NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET
Florence menekülése

Fájdalmának, szégyenének, rémületének önkívületében a gyámoltalan lányka úgy sietett a ragyogó reggeli napsütésben, mintha téli éjszaka sötétsége vette volna körül. Kezét tördelve, keservesen zokogva haladt tova a lelkében égő mély seben kívül minden iránt érzéketlenül, kábultan mindannak elvesztésétől, amit szeretett, úgy maradt itt, mintha egymaga menekült volna élve valamely magányos partra egy nagy hajó pusztulásából; csak futott minden gondolat, remény és cél nélkül, csupán azért, hogy meneküljön, valahova, akárhová - el innen.

A reggeli nap fényében égő hosszú utca derült képe, a kék ég, meg a szellős, könnyű felhők, az új nap pezsdítő frissesége, amint nekipirultan, rózsás arccal emelkedett fel az éjszakán aratott győzelme után - mindez nem ébresztett visszhangzó érzéseket Florence lelkében. Csak el innen, valahová, akárhová, hogy elrejtse fejét! Valahová, akárhová, ahol menedékhelyre lelhet, hogy soha rá ne kelljen tekintenie többé arra a házra, amelyet most otthagyott!

De a jövés-menés már megkezdődött az utcán; a boltokat nyitogatták, cselédek jöttek ki a kapuk elé; a nap harcának csattogása, zúgása már megkezdődött. Florence nem egy szembejövő arcán meglepetést és kíváncsiságot látott; hosszú árnyékok fordultak vissza a kövezeten; ismeretlen hangokat hallott, azt kérdezték tőle, hova megy és mi baja; és noha eleinte megijesztették és még gyorsabb futásra ösztönözték, némileg magához térítették mégis, és emlékeztették, hogy vissza kell nyernie önuralmát.

Hova menjen? Csak annyit érzett, hogy akárhová, de el! Csak menni, egyre tovább - de hová? Eszébe jutott, amikor egy más alkalommal bolyongott így; amikor eltévedt London roppant vadonában - ha nem is olyan elhagyatottan, mint most - és arrafelé tartott, ahová akkor vezették. Walter nagybátyjának otthona felé.

Könnyeit visszafojtva, dagadt szemét megtörülve, és feldúlt lényére nyugalmat erőltetve, hogy legalább a szembejövők figyelmét ne vonja magára, miközben elhatározta, hogy a csöndesebb utcákon megy, s maga is kissé lecsöndesedett immár, egyszerre egy jól ismert kis árnyék vágtatott el mellette a napos kövezeten; megállt, visszafordult, odarohant hozzá; aztán megint elszaladt, majd visszafordulva körülugrálta Florence-et - Diogenész, lihegve és jókedvűen, fölverve zengő csaholásával az utcát, odatelepedett Florence lába elé.

- Ó, Di! Te jó, te drága, hűséges Di! Hát hogy kerülsz ide? Hogy is hagyhattalak el téged, aki engem, tudom, nem hagynál el soha!

Florence lehajolt és a kutya bozontos, vén, szerető, bohó fejét odaszorította keblére; majd együtt emelkedtek fel és haladtak tovább; Diogenész inkább a kövezet fölött, mint a kövezeten, és repülése közben, lépten-nyomon meg akarta csókolni Florence-et; néha-néha nagyot bukfencezett, aztán újból talpra állt; a fajtáját jellemző játékos harciassággal ment neki a nagyobb kutyáknak; orra érintésével rémületbe ejtette a cselédlányokat, akik a lépcsőket súrolták; közben minduntalan megállt, a legfurcsább bohóckodásai közepette, hogy Florence-re visszanézhessen, és addig ugasson, amíg valamennyi kutya kiállt a ház elé, és rájuk bámult.

Florence utolsó hívének kíséretében sietett tova az egyre jobban élénkülő reggelben és az erősödő napfényben a City felé. A moraj hangosodott körülötte, a járókelők száma erősen megnövekedett, a boltok élénkültek; aztán egyszerre hátára kapta az élet áradata és vitte magával előre, közönyös hullámai tovahömpölyögtek, vásárterek, kastélyok, börtönök, templomok, piacok, gazdagság, szegénység, erény és bűn mellett; csakúgy, mint az a széles folyó, útjával párhuzamosan, ahogy felébredt álmából, a nádasok, füvek, zöld mohák közül és zavarosan, dúltan tovafolyik, az emberek művei és gondjai közepette, a mély tengerig.

Florence végre megpillantotta a kis tengerészkadét hajlékát. Közelebbről már a kis tengerészkadét maga is láthatóvá vált őrhelyén, s éppen olyan szigorúan vizsgálta a terepet, mint mindig. Ahogy még jobban közeledett, látta, hogy az ajtó hívogatóan nyitva áll. Florence útja végére érvén meggyorsította lépteit, majd átszaladt az utca másik oldalára (Diogenész a nyomában, jóllehet a sürgés-forgás egy kicsit kihozta sodrából), befutott a boltba, és a jól ismert kis nappali küszöbére roskadt.

A kapitány, fényes kalapjában, éppen ott állt a tűz előtt, és reggeli kakaóját készítette, míg ama előkelő csecsebecse, az órája, ott feküdt a kandalló párkányán, hogy a főzés közben rápillanthasson. A léptekre meg a ruhasuhogásra a kapitány szívdobogva megfordult. Arra gondolt hirtelenében, hátha a rettenetes MacStingerné jelent meg újra, amikor Florence, kinyújtva feléje kezét, megtántorodott és összeesett a padlón.

A kapitány legapróbb bibircsókjáig sápadtan, mint maga Florence, felemelte onnan a lányt mint egy kisgyermeket, és odafektette a pamlagra, ahol egyszer, hosszú évekkel ezelőtt, aludt.

- Az én tündöklő csillagom! - szólt a kapitány, a lányka arcába nézve. - Az édes teremtés már hajadonná serdült!

A kapitány olyan tiszteletet érzett a viszontlátott Florence iránt, és olyan szent hódolattal nézte az aléltat, hogy a világ minden kincséért sem merte volna karjában tartani.

- Tündöklő csillagom! - szólt hátrálva kissé, s a legnagyobb aggodalom és szeretet tükröződött az arcán. - Ha tud jelt adni az öreg Ned Cuttle-nak, csak egy ujjal is, hát adjon.

De Florence nem mozdult.

- Tündöklő csillagom! - ismételte a kapitány remegve. - Walterre kérem, aki ott nyugszik a sós tenger fenekén, mozduljon meg, és húzzon fel valami jelzőlobogót, ha lehet!

De mivel Florence még erre a rendkívül hatásosnak szánt könyörgésre is érzéketlen maradt, felkapott a reggelizőasztalról egy tál hideg vizet, és néhány cseppet Florence arcába frecskendezett. Azután, a helyzet sürgető kényszerének engedve, óriási kezével leírhatatlan gyöngéden levette a lányka fejéről a kalapot, ajkát és homlokát megnedvesítette, haját hátrasimította arcából, aztán levette a maga kabátját, és betakarta vele; majd veregetni kezdte a lányka kezét; oly pici volt az ő kezében, hogy szinte elámult, amikor megérintette - mikor pedig látta, hogy Florence szempillája megrebben, és hogy ajkán is végigfut a remegés, még nagyobb buzgalommal folytatta élesztési kísérleteit.

- Vígan! - szólalt meg most a kapitány. - Vígan! Ne hagyja magát, gyönyörűségem, ne hagyja magát! No, hiszen, jobban van már! Úgy ni! Bátorság a jelszó... csak rajta! Igyunk csak egy csöppet ebből, ni! Úgy! Hát hogy állunk, aranyom, hogy állunk?

Mikor már idáig jutott az élesztéssel a kapitány, akinek lelkében élt valamilyen homályos eszmetársítás a zsebóra meg az orvosi kezelés közt, levette zsebóráját a kandalló párkányáról, és a vaskampóra akasztva, maga elé tartotta; aztán Florence kezét kezébe fogta, s buzgón nézegetett, hol egyikre, hol a másikra, mintha azt várta volna, hogy az óra számlapja cselekedjék valamit.

- Hogy állunk, gyönyörűségem, hogy állunk? - kérdezte a kapitány. - Hogy állunk?... No, pajtás, azt hiszem, mégis megtetted a magadét - mormogott aztán, elismerő pillantást vetve a zsebórára. - Igazítson csak valaki minden reggel egy félórával hátra, délután meg vagy egy fertályórával, és akkor olyan óra vagy, hogy hozzád fogható kevés akad, nálad jobb pedig egy sem. Hát hogy állunk, nagyságos kislánykám?

- Ön az, Cuttle kapitány? - szólalt meg Florence, és kissé felemelkedett.

- Az ám, én vagyok, én bizony, nagyságos kislánykám - felelt a kapitány, mert hirtelen elhatározta, hogy ezt a kiválóan előkelő megszólítást használja, mint a legudvariasabbat, amit csak kigondolni tudott.

- Itt van Walter nagybátyja? - kérdezte Florence.

- Hogy itt van-e, aranyom?! Nagy ideje már annak, bizony, hogy nincs itt. Hírét se hallottuk azóta, hogy nyakába vette a világot, és elment szegény Walter után. Hanem - folytatta a kapitány, hogy idézetnek se legyen híjával: - "Bár szem nem látta, emlékét megérzi nagy Anglia, az otthon és a hölgyek!"

- Ön itt lakik most?

- Itt, nagyságos kislánykám.

- Ó, Cuttle kapitány! - kiáltott Florence, kezét összekulcsolva, és ziláltan folytatta szavait. - Mentsen meg! Engedje, hogy itt maradjak! Ne árulja el senkinek, hogy itt vagyok! Majd elmondom, ha tudom, mi történt. Senkim sincs a világon, akihez menjek. Ne küldjön el!

- Még hogy elküldjem, nagyságos kislánykám! - kiáltott a kapitány. - Magát, tündöklő csillagom! Várjon csak egy kicsit! Hadd tegyem föl az ajtóra ezt a táblát, aztán még a kulcsot is ráfordítom kétszer.

Ezzel a kapitány a fél kezével meg a vaskampó segítségével ügyesen felrakta a táblákat a boltajtóra, aztán bezárta az ajtót.

Amint visszatért Florence mellé, a lányka megfogta a kapitány kezét és megcsókolta.

Cselekedetének segedelmet kérő gyámoltalansága, bizalma a lányka arcán látszó kimondhatatlan szomorúság, a lelki gyötrődés, mely úgy megviselte, s még hatalmában tartotta, de minden, amit csak a kapitány a lányka életéről tudott, jelenbeli elhagyatottsága, fáradtsága és védtelensége, olyan erővel ragadták meg egyszerre a kapitány lelkét, hogy túláradt benne a szánalom és a szeretet.

- Nagyságos kislánykám - szólalt meg most, s orra gerincét addig dörzsölte kabátja ujjával, amíg úgy nem ragyogott, akár a kifényezett vörösréz -, egy szót se szóljon addig Edward Cuttle-nak, amíg megint olyan simán és könnyen nem tud evezni, mint annak a rendje, tehát bizonyosan nem ma, sem holnap. Ami pedig azt illeti, hogy el ne áruljam, és ki ne adjam magát, hát bizony mondom, azt nem cselekszem, isten engem úgy segéljen, lásd a nagy kátéban, üsse föl és jegyezze meg!

A kapitány az idézetet, éppúgy, mint a forrás megnevezését nagy ünnepélyességgel egy lélegzetre fújta el; a "bizony mondom"-nál pedig levette a kalapját, és csak akkor rakta a fejére vissza, amikor befejezte mondanivalóját.

Florence nem tehetett egyebet, megköszönte neki mindezt, és biztosította föltétlen bizalmáról. Odasimult ahhoz a darabos emberhez, vérző szívének utolsó menedékéhez, ráhajtotta fejét becsületes vállára; átkarolta nyakát, és talán le is térdelt volna előtte, hogy áldást mondjon fejére, ha meg nem sejti szándékát, és derék emberhez illően, hamar fel nem emeli.

- Csak lassan! - szólt most a kapitány. - Lassan! Maga nagyon gyönge még ahhoz, hogy álldogáljon, aranyom; le kell feküdnie szépen, így ni! - Ahogyan a kapitány odaemelte Florence-et a pamlagra, és betakarta kabátjával, száz ünnepi látvánnyal felért. - Most pedig, nagyságos kislánykám, enni kell ám egy kis reggelit, aztán a kutyának is adunk, bizony. Utána meg majd felmegy szépen az öreg Sol Gills szobájába, és úgy fog aludni, mint egy angyal.

Miközben a kapitány Diogenészről beszélt, megveregette a kutya fejét, és Diogenész igen kegyesen fogadta ezt a közeledést; sőt, fél úton elébement a kapitány előzékenységének. Az élesztési kísérletek során Diogenész szemmelláthatóan két dolog között ingadozott, mégpedig, hogy nekiugorjék-e a kapitánynak, vagy a barátságát ajánlja fel neki; lelki tusája közben hol a farkát csóválta, hol fogait mutogatta, közben mordult is egyet-egyet. De most már minden kétsége eloszlott. Világos volt, hogy a kapitányt a legszeretetreméltóbb emberek egyikének tartja, olyasvalakinek, akinek az ismeretsége minden kutyára nézve megtisztelő.

E meggyőződés kifejezéseképpen Diogenész ott sertepertélt a kapitány körül, míg a teát meg a pirított kenyeret készítette, és rendkívüli érdeklődést tanúsított a kapitány háztartása iránt. Csakhogy a jószívű házigazda bizony hiába végezte ezt a nagy készületet, mert Florence, bár könnyek között megkísérelte, egy falatot sem bírt lenyelni, csak sírt és sírt.

- No, no, tündöklő csillagom! - szólt a részvéttel teli kapitány. - Majd ha szundított egyet, jól lesz minden. Hát most akkor a te porciódat osztom ki, barátom! - Ez Diogenésznek szólt. - Aztán majd vigyázni fogsz az úrnődre odafönt!

Diogenész azonban, jóllehet, eddig csillogó szemmel és csorgó nyállal leste a készülő reggelit, most egyszerre, nemhogy mohón nekiesett volna, amint odatették elébe, hanem a fülét hegyezte, aztán odarohant a boltajtóhoz, és vadul ugatni kezdett, fejét a padlóra nyomva, mintha az ajtónyílás alatt akarna utat ásni magának.

- Talán ott áll valaki az ajtó előtt? - kérdezte Florence ijedten.

- Dehogy, nagyságos kislánykám - felelte a kapitány -, dehogy. Ha ott állna, volna annyi esze is, hogy kopogjon. Csak bátorság, aranyom. Járókelők.

Hanem Diogenész csak ugatott, ugatott és kapart, elszánt dühvel, és amikor megállt, hogy hallgatóddzon, mintha új meggyőződést merített volna ennek eredményéből, mert hússzor is elkezdte az ugatást és a kaparást. Még miután rá is vették, hogy visszamenjen a reggelijéhez, csak húzódozva, kételkedő arckifejezéssel mozdult, aztán ismét vad rohammal vágtatott neki az ajtónak, egy morzsát sem nyelt le.

- Valaki hallgatódzik talán - súgta Florence. - Valaki talán meglátta, hogy ide jöttem... és követett.

- Nem a szobalánya, nagyságos kislánykám? - kérdezte a kapitány, kapva a fényes ötleten.

- Susan? - kérdezte Florence, s a fejét rázta. - Ó, nem! Susan már rég elment tőlünk.

- Remélem, nem hagyta ott magát hűtlenül? Jaj, csak azt ne mondja, hogy az ifjú hölgy megszökött, aranyom!

- Ó, dehogy, dehogy! Susan a leghívebb teremtés a világon!

A kapitányt rendkívül megnyugtatta ez a válasz, és azzal fejezte ki megelégedését, hogy levette a kalapját és a homlokát végigtörülte kemény golyóvá gyúrt zsebkendőjével, s többször, végtelenül jóleső érzéssel ismételte, hogy tudta ő ezt jól.

- No, öcsém, hát megnyugodtál végre? - fordult most Diogenészhez. - Mondtam én, lelkem, nagyságos kisasszonykám, hogy nincs itt egy lélek sem.

Diogenész azonban nem volt ebben olyan bizonyos. Az ajtó koronként még egyre vonzotta; szimatolva oda-odament, állandóan morgott, és úgy látszott, hogy nem tud napirendre térni a dolog fölött. Ez a körülmény párosulván Florence fáradt és levert voltával, arra bírta a házigazdát, hogy rendbehozza vendége számára Sol Gills szobáját. Sietve felment tehát az emeletre, és ott leleményességétől és lehetőségeitől kitelhető legtökéletesebb módon elrendezett mindent.

A szoba amúgy is tiszta volt már; a kapitány nagyon rendes ember volt, és megszokta, hogy mindent hajóshoz illő rendben tartson, s az ágyat kényelmes kerevetté alakította, és tiszta, fehér terítővel borította be. Hasonló ügyességgel a kis öltözőasztalkából oltárfélét rögtönzött; erre aztán két ezüstkanalat rakott, egy cserép virágot, egy távcsövet, nem felejtve el a híres zsebórát sem; mindehhez még egy zsebfésűt, egy énekeskönyvet, egyszóval csupa ritkaságot. Miután az ablakot besötétítette, a szőnyegeket pedig elegyengette a padlón, és nagy gyönyörűséggel nézett végig az előkészületeken, lement a kis nappaliba, hogy Florence-et felhozza tanyájára.

Semmi sem győzhette volna meg a kapitányt, hogy Florence a maga lábán is fel tudna menni. De még ha el is hiszi valahogyan, a vendégszeretet durva megsértésének tekintette volna, ha megengedi. Florence sokkal gyengébb volt, semhogy sokat ellenkezzék, így aztán a kapitány karjában vitte föl, letette a kerevetre, és egy nagy viharkabáttal betakarta.

- Nagyságos kislánykám - mondta azután -, itt most olyan biztonságban érezheti magát, mintha a Szent Pál-templom tetejére ment volna fel, s a lajtorját is felhúzta volna maga után. Alvásra van minden előtt szüksége; azért hát csak rajta, használja azt a sokat emlegetett balzsamírt, ami a megsebzett lélek titkon rebegő szózatára a legjobb orvosság. Ha kíván valamit, tündöklő csillagom, amit ez a szerény ház meg ez a város megadhat, hát csak adja le a jelszót Edward Cuttle-nak: itt áll az ajtaja előtt, és reszket az örömtől. A kapitány azzal végezte, hogy a Florence odanyújtott kezét egy középkori lovag hódolatával megcsókolta, aztán lábujjhegyen kiosont a szobából.

A kis nappaliban először is gyors haditanácsot tartott önmagával; azután elhatározta, hogy kinyitja a boltajtót és megnyugszik, csakugyan senki sem őgyeleg-e az ajtó előtt. Ki is nyitotta hát, és megállt a küszöbön, körülnézve és végigsöpörve pápaszemével az utcán.

- Jó reggelt kívánok, Gills kapitány - szólalt meg egy hang a közelében. A kapitány odapillantott, és azt látta, hogy amíg tekintete a távoli szemhatáron kalandozott, Toots úr kötött ki az orra előtt.

- Hát hogy s mint, öcsém? - kérdezte a kapitány.

- Elég jól, köszönöm szépen, Gills kapitány - felelte Toots. - Bár tudja, sohasem vagyok olyan jól, mint szeretném. Nem is hiszem, hogy lehetek valaha.

Toots úr ennél jobban sohasem közeledett élete nagy kérdéséhez, ha Cuttle kapitánnyal beszélt, a közöttük levő megállapodás szerint.

- Gills kapitány - folytatta Toots úr -, ha lehetne szerencsém önnel pár szót váltani, nagyon szeretném, mert nagyon-nagyon sajátságos dolog történt.

- Hát tudja, édes öcsém - felelte a kapitány, s a kis nappaliba vezette vendégét -, ma reggel nem vagyok éppenséggel szabad, ezért rövidesen, ha vitorlát bontana, éppenséggel nem venném zokon.

- Szolgálatára, Gills kapitány - felelt Toots, aki rendszerint igen ritkán értette meg a kapitányt. - Magamnak is határozottan az a kívánságom, hogy vitorlát bonthassak. Természetesen.

- No, ha úgy van, fiam, hát rajta!

A kapitányra olyan hatást tett félelmetes titka - hogy Dombey kisasszony e pillanatban itt van az ő fedele alatt, míg a jámbor és mit sem sejtő Toots ott ül vele szemben -, hogy a verejték is kiütött a homlokán. Lassan törülgette a kemény kalappal a kezében, és nem bírta szemét levenni Toots úr arcáról egy pillanatig sem. Toots úr pedig, akinek láthatóan szintén valami titkos oka lehetett az izgalomra, a kapitány merev nézésétől oly leírhatatlan módon kijött a sodrából, hogy miután egy ideig üres tekintettel, és szó nélkül bámult rá, nyugtalanul fészkelődve a helyén, így szólalt meg:

- Bocsánat, Gills kapitány, de nem vesz észre véletlenül valami különöset rajtam?

- Nem, fiam - felelt a kapitány. - Nem.

- Csak azért, mert lássa - szólt Toots úr zavart kuncogással -, mert én tudom, hogy egyre sorvadok. Nem bánom, ha a szemembe mondja is. Inkább... inkább örülök neki. Burgess és Társa már új mértéket is vett rólam, annyira lefogytam. De... de nekem ez csak boldogságot szerez. Leg-legjobban szeretnék a sírba hanyatlani, ha tudnék. Tudja, úgy érzem, mintha lelketlen állat volnék, amely csak úgy legelget itt a föld színén, Gills kapitány.

Minél tovább beszélt Toots úr, a kapitányt annál jobban lenyomta titkának súlya, és csak annál merevebben bámult Tootsra. A nyomasztó titok, meg a Tootstól való szabadulás vágya annyira megszédítette a kapitányt, hogyha Toots úr helyett véletlenül egy szellemmel társalgott volna, akkor sem viselkedhetett volna zavartabban.

- De hát azt akartam voltaképpen mondani, Gills kapitány - folytatta Toots -, hogy ma reggel történetesen éppen erre jártam... vagyis, az igazat megvallva, azért jöttem, hogy önnel reggelizzem. Ami az alvást illeti, hát tudja, jóformán sohasem alszom. Olyan vagyok már, mint egy éjjeliőr, azzal a különbséggel, hogy én nem kapok fizetést, neki meg nem nyomja a lelkét semmi.

- Csak tovább, fiam! - szólalt meg a kapitány figyelmeztető hangon.

- Kétségtelenül, Gills kapitány - felelt Toots úr. - Tökéletesen igaza van. Nos tehát, amint ma korán reggel erre jártam (egy-két órával ezelőtt), és az ajtót zárva találtam...

- Hogyan? Hát maga itt állt az ajtó előtt, öcsém?

- Szó sincs róla, Gills kapitány - válaszolta Toots. - Egy pillanatig sem álltam itt. Azt hittem, ön nincs itthon. Hanem az a személy azt mondta... de igaz, ön nem tart kutyát, ugye, Gills kapitány?

A kapitány a fejét rázta.

- No ugye! Pontosan ezt mondtam neki én is. Tudtam, hogy nem tart kutyát. Az igaz viszont, Gills kapitány, hogy más valaki tart kutyát, például... de bocsánat, ez már tilos terület.

A kapitány oly mereven nézett Tootsra, hogy a végén már kétszer akkorának látta, mint amilyen a valóságban volt; homlokán pedig megint kigyöngyözött a veríték, amikor arra gondolt, hátha Diogenész egyszer csak a fejébe veszi, hogy lejöjjön a nappaliba, harmadiknak.

- Az a személy azt mondta - folytatta Toots -, hogy kutyaugatást hallott a boltban; én pedig tudtam, hogy az lehetetlen, és meg is mondtam neki. De az olyan bizonyosan állította, mintha a kutyát valósággal látta volna.

- Miféle személy, fiam?

- Hát látja, Gills kapitány, éppen ez az - felelt Toots úr, miközben viselkedésében növekvő izgalom mutatkozott. - Nem vagyok arra hivatott, hogy megmondjam, mi történt, vagy mi nem történt. Igazán nem is tudom. Mindenféle dolgok kerülnek sokszor az utamba, amiket nem egészen értek, és néha már azt hiszem, valami nagyon gyönge itt a... röviden szólva, a fejemben.

A kapitány, mintegy helyeslése jeléül, bólintott.

- De az a személy, miközben továbbmentünk, azt mondta, hogy ön tudni fogja, az adott körülmények között mi történhetik - a "történhetik"-et nagyon erősen hangsúlyozta -, és ha valaki arra kérné önt, hogy lélekben készüljön föl, hát akkor kétségkívül felkészülne lélekben.

- Személy! Miféle személy? - kérdezte a kapitány.

- Én igazán nem tudom, miféle személy, Gills kapitány. Igazán, a legcsekélyebb fogalmam sincs róla. Hanem, mikor ide jöttem, már itt állt az ajtó előtt és várakozott; azután megkérdezte, visszajövök-e megint, én pedig azt feleltem, hogy igen, részesültem a szerencsében, és némi rábeszélés után megajándékozott a barátságával; arra azt felelte, ha már így áll a dolog, megtenném-e azt, hogy önnek elmondjam, amit éppen az imént már el is mondtam az adott körülményekről, meg a lélekben való felkészülésről; aztán, hogy mihelyt látom önt, kérjem meg, menjen el ide a sarokra, ha csak egy pillanatra is, Brogley úrhoz, a zsibárushoz, egy nagyon fontos ügyben. Nos, én meg csak annyit mondok önnek, Gills kapitány, bármi legyen is, biztos vagyok benne, hogy valóban nagyon fontos dolog, és ha talán oda akarna menni, most mindjárt, hát én majd megvárom, amíg visszajön.

A kapitány, félelmében, hogy Florence-et talán éppen azzal árulja el, ha nem akar elmenni, meg a rémülettől, hogy Tootsot viszont itt hagyja a házban, esetleg rájöhet a titokra, a zavarodottságnak olyan látványát nyújtotta, hogy az még Toots figyelmét sem kerülhette el. De mivel a fiatalember azt hitte, hogy tengerész barátja egyszerűen a beszélgetésre való készülődés izgatott állapotában van, teljesen megelégedett volt, és nem tudott a maga óvatos viselkedésére visszagondolni kuncogás nélkül.

Végre a kapitány a két rossz közül a kisebbikre szánta el magát; arra ugyanis, hogy átszalad Brogley boltjába, de megelőzőleg bezárja azt az ajtót, amely a ház felső részébe vezet, a kulcsot pedig zsebre rakja. - Ha ugyan - mentegetődzött a kapitány, egy kis szégyenkezéssel és habozással -, lesz olyan jó, öcsém, és megbocsátja.

- Gills kapitány - felelt Toots -, bármit tesz, én azt mindig csak helyeselhetem.

A kapitány szívből megköszönte neki, aztán megígérve, hogy öt perc múlva visszatér, elment, hogy felkeresse azt a valakit, aki Toots úrra titokzatos üzenetét bízta. Szegény Toots, amint egyedül maradt, leheveredett a pamlagra, a legkevésbé sem sejtve, ki pihent ott rövid idővel azelőtt. Fölnézett az üvegtetőre, átadta magát a Dombey kisasszonyról való ábrándozásnak, és időről, helyről egyaránt megfeledkezett. Helyesen is cselekedett; mert noha a kapitány nem időzött el nagyon soká, azért mégis jóval több ideig maradt távol, mint jelezte. Sápadtan és izgatottan tért vissza, sőt úgy látszott, mintha még könnyeket is ontott volna az imént. Egy szót nem lehetett kihúzni belőle, míg csak oda nem lépett a faliszekrényhez, és le nem nyelt egy korttyal a szalmafonatú üvegben levő rumból; azután nagyot lélegzett, leült a székre, és tenyerébe hajtotta arcát.

- Gills kapitány - szólt Toots úr nagyon nagy rokonérzéssel -, remélem és hiszem, hogy semmi baj sincs.

- Köszönöm, öcsém, semmi baj - felelt a kapitány. - Éppen ellenkező a helyzet.

- Úgy látszik, valami nagyon megrendítette - folytatta Toots úr.

- Hát fiam, odavagyok, annyi szent. Egészen odavagyok.

- Van valami, amiben segíthetnék, Gills kapitány? Ha van, kérem, rendelkezzék velem.

A kapitány most levette kezét az arcáról, valami sajátságos szánakozással vegyes gyöngédséggel ránézett Tootsra, aztán megfogta a kezét, és erősen megrázta.

- Köszönöm, édes fiam. Nincs semmi. Csak nagy szívességnek érezném, ha most egy kicsit magamra hagyna. Azt hiszem, öcsém - s újból megrázta Toots kezét -, hogy Walter után, és másfél mustra szerint, maga a legderekabb gyerek, akit a föld valaha a hátán hordott.

- Szavamra és becsületemre, Gills kapitány - felelt Toots, előbb belecsapva a kapitány tenyerébe, mielőtt újra megrázta volna -, végtelenül boldog vagyok, hogy ilyen jó véleménnyel van rólam. Köszönöm szépen.

- Aztán csak rajta, fel a fejjel, édes fiam - folytatta a kapitány, vállára veregetve Tootsnak. - Ugyan mit! Nemcsak egy szép teremtés van a világon!

- Az én számomra nincs több - felelte Toots komolyan. - Nincs, erről biztosítom. Amit én Dombey kisasszony iránt érzek, az szinte leírhatatlan; olyan, mintha a szívem egy elhagyott sziget volna, amelyen ő él egyedül. Napról napra gyengülök, és büszke vagyok rá, hogy így vagyok. Ha látná a lábszáraimat, amikor a csizmámat lehúzom, akkor némi fogalma lenne arról, mi a viszonzatlan szerelem. Az orvos kínahéjat rendelt nekem, de én nem veszem be, mert nem akarom, hogy a szervezetem bármiféle erősítést is nyerjen. Nem akarom. No, de ez már ismét tilos terület! Isten önnel, Gills kapitány!

Cuttle kapitány szintúgy szíve mélyéből fakadó melegséggel búcsúzott Toots úrtól, aztán bezárta az ajtót, s jó ideig csóválgatta még a fejét, gyöngéd és szánakozó arccal, mint az előbb; majd fölment, hogy megnézze, Florence nem óhajt-e valamit.

De a kapitánynak, fölfelé a lépcsőn, már egészen megváltozott az arca. A szemét megtörölgette még zsebkendőjével, orra gerincét pedig megsúrolgatta kabátja ujjával, éppúgy, mint reggel, de az arca teljesen átváltozott. Néha úgy látszott, rendkívül boldog, néha meg azt gondolta volna valaki, hogy igen-igen szomorú; de arcának különös komolysága annyira előnyére vált, mintha finomítási műveleten ment volna keresztül.

Kétszer-háromszor halkan bekopogtatott a kampóval Florence ajtaján; aztán, mivel feleletet nem kapott, összeszedte bátorságát, hogy először bepillantson, aztán pedig belépjen. Talán Diogenész barátságos magatartása is bátorította. A kutya ugyanis ott hevert elnyúlva az ágy előtt, és amint a kapitányt meglátta, csóválni kezdte farkát, majd ráhunyorított, s még a felkeléssel sem fárasztotta magát.

Florence mélyen aludt, és fel-felnyögött álmában; a kapitány pedig megrendülten állt ott a leányka ifjúságának, szépségének és gyötrődésének látványa előtt, felemelte fejét a párnán, megigazította rajta a ráterített köpönyeget, az ablakot még jobban elsötétítette, hogy Florence tovább alhasson, azután újra kiosont a szobából, hogy elfoglalja őrhelyét a lépcsőn. Oly könnyeden érintette meg, s lépése oly halk volt, akár Florence-é.

Maradjon sokáig eldöntetlen kérdés ebben a mi zavart világunkban: melyik szebb jele a mindenható jóságnak: azok a gyöngéd ujjak-e, amelyek már a természettől az érzékenységre és szerető érintésre teremtődtek, meg arra, hogy enyhítsék a szenvedést és a bánatot; vagy az olyan darabos, nehéz Cuttle-féle kezek, amelyeket a szív tanít, vezet, lágyít meg egyetlen pillanat alatt!

Florence ott aludt fekvőhelyén, feledve az otthontalanságot és árvaságot; Cuttle kapitány pedig kint őrködött a lépcsőn. Egy hangosabb nyögés, vagy zokogási roham még odavonzotta a kapitányt ajtaja elé; de lassan-lassan egyre békésebben aludt, és a kapitány őrködését nem zavarta semmi.

NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET
A tengerészkadét felfedez valamit

Hosszú idő telt el, míg Florence felébredt. A nap felkelt, a nap hanyatlóban volt és Florence, noha testben, lélekben nyugtalanul, de még mindig aludt; mit sem tudva idegen ágyáról, az utca zenebonájáról, a zárt ablaktáblákon kívül ragyogó napvilágról. De az elvesztett otthonában történtek teljes feledését nem hozhatta meg a kimerültségére rászakadt álom sem. Meghatározhatatlan és gyászos emléke ott kísértett folyton nehéz kábulatában, s áthatotta egész nyugalmát. Valamilyen tompa fájdalom, mint hegedő seb érzése, egyre ott sajgott benne és halvány arca sokkal többször volt nedves a könnyektől, mint a derék kapitány szerette volna, aki koronként csöndben be-bedugta fejét a félig nyílt ajtón.

A nap már lenn ült a nyugati szemhatáron és rőt párák közül kitekintve, áttűzött sugaraival a szemközti ablakokon, meg a templomtornyok kőcsipkézetén, mintha arany nyilakkal hadakozna; messze pedig, a folyón és a lapos partokon úgy tündökölt, mint egy tűzből való út; kint, a szabad tengeren a hajók vitorláit csillogtatta, és a dombtetőkön nyugvó csendes falusi temetőkből nézve, olyan izzó pirosságba borította a távoli szemhatárt, hogy ég és föld egyetlen dicső áradatban olvadt össze. Florence felnyitotta nehéz szemhéját, egy ideig mozdulatlanul feküdt, érdeklődés és fölismerés nélkül nézett az ismeretlen falakra, és fásultan hallgatta az utcáról felhatoló morajt. De aztán egyszerre riadtan ült fel fekvőhelyén, meglepett és üres tekintettel nézett körül, és eszébe jutott minden.

- Hogy vagyunk, aranyom, hogy vagyunk? - kérdezte a kapitány, bekopogva az ajtón.

- Drága barátom! - kiáltott fel Florence hozzásietve. - Ön az?

A kapitányt olyan büszkeséggel töltötte el ez a megszólítás, és annyira megörült Florence földerülő arcának, hogy vaskampójával csókot dobott Florence felé, néma köszönetül.

- Hogy vagyunk, ragyogó gyémántom? - kérdezte újra.

- Nagyon soká alhattam - mondta Florence. - Mikor jöttem én ide? Tegnap?

- Ezen a mai szent napon, nagyságos kislánykám - felelt a kapitány.

- Nem volt éjszaka közben? Nappal van még mindig?

- Már esteledik, aranyom - felelt a kapitány és elhúzta a függönyt. - Nézze csak!

Florence a kapitány karjára tett kézzel, bánatosan, félénken; mellette meg a viharvert arcú, tagbaszakadt kapitány, csupa nyugodt, csendes védelem egész lénye - ott álltak ketten a ragyogó alkonyati ég rózsás világában, csendben, szótlanul. Bármilyen furcsa szavakba is öntötte volna érzelmeit a kapitány, azért érezni éppen olyan tökéletesen érezte, mint a legékesebben szóló ember, hogy ebben a szelíd szépségű, nyugodalmas órában van valami, amitől Florence megsebzett szívének túl kell áradnia, és hogy a könnyei utat találnak. Így hát Cuttle kapitány nem szólt egy szót sem. De amikor érezte, hogy Florence erősebben szorítja meg a kezét, s az árva feje közelebb hajlik, és végre odaborul az ő durva kék kabátja ujjára, akkor kérges kezével gyengéden odaszorította magához, és mindent megértett, és Florence is megértette őt.

- Jobban vagyunk már, gyönyörűségem! - szólalt meg azután. - Bátorság, bátorság. Én most lemegyek, elkészítem a vacsorát. Maga meg, aranyom, lejön-e magától később? Vagy feljöjjön Edward Cuttle, s levigye aztán?

Florence biztosította, hogy lemegy a maga lábán is; a kapitány pedig, noha nyilvánvalóan kételkedett, vajon összeegyeztethető-e az a vendégszeretet szabályaival, ráhagyta; lement tehát, és azonnal hozzálátott, hogy csirkét süssön ki a kis nappali tüzénél. Hogy a főzést ügyesebben végezhesse, levetette kabátját, inge ujját felgyűrte, a fényes kalapot meg fejébe nyomta; enélkül a segítőeszköz nélkül ugyanis sohasem hajtott végre kényes, és nem mindennapi műveletet.

Florence felfrissítette lüktető homlokát és égő arcát abban a hideg vízben, amelyet a gondos Cuttle kapitány helyezett oda számára, miközben aludt; majd odalépett a kis tükör elé, hogy zilált haját feltűzze. És ekkor észrevette - csak egy pillanatig látta, mert rögtön elkapta tekintetét -, hogy keblén ott éktelenkedik egy dühödt kéz csapásának sötétedő nyoma.

Könnyei újult erővel törtek elő; szégyent érzett és félelmet; de haragot nem oltott szívébe ez sem okozója ellen. Otthontalanul és apátlanul bár, mindent megbocsátott neki; sőt, alig jutott eszébe, hogy megbocsátanivalója van, hanem szinte menekült az elől, hogy atyjára kelljen gondolnia; csakúgy, mint a valóságban is menekült előle, míg végre teljesen eltűnt, elenyészett. Az atyja kiesett a szótárából.

Hogy mit csinál majd, hol folytatja életét, azt Florence - szegény, tapasztalatlan lányka! - elképzelni sem tudta. Volt valami határozatlan, ködös elgondolása arról, hogy valahol messze talál majd néhány kis lánytestvért, akiket tanítani fog; jók lesznek hozzá és mellettük, felvett nevén, majd ott maradhat; - végül felnőnének boldog otthonukban, férjhez mennének, de tovább is jók lennének szegény, öreg nevelőnőjükhöz, és talán annak idején rábíznák a maguk lányainak nevelését is. És arra gondolt, milyen furcsa és szomorú is lesz majd szürke hajú asszonnyá válnia és sírba vinnie titkát, amikor Florence Dombeyt már mindenki réges-rég elfeledte. De a jövő képe mindenestől ködbe és homályba veszett. Csak azt tudta, hogy neki már nincs atyja itt e földön; elismételte magában sokszor, újra meg újra, s könyörgőn lehajtott fejét elrejtette mindenki más elől, csupán az égi atya elől nem.

Csekélyke pénze néhány guineára rúgott összesen. Ebből egy részt arra kell majd szánnia, hogy némi ruhafélét vásároljon, mert a rajta levőn kívül egyéb ruhája nem maradt. Túlontúl fásult volt, hogy arra gondoljon, milyen hamar elfogy az a pénz - túlontúl gyermek, semhogy különösebben aggódott volna emiatt, s talán ha kevés egyéb gondja lett volna, még akkor sem. Megkísérelte, hogy gondolatait rendbeszedje, és megállítsa könnyeit; hogy lüktető homloka mögött csendre intse a zűrzavart és ráébredjen, hogy ami érte, az mindössze néhány órája történt, nem pedig hetekkel vagy hónapokkal ezelőtt, mint neki föltűnt; így ment le aztán jólelkű pártfogójához.

A kapitány közben nagy gonddal megterített már; most éppen tojásmártást készített egy kis lábosban, s időről időre roppant odaadással öntözte a csirkét is, amely szépen forgott és barnult zsinegen a tűz fölött. Florence-et vánkosokkal támogatta fel a pamlag sarkában, majd a pamlagot, kényelem okából, közelebb húzta a tűzhöz, utána rendkívüli ügyességgel folytatta a szakácskodást. Másik kis lábosban a forró levet tartotta készen; harmadikban burgonyát főzött, de az első lábosban a tojásmártásról sem feledkezett meg, s részrehajlás nélkül juttatott gondosságából az öntözésnek és keverésnek is a megbecsülhetetlenül hasznos nagy kanállal. Mindeme gondok közepette még egy parányi serpenyőt is szemmel kellett tartania, ahol néhány kolbász sustorgott és pöfékelt a legkellemesebb zenei hangon; és az bizonyos, hogy ragyogóbb arcú szakácsot a kapitánynál már elképzelni sem lehetett e műveletek tetőpontján; azt pedig éppen teljes lehetetlenség lett volna megmondani, vajon az arca, vagy a fényes kalapja ragyogott-e vakítóbban?

A vacsora elkészültével a kapitány éppen olyan ügyességet tanúsított a tálalásban és felszolgálásban, mint a főzésben. Azután díszbe öltözött a vacsorához; ez pedig olyanformán történt, hogy a fényes kalapot levetette, kabátját pedig magára öltötte. Mikor ezzel is végzett, odatolta az asztalt egészen Florence pamlaga elé, elmondta az asztali áldást, kicsavarta a vaskampót, helyébe odaerősítette a villát, és megkezdte háziúri tisztjét az asztalnál.

- Nagyságos kisleánykám - szólt -, most aztán rajta! Iparkodnia kell ám, jól lásson hozzá! Csak bátran, aranyom! Most ezt a máját. Itt a mártás. Tessék a kolbász. És burgonyát! - Mindezt részarányosan elrendezte a tányéron, aztán a megbecsülhetetlenül hasznos nagykanállal forró levet öntött az egészre, és odarakta kedves vendége elé.

- Nagyságos kislánykám, nyugodt lehet, valamennyi redőnyt leeresztettem - mondta a kapitány bátorítóan. - Minden rendben. Csipegessen hát egy kicsit aranyom! Ha Walter itt volna most...

- Ó, ha most mellettem lehetne, testvérem helyett testvér! - felelte Florence.

- Ó, ne! Ne vegye úgy a szívére, drága gyönyörűségem! Csak nyugodtan, szépen kérem. Hát csakugyan olyan volt, mintha isten is a maga testvérének teremtette volna?

Florence nem talált szavakat a feleletre. Csak annyit tudott mondani: - Ó, édes, édes kis Paulom! Ó, Walter!

- Még a padló is, amin lépett, olyan szent volt Walter előtt - mormolta a kapitány, a leányka csüggedt arcát nézve -, mint erdei csermely az őznek. Látom magam előtt, mintha csak ma lett volna, azon a napon, amikor a Dombey-féle hajó listáján bevezették; amint róla beszélt, hogy csillogott az arca... a tiszta érzéstől... égett, akár a kivirult rózsa, itt, vacsora közben. Haj, haj! Ha a mi kis szegény Walterünk itt lenne most... ha itt lehetne, nagyságos kislányka... mert hiszen a tengerbe fúlt, ugye?

Florence némán bólintott.

- Bizony, bizony, a tengerbe - folytatta a kapitány vigasztalóan -, hanem, amint mondtam, ha itt volna, arra kérné magát, aranyom, hogy csipegessen hát egy kicsit, bizony, mert a drága egészségére is kell ám gondolnia. Ne hagyja magát, nagyságos kislánykám, akárcsak Walter kedvéért tenné, föl a vitorlákkal, és forduljon azzal a gyönyörűséges szép fejével a szélnek.

Florence megkísérelte, hogy egyen egy keveset a kapitány kedvéért. A kapitány mintha teljesen megfeledkezett volna a maga vacsorájáról, mert kést, villát letéve, odahúzta székét a pamlaghoz.

- A mi Walterünk jóvágású gyerek volt, igaz-e aranyom? - kérdezte a kapitány, miután egy ideig csöndben dörzsölgette állát, és figyelmesen nézte Florence-et. - Derék gyerek, jó gyerek, ugye?

Florence könnyezve bólintott.

- És a tengerbe veszett, ugye szépségem? - kérdezte a kapitány vigasztaló hangon.

Florence megint bólintott.

- Idősebb volt magánál, nagyságos kislánykám - folytatta a kapitány -, de azért olyanok voltak, mintha együtt gyerekeskedtek volna, igaz-e?

- Olyanok - hagyta rá Florence.

- Aztán Walter a tengerbe veszett, igaz?

E kérdés sűrű ismétlése meglehetősen furcsa módja volt a vigasztalásnak, de Cuttle kapitány, úgy látszik, megtalálta benne vigaszát, mert egyre csak ezt hajtogatta. Florence legjobban szerette volna eltolni maga mellől az alig érintett vacsorát, és hátradőlni a pamlagon; ezért odanyújtotta kezét a kapitánynak, mivel érezte, hogy bizonyára csalódást okozott neki, noha annyi fáradozása után igazán szeretett volna a kedvében járni. A kapitány azonban ott tartotta kezében azt a remegő kis kezet és úgy látszott, mintha teljesen megfeledkezett volna a vacsoráról, még Florence hiányzó étvágyáról is, mert újra meg újra csak azt hajtogatta dörmögve, a részvét sajátságosan visszatérő hangján: - Szegény Walter! Ó, ó! Aztán a tengerbe veszett, ugye? - és ilyenkor mindig válaszra várt, mert úgy látszott, mintha ebben a különös elmélkedésben az lett volna a döntő, hogy választ is kapjon.

A csirke meg a kolbász már elhűlt, a lé meg a tojásmártás szinte megaludt már, mire Cuttle kapitánynak eszébe jutott, hogy a vacsora az asztalon van. Diogenész segítségével hamarjában hozzáfogott az evéshez, és kettejük egyesített erőfeszítése csakhamar végzett a lakomával. A kapitány gyönyöre és csodálkozása, amint Florence aztán nyugodtan háziasszonykodni kezdett, segített az asztal leszedésében, a kis nappali rendbehozásában, a kandalló előtt összesöpörte a hamut - e gyönyörködéssel csak a kapitány szenvedélyes tiltakozása versenyzett eleinte - lassanként odáig nőtt, hogy végül a kisujját sem mozdította, hanem csak állt és nézte Florence-et, mintha tündér dolgozna itt helyette, és a vörös karika ott a homlokán csakúgy izzott a kimondhatatlan bámulattól.

Hanem, amikor Florence a kandalló párkányáról a kapitány pipáját levette, odaadta neki, és arra kérte, gyújtson rá, annyira elszédítette a lányka figyelmessége, hogy olyanformán fogta meg az odanyújtott pipát, mintha világéletében nem lett volna még pipa az kezében. Hasonlóképpen, amikor Florence a kis faliszekrénybe betekintett, kivette a szalmafonatú üveget, és kéretlenül pompás grogot kevert neki, aztán odatette elébe az asztalra, a kapitánynak még a vörös orra is elsápadt a nagy kitüntetéstől és megtiszteltetéstől. Majd amint a boldogság révületében megtöltötte a pipát és Florence meggyújtotta - sem megakadályozni, sem tiltakozni nem lehetett -, a lányka megint elfoglalta helyét a pamlagon, és olyan mosolygó szeretettel és hálával nézett a kapitányra, s tekintete olyan világosan megmutatta, mint fordul elhagyatottságában a szíve feléje, hogy a füst előbb a kapitány torkára ment, és ugyancsak megköhögtette, azután meg a szemébe tolult, hogy ugyancsak erősen pislogott tőle.

Az volt még csak a csodálatosan kedves látvány, ahogy a kapitány a baleset okát magában a pipában kereste - s a pipa torkába bámult, hogy felfedezze a bajt; majd, amikor nem találta, nagyokat fújt bele. Amint a pipa mégiscsak megemberelte magát végre, a kapitány a jó pipás emberekre jellemző nyugalomba merült aztán, s egyre Florence-en csüggött a tekintete, méghozzá olyan sugárzó nyájassággal, amelyet lehetetlenség volna leírni; közben-közben egy-egy kis füstfelhőt eregetett, lassan bodorodót, mintha légies írástekercs gombolyodott volna ki a száján, s rajta ezek a szavak: "Szegény Walter! Bizony, bizony! A tengerbe veszett, ugye?" - s nagy csöndben folytatta újra a pipázást.

Amennyire nem hasonlítottak külsőre - és valóban, alig lehetett volna kiáltóbb ellentétet elképzelni, mint Florence-et, gyöngéd ifjúságában és szépségében, és mellette a bibircsókos, tagbaszakadt, viharvert, dörmögő kapitányt -, együgyű ártatlanságuk a világi rosszal szemben, a cselszövések, veszedelmek nem ismerete mégis hasonlatossá tette őket. Cuttle kapitánynál, az időjárásra meg a szélre vonatkozó tudását kivéve, még egy gyerek is alig lehetett volna tapasztalatlanabb; egyszerűségére, hiszékenységére, nagylelkű bizalmára nézve hasonlóképpen. A hit, remény és szeretet osztozott meg igazságosan egész mivoltán. Társuknak legfeljebb még valamilyen sajátságos vadregényesség szegődött; olyan, amelyben a képzeletnek semmi része nem volt ugyan, a valóságtól és a világi élethez tartozó gyakorlati ésszerűség azért mégis távol állott. Ahogy a kapitány ott ült és füstölt, s Florence-et nézte, a jóisten tudná megmondani, milyen lehetetlen képek rajzottak agyában, azonban a főszemélyük mindig Florence volt. Florence szintén az előtte álló jövőre gondolt, az ő eszméi ugyanolyan ködösek voltak és határozatlanok, noha távolról sem olyan vérmes reményűek, mint a kapitányé, de azért könnyei szivárványszíneket festettek a gyertya fényében, és nehéz, új bánatán keresztül mintha a remény jelét látta volna feltündökölni a távoli égen. Amint ott ültek egymás mellett a tűzhelynél, olyanok voltak, mint egy meséskönyv vándorló királylánya, meg a jóságos szörnyeteg; talán azok is úgy beszéltek volna a világról, ahogy ők ketten.

A kapitányt a legcsekélyebb kétség sem zavarta, vajon Florence-et itt tarthatja-e magánál, vagy nem háramlik-e rá ebből felelősség. A táblákat felrakta, a kulcsot pedig ráfordította a zárra, e tekintetben ez teljesen meg is nyugtatta. Akár a kúria szökött vádlottját is magánál tartotta volna, ha Florence történetesen onnan szökik. Ilyesmiért nem gyötörte a kapitányt a lelkiismeret.

Így hát nyugodtan szívta pipáját, s mindketten gondolataikba mélyedtek. Amint a pipázás véget ért, teát ittak; azután Florence arra kérte, kísérje el őt egy közeli boltba, ahol néhány égetően szükséges dolgot vásárolhat. Mivel már teljesen besötétedett, a kapitány bele is egyezett a dologba; előbb azonban mindenesetre óvatosan kikémlelt az ajtón, ahogy a MacStingerné előli rejtőzködés idejében már megszokta; majd hatalmas furkósbotjával is felfegyverkezett, arra az esetre, ha valamely váratlan körülmény netán a fegyveres ellenállást is szükségessé tenné.

A kapitány büszkeségét egyszerűen leírni sem lehet, amint karját nyújtotta Florence-nek, hogy elkísérje arra a néhány száz lépésre. Egyre fürkészőn pillantgatott körül, roppant éberségével és óvatoskodásával minden járókelő figyelmét magára vonta. A tapintatosság követelményének tartotta, hogy a vásárlás tartamára visszavonuljon, mivel ez főleg ruhaneműkre terjedt; hanem megelőzőleg odarakta a bolti asztalra a bádogszelencét, tudtára adva a kiszolgáló kisasszonynak, hogy tizennégy font és két shillinget tartalmaz és kérte, ha ez nem volna elég az unokahúga bevásárlásaira - az "unokahúg" szónál sokat jelentő pillantást vetett Florence-re, rendkívüli ravaszságot és titokzatosságot kifejező arcjáték kíséretében -, akkor legyen szíves csak kikiáltani, ő majd a zsebéből kiegészíti az összeget. Közben, úgy mellékesen, a hatalmas órát is elővette zsebéből, hogy a bolti személyzetet elkápráztassa és megmutassa nekik, milyen vagyonos emberrel van dolguk; majd kézcsókot intve az "unokahúg"-nak, kiosont a boltból a kirakat elé. Nem mindennapi látvány volt aztán, amint széles arca meg-megmutatkozott a selymek és szalagok között, szemmellátható félelemmel eltelve, vajon Florence nem illant-e el valamelyik hátsó ajtón.

- Édes jó Cuttle kapitány - szólt azután Florence, amint kilépett a boltból, akkorácska csomaggal, hogy a kapitánynak alapos csalódást okozott, mert azt várta, Florence mögött egy alkalmazott cipeli majd az árut nehéz bálában -, higgye el, igazán nincs szükségem erre a pénzre. Nem költöttem belőle semmit. Nekem is van pénzem.

- Akkor hát, nagyságos kislánykám - válaszolt a csalódott kapitány -, viselje gondját a pénznek énhelyettem, legyen olyan szíves, amíg majd kérem.

- Visszatehetem a szokott helyére, hogy ott tartsuk?

A kapitánynak nem nagyon tetszett a javaslat, de azért csak azt felelte: - Jó, jó, nagyságos kislánykám, hát tegye, ahová akarja, az a fő, hogy mindig tudhassa, hol találja. Nekem semmi szükségem rá; csak azt csodálom, hogy még el nem vertem.

A kapitány egy pillanatra egészen elkedvetlenedett; azonban rögtön felélénkült, amint Florence megint a karjába kapaszkodott; így mentek aztán hazafelé, körültekintő óvatossággal, mint ahogy jöttek. Hazaérve, a kapitány kinyitotta a tengerészkadét helyiségének ajtaját, majd olyan villámgyorsan surrant be a boltba, amire egyes-egyedül a hosszas gyakorlat adhat magyarázatot. Reggel aztán, miközben Florence még aludt, megegyezett egy öregasszonnyal, aki rendesen ott ült kék ernyő alatt a Leadenhall-vásártéren és baromfit árult, hogy a lánya jöjjön el, hozza rendbe Florence szobáját, és legyen neki segítségére, ha valami apróságot kíván. Így aztán, amint a lány megjelent, Florence igazán kényelmesnek és rendbenlevőnek talált maga körül mindent, ha nem is olyan ragyogónak, mint abban az egyszer otthonának nevezett félelmetes álomban.

Amint újra magukra maradtak, a kapitány nem nyugodott addig, amíg Florence egy darab pirított kenyeret nem evett, és nem ivott még rá egy pohár forralt bort (amelynek elkészítésében a kapitány nagy mester volt); majd mindenféle nyájas szóval, s a legösszefüggéstelenebb idézetek tömegével bátorítva, felvezette a szobájába, hogy aludjon. Közben azonban mintha valami erősen foglalkoztatta volna, mert a modora nem volt a megszokott módon keresetlen.

- Jó éjszakát, drága aranyom - szólt az ajtó előtt.

Florence felágaskodott egy kicsit, és megcsókolta a kapitány arcát.

A kapitány egyensúlya bármikor felborult volna a leányka szeretetének és hálájának ilyen jelétől; most azonban, bár nagyon átérezte jelentőségét, csak még nagyobb feszélyezettséggel és nyugtalansággal nézett Florence-re, és úgy tűnt fel, mintha nem szívesen hagyná magára most.

- Szegény Walter! - mondta.

- Szegény, szegény Walter! - sóhajtott Florence.

- A tengerbe fulladt, ugye?

Florence bólintott, és újra nagyot sóhajtott.

- Jó éjszakát, nagyságos kislánykám! - szólt aztán a kapitány, és kezét nyújtotta.

- Jó éjszakát, drága, jó barátom! - De a kapitány még mindig nem mozdult.

- Talán valami baj van, édes, jó Cuttle kapitány? - kérdezte most Florence, akit jelenlegi lelkiállapotában minden könnyen megriasztott. - Vagy van még valami mondanivalója számomra?

- Mondanivalóm? Nagyságos kislánykám! - felelte a kapitány zavarodottan fogva fel a lányka tekintetét. - Dehogy, dehogy. Ugyan, mi mondanivalóm is volna, aranyom? Csak nem gondolja talán, hogy valami jó újságot tartok a maga számára?

- Nem! - felelte Florence fejét rázva.

A kapitány elmerengve nézett rá és utánamondta, hogy:

- Nem - de még mindig ott késlekedett és még fokozódóbb zavartságot árult el.

- Szegény Wally - kezdte megint. - Az én Wally fiam, ahogy nevezni szoktam. Az öreg Sol Gills öccse. Ha téged látott, minden szív örvendezett, mint a májusnak virágain! Hová lettél, derék, jó fiú? A tengerbe fulladtál, igaz?

Idézetét nagyhirtelen megint ezzel a kérdéssel fejezte be, aztán jó éjszakát kívánt Florence-nek és lement a lépcsőn, Florence pedig a gyertyát tartotta fönn, hogy világítson neki. Már eltűnt a sötétben, és léptei elhaló neszéről ítélve, éppen befelé fordult a kis nappaliba, mikor a feje meg a válla váratlanul újra felbukkant, mint valami mélységből, mégpedig nyilvánvalóan nem egyéb célból, pusztán azért, hogy még egyszer elismételje: - "A tengerbe veszett, ugye, aranyom?" - Miután pedig ezt a leggyöngédebb részvét hangján elmondta, újra elmerült a sötétben.

Florence-nek nagyon fájt, hogy akarata ellenére, noha nagyon érthetően, újra felébresztette ezeket a szomorú emlékeket jóságos pártfogója szívében; és leülve a kis asztal mellé, amelyre a kapitány a messzelátót, az énekeskönyvet meg a többi ritkaságot helyezte, Walterre gondolt és közös emlékeikre; míg úgy érezte végül, legjobb lenne úgy lepihenni az ágyra, hogy fel se keljen többé. A szeretett halotthoz való magányos vágyakozása közben, otthona nem jutott eszébe egy percig sem, sem pedig, hogy oda valaha is visszamehet, még csak az sem, hogy egyáltalán áll még az otthon és atyjának most is az nyújt hajlékot. Florence szinte látta, hogyan ölték ki belőle ezt a gondolatot. Az utolsó képet a lelkében őrzött eszményi atyjáról most már kitépték szívéből, eltorzították, megölték. Ez a gondolat olyan rettenetes volt számára, hogy eltakarta az arcát, és borzalommal utasította el magától annak a tettnek legcsekélyebb emlékét is, valamint a kegyetlen kezet, amely elkövette. Ha Florence szerető szíve még ezek után is ott akarta volna őrizni magában az eszményi atya képét, szívének össze kellett volna törnie; de nem őrizhette többé; a kép helyén támadt űrt pedig vad szorongás töltötte be, s az összetört képnek szilánkjait is kivetette magából; olyan félelemmel, amely semmi egyébből nem eredhetett, mint a megsemmisítő bántalmat elszenvedett szeretetéből.

Nem mert a tükörbe nézni; a keblén sötétedő folt láttára annyira irtózott magától, mintha bűnjelet hordana testén. Kapkodó, remegő kézzel takarta el a sötétben, aztán fáradt fejét sírva hajtotta a vánkosra.

A kapitány még hosszú ideig fenn volt. Egy óra hosszat járt fel s alá a boltban, meg a kis nappaliban; majd miután ez a testgyakorlat nyilván megnyugtatóan hatott rá, komoly, megilletődött arccal leült, aztán egy imádságos könyvből végigolvasta az összes imádságokat, amelyeken a hajósok épülnek a tengeren. Ámbár ez nem ment neki könnyen; a kapitány rettenetesen lassú, dörmögő hangon olvasott, és közben egy-egy kacifántosabb szónál megállt, s ilyenformán biztatta magát: "No, no, öreg fiú! Rajta csak!" Vagy pedig: "Előre Edward Cuttle! Előre!" - ami aztán valóban igen hatásosnak bizonyult. Továbbá öreg hiba volt az is, hogy a szemüveg erősen gátolta a látásban. De mind e hátrányok sem gátolhatták a szívvel-lélekkel áhítatra vágyó kapitányt, és mivel a mély megilletődés sem hiányzott, utolsó sorig keresztülvergődött a szertartásokon; élénken helyeselte az olvasottakat, majd lefeküdt a bolti asztal alá (előbb még egyszer felment a Florence ajtaja elé hallgatódzni), miközben a lelke csupa derű volt, arca pedig jóságtól sugárzott.

Az éjszaka folyamán több ízben felkelt, hogy megbizonyosodjék, nyugodtan alszik-e pártfogoltja, egyszer hajnal felé úgy hallotta, hogy ébren van; Florence ugyanis lépteket hallva az ajtó előtt, kiszólt, hogy ő van-e odakünn?

- Én vagyok, nagyságos kislánykám - felelt a kapitány dörmögő suttogással. - Nincs semmi baj, gyémántom?

Florence megköszönte az érdeklődést, és azt mondta, nincs.

A kapitány nem szalaszthatott el ilyen kitűnő alkalmat, hogy oda ne tapassza száját a kulcslyukra, és mint rekedt szellő, ne suttogja azon keresztül: - Szegény Walter! A tengerbe veszett, ugye? - Majd visszavonult, befordult a falnak, és hét óráig egyfolytában aludt.

Ideges, feszélyezett magatartását azonban nem vetkőzte le a következő napon sem; noha Florence, aki szorgalmasan varrogatott a kis nappaliban, sokkal nyugodtabb és megbékéltebb volt, mint előtte való napon. Valahányszor tekintetét felvetette a munkájáról, csaknem mindig észrevette, hogy a kapitány őt nézi, s elgondolkozva dörzsöli állát; közelebb húzta a székét Florence-hez, mintha egy nagyon bizalmas titkot akarna közölni vele, és annyiszor húzódott vissza megint, mintha nem tudná elhatározni, miként fogjon hozzá. A nap folyamán nemegyszer teljesen körülcirkálta a széken az egész nappalit, s több ízben partot ért, a fal burkolatának, vagy a szekrényajtónak nekiütődve, ebben a szerfölött bizonytalan állapotban.

Már alkonyra hajlott, amikor Cuttle kapitány végre lehorgonyzott Florence oldalán és összefüggőbben kezdett beszélni. Mikor aztán a tűz világossága odavetődött a kis szoba mennyezetére, az asztalon kirakott teáscsészékre, a tálcára és a lányka nyugodt arcára, s könnyeiben tükröződött vissza, a kapitány így törte meg a hosszú csendet:

- Maga még soha nem volt tengeren, ugye, angyalom?

- Soha - felelte Florence.

- Hajaj - szólt a kapitány tisztelettel -, az mindenható elem, bizony. Nagy csodákat rejt ám a mélység, aranyom. Gondoljon arra, amikor egy-egy viharos éjszakán olyan szuroksötét van - folytatta ünnepélyesen felemelve vaskampóját -, hogy az ember saját tenyerét sem látja, néha csak a villámok vakító fénye világítja meg; amikor a hajó csak megy, megy, a viharon meg a sötétségen keresztül, előre, mintha a világ végére tartana egyenesen, és mindörökké ámen, és ahol ezt megtaláltuk, a könyvben tegyünk melléje jelet. Hát szépségem, olyan idő az, amikor a hajós ember nyugodtan elmondhatja a hajópajtásának (felütvén a könyvet): "Kemény északnyugati szél ez, Bill, figyelj csak, hallod-e, hogy bömböl, cimbora! Isten legyen velük, be sajnálom is azokat a szerencsétleneket, akik most künn vannak a parton!" Ezt az idézetet a kapitány, mint különösen alkalmasat a tenger borzalmainak érzékeltetésére, a leghatásosabb módon szavalta el, és mennydörgő "Ne hagyd magad"-dal fejezte be az egészet.

- Ön is volt valaha ilyen rettentő viharban? - kérdezte Florence.

- Hát, nagyságos kislánykám, én is kivettem belőle a részemet - felelt a kapitány, homlokát súrolgatva, s a keze reszketett -, és kivettem a világban való ide-oda vándorlásból is, de... de nem magamról akartam ám beszélni mostan. A mi drága fiúnkról - folytatta, miközben közelebb húzódott Florence-hez. - Wallyról aranyom, aki belefulladt a tengerbe.

A kapitány olyan remegő hangon beszélt, és olyan sápadt, felindult arccal nézett Florence-re, hogy ez szinte rémülten ragadta meg az öregúr kezét.

- Milyen furcsa lett az arca! - kiáltott fel Florence. - Teljesen megváltozott ebben a pillanatban! Mi történt? Édes jó Cuttle kapitány, egészen megijedek, ha önre nézek!

- Ugyan no! nagyságos kislánykám! - szólt a kapitány, Florence-et bátorítva. - Ne féljen. No, no. Semmi baj, aranyom! Amint mondtam, Wally... Wally... ugye a tengerbe fulladt? Nem?

Florence merően ránézett a beszélőre; arca kipirult, elsápadt; kezét hirtelen keblére szorította.

- Nagy veszedelmek és rémek vannak a mélyben, gyönyörűségem - folytatta a kapitány -, és sok derék hajó és annyi bátor szív fölött csapódtak össze a rejtelmes hullámok, és nem adnak hírt róluk többet. De történnek néha menekülések is a mélyből, és néha, úgy lehet, húsz közül egy... ah! vagy úgy, hogy száz közül egy, aranyom... mégis megmenekül, isten irgalmából és hazajön, mikor már régen halottnak hitték, és mindenki lemondott róla. Én... is tudok egy ilyen történetet, tündöklő csillagom - dadogta a kapitány -, egyszer hallottam valakitől, és ha már éppen erről van szó és most itt ülünk a tűznél ketten, arra gondoltam, tán örömest meghallgatná, ha elmondom. Akarja, aranyom?

Florence érthetetlen és leküzdhetetlen izgalomtól remegve, akaratlanul is követte szemével a kapitány tekintetét, s a háta mögött kinézett a boltba, ahol a lámpa égett. Abban a pillanatban, amint Florence hátrafordult, a kapitány felugrott helyéből, és Florence elé tartotta a tenyerét.

- Nincs ott semmi, aranyom! Ne nézzen oda!

- Miért ne?

A kapitány mormogott valamit, hogy a bolt felé sötét van, és a tűz felé nézni sokkal barátságosabb. Aztán behúzta a bolt ajtaját, és ismét visszaült a helyére. Florence szemével követte, és merően figyelte az arcát.

- A történet egy hajóról szól, nagyságos kislánykám - kezdte a kapitány. - Ez a hajó kedvező széllel, jó időben indult el a londoni kikötőből; a hajó útjának célja... no, minek megriadni, gyémántom, csak azt akartam mondani, hogy külföldre indult, drágám, külföldre indult.

Florence arcszínének gyors változása megrémítette a kapitányt, pedig maga is igen piros, kihevült arccal ült ott, és éppen olyan izgatott volt, mint a lányka.

- Folytassam, szépségem? - kérdezte.

- Hogyne, hogyne, kérem!

A kapitány nagyot nyelt, mintha le akart volna gyűrni valamit, ami ott akadt a torkán, és elfogódottan folytatta:

- Künn, a szabad tengeren, aztán olyan rossz idő érte utol azt a boldogtalan hajót, amilyen talán húsz évben, ha egyszer támad, aranyom. A parton akkora orkánok száguldottak, hogy erdőket szaggattak ki, és városokat döntöttek össze; a tengeren meg, ugyanazon a szélességi fokon olyan szelek dühöngtek, hogy nincs az az erős hajó, amely ellenállhatott volna. A szerencsétlen hajó azért csak tartotta magát derekasan, ahogy mondták nekem, és megtette kötelességét; aztán egy hullámcsapás úgyszólván egész védőkorlátját összeroppantotta, árbocait meg a kormánykerekét leszakította a vihar, s velük együtt a legénység legjavát beleseperte a tengerbe; a hajó úgy hánykódott ott a könyörtelenül tomboló vihar kényére, kedvére, s a hullámok újra átcsaptak a hajón, meg belezúdultak, és valahányszor csak nekirontottak, úgy törték, zúzták, mint egy csigahéjat. Minden fekete pont, ami ott lebegett a hegymagasságú hullámok tetején, egy-egy hajóroncs, vagy egy-egy élő ember volt; a derék hajó pusztult, aranyom, és sohasem nő fű a derék hajó legénységének a sírján.

- De nem vesztek el mind! - kiáltott Florence. - Néhányan megmenekültek! Egy közülük megmenekült?

- Azon a szerencsétlen hajón, aranyom - folytatta a kapitány, miközben fölemelkedett helyéről, és két kezét óriási lendülettel és lelkesedéssel csukta össze -, volt egy fiú; egy talpig derék fiú... mint nekem mondták... ez a fiú gyerekkorában is mindig bátor tettekről meg hajótörésekről olvasott és beszélt... hallottam őt! sokszor hallottam!... a bajnak órájában aztán visszaemlékezett olvasmányaira, mert amikor a legbátrabb és a legrégibb hajós is elcsüggedt, az a fiú szilárd maradt, és megőrizte nyugalmát. Nem az adott neki elszántságot, hogy a parton, otthon szerető szívek várták vissza, nem, hanem már ilyennek született. Láttam én az arcán, még csak gyerekkorában... igen, sokszor láttam!... de akkor még azt hittem a lelkem fiamról, hogy csak a szépsége, jóravalósága tetszik rajta.

- És megmenekült? - kiáltott közbe Florence. - Megmenekült?

- Az a derék fiú aztán - folytatta a kapitány -, nézzen rám, aranyom! Ne nézzen hátra!

Florence már megkérdezni is alig bírta izgalmában: - Miért ne?

- Mert semmi sincs ott, szívem. De ne ijedjen meg, szépségem! Ne, Walterre kérem, aki olyan kedves volt mindnyájunknak! A fiú aztán - folytatta a kapitány - együtt állt neki a munkának a legjobbakkal, bátorította a gyenge szívűeket, soha nem ejtett egy zokszót, és nem adta semmi jelét a félelemnek; mindenkiben úgy tartotta a lelket, hogy valamennyien úgy néztek rá, mintha admirális lett volna; csak ez a fiú maradt életben, a másodkormányossal meg egy matrózzal együtt, azok közül, akikben szív dobogott azon a hajón, a vihar odavetette egy hajóroncsra, és továbbhajtotta a viharos tengeren.

- Megmenekültek?

- Éjeken, napokon át úsztak ott a végtelen vizen - folytatta a kapitány -, míg aztán végre... ne! Ne nézzen arra, angyalom!... egy hajó ért közelükbe, és az Úr irgalmából födélzetre vették őket... két élőt meg egy holtat.

- Melyikük volt a halott?

- Nem az a fiú, akiről beszélek.

- Ó, hálaistennek! Hálaistennek!

- Ámen! - felelt a kapitány sebesen. - Csak nyugalom! Még egy pillanat, nagyságos kislánykám! Azon a hajón aztán hosszú útra mentek, végig az egész tengeri térképen, (mert sehol sem érintették a partot), és útközben az a hajós, akit a fiúval együtt mentettek ki, meghalt. De a fiút megtartotta az Isten és...

A kapitány már azt sem tudta, mit csinál, csak szelt egyet a kenyérből, felbökte a karéjt a vaskampójára (pirítóvillának szokta használni), és odatartotta a tűz elé, miközben roppant felindulással egyre Florence háta mögé nézegetett, s hagyta, hogy a kenyérszelet úgy égjen, mintha tüzelőnek szánta volna.

- Megmenekült - ismételte Florence - és...

- És hazajött azzal a hajóval - folytatta a kapitány, s egyre kifelé nézegetett -, és... no, minek úgy megriadni szívem... és partra szállt. Egy reggel aztán óvatosan odajött otthona ajtaja elé, hogy körülnézzen; mert tudta, hogy hozzátartozói azt hiszik, hogy a tengerbe veszett, de elment a váratlan...

- Kutyaugatásra! - kiáltotta Florence.

- Arra! - harsogta a kapitány. - Csak lassan, aranyom. Bátorság! Ne nézzen hátra még. Odanézzen! A falra!

A falon, Florence-hez közel egy férfi árnyéka rajzolódott ki. Florence felszökött a helyéből, hátrafordult, és éleset sikoltott, amint Walter Gayt pillantotta meg a háta mögött!

Florence sohasem gondolt rá másképpen, mint testvérére; testvérére, aki íme, most a sírból tért vissza hozzá; mint hajótörött testvérére, aki most ott áll mellette - és tárt karjába rohant. Az egész világon őt látta egyedül reményének, vigasztalásának, menedékének, természetes pártfogójának. "Gondoskodj Walterről! Én mindig szerettem Waltert!" Annak a panaszos kis hangnak drága emléke úgy suhant át lelkén, mint zene az éjszakán. "Ó; isten hozta itthon, édes Walter! Isten hozta ide, erre a bajsújtotta szívre!" Ezeket a szavakat érezte Florence, ha nem is mondta ki, míg ott tartotta Waltert tiszta ölelésében.

Cuttle kapitány, az önkívület rohamában, fejét kezdte dörzsölgetni a kampóján függő, szénné égett kenyérrel; de mivel ez mégiscsak alkalmatlan eszköznek bizonyult, belerakta a fényes kalapba, és a kalapot aztán, nem minden nehézség nélkül, úgy kenyerestül, a fejébe csapta. Majd megpróbált elénekelni egy versszakot a Világszép Klárából, de mivel kísérlete már az első szónál csődöt mondott, bevágtatott a boltba, majd rögtön visszajött, igen kipirult és teljesen feketére mázolt képpel, a gallérjában pedig mintha egy szemernyi keményítő sem maradt volna; aztán megszólalt:

- Walter fiam, itt ez a csekélyke ingóság, amit most rátok, mint társtulajdonosokra ruházok!

És ezzel nagy sietve kirakta eléjük a nagy zsebórát, a teáskanalakat, a cukorfogót, meg a bádogszelencét, aztán hatalmas kezével az egészet belesöpörte Walter kalapjába; utána meg, amint ezt a különös vasszekrényt átnyújtotta Walternek, úgy elfogta a megilletődés, hogy kénytelen volt újra kimenekülni a boltba, ahol most már jóval tovább időzött, mint első alkalommal.

Hanem Walter megkereste mindjárt és visszahozta. A kapitánynak ekkor az a nagy aggodalma támadt, hátha Florence-nek ártani talál ez az újabb megrázkódtatás. Olyan komolyan gondolta ezt, hogy egyszerre egészen józanul kezdett viselkedni, és kereken megtiltotta, hogy Walter kalandjaira bármiféle célzás is történjék a következő napokban. Így aztán, lecsillapodva valamennyire, megszabadult a kalapjába rakott kenyértől is, és helyet foglalt a teásasztal mellett; de aztán, amint egyik oldalon Walter kezét érezte a vállán, a másik felől pedig Florence suttogott neki könnyes köszönetet, amiért oly bölcsen rendezett el mindent, a kapitány megint hirtelen kivágtatott, és vagy tíz percig kint maradt a boltban.

De soha életében nem ragyogott úgy az arca, mint most, amikor végre mégis tartósabban megtelepedett az asztal mellett, s aztán felváltva, Florence-ről Walterre, Walterről meg Florence-re nézegetett. Ezt a ragyogást egyáltalán nem az okozta vagy emelte, hogy az utóbbi félórában a kapitány nem győzte kabátjával eléggé csiszolni az ábrázatát. Érzéseinek egyenes idézete ragyogott arcán. A kapitány lelkében ugyanis a megdicsőültek boldogsága honolt, mely egész arcán is eláradt, és valóságos kivilágítást rendezett rajta.

A kapitány büszkesége is ott tükröződött arcán, ahogy a visszanyert fiú bronzszínű arcát, bátor tekintetű szemét bámulta, s újból feléje sugárzott ifjúi nemes rajongásában, nyílt és reménnyel teli lelkületében gyönyörködött, és a fiú friss, egészséges lényében és lángoló üde képében. A kapitány Florence felé forduló hódolata és szeretete pedig, szépsége és kedves ártatlansága már keresve sem lelhetett volna őnála szolgálatkészebb és hívebb bámulót - bizonyára hasonlóképpen részes volt a dologban. Hanem ez a maga körül árasztott teljes fényözön, legmélyebb mivoltában mégis abból az örömből eredhetett, hogy a kettőt ott egymás mellett látta, s elképzeléseiből velük kapcsolatban, amelyek szikrázva és tüzelve támadtak fejében és körültáncolták.

Mennyit beszéltek Sol bácsiról, meghányták-vetették eltűnésének minden részletét - mennyire befolyásolta a viszontlátás örömét Sol bácsi távolléte, meg Florence balsorsa; hogyan szabadították ki aztán Diogenészt, akit a kapitány felcsalt Florence szobájába az előbb, hogy valamiképpen újra ugatni ne kezdjen! A kapitány állandó lázban égett, és még egyre kivágtatott egy-egy rövid időre a boltba, tett-vett, de azért nagyon jól látott mindent. Hanem arról még csak nem is álmodott, hogy Walter mintha egyszerre másképp, új és távolabbi pontról nézné Florence-et - és noha szeme gyakran kereste kedves arcát, ritkán várta meg, hogy nyílt, testvéries tekintetével találkozzék, hanem azonnal elfordult, mihelyt Florence rátekintett. Ezt a kapitány csakúgy nem hitte volna el, mint azt, hogy Walter hazajáró lelke ül mellette. Ott látta őket egymás mellett, szépségükben és ifjúságukban; ismerte életük korábbi napjainak a történetét; és a kapitány terjedelmes kék zubbonya alatt nem maradt már egy hüvelyknyi hely sem egyébnek, mint a csodáló szeretetnek, mellyel a fiatal párra nézett, és a hálateli örömnek, hogy újból egymásra találtak.

Így ültek együtt, míg egészen beesteledett. A kapitány egy hétig is boldogan ott ült volna. Ekkor Walter felállt, hogy jó éjszakát kívánjon.

- Elmegy, Walter? - kérdezte Florence. - Hová?

- Most egyelőre Brogley-nél, a zsibárusnál akasztja fel a függőágyát, nagyságos kislánykám - szólt a kapitány. - De a jeladás odáig is elér, tündöklő csillagom.

- Miattam megy el, Walter - szólt Florence. - Egy hajléktalan testvér foglalja el a maga helyét.

- Drága Dombey kisasszony - szólt habozva Walter -, ha ugyan nem vakmerőség kegyedet így szólítanom.

- Walter! - kiáltott Florence meglepetten.

- Boldoggá tesz, hogy láthatom és beszélhetek kegyeddel, de ez nem is fogható ahhoz az örömhöz, hogy kegyednek egy pillanatra is szolgálatára lehetek. Mit meg nem tennék, hová nem mennék el a kegyed kedvéért?

Florence mosolygott, és kedves testvérének nevezte Waltert.

- Hogy megváltozott! - mondta Walter.

- Megváltoztam! - visszhangozta Florence.

- Számomra - szólt Walter, mintha csak hangosan gondolkodnék -, számomra megváltozott. Gyermek volt még, amikor elmentem... és most itt találom... ó! mint egészen másvalakit...

- De a húga vagyok, Walter. Vagy elfeledte, mit ígértünk egymásnak, amikor elszakadtunk?

- Elfeledtem! - kiáltott fel Walter. De többet nem tudott mondani.

- És ha csakugyan elfeledte volna... ha a szenvedés, meg a veszedelmek kitörülték volna a lelkéből... bár tudom, nem úgy van... akkor most emlékezne rá ismét, Walter; most, amikor szegény- és elhagyatottként lát viszont, akinek nincs otthona; nincsenek barátai, kivéve kettőjüket.

- Emlékezem rá! Ha úgy volna, isten a tanúm!

- Ó, Walter - kiáltott fel Florence könnyek között. - Édes bátyám! Mutasson nekem utat az életben... szerény utat, amelyen magamban elindulhatok. Dolgozni szeretnék, és olykor magára gondolni, mint aki testvérét mindig megvédi és pártfogásába veszi. Ó, segítsen nekem, Walter; oly nagyon rászorultam segítségére!

- Dombey kisasszony! Florence! Meghalni is kész lennék, ha azzal segítenék. De a családja büszke és gazdag. Édesatyja...

- Ne, ne, Walter! - sikoltotta Florence, miközben két kezét oly rémülten borította arcára, hogy Walter földbe gyökeredzett lábbal állt ott. - Ne mondja ki többé azt a szót!

Walter soha nem feledte azt a hangot és tekintetet, amellyel Florence e név kimondásában megállította. Érezte, ha száz évig élne, akkor sem menne ki az eszéből.

- Valahová... akárhová... csak haza nem! Minden elmúlt, eltűnt, elveszett, összetörött! - Kisemmizettségének és szenvedésének egész el nem mondott története benne rejlett sikolyában és tekintetében; Walter érezte, hogy nem felejti el, és nem is felejtette sohasem.

Florence odahajtotta gyöngéd arcát a kapitány vállára, aztán elmondta elejétől végig, miért menekült el, és menekülése hogyan történt. Ha minden keserű könnycseppjében átok lett volna annak fejére, akit Florence sem meg nem nevezett, sem nem kárhoztatott, az is jobb lett volna neki - gondolta megrendülve Walter -, mint az, hogy egy szeretetében ilyen erős és hatalmas szívet elveszítsen.

- Úgy, angyalom - szólalt meg a végén a kapitány, aki eddig szinte lélegzetét is visszafojtva hallgatta, s a fényes kalap is félrebillent a fején, szája pedig tátva maradt. - No, csak nyugalom, szememfénye, Wally, édes fiam, te most vitorlázz el éjszakára, és a mi szépségünket bízd csak rám!

Walter két kezébe fogta Florence kezét, és ajkához emelte. Most már tudta, hogy Florence valóban otthontalan vándor, menekült; de gazdagabbnak tetszett szemében így, mint gazdagságának fényében és rendkívüliségében azon a csúcson, amely felé tekintve, feje elszédült gyermekes álmaiban.

Cuttle kapitány, akit nem zavartak efféle elmélkedések, felkísérte Florence-et a szobájába, aztán ott őrködött az ajtón kívül, ama megszentelt területen - mert számára valóban az volt -, míg végre eléggé megnyugodott ahhoz, hogy a bolti asztal alatti ágyában álomra hajtsa fejét. Mikor e célból elhagyta őrhelyét, meg nem állhatta, hogy kitörő boldogságában be ne kiáltson még a kulcslyukon: - Hát a tengerbe veszett, ugye? - sem azt, hogy a földszintre leérve, neki ne gyürkőddzön a Világszép Klára versének. De hát, hogy, hogy nem, megint csak a torkán akadt az ének, és nem ment vele semmire; így aztán nem tehetett egyebet, lefeküdt. Azt álmodta, hogy az öreg Gills feleségül vette MacStingernét, aki fogoly gyanánt tartotta egy rejtett szobában, és igen szűkre szabta az élelmiszeradagját szegénynek.

ÖTVENEDIK FEJEZET
Toots úr keserve

A tengerészkadét birodalmában, az emeleten volt egy szoba, amely régen Walter hálószobájául szolgált. Walter másnap korán reggel már ott termett a kapitánynál, és azt javasolta, hordjanak fel oda a kis nappaliból egy és más bútordarabot, amely annak a szobának legjobban előnyére válnék, hogy Florence birtokba vehesse, ha majd felébred. Mivel Cuttle kapitány számára semmi sem volt kellemesebb annál, hogy arca alaposan nekipirosodhatott, s ugyancsak nagyokat fújhatott az ilyenfajta igyekezetben, roppant buzgalommal látott a dologhoz, úgyhogy két óra múlva a szoba afféle szárazföldi hajókabinná alakult át. Ott volt a földszinti nappali bútorzatának legjava, beleértve a "Tatár" fregattot is; ezt a kapitány olyan leírhatatlan élvezettel akasztotta oda a kandalló fölé, hogy egy félórán keresztül, hátralépve, egyre nézte, s egészen elveszett a gyönyörködésben.

Hanem arra hiába próbálta Walter rábeszélni, hogy húzza fel a nagy órát, vagy vegye vissza a bádogszelencét, a cukorcsíptetőt meg a kanalakat. - Nem, nem, fiam - hangzott a kapitány változatlan válasza -, ezt a kevés ingóságot, mint társtulajdonosokra, rátok ruháztam. - Ezeket a szavakat olyan kenetesen és komolyan ismételte több ízben, mintha azt hitte volna, legalábbis akkora az érvényük, mint egy parlamenti határozatnak, és ha ő maga nem támaszt a fent nevezett ingóságokra esetleges újabb jogigényt, az átruházásban senki a világon hibát nem találhat jogi formaságok tekintetében.

Az új elrendezésnek megvolt az a nagy előnye, hogy Florence-nek is nagyobb elkülönülést biztosított; azonkívül lehetővé tette, hogy a tengerészkadétot visszaállítsák eredeti őrhelyére, és a bolt tábláit ismét le lehetett szedni. Az utóbbi szertartás, noha a kapitány nem tulajdonított neki különösebb fontosságot, mégsem volt egészen fölösleges. Az előző nap folyamán ugyanis az a körülmény, hogy a műszerárus boltja zárva maradt, olyan nagy izgalmat okozott a környéken, hogy a közfigyelem egészen szokatlan mértékű érdeklődéssel tisztelte meg a boltot: az utca másik oldaláról izgalomra éhes szájtátók csoportja napkeltétől napnyugtáig lankadatlanul szemmel tartotta. A henye ácsorgók és tekergők különösen a kapitány sorsa iránt tanúsítottak szokatlan érdeklődést; lépten-nyomon odatenyereltek a sáros kövezetre, rátapasztották szemüket a pincerácsra, a bolt ablaka alatt, és képzeletüket annak a lehetőségével gyönyörködtették, hátha sikerül megpillantaniuk a kapitány kabátjának csücskét, amint a gazdája ott függ felakasztva egy sarokban. Jóllehet egy velük szemben álló csoport keményen kétségbe vonta elképzelésük valószínűségét, bizonyosra vette viszont, hogy a kapitány ott fekszik, kalapáccsal agyonütve, a lépcsőn. Éppen ezért bizonyos csalódást okozott, amikor izgalmuk tárgyát másnap kora reggel ott látták a boltajtó előtt, jó erőben és egészségben, és a városnegyed egyházfia, ez a becsvágyó ember, aki előre elképzelte, hogyan lesz majd ő is jelen az ajtó feltörésénél, és miként fog tanúskodni a törvényszék előtt pompás díszegyenruhájában, nyíltan ki is jelentette szomszédja előtt, hogy az a fickó ott, abban a fényes kalapban, jobban teszi ám, ha nem próbálkozik többé ezen a környéken (hogy mivel, azt nem részletezte), továbbá, hogy ő, az egyházfi, mindenesetre rajta tartja majd a szemét.

- Cuttle kapitány - szólalt meg Walter elgondolkodva amint munkájuk után pihenve, ott álltak a boltajtóban, s a régi, jól ismert utcára néztek ki a kora reggelben -, hát Sol bácsiról semmi hír?

- Semmi, fiam - felelte a kapitány, a fejét rázva.

- Ha elgondolom, hogy az én keresésemre indult a drága, kedves öreg, és egy sort sem írt önnek azóta! De vajon miért? Hisz lám, abban az iratcsomóban, amelyet átadott nekem - folytatta Walter, elővéve a köteget, amelyet a nagy szellemű Bunsby jelenlétében bontott föl a kapitány -, azt mondja, ha nem hallana hírt felőle, mielőtt felbontaná, akkor bizonyosra veheti, hogy meghalt. Isten őrizzen! De még ha meghalt volna, akkor is hallott volna felőle valamit. Ha ő maga nem is írhatott talán, valaki más bizonyosan írt volna, az ő kívánságára, ilyenformán, hogy "ezen és ezen a napon a házamban meghalt", vagy hogy "gondozásom alatt" és így tovább, "Solomon Gills úr, Londonból, akinek végrendelkezése önt illette".

A kapitányt, aki a valószínűségnek ilyen tiszta magaslatára sohasem jutott még, egészen megrázták a szeme előtt kitárult lehetőségek, és méla bólogatás kíséretében így szólt: - Jól mondod, fiam, nagyon jól mondod.

- Sokat gondolkoztam ezen, vagyis - tette hozzá Walter elpirulva -, ezen, meg más egyebeken is elgondolkoztam az elmúlt álmatlan éjszakámon, és igazán nem hihetek egyebet, Cuttle kapitány, minthogy Sol bácsi (áldja meg az isten!) él és visszatér. Nem is azon csodálkozom a legjobban, hogy elment... hiszen ha még számításon kívül is hagyjuk vadregényességét, meg a hozzám való nagy szeretetét, amint ezt nálam senki sem tudhatja jobban, hiszen nem olyan volt-e hozzám, mint a legjobb apa? - és itt Walternek csaknem érthetetlenné és ködössé vált a hangja, s közben messze kinézett az utcára. - Igen, mondom, még ha mindezt számításon kívül is hagyjuk, sokszor hallottam és olvastam, hogy olyanok, kiknek hozzátartozói közül valaki a tengerre szállt, és azután azt hitték, hajótörést szenvedett, eltávoztak, és ott éltek a tengerpartnak azon a részén, ahová az eltűnt hajóról hír érkezett, még ha csak egy-két órával előbb is, mint máshová; vagy elhajóztak a hajó nyomán, mintha értesülést is szerezhettek volna. Azt hiszem, magam is képes volnék ilyesmire, csakúgy mint más, sőt talán sokkal inkább. De hogy nagybátyám miért nem írt, mikor pedig annyira szándékában állt, vagy pedig hogyan halt volna meg valahol, anélkül, hogy ön valami módon hírt hallott volna róla, azt igazán fel nem foghatom.

Cuttle kapitány, fejét csóválva, csak annyit jegyzett meg, hogy ezt bizony maga Jack Bunsby sem mérhette fel ésszel; márpedig az olyan ember, akinek igazán nem kell a szomszédba mennie bölcsességért.

- Ha bátyám holmi meggondolatlan ifjú lett volna, akiről még az is elképzelhető, hogy becsalják egy ivóba, valamilyen alvilági társaságba, s aztán végeznek vele pénzéért; vagy ha valami heje-huja matróz lett volna, aki két-három hónapi fizetésével partra száll, akkor megérteném, hogy nyom nélkül eltűnt. De amilyennek én ismertem és ismerem most is, nem bírom elhinni, hogy bármi ilyesmi történhetett.

- Wally fiam - felelt a kapitány, merengőn nézve a fiúra, aki végeérhetetlen töprengésbe merült -, mi akkor a te véleményed?

- Hát Cuttle kapitány, igazán nem tudom, mit gondoljak. Föltételezzem, hogy sohasem írt? De vajon semmi kétség efelől?

- Ha írt volna, fiam - érvelt a kapitány -, hát akkor hol a levél?

- Mondjuk, hogy rábízta valakire - okoskodott Walter -, az meg elfelejtette vagy hanyagul félredobta, esetleg elvesztette. De még ezt is sokkal valószínűbbnek tartom, mint bármi egyebet. Egyszóval, nemcsak nehezemre esik elképzelnem a másik esetet, Cuttle kapitány, de nem is bírom és nem is akarom.

- A remény, Walter - felelt a kapitány bölcsen. - A remény. Ez éltet téged. A remény szívünk révjele; hogy ezt megtaláld, üsd fel csak a Kis Csevegő Érzelmi Világ idevágó fejezetét; de uramisten, mint minden révjel, a remény is csak úszkál és lebeg, és elkormányozni nem lehet semerre sem. A remény hajójelvénye mellett ott van a horgony is, de hát ugyan mire jó nekem a horgony, ha vízfeneket nem lelek, ahová lebocsássam?

Cuttle kapitány ezt nem úgy mondta, mint saját véleményét, inkább olyanformán, mint a bölcs eszű városi polgár és házigazda, aki illendőnek tartja, hogy bölcsessége tárházából egy-egy morzsát a tapasztalatlan ifjúnak is juttasson. Arca azonban szinte világított az új reménytől, amelyet Walter felgyújtott benne, s szavait azzal fejezte be, hogy rácsapott Walter vállára, és lelkendezve így kiáltott:

- Hurrá! fiam, hurrá! Magam is a te nézeteden vagyok.

Walter vidám kacagással viszonozta a felkiáltást és hozzátette:

- Csak egy szót még a bátyámról, Cuttle kapitány. Föltételezem, teljes lehetetlenség, hogy bátyám a rendes úton írt volna... vasúton vagy hajóval küldve a levelet... hiszen érti...

- Értem, fiam, értem - erősködött a kapitány.

- Ilyenformán esetleg más akadály folytán kerülte el önt a levél.

- De Walter - felelt a kapitány, s a szigor gyönge kísérletével szegezte szemét a fiúra -, hát tán nem voltam éjjel-nappal résen, hogy hírt kapjak a tudományos öreg Gillsről, amióta csak eltűnt a szemem elől? Hát nem volt a szívem szakadatlanul nehéz és éber őmiatta, meg temiattad? Ébren és alva is nem álltam-e mindig az őrhelyemen, és ugyan elhagytam volna-e addig, amíg a tengerészkadét amott egy darabban van.

- Tudom, Cuttle kapitány - mondta Walter, s megragadta a kapitány kezét; - tudom, hogy úgy tett és tudom azt is, milyen hűséges minden szava, érzése. Bizonyosan tudom. Ön éppen úgy nem kételkedhetik efelől, akár én, hogy a lábam itt áll ezen a küszöbön, és hogy az ön hűséges kezét fogom ismét. Ugye, nem?

- Nem, nem Wally - felelt a kapitány ragyogó arccal.

- Több következtetést nem kockáztatok meg - szólt Walter végezetül, melegen kezet rázván. - Csak annyit teszek hozzá még: Ég őrizzen attól, Cuttle kapitány, hogy a bátyám vagyonához hozzányúljak. Amit itt hagyott, az maradjon csak a leghűségesebb sáfár és a legderekabb ember kezén... és ha ezt az embert nem Cuttle-nak hívják, akkor neve sincsen! Most pedig, legdrágább barátom, beszéljünk Dombey kisasszonyról.

Amint Walter ezt a nevet kimondta, egész modora hirtelen megváltozott, és mintha minden önbizalma és jókedve egyszerre elhagyta volna.

- Tegnap este Dombey kisasszony megállított, amikor atyjáról kezdtem beszélni, emlékszik, ugye, hogyan szakított félbe?

A kapitány jól emlékezett, és némán bólintott.

- Azt hittem ezelőtt, hogy csak egy nehéz kötelesség vár reánk, mégpedig az, hogy rávegyük, adjon hírt hozzátartozóinak és térjen vissza otthonába.

A kapitány olyasfélét mormogott halkan, hogy "Lassan", meg hogy "Ne hagyd magad!" vagy valami más, alkalomhoz illőt; de amit hallott, annyira megsemmisítően hatott rá, és ennek következtében hangja annyira meggyengült, hogy inkább csak találgatni lehetett volna, mit mondott.

- De hát ennek vége - folytatta Walter. - Erre már nem gondolok többé. Előbb elviselném, hogy visszarakjanak arra a hajóroncsra, amelyen megmenekülésem óta is annyit lebegtem álmomban, és ott hánykolódjam az ár kénye-kedvére, amíg elpusztulok, mintsem erre gondoljak.

- Hurrá! fiam, hurrá! - kiáltott fel a kapitány a megelégedés kitörő viharában. - Hurrá! Hurrá!

- Ha elgondolom, hogy ő, aki olyan fiatal, olyan jóságos szívű és olyan szép; másra nevelték és különb sorsra született, most kénytelen harcra kelni ezzel a durva világgal! De hát mi megláttuk a szakadékot mögötte, amely mindentől elválasztja, ám, hogy ez a szakadék milyen mély, rajta kívül nem tudja senki; és visszatérés a számára nincsen.

Cuttle kapitány bár mindezt nem értette egészen, nagyban helyeselt, és a biztos meggyőződés hangján jelentette ki, hogy a szél határozottan a hajó fara mögött ül.

- Egyedül pedig nem szabad itt lennie, igaz? - kérdezte aggódóan Walter.

- Hát fiam - felelt a kapitány rövid és mélyreható elmélkedés után -, nem tudom. De hát itt vagy te mellette elvégre is, mivel amúgy is társak vagytok...

- Drága Cuttle kapitány! - vetette ellen Walter. - Hogy én itt vagyok! Dombey kisasszony gyanútlan és tiszta szívével testvérének néz engem; de milyen csaló és semmirevaló ember lennék én, ha azt színlelném, hogy úgy hiszem, jogom van közeledni hozzá ezen a jogcímen.

- Wally, fiam - kezdte a kapitány, s levertség lett úrrá rajta -, hát más jogcím nem volna, ami...

- Ó! - szólt Walter. - Hát azt akarná, hogy elveszítsem minden becsülését, válaszfalat emeljek közöttem meg az ő angyalarca között örökre, és visszaéljek azzal, hogy bízó lélekkel, védtelenül itt keresett menedéket, és az imádó helyére tolakodjam? Mit is mondjak? Hiszen a világon nincs még egy ember, aki jobban szembeszállana velem, mint éppen ön!

- Wally, fiam - szólt a kapitány, egyre kókadtabban -, föltéve, hogy fennforogna törvényes ok, vagy akadály, amelynek folytán a két személy nem "egyesülhet a szolgaságnak honában"^[7], amit megtalálsz a Könyvben és jegyezd meg, hát akkor én bizony rögtön kijelenteném, mint kihirdetéskor kötelességemmé teszik. De hát csakugyan nem volna más megoldás, fiam?

Walter heves tagadással rázta a fejét.

- Hát jól van, fiam - dörmögte a kapitány -, én bizony nem tagadom, erősen lóg az orrom, és azt sem tudom, hányadán állok. Hanem ami tisztelettel, hűséggel a mi nagyságos kislánykánknak tartozol, Wally, azzal, fiam, tartozol, akár így, akár úgy is áll a helyzet, meg akármekkora is a csalatkozásom; ezért hát követem a te jeladásodat, fiam, és úgy érzek, mint te, meg azon is rajta leszek, hogy éppen úgy cselekedjek. De hát igazán nem volna más megoldás? - kérdezte a kapitány újra, csüggedt arccal merengve összeomlott légvára romjain.

- Most pedig, Cuttle kapitány - szólalt meg Walter, hirtelen más dologra térve át, s derűs arcot vágott, hogy barátját felvidítsa, bizony hiába, mert az öreget nagyon is elevenen érintették ezek a fejlemények -, úgy gondolom, abban kell fáradoznunk, hogy valakit, Dombey kisasszony számára megfelelő társaságot találjunk, amíg itt tartózkodik, és akiben teljesen megbízhatunk. A rokonai között nincs ilyen. Dombey kisasszony érzi, mennyire atyjának alárendeltjei valamennyien. De hát mi lett Susannal?

- Az ifjú hölggyel? Azt hiszem, a mi tündöklő csillagunkat akarata ellenére küldték el. Mikor nagyságos kislánykánk idejött, mindjárt kitűztem a kérdés-jelzést, ő pedig nagyon jót mondott róla a napi jelentésben, és hozzátette, hogy már hosszabb idő óta nincs náluk.

- Akkor legjobb lesz, ha megkérdezi Dombey kisasszonytól, hová ment Susan, s megkeressük. A reggel előrehalad, és Dombey kisasszony nemsokára talpon lesz. Ön a legjobb barátja. Várja meg ott fenn, amíg kijön, itt lenn meg bízzon rám mindent.

A kapitány lehorgadt fejjel visszhangozta azt a sóhajtást, amellyel Walter a szavait kísérte, és aszerint cselekedett. Florence nem győzött eleget gyönyörködni új szobájában, s alig várta, hogy Waltert láthassa; amikor pedig régi barátnőjét, Susant is kilátásba helyezték számára, nem bírt hová lenni örömében. Csakhogy Florence nem tudta megmondani, hová ment Susan; csupán annyira emlékezett, hogy Essexben van valahol, és hozzátette, hogy ennél bővebbet senki nem tud mondani, hacsak Toots úr nem.

A mélabús kapitány ezzel a hírrel tért vissza Walterhez; egyúttal tudtára adta azt is, hogy Toots úr az a fiatal úriember, akivel akkor reggel a küszöbön találkozott, hogy neki barátja; hogy gazdag fiatalember és reménytelenül imádja Dombey kisasszonyt. A kapitány elmondta azt is, hogy a hajótörés végzetes hírét Toots úr hozta meg neki; akkor ismerkedtek meg, és miféle ünnepélyes megállapodás áll fenn köztük arra nézve, hogy Toots úr szerelme tárgyát illetően néma marad.

Most aztán az volt a kérdés, vajon Florence megbízik-e benne? Florence mosolyogva felelte: - Ó hogyne, teljes szívemből! - Most már csupán Toots urat kellett volna megtalálni. Florence nem tudta, hol lakik, a kapitány pedig elfelejtette. Éppen azt mondta Walternek, hogy Toots úr bizonyára hamarosan jelentkezik, amikor egyszerre megjelent a küszöbön.

- Gills kapitány! - kiáltott Toots, minden formaság nélkül rohanva be a boltba. - Lelkiállapotom már az őrülettel határos!

Toots úrból úgy robbantak ki ezek a szavak, mint egy mozsárágyúból, még mielőtt Waltert észrevette volna, s csak később ismerte föl, gyötrelmes kuncogás közben.

- Bocsásson meg, uram - szólt Toots s a homlokát fogta -, de igazán úgy érzem magam, mint akinek az esze éppen elmenőben van, ha máris el nem ment és ilyen állapotban levő egyénnél minden udvariassági kísérlet üres gúnyolódás lenne csupán. Gills kapitány, kérem, tiszteljen meg néhány percre azzal, hogy négyszemközt beszélhessek önnel.

- Nos, öcsém - szólt a kapitány, Toots úr kezét megragadva -, tudja-e, hogy éppen magára vártunk?

- Ó, Gills kapitány! - sopánkodott Toots úr. - Ugyan miféle fontos ügyben várhatnak éppen engem? Még csak borotválkozni sem tudtam, olyan sietségben vagyok. A ruhámat sem kefélhettem ki. A hajam összevissza gubancolódott. A Csirkének pedig megmondtam, ha azt meri ajánlani, hogy kitisztítja a cipőmet, hát nagy pofonnak lesz a gazdája.

Feldúlt szellemének megnyilatkozásait nagyban igazolta Toots úr külseje is, mert ugyancsak vad és elhanyagolt állapotban volt.

- Ide nézzen, öcsém - szólt a kapitány. - Ez itt Walter, az öreg Sol Gills öccse. Ő az, akiről mindnyájan azt hittük, hogy a tengerbe fulladt.

Toots úr lekapta kezét a homlokáról, és Walterre meredt.

- Jóságos isten! - hebegte aztán. - Micsoda bonyolódása a szerencsétlenségeknek! Van szerencsém. Fé-fé-fé-lek... nagyon átnedvesedhetett a tengerben... Gills kapitány, szabad néhány szóra a boltba kérnem?

A kabátjánál megfogta a kapitányt, és kifelé menet ezt suttogta:

- Mondja, Gills kapitány, ez, ez volna, akiről egyszer beszélt, és azt mondta, hogy az illetőt, meg Dombey kisasszonyt az isten is egymásnak teremtette?

- Hát igen öcsém - felelt a csalódott kapitány -, valamikor azt hittem.

- És éppen most! - kiáltott fel Toots úr, és megint odakapott a homlokához. - Még ez is a tetejébe! A gyűlölt vetélytárs! Azaz hogy nem éppen gyűlölt - folytatta Toots úr, hirtelen megállva a második gondolatnál, és lekapta a kezét homlokáról -, mert hiszen miért gyűlölném? Nem! Ha a szerelmem csakugyan önzetlen, Gills kapitány, akkor most itt az alkalom, hogy bebizonyítsam.

Ezzel Toots úr hirtelen visszarobogott a nappaliba, és hevesen megrázva Walter kezét, így szólt:

- Hogy van? Remélem, nem náthásodott meg a hajótörés alkalmából! Én... én nagyon boldog leszek, ha megajándékoz a barátságával. Kívánom, hogy ennek a napnak még sok-sok évfordulóját megüljük. Szavamra és becsületemre - tette hozzá, mindjobban nekimelegedve, amint Walter arcát és egész lényét közelebbről szemügyre vette -, végtelenül örülök, hogy láthatom!

- Igazán nagyon köszönöm - felelte Walter. - Nyájasabb és őszintébb fogadtatást igazán nem is kívánhatok.

- Ó, ne mondja! Igazán? - szólt Toots úr, s még mindig Walter kezét rázta. - Nagyon kedves öntől. Valóban lekötelezettje vagyok. Hogy van? Remélem, mindenkit jó egészségben hagyott odaát a... azaz hogy ott a... úgy gondolom, ahonnan utoljára eljött, tudja?

Mindezt a jókívánságot és jóindulatot Walter férfiasan, melegen fogadta.

- Gills kapitány - szólt most Toots -, szeretnék becsületesen eljárni, de azt hiszem, most az egyszer mégis megengedi, hogy egy bizonyos tárgyra célozzak, amely...

- Hogyne, hogyne, fiam - felelt a kapitány -, csak bátran, bátran.

- Akkor hát Gills kapitány és Walters hadnagy úr, tudják-e önök, hogy a Dombey úr házában a legborzasztóbb dolgok történtek, és Dombey kisasszony elhagyta atyját, aki - folytatta Toots rendkívüli izgalommal - az én véleményem szerint olyan vadállat, hogy igazán hízelgés volna márványszobornak, vagy ragadozó madárnak nevezni... és Dombey kisasszonyt azóta sem találják, és senki sem tudja, hová lett?

- Szabad kérdeznem, honnan hallotta mindezt? - kérdezte Walter.

- Walters hadnagy úr - felelt Toots, aki ehhez a megszólításhoz sajátságos módon jutott el, mégpedig valószínűleg úgy, hogy Walter keresztnevét összekeverte hajósi minőségével, s mivel valami rokonságot feltételezett közte meg a kapitány között s gondolta, ez a rokonság a címekre is kiterjed -, Walters hadnagy úr, semmi okom sincs, hogy ne válaszoljak egyenesen. Rendkívül érdeklődöm minden iránt, ami Dombey kisasszonnyal kapcsolatos... mégpedig nem önző okból. Walters hadnagy úr, mert nagyon jól tudom én, hogy az összes felekre nézve a legkellemesebb dolog az volna, hogy véget vetnék fölötte alkalmatlan létezésemnek... nos tehát, az volt a szokásom, hogy itt-ott némi csekélységet adtam az inasnak... nagyon becsülésre méltó fiatalember, Towlinson a neve, már jó ideje szolgál a családnál... és Towlinson tegnap este mondta el nekem hogy áll a dolog. Amióta ezt megtudtam, Gills kapitány és Walters hadnagy úr, azóta én valósággal őrjöngök, és egész éjjel csak a kanapén hánykolódtam és ilyen romhalmazzá lettem, mint ahogy most itt állok önök előtt.

- Toots úr - mondta Walter -, boldog vagyok, hogy módom van megnyugtatni önt. Kérem, csillapodjék le, Dombey kisasszony biztos helyen van és jól érzi magát.

- Uram! - kiáltott Toots felugorva székéről, és újult erővel rázta meg Walter kezét. - Olyan kimondhatatlan és rendkívüli megkönnyebbülés ez számomra, hogy ha most, ezek után mindjárt azt mondaná nekem, hogy Dombey kisasszony éppen ebben a pillanatban ment férjhez, még azon is mosolyogni tudnék. Igazán - folytatta Toots, a kapitány felé fordulva -, becsületem szentségére, azt hiszem, akármit is tennék magammal azután, de mosolyogni tudnék, annyira megkönnyebbültem.

- Olyan nagylelkűen gondolkodó embernek, mint ön - szólt közbe Walter, mert gyorsan viszonozni igyekezett Toots nyájasságát -, bizonyára még nagyobb megnyugtatására és örömére szolgál majd, ha azt hallja, hogy éppen most nagy segítségére lehet Dombey kisasszonynak. Cuttle kapitány, lesz olyan szíves, és felvezeti Toots urat az emeletre?

A kapitány szó nélkül intett Tootsnak, aki rendkívül zavart arccal követte Florence új lakóhelyére.

Szegény Toots elképedése és öröme Florence láttán semmi másban nem találhatott utat, mint a szertelenségben. Odarohant hozzá, megragadta kezét, megcsókolta, eleresztette; majd újra megragadta, fél térdre esett előtte, sírt, nevetett, és rá sem hederített arra a veszedelemre, hogy Diogenész bele talál kapni; Diogenész viszont abban a szent meggyőződésben, hogy mindebben az érzelemnyilvánításban csak ellenséges indulat rejtőzhetik úrnőjével szemben, körüljárta Toots urat, mintha csak azt nem döntötte volna el még, melyik oldalról rohanja meg.

- Ó, Di! Te rossz, feledékeny kutya! Kedves Toots úr, úgy örülök, hogy látom!

- Köszönöm szépen - felelt Toots -, elég jól érzem magam s igazán lekötelezett, Dombey kisasszony. Remélem, odahaza az egész család szintén nagyon jól érzi magát.

Toots úr mindezt csak úgy ledarálta, a leghalványabb sejtelme sem lehetett, mit beszél; majd leülve egy székre, rámeredt Florence-re, s arcán a boldogság és kétségbeesés vetélkedett.

- Gills kapitány meg Walters hadnagy említették az imént, Dombey kisasszony - lihegte Toots úr -, hogy szolgálatára lehetnék valamiben. Ha volna bármi mód, hogy kitöröljem a lelkéből annak a napnak az emlékét, amikor ott lenn Brightonban úgy viselkedtem... inkább mint apagyilkos, nem pedig mint független anyagi helyzetben levő férfiú - folytatta Toots úr kérlelhetetlen önváddal -, akkor az öröm mosolyával ajkamon hanyatlanék csöndes síromba.

- Kérem, kedves Toots úr, ne kívánja, hogy ismeretségünknek bármely részletét is elfeledjem. Nem is tudnám, higgye el. Ahhoz ön túlontúl kedves és jó volt hozzám mindig.

- Csak angyali természetét bizonyítja, Dombey kisasszony, hogy ilyen elnézéssel van irántam. Ezerszer köszönöm. Egyáltalán nem tesz semmit, kérem.

- Azt szerettük volna kérdezni öntől, vajon emlékszik-e rá, hova ment Susan, akit ön, amikor tőlünk távozott, a postakocsi-állomáshoz kísért?

- Hát bizony nem tudom - felelt Toots egy kis fontolgatás után - miféle helység neve volt felírva a kocsira; hanem emlékszem, azt mondta, nem marad ott, ahová a kocsi viszi, hanem onnan még tovább megy. Hanem azért, Dombey kisasszony, ha kegyednek az a kívánsága, hogy megtalálja és visszahívja, oly gyorsan fogjuk előteremteni, ahogy csak az én odaadó hódolatomtól és a Csirke roppant elméjétől kitelik.

Toots urat hasznosságának gondolata szemmelláthatóan annyira elragadta és tűzbe hozta, odaadásának önzetlen őszintesége pedig annyira kétségtelen volt, hogy valóban kegyetlenség lett volna ajánlkozását visszautasítani. Florence, tapintatosan, tartózkodott a legkisebb ellenvetéstől is, hanem attól nem, hogy Toots urat köszönetével elhalmozza, ez pedig büszkén vállalta a megbízatást.

- Dombey kisasszony - szólt, megérintve a lányka odanyújtott kezét, reménytelen szerelem kínja szinte szemmelláthatóan nyilallt rajta keresztül és villant át az arcán -, isten vele! Legyen szabad megmondanom, mennyire lesújt szerencsétlensége, és hogy bennem csaknem úgy megbízhatik, akár magában Gills kapitányban. Én teljesen tudatában vagyok a magam gyarlóságának... ó, ez mind nem tesz semmit, köszönöm szépen... de afelől biztosíthatom, hogy nyugodtan számíthat rám.

Ezzel Toots úr kilépett a szobából, ismét a kapitány kíséretében, aki mindvégig ott állt mögötte, és kalapját hóna alatt tartva, vaskampójával pedig zilált üstökét simogatva, nem kis érdeklődéssel nézte a jelenetet. Amint az ajtó bezárult mögöttük, Toots életének fényét megint sötét felhők borították.

- Gills kapitány - kezdte a lépcső aljáról visszafordulva -, az igazat megvallva, e pillanatban nem vagyok éppen abban a kedélyállapotban, hogy Walters hadnagy úrhoz olyan barátságos érzelmekkel közeledjem, amilyeneknek pedig helyet szeretnék adni a szívemben. De hát nem mindig tudunk parancsolni érzéseinknek, Gills kapitány, ezért hát azt a kivételes kegyet kérem, engedjen ki engem a hátsó ajtón.

- Öcsém - felelte a kapitány -, a hajójárat iránya magától függ. Bizonyos vagyok benne, akármilyen utat követ, mindig tengerészhez méltó lesz és becsületes.

- Gills kapitány, ön valóban nagyon kedves. Jó véleménye nagy megvigasztalás nekem. De volna egy dolog - folytatta Toots úr, ott állva a félig nyitott ajtóban -, lesz szíves emlékében tartani; mégpedig az, hogy nagyon szeretnék Walters hadnagy úrral közelebbről megismerkedni. Én most már teljesen átvettem az egész vagyonomat, ugyanis, és... és nem nagyon tudom, mit csináljak vele. Ha anyagi tekintetben segítségére lehetnék neki valahogyan, akkor igazán könnyen és nyugodtan hanyatlanék csendes síromba.

Toots úr aztán nem szólt többet, csak csendesen kisuhant az ajtón, és behúzta maga után, hogy a kapitányt elvágja a válasz lehetőségétől.

Florence Toots távozása után az öröm és a fájdalom vegyes érzésével gondolt sokáig erre az áldott jó gyerekre. Olyan becsületes, meleg szívű fiú volt, hogy viszontlátnia és szerencsétlenségének ezekben az óráiban meggyőződnie hűségéről, mindent felülmúló öröm és vigasz, éppen ezért szívfájdalommal gondolt arra, hogy boldogtalanságot is okozott neki, és fölzilálta a fiú életének csöndes folyamát. Szeme megtelt könnyel, és szíve valósággal túláradt a részvéttől. Cuttle kapitány szintén nagyon sokat gondolt Tootsra, úgyszintén Walter is; és amikor az este eljött és mind a hárman együtt ültek a Florence új nappali szobájában, Walter a legmelegebb szavakkal emlegette Toots urat; majd elmondta Florence-nek, mit mondott, mikor eltávozott a házból, és olyan őszintén dicsérte és olyan szerető elismeréssel és értékeléssel ismételte szavait, amilyent csak becsületes szíve és rokonszenve sugallhatott neki.

Toots úr a következő nap nem jött el; sem harmadnap, sem azután nem jelentkezett; Florence pedig minden újabb riadalom nélkül élte napjait, mint nyugodt madár a kalitkájában, a műszerárus boltjának emeletén. Hanem amint nap nap után múlt, Florence egyre mélyebben lecsüggesztette a fejét; arca pedig sokszor fordult oda, az üvegtető felé, elhalt kis öccse arcán gyakran látható szomorúsággal; mintha azt az angyalt kereste volna magas ablakából azon a fényes parton, amelyről az elhalt gyermek beszélt kis ágyában.

Florence az utóbbi időben amúgy is gyönge volt és életének izgalmai megviselték egészségét. Mégsem testi betegség lepte meg, lelkében szenvedett; és szenvedésének oka Walter volt.

Bár Walter csupa érdeklődés volt iránta, sőt büszke és boldog, ha szolgálatára lehetett, és mindezt a természetében rejlő lelkesedéssel és odaadással cselekedte; Florence úgy vette észre, hogy kerüli őt. Egész napon át alig kereste fel szobájában. Ha kérette, bejött, és akkor egy futó pillanatig megint olyan élénk és készséges, mint emlékezetében élt abból az időből, amikor elveszett kislányként bolyongott a lármás utcákon; de aztán olyan erőltetetté vált hirtelen. Florence őszinte vonzódása éberen észlelte a változást, mintha kényelmetlenül érezte volna magát, majd egykettőre elment. Kéretlenül nem jött soha, reggeltől estig. Este mindig együtt ültek, és ez az idő volt a nap legboldogabb része, mert ilyenkor szinte úgy érezte, mintha még gyermekkora változatlan, régi Waltere volna. De egy jelentéktelen szó, tekintet, vagy egyéb körülmény egyszerre megmutatta Florence-nek, hogy megmagyarázhatatlan űr támadt közöttük, amelyet áthidalniok nem lehet.

És észre kellett vennie, hogy e nagy változások jeleit Walter maga a legnagyobb erőfeszítéssel igyekezett elrejteni, de sikertelenül. Florence tudta, hogy az iránta érzett megbecsülésben a lehetőségét is kizárta, hogy az ő szolgálatkész keze Florence-en sebet üssön, ezért számtalan apró fogáshoz és álcázáshoz folyamodott. És minél jobban érezte benne Florence ezt a nagy változást, annál gyakrabban könnyezett, amiért fogadott testvére ennyire elidegenedett tőle.

Úgy tetszett neki, mintha a kapitány - fáradhatatlan, gyöngéd, mindig mellette álló jó barátja - szintén látná mindezt és szenvedne miatta. Kevésbé vidámnak és reménykedőnek tetszett, mint annak előtte, néha pedig, amikor este ott ültek hárman együtt, hol Florence-re, hol Walterre nézett lopva, igen elbúsult képeket vágott.

Florence végre elhatározta, hogy beszélni fog Walterrel. Úgy vélte, most már tudja, mi az oka elidegenedésének, és azt hitte könnyíteni fog lelkén, és Walter nyugalmához is hozzájárul, ha megmondja neki, hogy beléje látott, nem lázadozik azellen, amit úgyis kitalált, és nem vet a szemére semmit.

Vasárnap délután volt éppen, amikor Florence elszánta magát. A hűséges kapitány, csodálatos inggallérban, ott ült mellette és szemüveggel az orrán olvasott, amikor Florence megkérdezte tőle, hol van Walter.

- Azt hiszem, odalenn, nagyságos kislánykám - felelt a kapitány.

- Beszélni szeretnék vele - szólt Florence, s gyorsan felemelkedett, hogy lemenjen a lépcsőn.

- Majd felküldöm ide, szépségem; föl én, egy szempillantás alatt - ajánlkozott a kapitány.

Ezzel rendkívül fürgén felugrott, a vállára kapta könyvét - mert az öreg lelkiismereti kérdésnek tartotta, hogy vasárnap ne olvasson másból, mint igen vaskos könyvekből, mivel azok sokkal ünnepélyesebben hatnak; épp ezért évekkel ezelőtt óriási könyvet vásárolt egy utcai árusnál, amelyből aztán ha csak öt sort olvasott is, annyira összezavarodott, hogy a végén fogalma sem volt róla, miről szól tulajdonképpen -, vállára kapta tehát a könyvet és eltűnt. Walter csakhamar megjelent.

- Cuttle kapitány azt mondja, Dombey kisasszony... - kezdte Walter élénken, amint belépett, de mikor a lányka arcára nézett, rögtön elhallgatott.

- Ma nem érzi jól magát. Lehangoltnak látszik. És sírt is - folytatta aztán. Olyan szeretettel beszélt, olyan meleg remegéssel a hangjában, hogy Florence szemét egyszerre elöntötték a könnyek.

- Walter - szólt Florence szelíden -, nem vagyok egészen jól, és valóban sírtam. Beszélni szeretnék önnel.

Walter leült vele szemben, és ránézett a lány szép és ártatlan arcára, miközben a magáé elsápadt, ajka pedig reszketni kezdett.

- Azt mondta aznap este, amikor megtudtam, hogy megmenekült... ó, édes Walter, mit éreztem én azon az estén, mit reméltem!

Walter odatette reszkető kezét az asztalra, kettejük közé, és a lányra nézett.

- Azt mondta, hogy megváltoztam. Meglepődtem, amikor ezt hallottam magától, de azóta magam is rájöttem. Ne haragudjon rám, édes Walter. Ilyesmire akkor nem gondoltam örömömben.

Walter most újra gyermeknek látta. A régi őszinte, bízó, rajongó szívű gyermek volt, akit most látott és hallott. Nem a szeretett nő, akinek lába elé odarakta volna a föld minden kincsét.

- Emlékszik-e arra, amikor elindulása előtt utoljára láttam?

Walter szótlanul elővett egy kis erszényt, és Florence elé tartotta:

- Mindig itt viseltem a nyakamon! Ha akkor lemerültem volna a mélybe, velem együtt pihenne ott a tenger fenekén.

- És megőrzi ezután is, Walter, annak a kedvéért, aki azelőtt voltam?

- Amíg csak élek.

A leány odatette kezét Walter kezére, olyan elfogulatlanul és egyszerűen, mintha egyetlen nap sem múlt volna el, amióta azzal a kis emlékkel megajándékozta.

- Nagyon örülök. Mindig örömmel fogok arra gondolni, Walter, hogy megőrzi. Emlékszik-e, mintha ennek a változásnak az első sejtelme lopódzott volna lelkünkbe ugyanazon az estén beszélgetés közben?

- Nem! - felelt Walter elcsodálkozva.

- Pedig úgy volt, Walter. Miattam váltak reményei és kilátásai semmivé. Akkor féltem elgondolni, de most már tudom, hogy így van. Ha akkor nagylelkűen elrejtette előlem, hogy ezt maga is így tudta, most már nem bírja elrejteni többé, noha ugyanolyan nagylelkűen megkísérli, mint annak előtte. Valóban igyekszik. És köszönöm, Walter, őszintén és igazán köszönöm; de azért, hogy eltitkolja, az mégsem sikerül egészen. Sokkal többet szenvedett viszontagságai folytán, meg attól, ami legkedvesebb rokonát érte, semhogy el tudná feledni, ki volt önkéntelen, akaratlan oka az önöket ért bajnak és pusztulásnak. Nem tudja elfeledni, hogy én voltam az, és így nem lehetünk testvérek többé. De, édes Walter, ne gondolja, hogy ezt panaszképpen mondom. Talán tudhattam volna magamtól is... illett volna tudnom... de elfeledkeztem róla nagy örömömben. Minden reményem az, hogy jobb szívvel gondol rám, ha ez az érzés nem titok többé; én pedig azt kérem magától, Walter, annak a szegény kis gyermeknek a nevében, akit valamikor húgának nevezett, hogy ne küzdjön magával, és ne gyötörje magát énmiattam, most, amikor úgyis tudok már mindent.

Míg a lány beszélt, Walter arcán határtalan csodálkozás és meghökkenés látszott. Most azonban megragadta azt a kezet, amely az övét olyan könyörgően érintette, és fogva tartotta.

- Ó, Dombey kisasszony - szólalt meg aztán -, hát lehetséges az, hogy gyötrődéseim, vívódásaim közepette, leróván a kegyednek kijáró tiszteletemet, megbántottam, mint szavai elárulják? Soha, soha, ég a tanúm rá, nem gondoltam kegyedre másképpen, mint gyermekkorom és ifjúságom fényes, tiszta emlékére. Soha, az első pillanattól nem tekintettem, ezután sem fogom másnak tekinteni a kegyed szerepét életemben, mint olyan szent valaminek, amelyről sohasem szabad túl könnyedén gondolkodnom, és sohasem becsülhetem meg eléggé, nem is feledhetem el, amíg csak élek. Szóban ki nem fejezhető boldogság számomra, hogy újra láthatom, és hallhatom a hangját, mint aznap este, amikor elváltunk; és minthogy testvérének tekint, és megbízik bennem, bármilyen adományt is nagyobbra alig becsülhetnék.

- Walter - szólalt meg Florence, komolyan ránézve, és arca egészen megváltozott -, mi az, ami nekem kijár, és amit akár mindennek feláldozásával is meg kell adnia?

- A becsülés - felelt Walter halkan. - A tisztelet.

A pirosság egyszerre hajnalodni kezdett a leányka arcán, és míg kezét félénken és elgondolkodva visszahúzta, változatlan komolysággal nézett a fiúra.

- Nem szabad igényt tartanom a testvér névre - folytatta Walter. - Nincs jogom hozzá. Gyermeket hagytam itt. Nőt találtam.

A pirosság egészen elborította Florence arcát. Mintha arra akarta volna kérni Waltert, hogy ne folytassa, majd arcát két kezébe hajtotta.

Egy ideig csendben maradtak; a lány még mindig könnyezett.

- Ilyen bízó, tiszta és jóságos szívnek tartozom azzal - folytatta Walter -, még akkor is, ha el kell tépnem magam tőle, s ha szívem szakad is bele. Hogyan merném azt mondani, hogy a testvérem?

Florence még egyre sírt.

- Ha kegyedet boldogan láttam volna viszont, szerető és bámuló körtől övezve, mint megérdemelné, és mindentől, ami irigyelnivalóvá tette születésétől fogva, és a múltra való szerető visszaemlékezésében nevezett volna fivérének, mélyen alantas szerény helyzetemben vállalhattam volna ezt a nevet, s belső hang nem súgta volna, hogy meghazudtolom azt, amit kegyed olyan tiszta igazként képzel. De itt... és most...!

- Ó, köszönöm, Walter, köszönöm! Bocsásson meg, hogy annyira megbántottam. Senkim sincs, aki tanácsot adjon. Hiszen olyan egyedül vagyok.

- Florence! - kiáltott fel Walter szenvedélyesen. - Most már ki kell mondanom, amit gondolok: noha pillanatokkal ezelőtt még azt hittem, senki sem csikarhatja ki belőlem. Ha gazdag lettem volna... ha módom, vagy reményem nyílt volna arra, hogy egy napon megközelíthetem társadalmi helyzetét... akkor azt mondtam volna kegyednek, hogy van egy név, amelyet rám ruházhatna; egy cím, amely több jogot adna nekem, mint bármi más, hogy megvédjem és óvjam - s amelyre semmi egyéb nem tesz méltóvá mint szerelmem és tiszteletem kegyed iránt és az, hogy egész szívemmel kegyedé vagyok. Megmondtam volna kegyednek, hogy egész szívemmel kegyedé vagyok. Megmondtam volna kegyednek, hogy ez az egyedüli jogcím, amelyet rám ruházhat, hogy védelmezője, őrzője legyek; az egyetlen, amelyet elfogadhatok és igénybe vehetek; és ha megnyerném, olyan drága és megbecsülhetetlen bizalomnak tekinteném, hogy egész életem megosztatlan odaadása és hűsége is csak szegényes viszonzás volna érte.

A lány még mindig lehajtott fejjel ült ott, könnyei még egyre hullottak, keble hevesen emelkedett a zokogástól.

- Drága Florence! Édes Florence! Így szólítottam gondolataimban, még mielőtt megértettem volna, milyen önhittség és vakmerőség ez. Utoljára, most az egyszer, hadd szólítsam még ezen a néven; és hadd érintsem meg kedves kezét, a testvéri bocsánata elnyeréséért.

Florence felemelte fejét, és ahogy megszólalt, olyan ünnepi nyájasság sugárzott a szeméből, olyan nyugodt, nyájas mosoly ragyogott könnyein keresztül, olyan halk, szelíd reszketés volt a hangjában és alakján - hogy Walter szívének legbelsőbb húrjai megremegtek belé, és míg hallgatta, szeme elhomályosodott.

- Nem, Walter, nem kell megbocsátanom. És nem feledném el egy világért sem, amit mondott. Nagyon... nagyon szegény Walter?

- Vándor vagyok, abból élek, hogy utazom a tengeren. Ez most a hivatásom.

- És nemsokára újra elmegy, Walter?

- Nemsokára.

Florence egy pillanatig némán nézett rá, aztán remegő kezét félénken Walter kezébe tette.

- Ha akarja, hogy a felesége legyek, Walter, szívemből fogom szeretni. Ha akarja, hogy magával menjek, Walter, félelem nélkül követem a világ végéig. Semmit nem hagyok itt maga miatt. Senkim sincs, akitől el kellene válnom, akiről le kellene mondanom; de egész életem, szerelmem a magáé lesz, és utolsó leheletemmel a maga nevét ejtem ki isten előtt, ha eszméletem és emlékezésem mindvégig megmarad.

Walter szívéhez szorította Florence-et, és odavonta arcát a maga arcához; a lányka pedig, nem eltaszítottan, nem elhagyatva többé, ott sírt annak az embernek a vállán, akit oly őszintén szeretett.

Áldott vasárnapi harangok, milyen megnyugtatóan zengenek boldog és elvarázsolt fülükbe! Áldott vasárnapi csend és béke, milyen összhangban simult össze lelkük békéjével, szentté bűvölve a levegőt körülöttük! A lopódzva közelgő áldott alkonyat csitítóan és mélán takarja be a lánykát, amint elringatott gyermekként álomba merül annak a keblén, akihez hozzáfűzte életét!

Ó, szerelemnek és hűségnek könnyű terhe! Nézz, Walter, nézz büszke és gyöngéd tekintettel bezárt szemére, mert széles, széles e világon csak téged keres immár - csak téged.

A kapitány pedig csak ült ott a kis nappaliban, amíg egészen besötétedett. Ült a széken, amelyen Walter ülni szokott, és nézegetett ki az üvegtetőre, míg végre a napvilág lassan-lassan tovatűnt, és a csillagok pillogni kezdtek az égen. Ekkor gyertyát gyújtott, elővette pipáját, ki is szívta teljesen; aztán elmorfondírozott magában, ugyan mi a csuda történhetett odafönn, és miért nem hívják őt még teához.

Mikor csodálkozása csúcsán állott, egyszerre Florence osont melléje.

- Nini, nagyságos kislánykám! Ugyancsak jó sokáig elbeszélgettek Walterrel, gyönyörűségem!

Florence körülfogta kis kezével az egyik óriási nagy kabátgombot, azután így szólt:

- Édes Cuttle kapitány, szeretnék önnek mondani valamit, ha megengedi.

A kapitány meglehetős fürgén kapta föl a fejét, hogy hallja, ugyan mi lehet az? Miután ily módon egy kissé távolabbról vehette szemügyre Florence arcát, egyszerre hátrataszította székét, olyan messzire, amennyire csak lehetett.

- Micsoda! Tündöklő csillagom! - kiáltott hirtelen felderülve. - Hát így vagyunk?

- Így! - felelte Florence vidáman.

- Wally! A férje! Hát úgy? - ordított a kapitány torkaszakadtából, egészen az üvegtetőig feldobva a kalapját.

- Úgy! - felelt Florence, sírva és nevetve egyszerre.

A kapitány menten átölelte; aztán fölvette a kalapját a földről, a fejébe nyomta, karonfogta Florence-et, és ismét felvezette az emeletre, ahol, úgy érezte, most fogja elsütni élete legjobb tréfáját.

- Hogyan, Wally fiam! - kiáltotta, amint az ajtót kinyitva megállt a küszöbön, s arca úgy ragyogott, mint egy barátságos melegítő serpenyő. - Hát csakugyan nincs más megoldás - hát nincs?

Ezen a szellemességen aztán akkorát kacagott, hogy majdnem megfulladt bele; a teánál pedig legalább negyvenszer elismételte, miközben ragyogó arcát fényesítgette kabátja ujjaival, és zsebkendőjével homlokát szárogatta. Hanem komolyabb módon is élvezte örömét, mert újból és újból hallani lehetett, amint halk hangon, leírhatatlan gyönyörűséggel hol Florence-re, hol Walterre nézve, azt mondja magában:

- Edward Cuttle, öreg fiú, te sem számítottad ki jobban a széljárást, mint amikor azt az ingóságot, mint társtulajdonosokra, rájuk ruháztad.

ÖTVENEGYEDIK FEJEZET
Dombey úr és a világ

Hát az a gőgös ember mit csinál, amint nap napot követ? Gondol-e a lányára vajon, gondolkodik-e azon, hová mehetett. Azt hiszi talán, hogy hazajött már, és régi életét éli tovább a szomorú házban? Senki sem tud felelni arra, hogy mit gondol. Egyetlenegyszer sem ejtette ki azóta lánya nevét. Házanépe pedig sokkal jobban rettegett tőle, semhogy közelíteni merjen olyan beszédtárgyhoz, amelyre nézve ő maga oly elszántan néma! Az egyetlen valakit pedig, aki kérdést mer intézni hozzá, tüstént hallgatásra inti.

- Ó, édes Paulom! - szólal meg a húga, beoldalogva a szobába Florence eltűnésének napján. - A feleséged! Az a felkapaszkodott személy! Hát lehetséges valóban, hogy amit csak úgy zavarosan hallok, színigaz, és ez a köszönete határtalan odaadásodért, amelynek kedvéért igazán még saját rokonságodat is feláldoztad e nő gőgjének és szeszélyeinek. Szegény bátyám!

Míg ezt mondja, és sűrűn használja a zsebkendőjét, majd odaesik a Dombey úr nyakába, aki azonban fagyosan elhárítja, és odavezeti egy székhez.

- Köszönöm együttérzésedet, Louisa - mondja aztán -, de szeretném, ha a társalgást más tárgyra terelnők. Ha majd panaszkodni fogok, vagy azt hallod tőlem, hogy vigasztalásra van szükségem, akkor, ha leszel olyan jó, majd felajánlhatod a részvétedet.

- Édes Paulom - felel a húga, míg zsebkendőjét ismét arcához emeli, és erősen rázza a fejét -, ismerem nagy lelkierődet, és egy szót sem szólok többé erről a kínos és felháborító ügyről - Chickné perzselő méltatlankodással alkalmazza a két jelzőt. - De azért engedd megkérdeznem még... noha félek, olyasmit hallok majd, amin meg kell ütköznöm és kétségbe kell esnem: és az a szerencsétlen gyermek, Florence...

- Louisa! - vág közbe a bátyja szigorúan. - Hagyd abba! Egy szót se erről!

Chickné mit tehet mást, a fejét rázza, zsebkendőjét használja sűrűn, és egyes elfajult Dombeyk miatt kesereg, akik nem is Dombeyk voltaképpen. De hogy Florence bűntárs-e vajon Edith szökésében, utánament, vagy még ennél is többet tett-e vagy kevesebbet, vagy talán egyáltalán semmi sem terheli, Chicknének erről a leghalványabb fogalma sincsen.

Dombey úr pedig csak megy a maga útján, a legkisebb kitérő nélkül; magába zár minden érzést, gondolatot, és nem osztja meg senkivel. Lányát nem keresteti. Azt is gondolhatja, hogy a húgánál van, de éppúgy azt is, hogy itthon a szobájában. Lehet, hogy folyton rá gondol, de az is lehet, hogy eszébe sem jut. Jelét nem adja, akár így gondolkodik, akár úgy.

Egy azonban bizonyos: azt nem gondolja, hogy elvesztette lányát. A valóságot nem is sejti. Túlontúl sokáig élt toronymagas fölényébe zárva, s a tűrő, gyengéd, szenvedő lánykát figyelmére sem méltatta, így aztán nem tartott ilyesmitől. Szégyene megrázta ugyan, de azért még nincs a porban. A gyökér mély, messzi ágazó, és az évek hosszú során ugyancsak messzire kinyújtotta karjait, s táplálékot szívott mindenből, ami csak volt körülötte. A törzs megrendült, de ki nem dőlt.

Habár belső világát elrejti a külső világ elől - és ennek a külső világnak szerinte semmi egyéb dolga nincs, mint hogy őt figyelje, amerre csak halad -, azokat az engedetlen jeleket mégsem tudja elrejteni, amelyek a beesett szem, a megnyúlt arc, a redős homlok és a töprengő, komor külső formájában mégiscsak hírt adnak a belső világról. Noha áthatolhatatlan, mint eddig, más ember mégis; és noha büszke, mint mindig, mégis megalázott; különben nem viselné azokat az áruló jeleket.

A világ! Hogy a világ mit gondol felőle, milyen szemmel néz rá, és mit mond róla - ez lelkének zaklató démona. Mindenütt felbukkan, ahol ő van; ami még rosszabb, ott is jelen van, ahol ő nincsen. Vele megy a cselédsége közé, de hátrahagyja a suttogókban maga mögött; látja, amint utána mutat ujjával az utcán, ott néz rá a hivatalában, rávigyorog a kereskedővilág gazdag emberei között, integetve és fecsegve jár a tömegben, megelőzi mindenütt; és Dombey tudja jól, hogy aknamunkáját az ő távollétében folytatja leghatásosabban. Amikor bezárkózik a szobájába éjjel, ott e démon a házában, de a házán kívül is tevékenykedik: hallani jelenlétét a kövezeten haladó léptekben, ott látni az asztalon a nyomtatványokban, gőzerővel halad ide-oda a hajókon, vasutakon; nyugtalanul és szorgalmasan tesz-vesz mindenütt és rajta kívül nem foglalkozik senki mással.

És ez nemcsak az ő képzeletének rémalkotása. Mások agyában éppen úgy él. Bizonyság rá Feenix bácsi, aki azért utazott haza Baden-Badenből, hogy vele beszéljen. Bizonyság rá Bagstock őrnagy, aki elkíséri Feenix bácsit ebben a baráti küldetésben.

Dombey úr a szokott méltósággal fogadja őket, régi tartásában egyenesen áll a tűz előtt. Érzi, hogy a világ néz rá a szemükből. Hogy még a képek szeméből is a világ tekint rá. Pitt szobra ott áll a könyvszekrényen, szintén a világot képviseli. Sőt még a falon függő térkép is csupa szem.

- Szokatlanul hideg tavasz - szólal meg Dombey úr, hogy félrevezesse ezt a világot.

- De a teremburáját barátom! - tör ki az őrnagyból a barátság heve. - Joseph Bagstock rossz cimbora ám a tettetésben. Ha távol akarja tartani magától a barátait, kedves Dombey, vagy csak úgy, félvállról beszél velük, akkor J. B. nem önnek való ember; mert Joe szókimondó, bárdolatlan legény, barátom; nyílt szívű, barátom, nyílt szívű ám a Joe. Őfelsége, a boldogult yorki herceg tisztelt meg azzal... érdem szerint, vagy érdemtelenül-e, nem tudom... hogy azt mondta rólam: "Ha van a hadseregben valaki, aki egyenest a dologra tér, Joe az az ember - Joe Bagstock".

Dombey úr jelzi, hogy ez így igaz.

- Nos, Dombey - folytatja az őrnagy -, én nagyvilági ember vagyok. Feenix barátunk, ha ugyan szabad ilyen...

- Megtiszteltetésnek veszem... természetesen - jegyzi meg Feenix bácsi.

- Szintén a nagyvilág embere - fűzi az őrnagy tovább a szót, fejét billegetve -, meg ön is nagyvilági ember, Dombey. Nos hát, ha három ilyenfajta ember találkozik, és ha barátok... mint ahogy remélni merem... - itt az őrnagy megint Feenix bácsira tekint.

- Hogyne, természetesen - jegyzi meg Feenix bácsi -, igazi barátok.

- Ha, mondom, barátok - veszi föl a szót az őrnagy -, akkor a vén Joe-nak az a véleménye (talán nincs igaza), hogy a nagyvilág véleményéhez, így bármilyen tárgyban, igen egyszerűen hozzájuthatunk.

- Kétségtelenül - erősíti meg Feenix bácsi. - Ez nagyon is nyilvánvaló, tényleg. Rendkívül fontosnak tartom, kedves őrnagyom, hogy az én Dombey barátom hallja tőlem, milyen nagy és fájdalmas meglepetés számomra, hogy bájos és nagyműveltségű rokonom, akiben minden sajátság egyesült, ami egy embert boldoggá tehet, annyira megfeledkezzék arról, mivel tartozik a világnak, tényleg, és ilyen különös viselkedést tanúsítson. Mióta hírét vettem a dolognak, átkozottul levert vagyok; és tegnap este tényleg mondtam is a hosszú Saxbynak... egy hat láb, tíz hüvelyk magas ember, Dombey barátom ismeri bizonyára... hogy pokoli módon megártott az egészségemnek... valóságos epeömlést kaptam tőle. Az ilyen katasztrófa arra viszi az embert, hogy elhiggye, mennyire a gondviselés keze intéz mindent, mert tényleg, ha szegény néném máig életben lett volna, ez az esemény ledöntötte volna a lábáról és, tényleg, áldozatul követelte volna.

- Nos, Dombey! - szólalt meg az őrnagy, nagy eréllyel ragadva meg ismét a társalgás fonalát.

- Bocsánat - szakította félbe Feenix bácsi. - Még csak néhány szót, kérem. Dombey barátom meg fogja engedni, hogy azt mondjam, ha bármilyen körülmény még hozzáadhatna a szenvedésnek eme pokoli állapotához, amelyben ez alkalommal találom magam, akkor az a világnak érthető megdöbbenése lehetne az én kedves és nagyműveltségű rokonom fölött (mert szíves engedelmükkel még mindig így nevezem), amiatt, hogy állítólag olyan személlyel feledkezett meg magáról... arról a fehér fogú emberről van szó, tényleg... aki férjének alantasa volt. Bár nagyon határozottan kell kérnem Dombey barátomat, ne ítéljen bájos és nagyműveltségű unokahúgom fölött végképpen addig, amíg bűnössége nem kétségtelenül bizonyos; viszont arról is biztosítom, hogy ez a család, amelyet én képviselek, és most már jóformán kihalt (ördöngösen lehangoló, ha az ember rágondol), semmiféle akadályt nem fog az útjába gördíteni és szerencséjének fogja tartani, ha bármi olyan tisztességes eljáráshoz hozzájárulhat a jövőt illetőleg, amit Dombey barátom megfelelőnek tekint. Remélem, Dombey barátom meggyőződött szándékom becsületes voltáról ebben a szomorú ügyben és... és hogy, tényleg, ezúttal nem látok több okot arra, hogy Dombey barátomat bármilyen további megjegyzéssel is zavarjam.

Dombey úr meghajlik, anélkül, hogy fölvetné a fejét és hallgat.

- Nos, Dombey - mondja most az őrnagy -, miután a mi Feenix barátunk, olyan hatalmas ékesszólással, amelynek mását Joe B. sem hallotta még... nem, istenemre mondom, soha! - teszi hozzá egészen elkékült arccal, közepén megmarkolva a nádpálcáját. - Megállapította a tényállást a hölgy tekintetében; én pedig, barátságunk jogánál fogva, más szempontból bátorkodom néhány szót ejteni a dologról. Barátom - recsegi az őrnagy kehesen -, a világnak ebben a tekintetben meg van a véleménye, ennek pedig eleget kell tenni, Dombey barátom!

- Tudom - feleli Dombey.

- Természetes, hogy tudja, Dombey - csattan fel az őrnagy. - Teringettét, barátom, hát hogyne tudnám, hogy tudja. Olyan rangú embernél, mint ön, ez igazán nem valószínűtlen!

- Remélem - válaszolja Dombey.

- Dombey - mondja az őrnagy -, a többit, azt hiszem, kitalálja. Én kimondom nyíltan, idő előtt talán, mert a Bagstockok már olyanok, hogy mindig kimondják, ami a szívükön fekszik. Kevés hasznát láttuk ugyan ennek a sajátságunknak, barátom, de ha már benne van a Bagstockok vérében! Szóval, annak az embernek golyó dukál! J. B. itt van kéznél. Mert ő igényt tart a jó barát nevére. És minden jót kíván önnek!

- Őrnagyom - feleli Dombey -, nagyon lekötelez. Önre bízom magam, mihelyt az idő eljön. Mivel még nincs itt, nem nyilatkozom.

- Hol az a fickó? - kérdi az őrnagy, miután zihálva meredt Dombeyre egy ideig.

- Nem tudom.

- Kapott róla hírt?

- Kaptam.

- Nos, Dombey, örülök, hogy ezt hallom. Fogadja szerencsekívánataimat.

- Meg fog bocsátani, őrnagy, ha ön előtt sem... még ön előtt sem... fejtem ki a dolgot részletesebben. Értesülésem igen sajátságos természetű és nagyon különös módon is jutottam hozzá. Lehet, hogy valótlannak bizonyul majd, lehetséges, hogy igaznak; ezt még nem tudom megmondani. A dologról tehát egyelőre még nem szólhatok többet.

Noha ez a felelet eléggé lehűtötte az őrnagy bíborszínű lelkesedését, mégis hálásan fogadja, és gyönyörködve gondol rá, hogy a világnak milyen kedvező kilátásai vannak arra nézve, hogy már a közeljövőben megkapja a magáét. Feenix bácsi aztán átveszi a részét az elismerésből nagyműveltségű és bájos rokonának férje részéről, majd Feenix bácsi és Bagstock őrnagy eltávozik és otthagyja a férjet, egyedül a világgal, hadd elmélkedjék tetszése szerint, milyennek is látják vajon lelkiállapotát balesete közepette, és további magatartásához milyen jogos és méltányos várakozásokat fűz a világ?

De hát ki az, aki ezalatt ott ül a házvezetőnő szobájában, és bőségesen ömlő könnyek között, égnek emelt kézzel intézi bágyadt szavait Pipchinnéhez? Egy hölgy, aki arcát túlságosan kicsire méretezett fekete fejkötőbe rejti, amelyről nyilvánvaló, hogy nem az övé. A hölgy pedig nem más, mint Tox kisasszony; öltözékét a cselédjétől kérte kölcsön, és nem egyébért zarándokolt ide a Princess' Place-ről titokban, mint hogy régi ismeretségét felújítsa Pipchinnével, és ilyenformán Dombey úr állapotáról is hírt hallhasson.

- És hogyan viseli szegény a csapást, kedves asszonyság?

- Jól! - feleli Pipchinné harapós modorában. - Alig változott bizony.

- Külsőleg - véli Tox kisasszony. - De mit érezhet belül.

Pipchinné kemény, szürke szeme kételkedést fejez ki, amikor három vállrándítás közt így válaszol: - Ah! Talán. Lehet.

- Hogy megmondjam a véleményemet, Lucretia - teszi hozzá Pipchinné, aki még mindig a keresztnevén nevezi őt, mivel annak idején, amikor még Tox kisasszony zsenge korú, szerencsétlen, csenevész kis teremtés volt, Pipchinné rajta végezte először gyermeknyomorító kísérleteit -, hogy megmondjam a véleményemet, Lucretia, hát én inkább szerencsés szabadulásnak nevezném a dolgot. Nekem ugyan nincs szükségem efféle orcátlan személyekre itt, az bizonyos.

- Orcátlan! Valóban! Joggal nevezi annak, Pipchinné asszony. Elhagyni ezt az embert! Ilyen nemes megjelenésű férfiút! - Tox kisasszony egészen odavan.

- Hát ami a nemességet illeti, nem tudom - feleli Pipchinné, s ingerülten dörzsöli az orra hegyét. - Csak annyit tudok, ha valakit megpróbáltatás ér, hát el kell viselnie. Mit gondol! Talán bizony nekem nem volt elég elviselnivalóm a magam idejében! Micsoda nagy hűhót csinálnak ebből az ügyből! Elment és kész, legalább megszabadultunk tőle. Senki sem kívánja vissza, abban bizonyos vagyok.

A perui bányákra való célzás arra bírja Tox kisasszonyt, hogy felemelkedjék, és távozni készüljön; ekkor Pipchinné csönget Towlinsonnak, hogy nyisson ajtót. Towlinson, aki már száz éve nem látta Tox kisasszonyt, szélesen elvigyorodik, és azt mondja, reméli, jól érzi magát; majd hozzáfűzi, hogy meg sem ismerte ebben a kalapban.

- Köszönöm, Towlinson, csak megvagyok - feleli Tox kisasszony. - De nagyon kérem, ha véletlenül itt lát, ne említse senkinek. Látogatásaim kizárólag Pipchinné asszonyt illetik.

- Igenis, kisasszony - feleli Towlinson.

- Micsoda szörnyű dolgok! - jegyzi meg Tox kisasszony.

- Bizony, kisasszony, valóban - feleli Towlinson.

- Remélem, Towlinson - folytatja Tox kisasszony, aki, amióta a Toodle család nevelését a kezébe vette, valami prédikáló beszédmodort szokott meg, és azon van, hogy a futó alkalmakat is felhasználja a hasznos oktatásra -, magának is intő jeléül szolgál majd az, ami itt történt.

- Igenis, köszönöm alássan, kétségtelenül - mondja Towlinson.

Láthatóan éppen azon mélázik, hogyan vehetné az intelemnek hasznát, amikor az ecetes kedvű Pipchinné hirtelen felveri merengéséből: - Mit áll itt? Miért nem kíséri ki a kisasszonyt? - Towlinson tehát megindul Tox kisasszony előtt. Amint Dombey úr ajtaja előtt elhalad, fejét a lehető legmélyebbre behúzza a fekete fejkötőjébe, és lábujjhegyen oson tova; és annyi bizonyos, hogy ezen a nagyvilágon, amely Dombey urat annyira nyugtalanítja, nincsen még egy parányi lény, aki akkora aggodalmat, vagy szomorúságot érezne miatta, mint amennyit Tox kisasszony cipel ki magával az utcára a fekete főkötő alatt, és igyekszik hazavinni, még az imént meggyújtott lámpáktól is észrevétlenül.

Csakhogy Tox kisasszony nem része Dombey világának. Szürkület táján mindennap visszajön a házba; ha esik, akkor a fekete főkötőn kívül még sárcipőt és esernyőt is hoz magával; tűri Towlinson vigyorgását, meg Pipchinné letorkolásait és félvállról adott válaszait; mindezt pedig csak azért, hogy megkérdezhesse, hogy van Dombey úr és miként viseli a balsorsát; de azért Tox kisasszonynak semmi köze Dombey úr világához. Ez a világ pedig követelő és zaklató mivoltában, csak halad tovább a maga útján, mint haladt eddig is, Tox kisasszony nélkül; ő pedig, aki valóban semmi esetre sem fényes és különleges csillag, csak mozog a maga parányi kis körében, egészen más naprendszer egyik szögletében, s ezt maga is nagyon jól tudja; de eljön és sír, aztán elmegy, és ez teljesen kielégíti. Bizony, Tox kisasszonynak könnyebb eleget tenni, mint annak a világnak, amely Dombey urat annyira nyugtalanítja.

Az irodában a hivatalnokok ugyancsak minden oldaláról meghányják-vetik a nagy szerencsétlenséget; ám főleg az foglalkoztatja őket, vajon ki jön Carker úr helyébe? Általában úgy vélekednek, hogy az illető nem élvezi majd az állással járó eddigi mellékjövedelmeket, és újfajta megszigorításokkal és ellenőrzésekkel teszik kényelmetlenné helyzetét; azok pedig, akiknek erre az állásra nem lehet még a leghalványabb reményük sem, azt mondják, nekik bizony nem kellene, és igazán nem irigylik azt az embert, akire majd a választás esik. Dombey úr kisfiának halála óta mindenesetre nem volt még ilyen rendkívüli eseménye a cégnek; de hát minden ilyen izgalom barátságos, hogy úgy ne mondjuk, kedélyes hangulatot teremt a végén, és határozottan a jó cimboraság ápolására vezet. Ez az alkalom például meghozta a kibékülést az iroda elismert tréfamestere és nagyravágyó vetélytársa közt, holott hónapok óta halálos ellenségeskedésben álltak egymással szemben; mivel pedig a szerencsésen helyrebillentett baráti viszony örömére valaki egy kis közös vacsorát javasol, le is bonyolítják a közeli vendéglőben. Az asztalnál a közismert fő-tréfamester elnököl, és a vetélytárs az alelnök. Az asztal leszedése után, a szónoklatok sorát az elnök nyitja meg; azt mondja, uraim, ő csakugyan nem tagadhatja maga előtt, hogy ez az idő valóban nem alkalmas a belvillongások szítására. A legújabban történt események - amelyekre nem óhajt utalni közelebbről, jóllehet nem maradtak teljesen említés nélkül néhány vasárnapi lapban, sőt, megemlítette az egyik napilap is, ha ezt nem szükséges mindjárt meg is nevezni (itt a társaságnak legalább a fele hallhatóan dörmögi a lap nevét) - gondolkodóba ejtették. Érzi, hogy ha ezekután Robinson meg ő holmi személyes ellenségeskedést táplálnának a jelenben is, ez annyi volna, mint megtagadni az együttérzést a közös ügyben, amely tekintetben pedig, hiszi és a továbbiakban is reméli, a Dombey-cég hivatalnokai mindig kitűntek. Robinson erre férfiúhoz és baráthoz illő módon válaszol; majd egy másik úriember, aki három éve van az irodában és állandóan az a veszedelem fenyegeti, hogy a számolásokban elkövetett hibák miatt felmondanak neki, egyszerre új fényben tűnik fel, mivel váratlanul megrázó beszédben tör ki, s egyebek között, azt mondja: Óhajtjuk, hogy szeretett főnökünk ne érezze még egyszer azt a csapást, amely most sújtott le tűzhelyére!" Ezenkívül még számos dolgot mond, mind úgy kezdődik: Óhajtjuk, hogy soha többé! - s a társaság mennydörgő helyesléssel fogadja. Egyszóval rendkívül kellemes estét töltenek együtt, s ezt mindössze az zavarja meg, hogy két ifjabb írnok között valamely nézeteltérés támad akörül, mennyire rúghattak Carker úr jövedelmei a legutóbbi időben. Már borosüvegekkel fenyegetik egymást, és igen felhevült állapotban vezetik ki őket a teremből. Másnap az irodában általános kereslet mutatkozik a szódavíz iránt, és a társaság legnagyobb része úgy véli, hogy a számla kiegyenlítésénél becsapták.

Perch, a hivatalszolga viszont egyenesen halad a végromlás felé vezető úton! Lépten-nyomon különféle ivókban látni, valaki mindig vendégül látja, retteneteseket hazudik. Kiderül, hogy mindenkivel beszélt, aki csak szerepet játszott a legutóbbi történet körül; azt kérdezte tőlük: "De uram", vagy "De asszonyom" - már akiről szó volt; - "Miért olyan sápadt?" - azok pedig tetőtől talpig összeborzongtak, és így feleltek: "Ó, Perch!" - azzal elmenekültek. Talán e szörnyűségekkel való foglalkozás, talán az ital teheti, de elég az hozzá, hogy Perch úr rendszerint hangulatának legmélyebb pontján érzi magát, amikor az este órájában a Balls Pondban Perchné asszony társaságában keresi a vigaszt; Perchné asszony viszont igen nyugtalankodik, mert attól tart, hogy Perch úrnak teljesen megrendült a bizalma az asszonyokban, és azt várja már, egyszer hazajövet úgy látja, hogy felesége kereket oldott egy őrgróffal.

Dombey úr cselédsége közben egészen elzüllik, és alkalmatlanná válik a szolgálatra. Minden este meleg vacsorát tálalnak, és "meghányják-vetik a dolgot" italgőzben. Towlinson úr úgy féltizenegy körül rendszerint igen elérzékenyül, és számon kéri mindenkitől, vajon nem megmondta-e ő már réges-régen, hogy abból nem származhatik semmi jó, ha valaki egy sarokházban lakik? Majd Florence kisasszonyról suttognak, és azon töprengenek, ugyan merre lehet; de abban az egyben megegyeznek, ha Dombey úr nem is tudná, hol van, Dombeyné asszony minden bizonnyal tudja. Ezzel aztán Dombeyné asszonyra terelődik a beszéd, s a szakácsnő megjegyzi: "Aztán meg kell adni, nagyon előkelő külseje volt, nem igaz? Hanem büszke volt szörnyen!" Mindnyájan egyetértenek abban, hogy nagyon büszke volt, és Towlinson úr régi szerelme, a szobalány, (az erkölcs mintaképe), kijelenti, hogy legyenek szívesek és ne beszéljenek neki többé olyanokról, akik fönn hordják az orrukat a felhőkben, mintha nem volna nekik elég a föld, ahol járnak.

Minden, amit e dolog körül tesznek és mondanak - kivéve azt, amit Dombey úr mond és cselekszik -, olyan összhangban történik, mint egy kórusban. Dombey úr és a világ magukra maradtak.

ÖTVENKETTEDIK FEJEZET
Titkos értesülés

A jóságos Brown néni, meg a lánya, Alice csöndesen ült együtt a viskóban. Tavaszvégi nap koraesti órája volt. Mindössze néhány nap múlt el azóta, hogy Dombey úr arról a különös értesülésről beszélt Bagstock őrnagynak, amelyhez ugyancsak különös módon jutott - és hogy éppúgy bizonyulhat értéktelennek, mint amennyire igaznak -, a világ pedig még nem kapott elégtételt.

Anya és lánya jó ideig ült ott szótlanul; sőt, jóformán meg sem moccantak helyükön. Az öregasszony arcán a ravaszsággal elegy aggódás és várakozás látszott; lánya arca szintén várakozást tükrözött, de nem olyan feszült várakozást; olykor pedig el-elsötétült, mintha a csalódottság és hitetlenség vetette volna rá árnyékát. Az öregasszony nemigen törődött lánya arcának változásával, jóllehet gyakran odapillantott, csak szüntelenül mozgó szájjal, motyogva ült és reménykedően figyelt.

Szegényes otthonukon látszott ugyan az ínség, mégsem volt az a rettenetes nyomorúságos fészek, mint azokban a napokban, amikor a jó Brown néni egyedül tanyázott benne. Most mégis látszott rajta néhány kísérlet a rend és tisztaság irányában, jóllehet az is cigányos, nemtörődöm módon történt, és első pillantásra a fiatal nő kezére vallott. Az alkony árnyai lassan sűrűsödtek, mélyültek, a két nő ott ült szótlanul, a megfeketedett falak pedig szinte teljesen elvesztek a homályban.

A hosszú csendet végre Alice törte meg.

- Mondj le róla, anyám. Nem jön az ide.

- Mondjon a halál! - felelt az öregasszony türelmetlenül. - Eljön, azért is.

- Majd meglátjuk.

- Meglátjuk, de őt.

- Ítélet napján.

- Te azt hiszed rólam, hogy második gyerekkoromat élem - károgta az öregasszony. - Ezt a tiszteletet és megbecsülést kapom a lányomtól, pedig hát több eszem van ám, mint gondolod. Biztosan eljön. Aznap, amikor az utcán megfogtam a kabátjánál, úgy nézett rám, mintha varangyosbéka volnék. Hej, hanem, uramisten, amikor a nevüket mondtam és megkérdeztem, szeretné-e tudni, hol vannak?

- Olyan haragos volt? - kérdezte a lány, egyszerre fölébredt érdeklődéssel.

- Haragos! Azt kérdezd, vérszomjas volt-e? Ez jobban illik rá. Haragos! - károgott az öregasszony, majd odabicegett a faliszekrényhez, gyertyát gyújtott, odahelyezte az asztalra, és világánál folytonosan mozgó szájának teljes rútsága látnivaló lett. - Éppen úgy nevezhetném a te arcodat is haragosnak, amikor rájuk gondolsz, vagy róluk beszélsz.

Alice-nak valóban nem csupán haragról beszélt az arca, amint tűzben égő szemével úgy ült ott csendben, mint a lapuló tigris.

- Hallgass! - szólalt meg most az öregasszony diadalmasan. - Lépéseket hallok. Ez nem olyasvalakinek a lépése, aki itt él a környéken, vagy gyakran jár erre. A magunkforma ember nem így lép. El is bíznánk magunkat, ha ilyen szomszédaink lennének! Hallod?

- Azt hiszem, anyám, csakugyan igazad van - szólt Alice halkan. - Csitt! Nyisd ki az ajtót.

Alice magára kapta a nagykendőjét és beleburkolódzott, az öregasszony pedig odament az ajtóhoz; majd kipillantva és intve neki, bevezette Dombey urat, aki a küszöbön átlépve, megállt és bizalmatlanul nézett körül.

- Szegényecske hely ez bizony ilyen nagy úr számára, mint nagyságod - kezdte az öregasszony, mélyen bókolva, és folyton mozgatva a száját. - Mondtam én előre, de hát ez igazán nem számít.

- Ki ez? - kérdezte Dombey, s a másik nőre nézett.

- Az én szép leányom. Ne törődjön vele nagyságod. Ő mindent tud.

Dombey úrnak sötét árnyék suhant át az arcán, nem kevésbé kifejező, mintha csak hangosan ezt nyögte volna: "Hát ugyan ki nem tud erről mindent!" - de azért merőn nézett a lányra, ez meg különösebb tudomást sem vett jelenlétéről, csak visszanézett rá. Amikor aztán elfordította szemét a lányról, arcán még sötétebbé vált az árnyék, de folyton visszapillantott rá, mintha az a vakmerő szempár kísértené, vagy valakire emlékeztetné.

- Asszony - fordult most Dombey a vén boszorkányhoz, aki ott kotyogott és vigyorgott a háta megett, s amint Dombey megfordult, hogy megszólítsa, lopva a lánya felé integetett, majd kezét dörzsölte, s megint integetett. - Asszony, azt hiszem gyöngeségemben megfelejtkeztem úri mivoltomról, amikor idejöttem, de tudja, miért jöttem ide; tudja azt is, mit ígért nekem a múltkor az utcán. Mit tud mondani arról, amit tudni akarok? Aztán miként lehetséges az, hogy önkéntesen felajánlott értesülést nyerek ilyen odúban, mint ez - e szónál megvető mosollyal körülnézett -, amikor eddig minden hatalmat és anyagi eszközömet hiába vetettem latba ezért az értesülésért? Nem képzelem olyan vakmerőnek - folytatta némi szünet után, szigorú tekintettel nézte az asszonyt -, hogy tréfát űzzön velem, vagy megkísérelje, hogy becsapjon. De ha az volna a szándéka mégis, jobban teszi, ha abbahagyja mindjárt az elején. Igazán nem vagyok tréfálkozó kedvemben, és visszaélését igen szigorúan torlom meg.

- Ó, be büszke, kemény úriember! - kuncogott az öregasszony, s fejét rázta, és aszott kezét dörzsölgette. - Ó, kemény, nagyon kemény! Hanem nagyságod a két szemével lát majd és a fülével hall, nem a miénkkel; és ha nagyságodat ilyen nyomra vezetjük, remélem, nem sajnál fizetni érte valami csekélységet, ugye, tisztelt nagyságos uram?

- Hogy a pénz a leglehetetlenebb dolgokat is véghezviszi, azt tudom - szólalt meg Dombey, akit a válasz szemmelláthatóan kiengesztelt és megnyugtatott. - Sőt, még az ilyen váratlan és mit sem ígérő eszközöket is hasznosakká fordíthatja. Jól van. Minden megbízható értesülésért fizetek. De előbb hallanom kell a hírt, értékét majd magam ítélem meg.

- Nem ismer semmi egyebet ön, ami hatalmasabb volna a pénznél? - kérdezte most a fiatalabb nő, anélkül, hogy felállt, vagy helyzetén valamit is változtatott volna.

- Itt e helyen nem képzelek el hatalmasabbat - felelt Dombey.

- Pedig tudnia kellene, hogy van valami, ami mindenhol hatalmasabb - felelte a nő. - Nem hallott soha még a női bosszúról?

- Nagyon felvágták a nyelvét, leányasszony! - felelt Dombey úr.

- Nem mindig - felelt az, a felindulás minden jele nélkül. - Csak azért beszélek most önhöz, hogy jobban megértsen bennünket, és jobban megbízzon bennünk. Egy nő bosszúja körülbelül ugyanaz e helyen, mint az ön fényes palotájában. Én bosszút akarok. Azt kívántam hosszú éveken keresztül. Ugyanolyan alapos okom van bosszúra, mint önnek... és bosszúnk tárgya egyazon ember.

Dombey akaratlanul is visszahőkölt, aztán meglepetve nézett a beszélőre.

- Így van - felelt a nő sajátságos nevetés közben. - Akármilyen nagynak látszik is a távolság közöttünk, mégis így van. Hogyan lehet így, mindegy; ez az én történetem, amit megtartok magamnak. A nyomára akarom vezetni annak az embernek, mert bosszút akarok állni rajta. Anyám kapzsi és szegény; kész volna eladni akármilyen hírt, amit megszerezhet; akármit, vagy akárkit. És illendő is, hogy fizessen neki valamit, ha hozzásegíti ahhoz, amit tudni akar. De az én indítékom nem a pénz. Hogy mi, már elmondtam, és ez éppen elég erős és alapos volna a számomra akkor is, ha ön potom filléreken alkudozna és zsugoriskodna vele. Befejeztem. Az én felvágott nyelvem egy szót sem szól többet, még ha holnap napkeltéig várna is ön itt.

Az öregasszony roppant nyugtalanságot árult el a beszélgetés alatt, mert az ő nyereségére nézve kedvezőtlen kilátásokkal fenyegetett. Megrántotta a vendég kabátujját, és halkan arra kérte, ne törődjék a lányával. Dombey zavart tekintete hol az egyiken, hol a másikon állapodott meg, aztán így szólt egészen más, mélyebb hangon, mint ahogy beszélni szokott:

- Hát lássuk... mit tud?

- Ó, csak ne olyan gyorsan, nagyságos úr! Még várnunk kell valakire - mondta az öregasszony. - Más valakiből kell ám kiszedni, kicsalni... kicsikarni... kicsavarni belőle!

- Hogy érti ezt?

- Türelem - károgott a vénasszony, s kezét, mint éles karmot odatette Dombey karjára. - Türelem. Majd kiszedem belőle. Értem a módját. Ha pedig elrejti előlem - folytatta a jó Brown néni, a tíz ujját meggörbítve -, akkor kitépem!

Dombey szemmel követte, amint a vénasszony odabicegett az ajtóhoz és újra kinézett; azután a fiatalabb nő felé fordult a tekintete; de ez közömbös maradt és néma, mintha észre sem venné.

- Azt akarja mondani, asszony - kérdezte Dombey, amint Brownné meggörnyedt alakjával visszadöcögött az ajtótól, fejét rázva és motyogva magában -, hogy még ide vár valakit?

- Azt! - felelte a vénasszony, és Dombeyre nézett, aztán bólintott.

- Attól akarja kicsikarni a nekem szükséges hírt?

- Úgy van - felelte az öregasszony s újból bólintott.

- Idegen?

- Csitt! - szólt az öregasszony éles nevetéssel. - Mit számít? No, nem, nem. Nagyságod előtt nem idegen. Csakhogy amúgy sem fogja látni nagyságodat. Megrémülne és nem mondana egy szót sem. Ön majd odaáll az ajtó mögé, aztán ítéljen kedve szerint. Nem kívánjuk mi, hogy csak úgy adjon a szavunkra. Hogyan? Nagyságodnak az a szoba gyanús ott az ajtó mögött? Ó, be gyanakodók is ezek a nagyurak! Tessék hát megnézni.

Az asszony éles szeme csakugyan ilyenforma érzést látott tükröződni Dombey arcán, ami a jelen körülmények között nem is volt érthetetlen. Hogy megnyugtassa, az öregasszony fölvette a gyertyát és bevilágított a másik szobába. Dombey benézett, és megbizonyosodhatott, hogy hámlott vakolatú, üres szoba. Intett az asszonynak, tegye vissza a gyertyát a helyére.

- Mennyi idő múlva jön ez az ember?

- Egy-kettőre itt lesz. Nem ülne le néhány percre nagyságod?

Dombey nem válaszolt, csak fel s alá járt a szobában, olyan határozatlan arccal, mintha nem tudná valójában, menjen-e, vagy maradjon, és mintha önmagával pörlekedett volna, miért is jött ide egyáltalán. De léptei csakhamar meglassultak és megsúlyosodtak, arca pedig szigorúbb és komolyabb kifejezést öltött, amint a célja újból megszilárdult és uralkodóvá vált agyában.

Így járkált, földre szegzett tekintettel fel s alá, Brownné pedig megint leült arra a székre, amelyről az előbb felkelt, hogy őt fogadja, és figyelni kezdett. Dombey egyhangú léptei okozták-e, vagy az öregség: a vénasszony olyan rosszul hallott, hogy a leánya már néhány perce lépésekre fülelt, és most hirtelen felkapta a fejét, és figyelmeztette anyját a közeledőre. A vénasszony egyszerre felriadt, hirtelen felugrott a helyéből, és azt suttogta: "Itt van!", majd vendégét odatuszkolta nagy gyorsan a rejtekhelyre, üveget és poharat helyezett az asztalra, mindezt olyan fürgén, hogy még ideje volt két karját a Köszörűs nyaka köré fűzni rögtön, amint megjelent az ajtóban.

- Hát itt van az én szép fiam! - kiáltott Brownné. - Végre! Ó, ó! Akárcsak tulajdon magzatom lennél, lelkem, angyalom!

- Ugyan, Brownné asszony - szabódott a Köszörűs. - Hagyja már! Hiszen szerethet egy szegény fiút anélkül is, hogy így összeszorongatná. Vigyázzon erre a kalitkára a kezemben, nem látja?

- Nézzék már! Előbbre való neki a kalitka, mint én! - kiáltott az öregasszony, szemét a mennyezet felé emelve. - Mint én, aki úgy szeretem, mintha az anyja volnék.

- Hát az bizonyos, hogy én nagyon hálás vagyok magának, Brownné asszony - szólt a boldogtalan ifjú igen ingerülten -, de hát maga olyan féltékeny az efféle szegény fiúra. Én is nagyon jó szívvel vagyok magához, nem mondom; de hát azért én nem fojtogatom magát mindjárt, vagy fojtogatom, Brown néni, mondja?

A fiú hangja, meg a nézése azt mutatta, hogy megtenné ő bizony, ha lehetne, mégpedig a legelső kínálkozó alkalommal.

- Aztán már az is baj, ha kalitkáról beszélek! - nyöszörgött a Köszörűs. - Mintha az is vétek volna! Hát ide nézzen! Tudja-e, kié ez?

- A gazdádé, lelkem? - kérdezte az öregasszony vigyorogva.

- Az ám! - felelt a Köszörűs, s nagy beburkolt kalitkát emelt az asztalra, kezével meg a fogával bontogatva róla a terítőt. - Ez a mi papagájunk, bizony!

- Carker úr papagája, Rob?

- Nem hallgat el mindjárt, Brownné asszony! - ripakodott rá a meghajszolt Köszörűs. - Mi az isten csudájának kell neveket mondogatni! Ne éljek - mondta a gyerek, két kezével tépve haját kétségbeesésében -, ha ez nem elég ahhoz, hogy ilyen szegény gyerek a végén megbolonduljon!

- Micsoda! Még pimaszkodni mersz velem, te háládatlan fattyú! - kiáltott fel az öregasszony rögtönzött hevességgel.

- Jóságos isten, Brownné asszony! Dehogy, dehogy! - felelt a Köszörűs, könnyekkel a szemében. - Látott már valaki ilyen... istenem, hát én nem ragaszkodok magához?

- Igazán, Rob, szívem? Lelkedre mondod, tubicám? - Ezzel Brownné még egyszer szerető karjaiba ölelte a fiút, és el nem bocsátotta addig, míg nem rúgkapált néhányszor a levegőbe.

- Jaj nekem! - kiáltotta a Köszörűs. - De csak rettenetes dolog is az, amikor az embernek így nekiesnek a szeretetükkel. Jaj, bárcsak ezt az öregasszonyt... Hát mondja csak, hogy szolgál az egészsége Brownné asszony?

- Hej! Egy hete nem jártál nálam! - szólt az öregasszony, szemrehányó tekintettel méregetve a fiút.

- De, uram, teremtőm, hát nem ma egy hete mondtam, hogy ma eljövök. És most itt vagyok. Mit sopánkodik! Szeretném már, ha egy kis esze vóna, Brownné asszony. Egészen belerekedek a sok mentegetődzésbe, a képem meg egészen fényes, annyit fogdosgatja. - Ezzel kabátja ujjával nekiesett az arcának, mintha azt a gyöngéd fényezést akarná letörölni róla.

- Igyál egy kortyot, az majd megnyugtat, Robinom - szólt az öregasszony, miközben megtöltötte a poharat, és odanyújtotta a fiúnak.

- Köszönöm, Brownné asszony - válaszolta a Köszörűs. - Egészségére. Adja isten, hogy még hosszú ideig... satöbbi. - A Köszörűs arcából ítélve, a satöbbi nem jelenthetett különös jókívánalmakat. - És annak az egészségére is ott - tette hozzá Rob a mozdulatlanul ülő Alice-ra tekintve. Robnak úgy tetszett, tekintetét a falra szegezte, valójában pedig Dombey arcát figyelte az ajtóban.

E két köszöntővel Rob fenékig ürítette a poharat és letette az asztalra.

- Nos, nézze csak, Brownné asszony - folytatta aztán a Köszörűs. - Most beszéljünk egy kicsit okosan. Maga ért a madarakhoz, meg, hogy melyik mit ér közöttük, mint ahogy én megtanultam a magam kárára.

- Kárára! - ismételte Brownné.

- Javára, akartam mondani. Csak ne akadna már úgy fönn mindenen, amit egy szegény gyerek mond, Brownné asszony! No tessék, most már egészen kiment a fejembül.

- Azt mondtad, Robby, hogy értek a madarakhoz - segítette ki az öregasszony.

- Igaz! Hát nézze, nekem vigyázni kell erre a papagájra... mivel bizonyos dolgok eladásra kerültek, és egy háztartás feloszlott... és mivel én most nem akarom, hogy nagyon szemet szúrjon, azért szeretném, ha egy hétig legalább maga vigyázna rá, és koszt-kvártélyt adna neki, megteszi, mondja? Ha már annyit jövök ide - morfondírozott a Köszörűs elkeseredett képpel -, akkor már legyen valami okom.

- Valami okod? - rikácsolta az öregasszony.

- Magán kívül, úgy gondolom - felelt a gyáva Rob. - Nem mintha más ok is kellene nekem, Brownné asszony, dehogy, a világért sem. Csak ne kezdené újra, az isten áldja meg!

- Mit törődik ez velem! Mit törődik ez velem! Amikor én úgy törődöm vele! - kiáltott Brown néni, égnek emelve száraz ujjait. - De azért majd vigyázok a madárra.

- Jól vigyázzon ám rá, Brownné asszony - szólt a fejével integetve. - Ha csak annyit is tesz, hogy egyetlenegyszer visszájára simogatja a tollát, hát tudom istenem, valaki még arra is rájönne.

- Hát olyan ravasz ember a gazdád? - kérdezte Brown néni élénken.

- Hogy ravasz-e? - ismételte Rob. - No, de arról inkább ne beszéljünk.

Rob hirtelen elhallgatott és nem mulasztotta el, hogy egy félénk pillantást vessen körül a szobában, aztán újból töltött; és poharát lassan kiürítve, fejét rázta, miközben ujjával a papagáj kalitkájának rácsán játszadozott, hogy másra terelje a szót a veszélyes tárgyról, amelynél éppen kikötöttek.

A vénasszony ravasz tekintettel vizsgálta a fiút; majd székét közelebb húzta mellé, aztán a papagájra nézett, amint aranyozott háza kupolájából lejött a hívására, s így szólt:

- És most hely nélkül vagy, Rob?

- Sose törődjék maga azzal, Brownné asszony - felelt a Köszörűs kurtán.

- Tartáspénzt csak kapsz? - kérdezte ismét Brownné.

- Szép Polly! - kiáltott Rob most a madárra.

A vénasszony pillantása a fiút arra inthette volna, hogy a fülei veszélyben forognak; de Rob most éppen a papagájt vizsgálgatta, és noha élénken elképzelhette, milyen mérgesen pillant rá a vénasszony, testi szemével nem látta mégsem.

- Csodálom, hogy a gazdád nem vitt magával, Rob - szólt az asszony hízelgő hangon, de egyre haragosabb tekintettel.

Rob annyira elmerült a madár csodálásában, meg a kalitka rácsán való hárfázásban, hogy nem is válaszolt.

Az öregasszony ökle egy hajszálnyira állt meg Rob üstökétől, ahogy az asztal fölé hajolt; hangja pedig szinte elfulladt az erőlködéstől, hogy nyájas és rábeszélő lehessen.

- Rob, drága gyermekem.

- No, mi az, Brownné asszony?

- Azt mondtam az előbb, csodálom, hogy a gazdád nem vitt magával, drágám.

- Sose törődjön maga azzal, Brownné asszony.

Brown néni jobb kezével rögtön rácsapott a Köszörűs üstökére, a másikkal meg a torkának esett, és olyan erővel kezdte fojtogatni drága gyermekét, hogy arca egy pillanat alatt egészen elfeketedett.

- Brownné asszony - jajveszékelt a Köszörűs -, engedjen el! Mit csinál, no! Segítség, ifjasszony, hallja! Brow... Brow...!

A fiatal nőt azonban sem a segélykiáltás, sem a tagolatlan sikoltozás nem indította meg, hanem semleges szemlélő módján ült a helyén, míg végre Rob támadójával együtt a sarokba szorulva, kiszabadította magát, és most ott lihegett, és két könyökét oltalmul magához szorította, az öregasszony pedig, szintén zihálva és a dühtől és az elszántságtól topogva, szemmelláthatóan újabb ugrásra gyűjtötte erejét. Ebben a válságos pillanatban szólalt meg Alice, de nem a Köszörűs pártján, mert csak ennyit mondott:

- Jól tetted, anyám. Tépd darabokra!

- Ugyan már, ifjasszony! - bőgött Rob, a Köszörűs. - Hát maga is ellenem fordul? Ugyan mit vétettem én! Minek tépnek engemet darabokra, szeretném tudni? Miért mennek neki egy ilyen szegény gyereknek, aki soha egy ujjal nem nyúlt magukhoz. Aztán még maguk asszonyoknak hívják magukat! - folytatta a megrémített és súlyosan bántalmazott Köszörűs, szaporán törülgetve szemét a kabátja ujjával. - Igazán nagyon meglepődök magukon. Hát hol magukban a női gyöngédség?

- Hálátlan kutya, te! - lihegte Brownné. - Szemtelen, gyalázatos kutya!

- De hát mivel bántottam én meg magát, Brownné asszony? - hebegte a könnyekben fürdő Rob. - Iszen még egy pillanattal ezelőtt csupa szeretet vót hozzám.

- Ilyen kurta válaszokkal és goromba szavakkal fizetni nekem! - toporzékolt az öregasszony. - Nekem! Azért, mert egy kis tereferét akartam kezdeni a gazdájáról, meg a nagyságáról, ez bolondot merészel tenni belőlem! No, hanem én sem állok többé szóba teveled, gyermekem. Most pedig eredj!

- De Brownné asszony - felelte a porig sújtott Köszörűs -, nekem eszem ágába sem jutott, hogy elmenjek. Ne mondjon ilyeneket, Brownné asszony, az isten áldja meg!

- Nem mondok én neked egyáltalán semmit - felelt Brownné, karommá hajlított ujja láttára a Köszörűs felére zsugorodott össze a sarokban. - Nem szólok hozzá egy árva szót sem többé. Hálátlan kutya ez. Nem is akarom látni többé. Hadd menjen csak! Hanem majd a nyakába uszítom én azokat, akik beszélnek helyettem eleget, azokat nem lehet majd lerázni, úgy belecsimpaszkodnak, mint a pióca, és utánaosonnak, mint a róka. Úgy! Tudja ő jól, kikről beszélek. Jól emlékszik még a régi játékaira és gazemberségeire. Ha pedig elfelejtette volna, majd azok eszébe juttatják. Most csak hadd menjen, teljesítse gazdája parancsait, és őrizgesse gazdája titkait; hanem azok mindig ott lesznek a nyomában. Hahaha! Majd másképp bánnak ám vele, mint én, meg te bántunk, Ally leányom, pedig velünk ugyancsak titkolódzó volt. Most pedig hadd menjen, hadd menjen!

Az öregasszony a Köszörűs leírhatatlan rémületére, görbedt, zsugorodott alakjával egyre ott keringett körülötte, körülbelül négy láb átmérőjű körben, míg ezeket a szavakat ismételte állandóan, közben öklét rázta, és csúnyán nyámnyogott.

- No, nézze, Brownné asszony - kezdte Rob, egy kissé előbbre merészkedve a sarokból -, tudom, ha jobban meggondolja a dolgot, nem bántalmaz ilyen szegény gyereket, mint én, nem igaz?

- Ne szólj hozzám! - kiáltotta Brown néni, dühösen járva köreit. - Csak hadd menjen! Menjen csak!

- Brownné asszony - erősködött a meggyötört Köszörűs -, én nem gondoltam igazán... jaj, nagy baj is egy ilyen szegény fiúnak, ha ilyen helyre kerül! Látja, csak vigyázni akartam, Brownné asszony, hogy mit beszélek, mindig vigyázok is minden szavamra, mivel ő mindenkinek az eszén túljár; pedig hát tudhattam volna, hogy nem engedi el a füle mellett, amit mondok, mert én szíves örömest eltereferélek magával akármiről, Brownné asszony - folytatta Rob kétségbeesett arccal -, csak ne bánjon így velem, az istenre kérem! Ó! És maga meg nem volna olyan szíves, hogy egy jó szót szóljon értem, szerencsétlen kölyökért, mondja! - fordult most a Köszörűs a lányhoz, nagy szorultságában.

- Hallod, mit mond, anyám? - szólalt meg a lány szigorú hangján, s fejével türelmetlenül intett. - Próbáld meg vele még egyszer, és ha megint összekaptok, oltsd ki a gyertyáját, végezz vele!

Brown néni, mintha ez a gyöngéd figyelmeztetés nagyon a szívére hatott volna, egyszerre üvöltő sírásra fakadt; majd lassanként elcsendesedve újra karjába kapta a bűnbánó Köszörűst, aki kimondhatatlan gyötrelmet kifejező, igazi áldozathoz méltó arccal viszonozta az ölelést, aztán odaült előbbi helyére, tiszteletre méltó öreg barátnője mellé, s arcán az erőltetett kedvesség ugyancsak hatalmas küzdelmet folytatott egészen ellenkező természetű érzésekkel, eltűrve, hogy az öregasszony karját odafűzte a karjába.

- Aztán hogy van a gazdád, drága szívem? - szólalt meg Brown néni, miközben ilyen barátian ültek egymás mellett és koccintottak.

- Pszt! Ha lenne olyan jó, Brownné asszony, és egy kicsit halkabban beszélne - könyörgött Rob. - Azt hiszem, megvan, köszönöm. Legalábbis úgy gondolom.

- Még nem hagytad el a helyedet, Robby? - kérdezte Brownné kényeztető hangon.

- Hát el nem hagytam éppen, de benne sem vagyok már - dadogott Rob. - Még... még kapom a fizetésemet, Brownné asszony.

- De semmi dolgod, mi, Rob?

- Most semmi különös, Brownné asszony, csak az a kötelességem, hogy nyitva tartsam a szememet - felelt a Köszörűs gyámoltalanul forgatva a szóban forgó szemet.

- Külföldön van, Rob?

- Jaj, az istenért, Brownné asszony, hát nem tud maga egy szegény gyerekkel egyébről beszélni? - kiáltott fel a Köszörűs a kétségbeesés rohamában.

A szenvedélyes Brownné rögtön felugrott a székéről, a megkínzott Köszörűs pedig, visszatartani igyekezve őt, ezt dadogta:

- I...igen, Brownné a...asszony. Külföldön van, azt hiszem. De ő meg mit mereszti úgy a szemét - kérdezte most Alice-ra mutatva, akinek tekintete a fiú háta mögött felbukkanó arcra szegeződött.

- Sohse törődj vele, fiam - szólt az öregasszony, szorosabban fogva a fiút, hogy véletlenül hátra ne fordulhasson. - Az a szokása neki... szokása. De mondd csak, Rob. Láttad a nagyságos asszonyt is, drágám?

- Ó, Brownné asszony! Micsoda nagyságos asszonyt? - felelt Rob, az alázatos könyörgés hangján.

- Miféle nagyságos asszonyt? Hát Dombeynét.

- Azt hiszem, láttam egyszer - válaszolt a Köszörűs.

- Azon az éjszakán, amikor elment, Robby, ugye? - szólt az öregasszony a Köszörűs füléhez hajolva, és élesen figyelt minden rezzenést az arcán. - Tudom, azon az éjszakán láttad.

- No, ha tudja, hogy azon az éjszakán láttam, Brownné asszony, ha olyan jól tudja, akkor igazán nem muszáj harapófogóval húzgálni a szót egy szegény gyerekből.

- Aztán hová mentek aznap este, Rob? Rögtön elutaztak? Hogy mentek el? Hol láttad őt? Nevetett? Vagy sírt? Mondj el mindent, amit tudsz - kiáltotta a vén boszorkány, még szorosabban fogva a fiút, és megcirógatta a karjába fűzött kezet, de közben élesen figyelte arcának minden vonását kivörösödött szemével. - Gyerünk! Kezdd! Mondj el mindent, elejétől végig! Ugyan, Rob fiam! Hát te meg én ne tudnánk titkot tartani, mi? Megőriztük mi azelőtt is, ugye? Hát mondd csak, hova mentek először?

A nyomorult Köszörűs nagyot nyelt és hallgatott.

- Hát néma vagy, hé! - rivallt rá az öregasszony mérgesen.

- Szentséges isten! Dehogy, Brownné asszony, dehogy! Maga azt várja egy szegény fiútól, hogy olyan legyen, mint a villám. Bárcsak villám lennék - mormogta az elkeseredett gyerek - majd lecsapnék én valakibe, és elintézném a dolgát!

- Mit dörmögsz? - kérdezte az öregasszony vigyorogva.

- Csak magára mondtam áldást - felelt az álnok Rob, a poharában keresve vigasztalást. - Hová mentek először, azt kérdezte? Mármint azok ketten, úgy gondolja?

- Úgy! - kiáltotta az öregasszony izgatottan. - Azok ketten!

- Hát... nem mentek azok sehová sem, má minthogy együtt, úgy értem.

Az öregasszony úgy nézett rá, mintha erős ingert érezne, hogy újból üstökön és torkon ragadja, de a fiú arcán olyan konok titokzatosság mutatkozott, ami mégis visszatartotta.

- Az volt az ügyes a dologban - folytatta a fiú, mintegy akarata ellenére -, hogy senki sem látta amikor elmentek, és nem tudta volna megmondani, hogy mentek el. Külön-külön mentek azok, ahogy mondom, Brownné asszony.

- Úgy, úgy! Hogy egy helyen aztán találkozzanak, ugye? - kuncogott az öregasszony, miután egy pillanatig csendben és élesen vizsgálta a fiú arcát.

- Hiszen ha nem akartak volna összetalálkozni, akkor éppen otthon is maradhattak vóna, nem, Brownné asszony? - válaszolta a kedvetlen Köszörűs.

- Jól van, Rob, és aztán? - kérdezte az öregasszony, még szorosabban fűzte magához a fiú karját, mintha lázas mohóságában attól félt volna, hogy elillan.

- Jaj, hát nem eleget beszéltünk már, Brownné asszony? - kérdezte a Köszörűs, akit részint az elszenvedett bántalom, részint az ital és a kínpadra-feszítettség érzése olyan sírós hangulatba kevert, hogy majd minden válaszával hol az egyik, hol a másik szemének esett a kabátja ujjával, miközben hiábavaló módon nyöszörgött és tiltakozott. - Hogy nevetett-e a nagyságos asszony azon az estén? Azt kérdezte, hogy nevetett-e?

- Vagy hogy sírt-e? - tette hozzá az öregasszony bólintva.

- Se nem sírt, se nem nevetett - felelt a Köszörűs. - Olyan szilárd volt az, amikor ő, meg én... jaj, már látom, hogy ezt is ki akarja húzni belőlem, Brownné asszony! Hanem ünnepélyesen esküdjön meg rá, hogy senkinek el nem mondja, amit hallott.

Ezt Brownné asszony nagyon készségesen meg is cselekedte, egyrészt, mivel természeténél fogva született jezsuita volt, másrészt, mivel a hallottakkal amúgy sem volt más célja, mint az, hogy az elrejtőzött látogató saját fülével hallja.

- A nagyságos asszony, amikor együtt lementünk Southamptomba, olyan nyugodt vót, akár egy föstött kép. Reggel szakasztott olyan vót megint. Aztán, amikor még napkelte előtt elment a hajóval... én meg úgy tettem, mintha inasa volnék, és csak néztem, rendben van-e minden... hát még akkor is csak olyan vót, mint előbb. Nos, meg van-e elégedve, Brownné asszony?

- Nem még, Rob. Még nem - felelt Brown néni határozottan.

- Jaj, ilyen asszonyt se láttam még soha! - siránkozott a boldogtalan Rob, gyámoltalan panaszban törve ki. - Ugyan mit akar tudni még, Brownné asszony.

- Hát a gazdáddal mi lett? Hová ment? - kérdezte az öregasszony, de még mindig szorosan tartotta a fiú karját, s merően arcába nézett keselyű szemével.

- Lelkemre mondom, nem tudom, Brownné asszony - felelte Rob. - Igaz lelkemre nem tudom, mit csinált, hová ment... sem egyebet nem tudok róla. Csak annyit tudok, hogy amikor elváltunk, utolsó intésül azt mondta, vigyázzak a nyelvemre. Aztán én csak azt mondom magának, mint jó barátnak, hogy előbb, mintsem csak egy szót is elárul abból, amiket itt mondok, inkább lője főbe magát, vagy gyújtsa magára a házat, mert nincs az a rettenetes dolog, amit az én gazdám meg ne tudna tenni, csak azért, hogy bosszút álljon. Mert maga félig sem ismeri úgy, mint én, Brownné asszony. Én mondom magának, hogy felőle az ember sohasem lehet biztonságban.

- Hát nem megesküdtem, hogy nem mondom el senkinek? - szólt az öregasszony.

- No jó, remélem is, Brownné asszony - felelt a Köszörűs, némileg kételkedve, és hangjában fenyegetés lappangott. - A maga érdekében éppúgy, mint az enyémben.

Míg ezt a baráti tanácsot adta az öregasszonynak, erősen ránézett, és nyomatékkal minden szavára rábólintott; de kellemetlennek látván közvetlen közelében azt a sárga arcot, állandó, furcsa mozgásával, meg azt a fagyos, hideg tekintetű keselyűszemet, lesütötte szemét és fészkelődve ült a széken, mintha annak a sötét kijelentésnek elmondására próbálná magát előkészíteni, hogy semmiféle kérdésére nem felel többet, egy szóval sem. A vénasszony pedig még mindig szorongatta a fiút, majd lopva felemelte mutatóujját, mintha figyelmeztetni akarná az elrejtőzött hallgatót, hogy különös figyelmet fordítson arra, ami most következik.

- Rob - szólalt meg aztán legszívhezszólóbb hangján.

- Teremtő isten! Brownné asszony! Mi van megint? - fohászkodott neki a kétségbeesett Köszörűs.

- Rob! Milyen helyet jelölt meg a gazdád meg a nagyságos asszony a találkozásra?

Rob izgett-mozgott, fölnézett, lenézett, hüvelykujját rágta, majd megtörülte a mellényén, és végül a szeme sarkából tekintve fel kínzójára, így szólt:

- Hát honnan az isten csudájából tudnám én azt, Brownné asszony?

A vénasszony ismét feltartotta az ujját, mint az előbb és folytatta:

- Gyerünk, fiam, gyerünk! Engem nem lehet csak úgy, a fele útra elvezetni, aztán otthagyni faképnél. Tudni akarom! - és várta a választ.

Rob megsemmisült csönd után, hirtelen kitört: - Hogyan tudnám én azokat az idegen neveket kimondani, Brownné asszony! Micsoda értelmetlen asszony is maga, hallja!

- De csak megfigyelted, mások hogyan mondják, Rob - mondta az asszony határozottan -, és emlékszel, milyenformán hangzott. No, ki vele!

- Sose hallottam én!

- Akkor hát - vágta vissza a vénasszony nagy gyorsasággal -, láttad leírva, és ki tudod betűzni bizonyosan.

Rob nevetés és sírás között ingerült felkiáltással - mert bizonyos csodálatot érzett Brown néni ravaszsága iránt, hiába gyötörte -, némi habozó kutatás után egy kis darab krétát húzott elő a zsebéből. Az asszony szeme valósággal lángot vetett, amint a krétát meglátta a fiú ujjai között, és gyorsan letisztítva az asztal sarkát, hogy odaírhassa a szót, még egyszer jelet adott a hallgatódzónak reszkető kezével.

- Hanem most már előre is megmondom magának, Brownné asszony, semmi értelme, hogy tőlem még többet kérdezzen. Több kérdésre nem felelek; nem tudok felelni. Mennyi idő múlva fognak találkozni, vagy melyiknek a terve volt az, hogy külön-külön menjenek el, azt éppúgy nem tudom, mint maga. Ha elmondom, hogy ezt a szót, hogy találtam ki, elhiheti. Elmondjam, Brownné asszony?

- Mondd, fiam!

- Hát jól van, Brownné asszony. Úgy volt, hogy... hanem aztán többet nem kérdezget ám, tudja? - szólt Rob, az öregasszonyra vetve egyre álmosabb és kedvetlenebb tekintetét.

- Egy árva szót sem, fiam.

- Nos, hát így volt. Mikor egy bizonyos valaki otthagyta a nagyságos asszonyt velem, a kezébe adott neki egy darab papirost, útbaigazítással rajta, arra az esetre, mondta, ha a nagyságos asszony el találná felejteni. De a nagysága nem félhetett attól, hogy elfelejti, mert amint az a valaki hátat fordított, rögtön összetépte a papirost. Mikor aztán én föltettem a kocsilépcsőt, az egyik összetépett papírdarabot lesöpröm onnan, a többit, azt hiszem, az ablakon át szórhatta ki, mert nem volt ott azonkívül egyetlenegy sem, pedig kerestem. Azon a darabon egyetlenegy szó volt, ez a szó ni, ha mindenáron tudni akarja. Hanem emlékezzen rá. Megesküdött, Brownné asszony!

Brownné azt mondta, hogy tudja. Rob aztán, mivel már több mondanivalója nem volt, lassan és nagy vesződséggel írni kezdett a krétával az asztalon.

- "D" - olvasta az öregasszony fennhangon, amikor az első betű elkészült.

- Nem fogja be mindjárt a száját, Brownné asszony! - kiáltott a fiú, kezével befedve az írást, és türelmetlenül fordulva az öregasszony felé. - Nem engedem, hogy hangosan olvassa, maradjon csendben, jó?

- Akkor írj nagyobb betűt, fiam - felelt amaz, a titkos jelet ismételve; - mert az én szemem nem valami jó, még a nyomtatott betűre sem.

Rob valamit dörmögött magában, aztán kedvetlenül visszatérve munkájához, továbbrótta a betűket. Amint fejét lehajtotta, az, akiért vallatása történt, kiosont az ajtó mögül, majdnem egy lépésnyire válla mögé állt, és mohó figyelemmel nézte keze nyomát az asztalon. A szemközt álló székből Alice is feszülten nézte, amint a betűket formálta, és minden egyes betűt elismételt néma ajkmozgással. Minden betű után egymásra néztek Dombeyval, mintha mindegyik azt akarta volna, hogy a másik is megerősítse, amit látott: és mind a ketten ezt betűzték ki: D. I. J. O. N.

- Így ni! - szólt a Köszörűs, s hirtelen megnedvesítette tenyerét, hogy a szót minél hamarább eltüntesse, sőt, nem elégedett meg azzal, hogy csak úgy, egyszerűen letörölte, hanem addig dörzsölte, simította a helyét, míg a kréta nyoma is el nem tűnt onnan.

- No, remélem, most már meg van elégedve, Brownné asszony? - kérdezte aztán.

Az öregasszony elégedettsége jeléül elengedte a fiú karját, és vállára veregetett; a Köszörűs pedig, akit a megaláztatás, a keresztkérdések izgalma meg az ital egyaránt megviselt, összefont két karját az asztalra rakta, ráhajtotta fejét, és menten elaludt.

Az öregasszony megvárta, míg a fiú mélyen alszik, sőt horkol, csak akkor fordult az ajtó felé, ahol Dombey állt rejtekében, és intett neki, hogy jöjjön ki, s aztán a szobán keresztül távozzon. De még akkor is ott kóválygott Rob felett, készen arra, hogy befogja a szemét, ha szükséges, vagy lenyomja a fejét, ha addig találna ébredni, míg azok a titkos léptek áthaladnak a szobán. De, noha élesen figyelte az alvót, nem kevésbé éberen követte szeme a másikat is, és mikor a kezében minden óvatossága ellenére is megcsendült az aranyak zenéje, az öregasszony szeme oly fényes és mohó volt, mint egy hollóé.

Alice sötét pillantása az ajtóig követte a férfit; jól megfigyelte, milyen sápadt, és siető léptei mennyire azt mutatják, hogy a legcsekélyebb késedelem is elviselhetetlen immár a számára, és ég a vágytól, hogy rögtön rohanjon és cselekedjék. Amint az ajtó bezárult mögötte, a lány anyjára nézett. Az öregasszony ekkor odabicegett hozzá, kinyitotta kezét, hogy megmutassa, mi van benne, és míg féltékenyen és fukarul szorosan összecsukta ismét, ezt mormolta:

- Mit fog most tenni, Ally?

- Szörnyűt!

- Gyilkolni fog?

- Valósággal őrült a sebzett büszkeségtől; lehet, hogy gyilkolni fog.

Alice tekintete fényesebb volt az anyjáénál is, és a benne égő tűz még vadabb; de arca színtelen volt, egészen az ajkáig színtelen.

Többet nem szóltak, ahogy ott ültek, egymástól külön-külön. Az anya a pénzével foglalatoskodott, lánya meg a gondolataival; de a tekintete mind a kettőnek tüzelt a gyengén megvilágított szoba félhomályában. Rab horkolva aludt.

Csak a mellőzött papagáj tevékenykedett lázasan. Hol kalitkája drótjait csavargatta és tépte horgas csőrével, dómjának tetejéig kúszva, hosszában, mint a légy, hol fejjel lefelé ereszkedett megint, rázta, harapta, zörgette a vékony rácsokat, mintha érezte volna a gazdájára váró veszélyt, és utat szeretett volna törni magának, hogy odarepüljön hozzá és figyelmeztesse.

ÖTVENHARMADIK FEJEZET
Újabb értesülések

Az áruló legközelebbi vérrokonaira - megtagadott bátyjára és húgára - talán még jobban rásúlyosodott vétke, mint akár súlyosan megbántott főnökére. A vizsgálódó és kínzó világ azt az egy jót cselekedte Dombey úrral legalább, hogy üldözésre és megtorlásra ajzotta fel erejét. Felszította szenvedélyét, megsebezte büszkeségét és életének ezt a vezérindulatát új alakba öntve, olyan fontosságra emelte haragját, hogy lassanként egész lénye ebben oldódott föl. Természetének makacssága és hajthatatlansága, kemény és áthatolhatatlan mivolta, egész komorsága és mogorvasága, személye fontosságába vetett minden túlzott elképzelése, és minden hajlandósága, hogy óriási sértésnek tekintse a legkisebb jelet is, ami az ő fontosságának el nem ismerésére vallott - most mind ebbe az irányba tartott, mint számos együvé torkolló folyó, és vitte őt, mint az áradat. A legféktelenebb szenvedélyű, legdühödtebben erőszakos ember is szelídebb ellenségnek bizonyult volna, mint a komor Dombey, mikor idáig hajtották az események. Egy vadállatot könnyebb lett volna eltéríteni útjából, vagy megszelídíteni, mint ezt a megfontolt úriembert, akinek egyetlen ránc sem húzódott keményített nyakravalóján.

Szándékának hevessége úgyszólván helyettesítette cselekvését is. Míg az áruló rejtekhelyéről nem értesült, ilyen módon terelte el gondolatait szerencsétlenségéről. Azonban álnok kegyencének két testvére nem találhatott ilyen megkönnyebbülést; történetükben minden, a múlt és a jelen egyaránt, arra szolgált nekik, hogy testvérük bűnösségének tudata számukra még súlyosabb jelentőségűvé váljék.

Harriet szomorúan gondolhatta néha; ha vele marad, barátjaként és társaként, fivére talán elkerüli ezt a bűnt. Önvád azonban nem lopódzott gondolatai közé: tudta, hogy helyesen cselekedett és kötelességét teljesítette; bár ez mit sem emelte tettének értékét, vagy önbecsülését.

Hajdan megtévelyedett és bűnbánó bátyja azonban gyakran gondolt Harriet választására, és ilyenkor olyan éles, vádoló erejű fájdalommal hasított a szívébe, hogy alig bírta elviselni. Azonban a megtorlásnak árnya sem bukkant fel a lelkében, ha kegyetlen öccsére gondolt. Csupán magát vádolta ismét, és érdemtelen mivoltán kesergett lelke mélyén; vagy pedig a romlás járt az eszében, és vigasztalást, de önvádat is érzett, hogy nincs egyedül; más nem is foglalkoztatta öccse tettének felfedezése után.

Ugyanazon a napon, amelynek estéjén az előbbi fejezet eseményei zajlottak, és a világ a legnagyobb buzgósággal tárgyalta még Dombey feleségének szökését; a szoba ablakát, amelynél a két testvér éppen korai reggelijénél ült, egyszerre nem várt látogató alakja sötétítette el: Perch, a hivatalszolga tartott az utcai kis ajtó felé.

- Igyekeztem jó korán ideugrani a Balls Pondból - szólalt meg Perch, s bizalmasan benézett a szobaajtón, megállva még a gyékényen, hogy nagy gondosan megtörölje a cipőjét, bár szikrányi sár sem volt rajta -, a tegnap este kapott utasítás szerint. Az pedig úgy szólt, hogy el ne mulasszam ezt a levelet elhozni Carker úrnak, mielőtt reggel elindulna hazulról. Már jó félórával ezelőtt itt lettem volna - fűzte hozzá Perch úr alázatosan -, csak Perchné asszony egészségi állapota miatt késtem, mert igazán mondom, az éjjel öt ízben is azt hittem, hogy vége van.

- Olyan beteg a felesége? - kérdezte Harriet.

- Hát tetszik tudni - szólt Perch, de előbb visszafordult, hogy gondosan becsukja maga mögött az ajtót -, túlontúl szívére veszi, ami a cégnél történt, kisasszony kérem. Az idegei olyan gyöngék, tetszik tudni, és egy-kettőre összeroppannak. Ámbátor az is igaz, bizony, hogy ami nálunk történt, megviselhetné a legerősebb idegeket is. A kisasszony maga is nagyon érzi, úgy hiszem.

Harriet sóhajtást fojtott el, aztán a bátyjára pillantott.

- Bizony, szerény helyzetemben én is ugyancsak érzem - folytatta Perch úr, fejét rázva -, mégpedig annyira, hogy el nem tudtam volna képzelni előre, hogy kibírom, ha nem lennék kénytelen most elviselni. Majdnem úgy hat rám, mintha ittam volna. Szórul szóra úgy érzem minden reggel, mintha az éjjel a kelleténél többet bevettem volna.

Perch úr külseje teljesen igazolta is szavait. Valami lázas bágyadtság ült egész külsején, ami kétségtelenül a sűrűn felhajtott kupicákkal volt kapcsolatban; Perch úr ugyanis naponta többször kapta magát azon, hogy egy kocsmai ivóban vendégelik és vallatják.

- Ezért igazán meg tudom ítélni - folytatta Perch úr, fejét rázva megint és ezüstös, lágy hangon fuvolázva -, mit érezhettek azok, akik hozzá még olyan különös helyet foglalnak el ebben a szomorú históriában.

Perch úr most valami bizalmas megnyilatkozásra várakozott, de mivel nem nyerte el, köhögni kezdett tenyere mögött. Miután azonban ez sem vezetett eredményre, a kalapja mögött kezdett köhécselni, aztán, amint ezzel sem jutott többre, letette kalapját a padlóra, és a levél után kezdett kutatni kabátja zsebében.

- Ha jól emlékszem, nem várnak rá választ - jegyezte meg Perch úr nyájas mosollyal -, de azért jó lesz, ha mindjárt átfutja, uram.

John Carker feltépte a borítékot, amelyen Dombey úr pecsétje volt, és amikor az igen rövidre fogott levelet átfutotta, így felelt:

- Nem. Nem várnak választ.

- Akkor hát minden jót kívánok, kisasszony - szólt Perch, egyet lépve az ajtó felé -, és igazán remélem, hogy nem tetszik majd átengedni magát nagyon a bánatnak, amiatt a kínos história miatt. Az újságok - folytatta Perch úr, visszalépve kettőt, és titokzatosabb suttogással fordulva egyszerre mind a kettőjükhöz -, mohóbban kapnak a híreken, mint gondolni tetszenék. Az egyik vasárnapi lap embere kék kabátban és fehér kalapban, aki előzőleg már pénzzel is meg akart vesztegetni, azt hiszem, mondanom sem kell, milyen eredménnyel, tegnap este megint ott ácsorgott az udvaron, még húsz perccel nyolc után is. Magam láttam, amint a kulcslyukon át bekukucskálni próbált, de hát az szabadalmazott készítmény, s így, teljesen átláthatatlan. Egy másik meg, katonakabátban, egész istenáldotta nap ott ül a Koronás Főhöz címzett kocsmában. A múlt héten aztán véletlenül elejtettem ott valami kis megjegyzést, hát kérem, a következő vasárnap nem benne volt már az újságban, méghozzá alaposan kikerekítették!

Perch úr a kabátja zsebébe nyúlt, mintha a cikket akarná előhúzni, de mivel semmi biztatást nem kapott, előrántotta prémes kesztyűjét, fölvette a kalapját és elbúcsúzott; és még a delet sem ütötte el, Perch úr már több ízben elmondta hallgatóságának a Koronás Főhöz címzett kocsmában és máshol, hogy Carker kisasszony, zokogásban törve ki, hogy ragadta meg az ő kezét mondván: "Ó, drága, drága Perch! Az egyetlen vigasz, ami még számomra megmaradt, hogy magát láthatom!" - és John Carker úr hogyan mennydörögte félelmes hangon: "Perch! Megtagadom azt az embert! Senki se emlegesse előttem többé, mint testvéremet!"

- Édes John - szólalt meg Harriet, amikor egyedül maradtak, és néhány percig egyikük sem szólt egy szót sem -, látom, rossz hírek vannak a levélben!

- Rosszak, de nem váratlanok; a levél íróját tegnap láttam.

- A levél íróját?

- Dombey urat. Tegnap kétszer átment a szobán, míg ott voltam. Előbb sikerült elkerülnöm, de természetesen nem remélhettem, hogy többször is megtehetem. Tudom, hogy a jelenlétemet valósággal kihívásnak tekintette; már magam is úgy éreztem.

- Nem mondta?

- Nem, semmit sem szólt. De láttam, amint a tekintete egy pillanatra megpihen rajtam, és már akkor elkészültem arra, ami következni fog - s következett is. Elbocsátottak.

Harriet azon igyekezett, hogy ne árulja el megdöbbenését, és olyan reménykedően nézett bátyjára; de a hír lesújtotta, többféle okból is.

- "Azt hiszem, nem kell magyaráznom Önnek - olvasta Carker a levélből -, miért lenne az Ön neve ezentúl gyűlöletes hangzású előttem, ha még olyan távoli kapcsolatban is van az enyémmel; és miért lenne számomra elviselhetetlen, hogy naponta lássam Önt. Így tehát kénytelen vagyok tudomására hozni, hogy köztünk a mai nappal minden kapcsolatot megszűntnek tekintek, és arra kérni Önt, hogy semmiféle érintkezést velem, vagy cégemmel meg se kíséreljen." Mellékelve van a levélhez a nagylelkűen hosszúra szabott felmondási időnek megfelelő összeg; ez itt hát az elbocsátásom. És isten a tudója, Harriet, ha elgondolom, még enyhe és méltányos elbánásban részesültem.

- Ha enyhe és méltányos, hogy másnak a vétkéért téged büntessenek - felelt Harriet -, akkor igazad van.

- Baljóslatú család voltunk mi az ő számára - mondta John. - Megvan minden oka rá, hogy nevünk hallatára is megborzongjon, és azt higgye, átkozott és gonosz a vérünk is. Csaknem magam is ezt hinném, Harriet, ha terád nem gondolnék.

- Édes bátyám, ne beszélj ilyeneket. Ha különös okod van arra, hogy szeress, mint mondod és hiszed... noha én azt hiszem, nincs!... akkor kímélj meg attól, hogy ilyen vad, képtelen dolgokat kelljen hallanom!

Bátyja eltakarta arcát két kezével, de engedte, hogy húga, melléje lépve egyik kezét kezébe vonja.

- Annyi év után szomorú a hivatalodtól való megválás, tudom - szólt Harriet -, az oka pedig mindkettőnkre nézve rettenetes. Élnünk kell, és körül kell néznünk, hogy az életünk fenntartásához szükségeseket megkeressük. Így van. Meg fogjuk tenni; igazán nem kell kétségbe esnünk. Küzdenünk kell és együtt küzdünk, de ez nem szégyenünk, hanem büszkeségünk, John.

Miközben megcsókolta bátyját, és arra kérte, hogy ne csüggedjen el, ajkán mosoly játszadozott.

- Ó, drága húgom! Nemes elszántságod ide láncolt egy tönkrejutott emberhez! Nevén szennyfolt éktelenkedik; akinek egyetlen barátja sincs, és elűzte a tieidet is!

- John! - kiáltott Harriet, kezét gyorsan bátyja ajkára téve. - Rám való tekintettel! És hosszú, együtt töltött éveink emlékére kérlek!

Carker elhallgatott.

- Most pedig hadd mondjam el neked, drágám - folytatta Harriet, bátyja mellé ülve -, hogy az elbocsátást én is éppen úgy vártam, mint te magad; és amikor erre gondoltam, ettől féltem és készültem rá, elhatároztam, ha csakugyan megtörténnék, akkor megmondom neked, hogy eddig eltitkoltam előled valamit, mégpedig azt, hogy egy jó barátunk van.

- És hogy hívják jó barátunkat? - kérdezte John szomorú mosollyal.

- Igazán nem is tudom; de egyszer nagyon komolyan biztosított, hogy igaz barátunk és szeretne segítségünkre lenni. Én pedig a mai napig hiszem, amit mondott.

- Harriet! - kiáltott bátyja elámulva. - De hát hol lakik?

- Azt sem tudom. Ő viszont mindkettőnket ismer, tudja a történetünket... a mi egész kis történetünket, John. Ezért titkoltam el a létezését előled, méghozzá az ő kérésére, mert megzavart volna, hogy ő mindenről tud.

- Hát itt... itt járt nálunk, Harriet?

- Itt, ebben a szobában. Egyszer.

- Miféle ember?

- Nem fiatal. "Deres fejű", mint magáról mondja, "aki egyre erősebben őszül". Hanem, hogy nagylelkű, őszinte és jó, abban bizonyos vagyok.

- És csak egyszer láttad, Harriet?

- Ebben a szobában csak egyszer - felelt Harriet, s az arcán halvány pirosság futott át. - Hanem, amikor itt járt, arra kért, engedjem meg, hogy hetenként egyszer láthasson, annak jeléül, hogy jól vagyunk, és tovább sincs semmire szükségünk, amit megtehetne értünk. Én ugyanis megmondtam neki, amikor felajánlotta, hogy mindenben, amiben lehet, szolgálatunkra áll... mivel ez volt látogatásának célja... hogy nincs szükségünk semmire sem.

- És így hetenként egyszer...

- Hetenként egyszer, mindig ugyanazon a napon, ugyanabban az órában elmegy a ház előtt; mindig gyalog, ugyanabban az irányban... London felé; és sohasem áll meg hosszabb időre, mint hogy éppen meghajoljon, és vidáman integessen ide a kezével, nyájas gyámapa módján. Így ígérte, amikor e furcsa találkozásokat javasolta, és meg is tartotta; mégpedig olyan híven és szeretetre méltóan, hogy, még ha a dolog kezdetén éreztem volna is valamilyen nyugtalanságot (habár azt hiszem, nem is éreztem, mert egész lénye olyan becsületes és egyenes), az is eltűnt csakhamar s csak örömöm maradt, ha arra a napra gondoltam, vajon elmaradása nincs-e valami módon összefüggésben a történtekkel?

- Hogyan? - kérdezte Carker.

- Magam sem tudom. Csak töprengtem ezen az összefüggésen; de elképzelni sem próbáltam még, mi lehet. Bizonyos vagyok benne, hogy visszatér. És akkor, drága John, hadd mondjam el neki, hogy te is tudsz róla végre, és hadd hozzalak össze benneteket. Bizonyára új megélhetési forráshoz akar segíteni bennünket. Arra kért akkoriban, engedjem meg, hogy életemet simábbá tehesse, a tiéddel együtt; én pedig megígértem neki, ha valaha barátra lenne szükségünk, hozzáfordulok. És akkor a neve nem lesz titok többé.

- Harriet - szólt Carker, aki feszült figyelemmel hallgatta húga szavait -, írd le azt az urat nekem. Hiszen bizonyára nekem is ismernem kell azt a valakit, aki olyan jól ismer engem.

Húga erre leírta, amilyen élénken csak tudta, a látogató vonásait, alakját, ruházatát; de Carker, vagy, mert még nem ismerte az illetőt, vagy mert a leírásba csúszhatott valami hiba, vagy pedig azért, mert révetegen járt le s fel, és figyelme nagyon is elkalandozott, nem tudta maga elé állítani senkinek a képét abból, amit a húga leírt.

Mindazáltal abban megegyeztek, ha a leírás eredetije legközelebb megjelenik, Carker is megismerkedik vele. Harriet ezután valamelyest könnyebb szívvel fogott a házimunkába; az őszbe csavarodott hajú ember pedig, aki az imént még a Dombey cég írnoka volt, a szokatlan szabadság első napját arra szánta, hogy kissé elbíbelődjék a kertben.

Késő este volt már, és Carker éppen felolvasott varrogató húgának, amikor kopogás szakította félbe. A megfoghatatlan aggodalmak és szorongásnak ebben a légkörében, amely szökevény testvérükkel kapcsolatban fenyegetően körülvette őket, a kopogás náluk szokatlan zaja csaknem félelmetesen hatott. Carker odament az utcaajtóhoz, miközben húga félénken hallgatódzott. Valaki szólt künn Carkerhez, ez meg észrevehetően meglepődve válaszolt; néhány perc múlva együtt léptek be a szobába.

- Harriet - szólalt meg most Carker halk hangon, késői látogatójukat bevezetve - ez itt Morfin úr... Jamesszel egyideje van a Dombey cégnél.

Húga úgy hőkölt vissza, mintha kísértet lépett volna be. Mert a küszöbön az ismeretlen jó barát állt, szürkülő sötét hajával, piros arcával, széles, tiszta homlokával, dióbarna szemével, akinek titkát olyan sokáig megőrizte.

- John! - suttogta Harriet elakadó lélegzettel. - Ő az, akiről ma beszéltem!

- Ő! - szólt a látogató, beljebb lépve, mert az előbb egy pillanatra megállt a küszöbön. - Nagy megkönnyebbüléssel hallja ezt, Harriet kisasszony, mert idejövet mindenféle utakon-módokon törte a fejét, hogyan magyarázza ki magát, és nem talált megfelelő megoldást. John úr, én ugyanis nem vagyok itt egészen idegen. Ön az előbb igen meglepődött, amikor megpillantott. És úgy látom, meglepetése azóta növekedett. Valóban! Meglepetésén az adott körülmények között nem is csodálkozom. Ha nem volnánk a szokásainknak annyira rabjai, félannyi okunk sem volna, hogy annyiszor meglepődjünk.

A vendég közben a már ismerős meleg tisztelettel üdvözölte Harrietet; aztán leült, közel hozzá, kesztyűjét lehúzta, és az asztalra tett kalapjába dobta.

- Semmi meglepő nincs abban, John úr - folytatta -, ha az a kívánságom támadt, hogy a húgát megismerjem; sem abban, hogy kívánságaimat a magam módján elégítettem ki. Ami pedig látogatásaim szabályszerűségét illeti (Harriet kisasszony bizonyára említette önnek), hát abban szintén semmi rendkívüli nincsen. Egy-kettőre szokásommá vált a dolog; mi pedig mindnyájan a szokás rabjai vagyunk... a szokás rabjai!

Ezzel két kezét zsebre téve, és székében hátradőlve, úgy nézett a két testvérre, mintha igen érdekes volna számára, hogy most együtt látja őket, aztán az elmélkedés különös, szinte ingerült hangján folytatta:

- Ugyancsak a megszokás keményít meg közülünk némelyeket, akik pedig jobbra is képesek volnának, valóságos luciferi gőgben és makacsságban... másokat a gazságba rögzít és merít... még többet a közönyösségbe... s napról napra kérgesebbekké formál bennünket, a szeszélyes anyag szerint, amelyből gyúrva vagyunk, míg végre valóságos kőszobrokká válunk, és minden tapasztalattal és meggyőződéssel szemben szoborszerűen érzéketlenek leszünk. Ennek a megszokásnak erejét láthatja rajtam is, John. Sokkal több esztendőn át, mintsem számokban szükséges lenne kifejeznem, mindig megvolt szerény és jól körülhatárolt hatásköröm a Dombey cég ügyeinek intézésében; közben pedig láttam, hogy az öccse (aki azóta rongyembernek bizonyult, kedves húga talán megbocsát nekem, hogy említem), mint terjeszti ki befolyását egyre jobban és jobban, míg végre az egész cég, tulajdonosával együtt, játékszerré vált kezében; és láttam önt is, amint napról napra ott dolgozott sötét íróasztalánál, örült, ha nem zavarták, csakúgy, mint én megelégedtem, ha kötelességeimnek körén belül békén hagytak, és magam is hagyhattam, hadd menjen minden a maga útján zavartalanul, mint egy nagy gépezet - mindent úgy vettem, ahogy van és úgy véltem, minden úgy van jól, ahogy van. A szerda estéim szabályszerűen eljöttek, a vonósnégyes-játékaink annak rendje-módja szerint lezajlottak, gordonkám kitűnően szólt, és semmi nagyobb zökkenő nem zavarta az én világomat.

- Mondhatom azonban, uram - vetette közbe John -, hogy mindvégig nem akadt a cégnél senki, akit jobban szerettek és tiszteltek volna, mint önt.

- Eh, megengedem, hogy elég jó természetű és összeférhető ember vagyok... de hát ez is csak szokás. Ez megfelelt a cégvezető úrnak: megfelelt annak az embernek is, akit ő vezetett, és mindenekfölött nekem. Elvégeztem, amit tennivalóul kijelöltek számomra; egyiküknek sem udvaroltam, és örültem, hogy olyan helyen lehetek, ahol ezt nem is kívánják. És így éltem volna életemet mind mostanáig, ha szobámnak történetesen vékony fala nincsen. Megmondhatja a húgának, hogy a szobámat a cégvezetőtől csupán vékony deszkafal választotta el.

- A két szomszédos szoba eredetileg egy szoba lehetett, és úgy választották el egymástól, ahogy Morfin úr mondja - szólt Carker; aztán a folytatást várva, ismét a vendégére nézett.

- Sokszor fütyültem, daloltam, végigmentem Beethoven B-dúr szonátáján, csakhogy észrevétessem a cégvezetővel, hogy ott vagyok hallótávolságban, de ügyet sem vetett rám. Elég ritkán történt viszont, hogy magántermészetű beszélgetéseket hallottam volna. De ha így adódott, ki kellett mennem a szobából, hogy ne halljam. Egy alkalommal akkor mentem ki, John, amikor két testvér között folyt le egy beszélgetés, kezdetén a fiatal Walter Gay is részt vett. De mielőtt kiértem volna a szobából, a beszélgetés egy részét akaratom ellenére is végig kellett hallgatnom. Talán eléggé emlékszik rá, hogy elmondhassa a húgának, milyen természetű beszélgetés volt.

- Az a beszélgetés, Harriet - szólt a bátyja halkan -, a múltra vonatkozott, meg a mi kettőnk állására a cégnél.

- A történet maga nem volt új előttem, mégis új színben mutatkozott meg. És ez egyszerre megingatott abban a szokásomban... a világ kilenctizedrészének szokásában... hogy azt higgyem, minden jól van körülöttem, mivel hozzászoktam, és arra indított, hogy emlékembe idézzem a két testvér történetét, és elgondolkodjam rajta. Azt hiszem, akkor történt meg életemben először, hogy a gondolataim ilyenfajta utakon jártak... milyen más színben is tűnnek fel előttünk a jól ismert és egészen természetesnek látott dolgok, amikor egyszerre abból a távlatból kezdjük nézni, ahová előbb-utóbb el kell jutnunk mindnyájunknak! Nos, az után a reggel után az én béketűrésem is véget ért, mint mondani szokás; és önelégült nyájasságom is alábbhagyott.

Néhány percig némán ült és ujjaival az asztalon dobolt; majd sietve folytatta, mintha fontosnak tartaná, hogy minél előbb befejezhesse vallomását.

- Mielőtt tudtam volna, mit teszek, vagy tehetek-e egyáltalán valamit, a két testvér között második beszélgetésre került sor; szóba hozták húgukat is. Nem éreztem lelkifurdalást amiatt, hogy e párbeszéd töredékei, eltévedt szavai áthallatszottak szobámba. Úgy éreztem, jogom van ezekhez a szavakhoz. Ezután eljöttem ide, hogy húgát lássam. Az első alkalommal, amikor megláttam a kapuban, azt hoztam fel ürügyül, hogy egy szegény szomszédjuk iránt akartam érdeklődni; de azt hiszem, kiestem a szerepemből és Harriet kisasszony bizalmatlanul fogadott. Másodszor engedelmet kértem, hogy bejöhessek; be is jöttem és elmondtam, amit óhajtottam. Húga akkor olyan okokkal, amelyekkel nem mertem vitába szállni, minden segítséget visszautasított; mindazonáltal a további érintkezésünk módját megteremtettem; s ez fenn is állott a legutóbbi napokig, amikor rám hárult fontos feladatok meggátoltak, hogy megállapodásunk szerint eljöhessek.

- Minderről álmodni sem mertem volna, amikor napról napra láttam! - szólt Carker. - Ha Harriet kitalálja az ön nevét...

- Nos, John, hogy az igazat megvalljam, a nevemet két okból is elhallgattam. Nem tudom, hogy az első ok magában is elég kötelező erejű lett volna-e; hanem hát az egyszerű jó szándékot még nem szabad érdemnek tekintenünk... és én mindenesetre elhatároztam, hogy addig nem fedem fel magamat, amíg önöknek valóban hasznos szolgálatot nem tehetek. Második okom az volt, hogy magamban mindig úgy reméltem, valami lehetőség mégiscsak nyílik, hogy testvérük szíve meglágyuljon irányukban; akkor pedig attól kellett tartanom, ha ez a fürkésző, gyanakodó természetű ember felfedi titkos barátságunkat, talán ez új és végzetes oka lehet önök között a teljes szakításnak. Aztán elhatároztam, hogy - akár rosszindulatának magamra vonása árán is (amivel egyébként nem törődtem volna), lesni fogom az alkalmat, amikor a cég fejének rokonszenvét megnyerhetem önnek; azonban a halálesettel kapcsolatos lelki megrendültség, majd az udvarlás időszaka, a házasság, azután a családi boldogtalanság folytán a cég feje az önök testvére lett, hosszú, hosszú időn keresztül. Pedig jobban jártunk volna mindnyájan - folytatta a látogató, kissé halkítva hangját -, ha a cég lefejezett törzs marad.

Látszott rajta, hogy ezek a szavak szinte akarata ellenére szakadtak ki belőle, és egyik kezét Carkernek, a másikat a húgának nyújtva, így folytatta:

- Amit mondani akartam... sőt, még többet is annál... elmondtam. Gondolataim túljárnak ezeken a szavakon, mint önök meg is értették, úgy hiszem. Az idő eljött, John, noha igen szerencsétlen és boldogtalan körülmények között, amikor segítségére lehetek önnek, és nem kell beleavatkoznom abba a mindent jóvátevő küzdelembe, amelyet ön évek óta folytat, mivel ennek a mai napon véget vetettek, anélkül, hogy önnek magának része lett volna benne. Már későre jár, s egyelőre nem szükséges többet mondanom. Arra a kincsre pedig, amelynek birtokában van, vigyázni fog az én tanácsom és figyelmeztetésem nélkül is, tudom.

E szavak után felállt, és távozni készült.

- Még azt szeretném, John - tette hozzá jókedvűen -, ha előremenne a gyertyával, és nem mondja el, amit mondani szeretne, legyen az bármi is - John Carker szíve, bizony csordultig telt és szeretett volna szavakkal könnyíteni rajta -, én pedig hadd váltsak még néhány szót a húgával négyszemközt. Hiszen már eddig is beszéltünk ketten, ebben a szobában, bár sokkal természetesebbnek látszik, ha ön is jelen van.

Szemével követte Johnt, míg csak ki nem ment az ajtón, aztán Harriethez fordult és halkabban, megváltozott, komolyabb hangon így szólt:

- Akar kérdezni valamit arra az emberre vonatkozólag, akinek, szerencsétlenségére, a húga?

- Félek kérdezni - felelt Harriet.

- Több ízben is olyan komolyan nézett rám - folytatta a látogató, hogy azt hiszem, kitalálom a kérdését: Pénzt nem vitt-e el magával? Ugye ezt szeretné tudni?

- Ezt.

- Nem vitt.

- Hála istennek! John miatt érdekelt.

- Sokféle módon visszaélt a beléje helyezett bizalommal; gyakran intézkedett és kötött üzleteket, a maga hasznát tartva szem előtt, nem pedig a cégét, amelyet képviselt; nemegyszer szörnyű kockázatokba vitte bele a céget, s üzletei nemegyszer óriási veszteségekkel zárultak; állandóan legyezgette gazdája hiúságát és nagyratörését, amikor pedig az lett volna a kötelessége, hogy inkább fékezze és amennyire módjában állott, megmutassa neki, milyen rosszra vezetnek rossz tulajdonságai: mindez azt hiszem, nem fogja meglepni kegyedet. Vállalkozásokba fogott, hogy a cég roppant anyagi erejének hírét dagassza, és nagyszerű ellentétet teremtsen más vállalatokkal szemben: meggondolt elme kellett volna, hogy meglássa az effajta vállalkozásokban rejlő végzetes lehetőségeket, melyet az üzletmenet egy-két szerencsétlen fordulata könnyen megvalósíthat. A cég nagyszámú üzleti ügyeinek közepette, a világ majdnem minden részében... e roppant útvesztőben, melyhez a kulcs egyedül az ő kezében volt... alkalma nyílt és, úgy látszik, élt is vele, hogy a különféle eredményeket elködösítve tartsa, és a tények helyett hozzávetéseket meg általánosságokat közöljön a főnökkel. De legutóbb... követi szavaimat, kisasszony?

- Tökéletesen, tökéletesen - felelt Harriet, ijedt tekintetét rászegezve. - Kérem, nekem elmondhatja a legrosszabbat.

- Végül, úgy látszik, a legnagyobb fáradtsággal fordította minden erejét arra, hogy ezeket az eredményeket olyan átláthatóan és világosan tüntesse föl, hogy bármennyire is számos és sokféle tényről van szó, aki csak belenéz a könyvekbe, rendkívül könnyen áttekinthesse az egészet; mintha csak elhatározta volna, hogy főnökének egy pillantásra megmutatja, mit hozott rá az, hogy annyira meghódolt és szolgálatára állott uralkodási szenvedélyének! Hogy viszont éppen ő maga szolgálta ki és hízelgésével teljesen elrontotta főnökét, az kétségtelen. A cég ellen elkövetett bűne elsősorban ebben áll.

- Még egy szót, uram. Nem rejlik-e veszély most már mindebben?

- Milyen veszély? - kérdezte Morfin, némi habozás után.

- A cég hitelének tekintetében.

- Őszintén válaszolok, és teljesen megbízom kegyedben - szólt Morfin úr, miután a lány arcát vizsgálta néhány pillanatig.

- Nyugodtan. Valóban nyugodtan válaszolhat.

- Bizonyos vagyok benne. Veszedelem a cég hitelére nézve? Nincs veszély. Nehézség lehet, kisebb, vagy nagyobb, de veszély nincs; ha... ugyan a cég feje erőnek erejével nem köti magát eddigi terveihez, és elutasítja azt a hitet, hogy a cég más helyzetben van, és erejét meghaladó vállalkozásokba bocsátkozik. Mert akkor a cég megrendül.

- Nem kell tartani ettől?

- Fél őszinteségnek nincs helye közöttünk - felelte a látogató, fejét rázva. - Dombey úr jelenleg teljesen megközelíthetetlen; gőgös, heves, meggondolatlan és irányíthatatlan. A végletekig feldúlt és izgatott, azonban ez elmúlhatik. Most aztán mindent tud... a legjobbat és a legrosszabbat. Ne többet ma erről. Jó éjszakát.

Ezzel kezet csókolt Harrietnek, s kiment az ajtón, ahol Carker már várt reá, kezében a gyertyával; de mikor szólni akart hozzá, a vendég jókedvűen tolta félre útjából, és azt mondta neki, hogy mivel ezután gyakrabban látják majd egymást, beszélhet máskor, ha kedve tartja, de most nincs rá idő; ezzel gyors léptekkel távozott, nehogy a hála szava nyomába érjen.

A testvérek azután még ott ültek a tűz mellett, beszélgetve, majdnem reggelig; elvette álmukat az előttük megnyíló új világ. Úgy érezték magukat, mint a hajótöröttek, akik régóta elhagyott parton tengődnek, és amikor már egészen elcsüggedtek és letettek a reményről, hogy valaha is hazaérhetnek, egyszerre hajó áll meg előttük. Hanem a nyugtalanság is ébren tartotta őket. Sötétség borongott körülöttük; a bűnös testvér árnya ott lebegett a házban, ahová a valóságban soha be nem lépett.

Az árnyat nem lehetett elűzni; még a nap világa elől sem tűnt el. Ott volt másnap reggel is, ott időzött délben és este. Legsötétebbé és legjobban láthatóvá azonban éjszaka vált az árnyék.

John elment hazulról, mert tegnapi látogatójuktól levelet kapott, és Harriet egyedül maradt a házban. Már órák óta volt magában. A borús, komor este, az elmélyülő sötétség éppen nem oszlathatta el borongós kedvét. A rég nem látott testvér képe a legijesztőbb alakokban lebegett körülötte. Látta holtan, haldokolva, amint őt hívja, rámered, vagy haragosan rátekint. A képek oly tolakodóan rajzottak lelkében, hogy amint a szürkület egyre mélyült, már oda se mert nézni a szoba sarkába, mert attól félt, hátha bátyjának szelleme, felizgatott képzeletének szüleménye, onnan ijesztgeti. Egyszer aztán annyira úrrá lett rajta az a képzelődés, hogy ott rejtőzködik a másik szobában - noha jól tudta, zaklatottságának műve az egész, és nem is hitte valójában -, hogy kénytelen volt átmenni abba a szobába, mert látni akarta a valóságot.

Hasztalanul.

A szoba újra visszanyerte kísérteties varázsát, amint onnan kilépett; és Harrietnek nem lett volna kevesebb hatalma akkor sem, hogy a borzalom megfoghatatlan árnyalakjaitól szabaduljon, ha kőből való óriások lettek volna, gyökereikkel ott fogódzva a kemény földben.

Sötét éjszakába hajlott már az idő, és Harriet még mindig ott ült az ablak mellett, tenyerébe hajtott fejjel, szemét a földre szegezve. Hirtelen azt vette észre, hogy a szoba homálya sűrűbbé vált. Föltekintett és akaratlanul nagyot sikoltott. Az ablak üvegéhez egészen közel hajolva, sápadt, dúlt arc tekintett be; eleinte révetegen nézett körül a szobában, mintha valamit keresne; de mikor Harrietre esett a tekintete, úgy villant fel, mint a tűz.

- Bocsásson be! Bocsásson be! Beszélni akarok magával! - kiáltotta, s keze erősen megkopogtatta az ablakot.

Harriet azonnal felismerte benne a dús és sötét hajú nőt, akinek egy viharos estén élelmet, menedéket adott. Harriet természetesen megijedt tőle, amint erőszakos viselkedésére visszaemlékezett, visszahúzódott kissé az ablaktól, és ott állt a szoba közepén, határozatlanul és riadtan.

- Bocsásson be! Beszélni akarok magával. Háládatos vagyok... nyugodt... alázatos... minden, amit csak akar. De bocsásson be, hadd beszéljek magával!

Könyörgésének heve, rendkívül komoly arca, esdekelve felemelt két keze remegése, a hangjában reszkető félelem és irtózat, Harriet érzéseivel volt rokon, ezért hát erőt vett ijedelmén. Odasietett és kinyitotta az ajtót.

- Bejöhetek, vagy beszéljek inkább itt? - kérdezte a jövevény, megragadva Harriet kezét.

- Mit kíván? Mit akar mondani?

- Nem sokat, de engedje, hogy elmondjam rögtön, vagy pedig sohasem mondom el. Amúgy is kísértést érzek, hogy elmenjek. Mintha erős kezek rángatnának tova e küszöbről. Engedje meg, hogy bemenjek, ha most az egyszer még hajlandó megbízni bennem.

Akaratereje újból győzedelmeskedett, mire beléptek a tűztől kivilágított konyhába, ahol a jövevény ült, evett és a ruháját szárította már egy ízben.

- Üljön le oda - szólt Alice, letérdelve Harriet mellé -, és nézzen meg jól. Emlékszik rám?

- Emlékszem.

- Emlékszik, mit mondtam akkor magamról, hogy mi voltam és honnan jöttem, bénán és rongyosan, s a vad szél és eső verdeste a fejemet?

- Emlékszem.

- Arra is, hogy jöttem vissza azon az éjszakán, és dobtam a pénzt, amit adott, a sárba, és megátkoztam magát és egész fajtáját. Most nézzen ide, itt térdelek. Nem beszélek olyan komolyan, mint akkor?

- Ha azért jött - szólt Harriet szelíden -, hogy bocsánatot kérjen...

- De nem azért jöttem - felelt a másik, büszke és vad tekintetével. - Csak annyit kérek, higgyen nekem, ítéljen maga, megérdemlem-e, hogy higgyen nekem, azért is, ami voltam és ami vagyok.

Még mindig térdelt, és szemét rászögezte a tűzre. Fénye besugározta szépsége romjait és zilált, fekete haját. Egyik fonatát előrehúzta, kezére tekerte, és öntudatlanul tépte, harapdálta, míg beszélt.

- Mikor fiatal és szép voltam, és amikor ehhez itt - folytatta megvetően rántva egyet a kezében tartott hajfonaton - csak becézően nyúltak, s nem győztek eléggé bámulni; anyám, aki gyerekkoromban nem nagyon sokat törődött velem, egyszerre felfedezte érdemeimet, és a szeme fénye lettem; büszke lett rám. Kapzsi volt és szegény, és úgy gondolta, hogy engem tulajdonának tekinthet. Bizonyos vagyok benne, hogy semmiféle előkelő hölgy nem gondolkodott még a lányáról ilyen módon, és nem cselekedett úgy, ahogy ő cselekedett... jól tudjuk mi azt, nem fordult még elő... és ez is csak azt mutatja, hogy olyan anyák, akik rosszra nevelik a lányukat, s aztán rossz származik tőlük is, csak magunkfajta nyomorult népség közt akadnak.

Tekintete a tűzbe meredt, mintha egészen megfeledkezett volna, hogy hallgatója is van, és szinte álmatagon folytatta, míg a hosszú hajfonatot egyre tekerte a csuklója körül.

- Mi származott ebből, azt nem szükséges elmondanom. A magunkfajta közt nem szerencsétlen házasságok következnek az ilyesmiből; csak szerencsétlenség, meg pusztulás. Szerencsétlenség és züllés lett az én sorsom is.

Itt gyorsan elkapta szemét a tűzről, majd így folytatta:

- Az időt vesztegetem, pedig ugyancsak nincs vesztegetnivalóm; hanem hát, ha nem gondoltam volna végig mindent, most nem lennék itt. Szerencsétlenség, meg züllés lett az én sorsom is, mint mondtam. Rövid életű játékszer lett belőlem, azután félredobtak, még kegyetlenebbül és gondtalanabbul, mint az ilyesmit szokták. És mit gondol, ki tette ezt?

- Miért kérdi ezt tőlem?

- Miért reszket úgy? - kérdezte Alice vad tekintettel. - Annak az embernek a bánásmódja miatt lett ördög belőlem. Egyre lejjebb és lejjebb süllyedtem a züllésben és nyomorban. Szerepem volt egy rablásban is. Részt kaptam mindenből, csak a zsákmányból nem. Rajtakaptak, törvény elé állítottak, és nem maradt egy árva fillérem és egyetlen barátom. Noha fiatal lány voltam még, előbb nekimentem volna a halálnak, semhogy egy jó szóra kérjem, még ha az a szó meg is mentett volna. Inkább a halált. A legszörnyűbb kínhalált, amit valaha is kieszeltek. Hanem az anyám örök kapzsiságával, elküldött hozzá az én nevemben; értesítette mindenről, ami történt, és alázatosan esedezett egy utolsó kis adományért... még csak annyi fontért sem, ahány ujj a fél kezemen van. És mit gondol, ki pattintotta felém gúnyosan az ujjait nagy nyomorúságomban, mikor azt hitte, a lába előtt heverek, és a megemlékezésnek még ezt a nyomorult kis jelét is megtagadta tőlem... s még örült is, hogy messze eltoloncolnak, ahonnan nem zavarhatom többé, és ott halok meg és rothadok majd meg. Mit gondol, ki volt?

- Miért kérdi tőlem? - ismételte Harriet.

- De miért reszket úgy? - kérdezte Alice, kezét Harriet karjára téve, miközben erősen a szemébe nézett. - Miért, ha nem azért, mert ott az ajkán a válasz! A bátyja, James!

Harriet egyre jobban remegett, de tekintetét mégsem fordította el a rajta megállapodott vizsga szemről.

- Mikor megtudtam, hogy a húga... azon az estén... visszajöttem ide, fáradtan, sántán, hogy arcába vágjam az adományát. Azon az estén úgy éreztem, hogy bénán és fáradtan is, az egész világot bejárnám, hogy leszúrhassam, ha ott találom egy magányos helyen, egyedül. Elhiszi-e, hogy ezt éreztem?

- Elhiszem! Jóságos isten, de miért jött ide most?

- Azóta - folytatta Alice, s még mindig Harriet karját fogta, és tekintete nem változott -, azóta láttam őt! Szememmel követtem, fényes nappal. Ha a bosszúnak legkisebb szikrája is elhamvadt volna lelkemben, egyszerre lángra lobbant volna, amint megláttam. Maga tudja, hogy bátyja megbántott egy gőgös embert, s az halálos ellensége most. Hátha én felvilágosítást nyújtottam volna róla annak az embernek?

- Felvilágosítást? - ismételte Harriet.

- Hátha én leltem volna olyanvalakit, aki ismeri a bátyja titkait; aki tudja, hogyan szökött meg; tudja, hová szökött társával? Hátha úgy intéztem volna, hogy a valaki ott mondja el szóról szóra amit tud, bátyjának halálos ellensége előtt, aki mindezt elrejtőzve hallgatja végig? Hátha én eközben ott ültem volna, szembe nézve bátyja ellenségével, és figyeltem, hogyan változik el az arca, míg végül alig nevezhető már emberinek? Hátha láttam volna elrohanni, a dühtől őrülten, bátyja nyomában? Hátha tudnám azt, hogy az az ember... inkább ördög, mint ember... úton van már, és csak órák kérdése, hogy utoléri?

- Vegye el a kezét! - kiáltotta Harriet visszaborzadva. - Távozzék! Irtózom az érintésétől!

- Mindezt meg is tettem - folytatta a másik tüzes tekintettel, és rá sem hederített Harrietre. - Elhiszi-e rólam, ha rám néz és a szavamat hallja? Elhiszi-e, hogy igaz, amit mondok?

- Attól tartok, úgy van. Bocsássa el a karomat.

- Még nem. Egy pillanatig még. Ugye elképzeli, mekkora lehetett az én bosszúvágyam, ha ilyen sokáig érleltem, és most rávitt erre a tettre?

- Irtózatos!

- Akkor, ha most itt lát - folytatta Alice rekedten -, újra itt, amint megtörve térdelek, a karját fogom, a szemébe nézek, akkor elhiheti, hogy nem mindennapi módon komoly az, amit mondok, és nem mindennapi küzdelem zajlott le a lelkemben. Szégyenkezem, amikor ezt a szót kimondom, de megengesztelődtem. Megvetem magamat érte; birkóztam magammal egész nap, egész éjjel, de megengesztelődtem iránta, ok nélkül, és szeretném, ha még lehetséges, jóvátenni azt, amit tettem. Nem akarom, hogy találkozzanak, amíg üldözője vak és eszeveszett. Ha látta volna, ahogyan a múlt este elrohant, akkor tudná, valóban, milyen nagy a veszedelem.

- Hogy vegyük elejét? - Mit tehetek én? - kiáltotta Harriet.

- Egész éjen át - szólt a másik lázasan - vele álmodtam, pedig nem is aludtam. Vérében fetrengve láttam. És egész nap, mintha itt lett volna mellettem.

- Mit tehetek? - kiáltotta Harriet, megborzongva a másik szavaitól.

- Ha van valaki, aki írhat neki, akit odaküldhet hozzá, vagy aki sajátmaga elmehet, ne veszítsen percnyi időt. Dijonban van. Ismeri ezt a nevet? Tudja, hol van.

- Tudom.

- Figyelmeztessék, hogy az az ember, akit magára bőszített, valósággal az őrület hatalmában van, és nem ismeri még őt, ha fittyet hány a bosszújának. Mondják meg neki, hogy már úton van... én tudom... és rohanva közeledik feléje. Mondják meg neki, hogy meneküljön, amíg van idő, ha még van idő! És most ne kerüljön még a szeme elé! Már egy hónap is évekre menő különbséget tehet. Ó, ne engedjék, hogy az én révemen találkozzanak! Akárhol, csak ne ott! Akármikor, csak ne most! Hadd kövesse ellensége és találjon rá magától, csak ne rajtam keresztül! Éppen elég minden van már a fejemen!

A parázs fénye nem csillogott már szénfekete haján, fölemelt karján és lázas szemében; kezét nem nyugtatta már Harriet karján; és az a hely, ahol az előbb térdelt, üres volt.

ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET
A szökevények

Idő: egy órával éjfél előtt. Hely: egy francia lakosztály, mely mintegy hat szobából áll: sötét, hideg előcsarnok, nagy folyosó, ebédlő, szalon, hálószoba, meg egy belső nappali vagy budoár, kisebb és elkülönítettebb, mint a többi. Mindezt a főlépcső felől egy nagy szárnyas ajtó zárja. De mindegyik szobának külön-külön két, vagy három ajtaja van, s a lakás így többféleképp átjárható a falközi kis folyosókon, s ezek, mint az efféle házban nem szokatlan, egy hátsó lépcső titkos kijáratához vezetnek. Az egész lakás egy akkora szállónak első emeletén van, hogy a négyszögletű udvar egyik oldalán levő ablaksort sem foglalja el egészen.

A szobákban a pompa látszatra uralkodik, amely azonban éppen eléggé megkopott ahhoz, hogy a nézőre mélabús hatással legyen, elég ragyogó viszont, hogy a mindennapi élet apróságait súlyos és zavarba ejtő ünnepélyesség légkörébe vonja. A fal és a mennyezet aranyozott és festett; a padlók viaszolva és kefélve csillognak; az ajtókról és tükrökről karmazsinpiros redőzet függ le; a faburkolatból pedig karos gyertyatartók állnak ki, összefonódott bogaikkal, mint a fák ágai, vagy szarvasagancsok. De nappal, mikor a szorosra zárt redőnyöket felhúzzák, hogy a világosság beáradjon, mindezen a pompán némi viseltség, tépettség, keshedtség, meg a por nyomai látszanak; a nap, a nyirkosság, meg a füst megfogja a színeket; meglátszik, hogy huzamosabb ideig használatlan, lakatlan lehetett a hely, mert az élet ilyen csecsebecséi és csillogó keretei éppen annyira érzékenyeknek bizonyulnak, mint az élők maguk, és huzamosabb időre bezárva éppúgy elsenyvednek, mint az emberek a börtönben. Még az este és a ragyogó gyertyák füzére sem bírta eltüntetni az enyészet nyomait, noha a teljes kivilágítás valamennyire mégis feledtette.

A gyertyák ragyogása és a tükrök visszfénye, a vidám színek meg az aranyozás töredékei, mintha egyetlen szobában egyesültek volna ezen az estén - abban a belső, kisebb nappaliban, ott a többi felsorolt szobán belül. Az előszobából nézve, ahol egy lámpa égett homályosan, az egymásba nyíló szobák sötét távlatán keresztül, olyan ékesnek és tündöklőnek tűnt fel az a kivilágított szoba, mint egy drágakő. És ennek a ragyogásnak a kellős közepén gyönyörű asszony ült - Edith.

Egyedül volt. Dacos, büszke, mint mindig. Arca talán megviselt egy kissé, szeme talán nagyobbnak látszik és lángolóbbnak, de gőgös viselkedése változatlan. Homlokán nem ül a szégyen bélyege; büszke nyakát nem hajlította meg a bűntudat. Méltósággal és parancsolóan, éppen olyan nemtörődömséggel maga és mások iránt, mint mindig, ült ott, és sötét szemét a földre szegezte - láthatóan várt valakit.

Sem könyv, sem kézimunka, sem másfajta szórakozás nem siettette a lassú időt, csupán a gondolatai. De úgy látszott, hogy lelkét olyan erős elhatározások feszítik, melyek elegendők, hogy érezhetetlenné tegyék a várakozást; ajkát keményen összeszorította, és amint ez a szorítás egy-egy percre megenyhült, ajka azonnal megvonaglott; orrcimpája kitágult, két kezét görcsösen egymásba kulcsolta, és az elhatározás heve dagasztotta, így ült ott és várakozott.

Amint a külső ajtóban megfordult a kulcs, majd léptek zaja hallatszott az előszobában, Edith felugrott helyéről és felkiáltott: Ki az? - A felelet franciául hangzott, és két férfi lépett be, zörgő tálcákkal, hogy vacsorához terítsen.

- Ki rendelkezett így? - kérdezte Edith.

- Monsieur intézkedett, amikor méltóztatott a szobákat kibérelni. Monsieur mondta, hogy így legyen, amikor en route, egy óráig itt tartózkodott és amikor madame számára a levelet hátrahagyta... Madame már meg méltóztatott kapni bizonyosan.

- Megkaptam.

- Ezer bocsánat! De amikor eszébe jutott, hogy esetleg megfeledkezhetünk róla, valósággal kétségbeesett - mondta a nagyszakállú, kopasz ember a szomszédos étteremből. - Monsieur parancsolta, hogy a vacsora erre az időre elkészüljön, továbbá azt mondta, hogy a levélben madame-ot is értesítette intézkedése felől. Monsieur volt olyan kegyes az "Arany Fej"-et megtisztelni avval a kéréssel, hogy a vacsora választékos és fényes legyen. Monsieur mindenesetre látni fogja, hogy bizalmára az "Arany Fej" nem érdemtelen.

Edith nem felelt, csak elgondolkozva nézte, amint két személyre megterítik az asztalt, és fölrakják a borokat. Mielőtt még befejezték volna előkészületeiket, felállott és egy lámpát fölvéve, bement a hálószobába, onnan a szalonba, ahol sebtiben, de behatóan megvizsgálta az ajtókat, különösen azt az egyet, amely az előbbi szobából a kis rejtett folyosóra nyílt. Ebből kivette a kulcsot, és kívülről tolta be a zárba, aztán visszament a szobába.

A két ember, kik közül a másik sötét, borotvált, epés arcú, rövid zekés, és rövidre nyírt, fekete hajú férfi volt, befejezte az előkészületeket. Most ott álltak, s a terítéket vizsgálgatták. Az előbb szóló most már azt kérdezte Edith-től, mit gondol, vajon soká érkezik meg a monsieur?

- Nem tudom - mondta -, teljesen mindegy, mikor.

- Bocsánat! A vacsora kész! Azonnal kész! Azonnal hozzá kellene látni. Monsieur (aki úgy beszél franciául, mint egy angyal... vagy egy született francia... ami egyre megy), rendkívül kihangsúlyozta a pontosságot. Mert hiszen az angolok olyan csodás tehetségek a pontosságban. Ó! Micsoda zaj? Szentséges ég! Monsieur! Itt jön!

Valóban monsieur - közben a másik ember bebocsátotta - jött, csillogó fehér fogsorával a sötét szobák során keresztül, egyetlen mosolygó száj az egész ember. Amint odaért aztán a fényből és színekből alkotott szentélybe, odalépett madame-hoz, megölelte, és francia nyelven kedves feleségeként üdvözölte.

- Szentisten! Madame mindjárt elájul! Madame egészen odavan, úgy örül! - Ezt a nagyszakállú, kopasz ember mondta hangosan.

Madame azonban csupán csak visszariadt és összerázkódott. Mielőtt a nagyszakállú szavai elhangzottak volna, már ott állt, kezét egy nagy szék bársony hátán nyugtatva, miközben egész magasságában kiegyenesedett, arca pedig mozdulatlanná vált, mint a márvány.

- François már átrepült az "Arany Fej"-be a vacsoráért. Ilyenkor úgy repül, mint egy angyal, vagy madár. Monsieur málhája már ott a szobájában. Minden rendben. Egy pillanat, és a vacsora tálalva. - A kopasz ember mindezeket szüntelen hajlongás és mosolygás között tudatta, és a vacsora valóban mindjárt meg is érkezett.

A meleg ételek forró vizes melegítőn álltak, a hideg ételeket már előre odakészítették, a váltani való tányérokkal együtt, a pohárszékre. Monsieur mindennel nagyon elégedettnek látszott. Mivel az ebédlőasztal kicsi volt, igen megnyerte tetszését. Tegyék le csak a melegítőt a földre, mondta, aztán menjenek. Saját maga szedi le majd onnan a tálakat.

- Bocsánat! - felelte a kopasz ember udvariasan. - Az mégsem lehet.

Monsieur más véleményen volt, nem kívánt ma estére több kiszolgálást.

- De hát madame - jegyezte meg a kopasz ember.

- Madame-nak itt a komornája. Az elég.

- Millió bocsánat. De madame-nak nincs itt a komornája.

- Egyedül jöttem - szólt Edith. - Így gondoltam megfelelőbbnek. Nagyon hozzászoktam már az utazáshoz. Nincs szükségem kiszolgálásra. Nem kell senkit ideküldeniök.

Monsieur tehát, eredeti lehetetlen elhatározása mellett kitartva, kitessékelte a két embert az előszobából, aztán bezárta utánuk az ajtót. Amint a kopasz ember az ajtóban visszafordult még, hogy búcsúzóul meghajoljon, észrevette, hogy madame még mindig ott áll a bársonyszék háta mögött, és mintha nem is látná őt, ahogyan merően maga elé tekint.

Amint a Carker ajtócsukásának zaja áthangzott a közbeeső szobákon, és lecsendesítve és kifulladva érkezett abba az utolsó, legtávolibb terembe, Edith fülében a székesegyház harangjának hangjával vegyült, mely éppen most ütötte el a tizenkettőt. Edith észrevette, hogy Carker megáll, mintha a harangszót figyelné szintén; aztán folytatta útját visszafelé, a lépések hosszú sorával a csenden át, egymás után csukva az ajtókat maga mögött. Edith keze egy pillanatra elmozdult a szék bársony támlájáról, hogy egy kést az asztalon a keze ügyébe igazítson, aztán megint csak úgy állt ott, mint az előbb.

- Milyen különös ötlet volt egyedül idejönnie, kedvesem - szólalt meg Carker, amint visszatért.

- Micsoda? - kérdezte az asszony.

Hangja olyan kemény volt, fejének gyors mozdulata olyan szilaj, tartása olyan visszautasító, tekintete olyan zivatarosan sötét, hogy a férfi, kezében a lámpával, úgy állt, rátekintve, mintha mozdulatlanná bűvölte volna.

- Azt mondtam - ismételte végre, letéve a lámpát, és legkészségesebb mosolyát sugározva -, milyen furcsa gondolat is volt egyedül idejönnie! Fölösleges óvatoskodás, s hozzá könnyen meg is bosszulhatta volna magát. Fogadott volna egy kísérőt Le Havre-ban, vagy Rouenben; ideje lett volna bőven, még ha kegyed lett volna a legszeszélyesebb és legválogatósabb (mint ahogy a legszebb is, angyalom), a világ valamennyi asszonya közt.

Edith szeme különös lánggal villant feléje, de még mindig úgy állt ott, kezét a szék hátán nyugtatva, egyetlen szó nélkül.

- Soha még nem láttam olyan szépnek, mint ma este - folytatta Carker. - A valóság még azt a képet is megtetézi, amelyet a megpróbáltatás e nehéz idején éjjel-nappal itt hordtam a szívemben.

Egyetlen szó nem hangzik. Egyetlen pillantás nem rebben. Az asszony szemét teljesen eltakarják a lecsukódó szempillák, de feje tartása egyenes.

- Nehezek, könyörtelenek voltak a próbák - folytatta Carker mosolyogva -, de megálltuk, elmúltak, és csak gyönyörűségesebbé és biztonságosabbá varázsolják a jelent. Szicíliába vonulunk vissza. A világ legcsöndesebb zugában keresünk majd kárpótlást, szerelmem, a régi szolgaságért.

Eközben vidáman az asszony felé közeledett, de az nyomban felkapta a kést az asztalról, és egy lépéssel hátraszökött.

- Ne mozduljon! - szólt. - Különben megölöm!

Edith hirtelen átváltozása, a szeméből és a homlokáról áradó eszeveszett düh és mérhetetlen utálat megállította útjában a férfit, mintha hirtelen tűz lobbant volna fel előtte.

- Maradjon ott, és ne jöjjön közelebb hozzám, mert az életével játszik!

Ott álltak és szembenéztek egymással. A férfi arcán indulat és elképedés látszott, de azért szenvedélyét megfékezte, és könnyedén így szólt:

- Ugyan, ugyan! Hisz magunkban vagyunk. Nem lát és nem hall bennünket senki. Azt hiszi, hogy rémületbe ejt talán ezzel az erényeskedő játékkal?

- Ön pedig azt hiszi talán, hogy engem fog elriasztani föltett szándékomtól? - felelte Edith vad indulattal. - Ezzel, hogy a hely magányos voltára emlékeztet, meg arra, hogy nem várhatok segítséget a közelben? Engem, aki a magam elhatározásából vagyok itt egyedül? Ha félnék öntől, nem kerültem volna talán? Ha félnék öntől, itt lennék-e most önnel, éjnek éjszakáján, csak azért, hogy a szemébe mondjam, amit mondani akarok?

- És mi az, maga szép makrancos? Szebb így is, mint bármelyik szép asszony, a legjobb hangulatban!

- Egy szó válaszom nincs addig, amíg vissza nem megy ahhoz a székhez, ne közeledjen! Egy lépést se! Mert az égre, amely lát bennünket, ha közeledik, megölöm!

- Talán a férjével téveszt össze? - kérdezte a férfi és vigyorgott.

Edith feleletre sem méltatta, csak a székre mutatott. Carker az ajkát harapdálta, homlokát ráncolta meg nevetett, aztán leült, s nyilvánvaló elképedését, határozatlanságot és türelmetlenséget árult el; majd idegesen körmét harapdálva, keserű kudarcában, azt színlelte, hogy csak mulattatja ez a szeszélyeskedés, és féloldalt az asszonyra nézett.

Edith letette a kést az asztalra, és kezével keblét érintve, így szólt:

- Olyasmit rejtegetek itt, ami nem szerelmi emlék éppen; és előbb, mintsem az érintését még egyszer érezném, ön ellen fordítom azt. Ön jól tudja, hogy nem tréfálok, és annyit sem habozok, mintha akármely csúszó-mászó ellen fordítanám.

Carker kedélyeskedő nevetést színlelt, és arra kérte, játssza csak végig a szerepét, de gyorsan, mert a vacsora közben elhűl. A rejtett szemevillanása viszont fenyegető és komor volt, s fojtottan káromkodva toppantott a lábával.

- Hányszor történt már - szólt Edith, s legsötétebb pillantásával mérte végig a férfit -, hogy ön vakmerő gazságában sértéssel és becsmérléssel fordult ellenem? Hányszor történt meg, hogy sima modorával, gúnyos szavaival és tekintetével menyasszonyságomat és házasságomat hányta szememre? Hányszor födte föl könyörtelen kézzel és kaparta fájó sebemet, amiért azt a szelíd, sokszor megbántott lányt szerettem? Hányszor fújta még parázslóbbá azt a tüzet, amelyen ott vonaglottam két éven át; és vitt kísértésbe, hogy kétségbeesett bosszút álljak, amikor a gyötrelmeket már elviselnem nem lehetett?

- Nem kétlem, asszonyom - felelte Carker -, hogy kitűnően számon tartott mindent és pontos a felsorolásban. Hagyjuk ezt, Edith! A férjével, szegény nyomorulttal szemben ez megjárta talán...

- És - folytatta Edith, oly gőgös megvetéssel és undorral nézve végig a férfin, hogy az összerázkódott tőle, bármennyire is igyekezett borzongását leküzdeni -, ha minden más okomat, amelyek miatt a férjemet megvetettem, úgy fújhattam volna el, mint a pelyhet, pusztán az a tény, hogy önt választotta kegyencéül és tanácsadójául, elegendő ok lett volna egymagában.

- És ezért szökött meg éppen velem? - kérdezte amaz gúnyosan.

- Ezért! És ezért állunk utoljára szemtől szembe egymással. Nyomorult! Ma éjjel találkoztunk és válunk. Mert egy pillanatig sem maradok itt tovább, azután, hogy mondanivalómat befejeztem!

Carker legocsmányabb tekintetével fordult Edith felé és erősen megmarkolta az asztalt, de föl nem állt, sem nem válaszolt, sem nem fenyegetett.

- Olyan asszony vagyok - folytatta Edith, keményen szemébe nézve -, akit gyermekkorától kezdve megszégyenítettek, de megacéloztak. Kínáltak, félredobtak, vásárra vittek, feldicsértek, míg belebetegedtem. Nem volt egyetlen olyan képességem, vagy személyi előnyöm, ha talán másképp javamra szolgált volna is, amit ki nem állítottak, hogy a vételáramat emeljék; akárcsak vásári kikiáltó tette volna közhírré. Szegény és büszke barátaim látták ezt és helyeselték, így aztán minden irántuk táplált érzés kiveszett a szívemből. Nincs egyetlenegy se közöttük, akivel annyit is törődnék, mint egy ölbéli kutyával. Egyedül állok a világon, és jól emlékezem, milyen sivár világ volt ez számomra mindig és milyen sivár része voltam ennek a világnak én magam. Ezt ön is tudja jól és azt is, mennyire nem adok a jó hírnevemre.

- Igen, ezt gondoltam - felelte Carker.

- És épített is rá, amikor üldözőbe vett. Mikor már sokkal közönyösebbé váltam, semhogy ellenállást tudtam volna kifejteni a rokoni és jó baráti kezek formáló ereje ellen, és mikor úgy gondoltam, hogy a házasság legalább véget vet az örökös alkunak, hagytam, hogy eladjanak, csak olyan gyalázatosan, mint azt a nőt, akit nyakába vetett kötőfékkel kínálnak a rabszolgavásáron. Ezt is tudja.

- Úgy van - felelt Carker, összes fogait kimutatva -, tudom.

- És erre számított - ismételte az asszony -, amikor űzőbe vett engem. Esküvőm napjától annyi új megszégyenítés ért, olyan kínzásokban és hajszában volt részem (méghozzá nyilvánvalóan, mintha csak írásba foglalták volna a legdurvább szavakkal, és lépten-nyomon a kezembe nyomták volna) egy alávaló gazember részéről, hogy úgy éreztem, mintha azelőtt a megalázást nem is ismertem volna. És ezt a szégyent tulajdon férjem akasztotta rám; saját kezével mártott bele, önszántából százszor meg százszor egymásután. Mikor már ketten együttes erővel lelkem legnyugalmasabb zugába is betörtek, amikor rákényszerítettek, hogy lemondjak szívem utolsó rejtekhelyéről is, ahol még gyöngédség és szeretet vonta meg magát, vagy pedig újabb szerencsétlenségévé válok annak a gyöngédséget és szeretetet kérő ártatlannak; így hajszoltan és üldözötten egyiktől a másikhoz, ha az egyiktől megmenekültem, a másik volt a nyakamon, haragom végre az őrületig fokozódott mindkettőjük ellen. Nem tudom, melyiket gyűlöltem meg jobban, a gazdát-e, vagy a kegyencet!

Carker feszülten figyelte haragos szépségének diadalmas erejében. Látta, mennyire elszánt és rettenthetetlen, s annyiba nem veszi, mint egy férget.

- Mit beszéljek a becsületről, a tisztaságról önnek? Mit jelenthetnek ezek a szavak az ön számára; mit jelentenének, ha éntőlem hallja? De ha azt mondom, hogy kezének érintésére szinte megfagy a vérem az utálattól; hogy attól az órától kezdve, mióta ismerem és gyűlölöm önt, ösztönszerű ellenszenvemet minden perc csak növelte, amint jobban és jobban megismertem, olyan undorító volt előttem, hogy hasonló nincs is a számomra a földön, nos, akkor?

- Nos, akkor, királyném! - kérdem én is - felelt a másik bágyadt nevetéssel.

- Azon az estén, felbátorodva a jeleneten, amelyben ön is segédkezett, oda mert jönni a szobámba, hogy velem beszéljen - folytatta Edith -, mi történt akkor?

Carker a vállát vonogatta és nevetett.

- Mi történt? - kérdezte Edith megint.

- Az ön emlékezete olyan pontos, hogy nem kétlem, vissza tudja idézni.

- Tudom. Hallja hát! Ön akkor javasolta a szökést, nem így, hanem az ön elképzelése szerint, majd azt mondta, mivel megengedtem, hogy velem egyedül lehessen, és mivel bárki ott találhatta volna nálam, ha ön úgy akarta volna, s mivel már előbb is többször megengedtem, hogy kettesben legyen velem, tehát mint ön mondta, én teremtettem alkalmat és végre, mivel nyíltan bevallottam önnek, hogy férjem iránt egyebet nem érzek az ellenséges indulaton kívül, a magam hírével pedig nem törődöm: elvesztem. A kezébe adtam a hatalmat, hogy a nevemet meghurcolja a sárban, és hogy tisztességes hírem meddig tart, az ön szavától függ egyedül.

- A szerelem taktikája - szólt közbe mosolyogva Carker. - A régi közmondás...

- Azon az estén - folytatta Edith - véget ért az a küzdelem, amelyet oly sokáig folytattam, nem a magam jóhíréért, tudom, nem azért... hanem talán ragaszkodtam a legutolsó menedékhez. Azon az estén elfordultam mindentől, csak a szenvedély és a bosszú maradt meg a lelkemben. És ekkor olyan csapást mértem mindenható gazdájára, hogy most ott hever a porban, ön pedig itt ül előttem, rám tekint, és nagyon jól tudja, utána mit cselekszem.

Carker dühös szitokkal ugrott fel a székről. Edith a keblébe nyúlt, egy izma sem reszketett, egy hajszála sem rezdült. A férfi mozdulatlanul állt ott, a nő is, az asztal, meg a szék kettejük között.

- Ha majd elfelejtem, hogy ez az ember akkor este ajkamat érintette ajkával, és karjai közé szorított, ugyanúgy, mint ma este - folytatta Edith és rámutatott; - ha majd elfelejtem, csókjának szennyét arcomon; amelyhez Florence akarta odasimítani tiszta, ártatlan arcát; ha majd elfelejtem, hogyan találkoztam Florence-szel, mikor az a szégyenletes folt még égette a bőröm; ha majd elfelejtem, miként rohant meg a bűntudat Florence láttára, hogy szégyent és gyalázatot hoztam a nevére, szégyenemmel hiába szabadítom meg a szeretetem miatt elszenvedett üldözéstől és az elkövetkezendő időben én leszek Florence emlékében az első bűnös teremtés, akit kerülnie kellett volna: akkor, te, férjem, akitől íme, elváltam, csak akkor felejtem el ezt a két esztendőt, s akkor világosítlak fel tévedésedben és teszem jóvá, amit elkövettem ellened!

Villámló tekintete Carkerre röppent, miközben néhány levelet tartott oda kinyújtott balkezében.

- Nézze! - szólt megvetően. - Ezeket intézte hozzám álnéven; egyet ide, egyet máshová, utazásom közben. A pecsét feltöretlen. Vegye vissza!

Összegyűrte és Carker lába elé dobta. Aztán újra ránézett, és mosoly futott át az arcán.

- Ma éjjel találkoztunk és válunk - folytatta. - A szicíliai napokkal és a dőzsölő kényelemmel kissé sietett. Talán jó lett volna tovább hízelegni, csúszni-mászni, játszani az áruló szerepét, és gyűjteni még a vagyont. Drágán fizette meg az elképzelt buja kényelmet és pihenést.

- Edith! - kiáltott most, s fenyegetően felemelte a kezét. - Üljön le! Elég volt! Micsoda ördög szállta meg?

- Az ő nevük légió - felelt Edith, s büszke alakja úgy felmagasodott hirtelen, mintha össze akarta volna zúzni Carkert -, ön és a gazdája nevelték, de az ördögök széttépik mindkettőjüket. Most pedig álnok hozzám, álnok ártatlan gyermekéhez, álnok mindenképp és mindenütt, menjen és dicsekedjék velem, és csikorgassa a fogát most az egyszer, tudva, hogy hazudik!

Carker mormogva, fenyegetően állt ott, sötéten nézett körül, mintha valamit keresett volna, aminek segítségével a nőt legyőzhetné; de Edith rettenthetetlen daccal nézett vele szembe, mint eddig.

- Dicsekvésének minden szavában - folytatta Edith - az én diadalom rejlik. Önben a legaljasabb embert kerestem ki mindazok közül, akiket ismerek; a felfújt zsarnok élősdijét és eszközét, hogy sebe még mélyebb legyen és pokolibban sajogjon. Dicsekedjék hát, hogy meghódított, és álljon rajta bosszút helyettem! Tudja, hogy jött ide ma éjjel; tudja, hogyan áll most itt meglapulva; látja önmagát, éppolyan megvetésre méltó és gyűlöletes színben, mint én látom. Dicsekedjék hát, és álljon bosszút sajátmagán is helyettem!

Carker valósággal tajtékzott: homlokát elborította a veríték. Ha Edith csak egy pillanatra is meginog, rögtön megragadta volna; de az olyan szilárd volt, akár a szikla, rászegeződött szeme nem fordult el róla egy pillanatra sem.

- Nem fogunk így elválni - mondta Carker. - Azt hiszi, olyan pulya vagyok, hogy eltűröm eszeveszett viselkedését?

- Ön pedig azt hiszi, hogy megakadályozhat bármiben is?

- Megpróbálom, drágám - felelt a férfi, vadul hátravetvén fejét.

- Az isten legyen önnek irgalmas, ha megpróbál közeledni hozzám! - felelte Edith.

- De hátha nem is dicsekszem és hencegek? Hátha én is változtatnék a terveimen? Hallgasson rám - folytatta Carker, s fogai újból felragyogtak -, meg kell egyeznünk itt valamiben, különben én is váratlan dologhoz folyamodom. Üljön le, kérem!

- Késő! - kiáltott Edith, és mintha tűzszikrák pattogtak volna szeméből. - Híremet, becsületemet elszórtam a szelekbe! Elszántam magamat, hogy viselem a nevemre tapadó szégyent; még hozzá nem ok nélkül, mint ön is tudja, csak az az ember nem tudhatja és nem fogja tudni soha! Meg fogok halni, és nem adok róla jelt. Azért vagyok itt most, éjnek éjszakáján, egyedül önnel. Azért találkoztam itt önnel, álnéven, mintha a felesége volnék. Azért engedtem, hogy a szolgák itt lássanak, és önnel itt hagyjanak. Semmi sem mentheti meg önt többé!

A lelkét is odadobta volna Carker, hogy e pillanatban, szépsége teljében köthesse a padlóhoz az asszonyt, két erőtlenül lecsüggő karral, teljesen kényének kiszolgáltatva. De csak ha ránézett, megbénította a félelem. Olyan erőt látott benne, amellyel szemben tehetetlen volt. Látta kétségbeesett elszántságát, és azt, hogy iránta érzett gyűlöletében semmi sem gátolja meg. Tekintete követte kezét, amint az asszony oly kemény, kegyetlen célzattal rejtette fehér keblébe, és arra gondolt, ha keze a gyilkos fegyverrel őfelé sújtana és eltévesztené célját, éppen olyan gyorsan fordítaná önmaga ellen is.

Ezért nem is mert feléje közeledni; az ajtó, amelyen az imént bejött, ott volt a háta mögött; Carker hátralépett, hogy bezárja.

- Utoljára még hallgasson a figyelmeztetésemre. Vigyázzon magára! - mondta Edith és mosolygott. - Önt is elárulták, mint minden árulót. Kitudódott, hogy ön itt van ezen a helyen; itt lesz, vagy itt volt. Olyan igaz, mint ahogy élek, hogy ma este, egy kocsiban a férjemet láttam!

- Ringyó! Nem igaz!

Az előszoba csengője ebben a pillanatban riasztóan megszólalt. Carker arca elfehéredett, s az asszony ott állt, felemelt kézzel, mint egy varázsló, akinek a szavára ez a riasztó hang támadt.

- Figyeljen csak! Hallja?

Carker nekivetette hátát az ajtónak, mert változást vett észre Edith arcán és már azt hitte, hogy feléje jön, hogy az előszoba ajtón át távozzon. De egy perc sem telt belé, és az eltűnt a szemközti ajtón, amely a hálószobába vezetett, és becsukta maga mögött.

Ha Edith kérlelhetetlen, szilárd tekintetében a beszéd során csak egyszer is mutatkozott volna változás, Carker úgy érezte volna, megmérkőzött vele. Most azt hitte, hogy az éjjeli csengetés talán megriasztotta; annál is inkább hihette, mert az asszony idegzete túlfeszült. Kitárta az ajtót, és szinte nyomon követte Edithet.

De a szoba egészen üres volt; és mivel Edith nem felelt a szavára, vissza kellett mennie a lámpáért. Aztán magasra tartva a lámpát, körülnézett, s azt várta, talán majd meglátja, amint ott lapul valamelyik sarokban; de a szoba üres volt. Ekkor a szalonba, majd az ebédlőbe ment át, az olyan ember bizonytalan lépteivel, aki ismeretlen helyen jár. Félénken nézett körül, bepillantott a spanyolfalak és a pamlagok mögé, de Edithet nem látta sehol. Az előszobában sem, amely különben is olyan kopár volt, hogy az első pillantásra átlátta az egészet.

A csöngetés többször megismétlődött, aztán dörömbölni kezdtek az ajtón. Carker némi távolságra letette a lámpát, és közelebb lépve az ajtóhoz, hallgatózott. Több hang beszélt összevissza - legalább kettő angolul; és noha az ajtó vastag volt, a lárma pedig meglehetősen nagy, Carker az egyik hangot túlontúl jól ismerte ahhoz, hogy bármiféle kétsége is lehetett volna a beszélőt illetően.

Újból fölvette a lámpát, gyorsan keresztülment a szobákon, közben minden szoba küszöbén megállt, és a feje fölé emelt lámpa világánál az asszonyt keresve, körülnézett. Így állt meg a hálószoba ajtajában is, amikor a kis lépcsőre és a folyosóra nyíló ajtó vonta magára a figyelmét. Odament, de az ajtót kívülről bezárva találta; hanem amint az asszony ezen az ajtón kiosont, elejtett fátylát becsípte a zár.

A csengettyű eközben szünet nélkül visított; a künt állók döngették, és rugdalták az ajtót.

Carker nem volt gyáva ember; de ezek a hangok, aztán az imént lefolyt jelenet, a hely idegensége, most, amint visszajött az előszobából, megzavarta; tervének meghiúsulása (mert sajátságos módon, ha terve sikerül, sokkal merészebbnek érezte volna magát), a szokatlan idő s az a gondolat, hogy egyetlen lélek sincs a közelben, akihez baráti segítségért folyamodhatna; mindenekfölött azonban hirtelen feltámadt benne, s egyszerre úgy elnehezült a szíve, mint az ólom; az az ember, akinek a bizalmával oly galádul visszaélt, és akit olyan áruló módon becsapott, most itt termett, íme, hogy leleplezze és kihívja, lerántsa róla az álarcot: mindez mondhatatlan rémülettel töltötte el. Megkísérelte feltépni az ajtót, amelybe a fátyol beszorult, de nem sikerült. Kinyitotta az egyik ablakot és a redőny nyílásán át lenézett az udvarra; de az ugrás nagyon is merész lett volna, lenn pedig a könyörtelen kövezet!

Miközben a csöngetés és dörömbölés változatlanul tartott - és Carker halálos félelme is -, visszament a hálószoba ajtajához és új erőlködéssel egyre kétségbeesettebben feszegetve, végre felszakította. Meglátta a közelben a lépcsőt, érezte az éjszaka feltóduló levegőjét, visszaosont kabátjáért és kalapjáért, s az ajtót, amennyire lehetett, becsukta maga mögött, aztán kezében a lámpával, lesurrant a lépcsőn. Amint az utcát megpillantotta, eloltotta a lámpát, letette egy sarokba, és kilépett a csillagfényes éjszakába.

ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET
Rob, a Köszörűs, állás nélkül marad

A kapus, akire a szálloda vaskapujának őrizetét bízták, nyitva hagyta a kapusfülke kis ajtaját és elment, nyilvánvalóan a messzi lárma okát megállapítani, amit a főlépcsőházból nyíló ajtó felől hallott. Carker csendesen felemelte a zárat, aztán a nyikorgó ajtót a lehető leghalkabban becsukta maga mögött, és tovasietett.

Csalódásának és tehetetlen dühének lázában a félelem most már teljesen úrrá lett rajta, és olyan fokra hágott, hogy jóformán akármilyen veszélynek nekiment volna inkább, semmint szembe kelljen kerülnie azzal az emberrel, akit vagy két órával ezelőtt teljesen figyelmen kívül hagyott. Nem is álmodott hirtelen megérkezése, hangja, s az a körülmény, hogy hajszál híján kerülte el a találkozást - mindezzel szembe mert volna nézni a rémület pillanatnyi, bénító hatása után, és olyan álarcot kerített volna bűnének, mint a gonoszság bármely más megátalkodott példaképe. Az általa készített akna azonban éppen alatta robbant fel, s ez szétvetette és megsemmisítette vakmerőségét és önbizalmát. Csúszó-mászó módjára, megtaposottan, tőrbe csaltan és megcsúfoltan; megtámadottan és letiportan: s mindezt az a büszke asszony követte el, akiről azt hitte, hogy sikerült a lelkét lassan megmérgeznie, s gyönyöreinek puszta eszközévé süllyesztenie; a csalót megcsalták, a báránybőrt lerántották róla, s most szégyen, megalázottság és rémület közepette osont el onnan.

De hirtelen más ijedelem is lecsapott rá az üldöztetés szorongásán kívül; olyan váratlanul, mint az áramütés, amint az utcán végigsurrant. Valami kísérteties félelem, érthetetlen és megmagyarázhatatlan, egyszerre mintha a föld gyors remegésével párosult volna - rohanással és suhogással a levegőben, mintha a halál angyala szárnyalt volna az utcán át. Carker összehúzódott, nehogy szárnya megcsapja. Nem csapta meg, nem is járt arra; mégis milyen vérfagyasztó rémületet árasztott!

Fölemelte súlyos gonddal teli gonosz arcát, föl az éjszakai égre. A csillagok oly békésen sugároztok le rá, mint az előbb, amikor kilopódzott az éjszakába és megállt, töprengve, hogy mitévő legyen. A félelem, hogy távoli országban hajszolják, és a törvény nem védheti meg, az érzés új volta, hogy ez a hely itt messzi és idegen - egyébként talán abból táplálkozott, hogy egyszerre, hirtelenül úgy magára maradt, terveinek romjai közt - még nagyobb riadalma attól, hogy Olaszországban, vagy Szicíliában keressen menedéket, ahol bérgyilkosokat uszíthatnak rá, s egy sötét utcasarkon leszúrják - a bűn és a félelem kiszámíthatatlan játéka - s talán vágy olyan cselekedetre, mely minden eddigi tervét visszafordítaná: - mindez arra bírta, hogy megforduljon maga is, és Angliának vegye útját.

"Mindenképpen nagyobb biztonságban vagyok otthon. Ha nem szánnám rá magam, hogy ezzel a bolonddal találkozzam, sokkal kevésbé valószínű most már, hogy ott keressenek, mint külföldön, egyebütt. Ha pedig rászánom magam a találkozásra (ha majd ez az átkozott rohama elmúlik), legalább nem leszek egyedül, egy lélek nélkül, akivel beszélgetnék, aki tanácsot adhatna, vagy mellettem állna. Legalább nem csapnak le rám, és nem csalnak tőrbe, mint a patkányt."

Aztán Edith nevét mormolta, és ökölbe szorította kezét. Továbbóvakodott a nagy házak árnyékában, fogait csikorgatta, és rettentő átkokat mormogott rá, de minden sarokba bepillantott, mintha még őt keresné. Így lopakodott el végre egy fogadó udvaráig. A házbeliek már ágyban voltak, de a csöngetésre csakhamar előjött egy ember, lámpával a kezében, akivel együtt nemsokára sötét kocsiszínben alkudozott egy régi kocsira, hogy elvigye Párizsba.

Az alku rövid volt; rögtön elküldtek a lovakért. Meghagyta, hogy a kocsi jöjjön azonnal utána, s megint tovább iparkodott, ki a városból, a régi falakon túl, ki a nyílt országútra, amely folyóként húzódott a sötét síkság hosszában.

Hová ballag ez a folyó vajon? Mibe torkollik bele? Amint megállt, sötét gondolatokkal a lelkében, és végigtekintett a komor síkon, ahol a karcsú fák sora jelölte az utat, megint a halál zúgó szárnyalását érezte; újra elvonult előtte, féktelen és ellenállhatatlan szárnycsapással, és megint nem maradt utána egyéb, csak a borzalom, sötéten és meghatározhatatlanul, mint e táj leghomálybaveszőbb messzeségei.

Teljes szélcsend volt; az éjszaka mély feketeségére nem vetődött egyetlen futó árnyék: sehol semmi hang. A város mögötte feküdt, itt-ott fények: a csillagok világát jóformán elfogták a tornyok és tetők, körvonalaik alig rajzolódtak ki az ég hátterében. Sötét és magányos messzeség vette köröskörül; az órák pedig, alig hallhatóan, kettőt ütöttek.

Csak ment előre, míg végre úgy tűnt fel neki, hogy már jó ideje siet, és hosszú utat megtehetett; közben gyakran megállt és hallgatódzott. Végre lovak csengettyűjének hangja köszöntötte szorongva figyelő fülét. Halkabban. Hangosabban; néha egyáltalán nem hallhatóan, néha megint igen lassú ütemben, amint a kocsi rosszabb úton gördült; majd újra fürgén és vidáman közeledett; végre aztán egy homályos körvonalú, és állig beburkolódzott postakocsis hangos hűhózás és ostorpattogás között állította meg a kapáló négy lovat Carker mellett.

- Ki megy itt? Monsieur?

- Én.

- Monsieur nagy utat bejárt ebben a sötét éjszakában.

- Nem baj. Mindenki ízlése szerint. Rendelt még másvalaki is lovakat a kocsiállomáson?

- Ezer ördög! Bocsánat. Még másvalaki? Ebben az órában? Dehogy.

- Figyeljen ide, barátom. Rendkívül sietek. Hadd lássuk, milyen gyorsaságra képes! Minél gyorsabban haladunk, annál több lesz a borravaló. Rajta hát! Előre!

- Hollá! Gyí! Rajta! Gyí te!

El tehát, nyargalva, a fekete síkon át, s a vágtató lovak, mintha zápor zuhogna, úgy szórják a port meg a sarat!

A paták csattogása, meg a száguldás egybehangzott a menekülő gondolatainak szilaj összevisszaságával. Semmi világosság kívül, semmi világosság belül. Gyorsan tovafutó alakok, egymásba olvadtan homályosan megvillannak, aztán zavarosan szem elől vesznek és eltűnnek. Az út mellett gyorsan váltakozó léckerítések, meg házikók sora után komor, parlagon maradt földdarabok. S elméjében gyorsan váltakozó, felbukkanó, meg eltűnő képek után a borzalom, a düh, a meghiúsult gazság fekete, roppant sivataga. Néha a hegyi levegő sóhaja lebbent le a távoli Jurából, és elenyészett a sík fölött. Néha aztán újra az őrjöngő és félelmetes zúgás rohant keresztül a képzeletén, majd tovatűnt, hideg borzongást hagyott a vérében.

A lámpák, amint oda-odavillantak a lovak csapzott fejére, a homályosan látható kocsisra s repkedő köpenyére, a lelkében ezer meg ezer bizonytalan kép kelt. Jól ismert alakokat látott, odahajoltak íróasztaluk és könyveik fölé, ahogy annyiszor látta őket; majd azt az embert pillantotta meg, aki elől menekült, sajátságos látomások formájában; aztán Edithet, majd az élénk hangú csengőkben és a kocsikerekek görgésében jól ismert szavakat hallott; az idő, meg a hely összekeveredett; a tegnapi éjszaka egy hónap előtti időnek, az egy hónap előtti idő a tegnapi napnak tűnt fel; az otthon, hol elérhetetlenül, reménytelenül távolian, hol meg mindjárt ott, a közvetlen közelében; csupa vad mozgás, összevisszaság, rohanás, sötétség, zavar belül és kint, körös-körül. Hahó. Gyí! El innen, vágtatva, a fekete tájakon keresztül; a por meg a sár zápor módjára hull, cuppog a kocsi mögött, a gőzölgő lovak horkolnak és kapálnak, mintha démon ülné meg valamennyit; el, tomboló diadallal, tova a sötét úton - hová?

Megint a névtelen rémület seper rajta keresztül, és amint elmúlik, újra fülében a csengők zengő kérdése: "Hová?" A kerekek is azt dübörgik: "Hová?" A csattogás és a dobogás mind ebben az egy szóban olvad össze. Fények és árnyak táncolnak a lovak feje tetején, mint az ördögök. Nincs megállás - nincs lassulás! Előre! Előre! El, tovább, azon a sötét úton, mind szilajabban!

Semmire sem bírt összefüggően gondolni. Nem bírta az egyik dologra vonatkozó gondolatait elválasztani a többiektől, hogy egyenként gondolkozzék róluk, csak egyetlen percig. Terve megsemmisült, hogy a múltak önmegtagadásáért gyönyörűséges elégtételt kapjon; árulása kudarcot vallott azzal az emberrel szemben, aki jó és nagylelkű volt hozzá, de büszke szavát és pillantását is megőrizte és kamatoztatta éveken át; - mert az álnok és fondorlatos emberek titokban mindig megvetik és gyűlölik azt, akinek hízelegnek és bosszankodnak, hogy a másik fél elfogadja azt, amiről jól tudják, hogy teljesen értéktelen; - ezek a tárgyak foglalkoztatták lelkét. Lappangó gyűlölet az asszony ellen, aki tőrbe csalta és megbosszulta; alaktalan, torz látomások arról, hogyan adná vissza neki a kölcsönt; de semmi sem vált benne egészen világossá. Sietség és ellentmondás hatotta át minden gondolatát. Lázas, céltalan töprengés közben állandó gondolata az volt, hogy meghatározhatatlan ideig eltolja magától a gondolkodást.

Aztán a Dombey második házassága előtti idő merült fel emlékében. Eszébe jutott, milyen féltékeny volt a fiára, aztán a lányára; milyen ügyesen tartott távol minden közéjük tolakodót, és hogyan vont olyan kört a befont ember köré, amit nem törhetett át senki sem; aztán meg arra gondolt, mindezt azért tette volna-e hát, hogy most, mint egy megriasztott tolvaj, meneküljön az elől a szegény bolond elől, akit annyira behálózott?

Képes lett volna saját magára kezet emelni gyávasága miatt; csakhogy ezzel a gyávaság kudarcát nem torolta volna meg. Mintha megbénította volna, hogy saját nagyszerű gazságába vetett hite így megrendült egyetlen csapástól, és mások szánalmas eszközeként látta magát. Tehetetlen dühvel tajtékzott Edith ellen, gyűlölte Dombeyt, gyűlölte saját magát, és közben menekült, mert nem tehetett egyebet.

Újra meg újra fülelt, nem hall-e a háta mögött kocsirobogást? Újra meg újra hallani vélte, amint egyre hangosabban közeledik. Végre annyira megbizonyosodott, hogy megálljt kiáltott a kocsisnak - nem bánta, még ha előnyt veszt is, csak ne tartson tovább ez a bizonytalanság.

E szóra aztán a kocsi, a lovak, a kocsis egyszerre egy csomóba torlódtak össze az úton.

- Az ördögbe! - kiáltott a kocsis, visszanézve. - Mi baj?

- Csitt! Mi az?

- Micsoda?

- Az a lárma!

- A teremtésedet! Átkozott bitangja! Nem maradsz békén! - Ez az egyik lónak szólt, amelyik a csengettyűjét rázta. - Miféle lárma?

- Mögöttünk! Nem egy másik kocsi jön ott vágtatva? Hallja? Mi az?

- Az ördög bújjon beléd! Nem maradsz már békén? - ez most a másik lónak szólt, mert emezt harapta, s most a másik kettőt is megijesztette, a két első pedig kirúgott, és hátrálni kezdett. - Nem jön ott semmi!

- Semmi?

- Semmi! Csak a hajnal, amott.

- Igaza van, azt hiszem. Most csakugyan semmit sem hallok. Gyerünk!

Az összekuszált kantárú négyesfogat, félig eltakarva a lovak párafelhőjében, eleinte lassan léptet tovább, mert a kocsis, akit ilyen szükségtelenül akasztottak meg, morogva veszi elő a bicskáját, és új szíjat tesz az ostorára. Aztán: gyí te! Megint előre, még szilajabban.

És most a csillagok enyészni kezdtek, és a napvilág felderengett; felállt a kocsiban, és visszanézett, már jól láthatta visszafelé az utat, és azt is, hogy az egész kiterjedt síkságon nem látszik egyetlen utas sem. Nemsokára felderengett a nappali világosság és a nap fénye ragyogni kezdett a gabonaföldekre, meg a szőlőkre; magányos napszámosok, akik most tápászkodtak fel összetákolt kunyhóikból az útmenti kőrakások mellett, itt-ott az utat javították, mások meg ott álldogáltak szegényes kis kunyhójuk ajtajában, és lustán néztek utána, amint elrobogott. Aztán egy postakocsi-állomás következett, szinte elmerült a porban; körülötte gőzölgő trágyadombok és düledező, sivár melléképületek; erre a kies látványra pedig óriási, ódon, árnyéktalan, csillogó kőből épült kastély tekintett alá, melyen az ablakok fele vakablak volt, és zöld penész kúszott lomhán végig rajta, a mellvédes teraszról, föl egészen az apró tornyok oltókupak alakú csúcsáig.

Komoran meghúzódott a kocsi sarkában, és csak azzal törődött, minél gyorsabban menjenek. Csupán a nyílt síkságon állt fel minden mérföldnyi út után, hogy hátranézzen: így haladt egyre előbbre, még mindig halogatva a gondolkodást, míg a céltalan gondolatok serege gomolygott agyában.

Szégyen, csalódás és kudarc mardosta lelkét; az állandó szorongás pedig, hogy most vagy utolérik, vagy szembejönnek - mert még a szemközt jövő utasoktól is reszketett -, ónsúllyal nehezedett szívére. Az a tűrhetetlen rémület és iszonyodás, amely éjnek idején lepte meg, nappal is visszatért. A csengettyűk folytonos csilingelése, a lovak patáinak dobogása; aggodalmainak és hiábavaló dühének egyhangúsága; a félelem, a bánkódás és a harag szüntelenül forgó monoton kereke olyanná varázsolták az utat, mint egy látomást, amelyben valóság csak az őt kínzó gyötrelem.

Az a látomás hosszú utakat mutatott neki: messze elnyúltak a látóhatárba s bármennyit hagyott hátra belőlük, mindig ott voltak előtte; rosszul kövezett helységeket, hegyen föl, hegyen le. Arcok bukkantak fel a sötét ajtókban és homályos ablakokban; sárral befecskendezett, és kikötött tehenek meg ökrök álltak, eladásra szántan a keskeny utcákon, bőgve és öklendezve, széles homlokukon nagyot koppant egy-egy furkósbot ütése, s akár be is zúzhatta volna koponyájukat. Majd hidakat mutatott, kereszteket, templomokat, postakocsi-állomásokat, ahol engedetlenkedő, új lovakat fogtak be, az előbbi járat lovai pedig gőzölögve, fújva álltak ott, bánatosan lecsüggő fejüket egymásra téve, az istálló ajtajánál; aztán kis temetőket, fekete keresztekkel a sírokon, hervadt koszorúkkal; majd újra hosszú, hosszú utak, hegyre föl, hegyre le, elnyúlva végtelenül, arra, a csalóka szemhatár felé.

Látomás volt a reggel, a dél, az alkony; az éj és felkelő korai hold. A hosszú utak, a durva kövezet; robogás, csattogás a köveken; s ahogy felnézett a háztetők közt, ott látta a nagy templom tornyát. Hirtelen kiszállt, és evett valamit, meg hogy boros poharakat hajtott fel, amelyek nem hoztak számára vidámságot; gyalog haladt végig egy nagy sereg koldus között, reszkető szemhéjú, vak emberek között, akiket öregasszonyok vezettek, gyertyát tartva arcuk elé; gyenge elméjű lánykák, bénák, epilepsziások, szélütöttek, s letekintett a kocsi üléséből felfelé fordított arcukba és a kinyújtott kezükre, hirtelen ijedelemmel, hátha azok között egyszer üldözője arcát pillantja meg; - látomás volt, hogy ott száguldottak ismét, a hosszú, hosszú úton, ő pedig kábultan és letörten húzódott meg a kocsi sarkában; vagy felállt, és előre nézett, ahol a hold gyengén odavilágított a végtelen útnak egy foltjára, mérföldnyi messziségben, vagy pedig hátrapillantott, hogy lássa, ki nyargal a nyomában.

Látomás volt az is, hogy nem aludt soha, csak úgy szunnyadt néha, nyitott szemmel, aztán egy ugrással felriadt, és hangosan felelt egy képzelt hangnak. Az is, hogy átkozta önmagát, amiért elmenekült onnan; amiért azt az asszonyt futni hagyta, és nem szállt szembe az üldözővel. Az is, hogy halálos harcba keveredett az egész világgal, de főképpen önmagával. Az is, hogy mindent megmérgezett lelkének fekete hangulata, amint egyre tovább haladt.

Lázas látomás volt az is, amint a jelen és a múlt ezer jelensége mind összekeveredett; egész élete egybefolyt ezzel az utazással. Az is, hogy őrült sebességgel űzik, hajtják valahová, ahová el kellett jutnia. Az is, hogy elmélkednie kellett a régmúlt dolgain és jóformán mit sem tudott arról, ami körülötte van, de fáradságos, kimerítő módon érezte hatását, és messzibe tűnt képei ott zsúfolódtak forró agyában.

Látomás volt azt is, hogy változás változást ért az úton és közben csengőknek, kerekeknek, lovak lábának egyhangú zaja és semmi nyugalom. Az is, hogy város, meg falu váltakoztak, postakocsi-állomások, lovak, kocsisok, hegy, völgy, esős meg napos idő - és közben mindig a csengő, kerék, a lódobogás egyhangúsága, és semmi nyugalom. Az is, hogy lassan a főváros közeledett végre, egyre forgalmasabb utakon; ódon székesegyházak mellett haladtak el, gyakrabban felbukkanó apró városokon és falvakon vágtattak keresztül; s eközben ott ül a kocsi sarkában, köpenyébe burkolódzva, s felhúzza egészen arcáig, amint észreveszi, hogy a szembejövők rápillantanak.

Látomás, hogy egyre tovább és tovább gördülnek, és ő egyre halogatja gondolatait s a gondolatok egyre kínozzák; hogy nem tudja az órákat számon tartani, amióta úton van, s egyáltalán az időt és a helyeket. Az is, hogy torka kiszáradt, hogy szédül, hogy félőrült. Hogy tovább vágtat, tovább, mindennek ellenére is, mintha képtelen volna megállni, Párizs felé csak, ahol a zavaros folyó háborítatlanul hömpölyög az élet és mozgás kettős, viszálykodó árja között.

Azután a hidak zavaros látomása, a rakodó-partok, végtelenbe vesző utcák, bormérők, vízhordó szekerek, tolongó tömegek, katonák, kocsik, dobok és fedett árkádok. A csengők, kerekek, lovak lábának egyhangú lármája általános zsivajba és zűrzavarba fúl. Majd elhalkul fokozatosan, amint másik kocsiban, másik sorompónál, újra kivágtat a városból. Rohanás, most már a tengerpart felé, és újra a csengők, kerekek, lódobogás egyhangúsága és semmi nyugalom.

Aztán, hogy újra naplemente jön és éjszaka, újra a hosszú utak, halottas éjszakai csönd, és gyenge fények az utak mellett az ablakokban; s még egyre a csengők, kerekek, lovak dobogásának régi egyhangúsága és semmi nyugalom. Szürkület, világosodó hajnal és napkelte. Lassú feltörtetés egy dombra; tetején a tengeri szellő frissesége lebben; a reggel fénye ott játszadoz a távoli hullámok ormain. Bekanyarodás egy kikötőbe, a dagály habzik éppen, és halászbárkák suhannak be rajta; amott vidám asszonyok és gyermekek várakoznak a parton. A homokon hálók száradnak, s a halászok, nyüzsgő hajósok kiterített ruhái, hangjuk ott csendül magasan, az árbocok meg a kötélzet között; a könnyed víz szikrázik az általános csillogásban.

Látomás az is, hogy lassan, lassan távolodik a parttól, s a fedélzetről néz vissza; a víz fölött könnyű pára lebeg, egy-egy hasadásán át a fényes szárazföld látszik, a nap villan rá. A nyugodt tenger dagad, csobban, mormol magában. A futó hajó nyomában szürke vonal húzódik, egyre tisztábban és völgyesebben. Sziklák és épületek, egy szélmalom, meg egy templom bontakoznak ki egyre jobban. Aztán besuhanás a sima vízbe; a hajó kiköt egy révgátnál; embercsoport figyel már messziről, és érkező barátokat köszönt a parton. Kiszáll a hajóról, gyorsan lép tova közöttük, látomás az is, hogy végre ott van, angol földön.

Lázas álmai között arra gondolt, megvonul majd vidéken, jól ismert csöndes helyen, és ott marad, amíg megtudja, mi történt közben és megfontolja, hogyan cselekedjék. Kábulatában emlékezett egy állomásra, amelyen szárnyvonalra térve át, elérhet egy csöndes fogadóig. Ködös elméjében elhatározta, hogy ott megáll majd és megpihen.

Ezzel a szándékkal osont be az egyik vasúti kocsiba, amilyen gyorsan csak tudott, aztán, köpenyébe burkolódzva, úgy ült ott, mintha aludnék, míg a vonat gyorsan röpítette befelé a tengertől, mélyen a sziget zöldellő tájai közé. Amint megérkezett céljához, kinézett, és gondosan szemügyre vette a helyet. Emlékezete csakugyan nem csalt. Magányos, elhagyatott hely volt, erdőcske szélén. Egyetlen ház állt ott csupán. Ezt is csak ebből a célból építették, vagy alakították át, és csinos kert vette körül. A kis város, amely legközelebb esett hozzá, az is jónéhány mérföldnyire volt. Itt aztán kiszállt, majd egyenesen a kis fogadóba tartott, anélkül, hogy valaki észrevette volna; kibérelt két egymásba nyíló szobát, fönt az emeleten; a két szobának meglehetősen elszigetelt fekvése volt.

Pihenni akart, hogy önuralmát és elméje egyensúlyát visszanyerje. Az esztelen zavarodottság, meg a düh fogait csikorgatta, amint föl s alá járt szobájában - most már teljesen hatalmába kerítette. Gondolatait nem tudta sem megállítani, sem irányítani, odamentek, ahová akartak, és magukkal ragadták. Bódult volt egészen, és halálosan fáradt.

De mintha átok fogta volna meg, hogy ne pihenhessen többé. Öntudatától nem bírt szabadulni, és fáradt érzékeinek már végképp nem parancsolhatott. Nem mintha arra kényszerítették volna, hogy tudomást vegyen a körülötte levő hangokról, vagy tárgyakról; hanem az utazás gomolygó látomásaitól nem akartak elfordulni. Semmi áron. Állandóan előtte volt az a kép, amint Edith ott áll, rászögezi sötét, megvető tekintetét; de ő csak vágtat tovább, falvakon és városokon, napfényen és sötétségen keresztül; esőben és szárazon, országúton és kövezeten, hegyen, völgyön, magasságokon és mélységeken át, kínzottan és riadtan a csengettyűk, a kerekek, a lódobogás egyhangúságától, és sehol sincs nyugalma.

- Milyen nap van ma? - kérdezte a pincértől, aki az ebédhez terített.

- Milyen nap, uram?

- Szerda?

- Szerda, uram? Nem. Csütörtök.

- Elfelejtettem. Hány óra is csak? Nem húztam fel az órámat.

- Néhány perc múlva öt óra, uram, talán sokáig tetszett utazni, uram?

- Sokáig.

- Vasúton, uram?

- Vasúton.

- Nagyon szédítő dolog az, uram. Magam ugyan nemigen szoktam utazni, de az urak sokszor mondják, hogy szédít.

- Sokan járnak ide?

- Elég sokan, uram, általában. De most éppen senki sincs itt. Nagyon lanyhán megy az üzlet. Nagyon lanyhán megy most minden, uram.

A vendég nem felelt. Fölült a pamlagon, ahová az előbb lefeküdt, és két térdére könyökölve, a földre meredt. Figyelmét nem tudta hatalmában tartani, vagy kormányozni, egy pillanatra sem. Odaröppent, ahová akart, de az álom sehogyan sem vehetett rajta erőt.

Ebéd után sok bort ivott, de hasztalanul. Efféle segítség sem hozott álmot a szemére. Gondolatai egyre összefüggéstelenebb tömegben, mind könyörtelenebbül hurcolták maguk után - azokhoz a boldogtalanokhoz hasonlított, akiket büntetésképpen vad lovak farkához kötöttek. Semmi feledés, semmi nyugalom.

Meddig ült ott, poharazva és töprengve, míg a képzelődés szilajon elragadta, talán maga tudta volna megmondani a legkevésbé. De azt mégis tudta, hogy nagyon sokáig ült már ott a gyertya mellett, amikor egyszerre felugrott, és hirtelen támadt rémülettel hallgatódzni kezdett.

Mert ez most igazán nem volt képzelődés. A föld remegett, a ház rázkódott és az a bősz, fékezhetetlen robogás megint ott a levegőben! Érezte, amint közeledik és tovanyargal; és még akkor is, amikor odarohant az ablakhoz és látta, hogy mi az, riadtan hátrahúzódott onnan, mintha még csak ránéznie is veszedelem lenne.

Átok a tüzes ördögre, amely simán s mennydörgő robogással száguld át a távoli völgyön, felvöröslő fényt és kékes füstöt vet szét s aztán máris eltűnik! Úgy érezte, mintha hirtelen felkapták volna a szörnyeteg útjából, megmentve attól, hogy cafattá szaggassa széjjel. Még most is reszket és borzad, amikor pedig már a leghalkabb nesz is elenyészett és a holdfényben csillogó vassínek körül olyan üres és csöndes minden, akár a sivatagban.

Nyugodni nem bírt, valami ellenállhatatlanul vonzotta - legalábbis úgy tetszett - a felé az út felé. Kiment és ott ácsorgott a sínek mentén, s az elrobogott vonat útját követte szemmel, az elhullatott és még mindig füstölgő zsarátnok és hamu nyomán. Vagy félóráig mehetett abba az irányba, amerre a vonat elrobogott, aztán megfordult, és ellenkező irányba haladt - állandóan a sín mentén - már a fogadó kertjén túl is, s csak ment tovább, sokkal tovább; kíváncsian nézegette útközben a hidakat, jelzőlámpákat, közben azon gondolkodott, vajon egy másik ördög mikor robog erre megint?

Aztán a föld reszketni kezd újra és gyors rezgés támad a fülében; tompa fény közeleg, majd hirtelen két égő, vérvörös szemmé válik és vakító tűzzé, amelyből izzó parázs hull; valami óriási zúgó, robogó tömeg ellenállhatatlanul tovaragadó ereje érzik, léghuzam és robogás - egy másik vonat jött és ment el ismét, a magányos ember pedig úgy kapaszkodik a kapuba, mintha az életét mentené!

Aztán még egy másikra várt, utána egy másikra még. Visszasétált oda, ahonnan kiindult, aztán megint oda, ahol megfordult az imént, és az utazásnak agyában gomolygó és fárasztó képein keresztül szeme az újabb szörnyeteg után kutatott. Majd az állomás közelében álldogált, s arra várt, míg valamelyik vonat megáll; majd, amikor egy csakugyan megállt, és a mozdonyt lekapcsolták, hogy vizet vegyen, Carker ott ácsorgott mellette, és nézte a nehéz kerekeket és a mozdony érchomlokát, s arra gondolt, milyen kegyetlen ereje és hatalma is lehet ennek a szörnynek! Iszonyú! Látni, amint roppant kerekei lassan megmozdulnak, és az ember arra gondol, hogy alájuk kerül és cafattá morzsolódik!

A bor, meg a nyugalom hiánya teljesen megzavarta - semmi sem segíthetett, noha halálosan fáradt volt -, és ebben a lelkiállapotban mindezek a tárgyak és gondolatok oly beteges fontosságra emelkedtek előtte! Amint - úgy éjfél körül történt - a szobájába visszament, még egyre kísértették, és sokáig ült ott, arra várva, mikor jön újabb vonat.

És várta ágyában is, az alvás minden reménye nélkül. Feküdt és hallgatódzott; és amikor érezte a rázkódást, meg a remegést, fölkelt, odament az ablakhoz és, amennyire onnan lehetett, leste a tompa fényt, amely egyszerre két izzó, vörös szemmé vált, s a cikázó, parázst hullató vad tüzet, az óriás robogását és a villogás, meg a füst nyomát, messze a völgyben. Azután meg odanézett, abba az irányba, amerre másnap reggel távozni akart, mert már látta, hogy itt nincs számára nyugalom; majd visszafeküdt, de akkor utazásának képei zaklatták; a csengettyűk, kerekek és a lovak dobogásának egyhangúsága, míg egy új vonat nem jött, és ez így tartott egész éjszaka. Ahelyett, hogy önuralmát visszanyerte volna, úgy látszott, ha még lehetséges volt, hogy az éjszaka során egyre inkább elveszti. Mikor a szürkület eljött, még egyre gyötörték gondolatai, pedig untalan hessegette agyából, amíg jobb erőben nem lesz megint. A múlt, a jelen, a jövő összezavarodva gomolygott előtte, és teljesen elvesztette tiszta látását.

Mikor aztán belépett hozzá gyertyával az az ember, aki előző este kiszolgálta, megkérdezte tőle: - Hogy is mondta tegnap, hánykor kell innen elindulnom?

- Negyed öt körül, uram. A gyorsvonat négykor megy el itt, de nem áll meg.

Carker végighúzta kezét lüktető homlokán, aztán órájára nézett. Fél négyre járt.

- Valószínű nem lesz egyetlen utas sem, uram; két úr van itt ugyan, de a londoni vonatra várnak.

- Azt hittem, úgy mondta, hogy senki sincs a házban - szólt Carker, odafordulva az emberhez, s régi haragos, gyanakvó mosolyának halvány árnya jelent meg arcán.

- Nem is volt, uram. De a két úr azzal az éjszakai vonattal érkezett, amely itt megállt. Hozzak meleg vizet, uram?

- Ne! És vigye el azt a gyertyát. Elég világos nekem a nappal!

Mivel félig felöltözötten vetette magát az ágyra, Carker abban a pillanatban ott állt az ablaknál, amint a pincér kiment. Az éjszakát már elűzte a szürkület hideg világossága, az égen pedig ott látszott a közelgő napot jelző rőt derengés. Fejét és arcát megmosta a hideg vízben - nem hűsítette a víz -, aztán nagy sietséggel felöltözött, kifizette számláját és elment.

A levegő hidegen és kellemetlenül csapta meg. Sűrű harmat pihent mindenen, és noha Carker nagy forróságot érzett, mégis összeborzongott. Előbb odanézett egy pillanatig az útra, ahol az előző éjszaka járt, s ahol a jelzőlámpák most olyan gyöngén égtek a reggelben, minden jelentőségüktől megfosztottan, amint a nappal megérkezett; azután a kelő nap felé fordult, látta teljes dicsőségében, ahogy végigtündökölt a tájon.

Hódolatra késztető, földöntúli szépségű és ünnepélyes volt a nap, csöndesen és derülten kelt fel, mintha meg sem rezzenne mindannak a gonoszságnak és véteknek láttára, amelyre sugarai ráragyognak, mióta e világ kezdődött - és ki merné mondani, hogy még Carker lelkében sem támasztotta fel valami az erény gyenge érzését, és égben elnyerendő jutalmát. Ha valaha némi gyöngédséggel gondolt a bátyjára, vagy húgára, ki mondhatja meg, vajon nem akkor történt-e, abban a pillanatban?

Ilyen érzésre valóban szüksége is volt. Lelkére már a halál árnya nehezedett. Különválasztották már az élők világától, hogy lezuhanjon a sírba.

Megváltotta a jegyet, addig a faluig, ameddig menni kívánt; aztán föl és alá járkált, s a síneket nézte, amint egyik irányban a völgyön futottak keresztül, a másik irányban pedig egy sötét híd felé, a közelben. Mikor aztán sétájában az állomás deszkakerítése határt vetett, megfordult, és egyszerre szemben állt azzal, aki elől menekült. Ott bukkant fel éppen az ajtóban, amelyben az előbb ő maga is belépett. És szemük találkozott.

A meglepetés okozta hirtelen bizonytalanságban Carker megtántorodott, megbotlott és leszédült az alatta tovanyúló vágányra. Aztán, megszilárdítva lábát, néhányat lépett a vágányon visszafelé, hogy nagyobb legyen a távolság közte, meg üldözője között, s ziháló lélegzettel visszanézett.

Most kiáltást hallott - még egyet -, és látta, mint változik át a bosszú szenvedélye az ájuláshoz közelítő gyengeséggé és rémületté üldözője arcán - érezte, hogy rázkódik a föld - egy szempillantás és tudta, hogy a robogás itt van mögötte - felsikoltott - körülpillantott - látta a vörös tűzszemeket a napfényben, hályogosan és homályosan, szorosan mellette valami a földhöz vágta, fölkapta, örvényszerűen ragadta valami malom fogazott élű kerekein, körbe-körbe forgatta, ízenként szaggatta szét, és élete folyamát felnyalta izzó hőségével és megcsonkított teste darabjait felhajította a levegőbe.

Mikor az a másik utas fölocsúdott ájulásából, látta, hogy onnan messziről négy ember hoz betakarva valamit, ami súlyosan és mozdulatlanul fekszik egy deszkalapon; és látta azt is, amint mások a vágányon szimatoló kutyákat kergették el, aztán egy csomó hamuval felitatták a vért.

ÖTVENHATODIK FEJEZET
Többek öröme és a Viador Csirke felháborodása

A tengerészkadétnál ugyancsak zajlott az élet. Toots úr és Susan megérkezett. Susan úgy száguldott fel a lépcsőn, mint az eszeveszett. Toots úr és a Viador Csirke pedig a nappaliba ment.

- Ó, lelkem, egyetlen, drága, aranyos Floy kisasszonykám! - kiáltotta Susan, Florence szobájába rontva. - Arra gondolni, hogy ide jussunk, és itt találjam, egyetlen, édes aranyom, és senki se legyen mellette, meg még otthona se legyen, nem, hiszen nem is megyek én el innen megint, Floy kisasszony, mert ha nem is mohosodok be éppen, azért még nem vagyok kőzuhatag sem, meg a szívem sincsen kőből, mert ha az volna, hát nem szakadna szét, mint ahogy most tüstént megszakad, jaj, istenem, istenem!

Nipper kisasszony csak úgy öntötte a szót szünet nélkül és megállás nélkül, aztán odalépett úrnője elé, és úgy kulcsolta át két karjával.

- Ó, aranyom! - kiáltotta Susan. - Tudok én mindent, ami történt, elejétől végig, lelkem gyönyörűségem, jaj, most mindjárt megfulladok, levegőt, levegőt!

- Susan, drága jó Susan! - kiáltott fel Florence.

- Ó, az én lelkem kisasszonykám! Akinek én már a cselédje voltam kislányka korában is. És hát igazán, valóban, valóban férjhez megy? - kiáltotta az öröm és fájdalom, büszkeség és bánat meg ég tudja, hányféle más ellentétes érzés összecsapása közt.

- Ki mondta neked? - kérdezte Florence.

- Ó, drága, jó istenem, hát az az ártatlan teremtés, Toots! - felelt Susan és görcsös nevetésben tört ki. - És mindjárt tudtam, drágám, hogy igaz, mivel úgy a szívére vette. A leghűségesebb, legártatlanabb lélek a világon. És az én lelkem, aranyom, csakugyan férjhez megy? - kiáltotta Susan ismét, újabb ölelés és újabb könnyzápor közepette.

A részvét, öröm, gyöngédség, pártfogás és sajnálkozás keveréke, ahogyan Susan minduntalan visszatért erre a tárgyra, minden visszatérésnél felkapta a fejét, hogy felnézzen úrnője bájos, fiatal arcára és megcsókolja, majd újra odahajtsa a vállára, közben simogatta, ölelgette és zokogott, igazi, csupa szív női viselkedés volt.

- Úgy, úgy - szólalt meg Florence csillapító hangja -, most már egészen a régi vagy, édes Susan.

Susan Nipper leült a földre, úrnője lába elé, kacagott és zokogott, egyik kezével zsebkendőjét szorította szeméhez, másikkal Diogenészt simogatta, az meg az arcát nyalta, majd azt mondta, most már igazán lecsillapodott, bizonyításául keservesebb sírásra fakadt.

- Én... én... én... igazán nem láttam még egy ilyen teremtést, mint ez a Toots - mondta végül -, nem én, soha életemben!

- Olyan jószívű - szólt Florence.

- És olyan furcsa - zokogott Susan. - Jaj, miket beszélt összevissza a kocsiban, az a semmirevaló Csirke meg ott ült fönn a bakon.

- Hát miről beszélt, Susan? - kérdezte Florence félénken.

- Ó, hát a Walters hadnagy úrról, meg a Gills kapitányról, meg magáról, drága Floy kisasszony, meg a néma sírról.

- A néma sírról! - ismételte Florence.

- Azt mondja - s itt Susan valóságos nevető rohamban tört ki -, hogy mindjárt leszáll abba a néma sírba, mégpedig egészen nyugodtan, csakhogy hát, lelkem, édes Floy kisasszonykám, azért dehogy száll ám, hiszen sokkal boldogabb attól, hogy másokat boldognak láthat, semhogy megtenné; és lehet, hogy nem bölcs Salamon éppen - tette hozzá Susan, áradó szóbőségben -, nem is mondom én, hogy az, hanem azt az egyet merem állítani, hogy önzetlenebb ember nem élt még ezen a világon!

Mivel Nipper kisasszony még mindig nem tért magához nevetési rohamából, e határozott nyilatkozata után szinte elbágyadt, majd értésére adta Florence-nak, hogy Toots úr odalenn várja, hogy láthassa, ami gazdag fizetség volna számára legutóbbi vállalkozásának viszontagságaiért.

Florence felszólította Susant, kérje meg Toots urat, mint szívességre, ami neki Florence-nak nagy örömet szerez, hogy jöjjön fel hozzá, hadd köszönje meg neki a szolgálatait személyesen. Susan pár pillanat múlva elő is teremtette a fiatalurat, akinek külseje még mindig szerfölött dúlt volt és erősen hebegett.

- Dombey kisasszony - kezdte Toots -, az, hogy módot nyújtott arra, hogy... hogy ismét szemlélhessem... nem hogy szemlélhessem, hanem... hogy... nem is tudom pontosan, mit is akartam mondani, no de hát igazán nem jelent semmit.

- Nekem olyan gyakran van mit megköszönnöm önnek - felelte Florence, ártatlan lelkének hálájától sugárzó arccal odanyújtva neki mindkét kezét -, hogy már nem is marad rá szavam, és nem is tudom, hogyan köszönjem meg legjobban.

- Dombey kisasszony - felelte Toots úr hódolón -, ha a kegyed angyali természetével összeegyeztethető volna, hogy átkozzon engem, azzal... ha szabad így mondanom... sokkal kevésbé terítene földre, mint a nyájasságának meg nem érdemelt megnyilatkozásával. A hatása énrám... olyan... de hiszen - szakította félbe Toots önmagát -, ez már eltérés a tárgytól, és igazán nem tesz semmit.

Mivel, úgy látszott, hogy erre csakugyan nem lehet felelnie mással, mint azzal, hogy újra megköszönni jóságát, Florence még egyszer megköszönte.

- Szeretném Dombey kisasszony - kezdte ismét Toots úr - megragadni ezt az alkalmat arra, hogy néhány szónyi magyarázatba bocsátkozzam. Már előbb lett volna szerencsém Susannal visszatérni; de először nem is tudtuk, hogy hívják azt a rokonát, akihez ment; másodszor meg, annak a rokonának a házát már elhagyta, és egy másikhoz ment, messze lakott onnan; így aztán bizonyos vagyok benne, hogy a Csirke bölcsessége nélkül aligha találhattuk volna meg idejében.

Florence meggyőződéssel bólintott.

- Ez még nem a lényeg azonban - folytatta Toots úr. - Biztosítom, Dombey kisasszony, hogy Susan társasága mostani kedélyállapotomban olyan vigasztalás és öröm volt a számomra, hogy csak érezni tudom, de leírni nem. A tett magában hordja jutalmát. Ez azonban még mindig nem a lényeg. Egy alkalommal már megjegyeztem, Dombey kisasszony, hogy én tudom, nem vagyok éppen az, akit éles eszű embernek neveznek. Ennek tökéletesen tudatában vagyok. Nem hiszem, hogy akárki is jobban tudatában lehetne a saját... ha a kifejezés nem volna túlságosan erős, azt mondanám, hogy... tökfejűségének, mint én. De azért, Dombey kisasszony, még én is észreveszem a dolgok állását Walters hadnagy úr körül. Akármilyen kínszenvedést is szereztek nekem ezek a dolgok, (ami nem tesz semmit), azért kötelességemnek tartom kijelenteni, hogy Walters hadnagy olyasvalaki, aki érdemesnek látszik arra az áldásra, amely az égből esett oda a... fejére. Adja isten, hogy soká élvezhesse az áldást, és meg tudja becsülni úgy, mint egy másik, egészen különböző és igen érdemtelen személy, akinek a neve igazán nem számít semmit, megbecsülni tudta volna. Ez mindazáltal még mindig nem a lényeg. Gills kapitány jó barátom és azt hiszem, Dombey kisasszony, hogy Gills kapitánynak örömet szerezne, ha időközben még jönnék-mennék itt. Én is nagyon örülnék neki, ha el-eljöhetnék. De nem feledhetem el, micsoda hibát követtem el egyszer a brightoni főtéren; éppen azért, ha az én jelenlétem a legkevésbé is kellemetlen kegyednek, jelezze ezt most előttem, és biztosítom, hogy én teljesen megértem. Nem fogom sértésnek tekinteni, sőt boldog és büszke leszek, hogy bizalmával megtisztel.

- Ha ön - felelt Florence -, ön, aki nekem olyan régi és hűséges barátom, távol maradna ettől a háztól, nagyon boldogtalan lennék. Soha, soha nem jelenthet számomra mást, mint tiszta örömet, ha látom.

- Dombey kisasszony - felelt Toots úr, és elővette zsebkendőjét -, ha most könnyet ejtek, csak az öröm miatt történik. Igazán nem tesz semmit, és valóban nagyon lekötelezett. És talán szabad lesz a kegyed jóságos szavai után megjegyeznem, hogy ezek után nem szándékozom a külsőmet elhanyagolni többé.

Florence a legbájosabb zavarban fogadta ezt a bejelentést.

- Úgy értem - folytatta Toots úr -, hogy embertársi kötelességemnek tartom, mindaddig, amíg a néma sír maga számára nem követel, hogy igyekezzem a legelőnyösebb formában megjelenni és... és a cipőmet mindig olyan fényesre keféltetni, amennyire a... a körülmények engedik. Ez az utolsó eset, Dombey kisasszony, amikor bármiféle magán és személyes természetű megjegyzésekkel előmerészkedem. Igazán nagyon köszönöm a jóságát. Ha nem is vagyok olyan éles elméjű, mint amilyennek jó embereim látni óhajtanának, vagy amilyennek magamat tudni szeretném, azért, becsületemre, a jóságot és gyöngédséget értékelem mindig. Úgy érzem - folytatta Toots szenvedélyes hangon - hogy... hogy ebben a percben rendkívül hatásos módon ki tudnám fejezni az érzéseimet, ha... ha... azt tudnám, mivel kezdjem.

Mivel egy-két percnyi szünet után is úgy látszott, mintha ez a kezdet még mindig hiányozna, Toots úr hirtelen elbúcsúzott és lement, hogy a kapitányt megkeresse, és meg is találta a boltban.

- Gills kapitány - kezdte Toots -, ami most közöttünk történni fog, az a bizalom szent pecsétje alatt történik. Ez a beszélgetés következménye, Gills kapitány, amely az előbb ott fent Dombey kisasszony és köztem lezajlott.

- Vízszín alatt és vízszín fölött, fiam? - dörmögte a kapitány.

- Tökéletesen úgy - felelt Toots, akinél a helyeslés melegségét nagyban fokozta, hogy a leghalványabb sejtelme sem volt arról, hogy mit érthetett e szavak alatt a kapitány. - Dombey kisasszony nemsokára egybekel Walters hadnagy úrral, ugye kapitány úr?

- Hát úgy bizony, fiam. Mi itt bajtársak vagyunk valamennyien, Wally és menyasszonya nemsokára társak lesznek majd a szolgaságnak házában, mihelyt a vallatás megtörtént.

- A vallatás, Gills kapitány!

- No, hát a templomban - felelt a kapitány, hüvelykujjával hátrabökve a válla fölött.

- Ah! Úgy!

- Aztán - folytatta a kapitány rekedt suttogással, és szelíden mellbe legyintette Toots urat, aztán néhány lépést hátrált, hogy onnan nézzen rá végtelen elragadtatásában -, aztán ki következik? Ez a gyönyörű teremtés, akit olyan finoman neveltek föl, mint egy paradicsomi madarat. Wallyval Kínába megy, a zúgó tengeren keresztül.

- Szentisten, Gills kapitány!

- Bizony, úgy van - bólintott a kapitány. - A kínai hajó vette fel Wallyt a hajótörés után, mert orkán miatt eltérült útjából. Wally is megtette velük a nagy utat, és a hajón és a parton is mindenki nagyon megszerette... mert hát ilyen ügyes és jó fiú nem egykönnyen akad ám... így aztán, mikor a rakomány-felügyelő meghalt Kantonban, Wallyt nevezték a helyébe (mert előbb írnok volt a hajón), és most már állandó rakomány-felügyelő egy másik hajón, amelynek a gazdája ugyanaz. Így aztán, látja, a mi aranyunk Walterrel Kínába megy, a zúgó tengeren keresztül.

Toots úr és Cuttle kapitány egybehangzóan felsóhajtottak.

- És aztán? - folytatta a kapitány. - Hiszen szereti a fiút hűséggel. Az meg őt. Akiknek pedig szeretni meg ápolni kellett volna szegényt, úgy bántak vele, mint kivert kutyával. Mikor kiűzve otthonából, idejött, aztán összeesett, itt a fedélzeten, hát szegény, megsebzett szíve majdnem összetört. Én csak tudom. Én, Edward Cuttle láttam. Azt a szívet semmi sem foltozhatja össze megint, csak az igaz, hűséges, meleg szeretet. Ha ezt nem tudnám, meg ha nem tudnám azt is, hogy Wally az ő igaz, hű szerelme és testvére, ő meg a Wallyé, hát öcsém, előbb ráállnék arra, hogy a két karomat, lábamat levágják a helyéből, mintsem őt eleresszem. De hát tudom, hogy így van, és ezzel vége. Így hát csak annyit mondok, az ég angyala kísérje őket mindkettőjüket, és úgy is lesz. Ámen.

- Gills kapitány - szólt ekkor Toots -, kérem, részesítsen abban az örömben, hogy kezet szoríthassak önnel. Ön úgy tudja a dolgokat elmondani, hogy kellemes melegséget érzek itt, a hátamban. Nos, hát én is azt mondom, hogy ámen. Önnek tudomása van arról, Gills kapitány, ugye, hogy Dombey kisasszonyt én is imádtam.

- Fel a fejjel! - szólt a kapitány kezét rátéve Toots úr vállára. - Ne hagyja el magát, fiam!

- Magamnak is az a szándékom, hogy nem hagyom magam - szólt a felbátorodott Toots. - És az is, hogy talpra állok, amennyire csak tudok. Mire a néma sír majd ásítani fog, akkor majd belefekszem, Gills kapitány, előbb nem. De mivel jelenleg nem vagyok éppen biztos a dolgomban, amit mondani szeretnék önnek s különös kegynek tekinteném, ha Walters hadnagy úrnak is elmondaná, az a következő:

- A következő - ismételte a kapitány. - Csak rajta!

- Mivel Dombey kisasszony olyan leírhatatlan kedves volt - folytatta Toots úr könnybe lábadt szemmel -, és úgy nyilatkozott, hogy az én jelenlétem nem kellemetlen neki, sőt, éppen ellenkezőleg áll a dolog, és mivel itt mind ön, mind a többiek olyan türelmesek és elnézőek olyasvalaki iránt, akiről - jelentette ki Toots úr keserűen - azt lehet mondani, hogy tévedésből született... eljövögetek ide esténként, az alatt a rövid idő alatt, amíg mindnyájan együtt lehetünk. Hanem az, amire kérném, Gills kapitány, ez volna. Ha egy-egy pillanatban úgy érezném, hogy képtelen vagyok Walters hadnagy úr boldogságát tovább szemlélni, és kirohannék a szobából, akkor, remélem, Gills kapitány, hogy mind ön, mind ő maga, úgy tekintik ezt, mint szerencsétlenségemet, és nem mint hibámat, vagy az önmagammal folytatott belső küzdelem hiányát. És bizonyosra veszik, hogy senki iránt nem táplálok rosszindulatot... legkevésbé pedig éppen Walters hadnagy irányában... és ön olyan esetekben úgy utólag odavetné azt a megjegyzést, hogy bizonyosan egy kis sétára indultam, vagy azért mentem ki, hogy megnézzem a tőzsdeépületnél, hány óra... Gills kapitány, ha ön belemenne ebbe a megállapodásba, és ezeket mondaná Walters hadnagy úrnak, olyan nagy megkönnyebbülésemre szolgálna, hogy akkor is olcsónak találnám, ha vagyonom tekintélyes részét kellene odaadnom érte.

- Öcsém - szólt a kapitány -, ne is mondjon többet. Nem húzhat az árbocra olyan lobogót, amire Walter meg én ne felelnénk hasonlóval.

- Gills kapitány - felelt Toots úr -, a lelkem most már nagyon megnyugodott. Szeretném megőrizni mindnyájuk jó véleményét. Én... én becsületszavamra, mindig olyan jól elgondolom a dolgot, akármilyen rosszul is csinálom. Tudja - folytatta Toots úr -, ez olyan, mintha Burgess és Társa a legcsodálatosabb nadrággal szeretnék lekötelezni vevőjüket, de nem tudnák kiszabni úgy, ahogy kigondolták a fejükben.

Ezzel a kitűnő példával aztán, amelyre szemmelláthatólag büszke is volt egy kicsit, Toots úr ajánlotta magát és elment.

A derék kapitány, szíve gyönyörűségével a házban és mellette Susannal, valóban boldogságtól sugárzott. Ahogy a napok tovaröppentek, ez a sugárzás és boldogság csak növekedett. A kapitány tanácskozást folytatott Susannal, akinek bölcsessége iránt mélységes tiszteletet érzett. (MacStingernével szemben való vitéz magatartását különben sem bírta elfelejteni), azután azt javasolta Florence-nek, hogy annak az öregasszonynak a lánya helyett, aki a kék ernyő alatt szokott tartózkodni a Leandenhall vásártéren, ésszerű okokból és a titoktartás szempontjából is, olyant szerződtessenek a házimunkák ideiglenes elvégzésére, aki nem ismeretlen előttük, és akiben teljesen megbízhatnának. Susan megjegyezte, hogy legjobb volna elhozni Richardsot. Florence arca felragyogott e név hallatára. Susan tehát még aznap délután elindult a Toodle nemzetség hajléka felé, hogy Richardsot megkérdezze a dolog felől, és este diadallal jött aztán vissza, a régi, piros arcú, almaképű Polly kíséretében, akinek öröme Florence láttán nem maradt el még a Susan Nipperé mögött sem.

Miután ez a hadvezéri fegyvertény is megtörtént, mely a kapitánynak módfeletti megelégedésére szolgált, mint egyáltalán minden, ami mostanában történt, a legközelebbi dolog, ami Florence-re várt, az volt, hogy Susant a küszöbön álló válásra előkészítse. És ez bizony nem tartozott a könnyű dolgok közé, mivel Nipper nagyon határozott természet volt, márpedig ő erősen feltette magában, ő bizony úgy jött vissza, hogy úrnőjét el nem hagyja, nem, soha többé.

- Ami meg a bért illeti, drága Floy kisasszony - szólt Susan -, csak nem fog megbántani azzal, hogy még célozgat is rá, mert hiszen van nekem a takarékban elég pénzem. De el sem adnám a szeretetet, meg a tiszteletet, amivel tartozom, nem én, még ha a takarékpénztár meg én soha hírét sem hallottuk volna egymásnak, vagy ha a bank ezer darabra is robbanna szét; hiszen lelkem, angyalom, sohasem volt maga az én segítségem nélkül, amióta szegény boldogult jó mamája meghalt, és ámbátor nem vagyok valami isten csudája, hanem engem már megszokott, egyetlen aranyom, aki még a kis kisasszonyom volt nekem annyi éven keresztül, és csak tán nem gondol arra, hogy énnélkülem menjen akárhová is, mert annak nem szabad megtörténni, és nem is lehet.

- De édes Susanom, csakhogy én nagyon, nagyon hosszú útra megyek ám!

- Jól van, Floy kisasszony, és aztán? Annál nagyobb szüksége lesz rám. A hosszú utazás még nem akadály én előttem, hála istennek! - tette hozzá a buzgó Susan.

- De Susan, hiszen Walterrel megyek... és elmennék vele akármeddig, akárhová! Walter szegény ember, én magam is nagyon szegény vagyok és így meg kell tanulnom, hogyan segíthetek magamon, és hogyan lehetek a segítségére neki is.

- Drága Floy kisasszony - tört ki újra Susan, erősen rázva a fejét -, hisz az nem újság a kisasszonynál, hogy sajátmagán és másokon is segít és a legeslegtürelmesebb, meg leghívebb minden nemes szív között, hanem azért tessék csak megengedni, hogy beszéljek Walter Gay úrral, és hadd igazítsam el a dolgot vele, mert hogy az én kisasszonykám egyedül járja be keresztül-kasul a világot, azt én nem tudom nézni, és nem is akarom.

- Egyedül, Susan! Egyedül, amikor Walter visz magával? - Ó, micsoda boldog, ragyogó, lelkesült mosolygás volt most Florence arcán! Ha Walter láthatta volna! - És én tudom - folytatta aztán gyöngéden -, ha megkérlek szépen, hogy ne beszélj erről Walternek, akkor nem is fogsz, és én arra kérlek, ne beszélj, kedvesem.

- De hát miért ne, kisasszony? - zokogott Susan.

- Azért, Susan, mert a felesége leszek, egész szívemmel, hogy vele éljek, vele haljak. Ha pedig elmondanád neki, amit most nekem mondtál, azt hihetné, hogy én talán megijedtem attól, ami rám vár, vagy pedig azt, hogy neked van valami okod a féltésre, pedig édes Susanom, én szeretem őt!

A szavak csöndes melegsége és az egyszerű szívbéli őszinteség, amely ott rezgett minden szóban, és még tisztábbá szépült arca úgy meghatotta Susant, hogy csak odaborult Florence nyakába, és még egyszer könnyek között elrebegte, hogy igazán, igazán valóság az hát, hogy az ő kisasszonya férjhez megy, és simogatta, dédelgette Florence-ot, úgy mint annyiszor azelőtt.

De Nipper, noha nem szűkölködött női gyengeségekben, megemberelte magát, mint annak idején is, amikor a félelmetes MacStingernével szembeszállt. Ettől a perctől fogva nem tért vissza többé erre a tárgyra, mindig vidám, sürgölődő és tevékeny volt. Toots úrnak meg is mondta bizalmasan, hogy egyelőre kitart valahogy, hanem aztán, ha mindennek vége, és Floy kisasszony elment, siralmas látványt nyújt majd, az bizonyos; és Toots úr is megjegyezte, hogy ez szakasztott az ő esete, és ilyesformán könnyeiket bízvást összevegyíthetik; hanem azért Susan sohasem hagyta el magát annyira, hogy titkolt érzelmeinek Florence jelenlétében, vagy egyáltalán a tengerészkadét birodalmán belül utat engedjen.

Noha Florence kelengyéje kicsi és igen egyszerű volt - óh mennyivel gazdagabbat készítettek arra az esküvőre, amelyen nemrég Florence is részt vett! - mégis elég munkába került, míg rendbejött. Susan Nipper ott ült Florence mellett egész nap, és ötven varrónő egyesített buzgalmával dolgozott. Azután ugyancsak hely kellene ahhoz, ha el akarnánk sorolni mindazokat a csodálatra méltó tárgyakat, amelyek megvételével Cuttle kapitány akarta - ha engedték volna - a kelengyét gazdagítani; hogy egyebet ne említsünk, a rózsaszín napernyőket, színes selyemharisnyát, kék cipőt és más egyéb olyat, ami nélkülözhetetlen a hajón. Hanem különféle ürügyekkel rávették végül, hogy vásárlásaival egy varróeszköztartóra, meg egy útitáskára szorítkozzék; ezekből viszont meg is vette menten a lehető legnagyobbat, amit egyáltalán kapni lehetett. Tíz napon vagy két héten keresztül aztán a nap legnagyobb részében ott ült, és ezeket az útitáskákat nézte, a határtalan bámulat, meg a szörnyűséges gyanú között, hátha talán mégsem eléggé pompásak; és gyakran elrohant, hogy megvegyen még néhány lehetetlen tárgyat, amit szükségesnek tartott a készlet teljességéhez. Hanem a mesterfogás az volt, amikor a két készletet egy reggel hirtelen elvitte, és mind a kettőnek a tetejébe egy szív alakú sárgaréz lemezt veretett, rajta ezzel a névvel: Florence Gay. Aztán leült a kis nappaliban, elszítt négy pipa dohányt egymás után, és észrevették, hogy hosszú órákon át nevetgél magában.

Walter lázasan dolgozott egész nap, de azért korán reggel mindig eljött, hogy Florence-et láthassa; az estéket pedig mindig velük töltötte. Florence sohasem jött le az emeletről, csak olyankor, amikor már itt volt az idő, hogy Walternek meg kellett érkeznie, és amikor ismét lekísérte az ajtóig, míg Walter karja védelmezően és büszkén fonta át a derekát; ilyenkor néha kitekintett az utcára. Ó, áldott idő! Ó, nyugtalan szív nyugodalma! Ó, mélységes, kiapadhatatlan, hatalmas forrása a szeretetnek, amelyben annyi minden elmerült.

Az a durva jel még mindig ott sötétlett a keblén. Minden sóhaja atyja elleni vádként emelte, és ott volt közte és szerelmese közt, amikor szívére szorította. De Florence már megfeledkezett róla. Szívük dobogásában minden durva zörej elnémult, és minden szeretetlen, zord szív emléke tovatűnt. Florence gyönge volt és törékeny, de szívében a szeretet hatalma lüktetett, és szerelmesének képében otthont és nyugalmat talált.

Hányszor tűnt elébe a nagy ház, meg a régi napok, az alkony óráiban, miközben az a szerető kar óvta, olyan büszkén, olyan boldogan, és ő, közelebb simulva hozzá, az emlékektől borzongott! Ha visszagondolt arra az estére, amikor bement atyja szobájába és azt az elfeledhetetlen tekintetet látta szemében - milyen gyakran emelte föl a fejét, hogy lássa szerelmese két szemét, amely olyan szerető komolysággal figyelte és ilyenkor sírt a boldogságtól, hogy menedékre lelhetett! És minél jobban hozzátapadt, a halott kistestvér annál többször megjelent emlékezetében, de atyját mintha akkor látta volna utoljára, mikor leosont a szobájába, és álmában megcsókolta arcát; csak ebben a helyzetében gondolt reá, és emlékezete attól az órától nem tágított.

- Walter, drágám - szólt Florence egy este, mikor már csaknem besötétedett -, tudja, mire gondoltam?

- Arra, hogy az idő mint szalad, és mi nemsokára kint leszünk a tengeren... ugye, édes Florence?

- Gondoltam arra is, Walter, de most nem éppen az járt az eszemben. Arra gondoltam, milyen nagy terhet is vállalt magára.

- Drága, szent terhet, édes szívem! Sokszor én is elgondolom.

- Tréfál, Walter. Azt tudom, hogy maga így érez. Hanem én az áldozatokra gondolok.

- Áldozatokra, szívem?

- Pénzáldozatra, édes szívem. Mindabból, aminek a megvarrásával Susan meg én szorgoskodunk, ugyancsak keveset tudtam megvenni magam. Maga szegény volt eddig is. És mennyivel szegényebb lesz miattam, Walter.

- Mennyivel gazdagabb, Florence!

Florence nevetve rázta a fejét.

- Azután meg - folytatta Walter - régen egyszer, mikor először mentem tengerre, valaki egy kis erszényt ajándékozott nekem, és pénz volt abban az erszényben.

- Ó - felelt Florence szomorú mosollyal -, nagyon kevés! Nagyon kevés, Walter! De ne higgye ám - folytatta Florence, könnyű kis kezét Walter vállára téve, és a szemébe nézve -, hogy én sajnálom, amiért ilyen teher vagyok magának. Nem, drágám, örülök neki, boldog vagyok, és a világ minden kincséért sem akarnám, hogy másképpen legyen!

- Én sem, Florence!

- Ó! De maga, Walter, sohasem érezhet úgy, ahogy én! Olyan büszke vagyok magára! Szívem valósággal dagad a gyönyörűségtől, ha arra gondolok: elmondják majd magáról, hogy egy szegény, kitagadott lányt vett el feleségül, aki itt oltalmat keresett; akinek sem otthona, sem hozzátartozója nem volt; akinek nem volt semmije... semmije! Ó, Walter, ha milliókat hoztam volna magammal, akkor sem lettem volna boldogabb a maga szeretetében, mint most vagyok!

- És maga, édes Florence, hát maga semmi? - kérdezte Walter.

- Semmi, Walter. A maga felesége csupán. - A könnyű kis kéz aztán lassan továbbcsúszott a vállán, hogy a nyakát átölelje, a hang pedig közelebb jött, egyre közelebb. - Én semmi sem vagyok többé, nem is élek külön, csak magában. Nincs a földön reményem, ami nem maga. Nincs semmi számomra, drága, ami nem maga.

Ó! Így bizony nem csoda, ha Toots úr aznap este többször is kénytelen volt otthagyni a társaságot; két ízben azért, hogy az óráját összeigazítsa a tőzsdeépület órájával, egyszer azért, mert hirtelen eszébe jutott, hogy egy bankárral kell találkoznia; utána pedig, hogy egyet-kettőt forduljon az Aldgate-kútig és vissza.

De még mielőtt Toots úr ezekre a körutakra elindult volna, sőt még megérkezte és gyertyagyújtás előtt, Walter így szólalt meg:

- Florence, angyalom, hajónk berakodása már a végéhez közeledik, és valószínűleg esküvőnk napján úszik le a folyón. Menjünk-e innen mindjárt az esküvőnk reggelén, és várjuk meg Kentben, amíg Gravesendben a hajóra léphetünk, ami körülbelül egy hét múlva várható?

- Ahogy akarja, Walter. Én akárhol boldog leszek. De tudja, ugye, hogy esküvőnk után nem lesz semmi ünnepség, és senki sem tud majd bennünket másoktól megkülönböztetni a ruházatunk szerint. Mivel még aznap elutazunk, elvisz-e... elvisz-e reggel valahova, Walter... korán, még mielőtt a templomba megyünk?

Walter, úgy látszik, megértette, amint illik is a szerelmesnek, akit annyira szeretnek, és beleegyezését csókkal pecsételte meg... talán többel is, mint eggyel, talán kettővel, hárommal, öttel, hattal... elég az hozzá, hogy ezen a békés estén Florence boldog volt nagyon.

Azután a nyugodt szobába Susan Nipper lépett be a gyertyákkal; Susant pedig a tea, a kapitány, meg a nagy kiránduló Toots követte; az utóbbi, mint említettük, utána gyakran útnak eredt, és bizony meglehetősen nyugtalan estéje volt. De ez mégsem fordult elő túl sokszor, és Toots úr általában elég szerencsésen megúszta ezeket az estéket, ugyanis cribbage-ot játszott a kapitánnyal, Nipper kisasszony pedig felügyelő és tanácsadói minőségben szerepelt mellette, hogy elméjét a játékhoz szükséges számítással elfoglalja; ami aztán rendkívül hatásos segítségnek bizonyult, hogy teljesen összezavarja.

A kapitány arca ilyenkor a legmegkapóbb példáját mutatta a fintorok változatosságának, sokaságának, amit csak arc elárulhatott, ösztönszerű gyöngédsége és Florence iránti lovagiassága azt súgta neki, hogy ez nem alkalmas idő holmi féktelen vidámságra, vagy a megelégedettség lármás mutogatására. Viszont a Világszép Klárára való emlékezés is állandóan ott fészkelődött a lelkében, mindenáron utat akart törni magának, és ugyancsak unszolta a kapitányt, hogy valamilyen jóvátehetetlen érzelmi kitörés bűnébe essék. Aztán meg Florence és Walter iránti csodálata - hiszen igaz is, olyan jól összeillettek, ahogy ott ültek, egymás iránti odaadásukkal, szépségükkel, ifjúságukkal, szerelmükkel, kissé külön a többiektől -, annyira erőt vett rajta néhányszor, hogy ilyenkor csak letette a kártyát, és sugárzó arccal bámult rájuk, közben buzgón törülgette homlokát a zsebkendőjével; míg csak a Toots úr hirtelen kirohanása nem emlékeztette, hogy önkéntelenül is jelentékenyen hozzájárult a nyomorúságához szegénynek. Ez a felfedezés aztán egyszerre mélységes szánalommal töltötte el a kapitányt, egészen addig, míg Toots úr vissza nem tért. Ekkor aztán visszaült a kártyához, nagy titokzatosan hunyorított és bólintott Nipper kisasszony felé, és integetett a vaskampóval, jelezvén, hogy ilyen hibát nem követ el többet. Hanem aztán a következő pillanatban volt a legfigyelemreméltóbb, mert azon igyekezvén, hogy az örömet száműzze arcáról, úgy ült ott, szemét körülmeresztve a szobában, hogy minden elképzelhető fintor egyszerre megjelent az arcán, s a legérdekesebb harcot folytatta egymással. Miután pedig Florence és Walter gyönyörűsége győzött végül is, Toots úr újra kivágtatott a szabad levegőre, a kapitány pedig ismét töredelmes bűnbánattal ült, majd újból magához tért, s koronként halk, szemrehányó hangon azt mondogatta magának: "Csak lassan!", vagy valamilyen megrovást dörmögött Cuttle-nak, az "öreg fiúnak", melyben az óvatosság hiányát kifogásolta viselkedésében.

Egyik legkeményebb megpróbáltatását azonban Toots úr mégis saját magának köszönhette. Mikor elközelgett a vasárnap, amelyen a templomban a Cuttle kapitány emlegette "vallatásnak" kellett megtörténnie, Toots úr így öntötte ki érzelmeit Susan előtt:

- Tudja, Susan, engem rettenetesen vonz valami afelé az épület felé. Igaz, hogy az ott elhangzó szavak, amelyek örökre elszakítanak Dombey kisasszonytól, úgy szólnak majd a fülembe, mint a lélekharang, de azért, szavamra és becsületemre, úgy érzem, hallanom kell. Ezért hát - folytatta Toots úr -, eljön-e velem abba a szent épületbe holnap?

Nipper kisasszony azt felelte, hogy ő készséggel elkíséri, ha ez valamennyire könnyebbségére szolgál, hanem azért mégis megkérte, vesse ki fejéből inkább a gondolatot.

- Susan - felelt Toots úr igen ünnepélyesen -, mielőtt még bajuszomat bárki is felfedezte volna, már akkor imádtam Dombey kisasszonyt. Még a Blimber-féle szolgaság láncaiban nyögtem, imádtam Dombey kisasszonyt. Mikor a törvény értelmében nem tudtak többé megakadályozni vagyonom átvételében, amint hiánytalanul át is vettem, már imádtam Dombey kisasszonyt. Az eskü, amely őt Walters hadnagy úrral fűzi össze... engem meg... a bánattal, tudja - folytatta Toots úr, hatásos szót találván -, valóban rettenetes lehet és rettenetes is lesz nekem, de úgy érzem, hallani akarom. Úgy érzem, tudni akarom, hogy a hidat teljesen felégették már előttem, és se reményem többé, amit ápolhatnék, sem... nos, egyszóval... sem lábam, amellyel még egyszer talpra állhatok.

Susan Nipper nem tehetett egyebet, mint hogy őszintén sajnálkozott Toots úr lelkiállapotán, és ilyen körülmények között megígérte neki, hogy elkíséri a templomba, amit másnap csakugyan meg is cselekedett.

A templom, Walter választása, dohos, öreg épület volt, benn egy udvarban, a mellékutcák és szűk kis közök tömkelegében. Körülötte temetőkert, és mintha a templom maga is sírüregben feküdt volna, a körülötte levő házak mélyén, visszhangzó kövezetű utcákkal övezetten. Nagy, homályos, kopott alkalmatosság volt ez a templom; a magas hátú tölgyfa padokban valósággal elveszett az a húszegynéhány látogató, aki vasárnaponként betévedt; a lelkész hangja álmosan zengett az ásító ürességben, az orgona pedig úgy dörömbölt és morgott, mintha a templom gyomorgörcsökben szenvedett volna a gyülekezet hiányától, mely a szelek és a nedvek szabad járását gátolná. Viszont a hasonszőrűek társaságának hiányában ugyancsak nem szenvedhetett ez a templom, mert olyan sűrűen emelkedtek körülötte a többi tornyok, akár a hajók árbocfái a kikötőben. Még megszámlálni is nehéz lett volna templomunk tetejéről égnek meredő tömegüket. Úgyszólván minden udvarba meg zsákutcába jutott belőlük. A harangok csengő-bongó zűrzavara, amint Susan meg Toots ama vasárnap reggelen arra igyekezett, fülsiketítő volt. Húsz szent épület szorongott sűrűn egymás mellett, s oszlopaik közé belépő látogatók után kongatott.

A nyáj szóban forgó két tévedt juhát az egyházfi aztán beterelte egy kényelmes padba. Mivel még korán volt, a szállingózó gyülekezetet számolgatták; a harang kiábrándult hangját hallgatták, amint megzendült a magas toronyban; vagy elnézegették azt a kopott kis öregembert, aki a bejáratnál, egy korlát mögött, a harangot rángatta, lábát kengyelnek feszítvén, akár a bika a vörösbegy meséjében. Toots úr hosszú ideig szemlélgette az asztalra helyezett hatalmas könyveket, aztán suttogóra fogott hangon megkérdezte Nipper kisasszonyt, vajon hol tartják a kihirdetési cédulákat; Susan azonban a fejét rázta, és a homlokát ráncolta, jelezvén, hogy e pillanatban minden beszélgetést visszautasít.

Toots úr azonban, nem bírván elterelni gondolatait a kihirdetésről, szemmelláthatólag azt kereste folyton az istentisztelet ama része közben, amely a házasulandók kihirdetését megelőzte. Amint aztán a kihirdetés felolvasásának ideje közeledett, a szegény fiatalemberen egyszerre roppant reszketés és szorongás vett erőt, amelyet semmi esetre sem csökkentett a kapitány váratlan megjelenése, fönn, a karzat első sorában. Mikor az egyházfi átnyújtotta a papnak a névsort, Toots úr ültében mindkét kezével erősen az ülés szélébe kapaszkodott; de mikor a pap Walter Gay és Florence Dombey nevét olvasta hangosan, harmadízben és utoljára, szegény Toots úr érzelmei kicsordultak: kalap nélkül kirohant a templomból, az egyházfi, a padnyitogató, meg az orvosi kar két tagja pedig, akik véletlenül éppen jelen voltak, nyomon követték; a fent nevezettek közül az első csakhamar vissza is tért, Toots úr említett ruházati cikkéért, miközben súgva megnyugtatta Nipper kisasszonyt, ne aggódjék az illető úr miatt, mert ő maga mondta az imént, rosszullétét illetően, hogy egyáltalán nem tesz semmit.

Nipper kisasszony érezte, hogy Európa népességének az a töredéke, amely hetenként itt lézeng, e magas hátú padok között, most őt fürkészi szemével, s így már akkor is éppen elég zavarban lehetett volna, ha ez a jelenet itt mindjárt be is fejeződik; azonban jelentékenyen növelte még a bajt, hogy a kapitány a karzat első sorában, amely szertelen felindulást és megdöbbenést árult el közben, ami oly módon befolyásolta a gyülekezet figyelmét, hogy az odalenn történtek titokzatos módon bizonyára vele is összefüggnek. Toots úr rendkívüli nyugtalansága még kínosabban fokozta és nyújtotta Susan helyzetének kényességét. A fiatal úriember ugyanis, jelenlegi állapotában képtelen lévén, hogy huzamosabb ideig ott tartózkodjék egymagában a sírok között, a gyászos töprengés prédájaként, meg aztán, mivel kétségkívül tiszteletét is mutatni akarta a szertartás iránt, amelyet megzavart, most hirtelen visszatért a templomba; padjába nem ült ugyan vissza, hanem odatelepedett a templom mellékhajójában egy ingyenes ülésre, két idős hölgy közé, akik rendszerint ilyenkor vették át a hetenként részükre kiutalt kenyéradagot, amely ott várta őket egy polcon, a kapu alatt. Toots úr aztán itt maradt, ebben a társaságban, rendkívül zavarván a gyülekezet áhítatát, mivel elkerülhetetlen volt, hogy rá ne nézzenek folyton, míg érzelmei erőt nem vettek rajta megint, aztán csöndben és hirtelen újra kiosont.

Ezek után már nem bízott magában eléggé, hogy még egyszer bemerészkedjék a templomba, másrészt azonban ő is ki akarta venni részét a történendőkből, így aztán koronként látni lehetett, amint elbúsult arccal betekint, hol az egyik, hol a másik ablakon. Mivel sok olyan ablak volt, amelyhez Toots úr kívülről hozzáférhetett, s nyugtalansága sem volt mindennapi, nemcsak annak kitalálása vált nehézzé, vajon melyik ablaknál bukkan fel legközelebb, hanem úgyszólván az egész gyülekezetnek tűnődni kellett a különböző ablakok esélyein, szabad idejében, amíg a prédikáció tartott. Toots úr szeszélyesen cikázott a sírok közt, hogy minden számítást megcsúfolt, mert, mint a szemfényvesztők alakjai, mindig ott jelent meg, ahol a legkevésbé várták; aztán e titokzatos megjelenések hatását még emelte az is, hogy Toots úr igen nehezen láthatott be az ablakon, a gyülekezet tagjainak viszont igen könnyű volt kilátniok, s a fiatal úriember egyes alkalommal sokkal tovább ágaskodott, mint várni lehetett volna, s arcát szorosan odalapította az üveghez, amíg azon nem vette magát észre, hogy minden szem rajta függ: ekkor ismét hirtelen eltűnt.

Toots úr e ténykedései, meg a kapitány furcsa, izgatott viselkedéssel annyira megnehezítették Nipper kisasszony helyzetét, hogy a szó szoros értelmében mázsányi kő esett le a szívéről, amikor az istentisztelet befejeződött; viszont hazafelémenet nem is tanúsította Toots úr iránt szokásos nyájasságát, míg ez elmondta neki, meg a kapitánynak, hogy most, amikor már igazán tudja, hogy nincs számára remény, nyugodtabbnak érzi magát... azaz, nem lelkileg nyugodtabb, hanem egyszerűen, most már nyugodtabban és tökéletesebben nyomorult.

Az idő szárnyalva haladt, és végre az esküvő előtti este elérkezett. Mindnyájan együtt ültek a felső szobában, és eszükbe sem jutott, hogy bárki is háborgathatná őket; más ugyanis már nem lakott a házban, és a tengerészkadété volt az egész birodalom. Komolyak voltak és csöndesek, amint a holnapra gondoltak, de azért derültek is természetesen. Florence, közelében Walterrel, valami kis kézimunkát fejezett be, amelyet a kapitánynak szánt, búcsúajándékképpen. A kapitány Toots úrral cribbage-ot játszott. Toots úr Susantól kért tanácsot a kártyában, és kellő titkolódzással és körültekintéssel adott is. Diogenész fülelve ült, s olykor félig elnyomott, morgó kaffantásban tört ki, utána mindjárt elszégyellte magát, mintha maga is kételkedne, van-e rá oka tulajdonképpen?

- Lassabban, hé! - szólt rá a kapitány Diogenészre. - Mi a csuda ütött beléd? Mintha nyugtalan volnál ma este, fiam!

Diogenész farkát csóválta, de a következő percben már ismét hegyezte a fülét, majd megint vakkantott egyet; amiért aztán a farkát csóválva, újra bocsánatot kért a kapitánytól.

- Úgy látom, Di - szólt a kapitány, elgondolkozva pillantva bele a kártyájába, és vaskampójával megsimogatva az állát -, mintha Richardsra gyanakodnál; hanem hát, ha az a kutya vagy, akinek tartalak, akkor megváltoztatod a véleményedet, mert hisz a szeme fényéből érthetnél. No öcsém - fordult aztán Tootshoz -, ha kész, hát gyerünk.

A kapitány mindezt teljes nyugalommal és a játékra irányított figyelemmel mondta. Ekkor a kártya egyszerre kiesett a kezéből, szeme-szája tágra nyílt, két lábát hirtelen előrerúgta a szék alól, és határtalan elképedéssel bámult az ajtóra. Majd körülnézett a társaságon, s mikor látta, hogy senki sem veszi észre elámulását, sem okát, óriási erőfeszítéssel megemberelte magát, és hatalmasat csapva öklével az asztalra, mennydörgő hangon felkiáltott:

- Sol Gills! Hahó! - és ezzel odaesett egy viharvert daróckabát ujjai közé, amely kabát Polly kíséretében jelent meg a küszöbön.

A másik pillanatban már Walter szaladt a viharvert daróckabát két ujja közé. A következő pillanatban Cuttle kapitány karjába kapta Richardsot meg Susant, majd Toots kezét rázta rettentő hevesen, és a vaskampót a feje fölött forgatva, kiabálta: "Hurrá, öcsém! Hurrá!" - Toots úrnak fogalma sem volt a történtek okáról, nyájas udvariassággal azt felelte tehát: - Kétségtelenül Gills kapitány, ahogy gondolja, bizonyára úgy van.

A viharvert daróckabát, meg a nem kevésbé viharvert sapka és nyakravaló kendő a kapitánytól meg Florence-től Walterhez fordult, és a viharvert daróckabát, sapka meg sál alól olyan hangok bugyogtak elő, mintha egy öregember hangosan zokogna, a bolyhos kabátujjak pedig szorosan ölelték Waltert. Teljes csönd honolt a szobában, és a kapitány rendkívüli buzgalommal csiszolta az orra hegyét. Hanem aztán, mikor a viharvert kabát, sapka meg sál ismét felemelkedett, Florence odalépett és Walterrel együtt kihántotta belőlük az öreg műszerárust, aki talán soványabb és megviseltebb volt egy kicsit, mint azelőtt, régi fekete parókájában, a régi, kosárgombos, kávébarna kabátban, a csalhatatlan régi kronométerrel a zsebében.

- A feje búbjáig csupa tudomány még mindig! - kiáltotta a boldogságtól sugárzó arcú kapitány. - Sol Gills, Sol Gills, hát mi az isten csudáját csináltál ilyen hosszú ideig, édes, vén cimborám?

- Se látok, se hallok, szólni sem tudok az örömtől, Ned! - nyögte ki az öreg műszerárus.

- Még a hangja is! - kiáltott a kapitány, s lelkesedése szinte rá sem fért a képére. - Még a hangja is csupa tudomány! Sol Gills, öreg fiú, ülj le a szőlőtőkéd és fügefád tövébe, mint a magadfajta kemény, vén pátriárkához illik, aztán üsd föl a kalandjaid történetét akárhol, és kezdd el ismerős szavaddal. Ez a szó - folytatta a kapitány, és magasra emelte a kampót, jeléül, hogy most idézet következik: - "A lusta szava; hallottam panaszkodni; miért ébresztettél oly korán, hadd aludjam, mint azelőtt. Szórd szét ellenségeit és alázd a porba!"

Ezzel a kapitány méltóságosan letelepedett, mint akinek sikerült az összes egybegyűltek érzelmeit kifejeznie, de aztán rögtön felemelkedett, és bemutatta Toots urat, mert láthatólag igen megzavarta, hogy egyszerre megjelenik valaki, aki a Gills névre, úgy látszik, elsőbbségi igényt tart.

- Noha nem volt szerencsém ismerni önt, uram - dadogta Toots úr -, mielőtt ön, mielőtt...

- Elveszett szemünk elől, de emlékünknek drága még - súgta a kapitány.

- Teljesen úgy van, Gills kapitány! - helyeselt Toots úr. - Noha nem volt szerencsém ismerni önt... izé... Sols úr - folytatta, ihletetten erre a névre hibázva éppen - mielőtt az történt volna... biztosíthatom, hogy a legnagyobb örömömre szolgál, hogy... nos, tetszik tudni... hogy megismerhetem. Remélem, a körülményekhez képest a legjobban érzi magát.

Udvarias szavainak elhangzása után Toots úr kipirultan és kuncogva leült.

Az öreg műszerárus pedig ott ült egy sarokban Walter és Florence között, s barátságosan intett a boldog és mosolygós Polly felé, majd megszólalt:

- Ned Cuttle, édes cimborám, noha már eddig is hallottam egyet-mást az itt történt változásokról, attól a kedves asszonyságtól amott... nyájas arca valóban alkalmas, hogy egy vándort otthonában üdvözöljön! - az öregúr e szónál hirtelen elakadt és régi, álmatag módján dörzsölgette a kezét.

- Halljátok csak! - szólt a kapitány komolyan. - Az asszony csábítja a férfit. Amit - fordult oda Tootshoz - megtalál öcsém, csak lapozza fel Ádám és Éva históriáját.

- Nem fogom elmulasztani, Gills kapitány - felelte Toots úr.

- Noha már hallottam az asszonyságtól valamit az itt történt változásokról - kezdte újra a műszerárus, azzal elővette zsebéből régi szemüvegét, és föltette a homlokára -, de ezek a változások olyan nagyok és váratlanok, engem pedig úgy megindított, hogy itt találom az én kedves fiamat meg... meg - és itt, a lesütött szemű Florence-re pillantva, nem is kísérelte meg, hogy a mondatot befejezze -, hogy... hogy ma este nem is tudok sokat mondani. Hanem édes, jó Ned Cuttle, miért nem írtál te nekem soha?

A kapitány megdöbbenése annyira megrémítette Toots urat, hogy le sem bírta arcáról venni a szemét.

- Miért nem írtam! - visszhangozta a kapitány. - Már hogy miért nem írtam, Gills!

- Úgy van; sem Barbadosba, sem Jamaikába, sem Demerarába. Pedig kértelek.

- Te kértél, Sol Gills?

- Úgy van! Hát nem tudod? Csak nem felejtetted el? Valahányszor írtam, mindig kértelek.

A kapitány levette fejéről a fényes kalapot, felakasztotta kampójára, aztán haját hátulról előre simítva, csak nézett a többiekre, mint a bámuló lemondás élő szobra.

- Úgy látom, mintha nem értenél, Ned!

- Sol Gills - felelte a kapitány, miután jó ideig bámult az öregúrra, meg a többiekre is, teljesen megnémulva -, elindultam és elvesztem a viharban. Mesélj már valamit a viszontagságaid felől, mert sehogy se bírok eligazodni. Sehogy se - töprengett a kapitány, s ámultan nézett körül.

- Hát azt tudod, ugye, Ned, hogy miért mentem el? Fölbontottad azt az iratcsomót?

- Hogyne, hogyne. Nyugodt lehetsz, felbontottam a csomót.

- És elolvastad?

- És elolvastam - felelt a kapitány. Le sem vette a szemét az öregúrról, és emlékezetből kezdte idézni a levelet:

- "Kedves barátom, Ned Cuttle, mikor én elindultam hazulról a nyugat-indiai szigetekre, hogy megpróbáljak hírt szerezni az én kedves..." Ott ül! A mi Wally fiúnk! - kiáltotta a kapitány, mintha egyszerre megkönnyebbült volna, hogy való és vitathatatlan dologba kapaszkodhatik végre.

- Jól van, Ned. Várj csak egy pillanatig. Mikor először írtam... Barbadosból... azt írtam, hogy noha ezt a levelet az év letelte előtt kapod meg, szeretném, ha azonnal felbontanád a csomagot, mert az megvilágítja az okát, miért mentem el. Jól van, Ned. Mikor aztán másodszor, harmadszor, talán negyedszer is írtam... mind Jamaikából... azt írtam, hogy a régi lelkiállapotban vagyok, nem lelek megnyugvást, és nem jöhetek el a világnak abból a részéből, anélkül, hogy tudnám, megmenekült-e Walter, vagy elveszett. Mikor aztán legközelebb írtam... azt hiszem, Demerarából... nem...?

- Azt kérdi, hogy Demerarából írt-e vagy se! - ismételte a kapitány, s reménytelen képpel nézett körül.

- Abban a levélben meg azt írtam, hogy még mindig nem kaptam biztos értesülést. Találkoztam a világ e részében sok olyan hajóskapitánnyal, meg másokkal, akik évek óta ismertek már és segítségemre voltak azzal, hogy ide-oda elvittek a hajójukon, amiért aztán szerény viszonzásul egyszer-másszor a mesterségembe vágó munkával szolgáltam. Megírtam, milyen részvéttel volt valamennyi irányomban, és úgy látszott, mintha bolyongásaim is érdekelték volna őket. Azt kezdtem hinni már, az lesz a sorsom, hogy mindig ide-oda cikázzak a tengeren, hogy a kedves fiúról hírt halljak, amíg csak el nem pusztulok.

- Azt kezdte hinni, hogy afféle tudományos bolygó hollandi már - jegyezte meg a kapitány, éppen olyan rendületlen komolysággal, mint az előbb.

- Hanem mikor egy napon megérkezett az értesítés, Ned... Barbadosba, ahová visszamentem... egy Kínával kereskedő hajóról, amely hazafelé tartott, hogy Walterem is rajta van, akkor, Ned, jegyet váltottam a legközelebbi járatra és hazaindultam; ma este aztán megérkeztem, és a hír, hála istennek, igaznak bizonyult! - fejezte be az öregember megilletődötten.

A kapitány mélységes tisztelettel meghajtotta fejét, aztán Toots úron kezdve és a műszeráruson végezve, mindenkire sorban rámeredt, majd komolyan így szólt:

- Sol Gills! Az a megjegyzés, amelyet én most tenni fogok, arra való lesz, hogy ami vitorla csak van a hajódon, azt mind az utolsó cérnaszálig kicibálja a kötelek közül, téged meg a fedélzetre alaposan odateremtsen. Azok közül a levelek közül egy levél nem sok, de annyi sem került Edward Cuttle kezébe. Egy levél nem sok - ismételte a kapitány, hogy kijelentése hatásosabb és ünnepélyesebb legyen -, de annyit sem kapott kézbe Edward Cuttle, Anglia hajósa, ki otthon nyugton, kényelemben él, és minden órának leszakasztja virágát.

- Saját magam adtam fel őket! Magam is címeztem meg, Brig Place kilencedik szám alá! - felelte Sol Gills.

A kapitány arcából egyszerre minden szín elköltözött, egy pillanat múlva meg olyanná vált, mint a tűz.

- Hogy érted te, Sol Gills barátom, hogy a Brig Place kilencedik szám alá?

- Hogy értem? Hát a lakásod címére, Ned, annál a hogyishívjáknénál! Igazán, már a magam nevét is elfelejtem nemsokára, nagyon elmaradtam én a mai időktől... mindig is elmaradott voltam, hiszen tudod... meg aztán nagyon szórakozott is vagyok. Mi is a neve?

- Sol Gills! - szólalt meg a kapitány, mintha a világ legvalószínűtlenebb feltevésének adna hangot. - Csak nem a MacStinger név, amelyre emlékezni akarsz?

- Hát persze, hogy az! - kiáltott fel a műszerárus. - Persze, Ned. MacStingerné!

Cuttle kapitány a szemét oly tágra meresztette, amennyire csak lehetett, s még a bibircsókok is valósággal kifényesedtek az arcán. Hosszat és fájdalmasat füttyentett, aztán felváltva nézett, hol az egyikre, hol a másikra, egyetlen szó nélkül.

- Üsd fel csak, kérlek, még egyszer, amit az előbb mondtál, Sol Gills - szólalt meg végre.

- Mindezeket a leveleket - folytatta Sol bácsi, jobb keze mutatóujjával taktust ütve a bal tenyerén, mégpedig olyan szabatossággal és kitartással, hogy még a zsebében levő csalhatatlan kronométer órának is becsületére vált volna - saját magam adtam postára, saját magam címeztem meg, Edward Cuttle kapitány úrnak, MacStingerné asszony címén, Brig Place kilencedik szám alá.

A kapitány levette a fényes kalapot a kampóról, belenézett, fejébe vágta, aztán leült.

- Hát, kedves barátaim - szólalt meg aztán körülnézve, s a zavarodottság legvégső állapotában -, én bizony szedtem a sátorfámat, és megszöktem onnan!

- És senki sem tudta, hová ment Cuttle kapitány? - kérdezte Walter gyorsan.

- Isten megáldjon, Wally fiam - szólt a kapitány, fejét rázva -, hát hogy tudta volna! Vagy azt hiszed, eleresztett volna, hogy ide jöjjek, hogy erre az ingatlanra gondot viseljek. Nem tehettem mást, pakoltam és megszöktem gyorsan. Az isten irgalmas volt hozzád, Wally fiam, és te csak szélcsöndben láttad azt az asszonyt! De akkor lásd csak, mikor a mord vihar zajongva kél - aztán jegyezd meg.

- No, adnék én neki! - szólalt meg Susan halkan.

- Igazán, lelkem, úgy gondolja? - kérdezte a kapitány a csodálat szinte elhaló hangján. - No, kedvesem, az becsületére válik. De hát, ami engem illet, nincs az a fenevad, amellyel készebb lennék szembeszállni. A ládámat is csak egy barátom segítségével kaptam meg, akihez hasonló férfiú nincsen. No, hát oda aztán kár volt írni. Az el nem fogadott egy árva levelet sem, kedves barátom, ilyen körülmények közt. Jaj lehetett ott még a postásnak is, tudom istenem!

- No, akkor napnál világosabb, Cuttle kapitány - szólt Walter -, hogy ön is, meg mi mindnyájan, de különösen Sol bácsi, MacStingernének köszönhetjük mindezt az aggodalmat.

Oly szemmellátható volt valóban, hogy mindezeket a megboldogult MacStinger úr határozott jellemű özvegyének köszönhetik, hogy a kapitány nem is időzött tovább e pont körül; hanem mivel némiképpen szégyenletes helyzetben érezte magát, mégis - noha senki sem firtatta a dolgot, Walter pedig különösen kerülte, visszaemlékezve legutóbbi beszélgetésükre - teljes öt percig felhőkbe burkolva ült, ami nála rendkívül hosszú időt jelentett; de aztán a kapitány arcának derült napja újból előbukkant a felhőkből, és a szokottnál is ragyogóbban mosolygott mindenkire; majd egy hirtelen támadt rohammal mindenkinek újra megszorította a kezét.

Elég korán - de előbb Sol bácsi, meg Walter alaposan kikérdezték egymást vándorlásaik meg viszontagságaik felől - valamennyien kijöttek Florence szobájából, Walter kivételével, és lementek a földszinti nappaliba. Rövidesen Walter is hozzájuk csatlakozott. Azzal jött be, hogy Florence kissé lehangolt és lefeküdt. Noha semmiképpen sem zavarhatták volna beszédjükkel Florence-et, mindnyájan suttogva szóltak e bejelentés után egymáshoz - mert valamennyinek gyöngédséggel volt tele a szíve Walter szép, ifjú menyasszonya iránt. Így aztán lenn még hosszasan elbeszélgettek, s elmondták Sol bácsinak mindazt, ami azóta Florence életében történt; közben pedig Toots úr nagyon hálás szívvel tapasztalta, milyen tapintattal törekszik Walter arra, hogy őt és szolgálatait minél fontosabb színben tüntesse föl; azt pedig teljesen elképzelhetetlennek tartotta, hogy Toots úr részt ne vegyen kis tanácskozásukban.

- Toots úr - szólt Walter, amint elbúcsúzott tőle a küszöbön -, ugye, látjuk egymást holnap reggel?

- Walters hadnagy - felelt Toots, hevesen megragadva a kezét -, ott leszek.

- Utolsó esténk ez, aztán hosszú ideig nem látjuk egymást... talán sohasem többé - felelt Walter. - Az olyan nemes szívnek, mint az öné, azt hiszem, meg kell éreznie, ha másik szív szeretetet érez iránta. Remélem, tudja, hogy nagyon hálás vagyok önnek?

- Walters - felelt erre Toots meghatottan -, örülnék, ha azt érezhetném, hogy oka van rá.

- Florence megígértette velem ezen az utolsó estén, amikor a régi nevét viseli még... éppen az előbb, amikor egyedül maradtunk... hogy megmondjam önnek... hogy szíve legmelegebb szeretetével...

Toots úr odatámasztotta kezét a kapufélfára, a fejét meg a kezére.

- ...legmelegebb szeretetével üzeni, hogy soha, soha nem lehet jó barátja, akit többre becsülne önnél. Az ön hű, ragaszkodó gyöngédségét nem fogja elfelejteni sohasem. Meg fog emlékezni imádságában önről ma este is, és reméli, hogy gondolni fog rá néha, ha ő majd messze lesz innen. Adjak át neki valami üzenetet?

- Mondja meg neki, Walters - felelte Toots úr, alig hallható hangon -, hogy mindennap gondolni fogok rá, és mindig boldog leszek, mert annak az embernek lett a felesége, akit szeret, és aki szereti őt. Mondja meg neki, ha lesz olyan szíves, hogy bizonyos vagyok benne, férje megérdemli őt... még őt is!... és választásának őszintén örülök.

Amint Toots úr az utolsó szavakhoz ért, beszéde egyre érthetőbbé vált, és szemét az ajtófélfáról felemelve, igen határozottan szónokolt. Utána megint nagy hevességgel rázta meg Walter kezét, amit ez nem kevesebb melegséggel viszonzott, azzal Toots úr hazafelé indult.

Toots úrhoz a Csirke csatlakozott; a Csirkét az utóbbi időben minden este magával hozta, és otthagyta a boltban, azzal a gondolattal, hátha olyan előre nem látott körülmények adódnak, amikor a kiváló egyéniség vitézsége nagy szolgálatára lehet a tengerészkadétnak. Ma azonban a Csirke mintha nem lett volna kitűnő hangulatban. Vagy a gázlámpák csaltak, vagy pedig úgy állt a dolog, hogy a Csirke igen csúnyán hunyorgatott a szemével, meg az orrát fintorította, amikor Toots úr az utca másik feléről visszanézett arra az ablakra, ahol Florence aludt. Amint továbbhaladtak, a Csirke sokkal szembetűnőbben kimutatta rossz hangulatát a szembejövőknek, mint amennyire az önvédelem nemes művészetének tanárához illett volna. Amint hazaértek, nemhogy elköszönt volna Toots úrtól, hanem odaállt elébe, és fehér kalapját mind a két kezével megmarkolva a karimájánál, olyanformán kezdte csavargatni a fejét és az orrát, (mind a kettőt több ízben betörték már, és csak félig-meddig hozták helyre), mintha szántszándékkal tiszteletlenségét akarta volna kimutatni.

Gazdáját rendkívül elfoglalták gondolatai, és először nem vette észre; mindaddig, amíg a Csirke, aki elhatározta, hogy mindenáron észrevéteti magát, csettegetni nem kezdett a nyelvével, hogy a figyelmet magára vonja.

- Uram - szólalt meg végre a Csirke csökönyösen, amikor Toots úr tekintetét végre sikerült elkapnia -, azt szeretném tudni, vajon ilyen kontár játékkal szándékozik-e befejezni a dolgot, vagy pedig nyerni akar?

- Csirke - felelt Toots úr -, beszélj világosabban.

- Nos hát, a következőkről van szó, uram. Én nem vagyok az a fickó, aki a szavakkal dobálódzik. Ez az egy dolog szent. Hát kiütünk-e valakit vagy sem.

Csirke ezután lelökte kalapját, bal kezét védelmi állásban tartotta mellkasa elé, jobb kezével pedig hatalmas ütést mért egy képzelt ellenségre a levegőbe, aztán hevesen megrázta fejét, és ismét magához tért.

- Gyerünk hát, uram! Piszmogunk-e csak, vagy nekivágunk? Mi lesz?

- Csirke - válaszolta Toots úr -, kifejezéseid nyersek, szavaid értelme pedig egészen homályos.

- Nos hát, kimondom én világosabban is, uram. Kimondom én úgy, ahogy van. Ez gyávaság!

- Mi a gyávaság, Csirke?

- Hát ez! - felelte a Csirke, betört orrának rettenetes fintorgatása közben. - Igen! Eh, uram! Most, amikor uraságod elmehetne, hogy az egész házasságot befújja annak a peckesnek - amely becsmérlő kifejezéssel a jeles Viador Dombey urat illette -, és a nyertest meg az egész pereputtyot kiüthetnék a szorítóból... most uraságod egyszerűen beadja a derekát? Beadja a derekát! - ismételte a Csirke megvető hangsúllyal. - Igen, ez gyávaság!

- Csirke! - felelte Toots úr szigorúan. - Te valóságos keselyű vagy! Érzéseid vérengzőek!

- Az én véleményem az, uram, hogy ha játék, hát akkor legyen játék! Ez az én véleményem! A gyávaságot nem nézhetem. Engem kérem, ismer a közönség, rólam még a Fióka Elefánt ivójában is beszélnek, és nekem gazdám ne tegyen gyávaságot. Mert ez gyávaság - folytatta a Csirke növekvő szenvedéllyel. - Ami igaz, az igaz. Ez gyávaság!

- Csirke! - felelte Toots úr. - Te valósággal megbotránkoztatsz engem!

- Nos, uram, hát akkor készen vagyunk - felelt a Csirke, felcsapva a kalapját. - Hát gyerünk! Itt az ajánlatom! Egyszer-kétszer emlegette már uraságod a kocsmanyitás dolgát. Fene bánja! Szúrjon le holnap egy ötvenfontos bankót, és itt se vagyok.

- Csirke, azok után a gyűlöletes érzések után, amiket kifejeztél, örülni fogok, ha ilyen föltételekkel elválhatunk.

- Rendben van - szólt Csirke. - Kész az üzlet. Mert ahogy ebben a dologban viselte magát, az nekem nagyon nem tetszik, uram. Mert ez gyávaság - folytatta a Csirke, aki sehogy sem tudott továbbjutni, vagy megszabadulni a kimondott igazságtól. - Mert ami igaz, az igaz. Gyávaság!

Így tehát Toots úr és a Csirke csakugyan megegyeztek abban, hogy elválnak, erkölcsi nézeteik összeférhetetlensége miatt; aztán Toots úr lefeküdt, és boldogan álmodott Florence-ről, aki leányságának utolsó estéjén is gondolt rá, és elküldte neki szívének igaz szeretetét.

ÖTVENHETEDIK FEJEZET
Még egy esküvő

Sownds úr, az egyházfi és Miffné, a padnyitogató már korán reggel a helyükön vannak ma, abban a pompás templomban, ahol annak idején Dombey úr esküdött. Ma reggel egy igen sárga arcú indiai öregúr "vesz házastársul" egy fiatal hölgyet; erre az alkalomra hat zsúfolt kocsi vendéget várnak; ugyanis, mint Miffnének mondta valaki, a sárga arcú öregúr akár a templomig vezető utat is gyémánttal kövezhetné ki, és még csak meg sem sínylené a hiányt. Frigyük áldása egészen nagyszerű lesz, mert a főtiszteletű esperes úr maga adja rájuk; a menyasszonyt pedig egyenesen a lovastestőrség állomásáról érkező valaki nyújtja át násznagyi minőségben a férjnek, mint rendkívüli ajándékot.

Miffné ma még türelmetlenebb a szegényfajta népséggel, mint máskor, pedig egyébként is ugyancsak határozott véleménye van ebben a dologban; a szegénység ugyanis az ingyenes ülőhelyekkel van kapcsolatban. Miffné asszony nem foglalkozik közgazdaságtannal, (az a véleménye, hogy ez a tudomány a szakadár egyházat illeti, "baptistákat, wesleyánusokat", meg afféléket), hanem azt már igazán nem érti, mi a csudának házasodnak a szegények. "Az isten akárhova tegye őket - mondja Miffné asszony -, az ember szakasztott azt az esketési formulát olvassa fel nekik, s a végén arany helyett hatost vesznek elő a zsebükből."

Sownds úr, az egyházfi, szabadelvűbb Miffnénél; az is igaz viszont, hogy ő nem padnyitogató.

- Hát bizony, asszonyság - mondja Sownds úr -, annak meg kell lenni, össze kell őket adnunk. Nemzeti iskoláinknak, meg állandó hadseregünknek fönn kell állnia, össze kell őket adni, asszonyság, hogy az ország fönnmaradjon.

Sownds úr ott ül a lépcsőn, Miffné meg a port törülgeti a templomban, amikor egy egyszerűen öltözött fiatal pár lép be. Miffné meggyötört kalapja hirtelen feléjük fordul, mert ez a korai látogatás titkos esküvőt sejtet vele. Hanem hát azok nem esküdni akarnak. "Csak körülnéznek a templomban" - mondja a fiatalember. És mivel csinos kis borravalót csúsztat Miffné markába, az ecetes arc egyszerre megédesedik, a megszenvedett kalap és a száraz, keszeg termet csak úgy ripeg-ropog a hajlongásban.

Miffné asszony aztán folytatja a törülgetést, az oltárlépcsőn pedig jól felrázza a vánkosokat - mert azt mondják, hogy a sárga arcú úrnak egy kicsit érzékeny a térde -, azonban merev, padnyitogatói szeme folyton ott röpköd a fiatal páron, amint körüljárják a templomot. - Hem - köhhenti el magát Miffné, akinek a köhögése szárazabb, akár a gondjaira bízott zsámolyokban a széna -, még ide kerültök ti hozzánk valamelyik reggel, kedves lelkeim, ha nem tévedek!

Azok ketten egy emléktáblát néznek, amelyet egy elhalt családtagnak az emlékére illesztettek a falba. Jó messze vannak Miffnétől, de Miffné azért fél szemmel látja, hogyan támaszkodik a fiatal lány a fiú karjára, ez meg hogyan hajtja hozzá a fejét.

- No, nem is jártatok rosszul egymással - mondja magában Miffné -, mert hogy takaros egy pár vagytok, az bizonyos.

Miffné asszony megjegyzésében azonban semmi személyeskedés sincsen. Ő csak a portékát látja bennük. A mátkapárok nemigen érdeklik jobban, mint a koporsók. Olyan szikár, száraz, szögletes öregasszony ez a Miffné - valóságos merev keményfa pad az asszonyok között -, hogy bizony aligha van benne több érzés, mint a deszkaforgácsban. Sownds úr kövérkés ember, skarlátpiros szín is vegyül az öltözékébe, és egészen más lelki alkatú valaki. Amint ott állnak ketten a lépcsőn, s a távozó fiatal pár után néznek, Sownds úr azt mondja, hogy gyönyörű alakja van annak a kisasszonynak, nem igaz? És, amennyire ő látta (mert a kisasszony nagyon lehajtotta a fejét a templomból kimenet), hát azt hiszi, hogy rendkívül csinos az arca is. - Egészben véve, asszonyság - mondja Sownds úr élvetegen -, az, amire az ember azt mondhatná, hogy olyan, mint egy rózsabimbó.

Miffné asszony a megszenvedett kalap kurta biccentésével felel; e beszéd azonban oly kevéssé van ínyére, hogy el is határozza, ő bizony semmi pénzért hozzá nem menne Sownds úrhoz, nem ő, ha még olyan egyházfi is.

Hát a fiatal pár mit beszél, míg a templomból kiér és kilép a kapun?

- Drága Walter, köszönöm magának. Most már boldogan mehetek el.

- És ha majd hazatérünk, Florence, megint eljövünk, hogy megnézzük a sírját.

Florence föltekint Walter nyájas arcára könnyben úszó, ragyogó szemével, és szabad kezét összekulcsolja azzal a másik félénk kis kézzel, amely ott nyugszik Walter karján.

- Még nagyon korán van, Walter és az utcák csaknem üresek. Menjünk gyalog.

- De nagyon kifárad, szívem.

- Ó, dehogy! Mikor életünkben először mentünk együtt, nagyon fáradt voltam, de ma nem leszek.

És így aztán, nem is sokat változva - Florence éppen olyan ártatlan és mély érzésű; Walter meg éppolyan nyílt, reménnyel teli, de még büszkébb Florence-re, mint akkor - így haladnak keresztül az utcákon, menyegzőjük reggelén.

Még gyermekkori közös útjuk idején sem voltak olyan messze a világtól, mint most. Gyermeki lépteik sem haladtak olyan elvarázsolt földön. A gyermek sokszor oda tudja ajándékozni bizalmát és szeretetét, és sok alkalommal újra feltámad benne, de az olyan női szív osztatlan kincsét, mint Florence-é, csak egyszer lehet odaadni és a mellőzés, vagy változás csak hervadását hozza és halálát.

A legcsöndesebb utcákat választották ki, és közelébe se mentek Florence régi otthonának. Derült nyári reggel; a nap odasüt rájuk, és a sűrűsödő pára világa felé tartanak, amely a City fölött lebeg. A boltokban kincsek halmozódnak fedetlenül; ékszerek, arany, ezüst, ragyognak az aranyművesek napfényes kirakataiban; és amint a fiatal pár elhalad, roppant házak vetnek rájuk méltóságos árnyakat. De csak mennek, a fényen át, az árnyon át, egymás szeretetében, és mindent felejtve maguk körül; nem gondolva semmi más kincsre és büszkébb otthonra, mint amit majd ezután egymásban találnak.

Lassan elérnek a szűkebb, sötétebb utcákba, ahol a ködpárán keresztül a majd vörös, majd sárga nap csak az utcasarkokon mosolyog, meg a kis szabad tereken, ahol talán egy-egy fa látszik; a számtalan templomok egyike, vagy pedig kikövezett kis út, egy lépcsősor, furcsa, talpalatnyi kis kert, vagy talán egy parányi temető, ahol a néhány sírkő már egészen megfeketedett. És a keskeny kis utcákon, közökön át, Florence szerető és bízó szívvel halad, hogy felesége legyen annak, akihez most hozzásimul.

És most sebesebben kezd verni a szíve, mert Walter azt mondja neki, hagy a templom ott van már, nagyon közel. Elhaladnak néhány áruház előtt, a kapunál nagy társzekerek, és sürgölődő fuvarosok állják el az utat - de Florence nem hallja, nem látja ezeket sem -, aztán körülöttük egyszerre csendesebb lesz, a napfény elhomályosodik, és Florence ott remeg egy templomban, amelynek olyan különös a szaga, mint valami pincének.

A kopott öregemberke, aki a kiábrándult hangú harangot húzza, ott áll a kapubejáratnál; kalapját odatette a keresztelő medencébe - mert hiszen ő itt egészen itthon van, sekrestyés. Bevezeti a fiatal párt egy barna faburkolatú, régi sekrestyébe; olyan mint egy régi sarokszekrény, amelyből a polcokat kivették, s a szúette anyakönyvek olyan szagot árasztanak, mint a régi burnót, ami a könnyben úszó Nipper kisasszonyt tüsszentésre fakasztja.

Milyen szembeszökően fiatal, és milyen szép az ifjú menyasszony ezen az ódon, poros helyen, ahol semmi rokon jelenség nincs a közelében, a vőlegényén kívül. Egy poros, vén templomszolga ül ott, aki a szemközt levő kapu aljában korhadozó újságos bódét tart fönn. Aztán egy poros, öreg padnyitogató asszony, aki csak magát tartja fönn, és néha azt is elég nehezen. Még egy poros, öreg egyházfi is (ez a Toots úr múlt vasárnapi templomfelügyelője, meg padnyitogatója); az egyházfinak valami köze van az egyik Tekintetes Céhhez, a szomszédban van a gyűléstermük, festett üvegablakkal, ezt azonban még halandó szem nem látta. Porosak a lécek, meg a kikanyarított, bekanyarított faragványok is, az oltár, a választófal, meg a karzat körül és a fölírásos tábla fölött, amely arról tanúskodik, hogy ezerhatszázkilencvennégyben a Tekintetes Céh atyamestere és elöljárói mit cselekedtek. Porosak a székek, meg az olvasóasztal fölött a hangvezető deszkák, melyek olyanok, mintha afféle lecsapható tetők volnának, amelyeket azonnal rá lehet engedni a padra, ha esetleg fennakadnának azon, amit mond. Minden lehető gondoskodás megtörtént abban az irányban, hogy a por kényelmesen elhelyezkedhessék, kivéve a temetőt, ahol az erre való lehetőségek korlátoltak nagyon.

A kapitány, Sol bácsi, meg Toots úr szintén eljött; a tisztelendő úr éppen most veszi föl a karinget a sekrestyében, a sekrestyés meg körüljárja, hogy a port lefújja róla; a menyasszony meg a vőlegény pedig ott áll az oltár előtt. Nyoszolyóleány nincs, ha Susant nem fogadjuk el annak, az apát pedig Cuttle kapitány személye helyettesíti. Egy falábú ember, aki hitvány almát rágcsál és kék bugyrot tart a kezében, bekukkant, hogy ugyan mi történik ott benn, de mivel úgy látja, semmi különös, tovább biceg, s léptei visszhangot vernek messze, túl az ajtókon.

Egyetlen nyájas sugár sem hull Florence-re, míg lehajtott fejjel ott térdel az oltár előtt. A reggel sugárzó égi gömbjét kizárták innen az építkezésnél. Az ablak előtt vézna fácska, verebek csiripelnek rajta vérszegény hangon; az ablakkal szemben, a túlsó oldalon, a kékfestő szobájában, a padlás kerek ablakában feketerigó ül, és éles füttyszóval kíséri az istentiszteletet; közben pedig a falábú ember léptei koppannak az utcán. A poros templomszolgának az ámenek - mint Macbethnek - mintha megakadoznának a torkán: hanem Cuttle kapitány kisegíti, mégpedig olyan jóakarattal, hogy három olyan helyre is betoldja válasz gyanánt ezt a szót, ahol még sohasem fordult elő a szertartásban.

Házastársak immár. Nevüket is beírták az egyik vén, tüsszentető anyakönyvbe; a tisztelendő úr karingét visszaadták a pornak, ő maga pedig hazafelé indul. A sötét templom egyik sarkában Florence odalép Nipper kisasszonyhoz, és ott zokog a karjában. Toots úr szeme egészen kivörösödött. A kapitány az orrát fényesíti rendkívül szorgalmasan. Sol bácsi levette a szemüvegét a homlokáról, és odasétál az ajtóhoz.

- Isten áldjon, Susan, drága Susan! Ha valaha tanúságot tehetsz, mennyire szeretem Waltert, és mennyi okom van szeretni őt, tedd meg az ő kedvéért. Isten veled! Isten veled!

Úgy gondolták, jobb lesz, ha innét nem is mennek vissza a boltba, hanem már itt elválnak; a kocsi ott várt rájuk a közelben.

Nipper kisasszony nem leli hangját; csak zokog, fuldoklik és úrnőjét ölelgeti. Toots úr odalép, unszolja Susant, hogy vigasztalódjék és pártfogásába veszi; Florence kezet nyújt Toots úrnak - szíve túláradásában odanyújtja neki ajkát -, megcsókolja Sol bácsit és Cuttle kapitányt, és már tovalép fiatal férje karján.

De Susan szíve nem viselheti el, hogy Florence holmi bús visszaemlékezéssel távozzon. Hiszen ő olyan egészen másként akart viselkedni, s ezért most keserű szemrehányásokkal illeti magát. Mivel egy utolsó erőfeszítéssel meg akarja menteni a becsületét, otthagyja Toots urat és elszalad, hogy utolérje a kocsit, és mosollyal az ajkán búcsúzhassék Florence-től. A kapitány kitalálja a szándékát, és Susan után vágtat, mert ő is kötelességének érzi, hogy egy éljennel eressze őket útnak, ha csak lehet. Sol bácsi meg Toots úr hátramaradt a templomajtó előtt, hogy bevárja őket.

A kocsi elment ugyan, de az utca nagyon meredek és keskeny, meg a kocsik is eltorlaszolják, és Susan látja a kocsit, amint ott áll, bizonyos távolságban. Cuttle kapitány Susan nyomában van, valósággal végigrepül a meredek utcán, s nagy hévvel lengeti a fényes kalapot, általános jeladás gyanánt, így aztán lehet, hogy azt a kocsit állítja meg, amelynek szól és lehet, hogy nem.

Susan megelőzi a kapitányt, és csakhamar odaér a kocsihoz. Benéz az ablakon, látja Waltert, mellette Florence gyöngéd arcát. Összecsapja a kezét, és ezt kiáltja:

- Floy kisasszony, drágám! Nézzen rám! Olyan boldogok vagyunk mindnyájan, aranyom! Hadd csókolom meg még egyszer búcsúzóra, édes egyetlenem!

Susan maga sem tudja, hogyan, benyúl az ablakon, behajol a kocsiba, és egy pillanat alatt megcsókolja Florence-et és átkarolja a nyakát.

- Mindnyájan olyan... olyan boldogok vagyunk, drága Floy kisasszony! - mondja ismét Susan, miközben a hangja gyanúsan megcsuklik. - Ugye nem haragszik rám, angyalom, ugye nem?

- Haragudni, Susan?

- Nem, nem; tudom, hogy nem haragszik, drágám, egyetlenem! - kiáltja Susan. - Aztán itt a kapitány úr is... a kisasszony jó barátja, hiszen tetszik tudni... hogy még egyszer elbúcsúzzon.

- Hurrá, tündöklő csillagom! - harsogja a kapitány, erős felindulást eláruló arccal. - Hurrá, Wally fiam! Hurrá! Hurrá!

A fiatal férj az egyik ablakon néz ki, a fiatalasszony meg a másikon; a kapitány abba az ablakba, Susan meg emebbe kapaszkodik; a kocsinak pedig mennie kell, akár akar, akár nem; a többi kocsik és szekerek mögötte valamennyien zajonganak, mert a kocsi még késlekedik; de hát nem is mozgott még négy kereken akkora keveredés, mint itt volt.

De Susan Nipper hősiesen állja a helyét. Mosolyogva néz úrnőjére; könnyein keresztül is az utolsó pillanatig mosolyog. Susan már hátramaradt, de a kapitány még akkor is megjelenik a kocsi ablakában, és szakadatlanul ezt kiabálja: - Hurrá, fiam! Hurrá, tündöklő csillagom! - közben a gallérja két vitorlája hevesen leng fel és alá, végre aztán reménytelenné válik minden kísérlet, hogy a kocsival lépést tarthasson. Mikor a kocsi csakugyan elmegy, s a kapitány is visszajön, Susan elájul, és egy pékboltba viszik, hogy magához térjen.

Sol bácsi, meg Toots úr ezalatt türelmesen vár a temetőben, a rácskerítés kőlapján ülve, míg Susan és a kapitány visszaérkezik. Egyikük sincs különös beszélő kedvében, s nem kívánja azt sem, hogy a másik szóljon hozzá, így aztán kitűnően összeférnek, és nagyon elégedettek egymással. Mikor aztán hazaérnek a tengerészkadét boltjába, és leülnek a reggelihez, egyikük sem bír enni egy falatot sem. Cuttle kapitány ugyan azt színleli, mintha farkasétvággyal látna neki a pirított kenyérnek, de aztán abbahagyja a szédelgést. Reggeli után Toots úr azt mondja, hogy estére majd visszajön; aztán elmegy és összevissza bolyong a városban egész nap, olyan bizonytalan érzéssel, mintha két héten át egyetlen éjszaka sem aludt volna.

Különös varázs lebeg ott a házban, ahol eddig együtt szoktak lenni, és most annyi minden hiányzik egyszerre. Ez a varázs fokozza, de egyúttal enyhíti is a válás szomorúságát. Mikor Toots úr este megérkezik, azt mondja Nippernek, hogy egész nap nem érezte magát olyan boldogtalannak, mint most, de azért valahogyan mégis boldog. Toots úr szíve megnyílik Susan előtt; elmondja neki, mit érzett akkor, mikor olyan őszintén megmondta neki a véleményét, hogy vajon Dombey kisasszony szeretni tudná-e őt valaha? A közös visszaemlékezésekből és együtt ontott könnyekből támadt bizalmas hangulatban Toots úr azt javasolja, hogy sétáljanak egyet, és vegyenek közben ezt-azt vacsorára. Nipper kisasszony beleegyezik, s egy csomó apróságot vesznek; majd pedig Richards asszony segítségével parádés vacsorát készítenek, mire a kapitány meg Sol bácsi visszaérkezik.

A kapitány Sol bácsival kinn járt a hajónál; elhelyezték Diogenészt, és megnézték, hogy a ládák fenn vannak-e a hajón? Rengeteget beszélnek arról, hogy Walter milyen népszerű ott, s milyen kényelem veszi körül; milyen kitartóan dolgozhatott reggeltől estig azon, hogy a kabinját olyanná varázsolja, "akár egy föstmény", s kis feleségét meglepje. - Egy admirális kabinja nem csinosabb - mondja a kapitány.

De egyik legfőbb öröme mégiscsak az, hogy a roppant zsebóra, a cukorfogó meg a teáskanalak is ott vannak a hajón. Újra meg újra eldörmögi magában, hogy: - Edward Cuttle, öreg fiú, te sem csináltál ám okosabbat életedben, mint amikor azt a kis ingóságot rájuk ruháztad, mint társtulajdonosokra. Látod, milyen gazdag aratást hozott, és becsületedre válik a dolog, barátom.

Az öreg műszerárus egy kicsit szórakozottabb és révedezőbb, mint máskor, és nagyon a szívére veszi az esküvőt meg a válást. De igazi vigasztalására szolgál, hogy az öreg cimbora, Cuttle kapitány, ott van mellette, ezért hálás és megelégedett arccal ül le mégis a vacsorához.

- A fiam életben maradt és boldogul - mondja az öreg műszerárus, kezét dörzsölve. - Mi jogom van, hogy más legyek, mint hálás és megelégedett?

A kapitány még nem foglalta el a helyét az asztalnál, hanem ténfergett egy ideig, de most habozva megáll, kétkedő arccal néz Sol bácsira, aztán így szól:

- Sol! Az utolsó üveg madeira ott van még lenn a pincében. Nem óhajtanád, hogy felhozzuk és Walterre és feleségére koccintsunk egyet?

A műszerárus tűnődve néz a kapitányra, aztán belenyúl a kávészínű kabát belső zsebébe, levéltárcát vesz ki, s abból egy levelet.

- Ez Dombey úrnak szól - mondja az öregúr. - Walter írja. Három hét múlva kell elküldeni. Felolvasom.

Uram! Lányát feleségül vettem. Velem együtt hosszú útra indult. Az, hogy odaadással vagyok iránta, még ugyan nem ad nekem jogot az ön jóindulatára, de isten látja, hogy őszintén szeretem.

Azonban, hogy miért kötöttem hozzá életét az én életem bizonytalanságaihoz - noha mindennél jobban szeretem a világon - azt nem mondom Önnek el. Ön tudja, miért és Ön az atyja.

Ne vádolja őt. Ő sem vádolta Önt soha.

Nem gondolom, és nem remélem, hogy valaha is megbocsát nekem. Semmi sincs, amit kevésbé várnék. De ha valaha eljön az óra, amikor Önnek vigasztalására szolgál majd tudnia, hogy van valaki, aki mindig ott van Florence közelében; valaki, akinek élete nagy célja az lesz, hogy kitörölje lelkéből a múlt szomorúságának emlékét, ünnepélyesen biztosítom önt, hogy akkor, abban az órában, megnyugodhatik e hitben.

Solomon bácsi gondosan visszateszi a levelet a tárcába, a tárcát pedig a zsebébe.

- Ma még ne igyuk meg az utolsó üveg madeirát, Ned - mondja azután elgondolkozva. - Még ne.

- Még ne. - Visszhangozza a kapitány. - Nem. Még ne.

Susannak meg Toots úrnak ugyanaz a véleménye. Rövid hallgatás után mindnyájan leülnek a vacsorához, és a fiatal pár egészségére valami mással koccintanak; az öreg madeira utolsó üvege pedig zavartalanul ott pihen tovább a por meg a pókháló között.

Néhány nap elteltével pompás hajó úszik ki a tengerre, fehér vitorláit kitárja a kedvező szélnek.

A födélzeten még a legnyersebb ember is úgy érzi, hogy mindennek jelképe, ami bájos, ami szép, ami jóságos - mindennek, aminek a jelenléte kellemes és áldásos - ami szerencsés utat jelent - az Florence.

Éjjel van és Florence meg Walter egyedül ül a fedélzeten, és azt a fényből való ünnepi utat nézi a tenger színén, amely köztük és a hold között végigfut a vízen.

Florence végül is nem látja már tisztán, a szemébe toluló könnyektől; aztán odahajtja fejét Walter keblére, átfogja a nyakát, és ezt suttogja: - Ó, Walter, drága Walter, olyan boldog vagyok!

Férje odaszorítja magához, mind a kettőn oly nagy nyugalom ül, a pompás hajó pedig csak halad előre vígan.

- Amikor elhallgatom a tengert - mondja Florence -, ahogy itt ülök és nézem, olyan sok mindent juttat az eszembe. Ilyenkor olyan sokat gondolok...

- Paulra, szerelmem. Tudom.

- Paulra, meg Walterre.

És a hullámok szakadatlan zsongása mindig a szeretetről beszél Florence-nek - az örök és véghetetlen szeretetről, amelynek nem vetnek a világ határai határt, és nem határolja az idők vége sem, de elér, túl a tengeren, túl az égen, a láthatatlan országig, messze, amott!

ÖTVENNYOLCADIK FEJEZET
Idők múltán

A tenger áradt és apadt egy egész évig. Egy egész éven át jöttek-mentek a felhők meg a szelek; az idő szünet nélkül végezte művét, napfényben és viharban. Egy egész éven át járta az emberi szerencse változása elrendelt útját. Egy egész éven át folytatta a harcot a nagyhírű Dombey és Fia cég az életért; harcolt zord körülmények, összevissza mendemondák, sikertelen vállalkozások, kedvezőtlen idők, de mindenekfölött a cég fejének elvakultsága ellen, aki a világért sem volt hajlandó csak egy hajszálnyival is összébb húzódni vállalataiban, és nem hallgatott az intő szóra, hogy meghajszolt hajója nem állja ki a vihart.

Az év a végére járt, és a nagy cég ott hevert a porban.

Egy nyári délután - csak néhány nap hiányzott a City-beli kis templomban történt esküvő évfordulójához, a tőzsdén nagy zümmögés, zúgás támadt valamely roppant balsiker körül. Egy hideg, büszke ember, akit ott nagyon jól ismertek, nem volt jelen, s még csak nem is képviselte senki sem. Másnap már szétfutott a híre, hogy a Dombey és Fia lehúzta a redőnyt; aznap este pedig közzétették a bukottak névsorát, élén az a név állott.

A világ ugyancsak nagy nyüzsgésben volt ekkortájt, és rengeteg mondanivalója akadt. Mert hát jámborul hiszékeny és cudarul rászedett világ volt ez valóban. Olyan világ, amelyben soha bukás elő nem fordult! Dehogyis akadtak ebben a világban olyan kiváló személyiségek, akiknek bankjai a vallás, hazafiság, erény, becsület dolgában vallottak csődöt. Dehogyis forogtak olyan említésre méltó, hitvány papírok közkézen, amelyekből valaki igen módosan megélt, s mindenkinek dús összegeket ígért, minden őszinte szándék nélkül. Dehogyis volt abban a világban bármiben is hiány; kivéve pénzben. Így tehát ez a világ igen felbőszült, valóban; különösen azok az emberek árultak el különösen nagy méltatlankodást, akikről egy még rosszabb világban azt lehetett volna föltételezni, hogy a hazugságokkal és árulással való kalmárkodásba buktak bele.

Így aztán a körülmények játékszerének, Perch úrnak megint oka támadt a dőzsölésre! Mert Perch úrra nyilvánvalóan azt mérte a végzet, hogy minduntiglan híres emberként ébredjen fel. Úgyszólván tegnap, hogy visszavonult a magánéletbe, azután a híresség után, amelyben a Dombeyné szökésével, meg a rákövetkező eseményekkel kapcsolatban része volt; a bukás révén pedig egyszerre fontosabb emberré vált, mint valaha. Miután Perch úr lekúszott a külső hivatalszobában elfoglalt polcáról, ahonnan a számvizsgálók meg egyéb idegenek tömegét nézegette, akik egykettőre felváltották a régi hivatalnokokat, elég volt, ha csak úgy egyszerűen megmutatta a képét az udvaron, de különösen, ha a "Koronás Fő"-höz címzett kocsma ivójában leült, hogy azon frissiben egész sereg kérdést intézzenek hozzá, amelyek között egészen bizonyosra lehetett venni, ott lesz az a nagyérdekű kérdés is, hogy mit iszik? Ilyenkor aztán Perch úr rákezdett a regére, milyen halálos aggodalmak közt élt, ő meg Perchné asszony a Balls Pondon, amikor először kezdték észrevenni, hogy "valami bűzlik Dániában". Aztán elmondta, olyan fojtott hangon, mintha a kimúlt cég temetetlen hullája feküdnék legalábbis a szomszéd szobában, hogy Perchné asszony akkor kezdte először gyanítani a bajt, mikor hallotta, hogy ő (mármint Perch úr), azt nyögte álmában: "Tizenkét shilling kilenc penny minden font után! Tizenkét shilling, kilenc penny minden font után!" Ez az álomlátás pedig, Perch úr állítása szerint a Dombey arcán észlelt változásból eredt. És ekkor elmesélte azt is, hogyan mondta egyszer Dombey úrnak: - "Szabad olyan vakmerőnek lennem, hogy megkérdezzem, valami a lelkét nyomja talán, Dombey úr?" - Dombey úr pedig azt felelte: - "Ó, én hűséges Perchem!... de nem, nem lehet!" - Majd hirtelen arcára csapta a tenyerét, és még hozzátette: - "Hagyjon magamra, Perch!"

Röviden tehát: Perch úr, állásának áldozata, úgy hazudott tücsköt-bogarat, mintha könyvből olvasta volna, s könnyekig megindult maga is a megható részleteken, és őszintén elhitte a tegnap kifőzött hazugságokról, amikor megismételte, hogy valamennyi a legtisztább valóság.

Perch úr előadásait mindig azzal a szelíd megjegyzéssel fejezte be, hogy bármennyire élt is a gyanúperrel (mintha egyáltalán sejtett volna valamit!), mégis meg kellett felelnie a belévetett bizalomnak, nem igaz? És ezt az álláspontot aztán (hitelező nem lévén jelen sohasem) valóban rendkívül tiszteletre méltónak tartották. Ilyen módon Perch úr rendszerint igen nyugodt lelkiismerettel tért vissza az ilyen társalgásokból, és ugyancsak kellemes hangulatot hagyott a kocsmában, amikor visszatért, hogy tovább kotoljon a polcon és a számvevők meg a többiek arcát vizsgálgassa, akik olyan hányavetien bántak a legbizalmasabb üzleti könyvekkel; majd hébe-hóba lábujjhegyen beosont Dombey úr üres szobájába, hogy a tüzet felpiszkálja; vagy pedig az ajtó előtt levegőzött egy keveset, s megindító beszélgetést folytatott az ismerős járókelőkkel; avagy ott sertepertélt, különféle apró figyelmességekkel a főszámvevő körül, akitől azt remélte, hogy majd hivatalszolgai állást szerez neki a Tűzbiztosító Intézetnél, ha majd a Cég ügyeit lezárták.

Bagstock őrnagyra nézve ez a bukás valóságos szerencsétlenséget zúdított. Az őrnagy nem volt a részvét embere - mivel minden figyelme J. B. körül összpontosult -, azonkívül nagy felindulásokra sem árult el hajlamot, kivéve a fulladás és fújtató zihálás tekintetében. Hanem annyit elhencegett az ő Dombey barátjával a klubban, annyiszor vágta oda a tagok fejéhez, meg annyiszor leszállította őket a lóról barátja roppant gazdagságának emlegetésével, hogy aztán e klub, amely mégiscsak emberekből állott, nagy gyönyörűséggel vert vissza az őrnagyra, az őszinte veleérzés színlelése közben, érdeklődvén, vajon ezt a borzasztó csődöt nem lehetett-e előre sejteni, és hogy barátja, Dombey, hogyan viseli a csapást? Az ilyen kérdezésekre aztán az őrnagy egészen szederjessé vált képpel azt válaszolta, hogy cudar egy világ ez bizony, barátom; és Joey tudott ám egy-két dolgot, tudott, de hát ebben az esetben úgy felültették, mint egy gyereket; és ha ilyesmit csak említeni is mertél volna J. Bagstocknak, barátom, amikor nemrégiben külföldre utazott Dombeyval, hogy azt a gazembert űzze Franciaországon végig, hát J. Bagstock kinevetett volna, barátom - kinevetett volna, barátom, isten ne segítse meg, ha nem! Még hogy Joe-t rászedték, barátom, alaposan felültették, becsapták, elámították; hanem most már felébredt és felnyílt a szeme, barátom; mégpedig annyira, kérem, hogy ha maga Joe öregapja kelne ki holnap a sírjából, még az öreg fickónak sem hinne, még egy penny erejéig sem, hanem megmondaná neki, hogy vén katona a Joe ahhoz, hogy még egyszer lóvá lehessen tenni, barátom! Mert bizony ő szemfüles, körmös, hétpróbás vén pogány, az bizony ő, J. B., barátom; és ha összeférne az ilyen kemény, mokány, nem mai őrnagy rangjával - aki a régi iskolából való még, barátom, s annak a szerencsének volt részese annak idején, hogy őfenségéik, a boldogult yorki és kenti hercegek is ismerték, és sokszor megdicsérték - az, hogy visszavonuljon egy hordóba és úgy éljen, hát teremtugyse! Barátom! Holnap kibérelne egy hordót a Pall Mallen, hogy kimutassa az emberiség iránti megvetését!

Mindezt pedig, és e nótának sokféle változatát az őrnagy olyan gutaütéses jelenségek, annyi fejcsóválgatás, s a vele történt galád elbánáson való felháborodásnak olyan heves dörgésével adta elő, hogy a klub fiatalabb tagjai már azt gyanították, bizonyára pénzt fektetett bele Dombey barátja vállalataiba, és most elvesztette; hanem a vénebb katonák, a körmönfontabb kujonok, akik jobban ismerték Joe-t, az ilyesmiről még hallani sem akartak. A boldogtalan bennszülött nem nyilvánított semmiféle véleményt, viszont annál félelmetesebben szenvedett; nem csupán sértett becsületében, amelyre az őrnagy a nap minden órájában szabályszerű sortüzeket nyitott és keresztül-kasul lyuggatta, hanem bizony az állandóan napirenden levő hátbapuffantások és ütések iránti testi érzékenységében is. Hat álló héten át a bukás után a csizmahúzók meg a kefék csapkodásának valóságos esős évszakában élt a szerencsétlen külföldi.

Chickné asszony a borzasztó szerencsétlenségre három gondolattal válaszolt. Az első az volt, hogy egyáltalán nem bírja felfogni. A másik, hogy bátyja nem tett semmiféle erőfeszítést. A harmadik, ha őt akkor meghívják arra az első estélyre, mindez nem történt volna meg; és ő mindezt megmondta már előre.

A szerencsétlenséget azonban senkinek a véleménye nem fordíthatta visszájára és nem enyhítette vagy súlyosbította. Köztudomású volt, hogy a Cég ügyeit olyan alaposan igyekeznek majd lebonyolítani, amennyire csak lehet, és Dombey úr önként lemondott mindenéről, és nem kért kiegyezést senkitől sem. Azt is tudták, hogy az üzlet folytatása lehetetlen, mert Dombey úr nem hajlandó semmiféle megállapodást célzó barátságos tanácskozásra, és egyszerre lemondott minden bizalmi és tiszteletbeli állásáról, amelyet mint a kereskedővilág nagyra becsült alakja viselt eddig; némelyek szerint haldoklott, mások szerint búskomorságba esett, valamennyiök szerint teljesen összetört.

A hivatalnokok szétszéledtek, de előbb egy kis gyászlakomát rendeztek maguk között, tréfás dolgokkal fűszerezték és csodálatosan sikerült. Némelyek külföldön vállaltak állást, a többiek otthon léptek be más cégekhez, mások vidéki rokonaikat látogatták meg, akik iránt egyszerre nagy szeretet támadt szívükben; mások újsághirdetés útján kerestek elhelyezkedést. Egyedül Perch úr maradt ott a régi személyzetből. Ült tovább a polcon, és a számvevőket nézegette, vagy le-leszökkent, hogy a főszámvevő kedvébe járjon, akitől a tűzbiztosítói állást remélte. Az irodában egy-kettőre elhatalmasodott az elhanyagoltság meg a piszok. A papucs- és kutyaörv-árusítónak bizonyára kétségei támadtak volna aziránt, vajon illendő-e mutatóujját a kalapja mellé emelnie, ha Dombey úr arra jön; a hordár pedig, két kezét fehér köténye alá dugva, mélyen járó erkölcsi elmefuttatásba bocsátkozott a fennhéjázás mivoltát illetően, amely (jegyezte meg), nem ok nélkül rímel össze olyan jól azzal a szóval, hogy megalázás.

Morfin úr, a dióbarna szemű agglegény, szürkébe játszó fekete hajával és szakállával, talán az egyetlen volt az egész Cégben - a főnök kivételével, természetesen -, aki szívből és mélyen bánkódott a szerencsétlenségen. Morfin úr az évek hosszú során keresztül mindig tisztelettel és nagyrabecsüléssel viseltetett Dombey iránt, hanem azért igazi jellemét nem leplezte le, sohasem csúszott-mászott alávaló módon előtte, és nem legyezgette Dombey úr szenvedélyét, azért, hogy ezzel a céljait előmozdítsa. Így aztán nem élt lelkében a megaláztatás bosszúért kiáltó érzése sem; az a végsőkig feszített rugó, amely most egyszerre visszavágott volna. Morfin úr későn-korán munkában volt, hogy kibogozza mindazt, ami bonyolult és nehéz a Cég üzleti könyveiben; mindig ott állt készenlétben, ha valami magyarázatot követelt: néha késő éjjelig ült régi szobájában, hogy kellő tájékozottságot szerezzen mindarról, amivel Dombey urat megkímélheti, hogy felvilágosításért személyesen hozzáforduljanak; majd amikor mindennek vége volt, hazament Islingtonba, s otthon aztán azzal nyugtatta meg szellemét, hogy a lehető legsötétebb és szívettépőbb hangokat csalta ki gordonkájából, mielőtt aludni tért volna.

Egy este is éppen ezzel a dallamos hangszerrel vigasztalódott, és mivel a nap eseményei különösen lehangolók voltak, legeslegmélyebb hangjaiból igyekezett némi vigasztalást előcsalogatni, amikor háziasszonya (szerencsére süket volt, és ezekről a zenei produkciókról nem szerzett több tudomást, mint egy olyanféle érzést, mintha valami ropogna a csontjaiban), azt jelentette, hogy egy hölgy kíván vele beszélni.

- Gyászban van - tette hozzá.

A gordonka azonnal elhallgatott, a zenész pedig nagy gyöngédséggel téve le a hangszert a díványra, intett, hogy a hölgy bejöhet. Azonnal követte, és a lépcsőnél szemben állt Harriet Carkerrel.

- Egyedül! - kiáltotta Morfin úr. - John ma reggel volt itt! Baj van talán, kedves gyermekem? De nem - tette hozzá -, hiszen egészen mást mond az arca.

- Attól félek, hogy arcomon csupán önzést láthat - mondta Harriet.

- Mindenesetre nagyon kellemes az arca így is; ha pedig önzést látni rajta, ilyen újságot érdemes megnézni. Csakhogy nem hiszem.

Széket húzott oda melléje, és leült vele szemben, a gordonka pedig nagy kényelmesen feküdt kettőjük között, a pamlagon.

- Ha elmondom önnek, miért vagyok itt, nem lepődik meg azon, hogy egyedül jöttem, sem pedig, hogy John nem jelezte látogatásomat; s amit az előbb nem hitt, elhiszi bizonyosan. Elmondhatom?

- Nem is tehetne jobbat.

- De nem dolgozott éppen?

- Dehogynem. Sőt, egész nap. Itt a tanúm - mutatott rá a pamlagon heverő gordonkára. - Minden aggodalmamat neki gyóntam meg. Bárcsak a magamén kívül más aggodalmat ne kellene emlegetnem.

- A Cégnek csakugyan vége? - kérdezte Harriet komolyan.

- Tökéletesen.

- És nem állhat talpra újra?

- Soha.

Harriet ragyogó arcát nem borította el árnyék, míg ezt a szót ismételte csöndesen. Morfin önkéntelen meglepetéssel vette észre, és így folytatta:

- Soha. Emlékszik rá, mit mondtam kegyednek? Elejétől fogva lehetetlenség volt meggyőzni Dombey urat, lehetetlenség volt érvelni vele; sőt, gyakran lehetetlenség volt megközelíteni is. A legrosszabb megtörtént, a Cég összeomlott, és nem lehet talpra állítani többé.

- És Dombey úr személyileg is tönkrement?

- Tönkre.

- Magánvagyona sem maradt? Semmi?

Élénk hangja és csaknem vidám arca egyre jobban és jobban meglepte Morfint. Ujjaival dobolni kezdett az asztalon, s elgondolkodva nézett Harrietre, majd némi szünet után, fejét csóválva, így szólalt meg:

- Dombey úr személyi vagyonáról nincs közvetlen tudomásom, noha meglehetősen nagy, viszont a tartozásai is rendkívüliek. Dombey úr igen kényes becsületérzésű úriember. Az ő helyzetében mindenki megtehette, és valószínűleg meg is tette volna, hogy olyan egyezségekkel mentse magát, amelyek igen kevéssé, úgyszólván alig észrevehetően érintették volna üzlettársait, saját magának pedig biztosított volna annyit, amennyiből megélhessen. De Dombey úr ki akar fizetni mindenkit, az utolsó fillérig. Saját szava szerint, mossák tisztára a Házat, vagy majdnem tisztára, minden adósságtól, úgyhogy senki sokat ne veszítsen. Ó, Harriet kisasszony, nem ártana ám, ha gyakrabban jutna eszünkbe, hogy a vétek néha nem egyéb, mint a túlzásig gyakorolt erény. Dombey úr büszkesége is ezt mutatja.

Harriet figyelt, és arca semmit sem változott, vagy igen keveset, közben úgy látszott, mintha megoszlott figyelemmel hallgatná, s valamit forgatna a fejében. Amint Morfin elhallgatott, sietve megkérdezte:

- Látta mostanában?

- Senki sem látja. Ha ügyeinek ebben a válságos fordulatában néha mégis elkerülhetetlen, hogy kimozduljon hazulról, akkor eljön, egy-egy ilyen alkalommal, aztán hazamegy ismét. Bezárkózik és nem akar látni senkit. Nemrég levelet írt nekem, amelyben eddigi összeköttetésünkről sokkal nagyobb elismeréssel emlékezik meg, mint megérdemlem, és búcsúzik tőlem. Számomra kellemetlen, hogy most tolakodjam hozzá, mivel jobb időkben nem nagyon érintkeztünk egymással, de azért mégis megpróbáltam a közeledést. Írtam, oda is mentem, kértem. Hiába.

Morfin a lány arcát vizsgálta, abban a reményben, hogy talán mégis nagyobb megindultságot árul el majd, mint eddig; ezért komolyabban és több érzéssel beszélt, hogy nagyobb hatást tegyen reá, de Harriet arca nem mutatott változást.

- Hanem hát, Harriet kisasszony - folytatta Morfin némileg csalódottan -, mindez nem tartozik a dologhoz. Nem azért jött ide, hogy ezeket hallja. Valami más, kellemesebb ügy jár az eszében. Hadd foglalkoztasson engem is ez a kellemesség. Mondja el!

- Pedig ez foglalkoztat engem is - felelte Harriet őszinte és leplezetlen meglepetéssel. - Vagy valószínűtlen, hogy így lehet? Hát nem természetes, hogy John meg én igen sokat tárgyaltuk és magunkban meghánytuk-vetettük az utóbbi időben ezeket a nagy változásokat? Dombey úr, akit John olyan sok éven keresztül szolgált... milyen előzményekkel, azt tudja... most tönkrement, mint mondja, mi pedig gazdagok vagyunk!

Harriet arca jóságos és őszinte, és Morfin úr, a dióbarna szemű vén legény szívesen nézi ezt az arcot, mióta csak első ízben meglátta, azonban most, ebben a pillanatban mintha nem tetszett volna neki annyira, mint máskor, amint e szóknál szinte felragyogott.

- Bizonyára nem szükséges emlékeztetnem - folytatta Harriet, s egy pillantást vetett fekete ruhájára -, milyen esemény következtében változtak meg körülményeink. Nem felejtette el talán, hogy James bátyám végrendelet nélkül halt meg azon a rettenetes napon, és más rokona nem maradt rajtunk kívül.

Most már kellemesebbnek tűnt fel arca Morfin úr előtt, mint az előbb, noha sápadt volt és mélabús. Morfin úr mintha egyszerre könnyebben lélegzett volna.

- Ön ismeri történetünket; a két bátyám történetét, és hogy milyen kapcsolatban állottak a szerencsétlen, boldogtalan Dombey úrral, akiről ön oly becsületesen nyilatkozott. Tudja, milyen szerények az igényeink... Johnnal együtt... és milyen kevés pénzre van szükségünk, az után az életmód után, amelyet annyi éven keresztül folytattunk, aztán az ön szívessége folytán John jövedelme bőven elég mindkettőnknek. Azt hiszem, nem találta készületlenül az a szívesség, amelyre kérni szeretném önt.

- Nem, azt hiszem. Egy pillanattal előbb még készületlen voltam. Most, azt hiszem, nem vagyok.

- Elhalt bátyámról nem mondok semmit. Ha a halott tudja, mit teszünk... de ön megért engem. Élő bátyámról sokat mesélhetnék; de mi szükség egyebet mondanom, hogy ennek a kötelességszerű tettnek a terve, amelyben az ön nélkülözhetetlen segítségét kérni jövök, Johntól származik, és nem nyugszik addig, míg teljesítve nincsen.

Harriet ismét felemelte tekintetét; és a lelkesültség sugárzása az arcán most már valóban szépnek tűnt fel ama vizsgáló tekintet előtt.

- Drága uram - folytatta Harriet -, ennek a dolognak nagy csendben és titokban kell történnie. Az ön tapasztaltsága és okossága majd megmutatja a cselekvés módját. Dombey úrral talán el lehetne hitetni, hogy ez az összeg megmaradt vagyona romjaiból; vagy pedig az ő ritka egyenességének és becsületességének szóló önkéntes adózás olyanvalaki részéről, akivel nagyszabású üzleti összeköttetésben állt; vagy egy régi, elfelejtett adósság visszafizetése. Hiszen lehet többféle módja is. Tudom, hogy ön a legalkalmasabbat választja majd. Amit kérni akartam öntől, annyi, hogy cselekedje meg ezt értünk, jóságos, nagylelkű, tapintatos modorában. És soha ne szóljon erről Johnnak, akinek a főboldogsága ebben a visszafizetésben most éppen az, hogy titokban, ismeretlenül, elismerés nélkül történik. Az örökségnek csak igen csekélyke részét tartjuk meg magunknak, és a többinek a kamatait Dombey úr fogja élvezni, élete végéig. Végre pedig, még arra kérem, őrizze meg titkunkat szigorúan... de hiszen ebben úgyis bizonyos vagyok. Mától fogva pedig a lehető legritkábban hozzuk szóba még magunk között is; de úgy fog élni a gondolataimban, mint újabb ok, hogy az égnek hálás, bátyámra pedig büszke lehessek.

Talán az angyalok arcán ragyoghat ilyen ujjongás, amikor a megtért bűnös belép a kilencvenkilenc igaz közé. Ezt nem homályosították el még az öröm könnyei sem, amelyek szemébe tódultak, sőt annál megkapóbban tündökölt.

- Édes Harriet - szólt aztán Morfin úr, kis szünet után -, erre igazán nem készültem el. Úgy értsem tehát, azt akarja, hogy az ön örökrészét is ugyanarra a célra fordítsák, mint Johnét?

- Ó, természetesen - felelte Harriet. - Olyan hosszú időn keresztül osztottunk meg egymással mindent, és nem volt gondunk, reményünk, szándékunk, ami közös ne lett volna; hogyan viselhetném el hát, hogy ebből ki ne vegyem a részemet? Nem lehetek hát bátyámnak a végsőkig mindenben társa és osztályosa?

- Isten ments, hogy vitatnám is ezt! - felelte Morfin.

- Számíthatunk tehát az ön baráti segítségére? Tudom, hogy számíthatunk!

- Rosszabb ember lennék, mint... mint amilyen talán vagyok, vagy amilyennek magamat hinni szeretném, ha erről teljes szívvel és lélekkel nem biztosítanám kegyedet. Megbízhatik bennem tökéletesen. És, becsületemre, titkát megőrzöm. Ha pedig kiderül, hogy Dombey úr csakugyan annyira szegény, mint amennyire, sajnos, gondolom, mivel olyan elhatározás alapján cselekszik, amelyben őt befolyásolni semmi mód nincsen, akkor segítségükre leszek abban, hogy megvalósítsák azt, amit Johnnal együtt közösen elhatároztak.

Harriet kezét nyújtotta, és nyájas arccal, boldogan mondott köszönetet.

- Harriet - szólalt meg ekkor Morfin, a leány kezét visszatartva -, üres és hiábavaló volna, ha bármilyen áldozat értékéről beszélnénk, amelyre most készül - különösen pedig a puszta pénzáldozat értékéről. Ha azt a kérést intézném kegyedhez, hogy fontolja meg újból, mint cselekszik, vagy vessen jótettének szűkebb határokat, úgy érzem, ugyanígy járnék. Nincs hozzá jogom, hogy egy nagy történet nagyszerű befejezését elrontsam gyarlóságom közbetolakodásával. Csak ahhoz van jogom, hogy meghajtsam a fejem kegyed bizalma előtt, és megnyugodjam abban, hogy a sugallatnak magasabb és jobb forrásából ered ez, mint amilyen az én köznapi tudásom. Csak annyit akarok mondani még, hogy hűséges sáfárja leszek; és szívesebben vagyok az, és a kegyed kiválasztott barátja, mint bármi más a világon, csupán csak, ha az lehetnék, aki kegyed.

Harriet még egyszer szívélyes köszönetet mondott neki, aztán jó éjszakát kívánt.

- Hazamegy? - kérdezte Morfin. - Hadd kísérjem el kegyedet.

- Ma este nem. Még nem megyek haza. El kell látogatnom valahová, mégpedig egyedül. De eljön holnap?

- Hogyne, hogyne, holnap elmegyek. Addig pedig gondolkodni fogok minderről, és hogy miként vihetjük végbe legjobban. És talán kegyed is gondolni fog a dologra, drága Harriet és... és... ezzel kapcsolatban énrám is gondol majd egy keveset.

Ezzel levezette a kocsihoz, amely ott várt Harrietre az ajtó előtt; ha pedig Morfin úr háziasszonya nem lett volna olyan süket, hallotta volna, Morfin úr azt dörmögte magában a lépcsőn fölmenet, amint a kocsi elrobogott, hogy hiába, mindnyájan a szokás rabjai vagyunk, de hogy agglegény legyen az ember, az bizony szomorú szokás.

Ott benn aztán felvette a gordonkát, amely a díványon hevert, a két szék között; majd anélkül, hogy az üresen maradt széket elvitte volna onnan, leült és búsan húzkodta a vonót, miközben lassan rázogatta fejét az üresen maradt szék felé, hosszú, hosszú ideig. A gordonka érző hangja, jóllehet rendkívüli módon lágy volt és bensőséges, semmit sem mondott az arcán tükröződő érzéshez képest, s ahogy az üres székre nézett, Morfin úr ugyanis kénytelen volt Cuttle kapitány módszeréhez folyamodni, és nemegyszer végig kellett dörzsölnie kabátja ujjával az arcát. Fokonként aztán a gordonka is, meg Morfin úr hangulata is átzendült a Békés Kovács hangjaiba. Újra meg újra lejátszotta, míg végül derült, piros arca úgy izzott, akár az érc a kovácslegény üllőjén. A gordonka meg az üres szék végül is bús agglegénysége társai maradtak egészen éjfélig; aztán megvacsorázott, és odatámasztotta a pamlag mellé a gordonkát, egy teljes műhelyre való Békés Kovács melódiától terhesen, mintha görbe vonalú két szemét leírhatatlan megértéssel arra az üres székre meregette volna.

Mikor Harriet elhagyta a házat, a kocsis nekivágott az előtte nyilván nem egészen új útnak, s ki-bekanyarodott a külvárosi mellékutcákon, míg végre kiért egy szabad területre, ahol kertek között, néhány csendes kis öreg ház emelkedett. A kocsi megállt az egyik ház kapuja előtt, és Harriet kiszállt.

Óvatos csöngetésére egy fájdalmas arcú asszony nyitott ajtót, arcszíne fehér volt, szemöldökét magasra felhúzta, feje pedig féloldalt csüggött. Harriet láttára bókolt, és bevezette a kerten keresztül a házba.

- Hogy van a betege, nővér? - kérdezte Harriet.

- Attól félek, kisasszony, hogy nem nagyon kitűnően. Ó, mennyire emlékeztet engem a bátyám leányára, Betsy Jane-re! - felelt a bánatos arcú asszony valami gyászos elragadtatással.

- Milyen tekintetben? - kérdezte Harriet.

- Mindenben, kisasszony! Hanem ez már felnőtt, Betsy Jane pedig kisgyermek volt még, amikor ott állt a halál előtt.

- De hiszen kegyed azt mondta, hogy meggyógyult - jegyezte meg Harriet szelíden. - Éppen azért még több ok van a reménységre, Wickamné asszony.

- Ó, kisasszony, a reménység nagyon jó dolog olyanoknak, akiknek van hozzá kedvük, hogy reménykedjenek! - felelt Wickamné a fejét rázva. - Nekem nincs hozzá elég kedvem, de hát nem panaszképp mondom. Irigylem azt, akit az isten ilyesmivel megáldott.

- Iparkodnia kellene, hogy vidámabb legyen egy kicsit.

- Köszönöm a jókívánságát, kisasszony - felelt Wickamné komoran. - Ha olyan volna is a természetem, az az elhagyatottság, amiben itt vagyok... már megbocsásson, hogy ilyen nyíltan beszélek... bizony kiölné belőlem huszonnégy óra alatt, de hát nem is olyan természetű vagyok. Nem is kívánom. Még ami kevés jókedv volt is bennem, attól is megfosztottak egy pár évvel ezelőtt Brightonban, de hát azt hiszem, jobb is így nekem, ahogy vagyok.

Ez az ápolónő nem volt más, mint aki Richardsot váltotta fel a dajkaságban, a kis Paul mellett, és Paul úgy vélte, hogy a fent említett veszteségét Pipchinné asszony hajlékában szenvedte el. A kitűnő és szellemes régi módszer, amelyet ősi hagyományok szentesítettek, nevezetesen, hogy az emberiségből lehetőleg a legsivárabb és legkellemetlenebb egyéniségeket kell kikeresni az ifjúság számára oktatóknak, az erények felé utat mutató jelző póznának, árvaházi felügyelőnőnek, a betegágyak mellé gondozónak, meg egyéb ilyennek, Wickamné asszonynak is igen jó keresetet szerzett ápolónői minőségében, és hozzásegítette ahhoz, hogy komoly képességeit bámuló és számos tisztelőből álló ismerős körének minden tagja különösen ajánlja és dicsérje.

Wickamné asszony felhúzott szemöldökkel és féloldalt billentett fejjel, megindult fölfelé a lépcsőn és tiszta, csinos szobába vezette a látogatót, amely egy homályosan megvilágított szomszéd szobába nyílt, itt állt az ágy. Az első szobában egy öregasszony ült, mereven bámult kifelé az ablakon. A másik szobában pedig, az ágyon, ott nyúlt el puszta árnyéka annak az alaknak, aki egy hideg téli estén oly keményen dacolt a széllel és esővel. Másról meg sem lehetett volna talán ismerni, mint hosszú, fekete hajáról, amely most mintha még feketébbnek látszott volna a színtelen arc, meg hófehér ágyruha mellett.

Ó, e gyönge test és ama erős tekintet! Szeme oly mohón és fölvillanva fordult az ajtóra, amint Harriet belépett; és gyönge feje nem tudott fölemelkedni, és olyan lassan fordult a belépő felé a párnán!

- Alice! - szólt a látogató, szelíd hangján. - Későn jövök ma?

- Nekem mindig későn, pedig mindig korán itt van.

Harriet leült az ágy mellé, és kezét rátette a takarón nyugvó vékony kezére.

- Jobban van?

Wickamné ott állt, az ágy lábánál, mint egy vigasztalan kísértet, de erre a szóra erősen és határozottan megrázta fejét.

- Nem számít! - felelt Alice bágyadt mosollyal. - Jobban vagyok ma, vagy rosszabbul, legfeljebb egy napi különbséget jelent... talán annyit sem.

Wickamné, afféle komoly egyéniséghez illően, nyögéssel fejezte ki helyeslését, aztán néhányszor hidegen megveregette a takarót, mintha a beteg lábát akarná megérinteni, elkészülve arra, hogy már egészen megmerevedettnek találja; majd nagy csörömpölésbe fogott az asztalon álló orvosságos üvegek közt, mint aki azt akarja mondani: "Amíg itt vagyunk még, ismételjük meg csak az előbbi adagot."

- Nem - suttogta most Alice a látogatónak -, mostoha élet, bűnbánat, vándorlás, ínség, vihar bent, vihar kint, felemésztették az erőmet. Nem tart már sokáig.

Magához vonta Harriet kezét, és ráfektette arcát.

- Néha, amikor így fekszem, arra gondolok, szeretnék még élni egy kis ideig, hogy megmutathassam, milyen hálás vagyok kegyednek. Gyöngeség ez is, és elmúlik hamar. Jobb kegyedre nézve úgy, ahogy van. És jobb rám nézve is!

Milyen másképpen tartja most Harriet kezét, mint mikor a tűzhely mellett megragadta, azon a vad téli estén! Gyűlölet, harag, dac, vakmerőség, ide nézzetek! Ez a vég.

Wickamné, miután eleget zenebonált már az üvegekkel, odahozta végre a keveréket. Merően nézett rá, míg a beteget itatta, száját keményen összeszorította, szemöldökét erősen összeráncolta, és úgy rázta fejét, mintha azt akarta volna mondani, hogy őbelőle bizony kínzásokkal sem húzzák ki azt, hogy ez reménytelen eset. Azután illatosítót fecskendezett szét a szobában, olyan arccal, mint egy női sírásó, aki "port hint a porhoz, hamut a hamuhoz" - mert Wickamné komoly valaki volt nagyon -, aztán visszavonult, hogy a földszinten ráváró hideg pecsenye mellett halotti tort üljön.

- Mennyi ideje is annak - kérdezte Alice -, hogy odamentem kegyedhez és elmondtam, mit tettem, és valaki aztán azt tanácsolta kegyednek, hogy úgyis késő, hogy akármit is megpróbáljon?

- Egy éve, sőt több - felelte Harriet.

- Egy éve, sőt több - szólt Alice elgondolkodva, s komolyan nézte Harriet arcát. - És több hónapja annak is, hogy ide hozott engem.

- Úgy van.

- Ide hozott, a jóság és könyörület erőszakával. Engem! - kiáltott fel Alice, kezébe rejtve arcát. - És emberré változtatott megint, egy igazi nő tekintetével, szavaival és angyali tetteivel!

Harriet föléje hajolva vigasztalta és csillapította. Alice aztán, még mindig eltakart arccal arra kérte, hogy hívja be az anyját.

Harriet többször is odaszólt az öregasszonynak, aki annyira elmerült a sötétség szemlélésébe, hogy nem hallotta. Csak akkor kelt föl, amikor Harriet odament hozzá, és megérintette a karját.

- Anyám - szólalt meg ekkor Alice, ismét megragadva Harriet kezét, és szeretettel nézve föl látogatójára, s az öregasszonynak csak egy ujjával intett -, most mondd el neki, amit tudsz.

- Ma este, drágám?

- Igen, anyám - felelt Alice gyönge hangon és ünnepélyesen -, ma este!

Az öregasszony, akinek eszét az ijedtség, a lelkifurdalás, vagy a fájdalom mintha megzavarta volna, odakúszott az ágyhoz a másik oldalon, Harriettel szemben, azután letérdelve, s fonnyadt arcát egy magasságba emelve a takaróval, kinyújtotta a kezét, hogy lánya karját megérinthesse, és így kezdte:

- Édes, szép leányom!

Egek, micsoda sikoltással szakította félbe hirtelen a beszédet, amint rámeredt arra a nyomorúságos alakra, ott az ágyon!

- Megváltoztam én már régen, anyám! Elhervadtam már régen! - szólt Alice, de rá sem nézett. - Ne búsulj most már.

- Az én lányom - motyogta az öregasszony -, az én szép lányom jobban lesz nemsokára, és mindnyájukat megszégyeníti majd szépségével.

Alice bánatosan mosolygott Harrietre, aztán közelebb vonta a kezét, de nem szólt.

- Jobban lesz nemsokára, én mondom - folytatta az öregasszony, s aszott öklével az üres levegőt fenyegette -, aztán mindnyájukat megszégyeníti a szépségével... meg bizony. Én mondom, hogy úgy lesz!... és úgy is legyen! - folytatta, mintha valami láthatatlan ellenféllel állna szenvedélyes vitában ott az ágy mellett: - Az én lányomtól elfordultak, kitaszították, pedig azért előkelő rokonsággal is büszkélkedhetik, ha akarja. Úgy bizony! Büszke emberekkel! Rokonság ez, a ti papjaitok meg jegygyűrűitek nélkül is... létrehozni tudják, de megsemmisíteni nem... és az én lányomnak bizony nagy rokonsága van. Mutassátok nekem Dombeyné asszonyt, és én megmutatom nektek a lányom unokanővérét!

Harriet most az öregasszonyról a rátapadó, csillogó szembe nézett, és ebből a szemből a megerősítését olvasta ki mindannak, amit hallott.

- Úgy ám! - kiáltotta az öregasszony, reszkető fejét kísérteties hiúsággal felvetve. - Noha most öreg vagyok, meg rút... és inkább az életmódom vénített meg, mint az éveim... azért én is voltam fiatal, csakúgy, mint akárki. Ó, meg szép is voltam, akár a többiek. Friss, falusi lány voltam a magam idejében, lelkem - folytatta Harriet felé nyújtva a karját az ágyon keresztül -, és nézegettek is ám utánam. Ott lenn, a mi falunkban a Dombeyné asszony édesapja, meg annak a bátyja voltak a legvidámabb urak, és a legkedveltebbek azok közül, akik látogatni jártak oda Londonból... már rég meghaltak azóta! Uram, istenem, be régen is! A bátyja, az én Alice-om apja, az halt meg közülük előbb.

Itt kissé fölemelte a fejét, és a leánya arcába nézett, mintha gyermekkorának emlékéről a leánya gyermekkorára röppent volna képzeletben. Azután egyszerre lehajtotta a fejét az ágy takarójára, és a két karja közé rejtette.

- Olyan egyformák voltak - folytatta az öregasszony -, amilyen két testvér csak lehet, még korra nézve is... alig egy esztendőnél több a különbség köztük, ha jól emlékszem... és ha láthatta volna az én lányomat, úgy mint én láttam egyszer, szemtől szembe azzal a másikkal, akkor észrevehette volna, a ruházatuk meg az életmódjuk ellenére is, mennyire hasonlítottak egymáshoz. Ó, de hát most már a hasonlatosságnak vége van és az én lányom... egyedül az én lányom... változott így meg?

- Mind megváltozunk idővel, anyám!

- Idővel! - kiáltott az öregasszony. - De hát az ő lánya miért nem változott meg olyan gyorsan, mint az enyém? Anyjának is meg kellett volna változnia... olyan öregnek látszott, mint én... éppen olyan ráncos volt, még a festéken keresztül is... de a lánya, az szép volt. Mit vétettem én, miért vagyok én rosszabb, mint az, hogy az én lányom feküdjék hervadozva itt?

Vadul felkiáltott, megint kirohant a másik szobába, ahonnan az előbb bejött, majd ismét visszakullogott, és Harriethez odacsúszva, így szólt:

- Ezt akarta Alice, hogy mondjam el magának, lelkem. Ennyi az egész. Akkor jöttem rá a rokonságra, mikor kérdezősködni kezdtem Dombeyné felől, hogy kicsoda, odalenn Warwickshire-ben egy nyáron. Ez a rokonság nem volt nekem jó akkor. Nem ismertek volna el, és úgysem adhattak volna nekem semmit. Később talán kértem volna tőlük egy kis pénzt, ha Alice meg nem gátolta volna; talán meg is öl, ha megteszem. Alice éppen olyan büszke volt a maga módján, mint az a másik - folytatta az öregasszony, félénken megérintve a leánya arcát, aztán hirtelen visszahúzta a kezét -, bizony büszke, ha olyan csöndes is most; hanem hiszen azért majd megszégyeníti ő még a szépségével valamennyit. Hahaha! Megszégyeníti, az ám, az én gyönyörű lányom!

Nevetése, amint most megint visszavonult, még előbbi sikolyánál is félelmetesebben hatott; a féleszű jajgatásánál is, mellyel a szavait végezte; és ijesztőbben, mint az a bárgyúság, ahogy a másik szobában régi helyére leült, és kimeredt a sötétbe.

Alice tekintete egész idő alatt Harriet arcán függött, s a kezét el nem engedte egy pillanatra sem. Most így szólalt meg:

- Míg itt feküdtem, úgy éreztem, hogy szeretném, ha kegyed tudná mindezt. Azt gondoltam, talán megértetne kegyeddel egyet-mást abból, ami engem annyira megkeményített. Mikor vétkeztem, olyan sokat hallottam elhanyagolt kötelességeimről, hogy az a meggyőződés érlelődött meg bennem, hogy irántam sem teljesítették mások a kötelességüket, és amilyen a vetés volt, olyan lett az aratás. Valahogyan rájöttem arra is, hogy ha az úrhölgyek közül valakinek rossz otthona meg anyja volt, a maguk módján azok is rossz útra térnek; csak az a mód nem olyan ocsmány, mint az enyém volt, és ezért még áldhatják is az istent. De ez már mind elmúlt. Olyan csak, mint egy álom, amelyre nem emlékszem már vissza, vagy nem értem egészen. És egyre álomszerűbbé vált napról napra, mióta itt ül az ágyam mellett, és felolvas nekem. Csak úgy mondom el mindezt, ahogyan visszaemlékszem. Olvas nekem ma is egy keveset?

Harriet vissza akarta húzni a kezét, hogy a könyvet kinyissa, de Alice visszatartotta még egy pillanatig.

- Ugye, nem feledkezik meg az édesanyámról? Ha van neki megbocsátani valóm, megbocsátok. Tudom, hogy ő is megbocsát nekem, és fáj neki, ami történt. Ugye, nem feledkezik meg róla?

- Soha, Alice!

- Még egy pillanat. Kérem, kedves, igazítsa meg a fejem alját, úgy, hogy amiközben olvas, láthassam a szavakat a kedves arcán.

Harriet engedett a kérésnek és olvasott - a megfáradottak és a súlyos kereszt alatt roskadozók örök könyvét; e világ nyomorultjainak, megtévelyedettjeinek, árváinak könyvét; azt a szent történetet, amelyben a vak és béna koldus, a bűnöző, a megbélyegzett asszony: bűnös porhüvelyünk valahány formájában részt kap, és emberi gőg, közöny, álnok nyelv el nem homályosíthatja, mind az idők végezetéig - az ő tanítását olvasta, aki érdeklődést és részvétet tanúsított az egész emberi élet iránt, minden reménye és bánata iránt, a születéstől a halálig, a csecsemőkortól az aggságig, minden szenvedésében, szomorúságában.

- Holnap reggel nagyon korán itt leszek - mondta Harriet aztán, miután becsukta a könyvet.

A fénylő szempár még mindig ott függött az arcán, de most lecsukódott egy pillanatra, majd újra kinyílt; Alice megcsókolta és megáldotta Harrietet.

Szeme követte aztán egészen az ajtóig; nyugodt arcán és szeme sugarában mosolygás játszadozott.

Harriet nem fordult vissza. A beteg most kezét a keblére helyezte, majd azt a szent nevet suttogta, amelyről az imént Harriet olvasott; és akkor az élet elsuhant arcáról, mint ahogyan a világosság eltűnik.

Csak a romja pihent ott annak a halandó porhüvelynek, amelyet az eső vert egyszer, és az a fekete haj, amely a hideg szélben röpködött.

ÖTVENKILENCEDIK FEJEZET
Leszámolás

A nagy ház, ott a hosszú, komor utcában, Florence gyermekkorának és magányosságának színhelye, most újra nagy változásokat ért meg. Hatalmas ház még mindig, büszkén dacol a széllel, idővel; tetején nincs repedés, ablakai nem töröttek, falai nem hámlanak; de azért rom ez a ház mégis és a patkányok menekülnek.

Towlinson úr és társai eleinte hitetlenkedve fogadják a határozatlan híreket. A szakácsné azt mondja, hogy a mi embereink hitele, hál' istennek, nem rendül meg olyan egykönnyen, mint egyesek képzelik; Towlinson úr hozzáfűzi, ezután már csak az van hátra, hogy legközelebb azt mondják: maga az Angol Bank bukott meg és a Tower kincseit elárverezték. De ekkor megérkezik a hivatalos lap és Perch úr; Perch úr pedig magával hozza Perchné asszonyt, hogy megbeszéljék a dolgot a konyhában, és egy kedélyes estét töltsenek együtt.

Mihelyt a bukás felől semmi kétség többé, Towlinson úr fő gondja az, hogy legalább nagy összegről legyen hát szó, nem kevesebb, mint mondjuk, százezer fontról. Perch úr úgy véli, hogy százezer font aligha elég a csőd fedezésére. A nők, Perchné meg a szakácsné vezetése alatt karban, többször egymás után elismétlik: "Száz-e-zer font!" - mégpedig olyan áhítatos élvezettel, mintha a szavak forgatásával a pénzt is ott forgatnák a markukban; a szobalány pedig, aki Towlinson úrra vetett szemet, azt mondja, bárcsak a századrésze volna az övé annak a pénznek, hogy arra fordíthatná, akit szeret. Towlinson úrban még éppen él a régi sérelem, úgy vélekedik tehát, hogy holmi külföldi ember talán még azt sem tudná, mit kezdjen annyi pénzzel, hacsak a szakállára nem költené. E maró, gúnyos megjegyzés aztán annyira szíven üti a szobalányt, hogy könnyek között visszavonul.

De nem sokáig marad távol; mert a szakácsnő, aki nagyon jószívű nő hírében áll, azt mondja, hogy akárhogy is, de most legalább tartsanak össze, Towlinson, mert bizony ki tudja, meddig lehetnek még együtt. Közösen értek meg ebben a házban (mondja a szakácsné), temetést, lakodalmat, szökést; ne mondhassa hát senki, hogy ilyen körülmények között nem férnek meg egymással. Perchné asszonyt végtelenül megindítja ez a szívre ható szónoklat, és nyíltan kijelenti, hogy a szakácsné valóságos angyal. Towlinson úr azt feleli a szakácsnénak, isten ments, hogy útjában álljon az egyetértésnek, amelyet maga is látni óhajtana; mindjárt ki is megy, hogy a szobalányt felkeresse, és nemsokára a fiatal hölggyel karonfogva tér vissza, s kijelenti az egész konyha előtt, hogy hiszen ő csak tréfált, mikor az idegeneket említette; továbbá ő meg Anne elhatározták most már, hogy jóban, rosszban együtt lesznek és az Oxford-vásártéren üzletet alapítanak a zöldség-, fűszer-, növény- és dughagyma-szakmában, ahol is mindannyiuk szíves pártfogását kérik. Ezeket a szavakat általános lelkesedés fogadja; Perchné asszony pedig, miközben jós lelke a messze jövőbe szárnyal, ünnepélyes hangon "lányok"-ról suttog a szakácsné fülébe.

Szerencsétlenség a családban, lakmározás nélkül nem képzelhető el ebben az alsó övezetben. Ezért tehát a szakácsné hamarosan egy-két tál meleg ételt teremt elő vacsorára. Towlinson úr pedig tengeri rák-salátát készít, ugyanazon vendégszerető cél szolgálatában. Még Pipchinné asszony is lecsönget az izgató körülmények hatására, és azt üzeni, szeretné, ha azt a kis borjúmirigyet, ami megmaradt, fölmelegítenék neki vacsorára, és fölküldenék tálcán, egy fél pohár sherryvel, mert nem jól érzi magát.

Dombey úrról is beszélnek valamit itt-ott, de nagyon keveset. Főleg az érdekli őket, ugyan mióta tudhatta Dombey, hogy ez fog történni? A szakácsné ravaszul jegyzi meg: - Ó, hát régóta, lelkem! Arra az egyre mérget vehet! - Mikor pedig Perch úrhoz fordulnak, az is megerősíti, amit a szakácsné állít. Valaki azt kérdezi, ugyan mit fog csinálni Dombey úr, és vajon állást fog-e keresni? Towlinson úr azt mondja, hogy nem hiszi, és azután azokra a jobbfajta, eg-gé-szen úrias szegényházakra célozgat. - Ah, ahol aztán, tudják, lesz egy kis kertje is, cukorborsót termeszthet benne majd tavasszal - mondja a szakácsné. - Az ám - feleli Towlinson úr -, és aztán testvér lesz valamelyik rendben. - Mindnyájan testvérek vagyunk - mondja Perchné asszony egy ivás közti pillanatban. - Kivéve a nővéreket - feleli Perch úr. - Hej, hát csak elbuknak a hatalmasok - jegyzi meg a szakácsné. - A büszkeség sohasem vitt jóra, meg nem is visz soha! - teszi hozzá a szobalány.

Csodálatos, milyen jóknak, jámboroknak érzik magukat, miközben ezeket beszélik; és milyen keresztényi egyetértést éreznek, amint ilyen megadással viselik a közös sorscsapást. Egyetlenegyszer csappan meg a kedvük, amikor ugyanis egy alsóbb rangú konyhalány - fekete harisnyát visel, és már jó ideje szájtátva ül ott - most egyszerre e szavakat hallatja: - De hátha nem fizetik ki a bérünket?

A társaság egy pillanatra teljesen megnémul; a szakácsné nyeri vissza elsőnek lélekjelenlétét, rátámad az ifjú leányzóra, és azt mondja, tudni szeretné, hogy meri így megsérteni azt a családot, amelynek a kenyerét eszi; és azt képzeli talán, hogy valaki, akiben csak egy morzsája is maradt a tisztességnek, képes volna megfosztani nyomorult filléreiktől szegény cselédeket? - Mert ha így áll az istenfélő érzések dolgában, Mary Daws - mondja a szakácsné hevesen -, hát akkor igazán nem tudom, mi lesz magából.

Towlinson úr szintén nem tudja, úgyszintén a többi sem; a kis konyhalányt pedig, aki, úgy látszik, mintha maga sem tudná egészen, és akit egyhangúan megvetésre ítélnek, úgy elborítja a zavart szégyenkezés, mintha köpenyt terítenének rá.

Néhány nap múlva aztán különös emberek kezdenek mutatkozni a házban, és találkát adnak egymásnak az ebédlőben, mintha mindig itt laktak volna. Van közöttük egy, afféle héber-arab vágású az arca, és egészen vastag az óralánca; még fütyül is a szalonban és míg társára vár, aki mindig tintát, tollat hord a zsebében, azt kérdi Towlinson úrtól (fesztelenül öreg szivarnak szólítja), nem tudja-e véletlenül, mibe került az a karmazsin- meg aranyfüggöny újonnan? A látogatók meg a megbeszélések az ebédlőben napról-napra számosabbak, és úgy látszik, minden úrnak tinta meg toll van a zsebében, és alkalma is nyílik, hogy használja. Végre aztán az hallik, hogy árverés lesz; erre még többen jönnek, szintén mind tintával meg tollal felszerelten, és egész csapat szövetsapkás embert kormányoznak; ezek azon melegében kezdik fölszedni a szőnyegeket, lökdösik a bútorokat és ezer meg ezer lenyomatát hagyják ott cipőjük talpának, szanaszét az előcsarnokban meg a lépcsőházban.

A konyhában levő tanács közben teljes létszámban gyűlésezik, és mivel semmi más dolguk nincs, valósággal dőzsölnek. Egy napon aztán testületileg behívják őket Pipchinné asszony szobájába, ahol a bájos perui asszony így szólítja meg őket szigorúan:

- Gazdájuk szorult helyzetben van. Remélem, tudják.

Towlinson úr, a csapat szónoka jelzi, hogy tudják.

- És bizonyára mindnyájan más helyekkel kacérkodnak - folytatta Pipchinné, szemrehányóan rázva a fejét.

Egy éles hang a háttérből azt kiáltja: - Nem jobban, mint az asszonyság.

- Úgy gondolja, maga szemtelen, mi? - feleli a mérges Pipchinné, szikrázó pillantást vetve rá a többiek feje fölött.

- Úgy bizony, Pipchinné asszony - feleli a szakácsné és előlép. - No, és aztán, kérem?

- Aztán annyi, hogy mehet ebből a házból, amikor tetszik; minél előbb, annál jobb. Akkor lássam, amikor a hátam közepét.

Ezzel a félelmetes Pipchinné egy vászonzacskót ráncigál elő, és ebből kiszámolja a szakácsné bérét, egészen az utolsó napig, és még egy hónapot előre; addig azonban erősen szorítja markában, amíg az elismervény szabályszerűen aláírva nincs; akkor aztán nagy nehezen kiengedi a pénzt a kezéből. És ezt az eljárást szigorúan megismétli, míg a cselédség valamennyi tagját ki nem fizeti.

- Most pedig, akik menni akarnak, mehetnek - mondja Pipchinné asszony -, akik meg maradni akarnak, egy-két hétig maradhatnak; ezek az ellátásukra pénzt kapnak, s addig segíthetnek egyet-mást. Kivéve - folytatja a lángoló haragú Pipchinné -, azt a cafat szakácsnét, aki azonnal takarodjon innen!

- Takarodik is, affelől nyugodt lehet - feleli a szakácsné. - Kívánok minden jót, Pipchinné asszony, csak azt óhajtom, bár szerencsét kívánhatnék a külseje szépségéhez is!

- Kifelé! Azonnal! - rikoltja Pipchinné, és dühösen toppant.

A szakácsné nemes méltósággal vitorlázik ki a szobából, s még jobban kihozza a sodrából Pipchinné asszonyt; lenn pedig rövidesen a szövetség többi tagjai is hozzá csatlakoznak.

Towlinson úr azt mondja, mindenekelőtt javasolni bátorkodik, hogy egy harapás ennivalót készítsenek elő; az asztalnál majd lesz szerencséje kinyilvánítani elgondolását, amely, azt hiszi, leghelyesebb az adott körülmények között. A frissítőt feltálalják, és mindnyájan igen jó étvággyal látnak hozzá. Towlinson úr pedig előterjeszti a javaslatot: mivel a szakácsnő távozik, gondoljuk meg, ha egymáshoz nem leszünk hűek, hát bizony nem várhatjuk, hogy hozzánk is bárki hű legyen. Továbbá: évek hosszú során át éltek együtt ebben a házban, és igazán minden erejükkel rajta voltak, hogy egyetértés uralkodjék közöttük. (A szakácsnő megindultan kiáltja: - Úgy van! Úgy van! - Perchné asszony pedig, aki szintén jelen van, és torkig ennivalóval, könnyezni kezd.) Ő úgy gondolja hát, hogy a jelen alkalommal mindnyájuknak azt kell érezniök, hogy "ha egy megy, akkor menjen valamennyi!" A szobalányt erősen meghatja ez a nagylelkű gondolkodás, és igen melegen helyesel. A szakácsnő azt feleli, hogy ez bizony nagyon szép és reméli, hogy nem iránta való udvariasságból, hanem maguk iránti kötelességből cselekszenek így. Towlinson úr azt válaszolja, hogy valódi kötelességérzetből; és ha már a véleményét kifejezni kénytelen, hát ő nyíltan kimondja, hogy szerinte nem is valami tisztességes dolog itt maradni, ilyen házban, ahol árverések történnek. A szobalány bizonygatja, hogy ez bizony így van; és ennek megerősítéséül elmondja, hogy éppen ma reggel, egy idegen szövetsapkás ember meg akarta csókolni a lépcsőn. Towlinson úr felugrik a székről, hogy megkeresse és "pozdorjává törje" a merénylőt, aztán a hölgyek elébe állnak és visszatartják, s arra kérik, csillapodjék és gondolja meg, mennyivel egyszerűbb és okosabb, ha az ilyen botrányos események színhelyét rögtön elhagyják. Perchné asszony pedig új megvilágításba helyezve a dolgot, hozzáteszi, hogy még a Dombey úr iránti tapintat is - aki most lakosztályába zárkózott - parancsolóan azt kívánja, hogy mennél gyorsabban elmenjenek innen. - Mert ugyan - mondja a derék asszony -, mit érezhet akkor, ha véletlenül szembejön vele egyik cselédje, akit úgy becsapott, mert hagyta, hogy irtózatosan gazdagnak gondolja! - A szakácsnőt úgy megragadja ez az erkölcsi szempont, hogy Perchné asszony még számos bölcs mondással - eredetiekkel és szemelvényekkel - egészíti ki. Nem vitás most már, hogy mindnyájuknak menniök kell. Ládákat csomagolnak, bérkocsikat hozatnak, és mire beesteledik, a társaság egyetlen tagja sincs a házban.

A ház pedig ott áll, hatalmasan, a viharral dacolva, a hosszú, komor utcában, de romja már önmagának és a patkányok menekülnek.

A szövetsapkás emberek pedig dobálják, lökdösik a bútorokat; az urak is a tollal meg tintatartóval leltárt készítenek róluk, s olyan bútordarabokon ülnek, amelyeket sohasem szántak arra, hogy rajtuk üljenek, a kocsmából hozott kenyeret és sajtot pedig olyan berendezési holmikon fogyasztják el, amelyeket nem arra szántak, hogy egyenek rajtuk; egyáltalán, mintha gyönyörűségük telne abban, hogy drága tárgyakat egészen különös célokra használjanak. A bútorok elhelyezése is furcsa zűrzavart mutat; matracok és ágyneműek tűnnek fel az ebédlőben; az üveg- és porcelánholmi a téli-kertbe kerül; a nagy ebédlőkészletet csomókba rakják ki a szalon pamlagjára; a lépcsőszőnyeg rézrúdjai, a római fascesek mintájára, kötegbe fogva, a márványkandalló párkányát díszítik. Egy cédulával ellátott szőnyeg az erkélyről függ le, és az előcsarnok ajtaját is hasonlóképp ékesítették.

Egész napon át dohos ülésű egyfogatúak meg kosárkocsik sorakoznak az utcán; a kopott vámpírok tömege pedig, keresztény és zsidó egyaránt, szinte elözönli a házat; ujja bütykeivel kopogtatja a metszett tükröket, hamis oktávákat ütöget a nagy hangversenyzongorán, nedves mutatóujjal húz végig a képeken, rálehel a legszebb asztali késekre, piszkos ököllel püföli a karszékek és pamlagok ruganyos üléseit, felrázza a tollas ágyneműt, nyitogatja, csukogatja a fiókokat, az ezüstvillákat és késeket mérlegeli, utolsó szálig megvizsgálja a vászonneműt, meg a szövetféléket, s közben becsmérelni igyekszik mindent. Egyetlen rejtve maradt hely nincs az egész házban. Borzas és tubák szagú idegenek ugyanolyan kíváncsisággal kukkantanak bele a konyhában a tűzhelyek üstjébe, mint a ruhásszekrényekbe a padlásszobában. Karimátlan kalapos, tagbaszakadt emberek nézegetnek ki a hálószoba ablakain és tréfálkoznak az utcán álló ismerőseikkel. Nyugodt, számító lelkek az öltözőszobába vonulnak a leltárral, és ceruzacsonkkal széljegyzeteket készítenek annak lapjain. Két zsibárus a tűzoltó ajtón át a tetőre is kilép, és onnan tekinti át távlatból a környéket. A nyüzsgés, lárma és járás-kelés napokon át nem szünetel. "A Pompás Modern Háztartási Berendezés Stb. közszemlére tétetik."

Akkor aztán a nagy szalonban torlaszt építenek asztalokból; majd pompás, franciás fényezésű, kihúzható-csukható, félrefordított lábú spanyol-mahagóni ebédlőasztalokon szószéket rögtönöznek a kikiáltónak; aztán a kopott vámpírok, keresztények és zsidók, a borzas és tubák szagú idegenek, a karimátlan kalapú, tagbaszakadt egyének, minden elérhető helyen leülnek, és a kikiáltás elkezdődik. A szobák egész nap fülledtek, zsivajosak, porosak és - magasan a forróság, por és lárma fölött - a kikiáltó feje, nyaka, hangja és kalapácsa nem nyugszik egy pillanatra sem. A szövetsapkás emberek egészen kihevülnek és beszennyeződnek, ahogy az árverési tételeket cipelik; a tételek pedig egyre jönnek és mennek; majd újak érkeznek megint. Néha valaki tréfát ereszt meg, és ilyenkor általános hahota támad. Ez így tart egész nap és utána még három napig. A Pompás Modern Háztartási Berendezés Stb. árverésre került.

A dohos ülésű egyfogatúak, meg a kosárkocsik sora aztán újra megjelenik, de most már társzekerek, bútorszállító kocsik is jönnek velük, meg málházók, nagy csomó kötéllel. A szövetsapkás emberek egész nap működnek a csavarhúzókkal meg az ágycsavarokkal; ott görnyedeznek tízen, tizenketten a lépcsőházban a nehéz súlyok alatt, vagy pedig a valóságos kőszikla terheit emelgetik a spanyol mahagóninak - legszebb rózsafa - és metszett tükörüvegnek, hogy a kocsikra, bútorszállítókra, társzekerekre felrakják. Mindenféle teherhordó kocsi készenlétben áll ott, a födeles szekértől az egyszerű tragacsig. Szegény kis Paul ágyacskája egy szamárkordén gördül tova. Közel egy hétig tart, míg a Pompás Modern Háztartási Berendezés Stb. eltűnik.

Végre mindennek lába kelt. A házban nem maradt semmi más, mint a leltárak szanaszét szórt lapjai, széna-, meg szalmatörmelék, és az ónkupák egész serege az előszoba ajtaja mögött. A szövetsapkás emberek aztán berakják az ágycsavarokat meg csavarhúzókat a táskájukba, a vállukra vetik és elmennek. A tintát és tollat hordozó urak egyike utolsó szemle gyanánt még egyszer körüljár a házban, és minden ablakba cédulát akaszt: "Ez a kényelmes családi ház kiadó" - azután becsukja az ablaktáblákat, és követi a szövetsapkás embereket. A betolakodók közül nem marad ott senki sem. A ház rommá vált és a patkányok menekülnek.

Pipchinné lakosztályát, a bezárt és sűrűn lefüggönyözött szobákkal együtt, a földszinten megkímélte az általános pusztítás. Pipchinné egész idő alatt ridegen, sziklaszilárdan ült szobájában; mindössze egyszer ment ki az árveréshez, hogy megnézze, mint mennek a bútorok, és egy könnyű karosszékre maga is rákínáljon. Pipchinné ajánlotta érte a legnagyobb árat; éppen ezen a tulajdonát képező széken ül, amikor Chickné belép.

- Hogy van a bátyám, Pipchinné asszony? - kérdezi Chickné.

- Ha az ördög is úgy tudja, mint én, akkor nem tudja ő sem - feleli Pipchinné. - A világért sem tisztelne meg azzal, hogy egy szót szóljon hozzám. Az ételt, italt oda kell neki rakni a szobája melletti terembe; megenni is csak akkor jön ki, amikor nem látja senki. Semmi értelme, hogy engem kérdezzenek. Nem tudok róla én sem többet, mint a vak rendőr.

És a savanyú Pipchinné egyet fordul a sarkán.

- De az istenért! - folytatja Chickné szelíden. - Meddig tart ez így? Mi lesz a bátyámmal, Pipchinné asszony, ha semmi erőfeszítéssel nem próbálkozik? Azt hittem, már éppen eléggé láthatta, mire vezet az, ha valaki nem tud erőt venni magán ahhoz, hogy ő maga is ebbe a hibába ne essék.

- Lári-fári! - feleli Pipchinné, az orrát dörzsölve. - Azt hiszem, túlontúl nagy hűhót csinálnak a dologból. Igazán nem olyan rendkívüli eset az egész, s másokat is ért már szerencsétlenség, aminek következtében meg kellett válnia bútoraitól. Mit szóljak én?

- Bátyám - folytatta Chickné mélységes nyomatékkal - olyan sajátságos... olyan különös ember. A legfurcsább személyiség, akit valaha láttam. Hinné-e valaki, hogy amikor hírt kapott arról, hogy az a természetellenes érzésű gyermek férjhez ment és kivándorolt... engem csak az vigasztal, hogy amennyire visszaemlékszem, mindig mondtam, valami nincs rendjén e körül a lány körül, de hát énrám persze senki sem hallgat... hinné-e az ember, mondom, hogy a hír hallatára kereken rám támadt, és azt mondta, a viselkedésemből úgy véli, az a lány a házamhoz jött? Szentséges egek! És elhinné-e az ember azt is, hogy amikor csak ennyit szóltam neki: "Tudod, Paul, lehet, hogy nagyon együgyű vagyok, nem is kétlem, de igazán nem bírom felfogni, hogyan juthattak az ügyeid idáig?" - valósággal nekem rohant, és arra kért, hogy addig el ne jöjjek meglátogatni, amíg hívni nem fog! Ó, istenem! Istenem!

- Ugyan! - feleli Pipchinné. - Az a kár, hogy nem akadt egy kissé dolga a bányák körül. Azok majd megszelídítették volna, tudom.

- És aztán - folytatta Chickné, teljesen figyelmen kívül hagyva Pipchinné megjegyzését -, mi lesz a vége ennek? Azt szeretném tudni! Mit akar tenni ezután? Valamit csak tennie kell! Annak semmi értelme, hogy a szobájába elbújjon. Az üzlet nem fog utána szaladni. Nem bizony. Neki kell utána mennie. De hát akkor miért nem megy? Bizonyosan tudja, hova kell fordulnia, hiszen üzletember volt egész életében. Nagyon helyes. De hát miért nem fordul oda, ahova fordulnia kellene?

Chickné e hatalmas logikai lánc megszerkesztése után egy pillanatra elnémult, annak bámulatában.

- Azután meg - érvelt a derék hölgy -, ki hallott volna olyan makacsságról, hogy valaki így bezárkózzék, ilyen rettenetesen kellemetlen körülmények közepette? Mintha nem volna hová mennie. Hiszen természetes, hogy hozzánk is eljöhetett volna. Hogy nálunk otthon van, csak tudja, feltételezem. Chick úr már az unalomig ismételgeti folyton, és én is mondtam neki: "Drága Paul, csak nem képzeled talán, hogy azért, mert az ügyeid ide jutottak, most már kevésbé vagy otthon olyan közeli hozzátartozóidnál, mint mi vagyunk? Csak nem képzeled, hogy mi is olyanok vagyunk, mint a világ?" De nem! Csak itt marad, és most is itt van. Teremtő istenem! De hát tegyük föl, hogy a házat kiadják! Mit csinál akkor? Itt nem maradhat. Ha meg akarná kísérelni, majd kényszerkilakoltatás jönne, törvényes beavatkozás, meg minden ilyesmi, és akkor aztán szégyenszemre kell távoznia innen. Miért nem megy mindjárt, s miért kell a végsőkig várnia? És ez visszavezet megint arra, amit az imént mondtam, és természetesen megint csak azt kérdem, mi lesz a vége mindennek?

- Ami engem illet, részemről mindenesetre tudom, mi lesz a vége - feleli Pipchinné -, és ez nekem elég. Hogy én elmegyek innen egy füttyentés alatt, az bizonyos.

- Mi alatt, Pipchinné asszony?

- Egy füttyentés alatt! - vágja vissza Pipchinné élesen.

- Ah, úgy! És valóban, nem is vádolhatom érte - mondja Chickné őszintén.

- Tökéletesen mindegy volna nekem, ha mindjárt vádolna is - feleli a keserű Pipchinné. - Én mindenesetre megyek. Nem maradhatok. Belehalnék egy hét alatt. Tegnap is magamnak kellett a disznópecsenye szeletemet megsütnöm; hát én ehhez igazán nem szoktam hozzá. Lassan egészen tönkremegyek. Azonkívül nekem nagyon jó összeköttetéseim voltak Brightonban, mielőtt idejöttem... a kis Pankey családja egymaga nyolcvan fontot hozott nekem évente... és én bizony nem dobhatom ki az ablakon ezt az összeget, írtam is az unokahúgomnak, és már vár is haza.

- Beszélt a bátyámmal? - kérdi Chickné.

- Ó, hogyne! Mert nagyon könnyű beszélni vele! - vág vissza Pipchinné. - Hát hogyan? Tegnap este bekiáltottam neki, hogy rám itt már semmi szükség, és legjobb lesz, ha elküldök Richardsért. Erre aztán dörmögött valamit, ami annyit jelentett, hogy bánja is ő, és érte is küldtem! Még ő dörmög nekem! Ha ő lett volna a Pipchin úr helyében, még megérteném, hogy a dörmögésre némi oka van. Eh! Az ilyesmihez már semmi kedvem!

Ekkor aztán a mintaszerű asszonyság, aki annyi lelkierőt és erényt szivattyúzott ki a perui bányákból, fölkelt kipárnázott, ingó tulajdonából, hogy Chicknét kieressze. Chickné az utolsó pillanatig bátyja különös jellemén sopánkodva, nesztelenül távozott, miközben saját bölcsessége és előrelátása járt a fejében.

Estefelé aztán Toodle úr, akinek ma szabadnapja van, megérkezik Pollyval meg egy bőrönddel és miután nagy, csattanós csókkal elbúcsúzik, otthagyja a ház előcsarnokában, bár elhagyatottsága nagyon lehangolja.

- Mert tudod, Polly lelkem - mondja Toodle úr -, mivel most már vonatvezető vagyok, és jól megy a dolgom a világban, hát nem engedném meg én, hogy ide gyere, itt egészen megsavanyodj nekem, ha arra nem gondolnék, hogy a régi időkben jó szívvel voltak hozzánk. Mert hát azt, Polly, ne felejtse el az ember sohasem. Aztán meg az olyanoknak, akik benne vannak a bajban, a te képed szakasztott olyan, mint a jó szíverősítő. Azért hadd adjak rá még egy csókot, lelkem. Tudom, hogy semmit se kívánsz jobban, mint hogy jót cselekedjél; én meg csak azt gondolom, bizony ez derék és szép dolog. Adjon isten jó éjszakát, Polly!

Pipchinné már ott imbolyog a sötéten fekete ruhájában, a fekete kalappal és sállal, ingóságai már lent sorakoztak a csomagokban, a karszéke pedig - nemrég Dombey úr kedvenc karszéke, egyben az árverés legcsendesebb vétele - ott áll az ajtó mellett, és csak a postaszekérre vár, amely magánrendelésre Brightonba megy ma éjjel, és megegyezés szerint Pipchinnét is hazaszállítja.

A szekér meg is érkezik. Előbb Pipchinné ruhatárát rakják föl és helyezik el, azután a karosszéket emelik fel és igazítják oda egy kényelmes sarokba, szénakötegek közé, mivel a szeretetre méltó asszonyságnak az a szándéka, hogy az utat ebben a karosszékben töltse. Végre Pipchinné asszonyt magát segítik föl, aki nagy mogorván elfoglalja helyét. Kemény, szürke szemében a kígyó búvik meg, amint előre elképzeli a nagy karéj vajas pirítósokat, a pirosra sült ürüszeleteket, a gyerekek gyötrését és gyilkolását, a szegény Berryre való szájcsattintó ráripakodásokat és az Elvarázsolt Kastély egyéb gyönyörűségeit. Pipchinné asszony csaknem nevetésre fakad, amikor a kocsi elindul, aztán szétterjeszti ruhája redőit, és elhelyezkedik a párnázott karosszékben.

A nagy ház annyira rom már, hogy a patkányok is elmenekültek belőle, nem maradt ott egyetlenegy sem.

Hanem Polly, noha teljesen magára maradt az elhagyott palotában - hiszen a ház eddigi ura ott a zárt szobákban nemigen számít társaságnak -, azért nem sokáig marad egyedül. Este van; éppen ott ül munkájánál, a házvezetőnő szobájában, s miközben azon igyekszik, hogy elfelejtse, milyen elhagyatott is ez a ház, és micsoda történet kapcsolódik hozzá, az előszobából egyszerre csak kopogás hallszik, olyan átható hangosan, amennyire csak kopogás szólhat üres házban. Polly kinyitja az ajtót, s aztán a visszhangzó csarnokon keresztül visszatér, egy nő kíséretében, aki fejhez simuló fekete főfödőt visel. A látogató Tox kisasszony, és Tox kisasszony szeme sírástól vörös.

- Ó, Polly - kezdi Tox kisasszony -, mikor az előbb odanéztem magához, hogy a gyermekeknek leckét adjak, megkaptam a hátrahagyott üzenetét; és mihelyt magamhoz tértem, ide siettem maga után. Hát igazán senki sincs itt, csak maga?

- Egy lélek sincs.

- És látta már őt? - suttogja Tox kisasszony.

- Jaj, dehogy! Nem látta már napok óta senki. Azt mondják, hogy ki sem mozdul a szobájából.

- És azt mondják, hogy beteg?

- Nem, kisasszony, amennyire én tudom, legfeljebb a lelke beteg. De a lelkében nagyon nagy baja lehet a szegény úrnak!

Tox kisasszony részvéte olyan mély, hogy szóhoz sem tud jutni. Nem mai csirke ő bizony, de azért a kor, meg a magányos élet nem keményítette meg. A szíve csupa gyengédség, részvéte valóban őszinte, hódolata igazi. Az alatt a nyakérem alatt, benne a halszemmel, Tox kisasszony sokkal nemesebb tulajdonságokat őriz, mint egy sokkal kevésbé különös külsejű valaki; olyan tulajdonságokat, amelyek a nap számtalan körfutásában túlélik majd a legszebb külsőket és legragyogóbb burkokat, amelyek lehullanak a nagy kaszás aratásában.

Sok idő eltelik, mire Tox kisasszony távozik és Polly, kezében lobogó gyertyával a lépcsőn utánanéz, hogy társasága legyen, míg tovahalad az utcán, és szinte nincs kedve visszamenni a sivár házba, fölverni üres csöndjét az ajtó nehéz zárjának csattogásával, s utána bezuhanni az ágyba. De azért Polly megteszi mindezt; másnap reggel pedig az egyik besötétített szobába berakja azt az élelmiszert, amelyről szó volt, hogy odakészítse, aztán visszahúzódik, és be nem lép oda, csak másnap reggel, ugyanabban az órában. Csengettyűk is vannak azokban a szobákban, de meg nem szólalnak soha; és noha Polly néha föl és alá haladó lépteket hall, ezek sohasem érnek ki a szobából.

Tox kisasszony másnap korán délelőtt visszatér. Utána pedig mindennapos munkájává kezd válni, hogy finom falatokat készítsen - vagy legalábbis, amit ő finom falatnak hisz -, hogy a legközelebbi reggel azt vigyék be Dombey úr szobájába. Olyan nagy örömet talál ebben a tevékenységben, hogy egészen rendszeresen lát hozzá ettől az időtől fogva; kis kosarában naponként szállítja a mindenféle válogatott fűszert meg efféléket, a hajporos és varkocsos fej elhalt gazdájának kicsike éléstárából. Fodorító papiroslapokba takarva azonkívül maradék hideg húst, ürünyelvet, fél csirkét hoz magának ebédre; ezeket a lakomákat aztán Pollyval osztja meg, és idejének legnagyobb részét ott tölti a rommá vált házban, ahonnan a patkányok mind elmenekültek. Minden hangra riadtan elrejtőzve, úgy oson ki és be, mint egy bűnöző és csak az a vágya, hogy hű lehessen csodálata romba dőlt bálványához, anélkül, hogy arról akár az tudna, akár a világ, egy szegény, egyszerű asszony kivételével.

Az őrnagy tud róla, csakhogy ettől senki sem lesz okosabb, csak az őrnagy vidámsága növekedik. Kíváncsisági rohamában ugyanis meghagyta a bennszülöttnek, hogy néha kémlelődjék a ház körül, és tudja meg, mi van Dombeyval. A bennszülött aztán hírt visz Tox kisasszony hűségéről, s az őrnagy majd megfullad a nevetéstől. Ettől kezdve kékebb a szokottnál, és állandóan azt zihálja, főtt rákszeme pedig majd kiugrik a helyéből: "Kutya legyek, barátom, ha ez a nő nem született hülye!"

És a tönkrement ember! Hogy tölti ő az órákat egyedül?

"Emlékezzék majd évek múlva, ott abban a szobában." És emlékezett. Most is az nyomta a lelkét, súlyosabban, mint bármi más.

"Emlékezzék majd évek múlva, ott abban a szobában!" Az eső, mely a tetőt csapkodja, a gyászosan zúgó szél odakint talán jóslatot rejt mélabús hangjában!

Emlékezett. Arra gondolt a boldogtalan éjszakán; arra gondolt a komor nap folyamán, a kietlen hajnalon és a kísérteties, emlékező alkonyatban. Emlékezett. Gyötrelem, fájdalom, bűnbánat és kétségbeesés között emlékezett. "Apám, apám! Szóljon hozzám, édes, jó apám!" Hallotta a szavait újra és látta arcát. Látta, amint ráborul két reszkető kezére, és hallotta azt az egyetlen, hosszú jajkiáltást, amint fölfelé vonul a lépcsőn.

Elbukott s nem emelkedhet fel soha többé. Az ő romlásának éjszakájára nem következik virradat; az ő családi életének szennyfoltja ki nem tisztul; és meghalt gyermekét, istennek hála, semmi sem hozhatja vissza többé. Hanem az, ami a múltban mind olyan másként lehetett volna - s magát a múltat is megváltoztathatta volna, noha ez most alig jutott eszébe -, és saját műve volt; amit oly könnyen áldássá alakíthatott volna, s mégis mindent megtett, hogy átokká változtassa: - ez volt a legfájóbb tövis a lelkében.

Ó! Emlékezett! A tetőre hulló eső, a gyászosan zúgó szél bizony jóslatot rejtett mélabús hangjában. Most már látta tisztán, mit cselekedett. Most már tudta, hogy maga idézte magára azt a csapást, amely jobban legörnyesztette minden anyagi veszteségnél. Most már tudta, mi az, elhagyatottnak és eltaszítottnak lenni; most, amikor a szeretetnek minden virága, amelyet ártatlan lánya szívében elhervasztott, hamut hamvazott a fejére.

Látta gondolatban, milyen volt akkor, azon az estén, amikor ő meg új felesége hazajött. Látta gondolatban, milyen volt eseményei közben a rideg ház. Most már látta azt is, hogy azok közül, akik körülvették, egyedül Florence nem változott soha. Fia elporladt, büszke felesége aljas teremtéssé süllyedt, hízelgője és jó barátja a legnyomorultabb gazemberré változott; gazdagsága semmivé olvadt és még a falak is, amelyek körülvették, úgy néztek rá, mint idegenre; egyedül Florence fordult mindig szelíd tekintettel feléje. Igen, az utolsó percig és utoljára is csak Florence nem változott meg irányában - és viszont ő sem változott meg Florence iránt -, s immár elveszett számára.

Amint most egymás után levált róla kisfiához fűzött reménye, felesége, barátja, vagyona - ó, hogy feltisztult előtte a köd, amelyen át eddig nem látta leányát, és hogy megmutatta neki hűséges, igaz lényében! Ó, mennyivel jobb lett volna még az is, ha a lányát úgy szerette volna, mint fiúgyermekét, és ha elvesztette volna őt is, és mindkettőjüket együtt temette volna a korai sírba!

Büszkeségében - mert büszke volt még - nem törődött már a világgal. Ahogy a világ elszakadt tőle, úgy rázta le ő is magáról. Akár azt képzelte, hogy a világ arca szánakozást fejez ki irányában, akár azt, hogy közönyt, egyaránt kerülte látását. Mind a két ok egyformán elég volt számára ahhoz, hogy kerülje. Még elképzelni sem tudta, hogy bárki is társa lehetne a szerencsétlenségben, azt a valakit kivéve, akit maga űzött el magától. Mit mondott volna a lányának, vagy milyen vigasztalást fogadott volna el tőle, arról fogalma sem volt. De azt tudta, hogy a lánya mindig hű lett volna hozzá, ha közelebb engedi magához. Tudta, hogy most még jobban szeretné őt az a lány, mint bármikor is; afelől, hogy ez már lányának a természetében rejlik, olyan bizonyos volt, mint afelől, hogy az ég ott van fölötte. És órák hosszat ült ott, ezeken elgondolkozva, egyedül. Mindennap ezt mondta a magányos embernek; és az éjszaka éjszaka után ezt tárta elébe.

Lelkiismeretfurdalása akkor kezdődött (bármilyen lassan fejlődött is ki), amikor a fiatal férj levelét megkapta, és rászakadt a bizonyosság, hogy Florence elment. Olyan büszke volt még így, bukottan is - vagy inkább oly erős volt lelkében Florence emléke, de csak mint valami, ami az övé lehetett volna, mégis elveszett, visszanyerhetetlenül -, hogy, ha talán ott hallja a szavát a másik szobában, nem ment volna ki hozzá. Ha az utcán látja, és Florence nem tett volna egyebet, csak ránéz szerető szeme pillantásával, talán a régi, hideg, engesztelhetetlen arccal haladt volna el mellette, s nem szólította volna meg, s nem lágyul meg, még ha a szíve szakad is meg. Bármennyire is háborgott elméje, s öntötte el a harag először lánya házasságával s férjével kapcsolatban, ez mind a múlté volt. Most főképp arra gondolt, milyen életük lehetett volna, s mint rontotta el. Florence elveszett, ő pedig a porban hever, a fájdalom és önvád miatt.

És most egyszerre érezte azt is, hogy két gyermeke született, itt ebben a házban; és közötte és e tátongó ürességet bezáró falak között van valami kötelék; gyászos, de szinte eltéphetetlen, mert két gyermekkel és két veszteséggel van kapcsolatban. Tudta, hogy el kell hagynia ezt a házat, tudta, hogy mennie kell, csak azt nem, hová menjen? Tudta már azon az estén, amikor ez az érzés először vert gyökeret szívében; de elhatározta, hogy egy éjjelen át még itt marad és még egyszer végigmegy a szobákon.

Az éjszaka halotti csöndjében aztán kijött szobájából, és gyertyával a kezében fölment a lépcsőkön. A sűrű lábnyomok között, amelytől a ház olyan volt, mint valami országút, úgy érezte, mintha mind az agyába tipornának. Figyelte összevisszaságukat és egymással való vetélkedésüket - amint nyom nyomot taposott félre, és a fölfelé haladó lépés a lefelé haladóval birkózott - és ekkor a legnagyobb ijedelemmel gondolt arra, mennyit is kellett neki szenvednie ebben a megpróbáltatásban, és mekkora oka is van rá, hogy teljesen megváltozzék. Még arra is gondolt, hogy ó, ott libben-e valahol a világon az a könnyű lépés, amely egy pillanat alatt eltüntethetné ezeket a lépéseket itt! - aztán lehajtotta fejét, és sírva ment fölfelé a lépcsőn.

Amint fölfelé haladt, mintha az az alak ott lépett volna előtte. Megállott és föltekintett az üvegtetőre; és a gyermek gyermekkel az ölében ment fölfelé és énekelt. Mindjárt utána ugyanaz az alak, visszafojtott lélegzettel, de már egyedül megállt egy pillanatra; fényes haja lazán fürtöződött könny áztatta arca körül, s visszatekintett rá.

Végigvándorolt az összes szobákon; nemrégiben még mind csupa ragyogás; most pedig olyan kopárak és sötétek, mintha alakjuk és méretük is megváltozott volna. A lábnyomok ott fönn is éppen úgy nyüzsögtek, és az átélt szenvedések újból megzavarták és megrémítették. Attól kezdett félni, hogy ezek a zűrzavaros kuszaságok agyában az őrületbe kergetik; s mint ama lábnyomok, az ő gondolatai is elvesztik összefüggésüket, és egyik a másikat tapossa félre, nyom nélküli bonyodalmassággal, és a megfoghatatlan alakok rengeteg összevisszaságával.

Még azt sem tudta, melyik szobában is lakhatott Florence tulajdonképpen, amikor oly egyedül volt itt. Szinte megkönnyebbült, amikor kilépett ezekből a szobákból, és még feljebb haladt. Emlékek tolongtak körülötte; emlékek, amelyek hűtlen feleségéhez fűződtek, álnok barátjához és szolgájához, büszkeségének csalárd alapjaihoz; de most végzett mindezzel: nyomorultan, letörve és szeretettől gyötörten, nem idézett emlékébe mást, csak két gyermekét.

Lábnyomok mindenütt! Még a fenti szoba iránt sem éreztek kegyeletet, ahol az a kis ágy állt; alig talált annyi tiszta helyet, hogy levethesse magát a padlóra, a fal mellett, szegény összetört ember és szabad folyást engedjen könnyeinek. Annyi könnyet hullatott itt ebben a szobában valamikor, hogy kevésbé szégyellte gyöngeségét e helyen, mint másutt - és talán ezért talált mentséget maga előtt, hogy ide jött. Mélyen legörnyedt vállal, mellére csüggesztett fejjel ide jött. És a puszta padlóra borulva éjnek éjszakáján itt sírt, egyedül - de büszkén még mindig; mert ha most egy gyámolító kéz odanyúl feléje, ha egy nyájas arc betekint, felkel, elfordul gyorsan és szobájába vonul.

Amint hajnalodott, ismét bezárkózott. Úgy gondolta, ma hagyja el a házat, de most úgy ragaszkodott hozzá, mint az egyetlen dologhoz, ami még számára megmaradt. Majd holnap megy el. Eljött a holnap is. Ismét holnap. És minden éjjel, anélkül hogy teremtett lélek látta volna, kijött a szobájából és végigbarangolt a kifosztott házban, mint valami szellem. És hány alkalommal ült ott hajnalhasadáskor lehajtott fejjel a lefüggönyözött ablak előtt, amelyen még alig hatolt át a derengés, s két gyermeke elvesztésén merengett. Most már nemcsak egy gyermeket siratott. Gondolatban újra egyesítette őket, és sohasem váltak többé külön. Ó, ha egyesíthette volna irántuk való szeretetét és a halálukat és egy se került volna tőle távolabb a másvilágnál!

Az erős lelki izgalom és zaklatottság nem volt számára újság, még a közelmúlt szenvedései előtt sem. Megátalkodott, kemény természetnek az ilyesmi sohasem ismeretlen, szinte küzd ezért. A földbe vájt alagút gyakran egy pillanat alatt beomlik, de az ő annyiféleképp kivájt, kiluggatott élete csak gyöngült és porladt, lassan, de biztosan, amint a mutató előbbre haladt az óralapon.

Végre aztán arra gondolt, hogy nem kell innen elmennie egyáltalán. Még azt is a hitelezők rendelkezésére bocsáthatja, amit eddig meghagytak neki (rajta múlt csupán, hogy nem hagytak meg többet); azt a köteléket pedig, amely a kifosztott házhoz csatolja még, úgy szaggatja el majd, hogy egyszersmind elszakítja azt a másik láncot is...

Ekkor történt, hogy léptei lehallatszottak a házvezetőnő szobájába; de nem hallatszott le igazi jelentésük, különben hangjuk megdöbbentő lett volna.

A világ egyszerre nagyon nyüzsgő és nyugtalan lett körülötte. Most hirtelen ráeszmélt erre megint. Suttogó és fecsegő hangokat hallott. Semmi nyugalom. És a lábnyomok tekervénye és bonyolódottsága halálra gyötörte. A tárgyak zavaros, vörhenyes színt kaptak szemében. Dombey és Fia nincs többé - gyermekei nincsenek többé. Efelől gondolkodnia kell, úgy van, majd holnap.

Másnap aztán gondolkodott; és miközben elmerülve ült karosszékében, a szemközt levő tükörben képet látott:

Kísérteties, ösztövér, csonttá aszott képmása ott ült és töprengett, töprengett a kandalló előtt. Most felemelte fejét és a ráncokat és üregeket vizsgálta arcán. Azután lecsüggesztette megint, és tovább tűnődött. Most meg felállt és járkálni kezdett; most átment a másik szobába, és onnan magával hozott valamit az öltözőasztalról, a kabátja alatt. Most pedig odanézett az ajtóra és gondolkodott.

Csitt! Miről?

Azon gondolkozott, ha vér csörgedezne arrafelé, és kiszivárogna az előcsarnokba, sokáig tartana-e, míg eljutna odáig. Olyan loppal és lassan húzódna tovább, egyre tovább, itt egy lusta kis tócsát alkotna, aztán nekiindulna, majd újra tócsává gyűlne össze, s a halálosan megsebesült embert csak akkor fedeznék fel, amikor már haldoklik vagy halott. Aztán sokáig gondolkodott erről, felugrott, és fel s alá járkált ismét, keze a kabátja alatt, azon a valamin. Néha-néha rápillantott kezére, nézte ádáz érdeklődéssel a mozdulatait és megfigyelte, milyen a bűntevő és gyilkos kéz.

Újra gondolatokba merült. Ugyan min gondolkozott?

Hogy vajon belépnek-e majd a vérébe, miután már oly messze elkanyargott, és széthordják-e a házban, azok közé a lábnyomok közé, sőt talán még az utcára is kiviszik?

Majd leült, szemét az üres tűzhelyre függesztette, és amint egészen elveszett gondolataiban, a világosság sávja tévedt be a szobába hirtelen: napsugár. Nem vette észre, csak ott ült és töprengett. Aztán egyszerre fölemelkedett, arca félelmetesre vált, a bűntevő kéz pedig megmarkolta a kabátja alá rejtett valamit. És ekkor sikoltás bénította meg - vad, messzehangzó, átható, de szeretettel teljes, elragadtatott sikoltás - és utána megpillantotta képmását a tükörben, lába előtt pedig a lányát!

Azt! A lányát! Nézzétek! Ide nézzetek! Lenn a földön, odatapadva hozzá, szólongatja, s kezét összekulcsolja könyörögve.

- Apám, édes jó apám! Bocsásson meg nekem! Visszajöttem, hogy térden kérjek bocsánatot. Sohasem leszek boldog, ha meg nem bocsát nekem!

Nem változott. Az egész világon egyedül ő nem változott. Ugyanolyan arccal tekint föl apjára, mint akkor, azon a szörnyűséges éjszakán. És az ő bocsánatáért könyörög!

- Édes jó apám! Ó, ne nézzen rám olyan különösen! Sohasem gondoltam arra, hogy elhagyom. Sohasem gondoltam arra, sem azelőtt, sem azóta. Csak nagyon megrémültem, és amikor elmentem, nem bírtam még gondolkodni sem. Édesapám, most már megváltoztam. Megbántam, amit tettem. Belátom a hibámat. Most már tudom a kötelességemet. Papám, ne űzzön el magától, mert belehalok.

Az apa odatámolygott a székhez. Aztán érezte, hogy a lánya megfogja a két karját, és odavonja a nyaka köré, karjával meg atyja nyakát öleli át; érezte a csókjait arcán; érezte, amint könnyben ázott arcát odaszorítja, érezte - ó, milyen mélyen érezte - mindazt, amit iránta vétett.

Florence odavonta atyja arcát keblére, amelyet keze sújtott, szívére, amely csaknem megszakadt szívtelensége miatt; odavonta Dombey elrejtett arcát mind a két kezével, és zokogva így szólt:

- Apám, kedves, én már anya vagyok. Gyermekem van, és nemsokára azon a néven fogja szólítani Waltert, amelyen én szólítom apámat. Amikor megszületett és éreztem, mennyire szeretem, akkor tudtam csak, mit tettem, mikor elhagytam apámat. Bocsásson meg, drága apám! Ó, áldjon meg a kisgyermekemmel együtt!

Megáldotta volna, ha szólni tud egyetlenegy szót. Föl akarta emelni a kezét, hogy bocsánatot kérjen a lányától, de ez odakapta mind a kettőt a magáéba, és gyorsan leszorította.

- Kisgyermekem a tengeren született, papám. Imádkoztam istenhez (és Walter is imádkozott értem), hogy őrizzen meg és hazajöhessek. Abban a pillanatban, amint partra szálltam, ide jöttem. Ne váljunk el soha többé, édesapám!

Karjával szorosan ölelte át atyja megőszült fejét, és Dombey felnyögött arra a gondolatra, hogy soha, sohasem nyugodott így azelőtt.

- Most eljön velem haza, édesapám, hogy lássa a gyermekemet. Fiú, édesapám, Paul a neve. Azt hiszem... remélem... hogy hasonlít.

Könnyei megakasztották a beszédben.

- Drága papám, a gyermekemért, a nevéért, és énértem, bocsásson meg Walternek. Olyan gyöngéd és jó hozzám. Olyan boldog vagyok. Nem ő a vétkes, amiért egybekeltünk. Én vagyok. Mert annyira szerettem.

Most szorosabban odasimult apjához, és még kedveskedőbb volt és komolyabb.

- Az a gyermek a szívem kedvese, papám. Szívesen meghalnék érte. Az is szeretni és tisztelni fogja, mint én. Majd megtanítjuk a kisgyermekünket arra, hogy nagyon szeresse és tisztelje édesapámat; és majd ha meg tudja már érteni, megmondjuk neki, hogy édesapámnak is volt egy fia, akit úgy hívtak, mint őt, de meghalt, és édesapám nagyon búsult utána; és most ott van az égben, ahol reméljük, mindnyájan viszontlátjuk majd, ha pihenésünk ideje eljön. Csókoljon meg, papám, ígéretül, hogy megbocsát Walternek... az én drága, jó férjemnek... a kisgyermek atyjának, aki arra tanított, papa, hogy ide visszajöjjek. Aki arra bírt, hogy visszajöjjek, apám.

Újra könnyekben tört ki, és még szorosabban odasimult hozzá. Atyja pedig megcsókolta, majd szemét felvetve, így szólt:

- Ó, én istenem, bocsáss meg nekem, mert nagy szükségem van rá, hogy megbocsáss!

Ezzel ismét mélyen lecsüggesztette fejét, könnyhullatva és lányát simogatva, miközben hosszú, hosszú ideig egy árva hang sem hallatszott az egész házban. Így maradtak sokáig, egymást szorosan átkarolva, ott, a dicsőséges napfényben, amely a szobába beáradt a Florence nyomán.

Dombey aztán megadóan engedve Florence kérésének, felöltözött, hogy vele menjen; majd ingatag léptekkel megindult, s reszketve tekintett vissza arra a szobára, amelyben bezárkózva ült, és a képmását látta a tükörben, azután lányával együtt kilépett az előcsarnokba. Florence alig mert körülnézni, nehogy valamiképpen elválásukra emlékeztesse, mert ott álltak ugyanazon a helyen, ahol apja eszeveszett őrületében megütötte - és szorosan hozzásimulva, szemével arcán, és karját köréje fonva, úgy vezette ki a kapu előtt várakozó kocsihoz, és elvitte magával.

Ekkor Tox kisasszony és Polly is kijött rejtekhelyéről, és sírtak elragadtatásukban. Majd nagy gonddal összecsomagolták Dombey úr ruháit, könyveit és egyéb holmiját, és azoknak gondjaira bízták, akiket Florence este elküldött értük. Aztán még egy utolsó csésze teát ittak meg a puszta házban.

- Így tehát Dombey és Fia, mint egyszer egy szomorú alkalommal megjegyeztem, Polly - szólt Tox kisasszony, az emlékezések hosszú sorát berekesztve -, végül is Dombey és Lánya lett!

- És milyen derék lány! - kiáltott fel Polly.

- Úgy van; és becsületére válik, Polly, hogy maga mindig szerette, kisgyerek korában is. Maga már sokkal előbb barátsággal volt hozzá, Polly, mint énmagam... maga pedig igazán jó teremtés... Robin - mondta Tox kisasszony.

Tox kisasszony ezzel egy tekefejű fiatalember felé fordult, aki a jelek szerint igen szorult helyzetben lehetett, és nagyon nyomott kedélyhangulatban ült ott, egy távoli sarokban. Amint aztán fölkelt, Robinnak, a Köszörűsnek alakja és arca tűnt elő.

- Robin - szólt Tox kisasszony -, éppen most mondtam az édesanyjának, mint talán hallotta maga is, milyen derék, jó asszony.

- Az is, kisasszony kérem - felelte a Köszörűs némi érzéssel.

- Jól van, Robin, örülök, hogy ezt hallom magától. És mivel most, Robin, a maga sürgető kérésére megpróbálkozom magával és inasnak fogadom, azzal a számítással, hogy újra visszatér a tisztesség útjára, azért felhasználom e megindító alkalmat, hogy megjegyezzem, remélem, nem fogja elfelejteni soha, milyen jó édesanyja van, és azon fog fáradozni, hogy viselkedésével neki örömet szerezzen.

- Lelkemre mondom, rajta leszek, kisasszony kérem - válaszolt a Köszörűs. - Bizony, már sok mindenen mentem keresztül, és most igazán olyan tiszta szándékkal vagyok, amilyen egy szegény kölöknek...

- Okvetlenül le kell szoknia erről a szóról, Robin kérem - vágott közbe Tox kisasszony udvariasan.

- Igenis, kisasszony kérem. Amilyen egy szerencsétlen flótásnak...

- Köszönöm, Robin, de nem így. Jobban szeretném, ha azt mondaná, hogy egyén.

- Amilyen egy egyénnek - szólt a Köszörűs.

- Sokkal jobb - szólt Tox kisasszony nyájasan -, hasonlíthatatlanul kifejezőbb!

- ...csak lehet - folytatta Rob. - Hiszen ha énbelőlem nem csináltak volna Köszörűst, kisasszony kérem, meg édesanyám, ami bizony a legszerencsétlenebb dolog volt egy köl... egyénre nézvést.

- Nagyon jól van - helyeselt Tox kisasszony.

- Meg ha a madarak is nem vittek volna bűnös útra, meg nem kerültem volna rossz szolgálatba, hát azt hiszem, - mindent jobban csináltam volna. De hát ha fölteszi magában egy...

- Egyén - sugalmazta Tox kisasszony.

- ...egyén, hogy megjavul, hát arra sosincsen késő; és remélem, hogy a kisasszony szíves próbálkozásával meg is javulok... és továbbá, édesanyám, tiszteltetem meg csókoltatom édesapámat, meg a húgaimat, öcséimet, valahány csak van.

- Igazán nagyon örülök, hogy ezt hallom - jegyezte meg Tox kisasszony. - Nem óhajt egy kis teát meg vajas kenyeret, mielőtt elmegyünk?

- Köszönöm, kisasszony kérem - felelte a Köszörűs, s utána mindjárt olyan bámulatra méltó hévvel kezdte használni legsajátabb köszörülő és őrlő szerszámait, mint aki az utóbbi időkben ugyancsak böjti adagokra szorult.

Tox kisasszony rövidesen ott állt, kalapban és sálban, Polly szintén; Rob pedig megölelte az édesanyját, aztán elindult új gazdája után, és a reményteli csodálat Pollynak sugárzó karikákat varázsolt a szemébe a gázlámpák fényében, amint utána nézett. Polly eloltotta a gyertyákat, bezárta az utcaajtót, a kulcsot átadta a közelben lakó házügynöknek, és megindult hazafelé, amilyen gyorsan csak a lába bírta; s már előre is örült a zsivajgó elragadtatásnak, melyet nem várt megérkezése okoz otthon. A nagy ház pedig érzéketlenül a lezajlott események és szenvedések iránt, ott állt, s komor homlokkal, sötéten, süketnémán, letekintett az utcára; s minden kérdezősködésnek azzal a szembeszökő hirdetéssel vágta útját, hogy ez a kívánatos családi ház kiadó.

HATVANADIK FEJEZET
Főleg házasságokról szóló fejezet

Blimber doktor úrék félévenként tartott nagy ünnepélye - ilyen alkalommal a fönt említettek tisztelettel meghívták mindazokat a fiatalurakat, akik a finom intézetben folytatták tanulmányaikat, egy korai összejövetelre, amelynek ideje fél nyolc, a tárgya pedig tánc - most is szabályszerűen, a kellő időben lezajlott; a fiatalurak pedig az ifjúi könnyűvérűségnek minden megnyilatkozása nélkül távoztak aztán, tudománnyal színültig telten, otthonukba. Az ifjú Skettles külföldre utazott, hogy állandó dísze legyen atyja, Sir Barnet Skettles házának, akinek népszerű modora valamilyen diplomáciai állást szerzett fia számára; s az álláshoz fényt a báró és Lady Skettles szolgáltatott, mégpedig oly bőségesen, hogy még honfitársaik és honfitársnőik megelégedését is kivívták, ami valóban csodának tekinthető. Tozer úr azóta fényes Wellington-csizmában járó, szálas termetű ifjúvá serdült, s annyira torkig falta magát antik tudománnyal, hogy az angol nyelv ismeretében körülbelül egy színvonalon állt egy régi rómaival; olyan diadal volt ez, amely szüleit valósággal könnyekig megindította, egyben arra kényszerítette Briggs úrfi atyját és anyját (mert tudása olyan volt, mint egy rendetlenül összetákolt csomag, össze-vissza keveredett benne minden, és sohasem találta meg, amire szüksége lett volna), hogy szégyenkezve dugják el megalázott fejüket. A tudás fájáról annyi kínos fáradsággal szedett gyümölcs valóban olyan nyomást és zötykölést szenvedett az utóbbi ifjú poggyászában, hogy afféle szellemi préselt, aszalt alma lett belőle: eredeti alakjának vagy ízének nem maradt meg még hírmondója sem. Bitherstone úrfi viszont, akire a gőzerővel hajtató rendszer azt a szerencsés és egyáltalán nem ritka hatást tette, hogy mihelyt a gyorsfejlesztő készülék működése megszűnt, nem maradt meg benne semmi, így sokkal kellemesebb helyzetben volt; és még a hajón ült, Bengália felé, máris úgy érezte, hogy olyan csodálatos gyorsasággal felejti az összes tanultakat, hogy nagyon kétséges volt, vajon a declinatio kitart-e az utazás végéig?

Mikor aztán Blimber úrnak, a dolgok szokásos menetrendje szerint, az estély reggelén azt kellett volna mondania, hogy: "Uraim, a jövő hónap huszonötödikén folytatjuk tanulmányainkat", Blimber doktor úr némileg eltért a rendes szokástól, és ezeket mondta: - Uraim, amikor jól ismert barátunk, Cincinnatus visszavonult a majorjába, nem jelölt ki a szenátus előtt egyetlen olyan rómait sem, akit utódjául óhajtott volna. Ellenben itt van egy olyan római, uraim - folytatta Blimber úr, kezét Feeder filozopter úr vállára téve -, adolescens imprimis gravis et doctus,^[8] akit én, a visszavonuló Cincinnatus, mint a jövendőbeli diktátort óhajtok bemutatni az én kis szenátusom előtt. Uraim, a jövő hó huszonötödikén folytatjuk tanulmányainkat, Feeder filozopter úr vezetése alatt.

Erre a bejelentésre (amelyet különben a doktor megelőzően minden szülőnek illendően megmagyarázott, sorra látogatván őket) a fiatalurak éljenezni kezdtek, Tozer úr pedig a többiek nevében menten ezüst tintatartót nyújtott át a doktor úrnak, olyan beszéd kíséretében, amely anyanyelvünkből vajmi keveset tartalmazott, ellenben tizenöt latin és hét görög idézet ékeskedett benne, ami aztán a fiatalurak legifjabbjaiban az elégedetlenség és irigység érzését keltette föl, úgyhogy ilyen megjegyzések hangzottak: Ó, ó, hát ez mind nagyon szép az öreg Tozertől, de hát ők úgy gondolják, elvégre nem azért adakoztak a tintatartóra, hogy az öreg Tozer hencegjen vele... vagy mi? Mivel van a dologban több része az öreg Tozernek, mint bárki másnak? Utóvégre nem az övé a tintatartó! Miért nem hagy békét annak, ami a fiúk tulajdona? Ezt dörmögték, meg elégedetlenségüknek egyéb megnyilatkozásait, amelyek közt, minden egyéb mellett, legjobban könnyített a lelkükön az, hogy "az öreg Tozer"-nek nevezhették.

A fiataluraknak egyetlen szót sem szóltak, sőt még célzás sem hangzott el arra nézve, hogy Feeder úr és Cornelia Blimber közt házasság van készülőben. Blimber doktor úr szemmelláthatóan különösképpen erőlködött, hogy úgy tegyen, mintha a dolog őt lepné meg legjobban; mindazáltal az ifjak körében köztudomású volt az ügy, és amikor eltávoztak, hogy rokonaik és barátaik körébe visszatérjenek, Feeder úrtól áhítatos tisztelettel búcsúztak.

Feeder úr legvadregényesebb álmai, íme teljesültek. A doktor elhatározta, hogy házát teljesen kitataroztatja, továbbá, hogy átadja Feeder úrnak az iskolát és vele Corneliát. A festés és javítás meg is kezdődött még aznap, amikor a fiatalurak eltávoztak, most pedig, íme! Elérkezett a menyegző reggele is, és Cornelia ott állt vadonatúj szemüveggel, hogy Hymen oltára elé vezessék.

A tudományos lábú doktor, aztán Blimberné asszony, orgonavirág színű kalapban, Feeder filozopter úr, hosszú csuklóival és sörte hajával, meg a bátyja, a nagytiszteletű Alfred Feeder, akire a szertartás elvégzése várt, már valamennyien együtt voltak a szalonban, Cornelia pedig, narancsvirág koszorújával, meg a nyoszolyólányokkal éppen most jött le; kissé vékonypénzűnek látszott, mint mindig, de azért határozottan bájos volt. Ekkor az ajtó hirtelen kinyílt, és a gyönge szemű inas ezt jelentette harsány hangon:

- Toots úr és neje!

Toots úr belépett, igen meghízott állapotban, egy nagyon csinos, jóízléssel öltözött, fényes, bogárszemű hölggyel a karján.

- Asszonyom - szólt Toots úr Blimbernéhez. - Engedje meg, hogy bemutassam a feleségemet.

Blimberné asszony nagyon örült, hogy Tootsné asszonyt üdvözölheti. Blimberné asszony rendkívül szíves, bár kissé leereszkedő volt.

- És mivel régi ismerősök vagyunk, tetszik tudni - folytatta Toots úr -, engedje megjegyeznem azt, hogy feleségem egyike a legrendkívülibb asszonyoknak, akik valaha éltek.

- De kedvesem! - szabadkozott Tootsné asszony.

- Szavamra és becsületemre mondom, hogy az - erősködött Toots úr. - Igazán, igazán mondom, hogy egészen rendkívüli asszony.

Tootsné jókedvűen nevetett, Blimberné pedig odavezette Corneliához. Toots úr szintén tisztelgett nála, majd régi oktatóját üdvözölte, aki aztán Toots úr házas voltára célozva azt kiáltotta: - Jól van Toots... jól van! Hát csak beálltál közénk, mi? - Toots úr aztán Feeder úrral együtt, egy ablakmélyedésbe vonult.

Feeder úr ragyogó hangulatban volt, mindjárt kikezdte Toots urat, és ügyesen mellcsonton koppintva őt a kezefejével, nevetve így szólt:

- No, vén lókötő! Hát így vagyunk? Elbántak velünk alaposan! Mi?

- Feeder - szólt Toots úr -, fogadd legjobb szerencsekívánataimat. Ha te is olyan... olyan... olyan boldog leszel a házassági kötelékben, mint én vagyok, hát nem marad semmi más kívánnivalód.

- Hja, én nem feledkezem meg a régi barátaimról, látod! - szólt Feeder úr. - Én meghívom őket az esküvőmre!

- Feeder - felelt Toots úr komolyan -, a tény az, hogy különféle körülmények gátoltak meg abban, hogy addig tudósítsalak, amíg a házasságom meg nem történt. Elsősorban valóságos bolondot csináltam magamból, egy ízben előtted, amikor Dombey kisasszonyról beszéltem, és éreztem, ha az esküvőmre hívnálak, természetesen azt várnád, hogy nekem csakis Dombey kisasszonnyal lehet esküvőm, ami így aztán olyan magyarázkodásokat kívánt volna, hogy az abban a válságos időmben, szavamra és becsületemre mondom, egyszerűen tönkretett volna. Másodsorban pedig esküvőnk teljes csöndben történt, és senki más nem volt jelen egy jó barátomon kívül, aki Tootsné asszonynak is jó ismerőse és kapitány a... nem is tudom pontosan hol, de az már nem tesz semmit. Remélem, Feeder, hogy mindezt megírtam neked, mielőtt Tootsné asszonnyal külföldre indultam, és ezzel eleget tettem a barátság követelményeinek.

- De Toots, öreg fiú, hiszen csak tréfáltam.

- Most pedig, Feeder, nagyon örülnék, ha megmondanád, mit tartasz a házasságomról?

- Pompás! - felelte Feeder úr.

- Azt mondod, Feeder, hogy pompás, igazán? - szólt Toots úr ünnepélyesen. - Hát még én milyen pompásnak találom! Mert látod, te sohasem fogod tudni, milyen rendkívüli asszony ez!

Feeder úr azt állította, hogy bizony, ő tudja. De Toots úr csak a fejét rázta, mintha hallani sem akart volna arról, hogy ez lehetséges legyen.

- Látod - mondta most Toots úr -, amit egy asszonytól elvártam... nos, röviden az, hogy esze legyen. Pénzem, Feeder, az volt. Eszem... az nem valami sok.

Feeder úr olyasmit mormogott, hogy: - Dehogyis nem, Toots, dehogyis nem! - de Toots úr így folytatta:

- Nem, Feeder, nem volt. Miért tagadjam? Nem volt. Tudtam, hogy az ész ott van - szólt Toots úr, kinyújtva kezét abban az irányban, ahol a felesége állott - mégpedig dögivel. Semmiféle rokonom nem volt, aki akadályozott volna, vagy sértettnek érezte volna magát a rang miatt, mivel rokonom egyáltalán nincs. Nincs hozzátartozóm, Feeder, kivéve a gyámomat, azt pedig, Feeder, mindig kalóznak és tolvajnak tekintettem. Minélfogva tudod, nem látszott valószínűnek, hogy meghallgassam a véleményét.

- Nem - szólt Feeder úr.

- Ennélfogva tehát - folytatta Toots úr - a magam feje szerint cselekedtem. Ragyogó volt még a nap is, amelyen így tettem, Feeder! Senki sem tudja rajtam kívül, mekkora szelleme van ennek az asszonynak! Ha valaha a Nők Jogai, meg minden ilyenfajta dolog körül valami történik, azt csak ennek a hatalmas elmének lehet köszönni majd. Susan, drágám! - kiáltott most fel Toots úr, hirtelen kitekintve a függöny mögül. - Kérlek, meg ne erőltesd magad!

- De kedvesem - felelt Tootsné -, hiszen csak beszélgettem.

- De kérlek, angyalom, ne erőltesd meg magad. Valóban vigyáznod kell magadra. Ne, édes Susanom, ne erőltesd túl magad! Olyan hamar felizgatódik - súgta Toots úr Blimbernének -, és akkor aztán teljesen megfeledkezik az orvosról.

Blimberné asszony lelkére kötötte Tootsnénak, hogy rendkívül óvatos legyen; ekkor aztán Feeder filozopter úr karját nyújtotta Blimbernének, hogy a kocsikhoz vezesse, amelyek már lent vártak, hogy a vendégeket a templomba röpítsék. Tootsnét Blimber doktor úr vezette. Toots úr a szép menyasszonynak nyújtotta karját, akinek fénylő szemüvege körül két kis fátyol szárnyú nyoszolyólány röpdösött, mint két molylepke. Feeder úr bátyja már előbb elment, hogy hivatalos működésére felkészüljön.

A szertartás csodálatos volt. Cornelia felgöndörített apró fürtjeivel, ritka lélekjelenléttel "állt ki", ahogy a Viador Csirke mondta volna; Blimber doktor úr pedig olyan módon "adta oda", mint aki határozottan eltökélte, hogy így cselekszik. A két kis fátyol szárnyú nyoszolyólány szenvedett szemmelláthatóan a legjobban az elérzékenyüléstől. Blimberné asszony szintén meghatódott, de szigorúan az illendőség határain belül; hazamenet pedig kijelentette nagytiszteletű Alfred Feeder úrnak, ha csak azt megadta volna még neki a sors, hogy Cicerót láthassa Tusculanumban, akkor igazán nem maradt volna betöltetlen egyetlen vágya sem.

Azután a villásreggeli következett, szűk baráti körben; a reggeli közben Feeder filozopter úrnak félelmetes jókedve kerekedett, s ez úgy átragadt Tootsné asszonyra is, hogy Toots úr több ízben kénytelen volt az asztalon át odaszólni: "De édes Susanom, meg ne erőltesd magad!" A reggeli fénypontja azt volt, amikor Toots úr egyszerre kötelességének érezte, hogy szónokoljon; és noha felesége a távíró útján való lebeszélés egész ábécéjét igénybe vette, Toots úr, mégis felemelkedett, hogy élete szűzbeszédét megtartsa.

- Ha elgondolom - kezdte Toots úr -, hogy engem itt, ebben a házban, bár máskülönben akármit is elkövettek velem, olyan tekintetben... ami... néha... némi szellemi zűrzavart teremtett a fejemben... ami azonban nem tesz semmit, és nem is tulajdonítom senkinek... velem mindig úgy bántak, mint aki Blimber doktor úr családjához tartozik, és hosszú időn keresztül megvolt a saját íróasztalom... igazán... nem... engedhetem... meg, hogy anélkül történjék meg Feeder barátomnak... a...

- Menyegzője - súgta Tootsné.

- Azt hiszem, ezzel az alkalommal igazán nem összeférhetetlen és egyáltalán nem érdektelen dolog, ha megjegyzem itt - folytatta Toots úr, felderült arccal -, hogy az én feleségem igazán rendkívüli asszony, és hogy ezt a beszédet sokkal jobban el tudná mondani, mint én... de hát, mondom, hogy anélkül történjék meg Feeder barátomnak a menyegzője... különösen, mikor a... választottja olyan valaki... mint...

- Blimber kisasszony - súgta Tootsné.

- Feederné asszony! Angyalom - felelt Toots úr, a négyszemközt való vitatkozás elfojtott hangján -, szóval... akiket isten... összetákolt... azokat az ember el ne... no, de hát önök nem tudják? Egyszóval nem engedhetem meg, hogy Feeder barátom házasságot kössön Feederné asszonnyal, hogy... ne... ne... emeljem rájuk poharamat; és kívánom - folytatta Toots úr, miközben szemét Tootsné asszonyra meresztette, hogy lendületet nyerjen az új szárnyaláshoz -, hogy Hymen fáklyája örömtűz legyen az életükben, és hogy azok a virágok, amelyeket a mai napon útjukra hintettünk... űzzék el... életükből... a... a... sötétet.

Blimber doktor úrnak, aki szerette a szép hasonlatokat, tetszett a beszéd és megjegyezte:

- Nagyon jó volt, Toots! Igazán jól mondta, Toots! - és közben bólogatott, és összeverte a tenyerét. Feeder úr tréfás beszédben válaszolt, amelyből azonban az érzelmes részek sem hiányoztak. Majd Alfred Feeder nagytiszteletű úr rögtönzött igen szerencsés beszédet Blimber doktor úrra és feleségére; utána pedig Feeder filozopter úr rögtönzött egy kevésbé szerencséset a fátyol szárnyú kisasszonyokra. A következőkben Blimber doktor úr bocsátott közzé zengzetes hangján és a pásztorköltemények stílusában néhány gondolatot a sásról, amelynek közepette ezentúl Blimberné asszonnyal élni szándékoznak, és a döngicsélő méhekről, amelyek lakhelyüket majd körülzümmögik. Röviddel ezután a doktor úr sűrű pislogása közepette a vő kijelentette, hogy az időt a rabszolgáknak találták ki, és Tootsné asszonytól meg azt kérdezte, vajon énekelni szokott-e. A megfontolt Blimberné tehát asztalt bontott, és Corneliát, aki mindvégig igen higgadt és nyugodt maradt, szívének választottjával útnak indította egy postakocsiban.

Toots úr és felesége pedig a Bedford szállóba vonult vissza. Tootsné asszony már előbb is lakott ott, lánykorában. A szállodában levél várta őket, aminek elolvasása Toots úrnak olyan rendkívül sok idejébe került, hogy felesége valósággal megriadt.

- De édes Susanom - mondta Toots úr -, az ijedtség még rosszabb a megerőltetésnél is. Kérlek, nyugodj meg!

- Kitől jött a levél?

- Hát... Gills kapitánytól, angyalom. De ne izgasd föl magad, kérlek. Azt írja, hogy Walterst meg Dombey kisasszonyt rövidesen hazavárják.

- Jaj, drágám! - kiáltotta Tootsné, s gyorsan felugrott a pamlagról, egészen belesápadva. - Ne próbálj te engem rászedni, semmi értelme; hazajöttek... egészen tisztán látom a képeden!

- Bámulatos asszony! - kiáltott fel Toots úr elragadtatva. - Tökéletesen igazad van, angyalom, itthon vannak. Dombey kisasszony már beszélt is atyjával és kibékültek.

- Kibékültek! - kiáltott Tootsné, összecsapva tenyerét.

- De kedvesem! Kérlek, ne erőltesd meg magad! Emlékezz csak az orvosra! Gills kapitány azt mondja... azaz, hogy nem mondja, csak éppen úgy képzelem abból, amit kiolvasok a levélből... hogy Dombey kisasszony elvitte szerencsétlen atyját a régi házból oda, ahol ő meg Walters lakik, és Dombey úr most súlyos betegen fekszik, talán meg is hal és Dombey kisasszony éjjel-nappal mellette van.

Tootsné keservesen sírni kezdett.

- De drága Susanom - riadt fel Toots úr -, amennyire tudsz, gondolj az orvosra, kérlek! Ha nem tudsz, hát egyáltalán nem tesz semmit... de próbáld meg.

Felesége szokásához híven gyorsan megemberelte magát, és olyan meghatóan kérte Toots urat, vigye el magával az ő drága kisasszonykájához, az ő édes kis úrnőjéhez, az ő aranyos kincséhez, és így tovább, hogy Toots úr, akinek szeretete és csodálata ugyancsak erős volt irányában, beleegyezett és elhatározták, hogy rögtön indulnak és a kapitány levelére személyes megjelenésükkel felelnek.

A dolgok közt uralkodó rejtett összefüggés, vagy talán a véletlen szeszélye magát a kapitányt is behúzta a házasság virágos hálójába, ha nem is mint főszereplőt, csupán mint mellékszemélyiséget.

A véletlen így történt: A kapitány, miután leírhatatlan gyönyörűségére megszemlélte Florence-et és kisgyermekét, Walterrel pedig hosszasan elbeszélgetett, elindult, hogy forduljon egyet; úgy érezte, szüksége van arra, hogy magányosan elgondolkodjék kissé az emberi szerencse forgandóságán, és hogy fényes kalapját mélységes megrendültséggel csóválgassa Dombey úr bukásán, aki iránt az egyszerű és nemeslelkű kapitány őszinte részvétet érzett. Már egészen elbúsult volna e boldogtalan úriemberen való töprengésében, ha mindjárt utána Florence kisfia nem jutott volna eszébe; ez viszont olyan túláradó boldogsággal töltötte el, valahányszor rágondolt, hogy hangosan felnevetett az utcán, és az öröm hirtelen rohamában bizony nemegyszer felpenderítette a fényes kalapot a levegőbe, majd újból elkapta, a járókelők álmélkodása közepette. A fény és árny sebes váltakozása, amelyet lelkében az elmélkedés e két ellentétes tárgya előidézett, annyira próbára tette, hogy a hosszú séta igazán szükségesnek látszott. Mivel pedig a gondolatainkkal összehangzó környezet befolyása valóban sokat jelent, a kapitány régi környezetét választotta sétája helyéül, s lefelé ballagott az árbocok, evezők, dúckészítők, kétszersült-gyártók, szenesek, kátrányüstök, csatornák, hajóállások, függőhidak és egyéb enyhítő hatású dolgok között.

Ez a békés környezet, de különösen a Limehouse Hall környéke, olyan nyugtatóan hatott a kapitány lelkére, hogy egészen lecsillapodva ment tovább; sőt a Világszép Klárát dünnyögte magában fojtott hangon, amikor egyszerre, amint egy sarkon befordult, lába hirtelen a földbe gyökeredzett és szava torkán akadt egy közeledő diadalmenet láttán.

A félelmetes felvonulás élén a határozott lelkületű MacStingerné haladt; arcán könyörtelen elszántság, márványszilárd érzésű keblén pedig, messzeláthatóan kiakasztva egy roppant méretű zsebóra és összes fityegői, amelyekben a kapitány első pillantásra felismerte Bunsby tulajdonát, és e hölgy nem mást vezetett karján, mint a nagyelméjű tengerészt; ez pedig zavart, mélabús arccal baktatott mellette, mint egy fogoly, akit idegen országba hurcoltak, szelíden megadva magát az asszony akaratának. Mögöttük az ifjú MacStingerek tűntek fel testületileg, ujjongó hangulatban. Ezek mögött két félelmetes és határozott külsejű hölgy fogott közre egy kurta úriembert, magas kalapban, aki hasonlóképpen ujjongott. A sort Bunsby hajósinasa zárta be, az esernyőket cipelte utánuk. Az egész csapat igen rendezett menetben haladt; és ha a hölgyek rettenthetetlen arca hiányzott volna is innen, a menetet átható ijesztő erély elárulta volna, hogy áldozati körmenet ez, és a feláldozásra szánt személy nem más, mint Bunsby kapitány.

Cuttle kapitány első gondolata az volt, hogy futásnak ered. Bunsbynak szintén ez lehetett első gondolata, noha ennek keresztülvitele ugyancsak reménytelennek látszott. De a felismerés örvendező felkiáltása a menetből, s utána Alexander MacStinger, aki kitárt karokkal rohant feléje, megállította a kapitányt.

- Lám, lám, Cuttle kapitány - szólalt meg MacStingerné -, ez aztán a találkozás! No, de most már nem is haragszom, Cuttle kapitány... ne féljen, hogy felhánytorgatok valamit. Egészen más lelkiállapotban akarok ott állni az oltár előtt. - Itt MacStingerné szünetet tartott, majd kiegyenesedett és keblét hosszú lélegzettel feldagasztva, s az áldozatra rámutatva, így szólt: - A férjem, Cuttle kapitány!

A letört Bunsby nem nézett sem jobbra, sem balra, sem az arájára, sem a barátjára, csak egyenesen maga elé, a semmibe. Mivel a kapitány odanyújtotta kezét, ő is odanyújtotta a magáét, de a kapitány üdvözletére nem szólt egy szót sem.

- Nos, Cuttle kapitány - szólalt meg aztán MacStingerné -, ha tán szeretné jóvátenni a régi bűnöket, és ha szeretné a barátját, már mint az uramat, utoljára látni, mint nőtlen embert, hát igen örülnénk, ha eljönne velünk a templomba. Itt egy hölgy - folytatta MacStingerné, a két nő közül a félelmetesebbikhez fordulva -, a nyoszolyólányom, aki szívesen veszi, ha maga vezeti be a templomba, Cuttle kapitány.

A kurta ember a magas kalapban, akiről kiderült, hogy a másik hölgy férje és szemmelláthatólag elragadta a gondolat, hogy egy embertársa hasonló helyzetbe süllyed, helyet adott és átengedte neki a másik hölgyet. A hölgy tüstént megragadta a kapitányt, és megjegyezte, hogy nincs veszteni való idő, harsány hangon kiadta a jelszót: előre!

A kapitány aggódott barátja miatt, s ebbe az érzésbe eleinte a maga sorsáért való aggodalom is belevegyült; valami homályos félelem ugyanis azt súgta neki, hátha őt is erőszakkal megházasítják; míg eszébe nem jutott a szertartás rendje, ami által némileg megkönnyebbült; mert amint arra emlékezett, hogy a házasulandó félnek törvényes kötelessége kijelenteni, hogy "akarom", a maga személyében biztonságban érezte magát, miközben elhatározta, hogy a hozzá intézendő kérdésre világosan azt mondja majd, hogy "nem akarom!" - Mindamellett homlokát mégis kiverte a veríték. Egy ideig nem is figyelt a menetre, amelynek immár ő maga is részesévé vált, és bájos társának beszédjére sem. Hanem amint lassan lecsillapodott valamelyest, a hölgy elmondta, hogy egy bizonyos Bokum úr özvegye, aki a vámháznál foglalatoskodott, továbbá, hogy legkedvesebb barátnője MacStingerné asszony, akit az asszonyok mintaképének tekint; aztán meg, hogy sokat hallott a kapitány úrról és reméli, megbánta, amit a múltban cselekedett; továbbá reméli, hogy Bunsby úr teljesen tisztában van azzal, micsoda áldásra tett szert; bár ő bizony fél, hogy a férfiak csak ritkán fogják fel az ilyen nagy szerencsét, mielőtt elvesztenék, s még több effélét mondott.

A kapitánynak azonban észre kellett vennie, hogy Bokumné állhatatosan szemmel tartja a vőlegényt, és valahányszor valamilyen udvar, keskeny forduló, vagy más olyan hely közelébe értek, amely alkalmasnak látszott a szökésre, Bokumné ugyancsak készen állott, hogy szükség esetén galléron kapja. A másik hölgy meg a férje, a kurta ember a magas kalappal, szemmelláthatóan szintén résen állt, előzetes megállapodás szerint; a boldogtalan Bunsbyt pedig MacStingerné olyan szorosan tartotta, hogy az önvédelemnek és menekülésnek minden kísérlete hiábavalónak látszott. És ez a tényállás, úgy látszik, egészen nyilvánvaló volt a járókelők előtt is, akik gúnyolódó kiáltozásokkal tették meg észrevételeiket; de mindezzel szemben a félelmetes MacStingerné rendíthetetlenül közönyös maradt, Bunsby pedig mintha önkívületi állapotban lett volna.

A kapitány több ízben megkísérelte, hogy a filozófust megközelítse, ha csak egy szóval vagy jellel is, de próbálkozása mindannyiszor kudarcot vallott, egyrészt a testőrcsapat ébersége folytán, másrészt pedig Bunsby azon alkatbeli sajátossága miatt, hogy a külvilágból jött jeladások egyáltalán nem szokták felkölteni a figyelmét. Így közeledtek a templomhoz; csinos, fehérre meszelt épület volt és nagytiszteletű Melchisedech Howler úr vette istápolásába nemrégiben. A tiszteletes úr egyébként, többek kétségbeesett kérésére, még két esztendőt engedélyezett a világnak; de tudtára adta híveinek, hogy ez már az utolsó, és aztán visszavonhatatlanul eljön a végítélet.

Míg a tiszteletes úr fohászt rögtönzött, a kapitány végre alkalmat talált arra, hogy odadörmögje a vőlegény fülébe:

- Hogy s mint, cimbora, hogy s mint?

Amire aztán Bunsby, teljesen megfeledkezve Melchisedech tiszteletes jelenlétéről, amire igazán, csak kétségbeejtő körülményei szolgálhattak mentségül, így dörmögött vissza:

- Büdösül!

- Jack Bunsby! - súgta a kapitány. - Tulajdonképpen szabad akaratodból cselekszed te ezt?

Bunsby azt válaszolta: - Nem!

- Hát akkor minek csinálod, cimbora? - kérdezte a kapitány érthetően.

Bunsby, aki még most is, mint mindig, mozdulatlan arccal nézett a világ másik vége felé, nem válaszolt.

- Hát miért nem iszkolsz el? - kérdezte a kapitány.

- Mi? - mormogta Bunsby, a remény pillanatnyi felvillanásával.

- Lépj meg! - ismételte a kapitány.

- Aztán mire volna az jó? - kérdezte az elveszett bölcs. - Csak elkapna megint.

- Próbáld meg! Rajta! Gyerünk! Még van idő! Szedd a lábad, Jack Bunsby!

Jack Bunsby azonban, ahelyett hogy a tanácsot hasznára fordította volna, bánatosan suttogta:

- Azzal a te istenverte ládáddal kezdődött az egész. Minek is vontattam én ezt az asszonyt aznap este a kikötőbe?

- De pajtás - dadogott a kapitány -, hisz én azt hittem, hogy te bántál el vele, nem pedig, hogy ő győzött le téged! - Valakit, akinek ilyen nagy gondolatai vannak!

Bunsby válaszul mindössze tompán nyögött egyet.

- Rajta - kezdte újra a kapitány, meglökve Bunsbyt a könyökével. - Itt az alkalom! Szaladj! Bunsby! Majd én födözöm a visszavonulást. Az idő rövid! Rajta, Bunsby, a jelszó: a szabadság! Nos, indulsz-e már?

Bunsby nem mozdult.

- Bunsby - suttogta a kapitány -, másodszor kérdem, indulsz-e?

Bunsby másodszor se mozdult.

- Bunsby - unszolta a kapitány -, hív a szabadság; harmadszor kérdem, szeded-e a lábad? Most vagy soha!

Bunsby nem indult és aztán sem, soha többé, mert a következő pillanatban MacStingerné már férjül vette őt.

A szertartás alatt a kapitány számára a legfélelmetesebb jelenségek egyike az a kétségbeejtő érdeklődés volt, amelyet Juliana MacStinger tanúsított; az a végzetesen megfeszített figyelem, amellyel ez a nagy reményekre jogosító gyermek, anyjának szakasztott mása máris, az esküvő egész menetét kísérte. A kapitány mindebben a férficsapdák messze, a végtelen jövőbe nyúló sorozatát látta; a zsarnokság, a kegyetlen elnyomás egymásra következő korszakait, amelyek a szegény tengerjáró halandókra várnak. Ez feledhetetlenebb látvány volt számára még annál a rendületlen éberségnél is, amelyet özvegy Bokumné, meg a másik hölgy tanúsított, valamint a magas kalapú kurta úriember lelkesedésénél, sőt még annál a hajthatatlanságnál is, amely MacStingernét mindvégig jellemezte. A MacStinger úrfiak vajmi keveset értettek abból, ami történt, törődni még kevésbé törődtek vele; a szertartás alatt ugyanis főleg azzal foglalatoskodtak, hogy egymás cipőjét tiporják; de az elvetemedett ifjak viselkedése még jobban kiemelte és dicső színben ragyogtatta fel Julianában a koraérett asszonyt. Egy-két év, gondolta a kapitány, és a környék, ahol ez a gyermek tanyázik, a pusztulás képét ölti fel.

A szertartás azzal fejeződött be, hogy a zsenge sarjak valamennyien nekiugrottak Bunsbynak, akit kedveskedően rögtön apának szólítottak, és nagy nyaggatásban részesítették, egy-egy félpenny irányában. A szeretet e túláradó megnyilvánulásainak végeztével a menet éppen ismét indulóban volt, amikor Alexander MacStinger váratlan kitörése egy kis időre visszatartotta őket. A drága gyermeknek ugyanis, aki a templom fogalmát nyilván a körülötte levő sírkövekkel kapcsolta össze, mihelyt a szent épületbe a szokásos istentiszteleten kívüli alkalommal lépett be, nem lehetett kiverni a fejéből azt, hogy a szép szertartás közben édesanyját temetik el itt most rögtön, és így örökre elveszíti. Ennek a meggyőződésnek kétségbeejtő hatása alatt meglepő erővel kezdett bömbölni, még arca is egészen elfeketedett. De bármilyen megható lehetett a gyengédségnek ez a megnyilvánulása az anyára nézve, e bámulatra méltó asszony jellemével sehogyan sem vágott volna össze, hogy a megindulás méltánylása gyöngédséggé fajuljon. Így tehát, miután megelőzőleg hasztalanul próbálkozott, hogy gyermeke meggyőződését egy-két buffantással, rázással meg ráripakodással megváltoztassa, kivezette a levegőre és ott más módszerrel próbálkozott; erről pedig az esküvői társaság ott bent oly módon értesült, hogy hirtelen, gyors egymásutánban vastapshoz hasonló hangokat hallott, és amikor kijöttek, látták, amint Alexander ott ül az udvar leghűvösebb kövén, igen kipirult állapotban, és hangosan jajgat.

A menet ekkor ismét nekicihelődött, és megindult hazafelé, a Brig Place-re, ahol menyegzői lakoma várta őket; de a hazamenés sem eshetett meg anélkül, hogy Bunsby ne kényszerült volna számos gúnyos szerencsekívánatot zsebre tenni az utca népe részéről, frissiben nyert boldogsága alkalmából. Cuttle kapitány a ház ajtajáig kísérte a menetet, tovább azonban nem ment, mert Bokumné asszony egyre gyöngédebb viselkedése félelemmel töltötte el. Az említett hölgy ugyanis most, hogy felmentve érezte magát súlyos kötelessége alól - mihelyt a vőlegény a házasság biztos kötelékébe került, a nők ébersége és résenállása szemmelláthatóan csökkent - több módot nyert a kapitány iránti gyöngéd érdeklődésre. Így aztán a kapitány elbúcsúzott a társaságtól, és vele a fogolytól, miközben valamilyen megbeszélt találkozást emlegetett bizonytalanul, de megígérte, hogy hamarosan visszajön.

A kapitánynak egyébként az említett félelmen kívül még más oka is volt a kényelmetlen érzésre, hiszen bűnbánóan kellett emlékeznie, hogy voltaképpen ő az oka Bunsby vesztének, ámbár őt csak azért terheli vád, mert a nagy filozófus erejében olyan határtalanul megbízott.

Hogy most egyenesen a tengerészkadéthoz térjen vissza, s nem érdeklődne Dombey úr hogyléte felől, ilyet Cuttle kapitány nem tett volna - bár Dombey urat Londonon kívül helyezték el egy kellemes liget szélén. Amint kifáradt, kocsira ült.

A függönyök lebocsátva, az egész ház olyan csendes volt, hogy a kapitány szinte köhögni is alig mert; amikor azonban az ajtó előtt hallgatódzott, hangokat hallott belülről, és halk kopogtatásra Toots úr nyitott ajtót. Toots úr ugyanis éppen most érkezett ide feleségével, mert előbb a tengerészkadétnál jártak, és ott kapták meg ezt a címet.

De azért az az idő, amit eddig itt töltöttek, nem volt olyan rövid, hogy Tootsné már ki ne kapta volna valakinek a kezéből a kisbabát, s le ne ült volna vele az előcsarnok lépcsőjére, és ott ölelje, dédelgesse. Florence fölébe hajolva állt, és bizony nem egykönnyen lehetett megmondani, melyiket ölelgette, dédelgette Tootsné jobban, a mamát-e, vagy kisgyermekét, és melyikük volt a gyöngédebb, Tootsné Florence iránt vagy emez őiránta, avagy mindketten a baba iránt - a szerető izgalomnak olyan képét mutatta ez a kis csoport.

- Aztán igazán nagyon beteg a papa, lelkem, Floy kisasszonykám? - kérdezte Susan.

- Nagyon beteg. De, Susan, drágám, most már nem szabad engem így szólítanod, mint régen. És ez meg mi? - kérdezte Florence és csodálkozva fogta meg Susan ruháját. - A régi ruháid, kedvesem? A kalapod, a hajviseleted és minden?

Susan erre könnyekben tört ki, és csókokkal borította el azt a kis kezet, amely csodálkozás közben ruháját érintette.

- Drága Dombey kisasszony - szólalt meg most Toots úr, előbbre lépve -, engedje, hogy megmagyarázzam. Az én feleségem a legrendkívülibb asszony a világon. Nem sok van, aki hozzáfogható volna. Mindig mondta, mielőtt egybekeltünk... és máig is mondja... hogy bármikor jöjjön is haza, nem jön ön elé más ruhában, mint abban, amelyben annak idején szolgálta, mert attól fél, hogy másképp talán idegennek tűnnék föl kegyed előtt, és kevésbé szeretné őt. Ami engem illett, én mindegyik közül ezt a ruhát csodálom a legjobban. Imádom benne! Édes Dombey kisasszony, most megint az ön szolgálólánya lesz, vagy dajka... minden, ami eddig volt és még több. Ő nem változott semmit. Hanem Susan drágám - tette most hozzá Toots úr, aki mindeddig roppant érzéssel és csodálattal beszélt -, minden, amire kérlek: emlékezz az orvos szavára, és túlságosan meg ne erőltesd magad.

HATVANEGYEDIK FEJEZET
Engesztelődés

Florence ugyancsak segítségre szorult. Atyja betegsége nagyon is igénybe vette, így aztán a régi barátnő segítsége megbecsülhetetlen volt. A halál már ott állt a beteg ember párnája előtt. Csak árnyék volt, lélekben összetörten, testileg súlyos betegen, úgy hajtotta le fejét az ágy párnájára, melyet lánya keze helyezett a feje alá, és nem is emelte föl azóta.

Florence állandóan mellette ült. Atyja általában megismerte; jóllehet, önkívületi állapotban gyakran összekeverte a körülményeket. Nemegyszer úgy beszélt, mintha a fia éppen most halt volna meg; ilyenkor aztán hozzáfűzte, hogy noha ő sohasem szólt arról Florence-nek, miként állt ott a kis ágy mellett, de látta... látta; és ilyenkor zokogva rejtette el arcát, és lesoványodott kezét leánya felé nyújtotta. Máskor meg magától Florence-től kérdezte: - Hol van Florence? - Itt vagyok, édes jó apám, itt vagyok. - Nem ismerem meg! - kiáltott a beteg. - Olyan rég elváltunk, hogy már nem ismerem meg! - Ilyenkor kimeredt szemmel feküdt ott, amíg Florence-nek megnyugtatnia nem sikerült, s szemét újra elöntötték a könnyek, pedig úgy igyekezett eltüntetni.

Néha élete színhelyén barangolt el gondolatban, gyakran olyan helyeken, ahova Florence nem tudta követni. Sokszor órákon keresztül ezt a gyermekes kérdést ismételgette: - Mi a pénz? - aztán elrágódott rajta, töprengett és önmagával vitatkozott, többé-kevésbé összefüggő beszédben, hogy helyes feleletet adjon, mintha mind ez ideig senki sohasem vetette volna föl még ezt a kérdést. Majd elmélázó ismétléssel mondogatta magában az egykori cég nevét, legalább húszezerszer, s mindannyiszor hol jobbra, hol balra fordította fejét a vánkoson. Aztán a gyermekeit kezdte számolni. - Egy, kettő... - itt megállt, hogy újra kezdte.

De ez csak akkor történt így, amikor elméje a legzavartabb állapotban volt. Betegsége minden más időszakában, s a legállandóbban, mindig Florence-hez tért vissza. A leggyakoribb az volt, hogy azt az éjszakát idézte, amelyre újabban oly sokat emlékezett; azt az éjszakát, amikor Florence bement a szobájába; aztán arról képzelődött, hogy Florence távoztával őt magát mint sújtotta a lelkiismeret, s utánaindult, fel a lépcsőn, hogy megkeresse. Majd összezavarta ezt az estét azzal a másikkal, amikor fölment az emeletre, és a sok lábnyomot látta ott és számolni kezdte, miközben lányát követte fölfelé a lépcsőn. Egyszerre egy véres lábnyom haladt a többi között; aztán ajtók pattantak föl s félelmetes képek látszottak a tükrökben, beesett arcú, sápadt emberek, akik valamit rejtettek a ruhájuk alatt. De azért a sokféle láb helye és a véres lábnyomok között itt-ott Florence lábnyoma is feltűnt. Florence pedig csak ment előtte, egyre feljebb. És a pihenés nélküli lélek csak lépett, követve őt, s a lépcsőket számolva közben, mindig tovább, mindig magasabbra, mint egy roppant torony csúcsa felé, amelyhez évek kellenek, hogy valaki az ormára feljusson.

Egy napon megkérdezte, nem Susan volt-e az, aki egyszer beszélt hozzá, hosszú idővel ezelőtt.

- Ő volt, papám - felelte Florence, azután azt kérdezte tőle, nem akarja-e látni.

- Nagyon szeretném - felelte Dombey; Susan pedig, nem csekély szívszorongással, odament a beteg ágyához.

Mintha a beteg valósággal megkönnyebbült volna. Kérte, ne menjen el, és értse meg, hogy megbocsátott neki mindent, amit akkor mondott; majd megint arra kérte, maradjon. - Florence meg ő, most már egészen másképp élnek - folytatta tovább -, és nagyon boldogok. - Nézzen csak ide - tette hozzá, azzal odavonta Florence fejét a magáé mellé, és lenyugtatta vánkosára.

Napokig, hetekig tartott ez az állapot. Végre aztán, noha még akkor is csak úgy feküdt ott, mint az élő ember leghalványabb, leggyöngébb mása, és a hangja is olyan halk volt, hogy csak egészen az ajkához hajolva lehetett megérteni, egyszerre különös módon megnyugodott. Oly homályosan kellemes volt ott feküdnie a nyitott ablaknál, kinézni a nyári égre meg a fákra; esténként pedig elnézni a naplementét. Megfigyelni a felhők, meg a levelek árnyékait, mert olyan rokonérzést keltettek benne. Hiszen számára az élet és a világ sem volt egyéb, csak árnyék.

Lassanként aztán jelét adta, hogy tudja, mennyit fárad Florence, és sokszor erőltette gyönge hangját, hogy ennyit mondjon: - Eredj, angyalom és járj egyet a friss levegőn. Menj a jó férjedhez. - Egy alkalommal, mikor Walter is ott volt, intett neki, hogy jöjjön oda, és hajoljon le hozzá; aztán, megszorítva a kezét, azt suttogta neki, hogy tudja, milyen jó kezekben hagyja gyermekét, ha meghal.

Egyszer, úgy alkonyat felé, Florence meg Walter együtt ült a szobájában, mert a beteg nagyon szerette mindkettőt ott látni egymás mellett; Florence, a kisgyermekkel az ölében, halkan dúdolni kezdett a kisfiúnak, és véletlenül éppen azt a dalt énekelte, amelyet elhalt kisöccsének is gyakran énekelt valamikor. A beteg nem bírta hallgatni most; reszkető két kezét feltartva, kérte Florence-et, hagyja abba; másnap azonban maga kérte, hogy ismételje el újra, és esténként énekelje el mindig ezt a dalt. Florence úgy is cselekedett. Atyja pedig félrefordított arccal hallgatott.

Florence egyszer az ablaknál ült: munkakosara ott állt közte és egykori szobalánya között, aki hűségesen kitartott mellette. A beteg nemrég szunnyadt el éppen. Gyönyörű alkonyat volt, és még vagy két óra lehetett egészen a szürkületig. A csend és nyugalom annyira elmélázó hangulatba ejtette Florence-et, hogy egy pillanatra mindenről megfeledkezett maga körül; csak az élt emlékezetében, amikor az annyira elváltozott alak ott az ágyon, bemutatta őt gyönyörű, második anyjának, de Walter érintése, aki székének hátához dűlt, egyszerre felriasztotta.

- Kedvesem - szólt Walter -, valaki odalenn beszélni szeretne veled.

Florence-nek úgy tetszett, mintha Walter nagyon komolyan nézne, és azt kérdezte, csak nem történt-e valami?

- Nem, angyalom, dehogy - felelte Walter. - Magam is láttam azt az urat, odalenn, és beszéltem is vele. Semmi baj. Lejössz?

Florence belekarolt Walterbe és atyját a bogárszemű Tootsné asszonyra bízva, aki olyan fürgén tevékenykedett ott munkájánál, mint valaha, férje kíséretében lement. A kertre nyíló kellemes kis nappaliban egy úr ült, aki Florence beléptére felemelkedett, hogy elébe menjen, de lábának valamilyen sajátosságánál fogva hirtelen irányt változtatott, és csak akkor állt meg, amikor az asztalba botlott.

Florence hirtelen emlékezett Feenix bácsira, akit első pillanatban nem ismert meg a lombok árnyékában. Feenix bácsi megfogta Florence kezét, és szerencsét kívánt házasságához.

- Bizony nagyon szerettem volna - kezdte Feenix bácsi, helyet foglalva, amint Florence is leült -, ha már előbb lett volna alkalmam, hogy szerencsekívánataimat tolmácsolhassam, hanem, tényleg, annyi kínos esemény történt, hogy, amint mondani szokás, egyik a másiknak sarkára taposott; magam meg olyan átkozott rossz kedélyállapotba csöppentem, hogy igazán alkalmatlan lettem volna bármilyen néven nevezendő társaságra. Az egyetlen társaság, amellyel érintkeztem, a magam társasága, az viszont csakugyan nem alkalmas, hogy az embernek saját képességeiről való jó véleményét emelje, tényleg, ha az ember határtalan módon unja saját magát.

Florence az előtte ülő úriember modorában önkéntelenül is valamilyen meghatározhatatlan elfogódottságot és zavart vett észre; - bár ez a magatartás mindig tökéletes úriemberre vallott, ártatlan kis különcködése ellenére is; - mi több, Walter viselkedéséből szintén olyasvalamit olvasott ki, hogy mindezt követnie kell majd valaminek, ami közvetlenebb kapcsolatban áll a tulajdonképpeni tárggyal.

- Éppen most említettem Gay barátomnak, ha megengedi, hogy szerencsés legyek barátomnak nevezni - folytatta Feenix bácsi -, mennyire örülök, hogy Dombey barátom határozottan a javulás útján van. Bízom benne, hogy Dombey barátom nem engedi majd, hogy a puszta anyagi veszteség túlságosan leverje. Magam ugyan nem mondhatom, hogy valaha is tapasztaltam, mi az a nagy anyagi veszteség, mivel, tényleg, sohasem volt nagyobb elveszteni való vagyonom. De mindazt, amit csak el lehetett veszteni, elvesztettem, és nem érzem, hogy különösebben búsulok miatta. Azt tudom, hogy Dombey barátom pokoli módon becsületes ember és bizonyosra veszem, hogy nem kis vigasztalására fog szolgálni, ha látja, hogy ez róla az általános vélemény. Még Tommy Screwzer roppant epés természetű ember, Gay barátom valószínűleg ismeri... ő sem tud egy szót sem szólni az általános véleménnyel szemben.

Florence, még jobban érezve, mint eddig, hogy valami hátra van, komolyan tekintve a vendégre, várt. Olyan komoly volt ez a tekintet, hogy Feenix bácsi felelt is rá, mintha kérdést tettek volna föl.

- A tény az - mondta Feenix bácsi -, hogy Gay barátom meg én éppen arról beszéltünk, vajon szabad volna-e kegyedtől egy szívességet kérnem. Gay barátom pedig... aki igazán rendkívüli nyájassággal fogadott, s nagyon lekötelezett, beleegyezett abba, hogy ezt a kérést kegyednek előadjam. Bizonyos vagyok afelől, hogy olyan szeretetre méltó lény, mint Dombey barátom bájos és nagyműveltségű leánya, nem kíván sok rábeszélést, de azért boldog vagyok abban a tudatban, hogy Gay barátom befolyását és helyeslését is megnyertem. Mint amikor az én képviselősködésem idejében az ember egy javaslatot akart előterjeszteni... ami akkoriban bizony nagyon ritkán esett meg, mert ugyancsak kemény kézben tartottak bennünket, mivel mind a két párt vezére valóságos zsarnok volt; ez viszont átkozottul kedvezett a közembereknek, mint én is voltam, mert nem kellett lépten-nyomon kockáztatnunk a bőrünket; márpedig sokan közülünk lázasan törekedtek, hogy ezt megtehessék... nos, mint az én képviselősködésem idejében, mondom, ha valakinek közülünk egy kis mozsárágyú elsütését engedélyezték, mindig nagyon szem előtt tartotta, hogy el ne mulassza azt a megjegyzést, miszerint reméli, abban a szerencsés helyzetben van, hogy az ő véleménye némi visszhangot kelt Pitt úr lelkében... akkoriban a révkalauzunk, tényleg, aki szerencsésen megbirkózott a viharral. Erre aztán a többi pokoli nagy éljenzést csapott, s rendszerint igen feltüzelte a szónokot. Viszont tény az is, hogy azoknak a fickóknak az volt a parancsuk, hogy amikor csak Pitt nevét hallják, rögtön éljenezzenek, és aztán olyan buzgóságot árultak el, hogy Pitt nevére tényleg mindig felébredtek. Pedig rendszerint olyan kevéssé tudták, miről van szó, hogy az úgynevezett Fecsegő Brown... az a négyitcés torkú, aki a pénzügyminisztériumban dolgozott, és akit Gay barátom atyja valószínűleg ismert; Gay barátom maga nem ismerhette, mert még az ő ideje előtt élt... szóval ez azt szokta mondani, ha egyszer egy ember azzal emelkedett volna föl, hogy roppant sajnálattal kell bejelentenie a Háznak, hogy az igen tisztelt képviselő urak egyike végső, halálos vonaglásokban fetreng kint az előcsarnokban és az igen tisztelt képviselő úr neve Pitt, hát bizonyára egetverő taps lett volna a felelet.

Ez a kitérés csak jobban felizgatta Florence-et és növekvő feszültséggel egyikről a másikra nézett.

- Ne félj, édesem, nincs semmi baj - szólt Walter.

- Becsületemre, nincs semmi baj - szólt Feenix bácsi is -, igazán rendkívül sajnálom, ha csak egy pillanatnyi nyugtalanságot is okoztam kegyednek. Biztosítom, hogy valóban semmi baj nincs. Az a kegy, amelyet kérni akarok, egyszerűen annyi, hogy... de igazán az egész dolog olyan végtelenül különösnek látszik, hogy a legnagyobb hálával tartoznék az én Gay barátomnak, ha volna olyan szíves én helyettem megtörni tényleg... a jeget.

Walter, amint ilyenformán hozzá fordultak, s nem kevésbé Florence tekintetének hatása alatt, így szólt:

- Az egész kérés nem egyéb, drágám, mint az, hogy kocsizz be Londonba, ezzel az úrral együtt, akit ismersz.

- És Gay barátommal, bocsánat! - szólt közbe Feenix bácsi.

- És velem... és... látogass meg valakit.

- Kit? - kérdezte Florence, s egyikről a másikra tekintett.

- Ha szabadna esedeznem - szólt Feenix bácsi -, hogy ne méltóztassék válaszhoz ragaszkodni, akkor bátor vagyok megkockáztatni én is a kérést.

- És te, Walter, tudod, kit?

- Tudom.

- És helyesnek gondolod.

- Helyesnek. Csupán, mert tudom, hogy te is helyeselnéd. De azért megértem, hogy vannak okok, amelyeknél fogva jobb, ha nem mondunk előre semmit.

- Ha papa alszik, vagy nélkülözhet, ha ébren van is, rögtön megyek - felelte Florence.

Ezzel nyugodtan fölkelt, és kissé ijedt, de bizalommal teli tekintetet vetve rájuk, távozott a szobából.

Mire visszajött, készen arra, hogy kövesse őket, a két férfi igen komoly beszélgetésbe merült az ablakmélyedésben, és Florence nem fojthatta el a csodálkozását, ugyan mi lehet az a tárgy, amellyel kapcsolatban ilyen rövid idő alatt olyan jó ismerősökké váltak. A szeretetnek és büszkeségnek azon a tekintetén, amellyel férje, beléptekor, a beszélgetést abbahagyva, ránézett, viszont nem csodálkozott, hiszen férje mindig ilyen tekintettel nézte.

- Leszek bátor Dombey barátom részére egy névjegyet hagyni hátra - szólt Feenix bácsi -, s őszintén bízom abban, hogy egészsége és ereje növekedni fog minden órában. És remélem, Dombey barátom abban a kegyben részesít, hogy mindig olyan embernek fog tekinteni, aki ördöngösen őszinte bámulója neki, mint... nos, egyszóval, mint angol kereskedőnek és ördöngösen becsületes embernek. Az a hely ott lenn, falun, amely az én lakásom, átkozottul elhanyagolt állapotban van ugyan, hanem azért, ha Dombey barátomnak esetleg levegőváltozásra volna szüksége, s ott akarna megtelepedni egy időre, hát mondhatom, igen egészséges helynek találná... aminthogy lehet is, mivel rettenetesen unalmas. Ha Dombey barátom testi gyengeségben szenved, és ha megengedné, hogy valamit ajánljak, ami magamnak is sokszor használt, mint olyan embernek, aki pedig időnként ugyancsak furcsán éreztem magam, és meglehetős vígan éltem abban az időben, mikor az emberek nagyon vígan éltek, nos, akkor, egyszóval amit ajánlanék, az egy tojás sárgája, cukorral és szerecsendió virággal elkeverve, egy pohár sherryben. Reggel kell meginni, egy szelet száraz pirított kenyérrel. Jackson, aki a Bond Streeten a vívótermeket fenntartotta... rendkívül kiváló tehetségű ember, Gay barátom kétségkívül hallotta hírét... gyakran említette, hogy ha versenyre készültek, akkor a sherryt rummal helyettesítették. De ebben az esetben én a sherryt ajánlanám, tekintve, hogy Dombey barátom ágyban fekvő beteg; a rum pedig esetleg fejébe szállhatna és... nos, ördöngösen furcsa állapotba kerülne.

Feenix bácsi mindezt feltűnő idegesen és nyugtalanul mondta el. Majd karját nyújtotta Florence-nek és a lehető legerősebb ellenőrzést gyakorolva akaratos lába fölött, amely most úgy látszik, elhatározta, hogy a kertbe indul, kivezette Florence-et, és besegítette az ajtó előtt váró kocsiba.

Feenix bácsi után Walter is beszállt, azután elhajtottak.

Vagy nyolc-tíz mérföldet mehettek. Amikor London nyugati szélének méltóságos külsejű utcáin vágtattak keresztül, már sötétedni kezdett. Florence Walter kezébe tette kezét, s nagyon komolyan növekvő aggodalommal nézett ki mindegyik utcára, amelybe befordultak.

Amikor végre a kocsi megállt a Brook Streeten, az előtt a ház előtt, ahol atyjának boldogtalan menyegzőjét ünnepelték, Florence megszólalt:

- Walter? Mi ez? Ki lakik itt? - Mivel pedig Walter bátorítóan nézett rá, de nem felelt, Florence föltekintett a ház homlokzatára, és azt látta, hogy az ablakok gondosan csukottak, mintha a ház teljesen lakatlan volna. Feenix bácsi ezalatt lelépett, és karját nyújtotta Florence-nek.

- Te nem jössz, Walter?

- Nem; én itt maradok. De ne reszkess úgy! Igazán semmi félnivalód sincs, drága Florence-em.

- Tudom, Walter. Hiszen te itt vagy közel, de...

Az utcaajtó minden kopogtatás nélkül csöndben kinyílt, és Feenix bácsi Florence-et a nyári este levegőjéből a zárt, komor házba vezette. Mogorvább és barnább volt az, mint valaha is, és úgy látszott, mintha a menyegző napja óta mindig zárva lett volna, és azóta valósággal gyűjtötte volna magába a sötétséget és a szomorúságot.

Florence reszketve haladt fölfelé a homályos lépcsőházban, majd vezetőjével ott állt meg a szalon ajtaja előtt. Feenix bácsi szó nélkül kinyitotta, és kézmozdulattal kérte Florence-et, hogy lépjen be, ő maga pedig hátrább lépett, jelezvén, hogy kint marad. Florence egy pillanatig habozott, azután belépett.

Az ablakmélyedésben levő asztal mellett egy hölgy ült. Írt vagy rajzolt, és az enyésző világosság felé fordított feje kezére támaszkodott. Florence eddig habozó léptekkel közeledett, most egyszerre megállt, mintha nem lett volna ereje, hogy mozduljon. A hölgy megfordult:

- Nagy ég! - kiáltotta. - Mi ez?

- Ne, ne! - kiáltott fel Florence, visszariadva, amint a hölgy fölkelt, azután kinyújtotta két kezét, hogy távoltartsa magától. - Mamám!

Ott álltak szemtől szemben. A szenvedés és a büszkeség megviselte nagyon az arcát, de azért mégis Edith arca volt; szép és méltóságos. És Florence arcán - ha mégolyan tisztán fejezte is ki a rémületet, és hogy kerülni óhajtja amazt - mégis a szánalom, a bánat és valamilyen hálás, gyöngéd emlékezés tükröződött. Mindkettőre a csodálkozás rajzolódott és a félelem. Mind a kettő olyan néma volt és olyan csendes, ahogy a visszavonhatatlan múlt közöttük tátongó fekete szakadéka fölött egymásra néztek.

Florence tért előbb magához. Könnyekben törve ki, megszólalt: - Mamám! Ó, mamám! Miért kell így találkoznunk? Miért voltál olyan jó hozzám, amikor senki más nem szeretett, ha így látjuk egymást viszont?

Edith némán és mozdulatlanul állt előtte. Szeme Florence arcára tapadt.

- Gondolni sem merek rá - folytatta Florence -, a papa betegágyától jövök. Most már nem vagyunk külön egymástól; nem is leszünk soha többé. Ha azt akarod, hogy bocsánatot kérjek tőle a te nevedben, megteszem, mama. Most már majdnem bizonyos vagyok benne, hogy megbocsát, ha én kérem. Bocsásson meg neked az ég is, és adjon vigasztalást.

Edith nem felelt.

- Walter... a felesége vagyok és van egy kisfiunk - szólt Florence félénken -, lenn vár a kapu előtt; ő hozott el ide. Megmondom neki, hogy megbántad, amit tettél és megváltoztál - folytatta Florence, bánatosan nézve Edithre: - és Walter velem együtt kéri majd papát, tudom. Tehetek még valamit?

Edith, végre megtörve hallgatását, de anélkül, hogy szemét vagy egy izmát is mozdította volna, halkan felelte:

- Hát az a szennyfolt ott a neveden, a férjedén meg a gyermekedén! Hát meg lehet azt bocsátani valaha is?

- Hogy meg lehet-e, mamám? Már meg is történt. Tiszta szívből: Walter is, meg én is... megbocsátottuk. Ha lehet ebben valami vigasztaló számodra, semmit sem hihetsz el nyugodtabban, mint ezt. De te nem... te nem... beszélsz a papáról - tétovázott Florence: - de azért tudom, hogy szeretnéd, ha arra kérném a nevedben, hogy bocsásson meg neked. Bizonyára így van.

Edith nem felelt.

- Meg is teszem - folytatta Florence. - Meghozom neked a bocsánatot, ha megengeded; és akkor talán úgy válunk el, mint régi jó barátok. Az előbb nem azért húzódtam vissza tőled, mamám - szólt most végtelen gyöngédséggel Florence, s közelebb lépett hozzá -, mintha félnék tőled, vagy mintha azt hinném, szégyent hozhatnál rám. Én csak a papa iránti kötelességemet akarom teljesíteni. Most nagyon drága vagyok a számára és ő is énnekem. De soha nem fogom elfelejteni, milyen jó voltál hozzám. Ó, mamám, könyörögj az éghez - kiáltott fel Florence, odaborulva Edith keblére -, könyörögj az éghez, hogy bocsássa meg vétkedet és szégyenedet, és bocsásson meg nekem (ha ez bűn), amiért így cselekszem, ha arra gondolok, mi voltál egykor nekem.

Edith, mintha a Florence érintésétől esett volna össze, hirtelen térdre rogyott előtte, és úgy kulcsolta át a nyakát.

- Florence! - kiáltotta. - Jó angyalom! Mielőtt elvesztem az eszemet megint, mielőtt makacsságom visszatér, és újra elnémít, kérlek, hidd el nekem, a lelkemre mondom, hogy ártatlan vagyok!

- Mama!

- Sokban bűnös! Bűnös abban, ami örökre falat emel közénk. Bűnös abban, ami életem végéig elválaszt az ártatlanságtól és tisztaságtól... és tőled jobban, mint bárki mástól a világon... bűnös egy vak és dühös indulatban elkövetett bosszú miatt, amelyet nem tudok, nem fogok, nem akarok megbánni e pillanatban sem; de nem vétkeztem soha azzal az emberrel, aki meghalt. Az isten színe előtt mondom!

Ezzel, amint ott térdelt, két kezét feltartva esküdött.

- Florence - folytatta aztán -, te legjobb, legtisztább, akit szeretek... te, aki sok idővel ezelőtt át tudtál volna alakítani egészen, és egy időre még olyan asszonynak a lelkében is változást teremtettél, amilyen én vagyok... higgy nekem, amikor azt mondom, hogy ártatlan vagyok abban, és most még egyszer utoljára nyugtasd ide, erre a puszta, sivár szívre a fejedet.

Már megindultan könnyezett. Ha régen gyakrabban érzett volna így, bizonyára boldogabb lehetett volna most.

- Az egész világon - folytatta aztán -, senki más nem csikarhatta volna ki belőlem ezt a vallomást. Sem szeretet, sem gyűlölség, sem remény, sem fenyegetés. Azt mondtam, meghalok, és nem hagyok az igazságról semmi jelet. Meg tudtam volna tenni, és meg is teszem, ha veled, Florence, nem találkozom.

- Remélem - szólalt meg ekkor Feenix bácsi, hirtelen beóvakodván a küszöbről, és félig kint beszélve, félig benn a szobában -, bájos és nagyműveltségű rokonom megbocsátja nekem, hogy egy kis hadicsel révén létrehoztam ezt a találkozást. Nem mondhatnám, hogy először egyáltalán nem adtam hitelt ama lehetőségnek, hogy bájos és nagyműveltségű rokonom szerencsétlen módon kompromittálta magát azzal az elhalálozott fehér fogú egyénnel; mert hiszen az ember néha tényleg ördöngösen különös ténykedéseket és rendkívül furcsa kapcsolatokat lát ezen a világon, amely világ határozottan a legsajátságosabb valami minden dolog közül, ami csak él az ember tapasztalatában. De, amint azt Dombey barátomnak is említettem, addig nem voltam hajlandó hitelt adni a bájos és nagyműveltségű rokonom bűnösségéről szóló állításnak, amíg az teljesen be nem bizonyosodik. És mivel éreztem, hogy akkor, amikor az illető egyén olyan, tényleg, borzalmasan pokoli körülmények között elhalálozott, rokonom igen kínos helyzetbe került... mivel éreztem továbbá azt is, hogy, tényleg, családunkat is érheti némi vád, amiatt, hogy rá több gondot nem fordítottunk és egyszóval, némileg gondatlan családnak bizonyultunk... végre pedig, mivel éreztem azt is, hogy szegény nagynéném, noha ördöngösen élénk asszony volt, de talán mégsem volt a legeslegjobb anya éppen: bátor voltam felkeresni húgomat Franciaországban, és felajánlani neki annyi pártfogást, amennyi egy magamforma, pénzszűkében levő embertől telik. Bájos és nagyműveltségű rokonom abban a megtiszteltetésben részesített, hogy úgy nyilatkozott, véleménye szerint én a magam módján ördöngösen jóravaló fickó vagyok, és ennélfogva védelmem alá helyezi magát. Amely elhatározás véleményem szerint bájos és nagyműveltségű rokonom részéről igen szeretetre méltó dolog, tekintve, hogy én bizony, tényleg, nagyon rozoga ember vagyok már, s velem való törődéséből nagy vigaszt merítettem.

Edith, miközben Florence-et odavezette egy pamlaghoz, kezével olyanformán intett, mintha arra akarta volna kérni a bátyját, hogy ne szóljon többet.

- Bájos és nagyműveltségű rokonom - folytatta Feenix bácsi, még mindig ott szedegetve lábát az ajtó körül - megbocsát nekem, ha mind az ő érdekében, mind a magam meg Dombey barátom bájos és nagyműveltségű leánya érdekében, akit mindannyian bámulunk, végigszövöm megjegyzéseim fonalát. Rokonom emlékezni fog rá, hogy az első pillanattól fogva soha egyikünk sem ejtett egy szót sem a szökésével kapcsolatban. Az én benyomásom határozottan az volt, hogy olyan titok rejlik a dologban, amelyről ő maga bizonyára fel tudna világosítani bennünket, ha arra hajlandó volna. De mivel az én bájos és nagyműveltségű rokonom ördöngösen határozott akaratú asszony, bizonyosra vettem, tényleg, hogy nem bocsátkozhatom vele tárgyalásokba ebben a tekintetben. Mivel azonban az utóbbi időben azt vettem észre, hogy lényének megközelíthető oldala az a nagy szeretet, amelyet Dombey barátom lánya iránt érez, eszembe jutott, ha találkozást eszközlök ki köztük, olyan módon, hogy mind a kettőt egyaránt váratlanul érje, az talán áldásos eredményekre vezethet. Azért tehát, mivel most, mindenki számára titokban, Londonban tartózkodunk, mielőtt lemennénk Dél-Olaszországba, ahol majd megtelepszünk, tényleg, mielőtt örökös hazánkba megtérnénk, ami tulajdonképpen ördöngösen kellemetlen dolog, hozzáláttam ahhoz, hogy felfedezzem, hol lakik Gay barátom... ez a csinos és végtelenül nyílt, nyájas modorú ember, akit bájos és nagyműveltségű rokonom bizonyára ismer is... és abban a szerencsében részesültem, hogy szeretetre méltó nejét ide hozhattam. Most pedig - folytatta Feenix bácsi, s modora könnyedségén és keresetlen beszédén komolyság sugárzott keresztül -, felkérném a húgomat, ezek után ne álljon meg a feleúton, hanem, amennyire csak képes, tegye jóvá mindazt, amiben hibázott... ne a családja becsületéért, ne is a maga hírnevéért, sem olyan meggondolások kedvéért, amelyeket a szerencsétlen körülmények folytán üres dolgoknak tekint immár, sőt, olyasmiknek, tényleg, amik a csalással határosak... hanem egyszerűen azért, mert amit tett, az valóban helytelen volt.

Feenix bácsi lába ezek után beleegyezett abba, hogy egyenest kivigye a szobából, és egyedül hagyva amazokat, becsukta maga mögött az ajtót.

Edith néhány pillanatig néma maradt, Florence pedig szorosan mellette ült. Végre kebléből egy lepecsételt papirost vett elő.

- Sokáig küzdöttem magammal - kezdte halkan -, hogy megírjam-e ezt egyáltalán, arra az esetre, ha hirtelen, vagy valamilyen baleset folytán meghalnék, vagy ha úgy érzem, meg kell írnom. Azóta pedig, hogy megírtam, újra, meg újra tépelődtem, hogyan és mikor semmisítsem meg. Vedd át Florence. Az igazságot írtam meg benne.

- Papa számára?

- Akinek a számára akarod - felelte Edith. - Neked adtam, a tiéd. Atyád másként soha meg nem kapta volna.

Aztán újra szó nélkül ültek ott, a sűrűsödő homályban.

- Mamám - kezdte azután Florence. - Papa elvesztette a vagyonát; ott állt a halál szélén; még most sem bizonyos, hogy felépül. Van-e számára egy szó üzeneted?

- Azt mondtad, hogy most már kedves vagy neki nagyon?

- Azt! - felelte Florence remegő hangon.

- Mondd meg neki, sajnálom, hogy valaha is találkoztunk.

- Egyebet nem? - kérdezte Florence kis szünet után.

- Mondd meg neki, ha kérdi, nem bántam-e meg, amit tettem... hogy nem... mert ha holnap újra kellene kezdenem, ismét megtenném. De ha atyád más emberré vált azóta...

Itt elhallgatott. Florence kezének gyöngéd érintésében volt valami, ami megállította.

- De mivel atyád is más emberré vált azóta, most már tudja, hogy ez úgysem történnék még egyszer. Mondd meg neki, kívánom, bár ne is történt volna.

- Elmondhatom neki azt is, hogy sajnálattal értesültél a csapásokról, amelyek érték?

- Nem; mert ha az, ami érte, megtanította, hogy a lánya drága legyen a számára, nem sajnálom. Egy napon maga sem sajnálja majd, hogy megtanította erre, Florence.

- De minden jót kívánsz neki, és óhajtod, hogy boldog legyen, ugye? Bizonyos vagyok benne, hogy óhajtod! Ó, hadd, ha egyszer alkalmam lesz rá a jövőben, hogy ezt elmondhassam neki.

Edith, sötét szemének mozdulatlan tekintetével maga elé meredve ült ott, és nem felelt, míg Florence meg nem ismételte kérését; ekkor, Florence kezét a karjába fűzve, megszólalt, s elgondolkozó tekintetével az éjszakába nézett.

- Mondd meg neki, ha jelen életében talál okot arra, hogy részvétet érezzen a múltam iránt, arra kérem, tegye meg. Mondd meg, ha jelenleg talál okot arra, hogy kevesebb keserűséggel gondoljon rám, kérem, tegye meg. Mondd meg neki, hogy noha egymásra nézve halottak vagyunk és az örökkévaló életnek ezen a partján nem találkozunk többé, tudnia kell, hogy van egy közös érzésünk immár, ami nem volt soha azelőtt.

Ridegsége egyszerre enyhülni kezdett, és sötét szeme megtelt könnyel.

- És ezen a közös érzésen alapul majd az ő jobb véleménye énfelőlem és őfelőle az enyém. Mikor a legnagyobb büszkeség és szeretet tölti el az ő Florence-e iránt, akkor fog legkevésbé gyűlölni engem. Mikor legboldogabb lesz Florence és gyermeke láttán, akkor fogja legjobban bánni azt, ami része volt házaséletünk sötét látomásában. És akkor majd én is bűnbánást érzek... hadd tudja ezt... és majd eszembe jut az is, hogy talán nemcsak az én életem... málló körülményeire kellett volna gondolnom, hanem az övére is. És akkor rajta leszek, hogy a szégyen ráeső részét megbocsássam. Legyen rajta ő is, hogy megbocsássa az enyémet.

- Ó, mamám, mennyire megkönnyül a szívem még a találkozás és búcsúzás ilyen pillanatában is, amikor ezt hallom!

- Idegen szavak ezek az én fülemben is - szólt Edith -, és idegen a hangom is. De ha mégolyan nyomorult teremtés lettem volna, mint ahogy vele elhitettem, azt hiszem, akkor is el tudtam volna mondani mindezt, amióta tudom, hogy te meg ő drágák vagytok egymás számára immár. Hadd érezze, hogy amikor a legdrágább vagy előtte, akkor a legmegbocsátóbb hozzám... és én is akkor engesztelődöm meg legjobban iránta. Ezek az utolsó szavak, amiket néki üzenek. Most pedig isten veled, én édes életem!

Ezzel karjába fogta Florence-et, és mintha asszonyi lelkének egész gyöngédségét és szeretetét Florence-re öntötte volna ki ebben a percben.

- Ezt a csókot a gyermekednek! Ezt meg áldásul a te drága fejedre! Édes Florence-em, drága lánykám, isten veled!

- A viszontlátásra! - kiáltotta Florence.

- Soha többé! Soha többé! Amint most itt hagysz, ebben a sötét szobában, vedd úgy, mintha a síromban hagytál volna. Csak arra az egyre emlékezz, hogy egyszer én is voltam, és nagyon szerettelek!

Florence otthagyta, és soha nem látta többé, de Edith ölelése, szerető szavai elkísérték, amíg csak élt.

Feenix bácsi már ott várta az ajtó előtt, és levezette a homályos ebédlőbe, Walterhez, akinek vállára sírva hajtotta le a fejét.

- Ördöngösen szomorú vagyok - szólalt meg ekkor Feenix bácsi, kézelőjét a lehető legnagyobb természetességgel és minden titkolódzás nélkül emelte szeméhez -, hogy Dombey barátom bájos és nagyműveltségű lányának és Gay barátom kedves feleségének érzékeny természete ilyen megrázkódtatást volt kénytelen elszenvedni. De azért remélem és hiszem, hogy a legjobban cselekedtem és tiszteletre méltó barátomnak, Dombeynek, azok a nyilatkozatok, amelyek itt elhangzottak, némi megkönnyebbülést szereznek. Végtelenül sajnálom, hogy Dombey barátom ilyen, nos, tényleg, ilyen ördöngösen furcsa helyzetbe került azzal, hogy a mi családunkba keveredett, hanem abban viszont bizonyos vagyok, hogy ha az a pokolra való, gaz Carker nincs, az a fehér fogú, akkor bizonyára simán ment volna minden. Ami pedig a húgomat illeti, aki azzal tisztelt meg, hogy olyan rendkívül jó véleményt alkotott rólam, biztosíthatom Gay barátom szeretetre méltó feleségét, hogy olyan leszek számára, tényleg, mintha atyja volnék. Ami viszont az emberi élet változásait illeti, meg azt a rendkívül különös módot, amellyel rendszerint viselkedünk, csak azt mondhatom erre, amit Shakespeare barátom mond... ez az ember, aki nem egy korszaké volt, hanem minden időké, és Gay barátom bizonyára ismeri... hogy mint egy álom árnyéka, olyan az egész.

HATVANKETTEDIK FEJEZET
Végszó

Egy borosüveget, amely soká hevert elzárva a napvilágtól, és a portól, meg a pókhálótól egészen szürke volt, felhoztak a világosságra és az aranyszínű bor fényt hintett szét az asztalon.

A régi madeira utolsó üvege.

- Igaza van, Gills úr - mondja Dombey úr. - Valóban ritka és nemes bor.

A kapitány szintén ott ül a társaságban, és sugárzik az örömtől. Izzó homloka körül a gyönyörűségnek valóságos dicsfénye ragyog.

- Mindig úgy terveztük magunkban, uram - jegyzi meg Gills -, már mint Ned meg én, úgy gondolom...

Dombey barátságosan int a fejével a kapitány felé, aki egyre jobban és jobban tündöklik a szóba nem fogható boldogságtól.

- Hogy ezt az üveget egyszer majd Walter egészségére isszuk meg, ha szerencsésen hazaérkezik, de ilyen otthonról nem is álmodtunk. Ha nincs kifogása a mi régi bogarunk ellen, uram, akkor engedje meg, hogy ezt az első poharat Walterre és feleségére ürítsük.

- Walterre és feleségére! - kiáltja Dombey. - Florence, gyermekem - és felé fordul, hogy megcsókolja.

- Walterre és feleségére - mondta Toots úr.

- Walterre és feleségére! - kiáltja a kapitány. - Hurrá! - És mivel láthatóan élénk vágyat érez, hogy a poharát valakiével összeüsse, Dombey úr készségesen, szívélyesen nyújtja feléje a magáét. A többiek követik és olyan vidám és boldog csengés-bongás kerekedik, mintha esküvőre szóló kicsiny harangok csengenének.

Más eltemetett bor is öregszik, csakúgy, mint a vén madeira vénült a maga idejében, és por meg pókháló sűrűsödik az üvegeken.

Dombey fehér hajú öregúr immár; arcán a gond és szenvedés nyomait hordja; örökre elvonult vihar nyomai ezek, és tiszta, derült alkony maradt a nyomában.

Nagyravágyó tervek nem háborgatják többé. Más büszkesége nincs, mint lánya meg a férje. Dombey úr csöndes, békés, elgondolkodó úriember, és mindig ott van a lánya közelében. Tox kisasszony is gyakran ott tartózkodik velük a családi körben, és amilyen hűséges hozzájuk, éppen annyira kedvelik is - mindnyájan. Egykori délceg pártfogója iránti rajongása, a Princess' Place-en elszenvedett megrázkódtatás óta, egészen plátói, de nem csökkent a legkevésbé sem.

Szerencséje hajótörésének roncsaiból semmit sem sodort vissza Dombey úrhoz a sors; kivéve azt a bizonyos évi összeget, amely rendesen megjön, maga sem tudja, honnan, annak a komoly kérésnek kíséretében, hogy ne is igyekezzék kitalálni, honnan küldik, s azzal a biztosítással, hogy régi adósság törlesztése. Régi hivatalnokával meg is tanácskozta ezt a dolgot, aki előtt nyilvánvaló, hogy tisztességgel elfogadhatja, mert kétségtelenül a Cégnek valami régi, elfelejtett vállalkozásából származik.

A dióbarna szemű agglegény nem agglegény immár, hanem az ősz hajú írnok húgának a férje. Régi főnökét meg szokta néha látogatni, de ritkán. Az ősz hajú írnok történetében, de sokkal inkább a nevében olyasmi rejlik, ami miatt inkább távol marad régi gazdájától; mivel pedig az ősz hajú írnok a húgával meg a férjével lakik, ők is osztoznak tartózkodásában. Walter meglátogatja néha őket, úgyszintén Florence is - és a kellemes szép ház ilyenkor csakúgy visszhangzik a zongorára és gordonkára írt mélységes kettősöktől, meg a Békés Kovács tevékenységétől.

Hát a tengerészkadétnak hogy megy a dolga e megváltozott napokban? Nos, ott van ő is a régi helyén, jobb lábával erőteljesen előrelép, s szigorúan távcsövezi a bérkocsikat. Éberebb, mint valaha, mert háromszögletű kalapjától kezdve a csatos cipőjéig friss festéstől pompázik, fölötte pedig arany betűkkel két név sugárzik vakítóan: GILLS ÉS CUTTLE.

Nem mintha a tengerészkadét szokott forgalmán kívül különösebb üzleteket bonyolítana. Hanem egy körülbelül fél mérföld átmérőjű körben a Leadenhall-vásártéri kék ernyő körül azt beszélik, hogy Gills úr régi befektetései csodálatosan jól fizetnek; és az öreg, bizony, ezekben nemhogy elmaradt volna a világtól, hanem megelőzte inkább, s most neki kellett arra várnia, míg utoléri. Azt suttogják, hogy Gills úr pénze fiadzani kezdett, és ugyancsak fürgén és szépen veti a szaporulatot.

Az mindenesetre bizonyos, hogy, amint ott áll a boltja ajtajában, kávébarna ruhájában, zsebében a kronométerrel és a pápaszemmel a homlokán, ugyancsak nem látszik rajta, mintha megszakadna szíve a vevők hiányán, sőt inkább nagyon megelégedettnek és jókedvűnek látszik; noha még mindig olyan elmélázó, mint régen.

Ami pedig üzlettársát, Cuttle kapitányt illeti, annak a lelkében olyan fogalom lakozik az üzletről, ami túlszárnyal minden valóságot. A kapitány oly biztos meggyőződésben él a tengerészkadétnak a hazai kereskedelem és hajózás terén való fontosságát illetően, hogy ez akkor sem növekedhetne jobban, ha egyetlen hajó sem hagyná el a londoni kikötőt a tengerészkadét igénybevétele nélkül. Saját nevében való gyönyörködése pedig, ott az ajtó fölött, egyszerűen kimeríthetetlen. Napjában hússzor is átmegy az utca másik oldalára, hogy onnan lássa, és ilyenkor változatlanul azt mormogja magában: "No, fiam, Edward Cuttle, ha a te édesanyád tudta volna, hogy ilyen tudományos férfiú lesz valaha tebelőled, hát tudomistenem, a jó öreg teremtés ugyancsak elképedt volna!"

De lám, éppen Toots úr lohol roppant sebbel-lobbal a tengerészkadét felé. Toots úr arca vérpiros, amint a kis nappaliba berobban.

- Gills kapitány és Sols úr! - lihegi Toots úr. - Nagy örömömre szolgál értesíteni önöket, hogy Tootsné asszony családja egy személlyel megnövekedett.

- Becsületére válik! - kiáltja a kapitány.

- Gratulálok, Toots úr! - mondja Gills.

- Köszönöm szépen - kuncogja Toots úr -, igazán nem tesz semmit. Tudtam, hogy örömmel fogják hallani, azért jöttem el magam. Határozottan haladunk, tudják kérem. Ott volt eddig Florence meg Susan, most meg újra itt van egy újabb kis idegen.

- Női idegen? - kérdi a kapitány.

- Az, Gills kapitány, én pedig örülök neki. Minél több kiadásban tudjuk megismételni ezt a rendkívüli asszonyt, véleményem szerint annál jobb.

- Kitartani! - kiáltja a kapitány, s odafordul a szokatlan szalmafonatú üveghez; mert este van, és a tengerészkadét szerény pipázó- és italkészlete ott fekszik az asztalon. - Isten éltesse Tootsné asszonyt, és kívánok neki minél több hasonló jókat!

- Köszönöm, Gills kapitány - feleli a gyönyörben úszó Toots úr. - Magam is csatlakozom a kívánsághoz. Ha megengedik, és ha nem lesz senkinek alkalmatlan, azt hiszem, hogy a jelen körülmények között rágyújthatok egy pipára.

Toots úr csakugyan füstölni kezd, és szíve túláradásában igen bőbeszédűvé válik.

- Mindazon bámulatos példák közül, amelyekkel ez a rendkívüli asszony bizonyságát adta kitűnő eszének, Gills kapitány és Sols úr - mondja Toots -, azt hiszem egy sincs, amely csodálatra méltóbb lenne, mint az, hogy milyen tökéletesen megértette Dombey kisasszony iránti hódolatomat.

Ezt mindkét hallgatója helybenhagyja.

- Mert tudják, kérem - folytatja Toots -, én sohasem változtattam meg Dombey kisasszony iránti érzelmeimet. Olyanok most is, mint régen voltak. Ugyanaz a ragyogó tünemény ő a számomra most is, mint mielőtt Waltersszel megismerkedtem volna. Mikor Tootsné asszony meg én először kezdtünk beszélni egymás közt a... nos, röviden, a gyöngéd érzelmekről, tetszik tudni, Gills kapitány...

- Tudom fiam, tudom, "mely bennünket kiforgat önmagunkból"... amit majd megtalál, csak üsse föl a könyvet.

- Föltétlenül fölütöm, Gills kapitány - felelt Toots úr nagy komolysággal -, szóval, amikor először kezdtem emlegetni előtte ilyesmiket, megmagyaráztam neki, hogy én az vagyok, amit úgy lehetne nevezni, hogy elhervadt virág.

A kapitánynak módfelett tetszik ez a kép, és azt dörmögi magában: "Minden virág között páratlanul áll a rózsa."

- De az ég ne áldjon meg - folytatta Toots úr -, ha az a bámulatos asszony nem ismerte éppen olyan jól érzelmeim, mint én magam. Annak kérem, nem mondhattam én semmi újat. Ő az egyetlen lény, aki odaállhatott közém és a néma sír közé és odaállott, mégpedig olyan módon, hogy örökkévaló csodálatomat vívta ki magának. Ő jól tudja, hogy senkire a világon úgy nem nézek fel, mint Dombey kisasszonyra. Azt is tudja, hogy nincs a világon semmi, amit Dombey kisasszonyért meg ne tennék. Tudja, hogy Dombey kisasszonyt a legszebb, legszeretetreméltóbb, legangyalibb lénynek tekintem az egész női nem között. És kérem, mit szól ő mindehhez? Senki bölcsebbet nem fűzhetne hozzá: "Drágám, teljesen igazad van, magam is úgy vélekedem."

- De magam is ám! - mondja a kapitány.

- Meg magam is! - teszi hozzá Gills.

- Aztán meg - folytatja Toots úr, s elgondolkodva szippant néhányat a pipájából, arca pedig a legteljesebb megelégedést fejezi ki -, micsoda éles szemű, kitűnő megfigyelő az én feleségem! Micsoda bölcsesség birtokában van! Micsoda megjegyzései vannak! Éppen tegnap este történt, amikor együtt ültünk, és a házasélet boldogságát élveztük... bár ez a szó, szavamra és becsületemre, csak igen halványan fejezi ki azt, amit érzek, ha feleségem társaságában ülök... tegnap este azt mondja, milyen csodálatos dolog is elgondolni Walters barátunk élete folyását. Lám, mondja a feleségem, most felmentették attól, hogy a tengert kelljen járnia, miután feleségével első hosszú útjáról hazajött... mint ön is jól tudja, Sols úr.

- Hogyne, hogyne - felelte Gills, a kezét dörzsölve.

- Íme - mondja a feleségem -, felmentették a hajózástól rögtön, mert a vállalat igen fontos bizalmi állásba nevezte ki; ebben aztán megint érdemesnek mutatkozott, úgy, hogy a leggyorsabban halad előre, mindenki szereti; a nagybátyja pedig, szintén a háta mögött állhat, ami, azt hiszem, valóban így van, nemde, Sols úr? Feleségemnek mindig igaza van.

- Hát, úgy van, valóban; néhány elveszettnek hitt hajócskánk, arannyal telve, révbe ért - nevetett az öregúr. - Kicsi hajók ugyan, Toots úr, de hát az én Walter fiamnak csak hasznára lesznek.

- Pontosan úgy van - feleli Toots úr. - Azt sohasem fogja megérni, hogy az én feleségem tévedne. "Lám - mondja azután ez a rendkívüli asszony -, most már ide jutott, s mi következik még? Nos, mi következik?" - mondta ekkor Tootsné asszony. Most pedig Gills kapitány és Sols úr, hallgassák csak, micsoda mélyreható elméjű az én feleségem. - "Nos - mondta hát -, az következik, hogy ott, a Dombey úr szeme előtt, most rakják le egy épület alapját - ez volt a szó, amelyet Tootsné asszony használt, tette hozzá Toots úr lelkesülten -, igen... egy épület emelkedik lassan, s talán azzal is felér, vagy talán túl is tesz azon, amelynek valamikor Dombey úr volt a teteje. Így aztán - mondta a feleségem -, a lánya révén egy másik Dombey és Fia kel... - nem is kel, hanem emelkedik - ez volt Tootsné asszony szava - diadalmasan!"

Toots úr a pipája segítségével - rendkívül szívesen veszi igénybe szónoklás céljaira, mivel rendeltetésének megfelelő használatától igen kellemetlen érzései támadnak, hitet vall felesége látnoki igéi mellett, a kapitány pedig lelkesülten hajítja föl a fényes kalapot és felkiált:

- Sol Gills, te tudományos férfi és régi cimborám, hát mit mondtam én Walternek, hogy üssön föl a könyvben, azon a szent napon, mikor először ment be a Dombey Céghez? Nem az volt-e, hogy: "Térj haza Whittington nyomban, Lord Mayor lész még te Londonban - és ha egyszer megöregszel, akkor se állsz tőle el." Nem ezeket mondtam akkor, Sol Gills?

- Bizony Ned - felelt az öreg műszerárus -, jól emlékszem.

- Akkor hát mondok valamit - folytatja a kapitány, azzal hátradőlt a székében, s mellkasát félelmetes bömböléshez feszítette. - Most elénekelem nektek a Világszép Klárát eleitől végig, ti meg aztán vágjatok bele mind a ketten, ha a kórus rákezd!

Az eltemetett bor csak öregszik egyre, mint az ómadeira öregedett a maga idejében, és a por, s a pókháló egyre sűrűsödik az üvegeken.

Az őszi napok tündöklenek és a tengerparton gyakran felbukkan egy fiatal hölgy és egy egészen fehér hajú öregember. Velük, vagy közelükben két gyermek - fiú és lány. Egy vén kutya is ott van a társaságukban.

A fehér hajú öregúr a kisfiúval megy, beszélget vele, segít neki a játékban; úgy vigyáz rá, mintha ez a gyermek volna életének egyetlen célja. Ha a kisfiú elkomolyodik, a fehér hajú öregember szintén komollyá válik; néha pedig, mikor a gyermek ott ül mellette, fölnéz rá, és kérdezget tőle egyet-mást, az öregúr kezébe veszi a gyermek kis kezét, és még ott tartja, elfelejti a választ. Ekkor a gyermek megszólal:

- De nagyapa! Hát megint az én szegény kis nagybátyámhoz hasonlítok?

- Megint, Paul. Csakhogy ő gyönge volt, te pedig erős vagy ám nagyon.

- Bizony, nagyon erős vagyok.

- Aztán ő mindig ott feküdt a tengerparton egy kis tolószékben, te pedig vígan szaladgálsz körbe.

Így mennek megint tovább, mégpedig sietősen, mert a fehér hajú öregember azt szereti látni legszívesebben, ha a gyermek fürgén, élénken mozog; és amint továbbhaladnak, a köztük levő kötelék története szintén ott halad, és követi őket.

De a fehér hajú öregembernek a kislány iránti rajongását Florence-en kívül nem ismeri senki. Azt a történetet nem emlegetik sohasem. Maga a gyermek is szinte elcsodálkozik, micsoda titkot őrizhet az öregember magában? Azt a gyermeket valósággal ott hordja a szívében. Nem bírja elviselni, ha egyetlen felhőt is lát az arcán. Nem bírja nézni, hogy a gyermek, tőlük távolabb, magányosan üljön. Azt képzeli, hogy olyankor mellőzést érez, pedig ilyesmiről szó sincs. Esténként ellopódzik, megnézni, hogy alszik. Gyönyörűség a számára, ha ő keltheti reggel. És akkor a leggyöngédebb irányában, a legszeretőbb, ha senki sincs a közelben.

A gyermek ilyenkor azt kérdi néha:

- Drága nagypapa, miért sírsz, amikor megcsókolsz?

A fehér hajú öregúr pedig csak ennyit mond:

- Kis Florence! Kis Florence! - És elsimítja a fürtöket, amelyek a gyermek komoly szemére árnyékot borítanak.

7. A kihirdetési formulába az egyiptomi rabságról szóló bibliai kifejezést kever bele. ^[VISSZA]

8. Kiváltképpen komoly és tanult ifjú. ^[VISSZA]

---