Hirtelen a középső óriásárny Hiramot a csúf kis lénnyel együtt belevetette az előttük lebegő földgolyóba. A kis lény nyugtatóan fonta körül, hogy ne féljen, mert Hiram számára mindez csak egy fényjelenség, egy délibáb, mert csak az égi lényeknek valóságos. Aztán Hiram, mint valamikor Marih is, játékosan át meg átrepülte. Ő sem győzött betelni vele, mert egyszer itt repültek bele, másszor meg ott. Energiapontocskája egyszerre megdermedt, mert tanújává vált egy nagy katasztrófának. Az egyik helyen megremegett, majd szétnyílt a föld, s kártyavárként dőlt ott össze minden. A szétnyíló föld torka elnyelte még a romokat is. Olyan rettenet játszódott le előtte, amilyent addig elképzelni sem tudott. Amikor az embereket, állatokat elnyelte a föld a romokkal együtt, számtalan égi lény repült oda hozzájuk. Némely lények, amelyek rendelkeztek valamiféle fényes sugárral és az általuk kiszemelteket azzal beborították, őket sikerült megmenteni, élve kiásni. Akikhez azonban olyan lények szálltak, amelyek ilyen sugárral nem rendelkeztek, azok mind meghaltak. Energiapontocskáikat aztán másféle lények szedték össze, és máris repültek onnan el velük. Hiramnak az volt rettenetes, hogy végig tudta kísérni az élve eltemetettek halálküzdelmét még a föld alatt is, az átlátszóság miatt. Az pedig minden képzeletet felülmúlt. Aztán már nem érzékelt semmit. Amikor újra magához tért, megint a hármastrónus előtt találta magát. Meglepetésére, a hármastrónus azonban már nem a gyémántok tüzében szikrázott, hanem, mint a megfagyott korom olyan volt. A kicsike Szelídség is ott volt, várta őt. Az árnyak hiába akartak rendelkezni vele, az angyal gyengéden elborította kellemes,
Estére elcsendesült a kis park is. A nappal forrósága után a kellemes hűs alkonyban szinte minden újjáéledve frissült fel. A levegőben ott úszott még az ezernyi virág pazar illata, és a fehérkavicsos kanyargó kerti út mögött, a pázsitot is mintha élénkebb zölddel vonta volna be a természet festője. Szép és gondozott volt minden. Marih azonban minderre nem figyelt. A kastély hátsó teraszának széles lépcsőjén ült elgondolkodva. A kőkocka még meleg volt, az egész napos forróságot őrizte, amit magába gyűjtött. Fejét a kezébe hajtotta, mivel szívét átjárta a sajnálat Hiram iránt. Végül mégiscsak ki kellett hívnia a mentőket hozzá, akik aztán beszállították a közeli városka kórházába. Marih nem ment vele. Az orvos, aki hirtelenjében megvizsgálta, csak vonogatta a vállát. Aztán mégis annyit mondott, hogy Hiram valószínűleg elpazarolta magát. Lehet, hogy a rendszertelen életmódja volt az, ami kikezdte a szervezetét, de előre nem akarja ijesztgetni. A kórházban majd különböző vizsgálatot végeznek rajta, és csak azután mondhatnak bizonyosat. Csodákat persze egy orvostól sem lehet várni, mert hiszen mindnyájan a nagy „bíró” kezében vagyunk. Az orvost hallgatva, Mariht elöntötte egy érzés, hogy Hiramnak vége, soha többé nem fog meggyógyulni, abból a kórházból élve soha nem fog kikerülni! Erősen elhatározta, hogy mindent meg fog tenni érte, még ha a leghíresebb, legnevesebb professzorokat is kell meghívnia, akár a föld túlsó oldaláról is. Olyan szomorú lett, hogy nem érzékelte azt sem, hogy teljesen besötétedik körülötte. Arcán a könny patakokban folydogált, de ahhoz sem volt ereje, hogy letörülje. Aztán nagy fásultan felállt, lesimította szoknyáját és bement a házba.
