Meg kéne írni azt a dalt,
azt az egyetlenegyet.
Dalolná öreg, s fiatal,
tőle a fák is kirügyeznek.

Megriadna tőle bánat,
elmúlna tűzvész, háború,
kiscsikó nyerítne vidámat,
s nem lenne senki szomorú.

Meleg dal lenne, kedves, puha,
méhek tudnak dönögni így.
A bú lehullna rólunk, mint ruha,
nem lenne többé gonosz, irigy,

szállna a dal szárazon, vízen,
pelyhes madárfiók adná tovább.
Talán megolvadna a jég a szíveken,
talán mosolyogna mind a világ.

Beleírnánk szerelmes szíveknek
édes, bizsergő titkait,
napfény mosolyát, tavaszi zsongást,
rózsák bársony szirmait,

harang kondulna, hárfa zendülne,
gordonka búgna benne.
Bárány a farkassal táncra perdülne,
s szívében mindenki újra gyermek lenne.

Azt a dalt végre meg kéne írni,
mert így az életet nem lehet kibírni,
mert nélküle nincs már miben hinni,
s nem tudunk mást, csak sírni, sírni.