Az ó és új kornak minden népeinél, hol a korlátlan kényuraság bilincsei a polgári szabadságot végképp el nem nyomták, s a külön néposztályokat egyformán zsibbasztó szolgaságba nem szorították, mindenütt, hol a nép polgári állapotjának kifejtésében kissé szabadabban mozoghatott, mindenkor egyik legfontosabb életkérdés, leghevesb belviták tárgya, a törvényhozásnak egyik legnevezetesb föladata volt a néposztályok egymás iránti polgári viszonya. A római félvilágot magába záró köztársaságban, a középkor hűbéries országaiban, s az újabb Európa státusaiban* egyiránt ez a viszony egyike azon politikai fő pontoknak, melyeknek kifejtésére s meghatározására legtöbb erő fordíttatott.
S méltán. A nemzetek történetében aligha bír valami nagyobb érdekkel s fontossággal mint a néposztályok egymás iránti viszonya. Ez bő forrása a nemzetek életébe legmélyebben ható, legnyomósabb következményű eseményeknek; ez föltételezi leginkább a polgári szerkezetnek s a népi élet legtöbb részeinek alakulását, s ezzel együtt a nemzetek jólétének s virágzatának álláspontját. Hol e viszony a természetjog elvein alapulván, a külön osztályokban méltányos arányosságot alkot, s nem fosztja meg a sorstól alacsonyabb, alárendelt állásba vetettet azon jogaitól, melyekkel mint embernek, s mint a polgári társaság állató részének ereje s tehetségei gyakorlatában bírnia kell: ott bensőleg békésnek, erősnek, virágzónak találjuk többnyire a köztársaságot; ott a szellemi s anyagi érdekek hatalmas fejlődésnek indúlván, tudomány s művészet, kézművek s kereskedés egyesülve mívelik, gazdagítják, boldogítják az országot. Az új Amerika szabad státusaiban*, hol e viszony eddig még sehol nem ismert tökéletességben fejlődött ki, csodáit adta az életerő növekedésének s a haladásnak. Ellenben a néposztályi viszonyok jogszerűtlen, fonák alakulása az országok veszélyes rákfenéje gyanánt tűnik elő a nemzetek történetében. Ez emészté föl dús életerejét a világhódító Rómának; ez dönté meg a visszás elvű hűbériséget; ez gyújtá föl az újabb Európát elemeiben megrendített, feldúlt forradalom iszonyú lángját; – ez rágódék hazánk velején is több századok alatt a legújabb időkig.
A pórosztály Magyarországban nagy részint azon bennszülöttekből származott, kiket a győzedelmes magyarok meghódoltatván, szolgaságra kárhoztattak. Kálmán* király a rabszolgaságot megenyhítette, s a nemesek szolgáinak, évenkint fizetett úri-, bér- s némi személyes szolgálataikért földeket adatni rendelt; miáltal a rabszolgákból földmívelők, nemesi jobbágyak (conditionarii)* lőnek, kik a föld hasznai s a szolgálat meghatározottsága által kedvezőbb állapotba jutának ugyan az előbbinél, de szabad költözéssel még nem bírtak. Szaporíták ezeknek osztályát később a királyi és egyházi szabad pórok, úgynevezett udvarnokok, kik idő folytával a belviszályokba bonyolult fejedelmek alatt, a királyi jószágokkal együtt nagy részben magán nemesek birtokába jutván s ezeknek hatalombitorlása s féktelensége által szabadságaiktól megfosztatván, amazokéval egyenlő állapotba földhöz szorított jobbágyságba estenek.+
Ily viszonyban valának azután pórjaink az egész Árpád-ház uralkodása alatt kitéve, kivált egy II. András*, Kun László* stb. gyönge és zavarteli kormánya alatt, uraik korlátlan önkényének. Nagy Lajos* volt első királyaink közől, ki az elnyomott jobbágyság ügyét nemes emberiséggel felfogván, azt szolgaságából kiemelte s némi jogokkal, ezek közt szabad költözéssel megajándékozta. Azonban a pórság elegendő biztosítékot e jogának fenntartására még nem nyert a törvényekben; s a gyöngébb kormányok idején s ezek alatti belzavargásban gyakran méltatlan elnyomást, jogának sokféle megsértését kénytelen volt szenvedni a jog s törvény szentségében gázoló nemesektől.
Azonban, a természeti jogok huzamos elnyomása nem maradhat büntetlenül; a hatás visszahatást okoz, s a lenyomott rugony* csak tágítást vár, hogy visszapattanjon. Így történt nálunk is. A pórosztály, mely a státus* földéhez legközelebbi rokonságban lévén, annak göröngyéhez bilincselteték, s a státusból* kiáradó jogoktól megfosztatván, szilaj önkény játékává téteték, többször vérengző kitörésekben megbosszulta magát elnyomóin.+
Minden lázadásai közt azonban legiszonyúbb, a polgári társaság elemeibe legmélyebben ható volt az 1514.-i, úgynevezett kurucháború, nemcsak azért, mivel ebben legtöbb vér ontatott, s megtámadók- és megtámadottaktól legborzasztóbb kegyetlenséggel lőn megfertőztetve, hanem s kivált azért, mert következményei századokra hatának: míg más zendülései által a pórság céljához jutott s legalábbis szabad költözési jogát kivívta, ezen utolsó, legnevezetesb lázadása által századokig tartandó sanyarú szolgaságba vettetett s vele együtt a haza századokig több tekintetben sínylé ezen, a nemes osztálytól rajta ejtett sebeket. E lázadásnak története, okai s következményei szolgálnak tárgyul a jelen értekezésnek.
Az erőteljes, külellenségeit szintúgy, mint a benn nagy hatalomra jutott főnemességet kellő korlátok közt tartani tudott Mátyásnak* elhunyta után az annyival erőtlenebb, mondhatni, gyáva Ulászlónak* kormánya alatt az ország mondhatlan zavarba süllyedett.
A féktelen oligarchák, míg egyrészről a királyt szeszélyök játékává s magán érdekeik eszközévé alacsonyíták, másrészről a kormánya vesztett hazát, törvényt és jogot egyiránt megvetve, letiporva, minden elemeiben felforgatták. Zápolya István* nádor, s később fia, János, az erdélyi vajda, egyrészről – Bakács Tamás* bíbornok s esztergami érsek és Szatmári György* nagyváradi püspök, mindkettő kancellár, másrészről valának a fő szerepvivők s az ellenkező pártok vezérei. Nehéz meghatározni, melyik párt okozott nagyobb zavart, ártott többet az országnak. A két Zápolya nyers, erőszakos, követeléseiben határt nem ismerő pártvezér, családfők hatalmát emelni s a királyságra, melynek vágya már István kebelében fogamzott+, érlelni törekedvén, hogy célt érjen, a nemességet magához csatolni s evégett annak számára új jogokat szerezni igyekvék. Bakács és Szatmári mindkettő ügyes, nagyravágyó udvarnok, a királyság érdekeinek ürügye alatt önhatalmokat biztosítani, magok s párthíveik amazok ellen kivíni iparkodának. Egy volt, miben mind a két párt feszült törekvése megegyezett: az önzés, és az ebből szülemlett uralkodási vágy, a haza kifosztása s a királyság meggyöngítése által eszközlött önhaszon. – A gyönge király báb volt a játszók kezében, kit egyik ravasz ügyesség, másik dacos erőszak által kényszerítének érdekeik s céljaik kivívására segédkezet nyújtani. A többi fő és alnemesség egyiránt féktelen, egyformán önhaszonleső, versengve egymással a kormány gyöngeségét a maga gazdagítására s családaik emelésére fordítani, a pártzajok közt rablással tölték el az országot. A zavarok lecsillapítása végett gyakran tartott országgyűléseken a legjobb törvények alkattatának ugyan, de az eláradott féktelenség azokat minden sikeröktől megfosztotta. Nagyobb ellenmondás a törvények rendelete s a gyakorlati élet közt soha nem volt, mint e korban; s különösnek látszhatnék, miképpen a zavar és zabolátlanság e korszakában oly sok jó s üdvös törvények alkottattak, hogy egyedül ezen emlékeket tekintve, a kor jelleme felől legnagyobb tévedésbe jőnénk, ha a történelem nem bizonyítaná, hogy a leggyöngébb kormányok közönségesen időszakai a legüdvösb törvények alkotásának.
Míg az ország belsőképp így sorvadozék, déli határain mindinkább tornyosodának a vészföllegek, annál fenyegetőbb színben tűnők fel, mennél csekélyebb volt ereje azokat elhárítani a belbajoktól emésztett országnak. A rablásba s viszálkodásba merült nemesség hazáját nemtelen magánérdekeknek föláldozni nem pirulván, zászlóaljait meg nagyobb veszély idején is vonakodék fölállítani; s ekként, miután Mátyás* fekete serege a pénztár szegénysége miatt feloszlattatott, s a török betöréseit véresen megtorlani szokott Kinizsi* meghalt, az ország határai majdnem védetlenül hagyatának. Maga Bakács jós lélekkel mondá az 1493.-i ubdinai nagy megverettetés* után, hogy a nemesség e féktelensége s viszálkodásai miatt az ország, melynek védelme egészen elhanyagoltatik, végtére is bizonyos martaléka leend a mind belebb nyomuló töröknek. S haj! mi hamar bételjesedett a szomorú jövendölés!
De sem intések, sem a töröknek diadalai nem valának képesek fölébreszteni honának védelmére az önhaszonleső nemességet; sőt minden országgyűlésen az volt ennek fő törekvése, hogy a személyes fegyverre kelést elmellőzvén, az ország védelmét egyedül a királyi s megyei, a jobbágyakból házhelyenként szedett zászlóaljakra tolja. Így történt 1498-ban; az 1500.-i országgyűlésen pedig csekély pénzösszeget ajánlott a nemesség a személyes fegyverfogás terhének megváltásául; 1504-ben végre az országvédelmet magáról egészen elhárítá azon nevezetes törvénycikk* által, melyben rendeltetik, hogy a honvédelem a királyi várőrségekre, a király és főpapok zászlóaljaira s a kisebb papságtól állítandó zsoldos hadakra bízassék; a főurak zászlóaljai pedig s az alnemesség személyesen csak végső veszély esetén tartozzanak fegyvert ragadni.
A töröktől majdnem szünetlenül háborgatott országnak ily gyönge védelmi állapotjában tehát többször föléledt a Kapisztrán Jánostól* szedett keresztes had emlékezete. S mióta az 1494-ben Budára érkezett pápai követ, Ursus de Ursinis*, Kinizsi* merényleteitől és szerencséjétől indíttatva, egy a Kapisztráné módjára állítandó nagy keresztes had eszméjét megpendítette, az, bár akkor az udvarnak más dolgokkal elfoglaltsága miatt ki nem vitetheték, oly visszhangra talált mégis, hogy azontúl soknak kedvenc eszméje maradt, s mint a török megalázására s visszanyomására nagy reménnyel biztató eszköz, alkalmasb időre fenntartatott.
Néhány év múlva kedvező körülmények fejlének ki ezen eszme létrevitelére. Bakács Tamás* az 1511.-i országgyűléstől némi politikai ügyekben Rómába küldetvén, ott majdnem egy évig mulatott. Míg azonban ő a II. Julius* halála által megürült pápai méltóságot nagy fény- és kincspazarlással vadászta, Szelim szultán* az ország határait több ízben háborgatá. Ulászló* a nemesség hazafiatlansága miatt a hon védelmére elégtelen, egyrészről az új pápától engedelmet kérete, az egyházi jövedelmek részét hadszedésre fordíthatni, másrészről pedig Czobor Márton* által békéről alkudozék a törökkel. Ezalatt Beriszló Péter*, veszprémi püspök s horvátországi bán, és Zápolya János*, erdélyi vajda, a török ellen oly kedvező szerencsével harcolának, hogy a békekötés, melynek létreállása a hadimunkálatokat félbeszakasztotta, a dicsőséget szerezni reménylett Zápolyától és pártjától nyilván rosszaltatnék. Az emiatti elégületlenség nem maradt titokban Bakács előtt, és örömmel kapott az alkalmon, mely által fejére új dicskoszorút tűzhetni, s efölött még Zápolyát is megnyerhetni reménylé. Lelkében tehát már éldelve a kapisztráni diadal s a hon szabadításának dicsőségét, Rómából hazatérte előtt magának pápaköveti címet s engedelmet eszközle ki a török ellen keresztes hadat hirdetni s azoknak, kik fegyvert ragadnak, teljes búcsút s bűnbocsánatot osztani.
A király nem csekély zavarba esett, midőn a pápai oklevéllel visszatért Bakács a keresztes had kiállítását a nemrég kötött béke ellenére is sürgette; de bármennyire ellenzé, azt meg kellett engednie a tervével nagy zajt ütött s önmagára is nagy befolyást gyakorlott bíbornoknak. Országtanács tartaték tehát, melyben a pápa szent ajándoka nyilvánossá tétetnék. Nagy szópompával festé ott Bakács a kétségtelen sikert, melyet a búcsú levél kihirdetésére összegyűlendő keresztes had a honra árasztand; s hogy a bizton reménylett diadal egyedül az ő műve, az ő dicsősége legyen, ígérte volt, hogy a had számára alkalmas vezérről is gondoskodandik.
Ulászló* szótlanul, földre szegzett szemekkel hallá elhangzani a sokat ígérő dagályos beszédet. Nem úgy a főurak. „A tanácsnokok nagy része – mond Istvánffy* – kik hivalkodástól és fösvénységtől megromolva, az országot magán martalékjokként tekintik vala, zajos tetszéssel fogadák a bíbornok beszédét; s a külföldön hona javáért viselt gondjait – bizonyosan örömökben, hogy zászlóaljaik ismét több időre megkíméltetnek – az égig magasztalák.” – Azonban valának néhányan, kikből a honszeretet még ki nem veszett, s kik a nemzetnek e zavarok idején felforgatott állapotába mélyebben tekintvén, álreményekkel magokat ámítani nem akarták, s a pápai bulla kihirdetése ellen nyilatkoztak. Ezek közöl a lelkes Telegdi István*, kincstárnok, szót emelvén, hatalmas beszéddel festé az országnak s ebben a Mátyás* király halála után elnyomott pórságnak szomorú állapotát s a veszélyt, melyet ily körülmények közt egy mélyen sértett, eltiprott osztálynak fölfegyverzése az országra s különösen elnyomóira áraszthat. „Nem kétlem – mond Istvánffy* szerint –, hogy a pórság nagy számmal gyülend össze… De ha majd őket a nemesség úri dolgainak végzésére erőszakkal is honn tartandja, vagy az elfutottakat rokonaik börtönzése s kínzása által visszavonandja (mert fontolóra veendő mind ez is, ámbár keserű példái fösvénységünknek s tehetetlen zsarnokságunknak): gondolod-e, hogy fegyelembe szorítható leszen a gyülevész tömeg? S nem szinte bizonyos-e, hogy az ellene ragadott fegyvert ellenünk fordítandja s gyermekeink s nejeink vérével szennyezendi? Vajha hazug jós legyek s a mindenható isten fordítsa is el fejeinkről e csapást!” S miután azt javaslá, hogy a búcsúért inkább pénz szedessék, zsoldosok kiállítására fordítandó, inté tanácsnok társait, hogy kivetkezvén a fösvénységből, mellyel eddig magokat a közjó kárára bemocskolák, a haza védelmére, mint jó polgárokhoz illő, mindenöket feláldozni készek legyenek. De az okosság s előrelátás szava foganatlanul hangzott el a nemtelen szenvedélyek zajában: a keresztes háború kihirdettetett s ezzel a bíbornok oly csóvát vetett az elkeseredett pórosztályba, mely a fogékony anyagot iszonyú lángra gyúlasztván, egy borzasztó lázadás veszélyének tette ki az anélkül is eléggé zaklatott hazát.
A pórság állapota ez időben igen nyomasztó vala. A szabad költözési jog többrendű törvények által megállapítva volt ugyan; de miután a jobbágyság az úriszékek törvényhatósága által egészen kitétetett az urak önkényének, s a törvény némely hozzákapcsolt föltételeknél fogva könnyen kijátszathaték: a pórságnak e joga semmiképpen sem volt biztosítva a nemesek zsarnoksága ellen. – A pórok közösségei, szintúgy mint az egyének, az urak hatalma alá szoríttatván, árnyékát sem bírták az autonómiának; közhatárzat által semminemű közügyben nem rendelkezhetének, mindenben, minek gyakorlata a szabadság színét viselé, uraik, s ezekből álló megyei tisztviselők által korlátoltattak. Mátyás* erőteljes kormánya a pórosztályt sikeresen védte ugyan a nemesség ellen; de biztosítást a jövendőre ő sem adott vagy nem adhatott jogainak.
Így történt, hogy a nemesség tüstént kitört a korlátokon, mihelyt azoknál a remegett Mátyás* helyett a gyönge Ulászló* kezde őrt állni, s a féktelen dagály és hatalombitorlás szabadon és büntetés félelme nélkül űzheté a védtelen jobbággyal önkénye játékát.
Idejárult, hogy a nemességnek a mód felett növekedő fényűzés miatt inkább pénzre, mint a jobbágy személyes szolgálatára lévén szüksége: annak javait tűzé ki vágyai céljául, határtalan lőn követeléseiben, kíméletlen fosztogatásában, mitől aztán elmaradhatlan volt, a tulajdonát védni merészkedő ellen kegyetlensége s durva megvetése az emberiség érzetének olyanokban is, mikben a természet műveletlen gyermeke is tudott érezni. De hogy példával is tanúsítsam állításomat: Báthori István 1493-ban erdélyi vajda*, önkényes adókkal sanyargatá az egész tartományt s a Vásárhelyen épített zsarló-várban kannibáli kegyetlenséget űzött a parancsait teljesíteni vonakodókon, azzal fenyegetve egyszersmind az elnyomottakat, hogy „két feje legyen annak, ki őt a királynál bevádolni bátorkodik, hogyha az egyiket elveszti, a másikat tehesse nyakára”. Drágffy Bertalan tiszti utóda pedig keresztre feszítés, karóra vonás, máglya s más hasonló eszközök segedelme által szedé be az önkényes adót s csöndesíté le az emiatt lázongó népet. Hasonló jelenések történtek a rettentő Kinizsi* vaspálcája alatt volt alsó vidéken. – De kimeríthetlen az e kori történelem ilyféle kegyetlenségekben: mert alig volt kissé hatalmasb úr, ki rablóvárából büntetlenül nem űzött volna pusztításokat. Nem ritka eset volt az is, hogy az urak jobbágyaikat tobzódásaik pártolása, alaptalan követelések, s kölcsönzéseik által oly mélyen meríték adósságba, hogy azok a bekövetkezett nyomás alatt költözésről nem is gondolhatván, vagyon, remény s életöröm nélkül, kenyerökért, melyen tengjenek, kényszeríttettek holtiglan robotolni. Védelmet az elnyomott osztály hasztalan keresett a gyönge kormány alatt; az arisztokrácia túlnyomó hatalma magát a királyt is megkorlátolá jogainak gyakorlatában.
Ily körülmények közt a kereszt fölvételére kihirdetett meghívás a pórságnak mintegy felszólítása volt a tűrhetlen igából szabadulásra, s ennek reménye még inkább, mint a bűnbocsánat, varázserővel csalogatá a méltatlanul elnyomottakat. Miről előbb az országtanácsban senki sem kételkedék, valóban megtörtént: a kereszt kihirdetése után nagy tömegekben gyülöngött Pest s más városok alatt a fegyverre kelt pórság. Miként a nyavalyában szenvedő epedve nyúl minden szerért, mely őt gyógyulással kecsegteti, úgy ragadá meg a tűrhetlen járom alatt sínylő pórság is az alkalmat, mely őt az úri kény súlya alól fölmentette, nem számolva a bizonytalan jövendőre, melybe ezen lépés által tétetik, kész, ha sorsa úgy akarja, halállal is fölcserélni nyomorult életét, mely után, az egyház ígérete szerint, őt úgyis az üdv reménye kecsegteté. Más ok, nemesebb cél aligha indítá a gyülöngő pórságot, kit az iránta mostoha hon hazafiúi érzelmekre föl nem gyulaszthatott.
Bakács, hogy a bizton reménylett diadal dicsőségét azáltal is magának tulajdonítsa, a vezér választását magának tartá fenn. Célja volt ebben, oly férfit adni a szent hadnak tábornokul, kit, mivel a vallás ereje által kormányozhatni vélt, terveinek kivitelére használhasson. A választás egy nemtelen származású székelyre, Dózsa Györgyre* esett, ki éppen ez időben ment Budára, hogy a Nándorfehérvárnál vívott párviadaláért, melyben Alit legyőzte, jutalmát vegye, s kit bajnoki tettéért a király nemesi joggal és jószággal, tisztelet-karddal s díszruhával ajándékozott meg. Dózsa jámborságot színlelve vette át Bakácstól a vörös keresztet s a Rómából hozott, hasonló kereszttel jelelt fehér zászlót; s miután a had felett teljes hatalommal felruháztatott, az őt nagy örömzajjal fogadó sereg kormányát általvette s harcosait szinte kereszttel jeleltette.
Alig telt el a búcsú kihirdetésétől egy hónap, midőn a pórság Dózsa alacsony származásának és vitézségének hírétől is indíttatván, oly számmal gyűlt a szent zászlók alá, hogy Pest alatt mintegy negyven, Nagyvárad, Kalocsa, Fehérvár s más városok mellett körülbelül harmincezer kuruc s köztök számos alsóbb rangú pap táboroznék. Dózsa nagy buzgalommal kezdé seregét rendezni s gyakorlani. Testvérét, Gergelyt alvezérré, Bakos Ferencet, Hosszú Antalt, Kecskés Tamást, Mészáros Lőrinc* ceglédi papot, osztályos hadnagyokká nevezte.
De a pórsereg viseletmódja nemsokára fenyegető színt ölte föl. A nemesség nem nézhette közönyesen, hogy jobbágyai éppen kaszálás idején, mezei munkáikat odahagyva, vették fel a keresztet; s többeket közölök erőszakkal tartának, másokat családaikra mért büntetések, zaklatások által húzának vissza az úri munkákra. Ezen bánásmód számtalan panaszt szült a keresztes táborban; s az őket még e szent célban is gátoló nemesség erőszaka naponként nagyobb s nagyobb ingerültséget okozott a pórokban.
Mészáros Lőrinc*, a nyugtalan lelkű ceglédi pap, a nemesség ellen intézett lázító beszédei által a zsarátnagot lángra gyújtá s egy gonosz szellemet, mely néhol már erőszakos kitörésekben jelentkezék, keltett föl Dózsa táborában. Ez nemsokára hírül esett Budán s a király és bíbornok a fenyegető veszélyt elhárítandók, parancsot adának a kuruc vezérnek, hogy táborába több pórt föl ne vegyen s azt Horvátországba, a Knint* ostromló török ellen vezesse.
E parancs azonban már későn érkezett. Dózsa lelkében, midőn a nemesség ellen naponként szaporodó panaszok s Lőrinc pap lázító beszédei által a pórság kedélyét egész dühösségig fölingerülve s mindenre késznek tapasztalná, új eszmék villantak meg: a nagy erő, mely szavára már vakon hajolni tanult, még nagyobb hatalom vágyát s annak elnyerhetése iránt reményt gerjeszte az alacsony származású s most annál nagyravágyóbb emberben. A közönséges ingerültség s a keresztesek folyvást szaporodása által szándékában megerősíttetvén, céljait nem sokáig palástolá: a nemesség ellen haragra gyúlt kurucoknak a bosszúállásra adott engedelem által a lázadás zászlóit kifüggeszté. A vihar iszonyú módon tört ki: szilaj tombolással árada szét táborából a dühös sereg, s a Pest és Buda külvárosaiban s vidékén lakó nemesekre rohanván, azokat kegyetlenül felkoncolá, házaikat s javaikat elpusztítá.
A király és Bakács rémülve látták Telegdi jóslatának iszonyú teljesülését; parancsokat küldének a táborba, egyházi átokkal s mint a hon ellenségeit halállal fenyegetve mindazokat, kik a pusztítással fölhagyni s hazatérni vonakodnának. De hasztalan; szavok erőtlen vala a felzajlott, rohanó árt medrébe visszanyomni. Dózsa egy, Pest és Szolnok megyék lakosihoz intézett felszólításában magát fővezérnek, a keresztesek fejedelmének címezve, borzasztó fenyegetések közt parancsolá mindenkinek, hogy a kereszt fölvételét gátoló, a pórosztályt zaklató nemesség megfenyítésére táborához csatlakozzanak. De terveivel a kuruc vezér tisztában még nem vala: ahelyett, hogy tüstént a fővárost támadta volna meg, Számbéres Ambrus* pesti polgárt, hogy munkálatait fedezze, néhány ezreddel Rákoson hagyván, egy másik csapatot Bács, egy harmadikat Eger felé a lázadást terjeszteni, a nemességet pusztítani küldvén, maga, határozatlan, mihez fogjon, a fősereggel Szeged felé indult.
Nyomát mindenütt vér és pusztaság bélyegzé, s a felgyújtott nemesi lakok s majorságok lángjai egész Budáig világítának.
A lázadás lecsillapítására, mely Dózsa felszólítása s példája után a kurucok minden táborára átterjedett, Ulászló* a Budára menekült nagyokkal tanácsot tarta. A nagyok egy része az erőfeszítéstől még akkor is vonakodva, vagy önerejében nem bízva, külsegedelmet javallott kérni. De a lelkesebb Bornemisza János*, budai kapitány tanácsára, – ki esztelennek állítá idegen segélyt koldulni, midőn a bel erő is elegendő, s a halasztással nőni hagyni a förgeteget, melyet elszánt lélek s bátorság tüstént lecsöndesíthet, – Zápolya Jánosnak* parancs adaték, az erdélyi zászlóaljakkal, s a határszéli várak őrseregeivel a kurucokat széjjelűzni. Maga Bornemisza a királyi őrséggel s néhány bátrabbak zászlóaljaival, segíttetve a Buda-pesti gyalog polgárságtól, Számbéres csapatja ellen indult. A bátorságot siker jutalmazá: Számbéres Ambrus* midőn a vért kímélni akaró Bornemisza az engedelmességre térőnek kegyelmet igére, hadának egy részével, melyet inkább hitábránd, mint rossz szándok vitt a kereszt zászlói alá, fegyverét lerakta; a makacsok pedig heves, de rövid ellenállás után széjjelverettek. Az elfogottak egy része a reájok Budán kimondott ítélet szerént leöleték; mások, hogy óvó például szolgáljanak, orr- s fülcsonkítva bocsáttattak haza. De az időn kívül elkövetett oktalan szigorúság csak növeszté a bajt: midőn a megcsonkítottak hazaértek, a lázadás még nagyobb dühösséggel tört ki; mi annál aggasztóbb vala, minthogy néhol, például Mármarosban, a hatalmasabbaktól elnyomott alsóbb nemesség is a kurucokhoz szegődék, s azokkal egyesülten, számos városokat elpusztított.
De Bornemisza vállalatának sikerülte, s a fokonként növekedő veszély végre felkölté tespedtségéből a nemességet, s miután a király közönséges fegyverrekelést hirdetett, a kurucok kisebb csapatai több helyt, név szerint Egernél, Nagylaknál, Sárospataknál, Debrőnél, Körmöcnél, Nagyváradnál megverettek.
Azalatt Dózsa a kurucok szerencsétlen harcaitól azon határzatra bíratván, hogy valamely erősebb várat elfoglaljon, honnan hadi munkálatait biztosabban intézhesse, miután a polgároktól, kivált pedig a számos, mintegy háromezerre menő halászoktól vitézül védett Szegedet be nem veheté, a Tiszán átkelvén, Csanád alá vonult.
Csáky Miklós* a hely püspöke, Báthori István temesi gróffal* egyesülvén, nem várva több segélyt, csekély haddal bátorkodék megtámadni a kurucok nagy táborát. A harc véres és sokáig kétes kimenetű vala; Dózsa kaszásai az ellen soraiban iszonyú pusztítást tőnek rettentő fegyverökkel; de midőn Báthori ágyúit fordítá ellenök, s a jól irányzott golyók közölök egész sorokat ledöntenének, a kaszások megfutamodván, az egész megrémült pórhadat egy közel erdő felé magokkal ragadák. Már majdnem tökéletes volt Báthori diadala, midőn a kuruc vezér hadait hatalmas szavával új bátorságra gyújtván, visszafordítja, s az erdő sűrűjébe rejtett utóseregével Báthorinak utánok nyomuló lovasságát dühösen megtámadja, s a már bizonyos győzedelmet kezéből kiragadja. Mert midőn a gróf fáradt hadai, a pihentek rohanását ki nem állhatván, zavarodni kezdenének, a harc vad mészárlássá változék. Maga Báthori megsebesülvén, lováról leesék s körülötte hullának el legbátrabbjai. A püspök megzavart csapatjainak még Báthori eleste előtt visszavonulót fúvata, s a várba zárkózék. De nyomban követi őt kurucaival Dózsa, s a várost fölgyújtván, a várát ostrom alá vette. Ez szerencséjére szolgált Báthorinak: míg a csatatér ekként megváltozott, az éj homályától födöztetvén, a holtakkal borított mezőről egy közel nádasba vonula, s hajnalban egy, a Maros partján elfogott lovon a folyamot átússza, és szerencsésen Temesvárra menekül. De Csáky püspök sorsa nem volt ily szerencsés; miután látná, hogy a csekély erősségű vár hosszas ostromot ki nem állhat, néhány megbízottal még azon éjjel a Maroson egy csolnakba szökött, folyam ellen evezve a hegyek közé menekvendő; de egy arra kalandozó kuruccsapattól elfogatván, Dózsa elébe viteték s ennek parancsára gúnyok és kínzások közt püspöki díszruhájában karóra húzaték. Hasonló sorsra jutának a vele elfogott Dóczy György;* Ravasdy Péter s mások. Dózsa Gergely, a fővezér öccse, hasztalan inté bátyját mérsékletre, emberiségre; a nemesek, kik kuruc kézbe jutának, iszonyú kínzással koncoltattak föl. Dühének legborzasztóbb kitörését azonban Telegdi István* kincstárnokkal érezteté az emberiségből kivetkezett kurucvezér. Tudta ő, hogy Telegdi mindenek közt leginkább ellenzette a pápai oklevél kihirdetését; midőn azért e tájon utaztában elfogatnék, kannibáli kegyetlenséggel ölette meg a lelkes főurat.+
Hasonló pusztítást űzének más vidéken is a kurucok kalandozói csoportjai, s a nemesek közöl már négyszáznál több lett vérengzésök áldozatává.
A lázadóknak eddig nem volt tiszta öntudatok arról, mit akarnak. A jog érzete kívánataikban s tetteikben alig tűnik elő, s csak ábránd düh, szilaj gazság s dőreség, kaland és rablásvágy színét viseli minden mozdulatok. Mérséklet és a szabadság okos kivívására mutató gondolatok nálok egészen hiányzottak, s a szabadság nemesebb tüzének egy szikrája sem vehető észre egész az irtózatosságig emelkedett szenvedély lángjában: a lázadás kezdetétől fogva egész a csanádi ütközetig csak egy iszonyúan felforrott, magával tehetetlen düh rettentő kitörését tünteti elő, melynek nincs más célja, mint megsemmisíteni azt, bár legszentebb is, mi útját állotta, mi súlyosnak látszott, vagy emlékezetét költötte föl a kiállott szenvedéseknek.
E határozatlan, vérengző jellemét a csanádi ütközet alatt is megtartá a pórhad: sőt kegyetlensége még kíméletlenebb lőn diadalmámorában: de a győzedelem után új árnyéklatot kölcsönöz annak Dózsa határozottabban nyilatkozó nagyravágyása. Mint közönségesen történni szokott, az eddig szerencsés bűn, még korlátlanabb követeléssel, elbízottabb dagállyal lépe föl. Dózsa a kurucokhoz tartott egy beszédében céljait határozottabban kifejtette: a nemességre és főpapságra szórt szitkok közt azoknak a pórosztályt tipró igazságtalanságát s méltatlan bánásmódját előadván, kimondá: hogy a nemesség az egész országban megsemmisíttessék; mindenkinek egyenlő jog s birtok adassék; a vallás ügye, minden más egyházi méltóságok megszüntettetvén, az egész hazában egy püspök által igazgattassék, s végre maga a királyság is eltörültessék, ígérvén, hogy ő vezérök s kormányzójok leszen, mindig kész tetteiről a népnek számot adni.
Miután seregét az ekként alakítandó új állapotokban kecsegtető reményével új lelkesülésre gerjeszté, a Lőrinc paptól és Hosszú Antaltól hozott, nagy részben lovag csapatokkal szaporodván, Temesvár felé indult, hogy ezen elég erős várat kivíván, onnét, mint középpontról intézhesse hadi munkálatait. Azonban Báthori őt mindenre elkészülve fogadta; ostromrohamait többször nagy csapással visszanyomta s gyakori, véletlen kitöréseiben nagy pusztítást okozott a kuruc táborban.
Rohamaival nem boldogulván, más eszközökhöz nyúlt a pórvezér: a városnak folyamra nyúló része falakkal kevésbé, jobbára a Böge folyamtól védeték: itt reményle Dózsa a vár birtokába jutni, ha a gátot, melyet a nem nagy folyam útjába vetett, elhárítani sikerülend. A vár fölött tehát a folyamhoz munkásokat rendelt, kik azt árkából kiszorítván, a vártól elszármaztassák. A sok míves a nagy munkában kevés idő alatt messzehaladt, s Báthori, ámbár gyakori kitöréseiben s néhányszor megvesztegetett földmívelők által a töltéseket átlyukasztá, mégis félni kezde, hogy a munka a nagy erőnek végtére is sikerülend. Azonkívül egyéb körülményei is mind aggasztóbbak kezdének lenni a már a második hónapban vívott várnak: őrsége a naponkénti villongások s gyakori kitörésekben mindinkább csökkent, az élelemtár ürülése pedig éhséggel fenyegetett: és – a Budáról minduntalan sürgetett segedelem mégsem érkezett. Báthori végre elunván a hasztalan várakozást, Zápolya Jánoshoz*, erdélyi vajdához folyamodék, mindenre kérve őt, hogy megfeledkezvén a családjaik közt régtől fennálló gyűlölségről, őt s vele a fontos várat, a nemességet és hazát megmenteni siessen. De a bosszús vajda is sokáig vonakodék a sürgetett segélyt megvinni; – s a vízszorító gát körüli munka már majdnem bevégeztetett, az élelem szüksége pedig a várban oly magasra hágott, hogy Báthorin kívül már mindenki föladásról kezde gondolkodni.
Végre sikerült Várdai Ferenc* váradi püspöknek, vagy még inkább Werbőczinek* Zápolyát reábírni, hogy megragadván az alkalmat, melyben magának honszabadítói dicsőséget szerezhet, ellenségeit elnémíthatja, a hatalmas Báthorit lekötelezettjévé, barátjává teheti, hadait a kurucok ellen vezesse.
Útjában számos nemesek zászlóaljaival szaporodván, sebes menetekben, éppen midőn az ostromlottak szüksége s veszedelme tetőpontra hágott, seregével a Temes folyamhoz érkezett, s mielőtt a lakomát tartó kuruc vezér meggátolhatná, a folyamon átkelt.
Dózsa, miután ezt hírül vevé, bortól hevülten s tele a diadal reményével, tüstént eldönteni határzá a csata sorsát. Seregét tehát harcrendbe állítja: s a jobbszárnyat Gergely öccsének, a balt Lőrinc papnak adván gondja alá, maga a közép hadat vezeté. Zápolya seregét a vajdán kívül, Bánffy Jakab* és Kis-Máriai* vezérlék. A csata mindkét részről nagy tűzzel kezdeték meg; ezek a szolgahad hallatlan merényletétől, amazok a fényes öltözetű elnyomók tekintetétől bosszúvágyra gyújtatván.
A diadal sokáig kétes vala; a pórság várakozáson felül vitézül harcolt, s dühös rohanásai többször megzavarni látszattak a gyakorlottabb ellenséget; míg végre a székely lovasság a kuruc had középpontját nagy vérontás után kettészakasztván, a pórokat futásra kényszeríté, s a csata sorsát eldöntötte. Dózsa midőn látná, hogy hasztalan minden erőlködése a bátorságot vesztett pórságot futásából visszafordítani, a gyalázatot bajnoki halállal megelőzni akarva, kétségbeestében az ellen legsűrűbb soraiba rohan, s bőszülten harcolva oszt sebet és halált, magának hasonlót keresve; de csak sebeket nyer, halált nem: szablyája kettétörvén, Petrovicstól* életben elfogatik, s a sorsában osztozó öccsével együtt Zápolya elébe, majd börtönbe vitetik. A futásnak eredt pórok nagy része az űzők dühének esett áldozatul; mások a Temes folyamban lelék halálokat, mások fegyvereiket elhányván, térdre borulva esdének kegyelmet s csoportonként hajtatának vissza a vajda táborába; csak kevesen, kik az utakat jobban ismerték, menekvének meg lovaik sebessége által: ezek közt vala Lőrinc pap is, ki a Tiszán átkelvén a bácskai csoportokhoz szökött.
Míg a győzők egy része a kurucokat űzé s mészárlá, mások a szekerekkel megerősített pórtábort hányták föl, hol a nemesektől összerablott nagy kincseken kívül nagy számú pórnő és gyermek találtatott, kiket a kurucok, uraik méltatlanságaitól megóvandók, magokkal vivének. Még ezen ártatlanokat sem kímélé a győzők dühe s részök felkoncoltatott, részök éhhalállal bűnhesztetett férjeik s atyjaik vétkéért. Engesztelődésnek a győzők szívében egy szikrája sem vala; a karózásnak, kerékbetörésnek, tagcsonkításnak alig szakadt vége; s midőn ebben a fegyverben álló nemesség elfáradott, a vérítéletek kezdék meg a hazafutottakon borzasztó működésöket; felütötték a legkegyetlenebb barbárság törvénykönyvét s a bűnrészeseket több íziglen rettentő halállal, vagy tagcsonkítással bűnhesztették.
De a kegyetlenség sehol sem vetkezett ki annyira az emberiségnek minden érzetéből, sehol leleményesebb nem vala iszonyúságaiban, mint Zápolya táborában. Dózsa öccsével és negyven főbb cinkosaival tizennégy – mások szerint, három nap börtönben üle; mert eddig pihent s tanácskozék a vajda nemeseivel a foglyok büntetése fölött. A tanácskozásnak borzasztó lőn sikere: oly nemében állapodának meg a büntetésnek, mely több mint embertelen, melynek kannibáli kegyetlensége vért fagylat, szívet és észt lázít az olvasóban. Dózsa öccsével és cinkosival, kiknek számát az éhhalál negyvenről kilencre olvasztá, börtöneikből kivonatnak. Gergely, ki bátyja kegyetlenségeiben részt nem vőn, sőt ezt többször mérsékletre inté, s kiért emiatt bátyja is esedezék, kínzás nélkül lenyakaztatott. Azután a kuruckirály fején tüzes vaskoronával, kezében királyi pálcával izzó vastrónba ültetteték; kiéhült cinkosinak pedig parancsoltatott, hogy félig sült s tüzes csípőkkel megszaggatott testéből elégítsék ki éhségöket: hárman vonakodtak elkövetni az undorító embertelenséget s tüstént levágatának. Dózsának, úgy látszik, a méltatlanság érzete adott annyi erőt, hogy borzasztó kínjai közt egy hangot sem bocsátana ki ajkaiból, csak testét mardosó cinkosait szidta volt kutyáknak. Ekként elkínoztatván, s végre életétől előbb, mint állhatatosságától elhagyatván, megnégyelt testének részei Buda, Pest, Fehérvár és Nagyvárad kapuira függesztettek. Valóban méltán kérdi egy német író:+ „Hol e történetben, mely annyi borzasztót összehalmoz, a legvadabb barbárság?” S e kérdésre már rég megfelelt azon népmonda, mely szerint Zápolyát sokáig zaklatta az itt elkövetett kegyetlenségekért a büntető lelkiismeret.+
Azonban a kurucok főhadának megverettetése nem fegyverzé le mindenütt a lázadókat. Lőrinc pap a bácsi térségen kalandozó Hosszú Antal seregéhez futván, a háborút megújítani szándékozék. De Bánffy Jakab* a zápolyai sereg egy részével utánanyomulván, két órai harc után ezen csoportot is megszalasztá. Szinte jól esik az annyi kegyetlenségtől fölháborodott érzetünknek olvasni, hogy Bánffy emberi vért kímélve, a megfutamlottakat nem űzeté. Hosszú Antal azonban elfogatván, Budán megnégyeltetett; de Lőrinc papról, ki sebesülten a futók közé elegyedék, semmi bizonyosat nem mondanak emlékeink.
Még dicsőbb volt Gosztonyi János*, győri püspök és Sitkey Gothard* diadala Fehér és Veszprém megyékben a Sós Domonkos* vezérlete alatt kalandozó kurucokon. Midőn ezek, békére intetvén, fegyvereiket lerakni vonakodnának, Sitkey és Gosztonyi golyó helyett fűvel s rongyokkal töltött ágyúikat oly sűrűen kezdék dörögtetni, hogy a gyülevész pórság, fegyvereit elhányván, rémülten futásnak eredt, s a győzedelmet embervér nem mocskolta.
Így szakadt vége négy hónapi szörnyű dúlongás után a pórháborúk legkegyetlenebbikének, melynek négyszáznál több nemes és negyven, mások szerint hetvenezer paraszt esett áldozatul.
De még ennyi áldozattal sem elégedett meg a megsértett nemesség. Mi eddig történt, az indulat és szenvedély mérsékletet s józan ítéletet kizáró korszakába esik, s ha egészen ki nem menthető is, az emberi gyarlóság tekintetéből csekélyebb bűnrovattal bélyegzendő.
A legnagyobb kegyetlenség és igazságtalanság az országgyűlésen, higgadt vérrel, huzamos tanácskozások közt követteték el; – s ezt már nem hagyhatja szigorú megrovás nélkül a történet ítélőszéke. Mellőzve azt, hogy a jobbágyság előbb sem csekély terhei, adózásai s szolgálatai súlyosabbakká tétettek, s a föllázadt helységek a nemesek kárát helyrepótolni, a tagjaikban megsértett családoknak vérdíjt, a királynak pedig lázadási bűnökért ugyanannyi bírságot fizetni szoríttattak; ámbár a 13. törvénycikkely* óvást teszen, nehogy a bűnösökkel az ártatlanok is bűnhesztessenek, a 25. törvénycikkely* mégis megfoghatatlan ellenmondással következőleg határozott: „Az országban lakó parasztok, elvesztvén szabadságokat, melynél fogva helyről helyre szabadon költözhettek, földesuraiknak tulajdonképpeni, örökös szolgasággal (mera et perpetua rusticitate) legyenek alávetve.” Kiragadtaték eszerint a pórság kezéből azon egyetlen mód is, mellyel magát a zsarnokiabb úr elnyomása ellen védheté s megfosztatott minden státuspolgári* jogtól, minden szabadságtól, urának tulajdonképpeni marhájává alacsonyíttatván s barmával együtt annak földéhez bilincseltetvén. Így történt, hogy néhányak bűne miatt az egész osztály sanyarú szolgaságba vettetett, melyben azután századokig nyögött, védetlenül kitéve egy másik osztály korlátlan önkényének. Mert, bár kedvezőbb állapotba látszik is helyezni pórságunkat némely későbbi törvénycikkely – minők például 1547:96, 1550:37, 1556:27–32, 1608:13 stb. –, azok mindig erőtlenek maradának; a szabad költözés a nemességtől sokféleképp kijátszaték; sőt maga a törvény is annyira megnehezíté azt föltételei által, hogy gyakorlatba egész az újabb időkig nem jöhete. S a történet egyáltalában tanúsítja, hogy nincs súlyosabb jogsérelem, mint a legalsóbb, másra nem támaszkodható néposztályé, nincs féktelenebb önkény, mint melyet az előjogos osztály bitorol az elnyomott fölött.
S miképpen áll az idézett törvényhatározat a természeti jog törvényszéke előtt? Ez arra a képtelenség és embertelenség bélyegét nyomja egyszersmind, s gyalázatosabbat annál, melyet az óvilág rabszolgaságának törvénye viselt homlokán. A régiek korlátlan úri joga, bármily nagy számú szolgacsoporttól környeztettek, csak egyénekre, nem népközösségre terjedt. S abban áll a magyar törvényhozás embertelen határzatának legnagyobb bűne, hogy népközösséget foszta meg minden jogaitól s azt ekképpen megsemmisítette; mert jogtalanok bármily számmal legyenek, közösséget nem képezhetnek: közösség mindig jogot föltételez; az állapot történetes egyformasága közösséget, mely nemzet tagja legyen, nem alkothat, nem akkor sem, ha ezen állapot törvény által határoztatott meg. Kettős bűn tehát a nemzet egyik állató részét jogtalannak határozni: kegyetlenség és képtelenség, mert a nemzet egyik része vagy közössége sem fosztható meg jogaitól anélkül, hogy meg ne szűnjék a nemzet része, közösség lenni. A magyar törvényhozás azonban a pórságot, ámbár őt, a nemzet nevezetben való részesülésből is kizárta, jogtalansága mellett sem szűnt meg a nemzet állató része –, közösség gyanánt tekinteni+, mert hiszen közterheket rakott reá, melyeket csak nemzet tagjai, s csak a társadalomból kiáradó jogok éldeletéért viselhetnek igazságosan. De mily ellentmondástól, mily képtelenségtől iszonyodik a féktelen hatalom?
A pórosztály elnyomásának következményei kiszámíthatlanul károsak valának az országra, s csodálnunk kell, hogy a nemzet annyi viharok közt, melyekben nemzeti létéért századokig küzdenie kellett, e viszonyok fonáksága s innen származott erőcsökkenés mellett magát fenntarthatta. S hála a nemzet belső életerejének s alkotmánya más elemei épségének s életrevalóságának, mik ezt eszközlötték! De büntetlen a haza mégsem maradt a természetjognak, melyre néposztályi viszonyainak meghatározásában oly kevés ügyelettel vala, megsértéséért. S e büntetés sokoldalú volt, s a nemzeti életnek velejére hatott.
Alig van része, oldala a népi életnek, melyről e büntetés vissza nem tükröződnék, melyre a pórosztály hosszas elnyomása káros befolyást nem gyakorlott volna. Igenis, ez nem legcsekélyebb oka volt százados szenvedéseinknek, nem legkisebb akadálya a nemzeti élet kifejlésének, a szellemi s erkölcsi műveltség, az anyagi jólét gyarapodásának.
A nemzetek életfáján csak a józan szabadság s az alkotó részek közti jogszerű viszony éltető melege érlelhet szebb gyümölcsöt: a szolgaság sanyarú békói elölik a szellem ébredését, elfojtják, megkeserítik a társadalmi érzetet, mely legtermékenyebb anyja a nemesebb eszméknek, leghatalmasabb ébresztője, ápolója a műveltségnek. Kívánhatunk-e attól nemesebb érzelmeket, ki a föld göröngyéhez van kötve, ki a szépnek s jónak egyedüli forrását, a szabadságot nem ismeri, kinek vágyaival túlemelkedni nem szabad az élet állati szükségeinek megszerzésén? Vagy attól, ki nem tartatik méltónak osztozni a nemzet névben, kívánhatjuk-e, hogy hevüljön nemzeti érdekért? Hiszen ő nem polgár, ő csak ember: a nemzeti egyesületből kiáradni kellő, sőt a természeti jogoktól is megfosztott, állatiságra szorított ember, egy nyugati pária! Az ilyen pedig természetesen csak önző és szűkkeblű lehet, csak legközelebbi környületére, csak önjére vonatkozó érdekeket ismerhet; mert a társaság, melyben jogszerű állásából kivettetvén, elszigetelve élni kényszeríttetett, nem kelté föl benne a közszellemet, nem adott neki egyéniségére nézve példát, melyből tanulja, hogy a közért a személyes érdek korlátlandó, feláldozandó. S miképp is juthatna az ily megvetett, a nemzeti társaság magasb érdekeiből kizárt osztály a nemzeti életről magasb fogalmakra, nemesebb érzetre, miképpen lehetne nagylelkűbb, haszonvágy nélkül is hevülő a közjóért, mint az előjogos osztály, mely őt merő önhaszonból fosztá meg a társaság hasznainak éldeletétől, jogainak gyakorlatától?
S vajon nem itt fekszik-e oka annak is, hogy a pórság nálunk oly ritkán tüntetett ki a bekövetkezett török járom alatt lelkesebb védelmi erőt? Ki tehet föl bátorságot s honszeretetből áradni szokott erkölcsi erőt, mely ha eleven, csodákat művel, a szolgaságban elfásult, eltörpült, az önkény gyilkaitól vérző, sorvadó kebelekben? Lehet-e érdeke honát védeni annak, kinek az nem adott egyebet, mint vállaira verejték sajtoló terhet s kezébe egy nyomorú darab kenyeret, melynek száraz morzsáin tengesse életét? A mostoha emlőin, ki csak éhhaláltól óvja az árvát, nem csügghet az a fiúi érzelem egész mindenható hevével! Ne kárhoztassuk tehát ezen honfitársaitól eltiprott osztályt, ha olvasni fogjuk, hogy nem elég lelkesedéssel vívott a honért, mely számára üdvet, boldogságot nem tenyésztett; hogy szomorú egykedvűséggel tűrte az idegen jármot, ki tudta, hogyha bár azt széttörné is, honi zsarnokainak kevéssel könnyebb igája alól mégsem menekvendik!
Egy keserű, elfojtott harag s bosszúvágy érzete fészkel századok óta pórjainak szívében, egy nem kevésbé gonosz, mint makacs indulat, melyet idő s viszontagság ki nem irthata. Vajon ki nem ismer reá benne a méltatlan elnyomás szülöttére? Szolgaságba süllyedtének története az újabb, még sanyarúbb török igának súlya alatt kiesett a pórnak emlékezetéből: de szívében a sérelem s emiatti keserűség érzete örökös maradt: hiszen az eltiprott apa alig hagyhatott ennél szebb s jobb örökséget sorsában osztozandó fiának! S csodálkozzunk-e hogy az utófájdalom még korunkban sem veszett ki végképp és mindenütt a sajgó kebelekből, korunkban, melynek emberiségtől ihletett szelleme az apák bűneért eleget téve, elidegeníthetlen természeti jogaival megvigasztalta, fölemelte, s a nemzetnek visszaadta ezen, abból sokáig száműzött, csak teherviselésre kárhoztatott, legszámosabb részét, a jobbágyságot? Csodálkozhatunk-e, hogy a pór, elnyomottsága érzetében, hol alattomosan lehete, kárörömmel bosszúlta meg magát a nemesség javain és személyén: hogy még ma is alig fejtőzhetik ki bizodalmatlanságából az úri osztály iránt, s ettől még a jótéteményt, sorsának javítását is nemtelen gyanúval vagy elfojtott daccal fogadja a sokat és sokáig szenvedett?
Mindenek közt legérezhetőbb volt e fonák néposztályi viszonyok káros hatása az anyagi érdekekre. Nem akarom ugyan egyedül a pórosztály elnyomásának tulajdonítani a honi mezei gazdaság elhanyagolt állapotát; de azon káros befolyások közt, melyek ezt okozták, bizonyosan nem utolsó helyet foglal a földmívelő osztály szabadság-, jog-, birtoktalansága s ura nemritkán féktelen önkényének alávetettsége. Ne keressünk ott kedvet a földmívelés verejtékes munkáira, hol nem elevenít a tulajdoni jog, biztosság és szabadság érzete; hol nem ösztönözhet a jobblét reménye, az éldelet ingere; hol a vágyaknak a kenyéren, melyet hanyag munka is ád, túlemelkedni nem szabad. Így történt, hogy, miként a földmívelő örökös kiskorúságba, úgy a földmívelés századokig a legalsóbb fokra szoríttatott, hogy még más európai országokban, a hűbéri rendszer mindinkábbi feloszlása következtében, szabaddá s birtokossá lett pórosztály a mezei gazdaságban előrehaladt, s általa a státus* gyarapult s gazdagodott, honunk a legújabb időkig százados tespedtségben és szegénységben sorvadott. – De tettleg és világosabban bebizonyítá már korunk, hogy mindenek fölött a pórosztály józan szabadsága s tulajdoni joga eszközölheti a nemzeti gazdaság virágzatát, mintsem abba itt bővebben bocsátkoznom kellene. Csak azon erkölcsi hatását érintem még a pórság elnyomottságának az ipar tekintetében, hogy a magyar földmívelőnek, ki ily körülmények közt a munkára kedvét veszté, s a kényszerített, hasznot másnak hajtó dologban elrestűle, a tunyaság kitűnő sajátsága lőn. Igaz ugyan, hogy a munkátlan kényelemre s tunyaságra való hajlandóságban a magyar természeténél fogva osztozik sok más népekkel; de hogy a műveltebb Európának példája, hogy az országban lakó német származású népek huzamos hatása sem volt képes e hajlamot legalább meggyöngíteni, részben kétségtelenül szolgai állapotának tulajdonítandó.
Valóban súlyosan megtorlá magát a természetjog a nemzeten, mely azt dölyfében és vakságában megsértette, eltiprotta. Élete e nemzetnek századokig tengés vala, erőtlen lerázni a török életölő jármát; midőn pedig attól idegen segéllyel megszabadult, sebeiből rövid idő alatt föllábadt.
Béke olajága lengett III. Károly* óta a haza határain; s e hazát a béke malasztja által nem hatotta, életerejét, melyen belső féreg rágódék, föl nem eleveníthette.
A szomszéd külföld hosszas, véres harcai közt is gyarapult tudományban, iparban és erőben. Nemzetünk részint unalomba merülve, mintha vívott harcai minden életerejét fölemésztették volna; részben a tespedő, de jogainak birtokában dagályos osztálytól eltiporva, tengett tudomány, ipar, erő nélkül, szegényül, tehetetlenül. Az élet géniusza fölriasztá néha hosszú, nehéz álmaiból; de mámorában nem tudta, vagy nem akarta megorvosolni bágyadtsága okait, feltárni az erő forrását; s lehetetlenséggel ámítva magát, ismét elszunnyadott. A baj annál makacsabb volt, minthogy gyógyítása áldozatot kívánt. Az áldozat azonban nemes, az emberiség és igazságnak áldozatja leendett. De az előjogos osztály, mely egyedül folyhata be a fonák viszonyok átalakításába, nem bírt elég emberi érzettel, egy sokkal számosabb néposztály javára megválni némi kényúri jogaitól s ezt szolgaságából emberi s polgári jogaiba visszahelyezni; nem bírt elég értelemmel, átlátni, hogy az, mi közvetlen álhasznot ád egyeseknek, a hazának mondhatlan kárt okoz.
De hála az igazság s értelmesség nemtőjének! az ősök bűnét emberiséges jelenkorunk eltörülte, a százados sebeket megorvosolta; és reményleni teljes jogot adott, hogy azt is, mi még hiányos, tökélyre viendi: a néposztályok közti hézagot, mihelyt a sokáig kiskorúságban tartott nép az új, nagy adomány méltó elfogadására megérik, kellőleg kiegyenlítendi. A nemzet már tudja méltánylani ama három század előtt mondott szavak igazságát, hogy a pórosztály nélkül a nemesség tehetetlen+, s elég felvilágosult érteni, hogy legfőbb érdekeit mozdítja elő, leghatalmasabban gyarapítja életerejét, legóhajtottabb céljai egyikét közelíti meg, midőn a földmívelő osztályt kellő jogaiba helyezi s állapotját mind értelmi s erkölcsi, mind polgári s anyagi tekintetben a kor kívánataihoz képest javítani, emelni, gyarapítani iparkodik.