Huszonhatodik fejezet

A kápolnai csata második napja (február 27.) – Kmety hadosztálya későn ér Kerecsendre – Dembiński intézkedései a csata után

 

Dembińskit éppen akkor szorították ki Kápolnáról, mikor én a Guyon-hadosztály közeledésének hírével hozzáérkeztem – néhány száz lépésnyire keletnek a múlt éjszakai szállásától. Már messziről rám kiáltott, hogy miért nem vagyok a helyemen, és folyvást Verpelét felé mutatva ezt kiabálta:

– A jobbszárny máris hátrál, mert ön nincs a kirendelt helyén!

– A jobbszárny nem énrám tartozik – feleltem. – Én a balszárnyat vezetem.

– De én újabb parancsot küldtem önnek, hogy a jobbszárnyat vezesse.

– Én erről a parancsról nem tudok – válaszoltam bosszankodva, hiszen megint vitám támadt a fővezérrel.

– Vágtasson rögtön Verpelétre – rivallt rám –, és vegye át a parancsnokságot, mert a két ezredes nem fér meg egymással.

Megtudtam tehát, mi a teendőm, röviden jelentést tettem a Guyon-hadosztály közeledéséről, és több szót nem vesztegetve, Verpelét felé siettem.

Útközben elgondolkoztam azon, mit is akarhatott Dembiński a két egymással meg nem férő ezredesről mondani. A hadsereg állása szerint csakis Klapkáról és Poeltenbergről lehetett szó; de Klapka hadtestparancsnok volt, Poeltenberg pedig csak hadosztályparancsnok, rangban is ifjabb, ráadásul tökéletesen hiányzott belőle az önhittség, amely indokolhatta volna, hogy a jobbszárny parancsnokságát Klapkától elvitassa.

A jobbszárny csakugyan meghátrált, de korántsem azért, mert Poeltenberg ellenszegült Klapka parancsainak, hanem azért, mert Klapka és Poeltenberg egyesült ereje sem ért fel a Schlik-féle hadtest erejével.

Ez utóbbi ugyanis az elmúlt éjszaka az I. hadtest egyik hadosztálya által (a másik hadosztálya, mint már említettem, Kápolnánál állt) megszállt siroki szoroson keresztültört, és a legrövidebb úton, Dembiński szeme láttára, egyesült az osztrák főhadsereggel.

Klapka az említett szoros elvesztése után hadosztályával visszavonult Verpelétre, egyesült a Dembiński által odarendelt Poeltenberg-hadosztállyal, hogy Schlik hadtestét, mely Sirokból Tarnaszentmárián át előrenyomulva, a kápolnai csata második napján (február 7-én) Verpeléttel szemben megjelent a Tarna jobb partján, a folyócskán való átkelésben megakadályozza. De Schlik gróf altábornagy kikényszerítette az átkelést, és visszaszorította a két magyar hadosztályt.

Ezt a két hadosztályt megállítani és ismét előrevezetni – ez volt tehát a feladat, amit Dembiński az imént rám bízott.

A Verpeléttől délkeletre eső dombokon szemközt találkoztam Poeltenberg néhány lovassági ágyújával, melyeknek tüzéreit az ellenség lovassága lekaszabolta. Egy század Sándor-huszár* elszánt rohama, melyet a 14. honvédzászlóalj sortüze derekasan támogatott, visszavette ugyan az elveszettnek hitt ágyúkat a vasasoktól, de mert nem voltak hozzájuk tüzérek, egy időre ki kellett vonni őket a csatasorból.

Nem sokkal az ágyúk után a gyalogság egy része jött velem szemben – szokás szerint kedélyes bomlottságban; végül pedig a lovasság, zárt rendben ugyan, de nem lépcsőzetesen, hanem terv nélküli, szabálytalan általános hátrálással vonulva vissza; közbül ott kocogtak az ágyúütegek is az osztagok közt. Az egész látvány mintha azt akarta volna mondani: ma már úgysem lehet semmire sem menni.

A vigasztalan benyomással ellenkezett Poeltenberg ezredes önérzetes magaviselete, a Klapka arcán félreérthetetlenül mutatkozó levertség azonban megint csak ezt igazolta.

A két csapatvezér eltérő hangulatát a csatamezőnek ugyanazon a pontján az iménti események magyarázták. Klapka hadosztálya az elmúlt éjjel Siroknál semmit sem vitt végbe, Verpelétnél pedig nagyon keveset; Poeltenberg ezredes viszont elégedett lehetett hadosztályának magatartásával mind előző este, Feldebrőnél, mind most, a verpeléti összecsapás során.

A két ezredes éppen arról tanakodott, mit is kellene tenniük, mikor hozzájuk érkeztem. Klapka kijelentette, hogy Eger felé akar lovagolni, mert hadosztályának arrafelé visszavetett felét utol akarja érni, és megint előrevezetni a tűzbe. Ha ez nem sikerül – mondta –, akkor ő aznap már csak Eger fedezésére fog szorítkozni.

Nekem ez ellen már csak azért sem lehetett kifogásom, mert az I. hadtest szóban forgó hadosztályának másik fele a lengyel Bulharyn hadosztályparancsnok alatt ott maradt rendelkezésemre.

Klapka megtette, amit mondott, én pedig átvettem a hadsereg negyedével megfogyatkozott jobbszárnyának vezetését.

Bulharyn hadosztályának rendelkezésemre bocsátott fele három zászlóalj gyalogságból s egy nem teljes háromfontos ütegből állt. A három zászlóalj felbomolva, festői csoportokban, búcsújáró nép módjára ballagott a demjéni és kerecsendi halmok felé. Az egész menet úgy szétterült mindenfelé, hogy a Klapka-féle egész dandár összeterelésére egyelőre gondolni sem lehetett. Örülhettem, ha legalább egy részét sikerül összeszednem.

Felállítási helyükül a Kerecsend felé eső legközelebbi dombtetőket jelöltem ki, ott, ahol a legmagasabbak, és kíséretem tisztjeit szétküldtem, hogy a felbomlott három zászlóaljból egyesítsenek a kijelölt ponton annyit, amennyit csak tudnak.

Poeltenberg hadosztálya együtt maradt. Vele akartam a megszakadt összeköttetést helyreállítani a hadsereg legszélsőbb jobbszárnyát képező Bulharyn-féle fél hadosztály és a Kápolna mellett harcoló hadközép között.

Ha Verpelétről kelet felé néz az ember, egy jelentéktelen, keskeny, hullámos dombhátat lát, amely északról délre, a kápolna-kerecsendi országút felé húzódik, és még ezen innen egy keleti lejtőjén erdővel benőtt halomban végződik. Ez a halom Kerecsendről vagy félórányi távolságban északnyugatra esik és kiemelkedik az egész fölé. A halomról egy hosszú domb nyúlik Feldebrő felé, mint a dombhát utolsó ága; derékszöget képez a dombhát fővonalával, és szárai északnyugat – tehát Verpelét – felé nyílnak.

Ennek a dombnak északi lejtője meglehetősen meredek, a nyugati már kevésbé; délnyugat és dél – vagyis Kápolna és az országút – irányában egybemosódik az említett halom szintén lankásabb déli oldalával, és hullámosan ellapul.

Poeltenberg ezredes ezen a nyúlványon foglalt állást a maga hadosztályával, Bulharyn fél hadosztálya pedig a fő dombhátat szállta meg, a kiemelkedő halomtól északra.

Ez a halom, ha az ellenség a fő dombháton hátraveti Bulharyn fél hadosztályát – végső támpontul szolgálhatott.

A halomról jó kilátás nyílt nemcsak észak felé, ágyúlőtávolon túl, végig az egész dombháton, hanem a kápolnai csatatér egész kiterjedésére.

Hadseregünk felállítása – miután a Poeltenberg-hadosztály és a fél Bulharyn-hadosztály a kijelölt pontokon állást foglalt – a hadközéptől fogva jobb felé lépcsőzetesen megtört volt. Hadközépünk Kápolna előtt és a balszárny Kállal szemközt körülbelül ugyanabban a magasságban állt. Az osztrák hadsereg Schlik gróf gyors előrenyomulása után csakhamar a miénkkel párhuzamos vonalba igazodott.

Gróf Schlik altábornagy ugyanis, mihelyt sikerült Verpelétnél kierőszakolnia az átkelést a Tarnán, azonnal üldözőbe készült venni minket, és a maga balszárnyát a fél Bulharyn-hadosztállyal megrakott dombhát északi részének elfoglalására küldte, jobbszárnyát Kápolnára irányította, centruma pedig egyenesen a Poeltenberg és Bulharyn állása közt tátongó hézag, vagyis – ami ugyanezt jelenti – az általam megszállt magaslatok közti derékszög szárai közé tört előre.

Ezzel a mozdulattal Schlik gróf altábornagy helyreállította összeköttetését az osztrák főhadseregnek egyidejűleg Aldebrőn át ellenünk előretolt balszárnyával, és hadvonala ezzel a csoporttal együtt – Windisch-Grätz herceg centruma és jobbszárnya vonalához képest – megtört vonalat képezett.

Az ellenség állása tehát a következő harci mozzanatok idején balra előrehajló, a magunké pedig ezzel párhuzamosan jobbra hátrafelé hajló volt.

Schlik gróf altábornagy – támadó intézkedéseiről ítélve – helyesen ismerte fel, hogy ha sikerül elfoglalnia a mi jobbszárnyunk említett két pozícióját, ezzel tehermentesítheti az osztrák főhadsereg centrumát, amely Kápolnából kimozdította ugyan Dembińskit, de további győztes előrehaladását a Guyon-hadosztállyal megszaporodott magyar hadközép jelentékenyen megnehezítette.

Schlik gróf még ágyúink lőtávolságán kívül kétfelé osztotta saját hadtestének közepét is, egyik felét Poeltenberg állásának megtámadására, a másikat pedig a kerecsendi dombok kivívására indította.

A „kerecsendi dombok” elnevezésen itt s ezután a Bulharyn fél hadosztályával megrakott dombhátat – a csata utolsó mozzanatában pedig ennek déli végpontját, a keleti lejtőjén erdővel borított halmot – tehát mindig hadseregünk harcvonalának jobbszárnyát – értem.

Poeltenbergnek a maga dombjairól csak akkor volt szabad visszahúzódnia, ha hadközepünk visszavonulása során – és a Schlik-féle hadtestnek a mi jobbszárnyunk elleni heves és veszélyes támadásai után erre rá is kényszerült – átjut a kerecsendi hídon; a kerecsendi dombokat pedig azért kellett körömszakadtig tartanunk, hogy Poeltenberg visszavonulását fedezzük.

Poeltenberg a maga feladatát a Schlik-hadtest ismételt heves támadásai ellenére tökéletesen megoldotta. E megoldás részleteit azonban nem mondhatom el, hiszen a csata utolsó mozzanatáig minden figyelmemet a kerecsendi magaslat megvédése kötötte le.

Mikor én reggel arról a Verpelét közelében levő pontról, ahol Klapka és Poeltenberg ezredesekkel a további teendők felől megállapodtunk, a kerecsendi dombokra visszalovagoltam, akkorra itt Klapkának három felbomlott zászlóalja nagyjából össze volt már gyűjtve, és a háromfontos ágyúk fel voltak ide vontatva.

A kerecsendi dombok voltak az ütközet további során a magyar hadsereg szélső jobbszárnyának támpontjai; észak felőli támadás ellen könnyen védeni lehetett őket. Jobbszárnyunk megkerülésére az ellenség nem nagyon gondolhatott, hiszen Klapka megígérte, hogy a Bulharyn-hadosztálynak azt a felét, amely Verpelét elvesztése után Eger felé futott, újra összeszedi és Schlik hadtestének szélső balszárnya ellen vezeti; ezáltal pedig a bekerítést könnyen meg lehetett hiúsítani.

Ezeknek a nem csekély előnyöknek ellenére elégtelennek tartottam a Bulharyn-féle fél hadosztályt a kerecsendi dombok sikeres megvédelmezésére, hiszen a zászlóaljak eddigi magatartása után nem nagyon bízhattam halálmegvetésükben, másrészt a hiányos háromfontos üteg ágyúi sem számra, sem űrméretre nézve nem nagyon ijeszthették el a támadó ellenséget.

A VII. hadtest kötelékébe a sokszor emlegetett négy hadosztályon kívül még egy tartalék osztag tartozott, a főhadiszállás oszlopa. Ez kezdetben csak két század gránátosból, a német légió 30–40 emberéből és egy félszázad huszárból állott, akiket különböző, nem is hadtestemhez tartozó ezredekből szedtünk össze. A fővárosok feladása után Vácon alakított és egyelőre a főhadiszállás szolgálatára szánt csapat a bányavárosokban tetemesen megszaporodott részben az Ernő-gyalogezred* egy zászlóaljának maradékával, amelyet gróf Guyon ezredes a Simunich altábornagy hadtestével Nagyszombaton vívott utcai harcban feláldozott, részben két hétfontos tarackos üteggel (öt-öt löveggel), melyeket téli visszavonulásunk során a hadtest ütegei közül kiszedett tarackokból állítottunk össze, hogy helységek és az egyenes lövés elől fedett terepszakaszok elleni támadásokra használhassuk; végül pedig azzal a fél röppentyűüteggel, melyet az iglói rajtaütéskor vettünk el az ellenségtől.

A főhadiszállás oszlopa reggel a Guyon-hadosztállyal együtt jött Mezőkövesdről Kerecsendre, s azóta tartalékban állt a helységtől nyugatra levő híd közelében.

Először a két tarackos üteget rendeltem fel a kerecsendi dombokra, és a többször említett halom északi lejtőjén helyeztem el őket.

Fél ágyúlövésnyire előttük állt a háromfontos üteg; újabb ezerlépésnyire volt egy kis bemélyedés, amely lehetővé tette, hogy az ellenség balszárnya, magán a mi hegyhátunkon fedett állásban, könnyen megvesse a lábát. A hajlatból először egy csapat ellenséges lovasság bukkant fel, és ennek láttára Bulharyn zászlóaljai máris nagy kedvet mutattak, hogy az erdőbe meneküljenek, mely a dombhát egész keleti lejtőjét borította. Ezt azonban legalább a tényleges támadás kezdetéig egyelőre sikerült megakadályozni.

Az első ellenséges lovascsapatot – melyet nyilván csak helyzetünk felderítésére toltak előre – rögtön elzavarta háromfontosaink tüzelése, gyalogságunk pedig ettől megint felbátorodott.

Dessewffy Arisztid alezredes, voltaképp az I. hadtest lovassági parancsnoka, aki – nem tudom, miért – elszakadt csapataitól, és pillanatnyilag alkalmazás nélkül volt, a kerecsendi dombok védelmezésekor önként magára vállalta a tanácstalan és tétlen Bulharyn hadosztályparancsnok szolgálati teendőit. Mihelyt az ellenséges felderítő lovascsapat eltűnt, Dessewffy gyalogságunk egy részével a tulajdonképpeni támadó hadoszlop ellen indult, és megakadályozta, hogy az említett bemélyedés felől továbbnyomuljanak előre.

Az ellenség, hogy támadó oszlopa a hegyháton szabadabban működhessék, középhadának egyik zászlóalját a kerecsendi dombok nyugati lejtője ellen küldte rohamra. Ha a roham sikerül, ez a zászlóalj Dessewffy háta mögé, éppen közé és háromfontos ágyúink közé jut fel a magaslatra, és – minthogy az üteg addig, míg Dessewffy előtte volt, a rajta túl álló ellenségre nem lőhetett – ágyúinkat hátrálásra, Dessewffyt pedig oldalvást a keleti erdős lejtőre való kitérésre, az ütközettől való távozásra kényszeríthette volna. De a nyugatról támadó zászlóalj tarackjaink lövéseit nem állta, és már a nyugati lejtő lábánál észak felé fordult, és valószínűleg csatlakozott a Dessewffyt fokozatosan hátrább szorító támadó oszlophoz.

Eközben ráértem a halomnak – mint említettem, valószínű végső támpontunknak – erdős lejtőjét gyalogsággal megrakni, arra az esetre, ha az ellenség a hegyhát egész hosszát elhódítja tőlünk. Sajnos akkor csak a VII. hadtest legkevésbé megbízható csapata, az úgynevezett tiroli vadászzászlóalj állt rendelkezésemre. Ezek korán reggel Poeltenberg hadosztályával együtt értek Verpelétre, de onnan kereket oldottak, és csak a kerecsendi dombokon verődtek megint össze. Azzal mentegetődztek, hogy nincs szuronyuk, és az osztrák lovasság támadásaival szemben nem tarthatták magukat. Azt reméltem, hogy az erdős lejtő védelmezésében, ahol lovassági rohamoktól nem kellett tartani, annál jobban megállják a helyüket.

Időközben Dessewffy alezredes mind hátrább szorult volt csatáraival, és az ellenség a gerincnek említett hajlatából nemcsak gyalogságot, hanem egy röppentyű- és egy tábori üteget is felhozhatott a dombhátra: erre aztán a Bulharyn-féle zászlóaljakat senki és semmi fel nem tarthatta; az egész hegygerincet otthagyták, és a keleti erdős lejtőn lemenekültek annak a pataknak völgyébe, amely Egerszólát felől Kerecsend nyugati vége felé folydogál, és itt az említett kerecsendi híd és a rajta haladó országút köti össze a patak két magas partját. Dessewffy alezredes csapataitól cserbenhagyva, egymaga tért vissza hozzám a halomra.

Eszerint a helyszínen rendelkezésemre álló gyalogság a néhány száz tiroli vadászra olvadt le, akik, mint láttuk, a halom erdős lejtőjét tartották megszállva. Erősítésül az Ernő-zászlóaljat hozattam fel a főhadiszállás oszlopából.

Míg ezek történtek, a Bulharyn-hadosztálynak az a része, melyet Klapka ezredes Verpelét elvesztése után Eger felé utolért és megint az ellenség ellen vezetett, a hegyháton előretörő ellenséges oszlopot balról megtámadta.

Az ellenség ezt az oldaltámadást hamar visszaverte, és röppentyű- és gyalogsági ütegét a mi tarackjaink és háromfontosaink ellen fordította. Az utóbbiakat, nehogy a kisebb űrméretük miatt egyenlőtlen viadalban odavesszenek, azonnal kivontam az ütközetből, és ugyanígy nemsokára hat tarackot is, melyeknek részint lőszerhiány, részint megrongálódásuk miatt már nem vehettem hasznát. Így a megmaradó négy taracknak azontúl egyedül kellett helytállnia a küzdelem utolsó szakaszában.

Most az ellenség fél ágyúlövésnyire megközelítette állásunkat a halmon, és röppentyűit a hegyhát gerincétől jobbra (neki jobbra), mögöttük pedig a hatfontosokat balra felállította, és öldöklő tüzelésbe fogott. Röppentyűi ártatlanoknak bizonyultak mindeddig a síkságon, most azonban a lejtővel párhuzamosan fölfelé tüzelve, a szó szoros értelmében mindent leborotváltak.

Állásunk – az utolsó, amelyet még elveszthettünk – csaknem tarthatatlanná vált. Az Ernő-zászlóalj éppen ekkor ért fel a halomra; vitézségétől komoly segítséget vártam kétségbeejtő helyzetünkben. A legelső teendő az volt, hogy a röppentyűket rohammal elvegyük vagy legalábbis elkergessük. Én a zászlóaljat a halom fákkal gyéren benőtt nyugati lejtőjére küldtem, hogy lehetőleg födötten juthasson a röpentyűüteg közelébe. De a nemrég újoncokkal kiegészített zászlóalj alig tett száz lépést előre. Szétmállott, és Poeltenberg állása és a mi halmunk között kióvakodott a küzdelemből. Két kísérlet, hogy egy század Sándor-huszár rohamával foglaljuk el a röppentyűüteget, hasonlóképpen sikertelen maradt, és eközben a tiroli vadászok elhagyták a halom keleti erdős lejtőjét.

A négy tarack csak addig maradhatott meg jelenlegi helyén, amíg az utóbbi erdőrészlet a miénk. Ezért az utolsó tartalékért küldtem: a gránátosokért és a kétszakasznyi huszárért; az előbbiekre az említett erdőrészlet védelmét akartam bízni, az utóbbiakkal a röppentyűk elkergetését akartam még egyszer megpróbálni.

A huszárok érkeztek meg először a veszély helyére. De alighogy az őket rohamra vezető Seymann kapitány kimondta a vezényszót, egy röppentyű lesöpörte lováról. Emberei nem voltak hajlandók rohamra menni.

Eközben a gránátosok is fölértek a tetőre, és az erdő szélén várták parancsomat. Ekkor néhány tömör ágyúgolyó röpült el a fejük fölött, s a hórihorgas legények egyszerre kicsinyek lettek, alig nagyobbak a medvebőr csákónál, amelyet viseltek.

Ez elég szerencsétlen bemutatkozás volt. De tapasztalásból tudtam, hogy a legkisebb akadály is, amelyet az ellenség útjába gördíthetünk, biztos, ha nem is soká tartó időnyereséget szerez, és ezért a gránátosokra, bátortalan magatartásuk ellenére – miután az ellenség golyóinak túlzott tisztelete miatt kellőképp összeszidtam őket –, ráparancsoltam, hogy nyomuljanak be az erdőbe, rohamlépésben törjenek előre annak északi széléig, és tartsák meg az erdőt.

Az erdőben újabb zavar támadt. A gránátosokat az első ágyúgolyók, melyeket a halmon olyan szépen megsüvegeltek, fölvilágosították, merről fenyeget a veszély, és a legényeknek most is kedvük volt a lejtőn leszaladni. Én ezt még jókor észrevettem, leugrottam a lóról s a kivétel nélkül derék gránátos tisztek segítségével sikerült is a csapatot a kellő északi irányba visszaterelnem. Csak ezután tértem vissza a halomnak arra a tisztására, ahol tarackjaim álltak.

Itt ezalatt nagy baj történt. Míg én az erdőben vesződtem, az üteg parancsnoka* átlátta, hogy itt nem tarthat ki tovább, és megkezdte a visszavonulást a halom tetején keresztül, mégpedig sebesen, mert az ágyúfödözetre kirendelt Sándor-huszárok ingadozni kezdtek az ellenség röppentyű- és ágyútüzében. Az egyik tarack felmozdonyozása közben egy tömör ágyúgolyó kilőtte az egyik lovat. A megrökönyödött szekerészlegények elvágták a többi ló istrángját, és a már visszavonult három tarack után vágtattak.

Az üteg parancsnoka tüzéreivel együtt hasztalan erőlködött az elhagyott tarackot hegynek föl eltolni. Megmentéséhez több ember ereje kellett. A halom nyugati lejtője felé vágtattam tehát, abban a reményben, hogy az Ernő-zászlóaljnak egy részét még ott találom. Helyette a Sándor-huszárezred néhány csatározó vitézére akadtam. Kapitányuk* éppen azon volt, hogy rendbeszedje őket. A kapitányt és legényeit hívtam segítségül. Emberemre találtam; a legnagyobb ágyútűzben a veszély helyén termett huszáraival.

Az ellenség is észrevehette, mi történt, mert lövedékei egyre közelebb hullottak az elakadt tarackhoz. Annál szükségesebbnek tartottam, hogy itt legyek. De a derék huszárkapitány féltette az életemet. Kért, hogy távozzak a veszélyes helyről, és becsületszavára fogadta, hogy megmenti a tarackot. Ez, valamint testvéröcsém kérése, aki szintén köztünk termett, s akinek szilárd kitartásában szintén megbízhattam, szófogadóvá tett. Gyorsan elvágtattam a halom tetején keresztülvezető erdei csapáson az ellenség tüze ellen védett déli oldalra.

A heves küzdelem alatt nem követhettem figyelemmel azokat az eseményeket, amelyek időközben középhadunknál történtek. Megelégedéssel láthattam, hogy szélső jobbszárnyunk megoldotta feladatát; középhadunk egésze, a Poeltenberg-hadosztály pedig részben túl volt már a kerecsendi hídon. Annál nagyobb hévvel fogott el megint a veszélyben forgó tarack miatti aggodalom; megállítottam Poeltenberg csapatai egy részének visszavonulását, és egyik zászlóalját visszafordítottam a halom teteje, az otthagyott tarack fenyegetett állása felé. De alig fogtunk hozzá az előnyomuláshoz, fölöttünk a csúcson felötlött a derék huszárkapitány a megmentett tarackkal, emberül beváltván adott szavát. Ő vezette a kis csoportot, mellette jött az öcsém, aki alól egy ágyúgolyó kilőtte a lovat; a tüzérek, néhány huszár és a mindenkor rendíthetetlen Dessewffy Arisztid pedig vonszolták a löveget. Dessewffy távozásom után váratlanul megjelent a veszély színhelyén, és önként részt vett a mentésben.

A tarack mentve lévén, megfordítottam Poeltenbergnek említett zászlóalját, és fennakadás nélkül folytattuk visszavonulásunkat a kerecsendi hídon, miközben gránátosaink, akiket az ellenség az erdős lejtőn a kerecsendi völgybe szorított le, jóval a hídon fölül átgázoltak a patakon, és toronyiránt a helység északi végéhez mentek vissza.

Azalatt, míg tartott a viadal a kerecsendi dombokon, két parancsot kaptam Dembińskitől. Az egyik a reggeli elkésett parancs volt, hogy vegyem át a hadsereg jobbszárnyának vezetését Verpeléten; a másik meghagyta nekem, hogy a kerecsendi dombokat mindaddig tartsam, amíg Dembiński a középhaddal át nem vonult a kerecsendi hídon, utána pedig Kerecsend mögé, a falutól keletre fekvő magaslatra vonuljak vissza.

Mikor én a Poeltenberg-hadosztállyal és a főhadiszállás oszlopával a nevezett magaslatra értem, ott csak az Ábrányból imént megérkezett Kmety-hadosztályt találtam. Az a parancsőrtiszt ugyanis, aki a Kmetynek szóló indulási parancsot Egerből továbbította, a sötét éjszakában eltévesztette az utat, és csak későn reggel ért Ábrányba. Ezért érkezett a Kmety-hadosztály megkésve Kerecsendre.

Dembińskiről az a hír járta, hogy megsebesült* és Maklárra lovagolt. Intézkedései értelmében, amelyeket ő a visszavonulás befejezése után Kerecsenden adott ki, az I. hadtestnek az a hadosztálya, amely a centrumban állt, és a II. hadtest balszárnyi hadosztálya Mezőkövesd felé – a Guyon-hadosztály pedig Maklár felé vonult el. A Poeltenberg-hadosztály és a főhadiszállás oszlopa részére is ez a helység volt hátrálási irányul kitűzve. A mezőkövesdi országút biztosítására az Aulich-hadosztálynak Szikszópusztánál, Maklár födözésére pedig a Kmety-hadosztálynak a kerecsendi dombokon kellett táborba szállnia és az előőrsi szolgálatról gondoskodnia.

Így végződött Dembiński támadó hadművelete, melyet a fővárosok visszafoglalására indított az osztrák főhadsereg ellen.




Hátra Kezdőlap Előre