Aranykapu

A HALHATATLAN HÚS

A halál lassan kezébe vesz, nap felé tart, hogy jobban lásson. Végigdörög a sáros tűz harapásra-nyílt pofámon.

A farkas kecskebakra ugrik, a sikló békát nyel a vízben, az ember a semmit vadássza: az isten lényege, hogy nincsen.

Voltam veled a várban. Hajad búgott a szélben. Álmomban tigrissel birkóztam aznap. Nem meséltem?

Ha csak két kéz volnál, anyám, ha csak két szem, anyám. De te két pallos vagy, anyám, két vak kisértet, anyám.

A legnehezebb visszamenni azokba a füves napokba, midőn Ádám feje nem zakatolt, Éván nem lógott szoknya.

Denevérek selyem-cikázása, harmat-ütött bimbó zsibbadása. Lovam nyerít, így tűnök el a babonás hold-mocsárba.

Mint kisgyerek, kit anyja földbe ásott, hogy kapálni menjen, de hol van az Aranykapu, de ki temet ki engem?

Kis ezüstnyárfa sír, vak ezüst-puszta sír, a homokból csontosabban gubbad ki a gyökér.

Tizenöt éves volt a bőröm, tenyeredben izzott a kezem s őserdejében a vér bőgni kezdett minden hangszeren.

A tündér nádba esett; ezüst-arcon lóg békalencse. Hozzámcsúszol és mocskodat belecsapod a szemembe.

Élni se jó, meghalni se jó, a mézezett sugallatokból sokat inni se jó.

Egyik szenvedésből másik szenvedésbe: kisebb kés hegyéből nagyobb kés hegyébe.

Se hinni, se átkozni, kétségbeesni nem szabad. A földben halottak úsznak, mint a nagy halak.

Száll, száll a füst az égre, korom a hóra. Szeresselek, mintha nyakadon a ragadozásnak nyoma se volna?

Szép kendő, selyem-szemét, takard be a nyakát. Szép kendő, kígyó-kötél, fojtsd meg legalább.