| Lesz még tavasz és kihajt a szívem, |
| kihajt a szívem és megint süt a nap, |
| reggel a víz fogaim közül |
| sziszegve hajlik talpam alatt a sás |
| meg a bogyós, fehérszárú virág: |
| az egylábú szitakötő a domb peremén. |
| Lesz még tavasz és kihajt a szívem, |
| kimászhatok a rámszakított sírból, |
| mert nem ölhettél meg legutolsó, |
| zölden lappangó sejtemig, |
| más nők testére csattan a fogam, |
| hegyes mellek és fékezhetetlen |
| végre leszakítom fejemről |
| és erdő leszek, délelőtti tisztás, |
| kis szenvedélyeidet, varázsaidat. |
| lihegéseid nem jutnak el hozzám, |
| leperegnek tüzelő bőrömről, |
| az új illatoknak, új érintéseknek |
| egyre növekvő éjszaka van, |
| lesz még tavasz és kihajt a szívem, |
| a lehorzsolt bőrt, összeégett húst |
| beszórja a messzeség virágpora, |
| csak most meg tudjam még feszíteni |
| kapjak még levegőt, míg az első márciusi eső |
|
|
