AJÁNLÁSELŐSZÓTARTALOMÖNÉLETRAJZIMPRESSZUM

Elő-élő-szó

Mindannyiunknak vannak álmaink. Nagyon hasonló - vagy éppenséggel nagyon különböző -, könnyebben vagy nehezebb megvalósítható álmaink. Ezek többnyire már korán befészkelik magukat az agyunkba, ám sokszor éveknek kell eltelniük ahhoz, hogy belefogjunk a megvalósításukba. Ha egyáltalán belefogunk.

Mivel sokszor falakba, korlátokba ütközünk, egy idő után elkezdünk beletörődni, hogy ábrándjaink lassan megfakulnak, majd teljesen elszürkülnek, és végül elvesznek a hétköznapok morajló, monoton rohanásában. Lemondunk legnemesebb, legtitkosabb vágyainkról. De közben a szívünk legmélyén mégis őrizzük azt a bizonytalan "talán holnap... talán egyszer majd..." érzést.

Nekem is voltak, vannak álmaim. Miközben itt élek a betonrengeteg közepén, nap nap után egy új lakótelepi reggelre ébredek, és ugyanazt az utat teszem meg a hét minden napján, már évek óta. Gyaloglás, tömegközlekedés, gyaloglás, tömegközlekedés... Sokszor én is csak nézek, és nem akarok látni. Pont úgy, mint a többi ember, körülöttem. Rohanunk, félünk, hogy lemaradunk valami nagyon fontosról, és egyszer csak, amikor megtorpanunk és feleszmélünk, ránk tör a felismerés: elfut mellettünk az élet, elmúlnak az évek, és mi elfelejtettük valóra váltani mindazt, amiben igazán hittünk. Persze talán olyankor sincs még késő ráébredni, hogy rossz úton járunk, talán még megtalálhatjuk a helyes irányt. Csak rajtunk múlik, hogy végül hova érkezünk.

A Betonálmok azokról az álmaimról szól, melyek bár álmok, és ettől légiesnek, könnyűnek, varázslatosnak kellene lenniük, valójában megrogytak a mindennapok súlyos terhei alatt. Minden egyes álom olyan nekem, akár egy szappanbuborék: ugyan akad olyan, ami örömet okoz azzal, hogy látszólag az egekig száll, így sokáig gyönyörködhetek benne, a szivárványos tükröződésében, a kerekségében, a szabadságában - ám a legtöbb már az orrom előtt kipukkad.

A kötet verseit 2004-2005 folyamán írtam. A legtöbb darab a reményvesztés, a bánat, a kiábrándulás hangján szólal meg, és a szerelemről szól. Szomorú perceimben születtek ezek a költemények, de ennek is meg van a maga oka: amikor boldog vagyok, azt megélem, olyankor általában nem ülök le írogatni. Ám amikor valami fájdalom ér, olyankor homlokon csókol a múzsa. A negatív élmények segítenek abban, hogy magamba nézzek, magamba lássak.

Az élet egyébként pont olyan, mint egy libikóka... Egyszer fent, egyszer lent - és az sem mindegy, hogy kivel játszunk. Olyannal, aki segít valóra váltani az álmainkat, vagy olyannal, akiért feláldozzuk minden ábrándunkat. Olyannal, akinek vannak álmai, vagy olyannal, aki már nem mer álmodni...

Szerintem az irodalom (vagy úgy általában a művészet) szebbé teszi az életet. Számomra legalábbis egészen biztosan. Az egyik álmom mindig is az volt, hogy ha már az élet úgyis csak egy röpke pillanat (és ez ellen a tény ellen felesleges volna hadakozni), akkor legalább létre tudjak hozni valami maradandót; alkossak valamit, ami túlél engem, eljut másokhoz, megőrzi a földi létem nyomait.

Nagyon örülök neki, hogy elkészült ez a kötet, az első verses kötetem, és ezzel most egy újabb álmom vált valóra. Mert igenis vannak olyan célok, amiket el tud érni az ember, amikért megküzd, és a végén boldog lesz attól a tudattól, hogy képes volt rá, hogy nem adta fel, hogy sikerült... Minden esetre, jól vigyázzunk arra, hogy mit kívánunk. De mindig legyenek álmaink, amik erőt adnak, ösztönöznek, amik miatt élni akarunk!

Sic itur ad astra - vagyis így jutunk el a csillagokig...

Fricz Brigitta

A netkötet ajánlott felbontása: 1024x768
Kisebb felbontásnál a versek széteshetnek és élvezhetetlenné válnak.