| Helyetted – leinnám magam. |
| De nincs jogom a részegséghez: |
| itt ülünk a nap asztalánál |
| és a szónak is mennyboltja van. |
|
| Te se tudtad, hogy idetévedsz |
| a melleden cipelni az őszt, |
| mint aranyba-dűlt szalmafészert. |
|
| látod, az isten lakott benne. |
| Most már a tó meg a szemed |
| az angyalokat is elnyelte. |
|
| Ha volna helyem a világon, |
| hamarosan azt is elszórnám: |
| ne lássak máskor embereket, |
| csak míg az ujjaid babrálom. |
|
| Lesd a fűzfát, hajolj a számhoz, |
| mindegy, akárhogy ünnepeled: |
| fényből csurgatták a vérünk, |
| semmi közünk az éjszakához. |
|
| Mint a hattyú, most elúszhatnék, |
| nézd, lent a hullám hogy dobálja. |
| De újból és újból fönnakadok |
| énekeden és szempilládba. |
|
|
