Jegyzetek

Ezen kérdést teszi egy mármarosi olvasó az Athenaeum f. é. 37. számában közlött észrevételében, melyben az ugyanezen folyóirat 26. és következő számú lapjaiban adott magyar népiségi vázlataim ezen vonását: „A pórság az 1514.-i lázadás miatt költözködési jogától megfosztatván, majdnem egy évszázadon át ura földéhez volt barmával együtt bilincsezve”, megróván, azt nagyításnak, eleink iránti igazságtalan vádnak állítja, miután az 1547.-i 26. törvénycikk a parasztságot ama rabszolgasághoz hasonló állapotból, melybe az 1514.-i 14, és 25. törvényszabály ereje által vetteték – s így harminchárom év múlva – fölszabadította.

Ha itt csak a szabad költözést visszaadó törvénycikk mikor alkotásáról volna szó, úgy kétségbe semmi esetben sem vonathatnék, hogy a pórság csak harminchárom évig volt e természettörvényi joga gyakorolhatásától megfosztva, s a fennidézett vázlati állítás, mint törvénytörténeti hazugság méltán rovathatnék meg. Mivel azonban itt a pórságnak nem a törvény által kiszabott joga, hanem valóságos állapota, mennyiben ti. azon jog tettleges gyakorlatában volt, vagy nem volt, forog szóban: akarva nem akarva, el kell ismernünk, ha a történelem világánál nézünk, amaz idézett állítás igazságát; el kell ismernünk, hogy míg törvényszerűleg 1514-től csak 1547-ig volt a pórság egészen, s 1556-ig föltételesen, megfosztva költözési jogától; törvénytelenül s törvény ellen sokkal több évekig szoríttatott ezen szolgasághoz hasonló állapotba, anélkül, hogy a fennlévő törvény s nyert jogának puszta neve, vagy a törvénykönyvben létezése sikeresen védte volna e jogával élésben.

Midőn jogról van szó, nemcsak azt kell tekintenünk, mikor adatott az valakinek, hanem azt is figyelemmel kell tartanunk, – ha ti. életbeli állapot forog kérdésben – mikor léphetett s lépett be valóban az adományos annak gyakorlatába?

Soknak van törvényszerű joga, minek gyakorlatához meg nem győzhető akadályok miatt távol reménye sem lehet. S így volt az a kérdéses tárggyal is.

Azon méltó tisztelet mellett, mellyel elődeinknek tartozunk, hazánk java azt is megkívánja tőlünk, hogy azoknak az alkotmány körüli botlásaikat, tévedéseiket napvilágra hozzuk, s e hibák okait és következéseit egész fonákságukban s kártékonyságukban hű ecsettel rajzoljuk, intve, óván ily rajzolatok által a jelen s jövő nemzedéket hasonló, a nemzet életére s virágzatára rontólag ható tévedésektől. S ha e tiszta szándék, e szent cél vezeti az írót, midőn akár egyes nagy hatású honfiaknak, bár egyenes ősök legyenek is azok, akár testületeknek vagy az egész nemzet törvényesen összegyűlt képviselőségének hibáit s azoknak okozatait emeli ki a lefolyt századok borújából, csak kötelességét teljesíti; s ezt tevén ki fogja őt igazságtalanságról vádolhatni, hálátlannak mondhatni, ha talán némi szigorúság s kíméletlenség vegyül is tiszta buzgalmába? Szent a hév, ha kissé kíméletlen is, és méltánylanunk kell azt, ha fáj is a kimondott igazság. A történetírásnak, hogy célt érjen és rendeltetésének megfeleljen, a nemzetiségi kevélység kisszerű nézeteiről fel kell emelkednie az emberiség álláspontjára, s innét mondani ki ítéleteit, innét adni irányt s indítást a jelen s jövőnek. És jaj a nemzetnek, hol ezt bátran s az elődök iránti hálátlanság vagy nemzet elleni vétség vádja nélkül nem tehetni! … De a kérdéshez.

Az 1514.-i pórlázadásnak, vagy úgynevezett kuruc háborúnak, mi közvetlen s elhatározó oka volt a parasztság szabad költözési joga eltörlésének, történetét mellőzve, csak azt jegyzem meg, hogy e lázadást kétségkívül a pórság elnyomása, a rajta uralkodó zsarnoki kény hozta elő. Midőn Bakács Tamás bíbornok és esztergami érsek, a török ellen keresztes hadat engedő római bullát a zászlós urak s országtanács gyülekezetében felolvasá, Telegdi István, kincstárnok, nyilván rosszalta az érseknek ebbeli szándékát, nem átallván kimondani, hogy a Mátyás király halála óta az urak önkénye által elnyomott, kifosztogatott pórságnak fegyverre kelése a hon veszedelmét kétségtelenül siettetendő volna. A történet igazolta jóslatát. Igazolta, s pedig nemcsak annyiban, hogy a lázadás nemsokára, messze és rémítőleg pusztítva kitört; hanem annyiban is, hogy az annak elnyomása⁺ után nem egyedül az osztálybeli bűnösökre, hanem az egész néposztályra mondott ítélet hazánk nyomorúságainak egyik mélyen, messze és sokáig ható okává lőn, egyebek közt a földmívelés virágzatát s evvel együtt a hon gazdagságát és anyagi erejét kiváltképpen meggátolván.

Az ítélet ez vala: „Minden, az országban lakó parasztok elvesztvén szabadságokat, melynél fogva helyről helyre szabadon költözhettek, földesuraiknak tulajdonképpeni örökös szolgasággal legyenek alávetve (a modo deinceps universi rustici, in hoc regno ubilibet residentes⁺, – per hanc infidelitatis ipsorum notam, amissa libertate eorum, qua de locum in locum recedendi habebant facultatem, Dominis ipsorum terrestribus mera et perpetua rusticitate sint subjecti).” A szolgasághoz még egyéb büntetések is adattak, a paraszt kilencedét – és fejadóját s robotjait terhelők s nagyobbítók.

S így a büntetés, mely nehányak gonosz tettéhez méretett, az egész pórosztályra kiterjesztetvén, ez azon állapotjába vetteték vissza, melyből N. Lajos⁺, Zsigmond⁺ és Mátyás⁺ emberiséges buzgalma és ápolása által szabadíttatott ki.

E nyomorúságos állapotban aztán pórságunk sokkal tovább tengett, leszoríttatva az önkénytől, mint azt a törvényhozás akarta. Történetünk harmadik szakának első fele általjában véve az erőszak és törvénytelenség korszaka volt. A nemességnek azon elvű része, mely 1514-ben a pórosztályt földhözkötött szolgaságba vetette, azután sem tartá igazságtalanságnak s a természeti jog sérelmének a pórság visszaadott jogának gyakorlatát is minden lehető módon megnehezíteni, megakadályozni.

Az 1538-ban Kőrösön Nádasdy Tamás bán elnöklete alatt összegyűlt tótországi rendek átlátták már a pórságra vetett, nyomasztó szolgaság embertelenségét, s a magyarországi törvényhozást megelőzve, visszaadák az eltiprott emberi osztálynak jogát;⁺ annak gyakorlatát azonban mégis megnehezíték a törvénycikkhez kapcsolt föltételek s záradékok által.

Harminckét év múlva valahára a magyarországi rendek 1546.-i pozsonyi gyűlésén is szóba hozatott a király emberiséges sürgetésére a pórság sanyarú állapota; de az óhajtott segély most még elhalasztatott: „Mi a jobbágyok szabadságát illeti, – így szól a 39. cikkely – ámbár az igazságosnak és méltányosnak látszik azon okoknál fogva, melyeket őfelsége bölcsen megemlít §. 1. Mivel azonban a nemesek és jobbágyaik annyira elnyomvák a hatalmasabbaktól, hogy a jobbágyok naponként mind erőszakosan elhajtatnak, mind annyira zsaroltatnak, hogy végre is kénytelenek a hatalmasabbak jószágaiba költözni; és ezután, ha még a költözés szabadsága is megállapíttatnék, a nemesek kevés idő múlva jobbágyaiktól végképp megfosztatnának: végzik tehát a rendek, hogy a jobbágyok ezen költözködési szabadsága a legközelebbi gyűlésig, mely a jelen után fog tartatni, elhalasztassék.” (Mily következtetés: néhány féktelen hatalmasok bűne miatt az ártatlanokat hagyni tovább büntetés alatt!) Rendeltetett egyébiránt, hogy az erőszakkal elhajtott vagy önkényt elszökött jobbágyok uraiknak addig is visszaadassanak.

Az idézett gyűlés 1547-ben tartatott Nagyszombatban, Salm Miklós, főtábornok, és Nádasdy Tamás, országbíró elnöklete alatt. S ez utóbbi végre szerencsés lőn ez iránt a királytól is megintett⁺ rendek hatalmasabb részét (mert sokan makacsul ellenszegülének) a következő cikk (26.) alkotására bírni: „Miután különféle régi s újabb példákból kitűnnék a nagy istennek a nép valamely súlyosabb bűnéért való megtorló haragja: a hajdan virágzó Magyarországnak pedig néhány évek óta semmi sem látszanék inkább ártani, mint a jobbágyok elnyomása, kiknek jajveszéklése (quorum clamor) szünetlenül emelkedik föl az isten színének elébe: §. 1. Azért a mindenség legfőbb teremtője haragjának elfordítására – – – egyebek közt végeztetett – – §. 2. Hogy a szegény jobbágyoknak a múlt években bármi okból eltörült szabadsága visszaadassék: és szabad legyen ezentúl azoknak, kik valamelyik (netalán szigorúbb és kegyetlenebb) úr vagy nemes, urasága s hatalma alatt élni nem akarnának, más helyre költözni.” A feltételek, melyek alatt az megengedteték, röviden ím ezek: „Mindenekelőtt tartozik a költözni szándékozó jobbágy a földesurat, kihez menni akar, és eddigi szolgabíráját e szándékáról, a szolgabíró pedig a jobbágy eddigi urát tudósítani; s ha a jobbágy urától tizenöt nap alatt a maradásra rá nem vétethetik, a szolgabíró egy más nemes társaságában a jobbágynál megjelenvén, a helység bírája és lakosai előtt esküt veend tőle arról, hogy nem gyűlölségből s egyéb akármi okból, hanem egyedül azért költözik el, mivel urától törvénytelen terhekkel zaklattatott. Esküjét letevén, köteleztessék a jobbágy mindenért, mivel tartozik, mindenkinek eleget tenni. Házát, melyet jó karban kell átadnia, ura elfoglalván, tetszése szerint másnak adhatja; pöreit s viszályait lakostársaival elmente előtt eligazítsa, s végre földbérét lefizetvén, a szolgabíró és a mondott nemes jelenlétében költözhessék.”

Ekként tehát a törvényhozás visszaadta ugyan a pórnak költözési jogát, de mily összeszorító és százféle akadálytételekre alkalmat nyújtott feltételek alatt! De ezen engedménnyel sem élhetett a parasztság szakadatlanul és mindenütt, miután azt, majd maga a törvényhozás felfüggeszté, vagy csak némely megyékre terjeszté ki; majd pedig számos urak, sőt egész megyék féktelensége és ellenszegülése azt gyakoroltatni nem engedé.

Mi ezen jog életbeni gyakorlatának első akadályát illeti, mindjárt a következő 1548.-i törvénykönyvben találunk ily értelmű cikkre (39.): „Ámbár a múlt nagyszombati gyűlésen a jobbágyok szabad költözése megengedtetett; de mivel e rövid idő alatt nagy engedetlenséggel viseltettek uraik iránt a jobbágyok, s még egyéb, itt ki nem mondott okokból, azoknak költözési joga a jövő gyűlésig felfüggesztetett.” Így tehát ismét magokra vonták az istennek, általok ezen okból származtatott bosszuló haragját!

Hasztalan kapcsoltatott e rendelményhez (§. 2), hogy a jobbágyok mindamellett szabadságaikban megtartassanak, s uraiktól ne zaklattassanak. Kérdem, minő szabadságaik maradtak még fenn, miután ismét úgy földeikhez szoríttattak, mint igásaik? És mily biztosítások vala uraik zaklatása ellen? A törvénynek ily zsarlást tiltó ereje? De volt-e maga a törvény is biztosítva megszegés, erőszak ellen? … De mégis – hiszen rendeltetett, hogy a jobbágy terhei s adózásai a régiek maradjanak! Igen, s a régi törvényes, de embertelen renddel, a régi törvénytelen rendetlenség is visszaállott. Igaz ugyan, hogy a 42. cikkely mégis megadatja a vármegye útján a szabad költözést azon egyetlen esetben, ha, mint a törvény szól, a „sem isten sem ember félelmétől nem indíttatott úr” egész a tűrhetetlenségig zaklatná jobbágyát; de mennyi föltételek nehezíték ezt, s mi kétséges volt legigazságosb panaszára is a jobbágy diadala!

Az országgyűlés, melyre a pórság e jogának visszaadása halasztatott, 1550-ben Pozsonyban tartatott. Az emberiséges király ismételt sürgetésére és közbenjárására a főpapok és világi nagyok néhányai minden feltétel nélküli, teljes költözési szabadságra szavaztak; de a többség csak korlátolt szabadságot víván ki, tizennégy föltétel alatt helyezé vissza elidegeníthetlen jogába a sanyargó pórságot; de csak azon esetben, ha panasza a földesúr ellen a megyei küldöttség által alaposnak találtatik; ellenkező esetben urának fizetendő húsz forintnyi bírságra ítéltetvén (art. 37). Ezen törvényszabály tehát semmiben sem kedvezőbb a pórságnak, mint az előbbeni 1547.-i; mert ellátható, hogy a szegény pór ebbeli pere vesztésétől s a bírságtól, igazsága ellenére is, sok helyt talán méltán tartván, csak végső esetben, ha ti. zaklattatása már tűrhetlenig növekedett s annak bebizonyítására tanúkat is állíthatott, folyamodott a megyei hatósághoz: de, mi szinte nehezítő föltétel volt, nem személyesen, hanem azon földesúr által, kihez költözni szándékozott. Világosan kitűnik e törvénycikkből a rendeknek azon ingadozása, melynél fogva sem a királynak a pórság szabadságát oly régtől sürgető intéseit megvetni, sem saját érdeköket s illetőleg hasznukat, mint hivék, csökkenteni s összeszorítani nem akarták. Terhei azonban e gyűlésen könnyíttettek a jobbágynak, s némi kedvezést is nyert azon rendelményben (art. 36), melynél fogva az uraknak jobbágyaik borát erőszakosan elvenni, bár áráért is, megtiltatott; s a bormérés – azon helyeken, hol bor nem terem, sz. Mihály napjától karácsonig; azokon pedig, hol az saját határokon terem, sz. Mihálytól sz. György napjáig – a jobbágyoknak is megengedtetett.

Hogy ezen 1550.-i rendelmény által sem helyeztetett be a pórság kellő szabadságába, bizonyítják a királynak eziránt az 1552-ben szinte Pozsonyban összegyűlt rendekhez harmadszor is intézett atyai sürgetései; sőt megvallják magok a rendek is, ilyképpen határozván a 8. cikkelyben: „Ámbár igyekeztek az ország rendei, hogy visszaadván a jobbágyoknak költözési szabadságukat, e részben is inkább megnyerjék isten és a kir. fölség tetszését; de küszöbön levén a hadbaszállás, s az erre szükséges készületek: ezúttal e tárgyban semmi sem rendeltethetik, a következő gyűlésre halasztván, hogy a jobbágyok költözési jogukba oly módon, mely isten s az ő igazsága szerint lenni látszandik, visszahelyeztessenek.”

A következő évben tartott gyűlésben azonban az ígéret ismét csak ígéret maradt, a legközelebbi gyűlésen valósítandó. Egyedül annyiban könnyíttetett meg a jobbágy költözése, hogy az eddig kívántatott, panasza igazságát bizonyító, hat tanú helyett elégnek ítéltetett, ha a szolgabíró és egy esküdt előtt ügye igazságát saját – és két jobbágytársa esküjével tanúsítandja. Robotja pedig az eddigi ötvenkét napról negyvenre szállítatott le. A legközelebbi 1554.-i gyűlésen a tavali ígéret ellen a tárgy meg sem pendíttetett; annyi azonban rendeltetett a jobbágyok javára, hogy a határszéli munkát nem ingyen, mint eddig, hanem illő bérért tegyék s munkára veréssel baromként ne hajtassanak. (art. 8. 9.) – Az 1555.-i gyűlésben ismét elmellőztetvén e tárgy, végre 1556-ban került szőnyegre, midőn a rendek a királytól ismét sürgettetvén, a költözködési szabadságot azon állapotban s föltételek alatt, mint 1514 előtt volt, a jobbágyoknak visszaadták. (art. 27–32.)

Ennyi ígéretek és alkotott törvények után méltán reménylhető volt, hogy a háborúk és a török szintúgy mint a honi martalócok pusztításai által sanyargatott jobbágyság e részben legalább némi írt birand sok és mély sebeire, szabad költözési jogában meg nem gátoltatván. De ki hinné, hogy még e remény is hiú volt, ha maga törvénykönyvünk nem bizonyítaná! „Inté ő cs. fölsége hű alattvalóit a jobbágyság módfelett súlyos helyzetének, mellyel eddig nyomaték, megkönnyítésére” (de alleviandis nimiis colonorum oppressionibus, quibus hactenus affecti essem). A következő pedig emígy szól: „S mivel mondatik, hogy az urak s nemesek nagyobb része (plerosque dominorum pariter ac nobilium) a jobbágyok költözéséről a múlt években alkotott törvényeket meg nem tartja, sőt azokat minden módon megsérteni szokta, könyörögnek az ország karai és rendei ő cs. kir. fölsége gondoskodásáért, hogy azok mindenkitől megtartassanak – –.”

Ez ugyan dicséretére válik törvényhozásunknak; hogy azonban e rendeletének sem volt mindenütt kellő ereje, bizonyítani látszik csak az is, hogy ezután is számos jobbágy futott át Osztrák- és Morvaországba, minek egyik oka kétségkívül az volt, hogy az itthoni zaklatások ellen sem a szabad költözés jogában, mit nem kevés földbirtokosok sikeresen megnehezíteni tudtak, sem egyéb intézményekben védelmet s biztosítást nem találtak. Sőt nemcsak egyesek, egész vármegyék is ellene szegültek a jobbágyok ezen jogának, mely visszaélés ellen aztán a törvényhozás sem védte előbbi rendelményeit, azt végezvén az 1608.-i 13. cikkben, hogy „miután a jobbágyok szabad költözése tárgyában sok visszaélések szoknának történni: azon vármegyék, melyek a szabad költözés gyakorlatában volnának, abban ezután is megmaradjanak; azon vármegyéknek pedig, melyek a pórság ezen jogát megismerni s gyakoroltatni nem akarnák, szabadságokban álljon külön rendelményeket alkotni a pórság költözése iránt.” S így maradt ez egy egész századon át, míg ti. az 1715.-i 101. és 1793.-i 60. és 61. törvénycikkelyek által a parasztság joga bővebben ki nem fejtetett s leginkább az urávali szerződésre alapíttatván, gyakorlatba nem hozatott.

S eddig, úgy hiszem, eléggé bebizonyíttatott azon állítás: „Hogy a pórság majdnem egy századon át földéhez volt barmával együtt bilincsezve.” A törvényhozás ugyan egészen visszaadta azt 1556-ban, mit 1514-ben elvett, a már eléggé bűnhődött pórságnak – s így 42 év múlva. De a földbirtokosok nagyobb része törvénytelen kénytetés, erőszak vagy alattomos fogások, némely vármegyék meg nyilvános ellenmondás által a jobbágynak e jog gyakorlatát vagy igen megnehezítették, vagy őt abba lépni éppen nem engedték.

A történelem tanúskodik, hogy sokan még a nemesek közül, sőt egész testületek is meggátoltattak ezen forrongások, ellentől s honfitól egyiránt gyakorlott erőszak korában jogaik gyakorlatában: miként maradhatott volna tehát ment az elnyomások- és zaklatásoktól a pórság, – azon néposztály, mely magának sem egy másik még alacsonyabbon kárpótlást nem szerezhetett, sem törvényszéke előtt, melybe annak volt legtöbb befolyása, ki ellen panaszát előadta, sikeresen nem védetett. Ismerjük el tehát, hogy jobbágyaink, ha nem voltak is a szolgasághoz hasonló állapotba egész századokon át törvényszerűleg vetve; de olyanba szorította őket, habár törvény ellen is – s pedig tovább egy századnál, az idők súlya és sokoldalú nyomorúsága. Ismerjük el és adjunk ezen, a nap és hőség terhét viselő osztálynak minden lehető kárpótlást a kitűrt nehéz sanyarúságért, annál is inkább, minthogy ennek jóllétéhez van szorosan kapcsolva honi termesztő iparunk virágzata s ezáltal részben kereskedésünk emelkedése s ebbeni állandósága is.

*

Horváth Mihály a parasztháború eseményeit elemző tanulmánya írásakor elsősorban Istvánffy Miklós Historiarum de rebus Ungaricis libri XXXIV. című munkájának V. könyvére támaszkodott. A Dózsa-parasztháborúról alkotott képünk ma is nagymértékben Istvánffy Miklós adatain alapul, jóllehet már századunk elején Márki Sándor (Dósa György. Bp. 1913.) sok új adattal és szemponttal gazdagította történelmi tudásunkat. A számtalan új adatot feltáró és a felderítetlen vagy tisztázatlan kérdéseket feldolgozó-elemző új monográfia (Barta Gábor – Fekete Nagy Antal: Parasztháború 1514-ben. Bp. 1973.) alapján azonban azt is tudjuk: rendkívül sok a még megoldatlan vagy mindörökre tisztázatlan kérdés. Magáról Dózsa Györgyről is kevés hiteles adatunk van, Lőrinc barát alakja változatlanul titokzatos és megfejthetetlen (ceglédi pap?, megyaszói plébános?, váradi szerzetes?; esetleg több személy legendásodott Lőrinc barát alakjában?; eltűnt vagy megégették?), s a parasztháború alvezéreinek is jobbára csak neve ismert, s hogy például Hosszú Antal és Nagy Antal azonos személy, ezt is csupán feltételezi, de nem állítja a történettudomány. A jegyzetek természetesen csak a szöveg értelmezésében, megértésében kívánnak segédkezni, vitatott vagy tisztázatlan történelmi kérdéseket nem döntenek el. A különböző törvények szövegét a Magyar Törvénytár 1000–1526. évi törvénycikkek. Bp. 1899. kötet alapján közlöm.

Horváth Mihály reformkori Dózsa-tanulmányának történeti hátteréről megbízhatóan tájékoztat Kulin Ferenc Hódíthatatlan szellem (Dózsa György és a parasztháború reformkori értékeléséről. Bp. 1982.) című munkája, Horváth Mihály tanulmányáról azonban csak röviden szól, s az 1839-ben, az Athenaeum hasábjain zajló vitáról sem tesz említést.

S egy kort jellemző adat. A Közhasznú Esméretek Tára 1832-ben megjelent IV. kötetének vonatkozó szócikke így hangzik: „Dósa (György), l. Székely (György). A lexikon 1834-ben megjelent XI. kötetében azonban nem található Székely György címszó, s a Székelyföld történetei címszó a 14. század eseményeinek ismertetésével véget ér! Dózsa György és a parasztháború története nem közhasznú esméret 1834-ben Magyarországon.