Búcsúbeszéde csurgói tanítványaitól


Kedves régi tanítványaim s szenvedő társaim!

 

Talám mikor ebbe a rám nézve szomorú órába, amellybe tőletek búcsút venni kívánok, papirossal megjelenve szemléltek engemet: azt gondoljátok, hogy mesterségesen előre elkészített cikornyás mondókával akarok, nem annyira szívemnek és tinéktek, mint az üres ceremóniának tenni áldozatot. De változtassátok vélekedésteket; az igazság és a jóindúlat kevés szóval él: magam is e kettőnek ösztönéből elmondom… De késem még egy kevéssé, mert ha úgy érzetek, mint én, amint elhiszem, hogy úgy is éreztek – tudhatjátok, hogy az esztendőszámra érlelt szeretet nem olly könnyen veheti magát arra, hogy egy szempillantásba vegyen búcsút soha el nem felejthető tárgyaitól. Ha tehát az a néma ékesenszólás, amellyet ábrázatomon és szívemben olvashattok, és amelly az erőltetett mesterségnek truccára* akarmelly piperés orációnál többet szól, tőlem és reám nézve nem elégséges: megszólalok, ámbár beszédemnek terhére vagynak egymásra duzzadó indúlataim; megszólalok. De óh, melly szűk és erőtlen akármelly nemzet nyelve is egy teletőlt szívnek kifejezésére. Hisz ugyanazt a ti erántam viseltetett önkényt és tettetés nélkül való szereteteteket, amellyet még ekkoráig minden tanítványaimtól megnyerni szerencsém volt, nemcsak most, mikor a hálálkodásnak cerimóniás ideje van, köszönöm, hanem minden rólatok való megemlékezéseimben is köszönni fogom. Azt az egyet kérem ki, hogy amiben saját hajlandóságomnak s a ti kívánságtoknak vagy fél szerént, vagy áltatjában meg nem feleltem, vagyis felelhettem: mindazt vagy a többnyire szerencsés feledékenységbe temessétek el, vagy az előttetek esmeretes gáncsoknak és kivált utóbbi méltatlan szívszoríttatásaimnak tulajdonítsátok. Jövendő tapasztalástok mind bővebben, bővebben megtanít rá benneteket, hogy a háládatlanok, valamint legnagyobb, úgy legpiszkosabb bűnösök is e világon.

 

Ite meae, felix* quondam pecus, ite capellae!…
Non ego vos posthac viridi proiectus in antro
Dumosa pendere procul de rupe videbo.
Carmina nulla canam, non me poscente capellae
Florentem Cytisum et salices carpens amaras.
Menjetek már hajdanában*
Kedves nyájam, menjetek!
Többé e fák árnyékában
Nem dallok már véletek!
 

Menjetek… vagyis én megyek. Ti pedig maradjatok és az isten, a tudományoknak és a jó rendnek istene viseljen úgy gondot rólatok, hogy jövendőben magatoknak boldogságát, embertársatoknak kölcsönös segéllését, a hazának díszét, vagyis a hármat együvé foglalván, az úristen dicsőségét a veletek együtt élő emberiség szemlélhesse: hogy én is azzal meg ne szégyeníttessem, vagy mikor éntőlem a szép napnak fénye és öntudásom a sírhalmak által elszakasztatik, az én hamvaim azon meg ne háborodjanak, hogy ti nékem is voltatok valaha tanítványaim. Sajnálom, hogy el kell válnom titőletek: jobban sajnálom, hogy csak kevés ideig tehettelek tanításom által holtig való adósimmá: legjobban sajnálom pedig, hogy e kevés idő alatt nem oktathattalak benneteket, amint az én tulajdon lelkem esmerete parancsolja önmagamnak; hanem azzal az egy vígasztalással, vagy ha szabad, dicsekedéssel hagylak itt benneteket, hogy amit tőlem tanúltatok, mindazoknak, vagy egy, vagy más hasznát a közönséges életbe az oskolán kívül is használhatjátok.

Mellyre nézve Didonak Aeneasa búcsúzó, vígasztalással és keserűséggel elegyített utolsó szavait teszem magaimmá:

 

Classem praeclaram* statui, mea Carmina vidi.
Felix, heu nimium felix si littora tantum
Nunquam Dardaniae tetigissent nostra carinae.
 



Hátra Kezdőlap Előre