Móricz Zsigmond kilenc színibírálata eredetileg a Nyugat hasábjain jelent meg (1923. 13. szám, július 1. 1891–1904; 17–18. szám, szeptember 12. 250–262; 22. szám, november 16. 478–482.), majd önálló könyvecske formájában is napvilágot látott 1948-ban, Németh László bevezető tanulmányával. (Móricz Zsigmond: Shakespeare. Fehér Holló Könyvkiadó. Bp. é. n.) Olvasható még e mű Móricz Zsigmond Válogatott irodalmi tanulmányok című gyűjteményes kötetében (Bp. 1952. 179–215. A kötetet összeállította Vargha Kálmán. Az előszót írta Bóka László.), a Móricz Zsigmond írásait egybegyűjtő, Szabó Ferenc szerkesztette Irodalomról, művészetről (Bp. 1959. I. 437–483.) című válogatásban s legutóbb a Móricz Zsigmond összegyűjtött művei sorozatban. (Tanulmányok I. Bp. 1978. 446–484.)
Az igen terjedelmes, szerteágazó, Móricz Zsigmond alakjával és életművével foglalkozó szakirodalomból – a tájékozódást elősegítendő – kiemelésre kívánkozik Németh László 1943-ban írott könyvecskéje (Móricz Zsigmond emléke. In: Németh László: Homályból homályba I–II. Bp. 1977. II. 429–478.) és Czine Mihály: Móricz Zsigmond (Bp. 1968.) című munkája. Móricz Shakespeare-elemzéseivel kapcsolatban alapvető írás Németh László már említett bevezető tanulmánya (in: Németh László: Európai utas. Bp. 1973. 161–184.) és Vargha Kálmán monográfiája. (Móricz Zsigmond és az irodalom. Bp. 1962. 314–351.)
Móricz Zsigmond írásaira a Móricz Zsigmond összegyűjtött művei sorozat alapján hivatkozom. (Móricz Zsigmond: Riportok I–IV. Bp. 1958. Szerk. Nagy Péter; Móricz Zsigmond: Tanulmányok I. Bp. 1978. Szerk. Szabó Ferenc; Erkölcsi sarkantyú. Tanulmányok II. Bp. 1982. Szerk. Nagy Péter; A tizenkettedik órában. Tanulmányok III. Bp. 1984. Szerk. Nagy Péter.) Móricz Zsigmond versei Gellért Oszkár kiadásában olvashatóak (Bp. 1958.), leveleit F. Csanak Dóra adta ki. (Móricz Zsigmond levelei I–II. Bp. 1963.) Az idézett rádióinterjú szövegét negyedszázada Réz Pál tette közzé. (Móricz Zsigmond hagyatékából. Bp. 1960.)
Shakespeare műveinek kritikai és irodalmi fogadtatásáról, Móricz szavával a „Shakespeare-vallásról” magyar nyelven két vaskos antológia tájékoztat. (Shakespeare az évszázadok tükrében. Válogatta és szerkesztette Szenczi Miklós. Bp. 1965.; Magyar Shakespeare-tükör. Válogatta, szerkesztette Malter Sándor–Ruttkay Kálmán. Bp. 1984.) Tolsztoj Shakespeare és a dráma című „kritikai vázlat”-a teljes terjedelmében olvasható Lev Tolsztoj műveinek 9. kötetében. (Tanulmányok, cikkek, vallomások. Bp. 1967. 682–738.)
*
A Nemzeti Színház 1923. június 19. és 30. között tartott, tizenkét előadásból álló Shakespeare-ciklusáról írta Móricz Zsigmond Shakespeare című, tanulmány terjedelmű bírálatfüzérét. Három előadásról nem írt, feltehetően ezeken az estéken nem ment el a színházba. (Június 24.: Sok hűhó semmiért; június 26.: Szentivánéji álom; június 28.: IV. Henrik király.) Feltűnő, hogy a III. Richárdról ír előbb s a Rómeó és Júliáról, és csak ezt követően illeszti be a sorozat utolsó előtti darabjaként a korábban látott Julius Caesarról írott elmélkedését.
A második, tizennégy darabot húsz előadásban bemutató Shakespeare-sorozatot 1923. október 1. és november 3. között rendezte meg a Nemzeti Színház; a harmadik – a második sorozatot ismétlő – Shakespeare-ciklust 1923. november 19. és december 19. között. A vihar című drámáról szólva Móricz említi, hogy e harmadik, húsz előadásból álló Shakespeare-sorozatra eladtak minden jegyet. Az általa látott Shakespeare-ciklus előadásain is mindig telt ház volt, június 23-tól a színlapok már azzal a nyomtatott felirattal jelentek meg: A Shakespeare-előadásokra minden jegy elkelt.
*
Móricz Zsigmond Shakespeare-képe sajátosan árnyalódott, alakult negyvenéves írói pályafutása során. 1903-ban, fiatalon így lelkesedik: „Mondják, Shakespeare-nek vadorzás miatt kellett elmenekülnie; s mondják, hogy az ifjú Poquelinnek egy színésznő csavarta el a fejét. – Puskaporos hordó robbant fel – mondták, egy gyermek volt az oka, tűzcsóvával játszott mellette.
Vitte őket a bennük rejlő őserő, mely kitört és eget kért, az isteni vágyakozás, melynek elég volt már egy homokszem, hogy lebillentse a mérleget.
Vitte őket a bennük rejlő őserő, mely kitört és eget kért, a teremtő erő.” (Moliere)
Egy 1925. január 5-én feleségének írott levelében így emlékezik vissza erre az időre: „Dickens nagy volt nekem, de már csúszott lefelé, az oroszokat még nem ismertem. Cervantes és különösen Shakespeare volt a bálvány. Magának menyasszonyi ajándékul Shakespeare-t adtam: Mind e világ kincsét egy tenyéren adom át. És azt hittem, maga mohón neki fog az olvasásnak és hogy azok a shakespeare-i szavak magában pont ugyanolyan érzéseket fognak kelteni, mint bennem keltettek.
A szerelem a szeretett lényt pontosan ugyanazokkal a tulajdonságokkal ruházza fel, amit magában érez a szerelmes, vagy amit önmagának kíván.”
1907-ben Garay János egyik művét így jellemzi: „Valódi shakespeare-i jelenet, a nagyszerű és kisszerű találkozása; a nagy eszmék harcosát hű szolgája utánozza” (Garay és „Az obsitos”), s még 1911-ben is, ha a nagyságról akar szólni, akaratlanul is Shakespeare neve tolul a szájára: „De ha Homérosz, ha Shakespeare, Edison magyarrá teremnek: egy számra nézve kicsiny, de szellemi értékben nagy nemzet gloire-ját szolgálhatják.” (A Sasfiók) 1912-ben a korfestő realizmust Shakespeare példájával hangsúlyozza: „A Shakespeare római tárgyú színművei mind az Erzsébet-korabeli angol élet belső valőrjeivel vannak megfestve; nem is lehet másképpen, mert kitalálni egy régi kor életét csak annyit jelent, hogy az író a maga koráét transzponálja a felkutatott s mesterségesen megállapított miliőbe.” (Magyarosság és nemzetietlenség) Hosszú szünet után, 1922-ben Vasárnapi prédikáció, Találkozásaim Istennel című írását Hamlet Horatiót aposztrofáló bölcselkedésével indítja, s rögtön hozzáfűzi: „Ez a shakespeare-i mondás a legvastagabb parasztbölcsesség: leszereli a bölcselkedést a felfoghatatlanról”, s nem sokkal később egy hosszabb jegyzetben már határozott, átgondolt ellenérzéssel szól a nagy angol drámaíróról: Halvány fénykéve.
„Ifjúságom legmélyebb emlékéhez menekültem: Shakespeare Athéni Timon-ját kerestem föl.
Bizonyára ez a legtipikusabb Shakespeare-darab: feszültsége nem kisebb, mint a Macbeth-é, III. Richárd-é, nagyobb, mint a Hamlet-é. S témaköre, az embergyűlölő nemes lélek problémája szélesebb, mélyebb, mint egy valamely még oly emésztő szenvedélyé is.
De ma Timonon keresztül kitisztul bennem valami, ami régen kínoz, ifjúságom óta, valahányszor Shakespeare-t olvasom.
Sokszor gondoltam arra, hogy mégis-mégis lehetetlen, hogy az a vadorzó írta e darabokat: de holmi lélektani ok mégis amellett szól, hogy csak civilizálatlan barbár írhatta őket: Shakespeare-nek közös vonása tragikai hőseivel, hogy soha nem rendül meg önbizalma, kitűzött célban s a végrehajtás akció-jogosultságában való hite. Csak egy vadember bír ekkora kezdő energiával, amely végig s egy életen át hajt, az indulás hevességével.
A Shakespeare hősei nem tragikus hősök, hanem tragikai hősök.
Nem emberek, hanem elgondolások, koncepciók, kompozíciók.
Timon, Lear király, Othello, Macbeth, III. Richárd, figurák, nem élő emberek az élet gazdagságával, színével, nyűgeivel, bajaival, kínjaival, hanem egy határozott lelki vágányon futó figurák: elgondolások, agyproduktumok, akik sohasem éltek, hanem magukban mint fókuszban felgyűjtik az odatartozó karaktervonások erdejét.
S ezzel Shakespeare egy rendkívüli, egy napóleoni hódító lendülettel megteremtette s háromszáz évre megszabta a színpad művészetét, de el is ugrott az élettől. A shakespeare-i színpad egy deszkákon nőtt művészet, amelynek csak érintkezési pontjai vannak az élettel, amelyből merít, de az élettől elszakadtan magában nő s virágzik ki fantasztikus önlétté.
A kiindulási pontja: az egyén fölfedezése. Az egyén számtalan alakban pattan elő. De társadalmi, családi, emberek viszonylatából előálló problémákig nem nő ki. Igaz, keze közt az egyén úgyis sok mindent érint e viszonylatokból, de egyénen túli probléma nem kelti föl alkotó érdeklődését.
Az Egónak ez a művészi, sőt mesterségbeli túlzsúfoltsága idézi elő a dikció hallatlan és állandó bőségét: hol volt élő ember, aki néma s megdöbbent szerelmét Rómeó szóáradatával fejezte volna ki, elnémító, elkeserítő dühét a Timon szóförgetegével okádja elő, asszony, aki Volumnia áradatát, mely mindent megcsúfol, amit az asszonyról tudunk.
De Shakespeare-nek a valóság nem fontos, neki fontos a színpad. Minden halmozva, kizsigerezve, semmi soha nem zavartan, tétován. Itt a hős hős, a fösvény fösvény, a bősz apa bősz, a szerelmes szerelmes, a dühös dühöng, a nemes nagylelkű, a ravasz feneketlen, a viccelő viccrakéta, a Hamlet haláláig Hamlet s Timon a síron túl is Timon.”
Mindez már az egy évvel később, 1923-ban megfogalmazott Shakespeare-kép közvetlen érzelmi és gondolati előzménye. De jellemző, hogy 1923-ban épp az Athéni Timont mint Shakespeare legkeserűbb s legigazabb darabját hiányolja a Nemzeti Színház játékrendjéről.
Az évek múltával finomodik, éleiben tompul 1923-ban megfogalmazott elmarasztaló-kétkedő ítélete. 1929-ben a Magyar Elektra szépségeiről újra és újra Shakespeare neve s nagysága jut eszébe: „Ha kedvező körülmények lettek volna, a legnagyobb drámaíró fejlődhetett volna belőle (ti. Bornemisza Péterből). Ez a munka Shakespeare születése előtt hat évvel jelent meg. De mi volt akkor az angol művészet, s mennyire barbár puszta a magyar világ.” (Tragoedia magiar nelvenn az Sophocles Electraiaból); „Shakespeare-t rendezők egész újjá teremtették s támadt egy egész irányzat, amely a rendezőt tette úrrá a színpadon.” (Levél Hevesi Sándornak. 1929. április 18.); „Ez a darab a magyar irodalom nemeslevele. Shakespeare születése előtt hat évvel került nyomtatásba és színre műkedvelők előadásában; de shakespeare-i alkotás.” (Rádiónyilatkozat. 1930. augusztus 5.); „Shakespeare-i figurák ezek: élet-alakok: Shakespeare születése előtt hat évvel. Ugyanezeket a figurákat dobta Shakespeare a színpadra. A körülötte nyüzsgő forró, vad temperamentumú, szinte barbár vérbőségű alakokat.” (Bornemisza Péter Elektrája.)
Egy elfelejtett, számon nem tartott kis karcolatában 1931-ben színészek rögtönzött szellemi párbaját írja le, amelyet évtized óta folytatnak vasárnaponként a Fészek Klub karosszékeibe süppedve: „Mindenki nevet s mindenki gyönyörködik a friss politikai és társadalmi évődésen, aztán eltérnek a játéktól, s jönnek a napi megbeszélések. Melyik színháznak hogy sikerült az új darabja.
Nagy múltja van ennek a vasárnapi faluzásnak. Érdemes lett volna jegyezgetni az egyes korokat, mert mindig kitűnően jelzik ők a pillanatnyi képet.
Milyen remek, mikor elmondják, hogy volt idő, mikor azt mondták:
– Itt a píz – szól a kocsmáros –, aggyík csirkét.
Mire a paraszt azt felelte gőggel:
– Van nekem pízem. A csirkét meg én is szeretem.
Aztán jött egy idő, mikor a paraszt jött, hogy:
– Itt a csirke, aggyík pízt.
S a kocsmáros felelt:
– Nem kell a csirke, nincs pízem.
S míg hallgatom, eszembe jut Shakespeare szava, hogy vigyázzatok, hogy a színész ne mondjon rólatok igazat.
Úgy látszik, Shakespeare idejében a színészek a kor kritikáját gyakorolták a rögtönzött színpadi játékokban. Ezt azóta kiszorította az irodalom.
A színpadi irodalom azonban éppen napjainkban kátyúba jutott. Nem írnak az írók az életről, a napok röpke problémáiról. Pedig nem tudom, nem járna-e jobban a közönség, ha a színészek csillogó csevegését hallaná, ahogy azok a klubokban, a Nagybotosok estéin és a színészi társalgókban elhangzanak, mint a színpadokra cipelt írói alkotások 75%-ában.
Csak ezt akartam mondani.” (Móricz Zsigmond: Falu a Fészekben. A Nemzeti Színház és Kamaraszínházának zsebkönyve. Bp. 1931. 39–41.)
Élete utolsó évtizedében Shakespeare neve jobbára egy-egy eszébe villanó Shakespeare-alakkal kapcsolatban bukkan fel írásaiban. 1937-ben Trockijt Coriolanushoz hasonlítja, s mint Goethe, ő is „irigyli Shakespeare-t, aki szemével látta a nagy tragikai jellemek életét, harcát, bukását, s csak arcképezett, mikor ilyen alakokkal népesítette be a színpadot. Már Goethének nem volt alkalma ilyen félisteneket látni – de mit mondjunk mi, akik egy világháborút láttunk hősök nélkül zajlani le.” (A tragikus hős halálára) 1938 decemberében Debrecenben egy író-olvasó találkozón hajdani iskolatársával találkozik a teológiáról, aki mint Banquo áll előtte, habár ő aligha Macbeth. (Így múlik el ifjúságunk) S Illyés Gyulának is a Lear királyból merített, szabadon fogalmazott idézettel üzen 1941. november 15-én a Kelet Népe hasábjain.
Irigyelve, csodálva, de mindvégig elkísérte Shakespeare szelleme.