| annál inkább árnyék után futok, |
| semmi után, légüres terek felé. |
| annál széttörtebb kézzel, |
| bevertebben ziháló bordákkal. |
| Attól nem vagy, hogy utánad kapok |
| a magukat-fölfaló hetek tajtékából! |
| egy nő, fölfénylő arccsonttal, |
| a belépőre, rám csillogó, |
| hajával akácokat túlrecsegő; |
| de a szeretet most szétszed, |
| elpusztít, mert te nem állhatsz |
| meg előtte; hol az a lény, |
| akit én vergődéseim dobjában forgatok? |
| a látóhatárra szögezett férfi saját |
| árnyékára zuhan, hangokat hall, |
| kaparászást az éjszaka sátra mögött. |
| Ha legalább úgy léteznék, |
| ahogy a fatönkök, vizikövek léteznek! |
| De ez az odaadás már megsemmisülés, |
| megsemmisítés. Hol vagy? kérdezem, |
| Lejjebb, lejjebb, mindig lejjebb |
| a homályban arcéled, ruhasuhogásod |
| sejditve, mintha ereklyét, |
| mintha gazdátlan csontot, törmeléket… |
| vízzé, semminél semmibbé, |
| eltávozott, eltávozott asszony, |
| tart testet az elkószált léleknek, |
| a véres, eszeveszett, boldog |
| mint a rozs fejéből kihullt magot, |
| Mint elítélt a puskacsövet, |
| a kikerülhetetlent, az utoljára ránézőt. |
| véred szikrái rámtekintenek, |
| öleld magadhoz új hontalanságod, |
| az ajtó itt téged nyikorog, |
| vérereid a ház falában futnak, |
| karod-lábod befonja az udvart. |
| az én égig-nagy szeműmet, |
| csak téged tartlak a számban, |
|
|
