|
Öregkori gondolatforgácsok
Mostanában sokszor
a halálra gondolok,
mert csak addig érek rá,
amíg meg nem halok.
Engem soha nem
szórakoztatott a magány,
mert egyedül nem vagyok
olyan nagy vagány.
Már nincs nekem vágyam,
csak puha ágyam
simogatása kell,
emberből vagyok,
öregemberből,
ki élete bűneiért
már most vezekel.
Nem szégyellek sírni,
ha nyűveszt az élet,
ezüsthajú nemzedékben
az kell, hogy sokáig éljek.
Már nem fáj semmi,
csak néha sajog,
egyre kisebbek lettek
a régi nagy bajok.
Emlékezetem hangárjából
kirepülnek a gondolatok,
cseppenként érnek véget
a borús és hosszú őszi napok.
Én is cseppenként érek véget,
s ha az utolsó cseppben elpárolgok,
mondjátok azt, hogy voltam,
de már csak egy szép emlék vagyok. |
