Tavaszi holdtölte

1
JOBB VOLNA NEM ÉLNI

Te szívbeloccsanó zene: fölzuhanó sirályok, csak szárnyat nyitni kellene, de semmit sem csinálok. Ó, félelmetes seregek: a szélben ezüstnyárfa, Rózsika inget tereget egy gyermekkori vágyra.

A földbe krumplinak bujok: lehettem volna ember. Ingnak a kesztyűk és padok a tejföl-puha gyeppel. Szerelmünk nem volt hegyitűz, csak íny, csak illat és bőr, de becézz, simogass vagy üss: boldog vagy büntetésből.

Csak egy tükörbe nézz bele, a többit is szeretnéd. Szakad a semmi gyíkfeje, tépik kislány-kezecskék. Egy ág bejött az ablakon. Ordíts rá: ne bánts, menj ki! De lehet-e, mint a barom egy lepkét nem szeretni?

Szivem, mit akarunk, szivem? Rózsatő lesz a hátam. Béka tapos az istenen, hogy sír a kék mocsárban. A vázában rajongva áll, pattog-villan a barka: reggel, függöny hull, fény-dagály, vonat gördül szavadba.

Az eget befujták a nők havasra és pirosra: selyempapiros-levegőt gyömöszölsz mellkasodba. Gyakran inog a mennyezet, megtántorul a kályha; vadássz a ködfoltok felett lakó vörös madárra.

Krokodil-pofájú vihar a füsttengert kiissza: ragyog megkövült ég-taraj gyerekes titkainkra. Hét bálvány között evezek a vízre loncvirág dűl. Itt állt, de fölbukfencezett a féllábú világűr.

Surranj, pilóta-nép, tovább, rövid az év póráza; a tavaszt álszent ibolyák feszítik keresztfára. Felhőbugyrokká változom: narancs és tragikus-kék bojtok simuló falakon, lent harangos völgy: húsvét.

Hűs sziromtetők omlanak, lendül helyükbe másik: józanodás és bódulat virítja orgonáit. Hogy meddig szaladsz, nem tudod, csak moccanni lehessen; hernyó-szőrű pillanatok csiklandozzák a testem.

Kint állsz, míg megcsókol a dér, hogy gondolkozz: miért vagy? A mennybolt kabátot cserél: hazugság minden évszak. Üveggel rakott szekerek csörömpölve borulnak, vastag esőkön át megyek, csak a remény búcsúztat.

Szerettem volna játszani tökéletes hajaddal, ó, irgalom fegyverei: a szomorúság meghal. Szépség ellen és szenvedés ellen nincs más segítség: a körtefa megindul és szétszórja habos ingét.