Huszonötödik fejezet

A magyar hadsereg helyzete közvetlenül a kétnapos kápolnai csata előtt – Az első csatanap vége (február 26.) – Dembiński intézkedései a csata második napjára – Ezeknek az egyes hadtestekhez juttatását késleltető okok – Guyon későn érkezik Kápolna alá

 

Dembiński legutóbbi részletes intézkedései az I. és VII. hadtest, valamint az ekkor Tiszafüreden és Poroszlón tanyázó II. hadtest egyik hadosztálya számára február 24-ről, a mezőkövesdi főhadiszállásról származtak és február 26-ig terjedtek bezárólag. Az intézkedések következtében ezen a napon, melyen az ellenség oly igen Dembiński akarata ellenére megtámadott minket, helyzetünk a következő volt:

az I. hadtest egyik hadosztálya Sirokon;

a VII. hadtest Poeltenberg-hadosztálya Verpeléten és Feldebrőn;

az I. hadtest második hadosztálya Aldebrőn, Tófalun, Kápolnán és Kompolton;

a II. hadtest egyik hadosztálya Kálon.

Az I. és a II. hadtest két-két hadosztályból állt; a VII. hadtest ellenben, mint már sokszor említettem, négyből.

A II. hadtestből Dembiński egy hadosztályt Poroszlón és Tiszafüreden hagyott a tiszai átjárás fedezésére.

A VII. hadtest további három hadosztálya február 26-án Makláron (Aulich), Mezőkövesden (Guyon) és Ábrányban (Kmety) volt.

Egerből Verpelét felé utunkban felismertük, hogy Kápolna a csata középpontja, s ezért Szalókról Demjénen és Kerecsenden át a gyöngyösi országútra tértünk, mely Kápolnára visz. A nap már leáldozóban volt, s az ágyúlövéseknek már a felvillanása is meglátszott, mire az utóbb említett falu közelébe értünk.

Még a helységen kívül egy rohamra kirendelt huszárezred standáraival találkoztunk szemközt.

Az osztrák hadseregben – nem tudom, mióta – a lovasságnak az a szokása, hogy zászlóit, nehogy roham alkalmával az ellenség kezére találjanak jutni, inkább egészen kihagyja a játékból. Ez a szokás a csapatoknak nem annyira az önbizalmát, hanem inkább bölcs óvatosságát dicséri; de ha már egyszer szokás, a mi huszárezredeink is megtartották, már csak az egyenlőség kedvéért is.

Mi a zászlóőrség tagjai közül három embert leszállítottunk a lóról, és nyeregbe szálltunk. Dembiński és a VII. hadtest vezérkari főnöke Kápolnára lovagolt; én Dembiński megbízásából Kálra. Az volt a feladatom, hogy a Tarna vonala ennél a falunál birtokunkban maradjon; Dembiński ugyanezt akarta elérni Kápolnánál.

Még úton voltam, mikor az ütközet Kálnál hirtelen megszűnt. Egyedül voltam, és semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy az előnyomuló ellenséggel akadjak össze, ha a hirtelen beálló csendet a mieink nyakra-főre hátrálása okozta, és inkább kelet felől megkerültem a helységet. Átszeltem a szikszópusztai utat, és elértem a füzesabonyit, mikor néhány földművelőtől arról értesültem, hogy a II. hadtestnek az a hadosztálya, amelyet én kerestem, mindjárt az ütközet kezdetén előrenyomult, átkelt a Tarnán, és még mindig a túlsó parton van. Az éjszaka nagyon sötét volt; sokáig bolyongtam, míg a hadosztályra ráakadtam. Egy nagyon nehezen járható gázlón keltek át a Tarnán. Figyelmeztettem a parancsnokot arra a veszélyre, amelynek csapatai mostani felállításukban, közvetlenül a könnyen elvéthető gázló előtt ki vannak téve, ha az ellenség akár csak kísérletet is tesz egy éjszakai rajtaütésre, és megparancsoltam neki, hogy a hadosztályt rögtön vonja vissza a bal partra, csak az előőrsöket hagyja meg a túlsó parton.

Eközben végre az ellenség röppentyűütege is felhagyott Kápolnánál egészen sötét éjszakáig ismételgetett kísérleteivel, hogy a falut fölgyújtsa, s ezzel a harc az egész vonalon megszűnt, anélkül hogy menetébe akár Dembiński, akár én bármiképp beleszólhattunk volna. Klapka viselt dolgairól és általában a kápolnai első csatanap részleteiről akkori alárendelt állásomban jobbára csak magánértesüléseket szerezhettem, ezek pedig nem szoktak mindig és mindenben szabatosak lenni. Bizonyossággal csupán annyit tudtam, hogy csapataink ezen a napon (február 26-án) az egész Tarna-vonalat Verpeléttől Kálig megtartották, és csak a második csatanapon (27-én) adták föl.

Mihelyt a II. hadtest hadosztályának zömét többé-kevésbé elhelyeztem és élelemmel is elláttam, Kápolnára siettem, hogy megtudjam, mi a szándéka másnapra Dembińskinek.

A fővezér Kápolnától keletre, egy az országút mentén levő házban tartózkodott, de már nem beszélhettem vele, mert aludt, mire odaértem. Másnapra (február 27-re) a következő utasításokat* adta ki:

Az Aulich-hadosztály a hadsereg legszélső balszárnyának megerősítése végett Maklárról Kálra nyomul, egyesül a II. hadtest hadosztályával, és meggátolja az ellenség átkelését a Tarnán.

A Guyon-hadosztály Mezőkövesdről Kápolnára nyomul a hadközép megerősítésére.

A Kmety-hadosztály Ábránytól Kerecsendre nyomul, és ott marad tartalékban.

A többi hadosztály tartsa meg állását a Tarna mentén.

Klapka ezredesre a jobbszárny, énrám Kálnál a balszárny vezetését bízta Dembiński másnapra is, ő pedig a hadközép vezérletét tartotta fönn magának.

Az intézkedés következtében szükséges külön részparancsok megszerkesztését és szétküldését Dembiński a VII. hadtest vezérkari főnökére bízta. Neki azonban e fontos feladat megoldásához senki és semmi nem állt rendelkezésére. Dembiński parancsőrtisztjei Egerben voltak, az enyéim Mezőkövesden. Sem itt, sem ott nem tudtak róla, hogy Kápolnán vagyunk. Egyetlen tiszt volt kéznél a fontos parancsok megvitelére, akit Dembiński az I. hadtest Kápolnánál harcoló hadosztályából rendelt ki maga mellé futárnak Egerbe; és őt is csak arra használhattuk, hogy az Eger felé küldendő utasításokat elvigye. Szerencsére a VII. hadtest vezérkari főnöke még február 26-án reggel két parancsőrtisztemet Mezőkövesdről Egerbe rendelte, hogy Dembiński főhadiszállásán tartózkodásunk idején, előre nem látott esetre készenlétben legyenek. Ennek az óvatosságnak köszönhette, hogy most az Aulich-hadosztálynak Maklárra és a Kmety-hadosztálynak Ábrányba szóló parancsokat Dembiński futárával Egerbe, onnan pedig két parancsőrtisztemmel Maklárra és Ábrányba küldhette.

Mikor én, mint említettem, Kálból visszatérve Dembiński éjszakai szállására értem Kápolna mellett, a fővezér futárja az Aulich és Kmety számára küldött utasításokkal már jó ideje úton volt. Kifejeztem ugyan aggodalmamat, hogy kivált a Kmety-hadosztálynak szóló rendelkezés az Eger felé tett nagy kerülő miatt későn jut el majd rendeltetési helyére, de csakhamar be kellett látnom, hogy az adott viszonyok közt lehetetlen volt jobb megoldást találni.

Dembiński ugyanis csak késő éjszaka* adta ki utasításait. A VII. hadtest vezérkari főnöke – ha a részparancsokat közvetlenül akarja eljuttatni a hadosztályokhoz – kénytelen lett volna erre személyesen tiszteket keresni; de az éjszaka koromsötét volt, és a csapatok az ellenség közelsége miatt őrtüzek nélkül tanyáztak; ő pedig sem táborhelyüket, sem Kápolna környékét nem ismerte. Attól kellett tehát tartani, hogy fél éjszakán át eredménytelenül bolyong szerteszét, talán rá sem akad a csapatokra, és még ha kedvez is neki a szerencse, nem lehetett biztos benne, vállalkozik-e valamelyik fáradt tiszt az éjszakai futárszolgálatra. Parancsszóval a VII. hadtest vezérkari főnöke nem érhetett célt az I. hadtest tisztjeinél, akik őt névről is alig ismerték.

Tartani kellett tehát tőle, hogy így a legkedvezőbb esetben is több vész el a drága időből, mint amennyit az egri kerülő vesz igénybe; nem is említve, hogy fontos utasításoknak ismeretlen tisztekre bízása mindig kockázatos dolog, kiváltképpen nálunk, ahol hemzsegett a tábor a megbízhatatlan tisztektől.

A Guyon-hadosztálynak Mezőkövesdre szóló utasítást a VII. hadtest vezérkari főnöke személyesen akarta megvinni; én azonban tanácsosabbnak láttam, ha a fővezér közelében marad, és inkább én megyek a paranccsal Mezőkövesdre. Ezt – még azt a veszélyt is kockáztatva, hogy valamilyen előre nem látható akadály miatt késve érek reggel káli állomáshelyemre – annyival inkább megtehettem, mert ebben az esetben a hadsereg balszárnyának vezetése Aulich ezredesre marad, Aulich pedig a csatamezőn sokkal több tapasztalattal és érzékkel rendelkezett, mint én, tehát esetleges hosszasabb kimaradásomnak nem lehettek káros következményei a harc kimenetelére.

Nagyon fontos volt, hogy a Guyon-hadosztály lehetőleg korán beérkezzen a harctérre – jóval fontosabb, mint az, hogy én Kálon az ütközet kezdetén jelen legyek. Az idő sürgetett, siettem, hogy teljesítsem futárszolgálatomat.

Kápolnáról Mezőkövesdre Kerecsenden keresztül vitt az utam. Itt váratlanul Poeltenberg ezredesre bukkantam. Neki Feldebrőről a harc elcsitulása után Kápolna felé kiküldött és a sötétségben valószínűleg eltévedt járőrei azt jelentették, hogy Kápolna már az ellenség kezére került; ő pedig, nehogy elvágják, hadosztályát Feldebrőről Kerecsendre vezette vissza. Eloszlattam Poeltenbergnek indokolatlan aggályát a tegnapi ütközet kimeneteléről, közöltem vele másnapi teendőit,* megjegyeztem, hogy még hajnal előtt ismét a Tarnához kell előnyomulnia, s azután folytattam utamat Mezőkövesd felé.

Reggel négy órakor (február 27-én) értem oda, felriasztottam az itt elszállásolt csapatokat, gróf Guyon ezredesnek parancsot adtam, hogy azonnal induljon Kápolnára, de meg akartam győződni a parancs teljesítéséről; bármennyire meg lehetett bízni ugyanis Guyonban a csatatéren – vagyis ha föladatának megoldásához nem kellett különösebb leleményesség, csupán személyes vitézség –, ugyanolyan kevéssé felelt meg a követelményeknek mint nagyobb önálló csapattestek vezetője. Rendelkezéseire többnyire ez a mondat illett rá: „Mindent visszásan – semmit idején!” De olyan volt aztán az eredmény is.

Most is az történt, hogy folytonos sürgetésem ellenére fényes nappalig elhúzódott a hadosztály útnak indulása.

Mikor aztán Kerecsendre értünk s a Guyonnál minden ütközet előtt szokásos pálinkakiosztáson is túlestünk, végre nyugodtan jelenthettem a fővezérnek, hogy a Guyon-hadosztály közeledik.




Hátra Kezdőlap Előre