Tizenkilencedik fejezet

A kormány székhelyét ellenvetéseim ellenére áthelyezik Pestre – A függetlenségi nyilatkozat fennmaradása elleni tevékenységem kezdete – Az osztrák hadsereg új főparancsnoka, báró Haynau táborszernagy két fogoly honvédtisztet kivégeztet

 

Közvetlenül Komárom várának fölmentése után azt javasoltam Kossuthnak, hogy tegye át a kormány székhelyét ide. Erre Kossuth azt felelte, hogy a kormány nem teheti ki magát az ellenséges körülzárás eshetőségének;* biztosítania kell magának azt a lehetőséget, hogy az ellenség által még meg nem szállt országrészekre közvetlen befolyást gyakorolhasson.

Mikor Debrecenbe érkeztem Buda bevétele után, megtudtam, hogy a kormány székhelyét Pestre akarják áthelyezni. Hiába iparkodtam megértetni Kossuthtal, hogy minden körülmény az ellenkezőt tanácsolja – hogy a kormány most, mikor Buda várfalait ledöntjük, a fővárosokban ugyanúgy ki lesz téve az ellenség jelentette veszélynek, mint Debrecenben.

Kossuth főleg azért tartotta szükségesnek a kormány áthelyezését Pestre, mert a néphagyomány szerint az uralkodik igazán az országon, aki a fővárosokban van. Mikor télen a kormány a Tisza mögé menekült, a Pest és Debrecen közötti országrész lakossága feltűnően éreztette vele, hogy ő a hagyományos székhellyel együtt a hódolathoz való jogot is föladta. Most a kormány diadalútja Debrecentől vissza a fővárosokba a lakosságot megint a hódolatra ragadta, amelyet pedig korábban megtagadott. A magyar ember szereti a pompát, és csak ott hisz a hatalomban, ahol pompát lát. Ő (Kossuth) útközben mindenütt a kivívott győzelem tudatában fog szólni a néphez, és az Ausztriától való függetlenség melletti újabb dicső küzdelemre fogja lelkesíteni. Egyébiránt – jegyezte meg végül – valamennyi minisztérium csomagol, a legtöbb már úton is van. Az országgyűlést elnapolták, és kimondták, hogy július elején Pesten ül legközelebb össze. Ezeknek az intézkedéseknek hirtelen megváltoztatása a győzteseket a nép szemében újra a menekülés gyanújába keverné, a közhangulatot leforrázná, sőt rémületet és zavart támasztana az országban. Mindezeknek a következményeiért nem vállalhatja a felelősséget.

A minisztériumok – a hadügyi is – már költözőfélben voltak a fővárosok felé, mikor Debrecenbe értem, és ez a körülmény egymaga is meggyőzött, hogy hasztalan ellenkeznék tovább is Kossuth hő vágyával, hogy ünnepélyesen bevonulhasson Pestre.

Önkéntelenül arra a gondolatra jutottam, hogy talán Buda bevételét is csak hő vágya kielégítésének kedvéért kívánta olyan nagyon, annyira, hogy – mint ismeretes – még Guyonnal szemben is mellettem foglalt állást, csak hogy ennek a pontnak rendszeres ostromlása lehetővé váljék.

Föltett szándékomat, hogy Bem, Perczel és Dembiński tábornokokat elmozdítsam a hadseregtől – ha nem akartam Kossuth gyanúját magamra vonni –, csak az ő személyes beleegyezésével és együttműködésével vihettem ki. Hogy ezt biztosítsam, mindenekelőtt meg kellett győznöm Kossuthot annak múlhatatlanul szükséges voltáról, hogy a seregvezéreket vissza kell hajtani a hadügyminisztérium tekintélye alá.

Kossuth nézeteimet helyeselte, de a következtetések levonásától mindenképp vonakodott. Hogy csupán bizalmatlanságból-e, vagy a nevezettek iránti gyöngédségből, nem lehetett határozottan megállapítani. Valószínűleg mindkét okra visszavezethetők azok a nehézségek, amelyeket ezeknek a tábornokoknak – kivált Bemnek – erélyes megfékezése útjába gördített.

Ő ugyan maga is felpanaszolta az utóbbi pazarlását, az ország közigazgatásába való illetéktelen beavatkozást, a só árának önkényes leszállítását Székelyföldön, román falvaknak (az elűzött régi lakosság helyébe) erőszakkal odatelepített magyar parasztcsaládokkal való benépesítését; ezek az intézkedések az országgyűlés előzetes felhatalmazása nélkül még neki magának sem állnak jogában, és világosan elárulják Bem szándékát, hogy a fejedelmet játssza Erdélyben. Mindezek ellenére Kossuth odanyilatkozott, hogy Bemmel szemben minden erélyes fellépéstől tartózkodni kell, mert Bem kijelentette, hogy abban a pillanatban leköszön az erdélyi hadsereg fővezérségéről, amelyben bármelyik intézkedését a kormány meghazudtolja: ő (Kossuth) pedig Bem helyén maradását Erdély megtartására nézve még mindig nélkülözhetetlennek tartja.

Átláttam, hogy Kossuthnak Bemről alkotott véleményét ismerve, nyíltan összeütközésbe jutnék vele, ha a Bem ellen alkalmazandó szigorú rendszabályok mellett következetesen megmaradok. Engednem kellett, hogy Kossuthot annál biztosabban megnyerjem a Perczel és Dembiński ellen tervezett lépéseknek. Megígértem tehát Kossuthnak, hogy mindazoknak a szolgálati ügyeknek eligazítását, amelyekben a hadügyminisztérium és Bem közt az összekoccanás veszélyétől lehet tartani, ezentúl is neki engedem át, és beértem egyelőre azzal, hogy meghiúsítsam Kossuthnak azt a szándékát, mely szerint Bem altábornagyot az erdélyi hadseregen kívül a Bánságban és Bácskában külön-külön hadakozó gróf Vécsey és Perczel tábornokok seregeinek fővezérévé is kinevezze.

Hogy Kossuthnak ezt a szándékát meghiúsíthattam, anélkül hogy indokaimat kitalálhatta volna, sőt a végén még hálásnak is kellett lennie érte, az alábbi körülmények fejtik meg.

Vetter altábornagy, a főhadseregnek még mindig ténylegesen kinevezett főparancsnoka, mint ismeretes, közvetlenül az áprilisi hadjárat kezdete előtt súlyosan megbetegedett; már a hadjárat ideje alatt – április közepe táján – annyira egészségesnek érezte magát, hogy átvehesse a főhadsereg vezetését. Ezt a szándékát közölte is Kossuthtal.* Ő azonban attól tartott, hogy a fővezérségben való hirtelen változás árthat a hadjárat sikerének, és mindent elkövetett, hogy Vetter elutazását a főhadsereghez Buda bevételéig hátráltassa. Az ostrom ideje alatt Vetter meg is jelent a főhadsereg körében, de főparancsnoki jogaival még nem élt, hanem felváltva hol Pesten, hol Gödöllőn tartózkodott – amint nekem újságolták. Csak Buda eleste után találkoztunk és egyeztünk meg egymás közt élőszóval. Ő kijelentette, mivel a főhadsereg már hozzászokott, hogy engem tekintsen főparancsnokának, ő ezt az őt illető állást nem szándékozik visszakövetelni, de tőlem, a leendő hadügyminisztertől kárpótlást kíván Kossuthnak az ő visszahelyezését megakadályozó cselszövényei által becsületében esett kárért; mégpedig azt a kárpótlást, hogy őt valamilyen rangjának megfelelő állásra nevezzem ki.

Vetternek ezt a kívánságát nemcsak méltányosnak találtam, hanem magam is kaptam az alkalmon, hogy Kossuth szorultságát, melybe Vetterrel szemben került, céljaimra felhasználjam, és módot nyújtottam neki, hogy a mellőztetése miatt joggal neheztelő tábornokot a bács-bánsági hadsereg főparancsnokává való kinevezéssel* kiengesztelje.

Kossuth szíves-örömest írta alá Vetter kinevezését. Javaslatom tulajdonképpeni horderejéről mintha semmit sem sejtett volna; ellenkezőleg, úgy tetszett, lekötelezve érezte magát, hogy alkalmat adtam neki a Vetteren elkövetett méltánytalanság jóvátételére.

Ezzel az elintézett üggyel egyidejűleg erélyesen sürgettem Perczel és Dembiński tábornokok szigorú alárendelését a hadügyminisztérium alá. Ismerve mindkettőnek erős ellenszenvét bármiféle katonai felsőbbség elismerése ellen, mindkettőnek irányomban éppenséggel nem barátságos személyes érzelmeit, biztosra lehetett venni, hogy a tervezett rendszabályok következetes alkalmazása rövid időn belül elviselhetetlenné fogja tenni számukra a helyükön való megmaradást. Mindkettőben több volt azonban a szívósság, mint gondoltam. El kellett mozdítani őket.* Szerencsére Kossuth őket nem tartotta olyan nélkülözhetetlennek, mint Bemet.

Guyont elmozdítani a komáromi várparancsnokságtól sokkal kevesebb nehézséggel járt. A véletlen úgy akarta, hogy erre az állásra, összekötve három hadtest fölötti főparancsnoksággal, Klapka vágyott; erre ő tökéletesen alkalmas is volt, Guyonnak viszont csaknem közmondásossá vált fogyatékossága katonai ismeretek dolgában tragikomikus ellentétet képezett egy nagy vár parancsnokának kötelességeivel. Így aztán szinte magától ment, hogy Guyon grófot elmozdították a komáromi várparancsnokságtól,* és ezt Klapka tábornokra bízták, Guyont pedig az éppen akkor alakuló tartalékhadtest parancsnokává szemelték ki.

A komáromi várparancsnokságban esett változás ellen Kossuthnak nem volt semmi kifogása, de annál hevesebben tiltakozott Guyonnak a tartaléknál való alkalmaztatása ellen.* Felelőtlenségnek mondta a vitéz, az oroszlánszívű tábornokot a tartaléknál hagyni, hiszen a hadsereg legelső harcvonalában van a helye; felelőtlenségnek mondta, hogy olyan erőket, amilyen Guyon, éppen akkor hevertessünk parlagon, mikor a hazát fenyegető veszélyek szinte megháromszorozódnak.

Mindazonáltal Guyon – a kormányzó április 14-i politikai hitvallásának buzgó tisztelője – a tartaléknál maradt. De ha ellenkező politikai nézetet vall, akkor sem kerülhette volna el a tartalékot, mivel veszélyesnek tartottam egy olyan tábornokot, akinek – mint a tapasztalat bebizonyította – igenis helyén van a szíve, de a feje nem, önálló parancsnoksággal bízni meg az ellenség előtt.

Míg az imént vázolt módon azon fáradoztam, hogy a hadsereget április 14-ének előttem ismert és – véleményem szerint – nem megvetendő párthíveitől megfosszam; egy olyan eseményről kaptam hírt, amely a hadsereget, sőt az egész nemzetet mélyen megrázta.

Báró Haynau osztrák táborszernagy, az ellenséges hadsereg főparancsnokságában báró Welden táborszernagy utódja,* működésének megkezdését új hatáskörében néhány kivégzéssel* adta tudtunkra. Az áldozatok közt két hadifogoly magyar honvédtiszt is volt: báró Mednyánszky László és Gruber Fülöp.




Hátra Kezdőlap Előre