Dembiński a kápolnai csata második napját elvesztettnek tekintette. Ennek okai szembeszökők voltak: a nap vereségünkkel végződött, és csapatainknak sürgősen egy kis pihenőre volt szükségük, hogy a nap gyötrelmes fáradalmai után újra harcképesek legyenek.
Dembiński azonban a csata utáni említett intézkedéseiből ítélve, minden további ellenállással felhagyott; és ezt az elhatározását nem láttam indokoltnak, mégpedig annál kevésbé, minél inkább felismertem azokat az okokat, amelyek együttesen az imént befejezett csata elvesztéséhez vezettek.
Az okok a következők voltak:
1. Sirok elvesztése a második csatanapot megelőző éjjel, ennek következtében a Schlik-hadtest egyesülése az ellenséges főhadsereggel közvetlenül a csatatéren, ami által a középhadunktól több mint egy mérföldnyire elszigetelten álló jobbszárnyunkkal szemben az ellenség mind számra, mind erkölcsi erőre nézve túlnyomó haderőt vezethetett harcba.
2. Hadseregünk csaknem egyharmadának elkésett megérkezése a csatatérre.
3. Hadtesteink egymáshoz szokott hadosztályainak egymástól való elválasztása.
Ami az első okot illeti: jobbszárnyunk támogatása lehetetlen volt a túlságosan nagy távolság miatt, mely azt középhadunktól és tartalékunktól kezdetben elválasztotta (még akkor is, ha a Kmety-hadosztály idejekorán beérkezik Kerecsendre).
Dembiński ezt a hátrányt legközelebbi – szerintem mondjuk Kerecsend mögötti – hadállásában, ha az ellenséggel újból meg akar mérkőzni, kikerülheti.
Ami a második okot illeti: a Kmety-hadosztály késői beérkezése következtében a hadseregnek nem volt elegendő erős tartaléka.
Dembińskinek a legközelebbi összecsapáskor ettől a hátránytól sem kellett többé tartania, hiszen most már együtt volt az egész hadsereg.
Ami a harmadik okot illeti: az egyes hadtestek szétdarabolása következtében teljesen idegen csapatok kerültek egymás szomszédságában harcba, egyik hadosztály sem tudta, mennyire bízhat a tőle jobbra-balra harcoló szomszédos hadosztályok kitartásában, ami pedig olyan hátrány, amelyet nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni; és a széttagolással az I. hadtest fele kikerült Klapka ügyes vezetőkezéből, én pedig arra kényszerültem, hogy csapatainak – akiket én még annyira sem ismertem, mint az ellenség csapatait – egy részét olyan körülmények közt vezessem, amelyek közt rendkívüli erőkifejtésre volt szükség, és ekkora erőkifejtést csak a csapatai sajátságait jól ismerő parancsnok személyes működése tud biztosítani.
Dembiński, ügyetlen széttagolási kísérletének káros következményein okulva, a legközelebbi ütközet előtt a hadtesteket könnyen újra egyesíthette, s akkor bízvást sokkal többet várhatott tőlük a csatában.
Én tehát, mint mondtam, nem láttam okát, miért kellene a további ellenállással végképp felhagynunk. Sőt olyanok voltak a körülmények, hogy egyenesen arra biztattak, hogy a küzdelmet másnap lankadatlanul folytassuk. Ezek a körülmények a következők voltak:
Csapataink magatartása a csatában, és az ellenségé a csata után.
Csapataink magatartása általánosságban meglepően jó volt. Rendetlenség csak kivételesen, csak az én személyes vezényletem alatt mutatkozott a hadsereg szélső jobbszárnyán, pontosabban a kerecsendi dombokon; de ezt is részben magyarázta és mentette az, hogy a parancsnok és a csapat nem ismerte egymást, részben az, hogy némelyik alakulat, például az alig két hete nyers újoncokkal feltöltött Ernő-gyalogezredbeli zászlóalj, valamint a gránátosok és a két szakasz vegyes huszár aznap voltak először tűzben; részben pedig az, hogy rendkívül nehéz feladatot tűztem elébük. S ez a rendetlenség is csak átmeneti volt, és a megrendült csapatokat többnyire még az ellenséges golyók horderején belül könnyen lehetett rendezni. A schwechati, parndorfi, bábolnai, hodrusi napok, úgy látszott, nem térnek vissza többé!
Az ellenség magatartása a csata után semmit sem árult el abból a diadalérzésből, melyet utóbb herceg Windisch-Grätz tábornagy híres hadijelentésében* oly magasröptű költőiséggel fogalmazott meg.
A nap 1849. február 27-én még elég magasan állt az égen, amikor az utolsó ágyúlövés Kápolna felől elhangzott, és a győztes mégis letett minden üldözésről; pedig Dembiński intézkedései valósággal biztatták rá.
Vajon nem néma Te Deum volt-e ez azért a kegyért, hogy az illetők a drágán megvásárolt győzelmi babérokon végre-valahára nyugodalmasan kifújhatják magukat?
A hős lelkű Schlik, akit föltétlenül egyedül illet meg az ellenséges oldalon a nap dicsősége, nyomult legtovább utánunk; de mikor a jobbszárnyunktól odahagyott kerecsendi dombokat megszállta, ő is érthetőn jelezte, hogy már ebből ennyi elég – és csapataival szemünk láttára tábortüzeket gyújtatott a tetőn.
(Ezen nincs mit csodálkozni! Ő az utolsó 24 órában hat mérföldet tett meg derék hadtestével, eközben három hadállásunkat egymás után kivívta, s végül a tábornagyot is a maga főhadseregével együtt vontatókötélre kellett vennie. Nem kis munka volt! Talán még üldözni is a Schlik-hadtestnek kellett volna, miközben a főhadsereg, mely ez alatt az idő alatt alig fél mérföldet hódított el tőlünk, egyet álmodik „a lázadó csordák teljes megsemmisítéséről”?)
Az a győztes, aki a győzelem után, üldözésre biztató körülmények ellenére sem üldöz, akaratlanul is csaknem a legyőzöttekkel azonos színvonalra fokozza le magát. Az ilyen győztes pedig a győzelem után semmivel sem félelmetesebb, mint annak előtte.
Herceg Windisch-Grätz tábornagy a kápolnai csata után ilyen győztes volt; s én éppen ezért tartottam – csapataink meglepően jó magatartását figyelembe véve – Dembińskinek nyakra-főre hátrálást előíró utasításait a csata után nemcsak indokolatlanoknak, hanem kereken kimondva, rosszaknak is.
A parancsokat azonban jobbára már végrehajtották, mire értesültem róluk; és bár a Kmety-hadosztály is újra meg újra felszólított, hogy Dembiński sebesülése miatt vegyem át a főparancsnokságot,* és vonjam vissza azokat a gyalázatos intézkedéseket: én ezt mégsem tehettem meg. Felelőtlen sietség lett volna, ha engedek a felszólításnak. Ezt Kmety ezredes is kénytelen volt belátni, és megígérte, hogy egyelőre beletörődik a megváltoztathatatlanba. Én pedig Maklárra lovagoltam, hogy Dembińskit felkeressem, és megtudjam, milyen súlyos a sebe.
Szállását sokáig hiába kerestem. Több házat is mutogattak, hogy Dembiński és kísérete számára van lefoglalva, de a fővezér egyikben sem volt található: mindenütt azt felelték, hogy épp az imént járt ott.
Hogy tartózkodási helyét minél előbb megtudhassam, minden megjelölt háznál ott hagytam egy-egy tisztet kíséretemből azzal az utasítással, hogy mihelyt Dembiński odavetődik, azonnal jelentsék ezt nekem a helységnek egy meghatározott pontján, ahol várakozni fogok.
Rendelkezésemnek félreértés lett a következménye. Dembiński ugyanis, mikor visszatért egyik kiszemelt szállására, ott találta parancsőrtisztemet, azt hitte, hogy időközben én lefoglaltam a szállást magamnak, és képzelt merényletem miatt keserű szemrehányásokkal fogadott, hogy mégiscsak őt, a fővezért, illeti a legkényelmesebb szállás stb.
Én főhadiszállásomat a Kmety-hadosztály táborában szándékoztam felütni, és sokáig nem értettem semmit sem Dembiński pöröléséből.
Sebe, úgy látszott, nem életveszélyes.
További intézkedései így hangzottak: a csapatok főzzenek meg, azután másnap reggel az egész hadsereg húzódjék vissza Mezőkövesdre. Meg is főztek volna örömest a csapatok, ha lett volna mit.
Én eleinte – nem gondolván vele, hogy Dembiński főparancsnoksága alá kerültem – a VII. hadtest rendes ellátásáról a hadtest jól szervezett hadbiztossága által önállóan gondoskodtam, a Dembiński-féle hadsereg élelmezését pedig a teljhatalommal felruházott főkormánybiztos, Szemere Bertalan vette kézbe.
Ez az önálló élelmezési rendszerem a VII. hadtest katonai szervezetű ellátószolgálatát gyakori összeütközésbe hozta Szemere személyzetével, és emiatt a fővezér határozottan megparancsolta, hogy ezentúl az egyes hadosztályok közvetlenül Szemerétől igényeljék az, élelmiszereket.
Szemerét nemhiába tartották adminisztratív lángésznek; a Dembiński-féle hadsereg élelmezését oly lángeszűen vezette, hogy csapataink majdnem éhen vesztek.
Elégedetlenségük a Dembiński hadviselési módjával természetesen csakhamar a legnagyobb fokra hágott; az elhamarkodott visszavonulás kiváltotta bizalmatlanságot sok ezer korgó gyomor fokozta annyival erélyesebben, minél általánosabban terjedt a hadsereg sorai közt az a meggyőződés, hogy ő ugyan a saját gyomra igényeinek kielégítéséről soha, de soha nem szokott megfeledkezni.