Levelek

 

akkor nyilvánvalóan kizárólag rosszalló értelemben alkalmazzák ezt a szót. Joggal ezt választottam tehát én is, meg akik még élnek vele rajtam kívül.

Csakhogy nehézkes ez a kotnyeleskedés, s azt hiszem, a kíváncsiskodás is! Ám, mint a többi ilyesfélét vagy a szükség teszi majd elviselhetővé, vagy – mint Cicero^* boldogság meg boldogulás szava – használat közben fog majd egykor megfinomulni. Ámbár éppen Cicero^* alkot gátlástalanul és orrfintorgatás nélkül a Tusculumi beszélgetések-ben szoknyavadász-ból szoknyavadászkodás-t, vétkes-ből vétkesség-et, a részeges-ből részegeskedés-t, s másutt egy sereg hasonló származékot. De a fenti néhány példa talán már védelmébe is veszi az új szóalkotásokat.

Ha viszont a mű egészében hiányolod a választékos nyelvezetet, akkor gondolj először is arra, mily nehezen születik meg minden fordítás; azután meg arra, hogy sem szónoki, sem történeti művet nem oly nehéz fordítani, mint éppen bölcseletieket. Hiszen itt már az is nagy öröm, ha az értelem pontos visszaadásával a többit nem érezzük teljesen élvezhetetlennek. Minden jót!

Padova, 1457. február 28-án.

 

PROTHASIUS DE CERNAHORÁHOZ^*

 

János megerősített pécsi püspök üdvözletét küldi a főtisztelendő olmützi püspök úrnak, Prothasiusnak^*.

Már régi vágyam, drága férfiú, találkoznom Veled valahára, és örvendenem szeretetre méltó látásodnak, hogy barátságunk már-már lazulni látszó kötelékeit szorosabbra fűzvén, megszilárdítsuk azt, és újabb magvait elhintvén ismét megalapozzuk – hogy amint hajdani diákoskodásunk összekapcsolt bennünket, korban s méltóságban öregbedvén, még szorosabbá váljék e kapocs. De más-más tennivalók lekötöttségében soha nem sikerült együtt lennünk, ami számomra annál is fájóbb volt, mert e miatt a tervem miatt ritkult meg levélváltásunk is. Hiszen abban a reményben nem írtam Neked egyet sem, hogy a magam hangján, szavam élő erejével szólhatok veled, és régi meghitt viszonyunknak új örömmel, új derűvel adhatok frisseséget s ösztönzést. Ám e remény még most is hiú; nincs hátra más, mint oly szóval beszélnem hozzád, amilyennel lehetséges: a levél szavával, mely pótolja majd előtted beszédemet.

Édes barátom, sok mindenért voltam is, vagyok is az adósod, hiszen annyit dicsérsz, annyit magasztalsz, hogy már mindenki, de legfőképp a váradi püspök, egyhangúlag hirdeti: én voltam számodra a legkedvesebb. Horatius^* tanúsítja, mekkora dicsőség ez:

 

Mindezért folyvást adósod vagyok; mert ez már olyan magas foka a jóindulatnak, amit fölülmúlni nem lehet! Ennél fogva nem is viszonozhatom mással, mint hogy ugyanolyan jóakarattal övezlek, mint Te engem, és mindenre kész vagyok, amiről úgy vélem, hogy javadat szolgálja. Ezzel tartozom, így teszek. Mert ami szolgálatot valaha is tettem Néked, ki vonná kétségbe, hogy a Te érdemed az is? Hiszen nyilvánvalóan rám kiárasztott bőséges jóindulatod gyümölcse volt… Minden jót!

Kelt Budán, 1459. március 26-án.

 

FRANCISCUS TODESCHINUS PICCOLOMINEUSHOZ^*

 

Főtisztelendő Atyám! Föllelkesülvén Főtisztelendőséged tündökletes erényeinek hírén, melyeket széltében-hosszában oly sokan magasztalnak már régóta – föllelkesülvén (mondom) e hírtől, nem annyira érdemeimbe, mint Főtisztelendőséged jóságos emberségébe vetett bizalommal merészkedem soraimmal ismeretlenként is fölkeresni, s fölajánlani minden parancsának teljesítésére kész, alázatos szolgálataimat. Óhajom őszinteségét bizonyíthatja az én tisztelendő atyám, Márk knini püspök^* úr is, aki jelen soraim szűkszavú bárdolatlanságát szépen kiegészíti, s tartalmassá teszi majd személyesen elmondandó pártfogó szavai segítségével.

De mivel még az ő tanúskodása sem elegendő a számomra, ezért általa néhány hitványka, de hódolatteli lélekből fakadó zálogot küldök Főtisztelendőségednek – mintegy szolgálataim zsengéit. Elég eredmény lesz egyelőre az, ha kiérdemlem, hogy elfogadja őket s reájuk tekintsen.

Ha még testvérem, a váradi püspök úr után is képes szerénységem valami szolgálatra: úgy gondolja meg Főtisztelendőséged, hogy létezik Magyarországon egy nagyon alázatos szolgája, akinek óhaja szerint bármit parancsolhat.

Sokáig őrizze meg a Magasságbeli épségben és egészségben Főtisztelendőségedet, kit is arra kérek, hogy fogadjon pártfogó szeretetébe.

1460.

 

BLAGAI GYÖRGYHÖZ^*

 

Nagyságos és tiszteletreméltó Testvérünk! Minthogy mind az apostoli szék, mind a király őfelsége Krisztusban tisztelendő atyánknak, Márk püspök úrnak, a mi kiváló barátunknak adományozta oda a knini püspökséget, s ennek az egyháznak a tizedei egy részükben nagyságod joghatósága alá esnek: nyomatékosan kérjük Nagyságodat, hogy méltóztassék az említett Márk püspök urat a jog szerint őt megillető tizedek tekintetében védelmébe venni, és lehetővé tenni azt, hogy e tizedeket saját kezűleg vagy megbízottai útján szabadon és a törvény szerint kezelhesse. Ezzel nem csupán nékünk, hanem Isten előtt is kedves dolgot fog cselekedni.

1460.

 

GIOVANNI GAZULÓHOZ^*

 

A Veled szemben táplált régi reményeinket a tapasztalat nem csupán fényesen igazolta, hanem messze fölül is múlta, mivelhogy rendkívül tetszett nékem az a könyved, amelyet legutóbb küldtél. Oly gazdag tárháza volt tudománynak, ékesszólásnak egyaránt, hogy olvasása nagy élvezettel, tanulmányozása pedig sok haszonnal járt. Be kell ugyanis vallanom, hogy a régi asztrológusok^* néhány homályos tétele, melyet már régóta szerettem volna világosabban érteni, itt kristálytiszta magyarázatot nyert számomra. Ezért komolyan buzdítalak, hogy folytasd az írást, és fejezd is be megkezdett munkáidat, mert csakis így szolgálod a tudnivágyók hasznát, a magad dicsőségét meg az én várakozásomat.

Egyébként igen nyomatékosan kérlek, hogy a Ptolemaiosz-gyűrűket^* és egyéb műszereket, amelyeket említesz a művedben, szerezd be, vagy készíttesd el ott nálatok az én költségemre, mivel itt Magyarországon nincs ezekhez a holmikhoz értő mesterember. Ami kiadásod lesz rá, gondoskodom róla, hogy akár ott a ti várostokban, akár más alkalmas helyen teljes mértékben és kielégítően viszonozzam.

Kelt…

 

CARVAJAL JÁNOSHOZ^*

 

Főtisztelendőséged iránti kötelezettségemet hosszabb levélben róttam volna le, ha nem éppen tisztelendő atyám, Márk knini püspök^* úr lenne a kézbesítő, aki, meggyőződésem – ékesebb szavakkal s bővebben elmond majd mindent, mintsem azt leírni képes lennék.

Egy dolgot azonban levélbe kívánok foglalni, bár őt is megbíztam személyes tolmácsolására: hogy tudniillik sokszorosan ajánlom magamat Főtisztelendőséged pártfogásába, kinek adjon a Magasságbeli hosszan tartó boldogságot!

Buda, 1462. április 20.

 

CRISTOFORO MORÓHOZ^*

 

A felséges fejedelemnek, Cristoforo Moro^* úrnak, Velence dózséjának, jóságos uramnak –  János, Pécs püspöke.

Irántam, főként pedig nagybátyám, a váradi püspök iránt való nagyrabecsülését világosan kifejezte Felséged a mi Polycarpusunk^* útján küldött levelében, mely számomra több okból is igen kedves volt. Először is ebből ismertem meg Felséged nagy-nagy kegyességét velünk szemben – hogy a mi puszta szóbeli üdvözletünkre írásban méltóztatott válaszolni. Azt pedig soha még csak remélni sem mertük volna, hogy ily nagy fejedelem soroljon bennünket – nem is kedves, de legkedvesebb – barátai közé, és úgy vélekedjék rólunk, mintha mi volnánk ennek az országnak legerényesebb s legbefolyásosabb emberei. Nyilvánvaló dolog, hogy ha mindez a legbőségesebben megvolna is bennünk, akkor sem lennénk képesek soha kellőképp meghálálni Magasságodnak rólunk alkotott magasztos véleményét és irántunk való bőkezű jóindulatát; hát még a természet s a szerencse e szűkmarkú ajándékai mellett! Mindenesetre már azelőtt is vallottuk, hogy igen sokkal tartozunk hatalmas Köztársaságtoknak, melytől érdemeinken fölül mindig a legmagasabb kitüntetéseket kaptuk és remélhettük; most azonban még hatalmasabbá nőtt eddigi adósságaink halma. Szeretném tehát, ha Felséged meg lenne győződve teljes hódolatunkról és mindenben szolgálatra kész, odaadó hajlandóságunkról. Ahol pedig erőnk föl nem érné igyekvő szándékunkat, ott kegyes és hódoló lelkünk pótolja majd a hiányt.

Pécsett, 1462. szeptember 27-én.

 

ALEXANDER OLIVÁHOZ^*

 

Tisztelendő Atya! Ha hírből már jó ideje nem ismertem volna Tisztelendő Atyaságod páratlan szívélyességét, akkor bizony csodálkoztam volna, hogy gyarlóságomat az keresi fel soraival, akit erényei, tudománya és tekintélye alapján Isten egyházának fejedelmei közt is fejedelemnek tartanak, és hogy levelével barátságába szólít, egyik barátját pedig pártfogásomba ajánlja. Valóban, Tisztelendőséged igen nagy jótéteményének tekintem és valamiképp a szerencsémnek tartom, hogy ismeretlenül is egy tekintélyes férfiú elismerését, e nagy távolságból is az ő szeretetét érdemeltem ki, és hogy még haszontalanságomat is hasznára igyekszik fordítani.

Bizony, már régen kellett és szerettem is volna azzal a kéréssel fordulni Tisztelendő Atyaságodhoz, hogy számítson engem a hívei közé; de csekélységem tudata szerénységre intett. Én ugyanis nem vagyok képes betölteni azt a várakozást, amit Tisztelendő Atyám jósága táplál velem kapcsolatban. Mert költsék bármi nagy híremet – őszintén megvallván az igazat: én soha oly kiváló nem voltam lelki erényekben; ami tudományt pedig egykor Itáliában magamba szívtam, a feledés és a gyakorlatból való tartós kiesés már mindent kimosott belőlem. De ami kevés erőm van a természet vagy a szerencse jóvoltából, biztosítom tisztelendő atyaságodat, hogy azt mind a rendelkezésére bocsátom, és soha nagyobb örömöm nem lesz, mint ha parancsait teljesíthetem; mert abban legalább tanújelét adhatom hódoló lelki vonzalmamnak!

A többiről bővebben beszámol majd tisztelendő atyám, Márk knini püspök^* úr, akit Tisztelendőséged ajánlott pártfogásomba – és most viszontajánlom őt, magammal együtt, Tisztelendő Atyámnak. Ha tehettem volna, bármit örömmel tettem volna érette, részben érdemei, részben Tisztelendőséged ajánlása miatt; ám a király őfelségénél nem jártam akkoriban, és ha nála tartózkodtam volna, a jelenlétemnek akkor sem lett volna nagy jelentősége. Megelégszem azzal, hogy az vitte sikerre az ügyét, akinek van hatalma…

A Magasságbeli őrizze meg tisztelendő Atyaságodat hosszan tartó épségben és egészségben!

Kelt Pécsett, 1462. szeptember 28-án.

 

FRANCISCUS TODESCHINUS PICCOLOMINEUSHOZ^*

 

Én már régtől fogva Főtisztelendő Atyám odaadó hívévé szegődtem; de hogy kúriai elfoglaltságai közepette meg ne feledkezzék csekélységemről, úgy gondoltam, legalább levél útján frissítem föl emlékezetét. És ha egyszer magára vállalta Főtisztelendőséged a fölöttem és egyházam fölötti védnökséget, alázatosan arra kérem, hogy ez alkalommal – sokkal inkább természet adta jóságában, semmint érdemeimre való tekintettel – szíveskedjék pártfogolni bizonyos ügyeimet, melyeket ott a kúriánál szeretne kieszközölni Krisztusban tisztelendő atyám, Márk knini püspök^* úr.

A Magasságbeli őrizze meg hosszan tartó egészségben és boldogságban Főtisztelendőségedet!

1462.

 

JACOBUS AMMANATUSHOZ^*

 

Örömmel értesültem Főtisztelendőséged jóindulatának s emberségének újabb megnyilvánulásáról testvérem, a váradi püspök úr irányában. És mihelyt megtudtam, hogy ő már azok sorába tartozik, akiket Főtisztelendőséged a sajátjainak tud, engem is mindjárt vágy töltött el közéjük tartoznom: hogy akiket rokonság kapcsol össze, hadd legyünk egyek a Főtisztelendőséged iránti szolgálatkészségben is. Azzal a kéréssel ajánlom tehát kicsinységemet Főtisztelendőségednek, hogy méltóztassék engem örökös szolgái közé számlálni!

Hogy pedig kézzelfoghatóbban bizonyítsam szavaim őszinteségét, elküldöm főtisztelendőségedhez hódolatom ez idő szerinti zsengéit, bármilyen csekély is az értékük. Kérem, hogy küldőjük szándékát tekintse inkább, mintsem a kis ajándék hitványságát!

A továbbiakat elmondja majd Krisztusban tisztelendő atyám, Márk knini püspök^* úr, aki közbenjárást vállalt a magam és enyéim néhány ügyében szentséges urunk előtt. Az egyik – mely a magam és egyházam nyugalmát érinti – meglehetős kellemetlen ügy ugyan, de sokak szerint nem példátlan, és nem ütközik tilalomba, számomra viszont sok tekintetben nagyon fontos. Kérem Főtisztelendőségedet, hogy ennek az ügynek a támogatása jelentse kezdetét irántam való kegyes pártfogásának. Nincs senki, akinek irányomban tanúsított szívességéért nagyobb hálával tartoznék, mint Főtisztelendőségednek; akit őrizzen meg a Magasságbeli hosszan tartó boldogságban!

1462.

 

RAFFAELLO ZOVENZONIHOZ^*

 

János pécsi püspök üdvözletét küldi Raffaello Zovenzoninak^*.

Legutóbbi leveledből értesültem, hogy már több ízben írtál nekem. Nos, abból az egyetlen tényből is, hogy választ nem kaptál, könnyen kikövetkeztethetted volna, hogy eddig egyik sem jutott el hozzám. Mert én sem annyira lusta, sem annyira barátságtalan nem vagyok, hogy válaszolatlan hagyjam barátaim levelét – főleg az olyan barátaimét, akik a nagy távolság és szinte teljes ismeretlenség ellenére is odaadóan törődnek velem, és tisztelnek engem. Ám az út viszontagságai meg a térbeli távolság egyáltalán nem riaszt el a levélírástól; sőt mennél ritkábban viszik el, írjunk annál sűrűbben egymásnak, hadd egyenlítse ki gyakoriság a messziség okozta hátrányt. Aligha valószínű, hogy a nagyszámú levél egyike-másika meg ne érkeznék.

Amit Polycarpusunkról^* írsz – hogy mint követ az ottaniak előtt dicséretesen, ennek az országnak a szempontjából pedig gyümölcsözően ténykedett –, örömmel hallom, s bízvást elhiszem. Már régóta ismerem annak az embernek a becsületességét és tudását. Ám a Te tanúbizonyságod többet nyom a latban itt minálunk, mintha én, egykori iskolatársa magasztalnám. – Szeretném viszont, ha rólam annál mérsékeltebben nyilatkoznál és vélekednél; nem az vagyok én, akinek akár Te tartasz, akár a hír harsogja. Ha merítettem valaha is valamit Guarinónk^* forrásából (akit méltán dicsőítesz), kiszikkadt az már e hosszú tétlenkedésben!

Végezetül arra kérsz, hogy ajánljalak be nagybátyámnak, a tisztelendő püspöknek. Óhajod már teljesült is. Támogat e férfiú – mégpedig önszántából – minden hozzád hasonló tudós férfiút. Te pedig csak folytasd a megkezdett utat, s légy meggyőződve arról, hogy mindkettőnknek kedves embere vagy. – Minden jót!

Pécs, 1462.

 

MOHORAI MIKLÓSHOZ^*

 

Vissza fog térni a kúriába tisztelendő atyám, Márk knini püspök^* úr, aki elől a saját ügyeit illetően minden akadály elhárult, a többieket tekintve pedig alapos tájékoztatást nyert. Testvérséged tehát hív buzgalommal úgy intézze a váradi püspök úr és a mi ügyeinket, ahogyan Márk püspök úr mondani fogja, és amint eleddig is intézte – és előléptetésekor majd bennünk is tevékenyebb pártfogóra talál.

1462.

 

GALEOTTO MARZIÓHOZ^*

 

Készséggel elfogadom, atyámfia, mentegetőzésedet; de Néked sem kellett volna oly komolyan venned, amit a plébános útján írtam!^* Nem azért írtam, mintha egyáltalán nem bíznám Tebenned, hanem részint tréfából, részint meg ösztönzésül, hogy mennél hamarább kielégítsd urunk kívánságát. Hiszen tudod: munkavágya csaknem túlszárnyalja életvágyát! – Amikor elmeséltem neki, mint intettelek, hogy ne nyúlj pénzhez, méltatlankodva azt mondta: „Még kétségbeesésbe kergeted azt a jóembert!” Ezt válaszoltam „Hadd tréfálkozzam az én atyámfiával! Mi már jól ismerjük egymást.” – Tégy hát, ahogyan jobbnak látod, nem szükséges figyelmeztetnelek, hiszen szőröstül-bőröstül ismered azt az embert. Légy annak tudatában, hogy mennél buzgóbban keresed a kedvét, annál több hasznod lesz belőle.

Bertalan mesterről^* – jó asztrológus nem vagyok ugyan – az a véleményem, hogy nem képes élni a szerencséjével. Én – Istennek hála! – horoszkópok meg csillagjósok nélkül elég boldogan éltem ezidáig, s remélem, élek ezután is. De azért még mindig az a kívánságom, hogy gondolj orvosra meg borbélyra!

Hispániába vagy Britanniába teendő utazásodért akkor dicsérlek meg inkább, ha majd arról értesülök, hogy egészségben s meggazdagodva tértél haza. Scyllától^*, Charybdistől^*, a Cyclopsoktól^* vagy laistrygonoktól^* nem féltelek. De vigyázz, hogy a Nap asztaláról meg a lótuszevők nedűjéből egy cseppet se ízlelj, és ügyelj arra, hogy ott ne marasztaljon valahol Circe^* vagy Calypso^*,

 

gondosan elkerüld!

Arra már most alkuszom Veled, hogy ha hazajöttél s kicsit elidőztél odahaza – Pannónia legyen Corcyrád^*, én meg Alcinoos^*!

Elérkezik-e vajon az a nap, amikor majd mindannyian a te ajkadon csüggünk és csudálattal hallgatjuk elbeszélésedet, hogy

 

Azt mesélhetsz majd, amit csak akarsz: mi mindent elhiszünk. Csupán arra kérlek, ha találsz valahol nekünk való dolgot, arról készíttess másolatot. Közben magunk is gazdagodtunk, s adhatunk néked valamit, talán nem is hitványabbat, mint ama érsekjeid meg ispánjaid, bár

 

Mennél messzebb s hosszabb ideig leszel távol, annál inkább legyen gondod arra, hogy mielőbb hozzájuthassunk a rád bízott holmiainkhoz – vagyis jegyzeteinkhez, fegyvereinkhez és főként a Homerus-kommentárokhoz^*. A selyem mellényt s ami még nincs készen vagy amit nem küldtél el, tudasd, hol kereshetjük. Végezetül közöld velünk, meddig maradsz még Itáliában, nehogy azután már hiába írjunk neked, vagy fölösleges munkával fárasszuk küldötteinket. – Minden jót!

Pécsett, 1462.

 

JACOBUS AMMANATUSHOZ^*

 

Krisztusban Főtisztelendő Atyámnak és Uramnak, Jacobus úrnak, a papiai Szent Chrisogonius presbiter bíborosának, nagyrabecsült uramnak – János pécsi püspök.

Krisztusban Főtisztelendő Atyám! Főtisztelendő Atyaságod levélben fordult hozzám jóbarátjának, tisztelendő Tamás püspök^* úrnak az érdekében, amiért érvényben levő s nyilvánvaló jogai ellenére perrel, sőt erőszakkal támadták meg a zágrábi egyházat, s megtörtént az a méltánytalanság, hogy e derék atya, egyházából számkivetve, most szinte koldusként bolyong; továbbá – mondja – csak akarnom kell, s elérhetem, hogy ez az ügy méltányosan lezáruljon.

Hogy mit tesznek a többiek, Főtisztelendő Atyám, lássák ők! A magam részéről emelt fővel válaszolom, hogy én sem perrel, sem erőszakkal nem támadtam meg Tamás püspök^* urat, de másvalakit sem. Ha pert indítottam volna, a híre feltétlenül eljutott volna a római kúriába és a Te füledbe is; erőszakról pedig fölösleges szót ejteni, hiszen Tamás püspök^* urat nem erőnek erejével távolították el egyháza falai közül (melynek falai közt talán soha nem is tartózkodott), hanem, noha tisztességgel otthon maradhatott volna, önként vállalja, püspöki méltóságának szégyenére, az ál-koldusságot. Nem is volt soha dolgom ővele azon kívül, hogy érdekeit, legyenek akármilyenek – úgy vélem –, mindenkor támogattam inkább, semmint gáncsoltam; nem mintha kedvelném a személyét, de a zágrábi egyház érdekében, amelyet mások sérelme nélkül szeretnék szabaddá tenni. Hogy ezúttal is miként jártam el, arról Márk tisztelendő úr, Knin püspöke tanúskodhatik; ő jól ismeri korábbi terveimet s mostani fáradozásaimat.

Hogy én mindent elérhetek a király őfelségénél? – Ebből bizony irigység csendül ki! Mert király urunk őfelsége elég bölcs magától is, azután ott vannak nagy tekintélyű tanácsosai – meg én nem is vágyom oly túlzott befolyásra! Ami kevéske hatalmam viszont van, azzal nem akarok visszaélni.

Főtisztelendő Atyaságod viszont valóban érdemes minden magasztalásra egyébként is – főként azonban azért, amiért részvétet érez a bajba jutottak iránt, s oly buzgón fáradozik barátai érdekében. Ha ugyanis Tamás püspök^* úrért ilyen ügyvédséget s pártfogást vállal, ezzel nyíltan hirdeti, hogy ha már őnála nem csekélyebb személy is kiérdemelte Főtisztelendőséged barátságát, az érdemes lesz arra is, amit megtett vagy tenni fog az érdekében.

Őrizze meg a mindenható Isten épségben és egészségben!

Kelt…

 

ALEXANDER OLIVÁHOZ^*

 

Főtisztelendő Atyám! Levelében Márk tisztelendő knini püspök urat ajánlja pártfogásomba Főtisztelendőséged, valamint a katolikus hit oltalmazására szólít fel. – Márk úr ügye kívánságának megfelelően intéződött el, felséges király urunk jóakarata és az akkor jelenlevő urak támogatása révén. Soraik közt fáradoztam magam is képességeimhez mérten, mind az említett Márk úr személyes érdemei miatt, mind Főtisztelendő Atyaságod ajánlására való tekintettel, aki – óhajtanám – inkább az eredményekből, semmint szavaimból ítélje meg, hogy a korábbiakhoz hasonlóan ezután is milyen készséggel kívánom mindig és mindenben szolgálni.

Ha azonban bizonyítékra van szüksége: sem hitelesebb, sem igazabb tanút nem állíthatnék, mint éppen Márk püspök urat, aki arról is a legpontosabb tudósítással szolgálhat, hogy milyen eredményeket mutat fel itt a keresztény név védelme. Ennek érdekében szívesebben latba vetem minden erőmet, legyen bármily csekély; főként ez okból tartózkodom oly sokáig a király környezetében is. De ha van ezen kívül is valami, amivel csekélységem örömet okozhat Főtisztelendő Atyámnak, azt erőm megfeszítésével kötelességemnek tartom megtenni.

Szívből kívánok hosszan tartó, boldog egészséget, és kérem, hogy őrizzen meg jóindulatában!

Kelt 1463-ban.

 

GALEOTTO MARZIÓHOZ

 

János választott és megerősített pécsi püspök üdvözletét küldi Galeottójának.

A postás is sürget, elfoglaltságunk is nagy, egy rövid levelet mégis küldünk, több a semminél.

Akár eltávozott már az urad Vicorinéből^*, akár csak elmenőben van, ne tégy egyebet, csak gyere hozzánk! Emlékezz: erre megesküdtél – és emlékezz: fogadást tettél a törökök ellen, hiszen kijelentetted, hogy egyszer még megtapasztalják a Te sokat emlegetett vitézségedet! Ha eljössz, oly sok és jeles alkalmat szolgáltatunk neked, hogy sohasem lesz okod panaszra, amiért nincs kivel harcolnod… – Minden jót!

Pécsett, 1464.

 

SZÉCHY DÉNESHEZ^*

 

Főtisztelendő Atyaságod levelére – miszerint járjunk közbe néhai Trewtl Miklós bizonyos birtokainak megszerzése érdekében – azért kívánunk válaszolni, mert még úgy vélheti Főtisztelendőséged, hogy nem más okból, csupán hanyagságból mulasztottuk el Főtisztelendő Atyaságod iránti kötelezettségünket.

Tudja meg tehát Főtisztelendőséged: meggyőződésünk szerint még most is rendelkezünk régi befolyásunkkal Felséges Urunk előtt, és tapasztalatunk szerint a király úr továbbra is jóindulattal van Főtisztelendő Atyaságod iránt, s ennek alapján méltán úgy vélhetjük, hogy ha előbb cselekedhettünk volna, ki tudtuk volna eszközölni a dolgot. Csakhogy már hat nappal leveled ideérkezése előtt peres ítélet formáját öltötte a dolog, mégpedig a szekcsői Hercegh urak^* javára, akik összeszövetkezvén Parlagi Györggyel^* és Kállói Pállal^*, sebtiben megszerezték maguknak az erről szóló királyi okiratot. Amikor ezt megmutatták nekünk, magunk is szerfölött megdöbbentünk a fiatalember váratlan s szinte hihetetlen halálán; de ennek folytán nem tudtunk, s nem is lehetett mást tenni, mint meghajolnunk a királyi parancs előtt.

Meg kívántuk ismertetni Főtisztelendőségedet az ügy történetével, nehogy – mind mondottuk – valamiképp bennünket hibáztass a gonosz véletlen helyett.

1464.

 

A BOLOGNAI TIZENHATOK TANÁCSÁHOZ

 

Nagyságos és hatalmas Uraimnak, a Bolognai Köztársaság Tizenhat tagú Kormányzó Testületének, Barátaimnak.

János, Pécs püspöke üdvözli a Tizenhatok Tanácsát! – Jóllehet mind a mai napig semmiféle barátság nem fűzött Hozzátok (s ezt valóban nagyon fájlalom!) –, hogy mégis némi baráti szálak kapcsoljanak Magasságtokhoz: mind szíves nagylelkűségtek, mind várostoknak a tekintélye (melyet a tudományok anyjaként emlegetnek) olyan kérésre ösztönöz Nagyságtok irányában, ami számomra rendkívül értékes és rendkívül fontos.

Szeretett atyámfia ugyanis, Galeotto Marzio^*, akit Bolognából egy engem és nagybátyámat, az esztergomi érseket érintő igen komoly ügyben kérettem magamhoz, azt válaszolta, hogy csak a húsvéti ünnepek tartamára maradhat nálam. Becsületének csorbulása nélkül – úgymond – nem teheti meg, hogy tovább elidőzzék itt. Mert nagylelkű szívességteket s Magasságtokat, mely – mint állítja – oly sok jóval halmozta el őt, a legkisebb dologban sem szeretné megsérteni; márpedig távollétével – úgy véli – megsértené. Ezért szilárdan kitart a mellett, hogy semmiképp sem marad nálam, csak ha kieszközlöm hozzájárulásotokat.

Mihelyt tudomást szereztem erről – hogy megmentsem atyámfiának, Galeottónak a becsületét, és eleget tegyek a magam vágyának, vagy igazabban szólva: az adott követelményeknek – beláttam, hogy a megoldás csak rajtatok áll. Ezért nyomatékosan arra kérem Magasságtokat, szíveskedjék a Tanács és a Köztársaság néhány napos távollétet engedélyezni Galeotto mesternek, atyámfiának. Ha ezt megkaphatom tőletek, ígérem, hogy életem végéig lekötelezettje leszek Uraságtoknak; és legyek bárhol, ha alkalom kínálkozik rá, készségesen viszonzom ezt Köztársaságtoknak, valamint tinektek, összeségtekben is, személyenként is. – Minden jót!

Kelt Velencében, (1465.) április 16-án.

János, Pécs püspöke

és Magyarország felséges királyának követe.

 

GALEOTTO MARZIÓHOZ

 

Johannes Pannonius^* üdvözletét küldi a narni Galeotto Marziónak.

Amikor kezembe került Homerus^* néhány énekének – a harmadiknak, negyediknek és ötödiknek – a fordítása, nem akartam vaktában ítélkezni róla, mielőtt ugyanezen a – ha szabad mondani: – versenypályán próbára nem tettem a magam képességeit is. Tettem ezt annál szívesebben, mivel ezáltal hosszú szünet után visszatérhettem mind görög tanulmányaimhoz, mind a versfaragáshoz. Kora ifjúságomtól fogva, mint tudod, sokat foglalkoztam mind a kettővel, de már jó ideje fölhagytam velük, részben mert más feladatok kötöttek le, részben mert barbár földünkön sem kellő számú könyv nem volt, sem pedig hallgatóm, ki tapsával ösztönözzön erre a munkára.

Most sem estem azonban neki vakmerően a teljes Iliasnak, hogy akkora kötetet kerekítsek ki, amelyet olvasói megunnának, a szatírok meg kinevetnének – hanem gyakorlásul csak egy kis részletet emeltem ki a nagy mű hatodik énekéből, mely lényegében Bellerophon történetét tartalmazza. Erre a szemelvényre pedig elsősorban azért esett a választásom, mert tudtam, hogy e hős neve közismert az olaszok előtt, ám úgy láttam, hogy származását, tetteit és halálát általában nem ismerik. Ám van ebben a költeményben egyéb is, amit érdemes megismerni és elmondani. Mindjárt az elbeszélés elejére be van szőve annak a Lycurgusnak a története, akiről már sok költőnk megénekelte, mint vágta át térdinait bacchusi őrületében; az egész szemelvény pedig Diomedes és Glaucos híres fegyvercseréjével zárul, amelyről Martialis^* tréfálkozik így a maga módján:

 

Ám semmi sem oly gyönyörű – legalábbis véleményem szerint –, mint a nemesi származásnak az a fennkölt kigúnyolása, mely a nemzetségfa hanyatlásnak indult életerejét oly találóan fejezi ki az erdei lombhullás-hasonlatban, hogy méltán fölhagynak barbár gőgjükben őseik dicső tetteivel kérkedni a halandók, ha meggondolják: mennyire hasonlatos is az ő törzsökük a tavasz derekán kizöldellő, de az ősz beköszöntével hullásnak induló falevelekhez!… És van még egy sereg figyelemre méltó részlet, amit olvasás közben magad is észreveszel.

De hogy világosabban megérts mindent, röviden tájékoztatlak a költemény tartalmáról.

Amikor a görögök a csatatéren már felülkerekednek a trójaiakkal szemben, Helenus jós arra inti Aeneast és Hectort, hogy mentül hamarább rendezvén hadsoraikat, egyikük – vagyis Hector – térjen vissza a városba, és próbálja meg kiengesztelni Minervát, aki addig az ideig Diomedest meg a többi görög vezéreket segítette pusztító öldöklésükben. Hector tehát – miután megállította övéinek futását, új lendületet adott a küzdelemnek, és a görögöket hátrálásra kényszerítette – eltávozott. Közben a két sereg közötti térségen, mintegy párviadalra készen, előlép egyfelől az aetol Diomedes, másfelől Glaucus, alyciaiak vezére, akit az aetol – minthogy még nem ismerte – alaposan kifaggat származásáról, egyrészt amúgy katonásan kigúnyolván ellenfele közönséges eredetét, másrészt azonban kellő óvatossággal; nehogy megismétlődjék az, amit kevéssel azelőtt Venusszal meg Marsszal tett – hogy tudatlanságból ugyan, mégis szentségtörőként emeli kezét valamely ember képe alá rejtőzött istenre. Glaucus viszont előbb szabadkozik, végül mégis elmeséli, hogy bár Corinthus királyaitól, Sisyphustól s Bellerophontól származik, most mégis Tróját segíteni jött Lyciából. Ezek hallatára Diomedes egy csapásra fölismeri benne vendégbarátját, majd különféle ajándékokat cserélvén, megerősítik barátságukat. Ezt követőleg – hogy visszatérjek az alábbi szemelvény közvetlen előzményeihez – Hector övéinek buzdítása közepette tér vissza Ilionba,

 

GALEOTTO MARZIÓHOZ

 

János pécsi püspök üdvözletét küldi Galeottójának.

Írod nekem, mi gonoszat művelt^* a szentélyben az ellenség. Ezúttal azonban viseld el, kérlek, ha természetem ellenére szókimondóbb vagyok. Nem tudja az a nyomorult, nem tudja, hogy micsoda terveket kovácsoltam én is őellene! Csak kísérelt volna meg valamit: tudom, megtapasztalta volna, hogy akár befolyással, akár nyelvvel, akár bármiféle eszközzel melyikünk képes többre, ha tetszik: a kúriánál, ha tetszik: másutt! Mindenesetre nem látom, miben árthatna ő nekünk. Hogy Magyarhonban püspökből érsekké legyünk? Már azok vagyunk! Hogy Rómában bíborosnak nevezzenek ki? Hiszen azt magunk utasítottuk vissza! Hogy ellássuk kormányzati teendőinket? De hát nem egyetlen jöttmentnek, hanem még valamennyi honfitársunknak a gyűlölete sem képes letaszítani arról a polcról, amelyen megvetettük a lábunkat! – Ha viszont én veszem egyszer a számra az ő könnyelműségeit meg bolondságait nem lészen-e könnyű legalábbis késleltetnem az előléptetését, amit érdemtelenül remél elnyerhetni?! Amikor még a legderekabb sáfárok megrágalmazása is mindig célra vezet!…

 

Annak meséivel törődjem-e, akinek szavait kinevetik, akinek irományai nem írások (mert nem is ír), és verseit nem olvassa senki?

 

Azt mondja, beképzelt vagyok. Úgy hiszem, nincs az az alázat, amit ez a felfuvalkodott ember a másikban gőgnek ne minősítene. De nem vagyok én bolond, hogy tovább replikázzam bolondságaira! Megfelelt helyettem Pál apostol^*, aki találóan mondotta a költő Epimenidesszel:

 

Igaz: ő nem Krétán született; de a krétaiak elöljárója – nem is annyira a hierarchiában, mint a hazugságban! – Te meg tudatod, hogy barátságra léptél vele. Kívánom, hogy őszinte és tartós legyen! Csakhogy a könnyelmű emberekben semmi állhatatosság sincs, ezen a téren pedig ez a legfontosabb. Rajtam azonban nem fog múlni e jó viszony tartóssága. Fátylat borítok eddigi sértéseire, és minden bántását elfeledem a békesség kedvéért. De mi lesz (pedig ugyancsak tartok tőle), ha megint elfogja a hányás?… De ebből elég ennyi – most pedig visszakanyarodok hozzád meg a te dolgodhoz, Atyámfia.

Írsz a király irántad való szívélyességéről, urunk bőkezűségéről, a váradi püspök meg a kalocsai érsek ígéretéről. Fogadd szerencsekívánataimat: már-már látom benned a jövendőbeli milliomost! Magamért pedig örülök, mert úgy látom, hogy amivel tartoztam, mások törlesztik le énhelyettem. Ha azonban e sok adomány után is hiányoznék valami a pénzecskédből, fordulj csak hozzám, és (ha szépen kéred!) talán meg is kapod. Micsoda szerencse, hogy múzsáid és tréfáid több jutalmat nyernek e barbár földön, mint odahaza! Pedig gonosz félelem gyötört, hogy falra borsót hányni hívtalak. De már csak kövessed szerencsecsillagodat, s ússzál mentőöv nélkül!

Arra azonban mindig gondolj, hogy mi végre jöttél ide: hogy tanítsd a tudatlanokat, derűt támassz a szomorkodókban, magad pedig meggazdagodjál. Vigyázz tehát: semmi olyat ne szólj és ne tégy, ami ellenkeznék ezzel! Ezért nem helyeslem azt sem, hogy tréfát űzöl a császárból meg Rajnáldból^*. Nem gondoltál arra, hogy milyen veszélyes azokat kipellengérezni, akik téged pellengérre állíthatnak, és azok ellen szót emelni, akik ellened vádat emelhetnek? Ám tégy ebben is a magad meg a bölcsebbek belátása szerint; én csak barátságunknak adóztam e figyelmeztetéssel.

Hogy a király tőled kérdezősködik követjárásom felől: örülök is, nem is. Tudom, nem annyira az eredmények meg az események, mint szellemességeid gyönyörködtetik, s abban sem kételkedem, hogy szívesebben hallgatja a Te elbeszéléseidet, mint az én viselt dolgaimat.

Unszolsz végül, hogy küldjek könyveket. Amit eddig elküldtem, nem volt az elég? Csak a görögjeim maradtak meg, a latinokat már mind elhordtad. Isteneknek hála, hogy egyikőtök sem tud görögül! Azt hiszem, akkor a görögökből sem hagynátok meg nékem semmit. Ha pedig megtanuljátok, akkor én ráadom magam a zsidóra, és héber nyelvű kódexekből állítok össze egy könyvtárat. Mi ez a nagy és kielégíthetetlen könyvéhség, kérlek? Ezt nem vélitek tán bűnnek? Márpedig véleményem szerint mindegy, hogy erre vagy arra sóvárogsz-e mértéktelenül: egyformán bűn az! Mindig vétkezik a lélek, ha mértéken fölül gerjedezik. De hát sóvárogj csak könyvekre – csupán másokat, főleg szegényebbeket, ki ne fosszatok! Itália tömve van ilyesféle holmikkal; hozassatok, amennyit akartok! Küldjetek pénzt Firenzébe – Vespasiano^* egymaga kielégít benneteket. Miért hurcoljátok el tőlem ellenszolgáltatás nélkül, ami a kezetek ügyébe esik? Csak Ti akartok tanulni? Pusztuljak el, ha összevéve annyit olvastatok egész hónapban, mint én csak tegnap is! A múzsákra mondom, még többet is írnék meg olvasnék – de ha megfosztotok a hozzá való segédeszközöktől, kénytelen leszek elhallgatni, s nyelvemet a rozsdának hagyni. Egyikőtök se várjon már tőlem verset; senki ne kívánjon prózát; senki ne kérje számon a fordításokat, melyeket tervbe vettem, sőt már dolgoztam is rajtuk; senki ezentúl irodalmi alkotásra ne unszoljon – minderre elég vagy Te meg Polycarpus^*! Én pedig, ha Phoebust nem lehet, hát majd Marsot szolgálom ezentúl^*, vagy pedig birtokügyeimmel és mezőgazdasággal foglalkozom; a szellemi munkát úgyis ennek kell felváltania, Vergilius^* előírása és javallata szerint. – De hát az én könyveim azok is, amelyek Tinálatok vannak! Én a könyveimnek nem birtokosa akarok lenni, hanem használója; – és inkább tudom a magaméinak, sajátjaim híján, a nálam lévő kölcsönkért vagy elkunyerált könyveket, mert őket legalább használhatom, amazokból viszont annyi a hasznom, mint a nem létezőkből. De végül majd csak rám száll valamennyi – örökségképp! Hány ember jószága mások kezére jutott, mint akiket a törvény kijelölt s az örökhagyó szeretett volna! Az is bizonytalan különben, hogy melyikünk élete nyúlik hosszabbra. Semmi sem oly rendszertelen, mint éppen a halál: az illető éppúgy örökömbe léphet, mint én az övébe. Tegyük föl mégis, hogy én élem túl; akkor is bizonytalan, hogy meddig. A közbenső idő így is haszontalanul folyik el. Most kellene tanulnom, most alkotnom, míg koromnál fogva épek az érzékeim, töretlen a szellemem, és lelkem még nem csömörlött meg. S ha még az öregkorból is jut valami, törődjünk akkor az irodalom helyett inkább az erkölcseinkkel, világi dicsőség helyett inkább a lelki üdvünkkel. Ifjúságunk mostani gondtalan játékaitól vagy el kell majd búcsúznunk, vagy fel kell őket cserélnünk, és a szép beszédről mindenestül át kell állnunk a szép életre.

De érzésem szerint Ti azt akarjátok, hogy én akkor olvassak, amikor szemeim gyöngülvén, segédeszköz nélkül már képtelen leszek rá.

Hát ez az én panaszom. Ha rosszul esik nektek, gondoljatok arra, hogy gonoszság lenne a kifosztott emberbe még a jajszót is beléfojtani!

 

HUNYADI MÁTYÁSHOZ

 

Mátyásnak^*, a magyarok felséges királyának – János, Pécs püspöke.

Sok kitűnő dolgot olvasgattam nemrégiben, Mátyás király, a görög Plutarchusnál, ennél a tudományok minden ágazatában gazdag és fennkölt szellemmel megáldott szerzőnél, s az olvasgatás során egyebek között a kezembe került a királyok és császárok mondásairól írott könyve is. Néhányszor átlapoztam, s úgy láttam, hogy igen szép, egyszersmind igen hasznos ismereteket is tartalmaz. Csodálkozom is, hogy korunk tudósai (az olaszokat értem) lefordították ugyan csaknem valamennyi művét, e nagy fontosságú munkáját mégis mellőzték. Ennélfogva – ámbár sem megfelelő kódexek nem állanak rendelkezésemre, sem rajtam kívül még valaki, akitől kétes esetekben tanácsot kérhetnék, azonfelül görög tanulmányaim hétévi szünetelése alatt teljességgel kiment a fejemből még az a kevéske ismeret is – mégis elhatároztam, hogy lefordítom, mintha épp rám várna e feladat. Mert az a meggyőződésem, hogy még mindig jobb, ha a latinul tudók mindegyike, gyenge fordításban ugyan, de megismeri ezt a kitűnő munkát, mintha ott porosodnék a görögül értő keveseknek polcán.

Néhány éjszaka leforgása alatt végeztem is feladatommal. Majd azon kezdtem töprengeni, kinek ajánljam (ahogy ez már szokás) e mécsvilágnál született munkácskámat. S mindjárt az eszembe ötlött, hogy senki sem tett többet Tenálad énértem, hiszen néked köszönhetem a magam és enyéim minden boldogulását. Másfelől pedig kinek is ajánlhatnám több joggal a királyok és császárok jeles mondásait, ha nem Tenéked, ki egy személyben vagy király is, császár is? Király vagy méltóságod szerint, császár vagy szüntelen hadviseléseid következtében.

E tekintetben ugyancsak kapóra jött nekem az a körülmény, hogy miközben Plutarchust a lehető leghívebben igyekeztem tolmácsolni, még a címadásban is az ő szándéka s példája nyomán haladhattam: ő Traianus^* császár nevét írta kiadásának az élére, az én fordításom viszont Mátyás király nevét fogja viselni. Nem mintha olyan arcátlanságra vetemedném, hogy Plutarchushoz merjem magamat hasonlítani, e nagy tekintélyű bölcselőhöz, szavahihető történetíróhoz és ékes beszédű szónokhoz – de felségedet semmiképp sem sértem meg azzal, ha Traianusszal^* mérem össze! Mert annak idején az ő uralma alatt kapott új erőre a már elfajzásnak indult római birodalom, napjainkban pedig a te égiszed alatt emeli fel újra a fejét a pogány ellenségtől már csaknem eltiport keresztény világ.

Mennél erősebben hatnak rád a derék férfiak tanácsai, mennél kevésbé hódolsz be korodnak, és ha kielégíted valamennyiünknek beléd vetett nagy-nagy reménykedését, és az Istenség kegyelmével lankadatlanul törsz a diadalra: akkor meg teljességgel Traianusszá^* lehetsz!

Minderre elsősorban a hajdan-volt férfiak utánzásában talál ösztönzést és oktatást a lélek. Amidőn szélsebes szellemeddel gyorsan elfogod az ő számos nemes veretű kijelentésüket, melyeket e rövid kis gyűjtemény tartalmaz, mindennapi cselekedeteidben példaképül fognak szolgálni, s nemcsak abban lesznek mintáid, hogy még elmésebben szólj, de abban is, hogy még bölcsebben élj.

Fogadd hát, dicső király, kegyes tekintettel hódolatom eme zsengéit! Ha látom, hogy tetszéseddel találkoztak, utóbb talán majd arra is fölbátorítanak, hogy immár ne Neked, hanem Rólad írjak. – Minden jót!

Pécs, 1467. október 15-én.

 

VETÉSI LÁSZLÓHOZ^*

 

Janus Pannonius üdvözletét küldi Vetési Lászlónak^*.

Arra kérsz, soroljalak a barátaim közé. De hiszen ezt már jóval kérésed előtt elérted! Mert amióta a két nyelv múzsái téged a híveik sorába fogadtak, azóta a barátom vagy. Nem számít, hogy arcról nem ismerlek: az erényt meg a tudományt a távollevőkben is könnyen fölfedezzük.

Sőt én köszönöm tenéked, amiért magad kívántál velem barátságra lépni; ha hallgattál volna, nékem kellett volna előállanom ezzel a kéréssel. Ne hidd tehát, hogy te könyörögted ki, hiszen magam készültem felajánlani. Meghívásnak vedd, ne csupán bebocsáttatásnak. – Minden jót!

Kelt Pécsett, 1469. szeptember 13-án.