A nagykapu előtt

A lelkemet szorítja valami,
a szívem vadul kalapál,
nem értek semmit és senkit,
testem a halálra vár...
Pedig az élet gyönyörű, szép,
ősszel is azt zengi a világ,
de szűken mérték a boldogságom,
s fájdalmas volt a szomorúság.

Minden úgy történt, ahogy történni kellett:
Csodák közt vezetett utam,
aranyfüsttel bevont emlékeimmel
erősítgettem mindig önmagam.
Gondokban fürösztött lelkemet
tiszta-fehéren tettem eléd,
Te már megbocsátottál,
s megbocsát nekem most az ég.

Bár elszállt sok-sok álmom,
akár a költöző madarak,
jövőbe vetett hitemmel
a derűm az mindig megmaradt.
Vágyakkal teli óceánon
hajóztam kék-ködös célok felé,
álmokkal zsúfolt éjszakákon
térdeltem le a csodák elé.

Elaludt bennem a régi tűz,
gyújtanék újat, ha lehet,
hadd égjen, s melegítse
belül a hideg, fagyos lelkemet.
De nem tud lángolni ez a tűz,
elfojtja egy hideg fuvallat,
csak parázslik lelkem legalján
a bizalom hamuja alatt.

Elindulok, mert menni kell.
Eltelt az idő, látom a célt,
maradnék még, de soká nem lehet;
megfogom minden kedvesem kezét,
búcsúzom tőlük mosollyal,
mert sírni nékem már nem szabad,
dobogó szívembe zárom be őket,
s végtelen időkig őrzöm a föld alatt.
Félig már nyitva a nagykapu,
hetven év terhe a vállamon,
belépek a kapun nyugodtan,
és minden tettemet vállalom.