kisasszony mellől, de még akkor sem mennék most innen, míg a többit is el nem mondtam; mert hindu özvegy nem vagyok ugyan, uram, és nem is igen hiszem, hogy leszek valaha is, hanem, ha egyszer föltettem volna magamban, hogy elevenen elégetem magam, hát megtenném! Most pedig föltettem, hogy kimondom, ami a lelkemen van.

Amit egyébként Susan arca a szavainál nem kevésbé elárult.

- Nincs egyetlen személy az ön szolgálatában, uram - folytatta a bogárszemű -, aki több tisztelettel nézné önt, mint én, és elgondolhatja, mennyire igaz ez, ha olyan merész leszek és elmondom, hogy százszor is fel akartam már világosítani önt, de sohasem bírtam magamat rászánni, egész tegnap estig, hanem tegnap este aztán rászántam magam.

Dombey úr dührohamában megint utánakapott a csengettyűzsinórnak, s mivel nem volt kéznél, a haját tépte helyette.

- Én láttam, hogyan igyekezett, hogyan törekedett a Floy kisasszony a jóra, amikor még olyan kicsi és tűrő lányka volt, hogy a legderekabb nők példát vehettek volna róla, én láttam, hogy maradt fönn fél éjjelen át is, hogy a gyönge kis öccsén segíthessen a tanulásban, s én láttam, hogyan gyámolítgatta és virrasztott mellette máskor... vannak, akik jól tudják, mikor... én láttam, hogyan nőtt fel minden bátorítás és segítség nélkül úri hölggyé, istennek hála! Hogy most dísze meg büszkesége minden társaságnak, ahová belép, de azért mindig azt láttam, hogy szívtelenül elhanyagolják, s milyen nagyon szenved emiatt... én bizony kimondom ezt, akárki hallja is!... én láttam mindezt, de azért mégsem szóltam egy szót sem, hanem, ha valaki tiszteletben tartja a föllebbvalóit, még nem jelenti azt, hogy az ember faragott képeket imádjon, és éppen azért beszélni akarok és beszélni fogok!

- Van valaki ott a másik szobában? - kiáltotta Dombey úr. - Hol vannak az inasok? Hát a cselédek? Senki sincs itt?

- Tegnap este sem feküdt még le a kisasszony, mikor én eltávoztam - folytatta Susan, semmibe sem véve a félbeszakítást -, és én tudom, miért, azért, mert ön, uram, beteg, és ez elég volt, hogy a kisasszonyt boldogtalanná tegye és azzá is tette, mint láttam. Lehet, hogy páva nem vagyok, uram, de azért nekem is van szemem... és fennmaradtam egy kicsit a szobámban, gondolván, hogy szegény talán majd elhagyatottnak érzi magát és szüksége lesz rám, és akkor láttam aztán, amint lelopódzott a lépcsőn, és ide jött az ajtóhoz, mintha valami vétkes dolgot követne el, hogy látni akarja a tulajdon papáját; aztán láttam, amint visszalopódzott és bement az elhagyatott szalonokba, és úgy sírt, hogy én igazán alig bírtam hallgatni - folytatta Susan, és megtörölte bogárfekete szemét, aztán kérlelhetetlenül rászegezte ismét Dombey úr magából kikelt arcára. - Nem először történt, hogy sírni hallottam, de nem ám, csak a jóisten tudja, hányszor; ön nem ismeri a saját lányát, uram, és azt sem tudja, mit cselekszik, mikor úgy bánik vele, mint ahogyan bánik... és akárki hallja is, kimondom egyeseknek és mindenkinek - tört ki Susanból -, hogy az bizony szégyen és gyalázat!

- Ejnye, semmirevaló fehérnép - hangzott e percben Pipchinné hangja, amint a bájos perui bányászné fekete selyemruhája beviharzott a szobába. - Hát ez meg mi?

Susan olyan tekintetben részesítette Pipchinnét, amelyet éppen az ő számára talált fel, amikor megismerkedtek, és engedte, hogy a kérdésre Dombey úr feleljen.

- Hogy ez mi? - kiáltotta Dombey úr, szinte tajtékozva a dühtől. - Igen, mi ez, asszonyom? Magának, aki ennek a háztartásnak az élén áll és kötelessége lenne rendben tartania, csakugyan van oka rá, ezt kérdezni. Ismeri ezt a nőszemélyt?

- Nagyon kevés jót tudok róla - károgott Pipchinné. - Hogy mer ide bejönni, maga szemtelen? Takarodjon rögtön!

A hajthatatlan Nipper azonban másodszor is rávetette szemét Pipchinnére, s a helyén maradt.

- És ezt nevezi maga egy háztartás rendbentartásának, asszonyom, hogy ilyen nőszemély kénye-kedve szerint járhasson ide, és beszélni kezdjen velem? Hogy egy úriember... a saját házában... a saját szobájában... szemtelen nőcselédek nyelveskedésétől szenvedjen?

- Valóban, uram - felelt Pipchinné, kemény, szürke szemében a bosszú tüzével -, rendkívül sajnálom a dolgot; elképzelni sem tudok ennél rendellenesebb, istentelenebb dolgot; igazán megáll az eszem; hanem sajnálattal kell mondanom, hogy ezzel az ifjú nőszeméllyel nem is lehet bírni, uram! Dombey kisasszony teljesen elrontotta, és most már mindenkinek a nyakára nőtt. Maga is tudja, hogy ez így van - kiáltott Pipchinné élesen, fejét rázva Susan felé. - Szégyellje magát, maga cédaság! Szedje a lábát azonnal!

- Ha olyan személyeket talál a szolgálatomban, Pipchinné asszony, akikkel nem lehet bírni - felelt Dombey úr a tűz felé fordulva -, feltételezem, tudja, mit kell tennie velük. Remélem, tudja, miért van itt. Ki velük!

- Nagyon jól tudom, mi a tennivalóm, uram - vágott vissza Pipchinné -, és természetesen meg is fogom tenni. Susan Nipper - csattant rá a leányra a szokottnál is kurtábban -, mához egy hónapra elmehet.

- Ó, igazán! - feleselt Susan hetykén.

- Igazán - felelt Pipchinné -, énrám pedig ne vigyorogjon, maga ronda macska, mert majd meg találom kérdezni, mit vigyorog. Hordja el magát, még ebben a percben!

- Megyek is, még ebben a pillanatban, megyek, nyugodt lehet felőle - felelt a szavakész Nipper. - Tizenkét évig szolgáltam ebben a házban a kisasszonyom mellett, de egy óráig sem maradok tovább azután, hogy holmi Pipchinné nevű személyek garázdálkodnak itt, afelől nyugodt lehet, P.-né asszony.

- Csakhogy megszabadulunk az ilyen söpredéktől! - harsogott vissza a felbőszült vénasszony. - Egy-kettő, kifelé, ne várja, hogy kirakassam innen!

- Csak annak örülök - felelt Susan, visszanézve Dombey úrra -, hogy legalább megmondtam egy kis részt abból az igazságból, amit már régen meg kellett volna mondani, és amit nem lehet elég gyakran és eléggé őszintén megmondani, és a világ összes Pipchinje... remélem, hogy nincs belőlük valami sok! - (itt Pipchinné rendkívül élesen azt kiáltotta, hogy: "Hordja el magát!", mire Nipper kisasszony az előbbi pillantásával mérte végig) - sem teheti ki nem mondottá, még ha egy álló esztendeig egyebet sem csinálnának, mint felmondanának, mindjárt reggel tíz órától éjféli tizenkét óráig folytonosan csak azt retyegnék, hogy fel van mondva és elmehetek, és aztán belehalnának a kimerülésbe, s az volna aztán csak az igazi öröm a világon!

Ezekkel a szavakkal Susan kivonult, ellenségét megelőzve, és roppant méltósággal ment fel a szobájába. Pipchinné majd megfulladt mérgében, Susan pedig a szobájába érve, leült a ládák közé, és keservesen sírni kezdett.

Ebből az ellágyult hangulatból azonban csakhamar üdvösen és frissítően rázta fel Pipchinné hangja, ki ott állt az ajtón kívül.

- Azt akarom tudni, az arcátlan lotyó tudomásul veszi-e, hogy kirúgtam, vagy nem veszi tudomásul?

Nipper kisasszony kikiáltott, hogy az ilyen módon leírt személy nem ebben a részében lakik a háznak, mert annak a neve Pipchinné, és ott található a házvezetőnő szobájában.

- Maga pofátlan senkiházi! - rikácsolt Pipchinné, erősen rázva az ajtókilincset. - Ebben a pillanatban szedje a sátorfáját. Pakoljon azonnal. Hogy mer maga így beszélni egy úriasszonnyal, aki jobb napokat is látott?

Nipper kisasszony pedig kikiáltotta a várából, hogy szívéből sajnálja azokat a jobb napokat, amiért Pipchinnét látniuk kellett, és ami az év legrosszabb napját illeti, hát az ő véleménye szerint éppen neki valók, bár még azok is sokkal jobbak, mint amilyeneket érdemelne.

- Hanem azért sose fárassza magát azzal, hogy ilyen nagy zenebonát csap az ajtóm előtt - folytatta Susan -, meg, hogy a kulcslyukat a nézésével bepiszkolja, ugyanis összeszedtem már a holmimat és megyek, erre leteheti a nagyesküt akár a törvényszék előtt.

Erre a hírre az özvegy nagy elégedettségének adott kifejezést, és miután még néhány általánosságot elmondott holmi nyelves, orcátlan szolgálókat illetően, akiket Dombey kisasszony hozzá még el is rontott, elvonult onnan, hogy kikészítse Susan bérét; Susan pedig csomagolni kezdett, hogy azonnal és a lehető legnagyobb méltósággal távozhasson, de azért időközben el-elpityeredett bizony, ha Florence jutott az eszébe.

Fájdalmának tárgya nem is maradt soká távol; a híre ugyanis hamarosan szétfutott az egész házban, hogy Susan összetűzött Pipchinnével, Dombey úr elé vitték az ügyet, Dombey úr szobájában aztán példátlan patália támadt, és Susannak most mennie kell. A zűrzavaros hírnek ezt az utolsó részét Florence igazoltnak látta, mert mire odaért Susan szobájába, az már utolsó ládáját is lezárta és kalappal a fején ült rajta, útra készen.

- Susan! - kiáltott Florence. - Hát itt hagysz engem? Te!

- Ó, az isten szent szerelméért, Floy kisasszony - szólt Susan szipogva -, ne tessék hozzám egy szót sem szólni, vagy pedig szégyenben maradok a Pi-i-i-pchinné előtt, pedig a világ minden kincséért sem akarom, hogy sírni lásson.

- Susan! Drága lányom, régi barátnőm, hát mit csinálok én tenélküled? El tudsz így menni, ilyen könnyen?

- Jaj, de-dehogy is könnyen, drága Floy kisasszony, de hát ezen már nem lehet segíteni - zokogta Susan. - Én csak a kötelességemet teljesítettem, igazán mondom, hogy így van. Nem az én hibám. Bele is nyugszom. Nem maradhatok itt még egy hónapig, mert akkor sem tudnám itt hagyni, édes aranyom, pedig hát egy szó, mint száz, azért hát ne is tessék hozzám beszélni, édes jó Floy kisasszony, mert ha éppen szilárd vagyok is, azért nem vagyok márvány kapubálvány, aranyos lelkem!

- De hát mi történt itt, és hogy történt? - faggatta Florence. Susan csak a fejét rázta.

- Nem mondod meg?

- Nem, nem, angyalom, kisasszonykám, ne is tessék kérdezni, mert nem mondhatom meg, és a világ minden kincséért se tessék értem szót emelni, hogy maradhassak, mert még az sem használna, a kisasszony meg csak magának ártana, és azért az isten áldja meg, egyetlen, drága aranyom, és bocsásson meg nekem, ha valamiben vétettem, és hogy olyan sokszor haragos voltam ezek alatt az esztendők alatt!

Susan e szavakkal könnyített szívén, karját pedig úrnője köré fonta.

- Aranyos kisasszonyom, sokan jöhetnek utánam, akik majd szolgálni fogják, örömmel is, meg jól és hűségesen is, de olyan nem lehet közöttük egy sem, aki nagyobb ragaszkodással szolgálja, mint én, és csak félannyira is úgy szeresse, és ez az egyetlen vigasztalásom. A jói-isten áldja meg, édes Floy kisasszony.

- Aztán hová mész innen, Susan? - kérdezte úrnője sírva.

- Van egy testvérbátyám falun, kisasszony, gazdasága van lenn Essexben - felelt a megtört szívű Susan -, aztán annyi te-tehenet, meg di-di-disznót tart, és én odamegyek a postakocsival hozzá, és nála fo-fogok lakni, hát ne tessék miattam aggódni, mert nekem a takarékban pénzem van, és nem kell, hogy mindjárt beálljak más helybe, amit nem is bírnék, nem is bírok megtenni, szívem édes, egyetlen kisasszonyom! - Susan iszonyú sírással végezte, de meghatottságát csakhamar félbeszakította Pipchinné földszintről felviharzó hangja. Hallatára rögtön megtörölte vörös és dagadt szemét, aztán szomorú kísérletet tett, hogy jókedvűen lekiáltson Towlinsonnak: hívjon kocsit, és vigye le a ládáit.

Florence halálsápadtan a felindulástól és fájdalomtól, tartózkodott az amúgy is hiábavalónak látszó beavatkozástól, nehogy új okot adjon az ellenségeskedésre atyja meg felesége közt, akinek szigorú, megbotránkozott arca éppen néhány pillanat előtt szolgált neki intés gyanánt; meg azért is, mert megmagyarázhatatlan sejtelem súgta neki, hogy tudtán kívül ővele is összefügg cselédjének és barátnőjének távozása; ezért csak szótlanul, könnyek között követte Susant Edith öltözőszobájába, ahová az elköszönni indult.

- No, itt a kocsi, a ládák lenn vannak, hát csak szaporán, szaporán - rikácsolta Pipchinné, egy pillanatra megjelenvén az ajtóban. - Bocsánatot kérek, asszonyom, de ez Dombey úr parancsa.

Edithet éppen a komornája fésülte. Vacsorára hívták valahová. Megőrizte arca büszke mozdulatlanságát, és tudomást sem vett a dologról.

- Itt a pénze! - vetette oda aztán Pipchinné, aki rendszeréhez híven, és a perui bányákra visszagondolva hozzászokott, hogy a cselédeket is olyan vasmarokkal kezelje, mint odalenn Brightonban a kosztosait, szegény Bitherstone kedélyének örökös megsavanyodására -, és minél gyorsabban megszabadulunk magától, annál jobb.

Susannak már ahhoz sem maradt kedve, hogy Pipchinnét a neki kijáró pillantásban részesítse, csak némán bókolt Dombeyné előtt (aki viszont szó nélkül, egyszerű fejbólintással bocsátotta el, és szeme mindenkinek a tekintetét kerülte, Florence-ét kivéve), majd búcsúzóul még egyszer átkarolta kisasszonyát, s utoljára újra megölelte, megcsókolta. Szegény Susan arca a válság e percében, részint túláradó érzelmei, részint a visszafojtott zokogás miatt - mert a világ minden kincséért sem akarta volna, hogy Pipchinné a sírásának csak egy árva hangját is meghallja, és ilyenformán ujjongásra adjon neki alkalmat -, a legsajátságosabb fintorok sorozatát mutatta, amilyet csak ember látott.

- Bocsánatot kérek, kisasszony - szólalt meg Towlinson az ajtón kívül, egy ládával a hátán -, Toots úr van a szalonban, tiszteletét küldi, és azt kérdezteti, hogy van a Diogenész meg a nagyságos úr.

Gyorsan, mint a gondolat surrant ki Florence a szobából, és lesietett Toots úrhoz, aki legragyogóbb öltözetében és erősen fújva állt ott izgalmában, hogy most mindjárt látni fogja Florence-et.

- Ó, jó napot kívánok, Dombey kisasszony - szólalt meg Toots úr. - Szentisten!

Ennek a felkiáltásnak az volt az oka, hogy Toots ekkor látta meg, milyen mély felindulást tükröz Florence arca. A kuncogást hirtelen abbahagyta, s olyanná vált, mint maga a kétségbeesés.

- Kedves Toots úr - kezdte Florence -, ön mindig olyan barátságos irántam, és olyan jó ember, hogy azt hiszem, megkérhetem önt egy szívességre.

- Ó, Dombey kisasszony, ha tudatja velem csak egy óhaját, hát igazán... igazán... még az étvágyam is megjön. Ami - tette hozzá Toots úr igen sok érzéssel -, már ugyancsak régóta odavan.

- Susan... aki nekem régi barátnőm... igazán a legrégibb... most hirtelen elhagyja a házat, méghozzá egészen egyedül, szegény leány. Hazamegy falura, nem messze innen. Megkérhetem-e, hogy viselje gondját addig, míg a postakocsiig eljut?

- Igazán, Dombey kisasszony, nagy szívességet tett velem, és nagy megtiszteltetésben részesített. Az ön bizalmának ez a jele, az után, amilyen állat voltam, hogy úgy viselkedtem Brightonban...

- Igen - felelte Florence hirtelen - ... azaz hogy nem... ó kérem, ne is gondoljon arra többet. Ugye tehát, lesz olyan jó, és elmegy most, hogy készen legyen, mire Susan elhagyja a házat? Ezerszer köszönöm. Ha tudná, mekkorát könnyített a lelkemen! Susan nem lesz olyan elhagyatott. Nem is gondolja, milyen hálás vagyok önnek, és mennyire meggyőződtem róla, hogy igazi jó barátom. - Florence őszinte örömmel újra meg újra köszönte Toots szívességét, Toots pedig őszinte örömmel menten sietett kifelé - vagyis hátrált, nehogy Florence-et egy pillanatra is szeme elől veszítse.

Florence-nek nem volt hozzá bátorsága, hogy kimenjen, mikor szegény Susant ott látta az előcsarnokban, Pipchinné pedig ugyancsak siettette. Diogenész meg ott ugrált körülötte, a legnagyobb rémületben tartva Pipchinnét, akinek ruhája felé nagyokat kaffantott, és mihelyt a derék asszonyság megszólalt, félelmetes vonításba kezdett, mert Diogenész legőszintébb, legengesztelhetetlenebb gyűlöletének tárgya volt. Florence látta, hogy Susan kezet fog az egész cselédséggel, és még egy utolsó pillantást vet a régi otthonra; aztán látta, hogy Diogenész kiugrik a kapun, utánaveti magát a kocsinak, mindenképpen elárulván, mennyire lehetetlenségnek tartja azt a tényállást elfogadni, hogy neki a bent ülőhöz immár semmi köze sincs. Aztán a kaput becsukták, a sürgés-forgás véget ért, és Florence-nek megeredtek a könnyei a hű barátnőért, akit senki sem pótol a számára többé. Senki. Senki.

Toots úr pedig, mint odaadó, hű lélekhez illik, hirtelen megállította a kocsit, és megmondta Susannak, mivel bízta meg Dombey kisasszony, Susan pedig még keservesebben sírt.

- Lelkemre mondom - szólt Toots úr és helyet foglalt a kocsiban Susan mellett -, nagyon együtt érzek magával. Becsületemre mondom, talán saját maga sem tudja annyira, mit érez, mint én. Mert én sem tudok elképzelni borzalmasabbat, mint a Dombey kisasszonytól való elválást.

Susan most már egészen átadta magát a fájdalomnak, és igazán megható volt látni.

- No nézze - kezdte Toots -, ne, kérem, ne tegye! Azaz hogy, akarom mondani, igazán tegye meg.

- Mit, Toots úr kérem?

- Hát azt, hogy jöjjön velem haza, és ebédeljen meg, mielőtt elindulna - felelte Toots. - A szakácsnőm igen tiszteletre méltó asszony... valóban, a leganyaibb teremtés, akit valaha láttam... és nagyon fog örülni, ha magának gondját viselheti. A fia - tette hozzá Toots úr további ajánlás gyanánt -, a fia menhelyi gyerek, és egy lőpormalom-robbanás okozta a halálát.

Susan elfogadta a szíves ajánlatot, Toots úr pedig elkalauzolta a lakására. A már említett derék hölgy fogadta őket, aki teljesen igazolta Toots elismerő szavait; úgyszintén ott volt a Viador Csirke is. Amint meglátta, hogy a kocsiban nőalak ül, rögtön arra a következtetésre jutott, hogy régi javaslatához híven, Dombey urat talán "kiütötték", a lányát pedig megszöktették. A Csirke láttára Susan meglehetősen meglepődött; a bajnokot ugyanis ellenfele, a Vasöklű legyőzte, és úgy csúffá tette, hogy ezt a szétpüfölt arcot bizony nem nagyon lehetett társaságban mutogatni, ha az ember mások jó érzését is tiszteletben tartotta. A Csirke egyébként annak tulajdonította legyőzetését, hogy feje mindjárt a nagy viadal kezdetén a másiknak a karja alá került, s a Vasöklű így már alaposan ellátta a baját. E roppant összecsapással a nyomtatásban megjelent tudósítások szerint úgy állt a dolog, hogy a Vasöklű bizony elejétől fogva a helyzet ura volt, és a Csirkét a Vasöklű ugyancsak meggyomrozta, meghempergette, eltángálta, megdögönyözte, és helybenhagyta, s a Csirke még több más ehhez hasonló kellemetlenségen esett keresztül, míg végre kiütötték.

Susan a jó ebéd és szíves látás után újra bérkocsiba ült, hogy a postakocsi-állomásra hajtasson, Toots úr ott ült mellette, csakúgy mint az előbb, a Csirke pedig a bakon. Bármennyire is kitüntette is a kis társaságot a Csirke erkölcsi súlya és hősi mivolta, díszére nem vált, annyi szent, legalábbis külsőleg nem, a flastromok miatt, amelyek ugyancsak szép számmal tarkállottak az arcán. Azonban a Csirke azt a fogadalmat tette magában, hogy Toots urat soha el nem hagyja (noha Toots titokban már epedezett a szabadulás után), legfeljebb egy jól felszerelt és berendezett kocsmáért, és mivel az volt a leghőbb vágya, hogy a kocsmárosi pályára léphessen, s minél előbb halálra ihassa magát, a legcélszerűbbnek azt tartotta, ha Toots számára minél elviselhetetlenebbé válik.

Az esti postakocsi, amellyel Susannak mennie kellett, már éppen indulófélben volt. Toots elhelyezte Susant a kocsiban, aztán ott lebzselt az ablak előtt, határozatlanul, míg végre már a kocsis feltelepedett a bakra. Toots úr egyszerre felállt a lépcsőre, és benézett a kocsiba, és arcáról a lámpa fényénél világosan le lehetett olvasni a feszültséget meg a zavart, aztán hirtelen megszólalt:

- Mondja csak, Susan! Dombey kisasszony... tudja...

- Igen, Toots úr.

- Gondolja, hogy Dombey kisasszony talán... majd... hiszen érti...

- Bocsánatot kérek, Toots úr, de nem hallom, mit mond.

- Gondolja-e, hogy Dombey kisasszony valaha... nem mondom, hogy most azonnal, de egyszer... hosszú idő múlva... hiszen tudja... hogy... hogy szerethetne engem? Ez az! - vágta ki végre szegény Toots.

- Ó, dehogy - felelte Susan megrázva a fejét. - Higgye el, hogy soha. So-ha!

- Köszönöm szépen - felelte Toots úr. - Nem tesz semmit! Jó éjszakát. Igazán nem tesz semmit. Köszönöm!

NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET
A bizalmi ember

Edith egyedül ment el a vacsorára, és korán hazatért. Alig múlt el néhány perccel tíz óra, amikor a kocsija már ott robogott visszafelé az utcájukban.

Arcán az öltözködés közben is látható erőltetett nyugalom, és a hajába tűzött virágfüzér komoly, hideg homlokot takart. De sokkal jobb lett volna talán, ha a koszorú leveleit, virágait cafatokra tépi szenvedélyes kezével, vagy ha lüktető, lázas feje nyugtalan mozdulataival széjjelzilálja, mintsem ilyen megkövesült nyugalom fölé boruljon. Olyan hajthatatlannak, megközelíthetetlennek, zordnak látszott, hogy nyilván azt hihette mindenki, ennek az asszonynak a természetét semmi sem lágyíthatja meg, sőt, mintha minden csak jobban megkeményítené.

Alighogy a kocsi megállt az ajtó előtt, és Edith kiszállóban volt, valaki hirtelen kilépett az előcsarnokból, és födetlen fejjel állt Edith előtt, majd a karját nyújtotta neki. Mivel az illető az inast már előbb félretolta az útból, Edithnek nem maradt más választása, minthogy elfogadja az odanyújtott kart.

- Hogy van a betege, uram? - kérdezte Edith ajkbiggyesztve.

- Jobban - felelte Carker úr. - Nagyon szépen javul. Éppen most hagytam el éjszakára.

Edith lehajtotta a fejét, és már fölfelé akart indulni a lépcsőn, amikor Carker utánalépett, és a lépcső aljáról így szólt hozzá:

- Asszonyom, kérhetem-e azt a kegyet, hogy egy percnyi kihallgatásra fogadjon?

Edith megállt, és odafordította fejét.

- Az óra nagyon alkalmatlan erre a célra, uram, én pedig fáradt vagyok. Olyan sürgős a dolog?

- Nagyon sürgős - felelte Carker. - Mivel már olyan szerencsés voltam, hogy találkoztam kegyeddel, engedje meg, hogy kérésemet megismételjem.

Edith egy pillanatra letekintett csillogó fogsorára, Carker meg felnézett pompás öltözékére, és ismét arra gondolt, milyen szép is ez az asszony.

- Hol van Dombey kisasszony? - kérdezte Edith az inastól hangosan.

- A reggelizőszobában, asszonyom.

- Világítson odáig. - Egy pillanatra ismét odafordult a lépcső alján várakozó úriember felé, és könnyedén intett, hogy kövesse, aztán megindult az inas után.

- Bocsánatot kérek, asszonyom! Dombeyné asszony! - szólt a fürge és halk léptű Carker, s e pillanatban oldalánál termett. - Szabad volna arra kérnem, hogy Dombey kisasszony ne legyen jelen?

Edith hirtelen szembefordult vele, de az előbbi teljes önuralommal és nyugodtsággal.

- Szeretném Dombey kisasszonyt megkímélni - szólt Carker úr halkan - mondanivalómtól. Vagy legalább, asszonyom, szeretném kegyedre bízni annak eldöntését, tudjon-e arról Dombey kisasszony, vagy sem. Ezzel tartozom kegyednek. Ez szigorú kötelességem kegyed iránt. Legutóbbi beszélgetésünk után egyszerűen lehetetlen volna, ha másképp cselekednék.

Edith lassan elfordította szemét Carker arcáról, aztán így szólt az inashoz:

- Valamelyik másik szobába! - Az inas az egyik fogadóterembe vezette őket, gyorsan világosságot gyújtott, aztán eltávozott. Amíg ki nem ment, nem szóltak egy szót sem. Edith helyet foglalt, mint egy trónuson, a tűz mellett álló pamlagon, Carker úr pedig némi távolságra állt tőle, kalapját kezében tartva, és a szőnyeget vizsgálta.

- Mielőtt meghallgatnám önt, uram - szólt Edith -, azt óhajtom, hogy ön hallgasson meg engem.

- Ha Dombeyné asszony fordul hozzám, még ha meg nem érdemelt szemrehányás hangján is, az olyan nagyra becsülendő megtiszteltetés, hogy még ha nem is volnék készséges szolgája mindenben, kívánságának akkor is a legkészségesebben engedelmeskednék.

- Ha attól az embertől hoz megbízást uram, akitől éppen most jön - itt Carker úr felvetette a szemét, és meglepetést próbált színlelni, de tekintete találkozott Edithével, és ekkor rögtön abbahagyta a színlelést -, ha ez is volt a szándéka, akkor kérem, ne próbálja elmondani, mert meg sem hallgatom. Alig van rá különben szükség, hogy megkérdezzem, vajon ilyen dologban jár-e? Már vártam önt.

- Az a balszerencsém, hogy valóban ilyen okból kell itt megjelennem, teljesen akaratom ellenére. De legyen szabad elmondanom, hogy igazában kétféle céllal. Az egyik ez...

- Ezzel az eggyel, uram, végeztünk. Ha pedig visszatérne rá...

- Elképzelheti-e, Dombeyné asszony - szólt Carker, közelebb lépve -, hogy visszatérnék rá a kegyed tilalma ellenére? Lehetséges-e az, hogy Dombeyné asszony, tekintet nélkül szerencsétlen helyzetemre, feltette volna magában, hogy engem teljesen elválaszthatatlannak gondoljon attól, akitől utasításaimat kapom, és ilyen módon szándékosan igazságtalanul bánjon velem?

- Uram - felelt Edith, sötét szemét egyenesen Carker szemébe szegezve, egyre emelkedőbb szenvedéllyel: orrcimpája reszketett, nyaka megduzzadt, a finom fehér hattyú-pehely pedig meg-megreszketett a köpenyén, amely csak úgy lazán volt odavetve vállára és sikeresen kelt versenyre hófehér szomszédjával -, miért közeledik úgy hozzám, ahogy egy ízben már cselekedte? Férjemhez való ragaszkodásomról és engedelmességemről beszél, mintha azt gondolná, hogy boldog házaséletet élek, és tisztelem a férjemet. Gúnyt űz belőlem, holott jól tudja... igen, még magam sem tudom jobban, mint ön, láttam minden pillantásából, hallottam minden szavából... hogy miköztünk szeretet helyett idegenség és megvetés uralkodik, és megvetem őt, mint magamat azért, hogy az övé vagyok. Igazságtalanság! Ha igazságosan jártam volna el önnel, és azt tekintem, milyen szenvedést okozott nekem, s milyen sérelmeket szenvedtem el öntől, egyszerűen meg kellett volna ölnöm!

Carkertől kérdezte, miért tette ezt? Ha nem vakította volna el a büszkeség, harag és az önmegalázás - pedig elvakította, bármilyen vadul nézett is a férfira -, láthatta volna arcán a választ. Azért, hogy Edithet erre a vallomásra bírja.

De Edith nem látta, és nem is törődött még azzal sem, hogy ott van-e, vagy nincsen. Csak azt a sok méltatlanságot és vívódást látta. Lelki szemét ezekre szegezte inkább, ahelyett, hogy a férfit figyelte volna, s a tollakat tépdeste abból a ritka és gyönyörű szárnyból, amely egy aranyszálon függött le a csuklójáról, hogy legyező gyanánt szolgáljon neki, aztán leszórta a földre.

A férfi nem zsugorodott össze a tekintetétől, csak állt ott, amíg az asszony haragjának külső jelei, amely fölött nem uralkodhatott többé, eltűnnek; várt, mint aki elég választ tart készenlétben, és meg is adja mindjárt. Carker úr aztán, tekintetét egyenesen a lángoló szempárba fúrva, megszólalt:

- Asszonyom, nagyon jól tudom és tudtam a mai nap előtt is, hogy kegyét nem sikerült megnyernem, és azt is tudtam, miért nem. Igen. Tudtam. Igen, nyíltan beszélt velem, én pedig olyan nagy megkönnyebbülést érzek bizalma birtokában...

- Bizalmam! - ismételte Edith megvetően.

Carker ügyet sem vetett a közbeszólásra.

- ...hogy ilyenformán nem is teszek kísérletet a valóság rejtegetésére. Igen, én láttam mindjárt kezdettől fogva, hogy kegyed nem vonzódik Dombeyhoz... hogyan is támadhatna vonzalom egymástól ennyire különböző egyéniségek között? És azt is láttam, hogy azóta a kegyed szívében a közönynél erősebb érzések vertek tanyát... de hát hogyan is lehetne ez másképpen, tekintetbe véve a körülményeket? De vajon megilletett-e engem az a jog, hogy erről szerzett tudomásomat bevallani merészeljem.

- Hát az a jog megillette önt, uram, hogy az ellenkező hitet színlelje, és hogy nap nap után vakmerően elémbe tárja?

- Igen, asszonyom, megilletett! - felelt amaz hevesen. - Ha kevesebbet tettem volna, ha bármi egyebet tettem volna, nem beszélnék kegyedhez így; és előre láttam azt is... ki láthatta jobban nálam, mert ugyan ki ismerhetné Dombey urat jobban?... hacsak az ön jelleme nem bizonyul olyan engedékenynek és szolgálatkésznek, mint az első, alázatos feleségé, amit sohasem hittem...

Egy büszke mosoly azt sejtette Carkerrel halványan, hogy ezt a megjegyzést megismételheti.

- Amit, mondom, sohasem hittem, tehát valószínűnek látszott, hogy eljön az idő, amikor az olyan kölcsönös megértés, amilyenhez most eljutottunk, hasznos lehet.

- Hasznos? Kire nézve, ugyan? - kérdezte Edith gúnyosan.

- Kegyedre nézve, asszonyom. Nem tenném hozzá, hogy rám nézve is, mert óvakodom attól, hogy Dombey úrról csak olyan mérsékelt dicséretet is mondjak, amennyit becsületesen mondhatnék, nehogy szerencsétlen módon olyasmit ejtsek ki a számon, ami nagyon ellenére lenne valakinek, akinek Dombey úr iránti ellenséges indulata és megvetése - folytatta igen erős hangsúllyal - olyan határozott formát öltött.

- Becsületes mindenesetre, hogy "mérsékelt dicséret"-ről beszél, és lekicsinylően nyilatkozik arról, akinek fő tanácsadója és talpnyalója éppen ön!

- Tanácsadója igen. Talpnyalója... nem. Attól tartok, be kell ismernem, hogy a jó véleményemet talán hangsúlyoztam előtte. De hát az érdekeink és a boldogulásunk rendszerint megkívánja tőlünk, hogy olyan dolgokat is valljunk szóban, amiket nem érzünk. Üzlettársi viszonyaink érdeken és előnyökön alapulnak; barátságunk érdeken és előnyökön; érdek és előnyök kormányozzák cselekvéseinket; érdek és előnyök vezetnek házasságkötéseinkben... és ez napról napra így történik.

Edith vérpiros ajkát harapdálta, de rászegezett komor és szigorú, figyelő tekintetét nem vette le Carkerről.

- Asszonyom - folytatta most, s a legmélyebb és legtapintatosabb tisztelettel az arcán helyet foglalt egy széken, Dombeyné közelében -, miért haboznék őszintén beszélni, most, amikor teljesen a kegyed szolgálatának szenteltem magam? Természetes volt, hogy a kegyed képességével felruházott hölgy elképzelhetőnek tartotta, hogy férjét meg tudja majd változtatni jellemileg és jobbá alakíthatja.

- Előttem nem látszott ez a dolog természetesnek, uram - felelte Edith -, nekem sohasem volt ilyen óhajom, vagy reményem.

Büszke, rettenhetetlen arca megmutatta Carkernek, hogy elhatározott szándékkal dobja el az álarcot, amelyet Carker odakínált neki, és elszántan, teljes valóságában akarja magát kitárni, közömbösen aziránt, milyen színben fog feltűnni olyan valaki előtt, mint Carker.

- Vagy legalábbis természetes volt - kezdte újra a férfi -, ha ön azt képzelte, úgy élhet majd Dombey mellett, hogy sem alávetni nem kell akaratát az övének, sem ilyen heves összeütközésbe nem kell kerülnie vele. Azonban, asszonyom, ha kegyed ezt gondolta, nem ismerte Dombey urat, mint ahogy azóta meg is győződhetett erről. Kegyed nem tudta, mennyire követelő és gőgös, mennyire rabszolgája, hogy úgy mondjam, a saját nagyságának, és mint halad odaláncolva saját diadalkocsijához, mint igavonó állat, amely számára a földön nincs semmi más, mint a kocsi mögötte és húznia kell, keresztül-kasul mindenen.

Carker rosszmájúan élvezte ezt az elképzelést, csakúgy csillogott a foga, majd tovább folytatta:

- Dombey úr, asszonyom, valójában annyira nem képes kegyed iránt több figyelemre, akár énirántam. Ez az egybevetés a végleteket foglalja magában, de szántszándékkal mondtam így, és igazam van. Dombey úr hatalma teljes tudatában arra szólított fel tegnap... szó szerint így mondta... hogy legyek afféle üzenethordó kegyed között meg közötte, mivel jól tudja, hogy az én jelenlétem nem kellemes kegyednek, és azt akarja, hogy büntetése legyek engedetlensége miatt; és mert meg van győződve róla, ha engem, fizetett szolgáját, küld kegyedhez követ gyanánt, az lealázó... nem arra a hölgyre, akivel most beszélni van szerencsém, mert hiszen Dombey úr ilyet nem ismer, hanem a feleségére, tehát másik alattvalójára. Elképzelheti asszonyom, milyen kevéssé vesz tekintetbe, milyen eltompult az én érzéseim és véleményeim irányában, amikor nyíltan megmondja, milyen feladatra akar használni. Kegyed jól tudja, mennyire tökéletesen közömbösek rá nézve a kegyed érzései, már abból is, hogy egy ilyen követ útján fenyegeti. Amint kegyed sem feledte el, hogy Dombey úr ezt már egyszer megtette.

Edith még mindig figyelemmel nézte Carkert. Ez viszont őt figyelte és észrevette, amikor azt jelezte, hogy tudomása van a közte meg a férje között történtekről, megjegyzése úgy belehasított és sajgott büszke szívében, mint a méregbe mártott nyílvessző.

- Mindezt nem azért idézem föl, asszonyom, hogy mélyítsem a szakadékot kegyed és Dombey úr között... Isten mentsen! Mi hasznom volna belőle?... Csak azért mondom, hogy megmutassam, mennyire reménytelen dolog Dombey úrtól várni, hogy akárki mást tekintetbe vegyen, ha róla magáról van szó. Mi, akik körülötte vagyunk, különféle helyzetünkben, meg kell adni, megtettük a magunkét szintén, hogy gondolkozásmódjában megerősítsük; de ha mi nem tettük volna, megtették volna mások... vagy pedig nem maradhattunk volna meg mellette, mert hiszen ez a gondolkozás állt a tengelyében életének. Röviden, Dombey úrnak általában sohasem volt dolga másokkal, mint tőle függő alázatos személyekkel, akik térdet-fejet hajtottak előtte. Sohasem tudta, mi az, ha szenvedélyes büszkeséggel és kemény visszautasítással kerül egyszer szembe.

"Majd megtudja most!" Edith arca ezt látszott mondani, mindamellett, hogy ajka nem mozdult, de még csak szempillája sem rebbent. Carker látta, hogy a köpeny hattyúpihéje megremeg, és látta azt is, hogy Edith azt a gyönyörű madárszárnyat egy pillanatra odaszorítja a keblére; és a férfi újra lehántott egy réteget a büszke asszony kígyóbőréből.

- Dombey úr, jóllehet igen tiszteletre méltó úriember, szívesen elferdíti a tényeket, vagyis inkább saját érdekeihez igazítja. Erre talán jobb példát nem is igen nyújthatok, mintha elmondom kegyednek, hogy Dombey úr furcsa eszejárása folytán határozottan azt képzeli (remélem, asszonyom, meg fog bocsátani ennek az őrültségnek elismétléséért, mert hiszen nem én mondtam), hogy amikor felesége előtt nézeteinek oly szigorú módon adott kifejezést, talán még kegyed is emlékszik, asszonyom, még Skewtonné asszony lesújtó halála előtt történt: mondom, azt hiszi, a jelenet feleségére olyan megsemmisítő hatást gyakorolt, hogy egy időre legalább, teljesen leigázta!

Edith fölkacagott. Hogy milyen nyersen és nem dallamosan, nem szükséges leírnunk. Elég az hozzá, hogy Carkernek jólesett hallania ezt a nevetést.

- És most, asszonyom, végeztem ezzel - vette föl a szót ismét. - A kegyed véleményei olyan szilárdak, és mint meggyőződtem róla, oly változatlanok - ezeket a szavakat lassan és nagyon erős hangsúllyal megismételte -, hogy szinte félek, újra magamra vonom haragját, ha azt mondom: általam legjobban ismert hibái ellenére megszoktam Dombey urat és becsülöm. De ha ezt mondom, higgye el, nem azért teszem, hogy oly érzést fitogtassak, amely a kegyedével ellentétes, és amely iránt kegyed nem is érezhet rokonszenvet - ó, milyen világosan és érthetően hangsúlyozta ezt! -, hanem azért, hogy bizonyságát adjam kegyed előtt buzgalmamnak, amellyel ebben a szerencsétlen ügyben magamat teljesen kegyednek szentelem, és jelét adjam a rám kényszerített szerepben érzett méltatlankodásomnak.

Edith úgy ült, mintha félt volna a szemét elfordítani róla.

Most pedig még egy utolsó gyűrű volt hátra csupán!

- Későre jár az idő - folytatta Carker -, és kegyed fáradt, mint említette. De azért ittlétem másik célját sem szabad elfelednem. Ajánlanom kell, könyörögnöm kell, hogy bizonyos okokból, amelyeket én jól ismerek, legyen óvatos Dombey kisasszonyhoz való viszonyában.

- Óvatos? Mit ért ezen?

- Óvatos, igen, nehogy túlzott szeretetet mutasson az ifjú hölgy irányában.

- Túlzott szeretet, uram! - kiáltott fel Edith, szemöldökét összeráncolva, s felemelkedett a helyéről. - És ki az, aki az én vonzalmamat kiméri és megítéli! Ön?

- Nem én vagyok. - Carker zavarban volt, vagy legalábbis úgy mutatta.

- Akkor hát ki?

- Nem gyanítja, ki lehet?

- Nincs kedvem találgatni.

- Asszonyom - szólt Carker kis habozás után, miközben folyton egymásra néztek, csakúgy, mint az előbb -, én igazán nehéz helyzetben vagyok itt. Kegyed azt mondta, semmiféle üzenetet nem fogad el tőlem, és megtiltotta, hogy arra a tárgyra visszatérjek. Azonban e két dolog olyan szorosan összefügg, hogy, hacsak el nem fogadja ezt a határozatlan figyelmeztetést olyanvalakitől, aki most már abban a tisztességben részesült, hogy a kegyed bizalmát bírja, még ha az út haragján keresztül vezetett is idáig, akkor kénytelen leszek megszegni tilalmát.

- Tudja, uram, hogy szabadságában áll, tegye meg hát.

Olyan sápadt volt, olyan remegő és szenvedélyes! Carker nem számította ki rosszul a hatást!

- Az ő utasítása volt - szólt halkan Carker -, hogy értésére adjam kegyednek: Dombey kisasszony iránti viselkedése kellemetlen az ő számára. Hogy akaratlanul is összehasonlításokat kell tennie, amelyek rá nézve nem kedvezőek. Hogy azt kívánja, változzék meg ez is; és ha kegyed vonzalma Dombey kisasszony iránt őszinte, hiszi, hogy meg is változik, mert különben érzelmeinek további szertelen nyilvánításából annak tárgyára csak hátrány származhatik.

- Ez fenyegetés - szólt Edith.

- Fenyegetés - felelt Carker csaknem hangtalanul, majd hangosan hozzátette: - de nem kegyed ellen irányul.

Milyen büszkén, egyenesen, méltósággal állt eddig előtte, és nézett rajta keresztül, ragyogó villámokat szóró szemével, mosolyogva keserűségében és haragjában; s most egyszerre megtántorodott, mintha a föld megindult volna alatta, és rögtön leroskadt volna, ha a férfi föl nem fogja karjaiban. De abban a pillanatban, ahogy Carker hozzáért, eltaszította magától, s mozdulatlanul, kinyújtott karral állt előtte.

- Kérem, hagyjon el. Ne mondjon ma többet.

- Érzem, milyen fontos ezt elmondanom, mert lehetetlen előre tudnunk, milyen következmények támadhatnak abból, mégpedig nagyon hamar, ha kegyed nincs tisztában Dombey úr felfogásával. Úgy hallom, Dombey kisasszonyt az a szomorúság érte ma, hogy régi cselédjét elküldték, ami még csak a jelentéktelenebb előzmény lehet. Remélem, nem veszi zokon, hogy arra kértem, Dombey kisasszony ne legyen beszélgetésünknél jelen. Remélhetem?

- Nem veszem zokon. De kérem, most távozzék.

- Tudtam jól, hogy a kegyed erős és őszinte érzései Dombey kisasszony iránt valamikor nagy boldogtalanságot szereznek, ha arra kell majd gondolnia, hogy kegyed rontotta el az ifjú hölgy helyzetét, és tette tönkre jövőbeli reményeit - szólt Carker gyorsan és hevesen.

- Ne többet ma. Távozzon, kérem.

- Ezentúl állandóan itt leszek Dombey úr mellett, ápolására és az üzleti ügyek miatt. Ugye, megengedi, hogy ismét lássam kegyedet, és hogy megtanácskozzuk a tennivalókat, s meghallgassam parancsait.

Edith az ajtó felé tessékelte Carkert.

- Még nem határoztam, egyáltalán elmondjam-e neki, hogy már beszéltem kegyeddel, asszonyom, vagy engedjem föltételeznie, hogy még nem volt meg a kellő alkalmam, vagy más okból nem beszéltünk még. Engedelmével, szükséges lesz, hogy megint tárgyaljunk a dolgokról.

- Bármikor, csak most nem.

- És ugyebár megérti, asszonyom, hogy ha látni óhajtanám, Dombey kisasszony nem lehet jelen, és a kihallgatást úgy kérem, mint olyanvalaki, aki elég szerencsés ahhoz, hogy a kegyed bizalmát bírja, és azért jön, hogy mindenben segítséget nyújtson kegyednek, amennyire csak hatalmában áll... és aki talán a veszedelemtől is megóvhatja Dombey kisasszonyt.

Edith még mindig úgy nézett rá, mintha nyilvánvalóan félne elfordítani róla a szemét, nehogy Carker kimeneküljön szilárd tekintetének hatása alól, s most annyit szólt: - Jól van! - aztán újra felszólította, távozzék.

Carker engedelmesen meghajolt, de amikor már csaknem ott volt az ajtónál, megfordult és így szólt megint:

- Kegyed tehát megbocsátott most, hogy a hibámat kimagyaráztam. Szabad-e megkérnem... Dombey kisasszony, meg a magam kedvéért... hogy a kezét nyújtsa, mielőtt távoznék?

Edith odanyújtotta kesztyűs kezét, amelyet tegnap este megsebzett. Carker a kezébe vette, megcsókolta, azután eltávozott. És miután becsukta maga mögött az ajtót, felemelte kezét, amellyel Edithét megérintette, és a szívére helyezte.

NEGYVENHATODIK FEJEZET
Felismerés és elmélkedés

Carker életének ez idő szerint történt változásai között talán egy sem volt olyan szembetűnő, mint az üzleti ügyek végzésében mutatkozó leírhatatlan buzgalma és végtelen figyelme, amellyel az ügyek legapróbb részletét is megvizsgálta. Mindig is tevékeny és odaadó volt a Cég ügyeiért való fáradozásában, de hiúzszemének ébersége most valósággal meghússzorozódott. Rendkívüli szorgosságában lépést tartott a napi üzletmenettel, és e roppant elfoglaltság közepette időt talált - vagy időt szakított - arra is, hogy a Cég elmúlt időkben kötött üzleteit is átvizsgálja, és számba vegye azt is, milyen része volt abban neki magának a hosszú évek alatt. Esténként, amikor a hivatalnokok már mind elmentek, a kaput bezárták, és a szobák kiürültek, és elsötétültek, Carker gyakran ült ott, a nyitott páncélszobában és könyvek, papírok rejtelmét vizsgálta, orvosi türelemmel, mint aki a keze alatt levő szervezet legrejtettebb idegszálait és rostjait is felboncolja, Perch ilyen alkalmakkor rendszerint szintén ott maradt, hogy a gyertya világánál az árfolyam olvasgatásában, annak a veszedelemnek téve ki magát, hogy fejjel előre belebukik a széntartóba. Nem tagadhatta meg a csodálat adóját Carker úr végtelen buzgalmát illetően, noha rendkívül megzavarta családi életének örömeit, és nemegyszer fejtegette Perchné asszony előtt (aki most ikreket dajkált), micsoda fáradhatatlan, szorgalmas ember ez az ő cégvezetőjük.

Carker úr azonban személyes ügyei iránt is ugyanilyen megnövekedett, éles figyelmet tanúsított. Ő maga nem volt cégtárs ugyan - ezt a nagy kitüntetést eddig kizárólag a Dombey név viselői számára tartották fenn -, azonban százalékot húzott a jövedelemből; azonkívül kijártak neki mindazok az előnyök, amelyeket a Cég a pénz jövedelmező elhelyezése körül nyújtott, úgyhogy a Kelet tritonjainak apró halacskái közt gazdag embernek számított. Ezek az éles szemű megfigyelők egyszerre azt kezdték mondogatni, hogy a Dombeyék Jem Carkerje számba akarja venni, hogyan is áll voltaképpen; úgy látszik, mint előrelátó ember, a pénzét akarja bevonni idejében; sőt némelyek még fogadásokat is tettek a Tőzsdén, hogy Jem Carker bizonyosan gazdag özvegyre vetett szemet.

Ezek a gondok azonban legkevésbé sem akadályozták Carker urat abban, hogy résen legyen főnöke mellett, valamint abban sem, hogy továbbra is ügyeljen nagy tisztaságára, gondozottságára, simaságára és egyéb macskaszerű tulajdonságaira. Nem is változott meg tulajdonképpen, csupán cselekvőbb lett. Minden tulajdonsága megmaradt, sőt éppen állhatatosabbá vált tulajdonságaiban. Minden dolgot úgy intézett, mintha csupán arra az egyre kellene figyelnie - meglehetős biztos jele a hozzá hasonló embereknél, hogy valami olyasmiben fáradoznak, ami kiélezi érzékeiket, és éberségre feszíti legerősebb képességeiket.

Más határozott változás nem is történt vele, csupán, ha az utcákon lovagolt, mély töprengés vett rajta erőt néha; olyanformán, mint a baleset napján reggel, amikor Dombey úr házából eltávozott. Ilyenkor aztán úgyszólván gépiesen léptetett félre lovával az útjában levő akadályok elől, és se nem látott, se nem hallott addig, amíg meg nem érkezett a célhoz; ha valamilyen hirtelen esemény fel nem rázta, vagy nagy erőfeszítéssel fel nem ocsúdott révületéből.

Egy napon ilyen töprengőn léptetett pejkóján a Dombey és Fia cég irodája felé éppen, s azt sem vette észre, hogy két nő ugyancsak figyeli, sem pedig, hogy a Rob szemének elbűvölt karikái is rászegeződnek. Egy utcával eljött elé, mint gazdája rendelte, mert ilyen módon akart tüntetni pontosságával. A fiú hiába kapta újra meg újra a kalapjához a kezét, hogy gazdája figyelmét magára vonja, így hát ott ügetett a ló mellett, hogy idejében odaérjen ő is, ha majd a leszálláskor tartania kell a kengyelt.

- Nézd, hol megy! - kiáltotta egy vénasszony, a két nő közül az egyik, s kiaszott kezével odamutatott Carker felé, hogy ráirányítsa a fiatal nő szemét is, aki ott állt szorosan a másik mellett, visszahúzódva egy kapualjba.

A Brown néni leánya kitekintett a figyelmeztetésre, és arcán egyszerre fölsötétlett a harag és bosszúállás.

- Nem hittem volna, hogy a szemem elé kerül még - szólt halkan -, de talán jobb, hogy így történt. Látom. Látom.

- Nem változott - szólt az öregasszony dühös rosszakarattal.

- Ő változott volna! Ugyan mitől? Mit kellett elszenvednie? Megváltoztam én húsz helyett is! Hát az nem elég?

- Nézd, hogy megy! - motyogta az öregasszony, a leányát figyelve kivörösödött szemével. - Úriasan, csinosan, lóháton, mi meg itt gázolunk a sárban.

- És olyanok vagyunk, mint a sár; mint a sár, lovának a lába alatt. Milyenek is lehetnénk?

Feszülten nézett a lovas után, és hirtelen tiltólag kapta fel a kezét, mikor az öregasszony felelni akart, mintha a puszta szó is gátolná a nézésben. Anyja már nem a lovast nézte, hanem a lányt. Csöndben maradt, míg lánya tekintetéből lassan kihunyt a lobogó tűz, és mély lélegzetet vett, mintegy megkönnyebbülésében, hogy a lovas eltűnt a szeme elől.

- Drágám! - szólalt meg most az öregasszony. - Alice! Szép lányom te, Ally!

Hogy felrázza kissé, a ruhája ujját kezdte húzkodni. - Ha kiereszted a kezedből, amikor pénzt csikarhatsz ki tőle? Halálos vétek volna, lányom!

- Nem megmondtam neked, hogy nem akarok tőle pénzt? Hát nem hiszed, amit mondok? Hát a húga pénzét megtartottam? Azt hiszed, hozzányúlnék egy árva fillérhez is, amiről tudom, hogy az ő fehér kezén ment keresztül... ha már azért nem, hogy megmérgezzem, és úgy küldjem vissza neki? Hagyd, anyám, menjünk!

- Pedig milyen gazdag! - morgott az öregasszony. - Mi meg milyen szegények vagyunk!

- Szegények vagyunk, mert nem fizethetünk meg neki a rosszért, amivel adósai vagyunk. Olyan kincset adjon nekem, amivel az adósságainkat letörlesztheti, azt elfogadom tőle és hasznát is veszem. Gyerünk innen! Mi hasznunk abból, ha a lovát nézzük? Gyerünk, anyám!

Hanem az öregasszony figyelmét, úgy látszik, erősen lekötötte Rob, mert a legnagyobb figyelemmel nézte a fiút, aki most éppen visszafelé jött az utcán, a lovat vezetve. Bármilyen kétségek között is állt ott eleinte, amíg a fiú közelebb ért, hirtelen határozott és felvillanó szemmel nézett a lányára, majd ujját ajkára téve, hirtelen kilépett a kapu alól, s amint éppen elhaladt, hirtelen megérintette a vállát.

- Hát az én pajkos Rob fiam hol járt ilyen sokáig? - kérdezte tőle.

A pajkos Rob hirtelen visszafordult, és pajkosságát ez a váratlan üdvözlet meglehetősen lehűtötte. Rendkívül ijedten nézett az öregasszonyra, és hirtelen könnyekbe borult szemmel kezdte:

- Ó, hát miért nem hagy már békét a szegény fiúnak, Brownné asszony, amikor tisztességesen keresi a kenyerét, és megbecsüli magát? Mért jön és rontja le egy szegény jóravaló kölyök hírét-nevét azzal, hogy így megszólítja az utcán, amikor a gazdája lovát vezeti egy tisztességes istállóba... ezt a lovat, amit maga kész volna kutya-macska eleségnek eladni, ha tudná! Igazán, pedig már azt hittem - fejezte be a Köszörűs, s úgy fűzte hozzá ezt az utolsó megjegyzést, mint az őt ért méltatlanságok netovábbját -, hogy maga már rég meg is halt.

- Lám, hogy beszél velem - szólt az öregasszony a lányához fordulva -, velem, aki réges-régen ismerem, édes lelkem, és mindig jóakarója voltam, amikor galambfogó naplopók, meg madarász csirkefogók kezébe került.

- Ugyan, hagyja a madarakat, Brownné asszony - kiáltott fel Rob, halálos aggodalomban. - Igazán akármi legyek, ha egy szegény fiúnak nem tanácsosabb az oroszlánokkal kezdeni, mint ezekkel a kicsi jószágokkal. Akkor repülnek vissza az ember arcába, amikor az ember legkevésbé várná. Hát hogy van, mint van, mit akar tőlem? - fejezte be Rob, úgy ejtve ezt az udvarias kérdezősködést, mintha csak végszükségben cselekedne, a kétségbeesés és bosszúállás érzelmei közt.

- Hallod, lelkem, hogy beszél a régi jóakarójával? - fordult Brownné megint a leánya felé. - Csakhogy vannak ám régi barátok, akik nem lesznek ám olyan türelmesek, mint én vagyok! Ha én megmondanám azoknak, akiket becsapott és lóvá tett, hol találhatnának rá...

- Nem hallgat mindjárt, Brownné asszony! - szakította félbe a kétségbeesett Köszörűs, s hirtelen aggódva nézett körül, mintha azt várná, hogy a gazdája fogai egyszerre ott csillannak meg a könyöke mögött. - Hát már ugyan mi öröme telik abban, hogy egy ilyen szegény fiút tönkretesz? Méghozzá ilyen vén korában, amikor már máson jártathatná az eszét, bizony!

- Milyen gyönyörű szép ló - szólalt meg most az öregasszony, a ló nyakát megveregetve.

- Hagyja már békén ezt a lovat, Brownné asszony - kiáltott Rob, s ellökte az öregasszony kezét. - Igazán megbolondít egy ilyen magamforma bűnbánó kölyköt!

- Hát ártottam én ennek a lónak, fiam? - kérdezte az öregasszony.

- Hogy ártott-e? Nem az, hanem ennek a lónak olyan gazdája van, hogy még azt is megtudja, ha csak egy szalmaszállal érnek hozzá a lovához. - Rob ráfújt a ló nyakára, ahol az öregasszony keze megpihent egy pillanatig, és gyöngéden törülgetni, simogatni kezdte, mintha el is hitte volna, amit az imént mondott.

Az öregasszony hátra-hátranézett a lányára, és halkan motyogva hozzá, folyton a fiú sarkában volt, amint a lovat vezette, és mindenáron fönn akarta tartani a társalgást.

- Hát aztán jó helyed van-e, Rob? - kérdezte. - Hej, csak szerencsés fickó vagy te, az már igaz.

- Ugyan, Brownné asszony, ne beszéljen nekem szerencséről - felelt a Köszörűs. Hirtelen megállt és szembenézett az öregasszonnyal. - Ha maga sohasem kerülne az utamba, most meg elmenne szépen, hát akkor még beszélhetne a magamforma szegény kölyök a jó szerencséjéről. De hát miért nem hagy békémet, és miért jön mindig utánam? - kiáltotta Rob sírva, egyszerre felébredt daccal. - Ha ez az ifjasszony magához tartozik, miért nem viszi el magát innen, miért nézi el szó nélkül, hogy maga így a nyakamba akaszkodik?

- Micsoda? - csárogott az öregasszony, odahajolva a fiúhoz, olyan rosszindulatú vigyorral, hogy a táskás bőr is felduzzadt fonnyadt nyakán. - Hát megtagadod a régi jó bajtársadat? Hát tán nem is te bujkáltál az én házamban, legalább ötvenszer, és jókat aludtál a sarokban, és nem volt más ágyad, mint az utca kövei, és te beszélsz így velem? Tán nem én segítettelek az adásvételben és felkaroltalak, mint iskolásgyermeket, mint iskolakerülőt, sunyi tekergőt és miegyebet? És még te mersz velem így beszélni? Mintha tán nem tudnék holnap reggel egy sereget összecsődíteni a régi kompániából! A nyomodban volnának és üldöznének, akár a saját árnyékod... és még te vágsz rám ilyen szemeket? No, megállj csak! Most pedig megyek. Gyerünk, Alice.

- Megálljon, Brownné asszony - kiáltott a Köszörűs magánkívül. - Mi jut eszébe? Ne haragudjon már! Ugyan kérem, ne engedje, hogy elmenjen. Hisz én nem gondoltam semmi rosszat. Hát nem kérdeztem az előbb is, hogy van, mint van, kedves Brownné asszony? Meg aztán - tette hozzá szánalmat keltő igyekezettel -, nézze csak, hogyan várhatja el egy ilyen szegény fiútól, hogy az itt ácsorogjon az utcán, mikor az ura lovát kéne az istállóba vinni, csutakolni, méghozzá, akinek a gazdája is olyan, hogy száz szeme van és mindent meglát, ami csak történik?

Az öregasszony erre úgy mutatta, mintha félig-meddig megbékélt volna, de azért csak a fejét rázta, és motyogott magában.

- Tudja mit, Brownné asszony, gyerünk el együtt az istállóba, igyon egy pohár valamit, ami javára válik, ahelyett, hogy így beszél velem, ami nem válik javára sem magának, sem másnak. Izé... nézze, kérem, maga is jöjjön vele, ugye eljön? Legyen olyan szíves. Hiszen örülök én, rettenetesen örülök, hogy a Brown nénit láthatom, csak ne volnék nagy gondban a ló miatt.

Ezzel a mentegetődzéssel Rob félrefordult, mintha maga volna a megtestesült kétségbeesés, majd egy mellékutcába tért be a rábízott lóval. Az öregasszony valamit motyogott a leányának, s a fiú után eredt. A lány követte.

Csöndes kis négyszögletes térre fordultak be, amely fölött magas torony emelkedett, s mellette egy csomagszállító meg egy üveges raktára; ott aztán Rob átadta a lovat a fura sarki istálló gazdájának, majd arra kérte Brownnét, meg a lányát, üljenek le egy kőpadra, a kapu mellett. Nemsokára maga is visszatért, egy ónkupát meg üveget hozva a közeli vendéglőből.

- A gazdád, Carker úr egészségére, fiam! - szólt Brown néni, mielőtt ivott volna. - Isten éltesse!

- De hiszen én nem mondtam, ki a gazdám - jegyezte meg Rob ámuló szemmel.

- Ismerjük őt látásból - felelt az öregasszony, akinek csámcsogó szája és billegő, rezgő fejmozgása is megállott egy pillanatra, oly feszülten figyelt. - Mellettünk ment el ma reggel, éppen mielőtt leszállt volna a lováról, ott, ahol te vártál rá.

- Ugyan, igazán? - kérdezte Rob, s láthatóan azt kívánta, hogy nagy szolgálatkészsége bárcsak máshová vitte volna aznap reggel. - Hát magával meg mi van? Mért nem iszik?

Ez a kérdés Alice-t illette, aki gallérköpenyébe burkolódzva ült, tőlük egy kicsit messzebb, s rá sem nézett töltött poharára.

Az öregasszony a fejét rázta. - Sohase törődj vele, fiam. Furcsa teremtés ő bizony, ha tudnád! Hanem Carker úr...

- Pszt! - riadt fel Rob, óvatosan pillantva oda a csomagszállító, meg az üveges helyiségére, mintha bármely pillanatban Carker úr bukkanhatna fel ott valamelyik ablakban. - Csendesen, csendesen!

- Ugyan, hiszen nincs itt senki! - mondta Brownné.

- Azt nem lehet tudni - felelte Rob, és a tekintete odaröppent még a torony tetejére is, mintha a hallókészségnek valamely természetfölötti hatalmával onnan is Carker úr hegyezné feléje a fülét.

- Jó gazda? - kérdezte Brownné.

Rob csak a fejével intett, aztán hozzátette halkan:

- Nagyon szigorú.

- Ugye, a városon kívül lakik, szentem? - kérdezte az öregasszony.

- Amikor otthon van - felelte Rob. - De most éppen nem lakunk otthon.

- Hát hol?

- Bérelt lakásban, Dombey úrhoz közel.

A fiatalabbik nő egyszerre olyan váratlanul és kutatóan vetette rá szemét a fiúra, hogy az teljesen megzavarodott, és újból az italt tukmálta reá, azonban megint csak kevés eredménnyel.

- Hiszen tudja, ki a Dombey úr, beszéltük néhanap - folytatta Rob. - Maga sokszor rávett, hogy beszéljek róla.

Az öregasszony bólintott.

- Nohát Dombey úr leesett a lováról - folytatta a fiú, mintegy akarata ellenére -, és azóta a gazdámnak sokkal többet kell ott lennie, vagy Dombey úrral, vagy a feleségével, vagy tudom is én kivel, így aztán, bejöttünk lakni a városba.

- Aztán jó barátságban vannak egymással, lelkem?

- Kik?

- Hát az úr meg az asszony.

- Micsoda? Dombey úr meg a felesége? - kiáltott Rob. - Hát honnan tudjam én?

- Nem galambom, hanem Dombeyné asszony, meg a te gazdád - folytatta az öregasszony.

- Tudom is én - felelt Rob, s újból körülnézett. - Azt hiszem. Milyen kíváncsi maga Brownné asszony. Ne szólj szám, nem fáj fejem.

- No, hisz abban igazán semmi sincs - magyarázkodott az öregasszony nevetve, és összeütötte a tenyerét. - Hanem az én pajkos Rob fiam ugyancsak megszelídült, amióta úgy felkapaszkodott az uborkafára. No, hisz abban csak nincs semmi rossz.

- Tudom én, hogy semmi rossz nincs - felelte Rob, miközben gyanakvón nézegette az üveges, a csomagszállító, meg a templom ablakait -, hanem hogyha eljárna a szám, még ha arról is, hogy hány gomb van a gazdám kabátján, abból bizony nagy baj lenne. Igen nagy baj lenne. Akkor inkább egyenest a vízbe ölje magát egy magamfajta szegény fiú. A gazdám is megmondta. A nevét sem árultam volna el, ha maga már amúgy is nem tudja. Beszéljünk inkább valami másról.

Rob szeme ismét óvatosan körüljárt az udvar minden oldalán, az öregasszony pedig titokban odaintett a lányának. Egy szempillantásig tartott az egész, de a lány a megértés egy röpke tekintetével kapta el szemét a fiúról, aztán csak ült ott tovább, némán a köpenyébe burkolódzva, mint eddig.

- Rob, lelkem - szólt most az öregasszony, odaintve a fiút a pad másik végére: - te nekem mindig a szemem fénye voltál. Nem igaz? Hisz magad is jól tudod, nem?

- Hogyne! - felelt a Köszörűs igen fanyarul.

- És elhagytál mégis - kiáltott fel az öregasszony, s átölelte a fiú nyakát. - Elmentél, jóformán a híredet sem hallottam és sohasem jöttél, hogy megmondd szegény öreg barátnédnak, micsoda nagy szerencsébe csöppentél bele, te büszke fickó, te! Ó! Ó! Ó!

- Jaj, micsoda baj az szegény fiúnak, ha így körülveszik, mikor a gazdájának száz szeme van, és itt lakik a szomszédban! - fakadt ki a boldogtalan Köszörűs. - Csak legalább ne bőgne itt a nyakamon!

- Hát eljössz engem meglátogatni, fiam? - kiáltott Brownné. - Hát eljössz majd meglátogatni engem?

- El, mondom. Igen. Meglátogatom, hogyne.

- No, ez már az én Robom! Az én kedves fiam! - nyugodott meg Brown néni, letörölve a könnyeket fonnyadt arcáról, és gyöngéden magához ölelte a fiút. - A régi helyen, tudod, fiam?

- Tudom.

- De nemsokára, ugye, fiam? És gyakran.

- Igen, igen, igen. Meglátogatom, becsületemre mondom.

- És akkor - szólt Brownné, égnek emelt kézzel, és reszkető fejét hátravetve -, ha az én Rob fiam megtartja a szavát, akkor sohasem megyek a közelébe az utcán, pedig tudom, hol találom, és nem árulom el egy szóval sem. Soha!

Ez a fogadalom úgy hatott a Köszörűsre, mint egy csepp balzsam; kezet is rázott Brownnéval, s könnyező szemmel, könyörögve kérte megint, hagyjon békét a magafajta szegény fiúnak, és ne tegye tönkre a kilátásait. Brownné még egy szerető ölelésben részesítette a fiút, azután megindult a lánya után, de hirtelen megfordult, lopva kinyújtotta a kezét, és rekedt suttogással pénzt kért a fiútól.

- Csak egy shillinget, lelkem - suttogta mohó, kapzsi arccal; - vagy két pennyt legalább, a régi barátság kedvéért. Lásd, olyan szegény vagyok. Az én szép lányom meg - folytatta, odanézve a vállán keresztül - ...mert az én lányom az ott, Rob... azt sem bánja, ha éhen halok.

De abban a pillanatban, amint a fiú félig-meddig vonakodva odarakta a pénzt az öregasszony kezébe, lánya csöndesen megfordult, és anyja kezét megragadva, kicsavarta belőle.

- Mi az, anyám! Anyám! Mindig csak pénzt? Pénzt az első meg az utolsó embertől, aki csak szóba áll veled! Hát csak annyit törődsz azzal, amit éppen az előbb mondtam... Fogd! Itt van!

Az öregasszony fájdalmasan felnyögött, amint Alice visszaadta a fiúnak a pénzt, egyébként nem mert ellenkezni, és csak bicegett tovább a lánya oldalán, ki az udvarból és végig az udvarból nyíló mellékutcán. A meglepett és elszontyolodott Rob, utánuk bámulva, látta, amint megállnak, és nagyon komolyan tanakodnak; több ízben látta azt is, hogy a fiatalabbik sötét fenyegetéssel rázta a kezét (szemmelláthatólag valakiről volt szó közöttük), az öregebbik pedig fáradtan utánozta a mozdulatait, de Rob szívből remélte, hogy nem őróla folyik a beszéd.

Azzal a jelenbeli vigasztalással, hogy a nők mindenesetre elmentek, meg azzal a jövőre vonatkozó kilátással, hogy elvégre Brown néni sem fog örökké élni, sőt valószínű már nem is soká zaklatja majd, a Köszörűs, aki egyébként nem sajnálta azt az elkövetett rosszat, legfeljebb azért, hogy ezúttal igen kellemetlen következménnyel járt, azon volt, hogy feldúlt arcára vidámabb kifejezést erőltessen, s e célból a bámulatra méltó bravúrra gondolt, amellyel annak idején Cuttle kapitánytól szabadult (ha rágondolt, mindig kitűnő kedve kerekedett), aztán megindult a Dombeyék irodája felé, hogy meghallgassa gazdája rendelkezéseit.

Gazdája olyan éles nézésű volt, olyan átható tekintetű, hogy Rob remegve várta, mint hányja szemére beszélgetését Brownnéval; Carker úr azonban egyszerűen csak átadta neki a táskát a Dombey úrnak szóló levelekkel, és egy levélkét Dombeyné asszonynak, némán intett neki, ami azt jelentette, hogy jó lesz vigyázni, meg sietni is; de ez a titokzatos bólintás a Köszörűs képzeletében mindenféle sötét célzásokkal és fenyegetésekkel szövődött össze, úgyhogy többet mondott neki minden beszédnél.

Egyedül maradván szobájában, Carker úr újra munkához látott, és egész estig szorgalmasan dolgozott. Nagyon sok látogatót fogadott, számos iratot átnézett, ki és be, ide oda ment a különféle osztályokon, és míg csak a napi munka be nem fejeződött: egyetlenegyszer sem engedte át magát mélázásnak. De miután az asztalán levő összes papírok között elvégezte a nagytakarítást, újból mély révedezésbe merült.

Szokott helyén és szokott állásában helyezkedett el a tűz előtt, szemét mereven szegezve a földre, mikor egyszerre bátyja lépett be a szobába, visszahozott néhány levelet, amelyet a nap folyamán vittek ki. Szó nélkül tette le az asztalra, azután megfordult, hogy kimenjen. Carker cégvezető úr tekintete rajta nyugodott, mióta csak belépett a szobába, mintha egész idő alatt ő lett volna elmélyedésének tárgya. Megszólította:

- Nos, John Carker, hát téged mi szél hozott?

Bátyja rámutatott a levelekre, aztán indult.

- Csodálom, hogy úgy jössz-mész, és még csak meg sem kérdezed, hogy van a gazdánk?

- Hoztak ma hírt az irodába, hogy Dombey úr szépen gyógyul.

- Te olyan szelíd szívű ember vagy - szólt a cégvezető mosolyogva - ...de, úgy látszik, az évek folyamán lettél csak ilyenné, hogy esküdni mernék rá, boldogtalan lennél, ha baj érné a gazdánkat.

- Őszintén sajnálnám, James.

- Ő sajnálná! - kiáltott fel a cégvezető, bátyjára mutatva, mintha harmadik személy is lett volna a szobában, akinek fel akarná rá hívni a figyelmét. - Ő sajnálná, valóban! Ez az én bátyám! Ez a ranglétra legmélyebb fokán tengődő írnok, ez a kutyába vett lomtári semmiség, akit arccal a fal felé csaptak, mint egy kiselejtezett képet, és úgy hagytak ott, isten tudja, mennyi ideje már; csupa hála, tisztelet meg odaadás, vagy legalábbis azt szeretné, hogy elhiggyem neki!

- Nem kívánom, hogy elhiggy felőlem bármit is, James - felelt a másik. - Légy hozzám olyan igazságos, amilyen lennél akárki más beosztottadhoz. Te kérdezel, én pedig felelek.

- És semmi okod sincsen, te házőrző eb - kiáltott a cégvezető szokatlan kedvességgel -, amiért rá panaszkodhatnál? Hát te nem érezted soha a gőgös bánásmódot, sértést, pöffeszkedést? Az ördögbe is! Hát ember vagy te, vagy egér?

- Nagyon különös lenne, ha két ember, kivált följebbvaló és alárendelt úgy töltenének el hosszú éveket együtt, hogy semmi okuk ne lenne panaszra egymás ellen - felelt John Carker. - De eltekintve az én történetemtől, itt...

- Az ő történetétől! - folytatta gúnyosan a cégvezető. - Nos, ez az! Egyszer kivételesen bánnak el vele, azóta szavát sem lehet venni.

- Eltekintve attól, ami, mint te mondod, okot ad a hálára, méghozzá (a többiek szerencséjére) kivételeseket, bizonyára nincs a Cégben egyetlen olyan ember sem, aki ne mondhatna el és ne érezne legalább ennyit. Azt csak nem gondolod, hogy volna itt valaki, aki közömbösen hallaná, hogy a Cég fejét baj vagy szerencsétlenség érte, és ne sajnálná igazán?

- Neked ugyan nagy okod van, hogy ragaszkodj hozzá! - felelt a cégvezető megvetően. - Hát nem gondolod, hogy téged csak úgy tartanak itt, mint olcsó példát, Dombey nagylelkűségének jellegzetes tanúbizonyságát, amely arra szolgál, hogy a dicsőséges Cég hitelét emelje?

- Nem - mondta a másik szelíden -, elég régóta van okom azt hinni, hogy sokkal könyörületesebb és önzetlenebb okból tartanak itt valóban.

- Úgy vettem észre - vicsorgott a cégvezető -, hogy épületes keresztényi prédikációhoz akartál kezdeni éppen.

- Nem, James; habár a testvéri kötelékek miközöttünk régen szétszakadtak és megszűntek...

- És ki szakította szét, jó uram? - kérdezte a cégvezető.

- Én, a vétkemmel. Nem is vádollak.

A cégvezető acsargó szájának egyetlen néma mozdulatával kapta fel a szavakat: - Ó, hát nem vádolsz? - Aztán rászólt a másikra, hogy folytassa csak.

- Mondom, bár a testvéri kötelék nincs meg többé közöttünk, kérlek, ne támadj rám gánccsal, és ne magyarázd szántszándékkal félre szavaimat. Csak tudtodra akartam adni: tévedés lenne, ha azt hinnéd, mivel téged választottak ki valamennyi közül előléptetésre, kitüntetésre, bizalomra (kiválasztottak, tudom, kiváló képességeid és megbízható voltod miatt), és mivel te bárki másnál meghittebben érintkezhetsz Dombey úrral, sőt jóformán egyenlő színvonalon állsz vele, kegyeivel elhalmozott, és jómódban részesített... tévedés lenne, ha azt hinnéd, hogy azért csupán te viseled szíveden hírnevét és boldogulását. Őszintén hiszem, hogy az egész Cégben senki sincs, tőled kezdve a legutolsó emberig, aki ne osztoznék ebben az érzésben.

- Hazudsz! - kiáltott a cégvezető hirtelen támadt haraggal. - Képmutató vagy, John Carker és hazudsz.

- James! - tört ki az indulat a másikból is. - Miért szórsz rám ilyen gyalázkodó szavakat, hiszen nem is szolgáltattam rá okot.

- Azt mondom, hogy egész képmutatásod és alázatosságod, de valamennyietek képmutatása és alázatossága ennyit sem számít előttem! - felelte a cégvezető, s ujjával pattintott - és úgy keresztüllátok rajta, mint a levegőn. Nincs ebben az üzletházban senki sem, közöttem meg a legutolsó ember között, ugyancsak nagy megfontoltsággal szóltál róla, és okkal is, mivel nem állsz tőle messze, aki szívből ne örülne, ha a főnökünket megalázva láthatná, s ne gyűlölné titokban; aki ne kívánna neki inkább rosszat, mintsem jót, és ne fordulna ellene rögtön, ha ereje és bátorsága volna hozzá. Minél inkább részesül a gorombaságaiban; minél közelebb áll hozzá, annál távolabb van tőle. Ez itt a hitvallása mindenkinek.

- Nem tudom - felelte John, s felindulása csakhamar meglepetésnek adott helyet -, ki töltötte meg a füledet ilyen tájékoztatásokkal, és miért választottál ki erre a kísérletre éppen engem, és nem másvalakit. De hogy beugratni próbáltál, és csúfot akartál űzni belőlem, ez most már nem kétséges előttem. Modorod, lényed különbözik attól, amilyennek valaha láttalak. Csak annyit mondhatok neked még egyszer, hogy félrevezettek.

- Tudom - felelte amaz. - Azt mondtam éppen.

- De én nem vezettelek félre, hanem a besúgód, ha van ilyen valakid. Ha nincs, akkor pedig gyanúd és téveszméid.

- Nekem nincsenek gyanúim, csak bizonyosságaim vannak. Ti kislelkű, alávaló, talpnyaló kutyák! Mind ugyanazt színleli, mind ugyanazt a nótát nyöszörgi, mind ugyanazt az átlátszó hazugságot hordja a bőre alatt!

Bátyja felé indult, aki egy szót sem válaszolt, csak kihátrált, aztán becsukta maga mögött az ajtót. A cégvezető széket húzott a tűz elé, és piszkavassal ütögetni kezdte a széndarabokat.

- Gyáva, csúszómászó rabszolgák! - dörmögte Carker magában, kimutatva villogó két fogsorát. - Nincs köztük egy sem, aki ne színlelné, mennyire megrendült, kétségbeesett! Bah! Nincs köztük egy sem, aki, ha hatalma meg bátorsága volna hozzá, ne zúzná porrá Dombey büszkeségét, és ne szórná széjjel, mint én itt ezt a hamut.

Összetiporta a tűzhely hamvadó parazsát, és beszórta a rács közé, majd elmélázó mosolygással nézte, mit cselekedett.

- Pedig feléjük még a királyné sem integet - tette hozzá -, és ott van csak az igazi büszkeség, amiről nem szabad elfeledkeznünk... tanú rá az ismeretségünk.

Egyre mélyebb révedezésbe veszett, és sokáig ült ott az elfeketülő tűzrakás előtt; végre felemelkedett, mint aki egy könyvben merült el, majd körülnézett, vette kalapját, kesztyűjét, és kiment oda, ahol a lova várta, felült és tovavágtatott a kivilágított utcákon, mert az este már leszállt.

Dombey úr házának közelében lépésre lassítva felnézett az ablakokra. Az az ablak ragadta meg először figyelmét, amelyben egyszer régen Florence-et látta ülni a kutyájával, habár ott most nem égett világosság. Végigjártatta szemét a ház magas homlokzatán, és elmosolyodott, mintha fennhéjázásában figyelemre sem érdemesítené ezt az ablakot.

- Egy időben még érdemes volt a te emelkedő kicsi csillagodat is figyelni, és azt vizsgálni, ha szükséges volt, milyen irányból szállnak a felhők, amelyek árnyékba borítanak. De most ragyogó üstökös tűnt fel, és fényében a te csillagocskád elvész egészen.

Ezzel befordult a ház sarkánál, és a hátulsó oldalon, a sok között, kikeresett egy ragyogó fényben fürdő ablakot.

Az az ablak felséges jelenség képét idézte elébe; a kesztyűs kezet; az emléket, hogy záporoztak egy gyönyörű madár szárnyából a tollak a padlóra, és hogyan lengett, libegett a palást fehér hattyúprémje, mint távolról érkező vihar előszelében. Ezeket a gondolatokat vitte magával, és gyorsan ügetett végig a sötét és elhagyatott nyilvános kerteken.

Végzetes módon ezek az emlékek mind-mind az asszonnyal voltak kapcsolatban; a büszke asszonnyal, aki gyűlölte, de az ő ravaszsága, s a maga büszkesége és sértettsége lassan, de biztosan odavezetett, hogy végül is úgy fogadta, mint akinek joga van előtte a férje iránti dacos semmibevevésről beszélni, és észreveheti, hogy az asszony engedelmével, mintegy az önbecsülésről is lemondott végképp.

Ezek a gondolatok mind ahhoz az asszonyhoz kapcsolódtak, aki szívéből gyűlölte; ismerte jól és éppen azért nem bízott benne, de azért sem, mivel ő is ismerte az asszonyt, hanem lelke vad haragját táplálta azzal, hogy tűrte közelebb nyomulását, gyűlölete ellenére. Gyűlölete ellenére! Sőt, éppen amiatt; hiszen gyűlöletének az alján sokkal mélyebben, mintsem az asszony fenyegető szeme lehatolhatott volna, ott lappangott a sötét megtorlás gondolatának leghalványabb árnya. Ha egyetlenegyszer is megborzongva rátekint, egyszer és soha többé, kitörölhetetlen foltot ejt a lelkén.

Vajon az asszonynak a képe lebegett ott körülötte, most, míg tovavágtatott; ott volt-e valóságban, tisztán láthatóan a képzeletében?

Ott. Lelki szemével pontosan olyannak látta. Ott volt mellette, büszkeségével, sértettségével, gyűlöletével, amely éppen olyan tisztán tűnt elébe, akárcsak a szépsége - és semmit sem látott olyan világosan, mint éppen az iránta érzett gyűlöletét. Néha büszkén és visszautasítóan állt az oldalánál, máskor meg lenn, a lova lába előtt feküdt, elterülve a porban. De mindig olyannak látta, amilyen álarc nélkül, és figyelmesen kísérte szemével az asszonyt veszedelmes útján.

Amint a lovaglás véget ért, és Carker átöltözött, és visszajutott az asszony fényesen kivilágított szobájába, lehajtott fejével, halk hangjával és csillapító mosolyával, akkor egészen világosan állott előtte megint. Még kesztyűs kezének titkát is megsejtette, és ez a gyanú vitte rá, hogy tovább tartsa a kezében. Edith veszedelmes útján ott járt Carker is, és egyetlen lábnyomot nem hagyott az asszony lépte az úton, hogy az övé is azonnal ott ne termett volna mellette.

NEGYVENHETEDIK FEJEZET
A mennykőcsapás

A Dombey úr és felesége között emelkedő korlátokat nem döntötte le az idő sem. Össze nem illő pár: önmagukban és egymással is boldogtalanok; nem is kapcsolta őket össze egyéb, mint a házasság bilincse, és miközben egymástól menekülve, oly durván feszítették, hogy egészen a csontig vájt és hasított, az idő, a bánat e vigasztalója és a dühök enyhítője, nem tehetett sebükre gyógyírt. Büszkeségük, ha alapjára és természetére nézve különböző is volt ugyan, de méretében megegyezett, és kemény összecsapásaikból szikra pattant ki, amely tovaröppenhetett, vagy tovább izzhatott, a sors fordulása szerint, de körülöttük felégetett mindent, és házaséletük útját hamuval szórta be.

Legyünk igazságosak Dombey iránt. Életének iszonyú tévedésében, amely a homokóra üvegében alápergő minden homokszemmel csak növekedett, egyre hajszolta az asszonyt, hogy mi felé, kevéssé sejtette, és azt sem, hogy mivel; de iránta való érzései, már amilyenek az ő szívében lakozhattak, nem változtak semmit. Az asszonynak megvolt szemében az a hibája, hogy érthetetlen módon megtagadta az ő roppant fontosságának elismerését, és nem látta be, hogy ezelőtt feltétlenül meg kell hajolnia; tehát szükségesnek látszott az asszonyt megfegyelmeznie, és korlátok közé szorítania. Hanem egyébként Dombey hűvös, vizsga tekintete még mindig olyan valakit látott benne, aki, ha akarja, háza díszéül szolgálhat, valamint választásának és nevének becsületére válhat.

Edith viszont, szenvedélyes és büszke haragjának minden erejével, sötét tekintetét napról napra és óráról órára - attól a késő estétől kezdve, amikor szobájában ülve az árnyakat nézte a falon, s a mindjobban mélyülő éjszakát - egy alakra szegezte, aki a megaláztatások, sérelmek egész hógörgetegét zúdította rá: a férjére.

Természetellenes volt-e vajon a Dombeyn oly kérlelhetetlenül uralkodó vétek? Néha érdemes volna megvizsgálni talán, mi is az emberi természet, és hogyan igyekeznek az emberek a változtatásán; és hogy vajon az ilyenformán keletkező erőszakolt eltorzulásokkal nem akkor bánunk-e természetesen, ha természetellenesek vagyunk? Zárjátok be hatalmas anyánknak bármely fiát vagy lányát egy szűk ketrecbe; láncoljátok hozzá a rabot egy bizonyos eszméhez; hagyjátok, hogy a börtönt körülálló néhány falánk, önző célokat hajhászó ember szolgai hódolattal táplálja ezt az eszmét; és ugyan mi lesz a természetes a készséges fogolynak, aki sohasem emelkedett magasra a szellem szabad szárnyán - mely amúgy is oly hamar ellankad és letörik, és hogyan láthatja meg a természet igaz arculatát?

Ó jaj, olyan kevés dolog van körülöttünk a világon, amely a legtermészetellenesebb és mégis természetes! Hallgassátok meg az elöljárókat és a bírákat, amikor a társadalom természetellenes számkivetettjeiről beszélnek; természetellenesek durva szokásaikban, természetellenesek a tisztesség hiányában, természetellenesek abban, ahogyan a jónak és a rossznak minden különbségét szem elől tévesztik; természetellenesek a tudatlanságban, a bűnben, a nemtörődömségben, dölyfösségben, a makacsságban, belsőben, külsőben és mindenben egyaránt. Kövessétek a jóságos lelkészt és az orvost, aki, életét veszélyeztetvén minden lélegzetvétellel, lemegy odúikba, amelyek ott rejlenek kocsink kerekeinek visszhangja körében, meg az utca kövezetén naponta elhaladó lépéseink alatt.

Nézzetek körül a visszataszító látványok e világában - milliók számára nincs is más a földön! - csak futólagos említésére is föllázad emberségünk, és a közeli utcában lakó finnyás finomság befogja fülét, és azt suttogja: "Nem hihetem!" Szívjátok be azt a fertőzetes levegőt, amely az egészségre és életre veszedelmes minden tisztátalansággal undorít; és engedjétek, hogy az öröm és boldogulás céljából nyert valamennyi érzéketek szenvedjen, megbetegedjék, csömörbe fúljon, és a nyomorúság meg a halál szennycsatornájává váljék. Próbáljatok a gyomra, az egyszerű növényre, virágra gondolni, amely, ha ilyen mérgezett ágyásba ültetik, hiába törekszik a nap felé, isten rendelése szerint. És idézzetek magatok elé egy elnyomorodott testű és gaz tekintetű gyermekszörnyeteget, aztán szónokoljatok neki természetellenes bűnéről, panaszoljátok fel, hogy már ilyen korán milyen messze esett az égtől -, de gondoljatok néha arra is, hogy nem egyebütt fogant, született és nevelkedett, mint a pokolban!

A természettudományok és az emberi egészség búvárai elmondják nekünk: ha ama fertőzetes részecskék, amelyek a romlott levegőből születnek, szemmelláthatóak lennének, sűrű, fekete felhők képében komorlanának ott, a szegény és rossz lakások fölött, és továbbgomolyognának lassan, hogy a város módosabb részének levegőjét is tönkretegyék. De ha az erkölcsi dögragály, amely a piszokkal-szennyel együtt nyer életet az ilyen odúkban, és a meggyalázott természet örök törvényeinél fogva, elválaszthatatlan tőlük, szintén szemmel láthatóvá válnék, akkor volna még csak félelmetes a meglepetés! Akkor látnók, hogy az alávalóság, istentelenség, iszákosság, tolvajlás, gyilkosság, meg az emberiség természetes vonzalmai és irtózásai ellen elkövetett név nélküli bűnök egész serege szintén ott gomolyog e helyek fölött, és onnan húzódik aztán tovább, hogy megmérgezze az ártatlanokat, és ragályt terjesszen a tiszta lelkiismeretűek között. Akkor látnók, hogy azok a mérges kútfők, amelyek az áradatot kórházainkba és menhelyeinkre öntik, hogyan töltik duzzadásig börtöneinket és a vizet szántó süllyedésig deportáló hajókat, mint hatolnak át a tengereken és lepnek el a bűn áradatával roppant világrészeket. Akkor talán eliszonyodva vennénk tudomásul, hogy kórt, betegséget teremtünk, gyermekeink romlására, és örökségül még meg sem született nemzedékeknek, s egyben életet adunk a kicsinyeknek, kik az ártatlanságot nem ismerik; az ifjúságnak, amelytől a szégyenkezés és szemérem idegen; az érett kornak, amely nem érett semmi másban, csak a gonoszságban és a kínban; és a nyomorult öregségnek, amely gyalázata emberi formánknak! Természetellenes emberiség! Ha majd szőlőt szüretelünk a tüskebokorról és a szamártövisről fügét; ha bűnös városaink szemétdombjaiból kalászt ringató szántóföldek szökkennek elő, és rózsák sarjadnak a kövér temetőkön, amelyeket oly bőven táplálnak ezek a bűnös városok, akkor várhatjuk ama természetes emberiséget és hihetjük, hogy ilyen magból majd meg is születik.

Ó, ha egy jó szellemet küldene isten, aki leemelné a házak tetőit, de hatalmasabb és áldottabb kézzel, mint ama sánta ördög cselekedte a mesében, és megmutatná a keresztény világnak, micsoda sötét alakok áradnak elő az otthonokból, hogy a pusztító angyal kíséretét növeljék, amint ott halad közöttük! Ó, ha csak egyetlen éjszaka is látnók az innen felemelkedő halovány rémeket, amint régi hanyagságunkkal vádolnak minket; abból a sűrű és sötét légkörből, ahol a Bűn és Kór együtt tenyésznek és a félelmetes társadalmi megtorlást záporozzák a világra, szünet nélkül mind sűrűbben, sűrűbben! Ragyogó és áldott volna a virradat; mert az embereket nem akadályoznák többé útjukban a maguk alkotta botránykövek, amelyek porszemek csupán azon az örökkévalóság örvényén, és hozzáfognának - egy közös család gyermekeiként, akiknek egy kötelességük van az atyja iránt, és egy törekvésük a közös cél irányában: hogy e világot jobbá varázsolják!

Ragyogó és áldott volna a felvirradó nap azért is, mert felrázná azokat, akik sohasem vetettek még egyetlen árva pillantást az emberek körülöttük élő világára, nem ismervén kapcsolatukat: megismertetné velük, mekkora természetellenesség rejtőzik korlátolt rokonszenveikben és értékeléseikben; és ha az ilyen elfajulás egyszer egyenesen visz lefelé a legmélyebb pontig.

De Dombey úrra és feleségére nem virradt fel ez a nap, és így csak haladt mindegyik tovább, a maga útján.

A Dombey úr balesetére következő hat hónapon keresztül viszonyuk a régi maradt. Egy márványszikla-tömb nem állhatott volna keményebben Dombey úr útjában, mint ez az asszony; és a jéghideg és egyetlen napsugártól fel nem derített forrás a mély barlang éjszakájában, nem fagyosabb és komorabb, mint Dombey volt.

Florence reménye, az új otthon ígérete azóta már elröppent szívéből. Az új otthon közel kétéves volt immár, de még Florence türelmes szívének bizalma sem élte túl a napi tapasztalatok sorvasztó hidegét. Ha még ködlött is benne némi halovány remény, hogy atyja és Edith boldogok lehetnek egyszer, az a remény már, hogy atyja valaha szeresse, teljesen kiveszett a szívéből. Arról a rövid, közbeeső időszakról, amikor úgy képzelte, mintha atyjánál némi kis enyhülést tapasztalt volna, már jóformán meg is feledkezett a folyvást tapasztalt hidegség hatása alatt, vagy legfeljebb úgy emlékezett rá, mint fájdalmas tévedésre.

Florence szerette atyját, de lassanként már úgy, mint kedves valakit, aki volt, vagy lehetett volna, semmint zordon valóját. Mintha elhalkult fájdalma torkollott volna vele kapcsolatos gondolataiba, amellyel anyjának, meg a kis Paulnak emlékét ápolta, és mintha ez lassan az atyja iránt érzett szeretetét kedves, szép emlékké változtatta volna. Vajon azért-e, mert meghalt számára immár, és mert atyja is ott volt szeretetének régi tárgyai között; meg azért is, mert oly sokáig hozzáfűzte elhervadt reményeit, s éppen atyja által megfagyasztott érzéseit nem tudta volna megmondani; hanem szeretett atyja lassanként valamilyen homályos álomképpé vált benne; s alig állt közelebb a valósághoz annál a képnél, amelyet elhalt, drága öccséről idézett fel néha, úgy, mintha még élne és lassan férfiúvá serdülne, aki majd védi és oltalmazza őt.

Ez a változás, ha annak lehet nevezni, csöndben, szinte lopva történt, csakúgy, mint az a másik átalakulás, amely őt gyerekből nővé alakította. Florence csakugyan tizenhét éves volt már, amikor magányos töprengései során mindez megvilágosodott benne.

Most ismét gyakran volt egyedül, mert Florence és anyja között nagyon megváltozott a viszony. Mikor atyját baleset érte, és egyedül feküdt lenn a szobájában, akkor vette észre először Florence, hogy Edith kerüli. Ez a tapasztalás mélyen sebezte és megrendítette; viszont sehogyan sem tudta összeegyeztetni azzal a szeretettel, amelyet Edith most is mutatott iránta, ha találkoztak. Egy este aztán fölkereste őt a szobájában.

- Mamám - kezdte Florence, halkan odalopódzva melléje -, megbántottalak valamivel?

- Nem - felelt Edith.

- Pedig bizonyára vétettem - szólt Florence. - Mondd meg, mi az? Megváltoztál irányomban, édes jó mamám! El sem mondhatom, milyen hirtelen megérzem én a legcsekélyebb változást is; hiszen egész szívemmel szeretlek.

- Mint én téged. Ó, Florence! Sohase higgy nekem jobban, mint amikor ezt mondom!

- Hát akkor miért hagysz el olyan gyakran, és miért tartod tőlem magadat annyira távol? És miért nézel rám néha olyan furcsán, mamám? Ugye, így van?

Edith sötét szemével igent intett.

- De hát miért? - kérdezte Florence könyörgő hangon. - Mondd meg nekem, miért, hadd igyekezzem jobban tetszésedre lenni, és ígérd meg, hogy nem lesz így ezután.

- Édes Florence-em - kezdte most Edith, s megfogva a nyakát átölelő kezet, mélyen belenézett a szeretettel rátekintő szempárba, amint Florence ott térdelt előtte a földön; - hogy miért van így, nem mondhatom meg. Sem én nem mondhatom el, se neked nem szabad meghallanod; de így van és így kell lennie, tudom. Hát azt hiszed, tenném, ha nem kellene?

- Hát el kell idegenednünk egymástól, mamám? - kérdezte Florence, ijedten tekintve reá.

Edith csak ajka néma mozgásával felelte, hogy: "El."

Florence növekvő félelemmel és csodálkozással nézte, míg végre nem is látta többé arcán végigömlő vakító könnyein keresztül.

- Florence! Életem! - kiáltotta hirtelen Edith. - Hallgass rám! Nem bírom elviselni a szenvedésedet. Nyugodj meg. Látod, én nyugodt vagyok, pedig ne hidd, hogy könnyű.

Az utolsó néhány szó közben hangja és magatartása már ismét a régi volt, majd mindjárt hozzátette:

- Nem idegenedünk el egymástól teljesen. Csak részben: és az is csak színleg történik, Florence, mert szívem mélyén most is ugyanúgy érzek irántad, most és mindörökre. De amit teszek, nem a magam kedvéért történik.

- Miattam, mamám?

- Elég azt tudnod - felelte Edith egy kis szünet után -, mi az, ami történik, miért, ne kutasd. Édes Florence-em, jobb lesz, így szükséges, így kell lennie, hogy ezután ritkábban legyünk együtt. Bizalmas viszonyunknak meg kell szakadnia.

- Mikor, mamám? - kiáltotta Florence. - Mama, mikor?

- Most.

- Örökre?

- Azt nem mondom. Nem tudhatom. Én nem mondom azt sem, hogy a mi barátságunk, a legjobb esetben, nem egyéb, mint össze nem illő elemek káros szövetsége, amelyből, mint talán tudhattam volna, jó nem származhat. Eddigi pályám olyan utakon vezetett keresztül, amelyen te sohasem fogsz járni és ezentúli utam talán... isten tudja... még nem látom.

Hirtelen elhallgatott. Florence-re nézett, és csaknem visszariadt. Szemében megint megjelent az a rémült és menekülni vágyó tekintet, amelyet Florence már előbb is észrevett. Majd a sötét büszkeség és harag futott át arcán és alakján, mint dühös akkord egy vad hárfa húrjain. De utána nem következett ellágyulás vagy alázat. Nem hajtotta le fejét, és nem mondta sírva, hogy Florence-en kívül semmi reménye nincsen. Most feltartotta fejét, mint gyönyörű Medúza, mert szemtől szembe akar nézni azzal az emberrel, hogy halálra sújtsa. És meg is tette volna, ha megvan hozzá a varázshatalma.

- Mamám - szólt most Florence aggódón -, te sok mindenben megváltoztál, s ez engem nagyon megijeszt. Engedd meg, hogy veled maradhassak egy kicsit.

- Nem - szólt Edith -, nem drágám. Nekem úgy a legjobb, ha most egyedül vagyok, és leghelyesebben akkor cselekszem, ha távol maradok tőled. Ne intézz hozzám több kérdést, hanem hidd el nekem, ha szeszélyesnek vagy állhatatlannak látszom a szemedben, nem a magam akaratából, vagy a magam kedvéért vagyok olyan. Hidd el nekem, ha idegenebbeknek is látszunk egymáshoz, mint eddig, belül semmit sem változtam irányodban. Bocsáss meg nekem, hogy amúgy is komor otthonodat még jobban elsötétítettem... árnyék vagyok itt, jól tudom... de ne beszéljünk erről többet.

- Mama! - zokogott Florence. - Csak nem kell elválnunk?

- Azért teszünk így, hogy elválnunk ne kelljen - szólt Edith. - Menj, Florence. Szeretetem és bűntudatom veled marad.

Ezzel megölelte és elbocsátotta a lányt; és úgy nézett utána, mintha jó angyala távozott volna, s otthagyta őt a harag és a gőg indulatainak, amelyek most már egészen maguknak követelték, és odanyomták homlokára bélyegüket.

Ettől az időtől Florence és Edith régi viszonyának vége szakadt. Néha napokig nem találkoztak, csupán az asztalnál, Dombey úr jelenlétében. Edith parancsoló, méltóságos és szótlan volt ilyenkor, és Florence-re jóformán rá sem nézett. Valahányszor pedig Carker úr is náluk volt, ami igen gyakran előfordult Dombey lábadozása alatt és azóta, Edith még a szokottnál is távolabb tartotta magát. De azért, ha tanúk nélkül találkoztak, nem történt meg, hogy ne ölelte volna át a régi szeretettel, ha büszke merevsége nem is engedett talán helyet olyan megindulásnak, mint azelőtt; és gyakran, ha későn jött haza, besurrant Florence szobájába, mint valamikor és a sötétben a lányka vánkosára hajolva, suttogta: "Jó éjszakát!" Ha néha az ilyen látogatások alkalmával Florence aludt, és mit sem sejtőn ébredt fel aztán, mintha csak álmában hallotta és érezte volna ajka érintését az arcán. De amint a hónapok múltak, ez is egyre ritkábban esett meg.

Florence újra mély magányosságot érzett maga körül. A szeretett apa képe lassan elvont fogalommá vált, s Edith is, mintha követni akarta volna mindazok sorsát, akik köré Florence szeretete valaha is odafonódott, távolodni, enyészni látszott, s napról napra egyre halványabbnak tetszett a messzeségben. Egyre távolabb esett Florence-től, mintha csak hazajáró lelke volna régi másának; lassanként egyre mélyebbé és szélesebbé vált közöttük a szakadék; lassanként Florence iránt mutatott gyöngédsége és odaadása mintha jéggé fagyott volna a kemény és keserű elszántság közepette, ahogyan ott állt, a Florence-nek ismeretlen mély üresség szélén, amelybe az asszony vakmerően letekintett.

Egyetlen kárpótlása volt csupán, s jóllehet kevés vigaszt nyújtott szegény szívének, mégis igyekezett valamely enyhülést találni benne. Mivel most már nem kellett szívét megosztania az érzés és kötelesség között, amely egyikhez is, másikhoz is vonta, mindkettőt egyaránt szerethette, mégsem követett el igazságtalanságot egyikkel sem. Mint szerető képzelődése árnyalakjainak, mindkettőjüknek adhatott most már helyet a szívében, anélkül, hogy egyik ellen is vétett volna.

Ezt az utat kísérelte meg ezután. Időnként, mégpedig elég gyakran, csodálkozva elmélkedett azon, ugyan mi is lehet az oka Edith megváltozásának, és ezek az önkéntelenül felötlött gondolatok nemegyszer szinte megijesztették; de mivel most már ismét a csöndes bánat és magányosság volt osztályrésze, elméje sem működött fürkészőbb kíváncsisággal. Ha arra gondolt, hogy reménységének csillagát ugyanaz a sötétség felhőzte el, amely az egész házra ráborult, csendben sírt és lemondott.

Így élt Florence, részben álomvilágban, ahol ifjú szívének túláradó érzéseit árnyalakokra pazarolta; részben a való életben, ahol azt tapasztalta, hogy szeretetének kitörő árja újra meg újra önmagába zúdul vissza - így érte meg tizenhetedik esztendejét. Félénkké és magábavonulóvá nevelhette ugyan ez a nagy magány, de komoly természetét, szeretetre méltó kedélyét nem keseríthette el. Ártatlan egyszerűségében gyermek volt; szerény önbizalmában, érzéseinek mélységes erejében már nő; szépséges arcában és alakja gyöngéd finomságában pedig, mintha a gyermek és az asszony egyesült volna a leggyönyörűbb összhangban - mintha a tavasz nem szívesen távozott volna, noha a nyár már elérkezett; mintha a virágok bimbózásának korai gyönyörűsége a kitárult szirmok pompájával vegyült volna benne. De szívreható hangjában, nyugodt tekintetű szemében, abban a különös éteri fényben, amely néha mintha ott lebegett volna feje felett, s elmerengő szépségében valami elhalt öccsére emlékeztetett - a kupaktanács a cselédek csarnokában ilyesmiről is suttogott, a fejüket rázták, és még jobb ízűen ettek-ittak a barátság szorosabbra fűzésének örömében.

Ennek a figyelő testületnek természetesen bőven volt mondanivalója Dombey úrról, a feleségéről, meg Carker úrról is, aki afféle közbenjárónak látszott közöttük, és úgy jött-ment, mintha folyton békességet akart volna teremteni a házban, de sohasem tudott. Mindnyájan sajnálták, hogy a dolgok ilyen vigasztalanul állnak és valamennyien egyetértettek abban, hogy Pipchinnének (akinek népszerűtlenségét senki sem múlhatta felül), okvetlenül benne van a keze a dologban; hanem azért, egészben véve, az meg határozott örömükre szolgált, hogy ilyen kitűnő beszédtárgyra akadtak, és meg kell adni, ki is használták alaposan, és nem mindennapi élvezetet szerzett nekik.

Azok az állandó látogatók is, akiket Dombey úr meg a felesége is viszontlátogattak, úgy látták, hogy a házastársak kitűnően egymáshoz illenek, legalábbis büszkeség tekintetében, és többet aztán nem is törték ekörül a fejüket. A csupasz hátú ifjú hölgy Skewtonné halála után jó ideig nem mutatkozott; bizalmasabb ismerősei előtt elragadó, szokásos apró sikolyai kíséretében, megjegyezte, hogy semmiképpen sem tudja a családot elválasztani gondolatban holmi sírkövektől, és egyéb ilyen rettenetes dolgoktól; de végre, mikor aztán mégis rászánta magát és ellátogatott, nem talált a házban semmi szörnyűséget, talán azt, hogy Dombey úr egy csomó arany pecsétnyomót viselt az óraláncán, s ezen rendkívül megbotránkozott, mint rég idejétmúlt babonán. Az ifjú szívrabló szerint egy mostohalány már alapjában véve elítélendő valaki, különben nem talált Florence-en semmi kifogásolni valót, mindössze azt jegyezte meg sajnálkozva, hogy nincs neki "stílusa" - ami talán csupasz hátat jelentett. Sokan, akik csak nagynéha, ünnepélyes alkalmakkor fordultak meg a házban, jóformán nem is tudták, ki is ez a Florence, és csak hazamenet mondták: "Ó, hát az volt Dombey kisasszony, aki ott ült a sarokban? Nagyon bájos lány, de egy kicsit vékonypénzű, és nagyon is komolynak látszik."

De bármi történt is a legutóbbi hat hónapban, Florence, atyja és Edith házasságának második évfordulóját megelőző napon (az első évforduló alkalmával Skewtonné szélütötten feküdt), csaknem rémületig emelkedő nyugtalansággal ült le a közös ebédlőasztalhoz. Más okát nemigen adhatta volna nyugtalanságának, mint magát az alkalmat és atyja arcát, amint futólag rápillantott, azonkívül még azt a körülményt, hogy Carker úr is jelen volt, amit Florence mindig kellemetlennek érzett, de annyira, mint ma, sohasem.

Edith díszbe öltözött, mert Dombey úrral együtt nagy mulatságra voltak hivatalosak, és ezért ma későn vacsoráztak. Edith csak akkor jelent meg, amikor a többiek már asztalnál ültek; Carker úr felállt, és odavezette helyéhez. Gyönyörű volt és ragyogó, de arca és egész lénye reménytelenül elválasztotta Florence-től és mindenkitől mindörökre. És mégis, Florence egy pillanatra a szeretet sugarát látta szemében, amint Edith rátekintett, de ettől a kettőjük közti távolság csak fájdalmasabbá vált.

Vacsora közben igen keveset beszéltek. Florence hallotta, amint atyja üzleti dolgokban egy-egy szóval Carkerhez fordult, és Carker halkan válaszolgatott; de beszélgetésükre alig figyelt, és csak azt kívánta, bár vége lenne már a vacsorának. Mikor aztán a csemege is asztalra került, a cselédek pedig magukra hagyták őket, Dombey úr, aki egyszer-kétszer már baljóslatúan kezdte köszörülni torkát, így szólt:

- Azt hiszem, Dombeyné asszony tudja, hogy utasítottam a házvezetőnőt, hogy holnap vendégeink lesznek vacsorára.

- Nem vacsorázom itthon - felelte Edith.

- Nem nagy társaság - folytatta Dombey úr, s úgy tett, mintha a közbeszólást nem is hallotta volna -, mindössze tizenkét vagy tizennégy személy. A húgom, Bagstock őrnagy és néhányan, akiket kegyed alig ismer.

- Nem vacsorázom itthon - ismételte Edith.

- Bármennyire kétesek lehetnek okaim, Dombeyné asszony - folytatta Dombey, még mindig olyan nyugodt méltósággal, mintha Edith egy szót sem szólt volna -, hogy kellemesen emlékezzem e napra, bizonyos látszatot kell tartanunk a világ előtt. Ha saját maga iránt nem érez kötelező megbecsülést...

- Nem érzek - felelte Edith.

- Asszonyom! - kiáltott Dombey, s öklével az asztalra ütött. - Hallgasson meg kérem. Azt mondtam, ha nem érez maga iránt kötelező megbecsülést...

- Én pedig ismétlem, hogy nem érzek - válaszolta Edith.

Dombey ránézett, de az asszony arca meg nem rezzent volna, ha magával a halállal is néz farkasszemet.

- Carker - folytatta Dombey úr, valamivel nyugodtabban fordulva feléje -, mivel előző alkalmakkor is ön volt az érintkezés eszköze köztem mag Dombeyné asszony között, és mivel a magam részéről a tisztesség követelményeit megtartani óhajtom, kénytelen vagyok önt azzal a kéréssel terhelni, szíveskedjék megmondani Dombeyné asszonynak, ha ő nem is becsüli saját magát, én nem mellőzhetem önbecsülésemet annyira, hogy a holnapot illető rendelkezésemhez ne ragaszkodnék.

- Mondja meg hatalmas parancsolójának, uram - fordult Edith Carkerhez -, hogy leszek bátor erről a dologról beszélni vele és óhajtok is, de csak négyszemközt.

- Carker úrnak, asszonyom, tudomása van ama okokról, amelyek arra kényszerítenek, hogy megtagadjam kegyedtől ezt a kiváltságot, ennélfogva felmentheti üzenetének átadása alól.

Dombey látta, hogy Edith pillantása szavai közben másfelé fordul, és maga is követte irányát.

- Lánya is jelen van, uram - szólt Edith.

- Lányom itt is marad - felelte Dombey. Florence már felállt, hogy távozzék, de most visszaült helyére, és reszketve rejtette tenyerébe arcát.

- Ami a lányomat illeti, asszonyom...

De Edith megállította. Jóllehet hangját a legkevésbé sem emelte fel, olyan tisztán, erősen és határozottan csengett, hogy szélviharban meg lehetett volna hallani.

- Ismétlem, négyszemközt akarok beszélni önnel. Ha nem őrült, hallgat rám.

- Jogom van, asszonyom, hogy akkor és ott beszéljek kegyeddel, amikor és ahol nekem tetszik; én pedig úgy óhajtom, hogy most és itt beszéljünk.

Edith felállt, mintha távozni akarna; de ismét leült és külsőleg teljesen nyugodtan, férjére tekintve csak annyit mondott:

- Beszéljen hát!

- Mindenekelőtt meg kell mondanom, asszonyom, hogy egész magatartása kegyedhez nem illően fenyegető.

Edith felkacagott. A hajában gyémánt szikrázott és reszketett. A mesék szerint vannak drágakövek, amelyek színe elhalványodik, ha tulajdonosuk veszélyben forog. Ha ez így volna, a gyémántnak el kellett volna veszítenie minden fényét, és olyanná kellett volna válnia, mint az ólom.

Carker lesütött szemmel hallgatott.

- Ami a lányomat illeti, asszonyom - folytatta Dombey, a társalgás fonalát tovább szőve -, semmi esetre sem összeférhetetlen irántam való kötelességével az, ha tudja, milyen viselkedést kell kerülnie. A jelen esetben kegyed kitűnő példát szolgáltat neki, és remélem, lányom hasznot is merít majd belőle.

- Most már nem szakítanám önt félbe - felelte Edith, arcban, tartásban és hangban egyaránt hajlíthatatlanul mereven -, és nem kelnék fel innen, még akkor sem, ha a szoba lángban állna is!

Dombey úr meghajtotta a fejét, mintha gúnyosan meg akarná köszönni az ígért figyelmet, aztán folytatta; de már nem olyan önuralommal, mint előbb; mert Edithnek Florence-szel kapcsolatos hirtelen nyugtalansága és az ő bírálata iránt tanúsított teljes közönye annyira ingerelte és gyötörte, mint egy felkapart seb.

- Lányomra nézve csak nyereség lehet, asszonyom - folytatta Dombey -, ha megtudja, milyen sajnálnivaló és milyen dorgálásra szoruló a makacsság; különösen ha ezt valaki akkor tanúsítja... hozzátehetem, elég hálátlanul... amikor érdekei és nagyralátó álmai kielégülhettek azáltal, hogy kegyed elfoglalta jelen helyét ennél az asztalnál.

- Nem! Most már nem mennék el innen, azért, hogy önt megmentsem egy szó kimondásától, még akkor sem, ha a szoba lángban állna is! - ismételte Edith.

- Természetes, asszonyom - folytatta Dombey -, hogy kegyed kényelmetlenül érzi magát, amiért ezek a kellemetlen igazságok tanúk jelenlétében hangzanak el; habár bevallom, nem értem - és itt már nem tudta igazi érzéseit elrejteni, sem pedig megállni, hogy Florence-re komor pillantást ne vessen -, miként kölcsönözhet bárki jelenléte is több súlyt és erőt ezeknek az igazságoknak, mint az enyém. Talán természetes dolog, ha nem szívesen hallja mások előtt, hogy kegyedben olyan ellenszegülő természet uralkodik, amelyet nem fékezhet meg eléggé idejében; mégis meg kell törnie, asszonyom; és sajnálattal kell kijelentenem, megnyilvánult már... némi aggodalommal és nemtetszéssel láttam házasságunk előtt nemegyszer... megboldogult édesanyjával szemben is. De a gyógyszer a kezében van. Mikor beszélni kezdtem, semmi esetre sem feledkeztem meg arról, hogy a lányom is jelen van. És arra kérem, holnap viszont kegyed ne feledkezzék meg arról, hogy többen lesznek jelen; és a külsőségek némi tiszteletben tartásával, a vendégeket illendő módon fogadja.

- Így hát nem elég - szólalt meg Edith -, hogy tudja, miféle alku köttetett közöttünk; nem elég, hogy csak ide kell néznie - és itt a lesütött szemű Carkerre mutatott -, hogy arra emlékezzék, milyen sértésekkel halmozott el; nem elég, hogy csak ide kell néznie - most meg Florence felé mutatott, miközben keze, ez egyszer megremegett egy kissé -, hogy arra gondoljon, mit cselekedett: ötletes kínzatásomra, a nap minden órájában. Nem elég, hogy az évnek ez a napja amúgy is emlékezetes nekem vívódásaim miatt is (nagyon megérdemeltem, igaz, bár ön sohasem értené meg), kívánom, haltam volna bele inkább! És ön még azzal tetőzi be aljasságát, hogy ezt a gyermeket is tanújává teszi, milyen mélyre süllyedtem; pedig nagyon jól tudja, az ön követelésére történt az is, hogy békességéért feláldoztam életem egyetlen gyöngéd, önzetlen érzését és örömét; pedig tudja, hogy a kedvéért még azt is megtenném, ha tudnám, de nem tudom, mert a lelkem ahhoz már túlontúl iszonyodik öntől... hogy teljesen alávessem magam akaratának, és valamennyi között legalázatosabb hűbérese legyek.

Ilyen módon lehetett Dombey úr nagyságát szolgálni. Edith a régi érzést szította fel újra, és most már sokkal erősebben, vadabbul égett, mint valaha. Hát megint az ő mellőzött gyermekét állítja elébe ez a lázadó asszony, most, élete útjának nehéz fordulójánál, mint akinek hatalma volt ott, ahol Dombey maga tehetetlenül állott, és minden volt ott, ahol ő semmi!

Florence felé fordult, mintha ő beszélt volna az imént, és megparancsolta neki, hogy hagyja el a szobát. Florence, arcát eltakarva engedelmeskedett, és reszketve, sírva ment ki a szobából.

- Megértem, asszonyom - folytatta most Dombey dühös diadallal -, hogy az ellenkezés szelleme a vonzalmát lányom irányába terelte; csakhogy elébe álltunk, Dombeyné asszony... elébe álltunk, és visszatereltük.

- Annál rosszabb önre nézve! - felelt Edith, akinek hangja és arca még mindig nem változott. - Igen - folytatta aztán, mikor látta, hogy Dombey e szavakra heves mozdulattal fordul feléje -, ami rám nézve rossz, az önre nézve milliószor rosszabb. Gondoljon erre, ha semmi egyébre nem is.

A sötét haját összefogó gyémántos ív úgy ragyogott és szikrázott, mint valami csillaghíd. Kövei nem osztoztak a mesebeli kövek figyelmeztető tulajdonságában, különben olyan homályossá kellett volna válniuk, mint a beszennyezett becsület. Carker még mindig lesütött szemmel ült ott.

- Asszonyom - folytatta Dombey, megtartva dölyfös nyugalmából, amennyit csak lehetett -, viselkedésével engem sem meg nem békít, sem szándékomtól eltéríteni nem fog.

- Csupán ilyen viselkedéssel jelezhetem, szerényen bár, de híven, ami bennem lakik. De ha tudnám, hogy megbékíti önt, akkor visszafojtanám, s ha emberi erőfeszítéssel visszafojtható lenne. Semmit sem óhajtok megtenni, amit ön kíván.

- Nem szoktam kívánni, asszonyom - jegyezte meg Dombey úr. - Egyszerűen parancsolok.

- Semmiféle tisztet nem kívánok betölteni házában, sem holnap, sem más alkalommal. Nem akarom, hogy úgy mutogasson, mint engedelmes rabszolgáját, akit ekkor meg ekkor megvásárolt. Mint a szégyen napját, úgy ülném meg házasságom évfordulóját. Önbecsülés! Világi látszatok! Mi ez már énnekem? Ön mindent elkövetett, abból a célból, hogy mindez semmivé váljék előttem, és célját elérte valóban.

- Carker - szólalt meg Dombey úr, homlokát összeráncolva, rövid gondolkodás után. - Dombeyné asszony annyira megfeledkezik mind magáról, mind rólam, és annyira a lényemmel össze nem férő helyzetbe sodor, hogy ennek véget kell vetnem most már feltétlenül.

- Engedjen el hát - szólt Edith változatlan arccal, hanggal és tartással -, szabadítson meg a házasság bilincsétől. Engedjen eltávoznom.

- Asszonyom! - kiáltott Dombey.

- Oldjon fel! Engedjen szabadon!

- Asszonyom! - ismételte Dombey. - Dombeyné asszony!

- Mondja meg neki - szólt Edith, büszke arcát Carker felé fordítva most -, hogy válni óhajtok tőle. Jobb lesz így. Ezt ajánlom neki. Mondja meg, hogy feltételei... vagyona nem érdekel... méghozzá mihamarabb.

- Az istenért, Dombeyné asszony! - kiáltott újra a férje a legnagyobb meglepetéssel. - Csak nem tartja lehetségesnek, hogy ilyen javaslatra valaha is figyelmet fordítok? Tudja, ki vagyok én, asszonyom? Tudja, kit képviselek én, asszonyom? Hallotta kegyed a Dombey és Fia cég nevét valaha is? Hogy a közönséges emberek azt beszéljék, hogy Dombey úr... egy Dombey!... elvált a feleségétől! Hogy holmi közönséges emberek Dombey úr családi ügyeiről locsogjanak? Komolyan elképzeli, asszonyom, hogy megengedném nevem meghurcolását? Ugyan, ugyan, asszonyom! Nem röstelli, kérem! Micsoda képtelenség! - És elnevette magát.

De nem nevetett úgy, mint Edith! Bár meghalt volna inkább, semhogy úgy nevessen, ahogy most nevetett, válaszul, míg mereven férjére szegezte szemét. És férjének is jobb lett volna inkább meghalnia, semmint ott üljön, méltóságos merevséggel, s hallgassa ezt a nevetést.

- Nem, Dombeyné asszony - folytatta a férje -, nem úgy, asszonyom. Kettőnk között szó sem lehet válásról; inkább azt tanácsolom kegyednek, ébredjen kötelességének tudatára. Carker, azt akartam mondani az előbb...

Carker úr mindeddig némán ült ott, de most hirtelen felemelte tekintetét, amelyből szokatlan, erős fény sugárzott.

- Azt akartam mondani az előbb - folytatta Dombey úr -, mivel a dolgok idáig jutottak, arra kell kérnem, adja tudtára Dombeyné asszonynak: nem tartozik életem szabályai közé, hogy akaratomnak bárki is útjába álljon... bárki is, Carker, vagy érveljek olyanokkal, akik nekem feltétlen engedelmességgel tartoznak. Hogy az előbb a lányomat emlegették itt, és őt akarták kijátszani ellenemben, egyszerűen természetellenes. Hogy lányom csakugyan egy húron pendül-e Dombeyné asszonnyal, nem tudom, de nem is törődöm vele; hanem azok után, amiket Dombeyné asszony ma mondott, a lányom pedig végighallgatott, kérem, vegye Dombeyné asszony tudomásul, ha kitart amellett, hogy tovább is ilyenfajta szóváltások színhelyévé alacsonyítsa ezt a házat, a lányomat teszem felelőssé érte, és vele fogom éreztetni szigorú nemtetszésemet. Dombeyné asszony az imént kérdezte, vajon mindaz nem volt még elég, ami történt? Ön majd lesz szíves azt válaszolni neki, hogy még nem.

- Egy pillanatra! - szólt közbe Carker. - Bocsásson meg kérem! Bármilyen kínos az én helyzetem egyébként is, de különösen akkor, amikor önnel ellenkező véleményen vagyok - fordult Dombeyhoz -, meg kell kérdeznem mégis, nem volna-e jobb a válás eszméjét csakugyan fontolóra vennie? Nagyon jól tudom, milyen nehezen összeegyeztethető ez az ön magas közéleti rangjával; azt is tudom, milyen szilárd az elhatározásában, amikor Dombeyné asszonynak tudomására hozza - itt tekintete az asszonyra villant, s oly tisztán tagolta a szavakat, hogy harangütéseknek tetszettek -, hogy önöket semmi sem választja el, csak a halál. Semmi. De ha meggondolja, hogy Dombeyné asszony, azáltal, hogy itt él a házban, és, mint ön is mondja, viták színhelyévé változtatja, nemcsak maga részese ennek a küzdelemnek, hanem igen visszás helyzetbe hozza Dombey kisasszonyt is napról napra (mert nagyon jól tudom, mennyire tántoríthatatlan ön az elhatározásában), éppen azért nem volna-e jobb, ha megszabadítaná ettől az állandó lelki izgalomtól, és attól az érzéstől, hogy úgyszólván szüntelenül és már elviselhetetlenül igazságtalanoknak kell lenniük egymás iránt? Nem olyannak látszik-e ez... nem mondom, hogy valóban úgy van... mintha ön Dombeyné asszonyt magasrendű és megingathatatlan álláspontjának vetné áldozatul?

Carker tekintete ismét Dombeynéra esett: ott állt és férjére nézett; de most már egészen rendkívüli, félelmes mosollyal.

- Carker - felelt Dombey, gőgösen ráncolva a homlokát és vitát záró hangon -, ön félreérti a helyzetét, ha tanáccsal szolgál nekem ilyen dologban, és félreismer engem is (igen meglep különben), ha ilyesmit tanácsol. Több mondanivalóm nincs.

- Az is lehetséges - felelt Carker, és az arcán szokatlan és meghatározhatatlan gúny tükröződött -, hogy ön ismerte félre az én helyzetemet, amikor azzal a szóban forgó tárgy körüli megbízatással tüntetett ki - fejezte be, és kezével Dombeyné felé intett.

- Egyáltalán nem, uram, egyáltalán nem - felelte a másik gőgösen. - Önt azzal bíztam meg...

- Hogy mint alantasa, Dombeyné asszony megalázására szolgáljak. El is felejtettem. Pedig akkor világosan megértettem. Bocsánat.

Fejét engedelmesen meghajtotta - ellentétben szavaival, noha azok is alázatosságot fejeztek ki - tekintete Edith felé fordult, és arcát figyelte.

Ó, jobb lett volna, ha rúttá válik azonnal és holtan esik össze az az asszony, semhogy ott álljon tovább is, mosolyogva, a bukott angyalok sötét haragjának és szépségének fenségében. Kezét hirtelen a fején csillogó gyémánt diadémhoz emelte, és olyan erővel tépte ki, hogy a rándítás könyörtelenül széjjelcibálta gazdag fekete haját, és vadul leomló tömegben szórta le vállára. Az ékszereket levágta a földre. Aztán két karjáról lekapcsolta a gyémántos karpereceket, lehajította, és a csillogó halmazra rátaposott. Majd szótalanul és anélkül, hogy lobogó szemének tüzére a legcsekélyebb árnyék borult volna, vagy félelmetes mosolygása egy pillanatig is eltűnt volna ajkáról, az ajtó felé indult, és tekintete az utolsó pillanatig ott pihent Dombey úr arcán - azzal kiment a szobából.

Florence éppen eleget hallott távozása előtt ahhoz, hogy tudja, Edith még mindig szereti őt; szenved miatta és az érte hozott áldozatot titokban tartja, nehogy neki kelljen miatta szenvednie. Beszélni nem mert erről vele mégsem - nem is beszélhetett, hiszen tudja, ki áll vele szemben -, de úgy örült volna, ha egy szerető, néma öleléssel tudtára adhatja, hogy hálás neki, és megértette.

Atyja egyedül ment el az estélyre aznap; miután távozott, Florence nemsokára kijött szobájából, és körüljárt a házban, hogy megkeresse Edithet, de hiába. Edith lakosztályába zárkózott, ahová Florence már régóta nem járt be, most pedig nem merészkedett, nehogy akarata ellenére is, új bajnak legyen okozója. De mégis remélte, hogy találkozhatik Edithtel, mielőtt lefeküdne; ezért szobáról szobára járkált, keresztül-kasul a pompás, rideg házban.

Éppen ott ment végig a nagy lépcsőházból nyíló, és csak kivételes alkalmakkor megvilágított összekötő folyosón, amikor a folyosó bejáratánál, egy körív alakú nyílás keretében férfi alakot pillantott meg; vele szemben jött lefelé a lépcsőn. Eszébe villant, hogy ez csak atyja lehet, és riadtan állt meg a sötétben, onnan nézett ki a boltíven át a világos lépcsőházba. De Carker volt. A férfi egyedül jött lefelé. A lépcső korlátján keresztül az előcsarnokba nézett. Csengő nem jelezte elmenetelét, cseléd sem kísérte. Nyugodtan ment lefelé, kinyitotta az utcaajtót, kiosont, aztán csöndben becsukta maga mögött.

Carker iránt érzett legyőzhetetlen irtózása, s tudván, hogy, bár akarata ellenére leselkedett, és ez még ilyen ártatlan körülmények között is gyűlöletes és vétkes dolognak látszott előtte, tetőtől talpig megrázta Florence-et. Vére valósággal megfagyott. Mihelyt mozdulni tudott - mert először ebben is megakadályozta valami legyőzhetetlen félelem -, berohant szobájába, és bezárta az ajtót; de ott is, amint bezárkózva ült, kutyájával maga mellett, a borzalom hidege futkosott tagjaiban, mintha veszedelem leselkednék rá a közelben.

Még az álmai közé is belopakodott a szorongás, és egész éjszakáját megzavarta. Reggel fáradtan és a házban uralkodó boldogtalanság és előző napi viszály nehéz emlékével, ismét Edithet kereste, újra meg újra mindenfelé, de Edith egész délelőtt szobájában maradt és Florence-nek nem sikerült találkozni vele. Megtudta azonban, hogy a mára tervezett ünnepség elmarad; ilyenformán arra következtetett, hogy Edith valószínűleg mégis elmegy hazulról, hogy eleget tegyen a tegnap említett meghívásnak - így aztán elhatározta, hogy megkísérli, hátha találkozhat vele a lépcsőházban.

Amint beesteledett, csakugyan meghallotta a szobából, amelyben e célból résen állott, Edith lefelé haladó ismerős lépteit. Kisietve szembetalálkozott vele a lépcsőn.

De mennyire megrémült és elképedt Florence, amikor Edith könnyes szemét és kitárt karját látván egyszerre visszahőkölt, és élesen felsikoltott.

- Ne közelíts hozzám! - kiáltotta. - Távozz tőlem! Engedj elmenni!

- Mamám! - kiáltotta Florence.

- Ne nevezz ezen a néven! Ne szólj hozzám! Ne nézz rám! Florence! - kiáltotta aztán, még hátrább lépve, amint Florence egy lépéssel közeledett hozzá. - Ne érints!

Florence földbe gyökeredzett lábbal állt Edith magából kikelt arca, s e tágra nyitott szeme láttán, úgy tetszett neki, mintha Edith két kezével eltakarná arcát, és egész testében rázkódva és odalapulva a falhoz, úgy csúszna el mellette, mint egy megrémült állat - majd hirtelen megugrott és elfutott.

Florence ájultan esett össze a lépcsőn; később, úgy emlékezett vissza, Pipchinné talált rá. Azután megint semmit sem tudott magáról, míg ott nem találta magát az ágyán, mellette Pipchinné meg néhány cseléd.

- Hol a mama? - ez volt Florence első kérdése.

- Vacsorára ment - felelt Pipchinné.

- Hát a papa?

- Dombey úr a szobájában van, kisasszony - felelt Pipchinné -, de a legjobb, amit tehet, ha levetkőzik és tüstént lefekszik. - A bölcs Pipchinnénak ez volt az orvossága minden baj, de különösen a lelki csüggedtség meg az álmatlanság ellen, amely rendellenesség miatt a brightoni erődben nem egy fiúáldozatot parancsolt ágyba reggel tíz órakor.

Florence nem ígért semmit, csak azzal a kéréssel, hogy nagyon szeretne teljes csendben, egyedül lenni, amilyen gyorsan csak tudott, szabadulni igyekezett Pipchinné és alárendeltjei segítőkészségétől. Amint egyedül maradt, megint eszébe jutott a lépcsőházi jelenet. Eleinte kételkedett, hogy valóság volt-e egyáltalán, azután könnyezve gondolt rá; majd leírhatatlan és iszonyú ijedelme az előző éjszakát idézte.

Elhatározta, hogy addig nem fekszik le, amíg Edith haza nem jön, és még ha nem is beszélhet vele, legalább tudja, hogy biztonságban, itthon van. Micsoda határozatlan, ködös félelem indította erre Florence-et, nem tudta, de nem mert rajta gondolkodni sem. Csak annyit tudott, hogy amíg Edith haza nem jön, addig az ő fájdalmasan lüktető feje és lázasan dobogó szíve nem talál nyugodalmat.

Az este lassan éjszakába mélyült; az éjfél is eljött, de Edith nem érkezett meg.

Florence nem volt képes olvasni vagy nyugton maradni egy pillanatig sem. Fel és le járkált szobájában, majd kinyitotta az ajtót és a lépcsőház folyosójára ment ki; ott az ablakon át az éjszakába kinézve hallgatta a szél zúgását, az eső csapkodását; majd bement, leült a kandalló mellé, és az arcokat nézte a tűzben; azután újra fölkelt és a holdat figyelte, ahogy vihar űzte hajóként futott tova a felhők hullámai között.

Az egész ház aludt már, csupán két cseléd várt úrnője hazajövetelére lenn, a földszinten.

Egy óra. Az utcákon robogó kocsik messze, más irányba fordultak a sarkon és megálltak, mielőtt ideértek volna a ház elé, vagy pedig továbbmentek; a csendesség egyre mélyült, és egyre ritkábban szakította meg valami: egy-egy szélroham, vagy az eső cseppjeinek suhogása. Két óra! Edith sehol!

Florence mind fokozódó izgalmában ide-oda járt a folyosón; majd kinézett az éjszakába, amelynek képe egészen elmosódott, és ide-oda hullámzott az ablaküvegen végigfolyó esőcseppek, meg a Florence szemébe gyűlő könnyek miatt; azután ismét az égre tekintett, ahol csupa mozgás volt minden, annyira különböző a lenti nyugalomtól - s mégis oly nyugodt volt magányosságában. Három óra! Most már a tűzhely rácsáról leboruló hamuszem is rémületet rejtett. Edith még nem jött.

Florence, egyre fojtóbb riadalomban, majd a szobát, majd a folyosót szeldelte lépteivel; aztán a holdat nézte: mintha sápadt arcú szökevény volna, aki futás közben rejteni igyekszik bűnös arcát. Négyet ütött! Ötöt! És Edith sehol!

Óvatos mozgás támadt a házban; Florence látta, hogy a két fenn virrasztó cseléd közül az egyik felkeltette Pipchinnét, ez meg felment Dombey úr ajtajához.

Amint Florence lejjebb lopódzott a lépcsőn, látta azt is, hogy atyja hálóköntösben kijön a szobájából, és mikor megmondták neki, hogy felesége még nem jött haza, rendkívül megdöbbent. Azonnal elküldött valakit az istállóba, hogy megkérdezze, a kocsis ott van-e, és míg a küldönc odajárt, Dombey lázas hirtelenséggel felöltözködött.

A küldönc sietve jött vissza, s magával hozta a kocsist; ez elmondta, hogy már tíz órakor hazajött és lefeküdt. Úrnőjét leánykori otthonához, a Brook Streeten lévő házhoz vitte, ahol Carker úr várta...

Florence ugyanazon a helyen állt most, ahol akkor, amidőn Carkert lejönni látta. Újra annak a látványnak név nélküli rémülete borzongott rajta keresztül, annyira, hogy alig bírta a kocsist végighallgatni és megérteni.

- Carker úr aztán azt mondta - folytatta a kocsis -, hogy úrnőmnek nem lesz szüksége már a kocsira, és elküldött.

Florence látta, hogy atyja arca egészen elfehéredik és hallotta, amint gyorsan és remegő hangon Dombeyné asszony komornáját hívatja. Az egész ház talpon volt már; néhány pillanat múlva a komorna is megjelent; nagyon sápadt volt, és meglehetősen összefüggéstelenül beszélt.

Elmondta, hogy tegnap este korán felöltöztette úrnőjét - jó két órával azelőtt, hogy elment hazulról -, és mint máskor is előfordult, asszonya azt mondta neki, hogy aznap este már nem lesz rá szükség. Éppen most jön úrnője lakosztályából, de...

- De mit? Mi az a de? - Florence hallotta, amint atyja őrült módján ripakodott rá.

- De az öltözőszoba ajtaja zárva, és a kulcs nincs a zárban.

Atyja felkapott egy gyertyát, amely ott lobogott a padlón - valaki az imént tehette le, aztán ottfelejtette -, és olyan vadul vágtatott felfelé, hogy a megrémült Florence-nek alig volt ideje félreugrani az útjából. Menekülés közben hallotta még, hogy atyja betöri az ajtót, s ő szétvetett karral és lobogó hajával, szinte eszeveszetten rohant vissza a szobájába.

Mit látott Dombey, mikor berontott a szobába? Nem tudta senki. De lenn a földön, összevissza hányva, kincses halomban hevert a sok drágaság, amelyet Edith viselt, mióta csak a felesége lett; minden ruhája, minden becses holmija. Ebben a szobában látta Dombey a tükörből büszke arcát, mikor oly ridegen utasította ki. Ez volt az a szoba, amelyben egyszer, maga sem tudta hogyan, az jutott eszébe, vajon milyennek látja majd legközelebb!

Amint őrjöngő sietséggel gyűrte, zsúfolta be a sok drágaságot a fiókokba, szekrényekbe, néhány papirost pillantott meg az asztalon. Az egyik az okirat volt, amelyben a feleségére ruházott vagyonról rendelkezett, a másik meg egy levél. A levélben azt olvasta, hogy Edith elhagyta. Azt olvasta belőle, hogy becsületét meggyalázták. Azt olvasta, hogy megszökött szégyenletes esküvőjének évfordulóján; megszökött azzal az emberrel, akit férje az ő megaláztatására választott ki. Kirohant a szobából, ki a házból, s veszett fejében azt forgatta, hátha még feltalálhatja ott, ahová a kocsi vitte, s a szépség utolsó nyomát is puszta kézzel összezúzza a diadalmas arcán.

Florence nem tudván, mit cselekszik, kalapot és sált vetett magára, hogy az utcán keresse meg Edithet, aztán karjaiba zárva megmentse és visszahozza. De ahogy a megrémült cselédség gyertyákkal föl-alá szaladgált a lépcsőn, és hallotta, amint egymás közt suttognak, majd félrehúzódnak a lépcsőn lesietett atyja elől, egyszerre tudatára ébredt, milyen tehetetlen; s ekkor félrevonulva az egyik nagy fogadóteremben - amelyet erre az alkalomra díszítettek fel olyan fényesen! - úgy érezte, hogy szíve megszakad a fájdalomtól.

Atyja iránt érzett részvéte volt az első világos érzés, amely kibontakozott benne a mindent elborító szenvedés hullámából. Hűséges természete atyja felé fordult bajában, mégpedig olyan együttérzéssel és odaadással, mintha a szerencse óráiban atyja mindazt valóra váltotta volna, aminek lassanként még a puszta képe is elhomályosodott már a lelkében. Jóllehet atyja teljes szerencsétlenségét csupán alaktalan félelem sugallta neki, mindenesetre elhagyottan és bajoktól sújtottan állt ott előtte, és aggódó szeretete azonnal odaparancsolta újból atyja mellé.

Dombey nem maradt sokáig távol; mert Florence még ott ült sírva a nagy szobában, amikor meghallotta, hogy visszajött, és megparancsolta a cselédségnek, azonnal folytassa szokott munkáját; azután bement a szobájába. Súlyos léptekkel járt fel s alá, Florence tisztán hallotta, amint a szoba egyik végétől a másikig halad.

Érzései ösztönzésének engedve, Florence, aki máskor oly félénk volt, de atyja iránti hűsége ebben a nehéz percben egyszerre vakmerővé változtatott, s a gyakori visszautasítás emlékére sem érzett már félelmet, úgy, ahogy volt, kalaposan, kendősen, a földszintre sietett. Amikor könnyű lépte a csarnokon át vitt, atyja éppen akkor jött ki a szobájából. Florence habozás nélkül hozzásietett, és karjait kitárva kiáltotta: - Ó, drága, drága papám! - mintha a nyakába akarna borulni.

Ezt akarta valóban. De atyja őrületében felemelte kegyetlen karját, és Florence-re sújtott; olyan erővel vágta mellbe, hogy az megtántorodott a márvány padlózaton; s amint az ütést rámérte, kimondta előtte, hogy Edith micsoda, és utána vetette még, hogy csak kövesse, hiszen amúgy is szövetségesek.

Florence nem roskadt le atyja lába elé; nem takarta el reszkető kezével szemét, hogy ne lássa; nem sírt és nem ejtett egyetlen vádoló szót sem. Csak rátekintett atyjára, és az elhagyatottság jajszava tört ki szívéből. Mert látta, mint gyilkolja meg atyja gyöngéd ragaszkodását. Látta, atyja kegyetlensége, nemtörődömsége, gyűlölete mint diadalmaskodik fölötte, és tapossa földre ezt az eszmét. Látta, hogy nincs atyja többé a földön, és árván immár, rohant, menekült a házból.

Rohant a házból. Egy pillanat, és keze ott volt már a kilincsen; ajkáról még elröppent egy kiáltás, és megvillant előtte atyja arca, még sápadtabban a sárga gyertyák fényénél, amelyek ott fogytak, csepegtek, ahogy sebtében letették a földre, meg az ajtón beáradó reggeli világosságban.

Még egy pillanat, és a bezárt ház nyomott sötétsége (mert az ablaktáblákat elfeledték kinyitni, noha már nappal volt) a benyomuló reggel váratlan ragyogásának és szabad lélegzetének engedett; és Florence, fejét mélyen lehajtva, hogy könnyei záporát elrejtse, már odakinn járt az utcán.

5. Szokásban volt, hogy a menyasszony az első fogadás alkalmával menyasszonyi ruhát és koszorút viseljen. ^[VISSZA]

6. Antonius szavai Shakespeare "Antonius és Cleopatrá"-jában. ^[VISSZA]

---