Ezernyolcszázhetvennyolc elején, amikor a politikai világot a San Stefanó-i béke, a pápaválasztás és az európai háború esélyei foglalkoztatták - a varsói kereskedőket meg a Krakowskie Przedmieście bizonyos értelmiségi köreit legalább annyira érdekelte a "J. Mincel és S. Wokulski Díszműáru-kereskedés" jövendő sorsa.

Abban a jó hírű kis vendéglőben, ahol a város textil- és borkereskedői, kocsi- és kalapgyárosai, továbbá a készpénzükből élő tisztes családapák és foglalkozás nélküli háziurak egy kis söröcske és az ízes harapnivaló mellett esténként összegyűltek, éppen olyan gyakran meghányták-vetették Anglia fegyverkezését, mint a "J. Mincel és S. Wokulski" cég esetét. A városnegyed derék polgárai szivarjuk füstjébe burkolóztak, fejüket a sötét söröskorsók fölött összedugva vitáztak; volt, aki Anglia győzelmére, meg olyan is, aki Wokulski bukására fogadott, némelyek Bismarckot lángésznek, mások Wokulskit kalandornak nevezték, egyesek MacMahon elnök eljárását bírálták, mások azt állították, hogy az a Wokulski kész őrült, de alighanem még annál is rosszabb...

A sokat emlegetett Wokulskit legrégebbtől fogva, tehát legjobban is, Deklewski úr, a neves hintógyáros ismerte, aki vagyonát és társadalmi állását annak köszönhette, hogy hosszú éveken át kitartó munkával megmaradt egy és ugyanazon iparágnál. Utána következett Węgrowicz tanácsos, aki húsz év óta ugyanannak a jótékony célú társaságnak a tagja és védnöke volt, s éppen ez a két úr jósolta Wokulski legbiztosabb romlását. - Mert hogyne menne tönkre, hogyne válnék fizetésképtelenné az olyan ember - szavalta Deklewski úr -, aki eredeti mestersége mellett nem tud kitartani, s Fortuna istenasszony kegyes ajándékait nem becsüli meg. - Węgrowicz tanácsos úr, barátjának mély értelmű megállapítását még meg is toldotta:

- Őrült!... Tisztára őrült!... Kalandor!... Józio, hozz csak még egy sört. Hányadik is ez?

- A hatodik, tanácsos uram! Hozom rohanvást!... - felelte Józio.

- Már a hatodik?... Hej, de repül az idő!... Őrült! Kész örült!... - dörmögte Węgrowicz tanácsos.

Nemcsak a kiskocsma törzsvendégei, hanem a tulajdonos, a pincérek és a borfiúk is egészen tisztán látták az okokat, melyek S. Wokulski és díszműáru-kereskedése vesztét szükségképpen elő fogják idézni. Olyan világosak voltak ezek, akár a helyiség fényforrásaiként szolgáló gázlángok. Ott gyökereztek e férfiú nyugtalan természetében, kalandvágyó életében, de leginkább abban a legújabb cselekedetében, hogy most, amikor már biztos kenyér volt a kezében, és megnyílt előtte az a nem megvetendő lehetőség is, hogy a jóravaló vendéglő törzsvendége lehet - önként lemondott ezekről az örömökről, a boltot otthagyta a gondviselés oltalmára, ő maga pedig fogta a feleségétől örökölt egész készpénzét, és elment a török háborúba - megszedni magát.

- Hátha sikerül neki?... A hadiszállítás zsíros üzlet - jegyezte meg Sprott úr, a kereskedelmi utazó, aki egyébként meglehetősen ritka vendég volt ebben a kocsmában.

- Szó sincs róla - torkolta le Deklewski úr -, de közben ezt a szép, rendes boltot elviszi az ördög. A hadiszállításokon csak a zsidók és a németek tudnak meggazdagodni, a mi fajtánknak az ilyesmihez nincs feje.

- De hátha Wokulskinak van?

- Őrült! Tisztára őrült! - mormogta a tanácsos. - Józio, hozz csak még egy sört. Hányadik is már?...

- A hetedik, tanácsos uram. Hozom rohanvást!...

- Már a hetedik? Hogy repül az idő, hogy repül az idő...

A kereskedelmi utazó, akinek már foglalkozásánál fogva is minden kereskedőről jó és részletes értesüléseket kellett szereznie, áthozta üvegét és poharát a törzsasztalhoz, s szelíd tekintetét a tanácsos nedves szemébe mélyesztve, halk hangon kérdezte: - Bocsánatot kérek, miért nevezi tanácsos úr Wokulskit őrültnek? Szolgálhatok egy jó szivarral?... Egy kicsit én is ismerem Wokulskit. Én mindig zárkózottnak és büszkének tartottam. Kereskedő embernél a zárkózottság erény, a büszkeség pedig hiba. De hogy Wokulskinak az őrületre is lenne hajlama, ezt sosem vettem észre.

A tanácsos a hála minden különösebb jele nélkül vette át a szivart. Vörös arca, melyet homloka fölött, állán és pofacsontjain fehér szőrpamatok körítettek, ebben a pillanatban leginkább egy ezüstfoglalatú karneolkőre hasonlított.

- Azért - felelte, miközben leharapta a szivar végét és rágyújtott -, azért nevezem őrültnek, mert ismerem már vagy... várjon csak... tizenöt... tizenhét... tizennyolc éve... Igen, ezernyolcszázhatvanban volt. Akkor Hopfernél kosztoltunk. Ismerte Hopfert?...

- De még mennyire!...

- Nos, Wokulski akkor segéd volt Hopfernél, és húsz-huszonkét éves legény lehetett.

- A bor- és csemegekereskedésben?

- Ott. Akkor ő hordta nekem a sört meg a Nelson-vadászszeletet... éppen úgy, mint most Józio.

- S ebből a szakmából tért a díszműárura? - kérdezte az ügynök.

- Várjon csak - vágott szavába a tanácsos -, áttért, de nem a díszműárura, hanem az előkészítő iskolába, onnan az egyetemre, érti már?... Kedve szottyant a tudományokra. Tudós akart lenni!...

Az ügynök erre már megcsóválta a fejét, ami nála a csodálkozás jele volt.

- Jó vicc - felelte -, igazán jó vicc! S hogy jutott ilyesmi az eszébe?

- Hát hogy? Egész egyszerűen; a kapcsolatok az orvosi egyetemmel meg a képzőművészetivel... Akkor mindenkinek forró volt a feje, s ő sem akart rosszabb lenni a többinél. Nappal kiszolgálta a vendégeket a büfében, és a könyveket vezette, éjjel meg tanult...

- Nem is lehetett ott valami jó kiszolgálás.

- Nem volt rosszabb a többinél - vetette oda a tanácsos, kedvetlenül legyintve. - De nem volt valami kedves ember, az bizonyos, a legártatlanabb megjegyzésre összerántotta a szemöldökét, mint valami haramia... Igaz, hogy sokat derültünk rajta, ő meg azért volt a legdühösebb, ha valaki "doktor úrnak" titulálta. Egyszer úgy lekapott egy vendéget, hogy kevés híján ölre mentek.

- Ez persze az üzletnek nem vált hasznára.

- Ellenkezőleg. Mikor híre ment a városban, hogy a Hopfer segédje be akar iratkozni az előkészítőbe, a varsóiak tömegesen kezdtek odajárni tízóraizni. Különösen a diákok.

- És be is iratkozott?

- Be hát, sőt, le is tette a felvételit. És most jön a java - folytatta a tanácsos, s nagyot csapott az ügynök combjára -, ahelyett hogy kitartott volna a tudományok mellett, egy év se telt belé, és otthagyta az egész frekvenciát...

- Hát mibe kezdett?

- A többiekkel együtt főzte ő is, aminek a levét ma is isszuk, s a végén Irkuckban kötött ki.

- Jó vicc - sóhajtott az utazó.

- De itt még nincs vége... Ezernyolcszázhetvenben, némi kis megtakarított pénzecskéjével, visszatért Varsóba. Fél éven át állást keresett, de a fűszerkereskedéseket messzire elkerülte, mert ezt a szakmát ma is utálja, míg végre mostani üzletvezetője, Rzecki segítségével bekerült a Mincelné üzletébe. Mincelné éppen akkor lett özvegy. Mondjam-e tovább? Egy évre rá Wokulski elvette az özvegyasszonyt, aki jóval idősebb volt nála.

- Az nem volt éppen butaság - szólt közbe az ügynök.

- Nem hát. Egy csapásra biztosította magának a megélhetést is, meg a szakmát is, amin élete végéig elülhetett volna. De meg kell adni, az asszony nagy átok volt rajta.

- Bizony, azok értenek hozzá...

- De még hogy! - folytatta a tanácsos. - Csak várja meg a végét! Most jön csak az igazi szerencse. Ezelőtt másfél évvel az asszony valamit bezabált és meghalt. Wokulski hát négyesztendei kényszermunka után szabad lett, mint a madár. Volt egy kitűnően menő, jól felszerelt üzlete és harmincezer rubel készpénze, amit a Mincelek két nemzedéke kapart össze.

- Nagy disznója van.

- Csak volt - javította ki a tanácsos -, de nem becsülte meg. Más ember az ő helyében keresett volna magának valami rendes feleséget, s élt volna boldogan és bőségben; tudja, mit jelent ma egy jó hírű üzlet, olyan nagyszerű helyen, mint az övé?... Ez az őrült azonban itt hagyott csapot-papot, és rohant üzletet csinálni a... háborún. Milliomos akar lenni, vagy mi a szösz?

- Talán lesz is - vélte az ügynök.

- Ehe! - horkant fel a tanácsos. - Józio, hozzad csak azt a sört. Azt hiszi, hogy Törökországban még gazdagabb vénasszonyt talál, mint amilyen a boldogult volt?... Józio!...

- Hozom rohanvást!... Tessék, a nyolcadik...

- A nyolcadik? - csodálkozott a tanácsos. - Lehetetlen. Várj csak... az imént azt mondtad, hogy a hatodik, aztán a hetedik... igaz, igaz... - motyogta, s arcát eltakarta tenyerével -, a nyolcadik. Hogy repül az idő!...

De hiába jósolgattak az emberek, akik józanul szokták vizsgálni a dolgokat, a "J. Mincel és S. Wokulski" cég nemhogy tönkre nem ment, hanem ellenkezőleg, kitűnő üzleteket csinált. A közönséget kíváncsivá tették a csődhírek, s tömegesen látogatta a boltot, attól az időtől kezdve pedig, hogy Wokulski elhagyta Varsót, orosz kereskedők is kezdtek üzletében vásárolni. A megrendelések egyre szaporodtak, a külföldön megvolt a hitel, a váltókat pontosan rendezték, a bolt pedig mindig tele volt vevőkkel, akiket a három segéd alig győzött kiszolgálni. Az egyik, egy sovány, szőke legény, olyan volt, mintha bármely pillanatban meg akarna halni tüdővészben, a másik világosbarna, filozófushoz illő szakállal és hercegi mozdulatokkal, a harmadik egy elegáns ficsúr, szívdöglesztő bajuszkával s állandóan olyan illatot terjesztve maga körül, mint egy vegyészeti laboratórium.

De hiába lett volna a közönség kíváncsisága, hiába a három segéd testi és lelki erényei, hiába az üzlet jól megalapozott hírneve; semmi sem menthette volna meg a biztos bukástól, ha érdekeinek védőjeként éberen őrhelyén nem áll az üzletvezető, a cég negyvenéves alkalmazottja, S. Wokulski barátja és helyettese - Ignacy Rzecki úr.

Ignacy Rzecki úr huszonöt év óta lakott a bolt melletti kis szobában. Ez alatt az idő alatt a bolt változtatta tulajdonosait, padlójában a deszkákat, a szekrényeit, ablakaiban az üvegeket, sőt, érdekkörét és a segédeit is, de Rzecki úr szobája mindig ugyanaz maradt. A változatlanul szomorú ablak mindig ugyanarra az udvarra nyílt, a vasrács is ugyanaz volt rajta, vasrudain talán ugyanaz a huszonöt éves pókháló, de feltétlenül ugyanaz a huszonöt éves függöny díszlett. A kis szoba e mélabús ékessége valamikor talán zöld színű volt, de az idők folytán egészen kifakult a napfény utáni sóvár epekedésben.

Az ablak előtt ugyanaz a fekete asztal állt, posztóterítővel bevonva. Valamikor ez a terítő is zöld lehetett, de most már csak pecsétes volt. Az asztalon öblös fekete kalamáris, fekete porzóval, mindkettő odaerősítve ugyanahhoz a talapzathoz - azután két réz gyertyatartó a faggyúgyertyákhoz, amilyenekkel már senki sem világít, és acélkoppantó, amilyennel már senki sem koppantgatja el a gyertya leégett kanócát. Egy vaságy, nagyon vékony matraccal, felette soha nem használt duplacsövű puska, alatta egy gyermekkoporsó nagyságú fadoboz s benne a gitár. Egy bőrrel borított keskeny dívány, két szék, ugyancsak bőrrel bevonva, egy öblös és mély bádog mosdótál és egy kis meggyvörös szekrény. Íme, ez volt a bútorzata Rzecki uram szobájának, mely hosszúsága és a benne állandóan uralkodó homály folytán inkább hasonlított sírgödörre, mint lakásra.

Amilyen változatlan volt Rzecki uram szobája, olyan megrögzöttek voltak huszonöt éven át a szokásai is.

Reggel mindig pontosan hatkor ébredt; egy darabig hallgatta a széken levő órája ketyegését, aztán megnézte a mutatókat, hogy szabályos, egyenes vonalat alkotnak-e? Szeretett volna nyugodtan, minden huzavona nélkül felkelni, de áthűlt lába és kissé megdermedt keze nem követte volna elég gyorsan és alázatosan agya parancsait, így hát jobbnak látta egyszerre kiugrani az ágyból, a szoba közepére, a hálósapkát az ágyra dobva a kályhához sietett, a nagy mosdótálban tetőtől talpig lemosdott, közben nagyokat nyerített és prüszkölt, mint a kiérdemesült telivér paripa, mikor hirtelen eszébe jut a versenypálya.

Míg a bolyhos törülközővel a törülközés szertartását végezte, kedvteléssel nézegette vékony lábikráit és bozontos mellét, s elégedetten mormogta:

- Na lám, mégiscsak kezdek egy kis húst magamra szedni.

Ugyanakkor ugrott le a kis díványról Ír, a félszemű vén pudli, s erősen megrázkódott. Nyilván az álmot rázta le magáról, azután elkezdte kaparni az ajtót, mely mögül behallatszott, amint valaki szorgalmasan, tele tüdővel fújja a szamovár parazsát. Rzecki uram - még öltözködés közben - gyorsan kieresztette a kutyát, kedves "jó reggelt"-tel köszöntötte a háziszolgát, előszedte a szekrényből a teáskannát, kézelője begombolásánál el-elvétette a gomblyukat, szaladt az udvarra, hogy megnézze, milyen idő van, száját összeégette a forró teával, megfésülködött anélkül, hogy tükörbe pillantott volna, és fél hétre teljesen elkészült.

Miután még megtapogatta, hogy nyakkendője a nyakán, pénztárcája és órája a zsebében van-e, az asztalfiókból előkotorta a nagy kulcsot, s kissé előregörnyedve, áhítattal nyitotta ki a bolt hátulsó vasalt ajtaját. A háziszolgával egyszerre léptek be, meggyújtottak néhány gázlángot, s míg a szolga a padlót seperte, ő maga orrcsíptetőjén keresztül böngészgette feljegyzéseiben, hogy mi is lesz a mai teendője.

- A bankba befizetni nyolcszáz rubelt, aha... Lublinba elküldeni három albumot, egy tucat pénztárcát... Na igen... Bécsbe utalvány ezerkétszáz forintra... A vasútról behozatni a szállítmányt... A nyergest megsürgetni, hogy szállítsa már a bőröndöket... Bagatell... Staśnak írni!... Bagatell...

Mikor az olvasással végzett, még néhány gázlángot meggyújtott, s azok fényénél szemlét tartott a szekrényekben és polcokon levő árucikkek felett.

- Inggombok, melltűk, pénztárcák... ez rendben van... Kesztyűk, legyezők, nyakkendők... igen, igen... Sétapálcák, ernyők, útitáskák... Itt meg... albumok, neszesszerek... a zöldet tegnap eladtuk... persze!... Gyertyatartók, kalamárisok, nyomtatók... Porcelán... Kíváncsi vagyok, miért fordították meg ezt a vázát?... Biztosan... nem, nem sérült... Hajasbabák, bábszínház, ringlispíl... Holnap a ringlispílt kell kitenni a kirakatba, mert a szökőkutat már unják. Bagatell!... Mindjárt nyolc óra... Fogadni mernék, hogy megint Klein lesz az első, Mraczewski meg az utolsó. Hát persze... megismerkedett egy nevelőnővel, s máris vett neki egy neszesszert, természetesen hitelbe... és ráadásul engedménnyel... hogyne... Na, nem baj, még mindig jobb, mintha engedmény nélkül és felírás nélkül vásárolgatna...

Így elmélkedve járkált az üzletben, előrehajolva, zsebébe süllyesztett kézzel, s nyomában mindenütt a pudli. A gazda meg-megállt, s egy-egy tárgyat gondosabban szemügyre vett; a kutya ilyenkor leült, hátsó lábával vakarta kócos sörényét, a szekrényben szépen sorakozó kicsiny, közepes és nagy babák, szőkék és barnák pedig mereven nézték őket élettelen üvegszemükkel.

Az ajtó halkan megcsikordult, a küszöbön megjelent Klein úr, a sovány segéd. Elkékült ajkán most is ott játszott a bánatos mosoly.

- Na, nem mondtam? Biztos voltam benne, hogy maga érkezik meg elsőnek. Jó reggelt - köszönt -, Ignacy úr. - Paweł! Oltsd el a lámpákat, és nyisd ki a boltot.

A szolga elügetett a boltba, s elcsavarta a gázt. Kis idő múlva már hallatszott a tolózárak csikorgása, a vasreteszek csattogása, s a boltba belépett a nappal, az egyetlen vendég, kiben a kereskedő sohasem csalódik. Rzecki leült az ablak melletti pénztárhoz. Klein pedig odaállt rendes helyére, a porcelánok közé.

- A főnök úr nem jött még haza? Nem írt? - kérdezte szelíden.

- Március közepére várom, legkésőbb egy hónap múlva biztosan megérkezik.

- Hacsak valami új háború ott nem fogja.

- Staś... vagyis Wokulski úr - javította ki magát hirtelen - azt írja, hogy nem lesz háború.

- Azért esnek az árfolyamok, s éppen most olvastam, hogy az angol flotta befutott a Dardanellákba.

- Az semmi, nem lesz háború. Különben - sóhajtott Rzecki úr -, mit ér az olyan háború, amelyben Bonaparte nem vállal szerepet.

- A Bonaparték már befejezték pályafutásukat.

- Gondolja? - mosolyodon el Ignacy úr gúnyosan. - Hát MacMahon meg Ducrot kinek a kedvéért készítette elő az államcsínyt januárban?... Higgye el, ha én mondom, hogy a bonapartizmus: hatalom!...

- Van annál még nagyobb hatalom is.

- Melyik? - berzenkedett Ignacy úr. - Talán a respublika, Gambettával?... Vagy Bismarck?...

- A szocializmus... - suttogta a sovány segéd, s a porcelánok mögé húzódott.

Ignacy úr megigazította orrcsíptetőjét, s felemelkedett a karszékből, mintha egy csapással meg akarná semmisíteni ezt az új elméletet, amiért ellene mert szegülni az ő elképzeléseinek, de haditervét megzavarta, hogy éppen ekkor érkezett meg a másik segéd, a szakállas.

- Á, van szerencsém, tisztelt Lisiecki úr - fordult az újonnan érkezetthez. - Hűvös időnk van, mi? Hány óra lehet ilyenkor odakint a városban, mert az én órám valószínűleg erősen siet. Remélem, még nincs negyed kilenc?

- Felfogás dolga!... Az ön órája reggel mindig siet, este meg késik - vágott vissza fanyaran Lisiecki, zúzmarás bajuszát törölgetve.

- Fogadni mernék, hogy tegnap este preferanszpartija volt.

- Természetesen. Mit képzel, hogy engem egész napra kielégít a finom díszműáru meg az ön ősz haja?

- Na, én már csak inkább őszülök, mint kopaszodom - sziporkázott vissza Ignacy uram.

- Felfogás dolga!... - sziszegte Lisiecki. - Az én kopaszságom, ha ugyan idegen szem számára észrevehető, szomorú családi örökség, de az ön ősz haja és zsémbes modora a vénség jele, melyet szeretnék tiszteletben tartani.

De nyílt a boltajtó, s belépett az első vevő, egy mantillás, kendős vénasszony, aki réz köpőcsészét akart venni... Ignacy úr mélyen bókolt, s hellyel kínálta a jövevényt. Lisiecki pedig eltűnt a szekrények között, aztán hamarosan ismét megjelent, s teljes méltósággal nyújtotta át a hölgynek a kívánt tárgyat. A köpőcsésze árát felírta egy cédulára, a cédulát a válla fölött hátranyújtotta Rzeckinek, s olyan arckifejezéssel tűnt el a szekrények között, mint egy bankár, aki legalábbis néhány ezer rubelt adományozott jótékony célra.

Ezzel a kopaszodás és őszülés fölötti vita lezárult.

Már kilenc órára járt az idő, mikor megérkezett, pontosabban beesett Mraczewski, a harmadik segéd. Csinos, szőke ifjú, alig húsz-huszonkét éves, a szeme - csillag, az ajka - korall, bajuszkája, akár a mérgezett hegyű tőr. Amint a küszöböt átlépte, a körülötte terjengő, átható illatú parfümfelhőből így kiáltott:

- Szavamra, már fél tíz is lehet. Tudom, könnyelmű, léha csirkefogó vagyok... aljas fráter vagyok, de mit tegyek... jó anyám megbetegedett, s kénytelen voltam orvosért futkosni... Legalább hatnál jártam...

- Azoknál, akiknek a neszesszereket hordja? - kérdezte Lisiecki.

- Neszesszereket?... Ó, dehogy, a mi derék orvosunk egy gombostűt sem fogadna el. Nagyon rendes ember... Ugye, Rzecki úr, van már fél tíz? Megállt az órám.

- Mindjárt kilenc... - felelte Rzecki nyomatékkal.

- Még csak kilenc?... Ki hitte volna? Pedig igazán feltettem magamban, hogy ma elsőnek jövök be, még Klein urat is megelőzöm...

- Persze, hogy aztán nyolc előtt elillanhasson - jegyezte meg Lisiecki.

Mraczewski rámeredt, s kék szemében mélységes csodálkozás tükröződött.

- Honnan tudja... - kérdezte. - Szavamra, ebben az emberben egy próféta veszett el. Ma véletlenül, szavamra mondom, hét előtt dolgom van a városban. Halaszthatatlan! Ha meg kellene halnom, még ha... az állásomról kellene lemondanom, akkor is...

- Na látja, ezen kell kezdeni, s akkor már tizenegykor szabadulhat, sőt akár azonnal, Mraczewski úr - robbant ki Rzecki. - Magának grófnak kellett volna születnie, nem kereskedőnek. Nem győzök eléggé csodálkozni azon, hogy nem mindjárt a grófi pályára lépett, ahol az embernek mindig van ideje, Mraczewski úr. Természetesen!

- Az ő korában ön is szaladgált szoknyák után. Rzecki úr - szólt közbe Lisiecki. - Mire való ez az erkölcsi prédikáció?

- Én bizony sosem szaladgáltam - kiáltotta Rzecki, s öklével nagyot csapott a pultra.

- Legalább most az egyszer beismerte, hogy egész életében mafla volt - mormogta Lisiecki Klein felé, aki elmosolyodott, s közben szemöldökét igen magasra húzta.

Most másik vevő érkezett, és sárcipőt kért. Mraczewski azonnal elébe sietett.

- Igenis, sárcipőt, uraságod. Hányas szám legyen, ha szabad érdeklődnöm? Aha, uraságod nem emlékszik... Annyi baj, nem mindenkinek van ideje, hogy sárcipője számát a fejében tartsa. Ez a mi dolgunk. Megengedi uraságod, hogy felpróbáljuk? Méltóztassék helyet foglalni, uraságod, a kis széken. Paweł! Hozz gyorsan egy törlőruhát, húzd le az úr sárcipőjét, a cipőt törölgesd meg...

Paweł besietett, s a jövevény lába elé vetette magát.

- De kérem!... Bocsánatot kérek!... - mentegetőzött a megrohant vevő.

- Kéremalássan... - hadarta Mraczewski -, kéremalássan, ez nekünk kötelességünk. Azt hiszem, ez jó is lesz - folytatta, s megmutatta a cérnaszállal összefűzött sárcipőket. - Nagyszerű, remek! Uraságodnak olyan normális lába van, hogy a számot nem lehet elvéteni. Uraságod bizonyosan monogramot kíván bele. Milyen betűk legyenek, kéremalássan?...

- L. P. - motyogta a vevő, s érezte, hogy mindjárt elmerül az előzékeny segéd szilaj szóáradatában...

- Lisiecki úr, Klein úr, legyenek szívesek a sárcipőbe beleerősíteni a monogramot. A régi sárcipőt becsomagoljuk, uraságod? Paweł, tisztítsd meg ezt a sárcipőt, és csomagold be gyorsan. De uraságod talán nem is akarja ezt a felesleges terhet cipelni? Paweł, dobd a sárcipőt a szemétládába... Két rubel és ötven kopejka marad... Benne a monogram, így aztán senki sem cserélheti el uraságodnak. Bizony, milyen nagy méreg, ha az ember új holmija helyén régi vackot talál... Kettő ötven... méltóztassék a cédulával a pénztárhoz fáradni. Pénztáros úr, gyorsan ötven kopejkát vissza a tisztelt úrnak...

Mire a vevő felocsúdott, már lábán volt az új sárcipő, megkapta a visszajáró ötven kopejkát, s mély bókok között kísérték a bolt ajtajáig. Odakint egy pillanatra kábultan megállt, belebámult az üvegajtóba, mely mögül Mraczewski édeskés mosolyt és tüzes pillantásokat lövellt feléje. Aztán legyintett és továbbment. Valószínűleg azt gondolta, hogy másutt ezt a sárcipőt monogram nélkül megkapta volna tíz złotyért.

Ignacy úr Lisiecki felé fordult és bólogatott, ami a csodálatot és megelégedést jelentette nála. Mraczewski a szeme sarkából látta ezt a mozdulatot, s Lisieckihez lépve, fülébe súgta:

- Nézze csak, nem hasonlít az öreg profilból III. Napóleonhoz? Az orra... a bajusza... a spanyol szakálla...

- Igen, Napóleonhoz, de legfeljebb akkor, mikor a vesekövek kínozták - felelte Lisiecki.

Ignacy úr kellemetlen fintorral viszonozta a rossz tréfát. Mraczewski természetesen hét előtt eltávozást kapott, s néhány nappal később Rzecki úr noteszában már ott volt a megjegyzés:

"A Hugenották előadásán volt, a nyolcadik sorban. A »hölgy« neve - Matilda...???"

Az illatos ifjú azzal vigasztalhatta magát, hogy ebben a noteszban mások neve mellett is voltak megjegyzések, a két másik segédé, a pénzbeszedőé, a kifutóké, sőt, még - Pawełé mellett is. Hogy Ignacy úr honnan ismerte munkatársai életének eme apró részleteit, az mélységes titok marad, mert soha senkinek meg nem mondta.

Délben, egy óra körül, Ignacy uram átadta a pénztárat Lisieckinek, akiben minden gyakori perpatvar ellenére is a legjobban megbízott - azután besurrant a szobájába, hogy a vendéglőből hozatott ebédjét elköltse. Vele egy időben ment el Klein, de már délután kettőkor vissza is jött, ilyenkor aztán Rzeckivel együtt benn maradt a boltban, s Lisiecki és Mraczewski ment ebédelni. Háromkor megint mindnyájan a helyükön voltak.

A boltot este nyolckor zárták. A segédek elszéledtek, és Rzecki egyedül maradt. Elkészítette a napi számadást, ellenőrizte a pénztárt, összeállította a másnapi munkarendet, s felülvizsgálta, hogy a nap folyamán elintéztek-e mindent, amit tegnap előirányzott. Néha rájött, hogy valamit elhanyagoltak. Minden ilyen ügyet hosszas álmatlansággal fizetett meg, s ilyenkor komor képek vonultak el lelki szeme előtt az üzlet csődjéről, a napoleonidák bukásáról, s szomorúan gondolta, hogy élete minden reménysége - bolondság és hiábavalóság.

- Minden hiába! Menthetetlenül elpusztulunk - sóhajtozott kemény nyoszolyáján hánykolódva.

De ha a nap jól sikerült, Ignacy úr elégedett volt. Ilyenkor, elalvás előtt a konzulság és a császárság történetét vagy újságszemelvényekből az ezernyolcszázötvenkilencediki olasz háború eseményeit olvasta, sőt, néha - ez azonban csak ritkán esett meg - előszedte az ágy alól a gitárt, eljátszotta a Rákóczi-indulót, s kétes csengésű tenorján énekelte hozzá a szöveget.

Azután álmodott a végtelen magyar alföldről, a füstbe burkolt kék és fehér mundéros csapatokról... Másnap aztán borongós hangulatban ébredt, s fejfájás gyötörte.

Legkedvesebb napjai közé tartoztak a vasárnapok. Ilyenkor tervezte ki egész hétre a kirakatok elrendezését.

Felfogása szerint a kirakatnak ugyanis nemcsak az volt a feladata, hogy a bolt belsejének gazdagságáról bár kivonatos, de hűséges képet nyújtson, hanem hogy a legdivatosabb árucikkekkel vagy a művészies és ízléses elrendezéssel, esetleg egy tréfás ötlettel felkeltse a járókelők figyelmét. A jobb oldali kirakatot a luxus díszműárunak tartották fenn. Itt rendszerint valami szép bronzfigura vagy porcelán váza foglalta el a főhelyet, vagy egy előkelő hölgy pipereasztalának díszes felszerelése; eköré helyezték el az albumokat, gyertyatartókat, pénztárcákat, legyezőket, azután a sétapálcákat, ernyőket és megszámlálhatatlan mennyiségű és fajtájú apró, elegáns tárgyat. A bal oldali kirakatban pedig, melyet a legdivatosabb nyakkendők, kesztyűk, sárcipők és parfümös üvegek töltöttek meg, a középső főhelyet rendszerint játékok, mégpedig leginkább mozgó játékok foglalták el.

A vén kereskedősegédben e magános foglalatossága közepette néha felébredt a gyermek. Ilyenkor előszedte és az asztalon sorba felállítgatta az óraműves csecsebecséket. Volt ott póznára mászó medve, kukorékoló kakas, futkározó egérke, vágányon járó vonat, paprikajancsi, amelyik lovon nyargal, s egy másik bohócot emelget, és akadt néhány táncospár, melyek valamily zavaros dallamra keringőztek. Ignacy uram ezeket a figurákat ilyenkor mind felhúzta, s egyszerre indította el. S mikor a kakas, merev szárnyait lebegtetve, kukorékolni kezdett, mikor az élettelen párok táncba lendültek, de közben csetlettek-botlottak és meg-megálltak, mikor a céltalanul robogó vonat ólomutasai bámulva meresztették rá szemüket, s a nyugtalanul lobogó gázfényben ez az egész babavilág valami mesebeli életre ébredt - a vén kereskedősegéd könyökére támaszkodva halkan nevetett, és jókedvűen motyogta:

- Hi! Hi! Hi! Hová, hová, utasok?... Miért kockáztatod a nyakadat, kötéltáncos?... Mi hasznotok az ölelésből, táncosok?... Lejárnak a rugók, s akkor újra visszamentek a szekrénybe. Bolondság! Minden bolondság!... Pedig ti, ha tudnátok gondolkozni, azt hihetnétek, hogy ez valami nagy dolog!...

Az ilyen és hasonló monológok után gyorsan összeszedte a játékokat, visszarakta a szekrénybe, azután idegesen járt fel s alá az üres boltban, s hűséges, piszkos kutyája a nyomában.

- Bolondság a kereskedés... bolondság a politika... bolondság a törökországi út... bolondság az egész élet, melynek elejére már nem emlékszünk, a végét pedig nem ismerjük... Hol van hát az igazság?...

Minthogy az ilyenfajta megállapításokat néha hangosan és nyilvánosan is kimondta, általában egy kicsit hóbortosnak tartották, s komoly, lányos anyák nemegyszer jegyezték meg:

- Lám, mire vezet az agglegényélet!

Ignacy uram csak ritkán ment el hazulról, s akkor sem maradt ki sokáig. Ilyenkor rendszerint azokon az utcákon kódorgott, ahol kollégái meg a bolt egyéb alkalmazottai laktak. Sötétzöld katufrékja vagy dohánybarna kabátja, fekete selyemlampasszal díszített szürke nadrágja és fakó cilindere, különösen pedig bátortalan, félszeg viselkedése mindenütt feltűnést keltett. Ő maga mindezt igen jól tudta, s éppen ezért mindinkább elment a kedve ezektől a sétáktól. Ünnepnapon jobban szeretett végigdőlni az ágyán, órák hosszat belebámulni a rácsos ablakba, mely mögött a szomszéd ház szürke fala látszott. Azt is csak egyetlen, ugyanilyen rácsos ablak díszítette, s abban hol egy bögre vaj, hol egy nyúl hullája díszlett.

De minél ritkábban járt ki, annál többet ábrándozott távoli utazásokról, valahová falura vagy akár külföldre. Egyre gyakrabban álmodozott zöld mezőkről és sötét, rengeteg erdőkről, melyekben olyan szívesen elsétálgatna, s közben visszagondolna rég elmúlt fiatal éveire. Lassanként valami tompa vágy ébredt benne ezek után az álombéli tájak után, s erősen elhatározta, hogy amint Wokulski megérkezik, azonnal elutazik egész nyárra.

- Nem bánom, ha csak egyetlenegyszer is életemben, de néhány hónapra - mondogatta kollégáinak, akik ilyenkor, nem tudni, miért, mindig megmosolyogták ezeket a merész terveket.

A természettől és az emberektől - saját jószántából elvonult, belemerült a bolti ügyek gyors, de szűk árjába, s egyre nagyobb szükségét érezte annak, hogy gondolatait valakivel kicserélje. Minthogy pedig egyesekben ő nem bízott, mások őt nem akarták meghallgatni, Wokulski meg nem volt itthon - hát csak úgy magában beszélgetett, s a legnagyobb titokban - naplót írt.

Néhány év óta szomorúan figyelem, hogy a világon egyre kevesebb a jó kereskedősegéd és a jó politikus, mert mindenki a divat után megy. A szerény kereskedősegéd minden negyedévben új divatú nadrágot húz, egyre furcsább kalapot tesz a fejére, s gallérja hajtókája is mindig változik. Ugyanígy a politikusok is folyton változtatják a meggyőződésüket; akik még nemrég Bismarckban hittek, tegnap már Gambettára esküdtek, ma pedig Beaconsfieldért lelkesednek, pedig az még nemrég zsidó volt.

Úgy látszik, az emberek már elfelejtették, hogy a segéd a boltban nem páváskodhatik divatos gallérban, mert akkor a vevők számára a boltban nem lesz elég áru, a bolt számára pedig nem lesz elég vevő. A politikában pedig nem a szerencsés fickókra kell építeni, hanem a nagy dinasztiákra. Metternich is volt olyan legény, mint Bismarck, Palmerston meg legalább olyan, mint Beaconsfield, és lám, ma már a kutya sem beszél róluk. Ellenben a Bonaparte-dinasztia, I. Napóleon meg III. Napóleon korában, a kezében tartotta Európát, s ma, bár egyesek szerint csődbe jutott, hűséges emberei: MacMahon és Ducrot révén most is hatással van Franciaország sorsára.

Majd meglátjuk, mit tesz még a kis IV. Napóleon, aki közben az angoloktól tanulja a hadiművészetet! De hát kár erre szót vesztegetni! Ebben az írásomban ugyanis nem a Bonapartékról akarok beszélni, hanem magamról, hogy megtudják, miként nevelődtek a jó kereskedősegédek és a talán nem képzett, de okos politikusok. Az ilyen üzlethez nem főiskola kell, hanem példa, mégpedig otthon is, meg a boltban is.

Atyám fiatal éveiben katona volt, később meg hivatalszolga a Belügyi Kormánybizottságnál. Tartása egyenes, akár a cövek, nem növesztett túl nagy pofaszakállt, bajuszát felfelé pödörte, nyakában fekete sálat, fülében meg ezüstfüggőt viselt.

Az Óvárosban laktunk, nagynénémmel együtt, aki a hivatalnok urakra mosott, és fehérneműjüket foltozgatta. A negyedik emeleten volt egy kétszobás lakásunk, ahol nem volt ugyan nagy bőség, de annál több öröm, legalábbis számomra. Szobánkban a legtekintélyesebb bútordarab az asztal volt, mert édesapám, mikor a hivatalból hazajött, nyomban odatelepedett, s ott ragasztgatta a borítékokat. A néni számára viszont a mosóteknő volt a legfontosabb. Emlékszem - ha szép idő járta, legkedvesebb szórakozásom a sárkányeregetés volt, s ezt az utcán gyakoroltam, míg esős időben otthon szappanbuborékot fújtam.

A néni szobája falát csupa szentkép díszítette, de akárhányan voltak is ezek a szentek, mégis elmaradtak a Napóleonok mögött, akikkel viszont édesapám rakta tele a szobáját. Volt ott egy "Napóleon Egyiptomban", egy "Napóleon Wagram alatt", egy "Napóleon Austerlitz alatt", egy "Napóleon Moszkvában", egy "Napóleon császárrá koronázása" és egy "Apoteózis". Mikor aztán a néni, ennyi világi kép láttán megbotránkozva, vett egy rézfeszületet, s felakasztotta a falra, atyám - hogy (amint mondotta) Napóleon emlékén sérelem ne essék, megvette a császár bronz domborképét, s azt akasztotta az ágya fölé.

- Megállj, te hitetlen, majd meglátod, ezekért az istentelenségekért szurokba fognak mártogatni a pokolban.

- Ó!... majd megvéd engem a császár, ne félj, nem enged bántani - felelte atyám.

Régi bajtársai gyakran ellátogattak hozzánk. Az egyik: Domański úr, szintén hivatalszolga, de a Pénzügyi Kormánybizottságnál, a másik meg Raczek úr, akinek zöldséges standja volt a Duna utcai piacon. Egyszerű emberek voltak (még Domański úr is szerette az ánizslikőrt), de megfontolt, komoly politikusok. Mindnyájan - a nénit sem kivéve - szentül vallották, hogy noha I. Napóleon meghalt, fogságban, a Bonaparte-nemzetség még feltétlenül felülkerekedik. I. Napóleon után majd előkerül a második, ha meg ez is rosszul végzi, akad egy harmadik, mindaddig, míg az egész világot ráncba nem szedik.

- Az ember mindig legyen készen a legkisebb neszre is! - jelentette ki atyám.

- Mert nem tudhatjátok sem a napot, sem az órát - egészítette ki Domański úr.

Raczek úr pedig, a pipát agyarára szorítva - egyetértése jeléül - nyílegyenesen átköpött a néni szobájába.

- Csak köpjön a dézsámba, majd adok én magának! - fenyegette a néni.

- Lehet, hogy az asszonyság adna is, de nem veszem ám el - feleselt Raczek úr, s most már a kemence felé köpködött.

- Ó, micsoda nagy paraszt ez az egész gránátos frekvencia! - zsörtölődött a néni.

- Persze, az asszonyság a dzsidások után bomlott. Tudom... tudom...

Később azért Raczek úr mégis feleségül vette a nénit...

...Atyám azt akarta, hogy mindig készen álljak, ha üt az igazságszolgáltatás órája, így aztán neveltetésemet ő maga vette kezébe.

Megtanított írni, olvasni, kopertát enyvezni, de legfőképpen a mustrát, a katonai mozdulatokat gyakoroltatta. Ezt az egzecírozást már akkor megkezdte, mikor még hátulgombolós nadrágot viseltem. Jól emlékszem, hogy vezényelte: "Jobbra át!" "Jobb kéz előre!" "Indulj!", vagy "Bal kar előre!", "In-dulj!", s közben a hátul kilógó ingemnél fogva rángatott a megfelelő irányba.

Igazán alapos nevelés volt.

Megtörtént, hogy éjszaka, álmomból riasztott fel a vezényszó: "Fegyver-be!"... Hiába veszekedett, hiába sírt a néni, ő csak egzecíroztatott, s minden vitát ezzel fejezett be:

- Légy készen, Ignaś, mert nem tudod sem a napot, sem az órát... el ne felejtsd, hogy a Bonapartékat az Úristen választotta és rendelte arra, hogy a világon rendet teremtsenek. Addig nem lesz rend ezen a világon, sem igazság, amíg a császár végrendeletét végre nem hajtották.

Nem mondhatom éppen, hogy atyámnak a Bonapartékba és az igazságba vetett rendíthetetlen hitében két barátja is osztozott volna. Néha Raczek úr - különösen mikor a köszvény nagyon gyötörte - káromkodva robbant ki:

- Tudod, vén cimbora, már egy kicsit hosszú ez a várakozás az új Napóleonra. Maholnap megőszülök, meg meg is aszalódom, ő pedig még most is egyre késik. Nemsokára odaállhatunk mindnyájan a templom elé koldulni, akkor aztán a te Napóleonod legfeljebb azért jön el, hogy ott velünk együtt kántáljon.

- Majd akadnak fiatalok.

- Micsoda fiatalok? A legjobbak már előttünk a fűbe haraptak, a mostaniak meg fabatkát sem érnek. Ezek között nem egy már nem is hallott Napóleonról.

- Az én fiam hallott, és sosem felejti el - dicsekedett atyám, s elégedetten pislogott felém.

Domański úr erre még jobban lekókadt.

- A világ egyre alább és alább hanyatlik - mondta fejcsóválva. - Az élelem folyton drágul, a lakásért már majd az egész fizetést elkérik, de még az ánizzsal is valami baj van. Régebben az ember egy kupicától már énekelni szeretett volna, ma megihatsz egy pohárral, s olyan józan maradsz, mintha vizet ittál volna. Itt már maga Napóleon sem tudna igazságot tenni!

Erre atyám így felelt:

- Igazság mindenképpen lesz, még ha Napóleon nem akadna is, de az is akad!

- Hiszi a piszi - hitetlenkedett Raczek úr.

- És ha mégis akad? Akkor, mi?... - kérdezte atyám.

- Azt mi már meg nem érjük.

- Meg én! - erősködött atyám. - És Ignaś még inkább.

Atyám szavai már akkor is mélyen emlékezetembe vésődtek, de csak a későbbi események adtak nekik valami csodálatos, mondhatnám prófétai jelleget.

Atyám ezernyolcszáznegyven körül betegeskedni kezdett. Néha napokig nem ment el a hivatalba, egyszer aztán végleg ágynak dőlt.

Raczek úr mindennap meglátogatta, s egyszer, amint sovány kezét és elsárgult arcát nézte, így szólt:

- Hej, öreg, úgy látom, mi már aligha érjük meg azt a Napóleont!

Mire atyám nyugodtan így felelt:

- Én addig meg nem halok, amíg hírt nem hallok róla.

Raczek úr csak fejét csóválta, a néni meg könnyeit törülgette, mert azt hitte, hogy atyám félrebeszél. De mit is gondolhatott volna, mikor a halál már itt kopogtatott az ajtón, az öreg pedig még most is Napóleont várta...

Már nagyon rosszul volt szegény, az utolsó kenetet is felvette, mikor egyszer izgatottan berohant Raczek úr, s már a küszöbről kiáltotta:

- Hallod-e, öreg, akadt már Napóleon!

- Hol? - kiáltotta a néni.

- Hol másutt, mint Franciaországban.

Atyám fel akart ugrani, de visszaesett a párnákra. Csak felém nyújtotta kezét, s olyan tekintettel nézett rám, amelyet sohasem fogok elfelejteni, aztán suttogva szólt:

- El ne felejtsd!... Semmit el ne felejts!...

És meghalt.

Későbbi életemben meggyőződtem róla, milyen prófétai ereje volt atyám szavainak. Mindnyájan láttuk a második napóleoni csillagot, mely Olaszországot és Magyarországot lángra lobbantotta, s ámbár Sedan mellett lehullott, sohasem hittem, hogy ezzel végképp kialudt. Mit nekem Bismarck, Gambetta vagy Beaconsfield! Az igazságtalanság addig fog uralkodni a világon, míg egy új Napóleon fel nem növekedik.

Néhány hónappal atyám halála után Raczek úr, Domański úr és Zuzanna néni összeültek tanácskozni, hogy velem mi legyen. Domański úr el akart vinni magával abba a hivatalba, ahol szolga volt, s ott lassanként beszerezni hivatalnoknak, a néni inkább valami mesterségre akart taníttatni, Raczek úr pedig azt ajánlgatta, hogy menjek zöldséget árulni. De amikor megkérdezték, hogy mihez lenne legtöbb kedvem, egyszerre készen voltam a felelettel: a bolthoz.

- Ki tudja, nem ez lesz-e a legjobb? - jegyezte meg Raczek úr. - És melyik boltba akarnál beállni?

- Abba, amelyiknek az ajtajában kard van, az ablakában meg az a kozák, ott a Podwale utcán.

- Tudom már - jegyezte meg a néni. - Mincelhez.

- Megpróbálhatjuk - vállalkozott Domański úr. - Hiszen Mincelt mindnyájan ismerjük.

Raczek úr, beleegyezése jeléül, egyenesen a kemence ajtajába köpött.

- Irgalmas Isten - nyögött fel a néni -, ez a paraszt majd még rám is köpködni kezd, mert nincs, aki megvédjen. Nincs már az én szegény, jó bátyám, ó, én szegény árva!...

- Nagy dolog - védekezett Raczek úr. - Menjen férjhez, akkor nem lesz árva.

- Ha találnék bolondot, aki elvesz.

- Tyű! Talán meg magam is ráállnék, úgy sincs, aki megkenje a hátamat - mormogta Raczek úr, s nehézkesen hajolt le a padlóig, hogy pipáját kiverje.

A néni elsírta magát, ekkor aztán Domański úr is megszólalt:

- Mire való ez a sok teketória? Az asszonyságnak nincs védelmezője, amannak meg nincs gazdasszonya, esküdjenek meg, és vegyék magukhoz Ignaśt, egyszerre gyerekük is lesz. És még nem is drága gyerek, mert Mincel ad neki kosztot meg kvártélyt, maguk meg csak azt a kevés ruhát.

- He?... - kérdezte Raczek úr s a nénire nézett.

- Na... előbb adjuk be a gyereket a Mincel boltjába inasnak, azután majd talán én is rászánom magam - felelte a néni. - Mindig éreztem, hogy nekem még rossz végem lesz...

- Akkor hát induljunk Mincelhez! - kiáltotta Raczek úr, a székről felemelkedve. - Csak aztán, asszonyság, be ne csapjon - fenyegette meg a nénit, öklét rázva felé.

Domański úrral együtt távozott, s talán másfél óra múlva pirosló arccal jöttek vissza. Raczek úr lihegve lélegzett, Domański úr meg alig állt a lábán, állítólag attól, hogy a lépcsőnk olyan nagyon meredek.

- Na, mi az? - kérdezte a néni.

- Az új Napóleont bezárták a lőporgyárba! - felelte Domański úr.

- Nem a lőporgyárba, hanem valami A-n erődítménybe - javította ki Raczek úr, s sapkáját az asztalra dobta.

- De mi van a fiúval?

- Holnap jelentkezzék Mincelnél, ruhával és fehérneművel - válaszolta Domański úr. - Dehogy... nem A-n az az erődítmény... hanem Ham... ham... vagy Cham... már nem is tudom...

- Megbolondultak ezek a korhely, részeges disznók? - kiáltotta a néni, Raczek úr karját megragadva.

- Csak ne olyan bizalmasan, asszonyság! - berzenkedett Raczek úr. - Azzal csak várjunk az esküvőig. Most még... Holnap jelentkezzék Mincelnél ruhával és fehérneművel... Szegény, szerencsétlen Napóleon!...

A néni kituszkolta az ajtón Raczek urat, utána meg Domański urat, sapkájukat pedig úgy hajította utánuk.

- Ki innen, ebadta, részeg disznói!

- Vivát Napóleon! - kiáltotta Raczek úr, Domański úr meg éneklésbe fogott.

Utas, ha erre fordulsz, s szemed ide pillant,
Jer közelebb, s jól nézd meg, mit mond e felirat...
Jer közelebb, s jól nézd meg, mit mond e felirat.

Hangja egyre gyengült, mintha fokozatosan mély kútba süllyedt volna, végre a lépcsőn egészen elhalt, de aztán az utcáról ismét hallottuk. Kis idő múlva megint zaj hallatszott arról, s mikor kinéztem az ablakon, láttam, hogy Raczek urat egy rendőr vezeti a városháza felé.

Ezek voltak kereskedelmi pályám közvetlen előzményei.

Mincel boltját régóta ismertem, mert atyám elégszer küldözgetett oda papírért, a néni meg szappanért. Mindig lázas érdeklődéssel és kíváncsisággal siettem oda, hogy megbámuljam a kirakatban pompázó gyönyörű játékokat. Ha jól emlékszem, volt ott egy kozák is, aki bukfencet hányt, és a kezével hadonászott, az ajtóban pedig egy dob, egy pallos és egy valódi szőrrel borított ló, a farka is igazi.

A bolt belülről olyan volt, mint valami nagy pince, melynek a végét a sűrű homály miatt sohasem láthattam. Csak annyit tudok, hogy borsért, kávéért és babérlevélért bal felé kellett menni, ahol a pult mögött a mennyezettől a padlóig érő óriási szekrények álltak, tele fiókokkal. A papírt, tintát, tányért és poharakat a jobb felől álló pultnál árulták, mely mögött üveges szekrények voltak; szappanért és keményítőért meg mélyen be kellett menni a bolt sötétjébe, ahol már csak hordók és nagy halomban különböző nagyságú ládák sorakoztak.

Még a bolthajtás is tele volt mindenfélével. Hosszú sorban lógtak lefelé a különböző hólyagok, tele mustármaggal meg festékekkel, egy hatalmas ernyős lámpa, mely télen egész nap égett, mellette egy háló, dugókkal, végül egy másfél sing hosszú kitömött krokodilus.

Az üzlet tulajdonosa Jan Mincel volt, egy piros képű aggastyán, álla alatt ősz szerzettel. Egész nap ott ült az ablak melletti bőrfotelban: rajta kék barhentköntös, előtte fehér kötény, s fején ugyanilyen színű hálósapka. Az asztalon nagy könyv hevert, ebbe jegyezte be a bevételt. Közvetlenül a feje fölött, a mennyezetről egy köteg nádpálca lógott lefelé, természetesen ugyancsak eladó portéka. Az öreg vette át a pénzt, adott vissza a vevőknek, ő írta be a könyvbe a tételeket, néha szundikált egy kicsit, de ennyi mindenféle tevékenysége közben pontosan tudott és látott mindent, ami az üzletben történt. Az is az ő foglalatosságai közé tartozott, hogy a járókelők gyönyörködtetésére időnként megrántotta a kirakatban ugráló kozák indító zsinórját, és - ami nekem a legkevésbé tetszett - ugyancsak ő fenyített meg bennünket mindenféle ügyetlenségünkért és csínyjeinkért. Ehhez mindig a feje fölött lógó nyalábból húzott ki egy-egy nádpálcát.

Azért mondom, hogy bennünket, mert hárman voltunk jelöltek a testi fenyítékre: én meg az öreg két unokaöccse - Franz és Jan.

Hogy mennyire éber a főnök, és milyen hirtelen tudja a pálcát használni, azt már belépésem után a harmadik napon tapasztalhattam.

Franz egy asszonynak tíz garas ára mazsolaszőlőt mért le. Észrevettem, hogy egy szem legurul a pultra (az öreg éppen akkor behunyt szemmel ült a fotelban), én hát észrevétlenül felvettem és megettem. Éppen a számba akartam nyúlni, hogy a fogaim közé szorult szőlőmagot kivegyem, mikor egyszerre olyasvalamit éreztem a hátamon, mintha tüzes vasat sütöttek volna rá.

- Hej, te selyma! - rikkantotta az öreg, s mielőtt még számot adhattam volna magamnak a helyzetről, még jó néhányszor végighúzott rajtam a nádpálcával a fejem búbjától egészen a sarkamig.

Gombóccá rándultam össze a fájdalomtól, de ettől a pillanattól kezdve a boltban semmit sem mertem a számba venni. A mandula, mazsolaszőlő, de még a kifli is, mintha borsból lett volna számomra.

Mikor így elbánt velem, visszadugta a nádpálcát a kötegbe, s mint aki dolgát jól végezte, a lehető legjámborabb ábrázattal rántotta meg a kozák zsinegét. Mikor félig mosolygó arcát és összehunyorított szemét láttam, szinte el sem tudtam hinni, hogy ennek a kedélyes öregúrnak a karjában ilyen hatalmas erő van még. Csak most vettem észre, hogy a kozák ott a kirakatban innen belülről nézve, korántsem olyan mulatságos, mint odakintről.

A mi boltunk gyarmatáru-, díszmű- és szappanáru-kereskedés volt. A gyarmatárut a vevőknek Franz Mincel, egy harminc-egynéhány éves, vörös hajú, álmatag arcú ifjú mérte. Ez a Franz kapott a leggyakrabban a nádpálcával, mert pipázott, későn állt be a pult mögé, éjszakánként ki-kiszökött hazulról, és végül, mert nagyon gondatlanul mérte az árut. A fiatalabb, Jan Mincel, a díszműáru-osztályon jeleskedett, s esetlen mozdulatain kívül szelíd természetével tűnt ki. Őt viszont azért érték a nádpálca csapásai, mert gyakran megdézsmálta a színes levélpapírt, hogy szíve hölgyeinek leveleket írhasson.

Csak August Katznak nem volt része az ilyen nyers figyelmeztetésben. Ő a szappanosztályon működött. Ennek a csenevész legénykének legfőbb jellemvonása a határtalan pontosság volt. Mindig ő jött legkorábban a boltba, s vágta a szappant, mérte a keményítőt, mint valami önműködő gép. Megette, amit elébe tettek, s ezzel a foglalatossággal mindig a bolt legsötétebb zugába húzódott, mintha szégyellné, hogy neki is vannak emberi szükségletei. Este tíz óra felé aztán észrevétlenül eltűnt.

Ebben a környezetben éltem le életemből nyolc esztendőt, ez alatt az idő alatt minden egyes nap olyan hasonló volt az előzőkhöz, mint az őszi eső egyik cseppje a másikhoz. Mindennap ötkor keltem, megmosdottam és kisepertem a boltot. Hatkor kinyitottam a főajtót és az ablaktáblákat. Ebben a pillanatban jelent meg valahonnan az utcáról August Katz, levette kabátját, maga elé kötötte a kötényt, s odaállt a kenőszappannal telt hordó és a sárga szappankockákból rakott gúla közé. Ezután az udvar felőli ajtón besietett az öreg Mincel. Elmormogta a mindennapi "Morgent",^[1] megigazította fején a hálósapkát, a fiókból kivette a könyvet, elhelyezkedett a fotelban, aztán néhányszor megrántotta a kozák madzagját. Csak ezután érkezett Jan Mincel, s miután nagybátyjának alázatosan kezet csókolt, beállt a pult mögé, melyen nyáron legyeket fogdosott, télen pedig ujjával vagy akár egész öklével különböző figurákat rajzolt.

Franzért rendszerint el kellett menni s a boltba cipelni. Álmos szemmel jött, nagybátyjának közömbösen kezet csókolt, nagyokat ásított, s egész nap a fejét vakarta, olyan képpel, mely vagy nagy álmosságot, vagy igen nagy gondokat jelenthetett. Alig volt olyan reggel, hogy a nagybácsi, amint fintorait látta, meg ne kérdezte volna:

- Hát te bitang, megint hol jártál?

Közben az utcán megindult az élet, s a bolt ablakai előtt egyre gyakrabban haladtak el a járókelők. Hol egy cselédlány, hol egy suszterinas, favágó vagy főkötős asszonyság, hol egy lengyel sapkás bácsi sietett el az ablak előtt, az egyik vagy a másik irányba, mint a mozgó körkép figurái. Az úttesten dübörögtek a szekerek, hordók, hintók, erre is, meg amarra is... Egyre több kocsi, egyre több ember, míg végre az egész egy folyamatos, végeláthatatlan áradattá olvadt össze, melyből minduntalan betért hozzánk is valaki, hogy bevásároljon.

- Háromért borsot...

- Kérek egy font kávét...

- Rizsát kérek...

- Egy fél font szappant kaphatok?...

- Egy garasért babérlevelet...

A bolt fokozatosan megtelt, leginkább cselédlányokkal és szegényesen öltözött asszonyságokkal. Franz Mincel ilyenkor vágta a legcsúnyább fintorokat. Nyitogatta a fiókokat, aztán meg becsukta. Szürke selyempapírba csomagolta az eladott árut, felfutott a létrán, megint csomagolt, s mindezt olyan siralmas ábrázattal, mint akit nem engednek ásítani. Végre is nagy tömeg szorongott a boltban, úgyhogy Jan Mincelnek meg nekem is segítenem kellett, mert Franz nem győzte a munkát.

Az öreg folyton írt és visszaadott, néha fehér hálósapkájához kapott, melynek kék bojtja mélyen a szemébe lógott. Időnként megrántotta a kozák zsinegét, vagy villámgyorsan lekapta a nádpálcát, s csippentett egyet valamelyik unokaöccsén. Én csak a legritkább esetben értettem meg, hogy mit akar, mert nevelési módszerének szenvedő alanyai nem szívesen árulták el a hirtelen megtorló intézkedések okát.

Nyolc óra körül csökkent a forgalom. Ilyenkor megjelent a boltban a kövér szolgáló, karján kosárral s benne egy csomó zsemlével és kávéscsuporral (Franz hátat fordított neki), utána pedig főnökünk anyja, egy sárga szoknyás, sovány öregasszony, fején óriási főkötővel. Kezében egy öblös kancsóban kávét hozott. Miután edényeit kirakta az asztalra, rekedt hangon szólt:

- Gut'n Morgen, meine Kinder! Der Kaffee ist schon fertig...^[2]

S beöntötte a kávét a fehér fajansz csuprokba.

Ekkor az öreg Mincel hozzálépett, s kézcsókkal köszöntötte: - Gut'n Morgen, meine Mutter!^[3]

Ezért aztán kapott egy csupor kávét és három zsemlét.

Azután Franz Mincel, Jan Mincel, August Katz járult az asztalhoz, s utoljára került rám a sor. Mindenki megcsókolta a néni öreg, aszott kezét, melyet keresztül-kasul szeltek a kék erek, s mindenki hangosan üdvözölte:

- ...Gut'n Morgen, Grossmutter!^[4]

Erre aztán megkapta járandóságát, a csupor kávét és a három zsemlét.

Mikor kávénkat sietve megittuk, a szolgáló összeszedte az edényt, berakta a kosárba, a néni meg fogta az üres kancsót, s mindketten eltűntek a boltból.

Odakint az ablak előtt egyre hullámzott a járművek áradata, s mindkét irányban hömpölygött az emberfolyam. Egyszer-egyszer leszakadt róla valaki, s belépett a boltba.

- Kérek keményítőt...

- Kérek tízért mandulát...

- Egy garasért fahéjat...

- Kenőszappant...

Délfelé a gyarmatáruk pultja előtt megritkult a forgalom, de ehelyett a bolt másik felében, Jan szakaszán egyre többen nyüzsögtek. Itt vásárolták a tányért, poharat, vasalót, kávédarálót, babát, néha ernyőket, kéket, pirosat vagy más színűt. Ezen az osztályon a vevők jól öltözött urak és hölgyek voltak, rendszerint kényelmesen letelepedtek, rengeteg árut megmutogattattak maguknak, s minden garasért éktelenül alkudozva, folyton újabb meg újabb áruhalmokat szedettek le a polcokról.

Emlékszem, hogy mikor a bolt bal szélén a futkosástól és a szétdobált áru felgöngyölítésétől holttá fáradtam, a jobb oldalon a legnagyobb fejtörést az okozta nekem, hogy ennek vagy amannak a vevőnek valójában ugyan mire is van szüksége, és hogy a végén - vesz-e valamit? Végeredményben azonban a nap folyamán itt is sok mindent eladtak, úgy hogy a díszműáru-üzlet forgalma sokkal nagyobb volt, mint a gyarmatárué és a szappanüzleté.

Az öreg Mincel vasárnaponként is bejött a boltba. Reggel imádkozott, délfelé azután jelentkeznem kellett nála egy kis fejtágításra.

- Sag mir... mondd meg: Was ist das? Mi ez? Das ist Schublade... ez fiók. Nézd meg, mi van ez a fiókot. Es ist Ziment... ez fahéj. Mire használják a fahéj? Fahéj használják a leves, a sütemény. Mi az a fahéj? Fahéj az egy fától a kéreg. Hol lakik ez a fa? Ez a fa Indiában lakik. Nézd a glóbusra: ez itt India. Adj egy hatosért fahéj... O, du Spitzbub!...^[5] Majd ha adok neked tízet nádpálca, majd fogsz tudni, mennyi fahéj adják hatosért.

Így vettünk sorra minden fiókot s tanultam meg mindegyik árunak a történetét. Ha aztán az öreg nem volt fáradt, még számtani példákat is feladott; összeadatta velem a könyveket, sőt, üzleti leveleket is kellett írnom.

Meg kell adni, nagyon rendszerető ember volt. Nem tűrte a port; ő maga törülgette le a legkisebb tárgyról is. Csak a nádpálcáról nem kellett soha port törölgetni, maguktól is megtisztultak azok a vasárnapi könyvelési, földrajzi és áruismereti leckék alatt.

Néhány év alatt annyira megszoktuk egymást, hogy az öreg már nem is tudott meglenni nélkülem, én pedig már a nádpálcát is kezdtem a családi kapcsolatok elengedhetetlen tartozékának tekinteni. Emlékszem, mennyire odavoltam, mikor egyszer elrontottam egy értékes szamovárt, s az öreg Mincel, ahelyett hogy kapta volna a nádpálcát, csak a fejét csóválta, és így szólt:

- Mit csináltál, te Ignaś; mit csináltál te!...

Igazán szívesebben elviseltem volna a verést, akár sorra minden egyes nádpálcával, mintsem hogy még egyszer halljam ezt a remegő hangot, s lássam a főnök rémült ábrázatát.

Az ebédet hétköznapokon a boltban költöttük el, előbb a két fiatal Mincel és August Katz, azután a főnök meg én. Ünnepnapokon mindnyájan fent a lakásban gyülekeztünk, s közös asztalnál étkeztünk. Karácsony estéjén az öreg Mincel ajándékokat osztott ki közöttünk, anyja pedig a legnagyobb titkolózások közepette meglepetésül karácsonyfát állított nekünk (és a fiának). A fizetésünket minden hónap elsején mindnyájan pontosan megkaptuk. (Én havi tíz złotyt kaptam.) Ilyenkor mindnyájunknak be kellett számolnunk eddigi takarékoskodásunk eredményéről. Nemcsak nekem, hanem a két unokaöcsnek, Katznak és a cselédségnek is. Ha valaki nem takarított meg semmit, azaz ha naponta legalább néhány garast félre nem tett, ez Mincel szemében éppen olyan bűn volt, mint például a lopás. Az én időmben jó néhány inas és segéd vesztette állását, csak azért, mert nem takarítottak meg semmit. Ha ilyesmi kitudódott, az illetőnek nem volt maradása. Nem használt semmit az ígérgetés, fogadkozás. Hiábavalók voltak a kézcsókok, hiába vetette volna magát a bűnös az öreg lába elé, s ígért volna javulást. Mincel meg sem mozdult a székéből, rá sem pillantott a könyörgőre: ujjával az ajtóra mutatva, egyetlen szót mormogott: Fort!... Fort!...^[6] - A takarékoskodás elve valóságos rögeszméje volt.

Ennek a jó embernek azonban volt egy igen nagy hibája - gyűlölte Napóleont. Ő maga ugyan soha ki nem mondta a nevét, de ha valaki említette, már a puszta név hallatára is dührohamot kapott: arca elkékült, köpködött, és tajtékozva ordította: - Svihák! Spitzbub! Haramia!...

Mikor első ízben hallottam ezt a kirohanást, csaknem elájultam. Szerettem volna valamit keményen odavágni, aztán elszökni Raczek úrhoz, aki időközben már feleségül vette a nagynénémet. Egyszer csak észrevettem, hogy Jan Mincel száját kezével eltakarja, s valamit súg Katznak. Erősen odafigyeltem s meghallottam:

- Locsog az öreg, de csak hadd locsogjon. Napóleon fenegyerek volt, már csak azért is, mert jól elnadrágolta azokat a betyár svábokat. Nem igaz. Katz?

De August Katz csak behunyta szemét, és tovább vagdalta a szappant.

Szinte megdermedtem a csodálkozástól, de ettől a pillanattól kezdve nagyon megszerettem Jant meg August Katzot. Idővel megfigyeltem, hogy ebben a mi kis boltunkban két hatalmas tábor alakult ki: az egyik, az öreg Mincel és anyja, erősen németbarát volt; a másik, a két fiatal Mincel és August Katz, utálta a németeket. Ha jól emlékszem, egyedül én voltam semleges.

Ezernyolcszáznegyvenhatban olyan hírek járták, hogy Napóleon Lajos megszökött a börtönből. Nevezetes év volt az életemben, mert ekkor lettem segéd; főnökünk pedig, az öreg Jan Mincel, ekkor fejezte be földi pályafutását, mégpedig igen különös körülmények között.

Ez az év arról is emlékezetes volt, hogy boltunk forgalma erősen megcsappant. Lehet, hogy azért, mert az általános nyugtalanság sohasem használ az üzletmenetnek, de könnyen hozzájárulhatott az is, hogy az öreg Mincel túlságosan gyakran és túlságosan hangosan szidta Napóleon Lajost. Az emberek kezdtek elidegenedni boltunktól, sőt, egyszer valaki (a rossz nyelvek szerint alighanem August Katz) egyik éjjel beverte egyik kirakatunk üvegtábláját.

Ez az eset azonban - ahelyett, hogy a közönséget teljesen elidegenítette volna tőlünk, inkább ránk terelte a figyelmet, s annyi vevő sereglett üzletünkbe, mint talán még soha. Már a szomszéd boltok is felfigyeltek, s kezdtek irigykedni ránk. Egy hét múlva azonban ez a mesterséges forgalom megint elapadt, s ismét gyakran megesett, hogy a boltban nem fordult meg egyetlen vevő sem.

Egy este, mikor a főnök éppen nem volt az üzletben - ami egyébként igen ritka eset volt - ismét nagy kő zuhant az egyik kirakatba. A megrémült Mincelek felrohantak a lakásba, és keresték a nagybácsit. Katz kirohant az utcára, hogy a gaz merénylőt elcsípje, de egyszerre két rendőrt pillantott meg, amint kezénél fogva vonszolták... na, tessék kitalálni, kit?... senki mást, mint tiszteletre méltó főnökünket, akit azzal gyanúsítottak, hogy ő maga zúzta be a kirakat ablakát, mégpedig nemcsak most, hanem már első ízben is...

Hiába tiltakozott, hiába mentegetőzött az öregúr, hisz nemcsak látták, mikor elkövette a merényletét, hanem még köveket is találtak a zsebében... El is vitték szegényt a városházára.

Az ügyet sok huzavona után természetesen sikerült elsimítani, de az öreg ettől fogva elvesztette jókedvét, búskomor lett és fogyni kezdett. Egy szép napon aztán megint leült helyére, az ablak melletti karszékbe, de többé fel sem kelt onnan. Úgy halt meg, hogy állát a főkönyvre támasztotta, s kezében tartotta a zsineget, mellyel a kozákot szokta mozgatni.

Halála után néhány évig unokaöccsei vezették az üzletet, s csak ezernyolcszázötven körül osztoztak meg rajta, oly módon, hogy Franz a gyarmatáruval ottmaradt a régi helyen, a Podwale utcán, Jan pedig a díszműáruval és a szappannal átköltözött a Krakowskie Przedmieście utcára, abba a helyiségbe, melyben ma is vagyunk. Jan néhány évvel később elvette a gyönyörű Małgorzata Pfeiffert, aki - nyugodjék békével - miután özveggyé lett, Staś Wokulskihoz ment feleségül. Így örökölte Wokulski az üzletet, melyet két nemzedéken át a Mincelek vezettek.

Az öreg nagymama sok-sok évvel túlélte fiát. Mikor ezernyolcszázötvenháromban külföldről hazatértem, még a legjobb egészségben találtam. Akkor is minden reggel megjelent a boltban, s változatlanul mindig ezzel állított be:

- Gut'n Morgen, meine Kinder, der Kaffee ist schon fertig!...

Csak hangja gyengült évről évre, míg egyszer végképp és örökre el nem hallgatott.

Az én időmben a főnök, inasainak atyja és tanítója, a boltnak pedig a legéberebb szolgája volt; anyja vagy felesége a bolt gazdasszonya, a családtagok pedig valamennyien az üzlet dolgozói. Ma a főnök csak az üzlet hasznát vágja zsebre, de törődni annál kevesebbet törődik vele, sőt, legtöbbször nem is ismeri, s legfőbb gondja az, hogy a gyermekei ne legyenek kereskedők. Nem Staś Wokulskiról beszélek, mert neki messzebbmenő tervei vannak, csak általában jegyzem meg, hogy a kereskedőnek - ha rendes alkalmazottakat akar - ott kell ülnie a boltban, s nevelnie kell az embereket.

Úgy hírlik, hogy Andrássy hatvanmillió forint megszavazását kérte, előre nem látható kiadásokra, amiből az következik, hogy Ausztria is fegyverkezik. Ezzel szemben Staś azt írja, hogy - nem lesz háború. Minthogy pedig ő sohasem volt szószátyár, úgy látszik, nagyon járatos lehet a politika útvesztőiben. De akkor nem is az üzlet iránti szerelemből ül Bulgáriában...

Kíváncsi vagyok, mi dolga ott? Igazán kíváncsi vagyok...

Vasárnap van. Utálatos, csúnya márciusi idő. Már délfelé jár, de Varsó utcái csaknem egészen üresek. Az emberek otthon maradnak, vagy megbújnak a kapuk alatt, vagy összehúzódva rohannak céljuk felé, menekülnek az arcukba csapódó havaseső elől. A bérkocsik dübörgését úgyszólván nem is hallani, mert azok mind - állnak. A kocsisok leszállnak a bakról, és bebújnak a kocsi fedele alá, a lovak pedig ázottan, hátukon a vastag hólepellel, ugyancsak szeretnének a kocsi rúdja alá bújni és saját fülükkel betakarózni.

De Ignacy úr - a rossz idő ellenére vagy talán éppen ezért - vasrácsos szobájában ül, és igen jó hangulatban van. Az üzlet kitűnően megy, a kirakatrendezés terve a jövő hétre már készen van, s mindenekelőtt néhány nap múlva meg kell érkeznie Wokulskinak. Ignacy úr végre számot adhat valakinek gazdálkodásáról, lerázhatja magáról a bolt vezetésével járó gondokat, aztán - legkésőbb két hónap múlva - elutazhat szabadságra. Huszonöt évi, vagy még hosszabb munka után dukál neki ez a kis pihenés. Csakis a politikával fog törődni. Egyébként minden idejét a szabadban tölti, a mezőn és erdőben fog szaladgálni, ugrabugrálni, énekelni és fütyörészni, mint gyermekkorában - ha ugyan egyre gyakrabban jelentkező reumatikus fájdalmai ebben meg nem akadályozzák. De hiszen azok falun úgyis elmúlnak.

Tehát ott hagytuk el, hogy a havaseső verdesi a rácsos ablakot, s bár olyan sűrűn esik, hogy a szobában alig látni, Ignacy úr mégis verőfényes kedvében van. Az ágy alól előkerül a gitár, Ignacy úr felhangolja, aztán néhány akkordot fog, és rekedtes orrhangján egy nagyon romantikus dalt kezd énekelni:

Ébred a tavasz, zsendül a róna,
Köszönti vidám csalogányének.
Partján zöld berkek hűs csermelyének
Nyílik két csodaszép rózsa.

A csábos akkordok felébresztik a díványon szendergő pudlit, fél szemét kinyitva áhítattal pislog gazdájára. De a szirénhangok nem érik be ennyivel, s valóban, hatásuk sokkal erősebb; az udvar mélyén terjedelmes árnyékot keltenek életre, árnyat, mely a rácsos ablakhoz kúszik, s igyekszik bekandikálni a szoba mélyébe, felkeltve Ignacy uram figyelmét.

- Ez biztosan Paweł - gondolja.

De Ír nyilván más véleményen van, mert leugrik a díványról, és nyugtalanul szimatol az ajtóban, mintha idegent érezne.

Most már a pitvarból hallatszik a nesz. Egy kéz tapogatózva keresi a kilincset. Végre nyílik az ajtó, s a küszöbön megáll valaki: bő bundáját belepték a hópelyhek és esőcseppek.

- Ki az? - kiáltja Ignacy úr, s arcát sötét pír önti el.

- No, már meg sem ismersz, öreg? - feleli a jövevény halkan és vontatottan.

Ignacy úr egyre nagyobb zavarba esik. Felteszi orrcsíptetőjét, mely nyomban le is esik, aztán az ágy alól előráncigálja a koporsó alakú dobozt, gyorsan eldugja a gitárt, s a dobozt az ágyra rakja.

Közben a jövevény letette a bundát s a bárányprém kucsmát, a félszemű Ír körülszaglássza, s örömében a farkát kezdi csóválni, felugrál rá, majd nagyokat vakkant, és a lába elé heveredik.

Most már Ignacy úr is a szokottnál még görnyedtebben és meghatottabban közeledik vendégéhez.

- Azt hiszem... - kezdi bizonytalanul -, azt hiszem, hogy... - Azzal a jövevényt az ablakhoz vezeti, s közben sűrűn hunyorgat.

- Staś... Istenemre!...

Megtapogatja domború mellét, előbb a jobb, majd a bal kezét szorongatja, végül Wokulski rövidre nyírt haján húzza végig tenyeret, mintha legalábbis olajjal akarná felkenni.

- Hahaha - kacag Ignacy úr. - Staś, saját személyében... Staś! Megjött a háborúból!... Végre mégis eszedbe jutott, hogy itt boltod van meg barátaid? - teszi hozzá, s a jövevényt erősen hátba verdesi. - Vigyen el az ördög, ha nem sokkal jobban hasonlítasz egy katonára vagy matrózra, mint kereskedőre... Nyolc hónap óta nem volt a boltjában!... Micsoda mellkas, micsoda koponya...

Wokulski együtt nevet vele. Átöleli a vén segéd nyakát, s arcára mindkét felől forró csókot nyom. Ignacy úr némán tartja oda arcát anélkül, hogy a csókokat viszonozná.

- No, öreg, mi újság itt nálatok? - szólalt meg a vendég. - Lesoványodtál és sápadt vagy...

- Ellenkezőleg, kezdek egy kis húst szedni magamra.

- Meg is őszültél... Hogy vagy?

- Remekül. A boltról is csak jót mondhatok... Egy kicsit sikerült felemelni a forgalmat. Januárban és februárban huszonötezer rubelt forgalmaztunk... Drága Staś!... Nyolc hónapig nem voltál itthon... Bagatell!... Nem ülnél le?

- Dehogynem - feleli a vendég, s már helyet is foglal a díványon, ahová Ír is azonnal felugrik, leheveredik, s fejét a vendég térdére nyugtatja.

Ignacy úr magának is széket hoz.

- Nem ennél valamit? Van egy kis sonkám és kaviárom.

- Nagyszerű!

- Talán innál is? Van egy üveg jó magyar borom, de csak egyetlen ép borospoharam.

- Majd iszom vizespohárból - feleli a vendég.

Ignacy úr gyorsan tipeg ide-oda a szobában, s egymás után nyitogatja ki a szekrényt, a ládát és az asztalfiókot.

Előbb kivette a bort, aztán visszarakta, elővette a sonkát és néhány zsemlét. Keze és szemhéja remegett, s jó időbe telt, míg annyira lecsillapodott, hogy a szekrény mélyéről előkerült kincseket el tudta rendezni az asztal közepén. De felzaklatott kedélyét csak az első pohárka bor zökkentette teljesen helyre.

Közben Wokulski mohón nyelte a falatokat.

- No, mi újság? - kérdezte Ignacy úr, most már nyugodtabb hangon, s megbökte vendége térdét.

- Ha nem csalódom, a politikai helyzet iránt érdeklődöl, nem? - kérdezte Wokulski. - Nem lesz háború.

- Hát akkor Ausztria minek fegyverkezik?

- A hatvanmillió forintra gondolsz? Be akarja kebelezni Boszniát és Hercegovinát.

Ignacy úr szembogara kitágul.

- Ausztria akarja bekebelezni? - kérdezte. - De minek?

- Minek? - nevetett Wokulski. - Azért, mert Törökország nem akadályozhatja meg benne.

- És Anglia?

- Anglia megkapja az ellenértéket.

- Törökország rovására?

- Természetesen, mindig így van, ha két erős összevész, akkor mindig a harmadik, a gyenge húzza a rövidebbet.

- És az igazság? - kiáltotta Ignacy.

- Az igazság az, hogy az erősek növekednek és szaporodnak, a gyengék meg elpusztulnak. Ha nem így volna, a világ valóságos aggokházává változna, ez pedig igazán nem lenne igazság.

Ignacy székével együtt továbbhúzódott.

- És ezt te mondod, Staś?... És komolyan, tréfán kívül mondod?

Wokulski nyugodtan nézett barátjára.

- Igen, én mondom - felelte. - Mi különös van ebben? Talán nem ez a törvény, ez a jog vonatkozik rám, rád és mindannyiunkra?... Túlságosan sokat sírtam a magam sorsán ahhoz, hogy most Törökország sorsát sirassam.

Ignacy úr lesütötte szemét és elhallgatott. Wokulski pedig jóízűen falatozott tovább.

- Hát neked hogy ment a sorod? - érdeklődött a vén segéd, most már egészen nyugodt hangon.

Wokulski szeme megcsillant. Letette a zsemlét, s hátradőlt a díványon.

- Emlékszel, mennyit vittem magammal, mikor innen elmentem? - kérdezte.

- Harmincezer rubelt, az egész készpénzt.

- És mit gondolsz, mennyit hoztam vissza?

- Ötven... vagy negyvenezret... Eltaláltam?... - kérdezte Rzecki, s bizonytalanul nézett barátjára.

Wokulski bort töltött magának, és lassan kiitta.

- Kétszázötvenezer rubelt, s ennek is nagy részét aranyban - felelte, minden szót hangsúlyozva. - S minthogy bankjegyet vásároltam, amit a békekötés után eladok, lesz kereken háromszázezer rubelem...

Rzecki feléje hajolt, és kitátotta a száját.

- Ne félj - folytatta Wokulski -, amit kerestem, becsületes, sőt nehéz, nagyon nehéz munkával kerestem. Az egésznek az a titka, hogy volt egy gazdag társam, és hogy négyszerte, ötszörte kisebb haszonnal beértem, mint mások. Így aztán állandóan növekvő tőkém megszakítás nélkül forgalomban volt. No, és - tette hozzá később - veszett szerencsém is volt... Mint a játékosnak, akinek tízszer egymás után kijön a száma a ruletten. Hazárdjáték!... Úgyszólván minden hónapban egész vagyonomat feltettem, az életemet pedig mindennap.

- És csak ezért mentél oda? - kérdezte Rzecki.

Wokulski gúnyos, kötekedő tekintettel nézett rá.

- Azt akartad volna, hogy török Wallenrod legyen belőlem?...

- Hogy valaki pénzért kockáztassa az életét, ha már amúgy is megvan a biztos kenyere és kényelme... - motyogta Ignacy úr fejcsóválva, s felrántotta szemöldökét.

Wokulskit hirtelen megrázta a harag, s felugrott a díványról.

- Az a nyugodt megélhetés hat éven át gyötört és fojtogatott!... - kiáltotta s összeszorította öklét. - Már elfelejtetted, hányszor vetették szememre a két Mincel nemzedéket és feleségem angyali jóságát? Akadt valaki közeli és távoli ismerőseim közül, téged kivéve, aki szóval, tettel vagy legalább egy-egy pillantással meg ne bántott volna? Hányszor elmondták rólam, csaknem a fülem hallatára, hogy a feleségem kötényéből lakmározom, hogy mindent a Mincelek szorgalmának köszönhetek, és semmit, de semmit a saját erőmnek. Pedig ki emelte fel ezt a butikot, ki duplázta meg a jövedelmét, ha nem én?!... A Mincelek!... mindig csak a Mincelek!... Ma hasonlítgassanak össze velük! Egymagam, egyetlen fél év alatt tízszer annyit kerestem, mint a Mincelek két nemzedéke egy fél évszázad alatt. Amit én a golyók, kések és ragályos betegségek között megszereztem, azért ezer hálósipkás Mincelnek kellett volna verejtékeznie boltja homályos zugában. Most már tudom, hány Mincellel érek fel, s esküszöm, hasonló eredményért szívesen megismételném ezt a játékot! Jobb szeretek a csőddel kacérkodni és a halállal szembenézni, mint azok előtt hajlongani, akik boltomban esernyőt vásárolnak, vagy "alázatos szolgáját" köszönni azoknak, akik nagy kegyesen nálam fedezik klozettpapír-szükségletüket...

- Ez még most is a régi! - suttogta Ignacy.

Wokulski lecsillapodott. Ignacy karjára támaszkodott, s mélyen a szemébe nézve, szelíden szólt:

- Ne haragudj rám, öreg.

- Miért haragudnék? Tudom én, hogy kutyából nem lesz szalonna... Ez természetes...

- Hát nálatok mi újság? Meséld el.

- Pontosan az és annyi, amit jelentéseimben megírtam. Az üzlet jól megy, árukészletünk gyarapodott, megrendeléseink még jobban szaporodnak. Fel is kell vennünk még egy segédet.

- Kettőt veszünk fel, és az üzlethelyiséget kibővítjük. Nagyszabású, pompás áruházat csinálunk belőle!

- Bagatell!

Wokulski oldalvást pillantott barátjára és elmosolyodott, mert látta, hogy az öreg jókedve kezd visszatérni.

- De itthon mi újság... a városban? A bolt, amíg te vezeted, nem mehet rosszul.

- A városban?...

- A régi vevők közül nem maradt el valaki? - szakította félbe Wokulski, s egyre gyorsabb léptekkel mérte végig a szobát.

- Nem, sőt, újak is kerültek.

- És... és...

Wokulski megállt, mintha haboznék. Ismét teletöltötte poharát, s egy hajtásra kiitta.

- Łęcki... nálunk vásárol?

- Inkább csak felírásra.

- Tehát vásárol... - állapította meg, s megkönnyebbülten lélegzett fel. - Hogy áll az öreg?

- Azt hiszem, végleg a tönk szélén. Az idén alighanem dobra ütik a házát is.

Wokulski a dívány fölé hajolt, s a kutyával kezdett játszani.

- No, és... a lánya... nem ment férjhez?

- Nem.

- Nem is készül ilyesmi?

- Kétlem. Ki vesz el manapság egy hölgyet, akinek hozománya nincs, de igényei annál nagyobbak? Pártában marad, pedig nagyon szép lány... Ez csak természetes...

Wokulski kiegyenesedett és nagyot nyújtózott. Kemény vonásai különös, élénk kifejezést öltöttek.

- Kedves, öreg cimborám! - kiáltotta, Ignacy kezét megragadva. - Hűséges kenyerespajtásom! Nem is hiszed, milyen boldog vagyok, hogy látlak, és főleg hogy itt látlak ebben a szobában. Emlékszel, mennyi estét és éjszakát töltöttem itt... hogy tápláltál... hogy tukmáltad rám minden jobb ruhadarabodat?... Emlékszel?

Rzecki figyelmesen nézte barátját, s megállapította magában, hogy az a bor ugyacsak jó lehet, ha barátja nyelvét ennyire megoldotta.

Wokulski leült a díványra, fejével a falnak támaszkodott, s beszélni kezdett, de mintha csak önmagához szólna:

Fogalmad sincs, mennyit szenvedtem! A messze idegenben, mindenkitől távol, azt sem tudva, hogy valaha, valakit viszontlátok-e még. Rettenetesen egyedül voltam. Mert hidd el, nem az a legkegyetlenebb magány, amelyik az ember körül van, hanem amelyik benne van, a bensejében. Ha valaki úgy megy el hazulról, úgy válik el hazájától, hogy egyetlen kedves tekintet sem kíséri, egyetlen mosolyt, egyetlen jó szót, de még egyetlen szikra reménységet sem visz magával...

Ignacy megmozdult, mintha tiltakozni akarna.

- Engedd meg, hogy eszedbe juttassam - szólt. Én eleinte nagyon meleg hangú, sőt, talán túl érzelmes leveleket írogattam. Csak a te rövid válaszaid riasztottak el.

- Nem is rád panaszkodom én...

- A többi alkalmazottra még kevésbé panaszkodhatol, hiszen azok nem ismernek úgy, mint én.

Wokulski csak most kapott észbe.

- Eh, de hát én igazán egyikükre sem panaszkodom. Talán csupán tőled veszem egy kicsit rossz néven, hogy olyan keveset írtál... a... városról... Ehhez járult, hogy a Kurir is gyakran elveszett a postán, úgyhogy értesüléseim nagyon is hézagosak voltak, s ilyenkor rettentő érzések kínoztak.

- De miért? Hiszen nálunk nem volt háború - felelte Ignacy csodálkozva.

- Hát persze!... Itt nem volt háború, sőt, kitűnően szórakoztatok. Emlékszem, decemberben nagyszabású élőképeket is rendeztek. Ki szerepelt ezekben?...

- Na hallod, én az ilyen bolondságokat nem szoktam megnézni.

- Igaz. Én meg akkor szívesen adtam volna akár tízezer rubelt, hogy megnézhessem. Ez még nagyobb bolondság... Nem?...

- Az hát; ámbár a magány, az unalom sok mindent megmagyaráz...

- Vagy talán a vágyakozás - vágott közbe Wokulski. - Az ette meg minden szabad órámat, a pihenés minden percét. No, önts még egy kis bort, öreg. - Felhajtotta, aztán megint fel s alá járt a szobában, s fojtott hangon tovább beszélt:

- Ezt akkor éreztem először, amikor egyszer átkeltünk a Dunán. Ez estétől késő éjszakáig tartott. Egyedül voltam a csónakban, csak a cigány révész volt velem. Minthogy beszélni nem tudtam vele, a vidéket nézegettem. A part éppen olyan homokos volt, mint nálunk, a fák is olyanok, mint a mi fűzfáink, a mogyoróbokrokkal és a fenyőfafoltokkal benőtt dombok is. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy itthon vagyok, s mielőtt még az éj beáll, ismét viszontlátlak benneteket. Az éj beállt, s ugyanakkor szemem elől eltűnt a part. Egyedül voltam a víz végtelen tükrén, melyben halványan fénylettek a csillagok.

Ekkor az jutott eszembe, hogy lám, milyen messze estem hazulról, hogy hazámmal semmi más nem köt össze, csak azok a halvány csillagok, s hogy akkor, abban a pillanatban, közületek senki sem néz rám, és senki nem emlékszik rám, senki... Úgy éreztem, mintha bensőmben elszakadt volna valami, s csak akkor tudtam meg, csak akkor éreztem igazán, milyen fájó, milyen mélységes seb van a lelkemben.

- Igaz, engem sohasem érdekeltek a csillagok - suttogta Ignacy úr.

- Ettől a naptól kezdve furcsa betegség vett rajtam erőt - folytatta Wokulski. - Ameddig az üzleti leveleket írtam, számláztam, árut vettem át, ügynökeimet indítottam útnak, vagy amíg sérült kocsikat raktam ki, s magam roskadásig cipeltem a ládákat, vagy a felém lopakodó rablóra lestem, addig legalább viszonylagos nyugalmam volt. De amint elszakadtam az üzleti ügyektől, s csak egy pillanatra is letettem a tollat, azonnal olyan szörnyű fájdalmat éreztem... megérted te ezt, Ignacy?... olyan fájdalmat, mintha homokszem esett volna a szívembe. Hányszor volt úgy, hogy járok-kelek, gondolkozom, eszem, beszélgetek, nézelődöm, gyönyörködöm a szép vidékben, sőt, nevetgélek és vidám vagyok, s mégis ott érzem a szívemben azt a tompa szúrást, azt a kis nyugtalanságot, azt az alig észlelhető kis félelmet. S ezt a kínzó, idült állapotot a legkisebb körülmény is egy csapásra tomboló viharrá dagaszthatta. Egy ismert alakú fa látása, egy kopár hegyoldal, egy ismerős színű felhő, egy fölöttem elröppenő madár, sőt, egy meglebbenő lágy szellő is minden különösebb ok nélkül - olyan vad kétségbeesést ébresztett bennem, hogy hanyatt-homlok menekültem az emberek elől. Elhagyatott, üres helyet kerestem, ahol mindenkitől távol leborulhattam a földre, és üvöltöttem a fájdalomtól, mint a kutya. Gyakran, ahogy így magam elől menekültem, utolért az éjszaka, a bokrok, a ledőlt, korhadó fatörzsek mögül szürkés árnyak jöttek elő, s fakó szemüket rám meresztve, komoran, szomorúan bólogattak felém. Ilyenkor a levelek minden zizzenése, a szekerek távoli zörgése, a víz csobbanása egyetlen bús dallamba olvadt, mely azt kérdezte tőlem: "Ó, vándorunk, mondjad, mi történt véled?" Ó, mi történt velem...

- Egy szót sem értek az egészből - szakította félbe Ignacy. - Micsoda őrület ez?

- Micsoda?... A vágy.

- Mi után?

Wokulski megremegett.

- Mi után? Hát... minden után... a szülőföld után...

- Hát mért nem jöttél haza?

- Mi hasznom lett volna belőle?... Különben... nem is jöhettem.

- Nem is jöhettél? - ismételte meg Ignacy.

- Nem... és nem!... Nem volt miért jönnöm - felelte türelmetlenül. - Hogy itt halok-e meg vagy ott, az úgyis mindegy... Adj egy kis bort - fejezte be hirtelen, s a pohárért nyúlt.

Rzecki ránézett lázban égő arcára, s eltolta a borosüveget.

- Hagyd abba - szólt. - Már úgyis éppen elég izgatott vagy...

- Éppen azért akarok inni...

- Éppen azért nem szabad innod - vágott szavába Ignacy. - Sokat beszélsz, talán sokkal többet, mint amennyit magad is jónak látnál - tette hozzá nyomatékkal.

Wokulski hátralépett. Egy kicsit gondolkozott, aztán fejét megrázva, felelte:

- Tévedsz.

- Mindjárt bebizonyítom, hogy nem tévedek - felelte Ignacy fojtott hangon. - Te nemcsak azért utaztál oda, hogy vagyont szerezz...

- Ez igaz - felelte Wokulski rövid gondolkozás után.

- Mert minek is neked az a háromszázezer rubel, mikor neked évente ezer is elég?

- Ez igaz.

Rzecki barátja füléhez hajolt.

- Még azt is megmondom, hogy azt a pénzt nem magadnak hoztad haza...

- Ki tudja, hátha eltaláltad...

- Jobban eltalálom, mintsem sejtenéd...

Wokulski felkacagott.

- Aha, szóval azt hiszed? - kiáltotta. - No, biztosítalak, hogy nem tudsz semmit, vén ábrándozó.

- Féltelek én nagyon ettől a józanságtól, amitől úgy beszélsz, mintha berúgtál volna. Értesz engem, Staś?...

Wokulski még mindig nevetett.

- Igazad van, nem szoktam inni, s a bor a fejembe szállt. De mindjárt összeszedem magam. Csak annyit mondok, határozottan tévedsz. Most pedig, hogy megóvj a teljes berúgástól, idd ki magad az üveget, terveim sikerére.

Ignacy teletöltötte a pohárkát, Wokulski kezét erősen megragadta, és így szólt:

- Nagy szándékaid sikerére...

- Nekem nagyok, de valójában nagyon is szerények.

- Nem bánom én, legyen, ahogy mondod - válaszolta Ignacy. - Olyan vén vagyok, hogy nekem már jobb, ha semmit sem tudok. Olyan vén vagyok, hogy már semmi mást nem kívánok, csak a szép halált. Add a szavadat, hogy ha eljön az idő, értesítesz...

- Rendben van, ha eljön az ideje, te mégy el háztűznézőbe.

- Én már voltam egyszer, de megjártam... - felelte Ignacy.

- Az özveggyel, hét évvel ezelőtt?

- Tizenöttel.

- A régi nóta - kacagott Wokulski. - Te csak nem változol!

- De te sem. Na, terveid és szándékaid sikerére... Bármilyenek is azok, egyet tudok, hogy nem méltatlanok hozzád. És most: hallgatok... miként a sír.

E szavak után Ignacy uram felhajtotta a bort, azután a poharat a földhöz vágta. A nagy csörömpölésre Ír felrettent mély álmából.

- Gyerünk a boltba - szólt Ignacy. - Vannak témák, melyek után jó egy kicsit az üzletről is beszélni.

Az asztalfiókból előkaparta a kulcsot, és kimentek. A pitvarban már arcukba csapott a nedves hó. Rzecki kinyitotta a bolt ajtaját, és meggyújtott néhány gázlángot.

- Micsoda árukészlet! - kiáltotta Wokulski. - Úgy látom, itt minden új.

- Majdnem... Meg akarod nézni?... Itt a porcelán. De figyelmeztetlek...

- Majd később... Mutasd a könyvet.

- A bevételt?...

- Nem, az adósokét.

Rzecki kinyitotta az íróasztalt, kivette a könyvet, odarakta Wokulski elé, és széket tolt alá. Wokulski leült, s a listán végigtekintve, kikeresett belőle egy nevet.

- Száznegyven rubel - olvasta a név mellett feltüntetett számot. - No, ez még nem sok...

- Ki az? - kérdezte Ignacy. - Á... Łęcki...

- A kisasszonynak külön számlája van... nagyon jó - folytatta Wokulski, s mélyebben hajolt a könyvre, mintha az írást csak nehezen tudná olvasni. - Á... á... nemrég vásárolt egy pénztárcát... Három rubel?... Nem drága egy kicsit?...

- Egyáltalán nem - felelte Ignacy. - Nagyon jó kis tárca volt, magam választottam ki.

- Milyen volt? - kérdezte Wokulski, csak úgy mellesleg, és becsukta a könyvet.

- Ebből a szekrényből. Látod, milyen szépek?...

- Biztosan sokáig válogatott. Azt mondják, nagyon igényes...

- Egyáltalán nem válogatott, de miért is válogatott volna? - kérdezte Rzecki. - Csak éppen körülnézett, megnézte ezeket...

- Ezeket?...

- És ezt akarta megvenni...

- Ah, ezt... - suttogta Wokulski, s kezébe vette a tárcát.

- De én egy másikat ajánlottam. Ilyenfélét...

- Hát igen... ezek igazán szépek, gyönyörű kidolgozás.

- Amit én kiválasztottam, még szebb volt.

- Ez nagyon tetszik nekem. Mindjárt meg is tartom, mert az enyém már nagyon kopott...

- Várj csak, keresek egy jobbat - ajánlkozott Rzecki.

- Mindegy. Mutasd, mi van még, hátha kell még nekem valami.

- Inggombjaid vannak?... Nyakkendő, sárcipő, esernyő?...

- Adj egy esernyőt, no meg egy nyakkendőt. Válaszd ki magad. Ma én vagyok az egyetlen vevő, és ráadásul készpénzzel fizetek.

- Nagyon dicséretes szokás - felelte Rzecki jókedvűen. Gyorsan elővett a fiókból egy nyakkendőt, a kirakatból meg egy ernyőt, s mosolyogva nyújtotta át Wokulskinak. - A kereskedőnek járó engedmény levonása után fizetsz hét rubelt. Nagyszerű ernyő... Bagatell...

- No, gyerünk vissza hozzád - szólt Wokulski.

- Nem nézed meg a boltot? - kérdezte Ignacy.

- Eh, mit érde...

- Nem érdekel? A saját boltod, ez a gyönyörű üzlet? - csodálkozott Ignacy.

- Ó, dehogyis, hogy képzelsz ilyet?... Csak egy kicsit fáradt vagyok.

- Helyes - felelte Rzecki. - Igazad is van. Na, gyerünk.

Eloltotta a lámpákat, s Wokulskit maga előtt eresztve, bezárta a boltot. A pitvarban megint a nedves hóval találkoztak, és Paweł-lel, aki éppen az ételt hozta.

Tomasz Łęcki úr egyetlen lányával, Izabellával és unokahúgával, Florentyna kisasszonnyal nem a saját bérházában lakott, hanem az Aleje Ujazdowskie környékén bérelt egy nyolcszobás lakást. A lakásban volt egy háromablakos szalon, külön fogadószoba a családfő és külön a kisasszony számára, külön hálószoba saját maga s külön Izabella számára, egy ebédlő, ezenkívül Florentyna kisasszony lakószobája meg egy öltöző, nem számítva a konyhát és a személyzeti szobákat. A személyzet tagjai: Mikołaj, a vén komornyik és felesége, aki egyúttal a szakácsné tisztét is betöltötte, meg Anusia, a kisasszony komornája.

A lakásnak voltak igen nagy előnyei. Száraz, meleg, tágas és világos volt. Lépcsőháza márvánnyal kirakva; volt benne gáz, villanycsengők és vízvezeték. A szobák egymásba nyíltak, de szükség esetén mindegyik külön zárt egésszé válhatott. A bútorzat éppen elegendő, sem túl sok, sem túl kevés, s minden bútordarabot inkább a gyakorlati egyszerűség és kényelem jellemzett, mintsem a szembeötlő cifraság. A kredenc szinte árasztotta a biztonságot, hogy innen nem vész el az ezüst; az ágy azt az érzést keltette, hogy itt kényelmesen és jól lehet aludni, különösen annak, aki a nyugodt, jó álmot meg is érdemli; az asztalt jól meg lehetett rakni; a székre bátran rá lehetett ülni, nem kellett attól tartani, hogy esetleg összetörik; a párnázott, mély karosszékben pedig édesdeden lehetett ábrándozni.

Aki ide bejött, az szabadon mozoghatott, nem kellett attól félnie, hogy valami elállja az útját, sem attól rettegnie, hogy valamit el talál rontani. Míg a házigazdára várakozott, nem unta magát, mert amit maga körül látott, azt mind érdemes volt megnézni. Ezeket a tárgyakat nem tegnap s nem is egy nemzedék számára készítették, nem csoda hát, ha látásuk bizonyos ünnepélyes hangulatot keltett a szemlélőben.

E komoly háttérből előnyösen rajzolódott ki a ház lakóinak alakja.

Tomasz Łęcki úr hatvan-egynéhány éves, középmagas, testes és nagyon vérmes férfi. Bajusza ősz és nem nagyon hosszú, haja fehér, hátrafésülve. Szeme szürke, értelmes, alakja egyenes, járása határozott. Az utcán mindenütt utat nyitottak neki, s az egyszerű emberek azt mondták rá: Na, ez fene nagy úr lehet.

S valóban. Łęcki úr családjában nem volt ritkaság a szenátor. Atyjának még milliói voltak, sőt, fiatal korában még ő is százezres vagyonnal rendelkezett. Később azonban vagyona egy részét a politikai események vitték el, másik részét meg az európai utazások és az előkelő kapcsolatok. Tomasz úr ugyanis ezernyolcszázhetven előtt bejáratos volt a francia királyi udvarba, később pedig a bécsi és az olasz udvarokba. Viktor Emánuel - akit Łęcki úr leányának szépsége elbűvölt - barátságával tüntette ki, sőt, a grófi címet is felajánlotta neki. Lehet-e hát csodálni, hogy Łęcki úr a nagy király halála után két hónapig gyászfátyolt viselt cilinderén.

Néhány év óta azonban már nem mozdult ki Varsóból, mert ahhoz már nem volt elég pénze, hogy az uralkodói udvarokban csillogjon. Ehelyett varsói lakásuk lett az előkelő világ találkozóhelye mindaddig, amíg el nem terjedt a híre, hogy Łęcki úr nemcsak saját vagyonát tékozolta el, hanem lánya hozományának is a nyakára hágott.

Előbb elpárologtak a hozományvadászok, azután az anyák, akiknek csúnya eladó lányuk volt, akik pedig megmaradtak volna, azokkal Tomasz úr szakított, s végül már csak a legszűkebb családjával érintkezett. Mikor azonban észrevette, hogy családja körében is csökkent irántuk az érzelmi hőmérséklet, teljesen visszavonult a társaságból, sőt - számos tiszteletre méltó személyiség megbotránkozására, mint varsói háztulajdonos beiratkozott a kereskedők kaszinójába. Ott nyomban elnökké akarták választani, de nem fogadta el.

Csak leánya járt még Karol grófékhoz, különösen a tisztes korú grófnéhoz és a grófné néhány barátnőjéhez, de ez meg arra a pletykára adott alkalmat, hogy Łęcki úrnak igenis van még vagyona, s ha mégis visszavonult az előkelő társaságtól, azt részben azért tette, mert különc, részben pedig, hogy megismerje valódi barátait, s leányának olyan férjet válasszon, aki a kisasszonyt személyes erényeiért szereti, nemcsak a hozományáért venné el.

Így aztán Izabella Łęcka kisasszony körül ismét nagy tülekedés támadt, s szalonja asztalán a levélkosár tele volt az előkelő gavallérok névjegyeivel. Vendéget azonban nem fogadtak, ami az érdekeltek között már csak azért sem keltett különösebb neheztelést, mert közben az a pletyka kezdett terjengeni, hogy Łęckiék bérházát elárverezik.

Erre a társaságban nagy kavarodás támadt. Egyesek bizonygatták, hogy Łęcki úr teljes csődben van, mások viszont esküdtek rá: vagyonát eltitkolja, hogy egyetlen leánya boldogságát biztosítsa. A férjjelöltek és családjaik kínzó bizonytalanságban éltek. Hogy tehát semmit se kockáztassanak, de esélyeiket se veszítsék el, csak távolról hódoltak Izabella kisasszony szépségének, s óvakodtak attól, hogy túlságosan lekössék magukat. Csak csendben, minden feltűnés nélkül adogatták le névjegyüket, közben pedig imádkoztak, nehogy meghívást kapjanak, mielőtt a helyzetre tiszta fény derül.

Arról, hogy Tomasz úr a látogatást viszonozza, szó sem lehetett. E mulasztásait azzal magyarázták, hogy köztudomású, milyen különc ember, meg aztán a Viktor Emánuel miatti gyász is akadályozza.

Eközben pedig Tomasz úr nappal a parkban sétálgatott, esténként pedig vígan visztezett a kereskedők kaszinójában. Ábrázata mindig nyugodt, magatartása büszke volt, olyannyira, hogy leánya imádói teljesen elvesztették a fejüket. Az óvatosabbak várakozó álláspontra helyezkedtek, de a bátrabbak kezdtek ismét ábrándos pillantásokat vetni a kisasszony felé, mélyeket sóhajtoztak, s kezecskéjét, legalább pillanatokra, remegve fogták kezükbe, amire Izabella kisasszony mindenkor jeges, sőt, néha megvető közönnyel felelt.

Izabella kisasszony rendkívüli szépségű hölgy volt. Minden eredeti és tökéletes volt rajta. Növése a közepesnél valamivel magasabb, haja sűrű és szőke, némi hamvas árnyalattal, orrocskája egyenes, ajkai kissé szétnyíltak, mutatva gyöngysor fogait, keze és lába szoborszerű. Különösen szeme keltett igen nagy hatást. Néha ábrándosan sötét lett, máskor csak úgy szikrázott a jókedvtől, olykor pedig világoskék és hideg volt, akár a jég.

Arcjátéka is meglepő volt. Ha beszélt: szája, szemöldöke, orrcimpája, keze, egész alakja egyaránt részt vett a beszédben, de különösen a szeme, melyen át mintha lelkét akarta volna hallgatójába átsugározni; ha viszont más beszédét hallgatta, olyan volt, mintha annak lelkét akarná felinni. Szeme tudott ölelni, kényeztetni, könnyek nélkül sírni, perzselni és megdermeszteni. Néha már azt hihette valaki, hogy mélyen elábrándozik, mindjárt megöleli a vele szemben állót, s fejét vállára hajtja; de mikor a szerencsés flótás már szinte fuldoklott a kéjben, egyszerre egyetlen kis mozdulattal félreérthetetlenül tudtára adta, hogy elérhetetlen, hogy kisiklik a feléje nyúló karok közül, hogy ellöki a vakmerőt, esetleg szól az inasnak, s kivezetteti a magáról megfeledkezett imádót...

Különösen érdekes jelenség volt Izabella kisasszony lelke.

Ha valaki őszintén megkérdezte volna tőle, hogy micsoda ez a világ, és ő kicsoda, kétségkívül azt felelte volna, hogy a világ egy mesebeli kert, tele elvarázsolt várkastélyokkal, ő pedig istennő vagy nimfa, aki pillanatnyilag emberi testben raboskodik.

Izabella kisasszony születésétől kezdve gyönyörűséges s nem is emberfeletti, hanem természetfeletti világban élt. Pehelynyoszolyában aludt, selyemben, bársonyban, pompás hímzésekben járt, művésziesen faragott, puhára párnázott ében vagy paliszander székeken ült, kristálypohárból ivott, és ezüst- meg porcelán edényből evett, mely legalább olyan értékes volt, mintha aranyból lett volna.

Az ő számára nem voltak évszakok, csak örökös tavasz, tele kellemes, szelíd fénnyel, élő virággal és bódító illattal. Nem voltak napszakok sem, hiszen gyakran előfordult, hogy hónapokon át reggel nyolckor feküdt le, s éjfél után kettőkor ebédelt. Számára nem voltak földrajzi különbségek, mert Párizsban, Bécsben, Rómában, Berlinben vagy Londonban mindenütt ugyanazokat az embereket, ugyanazokat a szokásokat és bútorokat, sőt, ugyanazokat az ételeket találta: a Csendes-óceán vízinövényeiből készült leveseket, északi-tengeri osztrigát, atlanti-óceáni vagy földközi-tengeri halakat, a világ minden országából való állatokat és a világ minden táján termett gyümölcsöt. Az ő számára még a nehézkedés törvénye sem létezett, mert a széket alátolták, a tányért elébe tették, őt magát az utcán hintóban vitték, a lépcsőn felvezették, a hegyekre felvitték.

A fátyol megvédte a széltől, a csukott hintó az esőtől, a cobolyprém a fagytól, a napernyő és a kesztyű a napsütéstől. Így élt egyik napról a másikra, hónapról hónapra, évről évre, mint emberek feletti, sőt a természeti törvények feletti lény. Életében kétszer találkozott szörnyű viharral, egyszer az Alpokban, másodszor a Földközi-tengeren. Mikor a legbátrabbak is megdermedtek a félelemtől, ő - Izabella kisasszony - mosolyogva hallgatta a leomló sziklák robaját, a hajó recsegését, s eszébe sem jutott, hogy ebből valami baja származhatik. A természet pompás látványosságokat rendezett neki, melyeket villámokból, sziklákból s a tenger tajtékos hullámaiból állított össze gyönyörködtetésére, mint ahogy máskor megmutatta neki a holdat a Genfi-tó fölött, vagy széttépte a fellegeket a Rajna vízesése fölött, mikor szeme elől eltakarták a napot. Hiszen a színházak szakemberei ugyanezt napról napra megteszik, s a legidegesebb hölgyekben sem keltenek félelmet.

S ennek a különleges világnak, az örök tavasz világának, ahol suhogott a selyem, ahol csak vésővel faragott fák nőttek, s az anyagot művészies festmények borították, megvoltak a maga különleges lakói. A tényleges lakók a hercegek és hercegnők, grófok és grófnők voltak, meg az igen régi és igen előkelő nemesi családok mindkét nemű sarjai. Voltak itt még férjes hölgyek és nős urak, mint házigazdák és háziasszonyok, azután az előkelő viselkedés és jó erkölcsök fölött őrködő matrónák meg öreg urak, akik az asztalnál mindig az első helyeken ültek, az ifjúságot megtárgyalták, megáldották és - kártyáztak. Voltak püspökök is, az Isten ábrázatát ezen a földön képviselő egyháznagyok, magas rangú hivatalnokok, akiknek jelenléte biztosította a világot a társadalmi zavargások és földrengések ellen s végül gyermekek, apró kis angyalkák, akiket az Ég azért küldött erre a földre, hogy a felnőttek gyermekbálokat rendezhessenek.

Ennek az elvarázsolt világnak rendes lakói között néha-néha megjelent egy egyszerű halandó is, aki a hírnév és tekintély szárnyain fel tudott emelkedni, egészen az Olümposz csúcsáig. Rendszerint lángeszű mérnök volt az ilyen szerencsefi, aki tengereket kötött össze vagy az Alpokat fúrta át. Akadt egy kapitány, aki a vadak elleni háborúban vesztette el egész századát, de ő maga sebektől borítva - egy szerecsen hercegkisasszony szerelme révén megmenekült. Került egy világutazó, aki állítólag új földrészt fedezett fel, de hajótörést szenvedett, s a tenger egy kietlen szigetre vetette, ahol talán az emberhúst is megkóstolta.

Végül voltak híres festőművészek s különlegesen ihletett költők, akik a grófkisasszonyok emlékkönyvébe gyönyörű lírai verseket írtak, ezért aztán megengedték nekik, hogy reménytelenül szeressenek, s a kegyetlen istennők bájait előbb az újságok hasábjain, azután finom velinpapírra nyomott külön kötetkékben énekeljék meg.

S ez az egész ország, ahol a teljes jogú őslakók sorai között óvatosan és nesztelenül suhantak ide-oda a libériás, kesztyűs lakájok, társalkodónők, a szegény unokahúgok és zsírosabb állásokra pályázó unokaöccsök, ez a csodaország állandóan ünnepelt.

Déltől kezdve egymást látogatták és viszontlátogatták, vagy kikocsiztak és az előkelő áruházakban találkoztak. Estefelé, ebéd előtt, ebéd közben és ebéd után - folyton - szórakoztak. Azután hangversenyre vagy színházba mentek, hogy egy másik világot lássanak, melynek hősei csak ritkán esznek és dolgoznak, de folyton beszélnek, mégpedig önmagukhoz, ahol a nő hűtlensége borzalmas szerencsétlenségek forrásává lesz, ahol a szerető, akit a féltékeny férj az ötödik felvonásban agyonlő, másnap ismét feltámad, hogy az első felvonásban ugyanazokat a hibákat megint elkövesse, s ismét beszéljen önmagához, anélkül hogy a mellette állók meghallanák. A színház végeztével ismét a szalonokban gyülekeztek, ahol a lakájok hideg és meleg italokat hordtak körül, a szerződtetett művészek énekeltek, a fiatal férjes asszonyok áhítattal hallgatták az összekaszabolt kapitány elbeszélését a szerecsen hercegkisasszonyról, a hajadonok a költőkkel beszéltek a lelki rokonságról, az idősebb urak a mérnököknek magyarázták a mérnöki tudományról vallott felfogásukat, a veszedelmes korban levő hölgyek pedig elejtett félszavakkal és egy-egy pillantással élethalálharcot vívtak a világutazóért, aki állítólag emberhúst is evett. Azután asztalhoz ültek, a szájak ettek, a gyomrok emésztettek, a cipők pedig beszéltek a jeges szívek érzelmeiről s a soha meg nem szédülő józan fejek forró ábrándjairól. Azután szétszéledtek, ki-ki a maga fogatán, hogy igazi álomból merítsen erőt a további álomélethez.

Ezen az elvarázsolt életen kívül volt egy közönséges élet is.

Izabella kisasszony tudott ennek a közönséges világnak a létezéséről, sőt, szerette is nézegetni a csukott hintó vagy a vonat ablakán át vagy akár saját lakásából. Ilyen keretek között és ilyen távolságból érdekesnek, festőinek, sőt rokonszenvesnek találta. Látta a parasztokat, amint lassan szántják a földet - a sovány gebe által vontatott hatalmas, megrakott társzekereket - a főzelék- és zöldségkihordókat - egy vénembert, aki az országút szélén követ tört - gyorsan, verejtékezve siető küldöncöket - szép és tolakodó virágáruslányokat - az atyából, terebélyes anyából és a négy gyermekből álló családot, amint párosával, kézen fogva sétáltak az utcán - alacsonyabb körökből származó gigerlit, amint mulatságosan terpeszkedik a fiákerben és - néha - temetést is. S ahogy ezt a közönséges világot nézte, megállapította, hogy - bár alacsonyabb rendű, mint a zsánerképek, de szép, sőt szebb is azoknál, mert mozog és állandóan változik.

S még azt is észrevette, hogy miként a melegházban a virágok és a szőlőskertben a szőlő, azonképpen abban az alacsonyabb rendű világban olyan dolgok teremnek, amelyekre neki szüksége van. Onnan származik a derék Mikołaj meg az ő kedves Anusiája, ott készítik a faragott székeket, a porcelánt, a kristálypoharat, a függönyt, ott születnek a padlókefélők s kárpitosok, kertészek és a varrólányok, akik az ő szép ruháit is varrják. Egyszer, amikor az egyik előkelő ruhaszalonban járt, megmutattatta magának a varróműhelyt, és nagyon érdekesnek találta, hogy húsz, harminc leány ül az asztalnál, szab, varr, fércel, és összeállítja a készülő ruhákat. Meg volt győződve róla, hogy munkájukat élvezik, hiszen azok a lányok, akik neki varrtak vagy próbáltak, mindig kedvesek voltak, mindig mosolyogtak, és mindig azon fáradoztak, hogy a ruha kifogástalanul álljon rajta.

Sőt, azt is tudta, hogy abban a közönséges világban vannak boldogtalan emberek is. Minden szegénynek, akivel találkozott, adott is néhány złotyt; s egyszer, amikor egy csenevész asszonyt látott, keblén viaszsárga csecsemővel, odaadta neki arany karkötőjét, a piszkos kolduló gyermekeknek meg cukrot osztogatott, és kegyes érzelemmel csókolta meg őket. Úgy érezte, hogy a gyermekek valamelyikében vagy talán mindegyikében ott rejtőzik Krisztus, és azért áll elébe, hogy alkalmat adjon neki a jó cselekedetre.

Általában jóakarattal viseltetett ebből az alacsonyabb rendű világból származó emberek iránt. Eszébe jutottak a Szentírás szavai: "Orcád verejtékével egyed a te kenyeredet." Biztosan valami nagy bűnt követtek el, hogy ilyen nagy büntetést mértek rájuk, de azért az olyan angyalok, mint ő, nem mehetnek el mellettük szánalom nélkül. Az olyanok, mint ő, aki számára az volt a legnagyobb munka, hogy megnyomta a csengő gombját, vagy utasítást adott a komornájának.

Csak egyszer volt rá igen nagy hatással ez az alacsonyabb rendű világ.

Egy napon Franciaországban egy vasgyárat néztek meg. A festői szépségű vidéken, ahol az erdők zöld rétekkel váltakoztak, lefelé kocsiztak a hegyről, s egyszerre, a zafírkék ég alatt fekete füstben és fehér párában gomolygó mélységet látott, s gépek zakatolását, zúgását, csattogását és lihegését hallotta. Aztán látta a kemencéket - mindegyik olyan volt, mint a középkori várak bástyái, de bennük tűztenger égett - meg villámgyorsan forgó hatalmas kerekeket, nagy állványzatokat, melyek maguktól közlekedtek a vágányokon; patakokban ömlő, fehéren izzó olvasztott vasat és komor tekintetű, félmeztelen munkásokat, gránitszoborhoz méltó izmokkal. Fölöttük a bíborszínű láng, a kerekek zakatolása, a fújtatók lihegése, a kalapácsok zuhogása és a gőzkazánok türelmetlen üvöltése, talpa alatt pedig a megrémült föld ijedt remegése. Úgy érezte, hogy a boldog Olümposz csúcsáról leszállt Vulkánosz reménytelen alvilágába, ahol a küklopszok kovácsolják a villámokat, melyek még az Olümposzt is összezúzhatják. Eszébe jutottak a régen tanult mondák a fellázadt óriásokról, ennek a gyönyörű világnak, az ő világának pusztulásáról, s ő, az istennő, aki előtt tábornokok és szenátorok hajtották meg fejüket, most először érezte, hogy - fél.

- Rettenetes emberek ezek, papa - suttogta atyjának.

Az öregúr nem felelt, csak erősebben vonta magához lánya karját.

- De a nőket nem bántják, ugye, papa?...

- Nem, még ők sem - felelte Tomasz úr.

Izabella kisasszonyt e pillanatban elfogta a szégyen, hogy csak saját magára gondolt, s gyorsan hozzátette:

- De ha minket nem bántanak, akkor biztosan titeket sem...

Tomasz úr mosolyogva rázta meg a fejét.

Akkoriban nagyon sokat beszéltek arról, hogy közeledik a régi világ vége, s Tomasz úr igen súlyosan érezte ezt, mert gazdatisztjeitől egyre nehezebben tudott pénzt kicsikarni.

Ez a gyári látogatás nagyon fontos szakaszt jelentett Izabella kisasszony életében. Vallásos áhítattal és tisztelettel olvasgatta távoli rokona, Zygmunt költeményeit, s most úgy érezte, hogy megtalálta a méltó illusztrációt a Pokoli színjáték-hoz. Ettől kezdve alkonyatkor gyakran ábrándozott olyasmiről, hogy azon a napfényes hegycsúcson, ahonnan hintóján leereszkedett a gyár megtekintésére, ott van a Szentháromság sánca, odalenn pedig, a füstbe és gőzbe borult völgyben a fellázadt demokraták táboroznak, hogy megrohanják és szétzúzzák az ő gyönyörű világát.

Csak most érezte igazán, mennyire szereti ezt az ő szellemi világát, melyben a napot kristálycsillárok, a földet szőnyegek, a fákat szobrok és oszlopok helyettesítik, azt a másik hazát, mely valamennyi ország arisztokráciáját, minden idők előkelőségét, a civilizáció legcsodásabb, legszebb vívmányait foglalja magában.

És ez mind összeomoljék, meghaljon vagy szertefoszoljék?... Az a lovagias ifjúság, mely olyan érzéssel tud énekelni, olyan kecsesen táncol, mosolyogva párbajozik, vagy a tó közepén gondolkozás nélkül a vízbe veti magát egy elejtett virág után?... Elpusztuljanak azok a kedves barátnők, akik olyan tengernyi gyöngéd hízelgéssel árasztják el? S lábainál ülve, annyi kedves apró titkot mesélnek, vagy - ha távol vannak - hosszú, hosszú leveleket írnak, melyekben a sok forró érzelem a nagyon is kétes értékű helyesírással keveredik?

És az a kitűnő cselédség, mely mintha életfogytig tartó hűséget, szeretetet és engedelmességet fogadott volna urainak? Hát a varrólányok és kalaposkisasszonyok, akik olyan kedves mosollyal üdvözlik az utcán, s olyan tisztán emlékeznek öltözékének minden legkisebb részletére, és pontosan tudnak minden diadaláról? Még a pompás paripák, melyek olyan könnyedén repülnek, hogy bármelyik fecske megirigyelhetné, s azok az okos és hűséges kutyák, melyek úgy ragaszkodnak hozzá, mint az emberek; azok a kertek, melyekben emberi kezek emeltek halmokat, fakasztottak patakokat és neveltek fákat?... Ennek mind el kell valamikor tűnnie?

Izabella kisasszony arcán e gondolatokból egy újabb vonás, a szelíd fájdalom kifejezése jelent meg, s ez még szebbé tette. Akik látták, azt mondták, hogy most már teljesen kivirult, megérett.

Megértette, hogy ez egy magasabb rendű világ, s megértette azt is, hogy ebbe a magasabb rendű világba felemelkedni és benne megmaradni csak úgy lehet, ha az embernek megvan hozzá a két szárnya: a megfelelő születés és a megfelelő vagyon. A születés és a vagyon azonban csak bizonyos kiváltságos családokhoz tartozik, mint ahogy a narancsvirág és a narancs a narancsfához. De az is könnyen lehetséges, hogy a Jóisten, látva két lelket, akik amellett, hogy a szentség ereje köti őket egymáshoz, még jó hangzású nevet is viselnek, szaporítja a jövedelmüket, s leküld hozzájuk egy angyalkát is, hogy fölneveljék; az aztán erényeivel, jó helyezkedésével és szépségével tovább plántálja a nemzetség jó hírét. Ezen alapszik a körültekintő házasságkötés kötelezettsége, amihez az idősebb hölgyek és a tisztes korú urak értenek leginkább. Minden a nevek és vagyonok helyes kiválasztásán múlik. A szeretet ugyanis - nem a szenvedélyes szerelem, amelyről a költők áradoznak, hanem a valódi keresztényi szeretet - csak a szentség felvétele után jelenik meg, s teljesen elegendő hozzá, hogy a feleség jól mutasson a saját házában, a férj pedig komolyan és méltóságteljesen segédkezzék neki a világban.

Az előkelő matrónák egyértelmű véleménye szerint ez régen így volt, és igen jól volt így. Ma az emberek megfeledkeztek erről, és ez nincs jól. Szaporodnak a rangon aluli házasságok, és a nagy családok aláhanyatlanak.

- És a házasságokon nincs áldás - tette hozzá Izabella kisasszony halkan, akinek a fiatal feleségek nem egy házi titkot elmeséltek.

E titkos és bizalmas tudósítások folytán megfelelő undort érzett a házasság és megvetést a férfinem iránt.

A férfi, aki házikabátban, felesége mellett ásítozik, s úgy csókolja meg, hogy a szája tele van szivarfüsttel, és aki gyakran fakad ki türelmetlenül: "Ugyan, hagyj békén", vagy éppen: "Bolond vagy" - az olyan férj, aki otthon lármát csap egy új kalapért, a házon kívül pedig színésznőknek vásárol fogatokat - egyáltalában nem valami érdekes jelenség. S a legrosszabb az, hogy a férjek közül a házasság előtt a legtöbb majd megbolondult szíve hölgyéért, beteg volt, ha sokáig nem látta, s elpirult, ha aztán ismét elébe került, sőt, nem egy főbe is akarta magát lőni bálványáért.

Nem csoda hát, ha Izabella kisasszony tizennyolc éves korában hidegségével a szó szoros értelmében zsarnokoskodott a férfiakon. Mikor egyszer Viktor Emánuel kezet csókolt neki, könyörgéssel rávette atyját, hogy még aznap utazzanak el Rómából, Párizsban egy gazdag francia gróf kérte meg a kezét, de ő kijelentette, hogy idegenhez nem megy férjhez. Egy podolei nábobot azzal utasított el, hogy csak ahhoz megy férjhez, akit megszeret, erről pedig egyelőre nincs szó, egy amerikai kérőt viszont úgy riasztott el, hogy egyszerűen kikacagta.

Ez a viselkedés néhány évre elriasztott tőle mindenkit. Csodálták és imádták, de csak messziről, mert senki sem akarta, hogy csúfosan elutasítsák.

Mikor első rossz szájaíze elmúlt, kezdte megérteni, hogy a házasságot úgy kell fogadni, ahogyan van. Már hajlandó lett volna férjhez menni, azzal a feltétellel, hogy jövendő élettársa tessék neki, jó hangzású neve és nagy vagyona legyen. S valóban, imádói között akadtak igen szép férfiak, olyanok is, akiknek nagy vagyonuk vagy tetszetős nevük és címük volt, de mind a három tulajdonságot egyik sem egyesítette magában, így hát megint eltelt néhány esztendő.

Egyszer hirtelen híre futott, hogy Tomasz úr anyagi ügyei nagyon rosszul állnak, s erre az udvarlók serege úgy szétrebbent, hogy a sok kérő közül csak két komoly jelölt maradt meg: egy bizonyos báró és egy bizonyos marsall, mindkettő nagyon gazdag, de ugyanolyan öreg is.

Izabella kisasszony most vette csak észre, hogy az előkelő világ talaja kezd kicsúszni a lába alól, elhatározta hát, hogy igényeinek körét szűkíti. De minthogy a báró és a marsall minden gazdagsága ellenére is határozott undort keltett benne, a végleges döntést napról napra halogatta. Közben Tomasz úr teljesen szakított a társasággal. A marsall - miután a választ nem győzte kivárni - elutazott birtokára, a báró úr meg külföldre, s Izabella kisasszony teljesen egyedül maradt. Tudta ugyan, hogy a két öreg jelölt közül bármelyik visszajönne az első hívó szóra, de hát... melyiket válassza?... Hogyan győzze le undorát?... Meg aztán szabad-e ilyen nagy áldozatot hoznia, mikor vannak bizonyos reményei, hogy valamikor még visszanyerheti vagyonát, s akkor megint válogathat? De akkor aztán igazán választ, hiszen most már tudja, milyen nehéz a szalonok körén kívül élnie...

Egy dolog nagyon megkönnyítette számára az érdekházasságot: mégpedig az, hogy még sohasem volt szerelmes. Hozzájárult ehhez hideg vérmérséklete és az a hite, hogy a házasság igen szépen megvan minden költői sallang nélkül, de hozzájárult ideális szerelme is, a lehető legkülönösebb ideális szerelem, amiről csak ember valaha hallott.

Egyszer egy kiállításon meglátta Apolló szobrát. A szobor olyan óriási hatással volt rá, hogy azonnal megvette művészi másolatát, s odaállította szobája asztalára. Órákig nézegette, csodálta, elgondolkozott rajta, s ki tudja, hány forró csók melengette fel az istenség hideg márvány kezét és lábát?... És - csoda történt: a szerelmes nő által becézett márványdarab megelevenedett. Mikor egy éjszaka Izabella kisasszony kisírt szemmel elaludt, a halhatatlan istenség leszállt talapzatáról, s fején babérkoszorúval, ajkán rejtelmes, derűs mosollyal, hozzá lépett.

Leült ágya szélére, sokáig nézett rá örökkévalóságot sugárzó szemével, azután megölelte, erősen magához szorította, s fehér ajka csókjaival szárította fel könnyeit és hűsítette lázban égő arcát.

Ettől kezdve mind gyakrabban látogatta meg, s miközben ő ájultan pihent ölelő karjaiban, addig az istenség, a világosság istene, suttogott neki az ég és föld titkairól, ahogy halandó nyelven még nem beszéltek. S szerelmében még nagyobb csodát is tett vele, mert isteni ábrázatában egymás után megmutatta neki azoknak az embereknek eszményített vonásait, akik valaha nagyobb hatással voltak rá.

Egyszer annak a hős tábornoknak megifjult képmásához hasonlított, aki lova hátán ülve, a magasból nyugodtan nézte sok ezer hős halálát, és megnyerte a csatát, máskor annak a híres énekesnek arcára emlékeztetett, akinek lába elé a nők virágot dobáltak, a férfiak pedig kocsijából kifogták a lovakat, ismét máskor gyönyörű, vidám herceg volt, az egyik legrégibb uralkodó család tagja, vagy bátor tűzoltó, aki egy égő ház ötödik emeletéről kimentett három embert, s ezért megkapta a becsületrend keresztjét, híres festőművész, aki képzeletének kincseivel csodálatba ejtette a világot, majd velencei gondolás vagy csodálatos erejű és szépségű cirkuszi akrobata.

Ezek közül valamikor mindegyik foglalkoztatta Izabella kisasszony titkos gondolatait, mindegyiknek szentelt egy-két halk sóhajt, de egyben meg is értette, hogy ilyen vagy olyan okokból nem szeretheti őket. Most aztán - az istenség jóvoltából és az ő alakjában - mindegyik megjelent derengő ábrándozásaiban. S Izabella kisasszony szeme ezektől a látomásoktól egy új kifejezéssel, valami földöntúli elmélázással gazdagodott. Tekintete nemegyszer elrévedezett a messze távolba az embereken, az egész világon túl, s ha egyébként homlokába hulló hamvasszőke fürtjei is úgy rendeződtek el, mintha valami titokzatos fuvallat borzolta volna össze - a szemlélő azt hihette, hogy nem is ember, hanem angyal vagy szent.

Egy évvel ezelőtt Wokulski is ilyen állapotában látta meg, s ettől a pillanattól kezdve szíve nem talált nyugalmat.

Csaknem ebben az időben történt, hogy Tomasz úr szakított a társasággal, s forradalmi érzelmei jeléül beiratkozott a kereskedők kaszinójába. Ott aztán - a még nemrégen megvetett tímárokkal, kefekötőkkel, pálinkafőzőkkel kellemesen elvisztezett, s közben jobbra-balra hirdette, hogy az arisztokráciának nem szabad önmagában elkülönülnie, hanem oda kell állnia a felvilágosodottabb városi polgárok s velük együtt az egész nemzet élére. Ezért aztán viszonzásul a büszke tímárok, kefekötők és pálinkafőzők kegyeskedtek elismerni, hogy Tomasz úr az egyetlen arisztokrata, aki a nemzet iránti kötelességét helyesen fogja fel, és lelkiismeretesen teljesíti. Még bátran hozzátehették volna: este kilenctől éjfélig.

S míg Tomasz úr ilyen derekasan viselte társadalmi állása terhét, addig Izabella kisasszony gyönyörű lakosztálya csendjében és magányában emésztette magát. Nemegyszer, amikor Mikołaj már jóízűen szundított a kényelmes fotelban, Florentyna kisasszony pedig - fülét vattával betömve - mélyen aludt, Izabella szobájába még mindig nem mert bekopogtatni a jótékony álom, mert elhessegették a feltolakodó emlékek. Ilyenkor a kisasszony kiugrott ágyából, s lenge pongyolájában órák hosszat járkált fel s alá a szalonban. A vastag szőnyeg elnyelte lépteinek zaját, s világosság is csak annyi volt, amennyi a két utcai lámpás fényéből beszűrődött.

A tágas szobában szomorú gondolatok tolongtak körülötte, látta mindazokat, akik valaha itt gyakori vendégek voltak. Amott szundikál az öreg hercegnő, emitt két grófnő faggatja a prelátust, hogy lehet-e rózsavízzel gyereket keresztelni? Itt egy csomó fiatalember vet feléje sóvár pillantásokat, vagy erőltetett közönnyel igyekszik érdeklődést kelteni, amott egy egész leánykoszorú, s mind tekintetükkel simogatják, csodálják vagy irigylik. Csupa fény, nesz, beszéd, melynek nagy része az ő szépsége körül repked, mint a pillangók a virág körül. Ahol csak megjelent, minden elhalványult körülötte, a többi nő csak hátterül szolgált, a férfiak pedig rabszolgái voltak.

És ez mind a múlté... Ma már ez a szalon hűvös, sötét és üres... Csak ő maradt meg egyedül és a szomorúság láthatatlan pókja, mely szürke hálójával kérlelhetetlenül átszövi azokat a helyeket, ahol az ember valamikor boldog volt, s ahonnan a boldogság elmenekült. Igenis, elmenekült... Izabella kisasszony majd eltöri ujjait, hogy visszaparancsolja a könnyeket, melyeket még itt, éjjel, az üres és sötét szobában is szégyellt volna.

Mindnyájan elhagyták, csak Karol gróf felesége nem, a kedves Joanna néni, aki - mikor fájdalma nagyon felgyülemlett a szívében - eljött ide, szélesen elterpeszkedett a díványon, és sűrű sóhajtozás közben így beszélt hozzá:

- Bizony, kedves Belciám, be kell vallanod, hogy elkövettél néhány megbocsáthatatlan hibát. Nem beszélek én Viktor Emánuelről, mert az csak olyan szeszély volt, egy nagyon liberális, de mellesleg nagyon eladósodott királytól. Az ilyen viszonyhoz, ha nem is több tapintat, de több tapasztalat kell - folytatta, szemét szerényen lesütve. De elszalasztani, vagy ha így jobban tetszik, elutasítani egy Saint-Auguste grófot!... Már engedj meg, kedvesem... fiatal, gazdag, minden tekintetben elsőrangú és ráadásul milyen karrier!... Most éppen küldöttségeket vezet a pápa őszentségéhez, s bizonyosan megkapja a különleges áldást egész családja számára. Még Chambord gróf is cher cousin-nek^[7] szólítja... Ó, Istenem!

- Azt hiszem, Joanna néni, ezen már kár bánkódni - vetette közbe Izabella kisasszony.

- Nem akarlak én bántani, szegény gyermekem! Hiszen amúgy is súlyos csapások várnak rád, melyeket csak a mélységes hit enyhíthet. Biztosan tudod, hogy atyád mindenét elvesztette, még a te hozományod maradványát is?

- Mit tehetek én erről?

- Pedig csak te tehetsz, és kell is tenned - felelte a grófné nyomatékkal. - A marsall ugyan nem Adonisz, de... ha kötelességeinket könnyű volna teljesíteni, akkor nem lennének érdemek. Különben is, Istenem, ki tilthatja meg, hogy az ember szíve mélyén éljen egy bizonyos eszménykép, s a róla való gondolkozás megédesítse legnehezebb perceinket? Végül biztosíthatlak, hogy a szép asszony helyzete egy öreg férj mellett nem tartozik a legrosszabbak közé. Mindenki érdeklődik iránta, hódolattal emlegetik áldozatosságát, az öreg férj pedig sokkal kevésbé igényes, mint a javakorbeli...

- De néni kérem!

- Csak semmi egzaltáltság, gyermekem! Már nem vagy tizenhat éves. Komolyan kell nézned az életet. Nem szabad egyszerű idioszinkráziák miatt feláldoznod atyád vagy akár Florentyna egzisztenciáját. De még a cselédségét sem. Gondold csak meg, hogy te, a te nemes szívecskéddel, mennyi jót cselekedhetnél, ha nagy vagyonod lenne?

- De néni kérem, a marsall olyan utálatos. Annak már nem feleségre van szüksége, hanem dajkára, aki a száját megtörli.

- Jó, nem ragaszkodom a marsallhoz, de akkor a báró...

- Ő még vénebb! Festi, rúzsozza magát, és undorító foltok vannak a kezén.

A grófné felállt.

- No, nem erőltetem, gyermekem, nem vagyok házasságszerző, ez Meliton asszony dolga, de figyelmeztetlek, hogy a Damoklész kardja ott függ atyád feje fölött.

- De hiszen van egy bérházunk.

- Melyet legkésőbb Szent János napja után elárvereznek, s abból ugyan a te hozományod ki nem kerül.

- Hogyan, egy bérházat, mely százezerbe került, hatvanezerért fognak eladni?...

- Mert nem is ér többet. Atyád túlságosan sokat adott érte. Ezt az építésztől tudom, aki Krzeszowskiné megbízásából nézte meg.

- Még akkor is itt van a porcelán meg az ezüst! - robbant ki Izabella kisasszony, ujjait tördelve.

A grófné megcsókolgatta.

- Édes, drága gyermekem - mondotta zokogva -, miért is kell éppen nekem a szívedet megsebeznem... Tudd meg hát, hogy atyádnak még néhány ezer rubel váltóadóssága is van. Nos, ezeket a váltókat... ezeket a váltókat, néhány nappal ezelőtt, március legvégén összevásárolták. Nem tudjuk, de sejtjük, hogy Krzeszowskiné volt...

- Micsoda aljasság! - suttogta Izabella kisasszony. - De bánom is én, hadd vegye... Néhány ezer rubel fedezésére elég az én porcelánom és ezüstöm.

- Sőt, kétségkívül sokkal többet ér, de ki vásárol ma ilyen drága holmit?

- Mindenesetre megkísérlem - felelte Izabella lázasan. - Majd megkérem Meliton asszonyt, ő biztosan segítségemre lesz...

- Gondold meg, gyermekem, nem kár-e ezekért a családi emléktárgyakért...

Izabella elmosolyodott.

- Ah, néni kérem... azt gondoljam meg, hogy magamat adjam-e el vagy a szervizt?... Mert, hogy a bútorainkat elvigyék, azt sohasem engedném meg!... Az, az a Krzeszowskiné... Összevásárolta a váltókat... micsoda förtelem!

- No, még nem biztos, hogy ő volt.

- Akkor bizonyára valami új ellenség akadt, aki még nála is gonoszabb.

- Lehet, hogy Honorata néni - nyugtatta meg a grófné. Tudom is én? Talán segíteni akar Tomaszon, de meg is akarja fenyegetni. Na, isten veled, gyermekem, adieu...^[8]

Ezzel be is fejeződött a beszélgetés, melyet a sok francia kifejezés úgy elrútított, mint a ragya az emberi arcot.

Még április eleje is a tél és a tavasz közötti átmenetnek tekinthető. A hó már eltűnt, de a természet zöld színe még nem jelentkezett, a fák még feketék, a fű szürke, az ég szürke, olyan, mint az ezüst- és aranyszálakkal keresztül-kasul szőtt márványlap.

Délután öt óra felé jár az idő, Izabella kisasszony szobájában ül, s Zola legújabb regényét olvassa. A címe: Unepage d'amour.[9] Gépiesen olvas, nem figyel oda, minduntalan felpillant a könyvből, az ablakra tekint, s szinte öntudatlanul látja, hogy a fák feketék, az ég pedig szürke. Megint olvas, megint felemeli tekintetét, végignéz szobáján, s félig öntudatlanul állapítja meg, hogy az ő kék atlasszal bevont bútorainak meg a kék selyempongyolájának valami szürkés árnyalata is van, és hogy a fehér függönyök rojtjai olyanok, mint a dús, pelyhes hópamatok. Azután egyszerre elfelejti, hogy ebben a pillanatban mire is gondolt, s önmagától kérdezi: mire is gondoltam most?... Ah, igaz, a nagyheti gyűjtésre. Hirtelen erős vágyat érez, hogy hintaján kikocsizzék, s haragszik az égre, hogy még most is olyan szürke, s azok az aranyos erecskék még mindig olyan vékonyak rajta... Valami csendes nyugtalanság, valami várakozás kínozza, de nem tudná megmondani, mire vár; arra-e, hogy a fellegek szétfoszoljanak, vagy arra, hogy belépjen az inas, és átadja neki a nagyheti gyűjtésre szóló meghívót? Már olyan közel van, s őt még most sem hívják.

Ismét a regényt olvassa, ott, ahol Rambaud úr egy csillagos éjjelen a kis Jeanne összetört babáját javítja. Helén tárgytalan búbánatának könnyeiben úszva, hallgatja Jouve apát tanácsát, hogy menjen férjhez. Izabella kisasszony teljesen átérzi ezt a fájdalmat, s ki tudja, ha most az égen a felhők helyett megjelennének a csillagok, nem fakadna-e ő is sírva, mint Helén. Már alig néhány nap a nagyheti gyűjtésig, s őt még mindig nem hívják, mert hogy végül meghívják, az biztos, de akkor miért halogatják ilyen sokáig?

"Azok az asszonyok, akik látszólag olyan buzgón keresik az Istent, gyakran nagyon boldogtalan teremtések, mert szívüket szenvedélyek dúlták fel. Templomba járnak, hogy ott imádják a férfit" - mondja Jouve apát.

"Hogy meg akarta vigasztalni Helént ez a derék Jouve apát" - gondolja Izabella, és félredobja a könyvet. Jouve apát eszébe juttatja, hogy már két hónapja hímez egy szalagot a templomi csengőre, és még most sem fejezte be. Feláll a fotelról, s hímzőasztalkáját a kifeszített hímzőkerettel együtt az ablakhoz tolja. Az asztalon ott a doboz a különböző színű selyemfonalakkal és a mintával. Előveszi a szalagot, s buzgón kezdi hímezni rá a rózsákat és a kereszteket. A munka felkelti szívében a reményt. Aki úgy szolgál az egyháznak, mint ő, arról a nagyheti gyűjtésen nem feledkezhetnek meg. Válogatja a selymet, befűzi a tűbe, és szorgalmasan hímez. Szeme a mintáról a szalagra siklik, keze alulról felfelé emelkedik, majd felülről ismét lehull, szorgalmasan jár föl-le, föl-le, de gondolatai már ott járnak valahol az öltözékén, hogy mit vesz fel a szent sír látogatására és mit húsvétra. Ez a kérdés csakhamar minden figyelmét lefoglalja, szemét elhomályosítja, kezét megbénítja. A ruha, a kalap, a kabát és napernyő, mindenből új kell, pedig már nagyon rövid az idő, és még semmit sem rendeltek meg, sőt, még ki sem válogatták!...

Ekkor eszébe jut, hogy szervize és ezüstjei már az ékszerésznél vannak, sőt, már vevő is jelentkezett, s ma vagy holnap el is adják. Izabella szíve kicsit összeszorul a szerviz és az ezüstök miatt, de mikor a nagyheti gyűjtésre és az új ruhákra gondol, megkönnyebbülést érez. Nagyon szépet akar... de milyent?

Félretolja a hímzőkeretet, s a kis asztalkáról, melyen Dante, Shakespeare művei, az európai kiválóságok albuma és különböző külföldi lapok között ott hever a Le Moniteur de la mode is, előveszi a divatlapot, s nagy figyelemmel kezdi forgatni. Íme, itt az ebédhez való ruha, itt meg a tavaszi ruhák, leánykák, asszonyok, fiatal anyák számára, itt meg a vizitruhák, séta- és szertartási ruhák, hat új kalapmodell, tízféle anyagból, tizenöt-, húszféle szín... Melyiket válassza, ó, Istenem?... Lehetetlen választania, amíg Florentynától és a szabónőtől tanácsot nem kér...

Türelmetlenül dobja félre a divatlapot, s félig fekvő, félig ülő helyzetbe veti magát a díványra. Ujjait, mintha imádkoznék, összekulcsolja, a dívány karjára nyugtatja, fejét kezére támasztja, s ábrándos tekintetét az égre függeszti. A nagyheti gyűjtés, az új ruhák, a felhők az égen, minden összekeveredik képzeletében, s mindennek háttere az, hogy sajnálja szervizét, meg egy kicsit szégyelli is, hogy eladja.

"Eh, mindegy" - gondolja magában, s ismét azon imádkozik, hogy a felhők legalább egy pillanatra oszoljanak szét. De azok egyre sűrűsödnek, s az ő szívében is növekszik a fájdalom, a panasz, a szégyen és a nyugtalanság. Tekintete a dívány melletti asztalkára siklik s azon is az elefántcsontba kötött imádságos könyvre. Izabella kisasszony kezébe veszi a könyvecskét, s lassan lapozgatva keresgéli az Acte de résignation[10] imádságot, s mikor megtalálja, olvasni kezdi:

"Que votre nom soit béni à jamais, bien qui avez voulu m'éprouver par cette peine..."^[11] Ahogy olvassa, a szürke ég világosodni kezd, s mikor elmondja... et d'attendre en paix votre divin secours..."^[12] a felhő meghasad, s kivillan mögüle az égszínkék sáv. Izabella kisasszony szobája megtelik fénnyel, szíve pedig békességgel. Most már tudja, hogy imádságát meghallgatták, hogy neki lesz a legszebb ruhája, és neki jut a legelőkelőbb templom.

Ebben a pillanatban az ajtó csendesen kinyílik, a küszöbön megjelenik Florentyna kisasszony fekete ruhás, magas, bátortalan alakja, s két ujja között levelet tart.

- Joanna grófnétól.

- Ah, biztosan a nagyheti gyűjtésről - feleli Izabella kisasszony bűvös mosollyal. - Egész nap be se néztél hozzám, Flóra.

- Nem akarlak zavarni.

- Az unatkozásban?... - kérdi Izabella. - Nem gondolod, hogy kellemesebb lenne egy szobában unatkoznunk?

- Itt a levél... - szól ismét a fekete ruhás, bátortalan leány, s Izabella felé nyújtja kezét.

- Tudom, mi van benne - vág szavába Izabella. - Maradj itt egy kicsit, ha nem esik terhedre, olvasd fel.

Florentyna bátortalanul ül le egy fotelra, elveszi az íróasztalról a papírvágókést, s nagyon óvatosan kezdi felvágni a borítékot. A kést visszateszi az íróasztalra, azután a borítékot is, majd kisimítja a levelet, s halkan, dallamos hangon kezdi felolvasni a francia szöveget:

Kedves Bel! Bocsáss meg, hogy olyan dologban fordulok hozzád, melyben csak neked és atyádnak van jogotok dönteni. Tudom, drága gyermekem, hogy túl akarsz adni a szervizeden és ezüstjeiden, hiszen magad mondtad. Azt is tudom, hogy már vevő is jelentkezett, aki ötezer rubelt ajánl. Véleményem szerint ez nagyon kevés, bár a mai időkben nemigen remélhettek többet. Az után a beszélgetés után azonban, melyet ebben az ügyben Krzeszowskinéval folytattam, attól tartok, hogy ezek a drágaságok méltatlan kezekbe kerülhetnek.

Szeretnélek ettől megkímélni, s ezért a szerviz és az ezüstök elzálogosítása fejében felajánlok háromezer rubel kölcsönt. Azt hiszem, ma, mikor atyád olyan nagy gondokkal küzd, jobb helyen lesznek nálam. Tőlem visszaveheted, amikor akarod, sőt halálom után anélkül is, hogy a kölcsönt visszaadnád.

Nem akarlak erőszakolni, csak éppen javasolom. Gondolkozz rajta, hogyan lesz jobb, s mindenekfelett gondolj a következményekre.

Jól ismerlek, s azt hiszem, nagyon fájna neked, ha azt hallanád, hogy családi ezüstünk és porcelánunk valami bankár asztalát vagy lánya kelengyéjét díszíti.

Ezerszer csókol

Joanna

Ui. Képzeld, milyen szerencséje van az árvaházamnak. Tegnap annak a híres Wokulskinak az üzletében jártam, s csak éppen megemlítettem, hogy az árvaház javára gyűjtök. Legfeljebb néhány rubelre számítottam, s képzeld, az a Wokulski ezer rubelt adományozott. Akár hiszed, akár nem, ezer rubelt. És még azt mondta, hogy nekem nem is merne kisebb összeget felajánlani. Még egypár ilyen Wokulski, s érzem, hogy vénségemre még én is demokrata lennék.

Florentyna kisasszony befejezte a levél olvasását, de tekintetét nem merte felemelni a papírról. Végre is erőt vett magán, és rápillantott: Izabella sápadtan, összeszorított ököllel ült a helyén.

- No, mit szólsz ehhez, Flóra? - kérdezte kis idő múlva.

- Úgy vélem - kezdte Florentyna kisasszony halkan -, hogy a grófné, levele elején, találóan fejtette ki véleményét erről a kérdésről.

- Micsoda megaláztatás! - suttogta Izabella, s öklével idegesen verdeste a díványt.

- A megaláztatás abban van, hogy valaki háromezer rubel kölcsönt ajánljon a szerviz és az ezüstök elzálogosításáért, mikor más ötezret kínál. Én itt más megaláztatást nem látok.

- Hogy bánik velünk?... Úgy látszik, valóban tönkrementünk...

- De Belcia! - vágott közbe Florentyna felélénkülve. - Ez a fanyar hangú levél a legjobban bizonyítja, hogy nem mentetek tönkre. A néni tud fanyar lenni, de a katasztrófától is meg tud kímélni. Ha valóban a teljes romlás fenyegetne, biztosan nagyon gyengéd és őszinte vigasztalótok lenne.

- Nagyon köszönöm.

- De ettől igazán nem kell félned. Holnap befolyik ötezer rubelünk, abból egy fél évig... vagy legalább egy negyedévig vezethetjük a házat. Néhány hónap múlva...

- Elárverezik a bérházunkat...

- Az csak formaság, semmi más. Sőt, még jól is jártok vele, mert manapság egy bérház csak teher. Meg aztán Hortensja néni után is örökölsz vagy százezer rubelt. Különben - tette hozzá szemöldökét felhúzva - magam sem vagyok bizonyos, hogy a bácsinak nincs-e még valahol pénze. Mindenki ezt mondja...

Izabella előrehajolt a díványról, s megfogta Florentyna kezét.

- Kinek mondod ezt. Flóra? - szólt fojtott hangon. - Hát csakugyan azt hiszed, hogy én senki más nem vagyok, csak eladó lány, aki semmit nem hall, nem lát, és semmit fel nem tud fogni?... Azt hiszed, nem tudom - folytatta még halkabbra fogva a szót -, hogy már több mint egy hónapja Mikołajtól kérsz kölcsön a háztartásra?...

- Talán éppen a bácsi akarja így...

- Igen? És azt is ő akarja, hogy minden reggel néhány rubelt csempéssz a pénztárcájába?

Florentyna mélyen a szemébe nézett, s fejét megcsóválta.

- Túl sokat tudsz - felelte -, de azért nem mindent. Már két hét óta, vagy talán egy hónap óta is figyelem, hogy a bácsinak mindig van tizenöt, húsz rubele...

- Akkor hát adósságot csinál...

- Nem, a bácsi sohasem csinál adósságot a városban. A hitelezők mind idejönnek hozzá, itt adják át neki a pénzt, s itt kapják az elismervényt és a kamatokat. Ebben a tekintetben nem ismered.

- De akkor honnan van mindig pénze?

- Azt nem tudom, csak látom, hogy van, és hallom, hogy mindig is volt.

- De akkor miért engedi meg, hogy eladjuk az ezüstöt? - makacskodott Izabella.

- Talán a családot akarja bosszantani.

- És ki vásárolta össze a váltóit?

Florentyna lemondóan legyintett.

- Hogy nem Krzeszowskiné, azt biztosan tudom - felelte. - Akkor pedig vagy Hortensja néni, vagy...

- Vagy...

- Vagy a bácsi maga. Nem emlékszel, hányszor csinált ilyesmit; csak hogy a családot bosszantsa, aztán jót nevetett rajtuk...

- De miért akarna engem, minket izgatni vagy nyugtalanítani?

- Ő azt hiszi, te teljesen nyugodt vagy. Egy leánynak feltétlenül meg kell bíznia az apjában.

- Ah, úgy?... - suttogta Izabella elgondolkozva.

A fekete ruhás szegény rokon lassan felkelt helyéről és kiosont.

Izabella ismét szobáját kezdte nézegetni - s most még szürkébbnek látta -, meg az ablak alatt hajlongó fekete ágakat, a két verebet, melyek talán a fészekrakásról csiripeltek, s az eget, mely most még szürkébb volt, s egyetlen világosabb foltocska sem tarkította. Emlékezetében ismét feléledt a nagyheti gyűjtés és új ruhája, de ezeket a kérdéseket most olyan kicsinyeknek, olyan jelentékteleneknek érezte, hogy alig észrevehetően vállat vont.

Most más kérdések gyötörték: ne adja-e át a szervizt Joanna grófnénak, meg hogy honnan van az atyjának pénze? És ha már régebben is volt, miért tűrte, hogy Mikołajtól kérjenek kölcsön?... Ha pedig nem volt, akkor most milyen forrásból merít?... Ha a szervizt és az ezüstöt odaadja Joanna néninek, elszalaszthatja a kedvező eladási alkalmat, ha pedig eladja ötezer rubelért, ezek az értékes emléktárgyak valóban méltatlan kezekbe kerülhetnek, amint a grófné is írta.

A gondolatoknak ez a láncolata azonban hirtelen megszakadt; érzékeny füle neszt hallott a távolabbi szobákból. Kimért, nyugodt férfiléptek zaja volt. A szalonban némileg felfogta a vastag szőnyeg, az ebédlőben megint jobban hangzott, az ő szobájában pedig elcsendesedett, mintha az illető lábujjhegyen járt volna.

- Tessék, apa - felelte Izabella kisasszony, mikor ajtaján kopogtatás hallatszott.

Tomasz úr bejött. A leány sietve felkelt a díványról, de apja nem engedte. Megölelte, megcsókolta a haját, s mielőtt mellé ült volna a díványra, előbb egy pillantást vetett a falon függő nagy tükörbe. Meglátta szép, szabályos arcát, fehér bajuszát, kifogástalan, sötét zsakettjét, elegáns vasalt nadrágját, mely mintha most került volna ki a szabótól, és megállapította, hogy - minden rendben van.

- Hallom - mondta mosolyogva -, hogy a kisasszony olyan leveleket kap, melyek elrontják a kedvét.

- Ah, papa, ha tudnád, Joanna néni milyen hangon ír nekünk...

- Biztosan az idegbeteg ember hangján. Ezt igazán nem veheted tőle rossz néven.

- Ha csak ez lenne a baj. De attól tartok, Joanna néninek igaza lehet, s ezüstjeink valóban valamelyik bankár asztalára kerülnek.

Fejét apja vállára hajtotta. Tomasz úr önkéntelenül az asztalon álló tükörbe nézett, s el kellett ismernie, hogy e pillanatban így kettesben igen szép csoportot alkotnak. Különösen jól kirajzolódott a leánya arcán elömlő félelem, s érdekesen elütött az ő teljes nyugalmától. Elmosolyodott.

- Valamelyik bankár asztalára!... - ismételte. - A mi családi ezüstjeink már megfordultak tatárok, kozákok és fellázadt parasztok asztalán, s ez nemcsak hogy semmit nem rontott rajtunk, hanem még növelte tekintélyünket, és dicsőséget szerzett. Aki harcol, annak el kell készülnie rá, hogy esetleg vereséget szenved.

- Igen, veszítettünk, de háborúk miatt és a háborúkban - vetette közbe Izabella kisasszony.

- Na és ma nincs háború?... Csak a fegyver változott, mert ma a kasza és jatagán helyett rubellel harcolunk. Joasia igen jól megértette ezt, mikor nem a szervizét, hanem családi birtokát adta el, s hogy magtárat építhessen, az anyag kedvéért lebontatta családi várunk romjait.

- Tehát legyőztek... - suttogta Izabella.

- Nem, gyermekem - felelte Tomasz úr kiegyenesedve. - Mi még csak most kezdünk diadalmaskodni, s igazán nem tudom, nem ettől fél-e kedves nagynénéd, az én szeretett húgom és egész díszes társasága. Ők olyan mélyen elaludtak, hogy az élet minden tünete, minden bátrabb lépésem vagy megmozdulásom sérti őket - tette még hozzá, mintha magának mondaná.

- A te lépésed, papa?

- Úgy van. Azt hitték, tőlük kérek segítséget. Maga Joasia is szívesen megtett volna jószágkormányzójának. Én azonban szépen megköszöntem neki a díszes hivatalt, s inkább egy lépéssel közeledtem a polgársághoz. Ezek között tekintélyre tettem szert, ami a mi köreinkben kezd nyugtalanságot kelteni. Azt hitték, hogy lecsúszom a háttérbe, s most azt látják, hogy nagyon is az előtérbe kerülök.

- Te, papa?

- Én. Eddig hallgattam, mert nem voltak megfelelő embereim, akik terveimet végrehajtották volna. Csak ma találtam olyan emberre, aki megérti eszméimet, most hát nekifogok.

- Ki az, papa? - kérdezte Izabella, s csodálkozva nézett apjára.

- Egy Wokulski nevű itteni kereskedő. Igazi vasember. Az ő segítségével megszervezem városi polgárságunkat, keleti kereskedelmünk fejlesztésére társaságot alapítok, s ilyen módon fellendítem az ipart...

- Te, papa?

- Akkor aztán majd meglátjuk, ki rúgtat előre, ha másutt nem, akár a városi képviselőtestületi választásokon...

Izabella kerekre nyitott szemmel hallgatta ezt a beszédet.

- Biztos, hogy az az ember - suttogta -, akiről beszélsz, nem valami szélhámos, kalandor?

- Nem ismered? - kérdezte Tomasz úr. - Pedig házunk egyik szállítója.

- A boltját ismerem, az nagyon szép - válaszolta Izabella elgondolkozva. - Van ott egy öreg segéd, egy kicsit különc lehet, de nagyon udvarias... Ah, igaz, azt hiszem, néhány nappal ezelőtt megismerkedtem a tulajdonossal is... Nagy bugrisnak látszik.

- Wokulski bugris?... - csodálkozott Tomasz úr. - Igaz, hogy egy kicsit darabos, de nagyon kedves és udvarias.

Izabella megrázta fejét.

- Kellemetlen ember - felelte felélénkülve. - Most már egészen jól emlékszem rá... Kedden ott voltam a boltban, s tőle kérdeztem meg az egyik legyező árát. Láttad volna, hogy nézett rám!... Nem felelt egy szót sem, csak kinyújtotta nagy vörös kezét az egyik segéd felé (nagyon csinos, jóképű fiú), s így szólt: "Morawszki vagy Mraczewski úr (már nem emlékszem biztosan a nevére), a hölgy a legyező árát kérdezi." Mondhatom, papa, nem valami érdekes ember az új üzlettársad!... - kiáltotta nevetve.

- Őrült energia lakik benne, vasember! - jegyezte meg Tomasz úr. - Ezek ilyenek. Majd megismered jobban, mert néhány összejövetelt szándékozom rendezni itt a lakásunkban. Mindnyájan nagyon érdekesek, de ez a legeredetibb közöttük.

- Itt akarod fogadni ezeket az urakat, papa?...

- Igen, egyikkel-másikkal tanácskoznom kell. Ami pedig a mieinket illeti - tette hozzá, lánya szemébe nézve -, biztosítlak, ha meghallják, ki jár hozzánk, egyikük sem fogja elkerülni szalonjainkat.

Ebben a pillanatban lépett be Florentyna kisasszony, s ebédhez kérte a beszélgetőket. Tomasz úr karját nyújtotta leányának, s mind a hárman átmentek az ebédlőbe. A levesestál már bent gőzölgött, s mellette állt a fekete frakkba öltözött Mikołaj, hatalmas fehér nyakkendővel.

- Jót mulattam Belcián - mesélte Tomasz úr húgának, aki közben a húslevest kimerte a tányérokba. - Képzeld csak, Flóra, Wokulskit bugrisnak tartja. Te ismered?

- Ki ne ismerné manapság Wokulskit? - felelte Florentyna kisasszony, miközben Mikołajnak odaadta a tányért, s intett, hogy tegye Tomasz úr elé. - Hát elegánsnak nem valami elegáns, de... olyan, mint...

- Mint egy tuskó, melynek még ráadásul a keze is vörös - vágott közbe Izabella nevetve.

- Engem Trostira emlékeztet, tudod, Bel, arra a lövész ezredesre, akivel Párizsban találkoztunk - felelte Tomasz úr.

- Engem pedig a diadalmas gladiátor szobrára - jegyezte meg Florentyna kisasszony dallamos hangján. - Emlékszel, Bel, Firenzében láttuk; felemelt kezében kardot tartott. Az arca nyers, sőt vad, de egészében mégis nagyon szép.

- És a vörös keze?... - kérdezte Izabella kacagva.

- Szibériában elfagyott - vetette közbe Florentyna nyomatékkal.

- Mit csinált ott?

- Büntetését töltötte, amit ifjúi hevességéért róttak ki rá - magyarázta Tomasz úr. - Ezt igazán meg lehet bocsátani.

- Ah, tehát még hős is!...

- És milliomos - tette hozzá Florentyna kisasszony.

- Milliomos? - ismételte meg Izabella. - Kezdem hinni, hogy a papa jól választott, mikor őt szemelte ki társává. Ámbár...

- Ámbár?... - kérdezte az apja.

- Mit szól a világ ehhez a társas céghez?

- Akinek a karja erős, a világ a lábánál fekszik.

Mikołaj éppen a vesepecsenyét hordta körül, mikor az előszobában felhangzott a csengő. A vén inas kisietett, s egy pillanattal később már hozta be a levelet ezüst - de lehet, hogy csak ezüsttel futtatott - tálcán.

- A méltóságos grófnétól - jelentette.

- Neked szól, Bel - mondta Tomasz úr, aki a levelet átvette. - Engedd meg, hogy én helyettesítselek ennek az új pirulának a lenyelésénél.

Felbontotta és olvasni kezdte, aztán nevetve nyújtotta leányának.

- Ez az! - kiáltotta. - Ebben a levélben benne van az egész Joasia. Az idegek... Mindig az idegek...!

Izabella eltolta tányérját, s nyugtalanul futotta át a sorokat. De arca fokozatosan felderült.

- Hallgasd csak, Flóra - szólt -, ez érdekes!

Drága Bel! - írja a néni. - Nagyon kérlek, gyermekem, felejtsd el előbbi levelemet. A te szervized engem végeredményben egy cseppet sem érdekel, s ha férjhez mégy, majd találunk mást. Az azonban nagyon fontos nekem, hogy a nagyheti gyűjtésen feltétlenül velem légy. Erről akartam írni előbbi levelemben is, nem pedig a szervizről. Ha szegény idegeimet nem akarod végképp tönkretenni, el kell fogadnod meghívásomat.

A mi templomunkban a szent sír gyönyörű lesz. Az én derék Wokulskim ad egy szökőkutat, mesterséges éneklő madarakat és hanglemezeket, amelyek csupa komoly darabot játszanak. No és rengeteg szőnyeget. Hozer szállítja a virágokat, s a műkedvelők hangversenyt rendeznek orgonával, hegedűvel, csellóval és énekkel. Magamon kívül vagyok az elragadtatástól, de ha ezek között a csodák között téged nélkülöznöm kellene, biztosan halálosan megbetegednék. Tehát rendben van? Ezerszer ölel és csókol nagyon szerető nénéd

Joanna

Ui. Holnap elmegyünk a szabónőhöz, hogy megrendeljük tavaszi kosztümödet. Meghalok, ha el nem fogadod.

Izabella kisasszony valósággal sugárzott az örömtől. Ez a levél minden reményét valóra váltotta.

- Ez a Wokulski utolérhetetlen! - szólt Tomasz úr nevetve. - Úgy látszik, egyetlen rohammal meghódította Joasiát, aki most már nem fogja kifogásolni, hogy társamul fogadom, sőt, még ő pártolja majd velem szemben.

Mikołaj a sült csirkét tálalta.

- Úgy látszik, mégiscsak zseniális ember - jegyezte meg Florentyna kisasszony.

- Wokulski?... nem - felelte Tomasz úr. - Rendkívül energikus, de ami a kombináló képességét illeti, nem tartom valami különös tehetségnek.

- Pedig a viselkedése azt mutatja.

- A viselkedése csak óriási energiáját igazolja. A kezdeményező képességet, a zseniális kombináló elmét más dolgokban ismeri meg az ember, például a... játékban. Én elég gyakran játszom vele pikétet, ott pedig igazán nagy tere van a kombinációnak. Az eredmény az, hogy eddig vesztettem nyolc-tíz rubelt, s nyertem valami hetvenet... pedig igazán nem igénylem, hogy lángésznek tartsanak - tette hozzá szerényen.

Izabella elejtette a villát. Elsápadt, s homlokához kapva suttogta:

- Á!... Á!...

Apja és Florentyna kisasszony felugrottak.

- Mi bajod, Bel, mi bajod?... - kérdezte Tomasz úr ijedten.

- Semmi - felelte, s felállt az asztaltól. - Migrén. Már egy órája érzem, hogy közeledik... Semmi, semmi, papa...

Kezet csókolt apjának, s szobájába sietett.

- Az ilyen hirtelen migrénnek hamarosan el kell múlnia - nyugtatta meg magát Tomasz úr. - Menj be hozzá, Flóra. Én kis időre bemegyek a városba, mert néhány emberrel találkoznom kell, de korán hazajövök. Addig maradj vele, és vigyázz rá, drágám, nagyon kérlek - mondta Tomasz úr az olyan ember nyugalmával, aki tudja, hogy az ő utasításai vagy kérése nélkül semmi sem mehet jól ezen a világon.

- Mindjárt megyek, csak előbb itt rendet csinálok - felelte Florentyna kisasszony, akinek a ház rendje sokkal fontosabb volt, mint bárki emberfiának a migrénje.

Az éj már betakarta a földet fekete leplével... Izabella kisasszony ismét egyedül van szobájában. Amint bejött, a díványra rogyott, s mindkét kezét arcára szorította. A selymek és szövetek földig érő zuhatagja alól, lent, egy picit kikandikált apró topánkája, sőt, egy egész kis darabka a harisnyájából is, de hiszen senki sem látja, és ő sem gondol rá. E pillanatban lelkét ismét a panasz, a harag és a szégyen marcangolja. Nagynénje bocsánatot kért tőle és kiengesztelte; ő maga a legszebb sír mellett fog gyűjteni, neki lesz a legszebb kosztümje, és mégis - boldogtalan. Olyan érzései vannak, mintha tündéri szép ruháján, éppen mikor a tele szalonba belép, undok zsírfoltot fedezne fel, melynek nemcsak jellege, hanem alakja és színe is ocsmány. Mintha a drága ruhát valahol a konyhán vagy a cselédlépcsőn hurcolták volna végig. Csak ez jár a fejében, s e gondolatok olyan undorral töltik el, hogy szájában megkeseredik a nyál.

Borzalmas helyzet!... Már egy hónapja inasuk kölcsöneiből élnek, apja pedig tíz nap óta kártyanyereségből fedezi apró kiadásait... Mert lehet kártyán nyerni; az urak szoktak nyerni ezreket is, de nem a mindennapi kiadások fedezésére és - természetesen - nem boltosoktól. Ó, ha megtehetné, leborulna apja lábához, s úgy kérlelné, hogy ne játsszék azokkal az emberekkel, vagy legalább ne most, mikor anyagi helyzetük olyan nehéz. Rövidesen megkapja az ötezer rubelt a szervizért, akkor majd ő maga ad apjának pár száz rubelt, s megkéri, hogy veszítse vissza Wokulskinak a kártyacsatán. Viszonozza gavallérosabban eddigi szívességét, meg Mikołajnak is az apró kölcsönöket.

De vajon megteheti-e ezt apjával szemben, szabad-e erről még csak beszélnie is?...

- Wokulski... Wokulski... - suttogja Izabella kisasszony. - Ki hát az a Wokulski, aki ma egyszerre annyi felől és olyan sokféle alakban mutatkozik be előtte. Mi dolga van ennek az embernek az ő nagynéniével és atyjával?...

S egyszerre rádöbben, vagy csak úgy érzi, hogy már hetek óta folyton erről az emberről hall. Egy kereskedő több ezer rubelt adományozott jótékony célra, csak nem emlékszik, ruha- vagy prémkereskedő volt-e? Azután azt is hallotta, hogy egy kereskedő Bulgáriában a háborúban óriási vagyont szerzett, de hogy cipész volt-e az illető, akinél esetleg ő is dolgoztat, vagy fodrász, azt már nem tudja. Csak most döbben rá, hogy az a kereskedő, aki ezreket adományozott jótékony célra, meg aki hatalmas vagyont szerzett Bulgáriában - egy és ugyanaz a személy, mégpedig nem más, mint Wokulski, akitől az ő apja kártyán nyer apró összegeket, s akiről az ő nagynénje, a közismerten gőgös grófné, csak úgy beszél: "az én derék Wokulskim..."

E pillanatban megvillan előtte annak az embernek az arca, aki ott a boltban nem akart vele beszélni, hanem az óriási japán vázák mögé húzódva komoran figyelte... Ó, hogy nézett rá...

Egy napon Florentyna kisasszonnyal csak éppen időtöltésből bement egy cukrászdába uzsonnázni. Az ablak melletti asztalhoz ültek, s kint az utcán, az ablak előtt egy csomó rongyos gyermek gyűlt össze, és bámult befelé. Emlékszik, hogy a gyerekek olyan kíváncsian és mohón nézték őt meg a csokoládét és a süteményeket is, mint az éhes állatkák. Nos, ugyanígy nézte őt az a Wokulski is ott a boltban.

Izabella hátán végigfutott a hideg. Ez hát az ő apjának az üzlettársa?... De milyen üzletük van kettőjüknek?... Honnan támadt apjának az a gondolata, hogy valami kereskedelmi társaságot alapítson, széles körű üzleti tevékenységet fejtsen ki, amire régebben sosem gondolt? A városi polgárság segítségével akar az arisztokrácia élére kerülni, azt akarja, hogy beválasszák a városi tanácsba, holott eddig sosem volt tagja és most sem az.

Ez a Wokulski biztosan valami nagy fezőr vagy szélhámos, akinek sötét üzleteihez jó hangzású nevekre van szüksége cégérül. Hallott ő már ilyen esetekről. Hány jónevű német és magyar mágnás merült el mindenféle kereskedelmi vállalkozásban, melyeket ő meg sem értene, apja meg talán még kevésbé.

Már csaknem besötétedett, az utcán meggyújtották a lámpákat, s beszűrődő fényük a szoba mennyezetére vetítette az ablak keretének és a függönyök fodrainak árnyékát. Olyan volt ez az árnyék, mint egy kereszt a sugárzó dicsfényben, melyet lassanként elborít a közeledő felhő.

- Hol is láttam én ilyen keresztet, felhőt és fényességet?... - kérdezte Izabella önmagától. Aztán sorra vett minden vidéket, melyet valaha életében látott, és ezen elábrándozott.

Úgy érezte, mintha hintón ismerős vidéken hajtana át. A táj erdőségekből és zöldellő hegyekből alkotott óriási gyűrűre hasonlít. Az ő hintaja a gyűrű egyik szélén van, s gyorsan robog lefelé a völgybe. De csakugyan megy az a hintó? Mert sem nem közeledik semmihez, sem nem távolodik semmitől, úgy érzi, mintha egy helyben állna. És mégis robog, látni a nap tükörképét, mely a hintó sárhányóján csillog, s lassan tolódik tovább, hátrafelé. De a dübörgést is hallani... Vagy az utcáról hallik be a kocsizörgés? Nem, nem, ez gépzúgás. A gép ott dolgozik valahol az erdők és hegyek alkotta óriási gyűrű mélyén. Ott lenn a mélyben még valami fekete füstből és fehér gőzből gomolygó tó is látszik. Azt is körülfogja az erdők és hegyek zöldellő gyűrűje. Izabella most egyszerre apját látja maga mellett. Tomasz úr figyelemmel szemléli saját körmeit, s időnként a tájra is vet egy-egy pillantást. A hintó változatlanul a gyűrű szélén áll, mintha meg sem mozdult volna, csak a fényesre lakkozott sárhányón csúszik egyre hátrább a nap ragyogó tükörképe. Ez a látszólagos nyugalom vagy titokzatos mozgás szörnyen izgatja Izabella kisasszonyt. "Megyünk hát, vagy egy helyben állunk?" - kérdezi apjától. De Tomasz úr nem felel, mintha nem is látná, csak gyönyörű, jól ápolt körmeit nézegeti, s időnként egy-egy pillantást vet a vidékre...

Egyszerre (a hintó állandóan remeg, sőt, a dübörgést is hallani), a fekete füstgomolyagok és fehér gőzfelhők alkotta tóból, lentről, a mélyből, egy emberi alak bukkan fel, de csak derékig. Haja rövid, arca barna, Trostira, a lövészezredesre, vagy talán a firenzei győztes gladiátorra emlékeztet, s óriási vörös keze van. Piszkos, maszatos ing van rajta, ingujja könyökéig felgyűrve, egyik kezében közvetlenül a mellénél legyezőformán elrendezett kártyákat tart, a másikat feje fölé tartja, s abban is van egy kártya, nyilván azt akarja most a hintó első ülésére dobni. Alakja többi részét eltakarja a gomolyogó füst.

- Mit csinál ez, papa? - kérdezi Izabella kisasszony ijedten.

- Velem pikétezik - feleli apja, kinek szintén kártya van a kezében.

- De papa, ez rettenetes ember!

- A nőket még az ilyenek sem bántják - feleli Tomasz úr.

Izabella kisasszony csak most veszi észre, hogy az ingujjas ember, míg a kártyát feje fölé tartja, különös tekintettel néz rá. A völgy mélyén hömpölygő füst és gőz néha eltakarja kinyitott ingét és nyers ábrázatát, mintha elmerülne benne, egyszerűen nincs sehol, csak a füst mögül látni szemének fátyolos fényét, a füst fölött pedig könyökéig mezítelen karját és kezében a kártyát.

- Mit jelent az a kártya, papa?... - kérdi remegve.

De apja nyugodtan nézi saját kártyáit, s nem felel, mintha nem is látná.

- Mikor szabadulunk végre innen?

Bár a hintó állandóan mozog, ringatózik, s a nap fényes tükörképe a sárhányón folyton hátrafelé kúszik, a hágcsó alján még mindig ott látni a gomolygó füstöt és párát, s benne a derékon felül kiemelkedő embert, magasra emelt jobbjában a kártyával.

Izabellát ideges félelem fogja el, minden emlékét, minden gondolatát igyekszik összpontosítani, hogy kitalálja, mit jelent az a kártya annak az embernek a kezében.

Hátha azt a pénzt jelenti, amit apja nyert tőle pikéten? Nem valószínű. Talán a Jótékonysági Társaságnak adományozott ajándékot? Nem, azt sem. Hátha azt az ezer rubelt, amit nagynénjének adott az árvaházra, vagy a nyugtát a szökőkútért, szőnyegért, madarakért, amelyeket a szent sír feldíszítésére adott kölcsön?... Azt sem. Ez őt mind nem nyugtalanítaná.

Izabella szívét fokozatosan nagy félelem tölti el. Talán apja váltói azok, melyeket valaki nemrég összevásárolt?... Ha igen, akkor amint megkapja a pénzt a szervizért és ezüstért, mindenekelőtt ezt az adósságot fizeti ki, hogy megszabaduljon az ilyen hitelezőktől. De a füstbe merülő ember csak néz, néz az ő szemébe, és nem dobja el a kártyát. Akkor hát... Ah!

Felugrik a díványról, a sötétben meglöki a taburettet, és reszkető kézzel csenget. Ismét csenget, de minthogy senki sem jelentkezik, kiszalad az előszobába, s az ajtóban találkozik Florentyna kisasszonnyal, aki megragadja kezét, és úgy kérdi:

- Mi bajod, Bel?...

Itt az előszobában a világosság valamennyire visszaadja öntudatát. Elmosolyodik.

- Vidd be a lámpát a szobámba. Flóra. Papa itthon van?

- Csak nemrég kocsizott ki.

- Hát Mikołaj?

- Ő mindjárt visszajön, csak egy levelet ad át a küldöncnek. Fáj még a fejed? - kérdezi gyöngéden.

- Nem - feleli Izabella mosolyogva -, csak elszundikáltam, s valami furcsa rémképet láttam.

Florentyna fogja a lámpát, s unokahúgával együtt indul a kis szalonba. Izabella ismét a díványra ül, szemét a világosság elől tenyerébe rejti, s úgy mondja:

- Tudod, Flóra, meggondoltam magam, nem adom el idegennek a szervizt. Igaza van Joanna néninek, hogy Isten tudja, kinek a kezébe kerül. Ha nem esik terhedre, légy szíves, ülj le az íróasztalhoz, és írd meg Joanna néninek, hogy elfogadom az ajánlatát. Adja kölcsön azt a háromezer rubelt, s vigye a porcelánt meg az ezüstöt.

Florentyna meglepődve néz rá, aztán kimondja:

- Bel, ez lehetetlen.

- Miért?...

- Egy negyedórával ezelőtt kaptam levelet Meliton asszonytól, melyben megírja, hogy a porcelánt is meg az ezüstöt is eladták.

- Máris?... És ki vette meg? - kérdi Izabella, s megragadja unokatestvére karját.

Florentyna nagy zavarban van.

- Állítólag egy oroszországi kereskedő... - feleli, de hangján érzik, hogy nem mond igazat.

- Flóra, te titkolsz valamit!... Nagyon kérlek, mondd meg!... - könyörög Izabella, s szeme megtelik könnyel.

- Nem bánom, neked megmondom, de nagyon kérlek, atyád előtt el ne áruld.

- Nos, kicsoda?...

- Wokulski - feleli Florentyna kisasszony.

Izabella könnyei egy pillanat alatt felszáradnak, a szeme acélos fényben csillog. Haragosan tolja el magától rokona kezét, felugrik, fel s alá jár a szobában, végre ismét leül egy kis karszékbe Florentynával szemben. Most már nem a megrémült, ideges szépség, hanem a haragos úrnő, aki éppen arra készül, hogy a személyzetéből valakit alaposan összeszidjon vagy akár el is csapjon.

- Mondd meg végre - szól szép, mély alt hangján -, mondd meg végre, micsoda összeesküvést szőttök itt ellenem?

- Én?... Összeesküvést?... - ismétli Florentyna kisasszony, mindkét kezét mellére szorítva. - Nem értelek, Bel...

- Igenis. Te, Meliton asszony meg az az... operetthős... Wokulski...

- Én és Wokulski?... - ismétli Florentyna, s csodálkozása ezúttal olyan őszinte, hogy igazán nem lehet kételkedni benne.

- Jó, megengedem, hogy nem esküszöl össze - folytatta Izabella kisasszony -, de valamit tudsz...

- Wokulskiról annyit tudok, amennyit mindenki. Van egy boltja, melyben mi is vásárolunk, és hogy a háborúban vagyont szerzett...

- Hát arról nem hallottál, hogy a papát be akarja vonni valami kereskedelmi vállalatba?...

Erre már Florentyna kisasszony értelmes szeme is igen tágra nyílt.

- Atyádat, üzletbe?... - felelte vállát vonogatva. - Micsoda üzlet lehet az, amibe éppen őt akarnák bevonni?

De alig mondta ki a szavakat, maga is megijedt tőlük.

Izabella igazán nem kételkedett ártatlanságában. Ismét fel s alá kezdett járni a szobában a ketrecbe zárt nőstényoroszlán mozdulataival, aztán hirtelen megállt, és így szólt:

- Legalább azt mondd meg, mi a véleményed arról az emberről?

- Nekem, Wokulskiról? Semmi... Legfeljebb annyi, hogy keresi a hírnevet és a jó összeköttetéseket.

- Tehát a hírnév kedvéért adományozott az árvaháznak ezer rubelt?

- Valószínűleg. Hiszen egyéb jótékony célokra kétszer annyit is adott.

- Hát az én szervizemet és ezüstjeimet minek vette meg?

- Biztosan azért, hogy nagy nyereséggel továbbadja - felelte Florentyna. - Angliában az ilyesmiért nagy összegeket fizetnek.

- És miért vásárolta össze a papa váltóit?

- Honnan tudod, hogy ő vásárolta össze? Ebben igazán nem láthat semmilyen üzletet.

- Nem tudok semmit - tört ki Izabella hevesen. - De mindent érzek és mindent értek... Ez az ember közeledni akar hozzánk.

- Hiszen a bácsival már megismerkedett - vetette közbe Florentyna.

- Akkor hát hozzám akar közeledni!... - robbant ki Izabella. - Ezt látom a...

Szégyellte befejezni, hogy "a tekintetéből".

- Nem gondolod, Bel, hogy egy kicsit elfogult vagy?...

- Nem. Ez nem elfogultság, hanem sokkal inkább előérzet. El sem képzeled, milyen régen ismerem én azt az embert, vagy jobban mondva, milyen régóta üldöz már. Csak most ébredek rá, hogy egy évvel ezelőtt nem volt olyan színházi premier, olyan hangverseny vagy előadás, melyen ne láttam volna, s ma ez az értelmetlen látomás is... rettenetes...

Florentyna szinte a fotellal együtt hátrahőkölt, s úgy suttogta:

- Azt hiszed, merészelne...

- Belém szeretni?... - fejezte be Izabella kacagva. - Azt még talán meg sem tiltanám neki. Nem vagyok én naiv, sem álszenteskedően szerény, tudom én jól, hogy tetszem... Istenem... még a cselédségnek is... Valamikor bosszantott az ilyesmi, mint a koldus, ha elállta utamat vagy becsengetett a lakásba, vagy alamizsnát könyörgő leveleket firkált, de ma már jobban értem a Megváltó szavát: "Akinek több adatott, attól többet fognak követelni." Egyébként - folytatta vállvonogatva - a férfiak annyira kertelés nélkül tisztelnek meg imádatukkal, hogy én már sem tülekedésükön, sem neveletlen pillantásaikon nem csodálkozom, sőt, azt csodálnám, ha nem így volna. Ha a szalonban olyan emberrel találkozom, aki nem beszél nekem az irántam érzett rokonszenvéről és szenvedéseiről, vagy nem hallgat búskomoran, ami még jobban elárulja rokonszenvét és szenvedéseit, vagy nem tüntetően közönyös velem szemben, ami a legnagyobb rokonszenvnek és a legfájóbb szenvedésnek a jele, akkor... úgy érzem magam, mintha elhagytam volna valamit, mintha elfelejtettem volna magammal hozni a legyezőmet vagy a zsebkendőmet... Ó, ismerem én őket! Ismerem az összes donjuanokat, filozófusokat, poétákat, hősöket, mind az érzékeny és érdektelen, megtört és ábrándos vagy erős lelkeket... Ismerem én ezt az egész álarcosbált, és mondhatom, nagyon jól mulatok rajtuk. Hahaha!... Milyen nevetségesek...

- Nem értelek, Bel... - vetette közbe Florentyna, s kezét széttárta.

- Nem értesz?... Akkor nem is vagy nő.

Florentyna kisasszony előbb tiltakozó, majd kételkedő mozdulatot tett.

- Hallgasd csak inkább - folytatta Izabella. - Már egy éve, hogy elvesztettük társasági pozíciónkat. Csak ne ellenkezz, mert így van. Ezt mindenki tudja, és beszélnek is róla. Ma már teljesen tönkrejutottunk...

- Ez túlzás...

- Ah, Flóra, ne vigasztalgass és ne hazudj!... Nem hallottad ebédnél, hogy papa azt a pár rubelt is, ami még akad nála, kártyán nyeri attól a...

Izabella e szavaknál egész testében remegett, szeme csillogott, s arcára lázrózsák ültek ki.

- Nos, ebben a helyzetben feltűnik az a... boltos, összevásárolja váltóinkat, porcelánunkat, ezüstünket, körülhálózza a papát és a nénit... vagyis hálójának szálaival minden oldalról engem fog körül, mint a vadász a vadat. Ez már nem bánatos imádó, nem a kérő, akit ki lehet kosarazni, hanem a... hódító!... Ez nem sóhajtozik, hanem belopakodik Joanna néni kegyeibe, a papa kezét és lábát gúzsba köti, s engem egyszerűen el akar rabolni, ha ugyan arra nem akar kényszeríteni, hogy magamtól adjam oda magamat... Érted már ezt a körmönfont aljasságot?

Florentyna kisasszony megijedt.

- Ha így van, akkor nagyon egyszerű a dolog. Mondd meg...

- Kinek és mit?... Joanna néninek, aki képes ezt az embert támogatni csak azért, hogy a marsallhoz kényszerítsen?... Vagy a papának? Hogy megrémítsem, s csak siettessem a katasztrófát? Csak egyet teszek: megtiltom a papának, hogy bármilyen üzletbe belemenjen ezzel az emberrel. Megtiltom, még ha a lába előtt is kell térdelnem s úgy könyörögnöm... még ha meghalt anyám nevében kellene is megtiltanom...

Florentyna kisasszony elragadtatva nézett húgára.

- De Bel - szólalt meg halkan -, te csakugyan túlzol. A te energiáddal és ezzel a nagyszerű találékonyságoddal...

- Nem ismered ezeket az embereket, de én láttam őket munka közben. Az ő kezükben az acélsínek úgy gombolyodnak össze, mint a selyemszalagok. Rettenetes emberek. Ezek, hogy céljukat elérjék, képesek megmozgatni a föld minden erejét, amelyet mi nem ismerünk. Képesek törni-zúzni vagy behálózni, csúszni-mászni, meglapulni, mindent kockáztatni, még: türelmesen várni is...

- Azt beszéled, amit a regényekben olvastál.

- Azt beszélem, amit az előérzetem diktál. Óva int... fülembe ordítja, hogy ez az ember azért ment el a háborúba, hogy engem meghódítson. S alig jött vissza, máris minden oldalról behálóz!... De vigyázzon magára!... Meg akar vásárolni? Jól van, vásároljon!... De nagyon drága portéka leszek. Hálójába akar keríteni?... Jó, csak feszítse ki azt a hálót... Majd meglátja, hogy kisiklom belőle, ha másképp nem, hát a marsall ölelő karjaiba... Istenem! Nem is gondoltam, milyen mély az a szakadék, melybe zuhanunk, míg a fenekét meg nem láttam. A Quirinál szalonjaiból a... boltba... Ez már nem is bukás, ez gyalázat... - Azzal leült a pamlagra, s fejét a tenyerébe hajtva, zokogott.

A Łęcki család szervizét és ezüstjét eladták, sőt, az ékszerész már el is vitte Tomasz úrnak a pénzt, miután a száz-egynéhány rubelt levonta magának a megőrzésért és a közvetítésért. De Joanna grófné ennek ellenére továbbra is szerette Izabella kisasszonyt, sőt, az az energia és áldozatkészség, melyet Izabella a családi kincsek eladása körül kifejtett, az idős hölgy szívében egészen új rokoni érzelmeket keltett. Nemcsak rávette hát, hogy fogadja el a gyönyörű kosztümöt, nemcsak hogy naponta ellátogatott hozzá vagy őt hívta meg magához, hanem (ami már egészen hallatlan kegyszámba ment), nagyszerdára, egész napra rendelkezésére bocsátotta a saját hintaját.

- Kocsizz ki a városba, angyalkám - szólt a grófné, húgát megcsókolva -, intézd el apró-cseprő dolgaidat. De aztán gondod legyen rá, hogy a nagyheti gyűjtés egész ideje alatt gyönyörű légy... Olyan, amilyen csak te lehetsz!... Kérlek!...

Izabella nem felelt, de tekintete és arcának pirossága elárulta, hogy szíves örömest teljesíti nagynénje kívánságát.

Nagyszerdán, reggel tizenegy órakor már bent ült a nyitott hintóban, s mellette elválaszthatatlan kísérője - Florentyna kisasszony. A fasorban tavaszi szellő lengedezett, s magával hozta azt a nyers illatot, mely mindig a rügyfakadás és a hóvirág előhírnöke. A szürke gyepágyak zöldes árnyalatot öltöttek, s a nap olyan erősen sütött, hogy a hölgyek kinyitották napernyőjüket.

- Gyönyörű idő van! - sóhajtott Izabella, s az égre nézett, melynek tiszta kék boltozatát csak itt-ott élénkítette egy-egy fehér felhőfodrocska.

- Hová parancsol, méltóságos kisasszony? - kérdezte az inas, mikor a hintó ajtaját becsukta.

- A Wokulski-féle üzletbe - felelte Izabella ideges sietséggel.

Az inas felugrott a bakra, s a kövér pejlovak megindultak ünnepélyes ügetésben, erősen fújtatva, prüszkölve és fejüket kapkodva.

- Mért megyünk Wokulskihoz, Bel? - kérdezte Florentyna kisasszony, kissé csodálkozva.

- Szeretnék egy párizsi kesztyűt és néhány üveg parfümöt venni.

- Azt másutt is megkaphatjuk.

- De én ott akarom - felelte Izabella szárazon.

Pár nap óta valami különös nyugtalanság gyötörte, amilyent már egyszer érzett életében. Egyszer, évekkel ezelőtt, külföldön járt egy állatkertben, s ott látott egy ketrecbe zárt tigrist, mely ketrecének rácsához támaszkodva aludt, de úgy, hogy fejének egy része és az egyik füle kiállt a ketrecből.

E látványra ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy a tigrist fülön fogja. A ketrec bűze undort keltett benne, a vadállat szörnyű mancsa rettenetes félelemmel töltötte el, s mégis érezte, hogy legalábbis meg kell érintenie a tigris fülét.

Ezt a különös vonzalmat ő maga is veszedelmesnek, sőt nevetségesnek találta. Erőt vett hát magán és továbbment. De néhány perc múlva visszatért. Aztán megint visszalépett, más ketreceket nézett meg, s általában igyekezett másra gondolni. De hiába. Ismét visszatért a tigrishez, s noha az állat már nem aludt, hanem rettenetes mancsait nyalogatta, és közben félelmetesen mormogott - Izabella rettegve és sápadtan ugyan, de mégis benyújtotta kezét a ketrecbe, és megérintette az állat fülét.

Mikor ez megtörtént, nagyon elszégyellte magát ezért a hóbortjáért, de egyúttal bizonyos megelégedettséget is érzett, mint az olyan emberek, akik nagy és veszélyes pillanatokban az ösztöneikre hallgatnak.

Ma valami hasonló vágy ébredt benne. Wokulskit megvetette, lenézte, szíve a puszta gondolattól is elzsibbadt, hogy ez az ember az ő ezüstjéért többet fizethetett, mint amennyit az megért, s mégis ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy bemenjen a boltjába, szemébe nézzen, s a kiválogatott apróságok árát éppen neki adja oda, s éppen abból a pénzből, ami amúgy is tőle származik.

Elfogta a félelem, amikor arra gondolt, hogy nemsokára találkozik vele, de valami megmagyarázhatatlan ösztön egyre erősebben taszította feléje.

A Krakowskie Przedmieście utcán már messziről látta a cégtáblát a felírással: "J. Mincel és S. Wokulski", egy házzal idébb pedig a még el sem készült új üzlethelyiséget, öt homlokzati kirakattal, tükörüvegekkel. Belül néhány mesterember és napszámos dolgozott, egyesek az ablakokat tisztították, mások az ajtókat és kereteket festették és aranyozták, ismét mások rézkorlátokat helyeztek el a kirakatok előtt.

- Micsoda üzletet építenek itt? - kérdezte Florentynától.

- Alighanem a Wokulskiét, mert hallom, hogy nagyobb helyiséget vett ki.

"Nekem épít boltot" - gondolta Izabella kisasszony, kesztyűjét idegesen rángatva.

A hintó megállt, az inas leugrott a bakról, s kisegítette a hölgyeket. De mikor nagy zajjal kinyitotta előttük Wokulski boltjának ajtaját, Izabellán hirtelen olyan gyengeség vett erőt, hogy csaknem összerogyott. Egy pillanatig azon volt, hogy visszafordul és menekül innen, de aztán összeszedte magát, s emelt fővel ment be az üzletbe.

Rzecki úr már a bolt közepén állt, s kezét dörzsölve, mély hajlongással üdvözölte. A bolt mélyén Lisiecki úr gyönyörű szakállát simogatva, méltóságteljes kerekded mozdulatokkal mutogatott bronz kandelábereket egy előtte ülő hölgynek. Az ösztövér Klein sétapálcákat válogatott egy ifjú számára, aki Izabella kisasszony láttára azonnal felfegyverkezett orrcsíptetőjével - a heliotrop illatát árasztó Mraczewski pedig tekintetével perzselte és bajuszkájával gyilkolta a két iruló-piruló lánykát, akik egy éltesebb hölgy társaságában válogattak mindenféle csecsebecsét.

Az ajtótól jobbra, a kis pult mögött ült Wokulski, könyvei fölé hajolva.

Mikor Izabella belépett, a sétapálcát vásárló ifjú megigazította gallérját, a két kislány egymásra nézett, Lisiecki úr torkán megakadt a kandeláber stílusát magasztaló frázis, csak udvarias mozdulatát őrizte meg, sőt még a dagályos előadást hallgató hölgy is nehézkesen a jövevények felé fordította fejét. A boltban egy pillanatra csend lett, melyet csak Izabella kisasszony zengő kontraaltja tört meg:

- Itt találjuk Mraczewski urat?...

- Mraczewski úr!... - kiáltotta Rzecki.

Mraczewski már ott is termett Izabella kisasszony előtt, pirosan, mint a meggy, szagosan, mint egy templomi füstölő, s lehajtott fejjel, mint a mocsári nád kalásza.

- Kesztyűt szeretnék vásárolni.

- Öt és feles - állapította meg Mraczewski csalhatatlan szakértelemmel, s már fogta is a dobozt, mely azonban Izabella kisasszony pillantásától kissé remegett a kezében.

- Nem, nem... - vágott szavába Izabella nevetve. - Öt és háromnegyedes, már elfelejtette?

- Vannak dolgok, nagysád, amit sohasem felejtünk el. Ha azonban nagysád öt és háromnegyedest parancsol, én azzal is szolgálok, abban a kedves reményben, hogy nagyságod rövid időn belül ismét megtisztel bennünket kitüntető látogatásával, mert az öt és háromnegyedes kesztyű - folytatta, s könnyed sóhajjal tett eléje újabb dobozokat - feltétlenül nagy lesz, és lecsúszik a piciny kacsókról...

- Lángész! - suttogta halkan Rzecki, s Lisiecki felé kacsintott, aki megvetőleg rángatta száját.

A széken ülő hölgy ismét a kandeláberek felé fordult, a két kisasszony tovább gyönyörködött az olajzöldre fényezett toalettasztalkában, az orrcsíptetős ifjú újra a sétabotokban válogatott, s a bolt élete belezökkent a rendes kerékvágásba. Csupán a lázban égő Mraczewski ugrált le-fel a létrán, hordott oda egyre újabb dobozokat, húzogatott ki egyre újabb fiókokat, s lengyelül és franciául egyaránt igyekezett megmagyarázni Izabella kisasszonynak, hogy nem hordhat nagyobb kesztyűt, mint öt és feleset, nem használhat más parfümöt, mint eredeti Atkinson-félét, s toalettasztalára nem rakhat ki másféle készletet, mint párizsit.

Wokulski úgy előrehajolt a pult fölött, hogy homlokán az erek kidagadtak, s magában folyton számolt:

"Huszonkilenc meg harminchat az hatvanöt, meg tizenöt az nyolcvan, meg hetvenhárom az... az..."

Itt hirtelen abbahagyta, s szeme sarkából a Mraczewskivel beszélgető Izabellára nézett. Mind a ketten arcélben álltak felé, jól láthatta tehát Mraczewskinek a lányra tapadó, égő tekintetét, amelyet Izabella kisasszony tüntetőleg mosolyogva, szelíd, biztató pillantással viszonzott.

- Huszonkilenc meg harminchat az hatvanöt... - számolt Wokulski tovább, de egyszerre a toll elpattant kezében. Anélkül, hogy felnézett volna, új tollhegyet szedett elő a fiókból, s ugyanakkor - nem tudni, mi módon - a számadásból ez a kérdés bukkant elé:

"És én szeressem ezt a nőt?... Bolondság! Egy évig szenvedtem bizonyos agybetegségben, s azt hittem, szerelmes vagyok... Huszonkilenc, meg harminchat... huszonkilenc, meg harminchat...

Sosem hittem volna, hogy ennyire közömbös lehet számomra... Ni, hogy néz arra a hülyére... Úgy látszik, a kisasszony olyan hölgy, aki kereskedősegédekkel is kacérkodik, s vajon a kocsisokkal és lakájokkal nem teszi meg ugyanezt?... Most először érzem magam nyugodtnak... Ó, Istenem... És mennyire vágytam utána..."

Még néhány vevő jött a boltba. Mraczewski kelletlenül fordult feléjük, s lassan kötözgette a csomagokat.

Izabella most Wokulskihoz közeledett, s napernyője végével feléje mutatva, nyomatékkal szólt Florentyna kisasszonynak:

- Flóra, légy szíves, fizess annak az úrnak. Megyünk haza.

- Itt a pénztár, kérem - szólt Rzecki, Florentyna kisasszonyhoz sietve. Átvette a pénzt, s mindketten eltűntek a bolt mélyében.

Izabella lassan odahúzódott a kis pult mellé, mely mögött Wokulski ült. Nagyon elsápadt, mintha ennek az embernek a látása mágneses hatással lenne rá.

- Wokulski úrral beszélek?

Wokulski felállt s közömbösen felelte:

- Szolgálatára.

- Úgy hallom, ön vette meg szervizünket és ezüstjeinket - mondta fojtott hangon.

- Igen, kérem.

Izabella egy pillanatig habozott. De kis idő múlva a gyenge pír visszatért arcára.

- Ön bizonyára továbbadja ezeket az értékeket?

- Azért vettem meg.

Izabella arcán a pír erősödött.

- S a vevő Varsóban lakik? - kérdezte tovább.

- Nem, nem itt akarom eladni, hanem külföldön. Ott... jobb árat tudok elérni - tette hozzá, mikor a lány kérdő tekintetét látta.

- Reméli, hogy sokat keres rajta?

- Azért vettem meg, hogy keressek.

- Ezért nem mondta meg atyámnak, hogy ezek a tárgyak az ön kezében vannak? - kérdezte gúnyosan.

Wokulski szája megremegett.

- Én a szervizt és az ezüstöt egy ékszerésztől vettem. Nem csinálok titkot belőle, de kívülálló személyeket nem vonok be ezekbe a dolgokba, mert az nem felel meg a kereskedelmi szokásoknak.

Izabella kisasszony e nyers válaszok ellenére is fellélegzett. Még a szeme is elsötétült egy kissé, s elvesztette ellenséges fényét.

- És ha atyám meggondolná magát, s vissza akarná szerezni ezeket a tárgyakat, milyen áron engedné át neki?

- Amennyiért vettem. Természetesen a kamatok hozzáadásával, évi hat-nyolc százalékkal számítva...

- És lemondana a remélt haszonról?... Miért?... - vágott szavába hirtelen.

- Azért, kérem, mert a kereskedelem nem a remélt nyereségen nyugszik, hanem a pénz folytonos forgásán.

- Isten vele, és... köszönöm a felvilágosítást - szólt Izabella, látva, hogy Florentyna már végzett a pénztárnál.

Wokulski meghajtotta magát, s ismét leült könyve mellé.

Mikor a lakáj kivitte a csomagokat, s a hölgyek beültek a hintóba, Florentyna szemrehányást tett Izabellának:

- Azzal az emberrel beszélgettél, Bel?...

- Igen, és nem is bántam meg. Folyton hazudott, de...

- Mi az a de?... - kérdezte Florentyna kisasszony nyugtalanul.

- Ne kérdezz... és ne beszélj hozzám, ha nem akarod, hogy itt az utcán elsírjam magam...

Aztán még franciául hozzátette:

- Lehet, hogy hiba volt ide jönnöm, de nekem már mindegy!...

- Azt hiszem, Bel - szólt Florentyna, száját összehúzva -, azt hiszem, erről a bácsival vagy Joanna nénivel kellene beszélned.

- Ezzel azt akarod mondani - vágott a szavába Izabella -, hogy a marsallal vagy a báróval kell a dolgot megbeszélnem? Arra még mindig van időm. Ma még nincs hozzá elég bátorságom.

A beszélgetés megszakadt. A hölgyek szótlanul tértek haza, Izabella kisasszony egész nap ideges volt.

Mikor a hölgyek az üzletből távoztak, Wokulski ismét leült könyve mellé, s minden hiba nélkül összeadott két hatalmas számoszlopot. A harmadik oszlop közepén megállt, s csodálkozott, hogy milyen határtalan nyugalom költözött lelkébe. Honnan egyszerre ez a közöny az egész évi láz és vágyakozás után, melyet olyan gyakran tarkítottak az őrjöngő kitörések? Ha valakit a bálterem forgatagából egyszerre kitennének egy erdőbe, vagy a börtön fullasztó levegőjéből egy hűvös, szabad mezőre, az sem érezne más hatást és mélyebb ámulatot, mint most ő.

"Úgy látszik, egy esztendeig részleges őrületben szenvedtem - gondolta. - Nem volt az a veszedelem, nem volt olyan áldozat, amelyet ne vállaltam volna ezért a nőért, s lám, alig láttam meg, máris egészen közömbös számomra... És milyen hangon beszélt velem! Mennyi megvetés volt szavaiban a nyavalyás kis szatóccsal szemben... »Fizess annak az úrnak...« Mulatságosak ezek a nagy dámák! Hamiskártyás, tolvaj, csaló - csak jó hangzású neve legyen, mindjárt megfelelő társaság számukra. Még akkor is, ha az illető úr arcvonásai nem is annyira apjára, mint inkább az anyja lakájára emlékeztetnek. De a kereskedő - az pária... Eh, mi közöm nekem ehhez! Rothadjanak tovább, békével!"

Ismét összeadott egy számoszlopot, rá sem hederítve, hogy a boltban mi történik.

"Honnan tudja - gondolkozott tovább -, hogy a szervizt és az ezüstöt én vettem meg?... És hogy tapogatózott, hogy nem fizettem-e értük többet, mint amennyit megérnek! Szívesen felajánlanám nekik ezt a kis csecsebecsét. Úgyis sírig tartó hálára kötelezett, mert ha nem őrjöngtem volna utána, nem szereztem volna vagyont, s itt penészedtem volna meg a kis írópult mögött. De most meg talán az lesz a baj, ha ezek a fájdalmak, ezek a kétségbeesések és remények egyszerre mind megszűnnek... De bolond is az élet!... Itt a földön kísérteteket hajszolunk, melyeket mindnyájan a szívünkben hordunk, s csak ha megszabadulunk tőlük, akkor tudjuk meg, hogy az egész - egyszerű téboly volt... Igazán sosem gondoltam volna, hogy ilyen csodálatos kúra is létezik. Egy órával ezelőtt tele voltam kígyóméreggel, s most olyan nyugodt vagyok és valahogy olyan üres, mintha a lelkem és egész belsőm kiszakadt volna belőlem, s nem maradt volna más, mint a bőröm meg a ruhám. Mit fogok most csinálni? Mi tölti ki az életemet?... Legfeljebb elutazom a párizsi kiállításra, azután az Alpokba..."

Ebben a pillanatban lábujjhegyen Rzecki lépett hozzá, s a fülébe súgta:

- Pompás fickó ez a Mraczewski, nem? Hogy tud a nőkkel beszélni?

- Mint egy elkapatott borbélysegéd - felelte Wokulski anélkül, hogy a könyvből felpillantott volna.

- Hölgyvevőink tették ilyenné - felelte a vén segéd, de észrevette, hogy főnökét zavarja, s gyorsan visszavonult. Wokulski ismét gondolataiba mélyedt. Észrevétlenül Mraczewskire nézett, s csak most látta meg, hogy ennek a fiatalembernek az ábrázatában van valami különös.

"Igen - gondolta -, szemtelenül ostoba. Biztosan ezért tetszik a nőknek."

Nagy kedve lett volna jót nevetni azokon a pillantásokon is, melyeket Izabella kisasszony lövellt a szép ifjú felé, s a maga képzelgésein is, melyek egyszerre teljesen cserbenhagyták. Hirtelen megremegett. Izabella nevét hallotta, s ráeszmélt, hogy a boltban egyetlen vevő sincs.

- Ma aztán igazán nem titkolta az érzelmeit - mondta Klein Mraczewskinek, szomorkás mosollyal.

- Na igen, mert hogy nézett az a nő... ah... - sóhajtotta Mraczewski, s egyik kezét a szívére szorította, a másikkal hetyke kis bajuszát pödörgette. - Biztos vagyok benne - folytatta -, hogy pár napon belül kapok egy illatos levélkét. Azután... az első találka, azután... "az ön kedvéért lábbal tiprom családom szigorú elveit, melyekben felnevelkedtem", azután: "de nem vetsz meg?". Egy perccel előtte az ember igen kellemesen érzi magát, de egy pillanattal utána annál nagyobb zavarban van...

- Ugyan ne nagyzoljon! - vágott közbe Lisiecki. - Ismerjük a maga hódításait, azokat Tildáknak hívják, s egy adag pecsenyével és egy korsó sörrel meg lehet szédíteni őket.

- A Tildák hétköznapra, a nagyvilági hölgyek ünnepnapokra. De Iza lesz a legnagyobb ünnep számomra. Szavamra mondom, nem ismerek nőt, aki ilyen pokoli hatással lett volna rám... Na de őrülten tetszem is neki!

Az ajtó kivágódott, majd becsapódott, s egy ősz hajú úr lendült a boltba. Függőt kért az óraláncára, s közben úgy kiabált és kopogott a botjával, mintha legalábbis valamennyi japán csecsebecsét meg akarná venni.

Wokulski csak hallgatta Mraczewski hencegését, és meg sem mozdult. Mintha mázsás súlyok zuhannának fejére és mellére.

- Tulajdonképpen semmi közöm hozzá - suttogta.

Az ősz úr után egy hölgy érkezett, aki ernyőt kért, utána egy középkorú úr kalapot vásárolt, majd egy ficsúr a cigarettaszipkák közül válogatott, végül három kisasszony viharzott be, az egyik Scholz-féle kesztyűt kért, de kijelentette, hogy feltétlenül Scholz-féle legyen, mert mást nem tud használni.

Wokulski becsukta a könyvet, lassan felállt, s az írópulton heverő kalapjáért nyúlt, azután elindult az ajtó felé. Úgy érezte, hogy nem kap levegőt, s koponyája szétpattan.

Ignacy elállta az útját.

- Elmégy?... Nem néznél be a másik boltba? - kérdezte.

- Nem én, nagyon fáradt vagyok - felelte Wokulski, rá sem nézve.

Mikor kiment, Lisiecki megbökte Rzecki karját.

- Az öreg valahogy nagyon kivan - suttogta.

- Hát - felelte Ignacy úr - egy olyan üzlet megindítása, mint a moszkvai, az nem akármi! Ez csak érthető.

- Minek mászik bele?

- Azért, hogy legyen miből nekünk fizetésemelést adni - torkolta le Ignacy úr nyersen.

- Akkor hát felőlem csináljon még száz fiókot, akár Irkuckban is, csak ilyen fizetésemelést adjon minden évben - szólt Lisiecki. - Én igazán nem akarok ezért vitázni vele, de azt megjegyzem, hogy rémesen megváltozott, különösen ma. A zsidók, uram, a zsidók - tette hozzá -, ha megneszelik, mit akar, a fejére ütnek.

- Eh, mit a zsidók...

- Bizony a zsidók, higgye el!... Azok mindenkit a markukban tartanak, s nem tűrik, hogy egy ilyen Wokulski a vizeiket zavarja. Egy Wokulski, aki nem zsidó, de még csak nem is mechesz.

- Wokulski a nemességgel fog össze - felelte Ignacy -, ott is van tőke elég.

- Ki tudja, nem még rosszabb-e; nem tudni, ki a rosszabb, a zsidó-e vagy a nemes - avatkozott be Klein is, szemöldökét fájdalmasan felhúzva.

Mikor Wokulski kiért az utcára, megállt, mintha azon gondolkoznék, hogy most merre is menjen? Semmi sem vonzotta, sem erre, sem amarra. Csak mikor jobb felé pillantott, s meglátta még jóformán be sem fejezett új bolthelyiségét, melyet már nagy tömeg bámult - undorral megfordult, és bal felé ment.

"Furcsa, hogy mindez mennyire nem érdekel engem" - gondolta magában. Azután arra a tíz-egynéhány emberre gondolt, akiknek már most kenyeret ad, majd arra a huszonöt-harmincra, akik május elsejével lépnek munkába, azután arra a néhány százra, akiknek az év folyamán ő teremt munkalehetőséget, végül azokra az ezrekre, akik az ő olcsó árui révén megjavíthatják nyomorúságos létüket. Ahogy ezt végiggondolta, érezte, hogy ez a sok ember a családjával együtt őt e pillanatban egy cseppet sem érdekli.

"Eladom az üzletet, a vállalatot nem csinálom meg, és elutazom külföldre - gondolta. - Hát az a csalódás, amit azokban az emberekben keltenél, akiknek minden reménységük te vagy? Csalódás? Engem nem ért csalódás?..."

Amint így lépkedett, valami kényelmetlenséget érzett. Hamar rájött: az bántja, hogy minduntalan ki kell térnie valakinek. Átment hát az utca túlsó felére, ahol kisebb volt a forgalom.

"Ez a Mraczewski mégis aljas alak - gondolta. - Hogy lehet a boltban ilyesmit beszélni?... »Pár nap múlva levelet kap, aztán a - találka!...« Eh, ő maga az oka, minek kacérkodik az ilyen pojácákkal?... Egyébként - nekem igazán mindegy."

Lelkében furcsa űrt érzett, s legmélyén valami égető keserűséget. Semmi erőt, semmi vágyat, csak azt a kis cseppecskét, mely olyan piciny, hogy szinte alig észrevehető, s mégis olyan keserű, hogy az egész világot meg lehetne vele mérgezni.

- Pillanatnyi apátia, kimerültség, az érdeklődés hiánya... Túl sokat gondolok az üzletre - mondta magában.

Megállt és szétnézett. Az ünnep közelsége és a szép idő rengeteg embert csalt ki az utcára. A Kopernikus- és Zsigmond-szobor között hullámzó hintósor és a tarkabarka hömpölygő tömeg olyan volt, mint egy madárraj, mely éppen most rebbent fel, s észak felé húz.

- Érdekes mondta tovább. - Odafent minden madár és itt lenn minden ember azt képzeli, hogy oda megy, ahová ő akar. Csak a kívülálló szemlélő látja, hogy az egész tömeget valami végzetszerű áramlat löki, sodorja előre, mely terveiknél és vágyaiknál sokkal erősebb. Talán éppen az az erő, mely éjjel a mozdonyból kitóduló szikrazáport felkapja és viszi magával?... Ezek a szikrák is egy pillanatra felragyognak, hogy aztán az egész örökkévalóságra elenyésszenek. És ezt nevezik életnek.

Elmulnak egész nemzedékek,
Mint szélüzte hullámok sora:
S emlékezetüknek nincs tora,
S már az emlékezés sem éget.

"Hol is olvastam ezt?... Mindegy."

A szakadatlan zajt és dübörgést kibírhatatlannak, a belső űrt félelmetesnek érezte. Szeretett volna valamivel foglalkozni, s eszébe jutott, hogy egy külföldi tőkés véleményt kért tőle a Visztula-parti körutak tervéről. Véleménye már teljesen kialakult: Varsó egész óriási tömegével a Visztulára támaszkodik, s a Visztula felé törekszik. Ha a folyó partját körutakkal szegélyeznék, itt alakulhatna ki a város legszebb része: gyönyörű középületekkel, üzletekkel, fasorokkal...

- Nézzük meg, milyen is lenne az? - dünnyögte Wokulski, s a Karowa utca felé fordult.

Egy kapuban mezítlábas embert látott.

Rakodómunkás lehetett. Ruhadarabjait madzaggal kötötte testéhez, hörpölve ivott a szökőkútból. Közben tetőtől talpig lucskos lett, de arcáról sugárzott a megelégedettség, s szeme ragyogott.

"Igaz is, megkapta, amire vágyott. Én alig közelítettem a forráshoz, s máris nemcsak azt kell látnom, hogy a víz eltűnt, hanem azt is, hogy szomjúságom elmúlt. És mégis engem irigyelnek, ezen pedig mindenki szánakozik. Micsoda tévedés!"

A Karowa utcán fellélegzett. Úgy érezte, hogy ő is egyike azoknak a pelyvafoszlányoknak, melyeket a nagyváros őrlő malma már kivetett magából, s most lassan, békésen ereszkedik alá, valahová az örök falak közé szorított csatornán.

"Hát a sugárutak?... - gondolta. - Egy darabig megvannak, pompáznak, azután lassan romba dőlnek, belepi a dudva, s maradványaik itt szégyenkeznek ütött-kopott rútságukban, akár ez a fal itt. Az emberek, akik nagy munkával felépítették, biztosan szintén az egészségre, a biztonságra, a vagyonra, talán a szórakozásra és gyengéd figyelemre gondoltak. És most hol vannak?... Csak ezek a megrepedezett falak maradnak utánuk, mint a hajdani korszakok csigái után az üres csigaházak. S e téglarakásokból és még sok másból is csak éppen annyi marad meg, hogy a jövendő geológusa elnevezhesse ember alkotta kőzetnek, mint ahogy mi a korallszigeteket és a krétarétegeket elneveztük őslények által alkotott képződményeknek."

Az ember miért is fárad egyre?...
S mit ér itt minden alkotása?...
Müvét a mulandóság várja,
És léte nem gyúlt, csak egy percre.

"Hol is olvastam én ezt?... Mindegy."

Félúton megállt, s nézte a lába előtt elterülő városrészt a Nowy Zjazd és a Tamka között. Meglepte, hogy ez a városrész mennyire hasonlít egy létrához, melynek egyik oldala a Dobra utca, a másik pedig a Garbarska utcától a Topielig vezető vonal, a tíz-tizenkét keresztutcácska pedig a létra fokai.

"Ezen a fekvő létrán sehová sem jutunk fel - gondolta -, beteg zug ez, kietlen vad szeglet."

Azon elmélkedett, keserűséggel telve, hogy ez a nagy darab föld, itt a Visztula partján, telehordva az egész város szemetjével, nem terem meg semmi egyebet, mint ezeket a csokoládészínű, világossárga, sötétzöld és narancsszínű, földszintes és egyemeletes házacskákat meg az üres telkeket átkaroló fehér és fekete kerítéseket. A komor palánkok mögül itt is, ott is egy-egy több emeletes épület szökken a magasba, mint a pusztító erdőirtásból megmenekült fenyőfa, mely maga is elborzad szörnyű magárahagyatottságán.

"Semmi, semmi..." - gondolta, amint az utcákon kóborolva nézegette az útburkolatnál is mélyebbre süllyedt házikókat, a mohával benőtt, horpadt tetőket, az éjjel-nappal vasrudakkal elreteszelt és deszkatáblákkal elzárt helyiségeket, a beszegezett ajtókat, kidűlt-bedűlt falakat, papírral foltozott vagy rongyokkal betömött ablakokat.

Ment tovább, a szennyes ablakokon át benézett a lakásokba, tekintetét végighordozta az ajtó nélkül ásítozó szekrényeken, a háromlábú, sánta székeken, a kiomló belű díványokon, a fél mutatóval, repedezett számlappal vergődő faliórákon. Ment tovább, halkan nevetett a munkaalkalomra váró facér napszámosokon, a mesterembereken, akik abból élnek, hogy folyton a mások rongyos ruháit foltozzák, a kofákon, akiknek minden vagyona egy kosár száraz sütemény - a toprongyos férfiakon, a csenevész gyerekeken és szörnyen maszatos asszonyokon.

"Íme, az ország kicsinyített mása - gondolta -, melyben minden az aljasodás és a faj pusztulása felé halad. Egyesek a nyomortól, mások a feslettségtől pusztulnak el. A dolgos kéz a saját szájától veszi el a falatot, hogy az élhetetleneket táplálja, a könyörület kitenyészti a pimasz naplopókat, s a szegénység, melynek rongyokra sem telik, örökké éhes gyerekekkel veszi körül magát, kiknek legnagyobb erénye az, hogy korán meghalnak."

- Itt nem használ az egyéni kezdeményezés, mert minden összeesküszik, hogy a kezdeményezőt gúzsba kösse, és céltalan harcban őrölje fel.

Azután nagy vonásokban eszébe jutott saját története. Mikor gyermekkorában a tudományok után szomjúhozott, beadták egy vendéglővel egybekötött borkereskedésbe. Mikor kereskedősegéd korában agyondolgozta magát, s még éjszaka sem pihent, mindenki kinevette, kezdve a kuktákon s végezve a vendéglőben részegeskedő értelmiségen. Mikor végre bekerült az egyetemre, ott azzal gúnyolták, hogy még nemrégen tányérokat egyensúlyozott az asztalok körül.

Csak Szibériában lélegzett fel. Ott dolgozhatott, ott megszerezte a Czerskik, Czekanowskik és Dybowskik elismerését. Mikor hazatért, csaknem kész tudós volt, de mikor a tudományok világában keresett elhelyezkedést, mindenütt rákiáltottak, hogy próbáljon szerencsét a kereskedelemben...

- Az a legkönnyebb és legbőségesebb kenyér ezekben a nehéz időkben!

Mikor aztán csakugyan visszatért a kereskedelemhez, azt híresztelték, hogy eladta magát, s hogy a felesége pénzéből és a Mincelek munkájából élősködik.

A véletlen úgy akarta, hogy felesége néhány év múlva meghalt, s egészen tekintélyes vagyont hagyott rá. Mikor az asszonyt eltemette, egy időre visszavonult az üzlettől, s ismét a tudományok felé fordult. S lehet, hogy díszműárusból valóban kiváló természettudóssá fejlődött volna, ha egyszer véletlenül színházba nem megy, s ott meg nem látja Izabella kisasszonyt.

A gyönyörű jelenség, apja és Florentyna kisasszony társaságában, ott pompázott a páholyban, fehér ruhájában. Nem nézett a színpadra, pedig az ebben a pillanatban az egész közönség érdeklődését lekötötte, hanem egyenesen maga elé meredt. Nem tudni, hová és kit nézett. Lehet, hogy Apollóra gondolt...

Wokulski egész idő alatt őt bámulta.

A leány rendkívüli hatással volt rá. Úgy érezte, mintha már valamikor látta volna, mintha jól ismerné. Szinte belemerült ábrándos szemébe, s miért, miért nem, a végtelen szibériai pusztaságokra gondolt, ahol néha olyan mély csend van, hogy szinte a nyugat felé hazatérő lelkek suhanását is hallani lehet. Csak később eszmélt rá, hogy még soha, sehol sem látta, de - mégis úgy érzi, mintha már régóta várna rá.

- Te vagy az, vagy nem te vagy?... - kérdezte bensejében, s nem tudta róla levenni a szemét.

Ettől kezdve keveset törődött az üzlettel és könyveivel, s folyton az alkalmat leste, hogy Izabellát láthassa. Színházban, hangversenyen vagy felolvasásokon - mindegy volt neki. Érzelmeit nem nevezte volna szerelemnek, s nem is tudta, vajon azok kifejezésére van-e szó az emberi nyelvekben. Csak azt érezte, hogy ez a nő valami titokzatos pont, mely körül valamennyi emléke, vágya és reménye összpontosul, energiaforrás, mely nélkül életének nem lenne íze, sőt, talán értelme sem. A gyarmatáru üzletben végzett nehéz szolgálat, az egyetem, Szibéria, Mincel özvegyével kötött házassága s végül ez a véletlen színházi látogatása, amihez nem is volt kedve, mind, mind az az út, az az ösvény, melyen sorsa egyetlen célhoz vezette - hogy Izabellát meglássa.

Ettől a pillanattól kezdve az időt kétféle mértékkel mérte: mikor Izabellát látta, s ilyenkor tökéletesen nyugodtnak, sőt, talán nagyobbnak is érezte magát - és amikor nem látta, ilyenkor meg rágondolt, és vágyódott utána. Gyakran az volt az érzése, hogy érzelmeiben valami tévedés van, s hogy Izabella egyáltalában nem központja az ő lelkének, hanem egyszerű, sőt, talán egészen hétköznapi eladó lány. Ilyenkor ugyanis furcsa ötlet tolakodott agyába.

"Megismerkedem vele, s egész egyszerűen és nyíltan megkérdem: te vagy-e az, akire egész életemben vártam?... Ha nem te vagy, egyetlen zokszó, egyetlen szemrehányás nélkül elmegyek."

Kis idő múltán ráeszmélt, hogy ez az ötlet értelmetlen, torz. Azt a kérdést tehát, hogy ő-e az igazi vagy sem, egyelőre félretette, de mindenesetre elhatározta, hogy megismerkedik vele.

Ekkor azonban rádöbbent, hogy ismerősei között egyetlen olyan ember sincs, aki őt Łęckiék házába bevezethetné. Igaz, hogy Łęcki úr is meg a lánya is az ő vevői, ez azonban nemhogy megkönnyítené, hanem ellenkezőleg, megnehezíti az ismeretségkötést.

A megismerkedés előfeltételeit igyekezett fokozatosan kialakítani. Ahhoz, hogy minden egyéb nélkül, legalább őszintén elbeszélgethessen vele, az kellett, hogy:

ne legyen kereskedő, vagy, ha már az, akkor nagyon gazdag legyen;

hogy legalábbis nemesember legyen, s meglegyenek a kapcsolatai a főrangú körökkel;

de mindenekelőtt - hogy nagyon sok pénze legyen.

Nemességének igazolása nem volt nehéz dolog.

Az elmúlt év májusában hozzá is fogott, s a Bulgáriába való elutazása annyira siettette az eljárást, hogy decemberre már kezében is volt a nemesi oklevél. A vagyonszerzés már sokkal nehezebb dolog, de ebben a sors sietett segítségére.

A keleti háború elején átutazott Varsón egy Szuzsin nevű igen gazdag moszkvai kereskedő, aki Wokulskinak még Szibériából benső barátja volt. Meglátogatta Wokulskit, s erővel igyekezett rábeszélni, hogy vállaljon részesedést a hadiszállításokban.

- Stanisław Piotrowicz! - mondotta. - Szedj össze annyi készpénzt, amennyit csak bírsz, s szavamra mondom, kerek egymilliócskát keresel...

Azután halkan, szinte suttogva, előadta egész tervét.

Wokulski mindent türelmesen végighallgatott. Egyes részletek kivitelezésében nem kívánt részt venni, másokat helyeselt, de még habozott. Sajnálta itt hagyni a várost, melyben legalább néha láthatta Izabellát. De mikor a kisasszony júniusban nagynénjéhez falura utazott, Szuzsin pedig táviratokkal kezdte ostromolni, mégis rászánta magát. Felvette összes készpénzét, vagyis kerek harmincezer rubelt, amit Mincel özvegye érintetlenül, a bankban tartott.

Néhány nappal elutazása előtt benézett régi ismerőséhez, Schumann doktorhoz, akivel ritkán találkozott, bár kölcsönösen szerették egymást. Alacsony termetű, sárga bőrű, fekete szakállú zsidó emberke volt az orvos, agglegény, s amellett még nagy különcnek is tartották. Volt némi vagyona, így hát ingyen gyógyított, de csak éppen annyira, amennyiben néprajzi tanulmányaihoz szükséges volt. Ellenben barátai számára egyetlen receptje volt:

- Használj minden gyógyszert, a legkisebb adag olajtól a legnagyobb adag sztrichninig, ebből valami csak használ, még a takonykór ellen is.

Mikor Wokulski becsengetett, az orvos éppen antropológiai tanulmányaival foglalatoskodott. Azon dolgozott, hogy különböző szláv, germán és sémi fajú egyedek hajszálait csoportosította, s a mikroszkóp segítségével igyekezett átmérőjük hosszúságát megállapítani.

- Na, itt vagy? - kiáltotta Wokulski felé fordulva. - Tömj magadnak egy pipát, ha tetszik, és feküdj le a díványra, ha ugyan elférsz rajta.

A vendég megtömte a pipát, és lefeküdt a díványra, ahogy parancsolták. A doktor folytatta munkáját. Egy darabig mind a ketten hallgattak, végre Wokulski megszólalt:

- Mondd meg, kérlek, ismer-e az orvostudomány olyan szellemi állapotot, melyben az ember úgy érzi, hogy eddig szétszórt ismeretei és é... érzelmei egyszerre egyetlen szervezetté olvadnak össze?

- Hogyne. A folytonos szellemi munka és jó táplálkozás folytán az ember agyában új sejtek keletkezhetnek, vagy a régiek összeforrhatnak. Nos, ilyenkor aztán az agy különböző területeiből s a tudás különböző ágazataiból egyetlen egész alakulhat ki.

- Hát az olyan szellemi állapot mit jelent, mikor az ember a halál iránt közömbössé válik, de annál jobban kezd vágyakozni az örök életről szóló legendák után?...

- A halál iránti közöny - felelte a doktor - az érett elmék jellegzetessége, az örök élet utáni vágy pedig az öregség közeledésének a jele.

Ismét elhallgattak. A vendég pipázott, a házigazda pedig a górcső fölött hajlongott.

- Mit gondolsz - kérdezte Wokulski -, lehet szeretni egy nőt ideálisan, anélkül hogy az ember megkívánná?

- Természetesen. Ez is egyike azoknak az álarcoknak, melyek mögött a fajfenntartási ösztön szeret megbújni.

- Ösztön... faj... valami fenntartásának az ösztöne... és a fajfenntartás! - ismételte Wokulski. - Három kifejezés és négy szamárság.

- Cselekedd meg a hatodikat - felelte a doktor, anélkül hogy szemét elvette volna a górcsőről -, házasodj meg.

- A hatodikat? - kérdezte Wokulski, s felkelt a díványról. - Hát az ötödik?

- Azt már megtetted, szerelmes lettél.

- Én?... Az én koromban?...

- Negyvenöt év, az utolsó szerelem kora. A legveszélyesebb szerelemé - felelte a doktor.

- A szakértők azt mondják, hogy az első szerelem a legrosszabb - ellenkezett Wokulski.

- Nem igaz. Az első után az ember még száz következőre vár, de a százegyedik után már nem vár semmit. Házasodj meg, a te betegségednek ez az egyetlen orvossága.

- Te mért nem házasodtál meg?

- Mert a menyasszonyom meghalt - felelte a doktor, a szék támlájának dőlve, s a mennyezetre nézett. - Én mindent megtettem, amit tehettem, megmérgeztem magam kloroformmal. Vidéken történt. De az Úr elküldte hozzám egyik derék kartársamat, aki rám törte az ajtót és megmentett. Ez az irgalmasság legaljasabb fajtája!... Én kifizettem az ajtó javítási költségét, kartársam pedig örökölte a pacientúrámat, mert világgá kürtölte, hogy megőrültem...

Ismét visszatért a hajszálakhoz és a górcsőhöz.

- S mi ebből az erkölcsi tanulság az utolsó szerelem számára? - kérdezte Wokulski.

- Az, hogy az öngyilkosokat nem szabad visszatartani - válaszolta az orvos.

Wokulski még vagy negyedóráig hevert a díványon, aztán felkelt, a pipát a sarokba állította, odament az orvoshoz, föléje hajolt és megcsókolta.

- Isten veled, Mihal.

A doktor felugrott.

- Na?...

- Megyek Bulgáriába.

- Minek?

- Hadiszállító leszek. Nagy vagyont kell szereznem!... - felelte Wokulski.

- Vagy, ha nem?...

- Akkor nem jövök vissza.

Az orvos a szemébe nézett, s erősen megszorította a kezét.

- Sit tibi terra levis^[13] - mondta nyugodtan. Kikísérte az ajtóig, aztán visszatért a munkájához. Wokulski már lefelé ment a lépcsőn, mikor a doktor kisietett utána, s a korláton áthajolva lekiáltott:

- Ha azonban mégis visszajönnél, ne felejts el nekem hajszálakat hozni, bolgárt, törököt satöbbi, mégpedig mindkét nemtől származót. De jól jegyezd meg: mind külön csomagban legyen, pontos megjelöléssel. Remélem, tudod, hogy kell ezt csinálni?...

Wokulski felrezzent régi emlékeiből... Nincs itt az orvos, sem a lakása, sőt, tíz hónapja nem is látta már. Ez itt a sáros Radna utca, amaz meg a Browarna. Amott fenn a fák lombjai között az egyetem sárga épületei látszanak, lent földszintes házikók, üres telkek és kerítések, még lentebb pedig a - Visztula.

Egy ember állt mellette kifakult köpenyben, arcát benőtte a vöröses szőr. Mikor őt meglátta, sapkáját megemelte, s kezet csókolt. Wokulski figyelmesen megnézte.

- Wysocki?... - kiáltotta. - Mit csinálsz te itt?

- Itt lakunk, nagyságos úr kérem, abba a házba ni - felelte a rongyos ember, s egy kis vályogházikóra mutatott.

- Mért nem jelentkezel fuvarért? - kérdezte Wokulski.

- Mivel fuvarozzak, kérem szépen, mikor a lovam már újévkor megdöglött.

- Most mit csinálsz?

- Hát csak ezt... azt, ami éppen adódik, de leginkább semmit. Az öcsémnél, aki a bécsi vonalon bakter, valahogy kiteleltünk, de most őrá is rájár a rúd szegényre, mert Skierniewicéről áthelyezték Częstochowába. Skierniewicében van három hold földje, úgy élt ott, mint a kiskirály, most pedig ő is tönkremegy, meg a birtoka is elpusztul a gazda szeme nélkül.

- Hát veletek mi van?

- Az asszony mosni szokott, de leginkább csak olyanokra, akik nemigen tudnak fizetni, én meg - csak úgy... Elpusztulunk, nagyságos úr... nem mi vagyunk az elsők meg nem is az utolsók. A nagyböjt idején még csak-csak... az ember azzal vigasztalódik, hogy ma a halottak emlékéért böjtölsz, holnap azért, mert Krisztus Urunk sem evett, harmadnap meg, hogy a jó Isten fordítsa el rólunk ezt a nyomorúságot, de ünnepek után már semmi módon nem lehet a gyerekeknek megmagyarázni, hogy miért nem kapnak enni... De valahogy a nagyságos úr is pápista színben van? Úgy látszik, már olyan világ járja, hogy mindenkinek el kell pusztulnia - fejezte be, nagyot sóhajtva.

Wokulski elgondolkozott.

- A házbért megfizetted? - kérdezte.

- Már nincs miért fizetni, mert úgyis kidobnak.

- Mért nem jöttél el a boltba, Rzecki úrhoz? - kérdezte ismét Wokulski.

- Nem mertem, nagyságos úr kérem... A lovam megdöglött, a kocsit elvitte a zsidó, ez a zeke meg olyan rongyos, mint valami koldusé... Miért mentem volna, hogy még szegény Rzecki urat is a magam bajával búsítsam?...

Wokulski elővette a tárcáját.

- Nesze - szólt -, itt van tíz rubel az ünnepekre. Holnap délben eljössz az üzletbe, ott majd kapsz egy cédulát, azzal elmégy Pragába, kiválasztasz magadnak egy lovat, s az ünnepek után jelentkezel munkára. Nálam megkeresel naponta vagy három rubelt, abból az adósságodat könnyen letörleszted. Különben is, majd csak megbirkózol magad is.

A szegény ember már a pénz érintésétől is reszketni kezdett. Áhítattal hallgatta Wokulski szavait, s közben két könnycsepp gördült végig lesoványodott ábrázatán.

- Megmondta valaki a nagyságos úrnak - kérdezte azután -, hogy velünk... ez történt... hogy így vagyunk?... Mert már valaki küldött hozzánk egy irgalmas nővért - tette hozzá suttogva -, van talán egy hónapja... Mondta, hogy nagyon gyengén állhatunk, s adott is egy pud szénre cédulát a Zelazna utcába... Vagy a nagyságos úr csak úgy magától?...

- Most menj haza, jóember, s holnap jelentkezz a boltban - felelte Wokulski.

- Megyek, nagyságos úr, kérem - szólt készségesen, s kalapját földig lóbálta.

Elindult, de útközben megállt. Nyilván a váratlan szerencsén gondolkozott.

Wokulskit e pillanatban valami különös érzés kerítette hatalmába.

- Wysocki! - kiáltott utána. - Hogy is hívják a bátyádat?

- Kacpernek - felelte a szegény ember, miután futva visszajött.

- Melyik állomásra helyezték át?

- Częstochowába, nagyságos úr, kérem.

- Na, menj csak haza. Lehet, hogy Kacpert visszahelyezik Skierniewicébe.

De Wysocki, ahelyett hogy elment volna, még közelebb jött.

- Már ne tessék haragudni, nagyságos úr - kezdte bátortalanul -, de ha valaki számon kéri, hogy hol vettem ezt a sok pénzt?...

- Mondd meg, hogy tőlem kaptad előlegbe.

- Igenis, nagyságos úr... Isten... Isten...

De Wokulski már nem is hallgatta. Elindult a Visztula felé, s mélyen elgondolkozott.

"Milyen boldogok azok, akiket csak az éhség tesz érzéketlenné, s egyetlen szenvedésük a - hideg. És milyen könnyű őket boldoggá tenni... Még az én szerény vagyonommal is pár ezer családot boldogíthatnék. Majdnem hihetetlen... és mégis így van."

Eljutott a Visztula partjáig és elbámult. Néhány holdnyi területen a legundorítóbb szemétből rakott hegy emelkedett. A napfényben úgy bűzlött ez a domb, hogy szinte megmozdult. S alig ötven-hatvan lépésnyire innen sorakoztak a víztartályok, amelyekből Varsó lakossága iszik.

"No lám - gondolta -, itt van minden ragály bölcsője és melegágya. Amit az ember ma kidob, azt holnap megissza, aztán holnapután beköltözik a Powązki-temetőbe, s akkor a város másik végéről fertőzi azokat a felebarátait, akiknek egyelőre sikerült életben maradniuk. Ide sugárút kell, fel a dombra pedig csatorna és forrásvíz. Ezzel évről évre néhány ezer embert meg lehetne menteni a haláltól s ötven-hatvanezret a fertőzéstől... A munka nem nagy, s a haszon kiszámíthatatlan... A természet bőkezűen fizet."

A bűzös domb lejtőin és hasadékaiban mintha embereket látott volna mozogni. Néhány ember sütkérezett a napon, leginkább részegek vagy tolvajok, de akadt két guberáló asszony és egy szerelmespár is. A nő tele fekéllyel, a férfi meg tüdőbajos, és nem volt orra. Mintha nem is emberek lettek volna, hanem az itt rejtőző betegségek kísérletei kapkodtak volna magukra a szemétből mindenféle rongyot. E szerencsétlenek egyszerre megszimatolták az idegen embert, még az alvók is felkapták fejüket, s úgy néztek a jövevényre, mint a dühös kutyák.

Wokulski elmosolyodott.

"Ha éjszaka jönnék ide, biztosan kigyógyítanának a búskomorságomból. Másnap már itt nyugodnék a szemétdomb alatt, mely egyébként semmivel sem kényelmetlenebb sír, mint bármelyik másik. Odafent nagy zaj támadna, szitkok és káromlások közepette üldöznék ezeket a derék embereket, akik pedig nagy kegyet gyakoroltak velem."

Síri álmokban szenderegve,
Nem ismerik gondját a létnek
S bennük nem vergődik a lélek
Tehetetlenül - vágyva egyre...

"Lám, már kezdek érzelgős lenni!... Úgy látszik, az élet alaposan megtépázta az idegeimet. De a sugárút sem irtaná ki ezeket a mohikánokat; átköltöznének Pragába, vagy még annál is messzebbre, s folytatnák eddigi mesterségüket: szeretnék egymást, mint például ez a párocska, s talán - még szaporodnának is. Hazám, hazám, de szép gyermekeid is születnek és nevelkednek itt ezen a szemétdombon a fekélyes anyától és orr nélküli apától!...

Az én gyermekeim egészen mások lennének, tőle örökölnék a szépséget, tőlem meg az erőt... De hát nekem úgysem lesznek gyermekeim. Ebben az országban csak a nyomor, a bűn és a betegség talál nászágyat és az utódok számára menedéket. Szörnyű rágondolni, mi lesz itt néhány emberöltő múlva... Pedig lám, ez ellen nagyszerű orvosság lenne - a kötelező munka; természetesen igazságos díjazással. Csakis ez erősíthetné meg a jobbakat, s irthatná ki minden zaj nélkül a rosszakat. Akkor... népünk erős lenne, nem pedig kiéhezett és beteg tömeg, mint most."

Azután - nem tudni, milyen eszmetársítással - így gondolkozott:

"Hát aztán, ha egy kicsit kacérkodik is?... A nőknél a kacérság olyan, mint a virágnál a szín és az illat. Hiába, olyan a természetük, hogy mindenkinek tetszeni akarnak, még Mraczewskinek is... Mindenkivel kacérkodik, velem pedig: »fizess annak az úrnak...« Talán azt hiszi, hogy becsaptam az ezüst megvételével? No, ez igazán nagyszerű lenne!"

Közvetlenül a Visztula partján egy rakás gerenda hevert. Wokulski fáradtságot érzett, leült a gerendákra és szétnézett. A víz nyugodt tükrében szépen látszottak a Saska Kępa már zöldülni kezdő lejtői és a pragai házak pirosló tetői. A víz közepén mozdulatlanul állt egy uszály. Nem lehetett kisebb annál a hajónál, mely tavaly a Fekete-tengeren vesztegelt, mert gépezete elromlott.

"Repült, mint a madár: aztán egyszerre megtorpant, a motor felmondta a szolgálatot. Akkor azt kérdeztem magamtól: vajon én is így megállok egyszer? És lám, megrekedtem. Milyen egyszerű rugók mozgatják ezt a világot: egy kevés szén teszi elevenné a hajót - egy kevés szív - az embert..."

E pillanatban egy korai sárga lepke repült át a feje felett, s eltűnt a város irányában.

"Kíváncsi vagyok, honnan került ez ide? - tűnődött Wokulski. - A természetnek vannak ilyen szeszélyei és... hasonlatai. Az emberi nemnek is vannak ilyen lepkéi: szép színek, ide-oda röpködés az élet felszínén, táplálékuk csupa édesség, mert enélkül elpusztulnának - ez az egész életük. Te meg, szegény féreg, túrd a földet s tedd alkalmassá arra, hogy életet teremjen. Amazok szórakoznak, játszanak, te meg dolgozz; az övék a szabad tér és a világosság, te meg örülj annak az egyetlen előjogodnak - hogy ha valaki vigyázatlanságból széttapos, újra összenősz... Bolond jószág, miért sóhajtozol a pillangó után?... S még csodálkozol, hogy undorodik tőled?... Micsoda kapcsolat létesülhet kettőtök között?... De hiszen a hernyó is hasonlít a féregre, amíg pillangóvá nem válik. Szóval te is pillangóvá akarsz válni, szegény díszműáru-kereskedő?!... Hogyne?... Miért ne?... A folytonos tökéletesedés a világ joga, s hány kereskedő nemzetség emelkedett Angliában lordi méltóságra?..."

"Igen. Angliában!... Ott a társadalomban még tart a teremtő korszak. Ott minden tökéletesedik és egyre magasabb fokra hág. Sőt, ott akik magasan állnak, azok is új erőket vonzanak magukhoz. De nálunk a felsőbb réteg megdermedt, mint a víz fagypont alatt, és nemcsak, hogy külön fajtát alkot, mely a többivel nem keveredik, és minden más fajtával szemben fizikai undort érez, hanem élettelenségével minden alulról történő mozgást is megbénít. Mit ámítsuk magunkat? Ő és én teljesen különböző fajtájú lények vagyunk, valóban, mint a pillangó és a féreg. Én hát az ő szép szárnyaiért elhagyjam odúmat és a többi férget?... Ezek az én fajtám - akik ott, azon a szemétdombon fetrengenek, s talán minden nyomorúságuk onnan származik, hogy én évi harmincezer rubelt akarok kiadni csak azért, hogy pillangósdit játszhassam! Ó, te bolond szatócs, ó, aljas kis emberke!... Harmincezer rubel annyi, mint hatvan apró műhely vagy bolt, melyekből egész családok élnek. Akkor hát én tegyem őket tönkre? Én szívjam ki a lelküket, s kergessem őket oda a szemétdombra?... Jó, jó, de ha ő nem lenne, vajon akkor is lenne ma vagyonom?... Ki tudja, mi lesz velem és azzal a pénzzel - nélküle? Lehet, hogy csak mellette kapja meg teremtő tulajdonságát; hátha majd tizenöt-húsz család veszi hasznát?..."

Megfordult s a földön egyszerre meglátta saját árnyékát. Eszébe jutott, hogy ez az árnyék előtte, mögötte vagy mellette jár állandóan és mindenütt, mint ahogy Izabelláról szövődő gondolatai mindig és mindenütt vele vannak, ébren éppúgy, mint álmában, és minden céljába, minden tervébe és cselekedetébe belefonódnak.

- Nem tudok lemondani róla - suttogta, karját szétvetve, mintha mentegetőznék.

Felállt a gerendákról, s visszaindult a városba.

Amint az Oboźna utcán ment, eszébe jutott Wysocki, a fuvaros, akinek a lova megdöglött. Egyszerre úgy érezte, hogy egész sor szekeret lát, melyek előtt ott fekszenek a megdöglött lovak. Mindegyik ló mellett a kétségbeesett kocsis, s mindegyik kocsis mellett egy csomó gyerek és az asszony, a mosónő, aki leginkább csak olyanokra mos, akik nem tudnak fizetni.

- Ló?... - suttogta Wokulski, s valamiért összeszorult a szíve.

Egyszer, még márciusban, mikor végigsétált az Aleje Jerozolimskién, nagy embertömeget és egy keresztben álló fekete szeneskocsit látott. A kocsitól nem messze állt a kifogott ló...

- Mi történt?

- A ló eltörte a lábát - felelte vidáman az egyik járókelő, kinek nyakán ibolyaszínű sál volt, s kezét a zsebében tartotta.

Wokulski önkéntelenül is a szerencsétlen áldozatra tekintett. A sovány gebe két oldalán kikopott a szőr. Úgy állt ott, egy fiatal fácskához kötözve, s hátsó lábát magasra emelte. Felvetett szemmel, csendesen bámult Wokulskira, s kínjában egy zúzmarával borított ágacskát rágcsált.

"Miért csak ma jutott eszembe az a ló? - gondolta Wokulski. - Honnan egyszerre ez a fájdalmas érzés?"

Ábrándozva haladt felfelé az Oboźna utcán, s úgy érezte, hogy az alatt a néhány óra alatt, melyet itt töltött a folyóparti városnegyedben, valami nagy változás ment végbe benne. Régebben - tíz évvel ezelőtt, egy évvel ezelőtt, sőt tegnap is, akárhányszor végigmehetett ezeken az utcákon, soha, semmi különöset sem vett észre bennük. Eldöcögtek mellette a bérkocsik, elsuhantak az emberek, a boltok kitárták vendégszerető bejáratukat a járókelők előtt. De most, mintha kinyílt volna a szeme. Minden rongyos embert segítséget kérő lénynek látott, aki annál hangosabban kér könyörületet, mert nem szól egy szót sem, csak riadt tekintettel néz maga körül, mint az az eltörött lábú ló. Minden szegény asszonyt mosónőnek nézett, aki a nyomor és pusztulás szélén, szappantól felmart kezével tartja fenn családját. Minden csenevész gyermek mintha korai halálra lenne ítélve vagy arra, hogy itt töltse el életét a Dobra utcai szemétdombon.

És nemcsak az emberek érdekelték. Tagjaiban érezte a társzekereket húzó lovak fáradtságát és szerszámtól feltört nyakuk sajgását. Érezte a kutya félelmét, mely elvesztette gazdáját, s most végigugatja az utcát, vagy a sovány szuka kétségbeesését, amint lelógó emlőivel idegesen rohangál egyik csatornanyílástól a másikig, élelmet keresve maga és kölykei számára. S hogy szenvedése még nagyobb legyen, fájt neki a sok kérgétől megfosztott, lekopasztott fiatal fácska, a kivert fogakhoz hasonló utcaburkolat, a falakon éktelenkedő nedvességfoltok, a sok összetört bútor és rongyos ruha.

Úgy érezte, hogy ezek mind betegek vagy sebesültek, hallja panaszukat: "nézd, hogy szenvedek...", s hogy mindezt egyedül ő hallja és érti. S ez a különös érzés, a mások fájdalmának megérzése csak most, egy órával ezelőtt született meg benne.

Milyen furcsa! Hiszen már megvolt a jó híre, széltében bőkezű emberbarátnak tartották. A Jótékonysági Társaság tagjai frakkba öltözve mondtak neki köszönetet a telhetetlen intézmény számára kiutalt adományért, Karol gróf felesége pedig minden szalonban elhíresztelte, hogy milyen nagy összeget adományozott az ő árvaházának. Személyzete és segédei is áldották a gavalléros fizetésemelésért. De Wokulskinak ezek a dolgok semmi örömet nem szereztek, mert ő maga sem tulajdonított nekik fontosságot. Ezreket dobált a hivatalos emberbarátok tálcájára, hogy hírnevet vásároljon magának, s nem is kérdezte, mi történik az adományozott pénzzel.

És most, amikor tíz rubellel egész családot mentett meg a nyomortól, amiért senki sem magasztalhatta a világ előtt, csak most tudta meg, mi az az áldozat. Csak ma jelent meg szeme előtt a világnak egy eddig ismeretlen része - a nyomor, melyen segíteni kell.

- De hát régebben sosem láttam nyomort?... - kérdezte önmagától.

S elvonultak szeme előtt a régen látott rongyos emberek, a lesoványodott, elnyomorodott munkakeresők, a leromlott lovak, az éhes kutyák, a lehántott kérgű fácskák, letöredezett ágaikkal. És ő akkor mindezt látta anélkül, hogy bármilyen nyomot hagyott volna benne. Csak mikor a személyes nagy fájdalom felszántotta és felboronálta a lelkét, csak ebből a talajból, a saját vérével megtermékenyített s a világ számára láthatatlan könnyekkel öntözött talajból nőtt ki a különös növény: az áldozatos részvét, mely mindent felölel - embert, állatot, még azokat a tárgyakat is, melyeket általában életteleneknek szoktak nevezni.

"A doktor most azt mondaná, hogy az agyamban új sejt nyílt, vagy néhány régi kapcsolódott össze" - gondolta.

- Igen, de mi lesz tovább?...

Eddig ugyanis csak egyetlenegy célja volt: közelebb kerülni Izabellához. Ma egy másik is csatlakozott hozzá: Wysockit kimenteni a nyomorból.

"Csekélység!..."

"Bátyját áthelyeztetni Skierniewice közelébe..." - tette hozzá egy hang.

"Gyerekjáték."

De a két ember mögé mindjárt odaállt még néhány, azok mögé ismét néhány, azután már egész tömeg mindenféle nyomorúságban, az általános szenvedés egész óceánja, amit erejéhez mérten enyhítenie kellett, vagy legalábbis továbbterjedését megakadályoznia.

- Látomások... rémképek... idegesség! - suttogta magában.

Ez volt az egyik út. Mert a másik út végén már reális, világosan körülhatárolt célt látott - Izabellát.

"Nem vagyok Krisztus, hogy feláldozzam magam az egész emberiségért."

"Akkor hát kezdetnek felejtsd el Wysockiékat" - felelte a belső hang.

"Bolondság! Igaz, hogy ma nagyon ábrándozó hangulatban vagyok, de azért mégsem tehetem magam nevetségessé - gondolta. - Megteszek mindent, amit lehet és akinek lehet, de személyes boldogságomról nem mondok le. Hiába!..."

E pillanatban érkezett boltjának bejárata elé, s belépett az üzletbe.

Odabent csak egy vevőt talált. Megállapíthatatlan korú, fekete ruhás, magas hölgy volt. Már egész tömeg neszesszer hevert előtte a pulton: fából, bőrből, plüssből és fémből készült remekművek, egyszerűek és díszesek, a legolcsóbbak és legdrágábbak, s mindegyik segéd ennek a vevőnek állt rendelkezésére.

Klein egyre újabb rakományokat cipelt. Mraczewski dicsérte a kirakott árut. Lisiecki keze és szakálla mozdulataival kísérte kartársa áradozását. Csak Ignacy úr sietett a belépő főnök elé.

- Megérkezett a párizsi szállítmány - jelentette. - Azt hiszem, holnap ki kell váltani.

- Csak tessék.

- Moszkvából tízezer rubeles megrendelés jött május elejei szállításra.

- Ezt vártam.

- Radomból kétszáz rubeles, de a fuvaros kéri, hogy már holnap...

Wokulski vállat vont.

- Egyszer már végezni kell ezzel a szatócskodással - jegyezte meg végül -, haszon nemigen van rajta, az igények meg egyre nagyobbak.

- Végezni, a régi vevőinkkel?... - kérdezte Rzecki csodálkozva.

- Végezni a zsidókkal - vetette oda Lisiecki félhangon. - Nagyon okosan teszi a főnök úr, hogy az ilyen rühes összeköttetésekkel szakít. Az embernek kisül a szeme, ha egy rendes vevőnek kell visszaadnia, olyan hagymaszagú az a pénz.

Wokulski nem felelt. Leült könyve mellé, és úgy tett, mintha számolna, de valójában nem csinált semmit. Nem volt hozzá ereje. Eszébe jutottak iménti ábrándozásai az emberiség boldogításáról, s megállapította, hogy nagyon ideges lehet.

"Elburjánzott bennem az érzelmesség és az ábrándozás - gondolta. - Rossz jel. Nevetségessé válok, tönkremehetek..."

Gépiesen vette szemügyre a neszesszerek válogatásával elfoglalt hölgy rendkívüli arcvonásait. Öltözete szerény volt, haját simára fésülte. Fehér, de egyszersmind sárga arcáról mélységes fájdalom tükröződött, összeszorított ajka egész arcát bosszússá tette, lehunyt szemhéja alól hol a düh, hol az alázat villant elő.

Halk, szelíd hangon beszélt, s úgy alkudozott, mint a zsugorik legzsugoribbja. Az egyik túlságosan drága volt, a másik igen olcsó, ennél a plüss kifakult, amott a bőr kezdett leválni, a harmadiknál a keret mintha máris rozsdásodnék. Lisiecki már elvesztette türelmét, szerette volna faképnél hagyni. Klein pihent, csak Mraczewski foglalkozott még vele, mintha jó ismerőse lenne.

E pillanatban nyílt a bolt ajtaja, s egy - még eredetibb - alak jelent meg az ajtónyílásban. Lisiecki szerint olyan volt, mint egy tüdővészes hulla, melynek a bajusza és pofaszakálla már a koporsóban nőtt ki. Wokulski is észrevette, hogy a jövevény a száját bambán nyitva tartja, és szemét sötét szemüvege mögött tágra mereszti, amitől még szórakozottabbnak látszik.

Az új vevő odakint közben befejezte beszélgetését és belépett, de hirtelen visszahúzódott, hogy társától elbúcsúzzék. Majd megint betoppant, s ismét hátralépett, közben fejét magasra emelte, mintha a cégtáblát akarná elolvasni. Végre csakugyan bejött, de az ajtót nem csukta be maga mögött. Tekintete véletlenül a vásárló hölgyre siklott, s ettől fekete szemüvege hirtelen leesett orráról.

- Á!... Á!... Á!... - hebegett.

A hölgy gyorsan visszafordult a neszesszerekhez, s a székre rogyott.

Mraczewski azonnal az újonnan érkezetthez sietett, s kétértelmű mosollyal kérdezte:

- Parancsol, báró úr?...

- Inggombot, uram, inggombot kérek, aranyat vagy egyszerű acélból valót... Csak az a fontos, érti kérem, hogy zsokésapka és lovaglópálca legyen rajta.

Mraczewski kinyitotta az inggombokat rejtő üvegszekrényt.

- Vizet... - sóhajtott a hölgy, alig hallható gyenge hangon.

Rzecki a kancsóból gyorsan vizet öntött egy pohárba, s az őszinte részvét látható jeleivel adta át a hölgynek.

- Rosszul méltóztatik lenni?... Hívjunk talán orvost?...

- Köszönöm, már jobban vagyok - felelte.

A báró a gombokat nézegette, s közben tüntetőleg hátat fordított a hölgynek.

- Nem gondolja, kérem, nem lenne jobb olyan, amelyiken patkó van? - kérdezte Mraczewskitől.

- Úgy vélem, a báró úrnak ilyenre is meg amolyanra is szüksége lesz. A sportférfiak ragaszkodnak a sportjelvényekhez, de ebben is szeretik a változatosságot.

- Mondja, kérem - fordult a hölgy hirtelen Kleinhez -, minek a patkó az olyan embernek, akinek nincs pénze arra, hogy istállót tartson?...

- Akkor hát legyen szíves - folytatta a báró -, válasszon ki nekem néhány apróságot, patkóval is...

- Talán hamutartót méltóztatik? - kérdezte Mraczewski.

- Nem bánom, legyen hamutartó.

- Talán egy ízléses tintatartót, nyereggel, zsokésapkával és lovaglókorbáccsal?...

- Jó, legyen tintatartó, nyereggel és zsokésapkával...

- Mondja, kérem - szólt ismét a hölgy Kleinhez, de már emeltebb hangon -, nem szégyellik magukat, ilyen drága árut hoznak be külföldről, mikor az ország úgyis a tönk szélén áll?... Nem szégyen, versenylovakat vásárolni?

- Legyen szíves - szólt a báró Mraczewskihez, szintén emelt hangon -, csomagolja be ezt a néhány készletet meg a hamutartót és a tintatartót, és küldje el a lakásomra. Maguknál igazán nagyszerű választék van... Nagyon köszönöm... Agyő!...

Azzal elrohant, de útközben többször visszafordult, s még odakinn is fel-felpillantott a cégtáblára.

Az eredeti figura távozása után a boltban mindenki elhallgatott. Rzecki az ajtót nézte, Klein Rzeckit, Lisiecki meg Mraczewskit, aki a hölgy háta mögé kerülve, nagyon is kétértelmű, mulatságos fintorokat vágott.

A hölgy lassan felkelt, s az írópultnál ülő Wokulski felé indult.

- Szabad érdeklődnöm - kezdte remegő hangon -, mennyivel tartozik magának az az úr, aki az imént távozott?...

- A báró úr és köztem fennforgó elszámolás, tisztelt nagysád, amennyiben ilyenről egyáltalán szó lehet, egyes-egyedül a mi kettőnk dolga - felelte Wokulski, udvariasan meghajolva.

- Tisztelt uram - folytatta a hölgy idegesen -, én Krzeszowskiné vagyok, az az úr pedig a férjem. Az adósságai igenis érdekelnek engem, mert ez az úr eltulajdonította a vagyonomat, ami miatt jelenleg pereskedem is vele...

- Bocsásson meg, méltóságod - vágott közbe Wokulski -, de a házastársak közötti viszony nem tartozik rám.

- Ah, tehát így állunk?... Persze a kereskedő számára ez a legkényelmesebb álláspont. Agyő!

Azzal kiment s bevágta maga mögött az ajtót.

Távozása után alig pár pillanattal ismét a báró rontott a boltba. Néhányszor visszanézett az utcára, azután Wokulskihoz lépett.

- Ezer bocsánat - szólt, s minden ügyességét összeszedte, hogy orrcsíptetőjét valahogy megtartsa az orrán -, mint az ön üzletének állandó vevője, bátor vagyok bizalmasan érdeklődni, mit mondott önnek az a hölgy, aki az imént kiment innen?... Ezer bocsánat kíváncsiságomért, de a legnagyobb diszkréció mellett...

- Semmi olyasmit, ami alkalmas lenne arra, hogy megismételjem - felelte Wokulski.

- Mert, érti kérem, ez a hölgy, sajnos, a feleségem... Hiszen tudja, ki vagyok... Krzeszowski báró... A hölgy nagyon tiszteletre méltó, nagyon művelt is, de sajnos, leánykánk halála kissé megrendítette idegrendszerét, és néha... érti, kérem?... Szóval semmit?...

- Semmit.

A báró már az ajtóból köszönt, gyorsan Mraczewskire pillantott, aki megértően visszahunyorított.

- Szóval így állunk?... - jegyezte meg a báró, éles pillantást vetve Wokulskira, és kirohant az utcára.

Mraczewski kővé dermedve állt, s haja tövéig elpirult. Wokulski kissé elsápadt, de nyugodtan ült le számadásaihoz.

- Micsoda eredeti szerzet ez a két alak, Mraczewski úr? - kérdezte Lisiecki.

- Hosszú sora van annak! - felelte Mraczewski, s szeme sarkából Wokulski felé sandított.

- Ez a Krzeszowski báró nagy különc, felesége meg egy kicsit bolond. Nagyon távolról rokonságban vagyunk, de hát... - sóhajtotta, s a tükörbe pillantott - nekem nincs pénzem, s így én ugrálok a pult mögött, nekik meg van, tehát ők vásárolnak, én meg kiszolgálok...

- Van. Pedig nem is dolgoznak - vetette közbe Klein. - Ez a mai világ szép rendje, mi?

- Nana... Csak hagyjuk, Klein úr, a maga híres világrendjét - felelte Mraczewski. - Nos, a báró úr és a báróné őméltóságaik egy év óta háborúskodnak egymással. A báró válni akar, az asszony meg nem; a báróné viszont a vagyon kezelését akarja kicsikarni a férjétől, ebbe meg a báró nem egyezik bele. A báróné nem tűri, hogy a báró versenyistállót tartson, különösen egy bizonyos versenyló tartását ellenzi, a báró meg nem engedi, hogy felesége megvegye a Łęckiék bérházát, melyben lakik, s melyben hőn szeretett lánya meghalt. Furcsa két ember! Avval szórakoztatják környezetüket, hogy egyik a másikat gyalázza...

Könnyed modorban társalgott, s úgy forgolódott a boltban, mint valami zsúrfiú, aki csak éppen egypár percre nézett be ide, s máris megy tovább. Wokulski dúlt-fúlt az írópult mellett, s már nem bírta Mraczewski hangját elviselni.

"A báró úr kuzenja... - gondolta. - És szerelmes levelet vár Izabellától... Ó, a gyalázatos!..."

De aztán erőt vett magán, és visszatért könyveihez. A boltba ismét új vevők jöttek, válogattak az árukban, alkudtak és fizettek. Wokulski azonban csak az árnyékukat látta. Mélyen elmerült munkájában, de minél magasabb oszlopokat adott össze, minél nagyobb összegekkel dolgozott, annál inkább érezte, hogy a szívében valami megnevezhetetlen harag forrong. De miért?... Kire?... Eh, mindegy. Elég, hogy valaki majd megfizet érte... aki éppen elsőnek kerül karmai közé.

Hét óra körül a bolt kezdett végleg elnéptelenedni. A segédek beszélgettek, de Wokulski még egyre számolt. Egyszerre ismét Mraczewski gyűlöletes, pökhendi hangját hallotta:

- Mit szédít engem, Klein úr... Minden szocialista zsivány, mert a másén akar osztozni, és amellett rongyos kódisok, mert kettőjüknek van egy pár cipőjük, és nem tudják, hogy a zsebkendő mire való.

- Maga se beszélne így - felelte szomorúan Klein -, ha néhány rövid brosúrát elolvasna.

- Butaság... - vágott szavába Mraczewski, s kezét zsebre vágta -, majd még brosúrákat olvasok, melyekben a család, a hit és a magántulajdon ellen ágálnak... Ilyen hülyéket nem talál Varsóban, Klein úr.

Wokulski becsukta a könyvet, s betette az írópult fiókjába. E pillanatban ismét három hölgy jött a boltba, s kesztyűt kértek.

Egy negyedóráig tartott az alkudozás. Wokulski karszékében ült, s az ablakra függesztette szemét. Mikor aztán a hölgyek elmentek, igen nyugodtan szólt:

- Mraczewski úr.

- Parancsol?... - kérdezte a szép fiú, s könnyed tánclépésekkel lejtett a kis iroda felé.

- Holnaptól kezdve keressen magának más állást - szólt Wokulski kurtán.

Mraczewski megdermedt.

- De kérem, főnök úr... Miért?...

- Azért, mert nálam nincs mit keresnie...

- De mi az oka?... Hiszen semmi rosszat nem tettem. Hova menjek, ha főnök úr ilyen hirtelen megfoszt a kenyeremtől?...

- Majd kap jó bizonyítványt - felelte Wokulski -, Rzecki úr kiadja önnek a fizetését a jövő negyedre, vagy nem bánom, öt hónapra... Az ok pedig az, hogy mi ketten nem illünk egymáshoz... Sehogy sem illünk... Ignacy, kérlek, számolj el Mraczewski úrral október elsejéig.

E szavak után felkelt, és kiment az utcára.

Mraczewski elbocsátása olyan megrendítő hatással volt a segédekre, hogy egy szót sem szóltak egymáshoz. Rzecki pedig még nyolc óra előtt bezáratta az üzletet. Azonnal rohant Wokulski lakására, de nem találta otthon. Éjjel tizenegykor még egyszer kereste, de ablakai sötétek voltak. Ignacy úr lesújtva ment haza.

Másnap, nagycsütörtökön, Mraczewski már nem jött be a boltba. Kartársai nyomott hangulatban voltak, s gyakran összesúgtak-búgtak.

Egy óra körül jött Wokulski. De mielőtt még leült volna az írópulthoz, nyílt az ajtó, belebbent ismert ringó lépteivel Krzeszowski báró úr, s nagy igyekezettel próbálta orrcsíptetőjét orrára illeszteni.

- Wokulski úr - kiáltotta a szórakozott báró már az ajtóból -, e pillanatban értesültem... bocsánat, Krzeszowski vagyok... értesültem, hogy a szegény Mraczewski énmiattam vesztette el az állását. Kérem, Wokulski úr, én tegnap igazán semmi kifogásolnivalót sem találtam az ön viselkedésében... Sőt, határozottan nagyra becsülöm azt a diszkréciót, amit az én és feleségem ügyében tanúsított... Meg vagyok győződve róla, hogy ön a bárónénak is gentlemanhoz illő választ adott...

- Kérem, báró úr - felelte Wokulski -, én nem kértem öntől erkölcsi bizonyítványt. De ettől függetlenül... parancsol valamit?...

- Csak azért jöttem, hogy bocsánatát kérjem szegény Mraczewski számára, aki még...

- Mraczewski ellen nekem semmi kifogásom, még azt sem kívánom tőle, hogy üzletembe visszatérjen.

A báró összeharapta ajkát. Egy kis ideig hallgatott, mintha elkábította volna ez a kemény elutasítás, végül is meghajtotta magát, s egy halk "bocsánat..." szóval távozott.

Klein és Lisiecki elrejtőzött a szekrények mögé. Rövid tanácskozás után ismét előjöttek, de még később is bánatosan pillantgattak egymásra.

Délután három óra körül ismét megjelent Krzeszowski báróné. Arca mintha még sápadtabb, sárgább lenne, s még feketébb ruha lenne rajta, mint tegnap. Félénken nézett körül a boltban, s mikor Wokulskit meglátta, az írópulthoz lépett.

- Wokulski úr - szólt halkan -, ma tudtam meg, hogy egy bizonyos fiatalember, az a Mraczewski énmiattam vesztette el állását. A fiatalember szerencsétlen anyja...

- Mraczewski úr már nem dolgozik nálam, és nem is fog itt dolgozni - felelte Wokulski s meghajolt. - Egyébként mivel szolgálhatok?...

Krzeszowski báróné nyilván hosszabb szónoklatra készült. De szerencsétlenségére véletlenül Wokulski szemébe nézett és... egy halk "bocsánat..." szóval kifordult az üzletből.

Klein és Lisiecki még többet mondóan hunyorítottak egymásra, de egyébként megelégedtek azzal, hogy vállukat vonogatták.

Csak délután öt óra felé szánta rá magát Rzecki, hogy Wokulskihoz lépjen. Kezével az írópulthoz támaszkodott, s halkan szólt:

- Stasiek, ennek a Mraczewskinek az anyja nagyon szegény asszony...

- Add ki a fizetését az év végéig - felelte Wokulski.

- Azt hiszem... Stasiek, én azt hiszem, nem szabad egy embert ilyen keményen büntetni csak azért, mert más a politikai felfogása, mint a mienk...

- Politikai?... ismételte meg Wokulski, de olyan hangon, hogy Ignacy uramnak a hátán végigfutott a hideg.

- Különben is megmondom - folytatta Rzecki -, hogy kár ezért a jó segédért. Szép fiú, s a nők bomlanak érte...

- Szép? - kérdezte Wokulski. - Hát akkor menjen selyemfiúnak... ott jobban értékesítheti a szépségét...

Ignacy úr elvonult, Lisiecki és Klein pedig már pillantásokat sem váltottak egymással.

Egy órával később egy Zięba nevű férfi jelentkezett a boltban, Wokulski mint az új segédet mutatta be a többieknek.

Harminc év körüli férfi lehetett, talán volt is olyan szép, mint Mraczewski, de sokkal komolyabb és tapintatosabb. Mire a boltot bezárták, már megismerkedett kartársaival, sőt, bizalmukat is kiérdemelte. Rzecki hamarosan felfedezte benne a lángoló lelkű bonapartistát, Lisiecki elismerte, hogy Ziębához képest ő csak olyan tessék-lássék antiszemita, Klein pedig arra a következtetésre jutott, hogy ez a Zięba legalábbis püspöki rangot viselhetne a szocialisták között.

Egyszóval, mindnyájan meg voltak vele elégedve, Zięba pedig nyugodt volt.

Wokulskinak nagypéntek reggelén jutott újból eszébe, hogy aznap és másnap Karol gróf felesége és Izabella kisasszony a szent sírnál gyűjtenek.

"El kell mennem, és adakoznom valamit - gondolta, és a pénzszekrényből kivett öt fél-imperiált. - Bár - tette hozzá kis idő múlva - küldtem már neki szőnyegeket, éneklő madarakat, hanglemezt, sőt, szökőkutat is!... Ennyi csak elég ahhoz, hogy az én árva lelkem üdvözüljön. Nem megyek."

Délután azonban megint csak eszébe jutott, hogy hátha az öreg grófné számít rá. Ebben az esetben pedig nem volna illő visszavonulnia, s az öt fél-imperiált egyszerűen elküldeni. - Újra kinyitotta hát a pénzszekrényt, kivett még ötöt, és az egészet becsavarta selyempapírba.

"Igaz ugyan - elmélkedett tovább, csak úgy magában -, ott lesz Izabella is, s neki igazán nem lenne illő tíz fél-imperiált adni."

Kibontotta hát a tekercset, hozzátett még tíz aranyat, s azon tépelődött, menjen-e vagy sem...

- Nem - határozta el végre -, nem akarok részt venni ebben a vásári jótékonykodásban.

A tekercset bedobta a pénzszekrénybe, s pénteken nem ment el a sírhoz.

De nagyszombaton már egészen más oldalról látta a kérdést.

- Megőrültem! - állapította meg. - Ha ma nem megyek el a templomba, hol találkozom vele?... Ha pénzzel nem, hát mivel keltsem föl a figyelmét?... Úgy látszik, egészen elhagy a józan eszem...

De még akkor is habozott.

Csak délután kettőkor, mikor Rzecki úr, az ünnepre való tekintettel, kiadta az utasítást, hogy zárják be a boltot, vett ki a pénzszekrényből huszonöt fél-imperiált, s elindult a templom felé.

Nem ment be mindjárt; valami visszatartotta. Látni akarta Izabellát, de félt is tőle, és szégyenkezett is a fél-imperiálok miatt.

"Egy maréknyi arany!... Milyen hatásos dolog ezekben a papír-időkben! És milyen parvenü tempó!... De mit tegyek, mikor ők éppen pénzt akarnak?... Talán még kevés is lesz?..."

Fel s alá járt a templommal szemközti járdán, s nem tudta levenni tekintetét a templomról.

"No, megyek - gondolta. - Mindjárt... Még egy pillanat... Ah, mi történt velem?!"... - Érezte, hogy megzavart lelke ilyen egyszerű cselekedetre sem tudja elszánni magát habozás nélkül.

Most jutott eszébe, hogy milyen régen nem volt templomban.

"Mikor is...? Az esküvőjén először... a felesége temetésén másodszor..."

De sem az egyik, sem a másik esetben nem volt tisztában avval, hogy mi történik körülötte, most tehát úgy nézett a templomra, mint valami egészen új tüneményre.

"Micsoda óriási épület, csak éppen kémények helyett tornya van, és nem lakik benne senki, csupán a rég elhalt emberek hamvai pihennek kriptáiban... Minek ez a helypazarlás meg a magas falak, és kinek égetik itt éjjel-nappal a gyertyákat, miért özönlik ide ez a tömeg?... A piacra élelmiszerért, a boltokba árucikkekért, a színházba a szórakozás kedvéért mennek, de ide minek?..."

Önkéntelenül is összehasonlította a templom előtt álló emberek parányi voltát a pompás épület óriási méreteivel, és egészen különleges gondolata támadt. Hogy amint valamikor a földön óriások munkálkodtak, és emelték a sík földön a hatalmas hegyláncokat, éppen úgy valamikor az emberiség körében valami más, mérhetetlen erő működött, és ilyen hatalmas épületeket emelt. Ha az ilyenfajta épületeket nézzük, azt hihetné az ember, hogy a mi bolygónk mélyében hajdan óriások laktak, akik a föld belsejéből felfelé törtükben, szétroppantották a föld felületét borító kérget, s e mozdulataik nyomait az óriási barlangok alakjában hagyták itt az utókorra.

"De hova, meddig akartak feltörni? Úgy mondják, hogy valami más, valami magasabb világ felé. S ha a tengeráramlások azt bizonyítják, hogy a hold nem hazug fény, hanem reális valóság, ezek a furcsa épületek mért ne bizonyíthatnák egy másik világ létezését?... Egy ilyen épület talán nem vonzza úgy az emberi lelkeket, mint a hold a tenger vizét?..."

Belépett a templomba, s már az első pillanatban új kép lepte meg. Néhány koldus, férfi és asszony jött-ment, alamizsnát kérve, amiért majd az irgalmas Isten bőségesen megfizet az örökkévalóságban. A hivők közül egyesek Krisztus lábát csókolgatták, akit a római birodalom gyötört halálra, mások, már a küszöbön térdre rogyva, felfelé tekintettek, s kezüket is a magasba emelték, mintha valami földöntúli látomásban lenne részük. A templom sötét volt, s a sűrű homályt nem tudta megtörni az ezüst kandeláberekben lobogó tizenöt-húsz gyertya. Itt-ott a szentély kövezetén halványan emberi árnyak derengtek, amint kiterjesztett karral vagy mélyen a földig görnyedve imádkoztak, mintha mély alázattal teli jámborságukat rejtegetni akarnák valaki elől. Ha az ember e mozdulatlan testeket látta, azt hihette, hogy lelkük már elröppent, s elmenekült valami jobb világba.

"Most már tudom - gondolta Wokulski -, hogy a gyakori templomba járás miért erősíti az emberek hitét. Itt minden úgy van elrendezve, hogy az örökkévalóságot juttassa az ember eszébe."

Tekintete az imába merült árnyakról a világosság felé fordult. A szentély különböző pontjain szőnyegekkel leterített asztalokat látott, rajtuk bankjegyekkel, ezüst- és aranypénzzel tele tálcákat; körülöttük kényelmes fotelokban selyembe, bársonyba öltözött, tollakkal díszített hölgyek üldögéltek, s vidáman tereferéltek a körülöttük nyüzsgő elegáns fiatalemberekkel.

A legkomolyabbak rákopogtak a járókelőkre, s közben mindnyájan beszélgettek, csevegtek, mint valami zsúron.

Wokulski úgy érezte, mintha e pillanatban három különböző világot látna. Az egyik (már régen eltűnt a föld színéről) az, amely imádkozott és hatalmas épületeket emelt Isten dicsőségére. A másik szegény és alázatos, ez is tudott imádkozni, de csak vályogviskókat épített, és a harmadik, amely saját maga számára épített palotákat, de az imádságról már elfeledkezett, s az Úr házából találkozóhelyet csinált, mint a gondtalan madár, mely fészket rak, és vidám éneket fütyörész az elesett hősök sírján.

"De hát mi vagyok én, aki mindnyájuk számára idegen volnék?..."

"Talán te vagy ama vasrosta nyílása, amelybe mindnyájukat bedobom, hogy a dohos polyvát elkülönítsem a szemtől" - felelte egy hang.

Wokulski körülnézett. "A beteges képzelet látomása." Ugyanakkor a templom mélyén, a negyedik asztalnál, megpillantotta az öreg grófnét és Izabella kisasszonyt. Ők is mind a ketten pénzzel telt tálca mellett ültek, s könyv - nyilván imádságos könyv - volt a kezükben. A grófné széke mögött fekete libériás inas állt.

Wokulski feléjük indult, a térdeplőket meg-meglökdöste, az asztalokat gondosan kikerülte, s mit sem törődött azzal, hogy az ott ülő hölgyek makacsul rákopogtattak. Mikor odaért, a grófnét udvariasan köszöntötte, a tálcához lépett és rátette a tekercset.

"Istenem! - gondolta. - Milyen ízléstelen látvány lehetek én evvel a pénzzel."

A grófné letette a könyvet.

- Üdvözlöm, kedves Wokulski. Már azt hittem, felénk se jön, s mondhatom, egy kicsit apprehendáltam is - szólt kedvesen.

- Én előre megmondtam, hogy eljön, mégpedig egy zsák arannyal - jegyezte meg Izabella kisasszony angolul.

A grófné elpirult, és a verejték nagy cseppekben ült ki a homlokán. Megrémült húga szavaitól, mert attól tartott, hogy Wokulski megértette a rosszmájú megjegyzést.

- Tessék, kedves Wokulski, foglaljon helyet egy pillanatra - szólt gyorsan. - A delegátus úgyis itthagyott. Megengedi, hogy a maga imperiáljait ide felülre tegyem, hadd szégyenkezzenek azok az urak, akik a pénzt inkább pezsgőre költik...

- Megnyugtatlak, nénikém - vetette közbe Izabella kisasszony ismét angolul -, egész biztosan nem érti...

Ezúttal Wokulski is elpirult.

- Engedd meg, Bel - szólt a grófné ünnepélyesen -, Wokulski úr... aki azt a gavalléros adományt adta árvaházunknak...

- Hallottam - felelte Izabella lengyelül, s üdvözlésül lesütötte szemét.

- Grófné szólt Wokulski tréfás árnyalattal -, nyilván meg akar fosztani engem a túlvilági élet érdemeitől, annyira feldicséri evilági mesterkedéseimet, amelyeket esetleg haszonlesésből követtem el.

- Magam is így gondolom - súgta Izabella kisasszony angolul.

A grófné majd elájult attól való félelmében, hogy Wokulski, ha nem is tud angolul, egy-egy szót mégis meg talál érteni húga megjegyzéseiből.

- Azért, kedves Wokulski - folytatta lázasan -, még mindig szerezhet érdemeket a túlvilági életre is, ha mással nem... azzal, hogy megbocsát a sérelmekért...

- Mindig meg szoktam bocsátani - felelte Wokulski kissé csodálkozva.

- Engedje megállapítanom, hogy nem mindig - folytatta a grófné. - Öreg asszony vagyok és magának jó barátnője, kedves Wokulski - tette hozzá nyomatékkal -, remélem tehát, megtesz nekem egy szívességet...

- Várom a parancsát, grófné.

- Ön nemrég elbocsátotta egyik alkalmazottját, bizonyos Mraczewski nevűt...

- De miért?... - szólalt meg hirtelen Izabella.

- Nem tudom - felelte a grófné. - Valami politikai nézeteltérésről volt szó, vagy más, hasonló dologról...

- Tehát annak a fiatalembernek vannak meggyőződései?... - jegyezte meg Izabella kisasszony. - Érdekes!...

S ezt olyan mulatságos módon mondta, hogy Wokulski úgy érezte, Mraczewski elleni idegenkedése percről percre messzebb távozik szívéből.

- Nem meggyőződésről volt szó, grófné - felelte -, hanem arról, hogy tapintatlan megjegyzéseket tett boltunk egyes vevőire.

- Talán az illető személyek maguk is tapintatlanok voltak - jegyezte meg Izabella kisasszony.

- Nekik szabad, mert fizetnek érte - felelte nyugodtan Wokulski -, de nekünk nem.

Izabella arcát égő pír borította el. Fogta a könyvet, és olvasni kezdett.

- De ugye, kedves Wokulski, megteszi, amire kérem - szólt a grófné -, ismerem a fiú édesanyját, s higgye el, fáj a szívem, ha kétségbeesését látom...

Wokulski elgondolkozott.

- Rendben van, grófné - felelte -, adok neki állást, de Moszkvában.

- És a szegény anyja?... - kérdezte a grófné kérő hangon.

- Felemelem a fizetését kétszáz... háromszáz rubellel - felelte Wokulski.

E pillanatban néhány gyermek közeledett az asztalhoz, s a grófné szentképeket osztott ki közöttük. Wokulski felállt, s hogy a kegyes foglalatosságot ne zavarja, átment Izabella mellé.

A leány feltekintett a könyvből, fürkésző pillantást vetett Wokulskira s megkérdezte:

- Maga sohasem változtatja meg elhatározását?

- Nem - felelte, de nyomban lesütötte a szemét.

- S ha én kérném magát a fiatalember érdekében?...

Wokulski csodálkozva nézett rá.

- Akkor azt felelném, Mraczewski azért vesztette el állását, mert nem megfelelő modorban nyilatkozott valakiről, aki olyan kegyes volt iránta, hogy beszélgetés közben a szokottnál kissé kedvesebb hangnemet használt... De ha parancsolja...

Most Izabella sütötte le szemét, s látszott rajta, hogy nagyon zavarban van.

- Különben... különben... nekem igazán mindegy, hol telepedik le az a fiatalember. Menjen Moszkvába.

- El is megy - felelte Wokulski. - Ajánlom magamat - tette hozzá, s mélyen meghajolt.

A grófné kezet nyújtott.

- Köszönöm, kedves Wokulski. Köszönöm, hogy gondolt ránk, s kérem, látogasson meg az ünnepek alatt, nagyon kérem - tette hozzá nyomatékkal.

Aztán hirtelen mozgást vett észre a templom közepén, s a lakájhoz fordult:

- Menj csak, Ksawery, az elnökné őméltóságához, s kérd meg, hogy adja kölcsön a hintaját, mert a mi lovunk megbetegedett.

- Mikorra tetszik parancsolni? - kérdezte a lakáj.

- Vagy másfél óra múlva... Ugye, Bel, nem maradunk tovább?

A lakáj az ajtó melletti asztalhoz sietett.

- Tehát a holnapi viszontlátásra, kedves Wokulski - szólt a grófné. - Sok kedves ismerőssel találkozik majd nálam. Lesznek néhányan a Jótékonysági Társaságból...

"Aha!"... - gondolta Wokulski búcsúzás közben. E pillanatban olyan hálát érzett a grófné iránt, hogy vagyona felét szívesen odaajándékozta volna az árvaház javára.

Izabella kisasszony csak éppen biccentett, s ismét azzal a különös pillantással nézett rá, amelyet Wokulski már annyiszor megcsodált. S mikor a férfi a templom homályában eltűnt, a grófnéhoz fordulva így szólt:

- Nénikém, te kacérkodol ezzel az úrral. Az eset kezd gyanús lenni...

- Apádnak igaza van - felelte a grófné -, ez az ember még nagyon hasznos lehet. Egyébként a külföldön az ilyenfajta kapcsolatok a bontonhoz tartoznak.

- És ha az ilyenfajta kapcsolatok az illető úrnak kicsit a fejébe szállnak?... - kérdezte Izabella.

- Az csak azt bizonyítaná, hogy gyenge feje van - vágta el kurtán a grófné, s az imakönyvért nyúlt.

Wokulski nem ment ki a templomból, hanem az ajtó közelében átment egy oldalhajóba. Közvetlenül a szent sír mellett a grófné asztalával szemközt, üres gyóntatószék állt a sarokban. Wokulski beült a székbe, behúzta maga után az ajtaját, s így láthatatlanul figyelte Izabellát.

A leány kezében tartotta az imakönyvet, s egyszer-egyszer a templom ajtaja felé nézett. Arcáról fáradtság és unalom tükröződött. Néha gyermekek tódultak az asztalhoz szentképekért. Némelyiknek Izabella saját kezűleg adta át a képeket, de olyan mozdulattal, mintha ezt mondta volna: ah, mikor lesz már vége!...

"És mindezt nem vallásosságból, és nem is a gyermekek iránti könyörületből teszi, hanem saját jó híre érdekében, no meg a férjhezmenésért - gondolta Wokulski. - De hiszen én magam is éppen eleget követek el a reklám és a házasság kedvéért. Jól berendeztük ezt a világot! Ahelyett, hogy egyszerűen megkérdeznők, szeretsz-e vagy sem, vagy kellek-e vagy sem, én száz rubeleket dobálok a tálcára, ő meg órák hosszat unatkozik a kirakatban, és játssza a vallásosat. És ha azt felelné, hogy nem szeret? Ezeknek a ceremóniáknak mégis van jó oldaluk, időt és alkalmat adnak az embereknek arra, hogy megismerjék egymást..."

"Mégis rossz, ha az ember nem tud angolul. Lám, most tudnám, mit gondol rólam; mert az bizonyos, hogy rólam beszélt. Meg kell tanulnom angolul... Vagy vegyük csak az olyan bolondságot is, mint a hintó... Ha hintóm lenne, most hazavitethetném őt a nagynénjével együtt, s ismét kialakulna közöttünk valami új kapcsolat... Igen, a hintó semmi esetre sem fog ártani. Igaz, hogy évi ezer rubellel több kiadást jelent, de mit tegyek? Nekem minden ponton készenlétben kell állnom. Hintó... angol nyelvtanulás... több mint kétszáz rubel egy nagyheti gyűjtésre... És ezt én teszem, aki azzal hízelgek magamnak, hogy mindezt megvetem... Egyébként - mire adjam ki a pénzemet, ha nem arra, hogy a boldogságot biztosítsam magamnak? Mi közöm nekem a különböző takarékossági elméletekhez, ha egyszer fáj a szívem?"

Gondolatainak további fonalát megszakította egy nagyon bánatos énekhang. Zenélő dobozból jött a hang, s utána megszólalt a gépmadarak füttye; mikor ezek is elhallgattak, felhangzott a szökőkút lágy csobogása meg a hivők imádságának és sóhajainak moraja.

A hajóban, a gyóntatószékben, a sírkápolna ajtajában, mindenütt térdeplő emberek görnyedt alakja látszott. Sokan a kövezeten csúsztak a feszület elé, s miután csókot leheltek rá, zsebkendőjükből előkotort aprópénzüket a tálcába dobták.

A kápolna mélyén, fényáradatban, virágok között feküdt a fehér Krisztus. Wokulski úgy érezte, hogy a pislogó fények hatására a szobor arca megélénkül, s hol fenyegető, hol könyörületes, hol kegyelmes kifejezést ölt. Mikor a hanglemez a Lammermoori Luciá-t játszotta, vagy mikor a templom közepéből hallatszott a pénz csörgése és a francia megjegyzések - Krisztus arca elsötétült. De mikor egy-egy szegény ember kúszott felé, és súlyos gondjairól rebegett a Megfeszítettnek, Krisztus kinyitotta élettelen ajkát, s a szökőkút csobogása közben mondta el áldását és ígéretét...

Festett arcú fiatal lány lépett a tálcához. Beletett egy ezüst negyvenest, de a feszületet nem merte megérinteni. A körülötte térdeplők idegenkedve tekingettek bársony kabátjára és feltűnő kalapjára. De mikor Krisztus súgva szólt: Az vesse rá az első követ közületek, aki bűn nélkül való, a földre vetette magát, s megcsókolta lábát, mint hajdan Mária Magdolna.

Wokulski mély megindultsággal nézte a templom homályában imába merült tömeget, mely már tizennyolc évszázad óta olyan türelmes hittel várja az isteni ígéretek beteljesedését.

"Mikor lesz az!..." - gondolta.

Gépiesen fordította tekintetét a templom közepe felé - a közeli asztalka mellett a grófné szendergett, Izabella kisasszony ásítozott, egy távolabbi mellett pedig három ismeretlen hölgy egy elegánsan öltözött ifjú elbeszélésén nevetgélt.

"Más világ... más világ... - gondolta Wokulski - micsoda végzetes erő taszít engem arrafelé?"

E pillanatban a gyóntatószék mellett megállt, majd letérdelt egy fiatal nő. Öltözete választékos volt. Kislányt vezetett kézenfogva.

Wokulski meglepetve vette észre, hogy ez az asszony rendkívülien szép. Mindenekelőtt arckifejezése lepte meg, mert mintha nem is imádsággal, hanem kérdéssel és panasszal közeledett volna a szent sírhoz.

Keresztet vetett magára, de ekkor észrevette a tálcát, s előkereste erszényét.

- Menj, Helusia - szólt suttogva a kislányhoz -, tedd ezt a tálcára, s csókold meg a Jézuskát.

- Hol csókoljam meg, mama?

- A kezét vagy a lábát...

- És az arcát is?

- Nem, az arcát nem szabad.

- Dehogynem!... - odaszaladt a tálcához, és a kereszt fölé hajolt.

- Látod, mama - kiáltotta, mikor visszajött -, megcsókoltam, és nem szólt semmit.

- Légy jó, Helusiám - felelte az anyja. - Inkább térdelj le, és mondd el az imádságot.

- Melyiket?

- Három Miatyánkot és három Üdvözlégyet...

- Olyan sokat?... Én még olyan kicsi vagyok...

- Nohát, legyen csak egy Üdvözlégy... De térdelj le, és nézz arrafelé...

- Jó, már nézek... Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes... Anyukám, itt madarak énekelnek?...

- Igen, de csak olyan csinált madarak. Mondd az imát.

- Milyen az a csinált madár?

- Már megint. Előbb az imát.

- De nem emlékszem, hol hagytam abba...

- No, mondd utánam: Üdvözlégy Mária...

- És halálunk óráján. Ámen - fejezte be a kislány. - Anyukám, miből csinálják a csinált madarat?

- Helusia, légy már csendben, mert nem csókollak meg - suttogta a meggyötört anya. - Nesze, itt egy könyv, nézd a képeket, hogyan kínozták a kis Jézust.

A kislány a könyvvel leült a gyóntatószék lépcsőjére és elhallgatott.

"Milyen édes kislány! - gondolta Wokulski. - Ha az enyém lenne, biztosan visszanyerném lelkem egyensúlyát, amit most napról napra elveszítek. Az anyja is gyönyörű asszony, micsoda haj, milyen profil, milyen szemek... Bizonyára azért imádkozik, hogy az Úr adja vissza boldogságát... Gyönyörű és boldogtalan, biztosan özvegy. Ó, ha vele találkoztam volna egy évvel ezelőtt... No lám, van rend ezen a világon?... Egymástól egy lépésnyi távolságban áll két boldogtalan ember. Az egyik szerelmet és családot keres, a másik talán a szegénység ellen küszködik, és hiányzik neki az oltalmazó kéz. Mindegyik megtalálná a másikban azt, amit keres, amire szüksége van, de hát nem találkoznak... Az egyik idejön, hogy irgalmat könyörögjön az Úristentől, a másik pedig szórja a pénzt, hogy megfelelő összeköttetéseket szerezzen magának. Ki tudja, hogy ennek az asszonynak néhány száz rubel nem a boldogságot jelentené-e? De nem kapja meg; az Úr a mai időkben nem hallgatja meg az elnyomottak imádságát... Hátha megpróbálnám kifürkészni, kicsoda?... Talán tudnék rajta segíteni. Miért ne teljesülnének Krisztus magasztos ígéretei legalább az olyan hitetlenek által, amilyen én vagyok, ha már a hivők mással foglalkoznak?"

Wokulski egyszerre forróságot érzett szíve körül... A grófné asztalához egy elegáns ifjú közeledett, s valamit letett a tálcára. Izabella az ifjú láttára elpirult, s szeme azt a különös kifejezést öltötte, amely Wokulskit mindig gondolkozóba ejtette.

Az ifjú a grófné hívására leült arra a székre, amelyet az imént még Wokulski foglalt el, és megindult az élénk beszélgetés. Wokulski nem hallotta a szavakat, csak azt érezte, hogy tüzes vésővel égetik agyába ennek a társaságnak a képét. Az értékes szőnyeg, az ezüsttálca, a rajta levő pénzhalom, tetején egy marék imperiállal, két kandeláber, tíz gyertyaláng, a mély gyászba öltözött grófné, az elegáns ifjú, amint tekintetével Izabella szemébe mélyed, és végül Izabella jókedvtől sugárzó arca. Még az a részlet sem kerülte el figyelmét, hogy a grófné arca fénylik a rávetődő gyertyalángtól, s ugyanez a fény látszik a fiatalember orra hegyén és Izabella szemében is.

"Vajon szerelmesek egymásba? - gondolta. - De hát akkor mért nem házasodnak össze?... Talán a férfinak nincs pénze... Hát akkor mit jelentenek a lány sokatmondó pillantásai?... Ugyanúgy, vagy legalább hasonlóan nézett ma rám is. Igaz, hogy az eladó lánynak több imádóra van szüksége, és mindegyiket egyformán kézben kell tartania... hogy aztán annál biztosabban eladhassa magát a legtöbbet ígérőnek."

Megérkezett a delegátus. A grófné felállt helyéről, példáját Izabella és a csinos ifjú is követte, s a hölgyek hangos szoknyasuhogással indultak az ajtó felé. Útközben a többi asztalnál is megálltak. Az ott ácsorgó, csevegő fiatalemberek lelkendezve üdvözölték Izabella kisasszonyt, s ő mindegyiküket ugyanazzal a mosollyal ajándékozta meg, amely Wokulski értelmét egészen megzavarta. Végül mindenki elcsendesült: a grófné és Izabella kisasszony eltávoztak a templomból.

Wokulski felriadt merengéséből, és szétnézett a közelben. A szép asszony meg a gyermek már nem volt ott.

- Milyen kár! - suttogta, s érezte, hogy szíve kissé összeszorul.

Ellenben a földön fekvő kereszt előtt még mindig ott térdelt a bársonykabátos, tarka kalapos leány, s ahogy tekintetét a megvilágított sírra fordította, az ő festett arcán is megvillant valami. Még egyszer megcsókolta Krisztus lábát, aztán nehézkesen felállt és kiment.

"Boldogok, akik sírnak... A megfeszített Krisztus legalább veled szemben teljesítse ígéretét" - gondolta Wokulski, és kiment a leány után.

A sekrestyében észrevette, hogy a leány alamizsnát oszt a koldusoknak. E látványra éles fájdalom nyilallt a szívébe, mert elgondolta, hogy a két nő közül az egyik el akarja adni magát vagyonért, a másik már eladta magát nyomorúságból, de ez, akit a világ gyalázattal illet, egy magasabb bíróság előtt talán jobbnak és tisztábbnak bizonyulna, mint az a másik.

Az utcán utolérte és megszólította:

- Hová mégy?

A leány arcán még látszottak a könnyek nyomai. Kifejezéstelen tekintetét Wokulskira emelte, és egykedvűen felelte:

- Elmehetek magával.

- No, gyere...

Még öt óra sem volt. Ilyenkor már hosszúak a napok; a járókelők közül néhányan utánuk is néztek.

"Igazán csak egy tökkelütött hülye csinálhat ilyesmit - gondolta Wokulski, míg boltja felé tartott. - A botrány még nem lenne baj, de hogy micsoda tervek szövődnek az én agyamban? Apostolkodás!... Ez aztán az ostobaság csimborasszója. Különben - nekem mindegy. Én csak egy idegen akaratot teljesítek."

Belépett a ház kapuján, s befordult Rzecki szobájába. A leány utána. Ignacy úr otthon volt, s mikor a különös párt meglátta, majd hogy sóbálvánnyá nem vált a csodálkozástól.

- Kérlek, magunkra hagyhatnál néhány percre? - kérdezte Wokulski.

Ignacy nem felelt, fogta a bolt hátsó ajtajának kulcsát és kiment.

- Ketten? - suttogta a leány, miközben kalaptűjét kihúzta.

- Várj - vágott szavába Wokulski -, az imént a templomban voltál. Nem igaz?

- Maga látott?

Imádkoztál és sírtál. Nem mondanád meg, miért? A leány elcsodálkozott, s vállát vonogatva felelte:

- Maga talán pap, hogy ezt kérdi?

S miután jobban megnézte Wokulskit, még hozzátette:

- Ej, ne bolondozzon... Vicces egy ember!

Már készült elmenni, de Wokulski visszatartotta.

- Várj. Valaki akadt, aki segíteni szeretne rajtad, hát ne siess, és őszintén felelj...

A leány megint ránézett, hirtelen elmosolyodott s elpirult.

- Tudom már - kiáltotta -, maga biztosan attól az öregúrtól jön!... Az már egypárszor megígérte, hogy elvisz... Igaz, hogy olyan gazdag?... Biztosan... Mindig hintón jár, és a színházban is az első sorban ül.

- Hallgass rám - szakította félbe Wokulski -, és felelj: miért sírtál a templomban?

- Mert, tudja... - kezdte a lány, s egy szörnyen tiszteletlen históriába fogott, a gazdasszonyával való perpatvarról... Wokulski belesápadt.

- Ó, az állat! - suttogta.

- Elmentem a sírhoz folytatta a leány -, azt hittem, egy kicsit elszórakozom. Pedig dehogy. Amint a vénasszonyra gondoltam, a könnyem is kibuggyant a dühtől. Imádkoztam, hogy az Isten vagy azt a vén dögöt pusztítsa el valami nyavalyával, vagy engem szabadítson meg tőle. És úgy látom, meghallgatta a kérésemet, ha az a gazdag öregúr csakugyan el akar vinni.

Wokulski mozdulatlanul ült. Végül megkérdezte:

- Hány éves vagy?

- Úgy szoktam mondani, hogy tizenhat, de igazában tizenkilenc.

- Ki akarsz jutni onnan?

- Ki én, akár a pokolba is. Úgy megkínoznak... de...

- Mi?

- Biztosan semmi sem lesz belőle... Ha ma elmegyek is, ünnepek után biztosan visszavisznek, és úgy kikészítenek, mint akkor, a farsangban, hogy utána egy hétig feküdtem.

- Nem visznek.

- De bizony, mert tartozom nekik...

- Sokkal?

- Ohó!... Vagy ötven rubellel. Azt sem tudom, miért ilyen sok, mert mindenért duplán fizetek. Nálunk ez már így van. És ha még megtudják, hogy annak az úrnak pénze van, majd azt hazudják, hogy meg is loptam őket, s annyit számítanak fel, amennyit csak akarnak.

Wokulski érezte, hogy bátorsága kezdi elhagyni.

- Mondd csak, szeretnél dolgozni?

- Milyen munkát akar adni?

- Megtanulsz varrni.

- Az nem ér semmit. Voltam én varrodában, de havi nyolc rubelből nem lehet megélni. Különben... annyit még érek, hogy ne kelljen mások rongyait varrnom.

Wokulski felkapta fejét.

- Hát nem akarsz onnan kikerülni?

- Dehogynem!

- Akkor hát határozz, de mindjárt. Vagy azonnal munkához látsz, mert ingyen senki sem kap kenyeret ezen a világon...

- Ez sem igaz... - vágott közbe a leány. - Az az öregúr semmit sem dolgozik, és mégis van pénze. Nemegyszer mondta, hogy ha ő elvisz, nekem sem lesz semmi gondom...

- Nem mégy semmiféle öregúrhoz, hanem a Magdalénákhoz, vagy menj vissza oda, ahol voltál.

- A Magdalénákhoz nem vesznek fel. Előbb ki kell fizetni az adósságot, és azután is kezes kell.

- Mindent elintézek, ha megmondod, hogy oda akarsz menni.

- De hogy menjek oda?

- Kapsz tőlem egy levelet, azt elviszed, és már ott is maradsz. Akarod vagy nem?...

- Na, ide azt a levelet! Majd meglátom, milyen dolgom lesz ott.

Leült és szétnézett a szobában.

Wokulski megírta a levelet, s megmagyarázta a lánynak, hova kell mennie:

- Itt a levél. Ez elegyengeti az utadat. Légy jó és szorgalmas, s akkor jó dolgod lesz. De ha most ki nem használod az alkalmat, akkor csinálhatsz, amit akarsz. No, mehetsz.

A leány felkacagott.

- Huh, fog pukkadni az öreg... Ez aztán... Haha! De mondja, ez komoly?

- Menj - felelte Wokulski, s az ajtóra mutatott.

A leány még egyszer figyelmesen szemügyre vette, aztán egyet rántott a vállán és elment.

Kis idő múlva megjelent Ignacy.

- Micsoda ismeretség ez? - kérdezte savanykásan.

- Mit szólsz hozzá! - felelte Wokulski elgondolkozva. - Ilyen állatkát még sosem láttam, pedig jó párat ismerek...

- Magában Varsóban is ezrivel vannak - jegyezte meg Rzecki.

- Tudom. Hiába irtják őket, nem használ semmit, mert mindig újak születnek. Ebből tehát az a tanulság, hogy előbb-utóbb az egész társadalomnak át kell épülnie alapzatától kezdve a tetejéig. Vagy ha nem, akkor megrothad.

- Aha!... - motyogta Rzecki. - Mindjárt gondoltam.

Wokulski elköszönt. Úgy érezte magát, mint a lázas beteg, amikor nyakon öntik hideg vízzel.

"Addig is azonban, míg a társadalom átépül - gondolta -, az én emberbarátságom köre alaposan összeszűkül, előre látom. Vagyonom nem elég ahhoz, hogy a vad ösztönöket megnemesítsem. Jobb szeretem az ásítozó gyűjtő hölgyeket, mint az imádkozó és síró szörnyetegeket."

Izabella arcát most még sugárzóbb fényben látta, mint valaha. A vér fejébe szökött, s lélekben nagyon megalázkodott arra a gondolatra, hogy Izabellát egy ilyen teremtéssel hasonlította össze.

- Sokkal inkább lovakra és hintókra dobnám ki a pénzemet, mintsem az efféle - nyomorúságra!...

Húsvét vasárnapján bérelt fogattal a grófné lakása elé hajtatott. Már egész sor hintó állt ott, mégpedig a legkülönbözőbb méltóságoké. Akadtak elegáns bérkocsik, az aranyifjúság kedvelt járművei és közönséges fiákerek, melyeket nyugdíjas urak bérelnek egy-egy órára, aztán öreg batárok, kiérdemesült, vedlett táltosokkal, kopott szerszámmal és legalább olyan kopott ruházatú cselédséggel, de voltak frissen Bécsből hozatott új hintók is. A csillogó fogatok körül nyüzsgő lakájhad, a gomblyukban virággal, a kocsisok az ostornyelet csípőjükhöz szorítva tartják, mint a hadvezérek a marsallbotot. Voltak fantasztikus kozákok, olyan bő bugyogókban, mintha gazdáik minden becsvágyukat ott tartanák.

Önkéntelenül azt is megfigyelte, hogy az ott összesereglett cselédhad között az arisztokrácia kocsisai méltóságteljesen viselkedtek, a bankárok csatlósai szerettek volna hangoskodni, de meg is kapták a magukét, viszont a bérkocsisok voltak a leghatározottabbak. A bérelt magánfogatok kocsisai külön csoportosultak, a többieket lenézték, azok viszont nyíltan kimutatták, hogy ezt az indokolatlan pöffeszkedést semmibe sem veszik.

Mikor Wokulski az előcsarnokba lépett, egy ősz hajú kapus - mellén keresztbefutó széles vörös szalaggal - mélyen meghajolt előtte, s kitárta a ruhatár ajtaját, ahol egy frakkos úriember lehámozta róla télikabátját. Ugyanakkor előtte termett és útját elállta Józef, a grófné lakája, aki már jól ismerte, hiszen a boltból ő vitte át a templomba a hanglemezeket és az éneklő madarakat.

- A méltóságos grófné fenn van - jelentette szolgálatkészen.

Wokulski mellényzsebébe nyúlt, és öt rubelt nyomott az inas markába, de érezte, hogy megint parvenü módra viselkedett.

"Ó, milyen buta vagyok! - gondolta. - Különben nem is buta, hanem parvenü, akinek az ilyen nagy uraknál minden lépését készpénzzel kell megfizetnie. De hát - a »Magdalenkák« megtérítése még többe kerül."

Megindult a virággal díszített márványlépcsőkön felfelé, s Józef mindenütt előtte. Az első emeletig fején volt a kalap, ott aztán levette, de nem tudta, helyesen cselekszik-e.

- Utóvégre kalappal a fejemen is bátran bemehetnék közéjük - morogta magában.

Észrevette, hogy Józef - több mint közepes kora ellenére - úgy suhant fel a lépcsőn, mint valami zerge, odafent valahol eltűnt, ő pedig ott állt egyedül, nem tudta, merre menjen, és kinél jelentkezzék. Ez csak néhány pillanatig tartott, de Wokulskiban felforrt a méreg.

"Borzalmasak ezek a merev formák - gondolta. - Ó... Ha ezt az egészet összedönthetném!..."

S néhány másodperc leforgása alatt megfordult agyában a gondolat, hogy közte és az előkelő formáknak e világa között feltétlenül meg kell indulnia a harcnak, amelyben vagy ez a világ omlik össze, vagy - ő pusztul el.

"Hát jó, elpusztulok... De emléket hagyok magam után!..."

"Itt hagyod a megbocsátást és a könyörületet" - súgta egy hang.

"Mi az, hát valóban ilyen nyomorult volnék?!"

"Nem, valóban ilyen nemes vagy."

Felrettent - Tomasz Łęcki úr állt előtte.

- Üdvözlöm, kedves Stanisław barátom - szólt az őt annyira jellemző előkelőséggel -, üdvözlöm, annál is melegebben, mert megjelenése egy igen kedves családi eseménnyel esik egybe...

"Vajon Izabella kisasszony eljegyezte magát?..." - gondolta Wokulski, s szeme előtt elsötétült a világ.

- Képzelje el, a maga megjelenése alkalmából... bizony, kedves barátom!... a maga látogatása alkalmából kibékültem a ház asszonyával, Joanna húgommal... De mitől sápadt így el?... Nézzen csak körül, sok ismerőst talál itt... Majd meglátja, az arisztokrácia nem is olyan félelmetes, mint annyian hiszik...

Wokulski összeszedte magát.

- Łęcki úr - felelte hűvösen -, Plevnánál a sátramban ezeknél nagyobb urakat is fogadtam. És azok igen kegyesek voltak hozzám, hogy engem már az olyan nagyságok látása sem hat meg, amilyeneket... Varsóban nem is találni.

- Ah... Ah!... - suttogta Tomasz úr és meghajtotta magát.

Wokulski elcsodálkozott.

"Na tessék! - suhant át az agyán. - És én... én!... Ezekkel az emberekkel alakoskodjam?..."

Łęcki karon fogta, s igen ünnepélyesen vezette az első szalonba, ahol csupa férfi volt.

- Látja, az ott gróf... - kezdte Tomasz úr.

- Ismerem - felelte Wokulski, s magában hozzátette: "Legalább háromszáz rubelemmel tartozik..."

- Az ott egy bankár... - tájékoztatta tovább Tomasz úr, de mielőtt a nevét megmondhatta volna, a bankár már maga közeledett hozzájuk, s Wokulskit üdvözölve, mindjárt nekiesett:

- Az Isten szerelmére, Wokulski úr, a párizsiak szörnyen szorongatnak a sugárutak ügyében. Válaszolt nekik?

- Nem, előbb még önnel szerettem volna megbeszélni a dolgot - felelte Wokulski.

- Hát üljünk össze valahol. Mikor van otthon?

- Nekem nincs rendszeres fogadónapom. Jobb lesz önnél.

- Akkor hát jöjjön el szerdán villásreggelire, majd elintézzük.

Elbúcsúztak. Tomasz úr erősebben szorította magához Wokulski karját.

- Az a tábornok... - kezdte.

De a tábornok, amint Wokulskit megpillantotta, már messziről nyújtotta kezét, s mint régi ismerőst üdvözölte.

Tomasz úr egyre kedvesebb lett Wokulskihoz, s egyik ámulatból a másikba esett, hogy ez a díszműárus a város legelőkelőbb személyiségeit ismeri, s csak azokról nem tud, akiknek csupán címük vagy vagyonuk van, de semmi okosat sem csinálnak.

A másik szalonban néhány hölgy tartózkodott, de mielőtt beléphettek volna, a háziasszony állta el útjukat. Éppen akkor surrant el mellette Józef, az inas.

"Felállították az őrszemeket - gondolta Wokulski -, hogy a parvenü szégyent ne valljon. Nagyon kedvesek, de..."

- Ó, hogy örülök, kedves Wokulski - üdvözölte a grófné, s átvette vendégét Tomasz úrtól. - Nagyon kedves, hogy kérésemet mégis teljesítette... Van itt egy úr, aki ég a vágytól, hogy magával megismerkedjék.

Az első szalonban Wokulski megjelenése a szenzáció erejével hatott.

- Mit szól hozzá, tábornokom - szólt a gróf -, kedves háziasszonyunk kezd díszműáru-kereskedőket idecsődíteni. Ez a Wokulski...

- Ő éppen olyan kereskedő, akár én vagy maga - felelte a tábornok.

- Nem tudja, hercegem - mondta egy másik gróf -, hogy kerül ide ez a hogyishíjjákcsak... ez a Wokulski?

- Úgy, hogy a háziasszony meghívta - felelte a herceg.

- Én nem vagyok elfogult a kereskedőkkel szemben - folytatta a gróf -, de ez a Wokulski, aki a háború alatt hadiszállító volt, és azon szerezte a vagyonát...

- Igen, igen... - vágott közbe a herceg. - Az ilyenfajta vagyon rendszerint igen bizonytalan, de Wokulskiért kezeskedem. A grófné is beszélt róla, de egyébként tisztektől is kérdezősködtem felőle, akik együtt voltak vele a háborúban. Többek között megkérdeztem saját unokaöcsémet is. Teljesen egyöntetű a véleményük, mégpedig az, hogy amit ő szállított, az mindig a legnagyobb rendben volt. Még a katonák is, valahányszor jó kenyeret kaptak, mindjárt mondták, hogy ezt biztosan Wokulski lisztjéből sütötték. Tehát csak annyit mondok, kedves grófom - folytatta a herceg -, hogy ez a Wokulski kifogástalan becsületességével vonta magára a magasabb körök figyelmét, s már nem egy igen csábító ajánlatot kapott. Az idén januárban például kétszázezer rubelt ajánlottak neki csak azért, hogy adja oda a nevét egy bizonyos vállalkozáshoz, és nem fogadta el...

A gróf mosolyogva szólt:

- Pedig akkor kétszázezer rubellel többje lenne...

- Az igaz, de akkor nem is lenne ma itt - felelte a herceg, s fejével biccentve, otthagyta a grófot.

- Vén bolond - suttogta a gróf, s megvetőleg tekintett utána.

Wokulski a grófnéval együtt belépett a harmadik szalonba, melyben a büfé állt s körülötte számos kisebb-nagyobb asztalka. Ezek mellett kettesével, hármasával, sőt négyesével üldögéltek a meghívott vendégek. Néhány inas ételeket és bort hordott körül, s Izabella kisasszony, aki nyilván a háziasszonyt helyettesítette, buzgón vezényelte őket. Halványkék ruhát és nagy szemű igazgyöngysort viselt. Olyan szép volt, mozdulatai olyan fenségesek, hogy Wokulski szinte megkövülten bámulta.

"Még csak ábrándoznom sem szabad róla!..." - gondolta kétségbeesetten.

Ugyanakkor, az ablakmélyedésben megpillantotta azt a fiatalembert, aki tegnap ott volt a szent sírnál. Ma egyedül ült egy asztalkánál, s szemét le nem vette Izabelláról.

"Persze hogy szerelmes bele!" - gondolta Wokulski, s úgy érezte, mintha síri hidegség ölelné körül. - "El vagyok veszve" - tette hozzá magában.

Mindez alig néhány pillanatig tartott.

- Látja ott azt az idős hölgyet, a püspök és a tábornok között? - kérdezte a grófné. - Zasławska elnökné, a legjobb barátnőm. Mindenáron meg akar magával ismerkedni, nagyon érdeklődik maga iránt - folytatta mosolyogva. - Gyermeke nem él, csak néhány nagyon szép leányunokája van. Azok közül igazán válogathat!... Nézze csak meg jól, s ha azok az urak elmennek tőle, bemutatom. Ah... herceg...

- Üdvözlöm - szólt a herceg Wokulskihoz -, megengedi, kedves kuzin?...

- Hogyne, tessék - felelte a grófné. - Tessék, itt egy üres asztal... egy pillanatra magukra hagyom az urakat...

Elment.

- Üljünk le, Wokulski úr - szólt a herceg -, nagyon örülök ennek a váratlan találkozásnak, mert fontos ügyet szeretnék magával megbeszélni. Képzelje, a maga tervei óriási ijedelmet keltettek textilgyárosaink között. Ugye, jól mondtam... textilgyárosaink között?... Azt mondják, hogy maga meg akarja ölni hazai iparunkat... Ugyan mondja, az a konkurrencia, amelyet maga megindít, csakugyan olyan fenyegető?...

- Nekem a moszkvai gyárosoknál van három-négy millió hitelem - felelte Wokulski -, de még nem tudom, hogy gyártmányaiknak lesz-e kelendőségük.

- Szörnyű!... Szörnyű szám! - suttogta a herceg. - Nem lát ebben valóban nagy veszélyt gyáraink számára?

- Egyáltalán nem. Csak azt látom, hogy eddigi óriási nyereségeik némileg megcsappannak, ez azonban engem nem érdekel. Nekem egy a kötelességem: hogy a magam hasznával törődjem, no meg azzal, hogy a vásárló minél olcsóbb áruhoz jusson; márpedig a mi árunk olcsóbb lesz.

- De megfontolta ezt a kérdést honpolgári szempontból is?... - szólt a herceg, s megszorította Wokulski kezét. - Nekünk már olyan kevés a vesztenivalónk...

- Azt hiszem, éppen elég honpolgári kötelességteljesítés az, hogy a fogyasztónak olcsóbb árut szállítunk, és megtörjük a gyárosok monopóliumát; nekik az egész termeléshez legfeljebb annyi közük van, hogy a fogyasztót is meg a munkást is kizsákmányolják.

- Gondolja?... Az én fejemben ez meg sem fordult. Engem nem is a gyárosok érdekelnek, hanem az ország... az ország, ez a szegény ország...

- Szolgálhatok valamivel? - kérdezte hirtelen Izabella kisasszony, hozzájuk lépve.

- Ó, milyen szép vagy ma, kishúgom - szólt a herceg, s megszorította Izabella kezét -, igazán sajnálom, hogy nem vagyok a saját fiam. Ámbár... talán jobb is így! Mert ha kikosaraznál, ami nagyon valószínű, boldogtalan lennék... Ó, bocsánat!... - kapott észbe a herceg. - Megengeded, kishúgom, hogy bemutassam Wokulski urat? Derék ember, derék honpolgár... és ez neked elég; nemde?...

- Már volt szerencsém... - suttogta Izabella, az üdvözlést viszonozva.

Wokulski a szemébe nézett, de olyan rémületet, olyan szomorúságot vett észre benne, hogy megint kétségbeesett.

"Minek is jöttem én ide?..." - gondolta.

Tekintete az ablakmélyedésre tévedt, s ott ismét meglátta az ifjút, aki még most is egyedül ült érintetlen tányérja mellett, s szemét eltakarta kezével.

"Ah, minek is jöttem ide, én szerencsétlen..." - ismételte magában, s olyan fájdalmat érzett, mintha a szívét vasfogóval marcangolnák.

- Legalább egy pohár bort talán? - kérdezte Izabella, s csodálkozva nézett rá.

- Amint parancsolja - felelte gépiesen.

- Nekünk jobban meg kell ismerkednünk, Wokulski úr - szólt a herceg. - Közelednie kell a mi köreinkhez, mert higgye el, vannak itt értelmes és nemes lelkek is, csak az a baj, hogy nincs bennük semmi kezdeményező erő...

- Én újgazdag vagyok, minden cím nélkül... - válaszolta Wokulski, csak hogy mondjon valamit.

- Ellenkezőleg, egyik címe: a munka, a másik: a becsületesség, a harmadik: a tehetség, a negyedik: az energia... Nekünk éppen ezekre a címekre van szükségünk, hogy hazánk újjászülessék. Ha ezeket nekünk adja, akkor magunk közé fogadjuk mint testvérünket...

A grófné közeledett hozzájuk.

- Megengedi, hercegem?... - szólt. - Jöjjön, kedves Wokulski...

Karját odanyújtotta, s karonfogva mentek az elnökné karszékéhez.

- Itt a mi kedves elnöknénk... Stanisław Wokulski úr - szólt a grófné az öreg hölgyhöz, aki sötét ruhát és igen értékes csipkéket viselt.

- Foglaljon helyet - kínálta az elnökné, s a mellette álló székre mutatott. - A keresztneve Stanisław? Nemde?... Melyik Wokulskiak közül való?...

- Azok közül, akiket senki sem ismer - felelte a férfi -, s legkevésbé talán méltóságod.

- Az édesapja nem katonatiszt volt?

- Ő nem, hanem a nagybátyám.

- Igen? Hol szolgált, nem emlékszik?... Nem Stanisławnak hívták őt is?

- De igen. Stanisław volt. Előbb főhadnagy, majd százados volt a hetes gyalogezredben.

- Második hadosztály, első brigád - vágott közbe az elnökné. - Látja, fiam, hogy mégsem idegen számomra... Él még a nagybátyja?...

- Öt évvel ezelőtt meghalt.

Az idős hölgy keze megremegett. Kinyitott egy kis illatszeres üveget, és orrához emelte.

- Meghalt?... Nyugodjék békében!... Meghalt... S nem maradt utána semmilyen emléktárgy?

- De igen, egy kis aranykereszt...

- Úgy! Aranykereszt... És semmi más?

- De igen, saját miniatűr arcképe, ezernyolcszázhuszonnyolcban festették elefántcsontra.

A matróna mind gyakrabban emelgette az üvegcsét orrához, s keze egyre jobban remegett.

- Miniatűr... - ismételte. - S tudja, ki festette azt a miniatűrt?... És semmi más nem maradt?...

- De igen, volt még egy doboz mindenféle írás és egy másik miniatűr...

- És azokkal mi történt?... - sürgette az elnökné egyre türelmetlenebbül.

- Ezeket a tárgyakat nagybátyám, halála előtt néhány nappal, saját kezűleg lepecsételte, s úgy rendelkezett, hogy tegyük be a koporsójába.

- Á... Á!... - sóhajtott a matróna, fájdalmasan felzokogva.

A teremben mozgolódás támadt. Izabella kisasszony aggodalmas arccal sietett oda, azután jött a grófné, kézen fogták az elnöknét, s lassan átkísérték egy távolabbi szobába. Egy pillanat alatt minden szem Wokulskira szegeződött. Halkan suttogni kezdtek.

Wokulski, látva, hogy mindenki őt nézi és róla beszél, nagy zavarba esett. De hogy megmutassa a jelenlevőknek, hogy ehhez a furcsa népszerűséghez neki semmi köze, egymás után felhajtotta a szomszédos asztalkán álló két pohár bort, s csak azután vette észre, hogy az egyik, amelyikben magyar bor volt - a tábornoké, a másik pedig, a vörös borral - a püspöké volt.

"Én is jól csinálom - gondolta. - Még azt találják hinni, hogy szándékosan sértettem meg az öregasszonyt, hogy a zűrzavarban kiihassam szomszédaim borát..."

Felállt, azzal a szándékkal, hogy kimegy, de mikor arra gondolt, hogy végig kell vonulnia két szalonon, amelyekben gyilkos tekintetek és suttogások ostorcsapásai várják, egyszerre elöntötte a forróság. A herceg hirtelen elállta útját, s így szólt:

- Biztosan régmúlt dolgokról beszélgettek az elnökné asszonnyal, hogy egészen a könnyekig meghatódott. Ugye, eltaláltam?... De, hogy visszatérjünk a tárgyhoz, melyben félbeszakítottak, nem gondolja, hogy jó lenne itt az országban lengyel gyárat alapítani, és olcsó textilneműket termelni?

Wokulski fejét rázta.

- Nem hiszem, hogy ez sikerülne - felelte. - Nehéz dolog nagy gyárakra gondolniuk azoknak, akik arra sem tudják rászánni magukat, hogy a meglevő gyárakban apró-cseprő újításokat alkalmazzanak.

- Mégpedig?...

- A malmokra gondolok - folytatta Wokulski. - Néhány év múlva még a lisztet is külföldről fogjuk hozatni, mert a mi molnáraink a malomkövet még most sem hajlandók hengerekkel felcserélni.

- Most hallom először... Üljünk le ide - mutatott a herceg egy kényelmes ablakmélyedésre, s Wokulskit magával vonta. - Magyarázza meg, mit jelent ez tulajdonképpen?

A szalonokban közben folyt a csevegés.

- Különös egy figura - mondta franciául egy briliánsokkal pompázó hölgy strucctollas barátnőjének. - Most először láttam az elnöknét sírni.

- Természetesen valami szerelmi história - felelte a strucctollas. - Mindenesetre nagyon rossz tréfa volt valakitől, a grófnéval és elnöknével szemben, hogy ezt az embert idehozta.

- Azt hiszi, hogy...

- Biztos vagyok benne - felelte a másik, vállát rándítva. - Nézzen csak rá. Lehetetlen modor, de micsoda ábrázat, micsoda gőg!... A nemesi vért nem lehet rongyokkal eltakarni.

- Egészen meglepő!... - állapította meg a briliánsos hölgy. - Meg a vagyona is, amit állítólag Bulgáriában szerzett...

- Természetes. Itt a magyarázata, hogy az elnökné, minden gazdagsága ellenére, miért költ olyan keveset magára.

- És a herceg is milyen kegyes hozzá...

- Mert sajnálja, s fél, hogy talán kevéssé... Nézzen csak oda...

- Én nem látok semmi hasonlatosságot.

- Az igaz, de... az a büszkeség, az a teljes önbizalom... Nézze, milyen fesztelenül csevegnek...

Egy másik asztalnál három úr tanácskozott:

- A grófné valóságos államcsínyt követett el - jegyezte meg egy divatosan fésült, barna hajú férfi.

- Mégpedig teljes sikerrel... Ez a Wokulski egy kicsit merev, de van benne valami... - jegyezte meg egy ősz úr.

- Azért mégiscsak boltos...

- Mennyivel rosszabb egy boltos, mint egy bankár?

- A díszműárus pénztárcákat árul - makacskodott a barna úr.

- Mi meg néha a címerünket áruljuk... - vágott közbe a harmadik, egy ősz pofaszakállt viselő sovány öregúr.

- Még tán házasodni akar itt.

- Annál jobb az eladó lányokra nézve.

- Magam is hozzáadnám a lányomat, úgy hallom, becsületes és gazdag ember, aki a hozományt nem herdálja el.

A grófné gyors léptekkel haladt el mellettük.

- Kedves Wokulski - szólt, legyezőjével az ablakmélyedés felé mutatva.

Wokulski hozzásietett. A grófné belekarolt, s együtt hagyták el a szalont. Az egyedül maradt herceget azonnal körülfogták a férfiak, s többen kérték, hogy ismertesse meg őket Wokulskival.

- Bizony érdemes is!... - jegyezte meg a herceg megelégedetten. - Ilyen még úgysem volt közöttünk. Ha már régen közeledtünk volna hozzájuk, ez a szerencsétlen ország most nem ilyen állapotban lenne.

E szavakat az éppen arra elhaladó Izabella kisasszony is meghallotta és - belesápadt. Most lépett hozzá az a fiatalember, aki tegnap a gyűjtésen is ott volt.

- Fáradt? - kérdezte.

- Egy kicsit - felelte Izabella bánatos mosollyal. - Egy furcsa kérdés ötlött az eszembe - tette hozzá nemsokára -, az, hogy vajon tudnék-e én is harcolni?...

- A szívével? - kérdezte a férfi. - Nem érdemes...

Izabella vállat vont.

- Ah, dehogy a szívemmel. Én valódi harcra gondolok, igazi erős ellenfél ellen.

Azzal megszorította a férfi kezét, és kiment a szobából.

Wokulski a grófné karján egész hosszú sor szobán haladt végig. Az egyikben, a meghívott vendégektől távol, zongora és énekszó hallatszott. Mikor ide beléptek, különös látvány tárult szeme elé. Egy fiatalember ült a zongoránál, s a mellette álló két nagyon szép hölgy közül az egyik a hegedűt, a másik a klarinétot utánozta, s erre a zenére néhány pár táncolt, de csak egyetlen férfi volt közöttük.

- Ó. haszontalanok! - korholta őket a grófné.

A fiatalok kitörő kacajjal feleltek, anélkül hogy a mulatságot abbahagyták volna.

Ezt a szobát is elhagyták, és a lépcsőhöz értek.

- No, látja - szólt a grófné -, ilyen a legfelsőbb arisztokrácia. Ahelyett hogy benn ülnének a szalonban, ideszöknek haszontalankodni.

"Milyen okosak" - gondolta Wokulski.

S úgy érezte, hogy ezeknek az embereknek az élete sokkal egyszerűbben és vidámabban folyik, mint a felfuvalkodott városi polgárságé vagy az arisztokráciát majmoló nemességé.

Fenn, a zajtól távol, egy tompított világítású szobában, öblös karszékben ült az elnökné.

- Itthagyom magukat, kedveseim - szólt a grófné. - Beszélgessenek kedvükre, nekem vissza kell mennem.

- Köszönöm, Joasiám - felelte az elnökné. - Üljön ide mellém - fordult aztán Wokulskihoz.

S mikor egyedül maradtak, hozzátette:

- Nem is hiszi, mennyi emléket elevenített fel bennem.

Wokulski csak most eszmélt rá, hogy a matróna és nagybátyja között valami rendkívüli kapcsolat lehetett. Egyszerre nyugtalan csodálkozás vett rajta erőt.

"Hál' istennek - gondolta -, hogy törvényes gyereke vagyok szüleimnek."

- Azt mondja, hogy a nagybátyja meghalt - kezdte az elnökné. - Hol temették el szegényt?

- Zasławban. Ott lakott, mióta az emigrációból visszatért. - Az elnökné ismét a szeméhez emelte zsebkendőjét.

- Valóban?... Ó, én hálátlan!... Maga járt valamikor nála?... És nem mondott semmit?... Nem mutogatta meg azokat a helyeket?... Ugye, ott a hegy tetején van egy várrom? Vajon megvan még?

- Nagybátyám naponta kisétált a várromhoz, órák hosszat üldögéltünk együtt egy nagy kövön.

- Igen, igen... Azt a követ én is ismerem; akkoriban ketten üldögéltünk ott, és néztük a folyót vagy az égen úszkáló felleget, melynek vissza nem térő röpte arra tanított, hogy a boldogság is így elszáll. Csak ma érzem ezt igazán. S az a kút ott van még a várban, és még mindig olyan mély?

- Nagyon mély. De most már nagyon nehéz megtalálni, mert az utat eltorlaszolták a romok. Nekem megmutatta a nagybátyám.

- Tudja-e - folytatta az elnökné -, hogy az utolsó pillanatban, mikor elbúcsúztunk egymástól, az járt az eszünkben, hogy nem lenne-e jobb, ha mind a ketten belevetnénk magunkat. Soha senki sem talált volna meg, s ott örökre együtt maradtunk volna. Lám, lám... a fiatalság akkor is olyan forrófejű volt...

Szemét megtörölte, aztán tovább beszélt:

- Nagyon... nagyon szerettem, s azt hiszem, ő is szeretett engem, ha úgy emlékezett mindenre... De ő szegény kis tisztecske volt, én meg, sajnos, nagyon gazdag, s ráadásul két magasrangú tábornoknak is rokona. Na és... elszakítottak egymástól... Lehet, hogy túl erényesek is voltunk... De csitt... csitt!... - tette hozzá sírva és nevetve: - Az ilyesmit az asszonyok csak akkor mondhatják el, ha válluk már a hetedik X alatt görnyed...

Az elcsukló sírástól elakadt a szava. Üvegcséjét orrához emelte, egy kicsit megpihent, aztán folytatta:

- Nagy, nagy gonosztettek vannak a világon, de azt hiszem, a legnagyobb az, ha a szerelmet gyilkolják meg. Hány esztendő elrepült azóta, majdnem egy fél évszázad. Minden tovatűnt: vagyon, cím, ifjúság, boldogság... Csak a fájdalom nem múlt el, csak az maradt meg, s higgye el, olyan frissen, mintha minden tegnap történt volna. Ó, ha nem hinnénk egy másik világban, amelyben, amint mondják, az itteni fájdalmakért jutalom jár, ki tudja, nem átkoznánk-e el ezt az életet, minden megkötöttségével együtt... De maga nem érthet meg engem. A mai embernek már erősebb a feje és hidegebb a szíve, mint a miénk volt.

Wokulski lehunyt szemmel ült, s úgy hallgatta. Valami mintha fojtogatta, mintha mellét marcangolta volna. Körmét tenyerébe vájta, s arra gondolt, hogy jó lenne elfutni, elmenekülni innen, hogy ne hallja ezt a panaszt, mely legfájdalmasabb sebeit szaggatja fel.

- És van szegénykémnek síremléke? - suttogta kisvártatva a matróna.

Wokulski elpirult. Sohasem jutott eszébe, hogy a halottaknak másra is szükségük lehet, mint a jótékony anyaföldre.

- Nincs - felelt meg a matróna maga, Wokulski zavarát látva. - Nem azon csodálkozom, gyermekem, hogy maga elfeledkezett a sírkőről, hanem magamnak rovom fel, hogy elfeledkeztem őróla magáról.

Elgondolkozott és reszkető kezét hirtelen Wokulski vállára helyezve, suttogta:

- Egy kérésem van, édes fiam... Ígérje meg, hogy teljesíti...

- Parancsoljon - felelte Wokulski.

- Engedje meg, hogy én állítsak neki síremléket, de minthogy én magam nem utazhatom oda, ebben maga helyettesítsen engem. Vigyen innen egy kőfaragót, hogy vágja ketté azt a nagy követ, tudja, amelyiken együtt üldögéltünk a vár alatt, az egyik felét állítsa oda a sírra. Akármennyibe kerül, fizesse ki, majd megadom, és a sírig hálás leszek érte. Megteszi?

- Készségesen.

- Akkor jó, köszönöm... Azt hiszem, kellemesebb lesz ott nyugodnia az alatt a kő alatt, mely suttogásunkat hallotta és könnyeinket látta. Ó, milyen nehéz erre gondolni... És a felirat, tudja, mi legyen? - folytatta. - Mikor elváltunk, Mickiewicz néhány verssorát adta nekem búcsúzóul. Biztosan maga is olvasta valamikor:

Mint az árnyék messzebbről hullva hosszabb
S sötét körét mind szélesebbre vonja,
Emlékem is ugy szökhet, távolodhat,
Lelked mind sürübb gyásszal fátyolozza[14]

Bizony, igaz!... S azt a kutat is, amely összekapcsolt volna bennünket, szintén meg akarnám valahogy örökíteni...

Wokulski összerezzent, s tágra nyitott szemmel bámult a messzeségbe.

- Mi baja? - kérdezte az elnökné.

- Semmi - felelte mosolyogva -, csak a szemembe nézett a halál.

- Ne csodálkozzék rajta: itt kering körülöttem, öregasszony körül, így hát a szomszédaimnak is látniuk kell. Megteszi, amire kértem?

- Meg.

- Jöjjön el hozzám az ünnepek után és... jöjjön minél gyakrabban. Lehet, hogy egy kicsit unatkozni fog, de az is lehet, hogy én, a tehetetlen öregasszony még valamiben hasznára lehetek. Most pedig menjen már, menjen le.

Wokulski lehajolt, hogy kezet csókoljon, a matróna meg egy röpke csókot lehelt a fejére, aztán a csengőért nyúlt.

Az inas megjelent.

- Vezesd le ezt az urat a terembe!

Wokulski kábult volt. Nem tudta, merre megy, nem tudta, miről beszélgetett az elnöknével, csak azt érezte, hogy óriási termek, régi arcképek, nesztelen lépések, meghatározhatatlan illatok örvénylenek körülötte. Értékes bútorok, kifinomult emberek vették körül, amilyenekről soha nem ábrándozott, s mindezek fölött, mint valami érzelmes költemény, lebegtek az arisztokrata matróna sóhajokkal és könnyekkel átitatott emlékei.

"Micsoda világ ez?... Micsoda világ?!..."

És mégis, hiányzott neki valami. Legalább egyszer szeretett volna még Izabellára tekinteni.

"No, majd a szalonban..."

Az inas kinyitotta a terembe nyíló ajtót, s ott egyszerre minden szem ismét ráirányult. A beszéd elhallgatott, mint a távolodó madárraj suhogása. Pillanatnyi csend állt be, mindenki Wokulskit nézte, ő pedig nem látott semmit, csak lázas tekintetével kereste azt a világoskék ruhát.

"Itt nincs" - gondolta.

- Nézzétek csak, mennyire nem törődik veletek!... - suttogta mosolyogva az ősz pofaszakállas öregúr.

"Biztosan a másik teremben van" - vigasztalta magát Wokulski.

Észrevette a grófnét, s felé indult.

- Nos, vége a konferenciának? - kérdezte a grófné. - Ugye, milyen kedves az öreg elnökné?... Nagy pártfogója és igazán jó barátja magának, de nem jobb, mint én. Hadd mutassam be... Wokulski úr!... - tette hozzá, a briliánsos hölgyhöz fordulva.

- Én mindjárt az üzleten kezdem - szólt a hölgy, félvállról nézve le rá. - A mi szegény árváinknak néhány vég vászonra lenne szükségük...

A grófné könnyedén elpirult.

- Csak néhányra?... - kérdezte Wokulski, s végigfutott tekintetével a büszke hölgy gyémántjain, melyek legalább száz vég vászon értékét képviselték. - Az ünnepek után - tette hozzá - bátorkodom a grófné címére elküldeni a vásznat.

S meghajolt, mintha távozni készülne.

- Búcsúzni akar? - kérdezte a grófné kissé zavartan.

- Ó, a szemtelen! - szólt a briliánsos hölgy a strucctollashoz.

- Ajánlom magamat, grófné, és hálásan köszönöm azt a megtiszteltetést, amivel kegyes volt kitüntetni!... - búcsúzott Wokulski, és kezet csókolt a háziasszonynak.

- Csak viszontlátásra, kedves Wokulski, ugye?... Nekünk még sok dolgunk lesz egymással.

Izabellát a másik szalonban sem látta, s nyugtalanság töltötte el.

"De nekem látnom kell... Ki tudja, mikor találkozunk megint hasonló körülmények között..."

- Hah, itt van! - kiáltotta a herceg. - Tudom már, milyen összeesküvést szőttek Łęcki barátommal együtt. Keleti kereskedelmi társaság. Nagyszerű ötlet! Vegyenek be engem is... Nekünk jobban meg kell ismerkednünk... - S látva, hogy Wokulski hallgat, hozzátette: Ugye, nagyon unalmas vagyok? De hiába, maguknak kell közeledniük hozzánk, magának és a magához hasonlóknak. Aztán majd haladhatunk együtt. A maguk cégtáblái címerek, s a mi címereink cégtáblák, a becsületes üzletvezetés biztosítékai...

Megszorították egymás kezét. Wokulski felelt is valamit, de hogy mit, azt maga sem tudta. Nyugtalansága egyre nőtt: Izabellát hiába kereste.

- Hátha még messzebb van valahol - suttogta nagy szorongással, s ment tovább az utolsó szalon felé.

Itt Łęcki úr fogta el, túláradó barátsággal.

- El akar menni? Akkor viszontlátásra, kedves uram. Az ünnepek után nálam lesz az első megbeszélés, aztán Isten nevében elkezdhetjük.

"Itt sincs!" - gondolta Wokulski, miközben Tomasz úrtól búcsúzott.

- Hanem hallja - súgta Łęcki úr -, micsoda sikere volt! A grófné nem tud hová lenni örömében, a herceg folyton önről beszél... És ráadásul az a kis intermezzo az elnöknével... No, nagyszerű!... Jobb hatásról álmodni sem lehetett volna...

Wokulski már a küszöbön állt. Üveges szemét még egyszer végigjártatta a termen, és - lemondóan távozott.

"Talán illenék visszamenni és elbúcsúzni tőle?... Hiszen ő helyettesítette a háziasszonyt..." - gondolta, miközben lassan lépkedett lefelé a lépcsőn. Hirtelen megremegett, mert a nagy képtárban szoknyasuhogást hallott.

"Ő..."

Felkapta a fejét, és megpillantotta a briliánsos hölgyet.

Valaki ráadta köpenyét. Támolyogva lépett ki az utcára, mintha részeg lenne.

"Mit ér a siker, ha ő nincs ott?"

- Wokulski úr kocsiját! - kiáltotta a portás a fülkéből, s áhítatosan szorongatta a markába nyomott háromrubelest. Könnybe borult szeme s rekedtes hangja bizonyította, hogy az államnak ez a tisztes polgára nehéz szolgálata közben is teljes odaadással ünnepli a húsvét ünnepét.

- Wokulski úr kocsija!... Wokulski kocsija!... Wokulski, indulj... - adták tovább a közelben álló kocsisok.

A fasor közepén lassan gördült két sor bérkocsi és hintó a Belweder felé és a Belweder felől. A kocsikban ülők közül valaki észrevette a járda szélén álló Wokulskit, és odaköszönt neki.

- Kolléga - suttogta Wokulski és elpirult.

Mikor hintója előállt, be akart ülni, de aztán meggondolta magát.

- Menj, fiam, haza - szólt a kocsishoz, s borravalót adott neki.

A hintó elindult a város felé. Wokulski a járókelők közé elegyedett, és az Ujazdowski tér felé ment. Lassan lépkedett, s közben a sétakocsizókat nézegette. Sokat személyesen ismert. Lám, a nyerges, aki bőrárut szállít neki, sétakocsizik terebélyes feleségével és csinosnak mondható leányával, akivel őt is mindenáron össze akarták boronálni. Ez meg a hentes fia, azé, aki akkor régen a Hopfer-féle vendéglőbe szállította a füstölt árut. Az viszont a gazdag ácsmester, népes családjával. Itt egy pálinkafőző özvegye. Nagyon gazdag, s éppen olyan szívesen adná kezét Wokulskinak. Itt egy tímár, amott két kereskedősegéd a textilszakmából, kissé távolabb egy férfiszabó, kőműves, ékszerész, pék, s emitt - az ő versenytársa, egy díszműáru-kereskedő, egyszerű bérkocsiban.

A legtöbben észre sem vették, de volt, aki meglátta és köszönt neki. Akadtak ellenben olyanok is, akik meglátták és mégsem köszöntötték, sőt, rosszmájúan nevetgéltek rajta. Csupa iparos, kézműves és kereskedő, társadalmi állás szempontjából vele egyenlőek, de sokan nálánál gazdagabbak, és Varsóban jóformán mindnyájan ismertebbek és régebbiek, s ebből a tömegből ma, húsvétra, egyedül ő volt hivatalos a grófnéhoz. Egyetlenegy sem, csak ő egyedül!...

"Elképesztő szerencsém van - gondolta. - Egy félév alatt százezres vagyont szereztem, néhány év alatt milliomos lehetek... vagy talán hamarább is... Már ma bejáratos vagyok a szalonokba, s egy év múlva?... Akik az imént hozzám dörgölőztek, azok közül tizenhét esztendővel ezelőtt akárhányat tán kiszolgáltam a vendéglőben, s ha nem szolgáltam is ki, legfeljebb azért, mert nem jártak oda. Micsoda ugrás! A sötét butikból a grófné budoárjába!... Nem túlságosan gyors ez az emelkedés?" - nyilallt szívébe a titkos félelem.

Már ott járt a tágas Ujazdowski téren, melynek déli szélén sorakoztak a nép mulattatására szolgáló mutatványos bódék. A kintornáknak a trombiták recsegésével és a tíz-tizenötezer főnyi mulatozó tömeg zajával egybeolvadó hangja úgy zúdult rá, mint valami közeledő árvíz hulláma. Látta a levegőbe emelkedő hinták hosszú sorát, amint jobbra-balra, előre-hátra lendültek, mint megannyi óriási inga. Aztán a tarka-csíkos fedelű, gyorsan forgó apró sátrak egész sora következett, végül egy másik sor, csupa zöld, vörös meg sárga bódé, tetejükön tarka öltözetű pojácákkal és óriási bábukkal, bejáratuknál borzalmas mázolmányokkal. A tér közepén két magas oszlop állt, ezeken most kapaszkodtak felfelé a versenyzők, hogy az oszlopok tetejére tűzött frakkért vagy néhány rubeles óráért összemérjék erejüket.

E piszkos, ideiglenes bódék között hömpölygött, zúgott, áradt a mulatozó tömeg.

Wokulskinak eszébe jutottak gyermekévei. Ó, hogy ízlett neki, az éhező gyereknek az itteni zsemle és kolbász! Ó, milyen élénken el tudta képzelni, mikor a körhinta lován vágtatott, hogy ő most nagy hadvezér! Milyen bolondos mámort érzett, mikor a hinta vitte felfelé a magasba! Milyen hihetetlen élvezet volt arra gondolnia, hogy egy egész esztendő robotjáért aznap meg másnap semmit sem kell dolgoznia. S mivel lehetne összehasonlítani azt a boldogító tudatot, hogy ha este tíz órakor lefekszik, másnap - ha úgy tetszik, akár tíz órakor kelhet, s egyfolytában tizenkét órát heverészhet!

"És ez én voltam, én?... - tűnődött csodálkozva. - S nekem volt olyan gyönyörűséges az, ami iránt most csak undort érzek?... Hány ezer jókedvű, mulatozó szegény ember nyüzsög itt körülöttem, és nekem, a gazdag embernek, semmim sincsen... Csak nyugtalanság és unalom, unalom és nyugtalanság... Most, amikor megszerezhetném azt, amiről régen annyit ábrándoztam, nincs semmim, mert régi vágyaim kialudtak. Pedig, hogy hittem kivételes szerencsémben!..."

E pillanatban egetverő ordítás harsant fel a tömegben. Wokulski felrezzent s az oszlop tetején egy emberi alakot pillantott meg.

"Aha, a győztes!" - gondolta, s alig tudott megállni az áradó, kiabáló, éljenző tömegben, mely ujjal mutogatott a nap hősére, és nevét tudakolta. Az ember azt hitte volna, hogy a frakk boldog nyertesét legalábbis vállukon viszik be a városba. Ehelyett azonban a lelkesedés egyszerre lelohadt. Az emberek lassabban futottak, már meg-megálltak, a kiabálás halkult, majd egyszerre egészen elült. A büszke győztes lecsúszott az oszlopról, s pár perc múlva senki sem beszélt róla.

- Ez intelem számomra... - suttogta Wokulski, s letörölte homlokáról a verejtéket.

A tér és a mulatozó tömeg már undort keltett benne. Visszafordult a város felé.

A fasor úttestén szakadatlanul robogtak a hintók és a bérkocsik. Az egyikben megpillantotta a világoskék ruhát.

"Izabella?..." - Szíve veszettül kalapált. - "Nem, nem ő."

Néhány száz lépésnyire egy előkelő mozgású, szép nőt pillantott meg.

Ő?... Nem. Hogy is lehetne?

S így ment ez végig a fasoron, az Aleksander téren, az Újvilág utcán... Minduntalan meg-megnézett valakit, s minden alkalommal csalódást érzett.

"Ez az én szerencsém! - gondolta. - Amit megkaphatnék, azt nem kívánom, s amit nem szerezhetek meg, az után vágyódom. Hát ez a boldogság?... Ki tudja, csakugyan olyan rossz-e a halál, amilyennek az emberek vélik?"

Most először vágyott arra, hogy jó mélyen elaludhassék, de úgy, hogy álmát meg ne zavarja semmiféle vágy, semmiféle reménykedés.

Izabella kisasszony ugyanebben az időben hazatért nagynénjétől, s már jóformán az előszobából kiáltotta Florentyna kisasszonynak: - Flóra, mit szólsz hozzá... Ő is ott volt!

- Kicsoda?

- Hát az a... Wokulski...

- Miért ne lett volna, ha meghívták? - felelte Florentyna kisasszony.

- De hát ez hallatlan vakmerőség!... És képzeld el, a néni el van tőle ragadtatva, a herceg csaknem kapaszkodik utána, és mindnyájan kórusban, egyöntetűen valami nagy kitűnőségnek tartják... És neked erre nincs szavad.

Florentyna kisasszony bánatosan mosolygott.

- Ismerem. Az idény hőse... Télen ilyen volt Kazimierz, s tizenkét-tizennégy évvel ezelőtt... én is - tette hozzá halkan.

- De gondold el, micsoda ez az ember?... Boltos... Boltos!...

- Kedves Bel - felelte Florentyna -, emlékszem idényekre, mikor a mi köreink cirkuszi művészekért is lelkesedtek. Ez is elmúlik.

- De én félek ettől az embertől - suttogta Izabella.

Így tehát új boltunk van: öt kirakat a homlokzat felől, két raktár, hét segéd és az ajtóban kapus. Van még csillogó hintónk is, úgy ragyog, mint a frissen fényezett csizma, egy pár sárga ló, kocsis és inas - libériában. S mindez május elején szakadt a nyakunkba, mikor Anglia, Ausztria s még a lerongyolódott Törökország is hanyatt-homlok fegyverkezik!

- Kedves Staś - szóltam Wokulskinak -, minden kereskedő kinevet, hogy ezekben a bizonytalan időkben ilyen tenger pénzt kiadunk.

- Kedves Ignaś - felelte Wokulski -, mi meg majd akkor nevetünk, ha biztosabb idők következnek. Ma van itt az ideje annak, hogy üzleteket csináljunk.

- De hiszen az európai háború hajszálon függ - mondom. - Holtbiztos, hogy tönkrejutunk!

- Ne törődj te a háborúval! - feleli Staś. - Néhány hónap múlva ez a sok hűhó lecsendesül, s közben mi messze megelőztük minden versenytársunkat.

Nos - és nincs háború... Üzletünkben olyan a forgalom, mint egy búcsún, raktárainkból úgy hordják ki-be az árut, mint valami malomból, s pénztárainkban annyi a pénz, akár a pelyva. Aki nem ismeri Staśt, azt hinné, hogy lángeszű kereskedő, de mivel én ismerem, egyre gyakrabban csak azt kérdezem, mire való mindez?... Warum hast du denn das getan?...^[15]

Igaz, hogy tőlem is ezt kérdezték. Hát olyan öreg vagyok már, mint a boldogult Grossmutter, hogy nem értem meg sem az idők szellemét, sem a nálamnál fiatalabb emberek törekvéseit?... Ehe! Ilyen rosszul azért mégsem állunk.

Emlékszem, hogy amikor ezernyolcszáznegyvenhatban Napóleon Lajos (a későbbi III. Napóleon császár) elszökött a fogságából, egész Európa forrongott. Senki sem tudta, mi lesz, de minden értelmes ember készülődött valamire, s Raczek bácsi (Raczek úr tudniillik felségül vette a nagynénémet) mindig csak ezt hajtogatta:

- Mondtam én, hogy Bonaparte még a felszínre kerül, és rendet csinál! Csak egy a baj, hogy nemigen bírom már a lábamat.

Az ezernyolcszáznegyvenhatodik és ezernyolcszáznegyvenhetedik év nagy zűrzavarban telt el. Minduntalan megjelent egy-egy új napilap, s minduntalan eltűnt egy-egy ember. Nemegyszer gondoltam: nincs-e itt az ideje annak, hogy egy kicsit kinézzünk a nagyvilágba? S amikor aztán elfogtak a kételyek és a nyugtalanság, zárás után elszaladtam Raczek bácsihoz, elmondtam neki, mi bánt és emészt, s kértem, hogy adjon tanácsot, mintha atyám lenne.

- Tudod mit - felelte a bácsi, s öklével nagyot csapott beteg térdére -, adok én neked olyan tanácsot, hogy apád se jobbat. Ha akarsz menni, azt mondom, menj... ha meg nem akarsz, akkor maradj...

Ezernyolcszáznegyvennyolc februárjában, mikor Napóleon Lajos már Párizsban volt, egy éjjel álmomban megjelent édesapám, ahogy a koporsóban feküdt. Kabátja állig begombolva, fülében az ezüstkarika, bajusza kipödörve (ezt Domański bácsi csinálta, hogy édesapám Isten ítélőszéke előtt ne akárhogyan jelenjék meg). Kis szobám ajtajában megállt, felém fordult, s csak ennyit szólt:

- El ne felejtsd, te csibész, mire tanítottalak!...

Álom - bolondság - gondoltam néhány napon át. De a bolttól már undorodtam, sőt a megboldogult Pfeiffer Małgosia iránti hajlandóságom is elpárolgott. Szűk volt nekem ez a városrész, annyira szűk, hogy sehogy sem fértem benne. Megint elmentem Raczek bácsihoz, tanácsért.

Emlékszem; éppen ágyában feküdt, a néni dunyhájával jól betakarózott, és herbateát szürcsölt, hogy megizzadjon. Mikor aztán elmondtam, mi bánt, így szólt:

- Tudod mit? Adok én neked olyan tanácsot, hogy apád se különbet: ha akarsz menni, menj; ha meg nem akarsz, maradj; de én, ha nem lenne ez a rossz lábam, már régen túl lennék a határon. Mert a nénéd, hallod-e - s itt halkította a hangját -, olyan pogányul tudja pörgetni a nyelvét, hogy én már szívesebben hallgatnám az osztrák ágyúk dörgését is, mint ezt a kereplőt. Amit a kenésével használ, azt a beszédével elrontja... Aztán pénzed van? - kérdezte kisvártatva.

- Pár száz złotym akad.

Raczek bácsi becsukatta velem az ajtót (a néni nem volt otthon), párnája alá nyúlt, és egy kulcsot húzott elő.

- Nesze - szólt -, nyisd ki azt a bőrhuzatú ládát, abban jobb kéz felől találsz egy iskátulyát, abban meg egy erszényt. Azt add ide...

Kivettem a vaskos, nehéz erszényt. Raczek bácsi kezébe fogta, s nagyokat sóhajtva, kiszámolt belőle tizenöt fél-imperiált.

- Nesze, útravaló - mondta -, és ha van kedved, hát menj... Adnék többet is, de még az én időm is eljöhet... Különben meg az asszonynak is hagyni kell valamit, hogy ha valami baj ér, más férjet találjon.

Sírva búcsúztunk el egymástól. A bácsi nehézkesen felemelkedett az ágyban, a gyertyafény felé fordította arcomat, s úgy suttogta:

- Hadd nézzelek meg még egyszer, mert azt megmondom, abból a bálból nem mindenki tér haza... Meg aztán én se vagyok éppen mai gyerek, s az embert a nyavalya is csakúgy elviheti, mint a golyó...

Mikor visszamentem a boltba, bár már későre járt, még beszéltem Jan Mincellel, s megköszöntem az állást meg a rólam való gondoskodását. S mivel már egy esztendeje beszéltünk ilyesmiről, és ő mindig biztatott, hogy menjek már a németet verni, azt hittem, megörül bejelentett szándékomnak. Ehelyett Mincel elszomorodott. Másnap kiadta nála levő pénzemet, sőt, meg is ajándékozott, s megígérte, hogy ágyneműmnek és kofferomnak gondját viseli, hogy ha esetleg megjövök, meglegyen. De a régi harciassága valahogy elmúlt, s egyetlenegyszer sem használta kedvenc szólásmondását:

- Hej! Adnék én is azoknak a sváboknak, csak ne lenne boltom...

Mikor azonban este tíz óra körül, már bekecsben s lábamon vastag bakanccsal útra készen álltam: megölelgettük egymást, s már megfogtam a kilincset, hogy elhagyjam a szobát, melyben olyan sok éven át együtt laktunk - Jannal furcsa dolog történt: hirtelen felugrott a székről, széttárta a karját, és rám kiáltott:

- Disznó!... Hová mégy?...

Aztán ágyamra vetette magát, s úgy sírt, mint egy gyerek.

Kisurrantam. Az olajmécsessel csak gyéren megvilágított előszobában valaki elállta utamat. Megremegtem. August Katz volt, jól felöltözve, ahogy az ilyen márciusi vándorúthoz illik.

- Mit keresel itt, August? - kérdeztem.

- Rád várok.

Azt hittem, el akar kísérni, s szótlanul mentünk a Grzybowski térre, mert Katz nemigen szokott beszélni. A zsidó fuvaros, akivel utaznom kellett, már készen várt. Megcsókoltam Katzot, ő viszonozta a csókot. Felültem a kocsiba... ő is...

- Megyek veled - szólt. S mikor már Miłosnán túl jártunk, még hozzátette: - Kemény ez a kocsi és ráz. Nem lehet aludni.

Együttes vándorlásunk váratlanul sokáig, egészen ezernyolcszáznegyvenkilenc októberéig tartott. Emlékszel-e, öreg Katz, felejthetetlen kenyeres pajtásom? Emlékszel-e, hogy meneteltünk naphosszat a szörnyű napsütésben, hogy ittunk az út tócsáiból; emlékszel-e a mocsáron való átkelésre, mikor még a töltényünk is átázott, vagy az erdőben meg a mezőn töltött éjszakákra, mikor egymás fejét lökdöstük le az iszákról, s egymásról rángattuk le a közös takaróul használt katonaköpenyt? Emlékszel-e a szalonnás burgonyára, amit titokban főztünk meg négyen, hogy a csapat ne lássa? Ó, hányszor ettem azóta burgonyát, de sohasem ízlett úgy, mint akkor. Még most is érzem az illatát s a fazékból felcsapó meleg párát. Látlak téged is, Katz, ahogy időtöltésből imádságot mormolsz, burgonyát eszel, s ahogy pipára gyújtasz a tábortűznél.

Ej, Katz, ha a mennyországban nincs magyar gyalogság meg tört burgonya, akkor hiába siettél úgy oda.

S emlékszel-e a döntő ütközetre, amelyre annyira vágytunk, mikor a partizáncsatározások után a tábortűznél üldögéltünk? Én igen, mert még a síron túl sem felejtem el, s ha valamikor az Úristen megkérdezi, miért éltem ezen a világon... megmondom: azért, hogy azt a napot megérjem. Csak te értesz meg engem, Katz, mert együtt éltük át, s ugye, az elején még úgy látszott, hogy az egészből nem lesz semmi...

Már másfél nappal korábban szedelőzködött a dandár egy magyar falucska alatt. A nevére már nem emlékszem. Úgy ünnepeltek minket, mintha legalábbis szentek lettünk volna. Annyi volt a bor - igaz, nem valami príma -, hogy fürödni lehetett volna benne, s a disznóhústól és a paprikától már úgy megcsömörlöttünk, hogy a szájunkba se vettük volna azt a megutált ételt - ha lett volna más. Micsoda muzsika és micsoda lányok!... A cigányok értik a módját, s minden magyar lány, akár a puskapor. Alig lehettek húszan a besték, s mégis olyan forróság volt körülöttük, hogy a mieink három legényt megbicskáztak, azok meg dorongokkal vertek agyon egy huszárt.

Isten tudja, még mivel végződött volna ez a vidámnak indult nap, ha a legnagyobb csődület közben be nem gördül az udvarra egy négyfogatú bricska, tajtékzó lovakkal s a kocsiban egy nemesúrral. Néhány perccel később a katonák között híre terjedt, hogy a közelben erős osztrák csapatok táboroznak. Azonnal sorakozót fújtak, s a zajongás elcsendesült. A lányok eltűntek. A csapatban kezdtek döntő ütközetről suttogni.

- Végre!... - mondtad nekem.

Még azon az éjjelen egy mérföldnyivel s másnap megint egy mérföldnyivel előbbre nyomultunk. Három-négy óránként, később meg már óránként is érkeztek a staféták. Ez volt a jele, hogy a hadtest-törzs valahol a közelben táborozhatott, s hogy valami nagyobb szabású összecsapás készül. Ezen az éjszakán a csupasz földön háltunk, s még a fegyvert sem raktuk gúlába. Alig pitymallott, már útnak eredtünk: egy svadron lovasság két kis ágyúval, aztán a mi zászlóaljunk, utánunk pedig egy egész dandár, tüzérséggel, lőszeroszloppal s kétoldalt erős járőrfedezettel. Most már félóránként érkeztek a staféták.

Ahogy a nap feljött, az országúton megpillantottuk az ellenség első nyomait: szalmahulladékot, kihamvadt tüzeket, tüzelőnek szétszedett házakat. Azután egyre gyakrabban láttunk menekülőket: földesurakat családostul, különböző felekezetű papokat s végül - parasztokat és cigányokat. Minden arcról a rettegés tükröződött: csaknem mindenki kiabált valamit magyarul, ujjával maga mögé bökve.

Már hét óra lehetett, mikor délnyugati irányból eldördült az első ágyúlövés. A sorok morajlani kezdtek.

- Ohoó! Kezdődik már!

- Dehogy, ez csak jelzés...

Ismét két lövés dördült, aztán megint kettő. Az előttünk haladó svadron megállt, a két ágyú a lőszerkocsikkal előrevágtatott, néhány lovas a legközelebbi dombra nyargalt. Felálltunk - s egy kis időre olyan mély csend lett, hogy az utánunk vágtató adjutáns szürke kancájának dobogása is hallatszott. Elvágtatott mellettünk a huszárok felé, lova lihegett alatta, s úgy repült, hogy hasa csaknem a földet érte.

Most már kisebb-nagyobb távolságból tizenöt-húsz ágyú szólalt meg, s minden lövést külön lehetett hallani.

- A távolságot tapogatják! - szólalt meg öreg őrnagyunk.

- Van ott vagy tizenöt ágyú - mordult fel Katz, aki az ilyen pillanatokban kicsit bőbeszédűbb lett -, és mivel nekünk is van vagy tizenkettő, szép kis tánc lesz itt!...

Az őrnagy, lova hátán, felénk fordult, s őszes bajuszába mosolygott. Megértettem, hogy ez mit jelent, mert ugyanakkor mindenfelől megdördültek az ágyúk, mintha valaki óriási orgonát szólaltatott volna meg.

- Több van itt húsznál is - mondtam Katznak.

- Szamarak!... - nevetett a kapitány, s végigvágott a lován.

Egy magaslaton álltunk, ahonnan látni lehetett az utánunk vonuló dandárt. Különben is jelezte a vöröses porfelhő, mely két-három kilométer hosszúságban húzódott az országút mentén.

- Rengeteg katona! - suttogtam. - Hol fér el ez a tenger nép!

Megharsantak a trombiták, s a mi zászlóaljunk négy századra oszlott. Szépen, oszlopokban, egymás mellé sorakoztak. Az első szakaszok előrenyomultak, mi hátul maradtunk. Fejemet hátrafordítottam, s megláttam, hogy a fő csapattestről még két zászlóalj vált le; letértek az országútról, s futva indultak a mezőn, az egyik tőlünk jobbra, a másik balra. Rövid negyedóra alatt beértek bennünket, egy másik negyedóra alatt kipihenték magukat, aztán együtt indultunk el lassú lépésben három zászlóaljjal.

Ezalatt az ágyúzás annyira erősödött, hogy egyszerre két-három ágyú dördülését és a robbanást lehetett hallani. De ami még sokkal rosszabb, az ágyúk mögül valami elnyomott hang hallatszott, mint a hosszan dübörgő mennydörgés.

Hány ágyú lehet ez, kamerád? - kérdeztem németül a mögöttem lépkedő altiszttől.

- Lehet vagy száz - felelte fejét forgatva -, de - tette hozzá - jól csinálják, mert valamennyi egyszerre szólalt meg.

Leszorítottak bennünket az országútról, amelyen néhány perccel később rövid ügetéssel két század huszár és négy ágyú vonult végig a hozzájuk tartozó lőszerkocsikkal. A velem egy sorban menetelők hányták magukra a keresztet: "Az Atyának, Fiúnak, Szentléleknek..." Némelyik elővette kulacsát, és jót húzott belőle.

Bal felé a dörgés erősödött, úgyhogy az egyes lövéseket már nem lehetett megkülönböztetni. Egyszerre az első sorokban felhangzott a kiáltás:

- Gyalogság!... Gyalogság!...

Puskámat gépiesen előreszegeztem, mert azt hittem, már jön az osztrák. De a dombon és gyér bokrokon kívül semmit sem láttunk magunk előtt. Az ágyúdörgés már alig érdekelt bennünket, de egyszerre valami ropogásfélét hallottam, olyanformát, mint az eső kopogása, csak annál sokkal erősebbet.

- Ütközet!... - kiáltotta valaki elöl, vontatott hangon.

Éreztem, hogy egy pillanatra eláll a szívverésem. Nem mintha féltem volna, hanem csak válaszképpen arra a szóra, amely gyermekkorom óta oly furcsa hatással volt rám.

Bár folyton meneteltünk, a sorok között nagy mozgás támadt, a katonák borral kínálták egymást, puskájukat vizsgálgatták, s általános volt a vélemény, hogy legkésőbb egy félóra múlva mi is tűzbe kerülünk. Közben vaskos tréfákat sütögettek el, a német sógor számlájára, akinek ebben az időben valóban nem kedvezett a hadiszerencse. Valaki fütyült, a másik félhangon dúdolt, sőt a tisztek merev tekintélye is mintha elolvadt volna, s mindinkább bajtársias közvetlenséggé vált. Csak akkor ült el a zaj, mikor felhangzott a vezényszó:

- Vigyázz! Csend...

Elhallgattunk, s a kissé elgörbült sorok kiegyenesedtek. Az ég tiszta volt, csak itt-ott fehérlett rajta egy-egy mozdulatlan felhőfoszlány; a bokrokon, melyek mellett elhaladtunk, egyetlen levélke sem rezdült, s a zsenge fűvel borított mező fölött nem mert megszólalni a megrémült pacsirta. Csak a zászlóalj nehéz dobogását, az emberek lihegő lélegzését s néha az egymáshoz ütődő puskatusok koppanását vagy az őrnagy harsogó kiáltását lehetett hallani, amint elöl lovagolt, s néha a tisztekhez szólt. Amott bal felől pedig őrjöngtek az ágyúk, és zúgott a puskalövések fergetege. Aki tiszta ég alatt ilyen vihart nem látott, Katz testvér, ugye, az nem tudja, mi a muzsika!... Emlékszel, milyen furcsa érzés volt a szívünkben?... Nem félelem, hanem valami olyan, mint mikor a bánat meg a kíváncsiság összekeveredik...

A szárnyakon a zászlóaljak egyre jobban eltávolodtak tőlünk; végül is a jobb oldali eltűnt a dombok mögött, a bal oldali pedig tőlünk néhány száz ölnyire elmerült egy szakadékban, s csak itt-ott villant fel hullámszerűen a puskára tűzött szuronyok egy-egy sora. A huszárok meg az ágyúk eltűntek valahol, az utánuk érkezett tartalékkal együtt, egyedül csak a mi zászlóaljunk maradt itt. Sorban leereszkedtünk az egymásra következő dombokról, csak azért, hogy aztán a következőre, a még magasabbra kapaszkodjunk fel. Csak ritkán érkezett egy-egy lovas; elölről, hátulról vagy oldalról hozta az írást vagy a szóbeli parancsot az őrnagynak. Isten csodája, hogy ennyi parancstól és utasítástól el nem kábult.

Végre kilenc óra körül felértünk az utolsó dombra, melyet sűrű bokrok borítottak. Új vezényszó hangzott; s az egymás után haladó szakaszok kezdtek egymás mellé felfejlődni. Mikor a domb tetejére értünk, parancsot kaptunk, hogy hajoljunk előre, fegyvert lábhoz, s végül le kellett térdelnünk.

Ekkor (emlékszel, Katz?) Kratochwill, aki előttünk térdelt, fejét két fiatal fenyőfa törzse közé szorította, és úgy suttogta:

- Nézzétek csak!

A domb lábától dél felé, valahol messze a láthatár alján, síkság húzódott, s azon... valami fehér ködsáv, pár száz lépés széles és - tudom is én - talán egy mérföld hosszú.

- A lövészek!... - szólt egy öreg altiszt.

E furcsa ködsáv mindkét oldalán néhány fekete és tizenöt-húsz fehér felhőcske látszott. Közvetlenül a föld fölött örvénylettek.

- Ezek az ütegek. Amott falvak égnek... - magyarázta az altiszt.

Ha az ember jobban megnézte, mindkét oldalon, itt is, ott is, hosszú füstsávokat, derékszögű foltokat lehetett látni, bal felől sötéteket jobb felől pedig világosakat. Olyanok voltak, mint fénylő tüskékkel borított hatalmas sündisznók.

- Ezek a mi ezredeink, amazok meg az osztrákok... - magyarázta az altiszt. - Ez már teszi!... - tette hozzá. - Ennél jobban még a törzs sem láthatja...

A hosszú füstsávból szüntelenül hallottuk a puskaropogást, a fehér felhőkben pedig tombolt az ágyúdörgés.

- Ejnye! - mondottad ekkor, jó öreg Katz. - Ez ütközet?... No hiszen, volt is mitől félni!...

- Várj csak, várj - morogta az altiszt.

- Fegyverbe! - hangzott mindenütt a sorokban.

Fél térdre ereszkedve szedtük elő és haraptuk le a töltények végét. Felhangzott az acélgyutacsok csattogása s a kihúzott závárzatok csörgése... A puskaport ráhintettük a serpenyőre, aztán megint csend lett.

Előttünk talán egy kilométernyire két dombocska emelkedett, s közöttük húzódott az országút. Észrevettem, hogy a dombok sárgás háttere előtt fehér jelek mutatkoznak, melyekből rövidesen fehér vonal, aztán meg fehér folt alakult. Ugyanakkor a tőlünk néhány száz lépésnyire balra levő mély árokból kék egyenruhás katonák bukkantak fel, s hamarosan kék oszloppá fejlődtek. E pillanatban jobb felől eldördült egy ágyú, s a fehér osztrák csapat felett szürke füstfelhő jelent meg. Néhány percnyi szünet után újra lövés dördült, s az osztrák csapatok felett a füstfelhő is újból megjelent. Fél perc múlva ismét lövés, ismét füstfelhő.

- Herr Gott!...^[16] - kiáltotta a vén altiszt. - Hogy lőnek a mieink... Bem úgy vezényel, akár maga az ördög...

Ettől kezdve a mieink folyton tüzeltek, egyik lövés a másikat követte, hogy a föld is remegett belé, de az a fehér folt ott az országúton egyre terjedt. Most már a szemben levő dombon is feltűnt a füst, s egy sistergő gránát röppent ütegünk felé. Nyomában a füst... azután megint... a harmadik... a negyedik...

- Ravasz dögök!... - mordult fel az altiszt.

- Zászlóalj!... előre, indulj!... - kiáltotta zengő hangon az őrnagy.

- Század!... Előre, indulj!... Szakasz!... Előre, indulj!... - ismételték különböző hangon a tisztek.

Megint másképp állítottak fel. A négy középső szakasz hátul maradt, négy szakasz jobbra és balra előrenyomult. Meghúztuk a borjúk szíját, kaptuk a puskát és indultunk, kinek hogy tetszett.

- Rohanunk már lefelé!... - kiáltottad akkor, Katz bajtárs. Ekkor egy gránát zúgott el magasan felettünk, s valahol hátul nagy dördüléssel szétpattant.

Különös gondolat villant eszembe. Vajon az, amit ütközetnek hívnak, nem csupán lármás komédiázás, amit a katonaság rendez a nemzetek számára, de csak úgy, hogy egymásban kárt ne tegyen? Mert amit magam előtt láttam, az nagyszerű és fenséges látvány volt ugyan, de egyáltalában nem látszott veszélyesnek.

Leértünk a síkságra. Ütegünktől egy huszár érkezett, s jelentette, hogy az egyik ágyút leszerelték. Ugyanakkor tőlünk balra bevágódott egy gránát. Mélyen a földbe fúródott, de nem robbant.

- Kezdenek már körülnyalogatni - jegyezte meg a vén altiszt.

A következő gránát fejünk felett robbant, s egy repeszdarab Kratochwill lábához esett. Elsápadt, de azért mosolygott.

- Ohó!... Hó!... - hangzott a csapatban.

A mintegy százlépésnyire előttünk balra haladó szakaszokban zűrzavar támadt, s mikor az oszlop továbbvonult, két ember maradt ott; az egyik arccal a föld felé fordulva feküdt, kifeszített testtel, mint egy húr, a másik mellette ült, s kezét a hasára szorította. Orromat megcsapta a puskapor szaga. Katz mondott valamit, de nem hallottam, ellenben jobb fülem megcsendült, s úgy éreztem, mintha egy csepp víz hullott volna bele.

Az altiszt jobb felé kanyarodott, s mi utána. Oszlopunk két hosszú arcvonalba fejlődött. Néhány száz méterre előttünk felgomolygott a füst. Valamit trombitáltak, de nem értettem a jelzést; hanem fejem fölött és bal fülem mellett zúgott és fütyült valami. Egy gránát néhány lépésnyire előttem a földbe csapódott, s arcomat, mellemet teleszórta homokkal. Szomszédom elsütötte puskáját, a mögöttem álló két bajtársam csaknem vállamra támasztotta fegyverét, s úgy adta le a lövéseket, egymás után. Én már nem hallottam semmit, csak eszeveszetten tüzeltem. Töltöttem s újra lőttem. Valakinek a sapkája, azután a puskája a lábam elé esett, de olyan füstfelhő fogott körül, hogy semmi mást nem láttam, csak az tűnt fel nekem, hogy Katz, aki eddig folyton lövöldözött, most olyan, mintha megtébolyodott volna, s szája két sarkában meggyülemlett a tajték. A fülem egyre erősebben zúgott, úgyhogy már semmit sem hallottam, még a puskaropogást meg az ágyúdörgést sem.

Végül a füst olyan sűrű és elviselhetetlen lett, hogy mindenáron szabadulni akartam belőle. Eleinte lassan hátráltam, később már futottam, mert csodálkozva láttam, hogy a többiek is ugyanezt teszik. A két elnyújtott sor helyett egyetlen menekülő tömeg hömpölygött körülöttem. "Az ördögbe, miért menekülnek ezek?..." - gondoltam, s önkéntelenül magam is minél gyorsabban szedtem a lábamat. Ez már nem is futás, hanem valósággal a legjobb csikót is megszégyenítő vágtatás volt. A lejtő közepén megálltam, s csak itt vettem észre, hogy odalenn a helyünket egy új zászlóalj foglalta el, a hegy tetejéről pedig az ágyúk tüzelnek...

- Bevetették a tartalékokat!... Előre, bitangok!... Kanásznak menjen az ilyen nép, nem katonának!... - kiabálták tajtékozva a tisztek, a füsttől feketén. Ismét sorba állítottak, s aki kezük ügyébe került, jól megkardlapozták.

Az őrnagy nem volt köztük.

Az összevissza keveredett legények lassanként megtalálták saját szakaszukat, az elmaradozók is helyükre értek, s a zászlóalj ismét rendben felállt. De vagy negyven ember hiányzott.

- Hát ezek hová széledtek el? - kérdeztem az altisztet.

- Az már igaz, hogy elszéledtek - felelte amaz komoran.

Arra gondolni sem mertem, hogy elestek.

A hegycsúcsról két lovász vágtatott lefelé, mind a kettő derekasan felmálházott lovat vezetett kantárszáron.

Altisztjeink elébük futottak, s lőszeres ládákkal tértek vissza. Nyolc töltényt én is átvettem, mert ennyi hiányzott tölténytáskámból; nagyon csodálkoztam, hol veszíthettem el?

Elhiszed - szólt Katz -, hogy már tizenegy óra elmúlt?...

- Te Katz, én nem hallok semmit - feleltem.

- Szamár vagy, hiszen hallod, amit mondok...

- Azt igen, de az ágyúzást... Na, most megint hallom - szóltam, erősen figyelve. Az ágyúdörgés és puskaropogás egyetlen szörnyű morajlássá olvadt össze, mely már nem is annyira süketté, mint inkább kábává tette az embert. Szinte teljesen érzéketlen lettem.

Előttünk, mintegy fél kilométernyire, széles füstsáv húzódott, melyet a most lendülő szellő néhol szétszaggatott. Ilyenkor a lábak vagy sapkák hosszú sorát lehetett látni a mellettük meg-megcsillanó szuronyokkal. Fölöttük és mifölöttünk is zúgtak a gránátok, melyeket az egymással szemben álló ütegek váltogattak. Mögöttünk egy magyar üteg tüzelt, a túloldalról, a domb mögül pedig egy osztrák felelgetett rá.

A füstfolyam a síkságon dél felé húzódott, s most még inkább megduzzadt, és teljesen elhajlott. Ahol az osztrákok kerekedtek felül, ott bal felé kanyarodott, ahol meg a magyarok, ott jobb felé görbült vissza. De általában jobb felé mutatott, mintha már a mieink visszaverték volna az ellenséget. Az egész síkságot belepte a finom, kékes köd.

Érdekes, hogy noha a dörgés erősödött és sokkal zengőbb volt, mint kezdetben, most már nem volt rám semmiféle hatással, s hallóérzékemet erősen meg kellett feszítenem, hogy egyáltalán meghalljam. Ezzel szemben sokkal világosabban hallottam a puskák megtöltésével járó zörejt és a závárzatok csattogását.

Vágtatva jött a segédtiszt, a kürtök megharsantak, s a tisztek beszélni kezdtek:

- Fiúk! - ordította teli torokból a mi főhadnagyunk is, aki nemrég szökött meg a papneveldéből. - Megfutottunk, mert a svábok többen voltak, de most oldalba kapjuk őket, azt az oszlopot, la! Látjátok?... Mindjárt jön az erősítés: a harmadik zászlóalj és a tartalék... Éljen Magyarország!...

- Meg én is... - morogta Kratochwill.

- Jobbra át, indulj!...

Néhány percig meneteltünk, aztán balra átot vezényeltek, és leereszkedtünk a síkságra, hogy az előttünk harcoló oszlop jobb szárnyához csatlakozzunk. A vidék még mindig dombos, előttünk egy mindenféle kóróval benőtt mező s mögötte fiatal erdő látszik.

Egyszerre a mező kórói közt néhány, majd tíz-egynéhány apró füstfelhőt vettem észre, mintha különböző pontokon pipára gyújtottak volna. Ugyanakkor fejünk felett golyók fütyültek. Arra gondoltam, hogy ez a füttyszó, amiért a költők annyira lelkesednek, egy cseppet sem költői, sőt, inkább közönséges valami. Az élettelen puskagolyó vad dühe érzik ki belőle. Menetoszlopunkról leszakadt egy csatársor, és futva indultak a kórok felé. Mi nyugodtan meneteltünk tovább, mintha a rézsútosan fejünk felett fütyülő golyók nem is nekünk szólnának.

A vén altiszt, aki a Rákóczi-indulót fütyülve, menetelt a jobb szárnyon, egyszerre kiejtette kezéből a puskát, és karjait széttárva úgy elvágódott, mintha részeg lenne. Egy pillanatig láttam az arcát; sapkája ellenzője baloldalt rongyosan lógott lefelé, s a homlokán vörös foltocska látszott. Továbbmentünk. Az oldaloszlop jobb oldalára másik altiszt került, egy fiatal, szőke fiú.

Már elértük a harcoló hadoszlop arcvonalát, láttuk a térséget, a mi csapataink és az osztrák sereg füstfelhője között, mikor szemközt, a füstsáv mögül, hosszú sor fehér egyenruha bukkant ki. A sor hol süllyedt, hol emelkedett, minden pillanatban változtatva helyzetét, s alul a lábak úgy lendültek, akárcsak a parádén.

Egyszerre megállt, fölötte megvillant az acélszuronyok sora, azután lehajlott, s most hirtelen megláttam vagy száz ránk meredő puskacsövet, melyek úgy fénylettek, mint a szép sorjában papírba szurkált gombostűk. Ekkor felszállt egy füstfelhő, felhangzott a ropogás és csörrenés, mintha vasrudakon vasláncot rántottak volna végig. Fölöttünk és mellettünk a puskagolyók egész raja füttyentett el.

- Állj!... Tűz...

Nyomban elsütöttem puskámat, mert szerettem volna minél hamarább legalább a füst mögé elrejtőzni. A nagy ropogás és dörgés ellenére olyan neszt hallottam, mintha hátam mögött valakin bottal végigvágtak volna. Aztán az a valaki lezuhant, és estében megakadt a hátamon levő borjúban. Kétségbeesett düh fogott el. Úgy éreztem, azonnal elpusztulok, ha a láthatatlan ellenséget meg nem ölöm. Megtöltöttem puskámat, csövét kissé lejjebb tartottam, eszeveszetten lövöldöztem, vad elégtétellel gondolva, hogy az én golyóim nem szállnak fel a magasba. A világ minden kincséért sem néztem volna oldalt vagy a lábam alá, mert féltem, hogy meglátom azt a fekvő embert.

Erre egészen váratlan dolog történt. A közelben megperdültek a dobok, és felhangzott a sípok vészjósló visítása. Mögöttünk ugyanez a hang hallatszott. Valaki felkiáltott: - Előre! - és nem is tudom, hány torokból ugyanez a kiáltás hangzott, mint valami mély jajkiáltás vagy még inkább hangos üvöltés. Az oszlop lassan megmozdult, aztán egyre gyorsabban, végül már futva iramodott előre... A lövöldözés csaknem elült, csak itt-ott hangzott még egy-egy puskalövés... Mellemet erősen belevágtam valamibe, mindenfelől zúdult, dőlt rám a tömeg, s én is tülekedtem másokon keresztül.

- Vágd, nem apád! - ordította nem is emberi hangon Katz, s rohant előre. De a tolongásból nem tudott kivergődni, így csak puskáját kapta fel s ütött, vágott a puskatussal, egyenesen az előtte álló bajtársak borjúja közé.

Végül már olyan szörnyű volt a tülekedés, úgy összeszorították a mellemet, hogy alig tudtam lélegzeni. Felemeltek, azután megint letettek, s csak akkor vettem észre, hogy nem a földön állok, hanem egy emberen, aki elkapta a lábamat. E pillanatban az ordító tömeg előrerohant, s én elvágódtam. Bal kezem lejjebb csúszott, egy vértócsába.

Mellettem egy szép arcú fiatal osztrák tiszt feküdt, oldalvást fordulva. Sötét szemével leírhatatlanul szomorúan nézett rám, s rekedtes hangon suttogta:

- Ne tapossatok... A német is ember...

Kezét oldala alá szorította, és fájdalmasan nyögött.

Futottam csapatom után. Már fenn voltak a hegy tetején, ahol az osztrák ütegek álltak. Felkapaszkodtam én is, s láttam, hogy az egyik ágyú felfordulva hever, a másikba éppen be akarták fogni a lovakat, akkor fogták körül a mieink.

Érdekes jelenetre érkeztem. Bajtársaim közül néhányan megragadták a küllőket, mások a hajtótüzért cibálták le a nyeregből. Katz az egyik elülső lovat szügyön szúrta, mire az osztrák tüzér fejbe akarta vágni a töltőrúddal. Megragadtam a tüzért, gallérjánál fogva egy hirtelen mozdulattal hátrataszítottam, s ledöntöttem a földre. Katz őt is át akarta döfni.

- Mit csinálsz, őrült?... - kiáltottam, s szuronyát félreütöttem.

Erre a tajtékzó fenevad rám vetette magát, de a mellettem álló tiszt kardja lapjával ismét félreütötte a szuronyt.

- Mit avatkozol bele?... - ordította Katz a tisztre, de hirtelen észbe kapott.

Két ágyút zsákmányoltunk, a többit a huszárok üldözték. Messze előttünk egyenként és csoportokban álltak a mieink, úgy lövöldöztek a hátráló ellenségre. Itt-ott egy-egy eltévedt golyó még elfüttyentett fölöttünk vagy a földbe fúródott, s kis porfelhőt vert fel. A trombitások sorakozót fújtak. Délután négy óra körül összegyűlt az ezred. Az ütközetnek vége volt. Csak a láthatár nyugati szélén hangzott még itt-ott egy-egy könnyű ágyúcska dördülése, mint a tovatűnő viharral halkuló mennydörgés.

Egy órával később, a széles csatatér különböző pontjain felharsant a rezesbandák zenéje. Jött a segédtiszt, s hozta a parancsnokság dicséretét és elismerését. Trombitások és dobosok imára szólították a csapatokat. Levettük a csákót, a zászlótartók felemelték a zászlót, s az egész hadsereg lábhoz tett fegyverrel köszönte meg a győzelmet a magyarok Istenének.

Lassanként a füst is eloszlott. Ameddig a szem ellát, mindenütt sebesültek és halottak feküdtek, mintha kék és fehér papírhulladékot dobáltak volna rendetlenül széjjel, és tapostak volna a fűbe. A harcmezőn tíz-tizenöt szekér térült-fordult, rájuk rakták a sebesülteket. A többi ottmaradt.

- Hát érdemes volt ezeknek megszületni?... - sóhajtotta Katz, puskájára támaszkodva. Látszott, hogy megint elfogta a búskomorság.

Nem is tudom, nem ez volt-e az utolsó győzelmünk. Ettől kezdve a négy folyóval ékes zászlók sokkal gyakrabban jártak az ellenség előtt, mint az ellenség után, míg végre Világosnál végleg lehullottak rúdjaikról, mint ősszel a falevelek.

Katz, mikor ezt megtudta, földhöz vágta a kardját (már mind a ketten tisztek voltunk), s azt mondta, itt már nincs más hátra, mint hogy golyót röpítsünk a fejünkbe. Én azonban, abban a tudatban, hogy Napóleon már Franciaországban van - egy kicsit felráztam, magához térítettem, és átszöktünk Komáromba.

Egy hónapig vártunk a felmentő seregre, akár Magyarországról, akár Franciaországból, sőt még az égből is, de csak nem jött egyik irányból sem. Végre a vár kapitulált.

Emlékszem, Katz a puskaporos torony körül ólálkodott, s arckifejezése olyan volt, mint mikor a földön fekvő osztrák tüzért akarta átdöfni. Erőszakkal ragadtuk meg néhányan, s csapataink után kivezettük az erődítményből.

- Mi a fene - súgta neki egyik bajtársunk -, ahelyett, hogy velünk jönnél a bujdosásba, meg akarsz szökni az égbe? Ej, Katz, a magyar gyalogság nem gyáva, és még a sváboknak adott szavát sem szegi meg...

Öten elszakadtunk a csapattól, kardunkat összetörtük, parasztgúnyát öltöttünk, s pisztolyunkat a ruhánkba rejtve megindultunk Törökország felé. De Haynau pribékhada egész úton a nyomunkban volt...

Úttalan utakon, erdőkön át vándoroltunk vagy három hétig. Lábunk alatt sár, fejünk felett az őszi eső, hátunk mögött az üldözők zaja, s előttünk az örök száműzetés. Ezek voltak útitársaink. De azért a jókedvünk mégsem hagyott el.

Szapáry folyton azt mondta, hogy Kossuth majd kitalál valamit, Stein biztos volt benne, hogy Törökország szót emel értünk, Liptákot csak az éjjeli szállás és a meleg étel érdekelte, én meg szentül hittem, hogy ha mindenki elhagy is, Napóleon semmi esetre sem lesz hűtlen hozzánk. Az esőben szétmállott a ruhánk, akár a vaj, bokán felül sárban tapostunk, cipőnkről levált a talp, cuppogott benne a víz és sár, a parasztok féltek nekünk egy bögre tejet eladni, s egy faluban vasvillát és kaszát fogtak ránk. De jókedvünk csak nem hagyott el, s Lipták, amint mellettem futott, hogy a sár csak úgy fröcskölt a lábáról, lihegve megszólalt:

- Éljen a haza!... Itt meghálunk... Ha még egy kupica szilvórium is akadna, mindjárt könnyebben hajtanám fejemet a puha párnára...

Rongyosok voltunk, mint a madárijesztők, de vidám társaságunkban csak Katz volt mindig borús. Ő pihengetett meg leggyakrabban, ő soványodott le a legjobban, ajka kicserepesedett, s szemében fehér szikrák villogtak.

- Félek, hogy ez a fiú még tífuszt kap - mondta egyszer Szapáry.

Nem messze a Szávától, nem tudom már, vándorlásunk hányadik napján, egy puszta térségen néhány kunyhót találtunk, ott nagyon szívesen fogadtak. Már alkonyodott, halálosan fáradtak voltunk, de a vígan pattogó tűz és egy üveg szilvórium vidám gondolatokat ébresztett bennünk.

- Esküszöm - kiáltotta Szapáry -, hogy Kossuth legkésőbb márciusban ismét fegyverbe szólít. Nagy szamárság volt, hogy összetörtük a kardokat...

- A törökök talán már decemberben megindítják hadaikat - tódította Stein -, csak addig egy kicsit összeszedjük magunkat.

- Fiúk - jajgatta Lipták, aki a borsószárba fúrta magát -, feküdjetek már le, az ördögbe, mert ha nem, a végén sem Kossuth, sem a török fel nem kelt bennünket.

- Az már igaz - jegyezte meg Katz morogva.

Ott ült a padon a búboskemence mellett, s szomorúan nézett a tűzbe.

- Katz, te nemsokára már az isteni igazságszolgáltatásban sem fogsz hinni - szólalt meg Szapáry, homlokát ráncolva.

- Nincs igazság azok számára, akik nem tudnak fegyverrel a kezükben becsületesen meghalni! - kiáltotta Katz. - Bolondok vagytok, és én is tiveletek... Majd a török vagy a francia tartja a nyakát értetek, mi?... Miért nem tudtátok magatok odatartani?

- Ennek láza van - súgta Stein. - Nehéz lesz vele az úton...

- Magyarország!... Már nincs Magyarország! - mordult fel Katz. - Egyenlőség... sohasem volt egyenlőség!... Igazság... sosem lesz igazság!... A disznó hempereghet a mocsárban; de az ember, akinek szíve van... Hej, Mincel uram, én már többet nem vagdalom nálad a szappant.

Észbe kaptam, hogy Katz súlyos beteg. Odamentem hozzá, húztam a borsószár felé, s úgy kérleltem:

- Gyere, August, gyere...

- Hova menjek?... - kérdezte, amint egy pillanatra magához tért.

Aztán hozzátette:

- Magyarországból kiűztek, német katonának nem állok be...

De azért csak leheveredett a kemény alomra. A tűz lassan kialudt a kemencében, húztunk egyet a kulacsból, és sorban lefeküdtünk, markunkban szorongatva a pisztolyt. A kunyhó falának repedésein befütyült a szél, mintha egész Magyarország sírna, s ránk borult az álom. Azt álmodtam, hogy kisfiú vagyok, és éppen karácsony van. Az asztalon gyertyafényben úszik a szegényes karácsonyfa, olyan szegényes, amilyenek mi voltunk egytől egyig; körülte pedig az apám, a nagynéném, Raczek úr és Domański úr, s együtt énekeltük hamis, rekedtes hangon a karácsonyi éneket: "Isten születik - erőszak torpan."

Felébredtem, és szívemet a fájdalom szorongatta, úgy sajnáltam gyerekkoromat. Valaki megfogta a karomat.

A paraszt volt, a ház gazdája. Feltámogatott a borsószárról, és Katzra mutatva, ijedten szólt:

- Nézze csak, vitéz úr... Ennek valami baja van...

Kapta a fáklyát a tűzhelyről és meggyújtotta. Odanéztem. Katz összekuporodva feküdt a vackán, s kilőtt pisztolyát a kezében tartotta. Szemem előtt tüzes karikák cikáztak végig, azt hiszem, elájultam.

Csak a szekéren tértem magamhoz, amely a Száva felé vitt. Már hajnalodott, derűs nap ígérkezett, a folyó felől éles, nyers hűvösség áradt. Szememet megdörzsöltem, és megszámoltam, hányan vagyunk... A kocsissal együtt öten. Pedig mi magunk öten voltunk, tehát együtt hatnak kellene lennünk... Katzot nem találtam. Nem kérdezősködtem utána, de a sírás úgy szorította a torkomat, hogy azt hittem, megfojt. Lipták szundikált, Stein a szemét dörzsölte. Szapáry pedig félrenézett, és folyton a Rákóczi-indulót fütyölte, de nagyon gyakran belesült.

Hej, Katz testvér, mit tettél, mit tettél?... Néha úgy gondolom, ott fenn az égben megtaláltad a magyar gyalogságot is meg a te megtizedelt szakaszodat is... Gyakran hallom a dobpergést, a menetelés éles ütemét és a vezényszót: Fegyvert vállra!... S ilyenkor azt hiszem, te menetelsz, Katz testvér, őrségváltásra az Úr trónusa elé... Mert nem lenne igazi Isten a magyarok Istene, ha téged félreismerne!...

No most aztán - uram bocsá' - alaposan kibeszéltem magam... Wokulskira gondoltam, s lám, magamról meg Katzról írok. Térjünk hát a tárgyra.

Katz halála után néhány nappal elértünk Törökországba, s a későbbi két év folyamán már egyedül vándoroltam, bujdostam, egész Európán át. Voltam Olaszországban, Franciaországban, Németországban, sőt, Angliában is, s mindenütt húzott minden ág, tépett a nyomor és kínzott a rettenetes honvágy hazám után. Nemegyszer, mikor az idegen beszéd áradatát hallgattam, körülöttem mindenütt idegen arc, idegen öltözet, idegen föld - azt hittem, eszemet vesztem. Hányszor életemet adtam volna érte, hogy egy fenyőerdőt, egy hazai szalmatetős kunyhót lássak. Hányszor kiáltottam fel álmomban, mint a mélyen alvó gyermek: haza akarok menni!... Aztán felrettentem, szemem könnyben úszott, gyorsan felöltöztem, s rohantam ki az utcára, abban a biztos tudatban, hogy az Óvárosban vagy a Podwalén vagyok.

Gyakran már azon a ponton voltam, hogy öngyilkos leszek, de mindig visszatartottak a Napóleon Lajosról érkező hírek, aki már köztársasági elnök volt, s már a császárságról álmodozott. Könnyebben viseltem sanyarú sorsomat, s elnyomtam az ajkamra toluló panaszszavakat, ha e férfiú diadaláról hallhattam, szerintem ő volt arra hivatva, hogy I. Napóleon végrendeletét végrehajtsa, és rendet teremtsen ezen a világon.

Igaz, hogy ez nem sikerült neki, de legalább itt hagyta maga után a fiát... Krakkót sem egy nap alatt építették!...

Végre már nem bírtam ki. 1851 decemberében nyakamba szedtem a világot, Galíciát hosszában végigutaztam, s a tomaszówi vámhivatalban kötöttem ki. Egyetlen gondolat emésztett: "Hátha innen is elkergetnek?..."

Sosem felejtem el, hogy örültem, mikor megtudtam, hogy Zamośćba visznek. Az utat nagyrészt gyalog tettem meg. Ó, dehogyis panaszkodtam, boldogan tűrtem a fáradságot - hiszen itthon voltam!

Több mint egy évig tartottak Zamośćban, de mivel jól tudtam fát vágni, egész nap a szabad levegőn lehettem. Zamośćból írtam Mincelnek, állítólag választ, sőt pénzt is kaptam tőle, de én az átvételi elismervényen kívül semmire sem emlékszem.

Azt hiszem, Jan Mincel valami mást is csinált érdekemben, bár erről haláláig nem tett említést, s nem is szeretett róla beszélni. Sorra járta a tábornokokat, akik részt vettek a magyar szabadságharcban, és rágta a fülüket, hogy szegény bajtársukon segítsenek. És segítettek is. Már 1853 februárjában kiszabadultam, s bemehettem Varsóba. Még tiszti rangomat is visszaadták. Ez volt az egyetlen emlék, amit Magyarországból magammal hoztam, nem szólva két sebemről; egyik a mellemen, másik a lábamon. Ennek tulajdonítható, hogy a tisztek ebédet adtak tiszteletemre, s ezen sűrűn ürítettünk poharat a magyar gyalogság egészségére. Ettől az időtől kezdve vallom, hogy a legigazibb barátság a harcmezőn születik.

Alig hagytam el "lakosztályomat", szegényen, mint a templom egere - egyszerre elállta az utamat egy ismeretlen kis zsidó, és pénzt meg egy levelet nyomott a markomba. Felbontottam és elolvastam:

Kedves Ignacy! Itt küldök kétszáz złotyt az útra. Majd ha megjössz, elszámoljuk. Gyere azonnal a boltba, de - Isten őrizz - ne a Podwaléra, hanem a Krakowskie Przedmieściére, mert a régi házban az a zsivány Franz öcsém lakik, akire még egy magát valamire becsülő kuvasz sem vakkantana! Szeretettel csókol Jan Mincel, Varsó, 1853. február 16.

Igaz is!... Az öreg Raczek, aki a nagynénédet vette feleségül amint tudod -, meghalt. Hagytak rád valami limlomot meg pár ezer złotyt. Minden itt van nálam, csak a nénéd mantilláját kóstolgatták meg egy kicsit a molyok, mert az a selyma Kaśka elfelejtette naftalinba tenni. Franz is csókoltat. Varsó, 1853. február 18.

A zsidó elvitt a házába, s átadott egy kis batyut, fehérneműt, ruhát és cipőt találtam benne. Jól megetetett lúdlevessel, aztán főtt libával, utána még libasülttel is traktált, amit Lublinig nem bírtam megemészteni. Végül kezembe nyomott egy üveg jóféle mézbort, s elkísért a már útra készen álló fuvaroshoz. Fizetségről azonban hallani sem akart.

- Lesülne a bőr a képemről, ha pénzt fogadnék egy hőstől, aki bujdosásból jön haza - tért ki minden próbálkozásom elől.

Csak mikor már éppen fel akartam ülni a kocsira, húzott félre, s miután szétnézett és meggyőződött róla, hogy senki sem hallgatja bizalmasan a fülembe súgta:

- Ha a katona úrnak van magyar dukát, azt én megveszek, mert nekem kell az a lányom, aki keresztény újév után megy férjhez...

- Nincs nekem dukátom - feleltem.

- A katona úr ott volt a magyar háború, és nincs magyar dukát?... - csóválta a fejét hitetlenkedve.

Lábam a lépcsőfokon volt, mikor a zsidó még egyszer félrevont.

- Talán van a katona úr valami ékszer?... Gyűrű, órák, karperec?... Én úgy éljek, jól megfizetek, mert a lányom...

- Nincsen nekem, testvér, hogy is lenne?...

- Nincsen? - ismételte kerekre nyitott szemmel. - Akkor hát minek ment a katona úr Magyarország?...

Már elindultunk, de a zsidó még mindig ott állt, szakállát simogatva, és szánakozva csóválta fejét.

A szekeret csak az én számomra bérelték, de a kocsis már a szomszéd utcán találkozott öccsével, akinek nagyon sürgős útja volt Krasnostawba.

- Tessék megengedni, katona úr, hogy a testvérem felüljön - könyörgött a kocsis, sapkáját megemelve -, nem lesz nehéz, a rossz úton ü majd gyalog megy.

Az atyafi felszállt. Mielőtt azonban a várkapuig jutottunk volna, egy zsidóasszony állta el utunkat, batyuval a hátán, és sápítozó hangon kezdett a fuvarossal vitázni. Kiderült, hogy a fuvaros nagynénje, aki beteg gyermekéhez siet Fajslawicébe.

- Meg tetszik engedni, nagyságos katona úr, hogy felüljön szegény... Ez nagyon könnyű asszony... - könyörgött a fuvaros.

A várkapun túl, az országút különböző pontjain még három unokaöcs kéredzkedett fel a kocsira, azzal az ürüggyel, hogy így legalább vidáman eltelik az idő. Le is szorítottak a kocsi hátsó tengelyéig, lábamat összetaposták, rettentő bűzös dohányt szívtak, és folyton veszekedtek egymással. De azért semmi pénzért el nem cseréltem volna ezt a szűk helyet a francia delizsánszok vagy az angol vasúti kupék legkényelmesebb üléseiért sem. Hiszen itthon voltam.

Négy napig úgy éreztem magam, mintha hordozható zsinagógában ülnék. Minden etetésnél eltűnt egy-egy útitárs, de nyomban más foglalta el a helyét. Lublin előtt egy hatalmas láda lódult a hátamba, ezer szerencse, hogy életemet nem vesztettem. Kurów előtt órák hosszat álltunk az országúton, mert valamelyik atyafi retyerutyája eltűnt, s a kocsis lóháton visszanyargalt érte a fogadóba. Ráadásul az egész úton saját bőrömön éreztem, hogy a lábamhoz simuló dunyhának sűrűbb a népessége, mint Belgiumé.

Az ötödik napon hajnal előtt megérkeztünk Varsó külvárosába - Pragába. Rengeteg szekér várakozott már ott, a hajóhíd viszont annál keskenyebb volt, így csak tíz óra felé vonulhattunk be Varsóba. Meg kell jegyeznem, hogy útitársaim a Bednarska utcán mind elpárologtak, akár a kámfor, csupán átható illatuk lebegett még a szekér körül. Mikor aztán a végső elszámolásnál említést tettem róluk a fuvarosnak, tágra nyitott szemmel szólt:

- Miféle utasok?... Azok a toprongyos zsidók?... Itt csak egy utas van: a nagyságos katona úr!... Hiszen a vámnál a finánc is csak párjáért követelt egy złotyt meg egy passzust. Ezek legyenek utasok?! Ajvé!...

- Hát ha nem volt más utas - kérdeztem -, akkor honnan ez a töméntelen bolha rajtam?

- Talán a nedvességtől. Vagy mit tudom én! - felelte a fuvaros.

Így meggyőzetvén arról, hogy a szekéren rajtam kívül egy lélek sem utazott, egymagam fizettem meg az egész költséget, ami a derék fuvarost úgy elérzékenyítette, hogy aprólékosan kikérdezett, hol fogok lakni, s azután megígérte, hogy minden két hétben hoz nekem csempészett szűzdohányt.

- Most is van a szekéren egy mázsa - szólt halkan -, ne hozzak a nagyságos úr egypár font?...

- Menj a pokolba - mordultam rá, s batyumért nyúltam. - Még csak az kellene, hogy lefogjanak dohánycsempészésért.

Gyorsan nekiindultam, s nézegettem a várost, amely Párizs után bizony piszkosnak és szűknek tűnt, s az emberek is mintha nagyon komorak lettek volna. J. Mincel boltját a Krakowskie Przedmieścién hamar megtaláltam, de az ismert hely és cégtábla láttára szívem úgy megdobbant, hogy meg kellett pihennem.

Megnéztem a boltot - csaknem egészen olyan volt, mint a podwalei, az ajtóban ugyanolyan bádogpallos és dob (talán ugyanaz, melyet gyermekkoromban annyiszor megcsodáltam) -, a kirakatban tányérok, a ló és az ugráló kozák... Valaki kinyitotta az ajtót, s én egyszerre megpillantottam odabent a mennyezetről lelógó festékes hólyagokat, a hálóban a sok dugót, sőt a kitömött krokodilt is.

Az ablak alatt álló írópultnál, a kopott fotelban ült Jan Mincel, s a kozák zsinórját rángatta.

Beléptem reszketve, mint a kocsonya, s megálltam Jan előtt. Mikor meglátott (már kezdett elhízni a fiú), nehézkesen feltápászkodott a karszékből, és szemét összehunyorította. Aztán hirtelen odakiáltott az egyik inasnak:

- Wicek! Wicek!... Rohanj Małgorzata kisasszonyhoz, és mondd meg, hogy húsvét után esküszünk...

Aztán az írópult fölött mindkét kezét felém nyújtotta, és sokáig szótlanul ölelgettük egymást.

- Jól elpáholtad a svábokat! Tudom, tudom - súgta a fülembe. - Ülj le - tette hozzá, s a székre mutatott. - Kazik, rohanj a Grossmutterhoz... Megjött Rzecki úr!...

Leültem, s ismét szótlanul néztük egymást. Jan szomorkásan ingatta fejét, én meg lesütöttem szememet. Mind a ketten szegény Katzra és füstbe ment reményeinkre gondoltunk. Végül is Mincel nagy harsogással kifújta az orrát, s az ablak felé fordulva, morogta:

- Na mi az...

Wicek végre lihegve visszajött. Észrevettem, hogy a gyerek kabátja fénylik a zsírfoltoktól.

- Megmondtad? - kérdezte Mincel.

- Meg. Małgorzata kisasszony azt mondta, hogy rendben van.

- Házasodol? - kérdeztem.

- Hm... Hát mit csináljak?

- A Grossmutter hogy van?

- Mindig egyformán. Csak akkor beteg, ha összetörik a kávéskancsót.

- És Franz?

- Ne is beszélj arról a bitangról - hördült fel Jan. - Tegnap megesküdtem, hogy a lábam többé át nem lépi a küszöbét.

- Mit csinált? - kérdeztem.

- Az a bitang sváb folyton kifigurázza Napóleont!... Azt mondja, hogy megszegte a köztársaságra tett esküjét, hogy csepűrágó, akinek egy szelídített sas a kalapjába pöttyentett... Nem! Ilyen emberrel nem élhetek együtt!

Egész beszélgetésünk alatt a két inas és egy segéd szolgálta ki a feleket, akikre én ügyet sem vetettem. Egyszerre megcsikordult a hátsó ajtó, s a szekrények mögül felbukkant az öregasszony, sárga szoknyájában, kancsóval a kezében:

- Gut'n Morgen meine Kinder!... Der Kaffee ist schon...

Odasiettem s megcsókoltam összeaszott sárga kezét, de egy szót sem tudtam szólni.

- Ignaś!... Herr Jesses... Ignaś! - sikoltotta, nyakamba borulva. - Wo bist du so lange gewesen, lieber Ignaś?...^[17]

- Hiszen tudja, Grossmutter, a háborúban volt. Mit kell itt kérdezni: hol voltál? - hurrogta le Jan.

- Herr Jesses!... Aber du hast noch keinen Kaffee getrunken?...^[18]

- Persze hogy nem ivott - felelte Jan helyettem.

- Du lieber Gott! Es ist ja schon zehn Uhr!...^[19]

Öntött nekem egy bögre kávét, a kezembe nyomott három friss zsemlét, aztán eltűnt, mint rendesen.

Egyszerre kivágódott a bejárati ajtó, Franz Mincel robogott be rajta; kövérebb és vörösebb volt, mint a bátyja.

- Hogy vagy, Ignaś?... - kiáltotta, ölelő karjaimba rohanva.

- Meg ne csókold ezt a hülyét. Ez a Mincel család szégyene!!... - figyelmeztetett Jan.

- Ojjé, hast a' család!...^[20] - felelte kacagva Franz. - Apánk egy taligával jött ide, azt is két kutya húzta.

- Az úrral nem állok szóba! - ordította Jan.

- Én sem az úrhoz beszélek, hanem Ignaśhoz - vágott vissza Franz. - A nagybátyám még - folytatta - olyan megveszekedett sváb volt, hogy a koporsójából is kimászott a hálósipkájáért, amit elfelejtettek a fejére húzni!...

- Az úr a saját házamban sérteget!... - kiáltotta Jan.

- Én nem az úr házába jöttem, hanem a boltba, mert vásárolni valóm van... Wicek! - fordult az inashoz. - Adj egy dugót egy garasért... De jól csomagold be, selyempapírba... Viszontlátásra, kedves Ignacy, látogass meg este. Egy kis jó papramorgó mellett elbeszélgetünk. Aztán ez az úr is eljöhet, ha akar - mutatott már az utcáról a dühtől elkékült Janra.

- Az én lábam át nem lépi egy ilyen aljas sváb küszöbét! - kiáltotta Jan.

Ez azonban semmiképpen sem akadályozta meg, hogy este mind a ketten Franz vendégei legyünk.

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy nem volt hét, hogy legalább kétszer össze ne vesztek és ki ne békültek volna. A legjellemzőbb azonban, hogy civódásukat sohasem anyagi okok robbantották ki. Sőt, ellenkezőleg. A két testvér a legélesebb nézeteltérések ellenére is mindig szó nélkül aláírta egymás váltóit, kölcsönzött egymásnak pénzt, és kölcsönösen fizették adósságukat. Minden nézeteltérés oka a jellemükben rejlett.

Jan Mincel könnyen lelkesedő, romantikus ember volt; Franz pedig nyugodt és csipkelődő; Jan lelkes bonapartista, Franz republikánus és esküdt ellensége III. Napóleonnak. Végül Franz Mincel nem titkolta német származását, ellenben Jan ünnepélyesen kijelentette, hogy a Mincelek az őslengyel Miętus családból származnak, mely valamikor, talán még a Jagellók vagy a választott királyok idejében telepedett át Németországba.

Elég volt egy pohár bor, hogy Jan ököllel döngesse az asztalt vagy szomszédai hátát, és úgy kiabálja:

- Az én ereimben ősi lengyel vér csörgedez!... Engem német anya nem szülhetett!... Különben megvannak az okmányok...

És nagyon bizalmas barátainak mutogatott is két régi diplomát, melyek közül az egyik még a svéd háború idejéből egy bizonyos Modzelewski varsói kereskedőre, a másik pedig Kościuszko idejéből, egy Müller nevű főhadnagyra vonatkozott. Hogy aztán e személyek és a Mincel család között milyen kapcsolat volt, azt a mai napig sem tudom, bár az erre vonatkozó felvilágosítást több ízben hallottam.

Még Jan esküvője is alkalmat adott arra, hogy a két testvér botrányosan hajba kapjon; Jan ugyanis erre az alkalomra amarantszínű dolmányt és sárga csizmát húzott, sőt kardot is kötött, mire Franz kijelentette, hogy ezt a maskarát semmi szín alatt nem tűri, és akárhogy is, de megakadályozza, még ha a rendőrséget kell is hívnia. Ekkor Jan megesküdött, hogy agyonüti a bitang árulót, amint meglátja, és a lagzira valóban magára öltötte a Miętus ősök díszruháját. Franz ott volt az esküvőn is meg a lagzin is, s bár bátyjával szóba sem állt, a fiatal menyecskét agyontáncoltatta, s csaknem az öngyilkosságig leitta magát bátyja borából.

Franz ezernyolcszázötvenhatban meghalt vérmérgezésben, de még ez sem folyhatott le botrány nélkül. A három utolsó napon a két testvér kétszer tagadta és átkozta ki egymást a legünnepélyesebb módon, de ennek ellenére Franz egész vagyonát Janra testálta, s az annyira siratta öccsét, hogy utána néhány hétig az ágyat nyomta, s az öröklött vagyon felét (mintegy húszezer złotyt) három árvának adományozta, akik felett élete végéig gyámkodott.

Furcsa család voltak ezek a Mincelek.

De lám, megint eltértem a tárgytól; Wokulskiról akartam írni, s a Mincelekről írok. Ha nem lennék olyan friss, amilyen vagyok, hitelt kellene adnom a szóbeszédnek, hogy - öregszem. Megmondtam már, hogy Staś Wokulski viselkedésében nagyon sok mindent nem értek, gyakran szeretném megkérdezni, mire jó mindez?...

Mikor hazakerültem, csaknem minden este összegyűltünk a Grossmutternél a felső lakásban: Jan és Franz Mincel, meg néha Małgosia Pfeiffer is. Małgosia meg Jan az ablakmélyedésben ültek, és egymás kezét fogva nézték az eget; Franz nagy korsóból itta a sört (szép, cinkfedelű korsó volt), a nénike harisnyát kötött, én pedig - a külföldön töltött néhány esztendő történetét mesélgettem.

Természetesen leginkább a bujdosás, a honvágy, a katonaélet viszontagságai vagy az ütközetek járták. Ezeknél a részeknél Franz kétszer annyi sört ivott meg. Małgosia Janhoz simult (énhozzám soha nem simult így senki...), s a Grossmutter leejtette a szemet. Amikor aztán befejeztem, Franz a díványon elterpeszkedve sóhajtozott, Małgosia és Jan csókolóztak, a nénike pedig a fejét rázva szólt:

- Jesses... Jesses... Wie ist das schrecklich, aber sag mir, lieber Ignaz, wozu bist du denn nach Ungarn gegangen?^[21]

- Hiszen tudja, Grossmutter, hogy a háborúba ment - vágott közbe Jan türelmetlenül.

De az öregasszony csak a fejét csóválta hitetlenkedve és tovább motyogott: - Der Kaffee war ja immer gut, und zu Mittag hat er sich doch immer volleegessen... Warum hat er denn das getan?...^[22]

- Na persze, mert a Grossmutter mindig csak a kávéra meg az ebédre gondol! - kiáltotta Jan felháborodva.

Még mikor az utolsó pillanatokról és Katz borzalmas haláláról beszéltem - igaz ugyan, hogy az öregasszony, mióta ismerem, most először elsírta magát -, amint szemét megtörülte, felkapta a kötését, és ezt dünnyögte:

- Merkwürdig! Der Kaffee war ja immer gut, und zu Mittag hat er sich doch immer vollgegessen, warum hat er denn das getan?^[23]

Nos, csaknem ugyanezt mondom én, úgyszólván minden órában Staś Wokulskiról. Felesége halála után megvolt a nyugodt megélhetése, miért ment hát Bulgáriába? Ott olyan vagyont szerzett, hogy nyugodtan otthagyhatta volna az üzletet, miért bővítette hát ki? Az új üzletből nagyszerű jövedelme van, minek hát neki az a részvénytársaság?

Minek bérelt magának óriási lakást, minek vett hintót meg lovakat? Minek kapaszkodik az arisztokratákhoz, és kerüli a kereskedőket, akik ezt soha meg nem bocsátják neki?...

Meg aztán mi az ördögnek foglalkozik annyit azzal a Wysockival meg a bátyjával, azzal a bakterral? Miért rendezett be műhelyt egypár szegény mesterembernek, s mi a csodának istápolja azt a prostituáltat is, aki ha százszor a Magdalenkáknál lakik is, mégiscsak árt a reputációjának?...

És milyen agyafúrt!... Mikor a tőzsdén hallottam a Hödel-féle merényletről, s a boltba visszatértem, élesen a szemébe néztem és így szóltam:

- Hallottad, Staś, egy bizonyos Hödel rálőtt Vilmos császárra...

Ő meg, mintha nem is érdekelné, így felelt:

- Őrült.

- De ennek az őrültnek, hidd el, a fejét veszik.

- És igazuk is lesz. Legalább nem szaporodik a fajtája.

Közben egyetlen arcizma sem rándult. Egészen megdermesztett ez a hidegvér.

Kedves Staś, te okos ember vagy ugyan, de azért engem sem ejtettek a fejem lágyára: többet tudok, mintsem sejtenéd, s csak az fáj, hogy nem bízol bennem. Pedig barátodnak, az öreg katonának a tanácsa nem egy bolondságtól megóvhatna, sőt esetleg nem egy foltocskától is...

De mit szavaljam el a saját véleményemet? Beszéljen helyettem az események sorozata.

Május elején költöztünk be az új üzlethelyiségbe, mely öt hatalmas teremből áll. Balra az elsőben nincs más, mint orosz textiláru, perkál, karton, selyem és bársony. A másik helyiség felét ugyanez az áru foglalja el, a többi része pedig tele van a ruházathoz tartozó mellékcikkel: kalappal, gallérral, nyakkendőkkel, esernyővel és napernyőkkel. A homlokzat felőli szalonban csupa finom és elegáns díszműáru: bronzok, majolikák, kristály, elefántcsont. Jobbra a következő helyiség a játék-, a fa- és fémárucikkek osztálya. Jobb felől az utolsó teremben van a gumi- és bőráru.

Így rendeztem el: nem tudom, helyesen-e, de Isten a tanúm, hogy én a legjobbnak akartam. Meg aztán kikértem én Staś Wokulski tanácsát, de ahelyett hogy segített volna, csak mosolygott, s a vállát vonogatta, mintha ezt mondaná: mi közöm nekem ehhez?...

Különös egy ember! Nagyszerű ötletei vannak, nagy vonalakban meg is valósítja őket, de a részletek nem érdeklik. Ő költöztette át az üzletet, ő tette az orosz textiláru gócpontjává és a külföldi díszműáru elárusítóhelyévé, ő szervezte meg az egész adminisztrációt, de ezzel kész is... Ma már a boltban nem avatkozik bele semmibe. Nagy uraknál vizitelget, beül a hintajába, és kihajtat a Łazienki-parkba, vagy másfelé tűnik el nyomtalanul, de a boltban alig egy-egy órát tölt naponta. Emellett pedig szórakozott és ideges, mintha valamit várna, mintha valamitől félne.

És micsoda aranyszíve van!

Szégyenkezve vallom be, nekem fájt egy kicsit, mikor át kellett költöznöm az új helyiségbe. A bolt még hagyján, sőt, jobban is szeretek nagyszabású üzletben dolgozni, amely igazán megközelíti a francia áruházakat, mint az olyan ócska szatócsboltban, amilyen a régi volt. De a szobámat nagyon sajnáltam. Hogyne, hiszen huszonöt évig laktam benne. Minthogy azonban júliusig még érvényben volt a régi szerződés, május közepéig a régi szobámban laktam, s boldogan nézegettem a falait, ablakán a rácsot, mely olyan élénken emlékeztetett Zamośćban eltöltött legszebb napjaimra, meg a régi bútorokat.

"Hogy mozdítom meg mindezt? Hogy viszem ezt át, irgalmas Isten?!..." - gondoltam.

Egyszer aztán, május közepe táján (jó békés szelek fújdogáltak), Staś üzletzárás előtt odalép hozzám, és így szól:

- No, öreg, ideje volna átköltözni az új lakásba.

Úgy ért ez a beszéd, olyan érzésem támadt tőle, mintha minden csepp vér kiment volna belőlem. De ő csak folytatta: - Gyere, megmutatom az új lakásodat, ugyanebben a házban béreltem ki számodra.

- Hogyan, kibérelted? - kérdeztem. - De hiszen még a bérösszegben sem állapodtam meg a tulajdonossal.

- Én már ki is fizettem! - felelte Staś.

Azzal karon fogott, és vezetett ki a hátsó ajtón át az előszobába.

- De hiszen ez a lakás foglalt - szabódtam aggodalmaskodva.

Válasz helyett az előszoba másik oldalán kinyitott egy ajtót... Belépek... Szavamra mondom, valóságos szalon! A bútorok utrechti kelmével bevonva, az asztalokon albumok, az ablakokban majolika... a fal mellett könyvtár...

- Ez a tied - szólt Staś, s mutogatja a gazdagon és művésziesen kötött könyveket. - Három történet I. Napóleonról. Garibaldi élete, végül Kossuth élete és Magyarország története...

A könyveknek még örültem is, de a szalon - be kell vallanom - kellemetlenül érintett. Ezt Staś is észrevette, s elmosolyodva nyitotta ki a másik ajtót.

Irgalmas Isten!... De hiszen ez az én saját szobám, amelyben huszonöt éve lakom! Az ablakon ott a rács meg a zöld függöny, aztán az én fekete asztalom... s szemben a fal mellett vas tábori ágyam, fölötte a duplacsövű puska meg a gitár tokja...

- Hogyan? - kérdeztem. - Már át is költöztettél?...

- Át - feleli Staś. - Áthoztak mindent, még az Ír vackát is.

Lehet, hogy mások mosolyognak rajta, de nekem könny szökött a szemembe... Elnéztem kemény arcát és szomorú szemét, jóformán nem tudtam elképzelni, hogy ez az ember ennyire figyelmes, ennyi finom érzés lakjék benne. Mert ha legalább említettem volna neki... de ő maga jött rá, hogy én esetleg visszavágynék régi odúmba, s ő maga ellenőrizte, figyelte cókmókom áttelepítését.

Ó, százszor boldog lesz a nő, akit ő vesz feleségül. (Már van is számára jelöltem...) De azt hiszem, sosem nősül meg. Mindenféle vad gondolat űzi-hajtja egymást az agyában, de sajnos, nem a házassággal kapcsolatban!... Hány komoly ember jár nálunk az üzletben, mintha vásárolni jönnének, de valójában mind Staśt akarják házasítani - és minden hiába.

Sperlingnének is van vagy százezer rubel készpénze meg egy szeszgyára. Mi mindent vásárolt már össze nálunk ez az asszony, csak azért, hogy tőlem megkérdezgesse:

- Mi az, Wokulski úr nem nősül?

- Nem, nagyságos asszonyom...

- Kár! - feleli Sperlingné sóhajtva. - Gyönyörű üzlet, óriási vagyon, de... minden szétfolyik a jó háziasszony nélkül. Pedig ha Wokulski úr választana magának egy komoly s amellett vagyonos asszonyt, még a hitele is megnövekednék.

- Szent igaz, nagyságos asszonyom - feleltem.

- Agyő, Rzecki úr - mondja az asszony (s leteszi a pénztár asztalára a húsz vagy akár ötven rubelt). - De kérem, Wokulski úrnak egy szót se arról, hogy házasságról beszélgettünk, még azt hinné, hogy a vénasszony kivetette rá a hálóját. Agyő, Rzecki úr!

- Hogyne, nem felejtem el megemlíteni neki...

S mindjárt arra gondolok, hogy Wokulski helyében azon módon feleségül venném ezt a gazdag özvegyasszonyt. Micsoda alakja van, Herr Jesses!...

Vagy az a szíjgyártó Schmetterling, valahányszor a számláját rendezi, mindig megjegyzi:

- Hát kéremalássan, nem értem, kéremalássan, hogy egy ilyen Wokulski, kéremalássan, mért nem nősül?... Vérmes ember, kéremalássan, a nyaka, mint a bikáé... Itt dögöljek meg, kéremalássan, ha hozzá nem adnám a lányomat, s hozományul is adnék évi tízezer rubel értékű árut, kéremalássan... Nahát!...

Vagy például Wroński tanácsos. Nem gazdag, csak olyan csendeske ember, de hetenként legalább egy pár kesztyűt vesz nálunk, és minden alkalommal elmondja:

- Istenem, hát ne pusztuljon el ez az ország, mikor az ilyen Wokulskiak sem házasodnak? Mert az ilyen embernek még hozományra sincs szüksége. Istenem, elvehetne egy rendes, szolid úrilányt, aki zongorázni is tud, a házat is elvezeti, több nyelven beszél...

Ilyen és hasonló házasságszerzők tucatjával fordulnak meg az üzletben, azután a mamák, nagynénik meg a papák el is hozzák eladó lányukat, a mama, a nagynéni vagy a papa vásárol egy rubel árát, s addig a kisasszony ide-oda járkál az üzletben vagy leül, kezét a csípőjére teszi, hogy szép alakja még jobban kidomborodjék, előbb a jobb, majd a bal piskótalábát nyújtja előre, azután a kacsóit mutogatja... Minden csak azért, hogy Staśt megfogja. Ő azonban vagy nincs a boltban, vagy rá sem néz az "árura", mintha csak azt mondaná:

- Az áru taksálása Rzecki úr ügykörébe tartozik...

A felnőtt lánykákkal rendelkező családoknál, valamint a fiatal özvegyeknél és eladó lányoknál, akik úgy látom, még a magyar gyalogságnál is bátrabbak - szegény Staś nem nagy rokonszenvnek örvend. De nem is csoda - maga ellen ingerelte az összes selyem- és pamutáru-gyárosokat meg a kereskedőket, akik gyártmányaikat árulják.

Egy vasárnap délelőtt betértem egy kis vendéglőbe villásreggelizni (ami egyébként ritkán fordul elő). Egy pohárka ánizslikőr meg egy hering a büfénél s hozzá - már az asztalnál - egy kis adag pacal és egy fertály sör, ennyi az egész! Nem egész rubelt fizettem, de annyi füstöt szívtam, és annyi mindent hallottam, hogy jó néhány esztendőre elég...

A szoba sötét és füstös, mint a kémény. Itt szolgálták fel a pacalt. Az egyik asztalnál hat férfi ült. Mind kövérek, jól öltözöttek, alighanem kereskedők vagy háztulajdonosok, esetleg gyárosok. Mindegyikből kinéztem három-ötezer évi jövedelmet.

Nem ismertem ezeket az urakat, biztosan ők sem engem, nem tételezhetem tehát fel, hogy szándékosan akartak bosszantani. Tessék csak elképzelni, micsoda véletlen, hogy amikor éppen belépek: Wokulskiról beszélnek. Hogy ki beszélt, azt a füsttől nem láthattam; de nem is mertem felpillantani tányéromról.

- Karriert csinált! - szólt egy öblös, mély hang. - Fiatal korában magunkfajta embereket szolgált ki, vénségére meg a nagyurak körül legyeskedik.

- Ezek a mai nagyurak - vetette közbe egy asztmás hang - éppen annyit érnek, mint ő. Régebben egy grófi házba be sem fogadták volna az ilyen félkéz-kalmárt, aki házassággal szerezte a vagyonát... Nevetséges!...

- Fenét házassággal - felelte a vastag hang, a füsttől fuldokolva -, különben is, ha valaki gazdagon nősül, az még nem szégyen, de a hadiszállítással, háborúban szerzett millióknak már messziről börtönszaguk van.

- Azt mondják, nem lopott - jegyezte meg egy harmadik csendesen.

- Akkor nincsenek is milliói - harsogta az öblös basszus. - De akkor miért hordja olyan magasan az orrát?... Minek kapaszkodik az arisztokráciához?

- Azt mondják - bökte ki most egy negyedik hang -, vállalatot alapít, s csupa nemesurat vesz be társnak.

- Aha!... Hogy megkopassza őket, aztán meglépjen - mondta ki a szentenciát az asztmás.

- Nem - ellenkezett a basszus -, a hadiszállításból még súrolószappannal sem mossa ki magát. Díszműáru-kereskedő és hadiszállító! Varsói, és Bulgáriába szállít!

- A maga mérnök bátyja még messzebbre is elutazott, hogy keressen - szólalt meg a csendes hang.

- Igen?! - vágott közbe a basszus. - És talán perkált is hozat Moszkvából? Itt a másik hiba, megöli a hazai ipart!...

- Ehe! He! - nevetett most valaki, aki eddig hallgatott. - Ez már nem a kereskedők dolga. A kereskedőnek az a fontos, hogy minél olcsóbban vásároljon, s minél többet keressen! Nem igaz? Ehe! He!...

- A hazafiasságáért egy lyukas batkát sem adnék, annyi szent! - állapította meg a basszus.

- Azt mondják azonban - jegyezte meg a halk hang -, hogy ez a Wokulski bebizonyította hazafiasságát, mégpedig nemcsak a nyelvével.

- Annál rosszabb - vágott közbe a basszus -, vitézkedett, míg mezítelen volt, de amint a pénzt a zsebében érezte, azonnal lehiggadt a lelkesedése.

- Ó!... Hogy nekünk valakit mindig gyanúsítanunk kell vagy hazaárulással, vagy lopással. Ocsmányság! - háborgott a csendes hang.

- Maga valahogy nagyon védi?... - gyanakodott a basszus, székét hátratolva.

- Védem hát, mert egyet-mást hallottam róla - felelte a csendes. - Dolgozik nálam egy Wysocki nevű fuvaros, aki majd éhen halt, míg ez a Wokulski talpra nem állította.

- A bulgáriai hadiszállításon szerzett pénzéből!... Micsoda emberbarát?!...

- Mások azon gazdagodtak meg, hogy a nemzeti alapokat fejték és: semmi! Ehe! He!...

- Mindenesetre sötét alak - vonta le a következtetést az asztmás. - Itt is, ott is feltűnik, a boltjára nem ügyel, minden pamutárut külföldről hozat, s nagyon gyanús, hogy a nagyurakat be akarja csapni...

A borfiú éppen ekkor hozta az új üveg söröket, én hát csendben kiosontam. Nem avatkoztam a beszélgetésbe, mert minthogy Staśt gyerekkora óta ismertem, csak ennyit mondhattam volna nekik: hitvány patkányok vagytok...

S mindezt akkor mondják, mikor én a jövőjéért reszketek, mikor valahányszor lefekszem vagy felkelek, mindig azt kérdem magamtól: "Mit csinál ez az ember? Minek teszi? Mi lesz ebből?..." Éppen ma merik szapulni, énelőttem, aki tegnap láttam, hogy Wysocki, a pályaőr, hogyan hajolt a lábához, s köszönte, hogy áthelyezte Skierniewicébe, és még pénzzel is segítette...

Egyszerű ember és milyen becsületes! Elhozta tízéves fiát, és Wokulskira mutatva így szólt hozzá:

- Nézd meg, Pietrek, ezt az urat, mert ez a mi legnagyobb jótevőnk... Ha valamikor azt kívánná, hogy vágd le a kezed az ő érdekében, szó nélkül vágd le, és még akkor is te leszel adósa...

Vagy az a lány is, aki a Magdalenkáktól írta neki: Eszembe jutott egy imádság a gyermekkoromból, csak azért, hogy önért elimádkozhassam...

Lám, ezek az egyszerű emberek s a rossz útra tért lányok; ezekben is mennyivel több erény lakik, mint mibennünk, kaputos urakban, akik városszerte dicsekszünk erényeinkkel, pedig magunk sem hiszünk bennük. Staśnak igaza van, hogy a szegény emberek sorsával foglalkozik, ámbár ezt egy kicsit nyugodtabb tempóban is tehetné...

Ah - mert ezek az új ismeretségei megrémítenek...

Emlékszem, május elején egy nagyon furcsa egyén jött be a boltba (vörös pofaszakálla volt és csúnya szeme), névjegyét az írópultra tette, meglehetősen tört lengyelséggel szólt:

- Tessék megmond Wokulski, én ma hétóra ott leszek...

Csak ennyit. A névjegyre pillantottam s elolvastam: William Collins, angolnyelvtanár... Hát ez meg micsoda tréfa?... Remélem, Staś nem akar angolul tanulni?...

De nyomban megértettem mindent, mikor másnap megérkeztek a táviratok a Hödel-féle merényletről.

Vagy az a másik ismerőse: egy bizonyos Meliton asszony, aki azóta tiszteli meg üzletünket látogatásaival, mióta Staś Bulgáriából hazatért. Kicsi, vékony némber, úgy darál, mint egy malom, s az ember mégis úgy érzi, hogy csak azt mondja el, amit akar. Egyszer május végén beállít:

- Wokulski úr itt van? - kérdi, s nyomban felel is rá. - Biztosan nincs, remélem... Rzecki úrral beszélek? Lám, mindjárt kitaláltam... Ó, micsoda gyönyörű neszesszer!... Olajfa, én értek az ilyesmihez. Mondja meg, kérem, Wokulski úrnak, hogy küldje ezt a lakásomra. A címet tudja, és hogy holnap egy órakor legyen a Łazienkiben...

- Bocsánat, melyikben? - kérdeztem, mert felháborított ez az arcátlanság.

- Ne szellemeskedjék. A királyiban! - felelte a hölgy.

Nos!... Wokulski elküldte neki a neszesszert, és kikocsizott a Łazienki-parkba. Mikor visszatért, azt állította, hogy... Berlinben kongresszust fognak összehívni a keleti háború befejezése érdekében... És, valóban össze is hívták!...

Ugyanaz a hölgy másodszor is eljött, ha jól emlékszem, június elsején.

- Ah! - kiáltotta, amint a boltba lépett. - Micsoda gyönyörű váza!... Biztosan francia majolika! Egy kicsit értek hozzá... Legyen szíves, mondja meg Wokulski úrnak, hogy küldje el a lakásomra, és... - folytatta súgva - és... mondja meg neki azt is, hogy holnapután egy óra körül...

Mikor kiment, Lisieckihez fordultam: - Fogadjunk, holnapután megint hallunk valami fontos politikai hírt.

- Mármint június harmadikán?... - kérdezte mosolyogva.

Tessék csak elképzelni, milyen képet vágtunk, mikor csakugyan jött a távirat, a Nobiling-féle berlini merényletről!... Azt hittem, sóbálvánnyá változom. Lisiecki ettől kezdve szakított azzal a szokásával, hogy gonosz tréfákat eszeljen ki az én rovásomra, sőt azóta folyton politikai hírekért molesztál...

Igazán nagy szerencsétlenség, ha valakinek ilyen közismert tekintélye van. Én ugyanis, mióta Lisiecki mint "jól informálthoz'" fordul hozzám, nem tudok aludni, és nincs étvágyam...

Hát még mi lehet az én szegény Staśommal, aki állandóan kapcsolatban áll azzal a bizonyos Mr. Collinsszal és Meliton asszonnyal...

Irgalmas Isten, oltalmazz bennünket!...

Ha már ennyire eljárt a szám (igazán, a végén még hírharang leszek), meg kell mondanom azt is, hogy itt bent az üzletben is valami egészségtelen erjedés érezhető. Rajtam kívül még hét segéd van (szegény öreg Mincel álmodozott-e valaha ilyesmiről!), de egység az nincs. Klein és Lisiecki mint régiek összetartanak, s a többi kollégát, ha nem is félvállról, legalábbis vállveregetve kezelik. A három új segéd: a díszműárus, a fémes meg a gumis szintén összetartanak, s merevek és komorak. A derék Zięba önként vállalja az egyeztető szerepét, s folyton futkos a régiektől az újakhoz és vissza, magyaráz, rábeszél, kapacitál, de szegény olyan balkezesen fog mindenhez, hogy az ellenfelek minden ilyen békítési kísérlet után még gyilkosabb szemeket meresztenek egymásra.

Valószínű, hogy ha áruházunk (mert bizony áruház ez, mégpedig a javából), fokozatosan fejlődnék, és ha évente, mondjuk, egy új segédet vennénk fel, ez biztosan felszívódnék a többiek közé, és nem volnának ilyen ellentétek. De mivel egyszerre öt új segéd lépett be, s egyik a másiknak feltétlenül keresztezi az útját (mert ilyen rövid idő alatt sem az árut megfelelően elrendezni, sem a hatásköröket pontosan körülhatárolni nem lehet), egészen természetes, hogy bizonyos kellemetlen ellentéteknek fel kell merülniük. De hát mi közöm nekem a főnök intézkedéseihez, és milyen címen kritizálnám, kivált, ha annak a főnöknek több esze van, mint nekünk valamennyiünknek együtt.

A régi és új segédek csak egyetlen pontban egyeznek meg, s ebben még Zięba is támogatja őket, mégpedig abban, hogy hetedik segédünket, a szerencsétlen Schlangbaumot együttes erővel üldözik. Én már régóta ismerem Schlangbaumot, aki zsidó ugyan, de igen rendes ember. Alacsony, fekete, görnyedt hátú, szőrös emberke, egyszóval: ahogy ott ül a pult mögött - három garast sem adnál érte. De csak jöjjön a vevő (Schlangbaum az orosz textilosztályon dolgozik), Christe eleison!...^[24] úgy pörög, mint a csiga! Az egyik pillanatban jobb felől a legmagasabb polc körül ugrál, a másikban már középütt vagy legalul, s valamelyik fiókban kotorász, de egy másodperc sem telik bele, s már megint a bal szegletben a mennyezet magasságában cikázik. Úgy szórja, dobálja le a végeket, mintha nem is ember, hanem gőzgép lenne. Ha meg kezdi széttekerni és mérni, az ember azt hinné, hogy legalább három pár keze van. Emellett ügyes számoló, s úgy tudja ajánlani az árut, úgy eltalálja a vevő gusztusát, úgy ontja a legkitűnőbb ötleteket s mindezt nyugodt, komoly hangon, hogy - szavamra mondom - Mraczewski elbújhatna mögötte!... Kár, hogy olyan kicsi és csúnya. A hölgyek kedvéért kénytelen leszek valami buta, de annál csinosabb legénykét segítségül adni mellé. Mert a csinos segédet a hölgyek tovább foglalkoztatják ugyan, de legalább kevesebbet szeszélyeskednek, és kevesebbet alkudoznak.

(Igaz ugyan, hogy az Isten őrizzen meg bennünket a hölgy vevőktől. Nekem talán azért nincs bátorságom megnősülni, mert látom őket itt a boltban. Mikor a Mindenható a teremtés legcsodálatosabb mesterművét, a nőt alkotta, biztosan nem gondolt arra, hogy milyen csapást mér a kereskedőkre.)

Egyszóval, ez a Schlangbaum a szó szoros értelmében derék és becsületes állampolgár, s ennek ellenére senki sem szereti, mert szerencsétlenségére óhitűnek született...

Általában már egy év óta kezdem észrevenni, hogy az óhitűekkel szemben nőttön-nő az ellenszenv. Még azok is, akik néhány évvel ezelőtt Mózes-vallású lengyeleknek nevezték őket, most egyszerűen zsidóznak, azok pedig, akik még nemrég munkájukat, kitartásukat és tehetségüket csodálták, ma már kizsákmányolóknak és csalóknak tartják őket.

Mikor ilyeneket hallok, azt kell hinnem, hogy az emberiségre valami lelki homály, az éjszakához hasonló sötétség ereszkedik alá. Nappal minden szép, vidám és jó, éjszaka pedig minden szennyes és veszedelmes. Ez jár az eszemben, de hallgatok; mert mit számíthat egy vén kereskedősegéd véleménye a kitűnő publicisták megállapításaival szemben, akik azt hirdetik és bizonygatják, hogy a zsidók keresztény vért kevernek a maceszbe, s feltétlenül korlátozni kell jogaikat. Nekünk a golyók egészen más jelszavakat fütyörésztek a fülünkbe. Emlékszel, Katz?

S ez a tényállás egész különleges módon hat Schlangbaumra. Tavaly még Szlangowskinak hívták, a húsvétot és karácsonyt megünnepelte, s a leghithűbb katolikus sem ehetett annyi kolbászt, mint ő. Emlékszem, mikor egyszer a cukrászdában azt kérdezték tőle:

- Szlangowski úr, maga nem szereti a fagylaltot?

Így felelt:

- Én csak a kolbászt szeretem, de fokhagyma nélkül. Nem bírom a fokhagymát.

Staśsal és Schumann doktorral együtt jött haza Szibériából, s azonnal belépett egy keresztény üzletbe, bár a zsidók magasabb fizetést kínáltak neki. Ettől kezdve állandóan keresztény boltokban dolgozott, de az idén felmondtak neki. Május elsején jött el először Staśhoz állást kérni. A háta még görnyedtebb, a szeme még vörösebb volt, mint máskor.

- Staś - szólt nagyon alázatosan -, belefulladok a Nalewkibe, ha magadhoz nem veszel.

- Mért nem jöttél azonnal ide? - kérdezte Staś.

- Nem mertem... Féltem, azt találják mondani, hogy a zsidó mindenüvé befurakodik. Ma sem jöttem volna, ha nem nyomna a gond a gyerekek miatt.

Staś vállat vont, s azonnal felvette évi másfél ezer rubeles fizetéssel.

Az új segéd nyomban munkához látott, s egy félórával később Lisiecki már epés hangon, morogva kérdezte Kleintől:

- Micsoda kellemetlen fokhagymaszag van itt, nem érzi, Klein úr?

Negyedóra múlva meg - nem is tudom, milyen szesszel - hozzátette:

- Hogy tolakodnak ezek a koszos zsidók a Krakowskie Przedmieściére! Nemhogy ottmaradnának, ahol voltak, a Nalewkiben vagy Świętojurskán!

Schlangbaum hallgatott, csak vörös szemöldöke rándult meg.

Szerencsére, Wokulski is hallotta mind a két megjegyzést. Felállt íróasztala mellől, és olyan hangon szólalt meg, amelyet - az igazat megvallva - nem szeretek:

- Lisiecki úr! Henryk Schlangbaum úr nekem jó kollégám volt akkor, mikor nagyon rosszul ment a sorom. Szeretném, ha megengedné, hogy jó kollégám legyen most is, amikor már egy kicsit jobban megy!...

Lisiecki zavarba esett, mert megérezte, hogy állása egy hajszálon függ. Meghajtotta magát, és valamit morgott, Wokulski pedig Schlangbaumhoz lépett, magához ölelte, és így szólt:

- Kedves öreg Henrykem, ne vedd a szívedre ezeket az apró tűszúrásokat, mi itt mindnyájan szeretjük piszkálni egymást, de azért jó kollégák vagyunk. Kijelentem, hogy te ezt a boltot legfeljebb velem együtt hagyod el.

Ez a jelenet Schlangbaum helyzetét egyszer s mindenkorra tisztázta: ma már nekem sokkal könnyebben visszafelelnek (sőt, le is gorombítanak), mint neki. De feltalálta-e már valaki a szert a suttogások és gyilkos pillantások ellen?... Most így mérgezik szegény fiú életét, aki gyakran, sóhajtozva panaszkodik nekem: - Ó, ha nem kellene attól félnem, hogy a gyermekeim egészen elzsidósodnak, minden gondolkozás nélkül menekülnék innen, a Nalewkibe...

- Ugyan, mért nem keresztelkedik ki végre?... - kérdeztem tőle.

- Évekkel ezelőtt talán megtettem volna, de ma már nem. Ma már megértem, hogy mint zsidó csak a keresztények szemében vagyok gyűlöletes, de mint mecheszt, a zsidók is, a keresztények is megvetnének. Pedig valakivel csak kell érintkezni. Különben is - tette hozzá halkan - öt gyermekem és gazdag apám van, aki után örökölni fogok...

Érdekes. Schlangbaum apja uzsorás, fia pedig - hogy az uzsorapénzből egy garast se kelljen elfogadnia - az éhkoppot nyeli, és idegen boltokban szolgál.

Néha Lisieckivel négyszemközt beszélgetünk róla:

- Miért bántja ezt a szegény embert? - kérdeztem. - Hiszen a szerencsétlen keresztény háztartást vezet, s a gyerekeinek még karácsonyfát is állít...

- Mert látja - feleli Lisiecki -, hogy a macesz jobb kolbásszal, mint kolbász nélkül.

- Kint volt Szibériában, az életét kockáztatta...

- A gseft kedvéért...^[25] Ugyancsak a gseft kedvéért hívták Szlangowskinak is, s most megint a gseft kedvéért hívják újból Schlangbaumnak, mert az apja már nagyon asztmás.

- Kicsúfolták - jegyeztem meg -, hogy idegen tollakkal ékeskedik, hát felvette a régi nevét.

- Amiért az apjától majd százezer rubelt örököl - felelte Lisiecki.

Erre én is vállat vontam és elhallgattam. Ha Schlangbaumnak hívják, az is rossz, ha Szlangowskinak, az is rossz. Rossz, ha valaki zsidó, de még rosszabb, ha mechesz... Ereszkedik le az éjszaka, a komor, sötét éjszaka, mely mindent szürkévé és gyanússá tesz!

És Staś természetesen szenved emiatt. Mert nemcsak Schlangbaumot vette fel üzletébe, hanem árut is ad el zsidó kereskedőknek, sőt, egypár zsidót a vállalatba is bevett. A mieink ordítoznak és fenyegetőznek, de hát lehet is őt ijesztgetni. Ha megmakacsolja magát, amit eltökélt, megteszi, még ha lassú tűzön pörkölődik is. Mi lesz még ebből!

De lám, folyton eltérek a tárgytól, egypár fontos részletről meg is feledkezem. Mraczewskire gondolok, aki egy idő óta vagy az utamat keresztezi, vagy szándékosan félrevezet.

A fiú azért vesztette el az állását, mert Wokulski jelenlétében egy kicsit szidta a szocialistákat. Később azonban Staś mások kérésére meglágyult, s mindjárt húsvét után elküldte Moszkvába, sőt még fel is emelte a fizetését.

Esténként nemegyszer törtem a fejemet, hogy mit jelent ez az áthelyezés vagy száműzés. De mikor Mraczewski három hét múlva betoppant hogy árut vegyen át a moszkvai üzlet számára, mindjárt megértettem Staś tervét.

Az ifjonc fizikai tekintetben nem sokat változott: most is olyan csinos és bőbeszédű, talán csak egy kicsit sápadtabb. Azt mondja, Moszkva tetszik neki, különösen a nők, mert azok okosabbak és tüzesebbek, viszont nincsenek annyira tele előítélettel, mint a mieink. Fiatal koromban én is úgy láttam, hogy a nőkben nem volt annyi előítélet, mint ma.

Ez azonban mind csak bevezetés. A lényeg az, hogy ez a Mraczewski három nagyon is gyanús alakot hozott magával, akiket "prikascsikoknak"^[26] nevez, na és - egy csomó brosúrát. A prikascsikok állítólag azért jöttek, hogy valamit megnézzenek az üzletünkben, de azt úgy végezték, hogy senki sem vette észre. Itt csavarogtak napokon át, hogy az ember megesküdött volna rá, valami forradalom számára készítik elő a talajt. Mikor azonban látták, hogy szemmel tartom őket, mindig részegnek tettették magukat, valahányszor a boltba jöttek, s velem csak a nőkről beszéltek. Mraczewskivel ellentétben - azt állították, hogy a lengyel nők - csupa "preleszt",^[27] csak nagyon zsidósak.

Úgy tettem, mintha mindent elhinnék, amit mondanak, s ügyes kérdések útján meggyőződtem róla, hogy a Citadella környékét ismerik a legjobban. Ebből az következik, hogy ott valami érdekli őket. S hogy gyanúm nem volt alaptalan, bizonyítja az a tény, hogy a prikascsikok a rendőrség figyelmét is felkeltették. Tíz nap alatt nem kevesebb, mint háromszor állították elő őket a kerületi kapitányságon. Úgy látszik azonban, hogy magas összeköttetéseik vannak, mert mindannyiszor kiszabadultak.

Mikor a prikascsikokkal kapcsolatos gyanúmat Wokulskival közöltem - Staś csak elmosolyodott, és így szólt:

- Ez még semmi...

Ebből arra következtetek, hogy szegény Staś nagyon mélyen belemerült a nihilistákkal való paktálásba.

Mikor egyszer Kleint és Mraczewskit meghívtam teára, a legnagyobb meglepetésemre arra kellett rájönnöm, hogy Mraczewski sokkal szélsőségesebb szocialista, mint Klein. Ugyanaz a Mraczewski, aki állását azért vesztette el, mert a szocialistákat szidta... Egész este nem tudtam hová lenni a csodálkozástól.

De Klein annál jobban örült, Mraczewski pedig szakadatlanul magyarázott.

Ilyesmit soha életemben nem hallottam. Ez az ifjonc - állítólag nagyon okos emberekre hivatkozott, s sorban meg is nevezte őket - azt magyarázta nekem, hogy a kapitalisták mind tolvajok, hogy a földet azoknak kell adni, akik megművelik, a gyárakat, bányákat, gépeket mind a közösségnek kellene birtokába vennie, s hogy nincs sem Isten, sem lélek, s ezeknek a létezését a papok csak azért találták ki, hogy a hívőkből kicsalják a tizedet. Azután kijelentette, hogy ha megcsinálják a forradalmat (ő meg a három prikascsik), attól a pillanattól kezdve csak nyolc órát dolgozunk, a nap többi részében pedig szórakozunk, de azért mindnyájan kapunk nyugdíjat és ingyen temetést. Végül azzal fejezte be, hogy a földön csak akkor lesznek paradicsomi állapotok, ha minden közös lesz, a föld, az épületek, a gépek, de még a feleségek is.

Minthogy legényember vagyok (sőt, némelyek szerint agglegény), s ezt a naplómat őszintén, minden alakoskodás nélkül írom, bevallom, hogy a közös feleségek gondolatát nem is találtam olyan ellenszenvesnek. Sőt, tovább megyek, ez a terv bizonyos rokonszenvet keltett bennem a szocializmus és maguk a szocialisták iránt is.

Csak azt nem értem, mi a csodának nekik a forradalom, mikor forradalom nélkül is mindig akadtak a világon közös feleségek?

Én így gondoltam, de Mraczewski rövidesen kigyógyított téves elméletemből, s ugyanakkor terveimet is csúnyán keresztezte.

Csak úgy mellesleg jegyzem meg, nagyon szeretném, ha Staś megnősülne. Ha nős lenne, nem tárgyalhatna annyit Mr. Collinsszal meg Meliton asszonnyal, s aztán, ha még a gyerekek is jönnének, talán minden gyanús kapcsolatát megszüntetné. Hogy is lehet az, hogy egy ilyen ember, egy ilyen katonás jellem, olyan alakokkal barátkozzék, akik nemigen szeretnek fegyverrel a kezükben kiállni a porondra. A magyar gyalogság, de egyetlen gyalogság sem szokott lefegyverzett ellenségre lövöldözni. De hát az idők változnak.

Nos, ismétlem, nagyon szeretném, ha Staś megnősülne, sőt - bevallom - már választottam is számára feleséget. Jár ide az áruházba néha (még a régi boltunkba is eljárt) egy gyönyörű szép nő.

A haja sötétszőke, a szeme szürke, arcvonásai csodásak, termete sudár, a keze, a lába - csupa gyönyörűség!... Egyszer véletlenül odapillantottam, mikor kiszállt a bérkocsiból, s bizony, elöntött a forróság... Ó, milyen nagy öröme telnék benne Staśnak, mert az alakja is formás, az ajka, akár az olvadó eper... micsoda keblek! Mikor testhezálló ruhájában belép, úgy érzem, hogy angyal lépett a boltba, aki egyenesen az égből szállt alá, s szárnyait keblén hajtotta össze!...

Özvegy lehet, mert sohasem a férjével s mindig kislánykájával jár. A kis Helunia is édes, valóságos cukorfalat. Ha Staś feleségül venné, azonnal szakítania kellene a nihilistákkal, mert ha felesége kényeztetésén kívül még maradna is valami ideje, azt a kislány dédelgetésével töltené. De azt hiszem, egy ilyen feleség a kislány számára is igen kevés időt hagyna.

Elkészítettem a tervet, és sokáig törtem a fejemet, milyen úton-módon ismerkedhetném meg vele, hogy aztán Staśt is bemutathassam, mikor egyszerre az ördög idehozta Moszkvából ezt a Mraczewskit. Tessék elképzelni bosszúságomat, mikor látom, hogy ez a gigerli alig jött meg Moszkvából, s másnap már az én szép özvegyasszonyommal lép be az üzletbe!... És hogy ugrált körülötte, hogy forgatta a szemét, hogy igyekezett kitalálni a gondolatait... Szerencse, hogy nem vagyok vérmes ember, mert erre az arcátlan udvarlásra biztosan megütött volna a guta.

Mikor Mraczewski pár óra múlva visszajött az üzletbe, a legközömbösebb hangon kérdeztem, hogy ki volt az a hölgy?

- Tetszett önnek, mi? - kérdezte. - Nem is nő ez, hanem valóságos pezsgő - tette hozzá szemérmetlenül kacsintva. - De minden sóvárgás, minden tülekedés hiábavaló, mert ez a nő bolondul utánam... Ah, uram, minő temperamentum, és micsoda idomok! Hát ha még neglizsében látná!...

- Remélem, Mraczewski úr... - feleltem nyersen.

- De hiszen nem mondtam semmit... - mentegetőzött, kezét dörzsölve, de úgy, hogy az már magában véve is kéjelgés volt. - Nem mondtam semmit!... A diszkréció Rzecki úr, a legszebb férfierény. Különösen, ha minél bensőbb viszonyt fed...

Szavába vágtam, mert éreztem, ha tovább beszél, kénytelen leszek megvetni. Milyen idők, milyen emberek!... Ha énnekem akadna egyszer olyan szerencsém, hogy egy ilyen nő figyelmét magamra vonjam, még gondolni is alig mernék rá, nemhogy hangosan fecsegnék róla, s a tetejében egy olyan nagy áruházban, mint a mienk.

Mikor aztán Mraczewski még ráadásul a feleségek közösségére vonatkozó elméletét is elmondta, egyszerre ez jutott eszembe:

Staś nihilista, és Mraczewski is az... Ha az előbbi megnősülne, a másik rögvest érvényesítené a közösségi elvet... Pedig ezért az asszonyért igazán kár lenne - egy ilyen Mraczewskinek.

Wokulski elhatározta, hogy május végén lesz az áruház felszentelése. Ez is jó alkalom volt számomra, megfigyelni, hogy az idők mennyire változnak... Az én fiatal éveimben a kereskedők szintén felszenteltették boltjukat, nagy gondot fordítottak arra, hogy a szentelést tisztes korú, kegyes pap végezze, s hogy ahhoz valódi szenteltvizet, új szenteltvízhintőt használjon, és latinul folyékonyan tudó kántor énekeljen. Mikor azután véget ért a szertartás, melynek során csaknem minden polcért és minden darab portékáért külön imádkoztak, és behintették szenteltvízzel, a küszöbre szépen odaszegeztek egy szerencsepatkót, hogy az csalja oda a vevőket. Csak a lelkiek ilyetén elvégzése után gondoltak a gyomor jogaira is, ami abból állt, hogy mindenki kapott egy kupica pálinkát meg egy darab kolbászt és egy korsó sört.

De ma (mit szólnának ehhez szegény öreg Mincel kortársai?) mindenekelőtt azt kérdezték, hány szakácsra és lakájra lesz szükség, hány üveg pezsgőt meg tokaji aszút rendeljenek, és milyen ebédet készítsenek? Az ebéd volt a szertartás legfontosabb része. A meghívottakat sem az érdekelte, hogy melyik pap végzi a szertartást, hanem hogy mi lesz az ebéd.

A nagy ünnepség előestéjén egy jól táplált, verejtékező úr lépett a boltba, akiről nem tudtam volna megállapítani, hogy a nyaka piszkolja-e be a gallérját vagy fordítva? Kopott kabátjából előkotort egy vastag noteszt, orrára csíptette maszatos szemüvegét, s olyan nagyképűen kezdett a helyiségben fel s alá járni, hogy egészen megrémültem.

Mi a fene - gondoltam - ez talán a rendőrségtől jött, vagy végrehajtó, és a berendezést akarja lefoglalni?...

Kétszer is elálltam az útját, hogy a lehető legudvariasabban megkérdezzem, mit parancsol, de ő csak rám mordult: ne zavarjon! - s mikor másodszor is bátorkodtam, minden teketória nélkül egyszerűen félretolt útjából. Csodálkozásom még növekedett, mikor láttam, hogy személyzetünk egyes tagjai milyen tisztelettel bókolnak előtte, s kezüket dörzsölve állnak rendelkezésére mindenféle felvilágosítással, mintha legalábbis bankigazgató lenne.

Ej - gondoltam magamban -, tán csak nem a biztosítótól jön, ilyen toprongyos alakot ott mégsem tartanak...

Csak Lisiecki világosított fel, hogy ez az úr egy igen kiváló riporter, s ő ír cikket áruházunkról. Erre egyszerre forróság csapta meg a szívemet: nyomtatásban fogom látni a nevemet! Ez eddig csak egyszer fordult elő életemben, akkor is a Rendőri Közlöny-ben, amikor betétkönyvemet elvesztettem. Egy pillanat alatt megfigyeltem, hogy ennek az embernek mindene rendkívül nagy. A feje, a notesza, sőt még a bal cipőjén levő folt is.

Csak járt fel és alá a termekben, felfuvalkodva, mint egy pulykakakas, és folyton írt... Végre mégis megszólalt:

- Nem volt önöknél valami baleset az utóbbi időben?... Valami kis tűzvész, lopás, visszaélés vagy botrány?...

- Isten őrizz - mentegetőztem.

- Kár - felelte. - A legjobb reklám lenne az áruház számára, ha például valaki itt felakasztaná magát...

A hátamon végigfutott a hideg.

- Parancsoljon, kérem - szóltam mélyen bókolva -, parancsoljon kiválasztani valamit. Készséggel hazaküldjük...

- Megvesztegetés? - kérdezte, s úgy nézett rám, mint a Kopernikusz-szobor. - Mi azt úgy szoktuk - folytatta vészjósló tekintettel -, hogy ami megtetszik, azt megvesszük, de ajándékot nem fogadunk el senki fiától...

Pecsétes kalapját már az üzlet közepén fejébe vágta, kezét zsebébe süllyesztette, s úgy lejtett ki a boltból, mintha legalábbis miniszter lenne. Még az utca túlsó felén is láttam a cipőjén azt a nagy foltot.

De térjünk vissza a felszenteléshez.

A legfőbb szertartás, vagyis az ebéd, az Európa-szálló nagytermében folyt le. A termet feldíszítették virágokkal, hatalmas asztalokat toltak össze patkó alakba, zenekart hozattak, s délután hat óra körül összegyűlt vagy százötven vendég. Uramisten, kik is voltak ott!... Leginkább kereskedők és gyárosok, varsóiak meg vidékiek, de azért voltak moszkvaiak, sőt bécsiek és párizsiak is. Azonkívül akadt két gróf, egy herceg és számos földesúr. Az italokról nem beszélek, mert igazán nem tudom, mi volt több, zöld levélke a termet díszítő növényzeten, avagy pezsgősüveg.

A mulatság több mint háromezer rubelünkbe került, de megérte, mert ilyen tömeget asztal mellett, evés közben látni, igazán nem mindennapi csemege. Mikor aztán a herceg szólásra emelkedett, s az áhítatos csendben ékes köszöntőt mondott Staśra, mikor a zene rázendített - nem tudom én már, mire, de gyönyörű volt, aztán százötven torok rikoltotta rá az éljent -, igazán könny szökött a szemembe. Odarohantam Wokulskihoz, megöleltem, és a fülébe súgtam:

- Látod, hogy szeretnek!...

- Az ám, a pezsgőt... - vágta rá.

Észrevettem, hogy az éljenzés egy cseppet sem érdekli, fel sem deríti, pedig az egyik szónok (alighanem író lehetett, mert sokat és értelmetlenül beszélt) azt mondta - nem tudom, a saját vagy Wokulski nevében-e - hogy ez a legszebb nap az életében.

Megfigyeltem, hogy Staś leginkább Łęcki úr körül forgolódik, akiről azt hallottam, hogy mielőtt tönkrement volna, bejáratos volt az európai királyi udvarokhoz... Mindig az a szerencsétlen politika!...

A lakoma elején minden nagyon komolyan folyt; minduntalan felállt valaki a vendégek közül és beszélt, mintha a megivott bort és a megevett ételt akarná ledolgozni, de minél több üres üveget hordtak ki a lakájok, annál inkább elpárolgott a komolyság, s a végén már olyan pokoli volt a zaj, hogy a zene szinte elnémult mellette.

Dühös voltam, mint egy ördög. Szerettem volna valakit összeszidni, ha mást nem, legalább Mraczewskit. De mikor megfogtam a kezét, s magammal vontam az asztaltól, csak ennyit tudtam mondani: - Na, és mire való mindez?...

- Mire?... - felelte, s zavaros tekintettel nézett rám. - Hát a Łęcka kisasszony kedvéért...

- Megőrült?... A Łęcka kisasszony kedvéért?...

- Persze... Az új vállalat, a fényes áruház... ez az ebéd... minden érte van... Én is miatta repültem ki az állásomból... - magyarázta Mraczewski, s egész súlyával rám támaszkodott, mert a saját lábán már nem tudott megállni.

- Micsoda?... - háborodtam fel, mert láttam, hogy tökrészeg. - Őmiatta repült ki? Akkor talán Moszkvába is őmiatta került?...

- Termé... Természetes... csak egy szócskát... egyetlen szócskát súgott az öregnek... És én máris háromszáz rubel fizetésemelést kaptam... Az a kis béka úgy forgatja az ujja körül azt a nagy melákot, ahogy akarja...

No, menjen aludni - intettem le.

- Dehogy. Eszembe sincs... Megyek a barátaimhoz... Hol vannak? Azok majd elbánnának a kisasszonnyal, fogadom!... Nem táncolnának úgy, ahogy ő fütyül, mint az öreg... De hol vannak? - kérdezte csaknem ordítva.

Természetesen felcipeltem a szobájába, ámbár erős a gyanúm, hogy csak adta a részeget, hogy lóvá tegyen.

Éjfél körül a terem már olyan volt, mint egy halottas kamra, de legalábbis olyan, mint egy kórház. Minduntalan úgy kellett kivinni valakit vagy a szobájába, vagy a kocsijába. Végre megtaláltam Schumann doktort. Majdnem színjózan volt. Elvittem magamhoz egy teára.

Ez a doktor, amellett, hogy óhitű, egészen különleges ember. Egyszer úgy beleszeretett egy keresztény lányba, hogy ki akart keresztelkedni, de a lány meghalt, így aztán ő megmaradt zsidónak. Mondják, hogy mérget is ivott bánatában, de megmentették. Tekintélyes vagyona van, s ma már teljesen abba is hagyta az orvosi gyakorlatot, csak tudományos vizsgálatokkal foglalkozik; az embereket, illetve a hajukat vizsgálja. Kicsi, sárga emberke, átható tekintettel, amely elől nehéz lenne valamit elrejteni.

Staśt régóta ismeri, s persze minden titkát tudja.

Ez a dús és zajos lakoma nagyon felajzotta kíváncsiságomat, szerettem volna valamit kiszedni belőle. Ha nem vall nekem Staśról, talán soha semmit meg nem tudok.

Mikor lakásomra értünk, és behozták a szamovárt, mindjárt megkezdtem az ostromot:

- Ugyan, mondja meg, doktor úr, de őszintén, mit gondol maga Staśról?... Mert engem, az igazat megvallva, nagyon nyugtalanít... Már egy teljes éve kalandok után futkos... Előbb a bulgáriai út, ma meg ez a fényes áruház... az új vállalat... a hintó... Mondhatom, nagyon különös változás ez a jellemében.

- Én nem látok semmi változást - felelte Schumann. - Mindig a tettek embere volt, s ami eszébe jutott, s amire törekedett, azonnal meg is valósította. Elhatározta, hogy bejut az egyetemre és bejutott. Feltette magában, hogy vagyont szerez, és megszerezte, s ha most valami egetverő bolondságot eszelt ki, azt is véghezviszi. Ilyen a jelleme.

- Igen, de azért a viselkedésében számos ellentmondást látok... - vetettem közbe.

- Az nem csoda - magyarázta a doktor. - Két ember olvadt össze benne: a hatvanas évek előtti romantikus és a hetvenes évek pozitivistája. A kívülről szemlélők előtt ez ellentétesnek látszik, de őbenne magában a legtisztább következetesség.

- Nem keveredett bele valami újabb históriába?... - kérdeztem.

- Nem tudom - felelte Schumann szárazon.

Elhallgattam, s csak kis idő múlva kockáztattam meg újból a kérdést:

- Végül is mi lesz vele?

Schumann felhúzta szemöldökét, és kezét összekulcsolta.

- Semmi jó - felelte. - Az ilyen emberek vagy mindent magukhoz hajlítanak, vagy: ha erősebb akadályba ütköznek, szétloccsantják rajta a koponyájukat. Eddig sikerült neki, de... nincs a világon olyan ember, akinek egész életében jó lapja járjon.

- Szóval?... - kérdeztem.

- Szóval, még egy nagy tragédia tanúi lehetünk - fejezte be Schumann.

Megivott egy csésze citromos teát és hazament.

Egész éjjel nem tudtam aludni. Íme, a diadal ünnepén ilyen sötét jóslat.

Eh! Az öreg Úristen többet tud, mint Schumann; és ő bizonyára nem engedi, hogy Staś nyomorultul elpusztuljon.

Meliton asszony kijárta az élet kemény iskoláját, s azt is megtanulta, hogyan kell az általánosan elismert igazságokat semmibe sem venni.

Fiatal éveiben mindenfelől azzal traktálták, hogy egy szép és jó leány akkor is férjhez mehet, ha nincs hozománya. Ő jó is volt meg szép is, és mégsem ment férjhez. Később ismét azzal a közhellyel vigasztalták, hogy egy képzett tanítónő kivívhatja a maga számára tanítványai szeretetét és szüleik megbecsülését. Ő képzett, sőt hivatott tanítónő volt, s tanítványai mégis folyton bosszantották, szüleik pedig a reggelitől a vacsoráig egyfolytában gúnyolták. Később sok regényt olvasott, melyekben a szerző azt bizonygatta, hogy a szerelmes hercegek, grófok és bárók mind nemeslelkű emberek, akik a szegény tanítónőket szívük felajánlásáért kezükkel szokták jutalmazni. Ő is átadta szívét egy ifjú nemes grófnak, de kezét nem nyerte el.

Már harmincéves elmúlt, mikor Melitonhoz, az öregedő tanítóhoz férjhez ment, de csakis azért, hogy erkölcsileg talpra állítson egy embert, aki már kezdett az alkohol rabja lenni. Az "ifjú" férj azonban az esküvő után még többet ivott, mint azelőtt, s felesége erkölcsi támogatását gyakran súlyos botokkal viszonozta...

Mikor meghalt - állítólag az utcán -, Meliton asszony elkísérte utolsó útjára, s mikor meggyőződött róla, hogy kétségkívül mélyen a föld ölében nyugszik, egy kutyust vett pártfogásába, mert ekkor még általánosan az járta, hogy a kutya az Isten leghűségesebb teremtménye. Hűséges is volt, amíg meg nem veszett, és meg nem marta a cselédlányt, ami miatt Meliton asszony maga is súlyosan megbetegedett. Fél évig feküdt kórházi különszobájában, teljesen elfeledve tanítványaitól és szüleiktől, és azoktól a grófoktól is, akiknek olyan önfeláldozóan felajánlgatta szívét. A kórházban volt ideje gondolkozni.

Mikor aztán lesoványodva, megritkult és megőszült hajjal kikerült, általános volt a vélemény, hogy a betegség a felismerhetetlenségig megváltoztatta.

- Megokosodtam - felelte erre Meliton asszony.

Most már nem volt tanítónő, hanem tanítónőket közvetített; nem gondolt a férjhezmenésre, hanem házasságokat szerzett; saját szívét már nem adta senkinek, hanem más szerelmespároknak nyújtott találkalehetőséget saját lakásán. Minthogy pedig fizetség nélkül egy lépést sem tett - mindig volt egy kevés pénzecskéje, s abból éldegélt.

Új karrierje kezdetén komor, sőt egy kicsit cinikus volt.

- A pap - mondta bizalmas körben - az esküvőn keres, én az eljegyzéseken. X. gróf abból él, hogy lovakat párosít, én abból, hogy emberek között hozok létre ismeretségeket.

Idővel azonban kissé szűkszavú lett, és olykor szeretett erkölcsi témákon elmélkedni, mert rájött, hogy az általánosan elfogadott igazságok hangoztatásával bevételét növeli.

Meliton asszony régóta ismerte már Wokulskit, s mivel szerette a nyilvános látványosságokat, és az volt a szokása, hogy mindent megfigyelt, és minden után nyomozott, hamar rájött, hogy Wokulski túlzott áhítattal tekinget Izabella kisasszony felé. Erre azonban közömbösen vállat vont, mert mit is érdekelte őt az, hogy egy díszműáru-kereskedő beleszeret Łęcka kisasszonyba? Ha valami gazdag kereskedő vagy gyáros leányát szemelte volna ki magának, az Meliton asszony számára is üzlet lett volna. De így!...

Csak amikor Wokulski Bulgáriából hazatért, s nagy vagyont hozott magával, amiről csudákat meséltek, fordult hozzá Meliton asszony, s önként ajánlotta fel szolgálatait. Megtörtént a hallgatólagos megegyezés: Wokulski gavallérosan fizetett, Meliton asszony pedig a Łęcki családról és a vele összeköttetésben álló magas rangú személyiségekről minden irányú tájékoztatással szolgált. Az ő közvetítése révén vásárolta meg Wokulski Łęcki úr váltóit és Izabella kisasszony ezüstjét is.

Akkor Meliton asszony meg is látogatta Wokulskit magánlakásán, hogy gratuláljon neki.

- Igazán nagyon ügyesen fogta meg a dolgot - mondta. - Az ezüstből és a szervizből ugyan nem sok öröme lesz: de a váltók felvásárlása mestermű volt... Látja, itt kibújt magából a kereskedő!...

Wokulski e dicséretre kinyitotta íróasztala fiókját, megkereste a váltókat, s máris kihúzta az egész csomagot.

- Ezek azok? - kérdezte, s felmutatta a papírokat Meliton asszonynak.

- Ezek. Nem bánnám, ha az enyémek lennének!... - felelte mélyet sóhajtva.

Wokulski két kézre fogta a csomagot és széttépte.

- Kibújt belőlem a kereskedő?... kérdezte.

Meliton asszony kíváncsian és fejcsóválva nézte. Aztán halkan morogta:

- Kár magáért.

- Ugyan miért, ha szabad tudnom?...

- Kár magáért - ismételte. - Én magam is nő vagyok, s tudom, hogy egy nőt nem áldozatokkal, hanem erővel kell meghódítani.

- Valóban?

- A szépség, az egészség és a pénz erejével...

- És az ész erejével... - egészítette ki Wokulski, az asszony hangját utánozva.

- Nem is annyira ésszel, mint inkább ököllel - tette hozzá Meliton asszony gúnyos mosollyal. - Jól ismerem a női nemet, s éppen elég alkalmam volt szánakozni a férfiak naivságán.

- Velem kapcsolatban felesleges ezzel bajlódnia.

- Azt hiszi, nem lesz rá szükség? - kérdezte az asszony, Wokulski szemébe nézve.

- Tisztelt asszonyom - felelte Wokulski -, ha Izabella kisasszony olyan, amilyennek én hiszem, akkor talán valamikor értékelni fog, ha pedig nem olyan, akkor mindig lesz időm a kiábrándulásra.

- Tegye meg minél előbb, kedves Wokulski, de minél előbb - intette az asszony, s felemelkedett a karszékből. - Mert higgye el, könnyebb ezer rubelt kidobni az ablakon, mint egyetlen szívügyből kiszabadulni, különösen, ha az már nagyon mélyen befészkelte magát az ember szívébe. És ne felejtse el - tette hozzá -, hogy az én kis pénzemet jól elhelyezze. Maga se tépte volna szét azt a pár ezer rubelt, ha tudná, sokszor milyen nehéz azt megkeresni.

Májusban és júniusban Meliton asszony látogatásai - Rzecki uram nagy bánatára - egyre gyakoribbak lettek. A vén segéd már valami összeesküvéstől tartott - és nem is tévedett. Összeesküvés volt biz ez, de nem valami politikai ügyben, hanem Izabella kisasszony ellen.

Meliton asszony fontos értesüléseket hozott, főleg azt, hogy a grófné mely napokon szokott húgával kikocsizni a Łazienki-parkba.

Ilyen alkalmakkor Meliton asszony betoppant az üzletbe, s ott mindjárt le is bonyolította tiszteletdíját, tizenöt-húsz rubeles vásárlások formájában, Rzeckinek pedig megmondta a napot és az órát.

Furcsa korszak volt ez Wokulski életében. Mikor megtudta, hogy a hölgyek másnap a Łazienkiben lesznek, már az előző napon elvesztette nyugalmát. Az üzlet nem érdekelte, ingerült volt, úgy érezte, hogy az idő megállt, és sohasem lesz holnap. Az éjszakája aztán tele volt vad álomképekkel; néha félig alva, félig ébren suttogta:

- De hát mi is ez tulajdonképpen?... Semmi!... Ó, milyen barom vagyok!...

Ám amikor a reggel eljött, félt az ablakra nézni, mert mindig attól tartott, hogy hátha borús az idő. Délig aztán megint nyúltak az órák, hogy egy-egy félnapba belefért volna akár az egész élete, melyet ma különösen megmérgezett valami szörnyű keserűség.

- Lehetséges, hogy ez a szerelem?... - kérdezte kétségbeesetten önmagától.

Nagy izgalmában már délben befogatott és kihajtatott. Útközben százszor is azt hitte, hogy a grófné hazatérő hintaját látja, majd meg az izgatta, hogy száguldó lovai nagyon is lassan haladnak.

Amint a parkba ért, kiugrott a hintóból és rohant a halastóhoz, mert a grófné szerette a hattyúkat etetni, s rendesen arrafelé sétált. Ha túl korán érkezett, lerogyott egy padra, testét elöntötte a hideg verejték, szemét a kastély felé fordítva s az egész világról elfeledkezve, mozdulatlanul ült egy helyben.

Végre, a fasor végében feltűnt két női alak: az egyik fekete, a másik szürke. Wokulski agyát egyszerre elöntötte a vér.

- Ők!... Vajon megszólítanak-e?...

Felállt, s lélegzet-visszafojtva indult feléjük, mint valami holdkóros. Igen, Izabella jön karonfogva nagynénjével, és valamit magyaráz neki.

Wokulski ránéz s ezt gondolja:

"De hát mi rendkívüli van benne?... Ő is csak olyan nő, mint a többi... Azt hiszem, egészen feleslegesen bolondulok utána..."

Köszön, s a hölgyek viszonozzák. Megy tovább, vissza se néz, hogy el ne árulja magát. Végre körültekint: a két hölgy eltűnt a lombok sűrűjében.

"Visszafordulok - gondolja -, még egyszer szembenézek vele... Nem, nem illik!"

De már érzi, hogy a halastó csillogó vize ellenállhatatlan erővel vonja magához.

"Ó, ha tudnám, hogy a halál: feledés... De hátha nem?... Nem. A természetben nincs könyörület... Szabad az emberi szívben ilyen rengeteg vágyódást kelteni, és még azt a tudatot sem adni viszonzásul, hogy a halál: megsemmisülés?..."

Csaknem ugyanebben a pillanatban mondta a grófné Izabellának:

- Mindjobban meggyőződöm róla, Bel, hogy a pénz még nem jelenti a boldogságot. Ez a Wokulski a saját szempontjából nagyszerű karriert csinált, és lám mit használ neki?... Már nem dolgozik az üzletben, hanem itt unatkozik a parkban. Észrevetted, milyen unott az arca?

- Unott? - felelte Izabella. - Én inkább mulatságosnak látom.

- Ezt nem vettem észre - jegyezte meg a grófné csodálkozva.

- Akkor is inkább... kellemetlen - helyesbítette Izabella.

Wokulskinak nem volt bátorsága, hogy elhagyja a parkot. Ott sétált a halastó másik oldalán, s messziről bámulta a lombok között fel-felvillanó szürke ruhát. Csak később vette észre, hogy nem is egy, hanem két szürke ruhát bámul, meg egy harmadik kéket is, de egyik sem az Izabelláé.

"Átkozott hülye vagyok" - gondolta.

De ez sem használt.

Egyik délelőtt, június elején, Meliton asszony értesítette Wokulskit, hogy Izabella másnap délben a grófnéval és az elnöknével kikocsizik. Ennek a látszólagos kis eseménynek igen nagy lehetett a jelentősége.

Wokulski ugyanis amaz emlékezetes húsvét vasárnapja óta néhányszor meglátogatta az elnöknét, és tapasztalhatta, hogy a matróna rendkívül nagy rokonszenvet érez iránta. Figyelmesen hallgatta az elnökné elbeszélését a régi időkről. Beszélgetett vele nagybátyjáról, sőt, végérvényesen meg is állapodtak a sírkő ügyében. E látogatások során egyszer, nem is tudni, hogyan, Izabella kisasszony neve is szóba került, mégpedig olyan váratlanul, hogy Wokulski nem rejthette el megilletődését; arca elváltozott, hangja elfulladt.

A matróna szeméhez emelte lornyonját, s tekintetét Wokulskira szegezve, kérdezte:

- Csak én gondolom, vagy valóban igaz, hogy ez az Izabella nem egészen közömbös magának?

- Hiszen jóformán nem is ismerem... Életemben egyszer beszéltem vele... - mentegetőzött Wokulski szörnyű zavarában.

Az elnökné elmélázott, és fejét csóválva, suttogta:

- Hm...

Wokulski elbúcsúzott, de ez a "Hm..." megrögződött emlékezetében. Arról mindenesetre meggyőződött, hogy az elnökné nem ellensége. S íme, alig egy héttel e beszélgetés után máris arról értesült, hogy az elnökné a grófnéval és Izabella kisasszonnyal kikocsizik a Łazienki-parkba. Vajon megtudta, hogy a hölgyek ott szokták őt látni?... Hátha közelebb akarja őket hozni egymáshoz?...

Órájára nézett. Délután három óra volt.

"Tehát holnap - gondolta -, vagyis huszonnégy óra múlva... Nem, nem is... Mennyi?..."

Nem tudta kiszámítani, hány óra van délután háromtól másnap délután egyig. Nagy nyugtalanság szállta meg, nem is ebédelt, képzelőtehetsége ragadta volna előre, de a józan ész fékezte.

"Majd meglátjuk, mi lesz holnap. Hátha eső lesz, vagy a hölgyek közül valamelyik megbetegszik?"

Kirohant az utcára, céltalanul, összevissza kóborolva hajtogatta:

- No, meglátjuk, mi lesz holnap?... Hátha meg sem szólítanak?... Különben is, Izabella szép nő, sőt, valljuk be, nagyon szép, de mégiscsak nő, és semmi esetre sem természetfeletti tünemény. Rajta kívül ezer meg ezer szép nő szaladgál a nagyvilágban. Eszembe sincs, hogy éppen ez után az egy szoknya után fussak. Eltaszít?... Taszítson... Annál nagyobb hévvel rohanok a másik nő karjába...

Este színházba ment, de az első felvonás után otthagyta. Megint a városban kóborolt, de jártában-keltében, bárhová tért is be, mindenütt a holnapi séta gondolata és az a ködös sejtelem nyugtalanította, hogy másnap közelebb jut Izabellához.

Elmúlt az éj, azután a reggel. Tizenkét órára befogatott. Pár sort írt Rzeckinek, hogy csak később jön be, s egy pár kesztyűt összetépett idegességében. Végre jelentkezett az inas.

"A hintó előállt!" - villant át Wokulski agyán.

Kalapjáért nyúlt.

- A kegyelmes herceg úr!... - jelentette az inas.

Wokulski szeme előtt elsötétült a világ.

- Kéretem.

A herceg belépett.

- Jó reggelt, Wokulski barátom - kiáltotta. - Indul valahova? Biztosan a raktárba vagy az állomásra, de ez egyszer nem lesz abból semmi. Ezennel letartóztatom, és viszem magamhoz. Sőt, elég neveletlen leszek, és befészkelem magam az ön hintajába, mert gyalog jöttem. De megvan rá minden reményem, hogy ezt mind megbocsátja, mert kitűnő híreket hozok.

- Méltóztassék helyet foglalni.

- Na, egy pillanatra. Képzelje el - kezdte a herceg, miközben elhelyezkedett a karszékben -, hogy addig fúrtam-faragtam barátom uraimékat... jól mondtam?... Addig üldöztem őket, míg megígérték, hogy néhányan eljönnek hozzám, s meghallgatják az új vállalat tervét. Most tehát viszem magammal, vagy inkább én kérem, hogy vigyen magával, s azonnal indulunk hozzám.

Wokulski úgy érezte, hogy szörnyű magasságból esik lefelé, s arccal zuhan a földre.

Zavara nem kerülhette el a herceg figyelmét, de csak elmosolyodott, mert meg volt győződve, hogy ezt a zavart a látogatása és meghívása keltette óriási öröm okozza. Az igazán eszébe sem jutott, hogy Wokulski számára fontosabb lehet a Łazienki-parkban való sétakocsizás, mint a világ minden hercege és vállalata együttesen.

- Nos, készen vagyunk? - kérdezte, s felállt a fotelból.

Wokulskinak már a nyelve hegyén volt, hogy nem megy, és hallani sem akar semmiféle vállalatról, de ebben a pillanatban átvillant az agyán a gondolat:

"A séta - nekem: a vállalat - neki."

Fogta kalapját, s kocsiba ült a herceggel. Úgy érezte, mintha a hintó az ő agyán dübörögne végig.

"A nőt nem áldozatokkal, hanem erővel, esetleg ököllel kell meghódítani..." - jutott eszébe Meliton asszony tanácsa. Ez a mondás most olyan hatással volt rá, hogy szerette volna a herceget galléron ragadni és kihajítani a kocsiból. De ez csak egy pillanatig tartott.

A herceg szeme sarkából figyelte, s látva, hogy hol elpirul, hol elsápad, magában így elmélkedett:

"Nem is gondoltam, hogy ilyen óriási örömet szerzek ennek a derék Wokulskinak. Fontos, hogy az ember mindig újabb embereknek nyújtson kezet..."

A herceget saját társaságában általában izzólelkű hazafinak, már szinte sovinisztának tartották, sőt a társaságon kívül állók is elismerték, hogy egyike a legkiválóbb honpolgároknak. Nagyon szeretett lengyelül beszélni, de még francia beszélgetéseinek tárgya is rendszerint nemzeti érdekű volt.

Tetőtől talpig arisztokrata, szíve, lelke és minden csepp vére főúri volt. Hitte, hogy minden társadalom kétféle anyagból áll, a közönséges tömegből és a kiváltságosok osztályából. A hétköznapi tömeg a természet terméke, s felőle akár a majomtól is származhatott, amint azt Darwin - a Szentírással ellentétben - állította, de a kiváltságosok osztálya valahonnan magasabb régiókból ereszkedett alá, s ha nem is az istenektől, legalábbis a velük rokonságban álló félistenektől eredt, mint amilyen Herkules, Prométheusz és - mondjuk - Orpheusz.

A hercegnek Franciaországban volt egy grófi barátja (akit már erősen megfertőzött a demokrácia ragálya). Ez a gróf sokat gúnyolódott az arisztokrácia állítólagos magasabb rendű származásán.

- Azt hiszem, cher cousin, nem sok fogalmad van a fajok eredetéről. Mik azok a nagy nemzetségek? Nemde olyanok, melyeknek elődjei hetmanok, szenátorok, vajdák vagy a mai nyelven: tábornagyok, felsőházi tagok vagy megyefőnökök voltak. Az ilyen urakat ismerjük: nincs bennük semmi különleges... Esznek, isznak, kártyáznak, udvarolnak, adósságot csinálnak, mint bármelyik más halandó, azzal a különbséggel, hogy gyakran ostobábbak azoknál.

A herceg arcát beteges pír lepte el, s szemrehányóan felelte:

- Láttál már rendőrfőnököt vagy megyefőnököt olyan fenséges arckifejezéssel, amilyen őseink arcképeiről sugárzik?...

- Mi különös van abban - kacagott a megfertőzött gróf -, a piktorok az arcképeknek olyan kifejezést adtak, amilyenről azok szerencsétlen eredetije soha nem is álmodott; éppen úgy, mint ahogy a történelem és címertan tudósai mesebeli történeteket terjesztenek róluk. Ez mind jámbor hazugság, kedves kuzen!... Csupa kulissza és jelmez, melyek az egyik Jankóból herceget, a másikból bérest csinálnak, pedig az egyik is meg a másik is csak rossz... ripacs.

- Léha gúnyolódással, kedves kuzen, nem vitázom! - robbant ki a herceg és elrohant. Sietett haza, levetette magát a díványra, karját összefonta a feje alatt, a mennyezetre meredt, s lelki szemei előtt elvonultak az emberfeletti óriások, az erő, a bátorság, az ész és az önzetlenség megtestesülései. Ezek voltak neki és a grófnak közös ősei, de a gróf megtagadta őket. Vajon nem történt ott valami vérkeveredés?...

Az egyszerű halandók tömegét a herceg nemcsak hogy meg nem vetette, hanem mindenkor nagy megértést érzett irántuk, érintkezett velük s igényeik iránt érdeklődött. Elhitette magával, hogy ő is egyike ama Prométheuszoknak, s úgyszólván becsületbeli kötelessége, hogy e szegény emberek számára lehozza az égi tüzet a földre. Egyébként vallása is azt parancsolta, hogy szeresse a kisdedeket.

Ő ezt híven meg is cselekedte, s arcát elöntötte a pír arra a gondolatra, hogy a társaság nagy része, ha valamikor a mennyei bíró elé áll, nem tud majd ilyen érdemeket felmutatni.

S hogy neki ilyen szégyenben ne legyen része, szorgalmasan eljárt különböző összejövetelekre, sőt saját lakásán is rendezett ilyeneket, huszonöt meg száz rubeleket adományozott mindenféle társadalmi akcióra, de mindenekfelett lelkét állandóan a szerencsétlen haza állapota mardosta, s minden beszédét ezzel a mondattal zárta:

- Mert, uraim, mindenekelőtt azon kell gondolkoznunk, miként emelhetnénk fel szerencsétlen hazánkat súlyos helyzetéből...

S mikor ezt kimondta, mindig úgy érezte, hogy szívéről mázsás teher esik le, annál súlyosabb, minél több hallgatója volt, vagy minél nagyobb összeget ajándékozott az éppen szóban forgó célra.

Gyűléseket tartani, társadalmi megmozdulásokra buzdítani és a szerencsétlen hazával együtt szenvedni - véleménye szerint ez volt minden tisztességes állampolgár kötelessége. De ha megkérdezték volna, hogy ültetett-e már egyetlen fát is, hogy annak árnyéka védje az embert és földet a nap hevétől, vagy eltávolított-e az országútról csak egyetlen követ is, mely a lovak lábát felsérthette - nagyon csodálkozott volna.

Ő milliók helyett érzett és gondolkodott, vágyott és szenvedett. De - soha semmi hasznosat nem tett.

Ő úgy érezte, hogy ha állandóan az egész ország gondja gyötri, az sokkal többet ér, mintha egy maszatos gyerek orrát megtörli.

Varsó arculata júniusban erősen megváltozik. Az üres szállodák egyszerre megtelnek, és felemelik az áraikat, a házak falán hirdetések jelennek meg: Bútorozott szoba néhány hétre kiadó. Minden bérkocsi foglalt, a hordárok lázasan futkosnak összevissza. Az utcákon, parkokban, színházakban, vendéglőkben, kiállításokon, boltokban, női szalonokban csupa új arcot látni, amelyeket máskor hiába keresnél. Jól megtermett, napsütötte férfiak, ellenzős kék sapkában, talán túlságosan is komótos csizmában, szűk kesztyűben, öltönyük magán viseli a vidéki szabóművészet jellegzetességeit. Velük együtt sürgölődő asszonyaikon nyoma sincs a női bájnak és a varsói jó ízlésnek. Meglehetősen népes csoportokban nyüzsögnek körülöttük ügyetlen gyermekek is, a bámészkodástól eltátott szájukról sugárzik az egészség.

Van, aki gyapjút hozott a vásárra, meg olyan is, aki futtatni jött, mások a gyapjút meg a lóversenyt akarják megnézni; egyesek azért jöttek, hogy ismerőseikkel találkozzanak, akiktől odahaza alig egy kilométernyire laknak, mások azért, hogy a főváros szennyes vizében és porában felfrissüljenek, de vannak olyanok is, akik végigszenvedik ezt a néhány napot, az utazás minden fáradalmával együtt anélkül, hogy tudnák, miért?

Egy ilyen alkalmat használt fel a herceg arra, hogy Wokulskit megismertesse a földesúri társasággal.

A herceg saját palotájának első emeletén foglalt el egy óriási lakást, melynek egyik része az úriszobából, a könyvtárból és pipázóból állt. Itt tartották a férfiösszejöveteleket. Ezeken a herceg előadta a saját vagy mások terveit a közállapotok orvoslásáról. Ez minden évben néhányszor megismétlődött. Az utolsó tavaszi összejövetelt a visztulai csavargőzösök ügyének szentelték; ez alkalommal egészen élesen három különböző párt alakult ki. Az egyik - a herceg és személyes jó barátai - feltétlenül ragaszkodott a csavargőzösök üzembehelyezéséhez. A másik - a városi polgárságé - elismerte ugyan, hogy a terv szép és üdvös, de azt még korainak tartotta, s nem volt hajlandó pénzt adni rá. A harmadik csak két személyből állt, egy technikusból, aki azt állította, hogy ezek a csavargőzösök nem közlekedhetnek a Visztulán, meg egy süket mágnásból, aki - valahányszor a zsebéhez szólt a felhívás - mindig így válaszolt:

- Tessék egy kicsit hangosabban, egy szót sem hallok...

A herceg és Wokulski egy óra körül érkeztek, s negyedórával később kezdtek szállingózni a többiek is.

A herceg mindenkit közvetlen, barátságos mosollyal üdvözölt, s mindjárt bemutatta Wokulskit, azután elővette a meghívottak hosszú névsorát, s egy igen hosszú és igen piros ceruzával aláhúzgálta a megérkezettek nevét.

A legelsők között érkezett Łęcki úr is. Mindjárt karon fogta és félrevonta Wokulskit, s még egyszer megkérdezte, mi is a célja és jelentősége a tervezett vállalkozásnak, amelyhez ő természetesen már eleve szívvel-lélekkel csatlakozott, csak éppen nem tudja megjegyezni, miről is van szó. Sorban megérkeztek a többiek is, érdeklődve szemlélték az újdonsült nagyságot, s bizalmasan összebújva meg is tárgyalták:

- Nagyszerű fizimiska! - jegyezte meg egy hájas marsall, Wokulski felé sandítva. - Fején égnek áll a serte, mint a vadkané, a mellkasa: remekbe készült, szeme, tekintete villámokat szór... Ez nem fulladna ki a vadászatokon.

- És az arca, uram... - tette hozzá egy Mefisztó-képű báró -, a homloka, uram... meg a bajuszkája... az a kis spanyol szakáll, uram... meg az egész, az egész, uram... A vonások, az még nem minden... de az egész egyben, uram... az egész, egyben!...

- Majd meglátjuk, milyen lesz az üzletben - vetette oda egy görnyedt hátú gróf.

- Gyors és vakmerő, eegen - szólalt meg egy másik gróf, olyan hangon, mintha a pincéből beszélne. Mereven ült székén, dús pofaszakállt viselt, s porcelánszerű szemével meredten maga elé nézett, mint ahogy az angol lordot festik a Journal Amuxant-ban.

A herceg felállt és torkát köszörülte; a vendégek hirtelen elhallgattak, úgyhogy hallani lehetett a marsall elbeszélésének folytatását:

- Mindnyájan az erdőt lessük, egyszerre csak valami vinnyog a ló patája alatt. Képzelje, barátom uram, az agár, amint pórázon loholt a ló mellett, megfojtotta a barázdában a nyulat!...

Ezt mondván, óriási tenyerével combjára csapott, mely olyan terjedelmes volt, hogy nyugodtan kiszabhatott volna belőle magának egy titkárt, sőt, annak még egy írnokot is.

A herceg másodszor is megköszörülte a torkát, erre a marsall kissé zavarba jött, s lepedőnyi selyemkendőjével megtörölte verejtékes homlokát.

- Tisztelt uraim - kezdte a herceg. - Egy igen fontos közérdekű ügyben voltam bátor önöket idefárasztani. Olyan fontos dologról van szó, hogy amint mindnyájan érezzük, ennek kell mindig közügyeink... vagy hogy is mondjam... nemzeti eszméink... jobban mondva...

Úgy látszott, zavarban van, de hamar lecsillapodott, és tovább beszélt:

- Egy üzletről... vagy tervről... jobban mondva tervezetről van szó, melynek a célja olyan társas cég alakítása, amely megkönnyíti... a...

- Gabonakereskedelmet - vetette közbe valaki a sarokból.

- Tulajdonképpen - folytatta a herceg - nem gabonakereskedelemről van szó, hanem...

- Szeszről - sürgette ugyanaz a hang.

- Ej, dehogy!... Arról, hogy megkönnyítsük a kereskedelmet Oroszországgal és a külfölddel, mégpedig... Kívánatos, hogy városunk egy ilyen nemzetközi kereskedelem gócpontjává...

- De milyen áruról van szó? - suttogta a görnyedt hátú gróf.

- Az üzlet szakmai részét Wokulski úr lesz szíves előadni, aki hogy úgy mondjam... szakférfiú ezen a téren - fejezte be a herceg. - De ne feledkezzünk meg, uraim, kötelességeinkről, melyeket a közérdek és szerencsétlen hazánk szeretete ró ránk...

- Becsületemre, azonnal adok tízezer rubelt!... - kiáltotta a marsall.

- De mire? - kérdezte a gróf, vérbeli angolt mímelve.

- Az mindegy!... - felelte nagy hangon a marsall. - Azzal jöttem fel Varsóba, hogy elköltök ötvenezer rubelt, hadd menjen hát tízezer jótékony célra, mert hercegünk remekül beszélt!... Csupa szív és csupa ész. Becsületemre...

- Bocsánatot kérek - vette át a szót Wokulski -, de itt nem jótékony célú társaságról van szó, hanem olyanról, amely tagjai számára nyereséget biztosít.

- Ez az!... - vetette közbe a görnyedt hátú gróf.

- Eegen!... - mekegte az angol is.

- Micsoda haszon lehet tízezer után? - vitatkozott a marsall. - Az ilyen haszonnal bátran nyakamba vehetném a tarisznyát, és odaállhatnék a templom elé...

A görnyedt hátú kirobbant:

- Szót kérek abban a kérdésben, hogy szabad-e a kis hasznot alábecsülni!... Ez a mi vesztünk, kérem!... Ez, uraim! - kiáltotta, s körmével idegesen kopogott a fotel karján.

- Kedves gróf - vágott szavába a herceg mézédesen -, most Wokulski úré a szó.

- Eegen!... - helyeselt az angol, dús pofaszakállát fésülgetve.

- Kérjük hát igen tisztelt Wokulski urat - szólalt meg egy újabb hang -, lenne szíves az őt annyira jellemző tömörséggel és világossággal előadni, mi legyen az a közügy, mely minket itt a herceg úr vendégszerető termeiben összegyűjtött.

Wokulski kíváncsian vette szemügyre a vendéget, aki a tömörséget és világosságot ilyen bőkezűen előlegezte neki. Kiváló varsói ügyvéd volt, egyébként pedig a herceg barátja és jobbkeze. Beszéd közben szeretett szóvirágokat használni, s egyúttal kezével ütögette a taktust, és hallgatta saját frázisait, melyeket mindig kitűnőeknek talált.

- De úgy, hogy mindnyájan megértsük - morogta valaki a sarokból, a földesuraknak abból a csoportjából, amely utálta a mágnásokat.

- Mindnyájan tudjuk - kezdte Wokulski -, hogy Varsó a Kelet- és Nyugat-Európa közötti kereskedelem kapuja. Itt gyűlik össze és megy át kezünkön az Oroszország felé áramló német és francia áru nagy része. Ebből az átmenő forgalomból mi szép haszonra tehetnénk szert, ha kereskedelmünk...

- Nem lenne a zsidók kezén - vetette közbe valaki a kereskedők és gyárosok asztalától.

- Nem - felelte Wokulski. - Ebből tekintélyes hasznunk lehetne, ha a kereskedelemmel becsületesen foglalkoznánk.

- A zsidókkal nem lehet becsületesen...

- Ma azonban - vágott közbe a kitűnő ügyvéd - az igen tisztelt Wokulski úr lehetővé teszi számunkra, hogy az óhitűek tőkéjét keresztény tőkével helyettesítsük...

- Wokulski úr maga vezeti be a zsidókat a kereskedelembe - tüzelt egy ellenzéki kereskedő.

Erre csend lett.

- Senki előtt nem vagyok hajlandó számot adni arról, hogy saját üzletemet miként vezetem - folytatta Wokulski. - Most csak arra akarok rámutatni, hogy miként lehet külkereskedelmünket rendezni. Ez az első fele tervezetemnek, és egyike azoknak a forrásoknak, melyek a hazai tőke számára nyereséget biztosíthatnak. A másik ilyen forrás az Oroszországgal való kereskedelem. Oroszországban sok olyan áru van, amelyben itt nálunk nagy a kereslet, s emellett az orosz áru olcsó is. Egy kereskedelmi vállalkozás, mely ezzel az üzletággal kívánna foglalkozni, évi tizenöt-húsz százalék hasznot hajtana a befektetett tőke után. Elsősorban említem a textilt...

- Ez a honi ipar aláaknázása - felelte ismét az ellenzéki hang a kereskedők csoportjából.

- Nekem nem a gyárosokra, hanem a fogyasztókra van gondom... - felelte Wokulski.

A kereskedők és gyárosok suttogni kezdtek, s amit egymásnak így elmondtak, az Wokulskira semmiképpen nem volt hízelgő.

- S íme, most érkeztünk el a közügyhöz!... - kiáltotta a herceg érzelmesen. - A helyzet a következő: az a kérdés, hogy a tisztelt Wokulski úr tervezete az országra nézve kedvező-e vagy sem?... Ügyvéd úr... - fordult ügyvédjéhez a herceg, mert érezte, hogy kátyúba jut, s szorult helyzetében segítségre volt szüksége.

- Igen tisztelt Wokulski úr - vette át a szót az ügyvéd -, lesz szíves az önt annyira jellemző alapossággal feltárni előttünk, hogy ha azokat a bizonyos textilárukat olyan messziről hozatjuk, ezzel nem sértjük-e saját gyáraink érdekeit?

- Mindenekelőtt - kezdte Wokulski - ezek az úgynevezett gyáraink nem a mieink, hanem a németekéi...

- Ohó!... - kiáltotta az ellenzéki hang a kereskedők csoportjából.

- Hajlandó vagyok - folytatta Wokulski - azonnal felsorolni azokat a gyárakat, melyekben az egész igazgatás és minden jobban fizetett munkás német, melyeknek tőkéje német, s az igazgatótanács Németországban székel. Ezekben a gyárakban a mi lengyel munkásunk nem szerezheti meg a magasabb szakképesítést, hanem örökké rosszul fizetett, mostohán kezelt és tetejébe még erőszakos elnémetesítéssel is fenyegetett napszámos marad...

- Ez igen fontos! - vetette közbe a görnyedt hátú gróf.

- Eegen!... - rebegte az angol.

- Becsületemre, nagy élmény ezt hallgatni!... - kiáltotta a marsall. - Sosem hittem volna, hogy így el lehet szórakozni egy ilyen értekezleten... Mindjárt jövök...

Azzal eldübörgött, s léptei alatt szinte hajladozott a padló.

- Felsoroljam a neveket? - kérdezte Wokulski.

A kereskedők és gyárosok csoportja e pillanatban egészen rendkívüli önmérsékletről tett bizonyságot, mert nem kívánta a felsorolást. Az ügyvéd hirtelen felugrott, s fölényesen hadonászva, kiáltotta:

- Úgy vélem, a helyi gyárak kérdése felett napirendre térhetünk. Most pedig, igen tisztelt Wokulski úr, lesz szíves nekünk az önt annyira jellemző tömörséggel előadni, hogy tervezete milyen pozitív előnyöket jelent...

- ...szerencsétlen hazánk számára - fejezte be a herceg.

- Tisztelt uraim - folytatta Wokulski -, ha a perkál rőfje csak két garassal lenne ezáltal olcsóbb, mint ma, akkor a közönség minden millió rőf itt megvásárolt árun tízezer rubelt takarítana meg...

- Mi az a tízezer rubel?... - kérdezte a marsall, aki időközben visszajött az oldalszobából, de még nem kapcsolódott bele eléggé a vitába.

- Nagyon sok... nagyon sok! - szólt a görnyedt hátú gróf. - Tanuljuk meg végre megbecsülni a garasos hasznot...

- Eegen... A penny a guinea atyja... - tette hozzá a vérbeli lordot mímelő gróf.

- Tízezer rubel - folytatta Wokulski - legalább húsz család jólétének alapja.

- Egy csepp a tengerben - morogta az egyik kereskedő.

- De van egy másik szempont is - folytatta Wokulski -, amely azonban csak a tőkéseket érdekli. Nekem évi három-négymillió rubel értékű áru áll rendelkezésemre...

- Ez már igen!... - suttogta a marsall.

- Ez nem a sajátom - folytatta Wokulski -, az én vagyonom sokkal szerényebb.

- Szeretem az ilyet!... - szólt a görnyedt hátú.

- Eegen... - nyafogta az angol.

- Ez a hárommillió rubel az én személyes hitelem, amely nekem mint közvetítőnek igen csekély százalékot hoz - folytatta Wokulski. - Ismétlem azonban, hogy amennyiben a hitel helyett készpénzt állítanánk be, annak haszna tizenöt-húsz százalék vagy talán még több is lehetne. Nos, a tervezetnek ez a része azokat az urakat érinti, akik a pénzüket a bankban tartják, és igen alacsony kamatot kapnak, mert pénzüket mások forgatják, s tetemes haszonra tesznek szert. Én most alkalmat adok az uraknak, hogy pénzüket saját maguk forgassák, és ezzel saját jövedelmüket növeljék. Végeztem.

- Remek - kiáltotta a görnyedt gróf. - De nem lehetne közelebbi részleteket is megtudni?

- Azokról már csak az üzlettársaimmal beszélhetek - felelte Wokulski.

- Én az vagyok - felelte a görnyedt hátú, s kezét nyújtotta.

- Eegen - tette hozzá az álangol, s mindössze két ujját bökte Wokulski felé.

- Uraim! - szólalt meg egy borotvált arcú férfi a mágnásokat gyűlölő nemesurak csoportjából. - Önök itt a perkálkereskedelemről beszélnek, ami minket egy cseppet sem érdekel... De uraim... - folytatta siránkozó hangon -, a magtáraink tele vannak gabonával, a szeszünk meg ott áll a raktárakban, s minden hasznunkat a közvetítők vágják zsebre, ami legalábbis... méltánytalanság...

Szétnézett a szobában, mire az arisztokráciát mélyen megvető nemesurak csoportja lelkesen megtapsolta.

A herceg diszkrét örömöt sugárzó arca e pillanatban az ihlet valóságos fényárjában ragyogott.

- De uraim - kiáltotta -, ma a textilkereskedelemről beszélünk, de ki tiltja meg, hogy holnap meg holnapután más, hasonló kérdésekről is tanácskozzunk?... Javasolom tehát...

- Becsületemre, jól beszél ez a mi drága hercegünk - kiáltotta a marsall.

- Halljuk!... Halljuk!... - csatlakozott az ügyvéd is, erősen hangsúlyozva, hogy mennyire igyekszik a herceg iránti lelkesedését fékezni.

- Tehát, uraim - folytatta meghatottan a herceg -, a következő összejöveteleket javasolom: egyet a gabonakereskedelem, a másikat a szeszkereskedelem tárgyában.

- Hát a mezőgazdasági hitelek ügyében?... - kérdezte valaki az engesztelhetetlen nemesurak csoportjából.

- A harmadikat a mezőgazdasági hitelek tárgyában - folytatta a herceg -, a negyediket...

De itt elakadt.

- A negyediket és ötödiket - kapta fel a szót az ügyvéd - az általános gazdasági helyzet mérlegelésének szenteljük.

- Szerencsétlen hazánk gazdasági helyzetének - fejezte be a herceg már csaknem könnyes szemmel.

- Uraim!... - kiáltotta az ügyvéd, s elérzékenyülten törölte meg orrát. - Ünnepeljük most igen tisztelt házigazdánkat, a kiváló honpolgárt, a legtiszteletreméltóbb férfiút...

- Tízezer rubel, becsületemre... - vetette oda a marsall.

- ...pillanatnyi felállással - fejezte be gyorsan az ügyvéd.

- Éljen! Éljen a herceg!... - kiáltozták, székzörgés és lábtopogás kíséretében.

Az engesztelhetetlen nemesurak csoportja kiabált a leghangosabban.

A herceg, aki meghatottságát már palástolni sem tudta, ölelgette vendégeit; ebben buzgón támogatta az ügyvéd, aki mindenkit végigcsókolt, és minden tartózkodás nélkül zokogott. Néhány vendég Wokulski körül csoportosult.

- Csatlakozom a vállalathoz, egyelőre ötvenezer rubellel - szólt a görnyedt hátú gróf. - Jövőre azonban... meglátjuk...

- Harmincezer, uram... Harmincezer rubel, uram, nagyon... uram, nagyon! - folytatta a Mefisztó-képű báró.

- Én is harmincezret!... Eegen!... - vetette oda az "angol" bólogatva.

- Én pedig kétszer... háromszor annyit adok, mint a mi drága hercegünk! Becsületemre!... - jegyezte meg a marsall.

A kereskedők csoportjából néhány ellenzéki vendég is Wokulski köré gyülekezett. Hallgattak ugyan, de arckifejezésük többet mondott minden érzelmes szónál.

Ezután egy sovány fiatalember lépett Wokulskihoz. Arcát ritkás szőrzet díszítette, de egész alakján elömlött a kétségtelenül túl korai kiéltség minden jele. Wokulski találkozott már vele a legkülönbözőbb nyilvános helyeken, sőt, az utcán is, s megfigyelte, hogy mindig a leggyorsabb bérkocsikat használta.

- Maruszewicz vagyok - mutatkozott be kedves mosollyal. - Megbocsát, hogy ilyen kurtán-furcsán jelentkezem, s ráadásul mindjárt első látásra kérésem is van.

- Tessék.

Az ifjú karon fogta Wokulskit, s egy ablakhoz vezette, aztán így szólt:

- Én mindjárt kiterítem a lapjaimat. Az olyan emberrel, mint ön, nem is lehet másként. Vagyontalan vagyok, de jó ösztöneim vannak, s szeretnék valami elfoglaltságot találni. Ön vállalatot létesít. Nem dolgozhatnék én is az ön vezetése alatt?

Wokulski figyelemmel mérte végig, s úgy látta, hogy az elhangzott javaslat sehogy sem illik ehhez az elnyűtt alakhoz és bizonytalan tekintetéhez. Ettől a megállapítástól rossz szájíze támadt, de azért megkérdezte:

- Mit tud ön? Mi a szakmája?

- Tudja, kérem, szakmát még nemigen választottam, de a tehetségem nagyon sokirányú, úgyhogy mindenféle munkát vállalhatok.

- És milyen fizetésre számít?

- Ezer... kétezer rubel... - felelte zavarodottan az ifjú.

Wokulski önkéntelenül megcsóválta fejét.

- Alig hiszem - felelte -, hogy az ön igényeinek megfelelő állásunk lenne, de azért jöjjön el egyszer hozzám...

A szoba közepén most a görnyedt hátú gróf kezdett beszélni.

- Ezek szerint tehát - mondta -, tisztelt uraim, elvben csatlakozunk a Wokulski úr által javasolt vállalathoz. Az üzlet látszólag igen jó, most már csak arról van szó, hogy meghalljuk a részleteket is, és megszerkesszük az okiratot. Én tehát mindazokat az urakat, akik a vállalathoz csatlakozni akarnak, meghívom magamhoz holnap este kilenc órára...

- Ott leszek, kedves grófom, becsületemre, ott leszek - szólalt meg a hájas marsall. - Sőt, lehet, hogy még néhány litvánt is hozok magammal, de nem mondanád meg, minek nekünk ez a kereskedelmi vállalat?... Hadd csinálják ezt a kereskedők...

- Ha másért nem - felelte a gróf lelkesen -, hát azért is, hogy már végre ne mondják, hogy semmit sem csinálunk, csak a szelvényeket vagdaljuk le.

A herceg kért szót.

- Egyébként - kezdte - még két vállalat alapítása van napirenden, a gabonakereskedelmi és a szeszkereskedelmi. Akinek az egyik nem tetszik, beléphet a másikba... Wokulski urat pedig megkérjük, hogy további tanácskozásainkon is tiszteljen meg bennünket szíves jelenlétével.

- Eegen - csatlakozott a "lord".

- És az őt annyira jellemző tehetséggel legyen szíves a dolgokat megvilágítani - toldotta meg az ügyvéd.

Nem hiszem, hogy az urak valami hasznomat vehetnék - felelte Wokulski. - Nekem volt ugyan már dolgom gabonával és szesszel is, de azok egészen kivételes helyzetek voltak. Akkor a nagy mennyiségről és a gyors szállításról volt szó, nem pedig az árról... Az itteni gabonakereskedelmet azonban nem ismerem.

- Majd ott lesznek a szakemberek, igen tisztelt Wokulski úr - vágott szavába az ügyvéd. - Azok majd hozzák a részleteket, melyeket ön lesz szíves nekünk az önt annyira jellemző zsenialitással rendezni és megvilágítani...

- Hogyne, nagyon kérjük!... - kiáltották a grófok s velük együtt még hangosabban az engesztelhetetlen nemesurak.

Már délután öt óra felé járhatott az idő, s a vendégek kezdtek elszéledni. Wokulski egyszerre észrevette, hogy a távolabbi szobákból Łęcki úr közeledik feléje avval a fiatalemberrel, akit már egyszer látott Izabella társaságában a gyűjtésen is, meg húsvétkor is a grófnénál. A két férfi megállt előtte.

- Megengedi, Wokulski barátom - kezdte Łęcki úr -, hogy bemutassam kedves kuzenomat, Julian Ochocki urat. Egy kicsit különc, de...

- Már régóta szeretnék önnel megismerkedni és egy kissé elbeszélgetni - szólt Ochocki, miközben Wokulskival kezet szorított.

Wokulski szótlanul vette szemügyre. A fiatalember alig lehetett harmincéves, és valóban, nagyon érdekes arcú, mintha I. Napóleonra hasonlítana, de az ábrándozás felhőivel tompítva.

- Merre megy? - kérdezte a fiatalember. - Szívesen elkísérném.

- Ha nem fárasztja...

- Ó, nekem sok időm van - felelte az ifjú.

"Mit akarhat tőlem?" - gondolta Wokulski, aztán hangosan hozzátette: - Mehetünk a Łazienki felé...

- Szívesen hagyta rá Ochocki. - Még el kell búcsúznom a hercegnétől, de majd utolérem.

Alig távozott. Wokulskit azonnal elfogta az ügyvéd.

- Gratulálok a tökéletes diadalhoz - szólt halkított hangon. A herceg valósággal szerelmes önbe. A két gróf meg a báró szintén... Eredeti emberek ezek, amint láthatta, de mind nagyon jó szándékúak. Szeretnének valamit csinálni, eszük is lenne hozzá meg képzettségük is, de sajnos, semmi energiájuk!... Akarathiány, uram... Nagy betegség ez, uram!... Az egész osztály ebben szenved... Mindenük megvan, pénz, cím, tekintély, sőt még sikerek is a nőknél, ezért aztán semmire se vágyódnak. S mivel ez a rugó hiányzik belőlük, arra vannak kárhoztatva, Wokulski uram, hogy eszközök legyenek az új, a nagyra törő emberek kezében... Mi, uram, mi még igen sok minden után vágyódunk - tette hozzá halkabban. - Szerencséjük, hogy velünk akadtak össze...

Wokulski semmit sem felelt, amit az ügyvéd úgy magyarázott, hogy igen ravasz diplomata, s már szíve mélyéből meg is bánta, hogy ilyen őszinte volt hozzá.

"Egyébként - gondolta, amint szeme sarkából Wokulskira pillantott -, még ha elmondaná is a hercegnek, hogy mit beszéltünk, mit árthat nekem?... Legfeljebb azt mondanám, hogy egy kicsit ki akartam tapogatni..."

"Miféle ambíciókat tételezhet ez fel rólam?..." - kérdezte önmagától Wokulski.

Elbúcsúzott a hercegtől, megígérte, hogy ezentúl minden összejövetelre eljön, s mikor az utcára kiért, hintaját hazaküldte.

"Mit akarhat tőlem ez az Ochocki? - gondolta gyanakodva. - Természetesen Izabelláról lesz szó... Lehet, hogy el akar riasztani tőle? Ostoba... Ha Izabella őt szereti, akkor kár a szót vesztegetni, magamtól is odábbállok... de ha nem őt szereti, akkor jó lesz óvakodnia attól, hogy engem akarjon eltávolítani... Azt hiszem, el fogom követni életem első egetverő ostobaságát, mégpedig Izabella kedvéért. Csak ne szegény Ochockin koppanjon. Kár lenne szegény fiúért..."

A kapubejáratban gyors léptek kopogását hallotta; megfordult, s látta, hogy Ochocki siet utána.

- Sokáig várt?... Bocsásson meg!... - kiáltotta az ifjú.

- A Łazienki felé megyünk? - kérdezte Wokulski.

- Szívesen.

Egy darabig szótlanul mentek egymás mellett, az ifjú mélyen elgondolkozott, Wokulski bosszús volt.

Elhatározta, hogy egyszerre szarvánál fogva ragadja meg a bikát.

- Ön közeli rokonságban van Łęcki úrékkal? - kérdezte.

- Elég közeliben - felelte az ifjú. - Anyám Łęcka volt, az apám csak Ochocki - tette hozzá gúnyosan -, ez pedig nagyon gyengíti a családi kapcsolatot... Tomasz bácsit, aki pedig elsőfokú nagybátyám, a mai napig sem ismerném, ha el nem szegényedett volna.

- Łęcka kisasszony igen előkelő, finom hölgy - jegyezte meg Wokulski, maga elé meredve.

- Előkelő? - ismételte Ochocki. - Mondja inkább, hogy istennő!... Ha vele beszélek, úgy érzem, hogy egész életemet ki tudná tölteni. Ő az egyetlen, aki mellett nyugodtnak érzem magam, békesség költözik a szívembe, s egyszerre elfeledkezem minden gyötrő sóvárgásomról. De hát!... Én nem tudnék egész nap mellette ülni a szalonban, s ő sem mellettem a laboratóriumban...

Wokulski megállt.

- Fizikával vagy kémiával foglalkozik? - kérdezte csodálkozva.

- Inkább azt kérdezze, mivel nem foglalkozom!... - felelte Ochocki. - Fizikával, kémiával, technológiával... Az egyetemen elvégeztem a természettudományi szakot s a műegyetemen a gépészetit... Mindennel foglalkozom; olvasok, dolgozom, az éjszakát is nappallá teszem és... mégsem csinálok semmit. Sikerült egy kicsit tökéletesítenem a górcsövet, s összeeszkábálnom egy új szárazelemet meg valami izzólámpafélét...

Wokulski csodálkozása nőttön-nőtt.

- Szóval, ön a feltaláló Ochocki?...

- Én volnék - felelte az ifjú. - De hát mit számít?... Mindenestül... semmit. Ha elgondolom, hogy huszonnyolc éves koromra mindössze ennyit csináltam, kétségbeesem. Laboratóriumomban szeretnék mindent összezúzni, és belevetni magam a szalonéletbe, ahová annyira csábítanak, vagy... golyót röpíteni a fejembe... Ochocki-féle villamos elem, Ochocki-féle izzólámpa!... Ó, micsoda ostobaság!... Hogy az ember gyerekkorától kezdve áhítozzék valamire, s aztán beleragadjon egy izzólámpa kátyújába... Borzalom... Hogy az ember eljusson az élete közepéig, aztán nyomát se lelje olyan útnak, amelyen továbbmehetne... Rettenetes!...

Elhallgatott. Időközben a Botanikus-kertbe értek. Ochocki levette kalapját. Wokulski pedig figyelmesen fürkészte, s új felfedezésre jutott: az ifjú, noha elegáns férfi hatását keltette, nem volt piperkőc, sőt látszott, hogy külsejével nemigen törődik. Haja kissé borzas, nyakkendője is egy gondolatnyival félrecsúszott, sőt, mellénye egyik gombja is nyitva volt. Az első pillantásra látszott, hogy van valaki körülötte, aki féltő gonddal kezeli fehérneműjét és ruhatárát, de ő annál kevésbé törődik az ilyesmivel, s éppen ez a gondatlanság, amely nála egészen finom, nemes árnyalatban jelentkezett, valami különös eredeti bájjal járt. Minden mozdulata könnyed, sőt hanyag, de kellemes hatású volt. Éppen olyan szépen tudott nézni, mint hallgatni, a füle mellett elereszteni valamit vagy akár a kalapját elveszteni.

Feljutottak a dombtetőre, ahonnan már látni lehetett az Okrąglak nevű kutat. Mindenfelől nyüzsögtek körülöttük a sétálók, de Ochockit ez egyáltalán nem feszélyezte, s kalapjával az egyik padra mutatva, szólt:

- Sokat olvastam arról, milyen boldog az olyan ember, akit nagy törekvések sarkallnak. Pedig ez hazugság. Lám, engem igazán nem mindannapi vágyak emésztenek, de csak nevetségessé tesznek, s a hozzám legközelebb állókat is ellenem hangolják. Nézze, itt ez a pad... Június elején egyszer este tíz óra körül itt ültünk unokahúgommal és Florentyna kisasszonnyal. A hold már fenn volt az égen, sőt még a fülemüle is dalolt. Elábrándoztam. Egyszerre megszólalt Izabella. "Ismered a csillagászatot?..." - "Egy kicsit." - "Akkor mondd meg, hogy hívják ezt a csillagot?" - "Nem tudom - feleltem -, de annyi bizonyos, hogy sohasem jutunk el oda. Az ember úgy odatapad a földhöz, mint az osztriga a sziklához." E pillanatban - folytatta - villant agyamba kedvenc eszmém vagy talán hóbortom... Elfeledkeztem gyönyörű húgomról, s egyszeriben repülőgépekről kezdtem gondolkozni. S mivel csak úgy tudok gondolkozni, ha járkálok, egyszerűen felálltam, s búcsúzás nélkül otthagytam őket!... Másnap Flóra kisasszony neveletlennek, Łęcki nagybátyám különcnek nevezett, húgom pedig egy hétig tudni sem akart rólam... De legalább kitaláltam volna valamit; szó sincs róla. A szó szoros értelmében semmit, pedig esküdni mertem volna rá, hogy mire a dombról a kúthoz érek, megszületik a fejemben a repülőgép vázlata... Ugye, milyen ostoba dolog?...

"Tehát ezek itt töltik az estéket, holdvilágnál és fülemüleszó mellett?... - gondolta Wokulski, s rettenetes fájdalmat érzett szívében. - Izabella biztosan szereti ezt az Ochockit, de ha nem szereti is, annak legfeljebb a fiú különcsége az oka... De igaza is van. Csinos fiú és nem mindennapi ember..."

- Az egészről - folytatta Ochocki - természetesen egy szót sem szóltam nagynénémnek, aki valahányszor hozzám lép, hogy valamit igazítson rajtam, mindig a lelkemre köti: "Kedves Julek, aztán vigyázz és igyekezz tetszeni Izabellának, mert ő igazán neked való feleség... Okos és szép, ő az egyetlen, aki ki tudna gyógyítani hóbortjaidból..." Én pedig azt mondom: micsoda feleség lenne mellettem?... Még ha laboráns lehetne... hagyján. De hogyan is hagyná ő ott a szalont egy laboratórium kedvéért!... S igaza is van; neki az az eleme; a madárnak levegőre, a halnak vízre van szüksége... Micsoda gyönyörű este! - tette hozzá kis idő múlva. - Ritkán éreztem magamban ilyen izgalmat. De... mi baja önnek, Wokulski úr?...

- Kicsit fáradt vagyok - felelte Wokulski tompán. - Nem ülnénk le egy pillanatra, akár ide is?...

Leültek a lejtőn a Łazienki-park szélén. Ochocki, állát térdére nyugtatta, s gondolataiba merült. Wokulski pedig olyan érzéssel nézte, melyben a bámulat a gyűlölettel vegyül.

"Buta vagy ravasz?... Miért mondta el ezt nekem?" - gondolta magában.

Be kellett azonban ismernie, hogy Ochocki fecsegése az őszinteségnek és hanyag könnyedségnek ugyanazokat a jellegzetességeit viselte magán, mint mozdulatai, sőt egész lénye. Most találkoztak először, s Ochocki máris úgy beszélt vele, mintha gyermekkoruktól fogva ismernék egymást.

"Végzek vele" - gondolta Wokulski, s mélyet sóhajtva, hangosan kérdezte:

- Ön tehát házasodik, Ochocki úr?

- Nem őrültem meg - mordult fel az ifjú, s rántott egyet a vállán.

- Hogyan?... Hiszen Izabella kisasszony tetszik önnek?

- Hogyne, nagyon is, de ez még nem minden. El is venném feleségül, ha biztos lennék abban, hogy a tudomány terén már semmit el nem érhetek...

Wokulski szívében a gyűlölet és csodálat mellett most az öröm is fellobbant. Ochocki e pillanatban homlokát dörzsölte, mint akit mély álmából ébresztenek fel, Wokulskira nézett, aztán hirtelen így szólt:

- No lám... Majd elfelejtettem, hogy fontos beszélnivalóm van önnel...

"Mit akarhat tőlem?..." - motoszkált Wokulski fejében. Lelke mélyén csodálta vetélytársa okos tekintetét s a hirtelen megváltozott hangnemet. Mintha egészen más ember mondta volna ezeket a szavakat.

- Kérdezni akarok öntől valamit... Sőt, nem is egy, hanem két dolgot. Mind a két kérdés nagyon bizalmas, ráadásul talán kényes is - mondta Ochocki. - De nem sértődik meg?

- Parancsoljon - felelte Wokulski.

Talán a vérpadon sem érzett volna ilyen kínokat, mint e pillanatban. Biztos volt benne, hogy Izabelláról lesz szó, s hogy nyomban eldől a sorsa.

- Ön természettudománnyal foglalkozott? - kérdezte Ochocki.

- Igen.

- S amint hallom, igen lelkes tanulmányozója volt a természettudományoknak. Tudom, mi mindenen ment keresztül, s éppen ezért régóta igen nagyra becsülöm... De még ez nem is elég, többet mondok... Egy év óta az adott nekem erőt a munkához, hogy mindig átéreztem, milyen óriási nehézségek között vergődött ön... Mindig azt mondtam magamban: megteszek legalább annyit, mint az az ember, s mivel előttem nincsenek olyan súlyos akadályok, mint előtte, talán tovább eljutok, mint ő...

Wokulski úgy érezte, vagy ő álmodik, vagy Ochocki őrült.

- Honnan tudja ezt?... - kérdezte.

- Schumann doktortól.

- Ah, Schumanntól. De mire akar kilyukadni?...

- Mindjárt megmondom - felelt Ochocki. - Ön tehát lelkes természettudós volt, s a végén mégis otthagyta a természettudományokat. Hány éves volt, mikor a természettudományok iránti vonzódása így megcsappant?...

Wokulski úgy érezte, mintha taglóval vágták volna fejbe. Ez a kérdés olyan kellemetlen és váratlan volt, hogy egy pillanatig nemcsak felelni nem tudott rá, de még gondolatait sem tudta összeszedni.

Ochocki megismételte kérdését, és éles tekintettel fürkészte Wokulskit.

- Hogy hány éves koromban? - szólt Wokulski. - Tavaly... s most a negyvenhatodik évemben vagyok...

- Nekem tehát a teljes lehűlésig még több mint tizenöt esztendőm van. Ez egy kis bátorságot ad... - mondta Ochocki, mintegy önmagának.

Kisvártatva még hozzáfűzte:

- Ez volt az egyik kérdés, s most jön a másik, de kérem, ne sértődjék meg. Milyen korában kezd a férfi közömbössé válni a nők iránt?...

A második taglóütés. Ez volt az a pillanat, mikor Wokulski szerette volna ezt a fiatalembert torkon ragadni és megfojtani. De erőt vett magán, és bágyadt mosollyal szólt:

- Én azt hiszem, soha... Sőt, ellenkezőleg, mindig jobban érdeklik...

- Az baj! - suttogta Ochocki. - No, majd meglátjuk, ki az erősebb.

- A nők, Ochocki úr.

- Már kinek hogy, uram... - felelte az ifjú, s ismét gondolataiba merült.

Aztán mintegy magához kezdett beszélni.

- A nő, fontos. Én is voltam már szerelmes... mindjárt csak... hányszor is?... négy... hat... vagy hétszer. Igen, hétszer... Igen sok időt elrabolt, és kétségbeejtő gondolatokat szült. Nagy bolondság a szerelem... Az ember megismerkedik, szeret és szenved... Aztán untat vagy megcsal... Igen. Kétszer untatott és ötször megcsalt... Aztán az ember új nőt talál, az eddigieknél tökéletesebbet... s azután ez is ugyanezt teszi, amit a kevésbé tökéletesek... Eh, selejtes fajtája az állatnak. Játszanak velünk, bár korlátolt agyuk fel sem tud fogni bennünket... De hiszen igaz, a tigris is játszhatik az emberrel. Alávaló, de kedves... No, mindegy! Ezzel szemben az eszme, ha egyszer megragadta az embert, soha többé el nem hagyja, és soha el nem árulja...

Kezét Wokulski karjára tette, különös, elmélázó tekintettel nézett szemébe, s így szólt:

- Hiszen valamikor ön is törte a fejét repülőgépeken, nemde? Nem kormányozható léghajón, amely könnyebb, mint a levegő, mert ez bolondság, hanem... a nehéz gép, az emberekkel megtöltött és körülpáncélozott nehéz gép, repülésén... Van sejtelme arról, micsoda fordulat következne be a világon, egy ilyen találmány nyomán?... Megszűnnék minden erődítmény, minden hadsereg, minden határ. Eltűnnének a nemzetek, s helyettük a föld feletti építményekben angyalokhoz vagy az ókori istenekhez hasonló teremtmények születnének. A szelet, a hőt, a világosságot, a villámot már leigáztuk... nem gondolja, hogy itt az ideje, hogy felszabadítsuk magunkat a nehézkedés bilincseiből? Ez az az eszme, mely ma az idők szellemét teherbe ejti... Mások már dolgoznak ezen. Engem még csak most kezd megtelíteni, de a fejem búbjától a talpamig... Mi közöm nekem a nagynénémhez és minden tanácsához meg a jó modorról szóló tanításához... Mi közöm a házassághoz, a nőkhöz, sőt a górcsőhöz, a szárazelemhez meg az izzókhoz is?... Megtébolyodom vagy... szárnyat adok az emberiségnek...

- És ha sikerülne is, hát aztán? - kérdezte Wokulski.

- Hírnév! Olyan hírnév, amilyent még soha, senki el nem ért - felelte Ochocki -, látja, ez az én feleségem, ez az én asszonyom... Na, minden jót, mennem kell...

Kezet szorítottak, aztán lerohant a dombról, és eltűnt a fák között.

A Botanikus-kertre és a Łazienki-parkra már ráborult az alkonyat.

- Őrült vagy lángész?... - suttogta Wokulski, s érezte, hogy az ő idegei is ziláltak. - S ha lángész?...

Felállt s elindult a park felé, a sétáló emberek közé. Úgy érezte, hogy a domb fölött, amelyről lejött, valami szent borzadály lebeg.

A Botanikus-kertben majdnem tolongtak az emberek. Minden úton tömött sorok, népes csoportok s legalábbis zajos társaságok sétálgattak; a padok roskadoztak a teher alatt. Wokulskinak minduntalan elálltak az útját, letaposták a sarkát, meglökdösték, s mindenfelől beszélgetést, nevetgélést hallott. Az Aleje Ujazdowskie egész hosszában, a Belweder-palota kőkerítése mentén, a kórház felőli kerítés alatt, a legkevésbé forgalmas utakon, még az elkerített ösvényeken is mindenütt nyüzsgött, tolongott a jókedvű, sétáló nép. Minél sötétebb lett a természet, annál sűrűbb, zajosabb és vidámabb a tömeg.

- Úgy látszik, számomra már nemigen van hely ezen a világon... - suttogta Wokulski.

Elért a Łazienki-parkba, s itt már csendesebb helyeket talált. Az égen megjelent néhány csillag, a fasor felől a levegőben rezgett, hullámzott a járókelők zaja és a tóból áradó nedvesség. Feje felett egyszer-egyszer zúgva repült el egy cserebogár, vagy rebbenve cikázott egy-egy denevér; a park mélyén szomorkás madárfütty hangzott, úgy látszik, szegény kis lélek hiába hívta a párját. Messziről a tó felől hallatszott az evezők loccsanása s fiatal lányok kacagása.

Egy összesimuló emberpár sugdosódva jött vele szembe. Utat engedtek neki, és elrejtőztek a fák árnyékában. Wokulskit elfogta az irigység és a gúny.

"Lám, boldog szerelmesek! - gondolta. - Suttognak és menekülnek, mint a tolvajok... Szépen berendezett világ ez, nem?... Kíváncsi vagyok, mennyivel volna jobb az élet, ha Lucifer lenne itt az úr?... Hát ha egy bandita ugrana most elém, és ebben a sötét zugban leszúrna?..."

Elképzelte, milyen kellemes lehet, mikor a kés hideg pengéje belehatol a forró, lázas szívbe.

"Sajnos - sóhajtotta -, ma már nem szabad gyilkolni, az ember legfeljebb saját magát... csak az a fő, hogy gyorsan, alaposan és jól. Nosza!..."

A menekülésnek e csalhatatlan eszközére gondolt, s ez lecsillapította. Fokozatosan ünnepélyes hangulatba merült, úgy érezte, hogy közeledik a pillanat, melyben számadást kell vetnie lelkiismeretével, helyesebben szólva: meg kell csinálnia egész élete mérlegét.

"Ha én lennék a legfőbb bíró - gondolta -, s megkérdeznének, ki érdemli meg inkább Izabellát, Ochocki-e vagy Wokulski, be kellene ismernem, hogy Ochocki... Tizennyolc évvel fiatalabb, mint én (tizennyolc év!...) és milyen szép... Huszonnyolc esztendős, és már két fakultást elvégzett (én ebben a korban csak éppen hogy elkezdtem tanulni...). És három találmánya van (nekem egy sem). De ettől függetlenül hatalmas eszme kel életre benne... Furcsa, nagyon furcsa: érdekes dolog az a repülőgép, s lám, ő megtalálta hozzá a legzseniálisabb és egyedül lehetséges utat. A repülőgépnek nehezebbnek kell lennie a levegőnél, nem pedig könnyebbnek, mint például a léggömb; hiszen minden, ami szabályosan repül, a légytől egészen a hatalmas sasig - nehezebb, mint a levegő. Az ifjú kiindulópontja helyes, és van alkotó szelleme, amit máris bebizonyított, ha mással nem, a górcsövével és az izzólámpájával; ki tudja, nem sikerül-e megszerkesztenie a repülőgépet is? S ha megcsinálja, több lesz az emberiség számára, mint Newton és Napóleon együttesen... És én versenyezzem vele?... Ha tehát felmerül a kérdés, hogy kettőnk közül melyiknek kell odábbállnia, habozhatom-e?... Micsoda pokoli kín megállapítanom, hogy azt a törékeny semmiséget, ami én vagyok, oda kell dobnom áldozatul egy végeredményben ugyanilyen embernek, ugyanilyen halandónak, aki ugyanúgy alá van vetve betegségeknek, tévedéseknek, és aki mindenekfelett még ennyire naiv is. Mert hiszen gyerek még. Mi mindent összefecsegett itt nekem..."

Különös véletlen: mikor Wokulski segéd volt a gyarmatáru-kereskedésben, a perpetuum mobiléről, vagyis olyan gépről ábrándozott, amely önmagától mozog, de mikor beiratkozott az előkészítő iskolába, rájött, hogy ez a gép ostobaság. Ekkor aztán legtitkosabb, legkedvesebb vágya az lett, hogy feltalálja a kormányozható léghajót. Ami Wokulski számára még hamis utakon tévelygő, fantasztikus árny volt, az Ochockiban már a gyakorlati kérdés alakját öltötte magára.

"Micsoda kegyetlen sors! - gondolta elkeseredve. - Két embernek csaknem azonos vágyakat ad, csakhogy az egyik tizennyolc évvel korábban, a másik későbben született, az egyik nyomorban, a másik jólétben, az egyik nem tudott felkapaszkodni a tudományok első emeletére sem, a másik könnyű léptekkel ugrik át kettőt. Őt nem lökik le útjáról a politikai viharok, mint engem, neki nem jelent akadályt a szerelem, melyet úgy kezel, mint valami játékszert, míg nekem, aki hat évet töltöttem a sivatagban, ez az érzés a mennyországot és az üdvösséget jelenti. Sőt, még annál is többet... És ő diadalmaskodik felettem minden téren, bár bennem is megvannak ugyanazok az érzések, a helyzeteket legalább olyan tisztán meglátom, dolgozni pedig bizonyosan sokkal többet dolgoztam, mint ő..."

Wokulski jól ismerte az embereket, és gyakran össze is hasonlítgatta magát velük, de bármerre járt, egy kicsit mindig jobbnak érezte magát másoknál. Akár mint kereskedősegéd, aki éjszakákon át bújta a könyveket, akár mint diák, aki a nyomoron át gázolt a tudomány felé, akár mint katona a golyózáporban, vagy mint száműzött, aki a hóval belepett sárkunyhóban foglalatoskodott a tudománnyal - mindig ott égett lelkében az eszme, mely évekkel megelőzte korát. Mások egyik napról a másikra, csupán gyomruknak vagy zsebüknek éltek.

Csak ma találkozott olyan emberrel, aki nagyobb nála, egy őrülttel, aki repülőgépet akar szerkeszteni!...

"Hát nekem nincs olyan eszmém, amelyen már több mint egy éve munkálkodom, amelyért vagyont szereztem, amelyért embereken segítek és tiszteletre kényszerítem magam iránt?... Igen, de a szerelem személyes érzés; minden érdem, melyet a szerelem szül, csak olyan, mint a tengeri ciklon örvényébe sodort hal. Ha erről a világról egyszerre eltűnne az a nő, s benned eltűnne a reá való emlékezés, ugyan mi maradna belőled? Közönséges kapitalista, aki unalmában a kaszinóban kártyázik. Ezzel szemben Ochockinak van ideálja, mely mindig előre fogja hajtani, hacsak szelleme ki nem alszik..."

"Jól van, de hátha ő sem tud semmit alkotni, s ahelyett hogy a repülőgépet megszerkesztené, a bolondokházába kerül?... Én pedig csakugyan csinálok valamit, s a górcső, a szárazelem vagy akár az izzólámpa biztosan nem több, mint az, hogy én meg száz és száz embernek adom meg az életlehetőséget. Honnan van hát bennem ez a szélsőségesen keresztény alázatosság?... Hogy melyikünk mit ér el, azt egyelőre nem lehet tudni. Az azonban már bizonyos, hogy én a tettek embere vagyok, ő pedig ábrándozó... Várjunk egy esztendeig..."

Egy esztendeig!... Összerezzent. Úgy érezte, hogy az egy esztendőnek nevezett út végén csak feneketlen mélységet lát, mely mindent elnyel, s amelyben még sincs semmi.

"Tehát semmi?... Semmi!..."

Ösztönszerűen szétnézett. A Łazienki-park mélyén egy kis úton járt, ahova nem jutott el semmiféle nesz, még az óriási fák sűrűje is teljesen csendes volt.

- Hány óra? - kérdezte hirtelen egy rekedt hang.

- Hogy hány óra?...

Wokulski megdörzsölte szemét. A homályból egy rongyos ember alakja bukkant ki.

- Udvarias kérdésre udvariasan illik felelni - szólt az ember, és közelebb lépett.

- Ölj meg, és megnézheted magad - felelte Wokulski.

A rongyos hátralépett. Az úttól balra néhány emberi árny tűnt fel.

- Bolondok! - kiáltotta Wokulski, miközben tovább sétált. - Nálam van az aranyórám és pár száz rubel... Nem védekezem, na!...

Az árnyak eltűntek a fák között, s az egyik mély hangon megszólalt:

- Az ilyen, a fene ott egye meg, mindenütt megterem, ahol el sem vetik...

- Barmok!... Gyáva kutyák! - kiáltotta Wokulski szinte önkívületben.

Szavaira már csak a menekülők lábdobogása felelt.

Wokulski összeszedte gondolatait.

"Hol vagyok?... Azt tudom, hogy a Łazienki-parkban, de melyik részén?... Jó lesz másfelé menni..."

Néhányszor visszafordult, s már igazán nem tudta, merre jár. Szíve hevesen dobogott, homlokára kiült a hideg verejték, életében most először félt az éjszakától és attól, hogy eltéved...

Néhány percig bolyongott céltalanul, még a lélegzete is elakadt. Fejében vad gondolatok kavarogtak, végre bal felől meglátta a kőfalat s azon túl egy épületet.

Aha, a Narancsház...

Csakhamar eljutott egy kis hídig, s a híd korlátjára támaszkodva, megpihent és elgondolkozott.

"Tehát ide jutottam?... Veszedelmes vetélytárs... Bomlott idegek... Azt hiszem, ennek a komédiának az utolsó felvonását akár ma megírhatnám!..."

Az egyenes út elvezette a tóig, onnan a Łazienki-palotáig. Húsz perc múlva az Aleje Ujazdowskién bérkocsiba ült, s egy további negyedóra múlva már otthon volt.

Az utcai lámpás fénye, a forgalom visszaadta vidámságát, és már mosolyogva suttogta:

- Micsoda rémképek megint?... Ez az Ochocki is... Meg az öngyilkosság!... Eh, szamárság... Egyelőre bejutottam az arisztokrata körökbe, hogy tovább mi lesz, majd elválik...

Mikor fogadószobájába lépett, inasa egy levelet adott át, melyet Meliton asszony az ő saját levélpapírjára írt.

- Ez a hölgy ma kétszer volt itt - szólt a hű szolga. - Először öt órakor, azután hatkor...

Wokulski lassan bontogatta Meliton asszony levelét, s visszaemlékezett az iménti eseményekre. Úgy érezte, mintha szobája homályos zugában még most is a Łazienki-park fáinak sűrűjét látná s benne a rongyos útonállók elmosódó körvonalait, azután a kis dombot a kúttal, ahol Ochocki avatta be legbensőbb gondolataiba. De mikor a világosságba tekintett, a ködös kép egyszerre eltűnt. Látta a zöld ernyős lámpát, egy csomó papírt, az íróasztalon álló bronzfigurákat, s néha úgy érezte, hogy Ochocki minden röpködő masinájával együtt, sőt, az ő saját kétségbeesése is csak álom volt.

"Dehogyis lángész - gondolta -, egyszerű ábrándozó!... Izabella is csak olyan nő, mint a többi. Ha hozzám jön - jó; ha nem jön, abba sem halok bele."

Kisimította a levelet és olvasta:

Uram! Fontos hír: Łęckiek a bérházukat néhány napon belül eladják, s az egyetlen vevő rokonuk és ellenségük Krzeszowski báróné. Biztos forrásból tudom, hogy ő legfeljebb hatvanezer rubelt akar a házért adni, s ebben az esetben Izabella kisasszony hozományának utolsó maradványa, az a harmincezer rubel is elvész. Itt a legkedvezőbb alkalom, mert Izabella kisasszony - akit vagy a nyomor, vagy az a megoldás fenyeget, hogy el kell fogadnia a marsall kezét - minden más kombinációt szívesen elfogad. Feltételezem, hogy ezúttal nem bánik el úgy a kínálkozó alkalommal, mint Łęcki úr váltóival, melyeket szemem láttára tépett szét. Ne feledje: a nők szeretik, ha úgy ölelik őket, hogy a hatás fokozása kedvéért néha még sarokkal is rájuk taposnak. Minél kíméletlenebbül teszi ezt vele, annál biztosabb, hogy magába szeret, ezt el ne felejtse!...

Egyébként szerezhet Belnek egy kis örömet: Krzeszowski báró kényszerítő körülmények folytán eladta kedvenc kancáját saját feleségének. A kancának a közeli napokban kellene futnia, s ő a verseny favoritja. Ahogy én a helyzetet ismerem, Bel annak örülne a legjobban, ha a kanca a verseny napján nem lenne sem a báróé, sem a feleségéé. A báró szörnyen bánná, hogy a kancát eladta, a báróné pedig kétségbe lenne esve, ha a kanca befutna, s ezzel nem neki, hanem másnak hozna hasznot. Látja, milyen hajszálfinomak ezek a nagyúri mesterkedések? De ezért próbálja meg felhasználni. Jó alkalom kínálkozik, mert úgy hallom, egy bizonyos Maruszewicz nevű egyén, a Krzeszowski házaspár mindkét tagjának bizalmasa, önnek akarja a kancát megvételre felajánlani. Ne felejtse el, hogy a nők csak azoknak rabszolgái, akik erősen tudják őket tartani és szeszélyeiket ki tudják elégíteni.

Már igazán kezdem ezt hinni, hogy ön szerencsés csillagzat alatt született,

őszinte híve
A. M.

Wokulski mélyen felsóhajtott. Mind a két hír nagyon fontos volt. Másodszor is elolvasta a levelet, csodálkozott Meliton asszony érdes stílusán, és megmosolyogta a saját nemére vonatkozó megjegyzéseit. Az, hogy az embereket meg a körülményeket erősen kézben kell tartani, nagyon megfelelt Wokulski természetének. Mindent és mindenkit a nyakánál ragadott meg, kivéve Izabellát. Ő volt az egyetlen lény, akinek önnönmagával szemben teljes szabadságot, sőt, korlátlan egyeduralmat kívánt biztosítani.

Önkéntelenül oldalt pillantott; az inas az ajtóban állt.

- Menj aludni - szólt rá.

- Mindjárt, csak még egy úr is volt itt - felelte az inas.

- Micsoda úr?

- Itt hagyta a névjegyét, ott van az íróasztalon.

Az íróasztalon Maruszewicz névjegye hevert.

- Aha!... És mit mondott?

- Nem mondott azs semmit, csak azst kérdezste, mikor tetsik itthon lenni. Én meg azst mondtam, reggel tízs óra körül, mire ő azst mondta, hogy holnap tízs órakor eljön, de csak egy percsre.

- Jól van, jó éjszakát.

- Alásolgája, nagyságos úr.

Az inas kiment. Wokulski érezte, hogy teljesen kijózanodott. Ochocki minden röpködő masinájával együtt szörnyen összezsugorodott. Most megint olyan erősnek érezte magát, mint akkor, mikor Bulgáriába indult. Akkor vagyonért ment, most itt volt az alkalom, hogy a megszerzett vagyon egy részét letegye Izabella lába elé. Bántották Meliton asszony levelében ezek a kifejezések: "A nyomor vagy az a megoldás fenyegeti, hogy el kell fogadnia a marsall kezét..." Nem! Izabella sohasem kerülhet ilyen helyzetbe... De nem az a bizonyos Ochocki emeli ki belőle a röpködő masináival, hanem igenis ő. Olyan erőt érzett magában, hogy ha most a mennyezet, a felette levő két emelettel együtt a fejére zuhan, meg bírta volna tartani.

Az íróasztal fiókjából elővette jegyzetfüzetét, és számolni kezdett:

"A versenyló - csekélység... Erre legfeljebb ezer rubelt költök, s legalább egy része meg is térül... A ház, hatvanezer rubel, Izabella hozománya harmincezer, összesen kilencvenezer. Bagatell, csaknem egyharmada egész vagyonomnak... A házért mindenesetre megtérül hatvanezer rubel vagy talán még több... Na... rá kell bírni Łęcki urat, hogy azt a harmincezer rubelt bízza rám; majd osztalék címén fizetek érte évi ötezer rubelt... Remélem, ez elég lesz nekik. A lovat átadom egy zsokénak, az majd elintézi a futtatást... Tíz órakor itt lesz Maruszewicz, tizenegykor elmegyek az ügyvédhez... A pénzt megkapom évi nyolc százalékra, az évi hétezer-kétszáz rubel, s mivel én biztosan megkeresem a tizenöt százalékot... no, meg a ház is hoz valamit... De mit szólnak majd a társaim?... Eh, törődöm is vele!... Negyvenötezer rubelem van évente, ha ebből tizenkét-, tizenháromezer leapad, még mindig marad harminckétezer. A feleségemnek nem kell unatkoznia... Egy év alatt kilépek a bérházból, még ha harmincezer rubelt veszítek is... Hiszen ez nem is veszteség, hanem hozomány..."

Éjfél volt, mire vetkőzni kezdett. A világosan körvonalazott tervek lecsillapították zilált idegeit. Eloltotta a lámpát, lefeküdt, s nézte, hogyan lengeti a szél a függönyöket, azután mély álomba merült.

Reggel hétkor felébredt, s olyan friss és jókedvű volt, hogy még a szobában sürgölődő inasnak is feltűnt.

- Mit akarsz itt? - kérdezte Wokulski.

- Én semmit, nagyságos úr kérem, csak a házsmester seretne valamit, de nem meri, azst seretné, ha a nagyságos úr tartaná kerestvízs alá a fiát.

- Á, á, á!... De azt ugye nem kérdezte, hogy szeretném-e, ha gyereke lenne?

- Nem, mert a nagyságos úr akkor a háborúban volt.

- Na jó. Vállalom a komaságot.

- Akkor most már tessék nekem adni azst a régi kabátot, mert másképp hogy menjek el a kerestelőre?

- Nem bánom, vidd a kabátot.

- És a reperálás?

- Hallod-e, most már hagyj békén... Reperáltasd meg! Felőlem reperáltass, amit akarsz...

- Mert, nagyságos úr, kérem, bársonygallért seretnék...

- Bánom is én, varrj rá bársonygallért, csak menj már a pokolba.

- Kár haragudni, mert nem magamért akarom, hanem a nagyságos úr tistességéért - mormogta az inas. Azzal kiment s bevágta maga mögött az ajtót.

Érezte, hogy gazdája egészen különös jókedvében van.

Wokulski felöltözött, s leült számolni, közben üres teáját szürcsölte. Mikor a számadással végzett, megfogalmazott egy táviratot Moszkvába, ebben százezer rubel kiutalását kérte, s egy másik táviratban utasította bécsi ügynökét, hogy bizonyos megrendeléseket függesszen fel. Tíz óra előtt néhány perccel megérkezett Maruszewicz. Most még elnyűttebbnek és bátortalanabbnak látszott, mint tegnap.

- Megengedi - kezdte a szokásos üdvözlő szavak után -, hogy mindjárt nyílt kártyával kezdjem... Eredeti ajánlattal jöttem.

- Hadd halljam azt az eredeti ajánlatot...

- Krzeszowski báróné (vele is meg a báró úrral is benső barátságban vagyok) - kezdte az elnyűtt ifjú - egy versenylovat kíván eladni. Rögtön arra gondoltam, hogy ön, ismert vagyoni viszonyainál fogva, bizonyára szívesen vásárolna egy jó versenylovat... Óriási esélyei vannak, mert a futamban rajta kívül csak két ló indul, s mind a kettő jóval gyengébb nála...

- Akkor miért nem maga a báróné futtatja?

- Ő?... Mert esküdt ellensége a lóversenynek.

- Akkor mért vette meg?

- Két okból - felelte az ifjú. - Először is a bárónak pénzre van szüksége, hogy egy becsületbeli tartozását kiegyenlítse. Kijelentette, hogy főbe lövi magát, ha nem tud nyolcszáz rubelt szerezni. Ha másképp nem, legkedvesebb lováért. Aztán meg a báróné nem kívánja, hogy férjeura versenyistállót tartson. Ezért vette meg, de szegényt egészen beteggé teszi a szégyen és kétségbeesés, s leghőbb vágya, hogy a lovat minden elfogadható áron továbbadja.

- És mi az az ár?

- Nyolcszáz rubel - felelte a fiatalember, szemét lesütve.

- Hol az a ló?

- A Müller-féle istállóban.

- És az okmányok?

- Itt vannak - felelte a fiatalember, most már vidámabban, s buzgón rántotta elő kabátja zsebéből a papírcsomagot.

- Most mindjárt lebonyolíthatjuk? - kérdezte Wokulski, miközben az iratokat átlapozta.

- Hogyne!

- Ebéd után elmehetünk megnézni a lovat?

- Ó, hogyne...

- Írjon, kérem, nyugtát - szólt Wokulski, s íróasztala fiókjából elővette a pénzt.

- Nyolcszázról?... Természetesen... - hadarta az ifjú.

Gyorsan papírt és tollat szedett elő és írt. Wokulski észrevette, hogy a fiatalember keze egy kissé reszket, s arca is elváltozik.

A nyugta szabályos volt, Wokulski a nyolc darab százrubelest az asztalra dobta, s a nyugtát eltette fiókjába. Kis idő múlva Maruszewicz némileg zavarodottan távozott a szobából, s míg a lépcsőn lefelé futott, így elmélkedett magában:

"Aljas gazember vagyok, nagyon aljas... De végtére is, néhány nap múlva megadom a banyának a kétszázat, s majd azt mondom, hogy Wokulski, mikor a lovat megismerte, még kétszázzal kiegészítette a vételárat. Úgysem találkoznak, sem a báró a feleségével, sem ez a... szatócs velük... Nyugtát követelt... Nagyszerű... Nem tagadja meg magát a boltos és a parvenü... Ó, hogy büntet a sors könnyelműségemért..."

Wokulski tizenegy órakor kilépett az utcára azzal a szándékkal, hogy az ügyvédhez megy.

Alig állt azonban meg a kapu előtt, világos felöltője és fehér kalapja láttára egyszerre három bérkocsis is megindult feléje fogatával. Az egyik a nagy tülekedésben kocsija rúdjával belerohant a másikba, a harmadik pedig, hogy kikerülje őket, csaknem elgázolt egy nehéz szekrényt cipelő hordárt. Nagy tülekedés támadt, ostorsuhogással fűszerezve. Hamarosan rendőrsípok is hangzottak, aminek eredményeképpen a két legbuzgóbb kocsis saját kocsiján hajtott be az őrszobára.

"Rossz jel - gondolta Wokulski, s hirtelen a homlokára csapott. - Nagyszerű üzletember vagyok, mondhatom - gondolta magában -, megyek az ügyvédemhez, hogy megbízást adjak neki egy ház megvételére, s azt sem tudom, milyen az a ház, sőt még azt sem, hol van."

Visszament lakásába, s kalappal a fején, hóna alatt a sétapálcával, kezdte naptárát forgatni. Szerencsére hallotta azelőtt, hogy a Łęcki-féle bérház valahol az Aleje Jerozolimskie körül van, de mégis beletelt néhány perc, míg az utcát és a házszámot megtalálta.

"Ez jó ajánlólevél lett volna számomra az ügyvédnél! - gondolta, amint a lépcsőn lefelé lépkedett. - Az egyik napon rábeszélem az embereket, hogy tőkéjüket bízzák rám, a másikon pedig magam zsákbamacskát veszek. Gyönyörűen kompromittáltam volna magamat vagy Izabellát."

Beugrott egy arra haladó bérkocsiba, s az Aleje Jerozolimskie felé hajtatott. A sarkon kiszállt, s befordult az egyik mellékutcába.

Gyönyörű nap volt, az égen alig volt felhő, még az utca sem látszott porosnak. A házak ablakai mindenütt tárva-nyitva, néhol még éppen mosták. Csintalan szellő játszadozott a szobalányok szoknyájával, s önként adódott a megfigyelés, hogy a varsói házicselédség szívesebben megmossa a harmadik emeleti ablakot, mint a saját lábát. Egyes házakból zongorajáték, egy-egy udvarból kintorna hangzott, vagy a kőporárusok, kefekötők és ócskások meg ezekhez hasonló vállalkozók ajánlkozásai hallatszottak. Némelyik kapuban kékzubbonyos házmester ásítozott, az utcákon kutyák kergetőztek. Kocsi alig járt erre, s az apró, maszatos gyerekek azzal szórakoztak, hogy lehámozták a fiatal vadgesztenye-csemeték gyenge kérgét, holott a fák halványzöld levélkéi még meg sem tudtak sötétedni.

Az utca általában tiszta, nyugodt és vidám volt. A túlsó végén belátszott a láthatár egy keskeny része meg egy csoport fácska, de azt a fővároshoz sehogy sem illő falusi tájat majdnem egészen eltakarták a téglafalak és épületállványok.

Wokulski a jobb oldali gyalogjárón ment, s bal kéz felől, az utca közepe táján, egy rikító sárga házat pillantott meg. Varsóban igen sok a sárga ház; mondhatnám, Varsó a legsárgább város a nap alatt. Ez az épület azonban mintha a többinél is sárgább lett volna, s a sárga tárgyak kiállításán (biztosan ezt is megérjük még) kétségkívül elvinné a pálmát.

Közelebb ment, s észrevette, hogy ez a sárgaság nemcsak neki tűnt fel, mert e ház falánál a kutyák is sokkal sűrűbben adták le névjegyüket, mint a többinél.

- Az ördögbe is! - suttogta. - Még kiderül, hogy ez az...

S valóban, ez volt a Łęcki-ház.

Wokulski jól megnézte. Háromemeletes épület volt, néhány vaserkéllyel, s minden emelete más stílusban épült. A kapu felépítésében például a legyezőszerű motívum uralkodott. A bejárat felső része olyan volt, mint egy nyitott legyező, amellyel bájosan hűsítette volna magát egy özönvíz előtti óriás hölgy. A két kapuszárnyon nagyméretű négyzetek ékeskedtek, sarkaikban szintén félig kinyitott legyezőkkel. De legértékesebb díszítményei a kapuszárnyak közepén elhelyezett faragványok voltak. Ezek egy-egy szög fejét ábrázolták, de olyan óriási szögét, mintha az egész kaput azokkal erősítették volna a házhoz és az egész házat Varsóhoz.

A ház legfőbb jellegzetessége a kapualj, illetőleg a kocsibejárat volt. Alapzata rozoga deszkapadló, de oldalfalait annál gyönyörűbb tájképek ékesítették. Annyi hegy, erdő, szikla és patak volt rajtuk, hogy a ház lakói bátran lemondhattak a távoli nyári kirándulásokról.

A kis udvart minden oldalról háromemeletes oldalszárnyak körítettek, ami az egészet óriási kúthoz, mégpedig igen illatos levegőjű kútfenékhez tette hasonlóvá. Minden sarokban egy-egy ajtó, sőt az egyikben kettő is volt. A házmesterlakás ablaka alatt hivalkodott a dús szemétdomb és a vízcsap.

Wokulski, csak úgy mellékesen, egy pillantást vetett a főlépcsőházra, amelyre üveges ajtó nyílt. A lépcső szörnyű piszkos volt, viszont az egyik szegletben, egy megfelelő bemélyedésben, bájos nimfa állt, feje fölé emelt urnával és némileg hiányos orral. Minthogy a nimfa urnája amarant-, arca sárga, keble zöld, lába pedig kék színben tündöklött, könnyen ki lehetett találni, hogy a szobrászművészet e remeke egy színes üvegű ablakkal szemben pompázott.

- No, igen! - mormogta Wokulski olyan hangon, mely nem vallott valami nagy elragadtatásra.

A jobb oldali udvari szárnyból e pillanatban lépett ki egy nagyon szép fiatalasszony, s egy kislányt vezetett kézen fogva.

- Anyuskám, a parkba megyünk? - kérdezte a gyermek.

- Nem, drágám, a boltba, a parkba majd délután - felelte az asszony nagyon kellemes hangon. Magas, sötétszőke nő volt, szeme szürke, arcvonásai tökéletesek. Tekintete egy pillanatra találkozott Wokulskiéval, s ekkor mélyen elpirult.

"Honnan ismerem?" - tűnődött Wokulski, amint a kapuból az utcára lépett.

Az asszony körülnézett, de mikor a férfit meglátta, elfordította a fejét.

"Igen, igen - jutott eszébe -, a szent sírnál, a templomban, később meg az üzletben is. Még Rzecki is felhívta rá a figyelmemet, neki is feltűnt, hogy milyen szép lába van. És igaz is."

Visszament a kapubejáróba, s átfutotta a lakók névsorát.

"Micsoda? Krzeszowski báróné a második emeleten!... Micsoda?... Micsoda?... A bal oldalszárnyban az első emeleten Maruszewicz?... Furcsa játéka a véletlennek. A homlokzati fronton, a harmadik emeleten diákok... De ez a szépasszony ki lehet? Jobb oldali szárnyépület, első emelet... Jadwiga Misiewicz, nyugdíjas és Helena Stawska, leányával. Ez ő."

Belépett a kis udvarra és körülnézett. Csaknem minden ablak tárva-nyitva. A hátsó szárny földszintjén mosoda, mely nagy büszkén "Párizsi"-nak nevezi magát. A harmadik emeletről cipészkalapács kopogása hangzik, kissé lejjebb az ablakdíszítésen néhány galamb turbékol. Ugyanennek a szárnynak a második emeletén néhány percig zongorajáték hallatszott, azután felcsendült egy skálát éneklő éles szoprán hang.

- A!... a!... a!... a!... a!... a!... a!... a!...

Wokulski magasan a feje fölött, a harmadik emeletről, erős férfi basszust hallott: - Ez alighanem megint kusszint vett be... Már mászik is ki belőle a pántlikagiliszta... Marysia!... Gyere csak ide...

Ugyanakkor egy második emeleti ablakból női fej hajolt ki, s rekedt dühvel kiabálta:

- Marysia!... Azonnal gyere haza... Marysia!

"Akármi legyek, ha ez nem Krzeszowski báróné" - gondolta Wokulski.

Egyszerre jellegzetes nesz ütötte meg a fülét: a harmadik emeletről vízsugár csurrant lefelé, s pontosan Krzeszowskiné kihajló fején talált szilárd talajt, aztán szétfreccsent az udvaron.

- Marysia, ide gyere hozzánk!... - harsogta a basszus.

- Nyomorultak... - sziszegte a báróné, s arcát felfelé fordította.

A harmadik emeletről újabb jól irányzott vízsugár csordult, s elfojtotta a delnő hangját. Közvetlenül utána fekete szakállas fiatal férfifej hajolt ki az ablakon, s Krzeszowski báróné visszahúzódó ábrázatát megpillantva, zengő basszushangján így szólt:

- Ah, a méltóságos asszony? Bocsánatot kérek...

A báróné lakásából görcsös zokogás felelt.

- Ó, én szerencsétlen!... - fuldokolta. - Esküdni mernék, hogy az a semmirekellő hozta rám ezeket a banditákat... Így hálálja meg, hogy kiemeltem a nyomorból... Hogy megvettem a lovát...

Közben a földszinten a mosónők szapulták a fehérneműt, a harmadik emeleten a cipész kalapált, s a hátsó szárny második emeletén szólt a zongora, és messze hangzott a sipító skála: - A!... a!... a!... a!... a!... a!... a!...

- Vidám egy ház, szó se róla... - morogta Wokulski, s kabátja ujjáról leverte az odafröccsent vízcseppeket.

Otthagyta az udvart, kilépett az utcára, s még egyszer szemügyre vette az épületet, melyet most készült megvenni. Aztán befordult az Aleje Jerozolimskiére. Ott bérkocsiba ült, s az ügyvédhez hajtatott.

Az ügyvéd előszobájában néhány rongyos zsidót és egy kendős öregasszonyt talált. Bal felől egy nyitott ajtón át aktákkal tele szekrényt látott. A szobában lázasan körmölt három írnok. Az asztalnál néhány atyafi üldögélt, akik közül az egyiknek jellegzetes börtöntöltelék-ábrázata volt, a többi meg szemmel láthatólag unatkozott.

Egy ősz bajuszú, gyanakvó tekintetű öreg inas segítette le Wokulski kabátját s megkérdezte:

- A nagyságos úr hosszabb ügyben jött?

- Nem. Egészen rövidben.

Erre bevezette a jobb felől nyíló terembe.

- Kit szabad bejelentenem?

Wokulski átadta névjegyét, s az inas elment. A teremben amarantszínben pompázó kárpitozott bútorok voltak, mint az első osztályú vasúti kocsikban, és néhány faragott szekrény, tele díszkötéses könyvekkel, melyekről azonnal látszott, hogy soha, senki sem olvasta. Az asztalon néhány album és képeslap hevert, amelyet viszont - észrevehetően - mindenki végigforgatott. A terem egyik sarkában Thémisz istenasszony gipszszobra állt, sárgaréz mérleggel és piszkos térdekkel.

- Az ügyvéd úr kéreti a nagyságos urat!... - jelentette az inas, s kitárta az ajtót.

A kitűnő ügyvéd dolgozószobájában barna bőrgarnitúra állt, az ablakokon barna függöny, a tapéta alapszíne is barna, ugyancsak barna mintákkal. Maga az ügyvéd is barna kabátot viselt, kezében hosszú szárú csibukot tartott, melynek végén félfontos borostyánszopóka díszlett.

- Előre tudtam, hogy ma itt üdvözölhetem - szólt az ügyvéd, s kerekes fotelt tolt Wokulski alá, miközben lábával gondosan kisimította a szőnyegen gyűrt ráncot. - Röviden és velősen - folytatta - bátran számíthatunk rá, hogy vállalatunkban legalább háromszázezer rubelt jegyeznek. Minél hamarabb elmegyünk a közjegyzőhöz a végleges szerződést megírni. Hogy a betéteket készpénzben az utolsó garasig beszedjük, arról kezeskedem... Számíthat rám.

Beszéd közben minden fontosabb szót megnyomott, s még mindig Wokulski kezét szorongatta, közben pedig szeme sarkából figyelte.

- Ja, igen... a vállalat!... - eszmélt fel Wokulski, s elhelyezkedett a karszékben. Hogy mennyi készpénzt szednek össze, az az urak dolga.

- De mégis, a tőke... - vetette közbe az ügyvéd.

- Az akad nálam társak nélkül is.

- De a bizalom...

- Elég nekem az önbizalmam.

Az ügyvéd elhallgatott, s nagyokat szippantott a csibukból.

- Nekem egy kérésem van önhöz - szólt Wokulski kis idő múlva.

Az ügyvéd szinte belemélyesztette tekintetét, így igyekezett kifürkészni, mi lehet az, mert hiszen a kérés természetétől függött a meghallgatás módja. Úgy látszik azonban, hogy semmi fenyegetőt nem fedezett fel, mert tekintete komoly, de szívélyes maradt, s jóindulatot tükrözött.

- Bérházat szeretnék venni - folytatta Wokulski.

- Máris?... - kérdezte az ügyvéd, szemöldökét felhúzva és fejét lehajtva. - Gratulálok, igazán gratulálok... A saját bérház az üzlet szilárdságát emeli... A saját ház az üzletember számára olyan, mint a kengyel a lovas számára. Biztosabban ül a nyeregben. A kereskedelem, amíg nem támaszkodik olyan biztos alapokra, amilyen egy ház, nem is komoly kereskedelem... legfeljebb: szatócsüzlet. Melyik bérházról van szó, ha már volt szíves bizalmával megtisztelni?

- A napokban árverezik Łęcki úr bérházát...

- Ismerem - vágott közbe az ügyvéd. - A falak egészen jók. A farészeket fokozatosan ki kellene cserélni, s tartalékul ott van még a kert... Az egyetlen árverező Krzeszowski báróné, hatvanezer rubel körüli összeget hajlandó áldozni. Versenytársa nemigen lesz, tehát legfeljebb hatvanezerért megvehetjük.

- Akár kilencvenezerért vagy még többért is - felelte Wokulski.

- De minek?... - ugrott fel az ügyvéd. - A báróné hatvanezren túl nem megy. Ma senki sem vásárol házat. Egészen jó üzlet...

- Nekem kilencvenezerért is jó.

- De hatvanötezerért még jobb...

- Jövendő társamat nem akarom megnyúzni.

- Társát?... - kiáltotta az ügyvéd. - De hiszen Łęcki teljes csődben van; még inkább ártana neki, ha ön néhány ezer rubellel többet adna azért a házért. Ismerem nővérének, a grófnénak erre vonatkozó álláspontját... Abban a pillanatban, amint Łęcki egy garas nélkül marad, bájos leánya, akit mindnyájan bálványozunk, azonnal férjhez megy a báróhoz vagy a marsallhoz.

Wokulski szeme olyan szikrákat szórt, hogy az ügyvéd elhallgatott. Ránézett, gondolkozott, s egyszerre homlokára csapott.

- Tehát ön elhatározta, hogy kilencvenezer rubelt ad azért a rozoga házért?... - kérdezte hitetlenkedve.

- Igen - felelte Wokulski tompán.

- A kilencvenezerből lemegy hatvan, s ami marad, az Izabella kisasszony hozománya - motyogta az ügyvéd. - Aha!...

Ábrázata és egész alakja a felismerhetetlenségig megváltozott. A félfontos borostyánszopókából óriási tömeg füstöt szívott magába, elterpeszkedett a fotelban, s kezét Wokulski felé rázva folytatta:

- Értjük egymást, Wokulski uram. Bevallom, még öt perccel ezelőtt hajlandó lettem volna önt, ördög tudja, mivel gyanúsítani, mert úgy ismerem, mint aki csak tiszta üzleteket csinál. De most már... e pillanattól kezdve... higgye el, rám mindig számíthat, mint a legjobb szövetségesre...

- Most meg én nem értem magát - suttogta Wokulski, s lesütötte szemét.

Az ügyvéd arcára téglaszínű rózsák ültek ki. Csengetett. Az inas belépett.

- Ne eressz be senkit, amíg nem szólok - adta ki az utasítást.

- Igenis, ügyvéd úr - felelte az inas mogorván.

Ismét kettesben maradtak.

- Tisztelt... barátom - kezdte az ügyvéd. - Tudja ön, mit jelent a mi arisztokráciánk és a belekapaszkodó sallang?... Néhány ezer ember, akik az egész országot kiszívják, a pénzt külföldön elherdálják, onnan magukkal hozzák a leggonoszabb szenvedélyeket, ezekkel megfertőzik az állítólag még egészséges középosztályt s ők maguk, gazdaságilag, szervezetileg és erkölcsileg menthetetlenül elpusztulnak. Ha más rétegekkel kereszteznénk és dolgozni kényszerítenénk őket... esetleg... lehetne belőlük valami, mert testi és szellemi alkatuk csakugyan finomabb, mint a mienk. Tetszik érteni... keresztezni! De nem harmincezer rubelt kidobni az ablakon azért, hogy egyet közülük a felszínen tartsunk. Nos, a keresztezésben szívesen segítségére vagyok, de a harmincezer rubel elfecsérlésében, nem!...

- Egy szót sem értek az egészből - felelte Wokulski.

- De igenis, érti, csak nem bízik bennem! Nagy erény a bizalmatlanság, s én nem is akarom belőle kigyógyítani. Én tehát csak annyit mondok: a tönkrement Łęcki rokonságot köthet egy kereskedővel is, különösen, ha az nemesember, de egy Łęcki harmincezer rubellel a zsebében!...

- Ügyvéd úr - vágott szavába Wokulski. - Azt kérdem, hajlandó-e a nevemben részt venni azon az árverésen?

- Igen, de Krzeszowski báróné ajánlatát legfeljebb néhány ezer rubellel licitálom túl. Bocsásson meg, Wokulski uram, de csak saját magam ellen nem fogok licitálni.

- És ha más versenytárs is akad?

- Ha! Akkor azt is túllicitálom, hogy az ön szeszélyét kielégítsem.

Wokulski felállt.

- Köszönöm azt a néhány őszinte szót. Igaza van, de nekem is megvan a magam igazsága... Holnap hozom a pénzt, most pedig viszontlátásra.

- Sajnálom magát - felelte az ügyvéd, s kezét megszorította.

- Miért sajnál?

- Azért, kérem, mert aki hódítani akar, annak győzedelmeskednie kell. Meg kell fojtani az ellenséget, nem pedig a saját éléskamránkból etetni. Olyan hibát követ el, amely inkább eltávolítja mintsem közelebb viszi a céljához.

- Téved.

- Romantikus lélek!... Romantikus lélek!... - ismételgette az ügyvéd mosolyogva.

Wokulski kilépett az utcára, ott azonnal kocsiba ült, s az Elektoralna utcába vitette magát. Bosszús volt, hogy az ügyvéd felfedte titkát, és eljárását bírálgatta. Természetes, hogy aki győzni akar, annak meg kell fojtania ellenfelét, de hiszen itt a zsákmány Izabella lett volna!...

Egy szegényes üzlethelyiség előtt szállt ki. A cégtábla - fekete alapon arany betűkkel - hirdette, hogy itt székel "S. Schlangbaum váltó- és lottóüzlete".

Az üzlet nyitva volt: a bádoggal borított pultot drótháló kerítette el a közönségtől. A pult mögött kopasz fejű, ősz szakállú vén zsidó ült, s a szó szoros értelmében rátapadt a Kurir-ra.

- Jó napot kívánok, Schlangbaum úr - szólt Wokulski.

A zsidó felpillantott, és szemüvegét homlokáról az orrára ejtette.

- Ó, nagyságos úr?... - lelkendezett, vendége kezét szorongatva. - Mi az, már magának is pénz kell?...

- Nem, kérem - felelte Wokulski, s a pult előtt álló fonott karszékbe vetette magát. De szégyellte azonnal felfedni, hogy miért jött, tehát még megkérdezte:

- Mi újság, Schlangbaum úr?

- Semmi jó - felelte az öreg. - Kezdik üldözni a zsidókat. Különben ez még talán nem is baj. Ha majd elkezdik rugdosni, köpdösni és kínozni, talán észbe kapnak a mi fiatal zsidócskáink, mint az én Henrykem is. Nekik már úri kabát kell, és nem tartják a vallást!...

- Ki üldözi magukat? - kérdezte Wokulski.

- Bizonyítékok van!... - hadarta a zsidó. - Itt a bizonyíték, a Kurir-ban. Legutóbb beküldtem egy találós kérdés. Maga szeret találós kérdések megfejteni?... A találós kérdés így szól:

Első és második - sok szép lányok neve,
Első és harmadik - vizet tartunk benne,
Összesen az egész - Isten mentsen tőle.
Háborút csinálják, ha sok van belőle.

Kitalálja, mi az? Az első és a második: ka-to; az első és a harmadik: ka-na, és az összesen az egész: katona. Na, és tudja, mit feleltek erre?... Mindjárt...

Kapja a Kurir-t és olvassa:

- Szerkesztői üzenetek W. W. úrnak. Olgerbrand nagy enciklopédiája... Nem, nem ez... Motylko úrnak: A frakkhoz fehér... Nem, ez sem az. Na, itt van! S. Schlangbaum: Az ön politikai találós kérdése nyelvtanilag nem helyes... Na, most mondja, hol itt a politika? Mert ha Disraeliről vagy Bismarckról csinálok találós kérdés, az egy politika, de a katona, az nem egy politika, hanem egy hadsereg!...

- De hol van ebben a zsidók üldözése? - kérdezte Wokulski.

- Mindjárt megmondom. Hiszen magának is védelmezni kell az én Henrykem, és védelmezi is, én azt tudom, ha ő nem is mondja. Na, most nézzük a találós kérdés. Mikor egy fél évvel ezelőtt elvittem egy találós kérdés a Szymanowski úrhoz, akkor ő azt mondott: "Kedves Schlangbaum úr, mi ez a találós kérdés nem közölünk, de azért jobb, ha találós kérdés csinál, mint ha »uzsora szed«". Én pedig azt feleltem: "Tisztelt szerkesztő úr, ha maga nekem annyit fog fizetni a találós kérdésemért, amennyit nekem hoz kamat, akkor én írok magának folyton találós kérdések..." Szymanowski úr így felelt: "Schlangbaum úr, nekünk nincs annyi pénz, hogy a maga találós kérdéseiért fizethessünk." Ezt mondta az a Szymanowski úr. Tetszik érteni? Nu, most pedig nézzen, mit ír ez a Kurir, hogy nem politikus, meg nyelvtan, meg nem helyes. Egy fél évvel ezelőtt még mást beszélt. És mi mindent firkálnak most az újságok a zsidókról!...

Wokulski csak hallgatta a zsidók üldözéséről szóló áradatot, közben nézegette a falon függő sorsjátéktáblát, és az írópult lapján dobolt. De gondolatai másfelé jártak, és még habozott:

- Maga még mindig találós kérdésekkel foglalkozik? - kérdezte.

- Mi az, hogy én?... - felelte a zsidó. - Nekem a Henryk fiamtól van egy unoka, aki még csak kilencéves, de hallgassa meg, milyen levelet írt nekem az a gyerek a múlt héten: Nagyapa - írta az a kis Michaś -, nekem ilyen rejtvény kellene:

Az elsőt csinálja a rossz gyerek,
Másodikkal kezdődik a meleg,
Ha meg mind a kettő megvan benne,
Én magam is felvenném, ha lenne.

Ha ki tetszik találni - írja ő, az a Michaś -, akkor tessék küldeni hat rubel, hogy megvehessem azt a szövet izé. Higgye el, Wokulski úr, én elsírtam magam, mikor ezt a rejtvényt olvastam. Mert az elsőt csinálja a rossz gyerek, az: köp, a másodikkal kezdődik a meleg, az az eny betű, mert a nyár az a meleg, az egész meg: köpeny. Hát én elsírtam magam, Wokulski úr, hogy egy ilyen okos gyerek az én Henrykem makaccsága miatt köpeny nélkül jár. De azt írtam neki: Kedves kis unokám. Nagyon örülök, hogy nagyapádtól megtanultál találós kérdés csinálni, de hogy takarékoskodni is megtanulj, a köpenyre, amit olyan szépen elrejtettél, csak négy rubelt küldök, és ha jól fogsz tanulni, akkor a vakációra megkapod tőlem ezt:

Az első németül száj,
Második a falon jár,
Az egészet megveszi az apa,
Ha a fiát iskolába adja.

Ez: mundur,[28] ugye rögtön kitalálta, Wokulski úr!

- Úgy látszik, az egész családja találós kérdésekkel foglalkozik? - vetette közbe Wokulski.

- Nemcsak az enyém - felelte Schlangbaum. - Nálunk, zsidóknál, ha a fiatalok összejönnek, akkor nem táncolnak meg komplimentíroznak, mint az uraknál, nem is a ruhájukkal meg mindenféle bolondsággal hencegnek, hanem számolnak, vagy mindenféle okos könyveket néznek, egyik a másik előtt vizsgázik, találós kérdést, rébuszt vagy sakkfeladványt fejt. Nálunk az ész mindig dolgozik, ezért van a zsidónak esze, és ezért fog a zsidó, ne haragudjon, Wokulski úr, az egész világot meghódítani. Maguknál mindent forró fejjel és háborúval elintéznek, nálunk meg mindent csak ésszel és türelemmel.

Az utolsó szavak meglepték Wokulskit, mert hiszen Izabellát ő is ésszel és türelemmel készült meghódítani... Ez a Schlangbaum bizalmat keltett szívében, tehát felállt és hirtelen szólt:

- Meg akarom kérni valamire, Schlangbaum úr.

- Amit maga kér, az nekem parancs, Wokulski úr.

- Meg akarom venni a Łęckiék házát...

- Ismerem, hatvanezer körül fog elkelni.

- Én azt szeretném, ha kilencvenezerért kelne el, szükségem van valakire, aki eddig az összegig licitál.

A zsidó kerekre nyitotta szemét.

- Hogyan?... Maga harmincezer rubel többet akar fizetni... - kérdezte.

- Igen.

- Bocsánat, ezt én nem értek. Mert ha a maga házát árvereznék, és Łęcki akarná megvenni, akkor értem, hogy fel akar veretni az árat, de ha maga a vevő, akkor az a jó, ha leszorítjuk az árat...

- Nekem az a jó, ha többet fizetek érte.

Az öreg megrázta fejét, s kis idő múlva így szólt:

- Ha nem ismernék magát, Wokulski úr, azt kellene hinni, hogy rossz üzletet csinálja, de én ismerek magát, hát azt hiszek, hogy... furcsa üzletet csinálja. Mert nem elég, hogy a készpénzt beássa a falba, ami évi tíz percent veszteség, de még harmincezer rubel többet is akar fizetni... Wokulski úr - tette hozzá s kézen fogta vendégét. Wokulski úr, ne csinálja ilyen bolondot. Én kérem... Az öreg Schlangbaum...

- Higgye el, jól járok vele...

A zsidó a mutatóujját hirtelen homlokához emelte. Szeme és hófehér fogsora megvillant.

- Haha!... - kacagott. - Milyen öreg zsidó vagyok, hogy nem találtam ki mindjárt... Maga fizet Łęcki úrnak harmincezer rubel, ő meg kijár magának egy üzlet, ami legalább százezer hozza. Güt!... Adok én magának egy licitáló, az tizenöt rubelért felveri a ház ára. Nagyon rendes úr, keresztény úr, de a bánatpénz nem lehet a kezébe adni... Adok még egy disztingvált hölgy is, aki tíz rubelért szintén fogja licitálni... Még adhatok egypár zsidó is öt-öt rubel... Ezek csinálnak olyan licitálás, hogy akár százötvenezer rubel is fizethet azért a ház, és senki észre nem veszi, hogy ez üzlet.

Wokulski kezdte magát kissé kellemetlenül érezni.

- De a dolog természetesen köztünk marad - szólt.

- Azt hiszem, Wokulski úr - felelte a zsidó ünnepélyesen -, ezt nekem nem kell mondani. A maga titok nekem is titok. Maga felkarolta az én Henrykemet, maga nem üldözi a zsidókat...

Elbúcsúztak. Wokulski visszatért lakásába. Már ott találta Maruszewiczet, s vele együtt mentek el a lovardába, hogy megnézze a lovat.

A lovarda két egymásba nyíló helyiségből állt, s egy egységet alkotott. Olyan volt a formája, mint a tiszti vállbojté. A kerek helyiségben volt a lovarda, a szegletesben az istálló.

Mikor Wokulski és Maruszewicz beléptek, éppen lovaglólecke folyt. Négy úr és egy hölgy lovagolt a lovarda fala mentén, szorosan egymáshoz zárkózva. Középen állt az intézet igazgatója, egy katonás képű férfi, sötétkék zubbonyban, szűk fehér nadrágban és sarkantyús csizmában. Ez volt Müller úr. Folyton irányította a lovasokat, közben gyakran használta a kezében levő ostort, minduntalan csippentett egyet a hibásan forduló lovon, de úgy, hogy a lovas is felszisszent tőle. Wokulski mindjárt észrevette, hogy a férfiak közül az egyiknek, aki kengyel nélkül lovagol s jobb kezét háta mögött tartja, határozottan csirkefogóképe van, a második minden igyekezetével középülést akar elfoglalni a lovon, a nyak és a far között, a negyedik pedig mintha minden pillanatban le akarna szállni és örökre lemondani a lovaglásról. Csak a lovaglóruhás hölgy ügetett bátran és ügyesen, s erről Wokulskinak az jutott eszébe, hogy a nők számára nincsen a világon sem kényelmetlen, sem veszélyes helyzet.

Maruszewicz mindjárt bemutatta egymásnak Wokulskit és az igazgatót.

- Már vártam az urakat, és azonnal rendelkezésükre állok. Schultz úr!

A hívásra odasietett egy fiatal, szőke férfi, szintén sötétkék zubbonyban, de még magasabb szárú csizmában és még feszesebb nadrágban. Katonás tisztelgéssel vette át az igazgatói hatalom jelképét, és mielőtt Wokulski kifordult volna a lovardából, meggyőződött róla, hogy Schultz - fiatal kora ellenére - még erélyesebben kezeli az ostort, mint az igazgató. A második úr ugyanis hangosan felszisszent, a negyedik pedig tiltakozni is próbált.

- Ön tehát - szólt az igazgató Wokulskihoz - a báró úr lovát minden tartozékával, nyereggel, pokrócokkal együtt veszi át.

- Természetesen.

- Akkor jár nekem öntől hatvan rubel az istállóért, ezt Krzeszowski báró úr nem fizette ki.

- Hiába...

Beléptek a kis istállóba, mely olyan világos volt, mint egy szoba, sőt, még szőnyeg is volt benne, az igaz, hogy nem nagyon értékes. A vadonatúj jászol tele volt abrakkal, a létra szintén, a padlót vastagon borította a friss alom. Ennek ellenére az igazgató éles szeme valami rendetlenséget vehetett észre, mert rákiáltott a fiúra.

- Micsoda rend ez, Ksawery, a fene egye meg a dolgát!... A maga hálószobájában is tartogat ilyesmit?

Az igazgató másik segédje csak egy pillanatra jelent meg, benézett, aztán eltűnt, és a folyosókon kiabálta:

- Wojciech!... A fene essen beléd... Azonnal csinálj bent rendet, mert a fejedre borítom.

- Szczepan! A franc egye meg a pofádat... - hangzott egy harmadik hang a fal mögül. - Ha még egyszer így hagyod az istállót, a fogaddal szedetem fel...

Ugyanakkor néhány tompa ütés hallatszott, mintha valaki a másiknak a fejével döngetné a falat. Wokulski az istálló ablakán át csakhamar megpillantott egy fiatalembert, akinek a zubbonyát rézgombok díszítették. Seprűért rohant az udvaron át, s mikor megtalálta, útközben fejbe vágott vele egy ott bámészkodó zsidót. Wokulski, mint természettudós, őszintén megbámulta az energia megmaradása elvének ezt az új bizonyítékát, melynél az igazgató haragja ilyen különös módon vándorolt egyik állomástól a másikig, míg egy a lovardához nem tartozó óhitű atyafi fején el nem csattant.

Közben az igazgató intézkedett, hogy a kancát vezessék ki a folyosóra. Gyönyörű állat volt, lábai vékonyak, feje kicsiny, szemében jókedv és élénkség csillogott. A kanca, ahogy a folyosón végigvezették, Wokulskira nézett, megszagolta és horkantott egyet, mintha megismerte volna új gazdáját.

- Lám, már megismerte - jegyezte meg az igazgató. - Adjon neki egy darab cukrot... Gyönyörű állat, mi?...

E szavak után zsebébe nyúlt, s egy dohányszagú szennyes tárgyat kotort elő. Wokulski a piszkos cukordarabot tenyerén a kanca szája elé tartotta, s az minden gondolkozás nélkül bekapta.

- Ötven rubelt teszek, hogy nyer!... - kiáltotta az igazgató. Tartja?

- Tartom - felelte Wokulski.

Feltétlenül nyer. Adok hozzá egy nagyszerű zsokét, aki az én utasításom szerint fogja lovagolni. De ha Krzeszowski báróé maradt volna, itt dögöljek meg, ha nem harmadiknak jött volna be. Különben nem is tartottam volna az istállómban...

- Az igazgató úr még mindig nem tud megnyugodni - vetette közbe Maruszewicz édeskés mosollyal.

- Megnyugodni!... - kiáltotta az igazgató, s arca pipacsszínű lett a haragtól. - Hát mondja meg, Wokulski úr, lehet-e fenntartani a kapcsolatot egy olyan emberrel, aki azt híresztelte, hogy én Lublinban eladtam egy kehes lovat!... Ilyesmit nem lehet elfelejteni, kedves Maruszewicz úr - kiabálta egyre élesebb hangon. - S ha a gróf nem simította volna el az egészet, ma a báró úr golyót hordozna a combjában... Hogy én kehes lovat adtam el!... Ha száz rubelembe kerül is, a kanca nyer!... Ha azután beledöglik is... de nyernie kell!... Majd meglátja a báró úr... Kehes lovat!... Hahaha... - robbant ki ördögi kacajjal.

A kanca megtekintése után az urak átmentek az irodába, ahol Wokulski rendezte a számlákat, s megesküdött magában, hogy egyetlen lóról sem fog olyasmit állítani, hogy kehes. Búcsúzóul így szólt:

- Kérem, igazgató úr, nem futtathatnám ezt a lovat a versenyen névtelenül?

- Meg lehet csinálni.

- De...

- Legyen csak nyugodt, Wokulski úr - felelte az igazgató, vendége kezét szorongatva. - Egy úriember legfőbb erénye a diszkréció. Remélem, Maruszewicz úr is...

- Ó!... - csatlakozott Maruszewicz is, fejét és kezét olyan hevesen rázva, hogy kétség sem férhetett ahhoz, a titkot végképp eltemeti lelke legmélyén.

Mikor visszafelé jöttek, s a lovarda előtt elhaladtak, Wokulski ismét ostorpattintást hallott, mire a negyedik úr újra veszekedni kezdett az igazgató helyettesével.

- Ez durvaság, tisztelt uram!... - kiáltotta. - A ruhám majd kihasadt...

- Kibírja - felelte flegmatikusan Schultz úr, a második lovas felé pattintva.

Wokulski távozott a lovardából.

Mikor Maruszewicztól elbúcsúzott, s bérkocsiba ült, egyszerre különös gondolata támadt.

- Ha a kanca nyer, az azt jelenti, hogy Izabella megszeret...

És gyorsan visszafordult. Az imént még egészen közömbös állat most egyszerre rokonszenvessé és érdekessé vált számára.

Ahogy másodszor belépett az istállóba, ismét azt a jellegzetes kopogást hallotta, mintha emberi fejet ütögetnének a falba. S valóban, a szomszédos bokszból vörös arccal rohant ki Szczepan, az istállófiú. Haja borzas volt, mintha valaki éppen most eresztette volna ki a markából. Közvetlen utána megjelent Wojciech is, a kocsis, és kissé zsíros kezét zubbonyába törölgette. Wokulski három rubelt nyomott a markába, a fiúnak meg egyet, s megígérte, hogy ha jól bánnak a kancával, a jövőben is kapnak borravalót.

- Jobban fogok rá vigyázni, nagyságos úr, mint a tulajdon feleségemre - felelte Wojciech, s mélyen meghajolt. - De az öreg sem fog vele rosszul bánni, az bizonyos... Megcsináljuk vele a versenyt, olyan lovacska ez, mint az arany...

Wokulski bement az istállóba, s jó negyedóráig gyönyörködött a kancában. Egy kicsit nyugtalanították a ló vékony lábai, s ő maga is megremegett, mikor látta, hogy apró borzongások miként reszkettetik meg a paripa bársonysima szőrét. Attól félt, hogy még meg talál betegedni. Azután átölelte a ló nyakát, s mikor az finom fejét vállára tette, megcsókolta s így suttogott:

- Ha tudnád, mi minden függ tőled... Ha te azt tudnád...

Ettől kezdve naponta kétszer-háromszor is megfordult a lovardában, cukorral etette és kényeztette a kancát. Érezte, hogy józan gondolkozáshoz szokott fejében valami babonaféle kezd kicsírázni. Ha a ló vidáman fogadta, azt jó jelnek vélte, ha meg szomorú volt, Wokulski szívét mindjárt átjárta a nyugtalanság. Már az istálló felé haladva leszögezte: "Ha jókedvű, az azt jelenti, hogy Izabella megszeret." Voltak azonban józan pillanatai is. Ilyenkor elfogta a harag, és saját magát is megvetette.

"Hogyan - gondolta -, az egész életem egy nő szeszélyétől függjön?... Nem találnék száz meg száz másikat?... Nem ígérte meg Meliton asszony, hogy három-négy ilyen szép nővel is megismertet... Az ördögbe is, egyszer már mégis észre kellene térnem..."

De ahelyett, hogy észre tért volna, egyre jobban belegabalyodott a hálóba. Öntudatos pillanataiban úgy érezte, hogy még most is vannak boszorkányok a világon, s őt is egy boszorkány átkozhatta el. Ilyenkor irtózattal gondolta:

"Én már nem vagyok ugyanaz... Egészen más emberré lettem... Azt hiszem, valaki kicserélte a lelkemet!..."

Máskor ismét a lélekbúvár és természettudós szólalt meg benne:

"Lám - suttogta egy hang valahol az agyában -, lám, hogy megbosszulja magát a természet, ha törvényeit megsértjük... Fiatal korodban fittyet hánytál a szívnek, gúnyolódtál a szerelmen, eladtad magad egy öregasszonynak, most aztán itt van!... Az érzelmek hosszú éveken át zsugorgatott tőkéje most kamatostul jelentkezik..."

"Jól van - gondolta -, de akkor erkölcstelen szoknyavadásznak kellene lennem; miért gondolok hát mindig csak erre az egyre?..."

"Ördög tudja - felelte a hang. - Lehet, hogy éppen ez az egy felel meg neked a legjobban. Lehet, hogy amint a babona mondja, évszázadokkal ezelőtt közös lelketek volt..."

"Akkor meg neki is szeretnie kellene engem... - tűnődött Wokulski. Aztán még hozzátette: - Ha a kanca győz, ez azt jelenti, hogy Izabella megszeret... Ah, vén bolond, szerencsétlen őrült, mire jutsz még?..."

Néhány nappal a verseny előtt meglátogatta lakásán az álangol gróf, akivel a hercegnél ismerkedett meg.

A kölcsönös üdvözlés után a gróf mereven leült egy karszékbe, és így szólt:

- Látogatás és egyben üzlet; eegen!... Szabad?

- Állok rendelkezésére, gróf úr.

- Krzeszowski báró - kezdte a gróf -, akinek kancáját ön egyébként egészen szabályosan, eegen, megvásárolta, bátorkodik önt arra kérni, hogy lenne szíves neki a nevezett kancát átengedni... Az ár közömbös... A báró nagy fogadásokat kötött... Felajánl ezerkétszáz rubelt.

Wokulski hátán végigfutott a hideg; ha eladja a kancát, Izabella esetleg megveti.

- És ha nekem bizonyos reményeim fűződnek ehhez a kancához, ha nagy kilátásaim vannak, gróf úr?...

- Ebben az esetben teljes joggal önt illeti az elsőbbség, eegen - szűrte a szót a gróf.

- Ezzel ön el is döntötte ezt a kérdést, gróf úr - szögezte le Wokulski és meghajolt.

- Eegen... nagyon sajnálom a bárót, de az ön jogi helyzete szilárdabb.

Felállt, mint valami rugón járó automata, s búcsúzás közben még hozzátette:

- Mikor megyünk a közjegyzőhöz a vállalati szerződéssel, tisztelt uram?... Meggondoltam a dolgot, és hajlandó vagyok ötvenezerrel részesedni... eegen...

- Ez teljesen az önök dolga.

- Szeretném ennek az országnak a felvirágzását megérni, éppen ezért, kedves Wokulski úr, minden rokonszenvem és tiszteletem az öné, eegen, tekintet nélkül arra a nagy bánatra, amit a bárónak okoz. Eegen, ő biztos volt benne, hogy ön átengedi neki a kancát...

- Nem tehetem.

- Én megértem önt - fejezte be a gróf. - A nemesember minden alkalommal megnyilatkozik, még ha egy iparos bőrét ölti is magára. Ön pedig, bocsásson meg bátorságomért, elsősorban nemesember, mégpedig angol értelmezés szerint; olyan, amilyennek mindnyájunknak lennünk kellene.

Erősen megszorította kezét és távozott. Wokulski lelke mélyén beismerte, hogy ennek a különcnek, aki ilyen mulatságos figurát játszik, igen sok rokonszenves vonása van.

- Igen! - suttogta. - Ezekkel az urakkal kellemesebb érintkezni, mint a kereskedőkkel. Ezeket valóban más anyagból gyúrták.

Aztán még hozzáfűzte:

- És még csodálkozom, hogy Izabella megveti az én fajtámat, holott ő ilyenek között nevelkedett... De hát mit csinálnak ők a világon és a világnak?... Tisztelik azokat az embereket, akik tőkéjük után tizenöt százalékot biztosítanak nekik, ez azonban még nem érdem.

- Az ördögbe is! - morogta, ujjával pattintva. - Honnan tudják, hogy én vettem meg a lovat... Potomság!... Hiszen Krzeszowski bárónétól vettem, mégpedig Maruszewicz közvetítésével... Különben is túl gyakran járok a lovardába, ismer az egész személyzet... Eh, kezdek baklövéseket elkövetni. Nem vagyok elég óvatos... Ez a Maruszewicz sehogy sem tetszik nekem...

Végre elérkezett a verseny napja. Derűs és nem nagyon meleg, pontosan olyan, amilyennek lennie kell. Wokulski öt órakor felriadt, azonnal rohant az istállóba a kancához. A ló eléggé közömbösen fogadta, de egészséges volt. Müller igazgató úr viszont ragyogott a reménységtől.

- Micsoda... - kiáltott, s mosolyogva ütött Wokulski karjára - izgulunk, izgulunk?... Felébredt önben a sportszenvedély!... Mi, uram, a versenyek alatt folyton lázban égünk. Áll a fogadás ötven rubelben?... Mintha máris a zsebemben lenne; akár ki is fizetheti...

- Ha nyer, a legnagyobb örömmel - felelte Wokulski és gondolatban hozzátette: "Vajon csakugyan nyer?... Vajon Izabella valamikor csakugyan megszeret? Nem jön közbe valami?... Hátha futás közben eltöri a lábát?..."

A reggeli órák olyan lassan cammogtak, mint az ökrösszekér. Wokulski csak néhány percre nézett be az üzletbe, ebédre egy falatot sem bírt lenyelni, elment a Saski-parkba, s közben mindig azon járt az esze, hogy a lova nyer-e, és Izabella megszereti-e?... Délután alig bírta ki otthon, de erőt vett magán, s csak öt óra körül hajtatott a pályára.

Az Ujazdowskie fasorban a hintók és bérkocsik már úgy tolongtak, hogy a lovak sok helyütt csak lépésben tudtak előrejutni, a sorompónál meg már teljes volt a torlódás, s legalább egy negyedóráig kellett várnia. Közben gyötörte, emésztette a türelmetlenség, míg végre hintaja kijutott a mokotówi versenytérre.

A kanyarnál kihajolt a kocsiból, és a ruhájára és arcára is vastagon rárakódó sárgás por ködén át nézte, figyelte a versenyteret. Ma szokatlanul nagynak látta, de ugyanolyan vigasztalannak is, mert mintha a bizonytalanság réme lebegett volna felette. Messze előtte félkörben tolongó emberek hosszú sora nyüzsgött, s még állandóan növekedett a folyton érkező csoportokkal.

Végre ő is megérkezett a helyszínre, de ismét eltelt vagy tíz perc, míg inasa visszajött a pénztártól a jeggyel. A hintó körül nyüzsgött, tolongott az ingyenközönség, ezernyi hang hallatszott, s Wokulski úgy érezte, mintha valamennyi az ő kancájáról beszélne, s gúnyos megjegyzéseket tenne a pöffeszkedő boltosra, akinek nagyúri élvezetekre szottyant kedve.

Végre beeresztették a hintót a kapun. Wokulski azonnal kiugrott, és kancájához sietett. Minden önuralmát össze kellett szednie, hogy nyugodt és közömbös nézőnek lássék.

Hosszas keresgélés után ráakadt a versenytér közepén, ott volt mellette Müller és Schultz, de ott volt a zsoké is, agyarán vaskos szivarral, fején sárga-kék sapkával, s vállán panyókára vetett köpennyel. A kanca ezen az óriási téren és a gomolygó embertömeg közepette olyan kicsinek és véznának látszott, hogy Wokulski minden reményét elvesztette. Legjobban szeretett volna mindent otthagyni és hazamenni. Ellenben Müller és Schultz ábrázatáról biztos reménység sugárzott.

- Na, végre itt van! - kiáltotta az igazgató, s a zsokéra mutatva, hozzátette: - Hadd mutatom be az urakat egymásnak: Jung úr, az ország legkitűnőbb zsokéja, Wokulski úr.

A zsoké két ujját sárga-kék sapkájához emelte, másik kezével kivette szájából a szivart, és sercintett egyet.

Wokulski magában mindjárt megállapította, hogy ilyen apró, vézna emberkét még soha életében nem látott. Közben észrevette, hogy a zsoké úgy méregeti, fejétől bokájáig, mint valami lovat, s görbe lábával úgy kalimpál, mintha a hátára akarna kapaszkodni, hogy megjárassa.

- Nos, Jung úr, mit gondol: nyerünk? - kérdezte az igazgató.

- Och! - felelte a zsoké.

- Az a másik két ló sem rossz, de a mi kancánk remek - jegyezte meg Müller igazgató úr.

- Och! - egyezett bele a zsoké.

Wokulski félrehúzta és a fülébe súgta: - Ha nyerünk, a megállapodáson felül még ötven rubel üti a markát.

- Och! - felelte a zsoké, s miközben Wokulskit jól szemügyre vette, hozzátette: - Ön ízig-vérig sportember, de még nem elég hidegvérű, szeret izgulni. Na, egy év alatt lehiggad.

Ismét egy lóhossznyit köpött, s a tribün felé indult, Wokulski pedig elbúcsúzott Müller és Schultz uraktól, megsimogatta a kancát, s visszatért hintajához.

Körülnézett, hogy Izabellát megkeresse. Végigment a hintók hosszú sora előtt, jól megnézte a lovakat, a szolgaszemélyzetet, bekandikált a hölgyek napernyője alá, de Izabellát nem találta.

- Talán el sem jön? - suttogta, s úgy érezte, mintha az egész tér, a rajta nyüzsgő tömeggel együtt a föld alá süllyedne. - Érdemes is volt ennyi pénzt kidobni, ha nem jön! Hátha az a vén boszorkány Meliton meg Maruszewicz becsaptak?...

Megindult felfelé a tribünre vezető lépcsőn. Kereste, kutatta, de hiába. Ahogy lefelé jött, egyszerre két férfi zárta el útját. Háttal álltak felé. A magasabbik - szemmel láthatóan vérbeli sportember - hangosan magyarázta:

Tíz év óta azt hallom és olvasom mindenütt, hogy a lóverseny felesleges pazarlás. E meggyőző érvek hatása alatt már éppen azon voltam, hogy megjavulok, és istállómat eladom, s egyszerre azt látom, hogy egy ember, aki tegnap szerezte a vagyonát, ma már szintén futtat... Ej! gondoltam, hát így állunk?... Nekünk pazarlásról prédikáltok, de amint megtehetitek, ti ugyanazt csináljátok?... Akkor hát nem javulok meg, és nem adom el az istállómat! Nem én!...

Társa észrevette a közeledő Wokulskit, meglökte a beszélő karját, mire az hirtelen elhallgatott. Wokulski, a helyzetet felhasználva, ki akart térni, de a magasabb feltartóztatta:

- Bocsánatot kérek a megjegyzésemért - szólt, s kezét kalapjához emelte. - A nevem Wrzesiński...

- Élvezettel hallgattam - felelte Wokulski mosolyogva -, mert magamnak is ez a véleményem. Egyébként a gyepen ez az első és utolsó szereplésem.

Kezet szorítottak, s mikor Wokulski továbbment, a magas csendesen megjegyezte:

- Karakán egy ember!...

Wokulski csak most vette meg a programot, s szinte szégyenkezve olvasta, hogy a harmadik futamban az ilyen meg ilyen istállóhoz tartozó Ali és Clara mellett indul még Szultána, lovagolja Jung (sárga test, kék ujjak). A díj háromszáz rubel; a nyertes lovat a helyszínen elárverezik.

- Őrült vagyok! - mormolta, s a páholyok felé indult, abban a hiszemben, hogy talán ott megtalálja Izabellát, de elhatározta, hogy ha ott sincs, azonnal hazamegy.

E pillanatban mindent sötéten látott. A nőket csúnyáknak, színes ruháikat ízléstelennek, kacérságukat undorítónak találta. A férfiakról megállapította, hogy buták, a tömeg durva, a zene fülsiketítő. Amint a páholyok felé haladt, megmosolyogta, hogy a lépcső csikorog, a falak ócskák, s a becsurgó esővíz nyomai mindenütt meglátszanak. Az ismerősök köszöntötték, a nők rámosolyogtak, s itt is, ott is hangzott a suttogó figyelmeztetés: nézd!... nézd!... De ő most semmit sem hallott. Megállt a legfelső fokon, s távcsövével elnézett a zúgó, tarka tömeg felett. Nézte, kémlelte az utat messze, messze, egészen a sorompóig, de gomolygó sárga pornál egyebet nem látott.

"Mit csinálhatnak ezek a páholyok egész évben?" - tűnődött magában, s agyán átvillant a gondolat, hogy ezeket a korhadozó padokat éjszakánként ellepik a kísértetek, a csődbe jutottak, a vezeklő kokottok, minden rendű és rangú naplopók és tékozlók elkárhozott lelkei, akiket a pokolból is kiűztek, s a csillagok szomorú világánál nézik a csontvázlovak versenyét, melyek valamikor itt hullottak el ezen a pályán. Olyan erős volt ez a gondolat, hogy szinte maga előtt látta a szétmállott, fakó ruhákat, s érezte a sírboltok dohos szagát.

Merengéséből a tömeg hangos lármája, és a felcsattanó taps rázta fel... Kezdődött az első futam. A pályára tekintett; ekkor kanyarodott a korláthoz a grófné hintaja. A hátsó ülésen a grófné és az elnökné, a kisülésen Łęcki úr és Izabella kisasszony ült.

Wokulski maga sem tudta, mikor rohant le a páholyoktól és lépett a körbe. Valakit meglökött, másvalaki a jegyet kérte tőle... de ő csak rohant, s szinte nekiesett a hintónak. Az inas nagyot köszönt a bakról. Łęcki úr pedig felkiáltott:

- Na, itt van Wokulski barátunk...

Üdvözölte a hölgyeket. Az elnökné sokatmondóan szorította meg kezét, Łęcki úr pedig így szólt:

- Csakugyan megvette Krzeszowski kancáját, Stanisław barátom?

- Meg.

- Mondhatom, jól megtréfálta az öreget, a lányomnak pedig nagy örömet szerzett...

Izabella mosolyogva fordult hozzá:

- Fogadtam Joanna nénivel - szólt -, hogy a báró a versenyig nem szerzi vissza a lovát, és nyertem. Jadwiga nénivel meg abban, hogy a kanca nyer.

Wokulski körüljárta a hintót, hogy közelebb jusson hozzá. Izabella tovább beszélt:

- Tulajdonképpen csak Jadwiga néni meg én jöttünk a sport kedvéért, Joanna néni úgy tesz, mintha haragudnék a lóversenyre... Ah, Wokulski úr, magának nyernie kell!...

- Ha ön akarja, akkor nyerni fogok - felelte Wokulski s ámulva nézte. Még sohasem látta ilyen szépnek, mint most, ebben az izgatott állapotában, és sohasem remélte, hogy valaha ilyen kedvesen fog vele beszélni.

Tekintete végigsiklott rajtuk: az elnökné vidám volt, a grófné mosolygott, Łęcki úr pedig valósággal sugárzott. A bakon a lakáj suttogva fogadott a kocsissal, hogy a kanca nyer. Körös-körül is forrongott, zajlott a kacaj, a nevetés, a jókedv. Örült a tömeg, a karzat, a hintók. A nők a virító, színes ruhákban szépek voltak, akár a virágok, és csicseregtek, mint a madarak. A zene hamisan, de élénken szólt, a lovak nyerítettek, a sportemberek fogadtak, az árusok meggyőzően kínálták a sört, a narancsot és mézeskalácsot. A nap, az ég és a föld is örült, Wokulski túláradó boldogságában szeretett volna mindent és mindenkit a keblére ölelni.

Indult a második futam. A zene ismét rákezdte. Wokulski a tribünhöz sietett. Útközben találkozott Junggal, aki nyereggel a karján éppen a mázsálótól jött. Fülébe súgta:

- Jung úr, ha törik, ha szakad, nyernünk kell!... Száz rubel a megállapodáson felül! Nem bánom, ha a ló belepusztul is...

- Och!... - sóhajtotta a zsoké, s szemében a gyanakvó csodálkozás árnyalatával nézett rá.

Wokulski utasította kocsisát, hogy álljon közelebb a grófné hintajához, aztán visszatért a hölgyekhez. Meglepte, hogy senkit sem talál körülöttük. A marsall és a báró megpróbáltak ugyan a hintóhoz közeledni, de Izabella kisasszony olyan közönyösen fogadta őket, hogy hamarosan elpárologtak. A fiatalok viszont csak távolról köszöntötték s elkerülték őket.

"Értem - gondolta Wokulski. - Lehűtötte őket, hogy a bérházat elárverezik. Most aztán - tette hozzá magában s Izabellára nézett -, most aztán tudd meg, ki az, aki téged szeret és nem a vagyonodat."

A harmadik futamra csengettek. Izabella felállt a kocsi ülésére; arcára kiültek az izgalom rózsái. Alig néhány lépésnyire előttük léptetett el Jung a Szultánán. Arca olyan unott volt, mintha semmi sem érdekelné ezen a világon, legkevésbé ez a futam.

- Jól viseld magad, gyönyörű lovacska!... - kiáltotta Izabella kisasszony.

Wokulski is beugrott hintajába, s szeméhez emelte a távcsövet. Annyira lefoglalta a verseny, hogy egy pillanatra még Izabelláról is megfeledkezett. A másodpercek nyúltak, mint az órák. Úgy érezte, mintha oda lenne láncolva az egymással versenyző három lóhoz, s minden felesleges mozdulatuk fájdalmasan marcangolná testét. Úgy látta, hogy a kancában nincs elég tűz, és Jung túlságosan egykedvű. Akaratlanul is hallania kellett a körülötte állók beszélgetését:

- Jung viszi...

- Adnék tíz rubelt, ha Wokulski nyerne... Hadd törülné meg a grófok orrát...

- Krzeszowskit megütné a guta...

Felhangzott a csengő. A három ló helyből vágtába ugrott.

- Jung vezet...

- Az még nem számít...

- Nono... Nézze csak azt a pejt...

- Túl vannak a kanyaron...

- Az első kanyar, s a pej máris felnyomult.

- A második... Most még előbbre tör...

- Hű, hogy viszi a pej...

- A piros test lemarad...

- A harmadik kanyar... Ez a Jung, mintha ügyet sem vetne rájuk.

- Nézd a pej hogy nyomja...

- Nini!... A vörös előretör... Elhagyja a pejt...

- A pej hátul... Na, maga már vesztett...

- A vörös feltört Jungig...

- Nem húzza le, már üti a lovat...

- Na... na... bravó, Jung!... Bravó, Wokulski... A kanca repül, mint a szélvész!... Bravó!...

- Bravó!... Bravó!...

Csengetés. Jung nyert. A magas sportférfiú kantárszáron fogva végigvezeti a kancát a bírói emelvény előtt, aztán harsányan jelenti:

- Szultána!... Lovagolta Jung!... Tulajdonos ismeretlen...

- Ördögöt ismeretlen, Wokulski! Bravó, Wokulski!... - ordítja a tömeg.

- Tulajdonos Wokulski! - jelenti most már a magas úriember, s a kancát az árverezőhelyre irányítja. A tömeg óriási lelkesedéssel ünnepli Wokulskit. Még egyetlen verseny sem izgatta fel ennyire a nézőket. Örültek, diadalmaskodtak, hogy egy varsói kereskedő megverte a grófokat.

Wokulski a grófné hintajához lép. Łęcki úr és az idősebb hölgyek gratulálnak: Izabella hallgat.

E pillanatban futva jön a magas sportférfiú.

- Wokulski úr - szólt -, tessék a pénz. Háromszáz rubel a díj, és nyolcszáz a kancáért. Én vettem meg.

Wokulski kezében a bankjegycsomóval Izabellához lép.

- Megengedi, hogy ezt az összeget a hölgyek árvaháza javára az ön kezébe tegyem le?...

Izabella mosolyogva veszi át a bankjegycsomót, és ellenállhatatlan bájjal néz Wokulskira.

E pillanatban valaki meglöki Wokulski karját. Krzeszowski báró. A haragtól sápadtan lép a hintóhoz, s kezét Izabella felé nyújtva, franciául szól:

- Örülök, kedves kuzin, lovagjaid diadalának... Csak az bánt, hogy mindez az én számlámra történik... Üdvözlöm a hölgyeket! - tette hozzá, a grófné és az elnökné felé bókolva.

A grófné arcán felhő fut végig, Łęcki úr zavarban van, Izabella kisasszony elsápad. A báró impertinensen igazítja meg orrcsíptetőjét, s egyre Izabella szemébe nézve folytatja:

- Úgy van... különös szerencsém van, kedves kuzinom imádóival...

- Kedves báró... - szólt közbe az elnökné.

- De hiszen nem mondtam semmi rosszat... csak annyit, hogy szerencsém van a...

Közben a mögötte álló Wokulski megérintette a vállát.

- Egy szóra, báró úr.

- Ah, ön az - néz rá a báró meglepetve.

Néhány lépésnyire félrehúzódnak.

- Ön meglökte a karomat, báró úr...

- Ezer bocsánat...

- Ez nekem nem elég...

- Elégtételt kíván? - kérdi a báró.

- Úgy van.

- Szolgálatára - szól, s névjegyét keresgéli. - Ah, az ördögbe, nincs nálam névjegy... Ha van önnél papír és ceruza?...

Wokulski átadja névjegyét és jegyzetkönyvét, melybe a báró beírja nevét és címét, nagy gondot fordítva nevének megfelelő aláhúzására.

- Nagyon fogok örülni - teszi hozzá meghajolva. - Nagyon fogok örülni, ha lezárhatom a számadást a Szultánáért...

- Igyekszem megelégedését kiérdemelni, báró úr.

Kölcsönösen udvarias bókkal búcsúznak egymástól.

- Természetesen lovagias ügy! - szól Łęcki úr gondterhelten, midőn a szertartásos meghajlást látja.

A grófné a verseny végét be sem várva, mérgesen hazahajtatott. Wokulskinak alig volt annyi ideje, hogy a hintót elérje és a hölgyektől elbúcsúzzék. Mielőtt elindultak volna, Izabella kisasszony, a hintóból kihajolva, ujjai végét nyújtotta Wokulskinak, s úgy suttogta:

- Merci, monsieur...^[29]

Wokulski szinte megdermedt az örömtől. Még egy futamot megvárt, de nem tudta, mi történik körülötte, aztán a következő szünetet felhasználva, eltávozott a pályáról.

A versenyről egyenesen Schumannhoz hajtatott.

A doktor rongyos, vattázott házikabátjában a nyitott ablak mellett ült, s egy harmincoldalas néprajzi brosúra kefelevonatát korrigálta. Munkája megírásához több mint ezer kísérletet végzett, s maga a munka négy teljes esztendőt vett igénybe. Tárgya: a Lengyel Királyság területén élő népek hajzatának színe és formája. A tudós doktor nyíltan hirdette, hogy műve legfeljebb tizenöt-húsz példányban kel el, titokban azonban mégis négyezer példányt nyomatott, s nem kételkedett benne, hogy a második kiadást is megéri. Schumann szeretett saját magán is élcelődni kedvenc foglalatossága miatt, és panaszkodott, hogy művei senkit sem érdekelnek, de lelke mélyén hitte, hogy a civilizált világban egyetlen ember sem akad, akit a haj színének kérdése és a hajszálak átmérőinek egymáshoz való viszonya a lehető legélénkebben ne érdekelne. E pillanatban éppen azon gondolkozott, hogy fejtegetései elé ne írja-e jelszónak ezt a szólásmondást: "Mutasd a hajadat, s megmondom, ki vagy."

Mikor Wokulski a szobába lépett, s fáradtan a díványra rogyott, a doktor így szólt:

- Micsoda szentségtörő népség a korrektor!... Jó pár száz szám van itt három tizedessel, s képzeld, több mint a fele hibás. Ezek azt hiszik, hogy a milliméter ezredrésze, sőt, a századrésze nem számít. Ezek a laikusok nem érzik, hogy éppen ez a legfontosabb. Vigyen el az ördög, ha nem igaz, hogy Lengyelországban a logaritmustáblát nemcsak feltalálni, de még kinyomatni sem tudták volna. A jó lengyel már a második tizedesnél verejtékezik, az ötödiknél kiveri a láz, s a hetediknél megüti a guta... Nálad mi újság?

- Párbajozni fogok - felelte Wokulski.

A doktor felugrott, és úgy rohant a díványhoz, hogy házikabátja felröppenő szárnyai óriási denevérre emlékeztettek.

- Micsoda?... Párbajozni? - kiáltotta csillogó szemmel. - És persze, azt hiszed, hogy vállalom a párbajorvos szerepét?... Azt hiszed, hajlandó vagyok végignézni, hogy két bolond hogy lövi egymást agyon? S az egyiket esetleg be is kötözzem? Eszem ágában sincs! Ilyen hülyeségekbe nem ártom magam!... - kiabálta, fejéhez kapkodva. - Különben sem vagyok sebész, s régen búcsút mondtam az egész orvostudománynak.

- Nem is orvosnak kérlek, hanem segédnek.

- Az... más - felelte Schumann ellenkezés nélkül. - Ki az ellenfél?

- Krzeszowski báró.

- Jól lő!... - mordult fel, alsó ajkát előrebiggyesztve. - Az ok?...

- A lóversenyen meglökött.

- A lóver...? Mit kerestél te ott?...

- Futtattam, s ráadásul nyertem is.

Schumann a tarkójára csapott, hirtelen Wokulskihoz ugrott, egyik, majd a másik szemhéját felhúzva, nagy buzgalommal kezdte szembogarát vizsgálni.

- Az hiszed, megbolondultam? - kérdezte Wokulski.

- Egyelőre még nem egészen. Tréfa vagy komoly? - tette hozzá kisvártatva.

- A lehető legkomolyabb. Semmiféle alkudozásba nem megyek bele, súlyos feltételeket kívánok.

A doktor visszatért íróasztalához, leült, állát kezére nyugtatta, s rövid gondolkozás után így szólt:

- Szoknya. Mi?... Még a kakasok is csak a...

- Schumann... vigyázz a nyelvedre!... - vágott közbe Wokulski fojtott hangon, s kihúzta magát a díványon.

A doktor ismét vizsgálódva nézett rá.

- Már ennyire vagyunk?... - morogta. - Rendben van, vállalom. Ha mindenáron be akarod verni a fejedet, verd be az én segédletemmel, hátha segítségedre lehetek...

- Mindjárt ideküldöm Rzeckit - felelte Wokulski, s kezet szorított barátjával.

A doktortól boltjába sietett. Röviden közölte a dolgot Ignacy úrral, aztán hazament s tíz óra előtt lefeküdt. Megint úgy aludt, mint a bunda. Oroszlántermészetének erős megrázkódtatásokra volt szüksége, szenvedélyektől marcangolt lelke csak így tudta visszanyerni egyensúlyát.

Másnap délután öt óra körül Rzecki és Schumann már indultak Krzeszowski segédjéhez, a "lordhoz". Wokulski barátai útközben néma hallgatásba merültek, csupán Ignacy úr szólalt meg egyszer:

- No, mit szól hozzá?

- Amit már egyszer mondtam - felelte Schumann. - Közeledünk az ötödik felvonáshoz. Ez pedig vagy egy derék ember vége, vagy egy csomó bolondság kezdete.

- Mégpedig a legnagyobbaké, mert politikai bolondságok - jegyezte meg Rzecki.

A doktor vállat vont, s a hintó másik sarkába nézett: kiállhatatlannak találta a vén kereskedősegédet ezzel a folytonos politizálásával.

A "lord" egy másik úriember társaságában várta őket; ez az úr minduntalan az ablakhoz lépett, nézte az égen úszó felhőgomolyagokat, s ádámcsutkája úgy mozgott, mintha valamit csak nagy nehézséggel tudna lenyelni. Arca olyan volt, mintha önkívületben lenne, s egész lénye a rendkívüli ember benyomását keltette. Amint kiderült - rettenthetetlen oroszlánvadász és az egyiptomi régiségek kitűnő ismerője volt.

A "lord" fogadószobájában zöld posztóval leterített asztal állt, s körülötte négy, magas támlájú szék. Az asztalon négy ív papír, négy ceruza, két toll s egy olyan hatalmas méretű tintatartó, hogy ülőkádnak is beillett volna.

Mikor mindnyájan helyet foglaltak, a gróf megszólalt:

- Uraim! Krzeszowski báró, akiről mindannyian tudjuk, milyen szórakozott ember, beismeri, hogy meglökhette Wokulski urat; eegen. Következésképpen határozott kívánságunkra...

Itt társára tekintett, aki e pillanatban ünnepélyes arccal nyelt egyet.

- Határozott kívánságunkra - folytatta a gróf -, készséggel, írásban is hajlandó bocsánatot kérni Wokulski úrtól, akit mindnyájan egyaránt tisztelünk; eegen... Nos, uraim, rendben van ez így?

- Sajnos, nincs felhatalmazásunk arra, hogy bárminő békítő lépéseket tegyünk - felelte Rzecki, akiben felébredt a hajdani honvédtiszt.

A tudós egyiptológus kerekre nyitotta szemét, s egymás után kettőt nyelt. A gróf arcán is végigsuhant a csodálkozás, de abban a pillanatban erőt vett magán, és udvarias szárazsággal jegyezte meg:

- Akkor hát várjuk a feltételeket...

- A feltételek megállapítását önökre bízzuk - felelte Rzecki.

- Mi minden tekintetben az urak rendelkezésére állunk - szólt a gróf.

Rzecki megköszörülte a torkát.

- Akkor hát bátor vagyok a következőket javasolni: pisztoly, huszonöt lépés kezdő távolságról, öt-öt lépés közeledéssel.

- Eegen.

- Vontcsövű pisztolyok, golyóváltás találatig - fejezte be Rzecki halkabban.

- Eegen.

- Az időpont, ha szabad, holnap délelőtt...

- Eegen.

Rzecki, anélkül hogy felállt volna, meghajtotta magát; a gróf elővett egy ív papírt, s az általános csendben nekifogott a jegyzőkönyvírásnak. Schumann szintén azonnal írni kezdett. Mindkét okmányt hitelesítették, s a lovagias ügy letárgyalása alig háromnegyed óra alatt be is fejeződött. Wokulski megbízottai elbúcsúztak a házigazdától és társától, aki ismét a felhőfoszlányok szemléletébe merült.

Mikor az utcára értek, Rzecki így szólt Schumannhoz:

- Nagyon kedvesek ezek az arisztokraták.

- Az ördög vigye el őket, de magukat is, ezzel a sok ostoba babonájukkal!... - kiáltotta az orvos, öklét rázva.

Ignacy uram még délután megszerezte a pisztolyokat, s estefelé elment Wokulskihoz. Egyedül találta otthon, éppen teázott. Rzecki magának is öntött, aztán így kezdte:

- Ezek a mágnások nagyon becsületes emberek. A báró, aki mint magad is tudod, szörnyen szórakozott ember, hajlandó tőled bocsánatot kérni.

- Nem érdekel...

Rzecki elhallgatott. Egy darabig szótlanul itta a teát, és homlokát dörzsölte, de hosszabb szünet után ismét megszólalt:

- Természetesnek tartom, hogy az üzlettel kapcsolatban mindent elrendeztél... arra az esetre... ha...

- Nem lesz semmi bajom - kiáltotta Wokulski mérgesen.

Ignacy még egy negyedóráig szótlanul ült, fájt a feje, a tea nem ízlett neki, de azért megitta, azután az órára pillantott és hazament. Búcsúzóban még megjegyezte:

- Holnap reggel fél nyolckor indulunk.

- Helyes.

Mikor Ignacy kiment. Wokulski íróasztalához ült, egy levélpapírra tizenöt-húsz sort írt, s a borítékot megcímezte Rzeckinek. Közben mindig úgy érezte, mintha a báró kellemetlen hangját hallaná.

"Örülök, kedves kuzin, lovagjaid diadalának... Csak az a kár, hogy az én rovásomra..."

S bárhova nézett, mindenütt Izabella szégyenpírba borult szép arcát látta.

Szívében forrt a vak düh. Érezte, hogy keze megkeményedik, mint az acélrúd, s teste olyan szívós és rugalmas lesz, hogy talán nincs is golyó, mely vissza ne pattanna róla. Egy pillanatra átsuhant agyán a szó: Halál. Elmosolyodott. Tudta, hogy a halál nem rohan a bátrakra: csak megáll velük szemben, mint a dühös kutya, s zöld szemével lesi, hogy amaz véletlenül lehunyja a szemét.

A báró aznap is, mint minden éjjel, kártyázott. Maruszewicz szintén ott volt a klubban, s éjfélkor szólt neki, éjfél után egy órakor, majd két órakor ismét figyelmeztette, hogy menjen haza, mert reggel hétkor felkelti. A báró szórakozottan felelgetett: - Mindjárt! Mindjárt! - de azért háromig ott ült, s azért csak háromig, mert ekkor egyik partnere felállt, s így kiáltott:

- Elég volt, báró. Aludj néhány órát, mert a kezed remegni fog, s lyukat lősz a levegőbe.

E szavak, s különösen az, hogy a kártyázók mind felálltak, kijózanították a bárót. Elhagyta a klubot, hazament, s komornyikjának, az öreg Konstantynak meghagyta, hogy reggel hétkor keltse fel.

- A méltóságos báró úr biztosan valami nagy bolondságra készül!... - dörmögte sértődötten. - Mi az már megint?... - kérdezte haragosan, míg vetkőztette.

- Hallod-e, vén szamár! - mordult rá a báró. - Azt hiszed, magyarázkodni fogok előtted? Párbajozom! Na és?... Mert nekem úgy tetszik. Reggel kilenckor egymásra lövöldözünk egy cipésszel, vagy mit tudom én, fodrásszal! Hát aztán?... Nem akarnád megtiltani?...

- Bánom is én, felőlem párbajozhat a méltóságos úr akár a Belzebubbal is! - dohogott Konstanty. - Csak azt szeretném tudni, ki fizeti ki a váltóit... meg a lakbért... meg a háztartást?... A méltóságos báró úr minden hónapban megkívánja a jó békés temetőt. Ezért küldi ránk a háziúr a közjegyzőket meg a végrehajtókat. A végén még éhen halok!... Na, én jó helyet választottam, mondhatom!...

- Hallgatsz el mindjárt, te!... - rikoltotta a báró, felkapta a cipőjét, és a hirtelen visszavonuló komornyikhoz vágta. A cipő a falat érte, s csepp híja, hogy Sobieski bronzszobrát el nem találta.

Mikor hűséges csatlósával így végzett, levetette magát az ágyra, s elgondolkozott sanyarú sorsán.

"Ilyen az én szerencsém - sóhajtotta. - Egy szatóccsal kell párbajoznom. Ha eltalálom, úgy járok, mint az egyszeri vadász, aki medvelesre indult, aztán a paraszt vemhes tehenét találta el. Ha ő talál el engem, az meg olyan lesz, mintha egy fiákeres vert volna el az ostorával... Ha pedig mind a ketten lyukat lövünk a levegőbe, dehogy... hiszen találatig megy a párbaj. Üssenek pofon, ha nem szívesebben bocsánatot kérnék attól az ökörtől, akár közjegyző előtt is, sőt, még frakkot is húznék, és fehér nyakkendőt kötnék ehhez az ünnepélyes aktushoz. Utálatos liberális világ! Atyám az ilyen hőst az írnokaival csapatta volna meg, én pedig kénytelen vagyok lovagias elégtételt adni neki, mintha nem is ő árulná a fahéjat, hanem én!... Jönne már egyszer az az ostoba szocialista forradalom, aztán végezne vagy velünk, vagy a liberálisokkal..."

Már félálomban arról ábrándozott, hogy Wokulski agyonlőtte. Látta magát, mint hullát, amint két szolga cepeli felesége lakására. Látta, hogyan ájul el felesége és rogy véres mellére... Hogyan fizeti ki minden adósságát, és utal ki ezer rubelt a temetési költségekre... De látta azt is, hogy holtteteme újra megelevenedik, s átveszi az ezer rubelt - apróbb kiadásokra.

E gondolatokra boldog mosoly suhant át kiélt arcán, aztán elaludt, mint egy gyermek.

Reggel hét órakor Konstanty és Maruszewicz alig bírtak lelket verni beléje. Sehogy sem akart felkelni, dühösen zsörtölődött, hogy inkább viseli a diszkvalifikálás gyalázatát, mintsem ilyen korán felkeljen. Csak akkor kapott észbe, mikor Konstanty a hidegvizes kancsóval közeledett. Kiugrott az ágyból, Konstantyt hátba vágta, Maruszewiczet lehordta, s magában megfogadta, hogy Wokulskit szitává lövi.

De mikor végre felöltözött, kiment az utcára, s látta a gyönyörű időt, és elképzelte, hogy a napfelkeltét nézi - Wokulski iránti gyűlölete egyszerre lelohadt, és elhatározta, hogy csak a lábát lövi keresztül.

"Na igen!... - tette hozzá kis idő múlva. - Jól elintézem a lábát, úgy, hogy élete végéig sántítani fog, akkor aztán henceghet, hogy ezt a halálos sebet párbajban kapta Krzeszowski bárótól!... Ez majd helyrehozza, amit az én kedves segédeim műveltek velem!... Ha egy ilyen szatócsnak kedve szottyan rám lövöldözni, lőjön akkor, mikor sétálni megyek, de ne párbajban... Pocsék egy helyzet... Szinte hallom, hőn szeretett hitvesem milyen metsző gúnnyal híreszteli, hogy szatócsokkal párbajozom..."

Megérkeztek a hintók, az egyikbe beleült a báró és a "lord", a másikba a szótlan egyiptológus a pisztolyokkal és a sebésszel. Elindultak Bielany felé, de néhány perccel később Konstanty, a komornyik is utánuk indult egy bérkocsiban. A hű cseléd kacskaringósokat káromkodott, s fogadkozott, hogy ennek a sétának minden költségét kétszeresen felszámítja gazdájának. De azért mégis nyugtalan volt.

A bielanyi erdőben már ott találták az ellenfelet és kíséretét, s a két csoport nyomban megindult a sűrű fák között egészen a Visztula partjáig. Schumann doktor dühös volt, Rzecki merev, Wokulski pedig komor. A báró, ritkás szakállát simogatva, figyelemmel szemlélte, és így gondolkozott:

"Ez a szatócs nyilván jól étkezik. Olyan vagyok mellette, mint egy osztrák szivar a bika mellett. Vigyen el az ördög, ha ennek a tökfilkónak a feje fölé nem lövök, vagy egyáltalán el sem sütöm a pisztolyt. Igen, ez lesz a legjobb. El sem sütöm..."

De mindjárt eszébe jutott, hogy a párbajt találatig kell folytatni. Erre dühbe jött, s visszavonhatatlanul elhatározta, hogy Wokulskit itt a helyszínen agyonlövi.

Szokjanak le végre a bitangok arról, hogy velünk kikezdjenek... - dohogott magában.

Jó néhány lépésnyire tőle, Wokulski két fenyőfa között járkált oda-vissza, oda-vissza, mint egy inga. Most nem Izabellára gondolt, hanem a madárdalt hallgatta, melytől az egész erdő zengett, meg a partot alámosó Visztula lágy csobogását élvezte. A természet nyugodt derűjében furcsán hangzott a gyutacsok sercegése és a ravaszok kattanása. Wokulskiban felébredt a ragadozó; szeme elől eltűnt a világ, csak egyetlen ember maradt belőle: a báró, akit azért akart agyonlőni, hogy hulláját a megsértett Izabella lába elé lökje.

Kimérték a távolságot, s az ellenfeleket felállították egymással szemben. A bárót még mindig gyötörte a bizonytalanság, hogy mit is tegyen evvel a szánalmas szatóccsal, s végérvényesen elhatározta, hogy a kezét lövi át. Wokulski arcáról azonban olyan vad elszántság tükröződött, hogy a "lord" csodálkozva gondolta:

"Úgy látom, itt mégsem a kancáról, de nem is egy ügyetlen mozdulatról van szó!..."

Az eddig szótlan egyiptológus vezényelt: az ellenfelek céloztak, és megindultak egymás felé. A báró Wokulski jobb kulcscsontjára célzott, s a pisztolyt lejjebb eresztve, könnyedén meghúzta a ravaszt. Orrcsíptetője az utolsó pillanatban megmozdult, a pisztoly félrebillent, elsült, s a golyó néhány hüvelyknyire Wokulski válla felett fütyült el. A báró eltakarta arcát pisztolya csövével, s a cső mögül előremeredve, gondolta:

"Nem talál az ökör, a fejemre céloz..."

Egyszerre erős ütést érzett halántékán, füle zúgni kezdett, szeme előtt fekete karikák táncoltak... A pisztolyt kiejtette kezéből, és fél térdre ereszkedett.

- A feje!... - kiáltotta valaki.

Wokulski eldobta pisztolyát, és lelépett a vonalról. Mindnyájan a térdelő báróhoz futottak, aki azonban ahelyett, hogy meghalt volna, rikácsolva kiabálta:

- Különös eset! Az arcom lyukas, a fogamat kiütötte, és a golyó nincs sehol, csak nem nyeltem le?...

Az egyiptológus felemelte a báró pisztolyát, és tüzetesen megvizsgálta.

- Á!... - kiáltotta. - Világos... A golyó a pisztolyban, s a kakas a báró úr állkapcsában... A pisztoly egészen kijött a formájából; nagyon érdekes lövés...

- Meg van elégedve, Wokulski úr? - kérdezte a "lord".

- Meg.

A sebész bepólyálta a báró arcát. A fák közül ijedten rohant elő Konstanty.

- Nem megmondtam, hogy egyszer még megjárja? - dohogta.

- Hallgass, szamár! - motyogta a báró. - Indulj azonnal a bárónéhoz, s mondd meg a szakácsnénak, hogy halálos sebet kaptam...

- Felkérem az ellenfeleket - szólt ünnepélyesen a "lord" -, nyújtsanak kezet egymásnak.

Wokulski a báróhoz lépett s megölelte.

- Mesterlövés volt, Wokulski úr - nyögte nehezen a báró, s erősen megrázta Wokulski kezét. - Azon gondolkozom, hogy egy ember, az ön szakmájából... ha nem sérti az őszinte szó...

- Szó sincs róla!

- Nos, hogy egy ember az ön szakmájából, amely egyébként igen becsületes szakma, ilyen kitűnően lő... Hol a szemüvegem?... Ah, itt van... Wokulski úr, legyen szíves négyszemközt egy szóra...

Azzal volt ellenfele karjára támaszkodott, s néhány lépésnyire elvonultak.

- Alaposan elcsúfított. Olyan vagyok, mint egy vén majom, amelyiknek a füle fáj. Nem akarok önnel még egyszer tengelyt akasztani, mert látom, milyen szerencséje van... De legalább azt mondja meg, tulajdonképpen miért lőtt nyomorékká? Mert hogy nem a meglökésért, az biztos - tette hozzá, s Wokulski szemébe meredt.

- Mert ön megsértett egy hölgyet... - felelte halkan Wokulski.

A báró egy lépést hátrált:

- Az... c'est ça!...^[30] - mondta. - Értem; még egyszer bocsánatot kérek és abban az irányban is... tudom, mit kell tennem...

- Ön is bocsásson meg nekem, báró úr - kérte Wokulski.

- Gyerekjáték... nem tesz semmit... - mondta a báró, Wokulski kezét rázva. - Remélem, nem csúfít el, ami pedig a fogamat illeti... Doktor úr, hol a fogam?... Legyen szíves, csomagolja be... Ami pedig a fogamat illeti, már régóta új fogsort kellett volna csináltatnom. Nem is hiszi, kedves barátom, milyen rosszak a fogaim.

Elbúcsúztak egymástól, s mindnyájan nagyon megelégedetten távoztak. A báró azon csodálkozott, hogy egy ember - ebből a szakmából - hogyan lőhet ilyen jól, az "angol" most még inkább hasonlított egy élettelen bábhoz, az egyiptológus meg ismét a felhőket kezdte tanulmányozni. A másik csoportban Wokulski elmélázó volt, Rzecki el volt ragadtatva a báró bátorságától és udvariasságától, csak Schumann dohogott. Hintójuk már lerobogott a lejtőn, s a kamaldoliak zárdája előtt járt, mikor Wokulskira vetette szemét, s mintegy önmagának mormogta: - Micsoda barmok!... S hogy én nem hoztam a nyakukra a rendőrséget...

Három nappal e furcsa párbaj után Wokulski, szobájába zárkózva, értekezett ama bizonyos Mr. Williams Collinsszal. Az inas, akit már régóta izgatott ez a hetenként többször is megismétlődő megbeszélés, a szomszéd szobában törölgette a port, s minduntalan hol a szemét, hol a fülét irányította a kulcslyukhoz. Látta az asztalon a könyveket, és azt, hogy gazdája valamit ír egy füzetbe, a vendég pedig kérdéseket tesz fel, melyekre ő hol azonnal hangosan, hol pedig halkan és bátortalanul felel... De hogy miről tárgyaltak ilyen szokatlan módon, azt nem tudta kisütni, mert a tárgyalás idegen nyelven folyt.

- Az biztos, hogy nem németül - dünnyögte az öreg -, mert azt tudom, hogy németül így mondják: bite majn her^[31]... De nem is franciául, mert azok meg azt mondják: moszjő, bonzsur, löndi^[32]... se nem zsidóul, se más nyelven. De hát akkor hogyan?... Úgy látszik, az öreg valami fáin üzleten töri a fejét, ha olyan nyelven beszél, hogy a fene se érti... Talált is hozzá olyan társat, hogy...

Csengettek. A hűséges cseléd lábujjhegyen elosont az ajtótól, nagy zajjal rontott az előszobába, kisvártatva visszatért, s bekopogott ura ajtaján.

- Mit akarsz? - kérdezte Wokulski türelmetlenül, s csak fejét dugta ki az ajtónyíláson.

- Az az úr van itt, aki már többször volt nálunk - felelte, s bepillantott a dolgozószobába, de a füzeteken és Mr. Collins vörös pofaszakállas ábrázatán kívül semmi különöset nem látott.

- Miért nem mondtad, hogy nem vagyok itthon? - kérdezte Wokulski mérgesen.

- Elfelejtettem - válaszolta az inas hadonászva és szemöldökét ráncolva.

- Vezesd be a fogadószobába, te szamár - utasította Wokulski, s becsapta az ajtót.

Maruszewicz belépett a fogadószobába. Már eleve zavarban volt, de zavara csak fokozódott, mikor észrevette, hogy Wokulski nagyon kedvetlenül üdvözli.

- Bocsánatot kérek... talán alkalmatlan vagyok... talán valami fontos munka...

- Pillanatnyilag nincs semmi dolgom - felelte Wokulski komoran, és kissé elpirult. Maruszewicz észrevette. Meg volt győződve róla, hogy a lakásban vagy valami fontos tárgyalás folyik, vagy nő van. Ez mindenesetre visszaadta bátorságát, mely tüstént megnövekedett, valahányszor megérezte, hogy a vele szemben álló fél zavarban van.

- Csak egy pillanatig alkalmatlankodom... - mondotta a kiélt ifjú most már bátrabban, s közben elegánsan lengette kalapját és sétapálcáját. - Csak egy pillanatig...

- Parancsoljon - mondta Wokulski, azzal hevesen leült egy fotelba, s vendégének is helyet kínált.

- Azért jöttem, hogy elnézését kérjem - kezdte kényeskedő hangon -, de sajnos, a Łęcki-féle árverésen nem állhatok rendelkezésére.

- Hát ön honnan tud arról az árverésről?... - kérdezte Wokulski csodálkozva.

- Nem találja ki? - enyelgett a kellemes ifjú teljes fesztelenséggel, de azért szemét alig észrevehetően összehúzta, mert még nem volt egészen biztos a dolgában. Nem találja ki, kedves uram?... A derék jó Schlangbaum bácsi...

Hirtelen elhallgatott, a befejezetlen szó szinte torkán akadt, s jobb keze a kalappal, a bal a sétapálcával a szék karjára hanyatlott. Wokulski meg sem moccant, csak rámeresztette szikrázó szemét, s úgy vizsgálta a Maruszewicz arcán alig észrevehetően tovasuhanó rezdüléseket, mint a vadász az ugart, melyen rémült nyulak futkosnak keresztül. Nézte az ifjút, s ezt gondolta:

"Ah, tehát ő az a tisztességes katolikus úr, akit az öreg Schlangbaum tizenöt rubelért ad bérbe árverésekre, de azt nem ajánlja, hogy a bánatpénzt a kezébe adják... Ohó!... Akkor is zavartnak látszott, mikor Krzeszowski kancájáért a nyolcszáz rubelt felvette. Ohó!... Azt is ő pletykálta el, hogy a kancát én vettem meg... Úgy látszik, a derék ifjú egyszerre két úrnak szolgál: a bárónak is meg a feleségének is... Igen, csak az a baj, hogy egy kicsit sokat tud az ügyeimről... Schlangbaum nem volt elég óvatos..."

Miközben ez járt a fejében, nyugodt szemmel fürkészte Maruszewiczet. A kiélt ifjú pedig, aki még ezenfelül nagyon ideges is volt, úgy vergődött tekintetétől, mint a galamb a pápaszemes kígyó előtt. Először kicsit elsápadt, aztán fáradt szemét igyekezett egy közömbös tárgyon megpihentetni, de hiába keresett ilyet a mennyezeten és a falakon. Végül, mikor rájött, hogy tekintetét nem tudja kiszabadítani Wokulski igéző befolyása alól, elöntötte a hideg verejték. Úgy érezte, hogy ez a komor boltos vasfogóval ragadta meg a lelkét, s nem lehet ellenszegülni. Még egyszer megpróbálta fejét elfordítani, de nem sikerült, tehát megadta magát sorsának, s látszólag teljes bizalommal merült bele Wokulski tekintetébe.

- Látom, uram - szólt édeskés hangon -, hogy önnel nyílt kártyákkal kell játszanom, tehát őszinte leszek...

- Ne fáradjon, Maruszewicz úr, én már tudom, amit tudnom kell.

- Önt nyilván félrevezette a rosszindulatú pletyka, és most hátrányos képet alakított rólam... Pedig nekem, szavamra mondom, a lehető legtisztábbak a szándékaim.

- Higgye el, Maruszewicz úr, az én véleményem nem pletykákon alapszik.

Felkelt, fejét elfordította, s így Maruszewicz némileg magához térhetett. Az ifjú gyorsan búcsúzott, kifordult a lakásból, s a lépcsőkön lefelé rohanva, méltatlankodott:

"Hallottak már ilyet?... Ez a szatócs akar nekem imponálni! Egyszer-kétszer annyira felbosszantott, hogy szavamra mondom, majdnem arcul ütöttem. Pökhendi fráter... Még képes azt hinni, hogy félek tőle... Szavamra mondom... Uramisten, milyen keményen büntetsz könnyelműségemért!... Azok az aljas uzsorások a nyakamra küldözgetik a végrehajtót, néhány nap múlva becsületbeli adósságomat is meg kell fizetnem, s ez a szatócs, ez a csirkefogó!... Kíváncsi vagyok, mit gondol ez rólam.?... Biztosan... de szavamra mondom, ez alighanem gyilkolt már életében, mert tisztességes embernek nem lehet ilyen nézése. Szegény Krzeszowskit is majdnem megölte. Vakmerő, nyomorult csibész!... S még ő mert olyan gyalázatosan rám nézni. Énrám!... Szavamra mondom!..."

Ennek ellenére másnap ismét meglátogatta Wokulskit, de nem találta otthon, hát bérkocsiba ült, és az áruházhoz hajtatott.

Az üzletben Ignacy úr tárt karokkal fogadta, mintha az egész áruraktárt rendelkezésére akarná bocsátani. Valami belső hang azonban azt súgta a vén segédnek, hogy ez a vendég öt rubelnél drágább árut semmiképpen sem vesz, azt is ki tudja, nem íratja-e fel a számlájára.

- Wokulski úr?... - kérdezte Maruszewicz, kalapját le sem véve.

- Azonnal itt lesz - felelte Ignacy uram, mély hajlongások közepette.

- Mit jelent maguknál az azonnal?...

- Legkésőbb negyedórácska múlva.

- Akkor megvárom. Kérem, adasson egy rubelt a fiákeresnek - utasította a vén segédet, s hanyag előkelőséggel egy karszékbe vágta magát. De egy pillanatra szinte megdermedt arra a gondolatra, hogy Rzecki esetleg megtagadja parancsa teljesítését. Szerencsére a jó Rzecki készséggel teljesítette az utasítást, legfeljebb most már nem hajlongott olyan mélyen.

Pár perc múlva megérkezett Wokulski.

Maruszewicz a gyűlölt "szatócs" láttára vegyes érzelmekkel telt el, nem tudta, mit beszél, de még azt sem, hogy mit gondol. Csak arra emlékezett, hogy Wokulski betessékelte a bolt mögötti irodába, ahol a páncélszekrény állt. Igyekezett elhitetni magával, hogy amit a "szatócs" láttára érez, az legfeljebb a semmibevevés és a lenézés keveréke, csak éppen ezt az érzést - vele született finomságánál fogva - a választékos udvariasság leplével próbálta palástolni. Ez aztán olyan kitűnően sikerült is neki, hogy ő maga is könnyen összetéveszthette a szolgai alázatossággal.

- Nos, parancsoljon - kezdte Wokulski, mikor elhelyezkedtek. Maruszewicz (annyira zavart volt, hogy azt sem tudta, mikor ült le. Ennek ellenére) sűrű nyögdécselések közepette beszélni kezdett:

- Szerettem volna önnek, igen tisztelt Wokulski uram, az ön iránt érzett egészen különleges hajlandóságomat bebizonyítani... Amint tudja, Krzeszowski báróné szeretné megvenni a Łęcki-féle bérházat... Férjeura, a báró, azonban a vagyon bizonyos részét letiltatta, s így a vételről nem lehet szó... Nos... a báró e pillanatban pénzzavarokkal küzd... Hogy úgy mondjam... mintegy... izé... ezer rubelre lenne szüksége... Kölcsönt akar felvenni, mert anélkül, hogy úgy mondjam, nem tudna elég szilárdan ellenállni felesége akaratának...

Megtörölte verejtékező homlokát, mert szeme megint Wokulski fürkésző tekintetével találkozott.

- Szóval a báró úrnak pénzre van szüksége?

- Igen - kapott a szón az ifjú.

- Hát ezer rubelt nem adok, de három-négyszázat... talán, de azt is csak a báró aláírásával ellátott nyugtára.

- Négyszázat! - ismételte meg gépiesen az ifjú, aztán hirtelen hozzátette: - Egy óra múlva hozom a báró úr nyugtáját. Önt itt találom?...

- Itt.

Maruszewicz kilépett a szobából, s egy óra múlva valóban hozta a nyugtát Krzeszowski aláírásával. Wokulski elolvasta az okmányt, betette a páncélszekrénybe, s a fiatalembernek átadta a négyszáz rubelt.

- A báró igyekezni fog a legrövidebb időn belül... - motyogta Maruszewicz.

- Nem sürgős - felelte Wokulski. - Úgy tudom, a báró úr beteg?

- Igen... egy kicsit... Holnap vagy holnapután elutazik... de a legrövidebb...

Wokulski közömbös biccentéssel búcsúzott.

Az ifjú gyorsan kisietett az üzletből, még arról is megfeledkezett, hogy a bérkocsiért járó egy rubelt megfizesse. Mikor aztán az utcán volt, fellélegzett és gondolkozni kezdett:

"Ah, az aljas szatócs!... Volt képe négyszáz rubelt adni ezer helyett... Ó, uram, milyen keményen büntetsz könnyelműségemért... Csak visszanyerném... Szavamra, szemébe vágnám a négyszáz rubelt, a másik kétszázzal együtt... Ó, Istenem, milyen mélyre zuhantam!..."

Eszébe jutottak a különböző vendéglők pincérei, a biliárdfelírók, a hotelportások, akiktől szintén a legkülönbözőbb módszerekkel szedte ki a pénzt, de egyiket sem találta olyan undorítónak és megvetendőnek, mint Wokulskit.

"Becsületemre - gondolta -, saját magam másztam mocskos karmai közé... Istenem, milyen keményen büntetsz könnyelműségemért!..."

Ám Wokulski, Maruszewicz távozása után meg volt elégedve.

"Azt hiszem, nagystílű gazember a fiatalúr s amellett még agyafúrt is - gondolta. - Tőlem akart állást, de úgy látszik, másutt talált. Utánam leselkedik, s viszi a hírt másoknak. Sok kellemetlenséget okozhatna, ha nem adtam volna neki ezt a négyszáz rubelt, amit - meggyőződésem szerint - hamis aláírással nyugtázott. Krzeszowski könnyelmű és széllelbélelt naplopó, de azért becsületes ember... (Vajon lehet-e becsületes egy naplopó?...) Annyi bizonyos, hogy felesége üzletét vagy szeszélyét semmi esetre sem áldozta volna fel egy tőlem felveendő kölcsön kedvéért..."

Kellemetlen érzés vett erőt rajta; fejét tenyerébe hajtva s szemét lehunyva, tovább elmélkedett.

"Mit is csinálok én?... Kezére járok egy ilyen csirkefogónak a gazemberségek elkövetésében. Ha meghalnék, ezt a pénzt Krzeszowskinak kellene hagyatékomba visszafizetnie. Vagy ha nem, Maruszewicz úr börtönbe kerülne... No, ezt semmiképpen sem kerüli el..."

Valamivel később még sötétebb színben látta a világot.

"Négy nappal ezelőtt majdnem megöltem egy embert, ma egy másvalakinek egyengettem az útját a börtön ajtajához és - mindent, mindent azért az egy merciért... Igaz, hogy őérte szereztem a vagyonomat is és adtam kenyeret néhány száz embernek, s őérte gyarapítom a nemzeti vagyont is... Mi is lennék nélküle? Szürke díszműáru-kereskedő. Ma pedig egész Varsó rólam beszél, sőt!... Egy maroknyi szén mozgatja a hajót, mely száz meg száz embert hord fedélzetén, s a szerelem mozgat engem. De hátha eléget úgy, hogy csak egy marék hamu marad belőlem?... Ó, Istenem, milyen nyomorult ez a világ. Ochockinak igaza van... Alja állatka a nő: játszik azzal, amit meg sem tud érteni..."

Úgy elmerült a fájdalmas elmélkedésben, hogy az ajtónyitást s a háta mögött kopogó gyors lépteket sem hallotta. Csak akkor rettent fel, mikor egy kéz érintését érezte. Hátranézett. Az ügyvéd állt ott, hóna alatt hatalmas irattáskával, s komoran nézett maga elé. Wokulski zavartan ugrott fel, s vendégét egy karszékbe tessékelte. A kitűnő ügyvéd óvatosan tette kezét az asztalra, egy ujjával gyorsan megdörzsölte nyakát, aztán fojtott hangon szólt:

- Mondja, kedves... izé... Wokulski úr! Kedves Stanisław barátom!... Mondja, mit művel maga?... Mit művel, kedves barátom uram?... Ez ellen protestálok... replikázom, apellálok az igen kedves, de könnyelmű Wokulski úr ellen, az én még kedvesebb Stanisław barátomhoz, aki boltosinasból tudóssá lett, s arra van hivatva, hogy külkereskedelmünket megreformálja! Kedves Stanisław barátom... ezt nem szabad!

Miután ezeket elmondta, most már nyaka mindkét oldalát megvakargatta, s közben olyan fintort vágott, mintha a szája tele volna kininnel.

Wokulski szemlesütve hallgatott, az ügyvéd pedig tovább beszélt.

- Drága uram, röviden és velősen, rosszul állunk. Sanocki gróf, biztosan emlékszik rá, a garasos takarékoskodás bajnoka, végképp vissza akar lépni az üzlettől, mégpedig tudja, miért? Két okból: először azért, mert ön lóversennyel mulatja magát, másodszor, mert a lóversenyen le is győzte. Az ön kancájával együtt futott az ő lova és - vesztett. A gróf egészen odavan, és egyre ezt hajtogatja: "Mi a fenének rakjuk mi össze a pénzünket? Azért, hogy a kereskedők velünk együtt futtassanak és elkaparintsák a díjakat az orrunk elől?..."

- Hiába próbáltam meggyőzni - folytatta az ügyvéd rövid pihenés után -, hogy a lóverseny éppen olyan üzlet, mint minden más, sőt jobb, mert hiszen ön néhány nap alatt nyolcszáz rubellel háromszázat keresett; a gróf egyszerre torkomra forrasztotta a szót. "Ez a Wokulski - felelte - az egész nyereséget a ló teljes értékével együtt odaadta a hölgyeknek az árvaházra, s azonkívül Isten tudja, mit fizetett Jungnak és Müllernek..."

- Hát nekem már ezt sem szabad? - vetette közbe Wokulski.

- Szabad, hogyne szabadna - bólogatott édesdeden a kitűnő ügyvéd. - Szabad, de ha ezt teszi, csak a régi bűnöket ismétli meg, amit mellesleg megjegyezve, mások sokkal jobban csináltak. Sem én, sem a herceg, sem a grófok nem azért közeledtünk önhöz, hogy régi ételeket melegítsen fel nekünk, hanem hogy új utakat mutasson.

- Tessék csak nyugodtan visszalépni - morogta Wokulski -, én nem hívogatok senkit...

- Vissza is lépnek - felelte az ügyvéd hadonászva -, csak még egy ilyen hibát kövessen el...

- Miért, már annyit elkövettem?...

- Nagyszerű ember maga - bosszankodott az ügyvéd, térdére csapva -, tudja-e, mit mond Liciński gróf, az az álangol, az az "eegen"?... Azt, hogy: - Ez a Wokulski kész úriember, úgy lő, mint maga Nimród, de arra nem alkalmas, hogy kereskedelmi vállalkozást vezessen. Mert ma milliókat dob be egy vállalkozásba, aztán holnap valakit kihív párbajra, és mindent kockára tesz.

Wokulskit úgy meglepte ez a beszéd, hogy ültében hátrahőkölt. Ilyen szemrehányásra igazán nem számított. Az ügyvéd észrevette a hatást, s elhatározta, hogy addig üti a vasat, amíg meleg:

- Ha tehát, kedves Stanisław barátom, nem akarja, hogy ez a szépen megkezdett munka veszendőbe menjen, akkor ne másszék még jobban bele ezekbe a dolgokba, s mindenekelőtt: ne vegye meg a Łęcki-féle házat, mert bocsásson meg, ha még abba is belefektet kilencvenezer rubelt, a vállalat úgy szertefoszlik, mint a pipafüst. Ha az emberek megtudják, hogy ilyen hatalmas tőkét köt le hat-hét százalékra, nem fognak bízni az ígért tizenöt-húsz százalékban; sőt, hiszen érti... még képesek gyanakodni...

Wokulski felugrott.

- Nos hát, nem érdekel többé a vállalat!... - kiáltotta. - Senkinek a kegyét nem keresem! Én akartam nekik ajándékot adni. Aki nem bízik bennem, vizsgálja meg a tervet s... meggyőződik róla, hogy ebben nincs semmi misztifikáció, de akkor aztán nekem nem is lesz társam. A gróf és a herceg urak senkitől sem kaptak monopóliumot arra, hogy csak nekik lehessenek ötleteik... Nekem is megvan a magam képzelőtehetsége, és nem tűröm, hogy abba beleavatkozzanak...

- Csak lassan... lassan... nyugodjék meg, kedves Stanisław barátom - csitította az ügyvéd, és visszanyomta a karszékbe -, tehát a házvételtől nem akar elállni?

- Nem. Nekem az a bérház többet ér, mint a vállalat, a világ valamennyi mágnásával együtt.

- Jó... jó... jó... Akkor talán bizonyos időre lenne szíves valaki mást állítani maga helyett. Szükség esetén hajlandó vagyok a magam nevét odaadni cégérnek, s a tulajdonjog biztosítékával sem lesz semmi hiba. A legfontosabb: hogy ne kedvetlenítsük el az embereket, akiket már megnyertünk a gondolatnak. Ha az arisztokrácia egyszer megízlelte a kereskedelmi üzleteket, s hozzá is szokott, akkor ön egy év vagy akár egy fél év múlva már név szerint is tulajdonosa lehet a bérháznak. Nos? Rendben van?

- Nem bánom - felelte Wokulski.

- Helyes - mondta az ügyvéd, ez lesz a legjobb. Ha ön a saját neve alatt venné meg a házat, még Łęckiékkel szemben is ferde helyzetbe kerülne. Rendszerint nem szeretjük az olyan embereket, akik örökölnek utánunk. Ez az egyik, a másik pedig, ki biztosítja önt, hogy nem kezdődnek-e el a különböző kombinációk?... Hátha azt kezdik majd feszegetni, hogy túl drágán vagy túl olcsón vette meg?... Ha túl drágán, akkor: hogy mer nekünk ajándékozni, s ha túl olcsón, akkor: kihasznált bennünket.

Wokulski az ügyvéd utolsó szavait már jóformán nem is hallotta, mert egészen más gondolatok foglalták le, melyek az ügyvéd távozása után még inkább hatalmukba kerítették.

"Persze - gondolta magában -, igaza van az ügyvédnek. Az emberek ítélkeznek felettem, sőt el is ítélnek, de a hátam mögött teszik, s így én nem tudok semmiről. Csak ma jut eszembe egy csomó apró részlet: a velem üzleti összeköttetésben és szerződéses viszonyban álló kereskedők egy hét óta savanyú képpel járnak-kelnek, ellenségeim pedig diadalmaskodnak. A boltban is bűzlik valami... Ignacy hamvábahótt. Schlangbaum mélabús. Lisiecki még kötekedőbb, mint volt, mintha érezné, hogy nemsokára kirepülök a boltból. Klein komor (szocialista! haragszik a párbajért és a lóversenyért...) és Zięba, az a ravasz kópé már kezdi Schlangbaum körül taposni a sarat... Talán benne sejti az áruház jövendő tulajdonosát?... Ah, kedves, drága emberek!..."

Megállt az iroda küszöbén, és intett Rzeckinek. A vén segéd valóban zavaros kedélyállapotban volt, nem is nézett főnöke szemébe.

Wokulski széket mutatott neki, maga pedig háromszor-négyszer végigsétált a szobán, azután így szólt:

- Mondd meg, öregem, egészen nyíltan, mit beszélnek rólam az emberek?...

Rzecki széttárta kezét.

- Ó, Istenem, mit beszélnének?...

- Beszélhetsz egészen nyíltan - buzdította Wokulski.

- Nyíltan?... Jó. Vannak, akik azt mondják, hogy megőrültél...

- Bravó...

- Mások, hogy... hogy... valami rosszban töröd a fejed, valami nagy csalást készítesz elő.

- Szegények!...

- S mindnyájan együtt: hogy csődbe jutsz, mégpedig hamarosan.

- Hát csak beszéljenek - morogta Wokulski. - Hát te, Ignacy, te mit gondolsz rólam?

- Én - felelte habozás nélkül - úgy látom, valami nagy kalandba keveredtél... amelyből aligha kerülsz ki épen... Hacsak idejében vissza nem lépsz, amihez viszont éppen elég eszed van...

Wokulski kirobbant.

- Nem vonulok vissza - kiáltotta. - A szomjas ember nem torpan meg a forrásvíz előtt. Ha el kell pusztulnom, pusztuljak el, de iszom. Különben is mit akartok tőlem?... Gyerekkorom óta úgy éltem, mint a szárnyaszegett madár: szolgálatban vagy börtönben vagy akár abban a szerencsétlen házasságban, amelybe eladtam magam... S most, mikor újra bontakoznak a szárnyaim, mindnyájan rám ripakodtok, mint a házilibák a vadlúdra, mikor felröppen... Mit nekem ez a nyavalyás bolt vagy vállalat? Én élni akarok, én...

Ebben a pillanatban kopogtak a dolgozószoba ajtaján. Łęcki komornyikja, Mikołaj jelentkezett egy levéllel. Wokulski átvette a levelet, lázasan felbontotta és olvasta:

Tisztelt Uram! Leányom feltétlenül szeretné önt közelebbről megismerni. A nők akarata szent, tehát holnap (hat óra körül) szívesen látom ebédre. Nagyon kérem, meg ne kísérelje, hogy kimentse magát. Fogadja őszinte tiszteletem kifejezését

T. Łęcki

Wokulski egyszerre olyan gyengeséget érzett, hogy le kellett ülnie. Másodszor, harmadszor, negyedszer is elolvasta a levelet... Végre összeszedte magát, és válaszolt Łęckinek. Mikołajnak öt rubelt nyomott a markába.

Ignacy közben néhány percre átszaladt az üzletbe, s mikor Mikołaj már az utcán volt, visszatért Wokulskihoz, mintha a beszélgetést akarná folytatni. Mindjárt el is kezdte:

- Azért, kedves Staś, mindenesetre fontold meg egy kicsit a dolgot, hátha magadtól rájössz...

Wokulski halkan fütyörészve tette fel a kalapját, aztán kezét öreg barátja vállára tette, s így szólt:

Ide hallgass. Ignacy. Ha a föld nyílna is meg a lábam alatt... érted?... ha az ég omlana is a fejemre... akkor sem lépek vissza. Megértetted?... Ezért a boldogságért életemet is kész vagyok odaadni...

- Miféle boldogságért? - kérdezte Ignacy.

De Wokulski már kiment a hátsó ajtón.

Izabella kisasszony húsvét óta igen gyakran gondolt Wokulskira, s minden elmélkedésében azt kellett megállapítania, hogy ez az ember minden alkalommal másnak mutatkozik.

Izabella kisasszonynak sok ismerete s nagy tehetsége volt ahhoz, hogy az embereket ügyesen jellemezze. Minden eddigi ismerősének jellemét össze tudta foglalni egyetlen szóban. A herceg volt - "a hazafi", ügyvédje - "az ügyes", Liciński gróf - "a lord", Joanna néni - "a gőgös", az elnökné - "a jóságos", Ochocki - "a különc", Krzeszowski - "a kártyás". Egyszóval: egyik sem volt egyéb, mint egyetlen erény vagy hiba, néha érdem, de leggyakrabban csak cím vagy vagyon, melynek feje, keze, lába van, s többé vagy kevésbé divatosan öltözik.

Csak Wokulski volt kivétel. Benne nemcsak új egyéniséget, hanem teljesen nem várt jelenséget látott. Őt nem egy szóval, de százzal sem lehetett jellemezni. Nem is volt olyan, mint a többi, de ha mégis hasonlítani lehetett valamihez, legfeljebb valamilyen tájhoz, amelyen át legalább egy teljes napig kell utazni, s különböző síkságokat, hegyeket, erdőket, réteket, folyókat, pusztaságokat, falvakat és városokat lát az ember, de ha a végére ér, még a távoli láthatár ködfátyolából is újabb meg újabb vidékek bukkannak elő, melyek már nem is hasonlítanak ehhez a világhoz. Bámulta ezt az embert, s azt kérdezte magától, vajon nem a túlfeszített képzelet játéka ez, vagy talán valóban emberfeletti lény, vagy ha nem is emberfeletti, legalábbis olyan, aki magasan felülemelkedik a szalonok társaságán?

Ilyenkor aztán rendezgetni próbálta benyomásait.

Először - tulajdonképpen nem is látta, csak valami óriási, közeledő árnyékot érzett.

Valaki, aki jótékony célra, nagynénje árvaháza javára odadobott néhány ezer rubelt; valaki, aki atyjával naponta kártyázott a kaszinóban, és mindennap vesztett, valaki, aki összevásárolta apja váltóit (az talán nem is ő volt?...), majd az ő szervizét, azután különböző tárgyakat szállított a szent sír feldíszítésére.

Egy vakmerő újgazdag, aki egy év óta üldözi őt sóvár pillantásaival minden színházi előadáson és hangversenyen, egy cinikus, brutális ember, aki gyanús spekulációkon vagyont szerzett csak azért, hogy jó névre tegyen szert az emberek, de főleg az ő szemében: Izabella Łęcka és apja szemében!...

Ebből az időszakból csak durva faragású alakjára, vörös kezére és félszeg viselkedésére emlékezett, ez pedig más kereskedők udvariasságához viszonyítva kiállhatatlannak, s a legyezők, bőröndök, napernyők, sétapálcák és egyéb bolti portéka közepette egyszerűen nevetségesnek látszott. Ügyes és vakmerő szatócs, aki a maga boltjában a bukott minisztert játssza. Undorító, sőt halálosan gyűlöletes arcátlanság, hogy nekik a szerviz megvásárlásával vagy a kártyaveszteségekkel pénzsegélyt akart juttatni.

Valahányszor erre gondolt - még ma is -, ruháját tépdeste, vagy a kerevetre vetve magát, öklével ütögette a rugókat, és úgy suttogta:

- Nyomorult!... Nyomorult!...

Már maga az a tény is kétségbe ejtette, hogy saját szemével kellett látnia családja gyors süllyedését. Hát még ha valaki legféltettebben őrzött titkainak függönye mögé is behatolt, és elég merész volt, hogy kötözgetni próbálja a sebeket, melyeket ő még Isten előtt is titokban akart tartani. Mindent meg tudott bocsátani, csak azt nem, ha büszkeségét sértették.

De egyszerre megváltozott a díszlet. Más ember lépett a színre, aki a kétértelműség minden árnyéka nélkül, egyszerűen a szemébe mondta, hogy a szervizt azért vette meg, mert úgy gondolta, hogy jó vásárt csinál. Akkor hát megérezte, hogy nem szabad őket anyagilag támogatnia, s ha megtette is, nemcsak attól kell óvakodnia, hogy ennek híre menjen, s nemcsak hogy hálát nem vár érte, de még gondolni sem mer ilyesmire.

Ugyanez az ember kidobta Mraczewskit, mert őrá szemtelen megjegyzést mert tenni. Hiába keltek védelmére Izabella kisasszony ellenségei: Krzeszowski báró meg a felesége, hiába emelt szót érte nagynénje, a grófné is, aki nagyon ritkán köszönt meg és még ritkábban kért valamit - Wokulski nem engedett... De ő csak egy szót szólt, s ezzel az egyetlen szavával legyőzte ezt a törhetetlen embert úgy, hogy nemcsak engedett, hanem még jobb állást is adott Mraczewskinek. Így csak olyan nővel szemben viselkednek a férfiak, akit komolyan tisztelnek.

Nagy kár, hogy ugyanebben a pillanatban megszólalt benne a pöffeszkedő újgazdag is, s a nagyheti gyűjtésen egy tekercs fél-imperiált dobolt a tálcára. Ó, milyen kalmáríze volt ennek!... És annak is, hogy... egy szót sem ért angolul, sőt, fogalma sincs erről a divatos világnyelvről...

A harmadik időszak: húsvét vasárnapján látta Wokulskit nagynénje szalonjában, s észrevette, hogy ez az ember fejjel kimagaslik a társaságból. Az arisztokrácia színe-java törte magát, hogy megismerkedjék vele, s ez a faragatlan parvenü úgy elkülönült tőlük, mint a tűz a füsttől. Ügyetlenül, de bátran mozgott, mintha a szalon az ő egyes-egyedüli tulajdona lett volna. Komoran hallgatta a bókokat, melyekkel elárasztották. Azután a legtiszteletreméltóbb matróna, az elnökné kérte magához, s alig beszélgetett vele néhány percig, mélységes érzéssel tört fel kebléből a zokogás... Vajon ez a vörös kezű parvenü?...

Izabella csak ekkor döbbent rá, hogy Wokulski arca egészen rendkívüli. Vonásai kifejezőek és határozottak, haját mintha a harag borzolná fel, bajusza kicsi, szakállának csak éppen nyoma van, idomai szoborszerűek, tekintete tiszta és lenyűgöző... Ha ennek az embernek boltja helyett hatalmas birtokai lennének - azt mondaná róla, hogy - szép, s ha hercegnek született volna, imponálóan gyönyörűnek tartaná. Annyi bizonyos, hogy Trostira, a lövészezredesre és a győztes gladiátor szobrára emlékeztet.

Ebben az időben majdnem mindenki elhúzódott Izabellától. Az öregurak ugyan még most is elhalmozták bókokkal, hódoltak szépségének és eleganciájának, de a fiatalok, különösen a magasabb rangúak és gazdagabbak, kurtán és hidegen kezelték; ha pedig a magányba beleunva s az elcsépelt frázisoktól megundorodva valamivel kedvesebben szólt valamelyikhez, az olyan szemmel látható rémülettel nézett rá, mintha attól félne, hogy a fülénél fogva akarja az oltárhoz hurcolni.

Izabella kisasszony életre-halálra szerette a szalonok világát, s úgy érezte, hogy abból legfeljebb csak a sírba léphet át, de évről évre, sőt, hónapról hónapra mindinkább megvetette az embereket. Nem tudta megérteni, hogy egy nőt, aki olyan szép, olyan jó és olyan kitűnő nevelésben is részesült, mint ő - a világ csak azért hagyjon magára, mert a vagyonát elvesztette...

"Micsoda emberek, irgalmas Isten!..." - gondolta nemegyszer, mikor a függöny mögül figyelte az előkelő világ elsuhanó hintóit, amelyekben gáláns urak és hölgyek mindenféle ürüggyel hamar elfordították fejüket, hogy ne kelljen őt köszönteniük. Mit képzeltek? Hogy rájuk leselkedik?

Pedig valóban őket leste. Ilyenkor forró könnyek szöktek a szemébe, mérgében szép ajkát harapdálta, s a zsinórt erősen megrántva, elfüggönyözte az ablakot.

"Micsoda emberek!... Micsoda emberek!..." - ismételgette magában, de szégyellte volna őket keményebb szóval vagy jelzővel illetni, hiszen az előkelő világhoz tartoztak. Véleménye szerint nyomorultnak csak Wokulskit lehetett nevezni.

A sors legkegyetlenebb játéka az volt, hogy hajdani lovagjainak légiójából csak két imádója maradt. Mert Ochockival nem áltatta magát. Ő sokkal többet foglalkozott kedvenc röpködő masináival (micsoda hóbort!), mint vele. De a marsall és a báró mindenkor készséges lovagjai maradtak, anélkül hogy túlságosan tolakodtak volna.

A marsall mindig a megölt és leforrázott sertésre emlékeztette. Gyakran látott ilyent a hentesek teherkocsiján, a báróról viszont az volt a véleménye, hogy olyan, mint a cserzett bőr, amilyent szintén tömegesen látott a társzekereken. Mostanában ebből a két emberből állt egész udvara, s ha igaz, hogy valóban angyal, aminek általában nevezték, akkor ez a két férfiú lehetett a szárnya... A borzalmas kombináció, hogy e két vénség közül az egyik valamikor a férje lesz, éjjel-nappal üldözte. Néha úgy érezte, hogy elkárhozott, s a pokol már ezen a földön megkezdődött számára.

Ilyen pillanataiban úgy gondolt Wokulskira, ahogy a fuldokló nézi üvegesedő szemével a távoli parton derengő fényt. Rettenetes elkeseredésében szinte megkönnyebbült arra a gondolatra, hogy íme, mégis van valaki, egy rendkívüli ember, aki őt csak önmagáért imádja, s akiről olyan sokat hall a társaságban. Ilyenkor aztán a híres világutazókra vagy a hirtelen meggazdagodott amerikai iparmágnásokra gondolt, akik hosszú éveken át a bányákban robotoltak, s akiket csak messziről mutogattak meg neki a párizsi szalonokban.

- Látja - csipogta valamelyik grófnő, aki csak nemrég került ki a zárdából, s legyezőjével intve mutatta az irányt -, látja azt az urat? Olyan, mint egy omnibuszkocsis... Állítólag igen nagy ember, valamit felfedezett, csak azt nem tudom, mit, aranybányát-e vagy az Északi-sarkot?... A nevére sem emlékszem, de egy márki, aki még ráadásul akadémikus is, fogadkozott, hogy ez az ember tíz évig élt az Északi-sark... vagy dehogy... a föld alatt... Rettenetes ember!... Én az ő helyében meghaltam volna a félelemtől... Ugye, kedvesem, maga is meghalt volna?...

Ha Wokulski is ilyen sarkutazó vagy legalább bányász lett volna, aki azzal, hogy tíz évig a föld alatt lakott, milliókat keresett... De sajnos, csak kereskedő, s ráadásul díszműáru-kereskedő! Még angolul sem tud, s minduntalan kiütközik belőle a parvenü, aki ifjú éveiben egy vendéglőben hordta a vendégeknek az ebédet.

Egy ilyen ember legjobb esetben is csak jó tanácsadója, esetleg értékes barátja lehetett volna (az is csak négyszemközt, mikor nincs más vendég). No és ha minden kötél szakad - legfeljebb... férje, hiszen az embernek néha szörnyű borzalmakat kell elszenvednie. De szerelmese!... Nevetséges... Szükség esetén a legmagasabb arisztokrácia hölgyei is meghemperegnek az iszapfürdő kádjában, de sárban szórakozni - csak őrült képes.

Negyedik időszak: Izabella kisasszony már néhányszor találkozott Wokulskival a Łazienki-parkban, sőt, köszönését is méltóztatott fogadni. Ez a faragatlan tuskó a zöld fák és szobrok között megint másnak mutatkozott, mint a bolt írópultja mellett. Hiszen ha földbirtoka, parkja, kastélya, halastava lenne... Mert igaz ugyan, hogy újgazdag és parvenü, de állítólag nemesember, sőt, egy katonatiszt unokaöccse...

A marsall és a báró mellett valóságos Apolló. Az arisztokrácia egyre többet beszél róla. És az elnökné keserű könnyei?... Emellett Jadwiga néni egészen nyíltan pártolta is a grófnénál és nála - Izabella kisasszonynál is. Azok az órák hosszat tartó séták a Łazienki-parkban, nagynénje társaságában, olyan unalmasak, s a beszélgetések, melyek mindig csak a divat, az árvaház és a társaságban tervezgetett házasságok körül forogtak, annyira bosszantóak voltak, hogy Izabella szinte haragudott Wokulskira, hogy nem közeledett hozzájuk, s legalább egy negyedóra hosszat el nem beszélgethetett vele. Egy társaságbeli hölgy számára igen érdekes az efféle emberekkel való beszélgetés. Izabella kisasszony például a parasztokat is nagyon mulatságosaknak tartotta, különösen érdekes tájszólásuk és észjárásuk miatt.

Igaz, hogy egy díszműáru-kereskedő - aki ráadásul a saját hintaján jár - sohasem lehet olyan érdekes, mint egy paraszt.

Ilyen előzmények után semmiképpen sem volt számára kellemetlen meglepetés, mikor az elnöknétől meghallotta, hogy vele és a grófnéval együtt az elnökné is kikocsizik a Łazienki-parkba, és megszólítja Wokulskit.

- Unatkozunk, hát hadd szórakoztasson - mondta a matróna.

Mikor aztán egy órakor elindultak, az elnökné sokatmondó mosollyal fordult hozzá:

- Az az érzésem, hogy itt valahol találkoznunk kell...

Izabella kisasszony könnyedén elpirult, és elhatározta, hogy egy szót sem szól Wokulskihoz, vagy ha igen, nagyon leereszkedőleg fog vele bánni, hogy valami eszébe ne jusson. De ebben, hogy "eszébe jusson", természetesen nem foglaltatik benne a szerelem, sőt, Izabella kisasszony még a bizalmas barátságot sem kívánta.

"A tűz is kellemes, különösen télen - gondolta -, de... csak megfelelő távolból."

Wokulski azonban nem volt a parkban.

"Hogyan, hát nem várt? - tűnődött Izabella kisasszony. - Biztosan beteg..."

Mert az meg sem fordult a fejében, hogy Wokulskinak fontosabb dolga is lehet ezen a világon, mint az, hogy őt csodálja. Ha pedig elkésett, elhatározta, hogy nemcsak leereszkedően kezeli, hanem elégedetlenségét is érezteti vele.

"Ha a pontosság - fűzte tovább gondolatait - az uralkodók udvariassága, akkor a boltosokra annál inkább kötelező..."

Elmúlt egy félóra, azután egy, sőt két óra, már indulni kellett volna hazafelé, és Wokulski még most sem volt sehol; végül is beültek a hintóba: a grófné hidegen, mint rendesen, az elnökné kissé szórakozottan, ő pedig bosszúsan. Felháborodása még akkor sem csillapodott, mikor apja elmondta, hogy dél óta a hercegnél volt egy összejövetelen, melyen Wokulski egy óriási méretű kereskedelmi vállalkozás tervét ismertette, s hogy tervével a sok pudvás mágnást valósággal felvillanyozta.

- Régóta érzem - fejezte be Łęcki úr -, hogy ennek az embernek a segítségével kiszabadulhatok családom gyámkodása alól, s újra elfoglalhatom az engem megillető helyet!

- Igen ám, papa, de a vállalathoz pénz kell - felelte Izabella, s könnyedén vállat vont.

- Éppen azért adtam utasítást, hogy a bérházat adják el, mert igaz ugyan, hogy az adósságok lekötnek hatvanezer rubelt, de meg mindig marad legalább negyvenezer.

- Joanna néni azt mondta, hogy azért a házért hatvanezernél többel senki sem ad...

- Eh, Joanna néni... - háborodott fel Tomasz úr -, ő mindig szeret olyat mondani, amivel engem keseríthet vagy megalázhat. Krzeszowskiné kínál hatvanezret, aki megfojtana minket egy kanál vízben... Komisz kispolgár... De nénéd természetesen vele tart, hiszen itt rólam s az én társadalmi állásomról van szó.

Elpirult és a felháborodástól szuszogni kezdett; de mivel lánya előtt nem akart mérgelődni, gyorsan homlokon csókolta, és bevonult a szobájába.

"Hátha igaza van a papának?... - gondolta Izabella kisasszony. - Hátha csakugyan különb ember mindazoknál, akik olyan szigorúan bírálják? Mert igaz is, ő volt az első, aki ezt a... Wokulskit felfedezte. Pedig milyen nagy bugris az a szatócs. Nem jött el a parkba, pedig a néni biztosan hívta!... De talán jobb is így. Igazán nem lett volna kellemes, ha valaki meglát, mikor egy boltossal sétálok!"

A következő néhány napon Izabella kisasszony másról sem hallott, mint Wokulskiról. Minden szalon az ő nevétől visszhangzott. A marsall esküdözött, hogy Wokulski feltétlenül ősrégi nemesi családból származik, a báró pedig - a férfiszépség kiváló ismerője, aki félnapokat töltött a tükör előtt, nem győzött elismerőleg bólogatni, mintha azt mondaná: Ez már igen!... - Sanocki gróf mindenkinek fogadást ajánlott, hogy Wokulski a legokosabb ember az országban. Liciński gróf pedig széltében hirdette, hogy ez a kis szatócs bátran elmehetne angol kereskedőnek, végül a herceg megelégedetten dörzsölte kezét, s csak ennyit mondott: Aha?...

Izabella kisasszonyt valamelyik nap meglátogatta Ochocki, s ő is elbeszélte, hogy Wokulskival együtt sétálgatott a Łazienki-parkban.

- Ugyan miről beszélgettek?... - kérdezte Izabella csodálkozva. - Remélem, nem a röpködő masinákról?

- Dehogynem!... - vetette oda a gondolataiba merült kuzen. - Wokulski talán az egyetlen ember Varsóban, akivel erről el lehet beszélgetni. Ő az egyetlen...

"Az egyetlen értelmes ember... az egyetlen kereskedő... az egyetlen, akivel Ochocki megértetheti magát... - tűnődött el Izabella. - Ki hát ez az ember valójában?... Ah! Tudom már..."

Azt hitte, megfejtette a Wokulski-féle rejtélyt, azt hitte, nagyra törő spekuláns, aki be akar tolakodni a szalonokba, s hogy ezt elérje, feltette magában, hogy őt, az ősrégi család elszegényedett sarját veszi feleségül. Mert az igazán nem kétséges, hogy csak ezért töri magát, ezért akarja apjának, nagynénjének és az egész arisztokráciának a jóindulatát megszerezni. De aztán bizonyára rájött, hogy a nagyurak közé nélküle is bejuthat, erre hirtelen lehűlt, szerelme elpárolgott és... lám, már nem tartotta érdemesnek, hogy a parkba eljöjjön!...

"Gratulálok - mondta magában. - Megvan minden erénye, hogy karriert csináljon: nem csúnya, tehetséges, energikus, de mindenekfelett arcátlan és aljas!... Milyen arcátlanul és még ráadásul milyen könnyedén játszotta a szerelmes lovagot... Ezek a parvenük már az ámításban is túltesznek rajtunk... Nyomorult fráter..."

- Felháborodásában már éppen ki akarta adni az utasítást Mikołajnak, hogy Wokulskit a szalonba be ne eressze, legfeljebb apja dolgozószobájába, ha valami üzleti ügyben keresné, de aztán eszébe jutott, hogy Wokulski nem is nagyon kapaszkodott, hogy meghívják. Erre szégyenében elpirult.

Közben Meliton asszonytól értesült, hogy Krzeszowski báró ismét összezördült a feleségével, és hogy versenylovát a báróné megvette tőle nyolcszáz rubelért, de biztosan vissza is adja, mert néhány nap múlva lesz a verseny, s a báró nagy fogadásokat kötött.

- Még az sem lehetetlen, hogy a báróék ez alkalommal kibékülnek egymással - jegyezte meg Meliton asszony.

- Ó, mit adnék érte, ha a báró nem kapná vissza a lovát, és elvesztené a fogadásokat! - kiáltotta Izabella.

Néhány nap múlva aztán Florentynától szigorú titoktartás terhe alatt megtudta, hogy a báró nem kapja vissza a kancát, mert azt Wokulski megvette...

A dolog csakugyan olyan mély titok maradt, hogy mikor nagynénjét meglátogatta, a grófnénak és az elnöknének nagyban főtt a feje, s éppen arról folyt a beszéd, miként lehetne Krzeszowskiékat a kanca réven kibékíteni.

- Ebből nem lesz semmi vetette közbe Izabella mosolyogva. - A báró nem kapja vissza a kancát.

- Fogadjunk? - ajánlotta hűvösen a grófné.

- Rendben van, ha nyerek, nekem adod a zafírköves karkötődet, jó?...

A fogadást megkötötték, így aztán Izabella kisasszony és a grófné ugyancsak erősen érdekelve voltak a versenyben.

Izabella néhány napig szorongott, mert hallotta, hogy a báró négyszáz rubel lelépési díjat ajánlott fel Wokulskinak, s Liciński gróf vállalta a közvetítést. Azt is suttogták a szalonokban, hogy Wokulski, ha nem is a nyereségért, de a gróf kedvéért feltétlenül megegyezik. Erre Izabella agyában megvillant a gondolat:

"Ha kapzsi parvenü, akkor megegyezik, de ha..."

Nem merte a mondatot befejezni, de nem is volt rá szükség. Wokulski megkímélte tőle - nem adta el a kancát, hanem saját maga futtatta.

- Mégsem olyan aljas, mint amilyennek gondoltam - vallotta be lelke melyén.

E megállapítás hatása alatt a versenyen igen kedvesen beszélgetett Wokulskival, de aztán a kedvességnek e parányi megnyilatkozásáért is szemrehányást tett magának.

"Miért kell neki tudnia, hogy az ő futama bennünket érdekel?... Semmivel sem érdekel jobban, mint akármelyik más futam. Miért is mondtam neki, hogy »győznie kell«?... Meg mit jelentett az a válasza, hogy »ha ön akarja, akkor győzni fogok«?... Úgy látszik, elfelejti a tisztelt úr, hogy kicsoda. No de nem baj, ha ezért a pár szóért Krzeszowski megpukkad dühében."

Izabella gyűlölte Krzeszowskit. A báró valamikor udvarolt neki, de kosarat kapott, s ezért igyekezett rajta bosszút állni. Tudta, hogy háta mögött a báró - aggszűznek nevezte, aki a végén a saját inasához fog férjhez menni. Ez éppen elegendő sértés volt ahhoz, hogy egész életében el ne felejtse. De a báró nem elégedett meg ennyivel, szemtől szembe is mindig cinikus és gúnyos volt, kifigurázta vén imádóit, s állandóan anyagi helyzetükre célozgatott. Természetesen ő sem maradt adósa, s ahol csak lehetett - kispolgári származású feleségét dörzsölte orra alá, akit a pénzéért vett el, de egy garast sem tudott kicsikarni belőle. Így folyt közöttük a kemény s gyakran igen kíméletlen harc.

A verseny napja Izabella számára diadalt, a báró számára - vereséget és szégyent hozott. Kijött ugyan a versenytérre, és megjátszottá a vidámat, de szíve mélyén forrt a harag. S mikor ráadásul látta, hogy Wokulski a díjat meg a ló árát Izabella kezébe teszi, elvesztette önuralmát, odatörtetett a hintóhoz és botrányt csinált.

Izabella számára fájdalmas tőrszúrás volt a báró kihívó, szemtelen pillantása és főleg az, hogy Wokulskit nyíltan lovagjának nevezte. Kedve lett volna a bárót megfojtani, s legfeljebb azért nem tette, mert egy jól nevelt főúri hölgy mégsem alacsonyodhat le ennyire. Kínos fájdalmát csak növelte, hogy a báró kitörését a grófné nyugodtan, az elnökné pedig zavartan hallgatta, sőt, még atyja sem szólt közbe. Łęcki úr ugyanis Krzeszowskit régóta félbolondnak tartotta, s az volt az elve, hogy az ilyeneket nem szabad ingerelni, sőt lehetőleg elnézően kell bánni velük.

E pillanatban (amikor már a többi hintóból is kezdtek feléjük nézegetni), Wokulski sietett segítségére, s nem elég, hogy egy csapással véget vetett a báró dühkitörésének, hanem még párbajra is kihívta.

Mert hogy a két férfiú között párbajra kerül sor - afelől senki sem volt kétségben. Az elnökné szemmel láthatóan féltette kedvencét, a grófné megjegyezte, hogy Wokulski nem tehet mást, mint hogy a bárót párbajra hívja, mert az meglökte, és nem kért tőle bocsánatot.

- Mondjátok meg magatok, kedveseim - szólalt meg az elnökné remegő hangon -, méltó dolog-e ilyen apróság miatt párbajozni? Hiszen mindenki tudja, hogy Krzeszowski hebehurgya bolond. Legjobb bizonyítéka ennek, amit most művelt...

- Ez igaz - felelte Tomasz úr -, de Wokulskinak nem kötelessége erről tudni, felelősségre vonni viszont kötelessége volt.

- Majd kibékülnek! - fejezte be a vitát hanyagul a grófné s hazahajtatott.

Izabella ekkor követte el a legsúlyosabb merényletet saját felfogása ellen: sokatmondóan megszorította Wokulski kezét.

Már a sorompóhoz közeledtek, de még mindig nem tudta magának megbocsátani ezt az elhamarkodott cselekedetét.

"Hogy tehettem ilyent?... Mit gondolhat most az az ember?..." - korholta önmagát. De csakhamar felébredt benne az igazságérzet, el kellett ismernie, hogy ez a Wokulski mégsem akármilyen ember.

"Gáncsot vetett a bárónak, és megvette a lovát csak azért, hogy nekem örömet szerezzen (mert más oka semmi esetre sem volt). Az egész nyereséget (ezt a báró is látta) az én kezembe tette le, az árvaház javára (ami kétségtelen bizonyítéka, hogy önzetlenül járt el). De mindenekfelett, mintha csak elleste volna gondolatomat - kihívta párbajra... Igaz, hogy a mai párbajok rendszerint pezsgőzéssel végződnek, de legalább a báró meggyőződik róla, hogy mégsem vagyok egészen elhagyatott aggszűz... Nem, nem, ebben a Wokulskiban van valami. Kár, hogy - boltos... Nem mondom, egészen kellemes lenne imádónak, ha... ha más társadalmi állása lenne."

Amint hazaért, elmondta Florentyna kisasszonynak a kalandot, de egy óra múlva már nem is gondolt rá. Mikor pedig apja éjszaka közölte vele, hogy Krzeszowski Liciński grófot kérte fel segédjéül, aki ragaszkodik hozzá, hogy a báró kérjen bocsánatot - Izabella csak megvető ajkbiggyesztéssel felelt.

"Szerencsés ember - gondolta. - Engem sértenek meg, és tőle kérnek bocsánatot. Ha én férfi lennék, s az én fülem hallatára sértené meg valaki szerelmesemet, nem elégednék meg bocsánatkéréssel. Ő természetesen megelégszik..."

Mikor végre lefeküdt, és kezdett elálmosodni, hirtelen új gondolata támadt:

"És ha Wokulski sem fogadja el a bocsánatkérést?... Hiszen ugyanaz a Liciński közvetített a kanca ügyében is, és lám, nem ért el eredményt!... Ah, Istenem, mi minden jut már eszembe" - gondolta, aztán vállat vont és elaludt.

Másnap délig ő is, apja is meg Florentyna kisasszony is meg voltak győződve arról, hogy Wokulski kibékül a báróval, mert nem is tehet egyebet. Tomasz úr csak délután sétált ki a városba, s este nagyon zavartan jött haza ebédelni:

- Mi történt, papa? - kérdezte Izabella, mert meglepte atyja zavart arckifejezése.

- Szerencsétlen história! - felelte Tomasz úr, s egy bőrfotelba telepedett. - Wokulski elutasította a bocsánatkérést, és segédei nagyon súlyos feltételeket szabtak.

- És mikor? - kérdezte Izabella halkan.

- Holnap kilenc óra előtt - felelte Tomasz úr, miközben verejtékező homlokát törülgette. - Szerencsétlen história - folytatta. - A vállalatban társult barátaink körében óriási a pánik, mert Krzeszowski közismerten kitűnő lövő. Márpedig ha ez az ember elpusztul, minden számításom felborul. Jobb kezemet veszíteném el benne... Ő az egyetlen ember, aki terveimet végrehajtaná... Ő az egyetlen, akire rábíznám vagyonomat, és biztos vagyok benne, hogy legalább nyolcezer rubelem lenne évenként. Úgy látszik, a sors komolyan üldöz.

A házigazda komor kedélyállapota mindenkire nagy hatással volt. Ebédnél senkinek sem volt étvágya. Ebéd után Tomasz úr bezárkózott dolgozószobájába, és nagy léptekkel járt fel s alá, ami mindig rendkívüli felindulást jelentett nála.

Izabella is szobájába vonult, s most is csak azt tette, amit ilyen ideges állapotában tenni szokott - lefeküdt a díványra. Agyában egymást kergették a borúsnál borúsabb gondolatok.

"Rövid volt a diadalom - gondolta. - Krzeszowski valóban kitűnő lövő... Mi lesz, ha megöli az egyetlen embert, aki ma kiáll mellettem? A párbaj valóban barbár csökevény. Mert Wokulski (erkölcsi szempontból) többet ér, mint Krzeszowski, és mégis... ő pusztulhat el!... Az utolsó ember, akibe a papa minden reményét vetette."

De egyszerre megszólalt ősi gőgje:

"A papának - persze, semmi szüksége Wokulski úr kegyeire; csak éppen rábízná vagyonát, meg pártfogásába venné, az pedig fizetné neki a kamatokat. Azért mindenesetre kár érte..."

Visszagondolt régi gazdasági intézőjükre, aki több mint harminc esztendeig szolgálta őket, s akit nagyon szeretett, és akiben nagyon meg is bízott. Lám, ez a Wokulski mindkettőjük számára helyettesíthette volna a boldogult öreg intézőt, az ő bölcs bizalmasát, és most mégis el kell pusztulnia!...

Egy ideig behunyt szemmel feküdt, és semmire sem gondolt; azután hallatlanul furcsa gondolatok fordultak meg fejében.

"Micsoda különös véletlen! - gondolta. - Holnap énmiattam megverekszik egymással két ember, akik halálosan megsértettek: Krzeszowski rosszmájú gúnyolódásával, Wokulski pedig azzal, hogy elég vakmerő volt ahhoz, hogy értem áldozatokat hozzon. Pedig már csaknem megbocsátottam neki azt is, hogy a szervizt megvette, meg a váltókat összevásárolta, sőt még azt is, hogy a papa javára kártyán vesztett, amiből néhány hétig az egész házat fenntartottuk... (Nem, ezt még nem bocsátottam és soha nem is bocsátom meg!...) De még akkor is az én sérelmemért lépett közbe az isteni igazságszolgáltatás... Ki pusztul el holnap?... Hátha mind a ketten? De az mindenesetre, aki nekem, Izabella Łęckának, anyagi támogatást mert felajánlani. Olyan ember, mint Kleopátra szeretője, nem élhet ezen a világon!..."

Így gondolkozott keserves sírás közepette. Sajnálta az odaadó rabszolgát, aki talán bizalmasa is lehetett volna, de alázatosan fogadta a gondviselés ítéletét, amely az Izabella Łęcka személyén esett sérelmet nem bocsáthatja meg.

Ha Wokulski e pillanatban belenézhetett volna lelkébe, egyszerre kigyógyult volna tébolyából, s rémülten menekült volna innen.

Izabella ezen az éjszakán semmit sem aludt. Szeme előtt mindig egy kép lebegett; francia mester festette: párbajt ábrázolt. Zöld facsoport előtt két feketébe öltözött férfi állt egymással szemben, s pisztollyal egymásra célzott. Azután (de ez már nem volt a képen) az egyik, golyótól találva, összerogyott. Wokulski. Izabella kisasszony még a temetésére sem ment el, mert nem akarta elárulni meghatottságát. De éjszaka néhányszor felsírt. Sajnálta ezt a rendkívüli parvenüt, ezt a hűséges rabszolgát, aki ellene elkövetett szörnyű bűneit azzal rótta le, hogy meghalt érte.

Csak reggel hét óra körül aludt el, s délig fel sem ébredt. Közvetlenül tizenkettő előtt ideges kopogás riasztotta fel.

- Ki az? - kérdezte.

- Én felelte apja örvendező hangja. - Wokulski sértetlen, a báró sebet kapott az arcán!

- Igazán?...

Migrén gyötörte. Délután négyig ágyban maradt. Örült, hogy a báró megsebesült, de nagyon csodálkozott, hogy az elsiratott Wokulski nem halt meg.

Mivel ilyen későn kelt fel, ebéd előtt rövid sétára indult a fasorba.

A derűs ég, a gyönyörű fák, a vidáman repdeső madarak és a jókedvű emberek elhomályosították éjszakai látomásait. A mellette tovarobogó hintókból sűrűn köszöntötték, s ez visszaadta jókedvét és megelégedettségét.

"Lám, mégis milyen jó az Isten - gondolta -, hogy megmentette azt az embert, aki még hasznunkra válhat. A papa annyira számít rá, én is kezdek bízni benne. Ó, mennyivel kevesebb csalódás érne az életben, ha lenne egy erős és eszes jó barátom."

De a "barát" szó nem tetszett neki. Neki barátja csak olyan ember lehet, aki legalább földbirtokos. Egy ilyen... boltost legfeljebb tanácsadójává fogadhat, aki esetleg utasításait végrehajtja.

Otthon azonnal feltűnt neki, hogy apja kitűnő kedélyállapotban van.

- Tudod - mondta -, Wokulskinál voltam gratulálni. Nagyszerű ember. Valóságos úriember! Már nem is gondol a párbajra, sőt, mintha sajnálná is a bárót. Látod, milyen igaz, hogy a nemesi vér csak megszólal, tekintet nélkül a társadalmi állásra...

Miután lányát átkísérte dolgozószobájába, s egy röpke pillantást vetett a tükörbe, hozzátette:

- Nos, mondd meg magad, hogy ne bízzék az ember az isteni gondviselésben? Ennek az embernek a halála óriási csapást jelentett volna számomra, és lám - megmenekült! Szorosabb összeköttetésbe kell kerülnöm vele, s akkor majd meglátjuk, ki jár jobban, a herceg-e azzal a híres ügyvédjével avagy én Wokulskival. Mit gondolsz?...

- Ugyanerre gondoltam az imént - felelte Izabella, s meglepte, hogy apja és az ő gondolatai mennyire egy nyomon járnak. - Bizony, papa, neked feltétlenül szükséged van arra, hogy egy ügyes és megbízható ember álljon melletted.

- Különösen, aki maga is ragaszkodik hozzánk - helyeselt Tomasz úr. - Éles eszű ember! Lám, milyen tisztán megérzi, hogy többet elér és nagyobb megbecsülést szerez magának azzal, hogy egy régi nemzetséget segít felemelni, mintha ő maga törne előre. Nagyon okos ember - ismételte Tomasz úr. - Bár pillanatnyilag megnyerte a maga számára a herceget és az egész arisztokráciát, látom, hogy hozzám vonzódik a legjobban. No, csak nyerjem vissza régi pozíciómat, nem fogja megbánni...

Izabella végigjártatta tekintetét az íróasztalon szétrakott csecsebecséken, s arra gondolt, hogy apja mennyire téved, ha azt hiszi, hogy Wokulski hozzá vonzódik. De azért nem világosította fel, sőt ellenkezőleg, lelke mélyén beismerte, hogy egy kicsit neki is közelednie kell ehhez a boltoshoz, és meg kell bocsátania társadalmi állását. Ügyvéd - vagy kereskedő... majdnem mindegy; márpedig, ha egy ügyvéd bizalmasa egy hercegnek, mért ne lehetne... egy kereskedő (ah, milyen ízléstelenség) bizalmasa a Łęcki családnak?

Az ebéd, az este és a legközelebbi napok Izabella kisasszony számára nagyon kellemesen teltek el, de egy kissé gondolkodóba ejtette, hogy e rövid idő alatt többen látogatták meg, mint régebben egy hónap alatt. Előfordult, hogy a még nemrég üres szalonban csengett a kacagás, és pezsdült a vidám beszéd, hogy még a jól megpihent bútorok is csodálkoztak ezen a nyüzsgésen, s a konyhában a cselédség is azt suttogta, hogy a gróf úr biztosan valami nagy pénzhez jutott. A hölgyek, akik a lóversenyen meg sem ismerték, most eljöttek hozzá látogatóba, a fiatalurak pedig - nem jöttek ugyan el, de az utcán nagy tisztelettel köszöntötték.

Mostanában Tomasz úrnak is gyakran akadt vendége. Sanocki gróf is meglátogatta, s kérte, tegyen meg mindent, hogy az a Wokulski hagyja abba a lóversenyezést és párbajozást, és törődjék inkább a vállalattal. Eljött Liciński gróf is, s csodákat mesélt Wokulski úri - erényeiről. De mindenekelőtt több ízben eljött a herceg, s arra kérte Tomasz urat, hasson oda, hogy Wokulski - a báróval való összecsapás miatt ne veszítse el kedvét az arisztokráciától, s ne feledkezzék meg a szerencsétlen országról.

- Meg aztán, kedves kuzen - fejezte be a herceg -, verd ki a fejéből a párbajt. Egészen felesleges ilyesmivel foglalkoznia. Fiatalemberek között talán megjárja, de komoly embereknek és érdemes állampolgároknak semmiképpen sem való.

Tomasz úr el volt ragadtatva, különösen, ha arra gondolt, hogy ez a megtiszteltetés háza elárverezésének előestéjén éri, holott egy évvel ezelőtt, a kitűzött határidő közeledése elriasztotta tőle az előkelő társaságot.

- Kezdem visszanyerni pozíciómat - suttogta, s hirtelen körülnézett, mert úgy érezte, mintha Wokulski állna mögötte, tehát a maga megnyugtatására néhányszor megismételte:

- Meglesz a jutalma... nyugodt lehet, nem vonom meg tőle támogatásomat.

Izabella kisasszony a párbaj utáni harmadik napon egy értékes dobozt és levelet kapott. A borítékon a báró írására ismert, s ez egészen megrázta.

Kedves kis húgom! Ha megbocsátod nekem szerencsétlen házasságomat, én átengedem neked hitvesemet, aki már nekem is az idegeimre megy. A közöttünk most már végleg megkötött örök béke jelképeként itt küldöm a fogamat, amelyet Wokulski őnagysága lőtt ki helyéről - alighanem azért, amit neked a lóversenyen mondani merészeltem. Biztosítalak, kedves húgom, ez ugyanaz a fog, amellyel téged annyiszor megmartalak, de már soha többé meg nem teszem. A fogat kidobhatod a szemétre, de a dobozt tartsd meg emlékül. Fogadd el ezt az apróságot tőlem, aki ma egy kicsit beteg vagyok ugyan, de azért, hidd el, nem vagyok a legrosszabb ember. Ha elfogadod, ez reményt ad nekem arra, hogy valaha mégiscsak elfelejted annyi sok kellemetlenkedésemet és rosszmájúságomat. Ebben a reményben maradok a téged igen nagyra becsülő, szerető Krzeszowski bátyád.

P. s. Ha a fogamat nem dobod ki, légy szíves, küldd vissza, hogy hőn szeretett hitvesemnek felajánlhassam. Lesz min sopánkodnia néhány napig, amit úgy látszik, az orvos rendelt szegénykének. Az a bizonyos Wokulski pedig igazán nagyon kedves és választékos úriember, bevallom, igen-igen megszerettem, bár nagyon csúnyán elbánt velem.

Az értékes dobozban, selyempapírba csomagolva, csakugyan megtalálta a fogat.

Izabella kisasszony rövid gondolkozás után nagyon kedves levelet írt a bárónak, kijelentette, hogy nem haragszik, a dobozt elfogadja, a fogat pedig kellő tisztelettel visszaküldi tulajdonosának.

Most már semmi kétség nem lehetett az iránt, hogy a báró csak Wokulski miatt békült ki vele és kért tőle bocsánatot.

Izabella kisasszony nagyon élvezte diadalát, sőt el is érzékenyült, Wokulski iránt pedig most már valami hálafélét kezdett érezni. Bezárkózott szobájába s elábrándozott.

Elképzelte, hogy Wokulski eladta boltját, és birtokot vásárolt, de amellett vezetője maradt a kereskedelmi vállalatnak, mely óriási hasznot hajtott. Az egész arisztokrácia szívesen befogadta, ő pedig, mármint Izabella kisasszony, kitüntette bizalmával és tanácsadójává tette. Wokulski kiemelte őket az anyagi romlásból, visszaadta családjuk régi fényét, Izabella kisasszony minden óhaját teljesítette, áldozott és kockáztatott, sőt, valahányszor szükségesnek látszott, saját személyét is kockára tette. Végül ő keresett számára férjet is, olyan férjet, aki minden tekintetben megfelelt a Łęcki-név fényének.

S mindezt azért tette, mert eszményi szerelemmel szerette őt, jobban, mint saját életét. S tökéletesen boldognak érezte magát, valahányszor ő, mármint Izabella kisasszony, kedvesen ránézett, rámosolygott, vagy különösen egy-egy nagyobb, fontosabb szolgálat után barátságosan megszorította a kezét. Mikor az Úristen őt, tudniillik Izabella asszonyt, gyermekekkel is megáldotta, Wokulski keresett számukra nevelőnőt és tanítókat, növelte vagyonukat, s mikor aztán ő, mármint Izabella asszony, meghalt (itt gyönyörű, ábrándos szeméből kristálytiszta könnycsepp buggyant ki), Wokulski kiment a sírjához, és ott agyonlőtte magát... Nem, nem is a sírján... hanem - merő finomságból, amit Izabella fejlesztett ki benne - néhány sírral távolabb követte el ezt a kétségbeesett cselekedetét.

Atyja lépett be, s ez vetett véget további ábrándozásának.

- Úgy hallom, Krzeszowskitól kaptál levelet? - kérdezte Tomasz úr kíváncsian.

Megmutatta a levelet, amely még most is az íróasztalon hevert, és az aranydobozkát. Tomasz úr olvasás közben sűrűn csóválta a fejét, s végül megszólalt:

- Mindig őrült volt, de azért jó fiú... Hanem... ez a Wokulski igazán nagy szolgálatot tett neked, az ő révén győzted le halálos ellenségedet.

- Azt hiszem, papa, azt az urat egyszer meg kellene hívni ebédre... szeretném jobban megismerni...

- Én már néhány nap óta készülök veled erről beszélni... Éppen erre szerettelek volna kérni... - felelte Tomasz úr örömmel. - Egy ennyire hasznos emberrel szemben nem lehet szigorúan ragaszkodni az etiketthez.

- Természetes - vetette közbe Izabella -, hiszen itt-ott a hűséges cselédeknek is megengedünk némi bizalmasságot.

- Imádom az eszedet és a tapintatodat. Bel!... - kiáltotta Tomasz úr, s elragadtatással csókolta meg először a kezét, azután a homlokát.

Wokulski, amikor Łęckiék meghívóját megkapta, felugrott s kirohant az utcára.

A szűk szoba fojtogatta, a Rzeckivel való beszélgetést pedig, melynek során a vén segéd nem győzte korholni és atyai intelmeivel ellátni, szörnyen ostobának érezte. Nem nevetséges - gondolta -, hogy egy ilyen hamvábahótt vén agglegény, aki az üzleten és a Bonapartékon kívül a világon senkit-senkit el nem ismer - azzal vádolja őt, hogy megőrült?...

"Mert mi rossz van abban - tűnődött -, hogy szerelmes vagyok?... Lehet, hogy egy kicsit későn kezdtem, de hiszen egész életemben nem engedhettem meg magamnak ezt a fényűzést. Az emberek milliói szeretnek, szeret az egész érző világ, miért csak nekem, egyes-egyedül nekem lenne tilos? Márpedig, ha ennek a sarkalatos igazságnak van létjogosultsága, akkor van mindennek, amit csinálok. Aki nősülni akar, annak szüksége van vagyonra - én tehát megszereztem. Közelednie kell szíve választottjához - én tehát közeledtem. Gondoskodnia kell a szeretett nő anyagi jólétéről, és meg kell védelmeznie ellenségeitől. Én egyiket is, másikat is megteszem. S vajon ártottam valakinek azzal, hogy a saját boldogságom után rohanok? Elhanyagoltam a társadalom és felebarátaim iránti kötelességeimet?... Ah, azok a drága felebarátok és az a társadalom, amely sosem törődött velem, sőt, mindig és mindenütt akadályt gördített az utamba, de azért mindig és mindenütt tőlem követel áldozatokat... Pedig amit ők őrületnek neveznek, éppen az ösztönöz engem arra, hogy bizonyos képzelt kötelességeket teljesítsek. Ha ő nem volna, elbújnék könyveim közé, mint valami könyvmoly, s néhány száz embernek kevesebb jövedelme lenne. Mit akarnak hát tőlem?" - kérdezte önmagától bosszúsan.

A mozgás és friss levegő megnyugtatta: elérte az Aleje Jerozolimskiét, és ott befordult a Visztula felé. Megcsapta az üde, keleti szél, kimondhatatlan érzéseket keltett benne, melyek élénken emlékeztetnek gyermekkorunkra. Úgy érezte, hogy mint gyermek az Újvilág utcában van, s ereiben érzi a fiatal vér ütemes lüktetését. Mosolyogva nézte a homokosembert, amint teknőszerű taligáján roggyant térdű gebéjével szállítja áruját; a kolduló vénasszonyt kedves öreg néninek látta; a gyár gőzszirénája igazi örömet keltett benne, s kedve lett volna elbeszélgetni a vidám gyermeksereggel, mely az út melletti dombocskán katonás sorban elhelyezkedve, kövekkel dobálta az arra menő zsidókat.

Minden erejével igyekezett elterelni gondolatait a mai levélről és a holnapi ebédről; józan akart maradni, de a szenvedély győzedelmeskedett akaratán.

"Miért hívtak meg? - kérdezte, s bensejében könnyű remegést érzett. - Izabella kisasszony jobban meg akar ismerni... Kétséges-e még, hogy azt akarják tudtomra adni, hogy igenis remélhetek... Vakoknak vagy eszeveszett hülyéknek kellene lenniük, ha nem vennék észre, mi megy végbe bennem, valahányszor szemben állok vele..."

Úgy reszketett, hogy a foga is vacogott bele, ekkor azonban megszólalt benne az eddig elnyomott józan ész.

"Bocsánat, az első ebédtől és a holnapi látogatástól még nagyon is hosszú az út a szorosabb ismeretségig. Ezer szoros ismeretség közül alig egy végződik leánykéréssel; a tíz leánykérés közül alig egy nem jár kosárral, s ezek közül is alig a fele végződik házassággal. Kész őrültnek kellene tehát lenned, hogy még a legszorosabb ismeretség után is házasságra gondolj, mely mellett legfeljebb egy s ellene legalább húszezer lehetőség szól... Elég világos?"

Be kellett látnia, hogy - igen. Ha minden ismeretség házassággal végződne, akkor a papok nem győznék az esketést. Minden nőnek harminc-negyven férje, minden férfinak ugyanannyi felesége lenne, s az egész világ valóságos őrültekházává változna. Ezzel szemben az a helyzet, hogy ő egyelőre nemcsak hogy nem jó ismerőse Izabellának, de csak most lép rá arra az útra, hogy egyáltalában ismerősévé váljék.

"Mit nyertem hát a bolgár veszedelmek, az itteni lóverseny és a párbaj révén?..." - kérdezte önmagától.

"Elérted azt, hogy több esélyed van - világosította fel a józan ész. - Egy évvel ezelőtt talán egy száz- vagy húszmilliomod rész volt az esélyed arra, hogy elveszed feleségül, egy év múlva pedig talán már egy húszezred rész lehet..."

"Egy év múlva?... - ismételte meg Wokulski, s megint végigborzongott rajta valami nyers hűvösség, de kiszabadította magát hatása alól, s újra kérdezte: - S hátha Izabella megszeret, vagy már meg is szeretett?"

"Mindenekelőtt azt kellene tudni, hogy a te Izabella kisasszonyod egyáltalában képes-e szeretni?..."

"Miért ne, hiszen nő!"

"Vannak nők, akiknek erkölcsi fogyatékossága, hogy senkit és semmit nem tudnak szeretni, kivéve a saját futó szeszélyeiket, de vannak ugyanilyen férfiak is; ez éppen olyan hiba, akár a süketség, vakság vagy bénaság, csak kevésbé látható."

"Tegyük fel..."

"Jól van - folytatta a hang, mely Schumann doktor szálkás zsémbelését juttatta eszébe -, ha az a hölgy egyáltalán képes szeretni, felvetődik a másik kérdés, hogy vajon éppen te lennél-e az a szerencsefi, akit megszeret?"

"Miért ne? Én sem vagyok valami undort keltő lény..."

"Pedig könnyen lehetséges, hiszen a legszebb oroszlán is undorító a tehén számára, vagy a merész röptű sas a lúd számára. Látod, még bókolok is; oroszlánhoz meg sashoz hasonlítalak, amelyek azonban minden erényük ellenére undort keltenek a más fajták nőstényeiben. Óva intelek tehát, kerüld az idegen fajtákhoz tartozó nőstényeket..."

Wokulski felriadt és körülnézett. Már közel járt a Visztula partjához, fából épült magtárak mellett haladt el, a dübörgő társzekerek belepték fekete porral. Gyorsan visszafordult a város felé, s ismét eltűnődött önmagán.

- Két ember lakik bennem - mondotta -, az egyik józan, a másik őrült. Vajon melyik győz... Eh, nem érdekel... De mit csinálok, ha a józan győz?... Micsoda szörnyű dolog az, ha valaki felgyülemlett érzelmeinek óriási tőkéjét egy más fajtához tartozó nőstény, egy tehén, lúd vagy még rosszabb állat lába elé kénytelen letenni?... Micsoda megaláztatás az, hogy az ember mosolyogni kénytelen egy bika vagy egy gúnár diadalán, s ugyanakkor meg kell siratnia saját szívét, melyet olyan fájdalmasan széttéptek, s olyan kegyetlenül megtapostak? Érdemes ilyen körülmények között tovább élni?"

S e gondolatra azt kívánta, hogy bár halna meg, de teljes, maradéktalan halállal, hogy hamvainak legkisebb nyoma se maradjon ezen a földön.

Fokozatosan mégis lecsillapodott, s mikor hazaért, már egészen higgadtan azon kezdett gondolkozni, hogy a holnapi ebédhez frakkot öltsön-e vagy közönséges fekete kabátot?... Aztán az járt az eszében, hogy holnapig merül-e fel valami váratlan akadály, ami ismét lehetetlenné teszi, hogy Izabellához közeledjék?... Később még megcsinálta legutóbbi ügyletei számadását, feladott néhány táviratot Pétervárra és Moszkvába, s végül levelet írt az öreg Schlangbaumnak, melyben megkérte, hogy engedje át a nevét a Łęcki-féle ház megvételéhez.

"Igaza van az ügyvédnek - gondolta. - Jobb lesz azt a házat idegen cégér alatt megvenni, különben még meggyanúsíthatnának, hogy ki akarom őket használni, vagy ami még rosszabb, hogy kegyet akarok velük gyakorolni..."

Ez a közömbös foglalatosság azonban csak máz volt, amely alatt lelkében valóságos vihar dúlt. A józan ész makacsul megmaradt amellett, hogy a holnapi ebéd semmit sem jelent, és semmit sem ígér. A remény pedig halkan... nagyon halkan azt súgta - hátha mégis szeretik, vagy ha nem, talán a jövőben megszeretik.

De csak halkan... olyan halkan, hogy Wokulskinak minden idegszálát meg kellett feszítenie, hogy a halk suttogást meghallja.

A következő napot, melynek Wokulski számára oly nagy jelentősége volt, semmiféle különlegesség nem jellemezte sem Varsóban, sem általában a természetben. Az utcákon az utcaseprők seprűi nyomán itt is, ott is nagy porfelhő gomolygott, a bérkocsik eszeveszetten száguldoztak, vagy minden ok nélkül megálltak, s erre is, arra is hömpölygött a járókelők végeláthatatlan áradata, talán csak azért, hogy a város forgalmát fenntartsa. Néha, a falhoz simulva, sompolygott egy-egy rongyos, összetöpörödött ember, öklét mélyen kabátja ujjába húzva, mintha nem is június, hanem január lenne. Olykor az úttest közepén végigdöcögött egy-egy parasztszekér, tele bádogkannával; a bakon kemény vonású parasztasszony, sötétkék mándliban, fején piros kendővel.

Mindez nyüzsgött és rajzott, a rikító színű épületek két végeláthatatlan vonala között, melyek fölött büszkén emelkedtek a magasba a templomok díszes homlokzatai. Az utca két végén pedig, mint éber őrszemek a vártán, két szobor állt. Az egyik Zsigmond király, oszlopszerű magas talapzatáról úgy hajolt le a bencések temploma felé, mintha valamit súgni akarna az arra haladóknak, a másik: Kopernikusz, kezében a mozdulatlan földgolyóval, hátat fordított a napnak, mely reggel a Karaś-ház mögül bukkant fel, azután felemelkedett a Tudománybarátok Társaságának épülete fölé, s végül a Zamoyski-palota mögött bukott le, mintha csak meg akarná hazudtolni a jó öreg Kopernikuszról szóló mondást, mely így szól: "A napot megállította, s a földet megmozdította." Wokulski, aki lakása erkélyéről éppen errefelé tekintett, önkéntelenül nagyot sóhajtott. Eszébe jutott, hogy a nagy csillagásznak nincs más hűséges barátja, csak néhány rakodó- és fűrészmunkás, akikről köztudomású, hogy nemigen ismerik Kopernikusz érdemeit.

"No hiszen, van is valami haszna belőle - gondolta -, hogy néhány könyv a haza büszkeségének nevezi!... Hogy valaki a saját boldogságáért küzd, azt értem, de hogy egy agyrémért törjem magam, amelyet akár társadalomnak, akár hírnévnek neveznek, arra már nem vállalkoznék. A társadalom gondoskodjék saját magáról, a hírnév pedig... Miért ne hitethetném el magammal, hogy például a Siriuson máris kitűnő hírem van? Pedig hát Kopernikusz sincs jobb helyzetben a Földön, mint én a Siriuson, s ő éppen annyit törődik varsói szobrával, mint én például egy Vega csillagbeli piramissal... Három évszázados hírnevet gondolkozás nélkül odadobnék egy pillanatnyi boldogságért, s csak ostobaságomat csodálom, hogy volt idő, mikor másképp gondolkoztam."

Mintha csak válasz lenne gondolatára, az utca túlsó oldalán megpillantotta Ochockit. A nagy álmodozó lehorgasztott fejjel, zsebébe süllyesztett kézzel, lomhán bandukolt a járókelők között.

A véletlennek ez az egyszerű játéka mélyen megrázta Wokulskit. Egy pillanatig még hitt is az előérzetben, s ámuló örömmel gondolta:

"Nem azt jelenti ez, hogy övé lesz Kopernikusz híre, az enyém meg a boldogság?... Te csak építsd röpködő masináidat, nekem pedig engedd át a húgodat!... Micsoda babona ez megint? - kapott észbe kis idő múlva. - Én és a babona!..."

Mindenesetre nagyon tetszett neki az ötlet, hogy Ochocki megszerzi magának a halhatatlan hírt, ő pedig az élő Izabellát. Szívét eltöltötte a jó reménység, mulatott saját magán, de ennek ellenére érezte, hogy nyugodtabb és bátrabb.

"Tegyük fel - gondolta -, hogy minden törekvésem ellenére elutasít... Nos?... Szavamra mondom, azonnal szerzek egy barátnőt, avval fogok színházba járni, s pontosan Łęckiék páholya mellett váltok helyet. A tiszteletre méltó Meliton asszony vagy akár az a... Maruszewicz, majd talál nekem olyan nőt, aki még hasonlít is hozzá (néhány ezer rubelért ilyet is lehet találni). Azt aztán tetőtől talpig csipkébe öltöztetem, telehintem ékszerrel, s majd meglátjuk, nem homályosul-e el mellette Izabella kisasszony?... Akkor aztán, bánom is én, menjen férjhez a marsallhoz vagy a báróhoz..."

De a puszta gondolatra is, hogy Izabella férjhez mehet, egyszerre elfogta a düh és a kétségbeesés. Ilyen pillanataiban szerette volna az egész világot megtölteni dinamittal és felrobbantani, de hamar észre tért.

"Hát aztán, mit csinálnék, ha eszébe jutna, hogy férjhez menjen?... Semmit. Még ha arra támadna is kedve, hogy szeretőket tartson: egyszer az én segédemet, máskor egy tisztecskét, harmadszor egy kocsist vagy a saját lakáját, mit tehetnék ellene?..."

Az idegen személyiség és szabadság tisztelete olyan erős volt benne, hogy ez előtt még hóbortja is fejet hajtott.

- Mit tegyek?... Mit tegyek?... - ismételgette, miközben lázas fejét két tenyere között szorongatta.

Egy órára benézett az üzletbe, elintézett néhány ügyet, azután hazament; négy órakor inasa előszedte a komódból a fehérneműt, jött a borbély, hogy megborotválja és megfésülje.

- Mi újság. Fitulski úr? - kérdezte a borbélyt.

- Semmi, de lesz az még rosszabbul is. A berlini kongresszus meg akarja fojtani Európát, Bismarck meg akarja fojtani a kongresszust, a zsidók pedig végképp meg akarnak borotválni mindnyájunkat - felelte az ifjú művész, aki szép volt, mint valami angyal, és elegáns, mintha divatlapból vágták volna ki.

Wokulski nyaka elé kerítette a törülközőt, s míg arcát villámgyorsan szappanozta, tovább beszélt:

- A városban egyelőre nagy a csend, egyéb semmi. Tegnap egy társasággal a Saska Kępán voltam, de lehet is manapság, uram... Micsoda ordináré társaság ez a mai fiatalság, uram!... A táncban összekaptak, és méltóztasson elképzelni... a fejet egy kicsit magasabbra, s'il vous plait...^[33]

Wokulski kissé magasabbra emelte fejét, s észrevette, hogy a villámgyors operatőr aranygombot visel kétes tisztaságú kézelőjében.

- Összerúgtak a táncban - folytatta az elegáns ifjú, megcsillogtatva a borotvát Wokulski orra előtt -, és méltóztasson elképzelni, az egyik, ahogy társát kirakaton akarta billenteni, véletlenül... a nőt érte... Erre zaj támadt, párbaj... Engem persze mindjárt felkértek segédnek, ma aztán, éppen nagy bajban voltam, mert csak egy pisztolyom volt, egyszerre megjelenik nálam a sértő fél, és azt mondja, hogy ő bizony nem bolond agyonlövetni magát, a sértett inkább adja vissza neki a rúgást, de csak egyszer... A fejecskét kicsit jobbra, s'il vous plait... Erre tetszik tudni, úgy felháborodtam (egy félórával ezelőtt), hogy galléron ragadtam, térdemet a háta alá irányítottam, s aló mars!... kidobtam az ajtón. Egy ilyen alakkal igazán nem érdemes párbajozni. N'est-ce pas?^[34] Most egy kicsit balra, s'il vous plait...

Befejezte a borotválást, lemosta Wokulski arcát, s beburkolta valami bő lebernyeggel, amely leginkább a halálraítéltek köntöséhez hasonlított, aztán tovább fecsegett.

- Érdekes, hogy itt a nagyságos úrnál még soha nyomát sem találtam nőnek, pedig ugye, a legkülönbözőbb időkben jövök...

Fogta a fésűt, kefét, és a fésüléshez látott.

- A legkülönbözőbb időben, uram, pedig nekem már csak jó szemem van az ilyenekre, uram, hohó!... És soha, egyetlen szoknyát, még a szegélyét se, soha egy papucskát vagy akár egy darabka szalagot... Pedig, uram, egyszer már egy kanonoknál is sikerült vállfűzőt látnom. Természetes, hogy az utcán találta, s éppen névtelenül be akarta küldeni a szerkesztőségbe. De a tiszteknél, uram, és főleg a huszároknál!... (A fejet kissé lejjebb, s'il vous plait...) Amit ott látni... Az egyiknél egyszerre nem kevesebb, mint négy hölgyikét találtam, és mind a négynek ragyogott az arca az örömtől... Ettől kezdve, becsületszavamra, mindig megsüvegelem az utcán, pedig már nem is az én vendégem, és öt rubelem nála veszett. De kérem, ha egy Rubinstein-hangversenyért kiadhatok hat rubelt, akkor egy ilyen virtuóz csak megérdemel ötöt... Na nem?... A hajat kissé befessük? Je suppose que oui?^[35]

- Köszönöm - felelte Wokulski.

- Mindjárt gondoltam - sóhajtotta a fodrász. - A nagyságos úr nem tartozik az igényes vendégek közé! És az nagy baj... Ismerek egypár táncosnőt, akik szívesen összebarátkoznának a nagyságos úrral, és szavamra mondom, érdemes lenne! Micsoda alakjuk van, és azok az izmok!... Mintha tölgyfából faragták volna. Keblük meg akár a rugós matrac. A mozgásuk... csupa grácia, s igényeik nem is túlzottak, különösen míg fiatalok. Mert a nő, uram, minél öregebb, annál drágább, talán ez az oka, hogy a hatvanévesekre már senki sem pályázik, mert azoknak talán már nincs is áruk. Azokon még tán Rothschild is tönkremenne!... Egy ilyen kis kezdőnek azonban ad az ember évi háromezer rubelt meg néhány kis ajándékot, akkor aztán mérget vehet rá, hogy hűséges marad... Ah, ezek a nőcskék!... Engem is egészen tönkretesznek, és mégsem tudok rájuk haragudni...

Mikor az operáció véget ért, előkelő mozdulattal bókolt, és mosolyogva távozott. Fensőséges képéről meg az elegáns kis szerszámos táskáról ítélve, az ember bátran minisztériumi tisztviselőnek vélhette volna.

Távozása után Wokulski egyszerre elfelejtette a kisigényű fiatal táncosnőket, s egész valóját egyetlen nagy horderejű kérdés foglalkoztatta, melyet három szóban így lehetne összefoglalni: frakk vagy zsakett?

"Ha frakkot veszek, sznobnak tarthatnak, aki túlzottan ragaszkodik az előírásokhoz, pedig végeredményben semmi közöm hozzájuk. Ha pedig egyszerű zsakettben megyek, megsérthetem vele Łęckiéket, különösen ha más vendég is lesz... Hiába, ha már egyszer ráadtam a fejemet az olyan ostobaságra, mint a saját hintó meg a versenyparipa, akkor mégiscsak frakkot kell húznom. Aki á-t mond, mondjon b-t is..."

Tűnődése közben önkéntelenül elmosolyodott arra a nagy gyerekességre, amelybe az Izabella kisasszonnyal való ismeretség vitte.

- Ó, jó öreg Hopfer - mondta -, ó, kedves egyetemi és szibériai pajtások, elképzelte-e valamelyikőtök, hogy én: Stanisław Wokulski valaha ilyen kérdéseken töröm a fejem?...

Gondosan frakkba öltözött, majd a tükör elé állt, és megelégedetten tekintett végig magán. Ez a testhez álló öltöny igen előnyösen domborította ki atlétatermetét.

A hintó már egy negyedórája előállt, s az idő fél hatra járt. Könnyű felöltőt kapott magára, és távozott lakásáról. Mikor a hintóba szállt, sápadt, de nagyon nyugodt volt, mint aki nagy veszedelemmel készül szembenézni.

Azon a napon, mikor Wokulski ebédre volt hivatalos, Izabella kisasszony délután ötkor tért haza nagynénjétől. Kissé bosszús, nagyon ábrándos kedvű, egyszóval mindent egybevetve - gyönyörű volt.

Ma szerencse is meg csalódás is érte. Rossi, a nagy olasz tragikus színész, akit ő és nagynénje még Párizsból ismert, Varsóba érkezett vendégszereplésre. A művész úr azonnal tisztelgett a grófnénál, és kedvesen érdeklődött Izabella kisasszony után. Úgy volt, hogy ma még egyszer eljön, s a grófné éppen az ő kedvéért hívta meg magához unokahúgát. De Rossi úr nem jött: ellenben maga helyett levelet küldött, amelyben bocsánatot kért elmaradásáért, s azzal mentegetőzött, hogy váratlanul egy igen magas személyiség látogatta meg, ez tette lehetetlenné, hogy ígéretét teljesítse.

Néhány évvel ezelőtt éppen Párizsban Rossi volt Izabella kisasszony ideálja. Szerelmes volt bele, és érzelmeit nem is titkolta, már amennyiben ez egy olyan előkelő hölgynél, mint ő, megengedhető. A kitűnő művész jól tudta ezt, mindennap ellátogatott a grófnéhoz, eljátszott és elszavalt mindent, amit Izabella kért. Mikor aztán szerződése Amerikába szólította, a Romeo és Julia egy olasz nyelvű példányát ajándékozta Izabellának a következő ajánlással: Százszor boldogabban, százszor vígabban, százszor szebben él a döglégy is, mint Romeo...

A hír, hogy Rossi Varsóba érkezett, s főleg hogy róla nem feledkezett meg, megrendítette Izabellát. Már egy órakor nagynénjénél volt. Minden pillanatban felugrott, s az ablakhoz sietett, minden kocsizörgés megdobogtatta a szívét, s minden csengetéstől megremegett. Beszélgetés közben elábrándozott, s lázrózsák ültek ki arcára... ám - Rossi nem jött!...

Pedig milyen szép volt ma. Egyes-egyedül Rossi kedvéért vette fel krémszínű selyemruháját (mely messziről olyan volt, akár az összegyűrt vászon), fülébe briliánsfüggőt akasztott (nem nagyobb kövekkel, mint egy-egy borsószem), s vállára vérvörös rózsát tűzött. Csak ennyit. Rossi sajnálhatja, hogy nem látta!

Négyórai várakozás után felháborodva tért haza. De azért elővette a Romeo és Juliát, s míg a lapokat forgatta, ez járt az eszében:

"Ha most váratlanul betoppanna?..."

Itt még jobb is lenne, mint a grófnénál. Tanúk nélkül suttoghatna a fülébe forró szavakat; meggyőződnék róla, hogy ő, Izabella kisasszony, megbecsüli ajándékát, és ami a legfontosabb, megállapíthatná (amit a nagy falitükör olyan lelkesedéssel hirdet), hogy amint ebben a ruhában, evvel a vérvörös rózsával a vállán az égszínkék karszékben ül, olyan, mint egy - istennő.

Egyszerre eszébe jutott, hogy ma Wokulski náluk ebédel, s önkéntelenül rándított egyet a vállán. Rossi, az egész világ dédelgetett kedvence után ez a boltos olyan nevetségesen hatott, hogy Izabella kisasszony valósággal szánalmat érzett iránta. Ha Wokulski most itt térdelne lába előtt, ő talán hajába merítené ujjait, és eljátszadoznék vele, mint egy bozontos kutyával, közben pedig olvasná Romeo panaszszavait, amelyeket Lőrinc barátnak rebegett:

..................Ott a menny,
Hol Júliám! Hát minden macska, eb,
Minden hitvány egér, akármi féreg
A mennyben élhet, őreá tekinthet,
Csak Romeo nem? Százszor boldogabban,
Százszor vígabban, százszor szebben él
A döglégy is, mint Romeo: torozhat
Az Ő kezének fehér csodáján;
Orozhat üdvösséget ajkain,
Mik lányosan pirulnak szüntelen,
Csak mert egymással csókot váltanak.
Rászáll a légy - s én rá se nézhetek;
Csókot rabol - s én sóvárgok rabul.
Mi a halál, ha ez "száműzetés"?
Nincs ártó fűved, nincs éles vasad,
Nincs bármi vad mérged, mely gyorsan öl -
Csak egyetlen szavad van, hogy kivégezz:
"Száműzetés"? A kárhozat süvölt
E szörnyű szóban. Hogy visz rá a lélek
Ily jámbor férfit, százak lelki atyját,
Szent gyóntatómat, hű barátomat,
Hogy ezzel koncolj fel: "száműzetés"?

Felsóhajtott. - Ki tudja, a nagy bujdosó hányszor mondogatja el ezeket a szavakat, miközben rá gondol?... S talán nincs is bizalmasa, akinek elmondhatná!... Lám. Wokulski jó lenne bizalmasának, mert ő jól tudja, hogyan lehet Izabella után epedni, hiszen életét kockáztatta érte.

Néhány lapot visszaforgatott s olvasta:

Ó, Romeo, mért vagy te Romeo?
Tagadd meg atyád és dobd el neved!
S ha nem teszed: csak esküdj kedvesemmé -
S majd én nem leszek Capulet tovább!
--------------------------------------------
Csak neved ellenségem, nem magad.
S te önmagad vagy és nem Montague.
Mi Montague? Se kéz, se láb, se kar,
Se arc, se test... Ó, válassz más nevet!
Eh, mi a név? Mit rózsának hivunk,
Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.
Ha Romeót nem hívják Romeónak,
Szakasztott oly tökéletes marad
Akármi néven... Dobd el hát neved!
És egy élettelen szóért cserébe -
Tiéd az életem![36]

Milyen különös hasonlatosság volt közöttük: Romeo - Rossi, a színész, és Julia - ő, Łęcka kisasszony. "Dobd el hát neved!" - dobd el mesterségedet... az ám, de akkor mi marad?... Igaz, hogy Rossihoz egy vérbeli hercegnő is férjhez mehetne, s a világ legfeljebb a főrangú hölgy önfeláldozását csodálná.

Férjhez menni Rossihoz... Színházi ruhatárát gondozni, vagy talán gombot varrni a hálóingére? Izabella kisasszony megrázkódott. Reménytelenül szeretni - ez elég... Szeretni s néha elbeszélgetni valakivel erről a tragikus szerelemről... esetleg Florentynával?... Nem. Flórában nincs elég érzés. Erre sokkal alkalmasabb lenne Wokulski. Belenézne az ő kék szemébe, és szenvedne érte és saját magáért is; ő, Izabella kisasszony pedig beszélne neki, és sajnálkoznék a saját és az ő fájdalma miatt; így egészen kellemesen telnének az órák. Egy boltos a bizalmas jó barát szerepében... Még talán azt is el lehetne felejteni, hogy kereskedő...

Míg Izabella kisasszonyt ilyen gondolatok foglalkoztatták, Tomasz úr, ősz bajuszát pödörgetve, fel s alá sétálgatott szobájában, és így gondolkodott:

"Ez a Wokulski szörnyen ügyes és energikus ember! Ha ilyen jószágigazgatóm lett volna (s nagyot sóhajtott), nem vesztettem volna el a birtokomat. No de ez már a múlté, jó, hogy legalább ma van ilyen emberem... A bérházból marad negyven-, mondjuk ötvenezer, sőt, talán hatvanezer rubelem... No nem, ne túlozzunk, maradjunk csak az ötvenezernél, vagy akár - negyvenezernél... Ezt odaadom neki, s kapok évente nyolcezer rubelt, a többit pedig (ha az üzlet úgy megy majd, az ő vezetése alatt, ahogy remélem), a többit tőkésítem... Így a tőke öt-hat év alatt megkétszereződik, tíz év alatt négyszeresére emelkedhet... Mert a kereskedelmi műveletekben a tőke rohamosan szaporodik... De mit is beszélek!... Wokulski, ha valóban olyan zseniális kereskedő, akkor biztosan száz százalékot keres, ha pedig így van, a szemébe nézek, s minden köntörfalazás nélkül megmondom: - Kedves barátom, maga csak fizessen másnak tizenöt vagy húsz százalékot, de ne nekem, aki egy kicsit szintén értek az ilyesmihez... - Erre ő látván, hogy kivel van dolga, egyszerre beadja a derekát, s talán olyan hasznot produkál, amiről én nem is álmodom..."

Az előszobából két éles csengetés hallatszott. Tomasz úr visszahúzódott szobája mélyébe, s egy karszékbe ereszkedve, elővette az e célra előkészített Supiński-féle Nemzetgazdaságtan-t. Mikołaj ajtót nyitott, s kis idő múlva belépett Wokulski.

- Á... üdvözlöm!... - kiáltotta Tomasz úr és kezét nyújtotta. Wokulski mélyen meghajolt az ősz férfiú előtt, akit már legszívesebben atyjának nevezett volna.

- Foglaljon helyet, Stanisław barátom... Parancsol cigarettát?... Nos, mi újság?... Éppen Supińskit olvasgatom: nagyszerű koponya!... Igen, a nemzetnek, mely nem tud dolgozni és takarékoskodni, el kell tűnnie a föld színéről... Minden a takarékosság és a munka!... S tisztelt társaim ennek ellenére máris fintorgatják az orrukat, mi?...

- Csak tegyék, ami jólesik - felelte Wokulski. - Én igazán egy lyukas garast sem keresek rajtuk.

- De én nem hagyom el magát, kedves barátom - mondta Tomasz úr meggyőződéssel. S kevéssel rá hozzátette: - A napokban adom el, vagyis, bocsátom eladásra bérházamat. Sok vesződségem volt vele, a lakók nem fizetnek, a gondnokok tolvajok, s a hitelezőket saját zsebemből kellett kifizetnem. Igazán nem lehet csodálni, hogy meguntam!...

- Persze - hagyta rá Wokulski.

- Remélem - folytatta Tomasz úr -, marad belőle vagy ötven-, de legalább negyvenezer rubelem.

- Milyen összegre számít, Łęcki úr?...

- Száz-száztízezer rubelre... De akármennyit kapok, mind a maga rendelkezésére bocsátom, kedves Stanisław barátom.

Wokulski egyetértése jeléül lehajtotta fejét, pedig biztos volt benne, hogy Tomasz úr a házáért nem kap többet kilencvenezer rubelnél. E pillanatban ugyanis ennyi pénz állt rendelkezésére, s nem vehetett fel kölcsönt anélkül, hogy hitelét meg ne rendítse.

- Magára akarom bízni minden pénzemet, kedves barátom - ismételte Łęcki úr -, s éppen meg akartam kérdezni, elfogadja-e?

- Természetesen...

- És hány százalékot fizet?

- Húszért szavatolok, de ha az üzlet jól megy, esetleg még többért is - felelte Wokulski, s magában hozzátette, hogy másnak tizenötnél többet semmi esetre sem adna.

"Nagy kópé!... - gondolta Tomasz úr. - Ő legalább százat keres, s nekem csak húszat kínál..."

Aztán fennhangon hozzátette:

Jól van, kedves Stanisław barátom, elfogadom a húszat, ha előre ki tudja fizetni.

- Rendben van, előre fizetem... Félévenként előre - felelte Wokulski, mert attól félt, ha egy évre előre fizet, Tomasz úr hamar elkölti a pénzt.

- Ezt is elfogadom - jelentette ki Tomasz úr igen barátságosan. - A húsz százalékon felüli hasznot azonban - tette hozzá könnyed hangsúllyal -, minden húsz százalékon felüli hasznot tartson magánál, és ide ne adja... még ha könyörgök is. Érti? Azt csatolja a tőkéhez... Hadd nőjön az a tőke. Igaz?...

- A hölgyek kéretik a méltóságos urakat - jelentette Mikołaj az úriszoba ajtajában.

Tomasz úr ünnepélyesen felállt, és szertartásos léptekkel vezette vendégét a szalonba.

Később Wokulski nemegyszer igyekezett emlékezetébe idézni a szalont is meg azt is, hogy milyen körülmények között került oda, de az egész jelenetre nem tudott visszaemlékezni. Arra még emlékezett, hogy az ajtó előtt néhányszor meghajolt Tomasz úr előtt, egy pillanat múlva valami kellemes illat lengte körül, akkor mélyen bókolt egy krémruhás hölgy előtt, akinek a vállán vérvörös rózsa díszlett, azután - egy fekete ruhás, magas hölgy előtt is, aki ijedten nézett rá, vagy legalábbis ő úgy hitte.

Csak később eszmélt rá, hogy a krémruhás hölgy: Izabella kisasszony, hasonlíthatatlan bájjal ült egy karszékben, és feléje hajolt, majd szelíden szemébe nézve így szólt:

- A papának mint üzlettársnak, hosszas gyakorlatra lesz szüksége, amíg a maga igényeit kielégítheti. Az ő nevében kérem, legyen elnéző iránta.

Aztán kezét nyújtotta, amelyet Wokulski alig mert megérinteni.

- Łęcki úrnak mint üzlettársamnak csak megbízható ügyvédre és könyvelőre lesz szüksége, hogy a számadásokat ellenőrizzék, a többi a mi dolgunk - felelte készséggel, de úgy érezte, hogy valami nagy ostobaságot mondott és elpirult.

- Nagyon sok dolgot adhat önnek az a nagy áruház... - szólt közbe a fekete ruhás Florentyna kisasszony, s ettől még inkább megijedt.

- Nem is olyan sokat. Az én dolgom csak az, hogy a forgótőkét rendelkezésre bocsássam, s a vevőkkel és eladókkal kapcsolatot teremtsek. Az árucikkekkel és az értékeléssel az üzletvezetőm foglalkozik.

- És rá meri bízni magát idegen emberekre? - sóhajtotta Florentyna kisasszony.

- Van egy kitűnő meghatalmazottam, aki egyúttal barátom is, ő sokkal jobban elvezeti az üzletet, mint én magam.

- Szerencsés ember maga, kedves Stanisław barátom... - kapta fel a szót Łęcki úr. - Az idén nem készül külföldre?

- Szeretnék elmenni Párizsba a kiállításra.

- Jaj, de irigylem - szólalt meg Izabella kisasszony. - Már két hónap óta ábrándozom a párizsi kiállításról, de a papa semmi hajlandóságot nem mutat az utazásra...

- Ez az utazás egyes-egyedül Wokulski úrtól függ - felelte Tomasz úr -, ajánlom tehát, hogy minél gyakrabban hívd meg, és adj neki jó ebédet, hogy mindig jó hangulatban legyen.

- Ígérem, hogy ahányszor megtisztel bennünket, mindig magam felügyelek a konyhára. De kérdés, hogy elég-e az én jó szándékom?...

- Hálás köszönettel fogadom az ígéretet - felelte Wokulski. - Ez azonban semmi befolyással nem lesz a párizsi útjukra, sem annak időpontjára, mert ez csupán az önök akaratától függ...

- Merci... - suttogta Izabella kisasszony.

Wokulski lehajtotta fejét. "Ismerem én már ezt a »mercit«! - gondolta. - Ezért golyóval szokás fizetni..."

- Tessék az ebédlőbe... - jelentette ki Florentyna kisasszony.

Átmentek egy nagy szobába, melynek közepén négy személyre terített kerek asztal állt. Wokulski Izabella és Tomasz úr közé került, vele szemben Florentyna kisasszony foglalt helyet. Már egészen nyugodt volt, sőt annyira nyugodt, hogy szinte megijedt tőle. Szerelmi őrülete elpárolgott, s önkéntelenül azt kérdezte önmagától: ez az a nő, akit ő annyira szeret?... Lehetséges úgy szeretni, ahogy ő, s ugyanakkor itt ülni, egészen közel szerelme tárgyához, s közben ilyen csendet és nyugalmat érezni szívében, ilyen mélységes csendet és ilyen végtelen nyugalmat?... Olyan könnyedén forogtak a gondolatai, olyan fesztelenül érezte magát, hogy nemcsak pontosan észrevette asztaltársai minden arcmozdulását, hanem (ami már szinte mulatságos volt), mikor Izabellára nézett, gondolatban a következő számadást végezte:

"A ruha: tizenöt sing nyersselyem à egy rubel = tizenöt rubel... a csipke - mintegy tíz rubel, a munka talán tizenöt... összesen negyven rubel, a fülbevaló legalább százötven és a rózsa - tíz garas..."

Mikołaj körülhordta a fogásokat. Wokulski a legkisebb étvágy nélkül megevett néhány kanál jégbe hűtött levest, ivott rá egy korty portóit, aztán megkóstolta a vesepecsenyét, s utána lenyelt pár korty sört. Elmosolyodott, maga sem tudta, miért, és kamaszos jókedvében elhatározta, hogy evés közben szándékosan elkövet néhány etiketthibát. Mindjárt az elején, ahogy a vesepecsenyét megkóstolta, a kést és villát a tányér melletti tartóra tette. Florentyna kisasszony összerezzent, Tomasz úr pedig nagy lendülettel kezdett a Tuileriákban lezajlott estélyről beszélni, amelyen Eugénia császárné kívánságára menüettet táncolt az egyik marsallnéval.

Hozták a fogast. Wokulski késsel-villával kezdte boncolgatni, amitől Florentyna kisasszony majd elájult, Izabella elnéző szánakozással vette tudomásul, Tomasz úr ellenben - szintén késsel-villával fogott hozzá.

"Milyen ostobák vagytok" - gondolta Wokulski, s mintha valami megvetésféle ébredt volna benne az egész társaság iránt, különösen, mikor Izabella kisasszony - igaz, hogy a rosszmájú célzás minden árnyalata nélkül - megszólalt:

- Papa, taníts már meg egyszer, hogyan kell a halat késsel enni?

Wokulski a megjegyzést egyenesen ízléstelennek érezte. "Úgy látom, még az ebéd befejezése előtt kiábrándulok..." - gondolta magában.

- Kedvesem - felelte Tomasz úr -, én azt hiszem, valóban merő babona, hogy a halat nem szabad késsel enni... Nincs igazam, Wokulski barátom?

- Babona?... Nem mondhatnám - válaszolta Wokulski. - Nem babona, csak olyan szokások utánzása, melyek ott, ahol kialakultak, indokoltak, nálunk azonban nem.

Tomasz úr szinte felugrott meglepetésében.

- Az angolok ezt úgyszólván sértésnek tekintik - szavalta Florentyna kisasszony.

- Az angolok tengeri halat esznek, melynél nincs is szükség a késre, de a mi szálkás halainkat talán ők is másképpen ennék...

- Ó, dehogy... az angolok sohasem sértik meg a formaságokat - védekezett Florentyna kisasszony.

- Lehet, általában így is van - jegyezte meg Wokulski -, de különleges helyzetekben azt a szabályt követik, hogy úgy kell viselkedni, ahogy kényelmesebb. Egyébként saját szememmel láttam igen előkelő lordokat, amint a rizses bárányhúst kézzel ették, a levest pedig egyenesen a fazékból itták.

A lecke igen kemény volt, Tomasz úr azonban nagy megelégedéssel, Izabella kisasszony pedig valóságos csodálkozással hallgatta. Az egyszerű kis boltos, aki a lordokkal együtt evett bárányhúst, és ilyen bátor elméleteket hangoztat arról, hogy a halat igenis szabad késsel enni, nagyon megnövekedett a szemében. Ki tudja, ez az elmélet nem volt-e fontosabb számára, mint a Krzeszowskival vívott párbaj.

- Maga tehát ellensége az etikettnek? - kérdezte.

- Szó sincs róla, csak nem akarok a rabszolgája lenni.

- Van azonban társaság, amelyben az etikett mindig kötelező.

- Ezt én nem tudom, de megfordultam igen előkelő társaságokban, ahol bizonyos körülmények között megfeledkeztek róla.

Tomasz úr könnyedén lehajtotta fejét, Florentyna kisasszony elkékült, ellenben Izabella már csaknem barátságosan nézett Wokulskira. Sőt, ennél talán messzebb is ment... Voltak pillanatok, amikor azt képzelte, hogy ez a Wokulski valami Harun al Rasid-féle különleges ember, aki kereskedőnek álcázta magát. Szívében csodálat, úgyszólván rokonszenv ébredt. Ez az ember valóban alkalmas arra, hogy bizalmasává tegye; jól elbeszélgethetne vele - Rossiról.

Fagylalt után a mélységesen lehangolt Florentyna kisasszony az ebédlőben maradt, a társaság többi tagja pedig átment az úriszobába feketézni. Wokulski éppen kiürítette csészéjét, mikor Mikołaj tálcán levelet hozott Tomasz úrnak s jelentette:

- A küldönc válaszra vár, méltóságos uram.

- Ah, a grófné... - szólt Tomasz úr, a címre pillantva. - Elnézést kérek...

- Ha nincs ellene kifogása - indítványozta Izabella kisasszony, Wokulskira mosolyogva -, átmegyünk a szalonba, a papa addig megírja a választ.

Tudta, hogy a levelet Tomasz úr maga írta, mert ebéd után legalább egy félórácskára feltétlenül le kellett feküdnie.

- Nem veszi rossz néven? - kérdezte Tomasz úr, Wokulski kezét szorongatva.

Izabellával együtt elhagyták az úriszobát, s átmentek a szalonba. A lány hasonlíthatatlan bájjal ült le az egyik karszékbe, s a közelben álló másik karszékre helyet mutatott Wokulskinak.

Mikor négyszemközt maradtak, Wokulskinak minden vére a fejébe szökött. A vihar még növekedett bensejében, mikor észrevette, hogy Izabella kisasszony egészen különös tekintettel néz rá, mintha mélyen bele akarna hatolni, és erősen magához láncolni. Nem, ez nem az az Izabella, akit a nagyheti gyűjtésnél vagy akár a lóversenyen látott, ez értelmes, érző lélek, aki valami komoly dolgot akar tőle kérdezni, s ő is őszintén mondani akar neki valamit.

Wokulski annyira kíváncsi volt, hogy mi lesz az a valami, s annyira nem tudott uralkodni érzelmein, hogy gondolkozás nélkül megölte volna a vakmerőt, aki most megzavarta volna őket. Szótlanul nézett a leány szemébe és várt.

Izabella zavarban volt. Már régen érzett ilyen zavart érzelmeiben. Agyában egymást kergették a gondolatok: "Megvette a szervizt - szándékosan veszített a kártyán, hogy a papát pénzhez juttassa - megsértett, de azután: szerelmes belém - megvette a lovat - párbajozott - lordokkal evett báránysültet a legelőkelőbb társaságban..." A megvetés, a harag, a csodálat és a rokonszenv egymás nyomában csapkodták lelkét, akár a sűrű eső; e vihar mélyén pedig izzott a vágy, hogy bár lenne valakije, aki előtt kiönthetné a lelkét, akinek elmondhatná mindennapi fájdalmait és szorongásait, s aki előtt bevallhatná tragikus szerelmét a világhírű színész iránt.

"Igen, ő jó lenne... igen, bizalmasommá teszem!..." - gondolta, s kedvesen, mélyen szemébe nézett a csodálkozó férfinak, aztán kissé előrehajolt, mintha homlokon akarná csókolni. De utána mindjárt minden ok nélkül szörnyen elszégyellte magát: visszadőlt a karszékben, elpirult és lassan leeresztette hosszú szempilláit, mintha álom környékezné. Wokulski, amint Izabella arcjátékát figyelte, az északi fény csodálatos rezgésére gondolt, meg arra a furcsa, hangtalan és szöveg nélküli dallamra, mely néha úgy zendül fel az ember lelkében, mint egy boldogabb, új világ előhírnöke. Ábrándozva hallgatta az állóóra szabályos ketyegését és saját vére lüktetését, s elcsodálkozott rajta, hogy ez a két gyorsan rohanó ütem mennyire kullog az ő száguldó gondolataihoz képest.

"Ha van mennyország a világon - mondta magában -, az üdvözültek sem érezhetnek nagyobb boldogságot, mint én e pillanatban."

A szótlanság olyan hosszúra nyúlt, hogy már kezdett illetlenné válni. Először Izabella tért magához.

- Úgy hallottam - kezdte -, valami nézeteltérése volt Krzeszowski báróval...

- Igen, a verseny miatt - vágott közbe gyorsan Wokulski. - A báró úr nem tudta megbocsátani, hogy megvettem a lovát.

Izabella egy pillanatig szelíd mosollyal nézett rá:

- Az a párbaj nagy aggodalmat okozott nekünk... - tette hozzá halkabban. - Utána... a báró bocsánatot kért tőlem - fejezte be gyorsan, s szemét lesütötte. - A levélben, melyet ez alkalommal írt, nagy barátsággal és elismeréssel nyilatkozott önről.

- Nagyon... nagyon boldog vagyok... - dadogta Wokulski.

- Miért?

- Azért, hogy a körülmények így alakultak. A báró úr talpig úriember.

Izabella kezét nyújtotta, néhány pillanatig Wokulski égő tenyerében tartotta, majd így szólt:

- A báró kétségkívül jó ember, de én mégiscsak magának köszönöm. Köszönöm... Vannak szolgálatok, amelyeket az ember nem felejt el egyhamar, és valóban... - folytatta vontatottabban és halkabban -, valóban könnyítene lelkiismeretemen, ha kívánna tőlem valamit, ami ellenértéke lehetne az ön... szívességének...

Wokulski elengedte a parányi kezet, és kiegyenesedett ültében. Annyira elkábult, hogy nem szentelt figyelmet ennek az egyszerű szónak - "szívesség".

- Jól van - felelte -, ha parancsolja, vállalom a... szívességet. Valóban szabad valamit kérnem cserébe?...

- Tessék.

- Akkor hát - mondta lázasan -, egyet kérek: azt, hogy amíg erőmtől telik, mindig és mindenben szolgálhassak önnek.

- Uram... - vágott közbe Izabella mosolyogva. - Ez csalafintaság. Én meg akarom fizetni a tartozásomat, s ön arra kényszerít, hogy újabb adósságba keveredjem. Helyes ez?...

- Mi lehet ezen helytelen?... Vajon nem fogad-e el szolgálatokat még a hordártól is?...

- De annak megfizetek érte - felelte Izabella, s pajkosan nézett a szemébe.

- Más különbség nincs is köztük és köztem, csak annyi, hogy nekik fizetni kell, nekem pedig nem illik, sőt, nem is lehet.

Izbella megcsóválta fejét.

- Amit kértem - folytatta Wokulski -, az nem haladja meg az emberek közötti szokásos viszony határát. A hölgyek mindig parancsolnak, mi pedig engedelmeskedünk. Ennyi az egész... Az ön társadalmi köreihez tartozó uraknak nem is kellene ezt a kegyet kérniük. Nekik ez mindennapi kötelességük, sőt joguk. Én pedig futok utána, sőt, könyörgök érte, mert parancsainak teljesítése számomra, hogy úgy mondjam, lovaggáütést jelentene. Irgalmas Isten! Ha a kocsisok és lakájok viselhetik az ön színeit, miért ne érdemelhetném ki én is ezt a kitüntetést?

- Ah, tehát erről beszél?... Arra már nincs szükség, hogy én magam adjam át önnek a vállszalagomat, mert azt már elvette erőszakkal. Visszavenni pedig... már késő, ha másért nem, a báró levele miatt.

Ismét kezét nyújtotta, melyet Wokulski áhítatosan megcsókolt. A szomszéd szobában lépések hangzottak, s Tomasz úr nyitott be, pihenten, sugárzó ábrázattal. Szép arca olyan barátságos volt, hogy Wokulskinak önkéntelenül átvillant az agyán:

"Én lennék a legnyomorultabb gazember, ha a te harmincezer rubeled, te kedves öregúr, nem hozna neked legalább tízezret évente."

Még vagy negyedóráig ültek együtt hármasban, s a "Svájcvölgyben" rendezett jótékony célú mulatságról, Rossi vendégjátékáról, végül a párizsi útról beszélgettek. Ezután Wokulski nagy sajnálkozások közben elbúcsúzott a kedves társaságtól, s megígérte, hogy ezentúl gyakoribb vendég lesz, sőt, azt is elhatározták, hogy együtt utaznak Párizsba.

- Majd meglátja, milyen nagyszerű lesz - szólt Izabella búcsúzásul.

Már kilenc óra felé járt az idő, mikor Wokulski hazaindult. A nap csak nemrégen nyugodott le, de az élesebb szem már kivehette az ég aranyos-kék boltozatán áttörő csillagokat. Az utcát betöltötte a járókelők vidám csevegése; Wokulski szívébe ujjongó békesség költözött.

Eszébe jutott Izabella minden mozdulata, minden mosolya, minden pillantása, arcának minden kifejezése, s gyanakvó gonddal kutatta bennük az idegenkedés vagy büszkeség nyomait. De hiába. Most úgy bánt vele, mint magához hasonlóval, mint barátjával, kérte, hogy látogassa meg gyakrabban, sőt!... felszólította, hogy kérjen tőle valamit...

- Hátha a kezét kértem volna - villant eszébe -, mi lett volna?...

Lelki szemével buzgón tanulmányozta a leány vonásait, melyek egész valóját betöltötték. De most az idegenkedés leghalványabb nyomait sem tudta bennük felfedezni. Ellenkezőleg - egész mai viselkedésére az a kedves, pajkos mosolya nyomta rá bélyegét.

"Azt felelte volna - gondolta -, hogy még nagyon kevéssé ismerjük egymást, és hogy ki kell őt érdemelnem... igen... kétségkívül ezt mondta volna" - ismételgette, s mindig csak a rokonszenv kétségtelen jelei ötlöttek eszébe.

"Általában igazságtalanul elfogult voltam a nagyurakkal szemben - fordult meg fejében. - Pedig ők is csak olyan emberek, mint mi, sőt érzéseik sokkal finomabbak. Tudják, hogy haszon után futó bugrisok vagyunk, s ezért kerülnek, de ha megismerik becsületes szívünket, magukhoz ölelnek... Micsoda bájos, kedves feleség lehetne egy ilyen nőből! Természetes, hogy az ilyent meg kell érdemelni. De még mennyire!..."

E gondolatok hatása alatt valami végtelen jóindulat ébredt benne, mely először csak a Łęcki családra terjedt ki, majd onnan átáramlott a család távolabbi tagjaira, azután a boltra, minden alkalmazottjára, továbbá a vele üzleti összeköttetésben álló valamennyi kereskedőre, és végül az egész országra, az egész emberiségre. Úgy érezte, hogy az utcán minden járókelő rokona neki; közelebbi vagy távolabbi, vidám vagy szomorú, de - rokona. S nem sok híja volt, hogy a járda szélén megálljon, mint a koldus, megszólítsa a járókelőket és megkérdezze: "Nincs szükségetek valamire?... Kívánjatok, parancsoljatok, az ő nevében kérlek..."

"Nyomorúságosan telt eddig az életem - tűnődött. - Önző voltam! Ochocki - a nemes lélek - szárnyat akar adni az emberiségnek, és e magasztos eszméje kedvéért megfeledkezik saját boldogságáról. A hírnév, önmagában természetesen - ostobaság, de a közjóért való munkálkodás - minden... - Aztán mosolyogva tette hozzá: - Ez a nő már gazdag és tekintélyes embert csinált belőlem, s ha nagyon akarja - még Isten tudja, mi mindenné tehet?... Akár egy szent vértanú sorsát is vállalnám, aki munkáját és egész életét másokért áldozza. Igenis vállalom - ha ő akarja!..."

A boltot már bezárták, de az ablaktáblák hasadékain át kiszűrődött a világosság.

"Még dolgoznak" - gondolta Wokulski.

Befordult a kapun, s a hátsó ajtón át bement az üzletbe. A küszöbön találkozott az éppen kifelé igyekvő Ziębával, aki mély meghajlással köszöntötte, de a bolt mélyén még voltak néhányan. Klein éppen felfelé kapaszkodott a létrán, hogy fent a polcokon valamit megigazítson. Lisiecki felöltőjébe bújt, Rzecki uram pedig az üzleti könyvek fölé hajolva, ült a pult mögött, előtte állt egy ember és - sírt:

- Jön az öreg! - jelezte Lisiecki.

Rzecki, kezét ellenzőként szeme fölé emelte, és az ajtó felé nézett; Klein a létra tetején néhányszor meghajolt, a síró ember pedig hirtelen feléje fordult, s átölelte a térdét.

- Mi az, mi van itt? - kérdezte Wokulski, s a síró emberben csodálkozva ismerte fel az öreg Obermann pénzbeszedőt.

- Négyszáz-egynéhány rubelt elvesztett - felelte Rzecki szigorúan. - Tudom, hogy visszaélés nem történt, ezért tűzbe teszem a kezemet, de a cég nem viselheti a veszteséget. Különösen, mert Obermann úrnak van a cégnél néhány száz megtakarított rubele. Obermann úr választhat: vagy megfizeti a kárt, vagy elveszti az állását - jelentette ki idegesen. - Hová jutnánk, ha csupa ilyen pénzbeszedőnk lenne?

- Megfizetem, hogyne fizetném... - zokogta az öreg. - Csak legalább tessék elosztani néhány évre. Az ötszáz rubel, mit megtakarítottam, az egész vagyonon. A fiam most végezte az iskolát, és orvos szeretne lenni, meg aztán az öregség is itt van már a nyakamon... Csak az Isten meg Rzecki úr a megmondhatója, mennyit kell dolgozni a szegény embernek, míg egy ilyen vagyonkát összekuporgat. Újra kellene születnem, hogy még egyszer összeszedjem.

Klein és Lisiecki már felöltözve várták a főnök döntését.

- Úgy van - szólalt meg Wokulski -, a cég nem veszíthet. Obermann-nak meg kell térítenie a kárt.

- Igenis, kérem dadogta a szerencsétlen ember.

Klein és Lisiecki elbúcsúztak és távoztak. Obermann is sóhajtozva indult kifelé, de mikor a két segéd eltűnt az utcán, Wokulski gyorsan hozzátette:

- Te, Obennann, megfizeted, de én megadom neked...

Az öreg egyszerre főnöke lábához vetette magát.

- Csak várjunk... várjunk!... - mondta gyorsan Wokulski, s felemelte az öreget. - Ha bárkinek egy szót mersz szólni a dologról, akkor visszavonom. Megértetted, Obermann?... Mert ha megtudjak, majd mindenki elveszíti a pénzt. No, menj szépen haza, aztán egy szót se!...

- Értem. A Jóisten áldja meg minden jóval - lelkendezett az öreg már útközben, s hiába igyekezett kitörő örömét elrejteni.

- Már meg is áldott - felelte Wokulski, s Izabellára gondolt.

Rzecki úr elégedetlen volt.

- Tudod, Staś - szólalt meg, mikor kettesben maradtak -, okosabban tennéd, ha nem avatkoznál a bolt ügyeibe. Azt mindjárt tudtam, hogy az egész összeget nem követeled vissza, én magam sem követeltem volna, de büntetésül legalább száz rubelt fizethetett volna a betyár... Sőt, Isten nevében az egészet el lehetett volna engedni, de legalább egy-két hétig hadd szorongatta volna a bizonytalanság. Így azonban jobb, ha azonnal bezárjuk a boltot.

Wokulski nevetett.

- Az Isten haragját hívnám ki magam ellen - felelte -, ha egy ilyen napon bántanék valakit.

- Milyen napon?... - kérdezte Rzecki, kerekre nyitva szemét.

- Nem fontos. De csak ma látom, hogy irgalmas szívűnek kell lennem.

- Mindig is az voltál, sőt, túlságosan is az - zsörtölődött Ignacy úr -, pedig majd meggyőződöl róla, hogy irántad senki sem irgalmas.

- Dehogyisnem, máris akadt olyan - szólt Wokulski, s búcsúzásul kezét nyújtotta.

- Máris akadt?... - ismételte Ignacy úr, barátját utánozva. - Máris akadt? Nem kívánom, hogy valaha kénytelen légy irgalmasságukat próbára tenni...

- Próba nélkül is biztos vagyok benne... Jó éjszakát.

- Hogyne!... Hogyne!... Majd meglátnánk, mit ér az ilyen irgalmasság szükség esetén... Jó éjszakát... Jó éjszakát... - búcsúzott a vén segéd, s nagy zajjal rakta el a könyveket.

Wokulski hazafelé menet így tűnődött:

"Krzeszowskit is illenék meglátogatnom... Holnap elmegyek... Igazán rendes ember... Kiengesztelte Izabellát. Holnap megköszönöm neki, és - az ördög vigyen el, ha nem próbálok segíteni rajta. Ámbár az ilyen könnyűvérű naplopóval nem olyan egyszerű a dolog. De mindegy, megpróbálom... Ő bocsánatot kért Izabellától, én meg kirántom őt az adósságaiból."

Lelkében olyan rendíthetetlen nyugalom és békesség uralkodott minden más érzés felett, hogy hazatérve, ahelyett hogy ábrándozásba merült volna (ami gyakran megtörtént vele) - munkához látott. Elővett egy már csaknem teleírt vastag füzetet, azután az angol nyelvtankönyvet, s egymás után rakta össze és írta le a mondatokat, hangosan mormolva a szavakat. Mestere, Mr. William Collins kiejtését igyekezett utánozni.

A néhány perces szünetekben hol Krzeszowski báróra gondolt, akit másnap készült meglátogatni és adósságait rendezni, hol pedig Obermannra, akit ma rántott ki nagy szerencsétlenségéből.

"Ha az áldásnak van valami értéke - gondolta magában -, akkor Obermann áldásának egész tőkéjét kamatostul Izabellára engedményezem..."

Azután eszébe jutott, hogy egyetlen embert boldoggá tenni nem valami gavalléros ajándék Izabella kisasszony számára. Az egész világot boldogítani - nem bírja, de abból az alkalomból, hogy Izabellával közelebbről megismerkedett, érdemes lenne legalább néhány személyt kiemelni a nyomorúságból.

"Krzeszowski lesz a második - gondolta -, de ilyen mihasznákat megmenteni: nem valami nagy érdem... Aha!..."

Homlokára csapott, az angol nyelvtant félretette, s elővette a levélrendezőt magánlevelezésével. A szattyánbőr fedelű kötetben kelet szerint helyezte el beérkező leveleit, s a füzet elején pontosan vezette a tartalomjegyzéket.

- Aha! - mondta. - Az én bűnbánó Magdolnám és védnökeinek levele: hatszázharmadik oldal.

Kikereste a lapot, és figyelmesen elolvasta a két levelet. Az egyik írás előkelő kézre vallott, a másikat mintha gyermekkéz kaparta volna. Az elsőben arról értesítették, hogy X. Mária, régebben rendőri felügyelet alatt álló nő, megtanult fehérneműt varrni, szabni, s istenfélő, engedelmes, szelíd magaviseletével, erkölcsös magatartásával tünteti ki magát. A második levélben maga Mária köszöni meg az eddigi támogatást, s most már csak arra kéri jótevőjét, hogy szerezzen neki valamilyen állást.

Ha már a jóságos nagyságos úrnak Isten kegyelméből olyan sok pénze van, most már ne költsön rám, bűnös teremtésre - írta -, mert most már magam is tudok keresni, csak legyen mit dolgoznom. Varsóban igen sok ember van, akinek nagyobb szüksége van a nagyságos úr jóságos támogatására, mint nekem, szerencsétlen, meggyalázott lánynak...

Wokulskit nagyon bántotta, hogy ez a levél már napok óta válaszra vár, azonnal megírta hát a levelet, s inasát szólította. Ezt a levelet reggel elviszed a Magdalenkákhoz... - hagyta meg neki.

- Megless - felelte az inas, miközben egy ásítást igyekezett elnyomni.

- Wysocki fuvarost is előkeríted. Azt, amelyik a Tamkán lakik, tudod?...

- Hogyne tudnám! De... tetsett hallani?...

- Megmondod neki, hogy korán reggel itt legyen...

- Itt less! Itt less... de tetsett hallani, hogy Obermann nagy pénzseket vestett el? Az este itt járt és esküdözsött, hogy elemésti magát, vagy valami rossat tes magával, ha nem tetsik kegyelmezsni neki. Csak nem esi meg a fene - mondtam -, kárt ne tegyen magában, várjon egy cseppet... Azs öregnek lágy síve van... Ő meg: "Én is azst hisem, de azsért nagy csirkus less, mert ha csak egy keveset vonnak is le, azst se bírom, mert a fiam egyetemre akar, meg a vénség is utánam kapaskodik már..."

- Menj már aludni - vágott szavába Wokulski.

- Elmehetek éppen - felelte dühösen az inas -, de azst megmondom, hogy a nagyságos úrnál rossabb solgálni, mint a börtönben!... Még aludni se akkor megy azs ember, mikor akar...

Fogta a levelet és kiment.

Másnap reggel kilenc órakor azzal költötte fel Wokulskit, hogy Wysocki vár rá.

- Jöjjön be.

A fuvaros azonnal bejött. Rendes ruha volt rajta, arca friss, tekintete vidám. Odalépett az ágyhoz, és kezet csókolt Wokulskinak.

- Ide hallgass, Wysocki, úgy tudom, van nektek egy üres szobátok?

- Igenis, nagyságos úr, kérem. Mert hogy a nagybátyám meghalt, és az a pimasz lakója nem fizetett, hát kitettem a szűrét. Pálinkára mindig telt neki, csak éppen lakbérre nem...

- Én kiveszem azt a szobát - ajánlotta Wokulski -, csak előbb jól ki kell takarítani.

A fuvaros csodálkozva meredt rá.

- Egy fiatal varrónő megy oda lakni - folytatta Wokulski -, nálatok fog étkezni is. A feleséged moshat rá. Nézze meg egy kicsit, mi kell neki? Bútorra meg fehérneműre én adok pénzt... Csak arra vigyázzatok, hogy vendéget nem fogad-e...

- Csak tessék ránk bízni! - kiáltotta élénken. - Ha a nagyságos úrnak kell, én magam hozom ide, de hogy valaki idegen a városból, azt már nem!... Az ilyesmiből csak baja, nyavalyája lehetne a nagyságos úrnak...

- Szamár vagy, Wysocki! Nem akarok én vele találkozni... Ha odahaza rendes, tiszta és szorgalmas, akkor járjon, amerre akar, csak hozzá ne jöjjön senki. Érted már? A szobát ki kell festeni, felsúrolni, olcsó, de új és jó bútort venni... Értesz te ehhez?...

- De még hogy. Nem elég bútort fuvaroztam életemben?...

- Rendben van. A feleséged pedig nézze meg, mire van szüksége... fehérneműre meg ruhára, aztán mondja meg nekem.

- Értem én, hogyne érteném, nagyságos úr, kérem - felelte a kocsis, és megint kezet csókolt.

- Igaz... A bátyáddal mi van?...

- Jól van, nagyságos úr, kérem. Hála Istennek és a nagyságos úrnak, Skierniewicében van, van egy kis földecskéje, cselédet is fogadott, most nagy úr. Pár év múlva még vesz hozzá egy darabot, mert egy útkaparó, egy bakter meg két kerékkenő nála kosztol, meg most a vasút is jobban fizet...

Wokulski elbúcsúzott a fuvarostól, és öltözni kezdett.

"De jó volna átaludni azt az időt, amíg újra láthatom" - gondolta.

A boltba nem volt kedve elmenni. Könyvet vett a kezébe, és olvasni próbált, de elhatározta, hogy egy és kettő között elmegy Krzeszowskihoz.

Tizenegy órakor az előszobában csengetés, majd ajtócsapkodás hallatszott. Bejött az inas.

- Valami kisasszony van itt...

- Vezesd a szalonba - rendelkezett Wokulski.

A szomszéd szobában szoknyasuhogás hallatszott. Wokulski megállt a küszöbön, és megpillantotta Magdalenkát.

Meglepte a nagy változás. A leány fekete ruhát viselt, arca halvány, de egészséges színű, tekintete bátortalan. Mikor Wokulskit meglátta, elpirult, s reszketni kezdett.

- Foglaljon helyet, Mária kisasszony - szólt Wokulski, és székkel kínálta.

Félénken ült le a bársonyhuzatú szék szélére, s még jobban elpirult. Sűrűn hunyorgott, a földre nézett, szempilláin megcsillant a könny. Két hónappal ezelőtt milyen más volt!...

- Úgy hallom, megtanult varrni. Mária kisasszony?

- Igen.

- És hol kívánna elhelyezkedni?

- Talán valamelyik szalonban, vagy szolgálni... Talán Oroszországban...

- Miért éppen ott?

- Azt mondják, ott könnyebb munkát kapni. Meg aztán itt, ki venne fel engem? - suttogta.

- Hátha valamelyik üzlet vásárolna magától fehérneműt? Nem lenne jobb itt maradni?

- Akkor igen. De itt saját gép kell meg lakás meg minden... Akinek nincsen, annak szolgálatba kell állnia.

Még a hangja is megváltozott. Wokulski figyelmesen hallgatta, aztán megszólalt:

- Egyelőre itt marad. A Tamkán fog lakni, Wysocki fuvaros családjánál. Nagyon rendes emberek. Lesz külön szobája, náluk fog étkezni. Varrógép meg minden egyéb, ami a varráshoz szükséges, szintén kerül. Majd adok ajánlólevelet egy fehérneműüzletbe. Néhány hónap alatt meglátjuk, fenn tudja-e tartani magát. Tessék, Wysockiék címe. Menjen mindjárt oda. Wysockinéval együtt vegye meg a bútorokat, és gondoskodjék arról, hogy a szobát rendesen kitakarítsák. Varrógépet holnap küldök... Tessék, itt van egy kis pénz a berendezésre. Ez kölcsön. Ha a munka megindul, részletekben visszafizeti.

Ötven-hatvan rubelt betett Wysockinak írt levelébe és átadta. A lány vonakodott elfogadni, de ő egyszerűen a kezébe nyomta, és így szólt:

- Vegye csak el! S nagyon kérem, azonnal menjen Wysockiékhoz, Wysocki pár nap múlva elviszi a levelet a fehérneműüzletbe. Ha szükség lesz rá, hivatkozzék rám. No, Isten vele...

Köszönt és visszavonult szobájába.

A leány még egy ideig ott állt a szalon közepén, azután letörölte könnyeit, s ünnepélyes, csodálkozó lélekkel indult kifelé.

- Majd meglátjuk, hogyan alakul a sorsa az új viszonyok között - mondta Wokulski magában, és leült olvasni.

Déli egy órakor elindult Krzeszowski báróhoz, de útközben szemrehányást tett magának, hogy ilyen későn látogatja meg volt ellenfelét.

"No, nem baj - vigasztalta magát. - Nem ronthattam rá, míg beteg volt. A névjegyemet pedig leadtam."

Ahogy a báró lakásához közeledett, önkéntelenül észrevette, hogy a ház fala éppen olyan egészségtelen színű, mint Maruszewicz arca, és hogy a redőnyök nyitva vannak.

"Úgy látszik, már meggyógyult - gondolta. - De illetlenség lenne mindjárt adósságai felől kérdezősködni, majd a második vagy a harmadik látogatásom alkalmával. Akkor aztán kifizetem az uzsorásokat, s a szegény báró fellélegzik. Nem lehetek közömbös az iránt az ember iránt, aki Izabellától bocsánatot kért..."

Felment az emeletre és becsengetett. A lakásban léptek hallatszottak, de nemigen iparkodtak az ajtónyitással. Másodszor is csengetett. Az ajtó mögül továbbra is járás-kelés hallatszott, sőt bútortologatás is, de most sem nyitottak ajtót. Wokulski már türelmetlenkedett, s úgy megrántotta a csengőt, hogy majdnem a kezében maradt. Csak ekkor közeledett valaki az ajtóhoz, és kezdte tempósan kiakasztani a biztosítóláncot, azután elfordította a kulcsot, és félrehúzta a reteszt.

- Ez jó barát lesz... - dörmögte. - A zsidó nem merne így csengetni...

Végre kinyílt az ajtó, s Konstanty, az inas állt előtte. Mikor Wokulskit meglátta, összehúzta szemét, s alsó ajkát előrebiggyesztve kérdezte:

- Na, mi az?

Wokulski azonnal megértette, hogy nemigen nyerhette meg a hűséges csatlós rokonszenvét, hiszen akkor, a párbajnál, ő is kint volt.

- A báró úr itthon van? - kérdezte.

- A báró úr beteg, ágyban fekszik, és senkit sem fogad. Különben is itt az orvos.

Wokulski névjegyet és egy kétrubelest vett elő.

- Mikor lehetne meglátogatni a báró urat?

- Nem valami hamar... - felelte Konstanty most már kissé szelídebben. - Mert a báró úr beteg a lövéstől, s az orvosok azt mondták, hogy ma vagy holnap el kell utaznia melegebb országba vagy falura.

- És elutazása előtt nem beszélhetek vele?...

- Nem... A doktor úr szigorúan megtiltotta, hogy vendéget fogadjon. Mindig láza van.

Az elébe táruló látvány: a két kis kártyaasztal, melyek közül az egyik három lábon sántikált, a másiknak a szövete erősen telefirkálva; a gyertyatartók a leégett viaszgyertyák csonkjaival azt sugalmazták Wokulskinak, hogy ne adjon feltétlen hitelt Konstanty diagnózisának. Ennek ellenére még egy rubelt nyomott a markába és elment, de nem lehet azt mondani, hogy a fogadtatással nagyon meg lett volna elégedve.

"Talán a báró úr nem kívánja látogatásomat? - gondolta. - Akkor hát fizesse ki az uzsorásait, s tolakodásuk ellen biztosítsa magát tovább a négy vagy akár többféle zárral..."

Hazament.

A báró csakugyan falura készült, és nem is érezte jól magát, de azért beteg sem volt. Arcán a seb lassan gyógyult, nem mintha nagyon súlyos lett volna, inkább alaposan megviselt szervezete miatt.

Wokulski látogatásakor valóban úgy be volt bugyolálva, mint egy vén parasztasszony télen, de nem feküdt. Egy öblös karosszékben ült, s nem is az orvos volt nála, hanem Liciński gróf.

Éppen gyenge egészségi állapotára panaszkodott a grófnak.

- Az ördög vigye el ezt a komisz életet! - mondotta. - Igaz, hogy jó atyám hagyott rám vagy félmillió rubelt, de négy betegséget is, melyek közül mindegyik felér egy-egy millióval... Rémes, hogy nem tehetem fel a szemüvegemet!... Na és képzelje, kedves gróf, a pénz elfogyott, a betegségek meg itt maradtak. S minthogy én magam is szereztem hozzá néhányat meg némi adósságot is, a helyzet világos: elég, hogy egy gombostűvel megszúrjam magam, s máris koporsóért és közjegyzőért kell küldenem.

- Eegen - felelte a gróf. - Nem hinném azonban, hogy ön ebben a helyzetben még közjegyzőre is költene.

- Az igazat megvallva, nem a közjegyzők, hanem inkább a végrehajtók tesznek tönkre...

Beszélgetés közben nyugtalanul figyelte az előszobából beszűrődő hangfoszlányokat, de semmi biztosat nem tudott kivenni.

Csak mikor az ajtó becsapódott, és a retesz kattanását meg a lánc csörgését hallotta, kiáltott ki:

- Konstanty!

Egy pillanat múlva már jött is az inas, de nemigen törte magát.

- Ki volt az?... Biztosan Goldzieher... Megmondtam már, hogy avval a zsivánnyal ne állj szóba! Ne vitázz vele, hanem kapd el a nyakát, és dobd le a lépcsőről. Képzelje csak - fordult a grófhoz -, ez a komisz zsidó már napok óta üldöz egy négyszáz rubeles hamis váltóval, és van képe azt követelni, hogy fizessek.

- Be kell perelni. Eegen...

- Nem perelek én... Nem vagyok ügyész, nem az én kötelességem, hogy a váltóhamisítókat üldözzem. Egyébként sem akarom nyakát törni egy szegény fráternek, aki agyondolgozza magát, hogy megtanulja más aláírását hamisítani... Megvárom, míg Goldzieher beperel, akkor aztán anélkül, hogy bárkit is megvádolnék, egyszerűen kijelentem, hogy az aláírás nem az enyém.

- Hát pedig nem Goldzieher volt - szólalt meg Konstanty.

- Akkor kicsoda?... Az intéző?... Vagy talán a szabó?...

- Dehogy... Ez az úr... - válaszolta, s átnyújtotta a névjegyet. - Rendes úrnak látszott, de azért kidobtam, mert a báró úr megparancsolta.

- Micsoda?... - kérdezte a gróf csodálkozva, amint a névjegyre pillantott. - Maga nem akarja fogadni Wokulskit?...

- Nem - erősítette meg a báró. - Gyenge legény őkelme, és különben sem közénk való...

Liciński gróf jelentőségteljesen egyenesedett ki a karszékben.

- Nem számítottam rá, hogy ilyen véleményt hallok öntől... arról az úrról... eegen...

- Kérem, ne vegye megalázó értelemben - igyekezett a báró magyarázkodni. - Wokulski úr semmi alávalóságot nem csinált, csak... olyan apró kis disznóságot, ami kereskedők között talán elcsúszik, de a társaságban nem...

A gróf a fotelból, Konstanty pedig az ajtóból figyelmesen nézett Krzeszowskira.

- Ítélje meg maga, kedves gróf - folytatta -, a kancámat nyolcszáz rubelért eladtam Krzeszowski bárónénak (aki Isten és ember előtt törvényes hitvesem). A báróné, csak azért, hogy bosszantson (legalább tudnám, miért!), elhatározta, hogy a lovat továbbadja. Nos, a vevő Wokulski úr volt, aki egy nő szeszélyét kihasználva, keresni akart a kancán!... Csak hatszázat adott érte... amihez, ugyebár, teljes joga volt.

- Eegen... - hagyta helyben a gróf.

- Eh! Istenem... persze hogy joga volt... De az olyan ember, aki hencegésből ezer rubeleket dobál ki, aztán hisztériás asszonyokon titokban huszonöt százalékot keres... nagyon ízetlen jelenség... Nem úriember... Bűncselekményt persze nem követett el, de cselekedeteiben annyira következetlen, mint aki ismerőseinek szőnyegeket és sálokat ajándékoz, aztán mások zsebéből kilopja a zsebkendőt. Nem osztozik nézetemben, kedves gróf?...

A gróf hallgatott, csak kis idő múlva szólalt meg.

- Eegen!... De vajon biztos ez?

- Egészen biztos. A báróné és Wokulski úr között az alkut az én Maruszewiczem hozta létre, s ő maga mondta.

- Eegen. Wokulski úr mindenesetre igen jó kereskedő, aki jól fogja vezetni vállalatunkat...

- Ha ugyan ki nem játssza önöket...

Konstanty, aki még most is a küszöbön állt, sajnálkozva csóválta fejét, s végül türelmetlenül megszólalt:

- Phi!... miket fecseg a méltóságos báró úr... akár egy gyerek...

A gróf kíváncsian nézett rá, a báró pedig kirobbant:

- Te meg, vén szamár, mit kotyogsz közbe?!... Akkor beszélj, ha kérdeznek!

- Már hogyne kotyognék, mikor a méltóságos úr nemcsak úgy beszél, hanem úgy is tesz, mint egy gyermek... Én csak inas vagyok, de azért inkább hiszek az olyannak, aki ha idejön, két rubelt nyom a markomba, mint aki hármat kér kölcsön, és nem is nagyon siet visszaadni... Nahát! Máma Wokulski úrtól két rubelt kaptam, Maruszewicz úr pedig...

- Mars ki!... - üvöltötte a báró, s a kancsó után kapott, mire Konstanty helyesebbnek látta, ha legalább az ajtóval sürgősen elszigeteli magát dühös gazdájától. - Pimasz cseléd!... - háborgott a báró, szemmel láthatólag nagyon ingerülten.

- Önnek, kedves báró, úgy látszik, gyöngéje ez a Maruszewicz - jegyezte meg a gróf.

- Hát nem rendes fiú?... Mennyi kellemetlen helyzetből kisegített már... Hányszor bebizonyította, hogy olyan hűséges, mint egy kutya...

- Eegen!... - morogta a gróf elgondolkozva.

Még néhány percig maradt anélkül, hogy szólt volna, aztán elbúcsúzott.

Hazafelé menet gondolatai néhányszor visszatértek Wokulskihoz. Egészen természetes dolognak vélte, hogy egy kereskedő még a versenylovon is nyerni akar, igaz ugyan, hogy az effajta üzletek kellemetlen szájízt okoztak neki, azt pedig már éppenséggel rossz néven vette Wokulskitól, hogy ezzel a Maruszewiczcsel, egy ilyen - legalábbis gyanús - alakkal szűri össze a levet.

- Közönséges parvenü. Pénzeszsák! - dünnyögte kedvetlenül. - Túl korán lelkesedtünk érte. De azért... a vállalatot vezetheti... csak majd erősen a körmére kell nézni!

Néhány nap múlva Wokulski már reggel kilenc óra tájban két levelet kapott. Az egyiket Meliton asszony, a másikat a herceg ügyvédje írta.

Türelmetlenül tépte fel az elsőt. Meliton asszony csak ennyit írt: "Ma a Łazienki-parkban a szokott időben." Néhányszor végigolvasta, aztán kedvetlenül nyúlt az ügyvéd levele után, aki ugyancsak mára, tizenegy órára megbeszélésre hívta a Łęcki-féle ház megvétele ügyében. Mélyen fellélegzett. Bőven volt ideje.

Pontosan tizenegy órakor az ügyvéd dolgozószobájában volt, ahol már ott találta az öreg Schlangbaumot. Önkéntelenül megállapította, hogy ez az ősz hajú zsidó milyen jól illik a barna huzatú bútorok közé, s hogy az ügyvédnek is jól áll a barna cipő.

- Micsoda szerencse van magának, Wokulski úr - jegyezte meg Schlangbaum. - Neki kedve van házat venni, és az árak máris emelkednek. Becsületszavamra, egy fél év múlva visszanyer a befektetett pénz, még talán keres is rajta... Én pedig...

- Azt hiszi? - vetette oda Wokulski hanyagul.

- Én nem hiszek - folytatta a zsidó -, én máris keresek. Tegnap a Krzeszowski báróné ügyvédje kérte tőlem kölcsön tízezer rubel újévig, és nyolcszáz rubel kamatot fizeti.

- Hogyan, már a bárónénak sincs pénze? - kérdezte Wokulski az ügyvédtől.

- Van a bankban kilencvenezer rubelje, de azt a báró zár alá vétette. Gyönyörűen elintézték, mi? - nevetett az ügyvéd. - A férj zár alá vétet egy tekintélyes összeget, mely kétségkívül a felesége tulajdona, aki ellen válópert folytat. Az igazat megvallva, én ilyen előterjesztést még nem írtam. Haha!... - nevetett, s közben nagyokat szippantott a hatalmas borostyánkő szopókából.

- Miért kért kölcsön a báróné öntől tízezret, Schlangbaum úr? - kérdezte Wokulski.

- Nem tudja? - felelte a zsidó. - A házak ára emelkedik, s az ügyvéd megmagyarázta a báróné, hogy a Łęcki uraság háza hetvenezernél olcsóbban nem kapja meg. Ő biztosan jobban szeretne tízezerért megvenni, de hát mit tegyen?...

Az ügyvéd leült az íróasztalához, s most ő vette át a szót.

- Ezek szerint, tisztelt Wokulski uram, a Łęcki-féle házat (itt könnyedén lehajtotta fejét) az ön nevében nem én veszem meg, hanem az itt jelenlevő (meghajolt) S. Schlangbaum úr...

- Én megvehetem, miért ne?... - mondta a zsidó halkan.

- De kilencvenezer rubelért, és nem olcsóbban - jelentette ki Wokulski nyomatékkal - mégpedig li-ci-tál-va... - nyomta meg a szót.

- Miért ne? Nem az én pénzem!... Ha mindenáron túl akar fizetni, lesz, aki licitálja... Ha nekem annyi ezresem volna, ahány rendes katolikus urat fel lehet bérelni itt Varsóban minden üzlethez, akkor én gazdagabb lennék, mint az a Rothschild.

- Tehát rendes árverezők lesznek - ismételte az ügyvéd. - Nagyszerű. Most átadom a pénzt Schlangbaum úrnak.

- Azt sem muszáj - jegyezte meg a zsidó.

- Azután megírjuk a megállapodást, melynek értelmében S. Schlangbaum úr S. Wokulski úr őnagyságától kölcsönt vesz fel kilencvenezer rubel összegben, s a kölcsön biztosítékaképpen leköti most megvásárolt bérházát. Amennyiben pedig S. Schlangbaum úr ezernyolcszázhetvenkilenc január elsejéig fenti összeget vissza nem fizetné...

- Ahogy én azt visszafizetek!...

- Abban az esetben a Łęcki úr őméltóságától megvásárolt bérház S. Wokulski úr őnagysága tulajdonába megy át.

- Már mehet is... Én meg se nézek azt a ház - felelte Schlangbaum, s legyintett egyet.

- Nagyszerű! - kiáltotta az ügyvéd. - Holnapra kész lesz az írás, aztán egy hét... tíz nap múlva meglesz a ház is. Csak azután rá ne fizessen tíz-tizenötezer rubelt, kedves Stanisław barátom.

- Én csak nyerhetek - felelte Wokulski, miközben az ügyvédtől és Schlangbaumtól elbúcsúzott.

- Nana... - jegyezte meg az ügyvéd, míg vendégét a szalonba kísérte. - A mi kedves grófjaink megcsinálják a vállalatot, de valamivel csökkentik betétjüket, s igen erős ellenőrzést kívánnak az ügyvezetésben.

- Igazuk van.

- Különösen Liciński gróf látszik óvatosnak. Nem tudom elképzelni, mi történt vele?...

- Pénzről van szó, tehát óvatos. Amíg csak a szavaknál tartottunk, bátrabb volt...

- Nem, nem, nem!... - vágott közbe az ügyvéd. - Emögött van valami, majd én kifürkészem... Itt valaki beleköpött a kásánkba...

- Nem az önökébe, hanem az enyémbe - mosolygott Wokulski. - Végeredményben nekem mindegy, sőt, azt sem venném rossz néven, ha a gróf urak egyáltalában nem kívánnának részt venni a vállalatban.

Ismét elbúcsúzott, s a boltba sietett. Ott néhány fontosabb ügy várt rá, amelyeknek elintézése váratlanul sokáig tartott, úgyhogy csak fél kettőre ért a Łazienki-parkba.

A park hűvös levegője, ahelyett hogy megnyugtatta volna, még inkább felizgatta. Annyira sietett, hogy néha már attól félt, a járókelők figyelmét magára vonja. Ilyenkor lassított, de a nyugtalanság majd szétfeszítette mellét.

- Már biztosan nincsenek itt - ismételgette szorongva.

Egyszerre a halastó mellett, a zöld virágágyak előtt megpillantotta Izabella kisasszony szürke köpenyét. A tó partján állt, a grófné és édesatyja társaságában, s mézeskalács-darabkákkal etette a hattyúkat. Az egyik hattyú, rút lábain himbálózva, ki is jött a vízből, s esetlenül Izabella lába elé telepedett.

Wokulskit elsőnek Tomasz úr vette észre.

- Micsoda véletlen! - kiáltotta. - Mi történt, hogy maga ilyenkor a parkban sétál?...

Üdvözölte a hölgyeket, s boldog csodálkozással vette észre, hogy Izabella elpirult.

- Ha a munkában elfáradok, s ez elég gyakran megtörténik... ide szoktam kisétálni...

- Bizony, takarékoskodjék az erejével!... - óvta Tomasz úr, s ünnepélyesen megfenyegette ujjával. - Igaz is - tette hozzá halkan -, képzelje, a házamért Krzeszowski báróné már hetvenezer rubelt kínál... Biztosan megkapom a százezret, sőt, talán a száztízet is... Nagyszerű dolog ez az árverés...

- Ritkán látom, kedves Wokulski - szólt közbe a grófné -, olyan ritkán, hogy most mindjárt el kell intéznem önnel egy ügyet...

- Parancsoljon velem, grófné.

- Kérek! - kiáltotta, s komikus alázatossággal tette össze a két kezét. - Kérek egy vég perkált az árváim számára... Látja, hogy megtanultam alamizsnáért könyörögni?

- Kegyeskedjék két véget elfogadni, grófné...

- Jól van, de csak akkor, ha a másik vastagabb lesz...

- De néni kérlek, ez már egy kicsit sok!... - vágott közbe Izabella mosolyogva. - Ha nem akarja elveszteni a vagyonát - fordult Wokulskihoz -, akkor meneküljön innen. Viszem magammal az üvegház felé, az öregek meg maradjanak itt egy kicsit pihenni...

- Bel, te nem félsz?... - kérdezte a néni.

- Remélem, nem kételkedel benne, hogy Wokulski úr társaságában semmi bántódás nem érhet...

Wokulskinak fejébe szökött a vér, s a grófné ajkán alig észrevehető mosoly jelent meg.

Olyan pillanat volt ez, amikor a természet fékezi hatalmas erőit, s egy pillanatra örök munkáját is abbahagyja, hogy megmutassa az apró-cseprő lények boldogságát.

A szellő alig lendült, s azt is csak azért, hogy a fészkekben szendergő madárfiókákat lehűtse, és a nászukra siető rovarok röptét könnyebbé tegye. A fák levelei leheletszerűen rezzentek meg, mintha nem is anyagi fuvallat, hanem halkan suhanó fénysugarak mozgatnák. A nedvességtől áthatott sűrűben itt is, ott is színes harmatcseppek csillogtak, mintha mindegyik az égből alázuhant szivárvány egy-egy szilánkja lett volna.

Különben minden egy helyben állt: a nap, a fák, a sugárkévék és árnyak, a hattyúk a tóban s a szúnyograjok a hattyúk felett, sőt még az azúrkék tó csillogó hullámai is. Wokulski úgy érezte, mintha a száguldó idő ebben a pillanatban suhant volna el a földről, s csak néhány fehér csíkot hagyott maga után az égen... S ettől kezdve semmi sem változik; minden így marad, örökkön-örökké. Ő és Izabella örökké együtt fognak sétálni a fényárban úszó réten, körülvéve a fák zöldellő lombjaitól, melyek közül itt is, ott is, mint nemes fényű fekete briliáns csillog ki egy-egy madár nyugtalan szeme. Most már mindig élvezheti ezt a mélységes nyugalmat és csendet, gyönyörködhetik Izabella pírban égő ábrándos arcában, s előttük mindig ott repked a levegőben ez a két csókolózó fehér pillangó.

A természetnek ez a mélységes nyugalma, mely őrájuk is átterjedt, Izabellát megzavarta. Félúton járhattak az üvegház felé, mikor megszólalt:

- Ugye, milyen szép napunk van ma? Benn a városban el lehet olvadni a melegtől, itt meg milyen kellemes hűvös van. Ilyenkor szeretem igazán a Łazienkit. Kevés az ember, mindenkinek jut egy kis csendes zug, ahol egyedül lehet. Szereti a magányt?

- Már megszoktam.

- Megnézte Rossit? - kérdezte még jobban elpirulva. - Nem volt a vendégszereplésén?... - ismételte meg, s csodálkozva nézett rá.

- Még nem voltam, de... elmegyek...

- Mi a nénivel már kétszer voltunk.

- Ezentúl mindegyikre elmegyek.

- Jaj, de jó! Majd meglátja, milyen csodás művész. Különösen nagyszerűen játssza Romeót, bár... már nem egészen fiatal... A néni meg én személyesen ismerjük, még Párizsból. Kedves ember, de mindenekfelett zseniális drámai színész. Játékában a legvalódibb realizmus a legköltőibb idealizmussal párosul...

- Bizonyára nagy művésznek kell lennie - jegyezte meg Wokulski -, ha kegyedben ilyen csodálatot és rokonszenvet keltett.

- Igaza van. Tudom, hogy én magam az életben semmi különöset nem fogok cselekedni, de legalább értékelni tudom a nem mindennapi embereket... Minden téren... még... a színpadon is... És képzelje, Varsó nem értékeli érdeme szerint...

- Lehetséges?... Hiszen külföldi...

- Ó, de rosszmájú - felelte mosolyogva -, de szerintem ez Varsó hibája, nem pedig Rossié... Igazán szégyellem magam városunkért!... Ha én közönség lennék (férfi), elárasztanám koszorúkkal, s dagadtra tapsolnám a kezemet... Itt pedig alig hallani tapsot, koszorúra pedig senki nem gondol. Bizony, mi még valóban barbárok vagyunk.

- Taps és koszorú: csupa csekélység... Rossi a legközelebbi előadáson többet is kaphat belőle, mint amennyit szeretne - jegyezte meg Wokulski.

- Biztos ön ebben? - kérdezte Izabella, s jelentőségteljesen nézett a szemébe.

- Hogyne... hogyne... kezeskedem érte...

- Jaj, de örülnék, ha jóslata teljesülne. De ideje, hogy visszatérjünk a papáékhoz...

- Aki kegyednek örömet szerez, megérdemli a legnagyobb elismerést...

- Bocsánat! - vágott közbe Izabella nevetve. - Ön e pillanatban saját magának bókolt...

Megfordultak s elindultak visszafelé.

- Elképzelem, Rossi hogyan fog csodálkozni - folytatta Izabella - a váratlan ünneplésen. Ő ilyesmire már nem is számít, és szinte sajnálja, hogy eljött Varsóba... A művészek, még a legkiválóbbak is, különös emberek: hírnév és dicsőség nélkül éppen úgy nem élhetnek, mint mi eledel és levegő nélkül. A csendes munka, legyen bár a legtermékenyebb, vagy az önfeláldozás, nem nekik való. Mindig az előtérben akarnak lenni, mindenki figyelmét magukra vonni, s minden szíven uralkodni... Rossi maga mondta, hogy jobban szeretne egy évvel korábban meghalni a színpadon, de telt ház előtt, mint egy évvel később, gyér közönség előtt. Nem furcsa?...

- Ha neki a telt ház a legnagyobb boldogság... akkor igaza van.

- Azt hiszi, van olyan boldogság, amit még élettartamunk rovására is érdemes megvásárolni? - kérdezte Izabella.

- Igen, de van boldogtalanság is, amit ilyen áron is érdemes elkerülni - felelte Wokulski.

Izabella elgondolkozott. Ettől kezdve szótlanul mentek egymás mellett.

Közben a grófné a halastó partján ült, s míg a hattyúkat etette, beszélgetett Tomasz úrral.

- Nem tűnt fel neked, hogy ez a Wokulski a kelleténél többet foglalkozik Bellel?

- Nem hinném.

- Pedig így van. A mai kereskedők tudnak vakmerő terveket szőni.

- A tervektől a valóságig hosszú az út - felelte Tomasz úr némi bosszúsággal. - De még ha úgy lenne is, semmi közöm hozzá. Wokulski úr gondolatain nem uralkodhatom. Belt pedig egy cseppet sem féltem.

- Nekem végeredményben nincs is ellene kifogásom - tette hozzá a grófné. - Bármi történjék, alázatosan fogadom az Isten akaratát, ha az a szegényeknek hasznukra van... És mindig hasznukra van... Árvaházam hamarosan első helyre kerül a városban, s mindez csak azért, mert Bel tetszik Wokulskinak...

- Ugyan hagyd... Jönnek!... - vágott szavába Tomasz úr.

Izabella és Wokulski már csakugyan feltűntek az út végén. Tomasz úr figyelemmel nézte őket, s csak most vette észre, hogy ez a két ember termetre és mozgásra egyaránt mennyire egymáshoz illik. A férfi egy fejjel magasabb, erős testalkatú, úgy lépked, mint egy katonatiszt; a leány finomabb és karcsúbb, s olyan könnyedén mozog, mintha úszva közelednék. Még Wokulski fehér cilindere és világos köpenye is szépen illett Izabella szürke kabátkájához.

"Milyen címen viseli a fehér cilindert?..." - gondolta Tomasz úr bosszúsan. - Aztán furcsa okoskodás jutott eszébe: hogy Wokulski közönséges parvenü, aki azért, hogy fehér cilindert viselhessen, legalább ötven százalékot tartozik neki a tőkéje után fizetni. Erre azonban maga is vállat vont.

- Joanna néni, olyan csodaszép volt minden ott a fasorban! - kiáltotta Izabella már messziről. - Veled sohasem járunk arrafelé, pedig a park csak úgy kellemes, ha gyorsan és messzire lehet benne sétálni.

- Akkor kérd meg Wokulski urat, hogy gyakrabban kísérjen el - felelte a grófné, hangjában egészen különleges kedvességgel.

Wokulski meghajolt, Izabella kisasszony alig észrevehetően összehúzta szemöldökét, Tomasz úr pedig kedvetlenül jegyezte meg:

- Jó lenne már hazamenni.

- Én is azt hiszem - felelte a grófné. - Maga még itt marad, kedves Wokulski?

- Igen. Elkísérhetem a hölgyeket a hintóig?

- Nagyon kedves. Bel, kérlek, add a karodat.

A grófné Izabellával előrement, a két férfi mögöttük lépkedett. Tomasz úr a fehér cilinder láttára fanyar kedvetlenséget és bosszúságot érzett, de nem akarván neveletlen lenni, kénytelen volt mosolyogni. Végül, hogy Wokulskit valamivel elfoglalja, ismét bérházáról kezdett beszélni, s azt a reményét hangoztatta, hogy a vételárból negyven- vagy talán ötvenezer rubelje is megmarad.

Ezek a számok elrontották Wokulski hangulatát, mert már elhatározta, hogy kilencvenezer rubelnél többet semmiképpen sem ad a házért.

Rossz szájíze csak akkor múlt el, mikor a hintó előállt, s Tomasz úr a hölgyeket elhelyezte, majd maga is beszállt, és intett a kocsisnak, hogy indulhat. Ekkor azonban megint elfogta az Izabella utáni vágy.

"Milyen rövid ideig tartott!" - gondolta, és sóhajtva nézett a łazienki műútra, amelyre éppen akkor kanyarodott ki egy zöld öntözőkocsi.

Még elsétált ugyanazon az úton az üvegház felé, s az apró szemű homokban kereste Izabella lábnyomát. Itt valami megváltozott. A szél erősebben fújt, felzavarta a halastó vizét, elriasztotta a pillangókat és madarakat, s az eget behintette felhőfoszlányokkal, melyek minduntalan eltakarták a napot.

- Ó, milyen unalmas! - suttogta, és visszafordult a műút felé.

Beült hintajába, s szemét lehunyva, átadta magát a kellemes, lágy ringatásnak. Úgy érezte, mintha egy ágon ülne, akár a madár, s a szél himbálná az ágat jobbra-balra, felfelé-lefelé... aztán felkacagott, mert hirtelen eszébe jutott, hogy ez a lágy ringatózás évi ezer rubeljébe kerül.

- Bolond vagyok, bolond! - ismételgette. - Miért kapaszkodom én az olyan emberekhez, akik vagy nem értik meg áldozataimat, vagy kinevetik erőlködésemet?... Minek nekem ez a hintó?... Nem járhatnék bérkocsin vagy azon a fehér vászonfüggönyös döcögő omnibuszon?...

Mikor lakása előtt a hintó megállt, eszébe ötlött, hogy mit ígért Izabellának Rossi vendégjátékával kapcsolatban.

- Természetes, hogy lesz ünneplés, hohó, de még milyen... Holnap kezdődik...

Estefelé elküldte inasát a boltba Obermannért. Az ősz hajú pénzbeszedő azonnal futott, közben emésztette a kétség, hogy Wokulski nem bánta-e meg nagylelkűségét, nem követeli-e, hogy visszafizesse az elvesztett pénzt?...

De Wokulski nagyon kegyesen fogadta. Bevezette dolgozószobájába, ahol fél óra hosszat tárgyaltak. Vajon miről?

Ez a kérdés a lakájt is erősen foglalkoztatta. Persze hogy az elveszett pénzről... A hűséges házibútor hol szemét, hol fülét tapasztotta a kulcslyukra, sokat látott, sokat hallott, de semmit sem értett.

Látta például, hogy Wokulski egy egész csomag ötrubelest ad át Obermann-nak, s a következő szavakat hallotta:

- A nagy színházban... az erkélyen és a karzaton... a szolgának a koszorút... a csokrot a zenekaron át...

- Mi a fene, azs öreg sinházsjegyekkel is seftel, vagy mi?

Meghallotta, hogy bent a dolgozószobában búcsúzkodnak, erre hirtelen kisurrant az előszobába, hogy Obermannt el ne szalassza, s mikor kijött, mindjárt elfogta:

- Na, rendbejöttek a pénzzsel?... Bizsony, bizsony, sok nyálat nyeltem, míg rávettem azs öreget, hogy engedjen, de nem tágítottam, amíg azst nem mondta: "Majd meglátjuk, mit lehet tenni!..." És látom, Obermann úr ma csakugyan nyélbe ütötte a dolgot... Jókedvű azs öreg?...

- Mint rendszerint - felelte a pénzbeszedő.

- Hej, de sokat beséltek. Biztosan másról is, mint a pénzsről... Talán a sinházsról is, mert azs öreg vesettül seret sinházsba járni...

De Obermann farkastekintettel mérte végig, és szótlanul kiment. Az inas az első pillanatban csodálkozva tátotta el a száját, de amikor magához tért, öklét rázta utána.

- Na megállj!... - morogta. - Ezsért megfizsetek... no nézzsék, micsoda nagy úr... ellopott négysázs rubelt, s már sóba sem áll a segény emberrel...

Ignacy Rzecki életében megint a nyugtalanság és csodálkozás napjai következtek. Wokulski, aki egy esztendeje Bulgáriába rohant, s néhány héttel ezelőtt, mint valami mágnás - lóversenyezett és párbajozott, ma a színházba bolondult bele. S még ha a lengyel előadásokra járna - de az olaszok után bomlik... pedig egy szó nem sok, de annyit sem ért olaszul.

Már majd egy hete tart ez a hóbort, s már nem is csak Ignacy urat bosszantja.

Egyszer például az öreg Schlangbaum - természetesen valami nagyon fontos ügyben - fél napon át kajtatta. Bejött a boltba - Wokulski pár perccel előbb ment el, s meghagyta, hogy egy nagy meisseni vázát vigyenek el Rossinak. Schlangbaum rohant Wokulski lakására, de ott megtudta, hogy pár perccel előbb ment el Bardethez virágért. A vén zsidó - hogy feltétlenül utolérje - nagy kínnal-keservvel bérkocsiba ült, de a kocsisnak egy menetért egy złoty és negyven garas helyett csak egy złoty és nyolc garast kínált, s míg az üzletet ilyen alapon nyélbe ütötték, s eljutottak Bardethez, Wokulski már nem volt a kertészetben.

- Hová ment, nem tudja? - kérdezte Schlangbaum a kertészfiútól, aki egy görbe késsel a kezében, szörnyű pusztítást vitt véghez a legszebb virágok között.

- Tudom is én, azt hiszem, a színházba - felelte a fiú olyan hangon, mintha görbe késével legalábbis Schlangbaum torkát akarta volna elvágni.

A vén zsidó nyilván szintén erre gondolhatott, mert olyan hirtelen fordult ki a melegházból, mintha gumipuskával lőtték volna ki, s a várakozó kocsiba ugrott. De a kocsis (aki nyilván már összeszűrte a levet a vérengző kertésszel) kijelentette, hogy a világ minden kincséért sem megy tovább egy złoty és negyven garason alul, sőt még az idejövetelnél lealkudott harminckét garast is visszakövetelte.

Schlangbaum hirtelen nagy gyengeséget érzett szíve táján, s az első pillanatban arra gondolt, hogy kiszáll és rendőrt hív, de eszébe jutott, hogy manapság milyen szörnyű düh, igazságtalanság és gyűlölet dúl a "keresztény társadalomban" a zsidósággal szemben. Erre aztán az arcátlan kocsis minden feltételét elfogadta, s nagy nyögések és sóhajtozások közepette elindultak a színház felé.

Ott aztán - először nem volt kivel beszélni, azután vele nem akartak szóba állni, végre megtudta, hogy Wokulski úr csakugyan az imént volt ott, de néhány perccel ezelőtt elindult az Aleje Ujazdowskie felé. A kapuból még talán hallani is a hintója dübörgését.

Schlangbaum keze lehanyatlott. Gyalog ment vissza Wokulski üzletébe, s ez alkalommal immár századszor tagadta ki saját fiát; először azért, mert Henryknek hívják, másodszor, mert úri kabátot visel és tréflit eszik, azután bement Ignacy úrhoz panaszkodni.

- Nu - sopánkodott -, mit művel ez a Wokulski úr... Olyan üzletem volt számára, hogy öt nap alatt háromszáz rubel keresheti a tőkéjével... és még én is kerestem volna száz rubel... de ő a városban kocsikáz, és én is két złoty és húsz garas költöttem kocsira... Ajvé, micsoda tolvajok ezek a fiákeresek...

Természetes, hogy Ignacy úr felhatalmazta Schlangbaumot a szóban forgó üzlet megkötésére, s nemcsak a bérkocsi költségét térítette meg, hanem a bolt költségére vitette el az Elektoralna utcába, ami a vén zsidót annyira elérzékenyítette, hogy fia fejéről levette az atyai átkot, sőt, a legközelebbi sábesz alkalmára meghívta magához ünnepi ebédre.

- Már akárhogy van - motyogta Rzecki magában -, bolond história ez evvel a színházzal, különösen, mert Staś egészen elhanyagolja az üzletet...

Más alkalommal a köztiszteletben álló ügyvéd, a herceg jobb keze s az egész arisztokrácia jogtanácsosa jött el az üzletbe, hogy Wokulskit egy esti megbeszélésre meghívja. Ignacy úr azt sem tudta, hová ültesse a kitűnő személyiséget, és hogyan örvendezzen az óriási megtiszteltetésnek, amelyet az ő Staśa számára ez a meghívás jelent. Ezzel szemben Staś egyáltalán nem olvadt el a nagy megtiszteltetéstől, sőt, ki is tért előle. Ezzel a kitűnő ügyvédet egy kicsit meg is bántotta, úgyhogy azonnal szedelőzködött, és fagyosan vonult ki az üzletből.

- Miért nem fogadtad el a meghívást?... - kérdezte Ignacy úr kétségbeesetten.

- Mert színházba megyek - felelte Wokulski.

De a szegény vén segéd csak akkor rémült meg igazában, mikor ugyanaznap este Obermann már fél hétkor jelentkezett nála a napi elszámolással.

- Várjon... Majd nyolc után... - felelte Ignacy úr. - Most nincs időm.

- Nyolc után meg nekem nem lesz - felelte Obermann.

- Hogyan?... Hogy értsem ezt?...

- Úgy, hogy fél nyolckor Wokulski úrral a színházban kell lennem - vetette oda Obermann, s alig észrevehetően megrándította a vállát.

Ebben a pillanatban jött be mosolyogva Zięba is - elköszönni.

- Mi az, már hazamegy, Zięba úr?... Még csak háromnegyed hét?... - kérdezte Ignacy, s szeme kerekre nyílt a csodálkozástól.

- A koszorút viszem Rossinak suttogta udvariasan Zięba, s még édesdedebben mosolygott.

Rzecki mindkét kezével a fejéhez kapott.

- Megőrült azzal a színházzal! - kiáltotta. - A végén még engem is odarendel... Na, de bennem emberére talál...

Sejtette, hogy egy szép napon Wokulski még őt is rá akarja majd beszélni a színházra, így hát jó előre megszerkesztett egy szép beszédet, amelyben nemcsak kijelenti, hogy ő meg nem néz semmiféle olaszt, de egy kicsit még Staśt is kioktatja. A beszédben az ilyen erélyes szavak sem hiányoztak:

- Hagyd már abba... mire való ez az ostobaság!... - és így tovább.

Wokulski egyik délután, hat óra körül, csakugyan hozzálépett az írópult melle, de ahelyett, hogy hosszasan rábeszélte volna, röviden így szólt:

- Kedves öregem, ma Rossi Macbeth-et játssza, légy szíves, ülj be az első sorba (itt a jegy), és a harmadik felvonás után add át neki ezt az albumot...

És minden teketória és magyarázat nélkül a kezébe nyomta az albumot, tele varsói tájképekkel és hölgyekkel. Az egész belekerülhetett ötven rubelbe!...

Ignacy úr erősen sértve érezte magát. Felállt a karosszékből, homlokát összeráncolta, s már éppen kinyitotta a száját, hogy odamondogasson, de Wokulski ebben a pillanatban, anélkül hogy ránézett volna, kiment a boltból.

Az csak természetes, hogy Ignacy úr kénytelen-kelletlen elment a színházba, hiszen Staśnak csak nem okozhatott csalódást.

Ott aztán a meglepetések egész sora várta.

Mindenekelőtt a karzatra vezető lépcsőre tévedt, mert a régi jó időkben mindig erre járogatott, csak a jegyszedő világosította fel, hogy jegye az első sorba szól, de közben olyan pillantással méregette végig, melyből világosan kitűnt, hogy sötétzöldre fakult kabátja, a hóna alatt az album és III. Napóleon-szerű ábrázata a színház e nem éppen magas rangú közegében erős gyanút keltett.

Ignacy úr az albumot hóna alatt szorongatva, szégyenkezve ment az előcsarnokba, s alázatosan bókolt minden hölgy felé, aki mellett szerencséje volt elhaladhatni. Ez az udvariasság a varsói közönség számára elég szokatlan volt, nem csoda hát, hogy már az előcsarnokban feltűnést keltett. Itt is, ott is suttogva kérdezgették, "ki ez?", s noha személy szerint senki sem ismerte, azt mindenki észrevette, hogy cilindere a tíz esztendővel, nyakkendője az öt évvel ezelőtti, sötétzöld kabátja és szűk, kockás nadrágja pedig hasonlíthatatlanul régebbi divatnak hódol. Általában külföldinek nézték, de mikor az egyik jegyszedőtől megkérdezte, hogy merre kell a zsöllyékhez mennie - egyszerre kirobbant a nevetés.

- Biztosan valami volhíniai földesúr - mondták a színházi ficsúrok -, de mi van a hóna alatt?...

- Talán a vacsoráját vagy a gumipárnáját hozza?

Szegény Ignacy úr hideg verejtékben úszott, míg e gúnyos megjegyzések kereszttüzében végre eljutott a helyére. Még alig volt hét óra, tehát a nézők csak éppen hogy szállingózni kezdtek. Itt-ott ült már a széksorokban egy-egy ember, kalappal a fején, a páholyok azonban még üresek voltak, csak a karzatokon feketéllett a tömeg, s a kakasülőn káromkodtak és kiabáltak rendőrért.

- Ha az előjelek nem csalnak, a szórakozás meglehetősen izgalmas lesz - morogta a szerencsétlen Ignacy úr, s bágyadt mosollyal helyezkedett el az első sorban.

Eleinte mereven nézte a függöny jobb oldalába vágott kis lyukat, s erősen feltette magában, hogy le nem veszi róla a szemét. Néhány perc múlva azonban már erőt vett elfogódottságán, sőt, olyan halált megvető bátorság költözött szívébe, hogy lassan megpróbált széjjelnézni. A termet kicsinek és piszkosnak találta, s mikor elgondolkozott, hogy mi okozhatta ezt a nagy változást, akkor kapott észbe, hogy utoljára a Halká-t látta, Dąbrowski felléptével, az pedig körülbelül tizenhat évvel ezelőtt lehetett.

Közben a színház kezdett benépesedni, s a páholyban ülő szebbnél szebb hölgyek látása visszaadta életkedvét. A vén kereskedősegéd még kis látcsövét is elővette, s azon át vizsgálgatta az arcokat, de arra a szomorú tapasztalatra jutott, hogy a színház közönsége őt is erősen szemügyre veszi, mégpedig nemcsak a távolabbi széksorokból, hanem még a páholyokból is... Mikor aztán érzékeinek felfogóképességét szeme helyett a fülére összpontosította, ilyenféle röpködő megjegyzések ütötték meg a fülét:

- Ki lehet ez az eredeti alak?...

- Valami vidéki bugris.

- De honnan szedte ezt a kabátot?

- Látod a függőket az óraláncán? Rémes!...

- Meg a frizurája... Ezt még tán a múlt századból felejtették itt...

Bizony, nem sok híja volt, hogy szegény Ignacy úr - cilindert és albumot elhajigálva - hajadonfőtt meneküljön a színházból. Szerencsére a nyolcadik sorban meglátott egy ismerős mézeskalácsost, aki köszönését viszonozta, azonnal felugrott helyéről, és odasietett hozzá.

- Pifke úr, az Isten szerelmére - könyörgött hideg verejtékben fürödve -, legyen szíves, üljön ide a helyemre, és adja ide a maga jegyét...

- A legnagyobb készséggel - felelte hangosan a vörös képű Pifke. - Nem érzi itt jól magát?... Remek hely!...

- Dehogynem. De jobban szeretek egy kicsit távolabb... itt nagyon meleg van...

- Ott is, de azért ide ülhetek. Mi van ebben a csomagban?...

Rzeckinek csak most jutott eszébe a megbízatás.

- Tudja, kedves Pifke úr... ennek a Rossinak egyik nagy tisztelője...

- Mert ki ne tisztelné a nagy Rossit - lelkendezett Pifke. - Itt van a Macbeth szövegkönyve, tetszik?...

- Hogyne, de... hogy befejezzem, Rossinak ez a tisztelője vett nálunk egy értékes albumot, és kért, hogy a harmadik felvonás után adjam át neki...

- Szívesen megteszem! - vállalkozott készséggel a hájas honpolgár, és szuszogva helyezkedett el Rzecki székében.

Ignacy uramnak még néhány igen kellemetlen pillanatot kellett átvészelnie. Végig kellett szorongania az első soron, miközben az ott ülő aranyifjak gyilkos szemekkel méregették kabátját, nyakkendőjét és bársonymellényét, s gúnyosan mosolyogtak. Azután be kellett nyomulnia a nyolcadik sorba, Pifke úr helyére. Az itt ülők már nem gúnyolták öltözékét, de az is elég kellemetlen volt számára, hogy végig kellett taszigálnia a már bent ülő hölgyek térdét...

- Ezer bocsánat - ismételgette szégyenkezve -, de olyan szűk a hely...

- Sose mentegetőzzék - felelte az egyik hölgy, akinek erősen aláfestett szeme elárulta, hogy nem nagyon haragszik az alkalmatlankodásért. Rzecki úr ezt szörnyű zavarában természetesen nem vette észre. Ő szegény, legszívesebben gyónni ment volna, hogy lelkét a sok női térd keltette bűnös gerjedelmektől megtisztítsa.

Végre megtalálta a széket, s megkönnyebbülve sóhajtott fel. Itt legalább nem keltett feltűnést, egyrészt azért, mert a hely is szerény volt, másrészt, mert a színház megtelt, s az előadás megkezdődött.

A színészek játéka eleinte kevéssé érdekelte, inkább a nézőtéren nézelődött, és megpillantotta Wokulskit. A negyedik sorban ült, s nem is annyira Rossit bámulta, mint inkább azt a páholyt, melyben Izabella kisasszony pompázott Tomasz úr és a grófné társaságában. Rzecki látott már néhányszor életében hipnotizált embert, most az volt az érzése, hogy Wokulskit ez a páholy hipnotizálta. Mozdulatlanul ült, mint mikor az ember tágra nyitott szemmel alszik.

Mi bűvölte meg ennyire? Ignacy úr nem tudta elképzelni. De közben mást is megfigyelt: valahányszor Rossinak nem volt jelenése, Izabella kisasszony közömbösen nézegetett szét a színházban, vagy nagynénjével beszélgetett, de mikor a színpadon megjelent Macbeth-Rossi, Izabella félig eltakarta arcát legyezőjével, s gyönyörű ábrándos szemével majd elnyelte a művészt. Néha a fehér strucctoll legyező az ölébe hullott, ilyenkor Rzecki a leány arcán a hipnotizáltságnak ugyanazt a kifejezését látta, amelyet Wokulski arcán az imént annyira megcsodált.

De még egyebet is észrevett. Mikor Izabella kisasszony arcvonásai a legnagyobb elragadtatástól tündököltek, Wokulski a tenyerét tarkójához emelte, mintha haját simítaná végig, s ilyenkor a karzatról és kakasülőről egyszerre, mintegy parancsszóra, felviharzott a harsány taps és kiáltozás: "Bravó, bravó, Rossi!..." Ignacy úr ebben a pokoli ordítozásban mintha Obermann pénzbeszedő fáradt hangját is felismerte volna, aki mindig elsőnek kezdett éljenezni és utolsónak hagyta abba.

"Az ördögbe is - gondolta -, csak nem Wokulski dirigálja a klakkot?"

De csakhamar elhessegette magától ezt az igazságtalan gyanút. Rossi valóban remekül játszott, mindenki egyforma lelkesedéssel tapsolt, de a legjobban mégis Pifke úr, a barátságos mézeskalácsos, aki - megállapodásukhoz híven - a harmadik felvonás után nagy robajjal adta át neki az albumot.

A nagy művész még csak nem is biccentett Pifkének; ellenben Izabella kisasszony páholya felé, s talán egyedül az ő páholya felé mélyen meghajolt.

"Káprázat!... Káprázat!... - tűnődött Ignacy úr, mikor az utolsó felvonás végén távozott a színházból. - Staś csak nem lehet ilyen ostoba?!"

Végeredményben Ignacy úr mégsem bánta meg, hogy elment a színházba. Rossi játéka nagyon tetszett neki, s egyik-másik jelenet, mint például Duncan király meggyilkolása vagy Banquo szellemének megjelenése, igen nagy hatással volt rá, Macbeth vívóművészete pedig igazán elbűvölte.

Mikor tehát a színházból kilépett, már egy cseppet sem haragudott Wokulskira; sőt, azzal kezdte gyanúsítani, hogy ez a drága Staś csak azért találta ki az egész komédiát az albummal, hogy őt a színházba kényszerítse.

"A drága jó Staś tudja - gondolta -, hogy csak ilyen erőszakkal lehet engem ennek az olasznak a vendégjátékára elcipelni... Jól volt ez így. Ez a talján nagyszerűen játszik. Meg kell néznem még egyszer... Egyébként - tette hozzá némi tűnődéssel - akinek annyi pénze van, mint Staśnak, az megengedheti magának az olyan apró kedvtelést, mint az az album. Én ugyan inkább valamelyik szemrevaló színésznőt választottam volna, de... én más nemzedékhez tartozom. Hiszen már úgyis bonapartistának meg romantikusnak neveznek..."

Míg erre gondolt, halkan mormogott, mert más gondolat is foglalkoztatta, amelyet azonban szeretett volna elhallgattatni.

"Miért bámulta Staś olyan furcsán Łęckiék páholyát?... Vajon?... Eh! dehogy... Sokkal több esze van, semhogy azt higgye, hogy ebből még lehet valami... Minden gyerek láthatta, hogy őnagysága, aki egyébként hideg, mint a jégcsap, ez idő szerint Rossi után bomlik... Hogy bámulta, hogy falta!... Szinte megfeledkezett magáról, s ráadásul a színházban, ahol ezer szem láthatta!... Eh, bolondság. Alighanem igazuk van, akik romantikusnak neveznek..."

Megint igyekezett másra gondolni. Már jól előrehaladt az idő (késő éjszaka volt), s mégis betért egy vendéglőbe, ahol egy hegedűsből, zongoristából és hárfásból álló zenekar szórakoztatta a közönséget. Megevett egy sültet burgonyakörítéssel és káposztával, megivott egy korsó sört, azután a másikat, harmadikat, negyediket... sőt, a hetediket is... s ettől úgy felüdült, s olyan jól érezte magát, hogy a hárfaművésznőnek két negyvenest dobott a tányérjára, sőt, még dudorászott is, igaz, hogy csak úgy - az orra alatt. Később eszébe jutott, hogy feltétlenül, mégpedig azonnal be kell mutatkoznia annak a négy németnek, akik az oldalasztalka mellett sültet esznek borsóval.

"De miért én?... Mutatkozzanak be ők" - gondolta büszkén.

Egyszerre egész valóján elhatalmasodott a gondolat, hogy a négy német köteles neki bemutatkozni, mert ő az öregebb és nem utolsósorban magyar honvédhadnagy, márpedig a híres magyar honvédség annak idején alaposan elpáholta a németeket. Már intett is a pincérnőnek azzal a feltett szándékkal, hogy a falatozó németekhez küldi, mikor a hegedűből, zongorából és hárfából álló zenekar rázendített a Marseillaise-re.

Ignacy uramnak eszébe jutott Magyarország, a honvédség meg August Katz, s érezte, hogy szemét elönti a könny, talán ki is csordul s elsírja magát. Felugrott, kapta cilinderét - a francia-porosz háború előtti kor e remekbe készült műemlékét, s egy rubelt az asztalra hajítva, kirohant a vendéglőből.

Az utcán megcsapta, majd átjárta a friss levegő, erre feleszmélt, s egy lámpaoszlophoz dőlve, kérdezte önmagától:

- Az ördögbe is... csak nem rúgtam be?... Persze! hét korsó...

Hazafelé menet minden erejével arra törekedett, hogy lehetőleg egyenesen járjon, s csak most tapasztalta, hogy a varsói járdák milyen girbegurbák. Minden tizenöt-húsz lépésnél le kellett térnie a csatornaárokba, vagy a házak falába ütközött.

Azután (hogy szellemi képességének épségéről meggyőződjék) felnézett az égre, s a csillagokat akarta megszámlálni.

- Egy... kettő... három... hét... hét... mi is az a hét?... Aha, hét korsó sör... Csakugyan?... Mi a fenének is küldött ez a Staś a színházba?...

Baj nélkül hazatalált, sőt a csengőt is mindjárt megtalálta, miután azonban hétszer is csengetett, feltétlen szükségét érezte, hogy a kapu és a fal alkotta szeglethez támaszkodjék, és megszámolja - nem kényszerűségből, csak a maga mulattatására, hogy hány perc telik el, amíg a házmester kinyitja a kaput. Elővette hát másodpercmutatóval is felszerelt óráját, s ekkor látta, hogy már fel kettő.

- Aljas egy házmester! - morogta. - Nekem hatkor fel kell kelnem, s ez fél kettőig kint tart engem az utcán...

Szerencsére a házmester csakhamar kinyitotta a kaput, amelyen Ignacy úr áthaladt, egészen biztos, sőt, nagyon is biztos léptekkel végigment a folyosón, s közben érezte, hogy cilindere egy kicsit, de csak egy icipicit, félre van vágva. Azután minden nehézség nélkül megtalálta lakása ajtaját, de miután néhányszor hiába próbálkozott, hogy a kulccsal a lyukba találjon, ujjával kitapogatta a kulcslyukat, a kulcsot úgy szorította, mint még soha - és mégsem talált bele.

- Ejnye, csak nem tán!... Vagy mégis?!...

E pillanatban kinyílt az ajtó, s a félszemű Ír - anélkül, hogy vackáról felkelt volna - néhányat vakkantott.

- Vau!... Vau!...

- Csend, disznó!... - mordult rá Ignacy úr, s csak úgy a sötétben levetkőzött és lefeküdt. Gyötrelmes éjszakája volt. Azt álmodta, vagy talán csak rémlett neki, hogy Wokulskit látja a színházban, amint kerekre nyitott szemmel bámul egy páholyra. A páholyban a grófné, Łęcki úr és Izabella kisasszony ült. Tisztán látta, hogy Wokulski Izabella kisasszonyt bámulja.

- Lehetetlen! - morogta. - Lehetetlen, hogy Staś ennyire ostoba legyen...

Közben pedig (ugyancsak az éjszakai álomszerű látomásban) Izabella kisasszony felállt és kiment a páholyból. Wokulski utána, s folyton bámulta, mintha hipnotizálták volna. Izabella kiment a színházból, átment a téren, könnyű léptekkel felsuhant a városháza tornyára. Wokulski utána, s mintegy hipnotikus álomban tovább bámulta. A torony erkélyén a kisasszony egyszerre felemelkedett, mint valami madár, átúszott a színház teteje fölött, Wokulski utána akart repülni, de a tízemeletnyi magasságból lezuhant...

- Jézus Mária! - nyögött fel Rzecki úr, s felugrott az ágyból.

- Vau!... Vau!... - vakkantotta Ír álmában.

- Már látom, hogy tökrészeg vagyok - dünnyögte a vén segéd, s újra lefeküdt. Türelmetlenül rángatta magára a takarót, mert egész testében reszketett.

Nyitott szemmel feküdt néhány percig. Megint úgy látta, hogy a színházban van, éppen a harmadik felvonás befejezésénél, mikor a mézeskalácsosnak át kellett adnia az albumot Varsó összes nevezetességeivel. Ignacy úr feszülten figyel (hiszen Pifke őt helyettesíti), s rémülten látja, hogy a gyalázatos Pifke az értékes album helyett egy rendetlenül becsomagolt és madzaggal átkötött csomagot nyújt át a nagy művésznek.

De még mást is látott. Az olasz gúnyosan mosolyogva gombolyítja le a madzagot, lehámozza a papírt, és Izabella kisasszony, Wokulski, a grófné és ezer idegen néző szeme láttára felmutat... egy sárga nankingnadrágot, elöl köténykével és alul csatokkal. Hajszálnyira ugyanazt, amelyet Ignacy úr hordott a szebastopoli csata idején...

De hogy a borzalom teljes legyen, a gaz Pifke torkaszakadtából ordítja: "Íme, Stanisław Wokulski, díszműáru-kereskedő és üzletvezetője - Ignacy Rzecki urak ajándéka!" Az egész színház harsog a kacagástól, minden szempár és minden mutatóujj a nyolcadik széksorra szegeződik, pontosan arra a helyre, ahol ő ül. A szerencsétlen Ignacy úr tiltakozni próbál, de érzi, hogy hangja a torkán akad, s ráadásul ő maga is - zuhan, zuhan lefelé... Lefelé a megsemmisülés feneketlen óceánjába, s ott fog pihenni örökkön-örökké, s a közönséget nem világosítja fel, hogy a nankingnadrágot (a köténykével és alul a csatokkal) régi, személyes emléktárgyai közül lopta ki valaki aljas fondorlattal.

Rzecki úr a zilált éjszaka után háromnegyed hétkor ébredt. Mikor az órára pillantott, nem akart hinni a szemének, de végre mégiscsak elhitte. Sőt elhitte azt is, hogy tegnap kissé beszeszelt; amiről egyébként kétségbevonhatatlanul tanúskodott könnyű fejfájása, és hogy minden tagja mintha ólomból lett volna.

De a betegségszerű tünetek mind együttesen sem rémítették meg annyira, mint az az egyetlen - de annál vészesebb - jelenség, hogy nem akaródzott a boltba mennie!... Sőt - mi több - nemcsak lustaságot érzett, hanem azt is, hogy nincs benne semmi törekvés; mert ahelyett, hogy szégyellte volna magát, és naplopóösztöneit igyekezett volna leküzdeni, ő - Rzecki - a legkülönbözőbb ürügyeket eszelte ki, hogy minél tovább itthon maradhasson. Hol azt képzelte, hogy Ír beteg, hol meg hogy a sohasem használt duplapuska csöve rozsdás, vagy hogy a zöld függönyben van valami hiba, mert nagyon elsötétíti a szobát, végül, hogy a tea túl forró, és csak lassan lehet inni.

Végeredményben negyven perc késéssel ért az üzletbe, s lehorgasztott fejjel surrant be a kis pénztárfülkébe. Úgy rémlett neki, hogy az "urak" (akik mintha csak őt akarnák bosszantani, ma mind pontosak voltak) a legnagyobb megvetéssel nézik karikás szemét, földszínű arcát és kissé reszkető kezét.

- Még képesek azt hinni, hogy züllésnek indultam - sóhajtotta fájdalmasan.

Elővette a könyveket, bemártotta a tollat, és úgy tett, mintha számolna. Érezte, hogy árad belőle a sörszag, mint egy öreg hordóból, melyet már régen kidobtak a pincéből, s egészen komolyan mérlegelni kezdte, hogy ennyi gazság elkövetése után nem kellene-e lemondania állásáról.

- Berúgtam... későn mentem haza... későn keltem fel... negyven percet késtem...

E pillanatban Klein lépett hozzá, levéllel a kezében.

- A borítékon az volt, hogy "Nagyon sürgős!", tehát felbontottam - szólt a sovány segéd, s átnyújtotta a levelet.

Ignacy kisimította és elolvasta:

Ó, bolond és nyomorult ember! Annyi jóindulatú óvás ellenére megveszel egy házat, mely sírod lesz neked is meg galádul összeharácsolt vagyonodnak is!...

Újra elolvasta az utolsó sort, de az aláírást hiába kereste - névtelen levél volt. Megvizsgálta a borítékot, Wokulskinak szólt. Tovább olvasta:

Micsoda végzet állított oda egy nemes lelkű hölgy útjába, akinek férjét kis híja, hogy meg nem ölted, s most el akarod rabolni tőle a házat, melyben egyetlen szeretett leánykája elhunyt?... És miért teszed mindezt?... És miért fizetsz - ha ugyan igaz - kilencvenezer rubelt egy házért, mely hetvenezret sem ér?... Sötét lelked titkai ezek, melyeket egyszer biztosan számon kér az isteni igazságszolgáltatás, s a tisztességes emberek megvetéssel fordulnak el tőled.

Gondold meg, míg nem késő. Mentsd meg lelkedet és vagyonodat, és ne mérgezd meg egy tiszteletre méltó hölgy lelki békéjét, akinek egyetlen leánykája elvesztése feletti mélységes fájdalmában ma már csak az az egyetlen vigasza maradt, hogy elüldögélhet abban a szobában, melyben a szerencsétlen gyermek átadta lelkét teremtőjének. Gondold meg! Térj magadhoz! Ezért könyörög egy őszinte jóakaród...

Ignacy úr befejezte a levél olvasását, és megcsóválta a fejét.

- Egy szót sem értek az egészből - szólt. - De a névtelen hölgy jóindulatában erősen kételkedem.

Klein félénken nézett körül a boltban, de látva, hogy senki sem figyel rájuk, Rzecki úr füléhez hajolt:

- Mert tetszik tudni, a gazdánk állítólag meg akarja venni a Łęckiék házát, melyet a hitelezők holnap árvereztetnek.

- Staś... vagyis... Wokulski úr házat vesz?...

- Persze... - bólintott Klein. - De nem a saját nevére, az öreg Schlangbaumot állítja be... Legalábbis a házban ezt beszélik. Mert... tetszik tudni, én is ott lakom.

- Kilencvenezer rubelért?...

- Ez az, és mivel Krzeszowski báróné hetvenezerért akarja megvenni, a névtelen levelet biztosan ő írta. Fogadni mernék!... Rémes egy boszorkány...

Vevő érkezett, esernyőt akart venni. Klein tehát kénytelen volt otthagyni Rzeckit, akinek fejében különleges gondolatok kergették egymást.

Ha én - mondta magában - azzal, hogy egyetlen éjszakát elfecséreltem, ennyi zűrzavart keltettem a boltban, akkor milyent kelt Staś, aki nem is napokat, hanem heteket tölt el mindenféle jöttment olasz komédiással meg - mit tudom én, még mivel?...

Egyszerre eszébe jutott, hogy az üzletben az ő hanyagsága miatt támadt zűrzavar nem is olyan nagy, sőt, úgyszólván, észre sem vehető, hiszen az üzlet nagyszerűen megy. Az igazság kedvéért meg kellett állapítania, hogy Wokulski sem hanyagolja el kötelességeit, bármilyen furcsa életmódot folytat.

"De mi a szösznek akar most lekötni kilencvenezer rubelt?... Hogy kerülnek ide megint Łęckiék?... Vajon... Eh! Stasiek nem ilyen ostoba..."

De a házvétel sehogy sem ment ki a fejéből. Nagyon nyugtalanította.

"Megkérdezem Henryk Schlangbaumot" - gondolta, s felállt az íróasztaltól.

A textilosztályon a kis púpos Schlangbaum vöröslő szemmel, arcán makacs elkeseredéssel sürgött-forgott, s mint rendesen, föl-le ugrált a létrán, vagy nyakig ült a szétdobált végekben. Úgy hozzászokott már a lázas munkához, hogy mikor egyetlen vevő sem volt a boltban, akkor is szedte le a végeket, szétgöngyölte meg újra felcsavarta, hogy azután ismét visszategye rendes helyére.

Mikor Ignacy urat meglátta, abbahagyta meddő munkáját, és homlokáról letörölte a verejtéket.

- Nehéz... - jegyezte meg szégyenkezve.

- Mert mi a csodának szedegette le azt a holmit, mikor egy árva vevő sincs az üzletben - korholta Rzecki.

- Bah... ha nem gyakorolnám, elfelejteném, mi hol áll... Meg a tagjaim is megmerevednének... Különben... már megszoktam... Parancsol valamit, Rzecki úr?...

Ignacy úr egy pillanatig habozott.

- Nem... csak meg akartam nézni, hogy megy a munka - felelte, s mélyen elpirult, már amennyire az ő korában az ilyesmi lehetséges.

"Már ez is gyanúsít, és engem figyel?... - villant át Schlangbaum agyán a gondolat, s elöntötte a düh. - Igen. Apának igaza van... Ma mindenki a zsidók ellen uszít. Ha ez így tart, nemsokára pajeszt kell növeszteni és kaftánt venni."

"Ez tud valamit" - gondolta Rzecki, s hangosan így szólt: - Azt mondják... úgy hallom, hogy a kedves édesapja holnap bérházat vesz... a Łęckiékét?...

- Nem tudok róla - felelte Schlangbaum, lesütött szemmel, magában pedig hozzátette:

"Az öregem Wokulski számára veszi a házat, ezek meg biztosan azt gondolják magukban: na lám, az a vén zsidó uzsorás megint tönkrejuttatott egy keresztény urat. S a tetejébe milyen előkelőt..."

"Valamit tud, csak nem akar beszélni - gondolta Rzecki. - Persze, zsidó..."

Egy ideig még ott jött-ment az üzletben, amit Schlangbaum természetesen úgy magyarázott, hogy tovább is őt figyeli és gyanúsítja, azután nagyot sóhajtott, és visszatért munkájához.

"Szörnyű, hogy Staś jobban bízik a zsidókban, mint bennem... De minek veszi meg azt a házat, minek adja össze magát ezekkel a Łęckiékkel... Különben - hátha nem is igaz?... Csak vaklárma az egész..."

Annyira félt attól, hogy Wokulski kilencvenezer rubelt befektet egy ház holt falaiba, hogy egész nap nem tudott másra gondolni... Voltak pillanatok, mikor elhatározta, hogy nyíltan megkérdezi Wokulskitól - de ehhez nem volt elég bátorsága.

"Staś ma már csak urakkal áll szóba, és zsidókban bízik - gondolta magában. - Mit neki a vén Rzecki!..."

Elhatározta, hogy másnap elmegy a bíróságra, és meggyőződik róla, hogy a vén Schlangbaum csakugyan megveszi-e a házat, s mint ahogy Klein mondta, az árát felveri-e kilencvenezer rubelig? Ha ez beigazolódik, az annak a jele, hogy minden egyéb is igaz.

Délben Wokulski bejött a boltba, és a tegnapi előadás felől kezdte faggatni Rzeckit, meg hogy miért szökött meg az első sorból, és az album átadását miért bízta Pifkére? De Ignacy úrnak a szívét az ő kedves Staś barátjával szemben annyi panasz és annyi kétely nyomta, hogy komor ábrázattal s csak félszájjal felelgetett.

Erre aztán Wokulski is elhallgatott, s szívében őszinte keserűséggel hagyta ott a boltot.

"Mindenki elfordul tőlem - gondolta -, még Ignacy is... Még ő is... de te, mindenért kárpótolsz!..." - tette hozzá, már az utcán, s boldogan tekintett az Aleje Ujazdowskie felé.

Miután Wokulski elment, Rzecki óvatosan kikérdezte az "urakat", hogy melyik bíróságon és milyen órákban tartják az árveréseket? Azután megkérte Lisieckit, hogy másnap délelőtt tíztől délután kettőig helyettesítse és nagy buzgalommal fogott számadásaihoz. Gépiesen (de hiba nélkül) összeadta a mérföldnyi számoszlopokat, a szünetekben pedig elgondolkozott:

"Ma csaknem egy órát elloptam, holnap legalább ötöt elvesztegetek, s mindez csak azért, mert Staś jobban bízik a Schlangbaumokban, mint bennem... Minek neki a bérház?... Mi a fenének áll össze avval a tönkrement Łęckivel?... Mi ütött beléje, hogy jöttment olasz komédiások után futkos, és még ráadásul értékes ajándékokat osztogat egy ilyen sehonnai Rossinak?..."

Anélkül, hogy a könyvből felnézett volna, este hatig bent ült az irodában, s annyira elmerült munkájában, hogy már nemcsak a pénzt nem vette át, de nem is látta a vevőket, pedig úgy rajzottak és zajongtak körülötte, hogy a bolt már olyan volt, mint egy óriási kaptár. Nem vette észre azt a különleges vendéget sem, akit az "urak" kitörő örömmel és csattanó csókokkal fogadtak.

Csak akkor rettent fel, mikor a jövevény megállt mellette és a fülébe kiáltotta:

- Ignacy úr, én vagyok!...

Felkapta fejét, felhúzta szemöldökét: Mraczewski állt előtte.

- He? - kérdezte, s érdeklődve szemlélte a napbarnította, elegáns fiatalembert, s azonnal megállapította, hogy megférfiasodott, de mindenekelőtt meghízott.

- Na mi az... mi újság?... - érdeklődött, kezét feléje nyújtva. - Mi újság a politikában?

- Semmi különös - felelte Mraczewski. - A berlini kongresszus csinálja a magáét, az osztrákok bekebelezik Boszniát.

- Nanana! Ne tréfáljunk!... Mi hír a kis Napóleon körül?

- Angliában tanul egy katonaiskolában, és állítólag egy színésznő után bolondul...

- Hogyne!... Mindjárt bolondul!... - ismételte Ignacy úr gúnyosan. - Nem készül vissza Franciaországba? Hát maga, hogy van?... Mi szél hozta?... Beszéljen hát - kiáltotta, s jókedvűen csapott az ifjú vállára. - Mikor érkezett?...

- Nagy sora van annak! - felelte Mraczewski, s leült a karszékbe. - Szuzsinnal együtt jöttünk, tizenegykor érkeztünk... egytől háromig mind a ketten Wokulskinál voltunk, három után benéztem egy kicsit édesanyámhoz és egy pillanatra Stawska asszonyhoz... Remek nő, mi?...

- Stawska?... Stawska?... - igyekezett Rzecki emlékezetébe idézni, s homlokát dörzsölve erőltette agyát.

- Hiszen ismeri. Az a szépség, akinek az az édes kislánya van... Nem emlékszik?... Úgy tetszett magának, na...

- Ah, az!... tudom már!... Nem nekem tetszett - sóhajtotta -, csak azt gondoltam, hogy jó lenne Staśnak feleségül...

- Remek ember maga, Rzecki úr - nevetett Mraczewski. - Hiszen férjes asszony...

- Férjes?

- Persze. A Stawski nevet mindenki ismeri. Nem emlékszik? Négy évvel ezelőtt szökött külföldre a szerencsétlen, mert azzal vádolták, hogy ő ölte meg azt a...

- Ah, emlékszem... szóval ő az... De mért nem jött vissza, hiszen kiderült, hogy nem ő volt a tettes?...

- Ki hát - magyarázta Mraczewski. - De mióta meglépett Amerikába, egy szó nem sok, de annyi hír sem érkezett róla. Úgy látszik, valahol elpusztult szegény, a nő pedig most se nem leány, se nem özvegy. Rettenetes sors!... Az egész családot hímzésből, zongora- meg angolleckékből fenntartani, egész nap dolgozni, mint egy igás állat és még az az öröme sincs, hogy legalább férjes asszony... Nagyon sajnálatra méltóak ezek az asszonyok!... Mi ketten, Ignacy uram, nem őriztük volna meg ilyen sokáig az ártatlanságunkat, igaz-e?... Bár az öreg, az az őrült...

- Ki az őrült? - kérdezte Rzecki, mert meglepte ez a hirtelen fordulat a témában.

- Ki más lenne, mint Wokulski! - felelte Mraczewski. - Szuzsin Párizsba utazik, és mindenáron őt is magával akarja vinni, mert óriási vásárlásokat tervez. Gazdánknak egy garasába sem kerülne az út, úri módon élne, mert Szuzsin minél távolabb van a feleségétől, annál bővebben szórja a pénzt... és még vagy tízezer rubelt kereshetne is.

- Staś... mármint a főnök úr, kereshetne tízezer rubelt? - kérdezte Rzecki.

- Persze, de hát, úgy látszik, végképp megbolondult.

- Nana, Mraczewski úr!... - intette Rzecki.

- Szavamra megbolondult. Tudom, hogy úgyis készül Párizsba a kiállításra, mégpedig egy-két hét múlva.

- Ez igaz.

- Hát nem jobb lenne, ha Szuzsinnal utazna? Semmi pénzébe nem kerülne, és még kereshetne is?... Szuzsin két óra hosszat rimánkodott neki: "Gyere velem, Stanisław Piotrowicz", könyörgött, hajlongott előtte, és minden hiába... Nem és nem... Avval védekezett, hogy sürgős ügyei itt tartják...

- Hát ez igaz... - sietett védelmére Rzecki.

- Az hát - utánozta Mraczewski. - Neki a legfontosabb az lenne, hogy Szuzsint meg ne bántsa, hiszen jóformán neki köszönheti a vagyonát, óriási hitelt nyújt neki, s ma is azt mondja, hogy nem nyugszik, míg Stanisław Piotrowicznak legalább egymilliója nem lesz... Egy ilyen jó baráttól megtagadni azt a kis szívességet, amit még külön jól meg is fizetne! - háborgott Mraczewski.

Ignacy úr kinyitotta a száját, de hamar összeharapta újra. Kis híján elkottyantotta, hogy Wokulski meg akarja venni a Łęcki-féle házat, és hogy értékes ajándékokat küldözget Rossinak.

Klein és Lisiecki jöttek az irodába. Mraczewski, látva, hogy nincs dolguk, azonnal beszélgetni kezdett velük, Ignacy úr pedig egyedül maradt könyveivel.

"Kész szerencsétlenség - gondolta. - Miért nem akar ez a Staś ingyen Párizsba utazni, s még ráadásul Szuzsint is megbántja?... Micsoda gonosz lélek boronálta így össze azokkal a Łęckiékkel... Talán csak nem?... Eh, ennyire ostoba mégsem lehet... Pedig milyen kár ezért az utazásért meg a tízezer rubel haszonért... Istenem! Hogy változnak az emberek..."

Fejét lehajtotta, ujját a papíron felülről lefelé és alulról felfelé húzgálva adogatta össze a hosszú, hosszú számoszlopokat. Hibátlanul számolt; még halkan mormogott is hozzá, de közben arra gondolt, hogy az ő Staśa valami szörnyű szakadék szélére került.

"Hiába - súgta egy hang lelke mélyéről -, hiába!... Staś súlyos kalandba keveredett... s a tetejébe biztosan politikaiba, mert egy ilyen ember nő után nem bolondulhat, még ha az a nő maga... Eh, az ördögbe! elhibáztam... Lemond tízezer rubelről, eldobja magától, ő, aki nyolc évvel ezelőtt, mint valami koldus, havonként tíz rubelt kért kölcsön tőlem, hogy éhen ne vesszen... És most: a sárba vág tízezer rubelt, egy holt bérházba befektet kilencvenezret, s ötven-hatvan rubeles ajándékokat küldöz mindenféle csepűrágónak... Isten engem, egy szót sem értek az egészből! És még azt mondják, hogy pozitivista, reális ember... Engem csúfolnak vén romantikusnak, de én ilyen bolondokat sohasem tennék... Ámbár, ha belegabalyodott a politikába..."

Ilyen és hasonló elmélkedéssel telt el az ideje egészen zárásig. Fájt a feje, tehát kiment sétálni a Nowy Zjazdra, s mikor hazaért, mindjárt lefeküdt aludni.

"Holnap - biztatta magát - végre megtudom, mi készül itt. Ha Schlangbaum megveszi a házat, s ráadásul kilencvenezerért, az azt jelenti, hogy csakugyan Staś megbízásából járt el, és hogy Staś végleg megbolondult... De hátha az egész csak pletyka? Lehetséges?..."

Elaludt s azt álmodta, hogy egy óriási nagy ház ablakában Izabella kisasszonyt látja, s Wokulski, aki vele együtt nézi, hozzá akar rohanni. Hiába igyekszik visszatartani, hogy a verejték is elönti a homlokát. Wokulski kiszakítja magát kezei közül, és berohan a nagy épület kapuján.

"Staś, gyere vissza, Staś!" - kiáltja, mert látja, hogy a ház kezd inogni.

Az épület csakugyan összeomlik, Izabella kisasszony mosolygó arccal röppen ki az ablakon, mint egy madár, Wokulski pedig nincs sehol...

"Talán kijutott az udvarra és megmenekült..." - gondolja, és erős szívdobogással ébred.

Másnap néhány perccel hat óra előtt felriad; eszébe jut, hogy ma árverezik a Łęcki-házat, s neki ott kell lennie ezen a látványosságon. Már ugrik is ki az ágyból, mintha rugó dobná. Mezítláb fut a mosdóhoz, leloccsantja magát hideg vízzel, s míg paszulykaró vékonyságú lábszárait nézegeti, megelégedetten állapítja meg:

- Mintha egy kicsit híztam volna.

A mosdás körülményes műveleténél ma olyan szörnyű zajt csap, hogy Ír felriad. A piszkos állat kinyitja megmaradt szemét, azonnal észreveszi ura és parancsolója rendkívüli élénkségét, s egyszerre leugrik a ládáról. Nyújtózkodik, ásít, előbb egyik, majd másik hátsó lábát hosszan kinyújtja, egy pillanatra leül az ablak elé, amely mögül behallatszik egy halálra ítélt tyúk kétségbeesett kárálása. Mikor aztán észreveszi, hogy tulajdonképpen semmi sem történt, visszafekszik vackára. Emellett olyan óvatos (vagy talán Ignacy úrra neheztel ezért a hamis riadóért), hogy háttal fordul a szoba felé, orrát és farkát pedig a falnak veti, mintha ezt akarná mondani:

"Én már csak inkább nem nézem ösztövér idomaidat."

Rzecki úr villámgyorsan öltözik, s egy szempillantás alatt kiissza a teát, ügyet sem vetve a szamovárra, sem a szolgára, aki behozta. Aztán rohan az üzletbe, melyet még ki sem nyitottak, három órán át számol, nem is hederít a vevőkre, sem arra, hogy az "urak" mit beszélnek, s pont tízkor így szól Lisieckihez:

- Lisiecki úr, kettőre visszajövök...

- Itt a világ vége! - morogja Lisiecki. - Valami rettenetes dolog történhetett, hogy ez a madárijesztő ilyenkor elmegy a boltból...

Már kint áll az utcán, az üzlet előtt, s egyszerre borzalmas lelkiismeret-furdalást érez.

"Szent Isten, mit művelek én?... - gondolja. - Mi közöm nekem az árveréshez, még ha nem azt a rozzant bérházat, hanem palotákat árvereznének is?..."

És már habozik, hogy visszatérjen-e munkájához, vagy csakugyan elmenjen a bíróságra? E pillanatban bérkocsi fordul be az utcába, s benne egy fekete ruhás, sovány, magas nő. A hölgy éppen az ő üzletükre néz, és Rzecki, beesett szeméből s kissé kékes ajkáról mélységes gyűlöletet olvas le.

- Szavamra, ez Krzeszowski báróné... - motyogja rémülten. - Biztosan az árverésre megy... Na! lesz ott nemulass!...

De aztán kétségeskedik. Ki tudja, hogy a báróné csakugyan a bíróságra megy-e, hátha az egész csak pletyka?... "Érdemes meggyőződni róla" - gondolja, s minden üzletvezetői és elsősegédi tisztéről megfeledkezve indul a bérkocsi után. A rozzant gebék olyan lassan poroszkálnak, hogy Ignacy úr az egész utcán végig, egészen a Zsigmond-oszlopig látja a járművet.

Ezen a ponton aztán a kocsi balra kanyarodik, mire Rzecki úr eszébe ötlik:

"Természetesen a Miodowa utcába hajtat, pedig seprűnyélen olcsóbban odajuthatna..."

Ignacy úr, a Rözler-féle házon (mely eszébe juttatja a minapi korhelykedést) és a Senatorska utcán át szintén a Miodowa utca felé tart. Ott ellépdel a Nowicki-féle teaüzlet előtt, egy pillanatra belép, csak hogy jó reggelt kívánjon a tulajdonosnak, aztán továbbmegy, s így morfondíroz magában:

"Mit gondol ez most, hogy engem ebben az időben az utcán lát?... Természetesen azt, hogy én vagyok a legaljasabb üzletvezető, aki ahelyett hogy a boltban ülne, az utcán csavarog... A sors átka!..."

Az út további szakaszán is szörnyen furdalja a lelkiismeret. Mint szakállas óriás, sárga selyemkaftánban s ugyanilyen nadrágban jelenik meg előtte, jólelkűen, de egyszersmind gúnyosan néz a szemébe s így szól:

- Mondja meg nekem, Rzecki úr, micsoda kereskedő az, aki a napnak ebben a szakában az utcán kószál? Maga sem lehet jobb kereskedőnek, mint én balett-táncosnak...

Ignacy úr érzi, hogy erre semmit sem tud felelni a szigorú bírónak. Elpirul, verejtékezik és máris indulna vissza könyveihez (de úgy, hogy Nowicki meglássa), mikor egyszerre a régi Pac-palotát látja maga előtt.

- Itt lesz az árverés! - döbben rá, s egyszerre eloszlik minden aggodalma. A sárga kaftános szakállas rém úgy eltűnik lelki szeme elől, mint a szertefoszló köd.

Szétnéz, hogy a helyszínen tájékozódjék, s észreveszi, hogy a bíróság épületébe két óriási kapu és két ajtó vezet. Látja, hogy a ház előtt négy különböző nagyságú csoportban, óhitű atyafiak álldogálnak igen komoly ábrázattal. Nem tudja, merre menjen, de aztán mégis elindul az egyik ajtó felé, ahol a legtöbb atyafi áll, gondolván, hogy bizonyára ott lesz az árverés.

E pillanatban hintó gördül a bírósági épület elé s benne - Łęcki úr. Ignacy úr nem tudja leküzdeni ösztönös tiszteletét az előkelő úr gyönyörű ősz bajusza és csodálatát nagyszerű kedélyállapota iránt. Łęcki úr ugyanis semmiképpen sem emlékeztet valami tönkrement főúrra, akinek házát most árverezik, inkább olyan, mint egy milliomos, aki a közjegyzőhöz siet, hogy egy csekélyke - száz-százötvenezer rubeles összeget felvegyen.

Tomasz úr ünnepélyesen száll ki a hintóból, s diadalmas léptekkel indul a bírósági épület ajtajához, ugyanakkor pedig az utca másik oldaláról egy úriember siet hozzá, aki a naplopók minden jellegzetességét magán viseli, pedig nem is naplopó, hanem ügyvéd. A kölcsönösen rövid, sőt hanyag üdvözlés után Łęcki úr megkérdi:

- Nos?... Mikor?...

- Egy rövid órácska múlva... Talán egy kicsit még később... - feleli a gentleman.

- Képzelje - szól Łęcki úr leereszkedő mosollyal -, egy ismerősöm egy héttel ezelőtt kétszázezret kapott a házért, amit százötvenezerért vett. Minthogy az enyém százezerbe került, ebben az arányban legalább százhuszonötezret kellene kapnom...

- Hm!... Hm!... - morogja az ügyvéd.

- Biztosan jót nevet azon, amit most mondok - folytatja Tomasz úr -, mert maguk szeretik kinevetni az álmokat és előérzeteket, de mégis megmondom: ma azt álmodtam, hogy a házam százhúszezerért kelt el... Most az árverés előtt mondom ezt... Figyeli?... Néhány óra múlva meggyőződik róla, hogy az álmokon nem szabad nevetni. Vannak dolgok földön és égben...

- Hm... hm... - feleli az ügyvéd, s a két úr belép az épület első kapuján.

"Hála istennek! - gondolja Ignacy uram. - Ha Łęcki százhúszezer rubelt kap a házért, az azt jelenti, hogy nem Staś fizet érte kilencvenezret."

Egyszerre valaki könnyedén meglöki a karját. Ignacy úr körülnéz, s az öreg Schlangbaumot látja maga előtt.

- Engem tetszik keresni? - kérdi a vén zsidó, merően Rzecki szemébe nézve.

- Nem, nem... - feleli Ignacy úr zavartan.

- Nincs semmi üzenet a Wokulski úr?... - ismétli Schlangbaum, s élénken hunyorgat vörös szemhéjával.

- Nem, nem...

- Güt! - morogja s visszamegy hitsorsosaihoz.

Ignacy úr hátán végigfut a hideg. Az, hogy Schlangbaumot itt látja, új gyanút kelt benne. Hogy ezt a gyanúját eloszlassa, az ajtóban álló altiszttől megkérdezi, hol van az árverés?

Az altiszt a lépcsőre mutat.

Ignacy úr felsiet a lépcsőn, s bebotlik az egyik terembe. Nagy tömeg óhitűt lát, akik élénk figyelemmel hallgatnak valamit. Rzecki észreveszi, hogy itt bűnügyi tárgyalás folyik, mégpedig valami nagyobb szabású csalásról van szó. Éppen az ügyész beszél. A teremben a levegő fojtó, az ügyész beszédét csaknem egészen elnyomja a bérkocsik zörgése. A bírák mintha szenderegnének, az ügyvéd ásít, a vádlottnak olyan a képe, mintha a legfelsőbb bíróságot is be akarná csapni, az óhitű atyafiak részvéttel tekintenek rá, s nagy figyelemmel hallgatják a vádbeszédet. Egyesek az ügyész minden keményebb vádjára fintort vágnak és óbégatnak: ajvaj!...

Ignacy úr kimegy a teremből, ő nem erre az ügyre kíváncsi.

Mikor a folyosóra ér, fel akar menni a második emeletre, de látja, hogy éppen onnan jön lefelé Krzeszowski báróné egy férfi társaságában, akinek olyan unott a képe, mint egy csupán ókori nyelvekkel foglalkozó tanáré. Ez azonban nem tanár, hanem ügyvéd, legalábbis erről tanúskodik az az ezüst jelvény, amely erősen kopott kabátja hajtókáján díszlik. Szürkésbarna pantallója úgy ki van térdelve, mintha az igazság e hős bajnoka ahelyett, hogy ügyfeleit védelmezné, egyebet sem tenne, mint térden állva vallana szerelmet Themisz istenasszonynak.

- Ha csak egy óra múlva - hangzik a bárónő siránkozó hangja -, akkor még elmegyek ide a kapucinusokhoz... Nem gondolja?...

- Nem gondolom, hogy ez a látogatás a kapucinusok templomában bármiben is befolyásolná az árverést - feleli unottan az ügyvéd.

- De ha ügyvéd úr őszintén akarná, ha utánajárna...

A kitérdelt nadrág boldogtalan tulajdonosa türelmetlenül legyint.

- Ah, méltóságos asszonyom, én már annyit szaladgáltam ebben az ügyben, hogy legalább ma megillet a pihenés. Különben is, pár perc múlva egy gyilkossági ügyem van. Látja, báróné, azokat a szép hölgyeket?... Azok mind azért jöttek, hogy meghallgassák védőbeszédemet... Nagyon hatásos ügy!

- Tehát elhagy engem? - sikong a báróné.

- Ej, dehogy... ott leszek, ott leszek a teremben... - vág szavába az ügyvéd -, ott leszek az árverésen, csak legalább egy pár percet engedélyezzen, báróné, az én szegény gyilkosom számára.

Azzal beugrik egy nyitott ajtón, s a szolgának meghagyja, hogy senkit se eresszen be.

- Ó, Istenem! - siránkozik a báróné hangosan. - Egy elvetemült gyilkosnak van védelmezője, de a szegény egyedülálló nő hiába keres férfit, aki pártfogásába venné, s becsületének, nyugalmának és vagyonának védelmére kelne!...

Minthogy Ignacy úr sem hajlandó e férfi szerepét vállalni, hanyatt-homlok menekül a helyszínről lefelé, s közben végiglökdösi, taszigálja a szép, fiatal és elegáns hölgyeket, akiket a kíváncsiság hozott ide, hogy az érdekfeszítő gyilkossági per tárgyalását meghallgassák. Ez érdekesebb, mint a színház, mert e komor tragédia szereplői, ha nem is jobban, mindenesetre természetesebben játszanak, mint a drámai színészek.

A lépcsőről még mindig hallatszik Krzeszowski báróné sopánkodása és a fiatal, szép és elegáns hölgyek kacagása, akik alig várják, hogy láthassák a gyilkost, a véres ruhát és a baltát, mellyel áldozatát leütötte, s hallják a verejtékező bírákat. Ignacy úr menekül innen, még a folyosóról is csak ki, egészen az utca túlsó felére, a Kapitulna és Miodowa utca sarkán a kis cukrászdába, annak is egy félhomályos zugába, ahol még Krzeszowski báróné sem találná meg.

Egy csésze habos csokoládét hozat, aztán elrejtőzik egy rongyos újság mögé, de hirtelen észreveszi, hogy ebben a szobában van egy még homályosabb zug is, amelyben egy jó húsban levő férfi és egy görbe hátú zsidó rejtőzik. Ignacy úr úgy véli, hogy a termetes úr biztosan gróf, vagy valami ukrajnai földesúr, a zsidó meg az ügynöke. De íme, hallja a közöttük folyó beszélgetést.

- Nagyságos úr - kezdi a görnyedt hátú -, ha nem tudnám, hogy magát itt Varsóban senki sem ismer, én ezért az üzlet nem adnám tíz rubel, de így maga kereshet nálam huszonöt rubel...

- És vagy egy óra hosszat kell rostokolnom abban a büdös teremben - morogja a másik.

- Az igaz - hagyja rá a zsidó -, a mi korunkban már nehéz sokáig álldogálni, de a huszonöt rubel se kutya... És milyen nagy ember lesz a nagyságos úr, ha megtudják, hogy nyolcvanezer rubelért akart venni egy bérház!...

- Na, nem bánom, de ide azt a huszonöt rubelt az asztalra...

- Isten ments! - feleli a zsidó. - A nagyságos úr most kap öt rubel, a többi pedig megy a kölcsönre a szerencsétlen Zélig Kupfermanntól, aki már két év óta egy garast sem látott a nagyságos úrtól, pedig van neki ítélet is rá.

A testes úr nagyot csap öklével a márványasztalra, és menni készül. A görbe hátú megfogja kabátja szárnyát, visszanyomja a székre, és most már hat rubelt kínál készpénzben.

Néhány percig tartó alkudozás után a felek megállapodnak nyolc rubelben, amelyből a testes úr hetet az árverés után kap meg, egyet pedig előlegként készpénzben. A zsidó sokáig vonakodik, de a tekintélyes úr minden huzavonát egyetlen érvvel leszerel.

- De hát a mennydörgős mennykő vágjon bele, a teát meg a süteményt csak ki kell fizetni?

A zsidó nagyot sóhajt, egy zsíros tárcából előkaparja a legrongyosabb egyrubelest, szépen kisimítja, és leteszi a márványlapra. Aztán feláll és lustán indul kifelé a homályos szobából. Ignacy úr az újságpapír egy kis szakadásán át felismeri benne az öreg Schlangbaumot.

Rzecki gyorsan megissza csokoládéját, és menekül a cukrászdából az utcára. Máris megcsömörlött az árveréstől, füle és feje egyaránt tele van vele. Valahogy el akarja tölteni a lassan múló időt, észreveszi a kapucinusok templomának nyitott ajtaját, arrafelé indul tehát, mert biztos benne, hogy ott nyugtot talál meg jóleső hűvösséget, mindenekfelett pedig ott biztosan nem az árverésről beszélnek.

Belép. Csakugyan csend van és hűvös is, és azonfelül egy boldogult halandó porhüvelye is a ravatalon, körülötte gyertyák, melyek még nem égnek, és virágok, melyek már nem illatoznak. Ignacy úr bizonyos idő óta nem szeret koporsót látni, tehát balra kanyarodik, s egyszerre egy fekete ruhás hölgyet lát térdepelni a csupasz kőpadlón. Krzeszowski báróné! Töredelmesen görnyed előre, mellét veri és zsebkendőjét minduntalan a szeméhez emeli.

"Fogadni mernék, azért imádkozik, hogy a Łęcki-házat hatvanezerért megvehesse" - gondolja Ignacy úr. De mivel Krzeszowski báróné látása sem csábítja, sürgősen visszahúzódik, s lábujjhegyen indul a templom jobb hajója felé.

Itt csak néhány nő van: az egyik a rózsafüzért mormolja, a másik szunyókál. Az egyik oszlop mögött egy középtermetű férfi. Haja ősz, de azért fiatalos, egyenes tartással s felvetett fejjel suttogja az imádságot.

Rzecki felismeri benne Łęcki urat, és ez fordul meg fejében:

"Fogadni mernék, hogy ez meg arra kéri az Istent, hogy a háza legalább százhúszezerért keljen el..."

Erre aztán sürgősen kifordul a templomból, s azon töri a fejét, hogy a jóságos Úristen miként fogja teljesíteni Krzeszowski báróné és Tomasz Łęcki úr ellentétes kívánságait?

Ignacy uram sem a cukrászdában, sem a templomban nem találta meg, amit keresett, így hát kint sétál az utcán a bírósági épület közelében. Nagyon zavart; úgy látja, hogy minden járókelő gúnyosan tekint a szemébe, mintha ezt mondaná:

"Jobban tennéd, vén naplopó, ha az üzletre vigyáznál." Mindig az jár a fejében, hogy egy bérkocsiból egyszerre előugrik valamelyik az "urak" közül, és jelenti, hogy az üzlet leégett vagy összedőlt. Erre megint csak az jut az eszébe: nem jobb lenne-e itt hagyni csapot-papot, és sietni vissza könyvei mellé az irodába, mikor egyszerre kétségbeesett kiáltást hall.

Egy zsidó hajlik ki a tárgyalóterem ablakából, valamit lekiált hitsorsosainak, akik az adott jelre az ajtóhoz rohannak, s a békés járókelőket lökdösve, taszigálva tolonganak, és türelmetlenül topognak, mint a megriasztott juhnyáj a karámban.

"Aha, megkezdődött az árverés" - gondolja magában Ignacy úr, és utánuk indul felfelé a lépcsőn.

E pillanatban érzi, hogy valaki hátulról megragadja karját, s mikor megfordul, azt a méltóságteljes férfiút látja maga előtt, aki Schlangbaumtól a cukrászdában egy rubel előleget kapott. A tekintélyes úr nyilván igen siet, mert mindkét öklével igyekszik magának utat törni az óhitűek zárt tömegében, s közben harsányan kiabál:

- Félre, zsidók, ha engem láttok!...

A zsidók, szokásuk ellenére, utat nyitnak, és csodálkozva néznek utána:

- Mennyi pénze lehet ennek! - morogja az egyik, szomszédja fülébe.

Ignacy úr, aki összehasonlíthatatlanul bátortalanabb, mint a tekintélyes úr, ahelyett hogy tolakodnék, rábízza magát a sors kényére-kedvére. Minden oldalról az óhitűek áradata veszi körül, jobb felől egy deres szakáll pihen kulcscsontján, balról pedig egy erős könyök nyomja karját, hogy szinte elzsibbad.

Nyomják, taszigálják, ruháját rángatják. Egyik a lábát kapja el, a másik a zsebébe nyúl, a harmadik lapockái közé vág. Vannak pillanatok, mikor úgy érzi, hogy mellkasát mindjárt összeroppantják. Szemét az égre emeli, s erre észreveszi, hogy már az ajtóban van. Most, most... mindjárt megfojtják... Hirtelen üres teret érez maga előtt, fejét beleüti valakinek a kabát szárnya által nem elég gondosan eltakart bájaiba és - bent van a teremben.

Fellélegzik... Mögötte az árverezők kiabálása és szitkozódása, időnként pedig az altiszt fenyegetőzése hangzik:

- Ne tolakodjanak!... Mi az, barmok maguk vagy emberek?...

"Sose hittem volna, hogy ilyen nehéz egy árverésre bejutni" - sóhajtja Ignacy úr.

Átmegy két termen, amelyek olyan üresek, hogy széket, de még a falban egy szeget sem lehet látni. E két terem az igazságügyi hivatal egyik osztályának előtere, mindenesetre világosak és barátságosak. A nyitott ablakon át dús kévékben árad be a napsugár és a Varsó porával telített forró júliusi szél. Ignacy úr hallja a verebek csiripelését meg a bérkocsik szakadatlan zörgését, és furcsa ellentétet érez:

"Lehetséges - kérdi magában -, hogy egy bírósági épület ilyen üres legyen, mint valami kiadó lakás, és mégis vidám?..."

Úgy érzi, hogy a rácsos ablakok és a nedvességtől csepegő, csillogó szürke falak, a rajtuk függő bilincsekkel, sokkal inkább megfelelnének annak a helyiségnek, amelyben az embereket rövidebb-hosszabb szabadságvesztésre ítélik.

De íme, itt van már a nagyterem. Minden oldalról tódulnak befelé az óhitűek, az árverési üzlet minden izgalma itt összpontosul. Olyan nagy ez a terem, hogy negyven pár kényelmesen táncolhatná benne a mazurt, ha nem lenne ott a fakorlát, mely az egészet két részre osztja. Az egyik a polgári rész, a másik az árverési. A polgári részben van néhány vesszőből fonott lóca, az árverésiben egy emelvény, melyen zöld posztóval letakart, patkó alakú asztal áll. Az asztal mögött Ignacy úr három méltóságteljes egyént lát, nyakukon lánccal, arcukon szenátori tekintéllyel - ezek a végrehajtók. Az asztalon mindegyik tiszteletre méltó férfiú előtt egy csomó papír hever: az árverezésre kerülő ingatlanok jegyzékei. Az asztal és a korlát között, valamint a korlát előtt szorong, tülekedik az ügyfelek tömege. Mindegyik feltartja fejét, úgy nézi a végrehajtókat, minden figyelmét rájuk összpontosítja, olyan áhítattal, hogy a szent látomásokba merülő, ihletett aszkéták is bátran megirigyelhetnék.

A teremben a nyitott ablakok ellenére olyan levegő lengedez, mely mintegy középutat jelenthet a jácint illata és az avas gitt szaga között. Ignacy úrban mindjárt feltámad a gyanú, hogy ez alighanem a kaftánokból árad.

A teremben - a bérkocsik zörgésétől eltekintve - csend van, a végrehajtók aktáikba mélyedve hallgatnak, az árverezők a végrehajtókra meredve szintén hallgatnak, a közönség többi része pedig, mely a polgári részben gyülekezik és ott csoportokra oszlik, beszélget és morajlik ugyan, de nagyon halkan. Nem érdekük, hogy beszédjüket más is meghallja.

Annál jobban hallható Krzeszowski báróné jajgatása, aki ügyvédjét, kabátja szárnyánál fogva, igyekszik visszatartani, s lázas gyorsasággal hadarja:

- Könyörgök, ne menjen el... ígérem, megadok mindent, amit kíván...

- Csak semmi fenyegetőzés, báróné! - feleli az ügyvéd.

- Jaj, dehogy fenyegetőzöm, csak el ne hagyjon! - szavalja a báróné őszinte érzelemmel.

- Az árverésre visszajövök, de most mennem kell a gyilkosomhoz...

- Úgy!... Szóval egy nyomorult gyilkos több részvétet ébreszt önben, mint egy elhagyatott nő, akinek vagyona, becsülete, nyugalma...

Az ügyvéd a rimánkodás elől olyan riadtan menekül, hogy nadrágja még sokkal kitérdeltebbnek látszik, mint amilyen a valóságban. A báróné utána akar iramodni, de egy férfiú ölelő karjaiba rohan. A szerencsétlen áldozat sötétkék szemüveget visel, és az arca olyan, akár egy sekrestyésé.

- De drága asszonyom, mi baja? - szól szelíden. - Nincs olyan ügyvéd, aki önnek a ház árát felveri... ez az én mesterségem. Hajlandó-e a kikiáltási áron felül minden ezer rubelért egy százalékot biztosítani, és a költségekre külön húszat?...

A báróné úgy ugrik el tőle, mintha kígyó marta volna meg, hátrahajlik, mint a drámai szerepet játszó színésznő, s egyetlen megvető szó röppen el szájából:

- Sátán!...

A pápaszemes férfiú rádöbben, hogy ajtót tévesztett, s háborogva vonul vissza. Erre egy másik férfi állja el útját. Arca olyan, mint egy mindenféle hájjal megkent csirkefogóé, s néhány pillanatig élénk taglejtéssel suttog valamit a fülébe. Ignacy úr meg van győződve róla, hogy e két egyén mindjárt egymás hajának esik, de ők nyugodtan válnak el egymástól. A csirkefogóképű, Krzeszowski bárónéhoz lép, s fojtott hangon szól:

- Ha a méltóságos báróné hajlandó valamit kockáztatni, megtehetjük, hogy még hetvenezerig sem megy fel az ára.

- Megmentőm!... - kiáltja a báróné. - Egy elnyomott, magányos asszony áll ön előtt, kinek vagyona, becsülete és nyugalma...

- Mi közöm nekem a becsületéhez? - szól a csirkefogó. - Ad hatvan rubel előleget?

Visszavonulnak a terem legvégső zugába, s Ignacy úr tekintete elől az óhitűek mögé rejtőznek. Ebben a csoportban álldogál az öreg Schlangbaum és egy szakálltalan fiatal zsidó. Ez az utóbbi halálsápadt, és olyan kimerültnek látszik, akár egy kifacsart citrom. Ignacy úr meg is gyanúsítja, hogy nemrégen hajthatta fejét a házasság igájába. Az öreg Schlangbaum valamit magyaráz neki, mire ő egyre bárgyúbb szemeket mereszt, de hogy miről beszélnek, azt Ignacy úr sehogy sem tudja kisütni.

A terem másik oldala felé fordul, s néhány lépésnyire meglátja Łęcki urat, ügyvédjével, aki szemmel láthatólag unja magát, és szeretne valahová eltűnni.

- Ha legalább száztizenöt, vagy mondjuk, száztízezret... - mondja Łęcki úr. - Önnek, mint ügyvédnek, találnia kell erre valamilyen módot...

- Hm!... Hm!... - mondja az ügyvéd, és sóvárogva pislog az ajtó felé. - Méltóságod túlságosan magas árat kíván... Százhúszezer rubelt egy házért, amelyért hatvanezret kínáltak...

- De hiszen én is százezret adtam érte...

- Az igaz... Hm!... hm!... de... némileg túl méltóztatott fizetni.

- Az lehet - vág szavába Łęcki úr -, de éppen ezért csak száztízezret kívánok... És azt hiszem, ha máskor nem is, most az egyszer ügyvéd úrnak mégis segítenie kellene rajtam... Hiszen kétségtelenül vannak bizonyos módozatok, amelyeket én nem ismerhetek, mert nem vagyok jogász.

- Hm!... hm!... - motyogja az ügyvéd. Szerencséjére egy kartársa közeledik hozzá (szintén frakkban, ezüst jelvénnyel a gomblyukában), s kihívja a teremből; egy pillanattal később a sekrestyés képű, zafír-szemüveges férfiú közeledik Łęcki úrhoz, és így szól:

- Miről van szó, gróf úr?... Ügyvéd nem verheti fel a ház árát... Ez az én szakmám... Gróf úr fizet húsz rubelt a költségekre, és a kikiáltási áron felül minden ezer után egy százalékot...

Łęcki úr mélységes megvetéssel pillant a sekrestyésre; sőt, mind a két kezét nadrágja zsebébe süllyeszti (amin mintha maga is csodálkoznék) aztán odaveti:

- Adok egy százalékot minden ezerért, de csak százhúszezren felül...

A sekrestyés lapockája egy mozdulatával meghajlik, és így felel:

- Bocsánatot kérek, gróf úr...

- Megállj! - vág szavába Łęcki úr. - Mondjuk száztízezren felül.

- Bocsánat...

- Százon felül...

- Bocsánat...

- A mennydörgős mennykő... mit akarsz még?...

- Egy százalékot, mondjuk hetvenezren felül és húsz rubelkét a költségekre... - szól a sekrestyés, mélyen meghajolva.

- Elég tíz rubel? - kérdi Łęcki úr, a dühtől elkékülten.

- Én még egy rubelkét sem vetek meg...

Łęcki úr előveszi gyönyörű tárcáját, abból meg egy egész csomag ropogós tízrubelest; egyet odaad a sekrestyésnek, aki földig hajolva veszi át.

- Majd meglátja, méltóságos gróf úr - suttogja.

Ignacy mellett két zsidó áll: az egyik barna képű és magas, szakálla olyan fekete, hogy már szinte kékben játszik, a másik kopasz, s olyan hosszú pajesze van, hogy kabátja hajtókáján zsírfoltot hagy. A pajeszes úriember a ropogós bankók láttára elmosolyodik, és szomszédja fülébe súgja:

- Látja azt a szép csomagot annál a grófnál?... Hallja, hogy ropognak?... Örülnek, hogy engem látnak... Érti engem, Cináder úr?...

- Łęcki a maga üzletfele? - kérdi a szép fekete zsidó.

- Miért ne lenne az enyém?

- Mije van még? - kérdi a fekete.

- Neki van... neki van... egy nővére Krakkóban, aki a vagyonát a lányára írta...

- És hátha nem írta?...

A pajeszes egy pillanatig elgondolkozik.

- Ne beszéljen butaságot!... Miért ne írta volna rá, mikor beteg?

- Én nem tudom - feleli a fekete. (Ignacy úr lelke mélyén beismeri, hogy ilyen szép férfit még soha életében nem látott.)

- Micsoda egy lány!... Cináder úr - mondja nyugtalanul a dús tincsek büszke tulajdonosa. Ismer maga azt a lányt... az Izabella kisasszonyt, Cináder úr?... Én is adnék érte, na, mit mondjak... de úgy alku nélkül: száz rubel...

- Én adnék százötven is - feleli a fekete -, de ez a Łęcki nem valami kóser üzlet.

- Nem kóser?... Hát az a Wokulski kutya?...

- Wokulski? Nü... az nagy üzlet - válaszolja a fekete. - De a nő buta, meg Łęcki is buta, és mindnyájan buták. Ezek tönkreteszik azt a Wokulski, ő meg nem bírja velük.

Ignacy úr szeme előtt elsötétül a világ.

- Jézus Máriám - suttogja -, hát már itt az árverésen is Wokulskiról meg arról a leányról beszélnek és még ráadásul megjósolják, hogy tönkreteszi Staśt, Jézus Máriám!...

A végrehajtók asztala körül kisebb kavarodás támad, a közönség mind arrafelé nyomul. Az öreg Schlangbaum is az asztalhoz igyekszik, útközben int a kifacsartnak, s alig észrevehetően pislog a tekintélyes úr felé, akivel az imént tárgyalt a cukrászdában. Ugyanakkor ront be Krzeszowski báróné ügyvédje is, a bárónéra rá se néz, egyenesen az asztalhoz lép, elfoglalja helyét, s valamit morog a végrehajtó felé:

- Gyorsabban urak, gyorsabban, mert szavamra, nincs időm!...

Valamivel később új embercsoport lép a terembe. Van köztük egy házaspár, alighanem a nemes mészáros céh képviselői, aztán egy idős hölgy, tíz-tizenkét éves unokájával és két úr: az egyik rózsás arcú ősz ember, a másik göndör hajú, tüdővészes külsejű. Mind a kettőnek szelíd az arca, ruhájuk elnyűtt. A zsidók - amint meglátják - zajongani kezdenek, s a csodálkozás és tisztelet kifejezésével mutogatnak rájuk.

Mind a ketten Ignacy úrhoz olyan közel állnak meg, hogy a vén segéd kénytelen végighallgatni a tanácsokat, melyekkel az idősebb férfiú göndör fürtű társát ellátja.

- Mondom, Ksawery, te csak tedd azt, amit én. Én nem sietek, szavamra mondom. Már három éve készülök egy kisebbfajta házat venni, egy olyan száz-kétszázezer értékűt, hogy öreg napjaimra legyen valami biztos alapom, de nem sietek. Mindig elolvasom, milyen házakat árvereznek, aztán szép lassan megnézem, kikalkulálom, csak úgy fejben, eljövök ide, meghallgatom, mit beszélnek az emberek, mit kínálnak érte. Akkor aztán, mikor már elég tapasztalatot gyűjtöttem, most az idén végre meg is akartam venni. Igen ám, de az árak egyszerre őrülten felszöktek, a fene egye meg, és most kalkulálhatok újra!... De ha most ketten figyeljük az árverezést, biztos vagyok benne, hogy nyélbe ütjük a dolgot...

- Csend!... - hangzik az asztaltól.

A zaj egyszerre elcsendesül, s Ignacy úr hallgatja a ház leírását, hogy itt és itt fekszik, három szárnya van, háromemeletes, a teleknagyság, a kert stb. E fontos szertartás folyamán Łęcki úr arca hol elsápad, hol lilás árnyalatot ölt, Krzeszowski báróné pedig minduntalan orrához emeli parfümös üvegcséjét.

- Ismerem azt a házat! - kiáltja hirtelen a zafír-pápaszemes sekrestyés. - Ismerem!... Behunyt szemmel is megér százhúszezret...

- Csiba te!... Ne zavarogjunk!... - szól rá a Krzeszowski báróné mellett álldogáló csibészképű. - Az magának ház?... Rozzant viskó... hullaház!...

Łęcki úr arca sötétlilára válik. Int a sekrestyésnek és suttogva kérdezi:

- Ki az a zsivány?...

- Ez?... - kérdi a sekrestyés. - Egy piszok csibész!... Ne törődjön vele, gróf úr... - Aztán hangosan kiáltja: - Szavamra mondom, testvérek között is megér százharmincezret...

- Ki az az aljas?... - kérdi a báróné a csibészképűtől. - Ki az a kék-pápaszemes?...

- Az?... - feleli a kérdezett. - Egy utolsó szélhámos... Nemrégen szabadult a kóterből... Ne törődjön vele, méltóságos báróné... Szembe se köpöm, nem hogy szóba állnék vele!...

- Csend ott!... - hangzik egy hivatalos hang az asztal mellől. A sekrestyés Łęcki úrra kacsint, és bizalmasan mosolyog, azzal már tolakszik is az asztalhoz az árverezők közé. Négyen vannak: a báróné ügyvédje, a tekintélyes úr, az öreg Schlangbaum és a kifacsart citrom, aki mellett most feltűnik a sekrestyés is.

- Hatvanezer-ötszáz rubel - szól halkan Krzeszowskiné ügyvédje.

- Szavamra nem ér többet... - vág közbe a csibészképű.

A báróné diadalmasan pillant Łęcki úrra.

- Hatvanötezer... - toldja meg a behemót.

- Hatvanhatezer... - tódítja Schlangbaum.

- Hetvenezer! - ordítja a sekrestyés.

- Ah! Ah! Ah!... - zokogja a báróné, s egy fonott karszékbe rogy.

Ügyvédje gyorsan távozik az asztaltól, és siet a gyilkost megvédelmezni.

- Hetvenötezer!... - kiáltja a tekintélyes úr.

- Meghalok! - nyögi a báróné.

A teremben mozgás támad. A vén litván karon fogja a bárónét, akit aztán - az időközben nyilván egyenesen erre az ünnepélyes alkalomra ideérkezett - Maruszewicz vesz át. A fuldokolva zokogó báróné Maruszewicz karjára támaszkodva, távozik a teremből, közben átkokat szór ügyvédjére, a bíróságra, az árverezőkre és a végrehajtókra. Łęcki úr bágyadtan mosolyog, a kifacsart pedig tovább árverez:

- Nyolcvanezer-egyszáz...

- Nyolcvanötezer... - vágja rá Schlangbaum.

Łęcki úr csupa szem és fül. Tekintete már csak a három árverezőt, füle már csak a termetes úr hangját hallja.

- Nyolcvannyolcezer...

- Nyolcvannyolcezer-egyszáz... - mondja a kifacsart.

- Na, legyen kilencvenezer - fejezi be az öreg Schlangbaum, s tenyerével nagyot csap az asztalra.

- Kilencvenezer, először... - koppant a végrehajtó.

Łęcki úr teljesen megfeledkezik az etikettről, s a sekrestyés füléhez hajolva súgja:

- Licitáljon hát...

- Mit vakarózik annyit? - kérdezi az, a kifacsarttól.

- Maga meg mit lökdösődik? - förmed rá egy másik végrehajtó.

- Maga a vevő?... Menjen innen a fenébe!...

- Kilencvenezer, másodszor! - kiáltja a végrehajtó.

Łęcki úr arca szürkévé változik.

- Kilencvenezer rubel, har-mad-szor! - ismétli a végrehajtó, s a zöld posztón megkoppan a kis kalapács.

- Schlangbaumé... - szól egy hang a teremben.

Łęcki úr réveteg tekintetét végighordozza a termen, s csak most veszi észre ügyvédjét.

- Engedjen meg, ügyvéd úr - mondja reszkető hangon -, de ez igazán nem járja!...

- Mi nem járja?...

- Nem járja... Ez nem becsületes dolog!... - ismétli Łęcki úr felháborodva.

- Mi nem járja?... - kérdi az ügyvéd már kissé idegesen. - A jelzálogkölcsönök lefizetése után még mindig marad önnek harmincezer rubele...

- De nekem százezer rubelembe került, és ha lel-ki-is-me-re-te-seb-ben jár el, elérhettük volna a... százhúszezret is...

- Úgy van - ismétli a sekrestyés. - A ház megér százhúszezer rubelt...

- Nos!... Hallja ügyvéd úr?... - ismétli Łęcki úr -, ha lel-ki-is-me-re-te-seb-ben...

- Kérem, ne tessék engem sértegetni!... Ha ön ilyen sötét alakokra hallgat, ilyen börtöntöltelékekre...

- De kérem, kérem... - vág közbe sértődötten a sekrestyés. - Azért, hogy az ember a Pawiakon ült, még nem biztos, hogy börtöntöltelék... Ami pedig a tanácsadást illeti...

- Igenis... a ház megért százhúszezer rubelt!... - szólal meg váratlan szövetségesként a csibészképű.

Łęcki úr üvegesedő szemmel nézi, de még most sem igazodik el a helyzetben. Nem búcsúzik el az ügyvédtől, de már a teremben felteszi kalapját, s míg kifelé mennek, kárvallottan morogja:

- A zsidók és az ügyvédek miatt elvesztettem harmincezer rubelt... Kaphattam volna százhúszezret...

Az öreg Schlangbaum is indul kifelé, de útját állja Cináder úr, az a szép zsidó, akihez hasonlót Ignacy úr még soha életében nem látott.

- Micsoda üzleteket csinálja maga, Schlangbaum úr? - kérdi a szép fekete zsidó. - Ezt a ház meg lehetett volna venni hetvenegyezerért. Ma nem is éri többet.

- Egyiknek nem éri, a másiknak éri; én csak jó üzleteket csinálok - feleli Schlangbaum eltűnődve.

Végre Rzecki is otthagyja a termet, melyben most már a következő árverésre egészen új közönség gyülekezik. Ignacy úr lassan lépked lefelé a lépcsőkön és elmélkedik.

"A házat tehát Schlangbaum vette meg, mégpedig kilencvenezerért, amint Klein előre megmondta. No de Schlangbaum mégsem Wokulski... Staś nem csinálna ilyen bolondságot... Nem... Meg amit Izabella kisasszonyról beszélnek, az is csak olyan buta pletyka..."

Már délután egy óra volt, mikor Ignacy úr szégyenkezve és nyugtalanul közeledett a bolthoz. Hogy lehet ennyi időt elpocsékolni... Éppen akkor, mikor legnagyobb a forgalom?... És hátha még ráadásul valami szerencsétlenség is történt?... Meg aztán micsoda élvezet az utcán csavarogni ebben a hőségben, a porban és a naptól áthevült aszfalt bűzében!...

Valóban, kivételesen forró idő volt, a nap kápráztatóan sütött, az útburkolat, a járdák árasztották a meleget, a bádog cégtáblákat és a lámpaoszlopokat nem lehetett megérinteni. Ignacy úr szeme könnyezett a vakító fénytől, és sötét karikák táncoltak előtte.

"Ha Isten lennék - gondolta -, a júliusi melegnek legalább a felét eltenném decemberre."

Tekintete ekkor hirtelen a bolt kirakatára esett (éppen most ment el mellette), és megdermedt. A kirakatot már második hete nem rendezték! Ugyanazok a bronzok, majolikák, legyezők, ugyanazok a neszesszerek, kesztyűk, ernyők és játékok!... Látott már valaki ilyen szörnyű hanyagságot?!

- Ó, milyen alávaló fráter vagyok! - korholta önmagát. - A minap berúgtam, ma meg csavargok... Elviszi az ördög ezt a butikot, olyan biztos, mint kétszer kettő négy...

Alig lépett be az üzletbe, nem tudván, szíve nehezebb-e vagy a lába, mikor hirtelen Mraczewski kapta el.

Haját már varsói módon felbodorította, szépen megfésülte, beparfümözte, mint régen, s csupa kedvtelésből odaállt a vevőket kiszolgálni, pedig hát ő maga is vendég volt, mégpedig nagyon messziről érkezett vendég. Az itthoni "urak" nem győzték csodálni.

- Az Isten szerelmére, Ignacy úr! - kiáltotta. - Három órája várok magára... Úgy látom, itt mindenki elvesztette a fejét...

Karon fogta, s ügyet sem vetve arra a néhány vevőre, akik nem tudták, hova legyenek a csodálkozástól, gyorsan magával húzta az irodába, ahol a pénzszekrény állt. Itt a becsületben megőszült vén segédet lenyomta egy kemény székre, ő maga pedig kezét tördelve állt meg előtte, mint a kétségbeesett Germont Violetta előtt, aztán így szólt:

- Hát kérem... Tudtam, hogyha kihúzom innen a lábam, itt minden felfordul, de azt nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan... Mert az, hogy maga nem tartózkodik az üzletben, még hagyján. Abból még nagyobb baj nem származik, de hogy az "öreg" micsoda bakokat lő, az már igazán botrány!...

Ignacy úr szemöldöke a csodálkozástól a feje búbjáig szaladt.

- Bocsánat - szólt s felállt.

De Mraczewski ismét lenyomta.

- Bocsá...

- Maga ne szóljon egy szót se! - vágott szavába az illatos ifjú. - Tudja maga, mi megy itt végbe?... Szuzsin ma éjjel Berlinbe indul, hogy Bismarckot lássa, azután... Párizsba, a kiállításra. Minden erejével, hallja?... minden erejével azon van, hogy Wokulskit rábírja, utazzék vele, és az az os...

- Mraczewski úr!... Ki bátorította fel önt...

- Én természetemnél fogva bátor vagyok, Wokulski pedig őrült. Csak ma tudtam meg a teljes igazságot... Tudja maga, Rzecki úr, az "öreg" mennyit kereshetne ezen a párizsi üzleten Szuzsinnál?... Nem tíz, hanem ötvenezer rubelt... Na, Rzecki úr, mit szól ehhez?... És ez az ökör nemcsak hogy nem akar ma elutazni, de még azt mondja, hogy egyelőre nem tudja, mikor utazik. Nem tudja, pedig Szuzsin az üzlettel legfeljebb néhány napig várhat.

- S mit szól ehhez Szuzsin?... - kérdezte halkan Ignacy úr, de szemmel láthatóan zavarban volt.

- Szuzsin?... Dühös, de ami még rosszabb, megsértődött. Azt mondja, hogy Stanisław Piotrowicz már nem az, aki volt, s hogy lenézi őt... Egyszóval... szörnyű botrány!... Ötvenezer rubel haszon és ingyen utazás. Mondja meg maga, Rzecki úr, hogy ilyen feltételek mellett maga Szent Szaniszló Kosztka is nem utazna-e Párizsba?...

- Persze! - mordult fel Ignacy úr. - Hol van Staś, akarom mondani Wokulski úr? - javította ki zavartan, s felállt helyéről.

- A maga lakásán, és számlát ír Szuzsinnak. Majd meglátja, mit veszítenek ezzel a tréfával.

Az iroda ajtaja kinyílt, s Klein jelent meg, levéllel a kezében.

- A Łęckiék inasa hozta az öregnek - szólt. - Legyen szíves, adja át neki, mert ma valamiért nagyon dühös az ipse...

Ignacy úr kezébe vette a nefelejccsel díszített, halványkék borítékot, de habozott, hogy bevigye-e Wokulskinak. Közben Mraczewski, Rzecki úr vállán át, rápillantott a címre.

- Ezt Belcia írta! - kiáltotta. - Na, most már helyben vagyok!... - és nevetve kiment az irodából.

- Az ördögbe is! - morgott Ignacy úr. - Szóval az a sok pletyka mind igaz lenne?... Tehát ezért a nőért dob ki kilencvenezer rubelt házvételre, és vesztegeti el a Szuzsin-féle ötvenezer rubeles hasznot? Az összesen száznegyvenezer rubel!... És a hintó és a lóverseny meg az adakozás jótékony célra... és Rossi, akire Izabella kisasszony olyan égő pillantásokat vet, mint a zsidó a tízparancsolatra?... Szóval így állunk!... Na jó, de akkor félre a köntörfalazással!... Az udvariaskodással...

Kabátját nyakig begombolta, kiegyenesedett és elindult a levéllel lakása felé. Csak most vette észre, hogy a cipője csikorog, s ettől kissé megkönnyebbült.

Lakásában ott találta Wokulskit, amint kabát és mellény nélkül ült az asztalnál egy csomó papír előtt és írt.

- Aha! - kiáltotta, fejét felemelve, mikor Rzeckit meglátta. - Nem haragszol, hogy csak így egyszerűen betörtem?

- A főnök úr udvariaskodik!... - jegyezte meg Rzecki fanyarul. - Levelet kaptál... azoktól a... Łęckiéktől...

Wokulski egy pillantást vetett a címre, lázasan feltépte a borítékot, és mohón olvasta... Elolvasta egyszer... kétszer, háromszor, közben Rzecki valamit babrált íróasztalán, de mikor észrevette, hogy barátja már végzett az olvasással, és fejét mélyen elgondolkozva kezére támasztja, száraz hangon megszólalt:

- Ma utazol Szuzsinnal Párizsba?

- Eszemben sincs.

- Úgy hallom, nagy üzletről van szó... Ötvenezer rubel...

Wokulski hallgatott.

- Akkor hát holnap vagy holnapután? Mert Szuzsin, tudtommal, csak pár napig hajlandó várni...

- Még magam sem tudom...

- Kár, Staś. Ötvenezer rubel: komoly vagyon; kár elvesztegetni. Ha megtudják, hogy egy ilyen alkalmat elszalasztottál...

- Azt fogják mondani, hogy megőrültem - vágott szavába Wokulski.

Ismét elhallgatott, aztán egyszerre megint megszólalt:

- Hátha fontosabb kötelességem akadt, mint azt az ötvenezer rubelt megkeresni?...

- Politika?... - kérdezte Rzecki halkan. Ajka mosolygott, de szemében félelem tükröződött.

Wokulski átadta neki a levelet.

- Olvasd - szólt. - Majd meglátod, hogy a politikánál még jobb dolgok is akadnak.

Ignacy úr némi habozással vette kezébe a levelet, de Wokulski második felszólítására mégis elolvasta:

A koszorú gyönyörű! Rossi nevében előre nagyon köszönöm ezt az újabb ajándékot. A smaragdok diszkrét elhelyezése az arany levélkék között, utolérhetetlen. Holnap el kell jönnie hozzánk ebédre, hogy megbeszéljük Rossi búcsúztatását és párizsi utunkat. Tegnap a papa azt mondta, hogy legkésőbb egy hét múlva utazunk. Természetesen maga is velünk jön, mert a maga kedves társasága nélkül az utazás igazán sokat vesztene értékéből. Tehát a viszontlátásig

Izabella Łęcka

- Nem értem - szólt Ignacy úr, s közömbösen dobta a levelet az asztalra. - Az ember nem dobhat ki az ablakon ötvenezer rubelt, csak azért, hogy Izabella kisasszonnyal együtt utazzék Párizsba, vagy akár azért, hogy az ő... kedvencei számára, ajándékokról tanácskozzék őnagyságával...

Wokulski felállt a díványról, mindkét kezével az asztal lapjára támaszkodott, és úgy kérdezte:

- S ha nekem kedvem támadna az ő kedvéért egész vagyonomat kidobni az ablakon... ahhoz mit szólnál?

Homlokán kidagadtak az erek, mellén az ing erősen hullámzott. Szemében hol meggyúltak, hol kialudtak a szikrák. Rzecki akkor látta barátja szemében ezeket a szikrákat, mikor a báróval párbajozott.

- Nos, ahhoz mit szólnál?... - sürgette Wokulski.

- Semmit - felelte nyugodtan Rzecki -, csak beismerném, hogy megint csalódtam, tudom is én, hányadszor életemben...

- Miben?

- Ma tebenned. Azt hittem, hogy az olyan ember, aki szembenéz a halállal, és vállal mindenféle pletykát azért, hogy vagyont szerezzen, ezt általánosabb célokért: a közért teszi...

- Hagyjatok már egyszer békében azokkal az általános közcélokkal! - kiáltotta Wokulski, s öklével az asztalra csapott... - Hogy én mit tettem a közért, azt tudom, de hogy a köz mit tett énértem?!... Hát már sosem szűnik meg a követelőzés?! Mindig csak én hozzak áldozatot, amiből nekem semmiféle jogom nem származik?... Végre egyszer már a magam boldogságáért is szeretnék valamit tenni... A könyökömön jönnek már ki a hangzatos frázisok, amelyeket soha, senki be nem vált! A saját boldogságom!... Érted?! Ma ez az egyetlen kötelességem. Ha ez nem lenne... ha már semmi mást nem találnék a magam számára, mint azokat a fantasztikus terheket - főbe durrantanám magam! Ezrek lopják a napot, és csak egyetlen embernek vannak kötelességei velük szemben!... Van ennél szörnyűbb gondolat?...

- És a Rossi tiszteletére rendezett ünneplés... nem teher? - kérdezte Ignacy úr.

- Nem Rossiért csinálom...

- Tudom, hanem azért, hogy egy nő szeszélyét kielégítsd... Hidd el, valamennyi befektetésed közül ez a legbizonytalanabb - felelte Rzecki.

- Nem vagy elég óvatos a kijelentéseidben!... - sziszegte Wokulski.

- Mondd, hogy nem voltam... Azt hiszed, hogy a szerelmet te találtad fel? Én is jól ismerem... Bah!... Éveken át szerelmes voltam, mint egy félkegyelmű, s közben az én Heliózám mások karjában szendergett. Szent Isten!... Mibe került nekem minden pillantás, amelyet csak úgy futólag lopkodhattam... A végén már a szemem láttára ölelkezett másokkal... Hidd el, Staś, nem vagyok én olyan naiv, amilyennek látszom. Eleget tapasztaltam az életben, s rájöttem, hogy mi túl sok érzést viszünk abba a játékba, amelynek a neve: szerelem!

- Azért beszélsz így, mert nem ismered őt - vetette közbe Wokulski borúsan.

- Mindegyik kivételes lény, amíg ki nem nyílik a szemünk. Igaz, hogy őt nem ismerem, de ismerek másokat. Ahhoz, hogy az ember egy nőt meghódítson, tolakodónak és igen szemtelennek kell lennie, ez pedig mind a kettő olyan erény, mely belőled teljesen hiányzik. Éppen ezért óva intelek, ne kockáztass túl sokat, mert megelőznek, ha ugyan már eddig is meg nem előztek. Én még sohasem beszéltem veled ilyesmiről. Igaz? Nem is néznéd ki belőlem ezt a bölcselkedést... De érzem, hogy téged most nagy veszedelem fenyeget, s intelek, hogy alantas játékokba ne vidd bele a szívedet, mert megéred, hogy az első jöttment tacskó kedvéért rátaposnak. Ilyenkor jönnek aztán a keserves tapasztalatok, olyan keservesek, hogy... jobb meg nem érni!...

Wokulski a díványon ült, összeszorította öklét és hallgatott. E pillanatban kopogtak az ajtón. Lisiecki lépett be.

- Łęcki úr szeretne önnel beszélni. Bejöhet? - kérdezte a segéd.

- Kéretem... - felelte Wokulski, s gyorsan felöltötte mellényét és kabátját.

Rzecki felállt, fejét szomorúan megcsóválta, és kiment a szobából.

- Gondoltam én, hogy valami baj van - mormogta már kint az előszobában -, de hogy ilyen nagy bajban legyen, azt nem hittem volna...

Wokulskinak alig volt annyi ideje, hogy úgy-ahogy rendbe szedhesse magát, s máris belépett Łęcki úr, utána pedig a bolti szolga. Tomasz úr szeme vérbe borult, arcán szederjeskék foltok látszottak. Nyomban egy karszékbe rogyott, s fejét a szék támlájára nyugtatva, nehezen lihegett. A szolga megállt a küszöbön, s zavarában libériájának rézgombjait csavargatta, miközben a parancsra várt.

- Bocsásson meg, kedves Stanisław barátom... de egy kis vizet... és citromot kérnék... - suttogta Tomasz úr.

- Szódavizet, citromot és cukrot. Rohanj! - kiáltotta Wokulski a szolgának.

A hűséges inas rémülten rohant ki, úgy, hogy gombjai beleakadtak az ajtóba.

- Semmi, semmi - szólt Tomasz úr mosolyogva. - Egy kicsit vérmes vagyok, nagy a meleg és szörnyen felbosszantottak... Egy kicsit megpihenek...

Wokulski nagy aggodalmak között kapcsolta ki az öregúr nyakkendőjét és ingét, aztán a Rzecki íróasztalán talált kölnivízzel megnedvesített egy törülközőt, s fiúi gondoskodással dörzsölgette vele a magánkívül pihegő férfi arcát, nyakát és fejét.

Tomasz úr melegen megszorította a kezét.

- Köszönöm, már jobban vagyok... Isten fizesse meg... - aztán suttogva hozzátette: - Tetszik maga nekem, az irgalmas nővér szerepében. Bel sem tudná gyöngédebben csinálni... De hiszen őt arra teremtették, hogy neki szolgáljanak.

A szolga hozta a szódavizet és a citromot. Wokulski elkészítette a limonádét, és megitatta Tomasz urat, akinek az arcáról fokozatosan eltűntek a kék foltok.

- Siess a lakásomra - szólt Wokulski a szolgának -, és fogass be. A hintó álljon ide a bolt elé.

- Nagyon... nagyon kedves... - suttogta Tomasz úr. Erősen szorongatta Wokulski kezét, s hálásan tekintett rá vérbe borult szemével. - Nem vagyok az ilyen gondoskodáshoz szokva. Bel nem ért az ilyesmihez...

Wokulskit kellemetlenül érintette, hogy Izabella kisasszony nem ért a betegekkel való gyengéd bánásmódhoz.

De ez csak egy pillanatig tartott.

Tomasz úr rövidesen teljesen visszanyerte erejét, homlokát dús verejtékcseppek borították, hangja megerősödött, s már csak a szeme fehérjén látszó hajszálerecskék tanúskodtak az elmúlt rohamról. Végigsétált a szobán, egyet nyújtózott, aztán beszélni kezdett.

- Fogalma sincs... kedves Stanisław barátom, hogy felbosszantottak az árverésen. Mit szól hozzá, a házam kilencvenezerért kelt el?!... Hihetetlen! Nem?...

Wokulski megremegett.

- Pedig biztos voltam benne - folytatta Łęcki úr -, hogy legalább száztízezret kapok... A teremben mindenfelől suttogták, hogy megér százhúszezret... De hát a vén Schlangbaum, az az aljas, galád uzsorás vetett rá szemet... Összebeszélt az árverezőkkel, s ki tudja, talán még az ügyvédemmel is. Természetesen én adtam meg az árát, húsz-harmincezer rubelt elvesztettem...

Most Wokulski arca borult vérbe, mintha gutaütés környékezné, de hallgatott.

- Pedig számítottam rá - magyarázta Łęcki úr -, hogy ötvenezer után kapok magától vagy tízezret évente. A háztartásra kell hat-nyolcezer, a többiből pedig Bel minden évben elutazhatna egy kicsit külföldre. Már meg is ígértem szegénykének, hogy egy hét múlva megyünk Párizsba... De hát... sajnos... hatezer a legnyomorúságosabb élethez is alig elég, utazásokra gondolni sem lehet. Galád zsidó!... Hitvány társadalom, mely úgy beadja a derekát az uzsorásoknak, hogy még az árverésen sem tud velük megküzdeni... De higgye el, legjobban fáj a gondolat, hogy a mögött a nyavalyás zsidó mögött esetleg egy keresztény ember, sőt, talán arisztokrata rejtőzik...

Hangja letompult, s arcán ismét kékes árnyalatú foltok jelentek meg. Leült és hörpintett a vízből.

- Aljasok!... Aljasok!... - suttogta.

- Nyugodjék meg - csitította Wokulski. - Mennyit akar nálam készpénzben letenni?

- Megkértem hercegünk ügyvédjét (mert az enyém megbízhatatlan csirkefogó), hogy vegye fel a nekem járó összeget, és adja oda magának, Stanisław barátom. Összesen harmincezer. S minthogy maga évi húsz százalékot ajánlott, ez hatezer évente. Ez az, ami egész életünk fenntartására megmarad. Nyomorúság... Anyagi romlás...

- Az ön pénzét - felelte Wokulski - jobb üzletbe is befektethetem, úgyhogy meglesz évente a tízezer...

- Ó, ne mondja...

- De igen, éppen most kínálkozik egy ilyen alkalom...

Tomasz úr felugrott.

- Megmentőm... Jótevőm - kiáltotta meghatottan. - Maga a legnemesebb lelkű ember... De - tette hozzá, s széttárt karokkal hátrált - maga nem veszít rajta?...

- Én, kérem, kereskedő vagyok!

- Kereskedő!... Nekem hiába mondja!... - kiáltotta Tomasz úr. - Önnek köszönhetem, amit csak most tudtam meg, hogy ez a szó, kereskedő számomra a nagylelkűséget, a gyöngédséget és a hősiességet jelenti. Jöjj, nemes lélek!... - kiáltotta felindultan, s elérzékenyülve borult a nyakába.

Wokulski immár harmadszor helyezte el a karszékben, s éppen ebben a pillanatban kopogtak.

- Szabad.

Henryk Schlangbaum lépett be, sápadtan, mint rendszerint, s szeme villámokat szórt. Megállt Tomasz úr előtt, meghajtotta magát, aztán így szólt:

- Uram... én Schlangbaum vagyok. Annak a "galád" uzsorásnak a fia, akit ön, kint az üzletben, kartársaim és a vevők előtt nyilvánosan annyit szidalmazott.

- Kérem, nem tudtam... Minden elégtételre kész vagyok... de ettől függetlenül, bocsánatot kérek... Nagyon izgatott voltam... - mondta Tomasz úr megilletődve.

Schlangbaum lecsillapodott.

- Kérem szépen - felelte. - Ahelyett, hogy elégtételt kínálna nekem, legyen szíves hallgasson meg... Hogy apám mért vette meg az ön házát, arról ma ne beszéljünk, de hogy nem csalta meg, arra vannak bizonyítékaim. Atyám ebben a pillanatban hajlandó önnek a házat kilencvenezer rubelért visszaadni... De tovább megyek - robbant ki -, visszaadja önnek hetvenezerért is...

- Henryk!... - kiáltotta Wokulski.

- Én már végeztem. Ajánlom magamat - felelte Schlangbaum, Tomasz úr előtt mélyen meghajolt, s kiment a szobából.

- Micsoda kellemetlen tréfa! - szólalt meg Tomasz úr kisvártatva. - Valóban, mondtam néhány keserű szót az öreg Schlangbaumra kint az üzletben, de szavamra, fogalmam sem volt róla, hogy a fia itt dolgozik... Még hogy hetvenezerért átengedi, amiért kilencvenezret adott... Pompás!... Mit szól ehhez. Stanisław barátom?

- Lehet, hogy a ház valóban csak kilencvenezret ér... - felelte Wokulski bátortalanul.

Tomasz úr kezdte rendbe hozni öltönyét és nyakkendőjét.

- Köszönöm. Stanisław barátom, a segítséget is meg azt is, hogy annyit foglalkozik az én ügyeimmel... Micsoda kellemetlen tréfa ezzel a Schlangbaummal!... Igaz... igaz... Bel holnap ebédre várja... A pénzt vegye át a herceg ügyvédjétől, ami pedig a kamatokat illeti, lesz szíves...

- Azonnal kifizetem egy fél évre előre.

- Nagyon hálás vagyok - folytatta Tomasz úr, s mindkét felől arcon csókolta Wokulskit. - Na, viszontlátásra holnap... El ne feledkezzék a meghívásról...

Wokulski az udvaron át a kapuig kísérte, ahol már készen állt a hintó.

- Rettenetes ez a hőség! - nyögte Tomasz úr, s Wokulski segítségével nehézkesen beült a hintóba. - Tréfás emberek ezek a zsidók... Kilencvenezret fizetett és hetvenezerért visszaadná... Érdekes... szavamra mondom!...

A hintó elindult az Aleje Ujazdowskie felé. Tomasz úr hátravetette magát a hintóba, s kábult fejét az ülés támlájára hajtotta. A hőséget nem érezte, de nagyon gyenge volt, a füle zúgott. Időnként úgy érezte, hogy egyik szemével másképp lát, mint a másikkal, vagy talán mind a kettővel gyengébben, mint máskor. A hintó sarkába húzódott, s minden erősebb mozdulatnál megingott, mintha részeg lett volna.

Gondolatai és érzései furcsán kuszálódtak. Egyszer azt képzelte, hogy a fondorlatok egész hálója veszi körül, amelyből csak Wokulski szabadíthatja ki. Máskor hogy súlyos beteg, és csak Wokulski tudja ápolni. Néha azt hitte, hogy tüstént meghal, s teljesen magára hagyja elszegényedett leányát, akit egyedül csak Wokulski gyámolíthat. Végül az a gondolat fordult meg agyában, hogy milyen jó, ha az embernek saját hintója van, különösen, amely ilyen könnyen mozog és lágyan ringat, mint ez, és - ha megkérné Wokulskit, biztosan neki is ajándékozná.

- Szörnyű ez a hőség! - motyogta magában.

A hintó megállt lakása előtt, Tomasz úr kiszállt, s a kocsisnak nem is biccentve, indult felfelé a lépcsőn. Lábát, mely mintha csak ólomból lett volna, nehézkesen húzta maga után, s mikor szobájába ért, úgy, ahogy volt, kalappal a fején, egy karszékbe rogyott. Az inas hitetlenkedve nézte, s szükségesnek vélte, hogy hívja a kisasszonykát.

- Úgy látszik, jól beütött az üzlet - szólt a vén cseléd Izabella kisasszonynak -, mert a méltóságos úr... mintha egy kicsit... izé...

Izabella - látszólagos hűvös nyugalma ellenére a legnagyobb türelmetlenséggel várta már apját és az árverés eredményét. Most olyan gyorsan, amennyire csak a társaságbeli illemszabályok megengedték, sietett a dolgozószobába. Sohasem tévesztette ugyanis szem elől, hogy egy ilyen előkelő nevet viselő hölgynek még a tönkremenés esetén sem szabad viharos érzelmeit elárulnia. De hiába volt minden önuralma - Mikołaj (nyilván az arcára kiülő lázrózsákból) észrevette belső izgalmát, mert suttogva még egyszer megismételte:

- Alighanem jól bevágott az üzlet, mert a méltóságos úr... egy kicsit...

Izabella kisasszony összeráncolta gyönyörű homlokát, s becsapta maga mögött a dolgozószoba ajtaját. Apja még most is kalappal a fején ült a karszékben.

- Mi bajod, papa? - kérdezte idegesen, s a kedvetlenség némi árnyalatával nézett apja véres szemébe.

- Katasztrófa... nyomor!... - felelte Tomasz úr, s üggyel-bajjal vette le kalapját. - Harmincezer rubelt elvesztettem.

Izabella sápadtan ült le a bőrdíványra:

- Egy alávaló uzsorás zsidó elriasztotta az árverezőket, megvesztegette az ügyvédemet és...

- Tehát már semmink sincs?... - suttogta Izabella.

- Hogy semmink?... Van harmincezer rubelünk, ami évi tízezer rubel kamatot hajt... A kedves jó Wokulski!... Én sosem hittem volna, hogy emberben ilyen nemes szív is lakhat... És ha láttad volna, milyen gyöngéden ápolt...

- Miért ápolt?...

- A nagy forróság és bosszúság miatt kissé rosszul lettem...

- Mi történt?...

- A vér egy kicsit az agyamra futott, de már elmúlt... Ezek a zsidók... No, de ez a Wokulski - mondhatom, egész emberfeletti lény... - állapította meg lelkesen, s a nagy izgalomtól sírva fakadt.

- De papa, mi bajod?... Orvosért küldök... - kiáltotta Izabella s letérdelt apja mellé.

- Semmi, semmi... nyugodj meg... csak arra gondoltam, hogy ha meghalnék. Wokulski lenne az egyetlen ember, akiben megbízhatnál...

- Nem értem...

- Azt akartad mondani, ugye, hogy nem ismersz rám?... Csodálkozol, hogy sorsodat egy kereskedőre akarnám bízni?... De látod... mikor a balsorsban egyesek ellenünk esküdtek, mások pedig elhagytak, ő volt az egyetlen, aki segítségünkre sietett, sőt talán az életemet is megmentette... Mi, vérmes emberek, gyakran nagyon közel állunk a halálhoz... Ahogy ma élesztgetett, eszembe jutott, hogy ki is lenne az, aki téged becsületesen oltalmába fogadna? Mert sem Joasia, sem Hortensja, sem senki más... Csak a gazdag árváknak van jó gyámjuk...

Izabella kisasszony észrevette, hogy apja fokozatosan visszanyeri erejét és lecsillapodik, így hát felemelkedett térdéről, és leült a díványra.

- Nos hát, milyen szerepet szánsz annak az úrnak? - kérdezte hűvösen.

- Szerepet... - ismételte Tomasz úr, s figyelemmel nézte leányát. - Szerepet? A tanácsadó... a jó barát... a gondviselő... szerepét. Annak a kis vagyonnak a gondviselését, amelyet reád hagyhatnék...

- Erre én már régóta alkalmasnak tartom. Nagyon erélyes ember, és őszintén ragaszkodik hozzánk... Egyébként mindegy - tette hozzá kis idő múlva. - Hogy végeztél a bérházzal, papa?

- Hiszen mondom. Az a lator zsidó kilencvenezer rubelt adott érte, vagyis nekünk csak harmincezer maradt. S minthogy a derék Wokulski ez után az összeg után évi tízezret fog fizetni... Képzeld csak el, harminchárom százalék...

- Hogyan harminchárom? - csodálkozott Izabella kisasszony. - Tízezer az tíz százalék.

- Dehogyis tíz! Tíz a harminc után, az harminchárom százalék. A százalék tudniillik azt jelenti, hogy száz után. Érted?

- Nem értem - felelte a kisasszony s fejét rázta. - Azt értem, hogy tíz az tíz, de ha kereskedelmi nyelven harminchármat jelent, hát hadd legyen harminchárom.

- Látod, nem érted. Szívesen megmagyaráznám, de olyan fáradt vagyok, hogy szeretnék egy kicsit lepihenni...

- Ne küldjek orvosért? - kérdezte Izabella s felállt helyéről.

- Isten ments!... - kiáltotta Tomasz úr tiltakozó mozdulattal. - Ha én egyszer orvosra fanyalodom, akkor már biztosan nem élek sokáig...

Izabella nem erőltette tovább; atyja kezét és homlokát megcsókolta, átment saját szobájába, s mély gondolatokba merült.

Nyugtalansága, mely az árveréssel kapcsolatban már néhány nap óta kínozta, most egyszerre úgy eltűnt, hogy nyoma sem maradt. Szóval még van évi tízezer rubel jövedelmük és harmincezer rubel tőkéjük?... Így hát elutaznak Párizsba a kiállításra, onnan Svájcba s télre megint vissza Párizsba. Nem!... Nem! Télre visszajönnek Varsóba, hogy házukat újra megnyissák. S ha aztán akad egy gazdag férfi, nem nagyon öreg és nem is csúnya (nem olyan, mint például a báró vagy a marsall... brr...), de nem is parvenü és nem ostoba... (különben ostoba lehet az ő társaságukban csak az egyetlen Ochocki okos, de az meg különc). Ha akad egy ilyen kérő - akkor végre mégis rászánja magát...

"Nagyszerű a papa ezzel a Wokulskival" - gondolta, miközben fel s alá járt a szobában.

"Wokulski a gyámom!... Nem mondom, tanácsadónak egészen jó lenne, sőt teljhatalmú vagyonkezelőnek is... De gyámom csak a herceg lehet, aki különben is rokonunk és családunk régi barátja..."

Még most is mellén összefont karral járt fel s alá, s egyszerre eszébe jutott, hogy apja miért érzékenyült úgy el Wokulski említésére?... Milyen varázsereje van ennek az embernek, hogy sorra megnyerte egész környezetét, s most már az utolsó védelmi állást - apját is meghódította!... Az ő apja, Tomasz Łęcki úr - sírt... Ő, akinek szemében anyja halála óta nem látott könnyet...

"Az bizonyos, hogy igazán nagyon jó ember - ismerte be magában. - Wokulski gyöngédsége nélkül Rossi nemigen lenne úgy megelégedve Varsóval. No de nekem azért mégsem lesz gyámom, még akkor sem, ha valami szerencsétlenség történnék... A vagyonomat igen... azt kezelheti, de gyámom!... A papa csakugyan nagyon rosszul lehet, hogy ilyen tervek fordulnak meg a fejében..."

Este hat óra körül Izabella kisasszony a szalonban ül, s egyszerre csak hallja, hogy az előszobában megszólal a csengő, s utána Mikołaj türelmetlenül vitázik valakivel:

- Mondtam, tessék holnap jönni, mert a méltóságos úr beteg.

- Ha a méltóságos úrnak pénze van, akkor mindig beteg, ha meg egészséges, akkor nincs pénz... - felelte az idegen hang erősen zsidós kiejtéssel.

Ebben a pillanatban női ruhasuhogás hallatszott, ami elárulta, hogy Florentyna kisasszony is odaérkezett:

- Halkan!... Az Isten szerelmére, csendesen!... Legyen szíves, Spiegelmann úr, holnap jöjjön el, hiszen tudja, hogy a pénz megvan...

- Éppen azért vagyok itt már harmadszor!... Holnap majd mások hamarabb itt lesznek, aztán én megint várhatok...

Izabella kisasszonynak fejébe szökött a vér, s jóformán nem is tudva, mit tesz, kisietett az előszobába:

- Mi az? - kérdezte Florentyna kisasszonytól.

Mikołaj vállat vont, s lábujjhegyen kiment a konyhába.

- Én vagyok az, méltóságos grófnő... David Spiegelmann... - szólt egy fekete szakállú kis emberke, orrán fekete szemüveggel. - A gróf úrhoz jöttem egy kis üzleti ügyben...

- Drága Bel... - szólt Florentyna, s mindenáron igyekezett húgát betessékelni, de Izabella kiszakította magát karjából, s látva, hogy atyja dolgozószobája üres, Spiegelmannt oda vezette.

- Bel, gondold meg, mit teszel?... - intette Florentyna.

- Végre meg akarom tudni az igazságot - kiáltotta Izabella.

Bezárta a dolgozószoba ajtaját, leült egy karszékbe, és Spiegelmann szemüvegébe nézve, megkérdezte:

- Micsoda üzleti ügye van magának a papával?

- Bocsánatot kérek, méltóságos grófnő... - felelte a jövevény, hajlongások közepette. - Egy egész kis üzleti ügy. Szeretnék a pénzemet megkapni...

- Mennyi az?

- Összevissza talán nyolcszáz rubel.

- Holnap megkapja.

- Bocsánat, méltóságos grófnő, de... én már egy fél év minden héten azt hallom, holnap, holnap, és sem a kamatot, sem a tőkét nem látom.

Izabella érezte, hogy eláll a lélegzete, és a szíve összeszorul, de hamarosan erőt vett magán.

- Ön tudja, hogy apám harmincezer rubelt vesz fel... Ezenkívül - mondotta anélkül, hogy tudná, miért - tízezer rubelünk lesz évente... A maga kölcsöne nem veszhet el, remélem, ezt megérti...

- Honnan az a tízezer?... - kérdezte a zsidó, s vakmerően felkapta a fejét.

- Honnan? - felelte Izabella felháborodva. - A kamat a vagyonunk után...

- Harmincezerből?... - motyogta a zsidó mosolyogva, s meglátszott rajta, hogy azt hiszi, be akarják csapni.

- Igen.

- Bocsánat, méltóságos grófnő - felelte gúnyosan -, én már régen dolgozom a szakmában, de ilyen kamatot még sosem hallottam. Harmincezer után kaphat a gróf úr háromezer, de azt is csak nagyon rossz helyre. De mi közöm nekem hozzá... Nekem az az üzlet, hogy a pénzemet visszakapjam. Mert holnap jönnek mások, és biztosan megint mind jobb lesz, mint David Spiegelmann, s ha a gróf úr a többit kiadja kamatra, én megint várhatok egy év is.

Izabella kisasszony türelmetlenül felugrott.

- Kérem, én biztosítom, hogy holnap megkapja a pénzét - kiáltotta, s megvetéssel mérte végig.

- Becsületszavára? - kérdezte a zsidó, s szemmel láthatólag gyönyörködött a lány szépségében.

- Becsületszavamra. Holnap mindnyájukat kifizetjük... Mindnyájukat az utolsó garasig...

A zsidó földig hajolt, és alázatosan kihátrált a szobából.

- Meglátom, mit ér a méltóságos grófnő szava... - szólt, s eltűnt az előszobában.

A vén Mikołaj már megint ott állt, s olyan kecsesen nyitotta ki Spiegelmann előtt az ajtót, hogy az önkéntelenül felkiáltott:

- Nű, mi történt, tisztelt komornyik úr?...

Izabella a haragtól sápadtan sietett apja hálószobájába, de Florentyna elállta az útját.

- Ugyan, hagyd, Bel - kérlelte összetett kézzel -, a papa olyan beteg...

- Megígértem ennek a zsidónak, hogy holnap minden adósságot kifizetünk, ennek meg kell lennie, még ha emiatt a párizsi utazás marad is el.

Mikor Izabella belépett, Tomasz úr papucsban, kabát nélkül, lassan sétált fel s alá a szobában. Izabella észrevette, hogy apja nagyon megtört, válla csapott, ősz bajusza lecsüng, szemöldöke szintén lefelé konyul, termete görnyedt, olyan, mint egy aggastyán. Ez a megfigyelés azonban legfeljebb csak a kirobbanástól tartotta vissza, de nem a kérdés elintézésétől.

- Bocsáss meg, Bel, hogy ilyen öltözetlenül fogadlak. Mi történt?

- Semmi, papa - felelte, indulatát elnyomva. - Itt volt egy zsidó...

- Ah, biztosan az a Spiegelmann... Olyan tolakodó, mint a piaci légy!... - kiáltotta Tomasz úr s fejéhez kapott. - Jöjjön holnap...

- Igen, el is jön, és... a többiek is...

- Jól van... nagyon jó... már régen szeretném őket elintézni. Hála Istennek, egy kicsit enyhült ez a borzasztó hőség. - Izabellát meglepte apja nyugalma és szemmel láthatóan rossz egészségi állapota. Olyan volt, mintha dél óta több esztendőt öregedett volna. Leült hát egy székre, s a hálószobában körülnézve, látszatra csak úgy mellékesen megkérdezte:

- Sokkal tartozol nekik, papa?

- Nem nagyon... pár ezer rubel az egész...

- Ez az a pénz, amiről Joasia néni mondta, hogy valaki márciusban felvásárolta?...

Łęcki úr a szoba közepén állt, s ujjával csettintve szólt:

- Ó, az ördögbe!... arról meg teljesen megfeledkeztem...

- Szóval más adósságunk is van, mint ez a pár ezer rubel?...

- Igen... igen... egy kevés... azt hiszem, öt- vagy hatezer... Majd megkérem a derék Wokulskit, ő elintézi...

Izabella önkéntelenül összerezzent.

- Spiegelmann azt mondja - szólt kis idő múlva -, hogy a mi tőkénkért nem lehet évente tízezer rubel kamatot kapni. Legfeljebb háromezret, azt is csak nagy kockázattal...

- Igaza is van... ingatlanfedezetre nem lehet, de a kereskedelem harmincat is adhat harminc után... De... Honnan tud ez a Spiegelmann a mi kamatainkról? - kérdezte Tomasz úr kissé elgondolkozva.

- Én mondtam meg neki akaratlanul... - magyarázkodott Izabella elpirulva.

- Kár, hogy megmondtad... Nagy kár!... Az ilyen dolgokról jobb nem beszélni...

- Miért, mi rossz van ebben? - suttogta.

- Rossz?... Dehogy, Istenem... de mégis jobb, ha az emberek jövedelmünknek sem az összegét, sem a forrását nem ismerik... A bárónak, sőt, a marsallnak sem lenne ilyen tekintélye, és nem is tartanák őket milliomos emberbarátoknak, ha minden titkukat ismernék...

- De miért, papa?...

- Gyermek vagy még - felelte Tomasz úr némi zavarral. - Idealista vagy s... ha megmondanám, csak kedvedet szegném... Különben okos lány vagy, megtudhatod. A báró például, azt mondják, valami uzsorásokkal van társas viszonyban, a marsall vagyona pedig szerencsés tűzvészek következtében növekedett úgy meg, no meg... a szebasztopoli háború idején szarvasmarhát szállított a katonaságnak.

- Ó, az én nemes lovagjaim!... - suttogta Izabella kisasszony.

- Szóra sem érdemes, Bel... Van pénzük és nagy hitelük, s ez a fő - nyugtatta meg Tomasz úr.

Izabella megrázta fejét, mintha kellemetlen gondolatait akarná elhessegetni.

- Így hát nem utazunk Párizsba...

- De miért, gyermekem?... Miért?...

- Mert ha ezeknek a zsidóknak kifizetsz öt- vagy hatezer rubelt...

- Arra ne legyen gondod. Majd megkérem Wokulskit, hogy szerezzen nekem egy ilyen összegű kölcsönt, hat-hét százalékra, amit majd évi négy-ötszáz rubelenként törlesztünk. Az évi tízezerből igazán futja...

Izabella lehorgasztotta fejét, szótlanul húzogatta ujját az asztalon és elgondolkozott.

- Papa - kezdte kisvártatva -, mondd, te nem félsz ettől a Wokulskitól?...

- Én?... - kiáltotta Tomasz úr s öklével mellére csapott. - Én félek Joasiától, meg Hortensjától, sőt a hercegtől is és mind valamennyitől együtt, de Wokulskitól nem. Ha láttad volna, hogy dörzsölt ma kölnivízzel... És milyen aggódva nézett rám!... Ő a legnemesebb ember, akit valaha az életben láttam!... Nem törődik a pénzzel, hiszen velem üzletet nem csinálhat... Neki a barátságom a fontos... Az Úristen küldte hozzám, mégpedig akkor, amikor... amikor... kezdem érezni az öregséget, sőt, talán... a halált...

E szavak után Tomasz úr szemhéja megrebbent, s szeméből ismét kicsordult néhány könnycsepp.

- Papa, te beteg vagy! - kiáltotta Izabella ijedten.

- Nem, nem!... Csak ez a nagy hőség meg az izgalom, és elsősorban az, hogy... nagyon csalódtam az emberekben. Volt ma nálunk valaki?... Ugye, senki? Mert azt hiszik, hogy mindenünket elvesztettük... Joanna imádkozik, hogy a holnapi ebéd árát kölcsön ne kérjem tőle... Ugyanez a helyzet a báróval meg a herceggel is... A báró, miután megtudta, hogy még maradt harmincezer rubelünk, talán még eljön egyszer-másszor... a te kedvedért, mert úgy véli, hogy ha téged akár hozomány nélkül is elvesz, legalább rám nem lesz kénytelen költeni... De nem baj!... Légy nyugodt, amint megtudják, hogy évi tízezer rubel jövedelmünk van, mindnyájan visszajönnek, s te ismét királyné leszel a magad szalonjában, mint azelőtt... Istenem, milyen ideges vagyok!... - fejezte be Tomasz úr, s megtörülgette könnyes szemét.

- Papa, én mégis elhívatom az orvost...

Tomasz úr elgondolkozott.

- Tudod mit, inkább holnap... Holnapig talán magától is elmúlik.

Hirtelen kopogtatás hallatszott.

- Ki az?... Ki van ott?... - kérdezte Tomasz úr.

- A grófné van itt - felelte az előszobából Florentyna kisasszony hangja.

- Joasia?... - kiáltotta Tomasz úr örvendező csodálkozással. - Bel, menj csak ki elébe... Egy kicsit rendbe kell szednem magamat... Nono!... Fogadni mernék, hogy már tud a harmincezerről... Siess, Bel... Mikołaj!...

Ide-oda futkosott a hálószobában, kereste különböző ruhadarabjait, közben Izabella kiment, hogy nagynénjét fogadja, aki már a szalonban várt rá.

A grófné azonnal karjaiba kapta.

- Ó, milyen jó is az Isten - kiáltotta -, hogy ezt a nagy szerencsét leküldte rátok! Úgy hallom, Tomasz kilencvenezer rubelt kapott a házért, s így a hozományod megmaradt... Látod, ezt sohasem hittem volna...

- A papa azt hitte, hogy még többet kap, csak valami zsidó, aki a házat megvette, elriasztotta az árverezőket - felelte Izabella kissé sértődötten.

- Ó, gyermekem, hogy te még mindig nem ismered apád naivságát. Mennyire nem gyakorlati ember. Ő azt is képes elhinni, hogy az a ház egymillió rubelt ér. Én azonban hozzáértő emberektől tudom, hogy legfeljebb hetven-hetvenötezer rubel az értéke. Újabban naponta árvereznek bérházakat, s mindenki tudja, milyen áron kelnek el. Különben kár minden szóért. Apád hadd higgye, hogy becsapták, te pedig, Bel, imádkozz, hogy az Úristen tartsa meg azt a zsidót, aki kilencvenezer rubelt adott érte... Igaz is, hallottad, hogy Kazio Starski hazajött?...

Izabella arcát sötét pír lepte el.

- Mikor? Honnan?... - kérdezte zavartan.

- Most közvetlenül Angliából, de oda Kínából ment. Éppen olyan csinos, mint volt. Most a nagyanyjához készül, aki állítólag átadja neki a birtokot.

- Az a szomszéd birtok a tied mellett, nénikém, igaz?

- Igen, igen. Éppen erről akarok veled beszélni. Nagyon érdeklődött utánad, s én, abban a szent meggyőződésben, hogy a szeszélyeidből már kigyógyultál, azt tanácsoltam neki, hogy holnap jöjjön el hozzátok.

- Ó, de jó! - kiáltotta Izabella, s hangjában őszinte öröm csengett.

- No, látod!... - felelte a grófné és megcsókolta. - Látod, a jó öreg Joasia néni mindig rád gondol. Nagyszerű parti lenne számodra, s annál könnyebben nyélbe üthetnéd, mert apának most van egy kis pénze, amely remélhetőleg elég is lesz neki, és Kazio hallott valamit harangozni arról, hogy Hortensja néni téged akar megtenni örökösévé. Mert azt hiszem, szegény fiú bizony eléggé el van adósodva. De hát ami a nagyanyja vagyonából megmarad neki, meg az, amit te örökölhetsz Hortensja nénitől, együttesen valameddig csak elég lesz nektek. Azután meg majd meglátjuk. Neki ott van a nagybátyja, neked meg itt vagyok én, így hát a gyerekeitek remélhetőleg nem fognak éhezni.

Izabella szótlanul megcsókolta nagynénje kezét. E pillanatban olyan szép volt, hogy a grófné átölelte, a tükörhöz vitte és nevetve szólt.

- Csak arra kérlek, holnap is ilyen szép légy, s akkor biztos lehetsz, hogy Kazio szívében felszakadnak a már behegedt sebek... Ámbár mindig azt mondom, nagy kár, hogy akkor kikosaraztad!... Ma száz- vagy százötvenezer rubellel több vagyonotok lenne, mert azt hiszem, az a szegény fiú kétségbeesésében és bánatában rengeteg pénzt elszórt. Ja igaz... - tette hozzá - úgy hallom, apáddal Párizsba készültök?... Mi igaz ebből?

- Csakugyan készülünk.

- Ide hallgass, Bel - figyelmeztette a néni -, ne tedd ezt. Én éppen azt akartam ajánlani, hogy a nyár hátralevő részét töltsétek nálam. Ezt meg kell tenned, ha másért nem, Starski kedvéért. Elképzelheted, ez a fiatalember ott kint falun unatkozni, ábrándozni fog... Mindennap találkozhattok, s ilyen légkörben nem lesz nehéz lekötnöd... sőt, megkötnöd...

Izabella még jobban elpirult, s gyönyörű fejecskéjét lehajtotta.

- Joanna néni! - suttogta.

- Ah, gyermekem, csak légy szíves, velem szemben ne játszd a diplomatát. A te korodbeli eladó leánynak már illik férjhez mennie, s főképpen nem szabad elkövetnie a régi hibákat. Kazio kitűnő parti. Nem unod meg egyhamar... És ha megunnád is... már a férjed lesz, s egy férjnek sok mindent el kell néznie, de viszont fordítva is. Apád hol van?

- A papa egy kicsit gyengélkedik...

- Szent Isten!... Nem a nagy szerencse izgatta fel túlságosan?...

- Dehogy, éppen a hirtelen harag ártott meg neki, a miatt a zsidó miatt...

- Szegény, folyton ábrándokban él! - jegyezte meg a grófné s felállt. - Benézek hozzá egy pillanatra. Egy kicsit elbeszélgetünk a ti nyaralástokról. Ami viszont téged illet, Bel, remélem, az időt jól kihasználod.

A grófné egy fél óráig bizalmasan beszélgetett Tomasz úrral, aztán elbúcsúzott húgától, de még egyszer figyelmébe ajánlotta Starskit.

Kilenc óra körül Tomasz úr, megrögzött szokásától eltérően, lefeküdt. Izabella kisasszony pedig egy kis beszélgetésre meghívta magához Florentynát.

- Hallottad, Flóra? - kezdte, miután félig ülő, félig fekvő állapotban elhelyezkedett a díványon. - Kazio Starski hazajött, és holnap eljön hozzánk.

- Ááá... - suttogta Florentyna, de úgy, mintha már tudott volna az eseményről. - Szóval nem haragszik?... - kérdezte, az utolsó szót erősen hangsúlyozva.

- Azt hiszem... Különben nem tudom... - mosolygott Izabella. - A néni azt mondja, hogy nagyon csinos.

- És nyakig ül az adósságban... De mit tesz az?... Kinek nincs ma adóssága?!...

- Mit szólnál hozzá, ha én...

- Ha hozzámennél?... Természetesen gratulálnék mind a kettőtöknek. De mit szólna a báró, a marsall, Ochocki és mindenekelőtt Wokulski?

Izabella hirtelen felpattant.

- Ugyan, Flóra, hogy jut eszedbe egyszerre ez a... Wokulski...

- Nem nekem jut eszembe - felelte Florentyna, hálóköntöse szalagját tépkedve -, csak arra gondoltam, amit még áprilisban mondtál... Hogy az az ember egy év óta üldöz a pillantásaival, s minden oldalról be akar keríteni...

Izabella elmosolyodott.

- Ah, emlékszem!... Akkor csakugyan az volt az érzésem... Ma azonban, hogy jobban megismertem, már látom, nem tartozik azok közé az emberek közé, akiktől félni kell. Szótlanul és csendben imád, de ezt éppen így megtenné akkor is, ha... ha férjhez mennék... Az olyanfajta imádóknak, amilyen ő, elég egy pillantás, egy kézszorítás.

- Biztos vagy benne?

- Tökéletesen. Különben meggyőződtem róla, hogy mindaz, amit én annak idején csapdának tartottam, az ő részéről nem egyéb, mint: üzlet. A papa kölcsönad neki harmincezer rubelt, és ki tudja, minden eddigi buzgó igyekezete nem ezt a célt szolgálta-e?...

- És ha tévednél? - kérdezte Florentyna, még egyre hálóköntöse szalagjával játszadozva.

- Ugyan hagyd! - háborodott fel Izabella kisasszony. - Mindenáron el akarod rontani a kedvemet?

- Ne haragudj, de te mondtad, hogy ezek az emberek képesek türelmesen várni, behálózni, törni és zúzni, sőt; mindent kockáztatni...

- De nem Wokulski.

- Csak gondolj vissza a báróra.

- A báró nyilvánosan megsértette.

- És tőled kért bocsánatot.

- Ah, Flóra kérlek, ne kínozz!... - tört ki Izabella. - Mindenáron démont akarsz csinálni abból a kis szatócsból, talán azért, mert... annyit vesztettünk a házon... meg a papa beteg... meg Starski... hazajött...

Florentyna olyan kézmozdulatot tett, mintha még mondani akart volna valamit, de elnyomta.

- Jó éjszakát, Bel - szólt. - Lehet, hogy most igazad van...

Kiment.

Izabella egész éjszaka Starskiról álmodott, azt álmodta, hogy Starski a férje, és Rossi első plátói szerelme. Ochocki a második. Wokulski pedig vagyonuk teljhatalmú kezelője. Csak reggel tíz óra felé költötte fel Florentyna, s közölte, hogy itt van Spiegelmann meg még egy zsidó.

- Spiegelmann?... Ah, igaz... Egészen elfelejtettem. Mondd meg neki, hogy jöjjön később... Papa felkelt?

- Már egy órája fenn van. Neki is szóltam, s ő kéret, hogy írj Wokulskinak...

- Minek?

- Hogy jöjjön el hozzánk délben, és intézze el ezeket a zsidókat.

- Igaz, Wokulskinál van a pénzünk - kapta fel a szót Izabella. - De valahogy nem illik, hogy ebben az ügyben én levelezzek vele. Írj te, Flóra, a papa nevében. Itt a papír az íróasztalon...

Florentyna megírta a kívánt levelet, közben Izabella öltözködni kezdett. Az a hír, hogy a zsidók itt vannak, úgy hatott rá, mint a hideg zuhany. Wokulski pedig nyugtalanította.

"Úgy látszik, csakugyan nem tudunk meglenni e nélkül az ember nélkül... - gondolta magában. - De ha a pénzünk nála van, mégis neki kell az adósságainkat rendeznie..."

- Kérd meg szépen - szólt Florentynához -, hogy minél hamarabb jöjjön... Mert ha Starski ezeket az undok zsidókat itt találná...

- Ne félj, régebben ismeri őket, mint mi - suttogta Flóra.

- De mégis szörnyű lenne!... Nem emlékszel, milyen hangon beszélt velem tegnap ez a... ez a...

- Spiegelmann - segítette ki Florentyna -, az vakmerő egy zsidó!

Lepecsételte a levelet, kiment az előszobába, hogy az ott várakozó zsidókat elküldje. Izabella pedig letérdelt az alabástrom Szűz Mária-szobor elé, s imádkozott, hogy a küldönc Wokulskit otthon találja, és Starski ne találkozzék itt ezekkel a zsidókkal.

Az alabástrom Szűz Mária meghallgatta Izabella kisasszony kérését, mert egy óra múlva, a reggelinél három levelet kézbesítettek neki:

Az egyiket a grófné írta, s értesítette, hogy ma két és három óra között jönnek az orvosok, hogy apja betegségéről konzíliumot tartsanak, s hogy Kazio Starski estefelé már elutazik, s éppen ezért bármely pillanatban betoppanhat hozzájuk.

El ne felejtsd, drága Bel - fejezte be levelét a néni -, úgy kell viselkedned, hogy a fiú utazás közben is meg otthon is rád gondoljon. Aztán néhány nap múlva neked is meg apádnak is el kell jönnötök. Azt már elintéztem, hogy se itt Varsóban ne találkozzék egyetlen lánnyal sem, se falun ne legyen körülötte senki (természetesen rajtad kívül, édesem). Persze nem számítom a kedves nagymamát, az elnöknét és rá nézve kevéssé érdekes két unokáját.

Izabella könnyedén ajkát biggyesztette; ez a nagy nyomaték nem volt ínyére.

- Joanna néni úgy pártfogol engem - szólt Florentynához -, mintha már minden reményét elvesztette volna. Nem szeretem az ilyent...

S lelkében a szép Kazio Starski képe egy pillanatra kissé elhomályosult.

A másik levelet Wokulski írta. Jelentette, hogy pontosan egy óra körül teszi tiszteletét.

- Mikorra rendelted ide a zsidókat. Flóra? - kérdezte Izabella.

- Egyre.

- Hála Istennek! Csak Starski ne jöjjön akkor - jegyezte meg, s elővette a harmadik levelet. - Ismerős nekem ez az írás - tette hozzá. - No, ki az, Flóra?...

- Nem ismered meg? - kérdezte Florentyna kisasszony, aki a borítékra pillantott. - Krzeszowskiné...

Izabella arcát elöntötte a bosszúság pírja.

- Ah, igaz!... - kiáltotta, s a levelet az asztalra dobta. - Kérlek, Flóra, légy szíves, küldd vissza neki, de írd rá a borítékra: "Felbontatlanul vissza"... Mit akar tőlünk ez a szörnyű némber!

- Könnyen megtudhatod - suttogta Florentyna.

- Nem, nem és... nem!... Nem akarom ennek a kiállhatatlan nőnek a levelét olvasni... Biztosan megint valami bosszantás, mert egyebet úgysem tud... Kérlek, Flóra, azonnal küldd vissza a levelet és... különben nézd meg, mit ír... Ez az utolsó eset, hogy elfogadom a firkálmányát.

Florentyna lassan feltépte a borítékot, és olvasni kezdte a levelet. Arcán a kíváncsiság helyét fokozatosan a csodálkozás, majd a zavar foglalta el.

- Valahogy nem illik, hogy én olvassam - jegyezte meg halkan és átadta Izabellának.

Kedves Izabella kisasszony! - írta a báróné. - Beismerem, hogy eddigi viselkedésemmel rászolgáltam idegenkedésére és az irgalmas Isten haragjára, aki olyan híven gondot visel magukra. Éppen ezért mindent visszavonok, megalázom magam kegyed előtt, s könyörgök, bocsásson meg nekem. Mert nem az Ég kegyelmének óriási jele az, hogy leküldte maguknak ezt a Wokulskit? Ez a nyomorult ember, csak olyan féreg, mint mi valamennyien, a mindenható Isten kezében eszközzé vált, hogy engem megbüntessen, s magukat megjutalmazza. Nem elég ugyanis, hogy a párbajban megsebesítette uramat (akinek az Úristen bocsássa meg minden aljasságát, amit velem szemben elkövetett), de még a házat is megvette, amelyben hőn szeretett gyermekem elszenderült, s most majd biztosan alaposan felemeli a lakbéremet. Maguk pedig nemcsak békésen nézhetik a rám zúduló csapásokat, de még húszezer rubellel többet is kaptak, mint amennyit a ház megér.

Bűnbánatomért és megalázkodásomért cserébe, legyen szíves kieszközölni Wokulski úrnál (aki nem tudom, miért haragszik rám), hogy lakbérszerződésemet további évekre hosszabbítsa meg, s ne kergessen ki túlzott követelésekkel abból a házból, amelyben egyetlen gyermekem bevégezte életét. De ezt nagyon óvatosan kell megcselekednie, mert Wokulski úr őnagysága, előttem ismeretlen okból, nem kívánja dobra verni, hogy a házat ő vette meg. Mert nem elég, hogy a házat nem saját nevében vette meg, ahogy azt minden rendes ember tette volna, hanem az uzsorás Schlangbaumot szerepelteti maga helyett, sőt - hogy húszezer rubellel túlfizesse - megvesztegetett árverezőket hozott a bíróságra, s velük licitáltatta túl az én ajánlatomat. Hogy miért viselkedik ilyen titokzatosan, azt maguk bizonyára jobban tudják, mint én. Mert hiszen úgy hallom, tőkéjüket is nála helyezték el. Kicsiny az a tőke, az igaz, de az Úr kegyelme folytán (mely olyan szemmel láthatóan őrködik maguk felett), és Wokulski közismert ügyessége révén, bizonyára hoz olyan kamatot, amely bőségesen kárpótolja önöket az anyagi helyzetük miatt elszenvedett eddigi fájdalmaikért. Amidőn magamat szíves jóindulatába, kölcsönös viszonyunkat pedig az Úristen igazságos kezébe ajánlom, maradok mindenkor hűséges, bár lenézett rokonuk és alázatos szolgájuk

Krzeszowskiné

Izabella a levél olvasása közben olyan fehér lett, mint a fal. Felkelt az asztaltól, összehajtotta a levelet, felemelte, mintha valakinek az arcába akarná vágni. Hirtelen elöntötte a félelem, szeretett volna menekülni vagy hívni valakit, de egyszerre erőt vett magán s átment apjához.

Łęcki úr papucsban és vászonköntösben hevert a díványon és a Kurir-t olvasta. Gyöngéden üdvözölte leányát, aki leült a díványra, figyelmesen végignézett rajta, s így szólt:

- A világítás rossz ebben a szobában vagy csak nekem rémlik úgy, mintha a kisasszonynak ezúttal nem lenne valami jó kedve?...

- Egy kicsit ideges vagyok.

- Látom, de remélem, csak a hőség teszi. Pedig ma jó lenne, kis haszontalan, ha nagyon szép lennél - folytatta, s mosolyogva fenyegette meg mutatóujjával -, mert amint nénéd tegnap közölte velem, Kazio szíve ismét szabad...

Izabella hallgatott, apja pedig tovább beszélt.

- Igaz, hogy a fiú kicsit megszédült ettől a folytonos világjárástól, meg egy kicsit el is adósodott, de fiatal, csinos, no és nem utolsósorban, bolondul utánad. Joasia reméli, hogy az elnökné asszony ott tudja tartani néhány hétig a birtokán, a többi aztán a te dolgod. Talán nem is lenne rossz?... A név kitűnő, a vagyon is összekalapálódik valahogy több helyről... Ezenkívül világlátott ember, aki mindenütt megállja a helyét. Olyan hősféle, ha ugyan igaz, hogy megkerülte a földgolyót...

- Krzeszowski báróné írt - vágott szavába Izabella.

- Ó?... Mit ír az a bolond?

- Azt, hogy a házunkat nem Schlangbaum vette meg, hanem Wokulski, és hogy felbérelt árverezők útján húszezer rubellel többet adott érte, mint amennyit megér.

Amíg ezt fojtott hangon elmondta, félve figyelte apját, mert attól tartott, hogy valami erősebb kitörés következik. De Tomasz úr könnyedén felállt a díványról, s ujjával pattintva így szólt:

- Várj csak!... Várj!... Tudod, hogy ez nem is olyan lehetetlen?

- Hogyan?! - ugrott fel Izabella kisasszony. - Hogyan?! Elég vakmerő lenne ahhoz, hogy húszezer rubelt ajándékozzon nekünk? És te, papa, ilyen nyugodtan tudsz erről beszélni?...

- Persze hogy nyugodtan. Mert ha egy kicsit vártam volna az eladással, nem kilencvenezret, hanem százhúszezret is kaphattam volna.

- Igen, de nem várhattunk, hiszen a házat árverésen adták el...

- Mi tehát nem várhattunk, és ezért vesztettünk, Wokulski pedig nyer, mert várhat.

Izabella kisasszony e megjegyzésre kissé megnyugodott.

- Szóval te, papa, semmiféle jóakaratú ajándékozást nem látsz ebben Wokulski részéről? Mert tegnap úgy beszéltél róla, mintha úgy éreznéd, hogy behálózott...

- Hahaha!... - kacagott Tomasz úr. - Ez nagyszerű... Kitűnő. Tegnap kicsit ideges voltam, sőt, nagyon... és valami... valami... az eszembe villant... de ma... hahaha!... Csak fizesse túl azt a házat, ha akarja. Azért kereskedő, hogy tudja, miért mennyit fizet. Az egyiken veszít, a másikon nyer... Én legfeljebb annyit tehetek, hogy nem veszem tőle rossz néven, ha odaáll az árverezők közé... Bár ahhoz is jogom lenne, hogy valami suskust tételezzek fel abban, hogy Schlangbaumot szerepelteti maga helyett...

Izabella hálásan ölelte meg apját.

- Igen - szólt -, igazad van, papa. Csak valahogy nem tudtam magamnak megmagyarázni. Az, hogy egy zsidót küldött maga helyett, kétségkívül azt mutatja, hogy akkor, amikor a jó barátot játssza, voltaképpen az üzleten jár az esze...

- Természetes!... - erősítette meg Tomasz úr. - De hogy te egy ilyen egyszerű dolgot nem értesz? Nem rossz ember, de hiába... boltos... boltos!...

Az előszobában erős csengetés hallatszott.

- Biztosan ő. Én megyek, magukra hagyom az urakat.

Kilépett apja hálószobájából, de az előszobában Wokulski helyett három zsidót talált, akik hangosan vitatkoztak Mikołajjal és Florentynával. Szinte menekült a szalonba, s ajkáról önkéntelenül rebbent el a szó:

- Istenem, miért nem jön még?...

Szívében a különböző érzelmek vihara tombolt. Tudomásul vette ugyan és helybenhagyta atyja szavait, de bensejében érezte, hogy nem úgy van, hogy nem igaz, amit mond, nem igaz, hogy Wokulski a házvétellel jó üzletet csinált, hanem az az igaz, hogy veszített, mégpedig csak azért, hogy őket kiemelje kétségbeejtő helyzetükből. De mikor ezt beismerte, ugyanakkor vak gyűlöletet érzett Wokulski iránt.

- Aljas! Aljas!... - suttogta. - Hogy merészelte?!...

Közben az előszobában a zsidók valóságos veszekedésbe kezdtek Florentyna kisasszonnyal. Kijelentették, hogy addig nem mozdulnak, míg a pénzüket meg nem kapják, mert a méltóságos grófkisasszony szavát adta, hogy ma fizetnek. S mikor Mikołaj kinyitotta az előszoba ajtaját, s megpróbálta kituszkolni őket - válogatott szidalmakkal árasztották el.

- Ez gazemberség!... Csalás!... A pénzt el tudják venni az uraságok, akkor jók vagyunk, akkor tudják mondani "kedves David bácsi"... de ha aztán...

- Mi van itt? - szólalt meg egy idegen hang.

A zsidók elhallgattak.

- Mi van itt?... Mit keres maga itt, Spiegelmann úr?...

Izabella megismerte Wokulski hangját.

- Én kérem, semmit... alázatos szolgája, nagyságos úr... Mi csak üzleti ügyben... a méltóságos grófkisassz... - mentegetőzött az imént még igen lármás Spiegelmann, egészen más hangon.

- Azt parancsolta a gróf úr, hogy ma jöjjünk ide a pénzért... - vetette közbe egy másik zsidó.

- Tegnap a grófkisasszony szavát adta, hogy ma mindnyájan az utolsó garasig megkapjuk a pénzt.

- Meg is kapják - vágott közbe Wokulski. - Én vagyok a Łęcki úr meghatalmazottja, s ma délután hat órakor elintézem a számlákat az irodámban.

- Ajvé, nem olyan sürgős... Miért tetszik úgy sietni, nagyságos úr?!... - felelte Spiegelmann.

- Hat órakor legyenek ott nálam! Mikołaj, maga pedig semmiféle üzletembert be ne eresszen ide, ha a méltóságos úr beteg.

- Értem, nagyságos úr!... A méltóságos úr a hálószobájában várja - válaszolta Mikołaj.

Mikor Wokulski bement, az öreg nekiállt a zsidóknak, és egymás hegyén-hátán taszigálta őket kifelé, folyton morogva.

- Kifelé!... Mars!...

- Nű!... Miért tetszik úgy haragudni!... - motyogták a zsidók nagy zavarukban.

Tomasz úr meghatottan fogadta Wokulskit, keze kissé remegett, feje is reszketett.

- No nézze - panaszkodott -, mit művelnek ezek a zsidók, ezek a... Rátámadnak a házra... Megrémítik szegény leányomat...

- Megmondtam nekik, hogy este hatkor jöjjenek el az irodámba. Ha megengedi, Łęcki úr, majd én elintézem a számlájukat. Nagy összegről van szó?

- Gyerekség... jóformán semmi... mindössze öt-hatezer rubel...

- Öt-hatezer?... - ismételte Wokulski. - Hármuknak együttesen?...

- Nem, ezeknek összesen kétezerrel vagy talán valamivel többel tartozom... de, hadd mondjam már el (mert ebből bonyodalom támadhat), valaki márciusban összevásárolta a váltóimat. Nem tudom, ki lehet, de minden eshetőségre fel akarok készülni...

Wokulski arca felderült.

- Fizesse meg, kérem, az adósságait - felelte - sorra, amint a hitelezők jelentkeznek. Majd kiegyenlítjük ezeket, akiknek korábbi váltóik vannak. Tehát ez összesen mintegy két-háromezer rubel?...

- Igen, igen... De látja, kedves barátom, milyen áldatlan helyzet ez! Maga kifizet nekem egy fél évre előre ötezret... igaz is... volt szíves elhozni a pénzt?

- Természetesen.

- Nagyon hálás vagyok. De ugye, milyen szörnyű, milyen kellemetlen dolog, hogy éppen most, amikor Belciával és... magával együtt Párizsba készülünk, akkor támadnak ránk ezek a zsidók, és kétezret elvisznek!... Így aztán Párizsnak természetesen befellegzett.

- Miért? - kérdezte Wokulski. - Én fedezem ezeknek a járandóságát, s önnek nem kell a kamatokat megbolygatnia. Nyugodtan elutazhatnak Párizsba.

- Utolérhetetlen!... - kiáltotta Tomasz úr, mellére ölelve vendégét. - Mert látja, kedves barátom - tette hozzá most már nyugodtabban -, már éppen azon gondolkoztam, hogy nem tudna-e nekem egy kis kölcsönt szerezni a zsidó követelések kiegyenlítésére, úgy hat-hét százalékra?...

Wokulski kénytelen volt mosolyogni Tomasz úr pénzügyi naivságán.

- Hogyne - felelte, de jókedvét nem tudta elnyomni. - Meglesz a kölcsön. Ezeknek a zsidóknak visszafizetünk vagy háromezret, s azért ön majd kamatot fizet... mennyit akar?

- Hetet... hatot...

- Rendben van. Fizet száznyolcvan rubel kamatot, s a tőke érintetlen marad.

Tomasz úr most már nem tudni, hányadszor kezdett sűrűn hunyorgatni, s szeméből ismét kibuggyant a könny.

- Nemes szív... nemes lélek... - motyogta, Wokulskit karjában szorongatva. - Az Isten küldte!...

- Azt hiszi, tehetnék másképp?... - suttogta Wokulski.

Az ajtón kopogtak. Mikołaj jött, s jelentette, hogy az orvosok megérkeztek.

- Aha - kiáltotta Tomasz úr. - Nővérem küldte ezeket az urakat. Istenem! Még sosem gyógyíttattam magam... És most... kérem, Stanisław barátom, fáradjon át Belhez... Mikołaj, jelentsd a kisasszonynak Wokulski urat.

"Íme a jutalmam... az életem!..." - gondolta Wokulski, míg Mikołaj után indult. Az előszobában találkozott az orvosokkal, mind a kettőt ismerte, s erősebben jóindulatukba ajánlotta Tomasz urat.

A szalonban Izabella várta. Kissé halvány volt, de annál szebb. Wokulski üdvözölte s vidáman így szólt:

- Nagyon boldog vagyok, hogy a Rossinak küldött koszorú tetszett.

Abbahagyta, mert meglepte Izabella arcának különleges kifejezése, s főleg, hogy olyan csodálkozva nézett rá, mintha ma látná először.

Kis ideig mindketten hallgattak, végre Izabella, miközben egy porszemet sepert le szürke ruhájáról, így szólt:

- Úgy hallom, a házunkat ön vette meg? - s összehunyorított szemmel nézett rá.

Wokulskit úgy meglepte a kérdés, hogy az első pillanatban elállt a lélegzete. Úgy érezte, mintha hirtelen a gondolkozás folyamata is megszűnt volna agyában. Elsápadt, majd elpirult, s mikor öntudatát végre visszanyerte, fojtott hangon felelte:

- Igen, én vettem meg.

- És miért állított be maga helyett egy zsidót?

- Hogy miért? - ismételte Wokulski, s úgy nézett rá, mint egy ijedt gyermek. - Hogy miért?... Azért, kérem, mert én kereskedő vagyok, és... az ilyen holt befektetés árthatna hitelemnek...

- Ön már régóta érdeklődik a mi dolgaink iránt. Úgy emlékszem, hogy áprilisban... igen, áprilisban megvette a szervizünket... - folytatta Izabella még most is ugyanazon a hangon.

Ez a hang kijózanította Wokulskit, felemelte fejét, s szárazon felelte:

- A szervizt bármely pillanatban visszavehetik méltóságotok.

Most Izabella sütötte le szemét. Wokulski észrevette, s ismét zavarba jött.

- Akkor hát miért tette? - kérdezte halkan. - Miért... üldöz minket?

Azt lehetett várni, hogy sírva fakad. Wokulski elvesztette minden hatalmát idegei fölött.

- Én üldözöm?... - szólt elváltozott hangon. - Találhatnak-e szolgát, de nem is szolgát... kutyát, mely hűségesebb lenne nálam?... Két év óta nem gondolok másra, mint arra, hogy minden akadályt elhárítsak útjukból.

Odakint csengettek. Izabella megremegett, Wokulski elhallgatott.

Mikołaj kitárta a szalon ajtaját és jelentette:

- Starski úr.

Ugyanakkor az ajtóban megjelent egy középtermetű, karcsú férfi. Barna arcát kétoldalt kis pofaszakáll, ajkát kicsiny bajusz díszítette.

Halántékánál alig észrevehetően kopaszodott. Arca félig vidám, félig gúnyos volt. Hirtelen felkiáltott:

- Ó, hogy örülök, kedves kuzin, hogy megint láthatom!...

Izabella kisasszony szótlanul nyújtotta kezét; arcát sötét pír öntötte el, s szeme egy pillanat alatt ábrándossá változott.

Wokulski visszavonult az oldalasztalhoz. Izabella bemutatta őket egymásnak.

- Wokulski... úr, Starski úr...

Wokulski nevét úgy hangsúlyozta, hogy Starski csak fejével biccentett, majd Wokulskinak oldalvást fordulva néhány lépésnyire leült. Wokulski válaszképpen a fal melletti asztalkához ült, és egy albumot kezdett nézegetni.

- Úgy hallom, Kínából tért haza? - kérdezte Izabella kisasszony.

- Nem, most Londonból jöttem, de még most is úgy érzem, mintha a hajón lennék - felelte a férfi feltűnően idegenszerű kiejtéssel. Izabella kisasszony angolra fordította a beszédet.

- Remélem, kedves kuzen, ezúttal huzamosabb ideig marad itthon?

- Az attól függ - felelte Starski ugyancsak angolul. - Ki ez a?... - tette hozzá, s Wokulski felé pillantott.

- A papa meghatalmazottja. No mitől függ?...

- Azt hiszem, ezt magának nem kell kérdeznie - mosolygott a fiatalember. - Egyes-egyedül a nagymama bőkezűségétől...

- No, ez szép... pedig én már bókot vártam...

- A világcsavargók nem szoktak bókolni, mert tudják, hogy a bók minden földrajzi szélesség alatt csak kompromittálja a férfit a nő szemében.

- Ezt a világraszóló felfedezést Kínában tette?

- Ott is meg Japánban is, de mindenekelőtt Európában.

- És most itt, Lengyelországban is alkalmazni kívánja?

- Ha megengedi, a maga társaságában is megpróbálom. Mert úgy hallom, a szünidőt együtt töltjük. Igaz?...

- Igaz... legalábbis Joasia néni meg a papa így kívánja. Nekem nem nagyon tetszik a terve, különösen, minthogy maga... néprajzi megfigyeléseit akarja rajtam kipróbálni.

- Ez részemről csak a kölcsön visszafizetése lenne.

- Ah, szóval harc?... - kérdezte Izabella.

- A régi adósságok visszafizetése gyakran békességre vezet.

Wokulski annyira elmerült az album nézegetésében, hogy az erek kidagadtak halántékán.

- De a bosszú annál kevésbé - felelte Izabella.

- Bosszúról nincs szó, csak éppen eszébe akarom juttatni, hogy hitelezője vagyok.

- Szóval nekem van visszafizetni való tartozásom?... - kacagott Izabella. - Látom, utazása közben nem vesztegette hiába az időt.

- Én azt szeretném, ha most a szünidőben sem vesztegetném hiába - felelte Starski, s jelentőségteljesen nézett a leány szemébe.

- Ez teljesen attól függ, hogy milyen módszerekkel akarja tartozását kiegyenlíteni - felelte Izabella, s ismét elpirult.

- A méltóságos úr kéreti a nagyságos urat! - szólt Mikołaj az ajtóból.

A beszélgetés megszakadt, Wokulski becsukta az albumot, felállt, s Izabella és Starski felé meghajolva, lassan Mikołaj után ment.

- Ez az úr nem ért angolul?... Nem sértődik meg, hogy nem beszélgettünk vele? - kérdezte Starski.

- Ó, dehogy - felelte Izabella.

- Annál jobb; mert úgy láttam, nem nagyon tetszett neki a társalgásunk.

- Azért hagyott itt - fejezte be Izabella hanyagul.

- Hozd a kalapomat - szólt Wokulski az inasnak már a másik szobában.

Mikołaj bement a kalapért, s bevitte Tomasz úr hálószobájába. Az előszobában meghallotta, hogy Wokulski, fejét két tenyere közé szorítva, azt suttogja:

"Irgalmas Isten!"

Mikor Wokulski Tomasz úr hálószobájába lépett, az orvosok már nem voltak ott.

- Képzelje, barátom - kiáltotta Łęcki úr -, micsoda kellemetlen eset!... A konzílium megtiltotta, hogy Párizsba menjek, s halálbüntetés terhe alatt rám parancsolt, hogy utazzam falura. Becsületemre mondom, már igazán nem tudom, hová rejtőzzem a hőség elől. De úgy látszik, magára is nagy hatással van, mert mintha elsápadt volna. Ugye, milyen forró ez a lakás?

- Ó, igen. Talán megengedi, kérem - felelte Wokulski, miközben zsebéből vastag csomagot vett elő -, hogy átadjam a pénzt.

- Ehe... igaz is.

- Itt van ötezer rubel, a január közepéig szóló kamatokra. Szíveskedjék megszámolni. És itt a nyugta.

Łęcki úr néhányszor végigszámolta az új százrubeleseket, s aláírta az okmányt. Azután a tollat félretette, és így szólt:

- No, jól van. Ez az egyik... Ami pedig az adósságokat illeti...

- Az a két-háromezer rubel, amivel a zsidóknak tartozik, most már az én gondom. Azt én ma kifizetem...

- De nagyon kérem, kedves barátom, nem fogadhatom el ingyen. Nagyon kérem, a legpontosabban vonja le magának a kamatokat...

- Százhúsz-száznyolcvan rubel évente.

- Igen, igen... - helyeselte Tomasz úr. - De... ha még esetleg... szükségem lenne valami kis összegre, kihez forduljak, az alkalmazottai közül?

- A kamat másik felét január közepén tetszik megkapni.

- Értem, de tudja, kedves barátom, arra gondolok, ha a tőkének egy bizonyos részére szükségem lenne... természetesen nem ingyen gondolom... szívesen fizetek kamatot...

- Hatot... - vetette közbe Wokulski.

- Igen, hatot. Hetet...

- Nem, kérem. Az ön tőkéje harminchárom százalékot jövedelmez, tehát azt nem adhatom önnek kölcsön hét százalékra.

- Helyes. Akkor hát nem kell lemondania a tőkémről, de... tudja, kérem... Mégiscsak előfordulhat valami...

- A tőkéjét akár a jövő év január közepén visszaveheti.

- Isten ments!... Dehogy veszem, még tíz év múlva sem...

- De én az ön tőkéjét csak egy évre vettem át...

- Hogyan?... Miért?... - csodálkozott Tomasz úr, s egyre tágabbra nyitotta szemét.

- Azért, mert magam sem tudom, mi lesz egy év múlva. Nem minden évben akad ilyen kivételesen jó üzlet.

- Igaz is - szólt Tomasz úr, rövid, de kínos gondolkozás után. - Valamit mesélnek a városban, hogy a házamat maga vette meg, kedves barátom?...

- Ez igaz is. A házat én vettem meg, de egy fél éven belül bármikor visszaadhatom előnyös feltételek mellett.

Łęcki úr érezte, hogy elpirul, de vereségét mindenáron titkolni akarta, s így nagyúri hanghordozással szólt.

- S ugyan mennyi lelépést kívánna, Wokulski úr?...

- Semmit. Átadnám kilencvenezerért, esetleg olcsóbban is...

Tomasz úr hátralépett, karját széttárta, aztán öblös karszékébe rogyott. Szeméből ismét kibuggyant néhány könnycsepp.

- Így van ez, kedves Stanisław barátom - mondta könnyeit nyelve -, látom már, hogy a pénz a legjobb barátságot is megronthatja. Hát rossz néven vehetem én, hogy megvette a házamat? Tettem én magának szemrehányást? S maga mindjárt úgy beszél, mintha megsértettem volna.

- Bocsánatot kérek - szólt Wokulski. - De valóban kicsit ideges vagyok... biztosan a melegtől...

- Ó, az lehet! - kiáltotta Tomasz úr, azzal felállt a karszékből, s erősen megszorította vendége kezét. - Tehát... kölcsönösen bocsássuk meg egymásnak a fanyar szavakat... Én nem haragszom, mert tudom, mit jelent ez a hőség...

Wokulski elbúcsúzott s átment a szalonba. Starski már nem volt ott, Izabella egyedül várta. Mikor észrevette, felállt; arca derültebb volt.

- Már elmegy?

- Búcsúzni jöttem.

- És Rossiról nem feledkezik meg? - kérdezte alig észrevehető mosollyal.

- Ó, dehogy. Majd megkérek valakit, hogy adja át neki a koszorút.

- Hát nem személyesen adja át?... Miért?...

- Mert ma éjjel Párizsba utazom - felelte Wokulski.

Meghajolt és elment. Izabella egy pillanatig meglepődve állt ott, aztán átsietett az apjához.

- Mi történt, papa? Wokulski nagyon hűvösen búcsúzott, és kijelentette, hogy még az éjszaka Párizsba utazik.

- Mi?... Mi?... Mi?... - kiáltotta Tomasz úr, s mindkét kezével fejéhez kapott. - Biztosan megsértődött...

- Ah, igaz!... Megemlítettem neki a házvételt...

- Krisztusom!... Mit tettél?... Akkor... minden elveszett... most már értem... persze hogy megsértődött... De hát... ki gondolhatta, hogy ilyen érzékeny?... Egy ilyen egyszerű boltos!...

És elutazott!... Stanisław Wokulski úr, a nagy szervező, az előkelő kereskedelmi vállalat alapítója, a cég nagy főnöke, aki évenként legalább négymillió rubel forgalmat bonyolít le - elutazott Párizsba, csak úgy, minden komolyabb előkészület nélkül, akár a legközönségesebb postakocsis - Milosnába... Egyik napon még azt mondta (nekem magamnak), hogy nem tudja, mikor utazik, másnap meg - ripsz-ropsz, s már itt sem volt.

Megevett egy igen előkelő ebédet Łęcki őméltóságáéknál, megitta a feketét, kipiszkálta a fogát és - gyerünk. Természetesen. Hiszen Wokulski úr nem nyavalyás segéd, akinek minden öt-hat esztendőben könyörögnie kell a főnökének egy kis szabadságért. Wokulski úr kapitalista, akinek legalább évi hatvanezer rubel jövedelme van, grófokkal és hercegekkel komázik, bárókkal párbajozik, s akkor utazik, amikor akar. Ti pedig, fizetett alkalmazottak, viseljétek gondját az üzletnek, hiszen ezért kapjátok a fizetést és az osztalékot.

És ez kereskedő?... Soha!... Egy kereskedő nem tesz ilyet!...

Mert el lehet utazni akár Párizsba is, hanyatt-homlok, őrült módra rohanni, de nem ilyen időkben, mikor a berlini kongresszus csúnyán elsózta a levest, Anglia Ciprus után nyúl... Ausztria meg Bosznia után... Mikor Olaszország egetverő lármát csap, hogy: "Adjátok ide Triesztet, mert baj lesz!..." Mikor már mindenütt azt beszélik, hogy Boszniában vér folyik és (csak az aratást fejezzék be) a háború a tél beállta előtt kitör, annyi szent. És ő pont ilyenkor fejest ugrik Párizsba!...

Csitt!... Miért utazott el olyan hirtelen Párizsba?... A kiállításra?... Törődik is ő azzal!... Vagy talán a Szuzsin-féle üzlet miatt?... Micsoda üzlet lehet az, amivel csak úgy, egy kézlegyintéssel ötvenezer rubelt lehet keresni?... Beszélnek összevissza óriási gépekről a petróleumkutakhoz vagy a vasutakhoz vagy a cukorgyárakba... De vajon ti, ártatlan báránykák, ezek helyett a rendkívüli gépek helyett nem közönséges ágyúkért mentetek?... Franciaország bármelyik pillanatban torkon ragadhatja a németet... Igaz ugyan, hogy a kis Napóleon még Angliában rostokol, de hiszen Londontól Párizsig rövidebb az út, mint Varsótól Zamośćig.

Ej... Ignacy uram - ne siess annyira, ne ítélkezz olyan könnyen W. úr felett. (Ilyen esetekben jobb, ha az ember nem írja ki az egész nevet.) Ne szidd és ne bélyegezd meg, mert könnyen nevetségessé válhatsz. Itt valami nagy kalamajka készül: ez a Łęcki valamikor sokat forgott III. Napóleon udvarában, s ez a színésznek mondott Rossi is - mégiscsak olasz... (Olaszország pedig már szörnyen lármázik Triesztért)... azután az az ebéd Łęckiéknél, közvetlenül az elutazás előtt és a házvétel...

A Łęcki lány, igaz, nagyon szép, de azért mégiscsak nő, s egy nőért Staś semmi esetre sem követne el ennyi őrültséget... Ebben egészen biztosan van valami p... (ilyen esetekben ajánlatos rövidítéseket használni...) Ebben feltétlenül van valami komoly p...

Már van két hete, hogy szegény fiú talán örökre elutazott... Levelei rövidek és szárazak, saját magáról nem ír semmit, s engem néha úgy emészt a bánat, hogy szavamra mondom, nem találom a helyemet (na, nem mondom, hogy miatta, csak úgy általában, szokásból).

Emlékszem arra a napra, mikor elutazott. Már bezártunk. Éppen ennél a kis asztalnál ültem és teáztam. (Ír folyton betegeskedik.) Egyszerre csak Staś inasa rohan be.

- A nagyságos úr hívatja! - ordítja, s már rohan is kifelé.

(Szemtelen gazember és micsoda naplopó... Látni kellett volna a képét, ahogy az ajtóban megállt és bekiáltott: "A nagyságos úr hívatja!" A barom.)

Meg akartam mondani neki: hallod-e, vén szamár, a nagyságos úr csak neked nagyságos úr; de úgy elrohant, mintha itt se lett volna.

Gyorsan megittam a teát, Írnek egy kis tejet öntöttem a tálkájába, és mentem Staśhoz. Nézem, a kapuban az inas három helyre kislánnyal cicázik egyszerre. Na, gondolom magamban, milyen meláknak látszik, és egyszerre néggyel is elbánna. Ámbár... (ezeknél a nőknél az ördög sem ismeri ki magát; lám ez a Jadwiga asszony vékony is, kicsi is, szinte légies, és mégis - már a harmadik férj kap mellette hektikát).

Megyek fel: a lakásajtó tárva-nyitva, Staś lámpafénynél csomagol. Valamit megszimatoltam.

- Mit jelent ez? - kérdem.

- Utazom Párizsba - feleli.

- Tegnap azt mondtad, hogy még egyhamar nem utazol...

- Az tegnap volt... - mordul rám.

Ellép a bőröndtől, egy kicsit gondolkozik, aztán furcsa hangon hozzáteszi:

- Tegnap tévedtem...

Szavai aggodalmat keltettek bennem. Figyelmesen ránéztem és elbámultam. Sosem hittem volna, hogy egy szemmel láthatólag egészséges vagy legalábbis sértetlen ember néhány óra leforgása alatt ennyire megváltozhassék: arca sápadt, szeme beesett, egész alakja - elvadult.

- Honnan ez a hirtelen változás... a tervekben? - kérdeztem, de éreztem, hogy nem azt kérdem, amit tudni szerettem volna.

- Kedves öregem - felelte -, nem tudod, hogy nemegyszer egyetlen szó megváltoztatja a terveket, sőt az embereket is?... Hát még egy egész beszélgetés!... - fűzte hozzá halkan.

Tovább csomagolt, összeszedett mindenféle cókmókot, s bement a fogadószobába. Elmúlt egy perc - nem jön: még egy perc - nem jön... Benézek a nyitott ajtón, s látom, hogy egy széknek támaszkodva csak áll, áll, s üres tekintettel mered az ablakra.

- Staś...

Összerezzent - s ismét csomagolni kezdett, de megkérdezte:

- Mit akarsz?

- Valami bajod van?

- Dehogy.

- Régen láttalak ilyennek.

Elmosolyodott.

- Biztosan akkor, mikor az a fogorvos rosszul húzta ki a fogamat, s még ráadásul az egészségeset... - felelte nevetve.

- Nagyon furcsa nekem ez a sürgős utazás - jegyeztem meg. - Nincs számomra valami mondanivalód?...

- Mondanivalóm?... Ah, igaz... A bankban fekszik mintegy százhúszezer rubelünk, tehát pénzben nem lesz hiány... Azután... mit is még?... - kérdezte önmagától. - Aha!... Már nem kell titkolni, hogy a Łęcki-féle házat én vettem meg. Sőt, kérlek, menj el oda, s a lakbéreket a régi bérek szerint állapítsd meg. Krzeszowskinénak tizenöt-húsz rubellel felemelheted, hadd dühöngjön egy kicsit, de a szegény embereket ne szorongasd... Lakik ott egy cipész meg egypár diák, azoktól fogadj el annyit, amennyit adnak, csak az a fontos, hogy rendszeresen fizessenek.

Órájára nézett, s látván, hogy még van ideje, hanyatt vetette magát a díványon, kezét feje fölé emelte, s behunyt szemmel, szótlanul feküdt. Nagyon siralmas látvány volt.

Leültem a lába felől, s így szóltam:

- Staś, neked valami bajod van... Mondd meg, mi bánt. Tudom, hogy nem segíthetek rajtad, de látod... a gyötrelem olyan, mint a méreg: jobb azt kiköpni...

Ismét elmosolyodott. Ó, mennyire nem szeretem én ezeket a félmosolyokat. Kis idő múlva megszólalt:

- Emlékszem (régi história!), egy kis szobában ültem együtt egy pasassal, aki kivételesen őszinte volt. Lehetetlen történeteket mesélt, a családjáról, viszonyairól, a nagy hőstetteiről, azután nagy figyelemmel hallgatta az én történetemet és... jól fel is használta...

- Mit jelentsen ez?...

- Ez azt jelenti, öregem, hogy én nem kívánok tőled vallomásokat kicsikarni, tehát arra sincs semmi szükség, hogy én gyónjak neked.

- Hogyan - kérdeztem -, te így értelmezed azt, ha valaki a jó barátja előtt kiönti lelkét?...

- Ugyan, hagyd - felelte, s felkelt a díványról. - Az ilyesmi legfeljebb iskolás lányok között szokás... Nekem egyébként sincs semmi elmondanivalóm, még a te számodra sem. Ó, milyen fáradt vagyok!... - dünnyögte nyújtózkodva.

Csak most jött be az a gazember inas; kapta Staś bőröndjét, s jelezte, hogy a hintó előállt. Beültünk, de az egész úton egyetlen szót sem váltottunk. Ő fogai között fütyörészett, és a csillagokat nézte, nekem meg olyan érzésem volt, mintha legalábbis temetésre mennék.

A pályaudvaron Schumann doktor állta el utunkat.

- Párizsba utazol? - kérdezte Staśtól.

- Honnan tudod?

- Ó, én mindent tudok. Még azt is, hogy ugyanezzel a vonattal utazik Starski is.

Staś összerezzent.

- Micsoda ember ez a Starski? - kérdezte a doktortól.

- Tönkrement naplopó... Mint a többi, az egész fajtája - felelte Schumann. - Ettől eltekintve pedig... kikosarazott kérő... - tette hozzá.

- Nekem igazán mindegy.

Schumann nem felelt, csak szeme sarkából nézett Staśra.

Csöngettek, majd sípjel hallatszott. Az utasok rohantak a vasúti kocsikhoz; Staś kezet szorított velünk.

- Mikor jössz vissza? - kérdezte a doktor.

- Ha tőlem függ... soha - felelte Staś, s beült egy üres első osztályú fülkébe.

A vonat elindult. A doktor elgondolkozva bámult a távolodó lámpások után, én pedig majdnem sírva fakadtam.

Mikor a vasutasok kezdték a peronajtókat becsukni, rábeszéltem a doktort, hogy sétáljunk egyet az Aleje Jerozolimskién. Az éj sötét volt, az ég tiszta, nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna ennél több csillagot. S minthogy Staś annak idején említette, hogy Bulgáriában gyakran bámulta a csillagokat (kedves ötlet!), én is elhatároztam, hogy mától kezdve minden este a csillagokban fogok gyönyörködni. (Hátha valamelyik nyugtalan fényű csillagon csakugyan találkozik tekintetünk, vagy talán a gondolataink is, s ő nem érzi magát annyira elhagyatottnak, mint akkor.)

Hirtelen (nem is tudom, honnan?) megszületett bennem a gyanú, hogy Staś váratlan elutazása bizonyára a politikával van összefüggésben. Elhatároztam, hogy kipuhatolom Schumannt, s hogy félrevezessem, így szóltam:

- Nekem valahogy az az érzésem, hogy ez a Wokulski... szerelmes?...

A doktor megállt a járda szélén, botja fogantyújára dőlt, s úgy elkezdett nevetni, de úgy, hogy annak a néhány járókelőnek a figyelmét is magára vonta.

- Haha! csak ma sikerült ezt az egetverő felfedezést tennie?... Haha! tetszik nekem ez az öregúr...

Nagyon buta ötlet volt. Összeszorítottam a számat, és így feleltem:

- A felfedezést még a nálam kevésbé jártas embereknek is könnyű volt megtenni... (azt hiszem, evvel egy kissé elevenére tapintottam), de én szeretnék óvatos lenni a megállapításaimban, kedves doktor úr... Különben sem gondoltam volna, hogy egy olyan egyszerű dolog, mint a szerelem, így kiforgasson egy embert a valójából.

- Nagyon téved, kedves öregem - felelte hadonászva -, a szerelem csak a természet, vagy ha úgy tetszik, az Isten számára egyszerű dolog. De a maguk buta civilizációja, amely a már régen porladozó római felfogáson meg a pápák érdekein, a trubadúrokon, az aszketizmuson, a kasztrendszeren és több efféle szamárságon alapszik, ez a civilizáció ebből a természetes érzésből... tudja, mit csinált?... Idegbajt... A maguk úgynevezett lovagi-templomi romantikus szerelme a valóságban a legundorítóbb kufárkodás és alapjában merő csalás. Nagyon helyes és igazságos dolog, hogy büntetése, a köznyelven házasságnak nevezett, életfogytiglani gályarabság... Jaj azoknak, akik szívüket erre a vásárra viszik. Mennyi időt, munkát, tehetséget, sőt, egzisztenciát emésztett már fel. Ismerem én jól - folytatta a haragtól lihegve -, mert bár zsidó vagyok, s életem végéig az is maradok, azért csak maguk között élek, sőt, keresztény menyasszonyom is volt... De hát annyi könnyítést találtak ki számunkra, s olyan gyöngéden gyámkodtak felettünk a vallás, az erkölcs és a hagyományok és nem tudom én, még mi minden nevében, hogy a menyasszonyom meghalt, én meg öngyilkosságot kíséreltem meg... Én, aki ilyen okos, ilyen kopasz vagyok!...

Ismét megállt.

- Higgye el nekem, kedves Ignacy barátom - fejezte be rekedten -, hogy a barmok között sem talál olyan alávaló állatot, amilyen az ember. Az egész természetben a hím mindig azé a nőstényé, amelyik megtetszik neki, s amelyiknek ő is tetszik. Ezért nincsenek az állatok között hülyék. De közöttünk!... Én zsidó vagyok, tehát nem szerethetek bele egy keresztény lányba, ő kereskedő, tehát nincs joga egy grófnőhöz... maga pedig, mert nincs pénze, semmiféle nőhöz nem közeledhetik. Ilyen alávaló ez a maguk civilizációja... A magam részéről akár ma szívesen elpusztulnék, ha ennek a civilizációnak a romjai temetnének maguk alá...

Továbbmentünk a sorompó felé. Közben nedves szél kerekedett, s egyenesen a szemünkbe fújt. Nyugaton eltünedeztek a csillagok, mert sűrű felhő takarta el az eget. Itt már egyre kevesebb volt az utcai lámpa. Időnként egy-egy kocsi döcögött el mellettünk, és finom porfelhőt vert fel. Kései járókelők siettek hazafelé. "Eső lesz!... Staś már valahol Grodzisk körüljár" - gondoltam.

A doktor fejébe vágta kalapját, s szótlanul, mérgesen ment tovább. Én egyre szomorúbb lettem, talán azért, mert az idő is egyre sötétebbé vált. Soha el nem mondtam volna senkinek, de gyakran nekem magamnak is eszembe jut, hogy ez a Staś... talán már csakugyan nem törődik a politikával, mert egészen elmerült egy női szoknya fodrai között. Azt hiszem, mondhattam is neki valami ilyesmit nemrégen, de amit erre felelt, az egy cseppet sem oszlatta el gyanúmat.

- Lehetséges - szólaltam meg -, hogy Wokulski ennyire megfeledkezett a közügyekről, a politikáról, Európáról?...

- Meg Portugáliáról - vetette közbe a doktor.

Ez a cinizmus felháborított.

- Maga gúnyolódik - szóltam. - De azt nem tagadhatja, hogy Staś jobb sorsot is választhatott volna magának, mint hogy Łęcka kisasszony boldogtalan imádója legyen. Hiszen társadalmi, vezető egyéniség, nem nyavalyás sóhajtozó...

- Igaza van - helyeselt az orvos -, de mi következik ebből?... A gőzgép sem kávédaráló, de ha a kerekei berozsdásodnak, használhatatlan, sőt veszedelmes ócskavas lesz. Nos, Wokulskiban is van egy ilyen kerék, amely rozsdásodik és romlik...

A szél egyre erősödött, a szemem már tele volt homokkal.

- S miért éppen őrá zúdult ez a szerencsétlenség? - kérdeztem (de csak úgy mellesleg, mert nem akartam, hogy Schumann azt higgye, felvilágosítást várok tőle).

- Ezt egyrészt Staś kedélye, másrészt a civilizáció által kitermelt viszonyok is elősegítették - felelte a doktor.

- A kedélye?... Ő sosem volt szerelmes természetű.

- És ez a veszte - folytatta Schumann. - Ha ezer métermázsa hó pelyhekre oszlik, akkor legfeljebb belepi a földet, s a leggyengébb fűszálnak sem árt, de ha ugyanez a mennyiségű hó egyetlen lavinába tömörül, akkor házakat rombol és embereket gyilkol. Ha Wokulski egész életében szerelmes lett volna, de minden héten másba, most kicsattanna az egészségtől, szabadon gondolkoznék és rengeteg jót tehetne. De ő, mint valami vén zsugori, gyűjtögette szerelmi tőkéjét. Most aztán itt az eredmény... A szerelem akkor szép, ha a pillangó báját viseli magán. De ha hosszú álom után tigrisként ébred fel: köszönöm szépen!... Egészen más a jó étvágyú ember, mint az, akinek az éhség összetekeri a beleit...

A felhők egyre magasabbra emelkedtek. Elértük a sorompót, s onnan visszafordultunk. Elgondoltam, hogy Staś már valahol Ruda Guzowska körül járhat.

A doktor folyton beszélt, egyre tüzesebben hadonászott, s egyre dühösebben kopogott botjával a járdán.

- Ismerünk lakáshigiéniát, ruha-, élelmiszer- és munkahigiéniát, amit az alsóbb osztályok nem tartanak meg, s ebből magyarázható a körükben mutatkozó nagy halandóság, rövid élettartamuk és korcs testalkatuk. De a szerelemnek is van higiéniája, melyet az értelmiségi osztályok nemcsak hogy nem tartanak meg, hanem egyszerűen lábbal tipornak, s ez egyik oka bukásuknak. A higiénia jelszava: "Akkor egyél, mikor étvágyad van", de ezzel szemben ezerféle előírás kapja el frakkod szárnyát, s a füledbe ordítja: "Nem szabad!... majd akkor eszel, mikor mi megengedjük, mikor az erkölcs, a hagyomány és a divat ezer meg ezer előírását teljesítetted..." Be kell ismernünk, hogy ebben a tekintetben a legelmaradottabb államok megelőzték a leghaladóbb társadalmakat, helyesebben szólva, azok értelmiségi rétegét.

Figyelje csak meg, kedves uram, hogy az emberek butítása terén milyen békésen együttműködik a szalon, a gyermekszoba, a költészet, a regény és a dráma. Rád parancsolják, hogy keress eszményképeket, sőt hogy magad is eszményi aszkéta légy, s ne csak te élj az általuk kitermelt mesterséges viszonyok között, hanem magad is termelj ki ilyeneket. És végeredményben mi következik ebből?... Hogy a férfi, aki ezekben a dolgokban kevesebb jártassággal rendelkezik, a nő zsákmányává lesz, mert a nőt csupán ebben az irányban idomítják. A civilizációt valójában a nők irányítják!...

- S mi rossz van ebben? - kérdeztem.

- Az ördög vigye el - horkant fel a doktor. - Nem figyelte meg, kedves uram, hogy ha a férfi lelki szempontból olyan gyenge, mint a légy, akkor a nő még gyengébb, mert neki nincsen sem lába, sem szárnya. A nevelés, a hagyomány s talán még az átöröklés is, a magasabb rendű lénnyé fejlesztés örve alatt, szörnyeteget farag belőle. És ez az elnyomorított lábú, összepréselt derekú, üres agyú, naplopó csodabogár, magának követeli azt a hivatást, hogy a jövő nemzedékeit nevelje... Mit olthat be az ilyen lény a jövendő nemzedékbe?... Azt, hogy tanuljon meg a kenyérért dolgozni?... Dehogy. Azt, hogy miként kell a kést és villát kecsesen tartani. Vagy talán megtanítja arra, hogyan ismerje meg az embereket, akikkel később együtt kell élnie?... Szó sincs róla. Megtanítja tetszeni, éspedig ügyesen alkalmazott bókok és pillantások révén. Megtanulja talán, hogy megismerje a boldogságát vagy boldogtalanságát eldöntő reális tényeket?... Hogyisne! Azt tanulja, hogy a tények előtt szemet hunyjon, és eszményképekről ábrándozzék. Lágyságunk, a gyakorlatiasság hiánya, lustaságunk, szolgalelkűségünk és az ostobaság szörnyű bilincsei, amelyek évszázadok óta nyomorítják az emberiséget, mind-mind a nők által megteremtett pedagógia következményei. Ők maguk pedig a klerikál-feudál-poétikus szerelemelmélet gyümölcsei, ami a higiéniának és a józan észnek legkegyetlenebb arculcsapása.

Már zúgott a fejem a doktor fejtegetéseitől, ő meg úgy hadonászott és ugrált az utcán, mint egy őrült. Szerencsére megvillant az ég, megeredt az eső, s a nekivadult szónok ettől egyszerre lehűlt, beugrott egy arra haladó bérkocsiba, és hazavitette magát.

Staś már biztosan Rogów körül járt. Vajon érezte-e, hogy csak róla beszéltünk? S mit érezhetett szegény, amikor az egyik vihar a feje fölött tombolt, a másik, talán sokkal borzalmasabb, a szívében?

Ah, micsoda zápor, micsoda égiháború... Ír kis gomolyaggá csavarodva, álmában tompán ugatott vissza a mennydörgésre, én pedig lefeküdtem, és csak a lepedővel takaróztam be. Fullasztó, forró éj. Uramisten, őrködj azok felett, akik egy ilyen éjjelen a határon át menekülnek a szerencsétlenség elől.

Néha elég akármilyen kis tréfa ahhoz, hogy egy-egy régi dolog - talán régebbi, mint az emberi bűn - egészen új színben tűnjék fel előttünk.

Én például az Óvárost gyerekkorom óta ismerem, de mindig csak szűknek és piszkosnak láttam. Csak mikor az Óváros egyik épületének rajzát, mint különlegességet mutatták meg nekem (mégpedig a Képes Heti Híradó-ban, szöveggel!), akkor döbbentem rá, hogy milyen szép... Azóta legalább hetenként egyszer eljárok oda, és nemcsak minden alkalommal újabb különlegességeket fedezek fel, hanem azon csodálkozom, hogy nem vettem észre ezeket régebben?

Ugyanígy vagyok Wokulskival is. Vagy húsz esztendeje ismerem, és mindig azt hittem róla, hogy ízig-vérig politikus. A fejemet mertem volna levágatni, hogy Staś semmi mással nem foglalkozik, mint politikával. Csak a báróval vívott párbaja meg a Rossi-féle ünneplések keltették fel a gyanúmat, hogy szerelmes. Most már - különösen a Schumann-nal folytatott beszélgetés után - nem is kételkedem ebben.

De ez is bolondság, mert hiszen egy politikus is lehet szerelmes. I. Napóleon például jobbra-balra szerelmeskedett, s mégis markában tartotta egész Európát. III. Napóleonnak is éppen elég szeretője volt, úgy hallom, a fia is a nyomdokába lép, mert máris kerített magának valami angol hölgyet.

Ha tehát a nők iránti hajlandóság nem árt egy Bonaparte hírének, miért vonna le Wokulski értékéből?...

Éppen mikor ezen gondolkoztam, történt valami egészen jelentéktelen dolog, mely tíz-egynéhány éve eltemetett emlékeimet juttatta eszembe, és Staśt is egészen más megvilágításban tüntette fel. Ó, dehogyis politikus. Egészen más valami, amit én jóformán meg sem tudok érteni.

Ámbár úgy hiszem, a társadalom igazságtalanul bánt vele. De erről hallgassunk!... A társadalom senkivel sem bánik igazságtalanul... Ha egyszer megszűnnénk ebben hinni, Isten tudja, micsoda igények támadnának bennünk. Akkor talán senki sem foglalkoznék többé politikával, mindenki csak arra gondolna, hogy számadásait a legközelebbi hozzátartozóival kiegyenlítse. Jobb tehát ezekbe a dolgokba bele nem merülni. (Lám, vénségemre milyen sokat beszélek, s még mindig nem jutottam el ahhoz, amit mondani akartam.)

Egy este éppen otthon teáztam (Ír valahogy még most is rosszkedvű), egyszerre csak nyílik az ajtó, és belép valaki. Nézem, hájas alak, arca puffadt, orra vörös, haja ősz. Orromat egyszerre megcsapja a bor- és dohos pinceszag.

"Ez a nemes - gondolom - vagy hulla, vagy pincemester... Mert másnak nem lehetne ilyen dohos szaga..."

- Az ördögbe, mi van veled?... - csodálkozik a vendég. - Úgy fenn hordod az orrod, hogy meg sem ismered az embert?...

Megdörzsölöm a szemem, ó, hogy a... hiszen ez Machalski, a Hopfer pincemestere!... Együtt voltunk Magyarországon, azután itt, Varsóban is, de tizenöt éve nem láttam, mert ő Galíciában él, és még most is a pincéket bújja.

Erre aztán atyafiságosan megöleltük egymást, s egyszer, kétszer, háromszor is összecsókolóztunk.

- Mikor érkeztél? - kérdeztem.

- Ma reggel.

- S mostanáig hol jártál?

- A Dziekankán szálltam meg, de úgy elfogott a vágy, hogy azonnal elmentem Lesiszhez a pincébe... Az aztán a pince!... Az ember örökké ott szeretne élni...

- Mit csináltál ott?

- Egy kicsit segítettem az öregnek, aztán üldögéltem. Nem vagyok bolond a városban lődörögni, mikor ilyen pincében ülhetek...

Lám, az igazi, régi vágású pincemester!... Nem a mai piperkőc fajta, mely este alig várja, hogy táncolni mehessen, nemhogy a pincében ülne. A mostaniak még a pincében is lakkcipőben járnak... Azért pusztul Lengyelország, mert a kereskedő nemzedék így elsatnyult!...

Szó szót követett, s éjfél után egyig eltelt az idő. Machalski nálam aludt, de már reggel hatkor rohant Lesiszhez a pincébe.

- Délután mit csinálsz? - kérdeztem.

- Benézek Fuggerhez, hálni meg idejövök - felelte.

Egy hétig volt Varsóban, nálam szállt meg, s nappal az egész időt a pincékben töltötte.

- Felakasztanám magam - jegyezte meg -, ha egy hétig az utcákon kellene kóborolnom. Micsoda tolongás, forróság, por!... Disznónak való élet, nem embernek.

Azt hiszem, egy kicsit túloz, mert ámbár én is jobban szeretem a boltot, mint a Krakowskie Przedmieściét, de a bolt mégsem pince. Úgy látszik, egy kissé elvadította a mestersége.

Természetesen miről beszélgettünk volna Machalskival, ha nem a régi jó időkről meg Staśról? Így idéztem fel Staś fiatalságát, s olyan tisztán állt előttem, mintha tegnap történt volna.

Emlékszem (1857-ben vagy 58-ban volt), egyszer benéztem Hopferhez, ahol Machalski dolgozott.

- Hol van Jan úr? - kérdeztem a fiútól.

- A pincében.

Lementem. Nézek, keresem mindenfelé, hát látom, hogy egy faggyúgyertya fényénél, lopóval bort fejt a kancsókba, s az ablakmélyedésben két árnyék imbolyog: egy ősz hajú aggastyán, homokszín lajbiban, egy csomó papírral a térdén, és egy fiatal fiú, rövidre nyírt hajjal, haramiához illő ábrázattal. Staś Wokulski meg az apja.

Szótlanul leültem (mert Machalski nem szerette, ha borfejtés közben zavarták), az ősz hajú bácsi pedig, abban a homokszín lajbiban, gépiesen mormolva magyarázta fiának:

- Minek adjuk ki azt a tenger pénzt könyvekre?... Inkább add ide, mert ha a pert abba kell hagynom, mindennek vége. A könyvek ki nem rántanak a nyomorúságból, de a per: igen. Majd ha megnyerem, és visszakapom nagyapám birtokait, akkor majd eszükbe jut megint, hogy a Wokulskiak ősi vérből származnak, s akkor előkerülnek a rokonok is... A múlt hónapban is húsz złotyt adtál ki könyvekre, nálam pedig éppen annyi híja volt az ügyvédi költségnek... Könyvek!... Mindig csak könyvek... Ha annyit tudnál is, mint bölcs Salamon, amíg itt szolgálsz, mindenki téged lökdös, taszigál, hiába vagy nemes fiú, s anyai nagyapád hiába volt kastellán. De ha megnyerem a pert, ha visszamegyünk családi birtokunkra!...

- Gyerünk innen, apám - mordult fel a fiú, s szeme sarkából sanda pillantást lövellt felém.

Az öreg olyan engedelmesen rakta össze papírjait, mint egy gyermek, bekötözte a vörös kendőbe, s ment fiával, aki a lépcsőkön kénytelen volt támogatni az öreget.

- Miféle csodabogarak ezek? - kérdem Machalskitól, mert éppen befejezte a munkát, és leült egy háromlábú székre.

- Eh... - legyintett. - Az öregnek nincs ki a négy kereke, de a fiúból ember lesz. Stanisław Wokulski a neve. Jó eszű kölyök!...

- Mit csinál? - kérdeztem.

Machalski ujjával elkoppantotta a gyertyát, egy kis pohárka bort töltött nekem, aztán beszélni kezdett.

- Már vagy négy éve dolgozik itt nálunk. A bolthoz meg a pincéhez nemigen fűlik a foga, de micsoda mechanikus!... Olyan gépet fabrikált, hogy lentről fellöki a vizet, odafent meg rázúdítja egy kerékre, amelyik a szivattyút hajtja. Az ilyen gép aztán a világ végezetéig elforog, de egy tengelye vagy kereke elgörbült, hát egy negyedóra múlva megállt. Beállították az étterembe, nagyon jó volt vendégcsalogatónak; de egy fél év óta megint valami baj van vele.

- Na lám, milyen!... - jegyeztem meg.

- Na, azért még nem olyan - felelte Machalski -, járt itt egy tanár a reálgimnáziumból, az megnézte s azt mondta, hogy a gép nem ér ugyan sokat, de a gyerek ügyes, taníttatni kellene. Azóta itt a boltban Wokulski fenn hordja az orrát, rámorog a vendégekre, nappal olyan, mint az alvajáró, éjszaka meg tanul, és folyton könyveket vásárol. Az apja pedig jobban szeretné azt a pénzt az ügyvédnek adni, mert valami ősi birtokért pereskedik... De hiszen magad is hallottad.

- Mit akar ez azzal a tanulással? - kérdeztem.

- Azt mondja, elmegy Kijevbe az egyetemre. Hát csak menjen - folytatta Machalski -, legalább egy kereskedősegéd is viszi valamire. Én igazán nem bánom; ha itt van a pincében, nemigen hajtom, hadd olvasson, de odafent a segédek is meg a vendégek is folyton piszkálják.

- Hát Hopfer mit szól hozzá?

- Semmit - felelte Machalski, s új faggyúgyertyát illesztett a nyeles vas gyertyatartóba. - Hopfer nem akarja elriasztani magától, mert a lánya, Kasia vonzódik egy kicsit a gyerekhez, az öreg meg azt gondolja magában: hátha visszaperlik a birtokot...

- És ő is kedveli a lányt? - kérdeztem.

- Rá se néz! Igazi vaddisznó ez!... - felelte Machalski.

Már akkor arra gondoltam, hogy egy ilyen nyílt eszű gyerekből, aki könyveket vásárol, a lányokra meg rá sem néz, igazán jó politikus lehet. Ezért még aznap megismerkedtem vele, s azóta a legjobb egyetértésben élünk...

Staś még vagy három évig ott maradt Hopfernél, s ezalatt megismerkedett sok diákkal meg mindenféle fiatal hivatalnokkal, akik egymással versengve hordták neki a könyveket, hogy letehesse a felvételi vizsgát az egyetemen.

Kitűnt közülük egy Leon nevű diák. Még nagyon fiatal volt (húszesztendős sem lehetett), jóképű és okos - a lelke, akár a tűz!... Ez volt segítőtársam Wokulski politikai nevelésében, mert mikor én Napóleonról és a Bonaparték nagy küldetéséről beszéltem, Leon meg Mazziniről, Garibaldiról és a hozzájuk hasonló kiváló emberekről tartott neki előadást. És hogy tudott lelkesíteni!...

- Dolgozz - mondta nemegyszer Staśnak -, és higgy, mert az erős hit még a napot is megállíthatja az égen, hát hogyne javíthatná meg az emberek sorsát!

- És az egyetemre is bejuttathat? - kérdezte Staś.

- Természetesen - felelte Leon szikrázó szemmel -, ha csak egy pillanatra olyan hited lenne, mint az első apostoloknak, már ma az egyetem padjában ülnél.

- Vagy a bolondokházában - morogta Wokulski.

Leon fel s alá futkározott a szobában és hadonászott:

- Micsoda jégtenger van itt a szívekben!... Micsoda hidegség!... Micsoda lealjasodás!... - kiabálta. - Ha már az olyan ember sem bízik, mint te. Gondold csak meg, ez alatt a rövid idő alatt is mi mindent műveltél: annyit tudsz, hogy akár ma leülhetnél vizsgázni.

- Ugyan, mit tehetek én?!... - sóhajtotta Staś.

- Egyedül nem sokat. De hatvan-hetvenen vagy pár százan olyanok, mint te meg én... tudod, mi mindent tehetnénk?

Egyszerre megtört a hangja. Hirtelen rohamot kapott, alig tudtuk lecsillapítani.

Máskor azt vetette szemünkre, hogy nincs bennünk semmi áldozatkészség.

- Tudjátok-e - kérdezte -, hogy Krisztus egymaga a maga áldozatával az egész világot megváltotta?... Mennyivel jobb lenne ez a világ, ha mindig akadnának benne egyének, akik hajlandók életüket feláldozni!

- Azokért a vendégekért adjam életemet, akik folyton engem piszkálnak, mint valami kutyát, vagy az inasokért és segédekért, akik örökösen bosszantanak? - kérdezte Wokulski.

- Csak ne keress kibúvót! - kiáltotta Leon. - Krisztus urunk a saját hóhérjaiért is meghalt... De bennetek nincsen semmi lélek... Rothadt itt minden. Hallgasd csak, mit mond Türtaiosz: "Ó, Spárta, omolj össze, míg nagyságodnak szobrát, őseidnek sírboltját össze nem töri a messzénai kalapács, a szent csontokat oda nem dobja a kutyáknak, s őseid árnyát el nem riasztja kapuid elől... Te, népem, mielőtt az ellenség bilincsben elhurcol, atyáid fegyverét házad küszöbén törd össze és dobd a szakadékba... Ne tudja a világ, hogy kardotok volt, de szívetek nem!... Szívetek!..." - ismételte meg.

Staś Leon elméleteivel szemben nagyon óvatos volt, de a fiatalember mindenkit meg tudott győzni, akár Démoszthenész. Emlékszem, egy este sok ifjabb és idősebb úr gyülekezett össze, s úgyszólván mindnyájan könnyeztünk, mikor Leon arról a szebb, tökéletesebb világról beszélt, melyben nem lesz sem ostobaság, sem nyomor, sem igazságtalanság.

- Attól a pillanattól kezdve - mondta lelkesen -, nem lesz többé különbség ember és ember között. Nemes és városi polgár, paraszt és zsidó, mind egytestvér lesz...

- Hát a kereskedősegéd?... - szólalt meg Wokulski a sarokban.

De Leont ez a kis közbeszólás nem hozta zavarba. Egyszerre Wokulski felé fordult, felsorolt minden komiszságot, amit Staśsal munkája közben elkövettek, minden akadályt, amelyet tanulmányai közben útjába gördítettek, s így fejezte be:

- Hidd el, mindenben egyenlő vagy velünk, szeretünk, mint testvérünket, s hogy valóban elhidd, amit mondok, hogy haragvó szívedet megnyugtassam, íme... letérdelek előtted, és az emberiség nevében könyörgök, bocsáss meg nekünk.

S valóban letérdelt Staś előtt, és kezet csókolt neki. A jelenlevők még jobban elérzékenyedtek. Staśt és Leont vállukra emelték, s megesküdtek, hogy az ilyen emberekért mindnyájan szívesen meghalnának.

Ma, ha ezekre a történetekre visszagondolok, néha úgy hiszem, mindez csak álom volt. Igaz, hogy sem azelőtt, sem azután sohasem találkoztam olyan lelkes emberrel, mint Leon.

Ezernyolcszázhatvanegy elején Staś felmondott Hopfernek, hozzám jött lakni (abba a rácsos ablakú, zöld függönyös szobába), otthagyta a kereskedelmi pályát, s mint rendkívüli hallgató szorgalmasan eljárt a főiskolai előadásokra.

Érdekes volt búcsúja a bolttól. Emlékszem, mert magam mentem el érte. Hopferrel összecsókolózott, aztán lement a pincébe, hogy Machalskit megölelje, s néhány percig ott maradt. Én az étteremben ültem, s valami zajt hallottam. A fiúk és a vendégek nevettek, de nem gyanítottam rossz tréfát.

Egyszerre (a pincébe vezető nyílás ugyanabban a teremben volt), látom, hogy a pincéből két vörös kéz nyúlik fel, rátámaszkodik a padlóra, közvetlenül utána felbukkan egyszer, aztán még egyszer - Staś feje. A fiúk és a vendégek hahotáztak...

- Aha! - kiáltja az egyik kosztos. - Látod, milyen nehéz lépcső nélkül kijönni a pincéből? Te meg a boltból egyszerre az egyetemre szeretnél ugrani!... Na, gyere ki, ha olyan okos vagy...

Staś a mélyből ismét felnyújtotta kezét, megragadta a nyílás peremét, derékig felemelkedett. Azt hittem, a vér kicsattan az arcán.

- Ni, hogy kapaszkodik... Nagyszerűen kapaszkodik!... - kiáltotta egy másik kosztos.

Staś a padlóhoz feszítette lábát, s egy pillanat múlva fent termett az étteremben. Nem haragudott, de nem is búcsúzott el egyik kollégájától sem. Vette kis batyuját, és az ajtó felé indult.

- Na, mi az, doktor úr, a vendégektől nem kíván elbúcsúzni?... - kiabáltak utána a kosztosok.

Együtt ballagtunk az utcán, de egy szót sem szóltunk egymáshoz. Staś ajkát rágta, én pedig már akkor arra gondoltam, hogy ez a jelenet az ő életének jelképe - a saját erejéből emelkedett fel Hopfer boltjából a széles világba.

Prófétai eset!... mert Staś a mai napig is folyton felfelé emelkedik. S csak az Isten tudja, mi mindent tehetne egy ilyen ember az ország javára, ha lába alól minden lépten-nyomon el nem szednék a létrát, s idejét és erejét nem kellene arra fecsérelnie, hogy egy-egy új fokra felkapaszkodjék.

Miután hozzám költözött, szinte éjjel-nappal dolgozott, hogy néha már magam is megdühödtem. Hat óra előtt felkelt és olvasott. Tíz óra körül rohant az előadásra, aztán megint olvasott. Négy óra után futott órákat adni (főleg zsidó házakhoz, ahol Schumann szerzett neki tanítványokat), s mikor hazatért, újra vette a könyvet és olvasott, olvasott, míg az álom el nem nyomta. Mindig jóval éjfél után feküdt le.

A leckék szépen jövedelmeztek volna, ha apja időnként meg nem jelenik. Az öreg legfeljebb annyiban változott, hogy most már nem homokszínű, hanem dohánybarna dolmányt viselt, s papírjait kék kendőbe takargatta. Egyébként éppen olyan volt, mint akkor, mikor megismertem. Leült fia mellé, a papírokat két térdén kirakta, s egyhangú, halk hangon beszélt:

- Könyvek... Mindig csak könyvek!... Te a pénzt a tanulásra fecsérled, nekem meg nincs mivel a pert folytatni. Ha két egyetemet végzel el, sem mászol ki a nyomorúságból mindaddig, amíg nagyapád birtokát vissza nem kapjuk. Majd csak akkor ismerik el az emberek, hogy te is nemesúr vagy, olyan, mint a többi... Akkor aztán előkerülnek a rokonok is...

Staś azzal töltötte szabadidejét, hogy léggömbökkel kísérletezett.

Nagy palackot kerített, s abban kénsavból gázt fejlesztett (már nem emlékszem, milyent), azzal aztán egy nem nagy, de annál művésziesebben elkészített hólyagot megtöltött. Alatta szélmalomgépecske állt... A léggömb felszállt a mennyezetig, aztán a falhoz ütődve szétpukkant.

Ilyenkor Staś foltozgatta, javítgatta a gépecskét, a palackot megtöltötte mindenféle rondasággal, s újra kezdte a kísérletet, vég nélkül. Egyszer a palack elpattant, s a kénsav majdnem kimarta a szemét. De mit törődött ő ezzel, mikor mindenáron fel akarta találni a léggömböt, amelyen ő is kiemelkedhet nyomorúságából.

Mióta nálam megtelepedett, üzletünknek új vevője akadt: - Kasia Hopfer. Nem tudom, mi tetszett meg neki olyan nagyon nálunk, az én szakállam-e vagy Jan Mincel hájas alakja, mert útközben, hozzájuk sokkal közelebb, húsz norinbergi üzlet is akadt, de azért a leány hetenként kétszer-háromszor mégiscsak eljött hozzánk.

"Kérek egy gombolyag pamutot, kérek egy gombolyag selymet, kérek tíz garasért tűt..." Ilyen vásárlásokért futott egy-egy versztányi utat esőben vagy jó időben, s hogy néhány garas ára tűt megvegyen, félórákig is elüldögélt az üzletben, velem beszélgetve.

- Miért nem látogatnak el soha hozzánk... Stanisław úrral együtt? - kérdezte piruló arccal. - A papa úgy szereti az urakat és... mi is mindnyájan...

Eleinte csodálkoztam Hopfernek ezen a nem remélt szeretetén, és igyekeztem megmagyarázni Kasiának, hogy nagyon kevéssé ismerem édesatyját ahhoz, hogy elmehessek meglátogatni. De ő csak fújta a magáét:

- Stanisław úr biztosan haragszik ránk, pedig igazán nem tudom, mért, mert a papa és... mi mindnyájan nagyon szeretjük. Azt hiszem, igazán nincs oka panaszra, hogy mi bármikor megbántottuk volna Stanisław úr...

S míg így elbeszélgetett Stanisław úrról, pamut helyett gyakran selymet, tű helyett meg ollót vett.

De ami a legrosszabb, szegényke hétről hétre fogyott. Valahányszor eljött hozzánk apró-cseprő vásárlásaiért, mindig azt hittem, hogy valamivel jobb színben van. De mikor a pillanatnyi izgalom rózsája eltűnt az arcáról, láttam, hogy egyre sápadtabb, a szeme szomorúbb, s mélyebben ül gödreiben.

És hogy kérdezősködött: "Stanisław úr sose néz be ide az üzletbe?..." S hogy nézegetett folyton az előszobába és az én lakásomba nyíló hátsó ajtó felé, melyen túl, alig néhány lépésnyire ült Wokulski összeráncolt homlokkal, s nem is gondolta, hogy így epekednek utána, csak tanult... tanult...

Nagyon megsajnáltam szegény leányt, s egyik este, hogy Wokulskival együtt teáztunk, így szóltam hozzá:

- Ne légy már bolond, menj el egyszer Hopferékhez. Nagy pénze van az öregnek.

- Mit keressek én ott?... - felelte. - Nem eleget voltam nála?...

Még meg is rázkódott.

- Azt, hogy az a kis Kasia halálosan szerelmes beléd - feleltem.

- Hagyj békén Kasiával!... - vágott szavamba. - Tudom, nagyon jó kislány, nemegyszer lopva felvarrta a köpenyemre a gombot, meg virágot dobott az ablakomba. Jó kislány, de nem nekem való, és én sem neki.

- Nem is lány, kedves kis galamb!... - vetettem közbe.

- Éppen ez a baj, mert én nem vagyok galamb. Engem csak olyan nő köthet le, amilyen én vagyok. Ilyent pedig még nem találtam. - (Tizenhat év múlva aztán talált, de - szavamra mondom - nincs oka örülni neki!...)

Kasia lassanként elmaradozott a boltból, helyette azonban az öreg Hopfer látogatta meg Minceléket. Úgy látszik, Staśról tehetett nekik említést, mert másnap lerohant Mincelné, s egyenesen nekem támadt:

- Micsoda lakója van magának, Ignacy úr, akiért a kisasszonyok úgy bolondulnak?... Valami Wokulski?... Jaś - fordult férjéhez -, mért nem volt még az az úr nálunk?... Jaś, azt az embert meg kell házasítanunk... Jöjjön fel azonnal az a fiatalember...

- Hát csak jöjjön, ha akar - felelte Jan Mincel -, de én meg nem házasítom, annyi szent. Én tisztességes kereskedő vagyok, a házasságközvetítés nem az én szakmám.

Małgorzata asszony megcsókolta férje verejtékes arcát, mintha még most is a mézesheteket élnék, de ő szelíden eltolta magától, és zsebkendőjével letörülte arcáról a verejtéket.

- Borzasztó ezekkel az asszonyokkal! - kiáltotta. - Mindenáron a szerencsétlenségbe akarják taszítani az embereket. Csak házasítsd, házasítsd meg felőlem akár az öreg Hopfert is, nemcsak Wokulskit, csak egyet jegyezz meg: én nem fizetek érte.

Ettől kezdve valahányszor Jaś Mincel elment sörözni vagy a kaszinóba. Małgorzata asszony Wokulskit is, engem is, mindig meghívott magához estére. Staś rendesen egykettőre megitta a teáját, s Małgorzata asszonyra jóformán rá sem nézve, zsebébe dugta kezét. Biztosan léggömbjeire gondolt, mert egy szóval sem válaszolt háziasszonyunknak az erőlködésére, hogy őt a szerelem útjára terelje...

- Lehetséges, Wokulski úr, hogy maga még sosem volt szerelmes? - kérdezte. - Ha jól tudom, már van vagy huszonnyolc éves, majdnem annyi, mint én... S míg én már régóta öregasszonynak érzem magam, maga még most is olyan, mint egy nebáncsvirág...

Wokulski csak váltogatta keresztbe rakott lábait, és mélyen hallgatott.

- Pedig a kis Katarzyna ízes falat, mondhatom - jegyezte meg hamiskásan. - A szeme szép (bár azt hiszem, a jobb vagy a bal nem egészen tiszta?)... jó alakja van, csak talán az egyik lapockája, mintha egy gondolatnyival feljebb állna (ami különben még érdekesebbé teszi). Az orrocskája nem az én gusztusom ugyan, a szája meg egy kicsit nagy, de áldott jó kislány!... Ha még egy kicsit több esze is lenne... De hát, ugye tudjuk, Wokulski úr, hogy az asszonyoknak csak harmincéves korukra jön meg az eszük. Mikor olyan fiatal voltam, mint ő, én is butuska voltam, mint egy kanári... Szerelmes voltam a mostani uramba!...

Małgorzata asszony már a harmadik látogatásunkkor pongyolában fogadott (gyönyörű, csipkés pongyolája volt), a negyedikre engem már meg sem hívott, csak Staśt. Igazán nem tudom, miről beszélgettek, annyi azonban bizonyos, hogy Staś egyre fáradtabban jött haza, s panaszkodott, hogy ez az asszony minden idejét elrabolja. Małgorzata asszony meg elpanaszolta férjének, hogy Wokulski szörnyen buta, s bizony még sokat kell dolgoznia, míg a partit összehozza.

- Hát csak dolgozz, kedvesem, dolgozz - buzdította Jan -, mert kár a kislányért meg Wokulskiért is. Rossz rágondolni, hogy egy ilyen rendes fiú, aki évekig volt segéd, s minden kilátása megvan arra, hogy a Hopfer üzletét örökölje, az egyetemen akar elkallódni. Pfuj!...

Małgorzata asszony, nemes szándékaiban így megerősödve, most már nemcsak esténként hívta meg Wokulskit teára (az ifjú azonban rendszerint nem ment el), hanem ő maga is minduntalan leszaladt hozzánk, és anyáskodva faggatta Staśt, hogy nem beteg-e, s folyton azon sopánkodott, hogy még sosem volt szerelmes, holott nála is idősebb valamivel. (Én ugyan azt hiszem, hogy ő volt idősebb Staśnál.)

De rövidesen az asszonnyal is történt valami, mert hol sírt, hol nevetett, hol meg a férjét szidta, aki most már napokra elmenekült hazulról. Máskor meg rám támadt, hogy ügyefogyott vagyok, nem ismerem az életet, s mindenféle gyanús alakot befogadok a lakásomba. Egyszóval otthonunk valóságos pokollá változott, állandóan folytak a perpatvarok, hogy Jaś Mincel belesoványodott, pedig egyre több sört ivott, én pedig elhatároztam, hogy: vagy felmondok Mincelnek, és más állást keresek, vagy Staśnak adom ki az útját.

Hogy Małgorzata asszony honnan értesült erről az elhatározásomról, arról fogalmam sincs. Elég az hozzá, hogy egy este betoppant szobámba, szemembe vágta, hogy ellensége vagyok, meg hogy micsoda aljas fráter lehet, aki egy ilyen derék fiúnak, mint Wokulski, fel akarja mondani a szállást?... Azután még kijelentette, hogy a férje is gazember meg Wokulski is, sőt minden férfi az... A végén pedig az én díványomon kapott sírógörcsöt.

Az ilyen és hasonló jelenetek naponként ismétlődtek, és nem tudom, mi történt volna, ha egyszerre véget nem vet nekik egy olyan különös eset, amilyent még életemben nem láttam.

Egy szép napon Machalski engem és Staśt meghívott estére.

Jóval kilenc után mentünk el. Hová is vezetett volna a derék fiú, ha nem kedvenc pincéjébe, ahol három faggyúgyertya pislogó fényében tizenöt-húsz emberre bukkantunk, Leonnal az élükön. Azt hiszem, sosem felejtem el ezt a társaságot. A fekete pincefalak alkotta homályos háttér előtt többnyire fiatal arcok merültek elő a vasalt hordók közül, és enyésztek el újra a sötétségben.

Minthogy a vendégszerető házigazda már a lépcsőn öblös serlegekkel várt (nagyon jó bora volt), s engem még különösképpen is gondjaiba fogadott, be kell vallanom, hogy már az első percekben kóvályogni kezdett a fejem, egy kis idő múlva pedig egészen elkészültem. Félrehúzódtam tehát a lakomától, elvonultam egy kényelmes ablakmélyedésbe, s félig alva, félig ébren szemléltem a vendégeket.

Hogy mi történt ott, nem tudom egészen biztosan, mert agyamban a legvadabb látomások kergették egymást. Ám úgy hiszem, hogy Leon most is a hit hatalmáról, a lelkek süllyedéséről és az áldozatkészség szükségességéről beszélt, s a jelenlevők élénken helyeseltek. De amikor Leon azt kezdte magyarázni, hogy azt a bizonyos tettrekészséget végre próbára kellene tenni, a viharos helyeslés egyszerre alábbhagyott. Biztosan nagyon részeg lehettem, mert úgy rémlett, mintha Leon azt javasolta volna, hogy a vendégek közül valamelyik ugorjon le a Nowy Zjazdról az alatta húzódó úttestre, és hogy erre valamennyien hirtelen elhallgattak, sőt egyesek el is bújtak a hordók mögé.

- Tehát senki sem vállalja a próbát?... - kiáltotta Leon, kezeit tördelve.

Mély csend. A pince egyszerre kiürült.

- Tehát senki?... Senki?...

- Én vállalom! - felelte egy csaknem idegen hang. Odanéztem, s a pislogó gyertyafénynél Wokulskira ismertem.

Machalski bora olyan erős volt, hogy ebben a pillanatban elvesztettem eszméletemet.

A pincében elköltött lakoma után Staś néhány napig nem mutatkozott lakásomon. Végre jelentkezett idegen ruhában, lefogyva, de felemelt fejjel. Ekkor először hallottam hangjában valami keménységet, mely a mai napig oly kellemetlenül hat rám.

Ettől fogva teljesen megváltoztatta életmódját. Léggömbjét a szélmalommal együtt a sutba dobta, ahol hamarosan hálót szőtt köré egy jótékony pók; a gázfejlesztő palackot a házmesternek ajándékozta vizesüvegnek, s a könyvekre rá sem hederített. Ott hevertek az emberi bölcsességnek e kincsestárai, egyik az asztalon, másik a polcon, egyik becsukva, másik kinyitva. Wokulski pedig közben...

Néha napokig nem mutatkozott, még éjszakára sem jött haza, máskor már alkonyatkor betoppant, s úgy, ahogy volt, ruhástul dobta magát a vetetlen ágyra. Néha ismeretlen egyének jöttek helyette, akik aztán ott is aludtak Staś ágyában meg a díványon, sőt az én ágyamban is, s nemcsak a szállást nem köszönték meg, de be sem mutatkoztak, sőt azt sem árulták el, hogy melyik szakmában dolgoznak.

Máskor Staś - ha hazavetődött, napokig itthon ült, minden foglalatosság nélkül, s idegesen fülelt, hallgatózott, mint a szerető, aki férjes asszonyt vár találkára, de helyette bármely pillanatban a férj megjelenésére is számít.

Nem gyanúsítom Małgorzata asszonyt, hogy ő lett volna az a bizonyos férjes asszony, mert ebben az időben olyan volt, mintha a bögöly csípte volna meg. Reggelenként három-négy templomba is eljárt, mintha több oldalról is nyugtalanítani kívánta volna az irgalmas Úristent. Nyomban ebéd után furcsa hölgykoszorú gyűlt össze nála, a hölgyek fontos eseményekre várva hagyták ott férjüket és gyerekeiket, s jöttek ide egy kis tereferére. Estefelé férfiak jöttek, ők azonban nem is szóltak a háziasszonyhoz, csak küldték kifelé a konyhába.

Nem csoda hát, ha e felfordulás közepette az én elmém is kezdett megzavarodni. Úgy éreztem, hogy Varsóban most valahogy kevés a hely, fojtó a levegő, és mindenki kábult. Minden órában meg nem nevezhető, körül sem határolható meglepetést vártam, de ennek ellenére mindnyájan jó kedélyállapotban voltunk, s fejünk tele volt tervekkel. Közben Jaś Mincel, akit felesége otthon állandóan gyötört, már korán reggel elindult sörözni, és csak este tért haza. Még közmondást is kerekített, hogy aszongya: "Oda se neki!... A kecske is csak egyszer döglik meg..." Ez aztán élete végéig szavajárása maradt.

Egy szép napon Staś Wokulski végleg eltűnt szemem elől. Csak két év múlva írt Irkuckból, s kért, hogy küldjem el a könyveit.

Ezernyolcszázhetven őszén (éppen Jaś Minceltől jöttem haza, aki már ágyban feküdt) ott ülök a szobámban estéli teám után, egyszer csak kopogtatnak az ajtón.

- Herein!^[37] - kiáltom.

Az ajtó megcsikordul!... nézem: szakállas fickó áll a küszöbön, rajta szőrével kifelé fordított fókabunda.

- Na - mondom -, akármi legyek, ha nem Wokulski vagy...

- Saját személyemben - feleli a fókabundás.

- Az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében! - mondom. - Tréfálsz vagy elment a jódolgod?... Hogy kerülsz te ide, ha ugyan nem kísértet vagy?...

- Sőt, annyira eleven vagyok - vágja rá -, hogy nyomban éhen pusztulok.

Ledobta sapkáját, levette bundáját, s leült a gyertya mellé. Persze hogy Wokulski. A szakálla, mint egy haramiáé, a képe, akár azé a katonáé, aki Krisztus urunk oldalát átdöfte, de - mégis ő, teljes valójában...

- Hazajöttél - mondom - vagy csak átutazol?

- Haza.

- Milyen világ van arrafelé?

- Egészen jó.

- Phi!... és az emberek?

- Nem a legrosszabbak.

- Tyűha... és miből éltél?

- Leckeadásból. Még hoztam is vagy száz rubelt.

- Ez már beszéd!... És most mihez kezdesz?

- Annyi bizonyos, hogy nem állok be Hopferhez - felelte, és öklével az asztalra csapott. - Úgy látszik, nem hallottad - tette hozzá -, hogy tudós lettem: elismerő leveleim is vannak néhány pétervári tudóstársaságtól.

"A Hopfer segédjéből tudós lett!... Staś Wokulski elismerő leveleket kapott pétervári tudóstársaságtól... Na, ez aztán a jó vicc" - gondoltam.

Száz szónak is egy a vége: a fiú letelepedett valahol az Óvárosban, egy fél évig élt a készpénzéből, sok könyvet, de annál kevesebb élelmiszert vásárolt. Mikor a pénze elfogyott, munka után kezdett nézni. Ekkor különös dolog történt. A kereskedők nem adtak neki munkát, mert tudós volt, a tudósok meg azért, mert kereskedősegéd volt. Úgy lebegett tehát ég és föld között, mint Mohamed koporsója. Talán szétverte volna a koponyáját valahol a Nowy Zjazd alatti kövezeten, ha néha-néha segítségére nem sietek.

Rettenetes, milyen nehéz élete volt. Lefogyott, komor lett, elvadult... de nem panaszkodott. Egyszer azonban, mikor azt mondták neki, hogy az ilyenek számára nincs munka, akkor - egyetlenegyszer kirobbant, de akkor is csak magában:

- Becsaptak... morogta.

Ebben az időben halt meg Jaś Mincel. Az özvegy keresztényi módon eltemette, egy hétig nem mozdult ki a szobából, egy hét múlva aztán meghívott egy kis megbeszélésre.

Azt hittem, üzleti ügyekről fogunk tárgyalni, annyival is inkább, mert észrevettem az asztalon egy üveg jófajta magyar bort. De Małgorzata asszonyt nem a bolt sorsa érdekelte. Mikor meglátott, sírva fakadt, mintha egy héttel ezelőtt megboldogult férjét juttattam volna eszébe, aztán jókora pohár bort töltött nekem, majd sápítozó hangon szólt:

- Mikor az én angyalom meghalt, azt hittem, csak én vagyok szerencsétlen...

- Micsoda angyal - kérdeztem hirtelen -, talán Jaś Mincel?... Megbocsát, asszonyom, én igazi jó barátja voltam ugyan a boldogultnak, de azért sosem jutott volna eszembe, hogy angyalnak nevezzem azt a férfiút, aki talán még halála után is nyomott vagy kétszáz fontot...

- Életében háromszázat is nyomott... Hallott már ilyet - vetette közbe a vigasztalhatatlan özvegy. Majd újra zsebkendőjébe takarta arcát, és zokogva folytatta: - Ó, maga sohasem lesz tapintatos, Rzecki úr... Ó, micsoda csapás!... Igaz ugyan, hogy a boldogult, őszintén szólva, sohasem volt angyal, legkevésbé az utolsó időkben, de mégis borzasztó szerencsétlenség rám nézve... Feledhetetlen, helyrehozhatatlan!...

- Na, az utolsó fél év alatt...

- Mit beszél... fél év?... - kiáltotta. - Az én szerencsétlen Jaśom három évig beteg volt, és vagy nyolcig... ah, Rzecki úr! A házaséletben mennyi szerencsétlenséget okozott már az az utálatos sör... Higgye el, Rzecki úr, nyolc évig, mintha nem is lett volna férjem... De micsoda ember volt!... Csak ma érzem a rám zúdult szerencsétlenség óriási súlyát.

- Ennél még nagyobb szerencsétlenség is akad - bátorkodtam megjegyezni.

- Ó, igen - nyögte a kétségbeesett özvegy -, igaza van, ennél nagyobb szerencsétlenség is akad. Például az a Wokulski, aki állítólag hazajött?... Igaz, hogy máig sem kapott munkát?

- Igaz.

- Hol étkezik? Hol lakik?

- Hogy hol étkezik?... Azt sem tudom, egyáltalán eszik-e. Hol lakik?... Sehol.

- Borzasztó! - zokogta Małgorzata asszony. - Azt hiszem - tette hozzá kisvártatva -, boldogult férjem utolsó óhaját teljesítem, ha megkérem, hogy...

- Parancsoljon, asszonyom.

- Ha megkérem, hogy adjon neki helyet a szobájában, én pedig majd mindennap két reggelit és két ebédet küldök le...

- Azt Wokulski nem fogadja el - jegyeztem meg.

Erre Małgorzata asszony ismét sírva fakadt. A férje utáni bánat egyszerre eltűnt, s olyan düh szállta meg, hogy vagy háromszor elmondott engem fajankónak, szörnyetegnek, akinek fogalma sincs arról, hogy mi az élet... Végül is rám förmedt, hogy menjek a pokolba, majd ő maga elvezeti az üzletet. Azután kiengesztelt meg kérlelt, s égre-földre, minden szakramentumra könyörgött, hogy meg ne sértődjem, fel se vegyem a szavait, melyeket csak a mélységes bánat sugallt.

Ettől a naptól kezdve csak ritkán találkoztam a főnöknével.

Egy fél évvel később Staś közölte velem, hogy... feleségül veszi Małgorzata asszonyt.

Ránéztem... legyintett.

- Tudom - felelte -, hogy disznó vagyok. De... még akkor is a legkisebb azok közül, akik itt tinálatok közbecsülésben állanak.

A hétországra szóló lakodalom után, amelyen (nem is tudom, honnan) egyszerre előkerültek Wokulski barátai (és hogy zabáltak és hogy ittak pintes kupákból az ifjú pár egészségére). Staś felköltözött az emeletre feleségéhez. Ha jól emlékszem, minden poggyásza négy láda könyv és mindenféle tudományos felszerelés, bútorzata pedig - ha csak a pipaszárat és a kalapdobozt nem számítjuk - bizony semmi.

A segédek nevettek az új főnökön (természetesen csak suttyomban); engem pedig bántott, hogy Staś, minden átmenet nélkül, egyszerre szakított hősi múltjával és a nyomorral. Furcsa az emberi természet. Minél kevesebb hajlandóságunk a vértanúsorsra, annál inkább megköveteljük felebarátainktól.

- Na, a híres Brutus eladta magát a vénasszonynak - mondták az ismerősök. - Tanult, hencegett, és... puff!...

A legszigorúbb bírák között is a legkeményebb volt Małgorzata asszony két kikosarazott kérője.

Staś azonban egykettőre befogta az emberek száját, mert teljes gőzzel nekifeküdt a munkának. Talán egy héttel az esküvő után már reggel nyolckor bejött a boltba, leült az íróasztalhoz, a boldogult Jan Mincel helyére, kiszolgálta a vevőket, számolt, visszaadott, mintha csak fizetett alkalmazott lett volna.

Sőt, többet is tett, mert már a második évben összeköttetésbe lépett a moszkvai kereskedőkkel, ami nagyon jó hatással volt az üzletre. Bátran mondhatom, hogy az ő vezetése alatt a forgalom háromszorosára emelkedett.

Fellélegeztem, mikor láttam, hogy Wokulski nem akarja ingyen enni a gazdag özvegy kenyerét. A segédek is abbahagyták a gúnyos nevetgélést, mikor látták, hogy Staś az üzletben többet dolgozik, mint ők, pedig neki még odafent is - súlyos kötelességei vannak. Mi legalább ünnepnapokon pihentünk; neki szegénynek éppen ünnepnapokon volt a legkeményebb munkája: reggeltől kezdve karonfogva kellett járnia a feleségével, délelőtt a templomba, délután látogatóba, este meg színházba.

Małgorzata asszony az ifjú férj mellett mintha lelket is cserélt volna. Zongorát vett, és kezdett zenét tanulni egy öreg tanártól. Azért öregtől, hogy - amint mondta - "ne ébressze fel Staś féltékenységét". Szabad óráiban pedig a cipészekkel, kalaposnőkkel, fodrászokkal, fogorvosokkal folytatott körülményes megbeszéléseket, s e kiváló szakemberek művészete révén szemlátomást szépült, fiatalodott.

És milyen szeretetre méltó és gyöngéd volt férjéhez!... Nemegyszer órák hosszat elüldögélt a boltban, s folyton Staśt nézte. Mikor pedig észrevette, hogy a vevők között csinos hölgyek is akadnak, Staśt a homlokzati teremből betelepítette a szekrények mögé, sőt, egy kis fülkét építtetett oda irodának, ott aztán szegény úgy vergődött, mint egy ketrecbe zárt vadállat, s vezette az üzleti könyveket.

Egy szép napon az irodafülkéből szörnyű zajt hallok... Odasietek, rohannak a segédek is... Szörnyű látvány... Małgorzata asszony a földön hever, rajta az íróasztal, arca, ruhája tele tintával, a szék összetört. Staś pedig dühös és zavart... Nagy nehezen felemeltük a fájdalomtól zokogó hölgyet, s elejtett szavaiból megtudtuk, hogy ő maga okozta az egész bajt: váratlanul férje ölébe telepedett, a szúette szék a kettős súly alatt összetört, s a hölgy, hogy le ne essék, megkapta az íróasztalt, amely minden tartalmával együtt ráborult.

Staś teljes nyugalommal fogadta a házastársi gyöngédség zajos megnyilvánulásait, s vigasztalásul az üzleti levelezésbe és számfejtésbe temetkezett. A hölgy pedig, ahelyett, hogy lehűlt volna, egyre jobban hevült, s mikor férje az egy helyben ülésbe belefáradt, vagy talán az üzleti ügyek elintézése végett néha kiment a városba, futott utána, s leste, hogy nem találkára megy-e!...

Nemegyszer, különösen télen, Staś egy-egy hétre egy ismerős erdészhez menekült, ott napokon át vadászott, vagy az erdőben kóborolt. Małgorzata asszony már a harmadik napon üldözőbe vette az imádott szökevényt, utána mászkált árkon-bokron keresztül, aztán nagy diadallal hozta magával Varsóba.

Az első két évben Wokulski szótlanul tűrte a szigorú rendszabályokat. A harmadik évben esténként már le-lejött hozzám egy kis politikai eszmecserére. Néha, mikor a régi időkről beszélgettünk, Staś, a szobában körülnézve, hirtelen abbahagyta a megkezdett témát, és másra csapott át:

- Hallod-e, Ignacy...

Ilyenkor azonban, mintha csak parancsszóra történt volna, betoppant fentről a cselédlány:

- A nagyságos asszony kéreti... mert beteg!...

Szegény Staś csak legyintett, s ment őnagyságához, el sem kezdve, amit mondani akart.

Három év telt el így, s háromesztendei kínszenvedés után - amelynek azonban semmi külső jele nem volt - ez az acélidegzetű ember, őnagysága bársonysima ölelő karjai között, mintha megpuhult volna. Sápadt lett, meggörnyedt, sutba dobta tudós könyveit, újságot kezdett olvasni, s minden szabad pillanatát velem töltötte, politizálással. Néha nyolc előtt otthagyta a boltot, s feleségével együtt színházba vagy látogatóba ment. Végül fogadónapokat is rendszeresítettek. Ilyenkor sok hölgy gyűlt össze náluk, de mind öreg, mint az eredendő bűn, és sok élemedett úr, nagyrészt nyugdíjasok, akik szenvedélyesen szerettek visztezni.

Staś egyelőre nem kártyázott, csak az asztalok körül sétált, és nézte a játékot.

- Staś - szóltam neki nemegyszer -, vigyázz magadra!... Negyvenhárom éves vagy! Bismarck ebben a korban a karrierje kezdetén állt.

Az ilyen megjegyzések egy-egy pillanatra felvillanyozták. Ilyenkor bevette magát egy karszékbe, s fejét tenyerébe hajtva gondolkozott. De csakhamar odatipegett Małgorzata asszony, és gügyögve szólt:

- Stasiulka, megint mélázol, ne... nem szabad... nézd, az uraknak nincs boruk...

Staś felállt, új üveget vett elő a kredencből, megtöltötte a nyolc poharat, azután jött-ment az asztalok között, s nézte, hogy az urak miként viszteznek.

Ily módon az oroszlán lassan-lassan kezdett átalakulni - ökörré. Amikor török köntösében, gyöngy hímzésű papucsában és selyembojtos hálósapkájában láttam, nem tudtam elképzelni, hogy ez ugyanaz a Wokulski, aki tizennégy évvel ezelőtt, Machalski pincéjében olyan keményen kiáltotta:

- Én vállalom!...

Mikor Kochanowski ezt írta: "Sérelem nélkül felülsz a vérengző oroszlán hátára, és a rettenetes sárkányon fogsz nyargalni!" - bizonyára nőre gondolt... Ők törik nyeregbe a férfit, ők a férfinem megrontói!

Małgorzata asszony az ötödik esztendőben egyszerre festeni kezdte magát. Eleinte alig észrevehetően, azután egyre feltűnőbben, s mindig újabb meg újabb szerekkel... Mikor aztán egyszer valami újfajta folyadékról hallott, mely az előrehaladott korú hölgyek arcának visszaadja üdeségét és ifjúi báját, egy este olyan alaposan bedörzsölte vele egész testét, hogy a lóhalálában odacsődített orvosok sem tudták már életét megmenteni. Meghalt szegényke vérmérgezésben, nem is egészen két nap alatt. Csak éppen annyi időre tért magához, hogy a közjegyzőt hívathassa és egész vagyonát Staśra írassa.

Staś a nagy szerencsétlenség után mély hallgatásba merült, de még komorabb lett. Mivel most már pár ezer rubel évi jövedelme volt, nem foglalkozott többé az üzlettel, az ismerősökkel is szakított, és egészen beásta magát tudományos könyvei közé.

Nemegyszer biztattam: menj egy kicsit az emberek közé, szórakozz, hiszen fiatal vagy, megnősülhetsz másodszor is...

Mindhiába...

Egy napon aztán (fél évvel Małgorzata asszony halála után), látván, hogy a fiú napról napra öregszik, megpendítettem:

- Menj, Staś, a színházba... Ma Violettát játsszák, azt láttad utoljára a szegény boldogulttal együtt...

Felugrott a díványról, épp egy könyvet olvasott, s váratlanul ráállt.

- Igazad van - mondta -, megnézem, hogy játsszák ma.

Elment a színházba, és... másnap nem ismertem rá. Az öreg emberben felébred az én Staś Wokulskim. Kiegyenesedett, szeme visszanyerte fényét, hangja ércesen csengett.

Ettől kezdve elment minden előadásra, hangversenyre, felolvasásra. Rövidesen elutazott Bulgáriába, ott óriási vagyont szerzett, s néhány hónappal hazatérése után egy pletykás vénasszony (Meliton) azzal lepett meg, hogy Staś szerelmes...

Nagyot nevettem ezen a pletykán, mert aki szerelmes, az nem megy háborúba. Sajnos, csak most kaptam észbe, hogy a banyának igaza volt...

Ámbár, ezzel az újjászületett Staś Wokulskival az ember sohasem lehet tisztában...

Hátha?... Milyen jót nevetnék Schumann doktoron, aki mindig tréfát űz a politikából...

A politikai helyzet annyira bizonytalan, hogy egyáltalán nem csodálkoznék, ha december körül kitörne a háború.

Az emberek mind azt hiszik, hogy a háború csak tavasszal kezdődhet. Úgy látszik, elfelejtették már, hogy a porosz-francia háború nyáron kezdődött. Azt sem értem, honnan ered a téli hadjáratok elleni elfogultság?... Télen a csűrök tele vannak, az utak is olyanok, akár a kőfal; ellenben tavasszal a paraszt maga is koplal, az utak, mint a lágy tészta; ahol egy üteg átvonul, utána akár fürödni lehet.

Másfelől igaz, hogy a téli éjszakák igen hosszúak, tíz-tizenkét óráig is eltartanak. Ilyenkor a katonaságnak melegebb ruha, melegebb kvártély kell, aztán ott a tífusz... Már csakugyan nemegyszer hálát adok az Istennek, hogy nem én vagyok Moltke; szegény most vakarhatja a fejét...

Az osztrákok vagy inkább a magyarok már jó mélyen behatoltak Boszniába és Hercegovinába. Bizony, nem nagy vendégszeretettel fogadták őket. Van ott valami Hadzsi Loja nevű marcona hadfi, állítólag félelmetes partizán, aki nagy gondot okoz nekik. Sajnálom a magyar honvédséget. Egyébként a mai magyarok egy fabatkát sem érnek. Negyvenkilencben, mikor őket fojtogatta a schwarzgelb, bezzeg ordítozták, hogy minden népnek joga van a szabadságát védeni, ma pedig?... Ők tolakodnak be Boszniába, ahová a kutya sem hívta őket, s a védekező bosnyákokat zsiványoknak és haramiáknak nevezik.

Szavamra, kezdem ezt a politikát nem érteni! - Ki tudja, nem Staś Wokulskinak van-e igaza, hogy a sutba dobta az egészet. (Ha ugyan a sutba dobta?...)

De mit beszélek ennyit a politikáról, mikor az én egyéni életemben is óriási változás történt? Ki hinné például, hogy egy hét óta nem foglalkozom a bolttal; persze csak ideiglenesen, mert egyébként megölne az unalom.

A dolog így történt: levelet kaptam Staśtól, Párizsból, hogy viseljem gondját a bérháznak, amelyet Łęckiéktől vett. Erre már elutazása előtt is kért. Na, ha eddig nem volt még elég bajom - gondoltam magamban -, most lesz! De hát mit tegyek?... Az üzletet átadtam Lisieckinek meg Schlangbaumnak, magam pedig szemleútra indultam az Aleje Jerozolimskie felé.

De mielőtt elindultam volna, megkérdeztem Kleintől, aki abban a házban lakik, hogy milyen ott a helyzet? Felelet helyett a fejéhez kapott.

- Van ott valami gondnokféle?

- Van - feleli Klein csúnya fintorral -, a homlokzati részben lakik, a harmadik emeleten.

- Elég!... - vágtam közbe. - Elég, Klein úr!... (Nem szeretem ugyanis a mások véleményét meghallgatni, mielőtt magam alkotnék véleményt a helyszínen. Különben is Klein még nagyon fiatal ember, könnyen elbizakodhatnék, ha idősebbek a véleményét kérik.)

Hiába!... A kötelesség - kötelesség! A kalapomat elküldtem vasaltatni (fizettem érte két złotyt), minden eshetőségre számítva, zsebembe csúsztattam forgópisztolyomat, s bőszen nekivágva meneteltem egészen a Sándor-templomon túl.

Nézem a háromemeletes sárga házat: igen, a szám egyezik, sőt... már ott a tábla is: Stanisław Wokulski... (úgy látszik, az öreg Schlangbaum íratta ki).

Belépek az udvarra... Jaj! A fene egye meg, ez nem jó... Olyan illat van itt, mint a patikában. A szemétdomb felér az első emeletig, s minden csatornán zúdul a szappanos lé. Csak most veszem észre, hogy az udvari homlokzat földszintjén hivalkodik egy - magát szerényen "Párizsi Mosodá"-nak nevező - műintézet, olyan mosónőkkel, mint egy-egy kétpúpú teve. Ez ismét lelket vert belém.

Nagyot kiáltok: - Házmester!... - Egy ideig nem látok senkit, egyszerre előmászik egy rettenetesen kövér asszonyság olyan maszatos képpel, hogy azon csodálkozom, miképpen gyűlhetett össze ennyi szenny itt a mosoda tőszomszédságában, amely még ráadásul "Párizsi" is.

- Hol a házmester? - kérdem, s ujjam hegyével megbököm a kalapom.

- Minek a?... - förmed rám a banya.

- A ház tulajdonosát képviselem.

- A házmester ül - feleli az asszonyság.

- Miért ül?

- Ej!... de kíváncsi az úr!... - horkan vissza. - Azért, mert a háziúr nem fizeti a bérét.

Na, szép dolgokról értesülök, mindjárt bevezetésül!

A házmestertől természetesen a gondnokhoz mentem, a harmadik emeletre, de már a második emeleten gyerekzsivajt hallottam, aztán ajtócsapkodást és asszonyi kiabálást.

- Betyárok!... Naplopók!... nesze!... nesze!...

Az ajtó nyitva, belül egy kissé sötétfehér hálóköntösbe öltözött asszonyság nadrágszíjjal csépel három gyereket, hogy csak úgy suhog.

- Bocsánat - dadogtam -, ha alkalmatlankodom...

Megjelenésemre a gyerekek szétrebbennek a lakásban, a hálóréklis asszonyság pedig a szíjat háta mögé rejtve, zavartan kérdezi:

- Talán a háziúr?...

- Nem kérem..., de az ő képviseletében jövök nagysád tisztelt férjéhez... a nevem Rzecki...

Az asszonyság egy ideig hitetlenkedve néz rám, aztán az egyik gyerekre kiált:

- Wicek, rohanj a raktárba apádért... Tessék kérem befáradni a szalonba...

Köztem és az ajtó között egy rongyos gyerek pattant ki a lakásból, s a lépcsőt elérve, villámgyorsan csúszik lefelé a korláton.

Én viszont zavartan lépek be a szalonnak nevezett helyiségbe, melynek fő ékessége egy dívány, de olyan, hogy az ülés közepén tátongó nyíláson erősen kikívánkozik a lószőr.

- Ilyen a gondnok sorsa - szól a ház asszonya, s egy ugyanolyan elnyűtt székre mutat. - A férjem gazdag uraknál szolgál, de ha nem járna a szénraktárba dolgozni, és nem írnokoskodna ügyvédeknél, betevő falatunk sem lenne. Ilyen a lakásunk. Tessék csak megnézni, ezért a három kis lyukért évente még száznyolcvan rubelt is kell fizetnünk...

A konyha felől most hirtelen nyugtalanító sistergés hallatszik. A hálóréklis asszonyság kiszalad, de már messziről jól hallhatóan suttogja: - Kazia, szaladj a szalonba, és vigyázz arra az úrra!...

S valóban jön is egy nagyon vézna kislány, barna ruhácskában, piszkos harisnyában. Az ajtó mellett leül egy székre, és mélyen gyanakvó, szomorú tekintettel merően rám néz. Sohasem hittem volna, hogy vénségemre még tolvajnak néznek.

Így ültünk vagy öt percig, szótlanul egymást figyelve, míg végre a lépcsőházból hirtelen zaj és dübörgés hallatszott, s ugyanabban a pillanatban berohant az előszobából a rongyos fiúcska, akit anyja Wiceknek nevezett. Egy dörgő hang harsogva kiáltotta utána:

- Hah, betyár!... Majd adok én neked...

Mindjárt kitaláltam, hogy Wiceknek igen élénk a temperamentuma, s aki ilyen fenyegetően szidja, az csakis az apja lehet. S valóban az ajtóban csakhamar feltűnt a gondnok úr saját személyében. Pecsétes kabátot és rojtos nadrágot viselt. Sűrű haja már őszbe csavarodott, szeme vörös volt.

Mikor belépett, udvariasan meghajolt és megkérdezte.

- Nemde, Wokulski úrhoz van szerencsém?

- Nem kérem, én csak Wokulski úr barátja és üzletének vezetője vagyok...

- Ah, úgy!... - vágott szavamba, s felém nyújtotta kezét. - Már volt szerencsém önhöz a boltban... Gyönyörű bolt! - sóhajtotta. - Az ilyen üzletek hozzák a bérházakat, a... földbirtok pedig... az ilyen lakásokat...

- Önnek földbirtoka volt?... - kérdeztem.

- Hogy volt-e?... De hát... önt biztosan a ház mérlege érdekli? - kérdezte a gondnok. - Nos, röviden elmondom. Kétféle lakónk van: az egyik fajta már egy fél éve nem fizet senkinek, a másik fajta meg a városházának fizet a háziúr helyett az adóra meg a különböző bírságokra. Emellett a házmester már régen nem kapja a fizetését, a tető becsorog, az elöljáróság sürget, hogy hordjuk ki a szemetet, az egyik lakó beperelt a pince miatt, két másik lakó egymást perli becsületsértésért a padlás miatt... Ami pedig - tette hozzá zavarodottan -, ami pedig a kilencven rubelt illeti, amivel Wokulski úrnak én leszek adósa...

- Az ne nyugtalanítsa - vetettem közbe. - Staś, akarom mondani Wokulski úr, biztosan halasztást ad az adósságokra októberig, azután új szerződést kötünk.

A tönkrement földesúr melegen megszorította kezemet.

A gondnokot, aki valamikor földbirtokos volt, nagyon érdekes személyiségnek találtam, de még érdekesebb jelenség volt számomra a ház, amely semmiféle jövedelmet nem hoz. Természetemnél fogva félénk ember vagyok: szégyellek idegen emberekkel beszélgetni, s a szó szoros értelmében félek bemenni egy idegen lakásba. (Szent Isten! milyen régen nem voltam idegen lakásban...) Ezúttal azonban, mintha az ördög bújt volna belém, mindenáron meg akartam ismerni ennek a furcsa háznak a lakóit.

Ezernyolcszáznegyvenkilencben nagyobb volt a veszély, s mégis menni kellett...

- Uram - szóltam a gondnoknak -, nem lenne szíves... megismertetni egyik-másik lakóval?... Staś... akarom mondani Wokulski úr megkért, hogy foglalkozzam a dolgaival, amíg ő vissza nem tér Párizsból.

- Párizs!... sóhajtotta a gondnok. - Még ezernyolcszázötvenkilencből ismerem. Emlékszem, hogy fogadták ott a császárt, mikor az olasz hadjáratból hazatért...

- Ön - kiáltottam -, ön látta Napóleon diadalmas bevonulását Párizsba?...

Kezét felém nyújtotta, s így felelt:

- Láttam én annál különb dolgokat is... az olasz hadjárat idején Olaszországban voltam, s láttam, hogy fogadták az olaszok a franciákat a magentai ütközet előestéjén...

- Magentánál?... Ezernyolcszázötvenkilencben?... - kérdeztem.

- Ott bizony, Magentánál, uram...

Egymás szemébe néztünk a volt földbirtokossal, aki nem érzett magában elég lelkierőt ahhoz, hogy a pecséteket kivegye kabátjából. Mondom, mélyen egymás szemébe néztünk. Magenta... ezernyolcszázötvenkilenc... Ó, irgalmas Istenem!...

- Ugyan mondja - kérdeztem -, hogy fogadták önöket az olaszok a magentai ütközet előtt?

A tönkrement földesúr leült a rongyos fotelra, és így szólt:

- Ezernyolcszázötvenkilencben, Rzecki uram... azt hiszem, Rzecki úrhoz van szerencsém...

- Igen kérem, Rzecki vagyok, a magyar honvédség hadnagya...

Ismét mélyen egymás szemébe néztünk. Ó!... Irgalmas Isten!...

- Mondja csak tovább, tisztelt barátom - buzdítottam, kezét szorongatva.

- Ezernyolcszázötvenkilencben - kezdte az ex-földesúr - tizenkilenc évvel fiatalabb voltam, mint ma, és vagy évi tízezer rubel nyomta a zsebemet... Ez, az akkori időkben, Rzecki uram... igaz ugyan, hogy nemcsak a kamatokat éltem fel, hanem itt-ott a tőkéhez is hozzá kellett nyúlnom, így aztán, mikor jött a jobbágyfelszabadítás...

- Na, kérem - mondtam -, azért a paraszt is csak ember... izé...

- Wirski - mutatkozott be.

- Wirski uram - folytattam -, a parasztok...

- Nekem mindegy, hogy a paraszt micsoda - vágott szavamba -, elég az hozzá, hogy ezernyolcszázötvenkilencben volt vagy tízezer rubel jövedelmem (a kölcsönökkel együtt), és Olaszországban jártam. Kíváncsi voltam, milyen az az ország, ahonnan most verik ki a svábot... S mivel se feleségem, se gyerekem nem volt, nem volt kiért kíméljem az életemet, így hát csupa műkedvelésből a francia előőrsökkel együtt meneteltem... Magenta alá vonultunk, Rzecki uram, noha azt sem tudtuk még, hová megyünk, és bizony azt sem, hogy a holnapi napot ki éri meg közülünk... Ön ismeri azt az érzést, mikor az ember nem biztos, hogy megéri-e a holnapot, s egyszerre ugyanilyen emberek közé kerül?

- Hogy ismerem-e?!... De halljuk tovább, Wirski uram...

- Vigyen el az ördög - folytatta az ex-földesúr -, ha nem ez volt a legszebb időszaka életemnek. Az ember fiatal, vidám, egészséges, nem ül a nyakán asszony meg gyerek, eszik, iszik, énekel, de minduntalan elébe mered egy sötét fal, s mögötte rejtőzik - a jövő... "Hej!, kiáltja, igyunk, mert nem tudjuk, mit hoz a jövő!... Hej, kocsmáros!... bort ide!..." De még csókokat is, Rzecki uram - súgja, a fülemhez hajolva.

- Tovább, tovább, szóval az előőrsökkel ment Magenta alá?... - nógattam.

- A vértesekkel - folytatta a gondnok. - Ismeri a vérteseket, Rzecki uram?... Az égen csak egy nap ragyog, de egy vértes svadronban száz...

- Nehézlovasság - vetettem közbe. - A gyalogság úgy megtöri, mint az acélfogó a diót.

- Egy olasz városkához közeledtünk, Rzecki uram, hát a parasztok jelentik, hogy nem messze táborozik egy osztrák hadtest. Szalajtjuk a parasztot a városba a paranccsal, vagyis inkább a kérelemmel, hogyha a város lakói meglátnak, ne éljenezzenek.

- Természetesen - hagytam helyben. - Az ellenség közelében...

- Egy fél órával később - folytatta a gondnok - már bent is voltunk a városban. Az utca keskeny, mindkét oldalán sűrű tömeg, hogy a négyes sorok alig tudtak átvonulni. Az ablakokban és az erkélyeken mindenütt nők. De micsoda nők, Rzecki uram!... Mindegyiknek a kezében rózsacsokor. Az utcán a tömeg meg se pisszen... közel volt az osztrák... De azok ott az erkélyen tépdesik a rózsát, s dobálják a szirmokat a verejtékező, poros katonákra. Úgy beszórtak minket, mintha havazott volna... Ah, Rzecki uram, ha látta volna azt a havat: amarant, rózsaszín, fehér... és azok a kezek, azok az olasz nők... Az ezredes minduntalan szájához emelte két ujját, s jobbra-balra dobálta a csókot. Közben a rózsaszirom-hópelyhek belepték az aranyos mellvérteket, sisakokat, a nyerítő, prüszkölő lovakat... Végül egy vén olasz, kezében görbe bottal, vállig érő ősz hajjal, elállta az ezredes útját. Megragadta lova nyakát, megcsókolta és felkiáltott: "Evviva Italia!"^[38] - aztán holtan rogyott össze... Így ünnepeltük meg Magenta előestéjét.

Míg a volt földesúr mesélt, sűrűn pergett a könny pecsétes kabátjára.

- Az ördög vigyen el, Wirski uram - kiáltottam -, ha Staś oda nem adja önnek ingyen ezt a lakást.

- Száznyolcvan rubelt fizetek érte! - csukladozott a gondnok.

Mindketten megtörültük a szemünket.

- Uram - mondtam -, Magenta, Magenta, az üzlet meg üzlet. Legyen szíves, mutasson be egy-két lakónak.

- Gyerünk szólt a gondnok, s felugrott a rongyos székről. Jöjjön, megmutatom a legérdekesebbeket.

Kirohant a szalonból, s egy ajtón, alighanem a konyhaajtón bekiáltott.

- Mania, elmegyek... Veled meg, bitang kölyke, majd este számolok.

- Nem én vagyok a háziúr, hogy apa velem számoljon - feleselt egy gyerekhang.

- Ugyan hagyja - súgtam a fülébe.

- Hogyisne! - felelte. - El se tudna aludni verés nélkül. Jó fiú - folytatta - és ügyes kölyök, de nagy gazember.

Kimentünk a lakásból, s a lépcsőházban egy ajtó előtt megálltunk. A gondnok óvatosan bekopogott, s nekem a fejemből egyszerre minden vér a szívembe, a szívemből meg a lábamba szaladt. Talán a lábamból is kifutott volna a cipőmbe, onnan meg a lépcsőn végig, ki a kapun valahová messzire, ha egy hang ki nem szól a lakásból:

- Tessék!...

Bementünk.

Három ágy. Az egyiken egy fiatalember fekszik, diákegyenruhában, kezében könyv, lábát az ágy karjára nyugtatja, arcát fekete szakáll díszíti. A másik két ágyon az ágynemű olyan összevisszaságban, mintha legalábbis szélvihar dúlt volna a szobában, és mindent a feje tetejére állított volna. Egy koffer, egy üres bőrönd és rengeteg könyv a polcokon, a koffereken, a padlón. Ezenkívül néhány szék, hajlított és közönséges fából, végül egy fényezetlen asztal. Miután figyelmesebben szemügyre vettem, megállapítottam, hogy a lapjára sakktáblát mázoltak, s körülötte felforgatott sakkfigurák hevertek.

Egyszerre szédülést éreztem, mert a sakkfigurák mellett megpillantottam két koponyát, az egyikben dohány volt, a másikban... cukor!...

- Mi az?... - kérdezte a fekete szakállú, anélkül hogy felült volna az ágyon.

- Rzecki úr, az új gazda meghatalmazottja... - felelte a gondnok s rám mutatott.

Az ifjú könyökére támaszkodott, fürkészve nézett rám, s így szólt:

- A gazdáé?... E pillanatban én vagyok itt a gazda, és igazán nem emlékszem, hogy ezt az urat kineveztem volna meghatalmazottammá...

A válasz olyan meglepően egyszerű volt, hogy mind a ketten megdermedtünk. Az ifjú közben lomhán felkelt, s minden túlzott sietség nélkül kezdte begombolni nadrágját és mellényét. S bár a legnagyobb rendszerességgel merült ebbe a tevékenységbe, a rajta levő ruházat gombállományának legalább a fele nyitva maradt.

- Ááá... - ásította végig a hanglétrát. - Tessék leülni - s közben kezével olyan káprázatosan evezett a levegőben, hogy nem tudtam, a bőröndre mutat-e vagy a padlóra.

- Meleg van, Wirski uram - tette hozzá -, nem igaz?... Ááá...

- A szemben levő szomszéd panaszkodott az urakra!... - felelte a gondnok mosolyogva.

- Már megint? Miért?

- Hogy az urak mezítelenül... közlekednek itt a szobában...

Az ifjú felháborodott.

- Megbolondult az öreg?... Az ő kedvéért talán bundát vegyünk ebben a hőségben?... Pimaszság! Szavamra mondom, pimaszság!...

- Nana - kérlelte a gondnok -, arra azért mégis tekintettel kellene lenni, hogy felnőtt leánya van.

- Mi közöm hozzá?... Nem az én leányom. Vén szamár! Szavamra mondom, vén szamár! És még hazudik is, mert nem közlekedünk meztelenül.

- Magam is láttam - vetette közbe a gondnok.

- Szavamra, hazugság! - kiáltotta az ifjú, s egészen elpirult dühében. - Igaz, hogy Maleski ing nélkül jár, de gatyát hord, Patkiewicz meg gatya nélkül jár, de azon meg ing volt, s így a bájos Leokádia kisasszony egy hiánytalan fehérnemű-garnitúrában gyönyörködhetett.

- Minden ablakot kénytelen elfüggönyözni - jegyezte meg a gondnok.

- Az öreg függönyözi el, nem a leánya - felelte a diák legyintve. - A leány ott kukucskál a függöny melletti résen. Különben is, ha Leokádia kisasszonynak szabad egész nap torkaszakadtából kornyikálnia, akkor Malewski és Patkiewicz is úgy öltözködhetnek a saját lakásukban, ahogy akarnak.

Beszéd közben hosszú léptekkel járt fel s alá a szobában, de valahányszor háttal fordult felénk, a gondnok mindig felém hunyorított, s tekintete teljes lemondást fejezett ki. Kis szünet után így szólt:

- Az urak négyhavi lakbérrel tartoznak...

- Már megint kezdi?... - kiáltotta az ifjú, s kezét zsebre dugta. - Hányszor mondjam még, hogy ezekkel a szamárságokkal ne engem zaklassanak, hanem forduljanak Patkiewiczhez vagy Malewskihez?... Olyan nehéz ezt megérteni? A páros hónapokban, áprilisban, júniusban Malewski, a páratlanokban: márciusban, májusban, júliusban pedig Patkiewicz fizet.

- De az a baj, hogy az urak sohasem fizetnek! - mordult fel türelmetlenül a gondnok.

- Ki tehet arról, hogy ön sosem megfelelő időben jön?... - mordult rá az ifjú, bőszen hadonászva. - Százszor hallotta már, hogy Malewskié minden páros hónap. Patkiewiczé meg minden páratlan.

- És az öné?...

- Az enyém egyik sem, tisztelt uram, ha éppen tudni akarja! - szavalta az ifjú, öklével az orrunk alatt hadonászva. - Mert én, tisztelt uram, elvből nem fizetek lakbért. Kinek fizessek... és miért?... Hahaha, ez jó!...

Még gyorsabban kezdett a szobában fel s alá járni, s közben hol nevetett, hol mérgelődött. Végül is megállt az ablak mellett, nekünk hetykén hátat fordított, és az udvarra kinézve, fütyörészni kezdett...

Most már az én türelmem is vége felé járt.

- Megengedi - avatkoztam a beszélgetésbe -, de a megállapodásnak ilyen semmibe vevése egészen szokatlan és eredeti dolog számomra... Ön használja a lakást, és helyénvalónak tartja, hogy nem fizet érte?...

- Ki adta nekem ezt a lakást?... - üvöltötte az ifjú, és az ablakra ült, kedélyesen hintázva, mintha bármely pillanatban akár le is vetné magát a harmadik emeletről. - Magam foglaltam el, és addig fogom használni, amíg ki nem dobnak. Megállapodás!... Mindig ilyesmivel jönnek!... Ha a társadalom azt akarja, hogy lakbért fizessek, akkor ő is fizessen úgy a magántanításért, hogy abból lakbérre is jusson. Nagyszerű!... Én napi három óráért havonként tizenöt rubelt keresek, ebből kilencet fizetek a kosztért, hármat a mosásért és kiszolgálásért... hát az egyenruha meg a tandíj?... És még azt akarják, hogy lakbért is fizessek. Dobjanak ki az utcára - folytatta ingerülten -, hadd szedjen fel a sintér, és üssön fejbe a bunkósbotjával... Ehhez joguk van, de megjegyzéseket tenni és örökösen figyelmeztetni - nincs...

- Nem értem a felindulását - szóltam nyugodtan.

- Éppen elég okom van rá - vágott szavamba, s egyre nagyobb lendülettel hintázott az ablakon az udvar felé. - Ha a társadalom nem irtott ki, mikor megszülettem, hanem azt akarja, hogy tanuljak és letegyem azt a tíz-tizenkét vizsgát, akkor adjon olyan munkát, amely megélhetésemet biztosítja... Ehelyett azonban vagy egyáltalában nem ad, vagy pedig a fizetésnél csap be... Ha tehát a társadalom velem szemben nem tartja meg a megállapodást, milyen jogon követeli, hogy én megtartsam? Különben minek kell ezen sokat vitázni? Elvből nem fizetek, és punktum. Annál kevésbé, mert a ház jelenlegi tulajdonosa nem maga építette ezt a házat, nem ő égette a téglát, nem ő keverte a habarcsot, nem ő rakta a falakat, nem ő kockáztatta a nyakát. Idejött a pénzével, amelyet talán lopott valakitől, kifizette a másiknak, aki szintén úgy harácsolhatta össze, s ezen az alapon kíván engem rabszolgájává tenni. Ez a józan ész arculcsapása.

- Wokulski úr - feleltem, felállva a székről - senkit sem lopott meg, a vagyonát becsületes munkával és takarékoskodással szerezte...

- Ugyan hagyja! - fortyant fel az ifjú. - Az én apám kitűnő orvos volt, éjjel-nappal dolgozott, általában azt mondták, hogy nagyon jól keres, és évente mindössze háromszáz rubelt tudott megtakarítani! S minthogy ez a maguk háza kilencvenezer rubelbe került, így hát az én apámnak ahhoz, hogy ezt a házat a becsületes munkájából megtakarított pénzén megvegye, háromszáz esztendeig kellett volna élnie és recepteket firkálnia... Azt pedig már mégsem hiszem, hogy az új háziúr háromszáz esztendeje dolgoznék.

Nekem már a fejem szédült ettől az érveléstől, de a fiatal úr nem tágított:

- Azt megtehetik, hogy kikergetnek innen. Kérem!... Akkor legalább megtudják, mit vesztettek... Minden mosónő, minden szakácsnő egyszerre elveszti ebben a házban a kedvét, és akkor Krzeszowski báróné minden akadály nélkül, háborítatlanul kémkedhetik szomszédaira, megszámolhat minden vendéget, aki a házba jön valakihez, és minden szem kását, melyet a szomszédai a lábasba tesznek. Csak tessék, kergessenek ki... Akkor majd Leokádia kisasszony istenigazában rázendíthet a skáláira, reggel szoprán, délután meg kontraalt hangon... S elviszi az ördög az egész házat, amelyben egyedül mi tartunk olyan-amilyen rendet!

Indulni készültünk.

- Ön tehát semmiképpen sem hajlandó lakbért fizetni? - kérdeztem.

- Eszem ágában sincs.

- Legalább októbertől fizethetne?

- Nem, uram. Már úgysem sokáig élek, legalább egy elvemhez szeretnék hűséges maradni: ha a társadalom azt akarja, hogy az egyedek tiszteletben tartsák a vele kötött szerződéseket, akkor ő is tartsa tiszteletben azokat az egyedekkel szemben. Ha nekem lakbért kell fizetnem, akkor nekem is adjanak annyit az óraadásért, hogy abból lakbérre is jusson. Tetszik érteni?...

- Nem egészen - feleltem.

- Nem is csodálom - jegyezte meg a fiatalember. - Az ember agya előrehaladott korában megfonnyad, s az új igazságokat nem képes felfogni...

Kölcsönösen köszöntünk egymásnak, s a gondnokkal együtt távoztunk. Az ifjú becsukta az ajtót, de egy kis idő múlva kiszaladt, s utánunk kiáltott:

- De a végrehajtó hozzon magával mindjárt két rendőrt is, mert ha ki nem visznek, én magamtól ki nem megyek...

- Rendben van, uram! - feleltem udvarias meghajlással, de lelkem mélyén azt gondoltam, hogy ezt az eredeti fickót mégsem kellene kidobni.

Mikor a furcsa fiatalember végérvényesen visszavonult a szobájába, és kulccsal bezárta az ajtót, ezzel akarván tudtunkra adni, hogy a velünk való értekezést egyszer s mindenkorra befejezettnek tekinti, a lépcső közepén megálltam, s így szóltam a gondnokhoz:

- Látom, színes üvegből van az ablak.

- Ó, hogyne, nagyon is.

- De egyúttal poros is...

- Ó, hogyne, nagyon poros - felelte a gondnok.

- Én azt hiszem - folytattam, más tárgyra térve -, az a fiatalember szavának áll, és csakugyan nem fizet lakbért. Mi?

- Uram - szólt a gondnok -, ez még semmi. Ez megmondja, hogy nem fizet, és nem is fizet; de a másik kettő semmit sem mond, és mégsem fizet. Ezek, Rzecki uram, különleges emberek!... De bennük legalább sohasem csalódom.

Önkéntelenül, s nem is tudom, miért, megcsóváltam a fejem, bár azt hiszem, ha én lennék ennek a háznak a tulajdonosa, örökösen csóválnám a fejemet.

- Szóval itt senki sem fizet? Vagy legalábbis senki sem fizet rendesen? - kérdeztem a volt földbirtokostól.

- Úgy van, s ezen nincs is mit csodálkozni - felelte Wirski úr. - Egy olyan házban, ahol már annyi év óta a hitelezők veszik fel a lakbért, a legtisztességesebb lakó is elkanászosodik. Na, azért van egypár nagyon pontos lakónk. Itt van például Krzeszowski báróné.

- Micsoda?... - kiáltottam. - Ah, igaz, a báróné is itt lakik... Hiszen meg is akarta venni a házat...

- És meg is veszi - súgta a gondnok -, csak nagyon kérem, álljanak erősen a sarkukra... Megveszi, ha az egész vagyona rámegy is... Pedig az nem csekélység; igaz, hogy a báró úr eléggé megtépázta...

Még mindig ott álltam a lépcső közepén a vörös-sárga-kék ablaknál, s a bárónéra gondoltam, akit alig láttam egyszer-kétszer életemben, s mindannyiszor igen szertelennek találtam. Hol kegyes, istenfélő és konok, hol meg alázatos vagy közönséges...

- Miféle hölgy a báróné, Wirski úr? - kérdeztem. - Azt hiszem, egészen rendkívüli teremtés, nemde?

- Mint minden hisztérika - morogta a volt földesúr. - Leánykáját elvesztette, a férje itthagyta... csupa zűrzavar...

- Benézünk hozzá - mondtam, miközben leértünk a második emeletre. Olyan férfias eltökéltséget éreztem magamban, hogy a báróné nemhogy elriasztott volna, hanem valósággal vonzott.

De amikor megálltunk ajtaja előtt, és a gondnok becsengetett, mind a két lábikrámba egyszerre beleállt a görcs. Meg sem bírtam moccanni! Csak azért nem menekültem el. Eszembe jutott az árverési jelenet, s egy pillanat alatt elszállt minden bátorságom!

A kulcs megcsikordult a zárban, a retesz megzörrent, az ajtó kissé kinyílt, s egy közepes korú leányzó arca tűnt fel a rés mögött, fején fehér bóbitával.

- Ki az? - kérdezte.

- Én, a gondnok.

- Mit akar?

- A háziúr meghatalmazottjával jövök.

- Hát ez az úr mit akar?

- Ez az úr a meghatalmazott.

- Jó, jó, de hogy jelentsem?...

- Mondja meg - szólt rá a gondnok már kissé türelmetlenül -, hogy a lakásról akarunk tárgyalni.

- Aha.

Bezárta az ajtót és elment. Jó néhány percbe tellett, míg visszatért, s a sokféle zár kinyitása után bevezetett egy üres szalonba.

Furcsa látvány volt ez a szalon. A bútorokon sötétszürke porhuzat, a zongorán szintén, sőt a mennyezetről lelógó csilláron is, de még a szoba sarkaiban, faalapzaton álló szobrocskák is ilyen sötétszürke vászoninget viseltek. Általában az egész szoba olyan volt, mintha a tulajdonos elutazott volna, s csak a személyzetet hagyta itt, mely nagyon is lelkén viseli a ház rendjét.

Az ajtó mögül beszélgetés hallatszott; férfi és női hang váltakozva. A női hang a bárónéé volt, a férfihangot is jól ismertem, de sehogy sem jutott eszembe, kié.

- Meg mernék esküdni - mondta a báróné -, hogy viszonya van vele. Nemrégen csokrot küldött neki egy hordárral.

- Hm!... Hm!... - hümmögött a férfi.

- Csokrot, melyet az a kacér perszóna, csak azért, hogy engem félrevezessen, mindjárt ki is dobott az ablakon.

- De hiszen a báró úr falun van... Varsótól messze - kételkedett a férfi.

- Van itt elég barátja - kiáltotta a báróné. - S ha magát nem ismerném, azt kellene hinnem, hogy maga jár a kezére ezekben a szennyes üzelmekben.

- De asszonyom!... - tiltakozott a férfi, s ebben a pillanatban két csók cuppant... feltételezem, hogy a hölgy kezén.

- Nono, kedves Maruszewicz úr, semmi érzelmesség. Ismerem én magukat. Elhalmozzák a nőt gyöngédséggel, de csak addig, amíg meg nem bízik magukban, akkor aztán elherdálják a vagyonát, és válni akarnak...

"Tehát Maruszewicz - gondoltam. - Szép pár..."

- Én nem vagyok olyan - suttogta a férfi az ajtón kívül, s újra két cuppanás hallatszott. Feltételezem, hogy ismét a hölgy kezén.

Ránéztem a volt földbirtokosra, ő meg a mennyezetre emelte szemét, s vállát csaknem a füléig húzta.

- Széltoló!... - suttogta, s az ajtóra mutatott.

- Ismeri?...

- De mennyire!...

- Tehát - hangzott a báróné hangja a másik szobában - vigye el azt a kilenc rubelt a Szent Kereszt-templomba három misére, hogy az Úr világosítsa meg az elméjét... Vagy nem - tette hozzá kisvártatva, más hangon. - Legyen csak egy mise őérte, kettő meg az én drága kisleányom lelkiüdvéért.

Halk zokogás szakította meg a beszédet.

- Nyugodjék meg, asszonyom!... - csitította gyengéden Maruszewicz.

- Menjen, menjen... - sürgette a báróné.

Hirtelen kinyílt a szalon ajtaja, s Maruszewicz úgy állt meg, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Mögötte megpillantottam a báróné sárgás arcát és vérrel befutott szemét. A gondnok és én egyszerre felálltunk. Maruszewicz visszavonult a másik szobába, és úgy látszik, más ajtón távozott. A báróné pedig haragosan rászólt a leányra:

- Marysia!... Marysia!...

A fehér bóbitás leányzó berohant. Sötét ruha és fehér kötő volt rajta. Fehér-fekete jelmezében ápolónőhöz hasonlított volna, ha szeme nem szórta volna a szikrát.

- Hogy vezethetted ide ezeket az urakat? - kérdezte a báróné.

- Azt tetszett mondani, hogy...

- Ostoba. Mehetsz!... - sziszegte az úrnő, azután hozzánk fordult:

- Mit akar, Wirski úr?

- Rzecki úr, a háztulajdonos meghatalmazottja - mutatott be a gondnok.

- Á, á!... Nagyon jó... - mondta a báróné, és lassan bejött a szalonba, de hellyel nem kínált. Személyleírása: fekete ruha, sárgás arc, kékes ajkak, a sírástól piros szem, simára fésült haj. Karját mellén összefonta, mint I. Napóleon, rám tekintett, és így szólt: - Á, á, á!... Szóval ön a meghatalmazottja annak a... hogy is hívják... igen... Wokulski úrnak... Igen?... Legyen szíves, mondja meg neki, hogy vagy én költözöm ki ebből a lakásból, amelyért hétszáz rubelt fizetek neki a legnagyobb pontossággal, nem igaz, Wirski úr?...

A gondnok meghajolt.

- Vagy - folytatta - Wokulski úr tisztítsa meg a házát a szennytől és erkölcstelenségtől...

- Erkölcstelenség?... - kérdeztem.

- Igen, uram - ismételte meg, és fejbólintással is nyomatékot adott szavának. - Ezek a mosónők itt a földszinten egész nap sikamlós nótákat énekelnek, esténként pedig ott viháncolnak a fejem felett, ezeknél a... diákoknál... Ezek meg valóságos gonosztevők, akik felülről cigarettavégeket dobálnak rám, vagy vizet öntenek a fejemre... Azután meg ez a Stawskiné, akiről azt se tudom, micsoda: özvegy-e vagy elvált asszony, és miből él?... Ez a közönséges perszóna az erényes, de annál boldogtalanabb asszonyok férjeit csábítgatja...

Szemhéja egyszerre megrezdült; sírva fakadt.

- Rettenetes!... - zokogta. - Hogy az ember ide legyen bilincselve egy ilyen borzalmas házhoz, egyetlen gyermekének emlékével, amelyet soha, semmi ki nem törölhet a szívéből... Mert itt szaladgált szegénykém ezekben a szobákban... Ott játszott lent az udvaron... itt nézegetett ki az ablakon, amelyen én, szegény árva, már ki sem nézhetek... Ki akarnak üldözni innen... mindenki ki akar üldözni... Mindenkinek útjában állok... De hát hogyan költözzem ki, hogyan hagyjam el ezt a lakást, mikor ennek a padlónak minden szál deszkája az ő lábacskájának nyomait viseli, minden fal tele van az ő kacagásának vagy sírásának visszhangjával...

E szavak után lerogyott a díványra, s görcsös zokogásban fuldoklott.

- Ah!... az emberek szörnyűbbek a vadállatoknál!... Ki akarnak kergetni innen, hol gyermekem kilehelte lelkét... Ágyacskája és minden játéka a régi helyén áll... Magam törlöm a port a szobájában, hogy a legkisebb darabot se mozdítsam el helyéről... Padlójának minden talpalatnyi részét kitérdepeltem már, végigcsókoltam drága kisleányom lábnyomait, s ezek most ki akarnak üldözni... Jól van, de előbb űzzétek ki fájdalmamat, vágyakozásomat, kétségbeesésemet.

Arcát eltakarta, s egetverő jajgatással zokogott. Észrevettem, hogy a gondnok orra vörösödni kezd, s magam is éreztem, hogy szememben meggyülemlik a könny.

A báróné szívet tépő fájdalma és leánykája utáni sóvár vágyakozása annyira lefegyverezett, hogy a lakbéremelést nem mertem szóba hozni. A sírás viszont annyira hatott az idegeimre, hogy ha nem tekintettem volna a két emeletet, kiugrottam volna az ablakon.

Mindenáron meg akartam vigasztalni a zokogó asszonyt, hát elővettem a legszelídebb hangomat:

- Asszonyom - kérleltem -, nyugodjék meg... Mondja meg, mit kíván tőlünk... mivel szolgálhatunk?...

Hangomban nyilván annyi őszinte részvét rezdült, hogy a gondnok orra még jobban kivörösödött. A báróné egyik szeméből fel is száradt a könny, a másikkal azonban még sírt, ezzel akarta jelezni, hogy próbálkozása még nem ért véget, mert egyelőre még nem biztos diadalában.

- Azt kívánom - mondta sűrű sóhajtozások között -, azt akarom... hogy ne üldözzenek ki erről a helyről, ahol feledhetetlen gyermekem elhunyt, s ahol minden zug, minden szeglet rá emlékeztet. Nem bírnék, nem bírnék elszakadni szobácskájától... bútorait és játékait nem bírnám elmozdítani helyükről... Nagyon alantas dolog mások szerencsétlenségét ilyen kegyetlenül kihasználni...

- De kicsoda használja ki? - kérdeztem.

- Mindenki. A háziúrtól kezdve, aki hétszáz rubelt képes elkérni ezért a lakásért.

- Bocsásson meg, báróné! - szólt közbe a gondnok. - Hét gyönyörű szoba, két konyha, mindegyik olyan, mint egy-egy szalon, két kamra... Adjon ki valakinek vagy három szobát, hiszen a homlokzat felől két bejárata van.

- Nem adok ki semmit - felelte határozottan -, mert biztosan tudom, hogy eltévelyedett férjem maholnap észre tér és visszajön.

- Akkor pedig meg kell fizetnie a hétszáz rubelt. Ha nem többet... - jegyeztem meg halkan.

A báróné erre úgy nézett rám, mintha tekintetével porrá akarna égetni és könnyeibe fojtani. Huh! Micsoda asszony... A hideg borzongat végig, ha rágondolok.

- A lakbér mellékes - szólt.

- Nagyon helyes! - dicsérte Wirski s meghajolt.

- A háziúr igényei nem érdekelnek. De csak nem fizethetek hétszáz rubelt a lakásomért. Ebben a házban...

- Mi kifogása van, báróné, a ház ellen? - kérdeztem.

- Ez a ház gyalázat minden becsületes emberre nézve - kiáltotta hadonászva. - Most már nem is a magam, hanem az erkölcs nevében kérem...

- Mit?

- Távolítsák el innen a diákokat, akik itt laknak fölöttem, s nem engedik, hogy kinézzek az ablakon, és minden nőt megrontanak.

Hirtelen felugrott a díványról.

- Hallják? - kiáltotta, s az udvar felé nyíló ajtóra mutatott.

Csakugyan hallottam a különcködő fekete diák hangját. A harmadik emeletről kiabált lefelé:

- Marysia!... Marysia!... Gyere csak, tubicám...

- Marysia! - kiáltotta a báróné.

- Hiszen itt vagyok... Tessék? - jelentkezett az iruló-piruló leányzó.

- Meg ne mozdulj innen!... No, tessék... - fakadt ki a báróné -, és ez így megy egész nap. Este meg a mosónők mászkálnak hozzájuk. Uram! - kiáltotta, s áhítatosan összetette kezét. - Űzzék ki innen ezeket a nihilistákat, mert ők a romlás forrása és az egész ház veszte... Ezek az istentelenek koponyákban tartják a teát és a cukrot... és emberi csontokkal piszkálják a szenet a szamovár alatt... A végén még egy egész hullát hoznak ide!...

S újra olyan zokogás vett rajta erőt, hogy attól féltem, megint görcsöket kap.

- Azok az urak - szóltam - nem fizetnek házbért, tehát igazán nem lesz nehéz...

A báróné könnyei felszáradtak.

- Természetesen - vágott a szavamba -, ki kell kergetni őket. De uram! Higgye el, akármilyen komiszak és gyalázatosak ezek, százszorta rosszabb náluk Stawskiné, az a... perszóna!

E név kimondásakor meglepően perzselő gyűlölet szikrázott szemében.

- Stawskiné itt lakik? Az a gyönyörű teremtés?... - kérdeztem önkéntelenül.

- Ó... új áldozat!... - jajdult fel a báróné rám mutatva, s lángoló szemmel mért végig, majd mély hangon szavalta: - Ó, ősz hajú férfiú, gondolja meg, mit cselekszik!... Annak a némbernek a férjét gyilkosságért ítélték el, s külföldre szökött... Miből él az a perszóna?... Miből cifrázza úgy magát?...

- Annyit dolgozik az a szegény asszony, mint egy igavonó állat - suttogta a gondnok.

- Ó... hát már ez is!... - kiáltotta a báróné. - A férjem (mert biztos vagyok benne, hogy ő az), virágokat küldöz neki vidékről... A ház gondnoka beleszeretett, és megengedte, hogy utólag fizesse a házbért, mégpedig havonként...

- De asszonyom!... - tiltakozott a volt földesúr, s arca egyszerre olyan vörös lett, mint az orra hegye.

- Még az az ügyefogyott, fajankó Maruszewicz is - folytatta a báróné -, már ő is naphosszat bámulja az ablakon át.

A báróné drámai színezetű hangja ismét zokogásba csapott át.

- S ha az ember elgondolja - nyögte -, hogy egy ilyen némbernek leánya van... leánya, akit a pokol számára nevel, míg én... Ó! Hiszek az igazságosságban... hiszek az isteni irgalomban, de nem értem... nem... nem tudom felfogni az ilyen ítéletet, amely engem megfosztott gyermekemtől, neki pedig meghagyja. Ennek... egy ilyennek!... Uram! - tört ki újult erővel -, nem bánom, hagyja itt ezeket a nihilistákat, de őt... őt, űzze ki innen!... Nem baj, ha üresen marad a lakás, megfizetem a bérét, csak neki ne legyen fejét hol lehajtania...

Ez a kívánság már igazán nem tetszett nekem. Intettem a gondnoknak, hogy megyünk, meghajoltam és hűvösen így szóltam:

- Megengedi, báróné, hogy ebben az ügyben maga Wokulski úr, a ház tulajdonosa döntsön.

A báróné széttárta karját, mint akit a szó szíven talált.

- Ah, tehát így állunk... - suttogta. - Tehát már ön is meg az a... az a Wokulski is beleesett a hálójába?... Úgy hát bevárom az isteni igazságszolgáltatást...

Távoztunk, mert nem is tartóztattak tovább. Amint kiértem a lépcsőházba, megszédültem, mintha részeg lettem volna.

- Mit tud Stawskinéról? - kérdeztem Wirskitől.

- A lehető legtisztességesebb asszony - felelte. - Fiatal is, szép is, és keze munkájával tartja el egész családját. Mert az anyja nyugdíjából alig futja a lakbérre...

- Él az anyja?

- Hogyne. Az is nagyon rendes asszony.

- És mennyi lakbért fizetnek?

- Háromszáz rubelt - válaszolta a gondnok. - Olyan tiszta pénz az, mintha egyenesen az oltárról szednék le...

- Nézzük meg őket - döntöttem.

- A legnagyobb készséggel - ajánlkozott Wirski. - Amit ez a bolond összebeszélt, a legjobb, ha elereszti a füle mellett. Nem is tudom, miért gyűlöli úgy szegény Stawskinét. Alighanem azért, mert szép, s olyan kisleánya van, akár egy angyal...

- Hol laknak?

- A jobb szárny első emeletén.

Nem is emlékszem, mikor értünk le a homlokzati lépcsőn, hogyan mentünk végig az udvaron, aztán fel az udvari szárny első emeletére mert állandóan Stawskiné és Wokulski járt az eszemben... Istenem, milyen szép pár lenne! De hát ha férje van. Igaz, az ilyen ügyekbe nemigen szeretem beleártani magam, mert én így gondolnám, ők meg amúgy, a sors pedig megint másféleképpen intézi...

A sors!... A sors!... Milyen furcsán taszítja egymás felé az embereket. Ha évekkel ezelőtt le nem megyek a Hopferék pincéjébe, Machalskihoz, ma Staśt talán nem is ismerem. Ha aztán én el nem küldöm a színházba, talán soha nem is látta volna Łęcka kisasszonyt. Lám, akkor egyszer akaratlanul is bajba sodortam. Semmi esetre sem akarom ezt még egyszer megismételni. Viselje gondját az Úristen a gyermekeinek.

Mikor Stawskiék lakásának ajtaja előtt megálltunk, a gondnok hamiskásan elmosolyodott, s így szólt:

- Tudja, mit?... Előbb megtudakoljuk, hogy a fiatalasszony itthon van-e. Higgye el, érdemes megnézni!...

- Tudom, tudom...

Nem csengetett, hanem kétszer egymás után kopogott. Az ajtó hirtelen kinyílt, s a küszöbön egy alacsony, kövér cselédlány meredt ránk. Blúza ujja könyökön felül felgyűrve, kezében szappan. Olyan izmai voltak, hogy akármelyik atléta megirigyelhette volna.

- Ó, a gondnok úr!... - kiáltotta. - Azt hittem, megint valami...

- Ugyan, már megint próbálkozott valaki? - kérdezte Wirski, s hangjából kiérzett a felháborodás.

- Nem, nem próbálkozott - felelte a leány parasztosan -, csak megint bukétát küldtek. Azt mondják, hogy az a Maruszewicz innen szemből...

- Csirkefogó!... - sziszegte a gondnok.

- Ilyen a férfinép mind egy szálig. Ha egy szoknya megtetszik neki, úgy bukik bele, mint a lepke a gyertyalángba.

- A két hölgy... itthon van? - kérdezte Wirski.

A vastag leányzó gyanakodva nézett rám.

- Ez az úr a gondnok úrral jött?

- Igen, a háziúr megbízottja.

- Fiatal vagy öreg? - firtatta tovább, s úgy nézett rám, mint egy vizsgálóbíró.

- Láthatod, hogy öreg!... - felelte a gondnok.

- Közepes korú - vetettem közbe. (Istenemre, ezek nemsokára a tizenöt éves fiúkat is öregnek fogják mondani.)

- Mind a két nagysága itthon van - jelentette a cseléd. - Csak éppen a fiatalnál egy kisleány van, akit tanít. De az öreg nagysága bent van a szobában.

- Phi! - mordult fel a gondnok. - Akkor hát... mondd meg az öreg nagyságának...

Bementünk a konyhába. A közepén teknő állt, tele habos szappanlével, gyermekfehérneművel. A tűzhely közelében, kifeszített kötélen, ugyancsak gyermekruhák, ingecskék, harisnyák száradtak. (Mindjárt meglátszott, hogy gyerek van a háznál!)

A félig nyitott ajtó mögül egy idősebb nő hangja szűrődött ki.

- A gondnok úrral?... Egy úr?... - mondta a láthatatlan hölgy. - Hátha Ludwik! Éppen róla álmodtam.

- Tessék bemenni - szólt a cseléd, s kitárta a szoba ajtaját.

Kicsiny szoba gyöngyház színű falakkal. A bútor zafírkék, pianino is van, a két ablak tele fehér és rózsaszín virággal. A falon a Szépművészeti Társaság oklevele, az asztalon állólámpa, tulipán alakú ernyővel. A Krzeszowski báróné sötéthuzatos, sírboltszerű szalonja után itt szinte felvidult az ember. Olyan volt ez a szoba, mintha vendéget vártak volna. De a bútorok túlságosan szabályosan álltak a helyükön az asztal körül, s ez azt mutatta, hogy a várt vendég még nem érkezett meg.

Egy kis idő múlva a szemben levő ajtón belépett egy szürke ruhás idősebb hölgy. Feltűnt, hogy a haja egészen ősz, noha sovány arca még egyáltalában nem látszott öregnek, vonásai szépek, szabályosak. Mintha már láttam volna valahol.

Időközben Wirski gondosan begombolta pecsétes kabátja két gombját, s valódi nemesúrhoz illő előkelőséggel hajolt meg, majd megszólalt: - Megengedi, nagysád, hogy bemutassam Rzecki urat. Rzecki úr az új háziúr meghatalmazottja, nekem pedig bajtársam...

Egymás szemébe néztünk: bevallom, kissé meghökkentett ez a bemutatás. Wirski, úgy látszik, észrevette, mert mosolyogva hozzátette:

- Azért mondom, hogy bajtársam, mert mind a ketten igen érdekes dolgokat éltünk át külföldön.

- Ön járt külföldön? No, tessék! - csodálkozott az öreg hölgy.

- Igen, ezernyolcszáznegyvenkilencben és később is - feleltem.

- És nem találkozott valahol véletlenül a mi szegény Ludwikunkkal, Ludwik Stawskival?...

- De asszonyom! - kiáltotta Wirski, s nevetve hajolt meg. - Rzecki úr harminc évvel ezelőtt járt külföldön, a nagysád veje pedig alig négy évvel ezelőtt utazott el.

Az öregasszony legyintett, mintha legyet kergetne el.

- Igaz, igaz! - szólt. - Ó, mit is fecsegek... Mindig szegény Ludwiczekre gondolok. Foglaljanak helyet...

Leültünk, de közben a volt földesúr ismét előkelően meghajolt a komoly hölgy előtt, aki bájos bókkal viszonozta a meghajlást.

Csak most vettem észre, hogy a hölgy szürke ruhája tele van stoppolással. Furcsa, mélabús érzés szállt meg, mikor ezt a sűrűn stoppolt szürke ruhát meg a pecsétes kabátot s a két szegény embert néztem, akik úgy viselkedtek, mint a hercegek. Bizony fölöttük már elhaladt az idő mindent kiegyenlítő ekéje.

- Igaz, hiszen ön talán nem is tud a mi nagy bánatunkról - fordult hozzám a komoly hölgy. - A vőm négy évvel ezelőtt egy nagyon kellemetlen ügybe keveredett, persze igazságtalanul. Egy öreg uzsorás asszonyt gyilkoltak meg itt a közelben... Ó, Istenem, de minek is mondom el... kár róla beszélni. Elég az hozzá, hogy valaki a rokonok közül figyelmeztette, hogy őt gyanúsítják... De higgye el... izé...

- Rzecki - segítette ki a levitézlett földesúr.

- Higgye el, Rzecki úr... egészen ártatlanul. Ő aztán, szegény, külföldre szökött. Tavaly kézre került az igazi gyilkos, és kihirdették, hogy Ludwik ártatlan. De hát ő már két év óta nem ír...

Most már egészen a fülemhez hajolt, és úgy suttogott tovább.

- Helenka, a lányom, izé...

- Rzecki - segítette ki ismét a gondnok.

- A lányom, Rzecki úr, valósággal tönkremegy. Komolyan mondom, mindenét arra költi, hogy a külföldi lapokban hirdet, és sehol semmi... Még egészen fiatal, szegény, izé...

- Rzecki - súgta Wirski.

- Igen... Rzecki úr, és nem is csúnya...

- Gyönyörű - lelkesedett a gondnok.

- Valamikor hasonlítottam hozzá - folytatta az öreg hölgy, nagyot sóhajtva, s a volt földesúr felé bólogatott. - Itt van tehát ez az én leánykám, fiatal is meg szép is, egy gyermeke is van, és talán már másodikra is vágyik, noha esküszöm, Wirski úr, soha ilyesmit nem hallottam tőle, mert csak szenved és hallgat. De hogy szenved, azt biztosan tudom. Én is voltam egyszer harmincesztendős...

- Bizony, mindnyájan voltunk! - helyeselt a gondnok, s nagyot sóhajtott.

Megnyikordult az ajtó, és egy bájos leányka szaladt be, kezében kötőtűkkel.

- Nagymama! Nagymama! - kiáltotta. - Én sosem leszek kész evvel a kabátkával, és szegény babám...

- Helunia - szólt a nagymama szigorúan. - Nem köszöntél...

A leányka kedvesen bókolt, amit én elég ügyetlenül viszonoztam. Wirski szinte grófi méltósággal köszönt vissza, a kislány pedig tovább beszélt, odatartotta a kötőtűket az öregasszony szeme elé, s a rajtuk lógó kis fekete kötésdarabot mutogatta.

- Nagymama, nemsokára itt a tél, és szegény babámnak nem lesz kabátja... Tessék nézni, megint leesett egy szem...

(Gyönyörű gyermek... Irgalmas Isten! ha ennek Staś lenne az apja, biztosan nem őrjöngene így...)

A nagymama, elnézésünket kérve, átvette a tűket. Ebben a pillanatban lépett a szalonba Stawskiné.

Be kell vallanom, mikor megjelent, én méltóságteljesen viselkedtem. Wirski azonban egészen elvesztette a fejét. Felugrott, mint egy diák, pecsétes kabátján még egy gombot begombolt, sőt - valljuk be - el is pirult, és dadogni kezdett:

- Megengedi, nagysád, hogy bemutassam Rzecki urat, az új háziúr meghatalmazottját?

- Nagyon örülök - felelte Stawskiné, s lesütött szemmel bólintott felém. De az arcát elöntő sötét pír és a félelem látható jele azt mutatta, hogy nem vagyok számára kellemes vendég.

"Várj csak - gondoltam, s elképzeltem, hogy az én helyemen most Wokulski áll. - Várj csak, mindjárt meggyőzlek róla, hogy nincs okod félni tőlünk."

Stawskiné leült egy székre, de szemmel láthatólag nagy zavarban volt, s hogy ezt leplezze, valamit igazgatni kezdett kislánya ruháján. Anyja is komor volt, a gondnok meg végképp megnémult.

"Megálljatok csak" - gondoltam, s szigorú arcot öltve szóltam: - Mióta laknak itt a hölgyek?

- Öt éve... - felelte Stawskiné, s még jobban elpirult. Anyja szinte megremegett a széken.

- És mennyit fizetnek?

- Havi huszonöt rubelt... - suttogta a fiatalasszony. Hirtelen elsápadt, kínos zavarában szoknyáját gyűrte, ráncigálta, s nyilván önkéntelenül, olyan könyörgő tekintetet vetett Wirskire, hogy... ha én vagyok Wokulski, azonnal megkértem volna a kezét!

- Még - tette hozzá alig hallhatóan -, még júliusról adósak vagyunk...

Elkomorodtam, mint Lucifer, a szoba egész levegőjét magamba szívtam, s így szóltam:

- Önök októberig bezárólag... semmivel nem tartoznak. Mert Staś... vagyis Wokulski úr azt írja, hogy valóságos rablás háromszáz rubelt követelni három szobáért, ebben az utcában. Wokulski úr nem hajlandó az ilyen nyúzást eltűrni. Az ő utasítására közlöm, hogy ennek a lakásnak októbertől kezdve évi kétszáz rubel a bére. De ha a hölgyek nem akarják...

A gondnok székestül hátrahőkölt. Az öregasszony összecsapta a kezét, a fiatal meg nagy szemeket meresztett rám. Ó, micsoda szemek... és hogy tud velük nézni!... Esküszöm, ha én vagyok Wokulski, azonmód megkértem volna a kezét. Mert ha a férje két év óta nem ír, biztosan régen porladozik valahol. Meg aztán mire való a válóper?... Mire való Staś óriási vagyona?...

Újra megnyikordult az ajtó, s egy tizenkét éves leányka nézett be, fején karimás kalappal, hóna alatt füzetekkel. Arca telt és pirospozsgás, de vonásai nem vallottak valami nagy értelmességre. Előbb nekünk köszönt, azután Stawskinénak meg az idős hölgynek, végül Helenkát kétoldalt megcsókolta, és eltűnt, nyilván hazament. De a konyhából visszajött, s homlokáig elpirulva kérdezte Stawskinétól:

- Holnapután mikor jöhetek?

- Holnapután, édesem, négy órára gyere - felelte Stawskiné, szintén némi zavarral.

Mikor a kislány végérvényesen elment, az idősebb hölgy kedvetlenül megjegyezte:

- Ilyen az a leckeadás, Uram bocsá', Helenka több mint másfél óra hosszat dolgozik, kínlódik vele, és negyven garast kap érte...

- Anyácskám! - vágott szavába Stawskiné, könyörgő pillantással.

(Ha én volnék Wokulski helyében, már az oltártól jönnék vele visszafelé! Micsoda asszony, micsoda vonások, micsoda arc... Ehhez foghatót soha életemben nem láttam!... És a keze, az alakja, a termete, a mozgása, a szeme, ó, a szeme...)

Rövid, de kínos hallgatás után ismét a fiatalasszony szólalt meg:

- Nagyon hálásak vagyunk Wokulski úrnak az új feltételekért!... Azt hiszem, ez az egyetlen eset, hogy a háziúr a saját jószántából csökkenti a bért. De nem tudom... el szabad-e fogadnunk ezt a szívességet?

- Ez nem szívesség, asszonyom - vetette közbe a gondnok -, hanem egy nemes lélek becsületessége! Wokulski úr az én lakbéremet is leszállította, és én elfogadtam... Az utca, kérem szépen, harmadrendű, a forgalom kicsiny...

- De itt azért nagyon könnyű lakót kapni - jegyezte meg Stawskiné.

- De mi jobban szeretjük a régi lakókat, akikről tudjuk, hogy csendesek és rendesek - feleltem.

- Igaza van - helyeselt az ősz hajú hölgy. - A legfontosabb, hogy a lakás rendben legyen, s mi erre nagyon vigyázunk... Még ha Helunia néha az ollóval papírt vagdal is, és szétszórja a földön, Franusia mindjárt összesöpri...

- De nagymama, én csak borítékot szoktam csinálni, mert levelet írok apának, hogy jöjjön már haza - szólalt meg a kislány.

Stawskiné arcán mintha a fájdalom és fáradtság árnyéka suhant volna át.

- Nincs semmi hír? - kérdezte a gondnok.

A fiatalasszony lassan megrázta fejét, s nem vagyok biztos benne, nem sóhajtott-e, de olyan halkan...

- Hogy egy fiatal és nem is csúnya nőnek ilyen sorsa legyen! - jegyezte meg az anyja. - Se lány, se asszony.

- De anyácskám!...

- Se özvegy, se elvált, egyszóval: nem tudni, micsoda, és nem tudni, miért... Te, Helenkám, mondhatsz, amit akarsz, de én csak azt mondom, hogy Ludwik már nem él...

- Anyácskám!... Anyácskám!...

- Igen - folytatta az öregasszony nekihevülve -, mi csak várjuk napról napra, óráról órára, pedig, hiába... Vagy meghalt, vagy nem akar tudni rólad, tehát semmiféle kötelezettséged nincs...

A két hölgy szeme megtelt könnyel: az anyáé a haragtól, a leányé... tudom is én, mitől?... Talán derékban kettétört életét sajnálta.

Agyamon hirtelen átsuhant egy gondolat, melyet - ha nem rólam lenne szó - lángeszűnek neveznék. Különben is mellékes, minek nevezzük. Elég az hozzá, hogy valami olyan tekintély áradt egész lényemből és arcomból, hogy amikor jobban elhelyezkedtem a széken, lábaimat keresztbe vetettem, és torkomat megköszörültem, egyszerre mindnyájan rám függesztették tekintetüket - még a kis Helenka is.

- Ismeretségünk nagyon rövid ahhoz - kezdtem -, hogy bátorkodjam...

- Mindegy - vágott szavamba Wirski. - A jó szolgálatot még az idegentől is el kell fogadni.

- Ismeretségünk - hangoztattam ismét, lesújtó pillantást vetve Wirskire - valóban igen rövid, mindazonáltal engedjék meg, hölgyeim, hogy én s még inkább Wokulski úr minden befolyásunkat latba vessük, nagysád férjének felkutatása érdekében...

- Áááá!... - jajdult fel az idősebb hölgy, kiáltását azonban semmiképpen sem lehetett az öröm kitörésének nevezni.

- Anyácskám! - suttogta Stawskiné kétségbeesetten.

- Helunia - kiáltotta a nagymama határozottan. - Menj csak a babádhoz, és csináld tovább a kabátot. Nesze, felszedtem a szemet...

A kislány kicsit csodálkozott, talán a kíváncsisága is felébredt, de azért kezet csókolt nagyanyjának és édesanyjának, aztán fogta a kötőtűket és kiment.

- Kérem, Rzecki úr - folytatta az öregasszony -, hogy egészen őszinte legyek, nekem nem is annyira az a fontos... vagyis... nem hiszem, hogy Ludwik élne. Aki két év óta nem ír...

- Anyám, elég!...

- Dehogy elég! - vágott vissza a hölgy. - Ha te még most sem vagy tisztában saját helyzeteddel, én annál inkább. Lehetetlen ezzel az örök reménykedéssel vagy inkább fenyegetéssel élni...

- Drága anyácskám, az én boldogságomról és kötelességeimről csak nekem van jogom...

- Ne beszélj nekem boldogságról - fakadt ki az öregasszony. - Annak azon a napon vége volt, mikor Ludwik elszökött a bíróság elől, mely felfedte sötét kapcsolatait egy öreg uzsorásnővel. Hogy ártatlan volt, azt tudom, erre akkor is meg mertem volna esküdni, de azt egyikünk sem érti, miért járt hozzá?...

- Anyám!... Az urak idegenek... - kiáltotta Stawska asszony kétségbeesve.

- Én idegen?... - kérdezte a gondnok szemrehányó hangon; de azért felállt és meghajolt.

- Sem ön nem idegen, sem ez az úr - nyugtatta meg az öregasszony, s rám mutatott. - Látom, becsületes ember...

Most már én hajoltam meg.

- Tehát azt mondom - folytatta, s élesen a szemembe nézett -, azt mondom, folytonos bizonytalanságban élünk afelől, hogy mi van a vőmmel, s ez a bizonytalanság teljesen feldúlja nyugalmunkat. De én, őszintén megvallom, jobban félek attól, hogy hazajön...

Stawskiné zsebkendőjébe takarta arcát, s kiszaladt a szobából.

- Csak sírj, sírj... - kiáltotta utána az anyja, s fenyegetve rázta felé mutatóujját. - Az ilyen könny, ha fáj is, sokkal többet ér azoknál, amelyeket naponta ontasz...

- Uram - fordult hozzám -, én mindent elviselek, amit az Úr rám mér, de érzem, ha az az ember visszajönne, végképp megölné gyermekem boldogságát. Esküszöm - tette hozzá halkabban -, hogy leányom már nem szereti, bár erről maga sem akar tudni. De abban is biztos vagyok, hogy... ha hívná... utánamenne!...

Torkát elszorította a felcsukló zokogás. Wirskivel egymásra néztünk, és elbúcsúztunk az idős hölgytől.

- Asszonyom - szóltam búcsúzóul -, egy év letelte előtt hírt hozok vejéről. Lehet - suttogtam önkéntelenül mosolyogva -, lehet, hogy a helyzet úgy alakul, hogy mindnyájan meg leszünk elégedve... Mindnyájan... Talán azok is, akik nincsenek itt...

Az öregasszony kérdő tekintettel nézett rám, de már nem szóltam semmit. Még egyszer elbúcsúztam, aztán mindketten távoztunk, anélkül hogy Stawskinétól is elköszöntünk volna.

- Legyen szerencsénk máskor is, akár minden este! - invitált az idős hölgy már a konyhában.

Természetes, hogy eljövök... hogy sikerül-e ez a tervem Staśsal? Isten a megmondhatója. Ahol a szívnek szava van, ott az ész mit sem használ. De legalább megpróbálom ezt a szegény asszonyt feloldozni kötelékeiből! Az is valami!...

Miután Stawskiék lakását elhagytuk, elbúcsúztam a gondnoktól, s mind a ketten meg voltunk egymással elégedve. "Derék ember lehet" - gondoltam. De mikor otthon rádöbbentem, hogy milyen eredménnyel is járt ez a szemleutam, kétségbeesve kaptam a fejemhez.

Az volt a feladatom, hogy a ház pénzügyi helyzetét megszilárdítsam; nos, meg is szilárdítottam, de úgy, hogy a jövedelem évente legalább háromszáz rubellel csökkent. Ej, hátha Staś észbe kap, s annál hamarabb túlad az ingatlanon, amelyre semmi szüksége sincs.

Ír még most is betegeskedik, a politikai helyzet változatlan: teljes a bizonytalanság.

13. Legyen neked könnyű a föld. (latin) ^[VISSZA]

14. Az itt, valamint a később szereplő Mickiewicz-idézeteket Vidor Miklós fordította. ^[VISSZA]

25. Helyesen: Geschęft = az üzlet kedvéért. (német) ^[VISSZA]

26. Kereskedősegéd. (orosz) ^[VISSZA]

27. Gyönyörűség. (orosz) ^[VISSZA]

32. A monsieur (úr), bon jour (jó napot), lundi (hétfő) szavak kiejtés szerint. (francia) ^[VISSZA]

36. Romeo és Juliá-ból vett idézetek - Mészöly Dezső fordítása. ^[VISSZA]

37. Befelé! (Tessék!) ^[VISSZA]

38. Éljen Olaszország! (olasz) ^[VISSZA]

---