Előszó

Sosem hittem, hogy egyszer előszót kell írnom a verseimhez. Mindig úgy gondoltam, az, hogy időnként verseket írok, amolyan titkos tevékenység. Elvégre, ha nem művelem olyan szinten, mint a nagyok, akkor tulajdonképpen szégyen, hogy művelem. A versek azonban nem kérdik, jöhetnek-e. A versírás nem tevékenység, hanem állapot. Ahogyan költőnek lenni sem foglalkozás, hanem lelkiállapot. Mindig úgy éreztem, a költészetre képes ember, akit röviden költőnek szokás nevezni, tulajdonképpen csak érzékenységében különbözik a többiektől. Minél jobban képes felfogni valaki a világmindenség felől érkező impulzusokat, annál magasabbra tud szárnyalni a művészet ködös csúcsai felé. Hiszen az, hogy egyek vagyunk a mindenséggel, régen nem újság, legfeljebb az ún. "civilizált" ember hajlamos ezt elfelejteni. Amikor valaki verset ír, zenét szerez, képet fest, akkor egyfajta érzékeny membránként felfogja azokat a tartalmakat, amik állandóan körülöttünk rezegnek, csak elcsökevényesedett érzékeinkkel süketek maradunk rájuk. Illyés Gyula nagyszerű soraival: "...helyettünk, kik szívnémaságra születtünk, kizenged ideged húrjaival". Úgy gondolom, a szívnémaság, mely csaknem mindannyiunk osztályrésze, teszi olyan csodálatossá, hogy vannak, akik közvetíteni tudják felénk a csillagokból zengő tündéri szimfóniákat, még ha az interpretáció meg sem közelíti az eredeti csodát.

Én nem vagyok költő. De sokszor átéltem az idegeken átrezgő, szívet csordultig töltő révületet, amit egy-egy vers kelt az olvasóban. És néha bennem is túlcsordul valami, aminek nem tudok nevet adni, így inkább hagyom, hogy a tollamon keresztül kifolyjon a papírra. Ekkor születnek a versek. Nem nagyon nagy versek, nem nagyon szépek, de mégis az én gyerekeim, és én szeretem őket, ahogy az anya szereti butuska csemetéjét. Ezzel a szeretettel bocsátom őket útjukra bízva abban, hogy lesz, akiben nyomot hagynak.

Az itt következő válogatás nem egy időszak eredménye. Megpróbáltam csokorba kötni azokat a műveket, amelyek eddigi életem legjellemzőbb "lélekállapotairól" szólnak. Ha lesz néhány ember, akiben valamelyik hatására megrezdül valami, az több, mint amiben valaha reménykedtem.

Ó. Kovács Ibolya