Főtisztelendő Atya! A király úr őfelségének, valamint az ország főpapjainak és báróinak nevében és megbízatásából fogok néhány szót szólni Főtisztelendőséged előtt. Főtisztelendő Atyaságod jövetelének okáról és a keresztény közösség érdekében vállalt fáradozásairól a király őfelsége már korábban is értesült – részben a váradi püspök úr tájékoztatásából –, később pedig éppen Főtisztelendőséged nyilatkozata révén ez értesülésében megerősödött: hogy tudniillik atyaságod az apostoli szék küldetésében jár el, többek között a császár és a király őfelsége közötti nézeteltérések elsimítása céljából. Ennek okáért mind a királyi felség, mind a főpapok és báró urak, mind pedig az egész ország fölülmúlhatatlan háláját nyilvánítja szentséges urunk iránt, „hogy meglátogatta az ő népét, és felemelte az üdvösségnek szarvát nékünk”. Mert őszentsége nem gondolkozhatott s nem cselekedhetett főpásztori tisztéhez méltóbban, a kereszténység ügye szempontjából gyümölcsözőbben, Isten és emberek előtt kedvesebben; és bár ez az ország mindig is állandó engedelmességgel szolgálta a szentséges apostoli széket, ez most mégis oly lekötelező volt mindnyájunk iránt, hogy azt kell vallanunk: nincs semmink, amivel adósaivá ne váltunk volna nagyfokú jóindulata következtében. Dicsőíttessék ennélfogva sokáig szentséges urunknak, II. Pius pápának szerte fényeskedő neve*, és reá emlékezzenek utódaink is!
Értesült továbbá a király őfelsége arról is, hogy milyen határozatok születtek a római császárral folytatott tárgyalásokon; ezekről úgy döntött, hogy tanácsosaival s az országlakók gyülekezetével kell érdemben megvitatnia őket. Es bár tudatában van annak, hogy soha semmi olyat el nem követett az említett császárral szemben, amiért ez ország törvényes, szabad rendjének felforgatására kellett volna törnie, mégis, mivel mindkettejük elődei között mindenkor baráti szövetséges viszony virágzott, és a kereszténység ügyeinek most is ez a legerősebb mozgatóereje: megígéri, hogy mindent elfogad és mindenbe beleegyezését adja, ami e rendkívül hasznos és szükséges békét megszilárdíthatja; nem nézte az e határozatokban rejlő hátrányokat, hanem szeme előtt tartván napjainknak bennük kifejeződő követelményeit, főpapjainak és báróinak megfontolt tanácsára elfogadta azokat; és a jelen körülmények között, ahelyett hogy minden eszközzel az őt ért sérelmek megtorlására törekednék, inkább a kereszténység védelmére akarta fordítani az erejét. Azok a főpapok és báró urak pedig, akik személyesen folytatták le a tárgyalásokat, a maguk részéről körülbelül ugyanezt a választ adják. A tárgyalásokról a szükséges mértékben tájékoztatták mind társaikat, mind az ország közösségét, és ha nem is a határozatok nyújtotta vonzó előnyök hatására – hiszen ezek egyike-másika igen hátrányos –, hanem egyéb számos megfontolandó októl vezettetve, a békeszerződés terhes pontjait is elfogadják, és készségüket nyilvánítják minden olyan lépés megtételére, amely a határozatok óhajtott megvalósulása felé vezet. Megítélésük szerint az lenne pillanatnyilag a legjobb és minden áron elérendő lépés, hogy a nézeteltérések lecsillapulta, a határok helyreállítása, a korona visszaváltása és az általános békesség megteremtése után és eredményeképpen mind lélekben, mind erőben szabadabbakká és cselekvőképesebbekké váljunk hitünk ellenségeivel szemben, akiknek rémületet keltő közeledéséről napról napra aggasztóbb hírek döngetik füleinket. Ezért arra kérik Főtisztelendőségedet, hogy ha lehetővé teszi az apostoli utasítás, mielőbb térjen vissza a császárhoz, és tudósítsa őt a mi készséges és a szándékához alkalmazkodó beleegyezésünkről, az ő lelkét pedig szilárdítsa meg korábbi elhatározásában, hogy amit szerencsésen megkezdtünk, szerencsével befejezésre is juttassuk.
Végezetül mind a mi felséges urunk és királyunk, mind a főpapok és báró urak, valamint az összes országlakók őszinte és hálás szívvel mondanak köszönetet Főtisztelendő Atyaságodnak ezért a nagy szeretetért, a magára vállalt fáradozásért és azért a nagy odaadásért, amellyel ezeket az ügyeket intézi. Mert valamennyiünk megítélése szerint Atyaságod úgy fáradozott e hazáért, mintha maga is innen származnék, és semmit el nem mulasztott, amivel a maga tisztes hírét, amivel ennek az országnak a nyugalmát, és amivel az egész keresztény nép üdvösségét munkálhatta. Bárcsak egykor alkalmunk nyílnék cselekednünk valamit Főtisztelendőségedért: akkor minden bizonnyal megtapasztalná, mily örömmel viszonozzák itt a szívességét, és milyen mélyen élnek emlékezetükben a vett jótétemények! Most a tőlünk telhető mértékben magasztaljuk Főtisztelendőséged érdemeit, és legalább szavakba öntött dicsérettel fejezzük ki lelkünk köteles hálaérzését – amit levél útján sem mulasztunk majd el kinyilvánítani őszentsége és a világ nyilvánossága előtt.
Budán, 1462.
Szentséges Atya! Ha mi is hosszasabb beszéddel rabolnók meg tömérdek nagy fontosságú teendői közepette Szentséged idejét, bár sok kellemetlenséget nem okoznánk kegyes füleinek, bizonyára még több akadályt gördítenénk vele a közérdek útjába; ennélfogva jövetelünknek célját – legyen bármily jelentős és szép szavakra érdemes – a lehető legrövidebben fogjuk előadni.
Amidőn a magyarok felséges királya az elmúlt nyáron hadat indított a törökök ellen, és országa meg az ellenséges föld határvidékén értesült Pius pápa elhunytáról*, méltán szomorúság s kétségbeesés ülte meg egy időre a lelkét. Mert sok egyéb közt amiatt aggódott leginkább, hogy lankadásnak indul hitünk ügye, melyet oly nagy lelkesedéssel és energikus föllépéssel e férfiú kezdeményezett. Nem tudta, bízhat-e még megkezdett vállalkozásának sikeres folytatásában, annak halálával, akitől a megígért segítséget várta, aki a legnyomatékosabb ösztönzője volt e háború megindításának, s akitől azt remélte, hogy megindítása után annak legbiztosabb támogatója leszen…
De íme: időközben sokkalta boldogítóbb hír köszöntött ránk: Második Pál emelkedett Péter székébe! Ennek hallatára – mint az esteli sírást felváltó hajnali vidámság* – remény foszlatta semmivé a rettegést, öröm a szomorkodást, s ki ne hitt volna abban, hogy a Szentlélek különös sugalmazása juttatott Isten egyházának olyan pásztort, akit az erények minden gazdagságával felruházva, maga a természet már eleve legfőbb fejedelmünkké jelölt ki, s aki bölcsességéről, aki lelki nagyságáról nem szavakkal, de tettekkel* ád fényes tanúbizonyságot!
Ez azonban kivétel nélkül minden népnek egyaránt okot adott az ujjongásra – míg királyunkat s valamennyi honfitársunkat még bizonyos különleges körülmények is örömre hangolták. Tudta, hogy Szentséged Velence hatalmas városából származik, és amint illik: hőn szereti a hazáját; hogy polgártársait – a mi szövetségeseinket s bajban-veszélyben társainkat – soha cserben nem hagyja. Visszaemlékezett arra, hogy szent emlékezetű elődöd és rokonod, IV. Jenő pápa* mily nagy jóindulattal s mennyi keggyel halmozta el az ő dicső atyját, a keresztény népek akkori vezérét a törökök ellen, meg az egész pannon nemzetet; és nem kételkedett abban, hogy irántunk való nemeslelkű bőkezűségét Te is rokon érzelmekkel fogod megvalósítani. Sőt az általános helyzet romlása, valamint a Te páratlan jóságod, szentséges atya – mellyel valamennyi pápát, közöttük a nemzetségedből valót is, fölülmúlod –, nagyobb ígéreteket hordoz az öcs részéről a fiú számára, mint amekkorákat a nagybátya tett az atyának. – E körülmények arra ösztönözték tehát királyunkat, hogy mielőbb igyekezzék eleget tenni a Szentséged iránt és az apostoli szék iránt való kötelezettségének; amit minden bizonnyal meg is tett volna, ha a súlyos és hosszadalmas háború a hazától távol le nem kötötte volna. Ám mihelyt a hadviselés félbeszakítására szorította őt a téli viharoktól kedvezőtlenre fordult időjárás, legelső gondja az volt, hogy teljesítse a hithű fejedelmeknek ezt a rendkívül megtisztelő kötelezettségét.
(A folytatás egyik változata) Először is szíve mélyéből küldi Szentséged magas méltóságának szóló hódoló jókívánságait, szent lábaidat csókkal illetve ajánlja pártfogásodba önmagát és övéit, továbbá minden fenntartás nélkül mind a maga, mind országa nevében tiszta, teljes és kánoni engedelmességet fogad néked mint Krisztus valóságos helytartójának, azzal az őszinte és hódoló lélekkel, amellyel hajdani dicső ősei is viseltettek a római egyház és annak püspökei irányában. Mert ha volna ráérő időd, Szentséges Atya, elolvasni a régi évkönyvek följegyzéseit, minden bizonnyal úgy találnád, hogy soha fejedelem, soha nép – ha meg nem sértek másokat! – oly engedelmes, oly odaadó az apostoli szék iránt nem volt, mint a magyarok s a magyarok királyai.
Még pogány tévelygés béklyózta le a hunok nemzetét, amikor ama hatalmas Attila*, a velencei tartomány földjére lépve, tűzzel-vassal végigpusztította azt egészen a Pó folyóig, de az elébe járuló Leó pápát* oly tisztelettel fogadta, hogy intelmei és közbenjárása hatására letért az Örök Város felé vezető útról, s Itáliát is rövid időn belül kiürítette. Később Szent István*, aki az Úr megtestesülésének ezredik éve táján elsőként térítette keresztény hitre a mieinket, noha egy Henrik császárnak volt veje és sógora, a királyi koronát mégis inkább a római pápától kérte, s ennélfogva ezt az országot az apostoli szentszék lekötelezettjévé tette. Az ő nyomdokaiban járt kevéssel azután Szent László: amikor az akkori főpásztor a Szentföld visszafoglalására mindenütt meghirdette a keresztet, Gottfried helyett ő vezérelte volna a keresztény sereget Jeruzsálembe; de tervét azután András király váltotta valóra, aki a szaracénokat legyőzvén és Krisztus sírjánál imádkozván, egyéb zsákmányt nem vett az ellenségtől, de a szentek ereklyéivel megrakodva tért vissza hazájába. – Jóval később a királyi mag szakadtával Magyarország az apostoli széktől kért fejedelmet, és meg is kapta Szicília dicsőséges királyának, Károlynak személyében, akinek fia és utóda, Lajos, a vérség jogán öröklött, mindazonáltal a fegyverrel megszerzett nápolyi királyságot utóbb Szent Péternek adományozta. És hogy Zsigmond császár mennyit tett a konstanzi meg a bázeli zsinaton Márton és Jenő pápáért, más alkalmakkor pedig a szent egyházért: minderről, ma is élnek még, akik tapasztalatból tanúskodhatnak.
De hogy a sok részlet meg ne nyújtsa beszédemet: népünk és fejedelmeink mindig a lehető legmagasabbra értékelték e Szentséges Szék tekintélyét, és egyebek közt a béke és a háború ügyét is az ő tervei szerint intézték. A legutóbb is János kormányzónk, akit föntebb már említettünk, mily gyakran harcolt a törökkel az apostoli követek buzdítása és támogatása mellett, míg végtére nagy ütközet győzteseként, diadalának emlékjelei közepette adta vissza hősi lelkét a Teremtőnek.
Atyjának és királyi elődeinek nyomdokain jár tehát a mi felséges királyunk, amikor Szentségednek nem csupán a vallás meg a köteles tisztelet megkövetelte engedelmességgel adózik, hanem olyannal, amelynek lényege a kívánságod és parancsaid előtt való feltétlen meghajlás. Mivel pedig tudja, hogy legfőbb gondod a keresztények védelme s a törökök megsemmisítése: a maga és övéi minden vagyonát s ráadásul királyi fejét e célra ajánlja föl. A Te parancsodra és a Te ösztönzésedre, Szentséges Atya, nincs az a veszélyes vállalkozás, amibe nyugodtan bele ne vágna. Vedd hát pártfogásodba, és fogadd atyai szeretetedbe hódoló fiadat, királyunkat, Mátyást, a néki alávetett néppel együtt – főként ami azokat a terveidet illeti, amelyek nem kevésbé magasztos, mint kegyes lelkedben a reád bízott nyáj érdekében megfogantak.
Ez, Szentséges Atya, jövetelünk első célja, amelyet ma röviden előadtunk. De a Szentséged által megjelölendő helyen és időben készséggel szólunk majd a hátralévő sok és nagy jelentőségű dologról is.
(A folytatás másik változata) Először is szíve mélyéből küldi Szentséged magas méltóságának szóló hódoló jókívánságait, szent lábaidat csókkal illetve ajánlja pártfogásodba magát és övéit, továbbá minden fenntartás nélkül követvén őseinek tiszta érzéseit, teljes és kánoni engedelmességet fogad néked mint Krisztus valóságos helytartójának, méltán remélvén viszonzásul azt, hogy országának kiváltságai és ősi, kipróbált szokásai érvényükben megmaradnak.
De mindjárt ezt követő kötelességének tartotta és szükségét érezte fölfednie Szentséged előtt, hogy milyen állapotban vannak a maga meg a keresztény közösség ügyei. Ennélfogva ezt az üzenetet küldi:
Ellenségünk harcias szellemű, rendkívül gazdag, a legkevésbé sem akar békességet, sőt napról napra fennhéjázóbban viselkedik, és szándékai egyre ádázabbak; királyunk ellenben már a kezdet kezdetén elkötelezte harcokban elcsigázott országát a keresztény hittel, s bár a határok védelmére máskor is épp eleget áldozott, ez utóbbi két esztendőben – rendkívül nagy reményét vetvén a segítségbe, és kecsegtető ígéretektől vezettetvén – a háborúnak szinte az összes terheit a maga vállaira vette. A tőle telhető buzgalommal eseng Szentségedhez, hogy tekintse szorult állapotát, tekintse a fenyegető veszély nagyságát, vessen számot mindazzal, ami az ő erőinek ekkora teherrel szemben való egyenlőtlenségéből s mások nemtörődömségéből folyhat, és a többiek eddigi erőfeszítéseinél kellőbb időben és mértékben, alkalmasabb eszközökkel és jobb megoldásokkal, eredményesen gondoskodjék a keresztény közösség javáról, amelynek főségét kiérdemelte.
Abban a meggyőződésben, hogy Szentséged is így szándékozik cselekedni, a szokásos módon a maga és övéi minden vagyonát s ráadásul királyi fejét – melyet szükségképp a hazának szentel – önként ajánlja fel hitünk javára.
Ezek, Szentséges Atya, jövetelünknek céljai. S ha az utóbbit inkább csak vázlatosan, semmint részleteiben fejtettük volna ki, a Szentséged által megjelölendő helyen és időben készségesen meghallgatjuk és megválaszoljuk reá vonatkozó kérdéseit.
Szentséges Atya! Szívünk teljességéből fakadó hálánkat fejezzük ki Szentségednek, amiért egyazon nap során két alkalmat is – egy nyilvános meg egy magánkihallgatást – volt kegyes engedélyezni számunkra; mindez azt a reményt fakasztja bennünk, hogy minden óhajunknak megfelelő módon s gyorsan fog elintéződni.
Most tehát követi üzenetünk második, hitünk ügyére vonatkozó fő részét fogjuk röviden kifejteni. És miután ma tolmácsoljuk Szentségednek király urunk őfelsége hódolatát: ezt tettel is igazolandók, ismételten és teljes mértékben Szentséged parancsainak vetjük alá felséges királyunk országát, anyagi eszközeit és személyét. Ő kész ugyan a keresztény nép határait megvédeni, közös ellenségünket visszaűzni, és minden kívánságodat és parancsodat teljesíteni; kéri azonban Szentségedet, vedd tekintetbe az őt korlátozó körülményeket, valamint a fenyegető veszély nagyságát, és csak akkora terhet rójál rá, amekkorát még elbírnak a vállai. Ami pedig hiányzik, azt pótold a magad meg a többiek támogatásából, hogy végre kiegyenlítődvén az erőnk az ellenségével, bízhassunk a sikerben, és ne kelljen tartanunk kudarctól.
Dicső királyunk az elmúlt két esztendő folyamán – nagy reményét vetvén a segítségbe, ám végül szinte minden támogatást nélkülözve – a maga erejéből viselt hadat, nemcsak önmagáért, hanem mindenkiért; néhányszor megszalasztotta az ellenfél seregeit, végigpusztította az ellenséges földet, szerencsésen visszavette és erős kézzel megtartotta Boszniát – és még sok egyebet tett a keresztény közösség üdvére. De sokkal dicsőbb ezeknek híre, semmint most kellene őket elősorolnunk. Mindezek során rövid idő alatt több fáradság s több kiadás terhelte, mint amennyit öt év alatt egyhuzamban a maga védelmére fordított volna. Most azonban a dúsgazdag és hatalmas erejű török annál inkább erőre kap, mennél dühödtebb bosszúra készül. Végül is világosan tudja mindenki, mi fog bekövetkezni, ha nem intézkedünk. S ki intézkednék megfelelőbben, Szentséges Atya, Tenálad, akinek természetébe van oltva az akarás, hivatalából folyik a kötelezettség, s korlátlanok a lehetőségei? Mert nem mondhatunk Téged szűkölködőnek, amikor napról napra oly sokakat gazdagítasz; amikor a menny és föld kulcsainak birtokában hatalmad van mindenkire ráparancsolni, hogy adakozzék. – Időben intézkedj tehát, hiszen veszélyt rejt a késlekedés! Mert a török annál kevésbé marad nyugton, mennél több nyugalmat engedünk neki.
Nem azt kívánjuk tőled, Szentséges Atyánk, hogy vesd oda megszentelt földet a szelek és hullámok játékának, és személyes jelenléteddel növeld a keresztények tekintélyét és mérsékeld ellenségünk vakmerőségét. Hanem adj parancsot, hogy arra és oda menjünk, amerre az ellenség a fő csapást szánja, és ott alkalmazd legbőségesebben az orvoslást, ahol a leginkább elburjánzott a rákfene. Mennél bőkezűbben teszed ezt egy, két vagy három alkalommal, annál biztosabb lesz a győzelem, s annál kisebb a költség. Az a legjobb megoldás, hogy amit ki-ki apránként – mondjuk tíz évre elosztva – a maga védelmére fordítana, azt fizesse meg nagyobb összegekben két vagy három év alatt az ellenség leverése és egyszer s mindenkori szétzúzása érdekében.
Királyunk minden bizonnyal másként is gondoskodhatnék magáról és országáról; de lángoló hitbuzgalma és jóságodba vetett reménye, Szentséges Atya, a többiekért való veszély vállalására ösztönzi, semmint tétlenül szemlélje mások vesztét. Mert ha Magyarországnál van alkalmasabb terület is, ahonnét a török megsemmisítése kiindulhat, akkor beleegyezik, hogy a segítséget oda irányítsák. Ha akad a keresztényeknek olyan fejedelme, aki hajlandó elvállalni a közös védelmet, készségesen átengedi annak, amit most tőled kér és kíván. Ha királyunkat erőtlennek ítélnéd meg, tarthatnál attól, hogy semmivé foszlik a támogatásod. Most azonban, hogy magunktól is tehetősek vagyunk, bizonyos, hogy segítséged – erőinket megsokszorozva – Szentségednek örök dicsőséget, a reád bízott keresztény népnek pedig üdvöt fog szerezni.
(A beszéd második fogalmazványa) Azért jöttünk ma ide, Szentséges Atya, hogy követi üzenetünk második részét megismételjük és bővebben kifejtsük.
Először is a mi felséges királyunk, aki bőséges tapasztalatai alapján már alaposan ismeri az ellenség viszonyait, Szentséged iránti hódolattal küldi figyelmeztetését, hogy ha a keresztény népet, melynek isteni meghívásra méltán nyerte el főségét, sértetlennek akarja tudni – mert hiszen erőfeszítései, megnyilatkozásai s tettei erről tanúskodnak –, akkor minél előbb tegye meg a legszükségesebb intézkedéseket az ádázul fenyegetőző török ellenében. Mindenesetre ez az ellenség a kereszténység szétmorzsolására már közelsége miatt is képes, és heves becsvágyában törekszik is rá. Eddigi tettei világosan tanúsítják, hogy éjjel-nappal – még ha látszólag tétlen is – egyeben sem munkálkodik, mint vágyának valóra váltásán. Mivel pedig nemcsak óriási méretű készletei vannak, hanem tevékenységében is lankadatlan, mindenki világosan tudja, mi fog bekövetkezni, ha nem intézkedünk. S ki intézkednék megfelelőbben tenálad, akinek természetébe van oltva az akarás, hivatalából folyik a kötelezettség, s korlátlanok a lehetőségei? Intézkedj hát oly módon, ahogyan feltétlen tekintélyed s a helyzet komolysága megköveteli; éspedig mindenekfelett arról gondoskodj, hogy az ellenségre a legsebezhetőbb pontján mérjünk csapást.
Nem szükséges, hogy mi hívjuk föl figyelmedet: szárazföldön vagy tengeren kell-e inkább támadást indítani, vagy hogy mekkora seregre van szükség a győzelmes fölény biztosításához. E fontos szempontok aligha kerülték el figyelmedet, ki isteni bölcsességedben még a legjelentéktelenebb kérdéseket sem hanyagolod el; a mi feladatunk csak annyi, hogy megvilágítsuk a kifejezetten ránk vonatkozó kérdéseket.
Dicső királyunk az elmúlt két esztendő folyamán – nagy reményét vetvén a segítségbe, ám végül szinte minden támogatást nélkülözve – a maga erejéből viselt hadat, nemcsak önmagáért, hanem mindenkiért; néhányszor megszalasztotta az ellenfél seregeit, végigpusztította az ellenséges földet, szerencsésen visszavette és erős kézzel megtartotta Boszniát, és még sok egyebet tett a keresztény közösség üdvére. De sokkal dicsőbb ezeknek híre, semmint most kellene őket elősorolnunk. – Mindezek során rövid idő alatt több fáradság s több kiadás terhelte, mint amennyit öt év alatt egyhuzamban a maga védelmére fordított volna. Mindazonáltal nem feledkezett meg az atyai példáról, és nem volt hanyag a maga kötelességében, hanem úgy döntött, hogy teljes erejéből folytatja a megkezdett munkát – mégpedig annál buzgóbban, szentséges atya, mennél bőkezűbb támogatásban részesül tőled. Mert ha támogatásod épp csak a megfelelő szintű lesz, aligha fog bővebben gyümölcsözni a későbbiek során. Mindenesetre királyunk a közelmúlt sikerei következtében nagyon megszilárdult önbizalmában, és az ország is, mely most sokkalta egységesebb, mint valaha. És hő buzgalom lángja fűti ugyan a török elleni bosszúra és birodalmának megnövelésére, de hadseregét bizony már néhány nem jelentéktelen csapás érte.
Rajta hát, Szentséges Atya, ragadd meg e jótettre kínálkozó alkalmat, és támogasd szent szándékában a te odaadó fiadat, Magyarország királyát! Mennél bőkezűbben teszed ezt, annál biztosabb lesz a győzelem, s annál kisebb a költség. Ha mi hanyagabbul cselekednénk, néked kellene buzdítanod; így viszont mi lépünk fel buzdítóként. Ha teljességgel erőtlennek ítélnél meg bennünket, tarthatnál attól, hogy semmivé foszlik a támogatásod; most azonban, hogy magunktól is tehetősek vagyunk, bizonyos, hogy segítséged – erőinket megsokszorozva – Szentségednek örök dicsőséget, a reád bízott keresztény népnek pedig üdvöt fog szerezni.