Dél felé rettenetes fejfájásra ébredt. Azt sem tudta hirtelen hol van, majd eszébe jutott minden. Lassan benyúlt a párnája alá és elővette revolverét. Ebben a pillanatban az Univerzum kinyújtotta kezét, hogy Anton lelkét a lány lelke mellé helyezze, hogy együtt dobja be őket az idő örök törvényének forgójába.
Miriana nehezen ziháló, kapkodó lélegzettel tért magához és csak a szemeivel tudott végigpásztázni mindent. Hirtelen nem tudta, hol van. Látta, hogy egy fehérfalú szobában fekszik és Antont, amint fölébe hajol, meg azokat a fehér köpenyt viselő és nagy hévvel magyarázó embereket. Amikor tekintete egybefonódott Anton reményt sugárzó aranybarna szemével, hatalmas vágyat érzett ahhoz, hogy elmondja neki, hogy szünet nélkül csak róla álmodott és minden vágya az, hogy vele lehessen, és soha ne tudjanak elválni egymástól. Gondolatait azonban már nem tudta szavakba önteni, mert újra elködösült előtte minden. Eltűnt a fehérfalú szoba Antonnal és azokkal az emberekkel, újra ott ült azon a hatalmas nézőtéren, ami zsúfolásig tömve volt azokkal a különös lényekkel. Hangos fecsegésük ellenére is meghallotta, hogy a szünetet lecsengették és újra folytatódik az előadás. Tágra nyílt lélekkel figyelte, ahogyan elkezdődik az a visszafordíthatatlan megtörtént borzalom, amikor az ember a Teremtő szent nevének felhasználásával a legnagyobb gonoszságokat követte el.
A színpadon kezdett kibontakozni egy távolba vesző kékeslilás színű hegyvonulat képe, ami a forró nyári légben fürödve szinte áttetszőnek tűnt. A hegy lábánál pedig egy olyan hatalmas kiterjedésű sűrű erdő terebélyesedett, hogy a Nap sugarai csak elvétve tudtak behatolni a rengetegbe, így még a legnagyobb kánikulai melegben is kellemes hűs uralkodott benne. Télen pedig soha nem fagyott be a kis patak, ami átszelte.
A rengeteg erdőn és a hegyen túl azonban volt egy ország, ami nagyon sok embernek
A hegyen innen lévő országban, ahol az inkvizíció Szent Törvényszéke mindenre ki akarta terjeszteni a hatalmát, hogy befolyásolhasson minden lelket, amit még a titokzatosság homályával is igyekezett növelni, eljárást indított minden filozofikus gondolat ellen. Rettenetes malmai megállás nélkül dolgoztak, s nemcsak az eretnekséget, hanem a tudást is felőrölték. Tűzhalálra ítélt mindent, ami a haladást segítette volna elő. Az egész országban üldözték a tudományt, és aki ennek ellenére mégis rátette lábát e magasztos lépcsőkre, azonnal letaszították onnan, egyenesen a máglyák lángjai közé. A Szent Hivatal főinkvizítorától pedig, aki megtestesítője volt a fekete embernek, aki a halált mérte, mindenki rettegett, és azon igyekezett, nehogy a kezei közé kerüljön. Akit mégis elért, azt már csak a túlvilág válthatta ki. Az egész országban lobogtak a valós és koholt vádak miatt elítélt emberek testéből rakott máglyák (autodafék). Akire kimondták, hogy eretnek, az halálra volt ítélve. Mindez maga volt a pokol rettenete, és úgy nézett ki, mintha minden borzalom ebbe az országba sűrűsödött volna össze.
De azon a gyönyörű nyári délutánon a hegy lábainál elterülő erdő felé, amiben ezerszeresen verődött vissza a madárcsicsergéstől és harkálykopácsolástól hangos visszhang, egy kis embercsoport vánszorgott. Nem ismerték egymást, csak a véletlen sodorta őket össze. Egy volt csak közös bennük, hogy mindnyájan a felvilágosodás eszméivel rokonszenveztek, valamint egyformán kimerültek voltak és féltek. Ki gyalog, ki meg lóháton igyekezett az inkvizíció katonái elől az árnyat adó sűrű lombok közé a mély vadonba, hogy elbújjanak ott. Amikor végre beértek az óriás fák alá, mindnyájan egyszerre könnyebbültek meg. Ezután már nem is kellett sokat menniük, mert felfedeztek egy kis tisztást, ami mellett patak folydogált. Itt megálltak, s letelepedtek. A kimerültségtől, az átélt félelemtől még mindig reszkettek
