| hangoktól kidülledt szemmel |
| belefulladva a hangzásba, |
| a fölemelkedőbe, lecsapóba, |
| mintha egy kert fái ütlegelnének, |
| mintha virágszárak kötöznének zsibbadtra, |
| hosszan zuhogó, sűrűn ostorozó hajadét, |
| a hegedűkön kifeszített hajad nyög, |
| az ágy fejétől az ágy lábáig tekergő, |
| te távol-nyíló, önmagad száműző, |
| kettős száműzött, – szád izzik most |
| ebben a zenében, kezed görcsösödik, |
| hátad ernyed láthatatlan ölektől |
| csont-ébresztő, föld-csíráztató, |
| magas, csonka faágon Hívó Hang, |
| a hínáros fenékről fölszállok, |
| vén hal-testemmel cikázom, |
| lent vér van és sár a zene alatt, |
| a tó alatt, gyerek-történelem alatt, |
| zárak, a fal vastag repedései, |
| boldogok elhagyott tárgyaid |
| a zene fölrúgta az egyensúlyt, |
| ide írom a zene kapujára: |
| föltámadunk, mi a zene orrszarvúi |
| beisszuk hangjait, a dobokat, |
| fuvolákat, csengőket, húros fákat, |
| beisszuk, májunkká, vesénkké tesszük: |
| istenem, istenem, mondom a zenének, |
| hadd vigyen el engem apám kapujába, |
| apám kapujába, anyám asztalára, |
| hogy neked három füled volt |
| mondom a zenének, hogy egyedül leszünk |
| mindnyájan, de a zene jobban sír nálunk, |
| nagyobb ragadozó, fölágaskodik, |
| pallossá a nyakunk fölött. |
| Odahajtom most a zenekar tönkjére fejem: |
| guruljanak szét a te véremben kuporgatott |
| gyöngyeid, meszelt tűzfal-nyakú, nádtető-hajú, |
| szakadjon szét veled a föld körülöttem! |
|
|
