| Ha meg akartál ölni: ez a halál, |
| ez az összefagyottság, két arc, |
| mikor a nap kiaszalja az utolsó |
| gilicetüskék nyilalós tőrei |
| te legiszonyúbb augusztus! |
| fölpuffadt szemekkel nézem |
| árnyékodat a lepörkölt legelőn: |
| a csak belül égőt és égetőt. |
| Ízenként esek szét, mint a bélpoklos, |
| így önti rám mérgét a hiányod, |
| belülről, az agy üregeiből, |
| mert már csak ott létezem, |
| riadtan, a végső menedéktől is búcsúzva, |
| futva a ház körül, ami nincs, |
| a gazda elmenekült vagy itt bűzlik |
| a láncán habzó kutya vonítását, |
| te vagy a láncot megkötő kéz, |
| a láncot le nem oldó kéz, |
| és nyakát megfeszítve merül |
| sötétsége hullámaiba a halott, |
| hogy aztán hangod emlékére földerengjen |
| és megint ömöljön a nyakamba |
| augusztus, a jég-tollas szörnyeteg, |
| majd megtudod, mondogatom neked |
| a fagyos földkoloncok alatt fekve, |
| lélegezni és megfulladni, |
| A halálomban akarok élni, |
| te fagy-vigyorú augusztus, |
| mikor augusztus sortüzei rámdördülnek. |
|
|
