| hallani a sátron, fejünk fölött, |
| míg remeg alattunk a domb húsa. |
| Sötétben-fölvillanásban az arcod, |
| kezed az enyémbe görcsösödve, |
| két sötétség a zöld sötétségben. |
| És akkor lábunk a vizes fűben |
| a tó fölött, csönd fölött, |
| mint a parton elénk-olvadó víz, |
| áttetszők, hullámtalanok, |
| és a legkisebb fuvallatot, |
| a legfinomabb-legkönnyebb érintést is |
| zivataros fenyegetésnek érzők, |
| mi, külön börtönében a megértésnek, |
| hajnali fölriadások foglyai, |
| lábunk és karunk a dombokról |
| letarajló zöld bilincsében, |
| ami mégis a mienk maradt: |
| a természet ügyetlen keze minket nem |
| kinyitott: de fölszakított. |
| csöndesedett ilyen lökések, tüzek között |
| érzékszerveim, a lepecsételt férfi |
| föltépheti szeméről-füléről |
|
|
