Gyermekkorom nosztalgiája

Egy hűvös áprilisi éjszakán
valaki kettőt koppantott az ablakomon,
s félálomból felriadva magamat láttam ott kívül,
gyermekként, egészen fiatalon.

- Eressz be - mondta, és mosolygott,
- emléket hoztam, jó sokat:
mezítlábas reggelt, éhes délutánt,
poros utcát és öreg házakat.
Köztük a régit: a hatvanhetes számút,
ott a Nádor utca végiben,
az utcát később Puskinról nevezték el,
de mára már újra Nádor lett, akárcsak régen.
A házat, amelyben sokáig laktál,
a két kis ablakot, a földes szobát,
a vályogból rakott falakat,
a gazos udvart, és Matyit, az öreg kutyát.
És befagyott vödröt, fűtetlen lakást,
dunna alatt didergő délutánt,
éhséget, félelmet, részeg látogatót,
lopott örömöket és sok-sok magányt.

Elhoztam néked a gyermekkorodat,
melyet akkor élhettél volna meg,
amikor néked virult a virág,
és azt mondták, örvend a gyermeksereg.
Haj! De messze voltunk az örvendezéstől,
akkor, amikor sokszor nem jutott kenyér,
amikor zsírt csak Rákosi-szoborként láttunk,
amikor ruhát, bútort adtunk egy kiló cukorért.
Amikor tavasztól őszig mezítláb jártunk,
mondván, hogy cipő csak télire kell,
amikor ruhánk dísze a sok folt volt,
de azt mondták: a nép a jólét felé menetel.
Amikor azt hallottuk, hogy nem ehetjük meg
az aranytojást tojó tyúkot,
de csirke-, vagy marhahúst sem,
mert a népnek semmi sem jutott.

Látod - mondtam magamnak - gyermekként
így éltél, vagy tengődtél egykoron -
s felrémlett bennem, hogy valakik
elvették tőlem a gyermekkorom!

Derűs, vagy szomorú volt az a korszak?
Újra és újra fellángol a vita,
de végül mindent megszépít
a múltra visszanéző nosztalgia.
Mert ha nehéz is, minden könnyű
amíg az ember fiatal,
túléltünk egy szörnyű századot,
s magában már ez is diadal.

Isten veled ezerkilencszáz,
vissza nem kíván,
de őriz az emlékezet,
utunk talán már egyenes,
s unokáink
élete a boldogság felé vezet.