Beszédem önmagamhoz

Látod, öreg Papp,
elérted hatvannyolcadik
évedet.
Mondd! Megszámoltad mindebből
a boldog perceket?
Talán órákat?
Napokat?
Éveket?

Átadtad gondolataidat a mának,
mert megteremtetted önmagad.
Huszonnyolc évig hűségbe öltöztél,
igazolta ezt minden tetted és szavad.

Költő szerettél volna lenni,
de lett belőled fűzfapoéta,
ne akarj gyorsan elmenni,
vár rád a holnap, nem csak a ma.

Majd egyszer, remélem sokára
kiiratkozol ebből a világból,
és ha már nem leszel senkinek kárára,
talán tanulnak egy-két szavadból.

A környezet akkor már
se jót, se rosszat nem fizet,
mert tudomásul vetted, hogy
nem te loptad el
Prométheuszként a tüzet.

Ha kivezetted magadat
a hazugságok sivatagából,
ihatsz egy piciny kortyot
a halhatatlanság italából.

Sokat adtál,
keveset kértél,
még kevesebbet kaptál,
de valamit elértél.

Talán majd megmarad
egy-két mondatod, szavad,
azután, hogy az a bizonyos
fonal örökre elszakad.

Most igyekezz békében élni,
boldognak lenni és
remélni, remélni,
hinni...