Huszadik fejezet

Az előző fejezetben említett kivégzések jelentősége és következményei – A függetlenségi nyilatkozat fennmaradása elleni tevékenységem folytatása – Ennek végcélja – Sajátságos viszonyom a békepárthoz, Szemeréhez, Kossuthhoz – További mozzanatok hadügyminiszteri működésemből

 

Báró Mednyánszky László és Gruber Fülöp a Vág melléki Lipótvár őrségéhez tartoztak. Ezt az erődöt 1849 februárjának elején rövid ágyúzás után átadták az ostromló Simunich ellenséges altábornagynak. Amint nekem utólag jelentették, egyedül Mednyánszky és Gruber nem értett egyet ezzel a lépéssel. Ezért fogságba kerülésük után sokkal keményebb sors jutott nekik osztályrészül, mint társaiknak. Egy ellenséges haditörvényszék halálra ítélte őket.

Ez még akkor történt, mikor Windisch-Grätz herceg volt a főparancsnok Magyarországon. Azonban sem ő, sem közvetlen utódja, Welden báró nem hajtatta végre az ítéletet.

Haynau báró viszont megtette. Mednyánszkyt és Grubert hadifogságuk ötödik hónapjában felakasztották Pozsonyban, pedig az ellenük hozott halálos ítéletnek kegyelem útján több évi várfogságra változtatásáról szóló hírek – elsősorban a végrehajtás hosszas halogatása következtében – már általános hitelre találtak.

A kivégzéseket az elítélteknek felrótt cselekedetek önmagukban sehogy sem indokolták, hiszen sok karddal a kezében foglyul eső magyar – korábban osztrák tiszt kegyelemben részesült. Megérteni egyáltalán csak úgy lehetett ezeket, ha vagy azt tételezte fel az ember, hogy báró Haynau kiváló előszeretettel viseltetik az ilyen eljárások iránt, vagyis az akasztások közvetlenül az ő személyiségével függnek össze, és más főparancsnok alatt nem történtek volna meg, vagy pedig ha az osztrák kormány megtorló lépéseinek tekintjük őket a magyar országgyűlés április 14-i határozatáért. Ebben az utóbbi esetben úgy látszott, Mednyánszkyt és Grubert, annak ellenére, hogy már február elején fogságba kerültek, mégis azoknak bűntársaiként végezték ki, akik teljes tíz héttel később száműzték a Habsburg-lotaringiai osztrák cs. kir. uralkodóházat a magyar birodalom területéről.

Az Ausztria elleni elkeseredés a kivégzések hírére tetőfokára hágott.

Én – mint ismeretes – még április 14-e előtt Windisch-Grätz herceghez intézett levelemben kijelentettem, hogy minden kivégzett hadifogoly magyar tisztért három osztrák tiszt fog áldozatul esni.

Most Kossuth a nemzet nevében és Klapka a hadsereg nevében* azt követelte tőlem, hogy késedelem nélkül váltsam be ezt a fenyegetést.

Ha megteszem, eleve le kell mondanom törekvésemről, hogy a függetlenségi nyilatkozat eltörlésével és az Ausztriával való kiegyezés kísérletével elébe vágjak az orosz betörésnek. Ehhez azonban hiányzott minden erkölcsi indok, hiszen meggyőződtem róla, hogy a függetlenségi nyilatkozatnak nincs több köze a magyar nemzet akaratához, mint teszem azt Kossuth valamilyen magánkedvtelésének a nemzet jólétéhez.

Ezért a fenyegetés beváltását megtagadtam, és törekvéseimmel a jelzett cél érdekében azután sem hagytam fel, amikor az 1848-as alkotmányhoz való, talán jelentős áldozatokat követelő visszatérés eszméje a Haynau legelső föllépése miatti általános elkeseredéssel és az ugyanilyen általános elbizakodottsággal szemben már csak gyönge pártolásra számíthatott.

Amennyire valódi céljaim időnap előtti elárulása nélkül lehetett, folyvást buzgón sürgettem Dembiński és Perczel már említett eltávolítását a harcoló hadseregből, és Bem korlátozását erdélyi seregére.

A hadsereg parlamenti képzettséggel rendelkező, az április 14-i párttal egyet nem értő tisztjeit folyvást biztattam, hogy iparkodjanak magukat országgyűlési képviselővé választatni.

És állhatatosan ragaszkodtam az osztrák hadsereg elleni támadás gondolatához, mert azt akartam, hogy a függetlenségi határozat eltörlése ne a Kossuth ámító befolyása jóvoltából tetőfokra hágó nemzeti elbizakodottságon erőt vevő félelem szülöttje legyen, hanem férfias szabad elhatározás. Az országgyűlés ne a saját bőrét féltve visszakozzék, hanem érett ésszel mérlegelje az éppen általa a nemzet élete ellen felidézett veszélyeket, lelkiismeretesen ismerje fel azt a kötelességét, hogy az ország megmentésére minden lehető kísérletet meg kell tennie, és éppen azt a határozatát, melyben talán legjobban tetszelgett magának, nyilatkoztassa ki annak, ami már születése percében valóban volt: a nemzet valódi érdekével összeférhetetlennek; azután hátráljon önként vissza a helyreállított 1848-as alkotmány határain belülre, és – bármennyire nehéz legyen is – éppen az általános diadalérzet pillanatában és az általános elbizakodottság ellenére méltósággal nyújtson kezet a bécsi kormány felé a békés kiegyezésre; legfőképp pedig tegye ez ekképpen a jog és méltányosság terére visszavitt nemzet ügyét a maga személyes ügyévé, ha a bécsi kormány válasza minket végső élethalálharcra kényszerít.

Ahhoz, hogy a képviselők többségéről feltételezzem mindannak, amit elvártam tőle, szabad elhatározásból való teljesítését, valóban meg kellett volna tagadnom 1849. évi összes tapasztalataimat; de én a békepártba vetettem reményemet, és azoknak a rendszabályoknak hatékony voltába, amelyekkel a békepártot az országgyűlésben győzelemre óhajtottam segíteni.

Néhány ilyen rendszabályt – a hadsereg lehető megtisztítása az április 14-i párthoz tartozó csapatvezérektől, az országgyűlési békepárt szaporítása, a támadó hadművelet előkészületei – már, mint láttuk, foganatosítottam is, amikor Mednyánszky és Gruber kivégzése és az ennek hírére országszerte támadó elkeseredés Haynau és az osztrák kormány ellen minden tervemet egyszerre meghiúsítani látszott!

A többi rendszabály foganatosítását csak akkor tartottam tanácsosnak, amikor az országgyűlés megint összeül. Csak akkor szándékoztam az április 14-i párt elleni nézeteimmel nyíltan fellépni, csak akkor szándékoztam nyíltan a békepárt hívének vallani magamat; csak akkor reméltem, hogy eredményesen hívhatom fel a kormány és az országgyűlés figyelmét a hadsereg nevében arra, hogy a hadsereg ezentúl is éppen olyan lelkiismeretesen teljesíti kötelességét, és életre-halálra megvédi a nemzet törvényes jogait, de nem érez magában semmi hivatást a függetlenségi nyilatkozat melletti helytállásra, amelyet csalárdul neveztek a hadsereg követelésének.

Így történt, hogy hadügyminiszteri tevékenységem idején a békepárt előtt is titkoltam ellenfeleik elleni terveimet. Így történt, hogy Kossuth az ő április 14-i politikája szempontjából, Szemere pedig az ő köztársasági politikája szempontjából jó megoldásnak tartotta alkalmazásomat.

Ez utóbbi azt a megjegyzésemet, amellyel az altábornagyi rangot visszautasítottam (tudtommal köztársaságokban nincs ilyen katonai méltóság), hihetőleg köztársaságpárti hitvallásnak vette. Ezzel magyarázom azt is, hogy engem, anélkül hogy utánajártam volna, országgyűlési képviselővé választottak, mégpedig olyan választókerületben, amelyben Szemere neve nagyon népszerű volt, az enyém viszont a legkevésbé sem. És csakugyan Szemere világosan értésemre is adta,* hogy ezt a meglepetést csakis az ő közbenjárásának köszönhetem.

Szemere, miután a minisztériumba beléptem, mindig azon mesterkedett, hogy megnyerjen személyes szövetségesének – Kossuth ellen.

De én sehogy sem akartam elérteni a dolgot.

Ugyanígy viselkedtem Kossuthtal szemben is, amíg minden magyarországi és erdélyi sereg főparancsnokságát áhító vágyai csak bátortalan célzásokban nyilatkoztak meg.

Kossuth végül szükségesnek tartotta, hogy érthetőbben beszéljen, meg is tette ezt, én egyelőre bátorítottam.

Talán ezért szólított fel nem sokkal később, hogy javasoljak neki új főparancsnokot magam helyett a főhadsereg élére, hiszen én hadügyminiszteri állásomnak is csak a legnagyobb erőmegfeszítéssel tudok megfelelni. Ezt nem is lehetett tagadni; de én megfelelő emberre, azaz olyanra, aki Kossuthnak megfelelő lett volna, sehogy sem találtam. Klapkát javasoltam, akiről – mint egy későbbi fejezetben látni fogjuk – azt hittem, hogy időközben sikerült megnyernem a támadás gondolatának. Kossuth ellene nyilatkozott. Jobb választást pedig akkor nem tudtam.

Most aztán azt kívánta Kossuth, hogy minden erőmet a hadműveletek irányítására fordítsam, a hadügyminisztériumban pedig helyettesíttessem magamat. Kaptam a felszólításon. Helyettesemet a hadügyminisztériumban* ellenvetés nélkül megerősítették.

Még ezt megelőzőleg én egy-egy hadtest teljes létszámát 10 gyalogzászlóaljban, 16 század huszárban és 5 ütegben – összesen 8000 gyalogosban, 2000 lovasban és 40 ágyúban – határoztam meg.

A hadtest három hadosztályra oszlott: két gyaloghadosztályra, mindegyike öt zászlóaljjal és egy gyalogüteggel; egy lovashadosztályra, a hadtest összes lovasságával és egy lovasüteggel.

Egy tizenkét fontos üteg és egy lovasüteg volt a tüzértartalék, amellyel a csatában csak a hadtestparancsnok rendelkezhetett.

A hadosztály volt a hadsereg hadműveleti alapegysége. A belőle kivételesen kiszakított különítményeket átmenetileg hadoszlopnak nevezték.

Két vagy több hadtest egy főparancsnok alatt képezett egy hadsereget.

Az intézkedés értelmében a Kmety-hadosztálynak véglegesen ki kellett válnia a VII. hadtestből. Az utóbbi azután eredeti állományának abból a kétharmadából alakult meg az új minta szerint, amelyet addig Poeltenberg vezényelt. Az eddigi Kmety-hadosztály ideiglenesen máris egy hadtest felosztása szerint tagozódott, mert ezzé akartuk kiegészíteni. Poeltenberg és Kmety tábornokká lépett elő.*

Azalatt, amíg a kormányügyek intézésében személyesen részt vettem, Csány László közlekedési miniszter azt indítványozta egy minisztertanácson, hogy a hazaárulási bűntények gyors megbüntetésére alakított vésztörvényszékek gyakran káros tevékenységének közkegyelem kimondásával véget kell vetni. Kegyelemben részesültek volna a hazaárulás vádja miatt külföldre menekültek, valamint az ellenség soraiban szolgáló magyar állampolgárok is, ha bizonyos határidőn belül visszatérnek az ország visszafoglalt részeibe.

A kérdés alapos meggondolása nélkül megígértem Csánynak, hogy a minisztertanácson indítványa mellett fogok szavazni.

A tanácskozás az első ülésen nem ért véget. Volt tehát időm, hogy a javasolt közkegyelem minden következményét alaposan megfontolhassam: és végül az amnesztia ellen és csupán a vésztörvényszékek feloszlatása mellett szavaztam.

Azért szavaztam a közkegyelem ellen, mert a kormánynak nem volt módja, hogy a kihirdetendő kegyelmi ténynek érvényt is szerezzen. A kegyelemben részesülők ugyanis hazatérnének, és a legelső népcsoportosulás – amelyet éppen a közkegyelmet hirdető kormány ügynökei fellázítanak a kegyelemben részesülők ellen – (szeretetre méltó gerilláinkról nem is beszélve), az amnesztiával mit sem törődve hivatást érez magában, hogy a gyanútlan hazatérőkkel a lincsbíráskodás szabályai szerint sommásan végezzen.

Az amnesztiajavaslat megbukott.*

Ámbár erősen feltettem magamban, hogy az április 14-i törvény elleni ellenséges indulatot az országgyűlés új összeüléséig magamba fojtom: mégis idő előtt erőt vett rajtam a fokozódó megdöbbenés azok fölött az utak és módok fölött, amelyekkel Kossuth ezt a törvényt Magyarország előre látható romlására életbe léptette.

Közvetlenül az osztrák főhadsereg elleni új támadásnak megindulása előtt, azokhoz az akadályokhoz, amelyek a megindulást – mint látni fogjuk – úgyis éppen elég sokáig késleltették, a hadsereg szükségleteinek fedezésére nélkülözhetetlen pénz napról napra érezhetőbb hiánya is járult.

Türelmemnek vége szakadt. Kossuthnak írt egyik hivatalos levelemben* rávilágítottam a hadsereg nagy pénzszükséglete és ennek mostoha kielégítése közti aránytalanságra, és a függetlenségi nyilatkozatot a neki járó – tehát nemigen megtisztelő – jelzővel illettem.

Azt akartam, hogy levelem tartalma az összeülő minisztertanács tudomására jusson; és föltételeztem Kossuthról, hogy képes és hajlamos a levél eltitkolására vagy hatásának valamilyen megrontására, és ezért a levél másodpéldányát egyenesen a pénzügyminiszternek küldtem meg. És volt rá gondom, hogy a minisztertanácsot, melyben levelem napirendre kerül, el ne mulasszam.

Kossuth megkapta levelemet, és amint előre láttam, szerette volna tartalmát nem közölni a minisztertanáccsal. Hogy a levél másolata már a pénzügyminiszter kezében van, ezt Kossuth még nem tudta, mikor engem közvetlenül az ülés megnyitása előtt a minisztertanács üléstermétől csak egy előszobával elválasztott magánlakásába szólított.

Itt aztán a függetlenségi nyilatkozatot az említett hivatalos levelemben rosszalló kifejezés miatt kérdőre vont. Én azzal indokoltam a rosszallást, hogy a függetlenségi nyilatkozatot sem a nemzet, sem képviselői nem követelték, legkevésbé pedig az a hadsereg, amelynek kívánságára való hivatkozással voltaképp indítványozták.

Állításom megcáfolására Kossuth azokra az írott hódolati nyilatkozatokra hivatkozott, melyek április 14. óta hozzá az ország minden visszaszerzett részéből beérkeztek. Erre én Kossuthot megkértem, fejtse ki, miért tulajdonít ezeknek nagyobb súlyt, mint azoknak a hódolati nyilatkozatoknak, amelyeket néhány hónappal ezelőtt Windisch-Grätz herceg szedetett be az országnak ugyanezekből a részeiből.

Kossuth adósom maradt a válasszal.

Azt az állításomat, hogy a hadsereg nem kívánta a függetlenség kimondását, a négyszemközti beszélgetés során egyetlen szóval sem kísérelte tagadni. Mindent elkövetett viszont, hogy a kellemetlen hivatalos irat visszavételére és megsemmisítésére rábírjon; gondoljam meg, mondta, hogy a fönnálló országos törvény ellen hivatalosan intézett támadásom a minisztérium létét teszi kérdésessé, és így tovább. Csak akkor szakította meg a négyszemközti beszélgetést, amikor megtudta, hogy levelem másolatát a pénzügyminiszter kétségkívül előterjeszti a minisztertanácson, és ekkor visszatértünk a tanácsterembe.

A pénzügyminiszter az említett másolatot már csakugyan a kezében tartotta, és azzal a rideg megjegyzéssel adta át Kossuthnak, hogy tartalmának csak egy része illeti őt (a pénzügyminisztert).

Az okiratot aztán teljes terjedelmében felolvasták a minisztertanácson, és a jelenlevők a függetlenségi nyilatkozat időszerűségéről benne kifejezett, nem éppen hízelgő nézetemet, mint magától értetődőt, hallgatással vették tudomásul.

A minisztérium nem látta okát, hogy a fennálló országos törvény elleni kifakadásom miatt létét kérdésesnek tartsa, amint Kossuth tartott tőle; valószínű viszont, hogy Kossuth éppen kifakadásom miatt érezte indíttatva magát, hogy intézkedjék, a főhadsereg pénzszükséglete legalább a legközelebbi hetekben ne legyen – szokás szerint – kevesebb gond és figyelem tárgya, mint némelyik kormánybiztosé, politikai ügynöké és másoké.

Én pedig éppen ezt akartam Kossuth elleni kíméletlen fellépésemmel elérni.




Hátra Kezdőlap Előre