| Olyan voltál, mint mikor megérkezik a nyár |
| meredek homlokán a nappal. |
| Szénásszekeret úsztat a völgyi pára, |
| a fák vastag, zöld szoknyáit megbillenti a szél, |
| és nők, folyók hánytorognak a föld lábainál: |
| folyónál szebb nők. Az ürességbe zárva, |
| nagyon erős Nyár, emlékszel a nyárra, |
|
| amit most elvesztettünk? Szegény, jó Hemingway, |
| de jó volt lakni egy-földön veled! |
| Legjobb szomszéd: hozzátartoztál a föld emberi arcához, |
| ó, hogy szorítana a rádöbbenés magához, |
| mikor már minden elvégeztetett |
| s a nyár kegyetlen és tüzes kazán már, |
| ahol csak megfőni s képzelődni lehet |
|
| leejtett karral és kidülledt szemmel |
| áttetsző szörnyetegek előtt, |
| kik most újra eljöttek. Leereszkedett rád |
| a céltalanság angyala s megölt? |
| Téged, ki annyit hallgattad a szív ágyúszavát, |
| bikák vörös fújását s a tengelicét? |
| Követelte benned is magát az emberiség, |
|
| és gyanítottad, ki ez a földhözragadt isten, |
| e nap-fejű állat, ez a titokzatos |
| évszak: a föld rendületlen nyara, |
| ki újra bepermetezi sugárral, ha |
| elszomorodik a lapály, a domb. |
| De te elvágódtál. És fölüvöltenek, akikre |
| lövöldöztél, a halhatatlan ragadozók. |
|
|
