| Bárcsak szentnek láthatnám |
| De szél jön, fölkavarja a port, |
| Nem, én nem akarok jó lenni, |
| nem akarom fölemelni magam |
| a homokból, hova születtem. |
| csikorgó fog, recsegő kvarcszem |
| Egy szerelem, a másé, lehetne |
| szent, érinthetetlen számomra is, |
| mert egyenlők, egyformájúak vagyunk |
| ezekben az eszünk alatt gyulladt |
| tüzekben, ezért őrülsz te meg |
| a bőrökön, takarókon mellette, |
| izzik szíved, mint a gyökércsonk, |
| a váratlanul, víz alól fölvágódóban, |
| piros uszonya csak fékezhetetlen |
| Undorodom a rezzenéstelen szemű |
| halaktól, jól ismerik a mélyvíz |
| járását, nőstények szívét. |
| csak abban hisz, amit láthat: |
| a homályos mélységek istent |
| vagy a semmit csapják eszembe. |
| Jó volna biztosnak látnom: |
| választott sorsod és a sors választása |
| most is holnap is ugyanaz. |
| egyedül vagyok most, teutánad |
| Az éjjel arra ébresztett, |
| segítségért kiáltasz, kutyák |
| a távolság, a sóvárgott, a tiltott. |
| szeretnem kell új életedet, |
| ha mindennek kettős jelentése |
| akkor szent vagy, szentek vagytok |
| hús-habarcsotokkal egymásba falazva. |
| De akkor a szentség nemcsak tisztaság: |
| fölismerhetetlen indulatokat okádó |
| csatorna is. Megállok a partján, |
| Állok vagy ülök meredten, |
| hol azelőtt a kutyákkal együtt |
|
|
